- Annyira kegyetlen vagy…- nem értem miért teszi ezt velem, miért nem érti meg, hogy ez nekem fáj túlságosan fáj.

- Én vagyok a kegyetlen?! Akkor te mi vagy?!- morgok rá, minden porcikám remeg. – Otthagytam mindent, mert felejteni akartam, erre felbukkansz te, és mindent a feje tetejére állítasz! Miért nem hagysz békén?! Miért nem hagyod, hogy elfelejtsek mindent?! Miért kell felhántolgatnod a múltat?!- esek neki mindent kiakadva magamból. – Elvesztettem mindent, és te csak emlékeztetsz erre!

Direkt kínozz? Okos ember fel kéne ezt fognia és különben is biztos vagyok benne, hogy meg van a maga élete nélkülem is.

- Azt hiszed, én nem vesztettem semmit?!- emeli fel most már õ is hangját. Közelebb lép, de én hátrálni kezdek. Nem akarom hallani, nem akarom látni a könnyes tekintetét fõleg. Be kéne menekülnöm a lakásba, de egyszerûen nem megy, így csak a fejem hajtom le, hogy ne keljen látnom. Igen tudom, hogy gyáva vagyok ilyen téren és nem is kicsit. – Gondolkodj már egy kicsit, te ostoba kölyök! Az istenért, ne legyél már ennyire önzõ!- üvölt rám, pedig õ nagyon ritkán emelte fel régen is a hangját. Õ mindig nyugodt és higgadt volt, én pedig már akkor is forrófejû voltam, de nem kegyetlen. – Sosem volt családom, a szüleim sosem szerettek igazán! Mióta ideköltöztem Japánba, egyszer sem kerestek! 7 éve nem hallottam felõlük! Nem érdeklem õket! És miután Sayuri is elhagyott, nem maradt senkim! Csak ti voltatok nekem!- végén nem bírom tovább és rápillantok. Az a fájdalmas tekintet, könnyek, vajon mióta fojtotta el magába? Ott a temetésen és visszafogta magát, mint amikor Sayuri elhagyta, akkor se sírt. Sose értettem, hogy tudta tartani magát és mindent magába fojtani, mindig mondtam neki, hogy ne tegye, mert az csak rosszat tesz, de már én is ezt teszem, mióta a családom meghalt, én is mindent elnyomok magamba.

- Csak ti voltatok nekem… olyanok voltatok, mint egy család… azt hiszed, a baleset engem talán nem viselt meg…? De még azután is bizakodó voltam, mert ott voltál te, de… de miután te is kiléptél az életembõl…- kezd el zokogni keservesen, nekem pedig a szívem egyre jobban belesajdul. Nem akartam õt soha bántani, de el kellett mennem és most se lehetek a közelébe.

- Atushi… én… fogalmam sem volt, hogy így érzel…- suttogom, õszintén végül óvatosan felemelem és beviszem magamhoz. Szemét tudok lenni, de nem fogom õt magára hagyni, most nem. Bent a lakásba a nappaliba viszem, majd a kanapéra ülök vele és tovább ölelem, õ pedig remegve hozzám bújik. Milyen régen öleltem, annyira hiányzott, olyan jó ismét így lenni vele, túlságosan is jó. Egészen addig ölelem, amíg kicsit meg nem nyugszik és elhúzódik.

- Jobban vagy?- kérdezem lágyan, ahogyan régen mindig is tettem.

- Fogjuk rá…- elmosolyodom, olyan kis édes.

- Én megyek, felöltözöm, addig pihenj. - el is megyek, majd mikor felöltözök, veszek pár nagy levegõt és visszamegyek hozzá.

- Nem is tudtam, hogy dohányzol. – jegyzem meg, nem rémlik, hogy dohányzott régebben.

- Alkalmanként, ha ideges vagyok. Ami azt illeti, mostanában elég sokszor. - bólintok, majd elfogadom a kínált szállat, amit nyújt.

 – Ne haragudj az elõbbiért. – elmosolyodom picit, ilyen téren nem változott, de sokkal komorabb, mint régen, bár ahogyan fogadtam nem is csodálom.

