|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Onichi | 2013. 12. 24. 10:53:33 | #28641 |
 Karakter: Ilario Discassio
Megjegyzés: ~ Genemnek
A fenébe, a fenébe, a fenébe. Dühösen fekszem rá a dudára, de a sok idióta mintha meg sem hallaná. Utálom a dugókat. Utálom ha kések. Utálom, ha dugó miatt kések. Honnan van ezeknek jogsijuk, a netről? Az ilyenek miért nem maradnak otthon? Nagyobb hasznuk lenne, ha otthon főznének a családjuknak, vagy homokvárat építenének a tengerparton, bármi, csak ne engem hátráltassanak! Már így is elérték, hogy lekéssem a repülő érkezését. A pasas ügynöke kifejezetten kérte, hogy legyek pontos, mert ahogy ő fogalmazott, az ügyfele nem rendelkezik jó tapasztalatokkal az idegen sofőrök terén. Hát én kérek elnézést Mr. Tökélytől, de most sem javulnak a tapasztalatai. Amúgy sem szeretem a beképzelt művészeket, egyedül azért akartam ideérni, hogy ne kelljen a siránkozását hallgatnom egész úton. Cameron Crystals. Már a neve is borzasztóan mesterkélt és giccses, mintha születésekor elrendeltetett volna, hogy ő bizony sztárocska lesz. Oké, elismerem, a hangja jó, van tehetsége ahhoz, amit csinál, de az ilyenek mindig túl hiúak. Elég csak megnézni azokat a felvételeket, amiket küldtek nekem. Oké, hogy minden előadónak egoistának kell tűnnie a színpadon, de... de nem is tudom. Nem szimpatikus a srác, és ennyi. Ráadásul még fiatal is. Jó, csak három évvel fiatalabb nálam, de én három évvel ezelőtt, még éppen csak elkezdtem híres operákban dolgozni, nem verekedtek meg értem a helyek. Ennyire azért nem jó. Legalábbis felvételen nem tűnt annak. Élőben mindig kicsit más a helyzet. De mekkora ostobaság már, hogy még nem is próbáltunk együtt? Úgy terveztem lesz még egy kis időnk az előadás előtt, de a vezetésképtelen mozgássérült aranyhalak miatt ez nem fog sikerülni. A sok turista nem tud vezetni.
Végre valahára leparkolhatom a kocsit, és sietve elindulok a reptér bejárata felé. Annyit késtem, hogy már biztosan kijött idáig, főleg, hogy a hozzá hasonlók mindig türelmetlenek. Ha nincs itt, akkor valószínűleg elkezdett hisztizni valahol, tört-zúzott, és hatóságok elszállították egy fogdába. Na persze, az hiányzik még nekem, hogy a sittről kelljen kihalásznom őfelségét, a nagy előadás előtt. Ha tönkre meri tenni nekem a ma esti fellépést, vagy megmakacsolja magát, mert úgy dönt, hogy túl hideg van, neki, nem elég édes a kávéja, vagy nem nyaltuk elég tisztára a cipője talpát, akkor esküszöm keresztül harapom a torkát, és hegedűhúrokat csinálok a hangszalagjaiból, úgy legalább egész életében vinnyoghat majd. Chhh...
Szóval keressünk beképzelt majmokat, akik már ránézésre dirigálnak mindenkinek. Csak egy ilyet látok, aki a szürkületben épp az úton átvágva ráncigálja gurulós bőröndjét az autókölcsönző felé. Hát én menten kiborulok. Ez a félnótás komolyan lelépett volna mielőtt ideérek? Ráadásul hogy lehet annyi esze, hogy olasz utakon vág át, olyan helyen ahol nincs zebra, és nincs lámpa? Hát ha ennyire öngyilkos akar lenni, akkor elég lett volna szólnia, én szívesen kibelezem egy karmesterpálcával. Szépen, szabályosan, úgy, hogy még csak meg sem mondanák, hogy nem műtőben csinálta egy profi sebész. Mit gondol, hogy majd az autó szétnyílik, hogy neki ne essen baja? Túl sokra tartod magad Kristályfiú.
