A cigaretta vége meggyulladt, mire egy nagyot szippantottam belõle a másik végén. A jó öreg Kairó egyik forgalmas utcáján ültem a kocsimban, a reggeli dugó kellõs közepén. Odakint a fülledt meleg levegõ, s a tiszta égen felkapaszkodó Nap látványa mellett még a város bûze s mocska tárult a szemem elé. A járdarészen szegényekkel vegyült turisták tömkelege sétált, néhol kitûnt egy kalap vagy egy szõke hajkorona.

Lassan kifújtam a füstöt, a kis kocsi utasterében hamar szétterjedt. Fejemet az ülés fejtámlájának döntöttem, ujjaimmal pedig a kormányon doboltam. Szerencsére hamarabb elindultam, így nem akkor sikerült a dugóba keverednem, mikor az teljesen beállt, s a gyalogolás is gyorsabbnak számított. S míg a többiek csak akkor keveredtek bele, én már láttam az alagút végét. Amint megindultam a kocsival, s nem csak két métert haladtam, bekapcsoltam kicsit a rádiót. Egészen addig ment, míg a várost elhagyva, az ásatás színhelyére nem érkeztem.

Az anyósülésen voltak a személyes cuccaim: egy tárca, amiben az a kevés kis pénzem volt, bankkártyával és a többi iratommal, meg a csakis telefonálásra és sms küldésre alkalmas, õs öreg mobiltelefonom. A kesztyûtartóban akadt egy övtáska, amibe mindet belegórtam a kocsi kulccsal együtt, s indultam is a már felállított sátrak felé. Az ásatás a sziklás résznél volt, kicsit másznom is kellett, s a parkolónak kialakított résznél nem igazán láttam kik vannak már a helyszínen. Igaz volt két autó az enyém mellett, így nem kellett aggódnom, hogy esetleg mindenki más a dugó végén ragadt.

Nyugodtan sétáltam tovább, miközben a Nap a hátamat tûzte. Semmi fuvallat, csakis a hõség: ez volt Egyiptom. A gondolat szórakoztatott, mosolyt csalt arcomra. Szerettem, ha perzseli a hátamat a Nap, ahogy azt is, hogy izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon. Mindez azt jelentette, hogy azt csináltam, amit szerettem: feltártam a múltat az ezeréves homok alól. Akkor is várt rám, kedvenc professzorom beajánlott egy másik neves régészhez, nevezetesen Andre Le Chatelier úrhoz. Alig vártam, hogy együtt dolgozhassunk. Az egyetemen sokat találkoztam vele, a maga módján elvont Smith professzorhoz képest a francia származású úr sokkal fellengzõsebb volt.

- Ah, Sivan! Bonjour! – intett felém a jól ismert férfi. – Comment vas-tu?

- Bonjour! Très bie, merci monsieur Le Chatelier, et vous? – kérdeztem vissza, majd mosolyogva nyújtottam a jobbomat, hogy kezet rázhassunk.

-  Très bie, très bie Sivan, merci. Örülök, hogy ideértél – váltott át angolra, majd széttárta két kezét. – Nem vagyunk túl sokan, többen is telefonáltak, hogy a városi dugó elnyelte õket.

- Korábban kell indulni – jegyeztem meg, mire a professzor helyeslõen bólintott.

- Szeretem az ilyen hozzáállást. Az embernek komolyan kell vennie a munkáját, s ha ehhez fél órával hamarabb kell felkelnie, akkor megteszi – magyarázta a férfi, míg lassan a felállított nagy sátor felé indult, nyomában velem.

- Professeur! Je… - szaladt mögöttünk egy fiú, majd mikor meglátott elharapta a mondatot s a végigmért. - Qui est-ce?

- Bonjour. Je m’appelle Sivan Rasho – mutatkoztam be, míg a prof csak vigyorogva figyelt minket. – Az ásatásra jöttem.

- Ha tudsz franciául, miér váltasz át angolra? – fonta össze mellkasa elõtt kezeit, miközben úgy méregetett, mint piacon a tevét szokás.

- Angol a nemzetközi nyelv, s bár beszélem a franciát, ahogy több ásatáson dolgozó is, az angolt még mindig többen megértik – feleltem õszintén.

- Aha... – felelte a névnélküli srác, majd a professzorhoz lépett, engem kikerülve. – Találtam valamit.