- Ugyan, semmi vész. Néha mindenkivel elõfordul. – próbálom megnyugtatni.

- Velem nem szokott…- nem kötekedem, tényleg így van, de õ is emberbõl van és van egy pont, amikor már nem vagyunk képesek tartani magunkat. Nem mondok jó pár percig semmit a másiknak és csak a ciginket szívjuk, majd a hamutartóba kötnek ki.

- Akashi… nem akarlak újra elveszíteni. – közli velem igen komoran és õszintén. Felállok, és az ablakhoz sétálok, majd kinézek rajta. Ismét csöndbe vagyunk, végül összeszedve magam megszólalok.

- Sosem akartalak téged bántani most se és 5 évvel ezelõtt se. Hidd el, amiket hozzád vágtam akkor és most, nagyon fájtak, de menekülnöm kellett. Amikor elveszítettem a családom minden összeomlott és a mai napig nem tudom feldolgozni de beletörõdtem és úgymond elfogadtam, mert nem tudok mást tenni. Sokat segített akkor ott a támogatásod, és ha maradok, lehet, könnyebben fel tudom dolgozni a dolgokat, de a menekülés tûnt a legjobb ötletnek és ismerve magam, ha vissza lehetne menni az idõbe, akkor ismét így cselekednék. – suttogom, majd visszamegyek, és ismét lehuppanok mellé.

- Tudod, hogy rád sose tudnék haragudni, vagyis ez így nem igaz, de az is csak a fájdalom és az aggódás miatt volt és van. Megrémültem elsõre, hogy hova tûntél, mert úgy voltam vele, hogy csak a fájdalom beszél belõled és nem mész el, de mégis megtetted. Nagyon megijedtem és féltem, hogy mi van….. mi van, ha… - elcsuklik a hangja és nem tudja befejezni, de tudom, mire gondol.

- Mi van, ha megöltem magam. – bólint egy aprót.  – Nos, nem tagadom, hogy megfordult a fejembe és nem is egyszer, de nem bírtam megtenni. – vallom be.

- Még jó, hogy nem tetted meg. – morran rám, de aggódóan. – Ebben bíztam, de akkor is nagyon aggódtam érted, mert egy ilyen tragédiát egy felnõtt is nehezen dolgozz fel, nem pedig egy gyerek, aki egyedül van. Magamat hibáztattam, hogy miért nem figyeltem jobban rád, miért nem voltam erõszakosabb, és akkor nem tudsz elmenni. – suttogja, én pedig bûnbánóan nézzek rá.

- Atsushi ez nem a te hibád és tudod jól, hogy milyen makacs vagyok, és ha valamit egyszer eldöntõk, akkor azt meg is teszem. Ezen kívül meg a magad élete is meg volt és nem figyelhettél rám a nap 24 órájában, de ez már mindegy is, mert nem tudunk rajta változtatni. Nem akartam rosszat, csak egyszerûen túl nagy volt a fájdalom és nem bírtam a közeledbe lenni, még ha tudtam is mélyen legbelül, hogy fájdalmat okozok. Lehet nevezni önzõnek és kegyetlennek az is vagyok egy bizonyos szinten, de túl sok emlék kötött oda, kötött hozzád és nem bírtam ki, egyszerûen úgy éreztem, hogy megfulladok és meg fogok õrülni. – bukik ki belõlem.

- Akashi. – suttogja döbbenten és a vállamra simít. – Igen tényleg makacs vagy és mindig is az voltál. – mosolyodik el picit. – Én megértem a te szemszöged is és igaz ezen nem lehet már változtatni, vagyis a múlton. Meg lehet helyes megoldás nem is lett volna, de most ismét találkoztunk és én hiszek benne, hogy ez nem véletlenül történt. Nem lehet az elmúlt 5 évet visszahozni és bepótolni se, de mostantól találkozhatunk és igaz azt mondtál változtál vagyis az a éned meghalt, de én ezt nem hiszem csak azt inkább, hogy elnyomtad magadba, de nem is ez a lényeg, hiszen nem várom el hogy teljesen ugyan olyan legyél, hiszen felnõttél, de attól még lehetünk barátok most is, olyanok, mint régen nem? – pillant rám reménykedve, félve. Megfogom a kezét, ami a vállamon volt és finoman megszorítom.