Fintorogva forgatom meg szemem, és már indulok is utána, nehogy elkéssünk az előadásról, mikor megtörténik az, aminek rohadtul nem kéne. Én ezzel csak poénkodtam, de marhára nem jó vicc el is játszani.
- Fékezz már te barom! - ordítok, bár tuti hogy ne hallja, és mint egy lassított felvételt, úgy nézem végig, ahogy elcsapja az autó a kis sztárocskánkat. - Ó hogy az a jó rohadt élet... - szitkozódva eredek futásnak, magamban imádkozva, hogy ne legyen nagy a gond. Pedig azt hiszem ekkora sebességnél kb annyi esélye van a sebesülés megúszására, mint egy elsőhegedűsnek hangszer nélkül helytállni a zenekarban. A sofőr legalább megáll, kiszáll a kocsijából, és fejét fogva, teljesen rettegve bámulja a kocsija előtt heverő alakot.
- Mozdulj már te szerencsétlen! Gyerünk, hívd a mentőket, különben olyan pert varrok a nyakadba, amit még a dédunokáid sem tudnak majd kifizetni! - kiáltok rá amint elég közel érek, de legalább használ valamit, és előkapja mobilját. Remek, legalább ennyi haszna van.
Zihálva fékezek le a mozdulatlan test mellett, és ismét változatos monológba kezdek, mikor felismerem. Tényleg Kristályfiú az, ráadásul nem a legfényesebb állapotban.
- Nehogy kinyiffanj itt nekem, ezt otthon is meg tudtad volna tenni te barom - préselem fogaim közt, és mellé térdelve kezdem alaposan szemügyre venni. Gyomorforgató egy látvány, és ahogy valami meleg áztatja át nadrágomat a térdemnél, nagy ingert érzek arra, hogy felpattanjak, és egy szomszédos bokorig meg se álljak, ahol viszont láthatnám a nemrég elfogyasztott pizzám. Esküszöm, még az is jobban nézne ki, mint most ez a kis mini sztár. Na mindegy, ideje összekapnom magam, mégsem hagyhatom hogy itt dobja föl a talpát.
Ellenőrzöm a légvételeit, és a pulzusát, már amennyire kivehetőek. Még mindkettő megvan, csak a kérdés, hogy meddig. Annyira szabálytalanok, mint egy kisgyerek által húzott egyenes vonal. Szóval már inkább görbe. A fenébe.
- Én... a mentők úton vannak... Ő ugye... mit tudok segíteni? - össze-vissza makog, és ezzel csak még jobban felidegesít. Rohadtul lehetett volna több esze. Oké, tény, hogy itt nem kéne az úton keresztülmászkálni, de ő is lassíthatott volna a fenébe is!
- Tekerd vissza az időt, és ne üsd el lehetőleg - morgom halkan, de végül csak rákiabálok, hogy hozza ide a kocsiban lévő elsősegély ládát. Hogy minek? Passz, kb annyit érek vele, mintha egy hatalmas kőtömböt kapirgálnék egy tűvel, de legalább próbálkozom. Ha mást nem, a karját rögzítem. Illetve azt a ronda csontvéget, ami a karjából áll ki, nem kevés vért hozva magával. Nem gondoltam volna, hogy egy nyílt törés ennyire ronda tud lenni. Na mindegy, azért megpróbálok minden tőlem telhetőt.