- Lássuk. Sivan, gyere te is – intett a professzor, s bár a kontyos srácnak nem tetszett a dolog, velük tartottam. Kicsit lemaradtam, hátulról hallgattam a francia csacsogásukat. A fiú is tõzsgyökeres francia lehetett a kiejtésébõl. Fõvárosi nyelvjárás volt, hallottam már eleget hozzá, bár... mégis volt benne valami furcsa.  Nem az alakja, vagy a fehér bõre, vagy a feje búbján lévõ nõies kis konty. Nem tudtam megfogalmazni mi, de éreztem.

A lelet egy törött, egyiptomi váza volt. A professzor letérdelt mellé, hogy közelebb is megnézhesse, de mikor én is próbáltam megközelíteni a fiú utamat állta, s csak tovább fecsegett franciául. Nem zavart a dolog, fél füllel õket hallgattam, míg közben az ásatás területét kémleltem. Pár homokbuckán kívül az egész sík volt, néhol az ásatási gödröket jelölõ szalag látszódott.

- Mikor kezdhetek, prof? – törtem meg a franciát egy angol kérdõmondattal, mire az említett abbahagyta a beszédet, s nagy levegõt véve felült.

- Nos, körbe kell vezetnelek?

- Nem fogok eltévedni, uram – mosolyogtam le a férfire.

- Reméltem is. Akkor eredj utadra, s füttyents ha találsz valamit.

- Ha – emelte ki a srác, majd egy szúrós tekintetet küldött felém.

- Értettem.  Akkor  az észak-keleti gödröknél leszek, ha kellenék – majd mielõtt a srác megint kihangsúlkyozhatta volna, gyorsan hozzátettem. – Persze ha szükség lesz rám.

Onnantól kezdve nem is érintkeztem a többiekkel. Mindenki tiszteletben tartotta, hogy nekikezdtem a kis árkoknak. Volt egy nagyobb rész, ahol senki nem keresett semmit, s míg az én megérzésem azt súgta, ott biza lesz valami, engedély nélkül nem kezdhettem neki. Így maradt azt a gödör, amiben már más is kutatott, s talál pár töredéket. Nem volt nagy büszkeség, de legalább csinálhattam valamit. Panaszra nem volt okom, s amúgyse úgy neveltek, hogy hangoztassam, ha akadt volna.

Dél körül járt az idõ, belemeredkeztem a munkába. Találtam egy egész ígéretes darab agyagedényt, amit tárolásra használtak legtöbbször. Búzát, árpát vagy lent tároltak bennük, de megesett, hogy a bõséges termés után hasonló edényekben raktározták el ínségesebb idõkre. Megesett, hogy dió maradványt találtunk az edények alján, vagy fügemagot. Bár az én edényem jó állapotban volt, nem éreztem mégse olyan büszkének magamat, mint kellett volna.

Apró ecsettel tisztítottam meg az edény fülét, mikor a Napot eltakarta egy alak. Eleinte nem érdekelt, azt hittem a professzor tért be hozzám emgnézni dolgozom e. Nem szólt, nem köhintett, nem csinált semmit csak állt ott és nézett. Leporoltam az utolsó porszemeket, majd lassan felnéztem a gödör peremére.

- Nem akarsz enni? – Az ismerõs hang nem Andre professzoré volt, hanem a srácé. – Ebédidõ. Minden munkás ilyenkor imádkozik és eszik. Neked nem kéne? – Óvatosan felálltam, majd kiültem az árok szélére.

- Inkább elszívok egy cigit – feleltem. – Amúgyse hoztam ebédet. Kösz, hogy szóltál – böktem neki oda, míg õ hunyorogva engem figyelt.

- Papa azt mondta, hogy szóljak. Nem miattad tettem – grimaszolta, míg én az övtáskámból próbáltam elõszedni a doboz cigimet s az öngyújtómat.

- Papa? – dünnyögtem, majd hirtelen beugrott a dolog. – Csak nem a monsieur Le Chatelier fia vagy?

- Un enfant unique – hangsúlyozta ki, míg a cigarettám vége fellángolt.

- Jó neked – hagytam rá, míg összefonta mellkasa elõtt kezeit, s még vetett rám egy utolsó mérges pillantást. Az orra alatt morgott valamit arról franciául, hogy ezért kellett idefáradnia, majd hátat fordított nekem s elindult vissza.

- Au revoir, garçon! – köszöntem utána cigivel a számban, mire õ visszafordult egy mondatra.

- Luxor! Luxor Le  Chatelier.

- Luxor... – ismételtem meg, majd fújtam ki a levegót. – Én meg a Szfinx vagyok – horkantottam.

* Fhranszia melléklet *

Comment vas-tu?= Hogy vagy?

Très bie, merci monsieur Le Chatelier, et vous? = Nagyon jól, köszönöm Le Chatelier úr, és Ön?

Qui est-ce? = Ki ez ?