- Nem ígérek semmit, de próbáljuk meg.  – mondom õszintén, még magam se tudom, hogy mi lesz. Nem tagadom, hogy jó látni, hiszen nagyon hiányzott, de egyben ijesztõ és nem kicsit félek, hogy mi lesz, de egy próbát megér.

- Megbeszéltük. Tudod, hogy kitartó vagyok am én is. – szorítja meg a kezem õ is.

- Igen tudom. – bólintok, majd elengedem a kezét. – Kérsz valamit? Nem igazán számítottam vendégre, most is azt hittem, hogy Ryu jött.

- Ehh bocsi. – nevet zavartan, majd a névre felkapja a fejét. – Ryu? Õ ki? Persze, ha nem titok. – teszi hozzá rögtön.

- Nem titok. Õ a legjobb barátom, õ segített fel a földrõl és tanított meg ismét nevetni meg élni. Nagyon sokat köszönhetek neki. – mosolyodom el.

- Akkor jó ember lehet. Mesélnél róla és magadról? Persze, amit csak akarsz, meg egyszerre úgyse tudunk mit megbeszélni. – bólintok, majd még kér egy teát így csinálok kettõt és mesélni kezdek, õ pedig végig csöndben némán hallgat meg az érzései mind az arcára vannak írva. Elmesélem, hogy fél évig ki se mozdultam, hogy hányszor akartam öngyilkos lenni, hogy mennyire utáltam az életet. Azonban nem beszélek még neki a rémálmokról és arról sem, hogy a mai napig saját magamat hibáztatom a haláluk miatt, ezekre még nem vagyok képes, hogy elmondjam. Szépen lassan elkezdek mesélni Ryuról, hogy nála dolgozok és, hogyan is lettünk barátok, hogy mennyit köszönhetek neki, de rajta kívül senki mást nem engedtem a közelembe.

- Röviden tömören ennyi. – sóhajtok fel, majd egy újabb cigire rágyújtok, majd most én kínálom meg és elfogadva õ is rágyújt.

- Örülök, hogy sikerült a segítségével talpra állnod. Szóval akkor tetkós vagy, emlékeszem mindig is akartál meg volt már piercinged is a nyelvedbe meg a szemöldöködbe, de sose hittem volna, hogy ennyi lesz. – jegyzi meg.

- Tudod ez is egyfajta védekezés, hogy távol tartsam magamtól az embereket és mûködik is, és ha ez nem elég, akkor elõveszem a bájos természetem. – mosolyodom el keserûen. A tetkók száma pedig nem sok, mert csak a vádlimon, nyakamon és ugye a kezemen van, az õ monogramjuk, de ennek a jelentését Ryu meg most már te is tudod, bár te ki is találtad volna. – jegyzem meg, majd megmutatom, neki õ pedig szemügyre veszi.

- Akkor ez félig álca. – suttogja, mire csak bólintok.

- Na, de elég rólam most. Mesélj magadról te is. Meg kell, hogy mondjam semmit nem változtál, még mindig olyan vagy, mint egy kölyök. – nevetek fel és így gondolom, de azt nem teszem hozzá, hogy még szebb lett, vagyis most nem. Igaz nem tudta, hogy bejön nekem, de attól még kifejtettem mindig róla véleményem és zavarba is jött, amit kifejezetten élveztem.

- Ne beszélj butaságokat. Tiszta öreg vagyok. – sóhajt fel.

- Inkább tiszta hülye. – vigyorgok.

- Te pedig pimasz. – morog édesen végül õ is felnevet és vele együtt én is nevetek, mint régen, de ezt az idillt a csipogója szakítja meg.

- Ne haragudj ezt meg kell néznem. – elõ is veszi, majd igen csak elkomorul. – A francba mennem kell. – mondja bosszúsan.

- Semmi gond. – nyugtatom meg.