Oké, a tőlem telhető kb ki is merült a csont rögzítésében, és abban, hogy a combján lévő ronda sebet bekötöztem amennyire tudtam. Így talán nem vérzik el azonnal. Már pont kezdenék végérvényesen kiborulni és kétségbeesni, mikor megérkeznek a mentők. Ó hála az égnek. És még inkább hála, mert ezen a srácon már csak az ima és Isten segíthet. Amint kipattannak az autóból felállok, hogy odaférhessenek, és fintorogva szabadulok meg a gumikesztyűktől, amik szintén az elsősegély dobozban voltak. Amíg ők próbálják összekaparni szegény gyereket, én a rendőrökhöz sétálok, akik a sofőrt hallgatják ki. Segítek tisztázni a dolgokat, hiszen sajnos láttam az egész balesetet, majd mikor ez is megvan, sóhajtva állok arrébb, és csak figyelem a történéseket. Remek, mostmár tuti lekéssük a koncertet, és még az ügynökének is magyarázhatok. Mégis mit mondjak? Ciao Leo, képzeld asszem a szemem láttára halt meg a sztárod, hát nem vicces? Nem, rohandtul nem.
Sóhajtva temetem arcomat a tenyerembe, és igyekszem megnyugodni. Csak most tűnik föl, hogy mennyire remegek, és hogy mennyire kikészültem idegileg. Sok mindenhez hozzá vagyok szokva, de ez már nekem is kicsit sok. Kicsit túl sok.
- Uram, minden rendben? - kábán pislogok föl a mentősre aki fölöttem áll. Fölöttem? Azt a rohadt, mikor kerültem én a földre? A mai nap tele van meglepetésekkel. Olyan meglepetésekkel, amikre nem igazán számítottam. Ritka szer nap a mai, ezt el kell ismernem.
- Persze, csak... mi a franc történt? - kérdem zavartam, miközben fölülök, és nekikezdek orrnyergem masszírozásába, hátha egy kicsit lenyugtat.
- Valószínűleg elájult. Talán jobb lenne, ha bejönne velünk a kórházba. Már csak a barátja miatt is - élből kiabálnám le a fejét, de még időben kapcsolok, és inkább csak bólintok. Semmi kedvem a kórházba menni, de legalább tudom hogy mi lesz Kristályfiúval, meg hát én vagyok az egyetlen, aki segíthet nekik elérni a hozzátartozóit. Milyen kellemes utazás lesz.
Szerencsére időközben jött egy másik mentő is, és mi azzal megyünk. Kifaggatnak, de nem sok mindent tudok mondani, csupán a nevét a korát és a foglalkozását. Ennél többet még én sem nagyon tudok róla. Mivel még mindig szirénázva robogunk, asszem hogy életben van, de erre nem mernék megesküdni. Magyaráztak valami arról, hogy mennyire rossz állapotban van, és hogy lehet nem bírja ki a kórházig. Ha tényleg meghal, és kiderül, hogy ott voltam, hamar a címlapokra kerülünk. Mondhatom nem ilyen szalagcímre vágytam.
Amint beérünk a kórházba, mindenki rohangászni kezd, orvosok, ápolók, mentősök, és én csak annyit fogok föl, hogy a műtőbe gurítják, mert elég rossz a helyzet. Engem csak akkor vesznek elő, mikor már a sztárocska eltűnt az ajtó mögött. Vajon akkor is ennyire komolyan vennék, ha nem egy híres énekes lenne? Erősen kétlem. Csupán nekik sem lenne túl jó hírverés, ha egy ilyen embert hagynak meghalni. Érthető végül is.
Eltart egy ideig, de végre lerázom az orvosokat, kapok egy váltás ruhát, hogy végre ne talpig vérben kelljen mászkálnom, és még egy zuhanyzót is megmutatnak. Remek, micsoda kedvesség, szinte elalélok tőle. Apropó elalélás... még egyszer sikeresen beájultam, de azt szerencsére már senki sem látta. Tényleg túl sok volt ez már nekem. És a legjobb része csak most jön.
Telefonomat elővéve meredek a kijelzőre. Huszonhárom nem fogadott hívás. Küldtem egy sms-t még a mentőből, hogy az előadás elmarad, de nem magyaráztam meg miért. Gondolom ezért kerestek ennyien. Most viszont mindenek előtt muszáj leszek Kristályfiú ügynökét felhívni. Pedig marha drága a külföldi hívás.