Je m’appelle... = A nevem...

Un enfant unique = Egyedüli gyermek

Au revoir, garçon= Viszlát fiú!

Nyelvével finoman végigível ajkaimon, majd egy rövidke csók után, óvatosan behatol vele a számba. Halk sóhajjal, örömmel engedek neki utat, meg se fordul a fejemben az ellenkezés.  Sõt, bátorságot gyûjtve, én is ismerkedésbe kezdek vele, ha az lehetséges, még inkább hozzásimulva.
Mindennél jobban vágyom közelségére, és perpillanat már olyan kába és szerelmes vagyok, hogy bármit megtehetne velem.

Ragaszkodóan fonom köré lábaimat, lehetõséget adva neki arra, hogy felemeljen, és a medence széléhez vigyen. Kitesz a partra, én pedig engedelmesen, levegõ után kapkodva dõlök el rajta. A csempe hûvöse is kevés ahhoz, hogy lehûtse felhevült bõrömet, és a bensõmben tomboló forró vágyat.
Nem szabok hát gátat neki, kíváncsian futtatom végig ujjaimat orvos létére is kellemesen kidolgozott mellkasán, hátára is áttérve. Lehúzom magamhoz egy szenvedélyes, érzelmektõl mély csókra, még mielõtt sokkal inkább zavarba jövök az engem szemlélésétõl.

Miután elválunk, a nyakamig végigcsókol ja arcélemet is, hogy aztán harapdálva és szívva az érzékeny bõrt, még inkább az õrületbe kergessen. Nem bírom visszafogni a hangomat, egyre erõsödõ sóhajokkal és nyögésekkel jelzem élvezetem. Pihegve, lehunyt szemmel karmolászom a hátát, nem fájdalomokozás céljából, csupán olyannyira elmerülök tevékenységében, hogy már nem vagyok teljesen ura tetteimnek.

Kábán, vágytól ködös szemekkel pillantok fel rá, és szinte lángra kapok a tekintetében égõ, intenzív érzelmektõl. Még soha, senki se nézett így rám, és nem is volt ilyen hatással.

- Szeretlek – súgja ajkaim közé, mire egészen bennem reked a levegõ, és szívem heves kalapálásától már gondolataimat se hallom. Szeret? Most már biztos az érzelmeiben, és tényleg szerelmes belém? Ennél boldogabb már nem is lehetnék, de nem ad lehetõséget a reagálásra, számról áttér mellbimbóim kényeztetésére, és mindenértelmes gondolatom elszáll, megszólalni se tudok, csak egyre hangosabban nyögdécselek.

Hát még mikor egyik lábamat felemeli, és lábujjamtól kezdve végigcsókolja… Azt is elfelejtem fiú vagyok-e, vagy lány. Nem rest hát emlékeztetni rá, de nem ám akárhogy… Igencsak kemény állapotban lévõ ölemre hajol, és még mielõtt bármit is tehetnék, végignyal merevedésemen.

- Mit… mit csinálsz? – nyögök föl döbbenten, és reflexszerûen zárnám össze a lábaimat zavaromban, de nem engedi, szó nélkül kényeztet továbbra is, így a végén egészen ellazulok. Lehunyt szemmel, a csempét karistolva élvezem, és csak akkor nyitom ki újra, mikor érzem, hogy ismét fölém hajol. Csókot követel, és közben egyik kezével engem, a másikkal magát igyekszik eljuttatni a csúcsra.

Nem kell már sok nekem, az intenzív érzelmek, és egyre gyorsuló kézmunkája csak hamar átlök a gyönyörkapuján, és felkiáltva engedek az orgazmusnak. Egészen elszakadok a valóságtól, de a súlyos, tompa ködön keresztül érzékelem, hogy õ is elélvez, majd félig rám borulva igyekszik visszanyerni a lélegzetét.

Elõbb sikerül neki, mint nekem, így felemelkedve rólam, aggódva pillant le rám.
- Jól vagy? – érdeklõdik, végigsimítva arcomon. Mosolyogva, még mindig kicsit pihegve simulok bele az érintésébe, és bólintok is mellé, a hangomban még nem bízom. Megkönnyebbülten mosolyodik el õ is, majd visszahúz a vízbe, hogy mindkettõnket megszabadítson tevékenységünk bizonyítékától. Fáradtan hagyom, hogy lágy érintésekkel megmosdasson, majd hozzábújva fektetem fejemet a mellkasára.