- Mi lenne, ha számot cserélnék és majd hívlak. – bólintok és így teszünk. – Akkor megyek is és am nem meg lógni nekem. – kacsint rám.

- Nem fogok. – mosolygok, majd elköszön és elmegy, majd az ablakhoz megyek, és onnét nézzem. Jó volt látni, de tényleg és beszélni is vele. Talán most már minden újból, mûködni fog.

***

Riadtan, üvöltve ébredek az álmomból. Ismét egy szörnyû rémálmom, melyben õ is benne volt és meghalt. Álmodtam már ilyet, hogy õt is elveszítettem, de mindközül ez álom volt a legrosszabb. A fürdõbe megyek és veszek egy hideg zuhanyt, de semmit se segít. Ez egy jel, egy jel, hogy nem szabad találkoznunk, nem szabad még se. Minden csak egy hirtelen fellángolás volt, de nem engedhetem magamhoz közel ismét.

- Sajnálom Atsushi…..

***

Pár órával késõbb már minden holmimat összeszedtem és reggel már ott vagyok Ryunál. Megdöbben, hogy mégis mit keresek itt, de megkérem, hogy most ne kérdezzen, csak fogadjon be és õ így tesz, fõleg tudja, hogy ok nélkül nem jönnek és elég rám néznie, hogy mennyire készen vagyok. Lepakolok, majd írok smst.

~ Nem fog menni. Sajnálom ~ - ennyi áll benne többet most nem tudok neki írni és értelme se lenne. Ezek után a sim kártyámat kiveszem és egyszerûen szétvágom. Most már sehol se tud elérni….

Komolyan ezt a szar estét, inkább maradtam volna otthon és akkor még kórházba se kéne lennem. Azok a barmok, hogy pont belém kötettek és még a józan eszem vagyis Ryu se volt velem, mert elutazott. Én csak egy jót akartam dugni, erre a végén nem, hogy kefélni nem tudtam még az egyik faszfej úgy megvágta a karomat egy törött üveggel, hogy muszáj volt bejönnöm a kórházba, pedig ha tehetem, elkerülöm jó messzirõl. Az emberek általában nem szeretnek idejárni, de mióta meghalt a családom még inkább kerülöm, és csak akkor jövök, ha nagyon muszáj, mivel a sebem elég mély és nem tudnám ellátni. Nagyon remélem, hogy hamar végzek és a doki nem fog kérdezgetni, hogy mi történt meg hasonlók, mert jó pofizni fõleg nincs kedvem, fõleg, hogy most még idegbeteg is vagyok.

Olyan 5 perc várakozás után, meg is hallom a doki hangját, de nem akarok hinni a fülemnek. Felemelem a fejem, nem lehet, ez tényleg õ az.

- Jó estét. – pillant rám, majd a kezébe veszi a korlapom, amin már az adataim vannak, de õ is ledermed. – Akashi? Tényleg te vagy az? – nézz rám döbbenten.

- Ja, az a nevem, de most csinálna valamit a karommal? – morgok rá, mintha nem ismerném fel.

- Nem ismersz meg? Atsutane Atsushi vagyok. – hangja, mintha kissé kétségbe lenne esve. Picit megremegek, hát hogyne emlékeznék rá? Mindenre emlékszem vele kapcsolatban, de õ a múltam, ami tele van fájdalommal.

- Összekever valakivel, de örülnék, ha a dolgát tenné vagy talán nem képes rá? – pillantok rá ridegen, de belül fáj, mert pont õ nem érdemli meg ezt a viselkedést.

Felsóhajt, majd leül és elkezdi lefertõtleníteni a kezem, mire picit felszisszenek.

- Csak kicsit bírd ki. – mondja lágy hangon. A francba, hogy ilyen kedves velem. – Mi történt veled? Nem csak most, hanem az elmúlt 5 évben? Tudom, hogy megismersz, és nem keverlek senkivel össze, igaz nagyon megváltoztál, de amint elolvastam a neved és ismét rád néztem, már tudtam, hogy te vagy. – túl sokat beszél.