- Ilario? Hogyhogy? Nem épp a koncerten kéne lenned? - semmi köszönés, tipikus, már meg sem lepődöm rajta. Ezek szerint hozzá még nem jutott el a hír, hogy lefújtam az előadást.
- Éppenséggel kéne, de akadt egy kis gond, ami megakadályozott egyben - tényleg nem tudom hogyan adagolhatnám ezt be neki. Nem a legkellemesebb téma az biztos. De inkább így tudja meg, mint a holnapi újságból. Talán tud is majd valamit tenni, hogy a média ne harapjon rá erre azonnal. Talán még nem tudódott ki annyira.
- Milyen gond? Miért nem Cameron hívott? - hallatszik hogy feszült, ráadásul nem is a művésznevét használta a kis pártfogoltjának. Tuti ki van borulva, és most az egyszer még az oka is megvan rá.
- Nos, az az igazság, hogy Kri... Cameron autóbalesetet szenvedett. Elgázolták a reptér előtt, most épp a műtő előtt üldögélek, de meg kell mondanom, nem volt épp a legjobb állapotban mikor begurították. Sajnálom Leo - ez volt a legfinomabb közlés, amire képes vagyok. Ennél több már túlságosan bonyolult lenne, meg hogy nézne ki? Az idegenekkel való érzelgősség nem az én műfajom.
- Az első géppen indulok. Addig kérlek maradj ott - nem akarom megsérteni, mivel szerintem semmi értelme itt maradni, és még inkább semmi értelme ideutaznia, mert nem sok esélyt látok a felépülésre. Oké, az olasz orvosok zseniálisak, de mégis... hát mindegy, azért meghagyom neki a reményt.
- Rendben, itt maradok - ennyit talán megtehetek értük, bár nem is igazán ismerem őket. De mégiscsak kollégák valamilyen szinten, akikkel nem lehetek kegyetlen. És egy kicsit sajnálom is a srácot, bármennyire fura. Lehet, hogy egy beképzelt, egoista sztárocska, de ez azért elég ronda halál lenne. Ha választani lehet, akkor már inkább valami stílusosabb. Vagy semmi.
oOoOo
Komoran hallgatom a gépek pittyegését, és a többi borzalmas hangot, ami ezzel jár együtt. Stabilizálták, bár többször is újra kellett ébreszteni. Most lélegeztető gépen van, és csak azért nem az intenzíven, mert túl híres hozzá. Inkább kapott egy magán kórtermet, de persze egy ápoló állandóan vele van. Most is hármasban üldögélünk, bár nem sok értelmét látom. Csak azért vagyok mellette, mert megígértem Leonak. Más értelme amúgy sem lenne, hiszen csak fekszik, és az orvosok szerint még egy darabig nem is fog magához térni. Hogy maradnak e nyomai a balesetnek azt még nem tudták megmondani. Az agya nem volt olyan sokáig levegőhiányos állapotban, de egyenlőre még megvizsgálni sem tudták, hogy az ütközéskor nem verte e be túl komolyan. Nem elég stabil ahhoz, hogy vizsgálgassák, egyenlőre örülnek, ha nem omlik össze újra. Csodálom Kristályfiút, mert nagyon kitartónak kell lenned ahhoz, hogy túlélj egy ilyen balesetet. Úgy néz ki, mint egy csinos egyiptomi múmia, és szerintem pár nap múlva a szaga is olyan lesz. Na jó, talán majd a nővérek fürdetik, mert én tuti hogy nem! Arra nem vállalkozok, azt nem ígértem meg Leonak.