- Én is szeretlek, nagyon, nagyon! – motyogom neki határozottan, mire egyik szorosan körém font karjával elenged, és inkább az államnál fogva felemeli a fejem, hogy megcsókolhasson. Lágyan mélyítjük el nyelveink játékát, ezúttal nem a szenvedély, hanem az érzelmek dominálnak. Hosszan ízlelgetjük egymást, kisebb nagyobb szünetekkel, de közben a víz egyre hûvösebb lesz körülöttünk, hamarosan dideregni kezdek, testének melege ellenére.

- Ideje lesz kiszállnunk! – szólal meg Meritamon, amint észreveszi, hogy fázom. Nem ellenkezek, bár kelletlenül húzódom el tõle addig is, míg kimászunk, és megszárítkozunk.
- Menjünk ki megnézni a csillagokat! – vetem fel hirtelen, mire meglepetten pillant rám a fekhely elõkészítése közben.
- Most? Fürdés után vagyunk, még nedves a hajad, meg fogsz fázni! – jegyzi meg dorgáló hangon, de én már eldöntöttem, hogy meg szeretném osztani vele kedvenc idõtöltésem, így makacsul megrázom a fejem.

- Nagyon meleg idõ van kint, még éjjel is, nem lesz bajom. Kérlek, csak egy kicsit! – pillantok rá könyörgõ szemekkel, és jól sejtettem, máris elbizonytalanodik.
- Pát perc, de tényleg csak annyi! – adja be a derekát, mire felcsillanó szemekkel rohanok ki, hogy megfelelõ helyet keressek a tetõre felmászásra. Nem nehéz találnom, és hamarosan már egymás mellett ülve,hátra döntött fejjel szemléljük az eget.

- Kezdem érteni, mit szeret annyira az égitestekben – szólal meg mellettem, én pedig mosolyogva bújok hozzá, elszakítva pillantásomat a csillagoktól.
- Akkor máskor is fogod nézni velem õket? – faggatom, mire felém fordulva bólint.
- Amikor csak szeretnéd!

Boldogan karolom át a nyakát, és húzom magamhoz egy csókra. Mostantól minden éjszaka a miénk, a csillagok sose fogják elárulni senkinek a kapcsolatunk, elõttük bármikor büntetlenül szerethetjük egymást. Éjszakákat bevilágító fényüknél, mindig egymásra fog találni a szívünk, még ha nappal nem is vállalhatjuk fel szerelmünk.
- Szeretlek Meritamon! – suttogom, ahogy elválunk egymástól. Mosolyogva ölel magához, arcát a hajamba fúrva.
- Én is mindennél jobban szeretlek, efelõl már semmi kétségem! – feleli, majd kis idõ múlva olyan mondattal töri meg az idillt, amire kitör belõlem a nevetés. – Meg fogsz fázni!

The End
Köszönöm a csodás játékot!

- Hogyhogy Alexandriába megyünk? – faggatózok, mikor már a kikötõ felé haladunk. Nem meglepõ, hogy sétálunk, mellette már hozzászoktam, hogy nem veszi igénybe a neki kijáró szolgáltatásokat, és ezt kifejezetten élvezem. Szeretek sétálni, és bár most még itt-ott sajognak a sebeim, a tempó elég kényelmes ahhoz, hogy ez ne legyen kellemetlen.
 - Úgy gondoltam, jól jönne neked egy kis kimozdulás – feleli, de nem néz a szemembe, mintha zavarban lenne. Én pedig alaposan eltátom a számat.
 - Úgy érted… úgy érted, miattam megyünk?! – bukik ki belõlem megemelt hangerõvel, magunkra is vonzok pár kíváncsi tekintetet.

Ez még tõle se semmi nagylelkûség, hisz magával a fáraóval kellett tárgyalnia az ügyrõl, aki minden bizonnyal nem szívesen engedi el a személyes orvosát. És tudom, hogy neki is nagyon fontos a munkája, nem lenne távol kezeltjétõl mindenféle csipp-csupp ügy miatt. És miattam most mégis…
- Igen – érkezik a válasz zavartan, nekem pedig boldogság terül szét az arcomon, a meglepettség mellett. Senki se tett még ilyet értem, mióta nevelõm meghalt… nos igen, rá nem akarok most gondolni, nem ronthatja el semmi a hangulatom!
 - Köszönöm – suttogom õszinte hálával és meghatottsággal, legszívesebben újra hozzábújnék, de a nyílt utcán ezt nem ehetem meg.

---*---*---*---

Nem voltam még soha ilyen hosszú hajóúton, de nagyon élvezem. Még annak ellenére is, hogy a többi utas elõtt fenn kell tartanunk a látszatot, és úgy viselkedni, mint gazda és szolgája. Persze továbbra is ez a hivatalos felállás amúgy is, de mikor kettesben maradunk, egymást ölelve és csókolva alszunk el. Régen… talán sose éreztem még ezt a felhõtlen boldogságot, és hiszek benne, hogy semmi sem árnyékolhatja be.