- A picsába a keze járjon, ne a nagy szája. Nem ismerem, fogja már fel. – emelem fel már a hangom, de a bûntudatomon egyre nagyobb lesz, fõleg, ahogyan szomorkásan elmosolyodik. Bocsáss meg Atsushi, de így lesz a legjobb nekem.

- Adok érzéstelenítõt, kicsit fájni fog. – mondja még mindig nyugodt hangom, de én kihallom mögüle a szomorúságot. Nem tud, többet miközben ellátja a karom profi módon. Még ügyesebb lett és még jobban nézz ki. Miért kellett találkoznom vele? Hátat fordítottam a múltamnak, elmenekültem, de még ígyse tudok szabadulni a láncoktól és most itt van õ, ami teljesen kiborít.

- 3 nap múlva gyere varrat szedésre, addig a kötést se szedd le és vigyázz, hogy ne érje víz. Megnézem a többi sérülésed azért. –nyúlna az arcomhoz, de erõsen megragadom a kezét.

- Nem kell. Csak pár zúzódás, karcolás, semmiség. – vonom meg a vállam, majd elengedem a kezét és felállok és elindulok ki. Nem tölthetek vele még több idõt.

- Vigyázz magadra és csak, hogy tud, nem fogom annyiban hagyni. – szól utánam, de nem válaszolok, hanem kimegyek, majd kiérve futni kezdek, mint egy õrült, majd kiérve rögtön taxiba szállok. A kezeim remegnek és a szívem ezerrel zakatol. 5 év után, miért kellett ismét összefutnom vele, miért?

Haza érve rágyújtok és kinyitok egy doboz sört. Próbálom kiverni a fejembõl, de nem megy, de hogyan is menne, ha az elmúlt 5 évben is gondoltam rá, most meg ismét láthatom õt.

Atsushi a szomszédunk volt, akkor költözött oda, amikor 11 éves voltam, õ pedig már 22. Apámmal hamar megtalálták a közös hangsúlyt annak ellenére, hogy majdnem 10 évvel volt fiatalabb apukámnál, de hát a kor az nem számít az csak egy szám és Atsushi mindig is érettebb volt a koránál. Hamar az egész család barátja lett, köztük az enyém is. Nagyon sokat jártam át hozzá. Mindig is felnéztem rá és becsültem õt, amiért olyan szorgalmas, okos és elszánt és bátor, hiszen a családja tiltakozása ellenére eljött Japánba és sikeres sebész vált belõle. Emlékszem mindig sokat tanult, majd dolgozott, de ránk mindig szakított idõt, és mindig átmehetem hozzá még, ha sok dolga is volt. Jó barátunk voltunk, sõt olyan volt, mint egy bátyus nekem és sok mindenre tanított meg. Nem egyszer volt, amikor valamiért büntetést kaptam és hozzá menekültem, mint egy gyerek, de az is voltam. Amikor csak tehette eljött a futóversenyeimre és sok más családi programra meghívtuk õt. Mondhatni a szemei elõtt nõttem. Neki mondtam el azt is elõször 17 évesen, hogy meleg vagyok és teljesen jól fogadta, de azt már nem mondtam el neki, hogy õ is tetszik nekem, hiszen neki barátnõje volt, akivel késõbb jegyben járt két évig. Féltékeny voltam kicsit a nõre, de örültem, hogy boldog és tudtam, hogy jó kezekben volt mellette és neki sikerült talpra állítani, amikor meghalt egy betege, pedig én is próbáltam segíteni, de õ mégis csak a szerelme volt én pedig csak egy kölyök. Azt hittem össze fognak házasodni, de a nõ elhagyta, én pedig nem értettem, hogyan is lehet egy olyan csodás embert elhagyni, mint õ, de ezt egy évvel késõbb én is megtettem csak másképpen.

Ismét próbáltam benne tartani a lelket, amikor tudtam, hiszen azért megvolt a magunk élete. Szépen lassan, azért majdnem visszaállt minden a régi helyére, de akkor jött a baleset, a családom halála és akkor minden megváltozott. Elsõ napokban még vele voltam és intézte a temetést, mert én képtelen lettem volna. Azokban a napokban már viszont egyedül voltam és nem engedtem át magamhoz, ahogyan mást se. Eljött a temetés napja és akkor ismét találkoztunk. Végig mellettem volt és támogatott, pedig neki is nehéz volt, de tartotta magát, de én zokogtam, mint egy kisgyerek, õ pedig végig vigasztalt engem. Jól esett a törõdése, de akkor se bírtam ott maradni azon helyen és az a õ közelébe se. Mai napig emlékeszem, hogy amikor haza kísért hozzá vágtam, hogy soha többé nem akarom látni õt és berohantam a házba. Kérlelt, kopogott, csinált mindent, hogy engedjem be, de nem tettem és hajnalba elmentem otthonról. Számot cseréltem és nem hallotta róla, nem láttam egészen mostanáig.

Nem tagadom jó volt ismét látni, de túl sok fájdalmat idéz elõ és én ezt nem bírom elviselni. Remélem, többé nem látom.

***

4 nap telt el az eset óta. Tegnap voltam egy másik kórházba, ahol kiszedték a varratokat, azon kívül minden ment volna tovább, de azóta nap óta folyton rá gondolok és a régi idõkre.

- Jövök már. – üvöltök, mivel valaki veszettül nyomja a csengõt. Lemerem fogadni, hogy Ryu az, õ ilyen állat. Derekam köré tekerem a törülközõt, mert most jöttem ki a zuhany alól.

- Nem hiszem el, hogy… - morgok, de amikor kinyitom, az ajtót elakad a szavam, mert Atsushi áll ott.

- Maga meg mit keres itt? – játszom meg magam, de egyre nehezebben megy.

- A korlapodon rajta volt a címed. Nem jöttél vissza és mondtam, hogy nem fogom annyiban hagyni. – mondja komolyan. Makacs, mint mindig.

- Voltam másnál, most pedig húzzon el. – csapnám be az ajtót, de odarakja a lábát.

- Nem megyek el, ameddig meg nem hallgatsz. – vágja hozzám.

- Vegye el a lábát, mert rábaszom az ajtót és fájni fog. – figyelmeztettem, de nem tesz semmit, de én igen. Ismét meglendítem az ajtót és mivel látja, hogy komolyan gondolom, az utolsó percben elhúzza.

- Akashi kérlek hallgass meg. Nem fogok addig elmenni. Szeretnék veled beszélni. – a hangja már szinte megremeg, nálam pedig elszakad a cérna. Kinyitom az ajtót és falhoz vágom és lefogom a karjait a feje fölött.

- Én pedig nem akarok. Direkt mentem el, akkor 5 éve. Nem akarok veled beszélni, se találkozni, fogd már fel. A múltam része vagy és ez ígyis marad. Különben is az, akit ismertél azon a napon meghalt. – vágom hozzá, de a hangom már sokkal inkább fájdalmasabb, mint dühös. – Csak húzz el innét, mert nem vagyok rád kíváncsi. – elengedem és ellépek tõle.

- Takaródj innét és ne keress. – vágom hozzá, de a szemeimbõl fõleg lejönnek a valós érzéseim.

- Nem! – mondja keményen, mire ránézek. Nem értem, miért nem. - A lelkében várta, hogy azt mondtam, igen, hiszen önnek természetes, hogy azt mondják, mert szenved, és a legerõteljesebben emeli ezt ki – feláll. Õ is itt fog hagyni, mint mindenki. Gyûlöl engem, nem kell mondania, érzem. - Utálom magát és az egész életét – távolabb lép -, mert elengedi magát, és hagyja, hogy emberek kössék karóhoz, hogy megfulladjon, vagy elvérezzen a könnyein át, gyenge, mert nem kapaszkodik, csak lebeg a generált semmiben – nem fordul el, látom, hogy dühös rám, de nem értem, mi baja. Nem tudom, mi rosszat mondhattam. - Legyen, dühös az Isten verje meg! Kiabáljon, éljen, csapjon valamit a falhoz, miért ilyen gyengék az emberek! – nekiesik az ajtónak. Valami baja lehet. - Miért nem öli meg magát, ha olyan rossz? – megrázza a fejét. - Nem sajnálom, mert semmilyen sajnálatra méltó dolog nincs ebben! – odamegyek hozzá, kezeim az ajtóba csapnak a feje mellett.