Ahogy közeledünk a part felé, csillogó szemekkel figyelem a fénytorony ragyogó fényét, ami egyedi mintákat fest a fölötte gomolygó felhõkre. Sose láttam még ilyet, de már nagyon sokat hallottam és olvastam róla. Remélem a könyvtárat is megnézhetjük majd, a többi csodás építménnyel együtt.

- Fel lehet rá mászni? – fordulok gazdám felé, izgatottan mutatva a fénytoronyra. Csak ekkor tûnik fel, hogy eddig is engem nézett, mégis én jövök zavarba felfedezésemtõl, õt egyáltalán nem izgatja lebukása, csak elmosolyodik pirulásom látva.
- Nem tudom, meg kell kérdezni a fénytorony felügyelõjét – feleli szelíden, én pedig gyorsan visszafordulok megint a torony felé, és egészen addig lenyûgözve figyelem, míg ki nem kötünk a hajóval. Akkor viszont már a felszereléssel kell foglalkoznom, és azzal, hogy ne vesszek el Meritamon mellõl a tömegben.

Lenyûgözve baktatok a nyomában, a még este ellenére is nyüzsgõ kikötõt, majd piacot szemlélve. Utóbbinál meg-megtorpanok az érdekesebb árusoknál, õ pedig türelmesen bevár minden ilyen alkalomkor.
- Itt sokkal több idegen dolog van! – lelkendezem, látva az újabb külföldi árust. – Kijövünk világosban is? És a könyvtárba elmegyünk? Vagy a palotába? Bár furán fog hangzani, de szerintem a piac az egyik legérdekesebb! – hadarom, felerõsödõ akcentussal, így mikor észbe kapok, gyorsan visszaváltok tisztább kiejtésre.

- Ne aggódj! – nevet fel, izgatottságomat látva. – Mindenre lesz idõnk, és aminek a meglátogatására engedélyt kapunk, azt mind megnézzük, ígérem! Azonban ha lehet, most foglaljuk el a szállásunk, késõre jár.
Bólintok, és igyekszem nem megállni egy helyen se a továbbiakban, így lassan elérjük az épületet, amit a fáraó által ideküldött, fontos személyeknek tartanak fenn. Ez pontosabban csak egyike az ilyen épületeknek, és szerencsére pár itteni szolgán kívül, csak mi fogjuk lakni.

A szolgákat biztosítom róla, hogy mindent intézek Meritamon számára, és mikor tõle is megkapják az engedélyt, meglepetten vonulnak el aludni. Valószínûleg õk sincsenek hozzászokva egy ennyire önálló gazdához. És még mennyi meglepetés fogja érni õket, míg itt tartózkodunk.
- Úgy hiszem egy fürdõ jólesne mindkettõnknek, a sós tengeri levegõ biztos csípi a sebeid – szólal meg hirtelen gazdám mellettem, mikor a kipakolással vagyok elfoglalva.

Most, hogy így mondja, valóban érzem a feszítõ, csípõs fájdalmat, amit az izgalmak és új dolgok eddig teljesen elnyomtak. Egy pillanatra azonban elbizonytalanodva pillantok rá, és hiába aludtunk együtt az elmúlt napokban, nem merem megkérdezni a közös fürdést. Õ azonban, mintha csak nyitott könyv lennék számára, leolvassa arcomról feszengésem okát, és szelíd mosollyal bólint.
- Természetesen fürödhetünk együtt, úgyis szeretném leellenõrizni a sebeid – mondja, én pedig elvigyorodva, lelkesen indulok meg a fürdõ felé, hogy intézzem a vizet.

El is készülök vele, mire beér, és pár kötszer és kenõcsöt tesz le a medence szélére, gondolom a tisztálkodás utáni sebújrakötözésre.
Kissé zavartan kezdem levetni a ruháim, amivel még magam is meglepem, hiszen eddig sose volt ezzel gondom, és nagyon jól tudom, hogy látott már meztelenül, ahogy én is õt. Mégis kissé sietve merülök el a vízben, miután megszabadultam a ruháktól és kötésektõl is, és orrig elmerülve figyelem, ahogy õ is követi a példám.

Szerintem a fülem is ég, ahogy ezúttal egészen más szemmel nézek végig rajta, mint eddig, amit szórakozott mosollyal fogad, valószínûleg teljesen tudatában van zavaromnak.
- Gyere közelebb, hagy mossam ki a sebeid – szólal meg, mikor már õ is a vízben ül, én pedig hezitálás nélkül csusszanok elé. Háttal fordít maga felé, és óvatosan elkezdi lemosni a sebeket, pedig azok már nem is fájnak különösebben, fõleg most nem, hogy a só lekerült róluk.
Érintése nyomán viszont egyre inkább bizseregni kezd a testem, lúdbõrözik mindkét karom, és még a légzésem is gyorsul.

Szinte önkéntelenül csusszanok hátrébb, kis híján az ölébe simulva, mire megakad keze mozgása. Bocsánatkérõen, kába tekintettel nézek hátra rá a vállam felett, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a viselkedésemmel, de azt hiszem valami többre vágyom, mint az eddigi csókok. Az érintését szeretném kiélvezni még jobban, és a lehetõ legközelebb tudni magamhoz. 

- Tényleg? – kérdezek rá megerõsítésként. Nem hiszem, hogy jó fogadnám, ha mégis visszaadna a fáraónak, és máshová kerülnék. Már nem… már egyáltalán nem akarok elszakadni tõle. Tudom is az okát, bár nehezemre esett beismernem magamnak, de vonzódom hozzá. Semmi kedvem elhúzódni az ölelésébõl, és a szívem se véletlenül kalapál ilyen veszettül. Már tudom, miért reagáltam furcsán az érintésére, és bizsergek még mindig keze nyomán.

 - Tényleg – feleli halk, de határozott hangon, én pedig megnyugodva engedek a feszültségembõl. – Nem engedlek el, csak ha te kérsz meg rá – teszi hozzá, én pedig hálás, reményteli pillantást vetek rá. Perpillanat minden vágyam, hogy mellette maradjak, sõt… szeretnék még közelebb kerülni hozzá, a szívéhez is… Legnagyobb meglepetésemre, a következõ pillanatban közelebb hajol hozzám, és még mielõtt megnyekkenhetnék, száját az enyémre tapasztja. Hirtelen és váratlanul ér a dolog, egészen leblokkolok, de idõt se hagy, hogy magamhoz térjek, úgy húzódik el, mintha égetném.  - Bocsáss meg! – bukik ki belõle, és meg se várva a választ felpattan, és kisiet.

Egy macskanyávogásnyi idõre teljes döbbenettel bámulok utána, közben ujjaim a számra siklanak. Õ most… õ most… Ugranék fel, hogy utána szaladva kérjek magyarázatot, kifogást… talán folytatást, de idõközben teljesen megfeledkeztem a sebeimrõl, így most nyöszörögve terülök ki a fekhelyemen a hirtelenségem okozta nyilalló fájdalomtól. Csillagokat látok fényes nappal, ezt még orvosi szaktudás nélkül is elkönyvelhetem problémának…

Egy darabig még levegõ után kapkodva fekszem, míg nem csillapodik a sebeim sajgása, aztán lassan ülõ, majd álló helyzetbe tornázom magam, és kisétálok a ház elé. Fogalmam sincs hová ment, így nem tudom követni. Nem tehetek mást, minthogy megvárom, arra pedig szokott helyem a legmegfelelõbb. Nincs ugyan este még, de már délután felé jár az idõ, a nap se éget annyira. Nem égek tehát le, ha elfekszem a tetõn.

- Chuma, azonnal gyere le onnan! A sebeiddel nem szabad így megerõltetned magad! – zavar fel már majdnem alvásba forduló szendergésembõl gazdám hangja, magam se tudom mennyi idõ múlva. Érzem, hogy aggódott, ugyanakkor fedés is vegyül a hangjába, hisz orvos tanoncként ez eléggé felelõtlen viselkedés. Tisztában vagyok vele, de szükségem volt erre.

 - Megyek már, megyek… - sóhajtom lemondóan, majd feszülõ és sajgó sebeimmel nem sokat törõdve, félig csúszva, félig ugorva lekerülök a tetõrõl. Nagyon jól emlékszem, hogy váltunk el, és kíváncsian fürkészem az arcát, hátha le tudok olvasni róla valamit, de némi izgatottságon kívül, nem látok semmit. Annak pedig nem úgy tûnik, mintha köze lenne a csókszerûségünkhöz.

- Van egy jó hírem számodra: - A hatásszünet elég ahhoz, hogy most már ne a vonásai miatt fürkésszem, hanem még a mondandójára is kíváncsi legyek, ez pedig megmosolyogtatja. - utazunk! Mégpedig Alexandriába, az egyiptomi tudományok központjába.