Látom, hogy azt várja, üssem, de én a hajába simítok, a selymes, puha, fekete hajába, és homlokára csókolok. Ha tudná, hányszor gondoltam rá, hogy megölöm magam, Istenem, hányszor. De mindig valami visszatartott. Nem mertem megtenni, vagy pedig valaki bejött, és megakadályozta. Talán mert valójában élni akarok, de nem tudom, hogyan kell. Csak néz rám a kék szemeivel, zavart, riadt, dühös, mint én is. Nem tudom, mit akarok, hiszen sosem éltem, nem engedték. Õ olyan vad, olyan szabad, olyan élõ, mint én sosem voltam, sosem leszek.

- Tényleg nem akarom, hogy sajnálj – mondom, majd ellépek, és õ is. Az ajtó kitárul.  - Élni akarok, de a hintázástól kiakad a szívem, Kaiji, mi ez, ha nem rossz? Neked biztos volt gyerekkorod. Intelligens fiú vagy, és nagyon kedves. Nagyon kedvellek.

- Jó életem volt – keményen néz a szemembe, de nem ingok meg. Van valami benne, amit meg akarok fejteni. Kedvelem õt, hiába gyûlöl. Nekem talán pont õ kell, hogy felrázzon, hogy megtanítsa, amit nem tudok. - Sosem éreztem a magányt, a hideg bölcsõt, vagy az anya hiányát, Uram. Sokkal több ember vagyok magánál, szánalmas.

Gyengéden ütöm meg az arcát, a mellkasomhoz érek. Fáj, szúr, fáradtnak érzem magam, pedig nem vagyok fáradt. Mi van velem?

- Mi a fene ez? Nem vagyok fáradt.

~*~

A nappaliban ülünk, amíg Sonozaki-san nem jön. Megmutatom hogy kell használni a vérnyomásmérõt, és õ meg is tanulja. Aztán megjön a doktor bácsi, és vért vesz tõlem, majd elviszi a fiolákat. Nem értem, minek ez az egész, mert úgysem változik semmi, minden csak rossz lesz, mert nem gyógyulok meg. Néha úgy érzem, jobb lenne holtan, de sosem ölném meg magam. Az gyávaság lenne. Élni akarok, és látni a tengert. Egyszer, látni akarom a tengert. De nem merem senkinek megmondani, mert nem engednének el. Szeretnék futni a homokon, mezítláb, és belemenni a vízbe, érezni, ahogy a hullámok nyaldossák a lábam. Aztán Sonozak-san mellettem terem.

- Ebbe most már végérvényesen belekevert fiatalúr – mondja, de nem értem, mire gondol.

Kaiji ránk néz, és elnézést kér, hogy nem érti, mirõl van szó. Egy másik férfiról érdeklõdik, de nem nemleges választ kap, így lefekszik. Sonozaki-san pedig mellém ül. Azt hiszem, õ mégsem Kaiji rokona, de nem teszem szóvá, hogy sejtem, semmilyen kapcsolatban nem áll a fiúval. Nem az én dolgom. Azonban, amit nekem mond, megrémiszt.

- A doktor szerint a szervezeted olyan méreganyagokkal van tele, amik a szívgyengeség az immunrendszeri hiányosságoknak a tüneteid produkálják, ezek együttes hatásai miatt érzed erõtlennek, fáradékonynak és betegnek magad. Mennyi ideje is? Azt mondta a sensei a telefonban, hogy ezeknek a szereknek lassú a kihatási idejük, olyanok, mint a hívvírus sejtjeinek, tíz, tizenkét év? Talán beteg voltál, én ezt nem tudom, de valaki azt akarta gyógyíthatatlannak tûnjön. Kaiji jól belekeverte magát valamibe általad, ugye tudod?