- Alexandriába? – tátom el a számat, egy pillanatra megfeledkezve minden másról. Nagyon sokat hallottam már arról a helyrõl, de még sose jártam ott. Nem is hittem, hogy valaha eljuthatok, így nem kis meglepetésként ér a bejelentése. – Én is megyek Alexandriába… veled?
- Persze! – feleli meglepetten, mutatva ezzel, hogy ostobaságot kérdeztem. Megkönnyebbülten, és õszinte örömmel mosolyodom el, ha nem lennénk még mindig az utcán, és nem félnék attól, hogy ellök, most legszívesebben megint megölelném. – Örülsz? – kérdezi, mintha nem lenne elég egyértelmû széles vigyoromból.

- Sose jártam még ott, de nagyon sokat hallottam róla, természetesen örülök! – felelem lelkesen, miközben õ elégedett mosollyal lép be a házba, hogy elkezdhessen összepakolni.
Miután meggyõzõdött róla, hogy egyik sebem se szakadt fel, elkezdi a segítségemmel kiválogatni, hogy mit akar elvinni magával. Én szinte végig szótlanul motoszkálok mellette, és eléggé feltûnõen bámulom az arcát. Tudom, hogy ez hamarosan fel is tûnik neki, de mintha tudná miért teszem, úgy csinál, mint aki nem veszi észre. Ezek szerint annyiban akarja hagyni a történteket?

Persze abban van realitás… Mégis mit akarna a fáraó személyes orvosa egy rabszolgától, aki ráadásul férfi, és tapasztalatlan. Mert hiába tudok elméletben sok mindent a testi együttlétekrõl, nem véletlen jöttem zavarba, mikor párt ajánlott nekem. Sose voltam még nõvel, természetesen férfival se…  Nem is vágytam még senki közelségére, egészen eddig… Szomorkásan horgasztom le a fejem, mikor ismét csak elfordul intenzív bámulásomtól, de mintha ezt érezné, megáll a pakolásban. Hangosan sóhajt fel, majd felém pillant, és ezúttal a szemembe néz.

- Chuma… - kezdi halkan, nekem pedig ismét tele lesz a fejem a történtekkel. – Tudom, hogy a történtek körül forognak a gondolataid, és sajnálom! Nem kívántam kihasználni a helyzetet, a pillanat hevében cselekedtem.
- A pillanat hevében? – ismétlem meg fintorogva, és nem kicsit nekikeseredve. Tehát az egész „véletlen” volt? Nem jelentett neki semmit?
Valószínûleg feltûnik neki, hogy valami nem nyerte el a tetszésem, mert a gondolataiba merülve, gondterhelten figyeli az arcomat. Fújtatva fordítom el a fejem, nem kell, hogy lássa a csalódottságom.

- Ezek szerint véletlen volt? – bukik ki belõlem kissé hevesen, mire meglepetten húzza fel a szemöldökét. – Neked... neked nem jelentett semmit? Nem jelentek semmi többet, mint egy kedves szolga? – halkul el a hangom, és saját magam szidom az ostoba ábrándjaim miatt.
- Atonra Chuma… - suttogja, majd nem kis döbbenetemre közelebb lép hozzám. Kiveszi, majd leteszi a földre a kezemben szorongatott cuccokat, és utána magához vonva ölel át. Nekem se kell több, karjaimat köré fonva fúrom arcomat a vállához. – Nem így értettem – kezdi csendesen. – Én csupán nem szerettem volna, ha úgy érzed rabszolgaságod, és sérült állapotod miatt használlak ki. Nekem is újak az effajta érzések, de bizton állíthatom, hogy többet jelentesz nekem, mint bárki!

Elakad a lélegzetem, és egy egészen picit eltávolodok tõle, hogy felnézhessek az arcára. Komoly, lágy tekintettel viszonozza értetlen pillantásom, mire földöntúli boldogság önt el. Ezúttal én mozdulok, és számat az övére tapasztva, gyakorlatlanul megcsókolom. Pár pillanatig meglepetten, mozdulatlanul hagyja, majd átveszi a vezetést, és jóval ügyesebben mélyíti el.
Sose éreztem még ilyet, egész testem lángol az érintése és csókja nyomán, de ezúttal nem fogom menekülõre az újfajta élmény miatt, csupán elhajolok tõle, mert fogytán van a levegõm. Némán fürkészi kissé kába arcom, én pedig pihegve az övét.

- Csak egy szavadba kerül Chuma, és többé nem teszek ilyet. Nem szeretném, ha bármi miatt rosszul éreznéd magad! – szólal meg, mire mosolyogva ingatom meg a fejem.
- Sose éreztem még ilyet ezelõtt, de már hallottam róla, ráismerek a saját érzéseimre. Nem csak vonzódom hozzád, de… de szeretlek is! – motyogom olyan halkan, hogy csoda ha hallja. – Nem akarok gondot okozni én se, vagy a terhedre lenni, és tudom, hogy rabszolgaként nincs ehhez jogom, de ez van… Nem akarom, hogy elmúljon.

– Elég! – csattan hirtelen egy ismerõs hang a közelben, mire az ütések és rúgások zápora abbamarad. Zihálva, homályos tekintetemmel igyekszem a közeledõre fókuszálni, de minden összefolyik a szemem elõtt. Bár már a hangjáról is megismertem, és a megkönnyebbülés hullámokban önt el, a folyton jelenlévõ, kínzó fájdalom mellett. – Elég, ne merészeljétek bántani!
- Mit akarsz? – mordul rá gazdámra az egyik katona. Valószínûleg világéletében a palotától távol õrködött, ha nem tudja kivel áll szemben.

- Meritamon vagyok, a fáraó személyes orvosa – világosítja fel gazdám, és erre már megváltozik kissé a viselkedésük. – Õ pedig az én rabszolgám, így nem érhettek hozzá – mondja, és nem törõdve velük tovább, mellém lép. A segítségével sikerül felállnom, bár elég nagy a fájdalom bennem, azt se tudom honnan fakadnak fõleg. - Jól vagy? – kérdezi aggódva, tudomást se véve a tanácstalanná váló katonákról.

Mivel nem tudom perpillanat mennyire vagyok ura a hangomnak, csak biccentek egy aprót. Nem csillapodik az aggodalma, és lassan elindul velem a város felé. Egy darabig még nem csillapodik a feszültségem, várom, hogy mikor esnek nekünk a katonák újra, de ez szerencsére elmarad. Egyre kábábban hagyom, hogy gazdám visszatámogasson a falon belülre, ahol Abasi és a többiek bukkannak elõ, könnytõl maszatos arcocskákkal.
- Chuma… - szipogja Eshe, az állapotomat látva. -
- Ne sírjatok… hamar… rendbe jövök – préselem ki magamból, hogy megnyugtassam kissé õket, és ne érezzék felelõsnek magukat a történtek miatt. Meritamon nem mond semmit, csak amennyire én is képes vagyok, gyorsít a tempón, míg el nem érjük a házat. Addigra már kezdem elveszteni az eszméletem, és amint vízszintesbe kerülök, el is nyel a sötétség.

Mikor magamhoz térek, annyi helyen nyilall belém a fájdalom, hogy azt e tudom hirtelen, mihez kapjak, csak felnyüsszenek a mocorgás közben.
- Ne mocorogj Chuma, mert felnyílnak a sebeid – szólal meg mellettem gazdám, és mikor oda kapom a pillantásom, megkönnyebbült tekintetével találom szembe magam. Ahogy végigmustrálom lassan a testem, látom, hogy valóban kötés és borogatás borít jó pár helyen, mutatva, hogy tüzetesen átvizsgált és kezelt, idõt és fáradtságot nem kímélve.

- Sajnálom – suttogom halkan, mire kérdõn pillant rám. Nem nézek a szemébe, inkább a plafon felé fordulok. – Azt, hogy elfutottam, és hogy ilyen helyzetbe kevertelek. Nem akartam… - a hangom nem csak elhalkul, de meg is bicsaklik a végére.
Tudom, hogy határtalan türelemmel van megáldva, de mi van, ha most mégis a végére ért? Mi lesz velem, ha visszaad a fáraónak, és ismét az építkezésekre kerülök?
Az ilyen gondolatok, és a nem rég átéltek feszültsége megint kezd eluralkodni rajtam, és kétségbeesetten pillantok végül is felé.
- Ne küldj el, kérlek! – bukik ki belõlem. – Nem akarok más rabszolgája lenni, vagy visszamenni az építkezésekre! Kérlek… sajnálom!

- Chuma! Nyugodj meg, ne mozogj annyit! – csillapít meglepetten, és mellém ülve nyom vissza fekvõ helyzetbe, mivel igyekszem felülni. Az érintésétõl megint bizseregni kezdek, de most nem menekülök el az érzés elõl, hanem csak azért is feljebb nyomom magam, hogy hirtelen átölelhessem. Sajog mindenem, de nem érdekel a fájdalom.
- Ne küldj el… ne küldj el, kérlek! – ismételgetem, könnyes szemekkel, és érzem, hogy egy pillanatra döbbenten megdermed, majd az én meglepetésemre, viszonozza az ölelésem, óvón fonva körém a karjait.