Meglep, amit mond. Ez úgy hangzik, mintha valaki azt akarná, hogy meghaljak. Meg akarnak ölni?

- Maga szerint… meg akarnak ölni? – kérdem remegve, tágra nyílt szemekkel.

- Lehetséges – bólint. – Nem tudod, ki akarna ártani neked?

A fejem rázom, habár nagyon is jól tudom, ki akarná a halálomat, kinek nem kellenék, és ki akarna eltenni az útból. Nem is egy személy, hanem kettõ. A szüleim. Az anyám, és az apám, akiknek az életemet köszönhetem. De nem akarom kimondani hangosan, nem akarom, hogy esetleg valósággá váljon, a szüleim meg akarnak ölni engem.

Végül engedélyt kérek, hogy a kertbe mehessek rajzolgatni. Kapok papírt, meg ceruzát, de Kaijinak is velem kell jönnie. Látszik, hogy nem nagyon van kedve hozzám, haragszik rám, de készségesen megteszi, amit Sonozaki-san kér tõle.
Kinn ülünk az egyik padon, én az egyik felén, õ a másikon. Rajzolok, és tudom, hogy néha odasandít, mert a szemem sarkából látom. Egy bokrot rajzolok, amin egy madárka ül. Remélem, nem repül el, amíg nem rajzolom le legalább vázlatosan. Hála égnek, tudok koncentrálni, a nap sem tûz olyan erõsen, bár Sonozaki-san figyelmeztetett, ne maradjunk kinn sokáig, nehogy bajom essen. Meleg van, jó idõ, és mások ilyenkor a strandon vannak, vagy a tengerparton, vagy valahol fagyiznak az egyik parkban. A madárka elröppen, én pedig vágyakozva nézek utána.

- Jó lehet ilyen szabadnak lenni – mondom, majd Kaijira nézek. – Szabadnak, és repülni. Kár, hogy nincsenek szárnyaim, akkor elrepülnék innen.

- És hová menne? – kérdi. Mintha valóban érdeklõdne.

- Messze innen, ahol nincsenek emberek, nincs fájdalom, nincs halál, nincs félelem – mondom halkan. – Hallottad, amit Sonozaki-san mondott?

- Félfüllel – vallja be. – De nem értettem mindent.

- Valaki meg akar ölni – suttogom, mire a szemei tágra nyílnak. – Sonozaki-san szerint a betegségem nem lenne halálos, legalábbis az orvos ezt mondta. Neki az a véleménye, hogy valaki nem akarja, hogy meggyógyuljak, hogy jobban legyek.

- Ki? – kérdi.

- A szüleim – mondom. – Szerintem a szüleim. Hiszen betegen születtem – mondom komolyan. – Nekik pedig nem kell egy beteg gyerek. Õk gazdagok, nagyhatalmúak, nem mutatna jól, ha a család örököse beteges lenne. Nagyon hiúak erre, Kaiji – látom, hogy nemigen érti. – Nem érted, igaz? – megrázza a fejét. – A szemükben selejt vagyok, egy korcs, egy gaz a virágoskertben. És az ilyen gazokat el kell távolítani, ki kell irtani. Õk így gondolkodnak, Kaiji. Ami rossz, azt el kell pusztítani, a gondokat meg kell szüntetni. És mivel az öcsém egészséges, rám már nincs szükség. Én feleslegessé váltam. De – folytatom – nem akarok meghalni. Küzdeni fogok, hogy éljek! Ám ehhez a te segítséged kell, csak benned bízom, mert kedvellek, és veled õszinte tudok lenni. Persze, megértem, ha nem segítesz annak, akit utálsz – mosolygok rá halványan. Nem tudok rá haragudni, nem megy.

Oldalra biccenti a fejét, látom, hogy gondolkodik. Azt hiszem, talán valamit felfogott abból, amit mondtam, de nem tudom, mennyit. Ha nem segít, egyedül maradok egy olyan családdal szemben, akivel nincs erõm szembeszállni. Sokkal erõsebbek nálam, de ezt Kaiji nem tudja. Viszont csak benne bízhatom.