Idő közben felhívtam az operát, felvázoltam nekik a helyzetet, de teljes titoktartást rendeltem el. A médiának azt mondták, hogy Cameron egy torokgyulladás miatt nem tudta vállalni a fellépést, és bizonytalan időre elhalasztották. Bizonytalan, hát persze. Az is kérdéses, hogy valaha fölébred e, nem hogy koncerteket ad. Sajnálom szegény szerencsétlent, de tényleg. Elég jó képű, még a sok karcolás és folt ellenére is, na meg úgy, hogy egy cső lóg ki a szájából. Igazából egészen szimpatikus így, hogy ki van ütve. Mivel jobb dolgom nem volt eddig, mint őt figyelni, már minden apró kis részletet észrevettem, már ami a kötésektől és a takarótól látható. Most már álmomban is felismerném, ez tuti. De ha lehet, akkor inkább beszélnék vele élőben. Szóval gyerünk Kristályfiú, kapd össze magad, mert még jössz nekem egy koncerttel!
oOoOo
Gyorsan telnek a napok, mióta Leo megjött, nem is voltam bent a kórházban. minek járkáljak oda, hisz nem is ismerem. Van jobb dolgom is. Bár nem jobb... inkább csak azt mondom, hogy van dolgom. Válaszolni kell a rengeteg levélre és kérdésre, telefonon bocsánatot kérni az előkelő vendégektől, és biztosítani őket arról, hogy mint Cameron rendbe jön, meghallgathatják a koncertet. Apropó koncert. Mivel a világ nem állt le, tovább gyakorolunk a zenekarral, így talán senki nem fog rontani, ha végre eljön a nagy nap. Ennyi előnye volt a balesetnek. Ennyi és semmi több.
Épp a próbateremben üldögélek egyedül, mikor rezegni kezd a mobilom. Általában kikapcsolom, de a kritikus helyzet miatt inkább nem teszek ilyet. Ki tudja mikor hív megint valami fontoskodó miniszter, vagy ki tudja mi. Nekem nincs menedzserem aki megcsinálná ezeket helyettem. Nincs olyanom, mint...
- Hallgatlak Leo - nem túl lelkesen veszem föl a telefont, de azért valamilyen szinten érdekel, hogy mi van szerencsétlenül járt kollégámmal. Végül is mégiscsak láttam az egészet, így valami közöm csak van hozzá.
- Ilario! Jó hallani a hangod. Képzeld, Cameron magához tért - megkönnyebbülten mosolyodok el, majd rögtön össze is ráncolom a szemöldököm. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nyomaszt engem, most mégis úgy érzem, egy mázsa súly esett le rólam. Na ez meglehetősen fura.
- Örülök, ha van valami újabb hír, majd értesíts - már tenném is le, nekem ennyi elég is volt, de elkezd hadarni a vonal túlvégén, így ismét fülemhez teszek a mobilt. - Tessék?
- Igazán meglátogathatnád. Biztosan örülne neked, hisz részben neked köszönheti az életét. Valamelyik nap benézhetnél - megcsóválom fejem, és egy "majd még meglátom"mal bontom a vonalat. Hogy én meglátogatni őt? Áhhh, még a végén lecseszne amiért nem értem oda időben, és miattam történt meg ez vele. De... vajon tényleg miattam történt? Ó a jó büdös fenébe...
|
| Geneviev | 2013. 06. 23. 12:13:59 | #26285 |
 Karakter: Cameron Crystals (CC)
Megjegyzés: ~ Hercegnőmnek
- Azt mondod, hogy nem érsz rá?! De hát megígérted! A kezdetek kezdetén megígérted, hogy ha nem ismerem a várost, és nincsen kocsim, amit vezethetnék, akkor te viszel mindenhová! Erre azt mondod, hogy valami megbeszélés miatt nem tudsz ott lenni a repülőtéren, mikor megérkezem, így valaki más, tök ismeretlen fazon autójába kell beszállnom?! Azt sem tudom, hogy hogy vezet az a fazon! Lehet, hogy egy közveszélyes őrült! Én mellé be nem szállok – jelentem ki harciasan, és csak azért nem üvöltözök a telefonba, mert már így is eléggé megnéznek az emberek, néhányan még föl is ismernek, és egy hiszti rohamos képet nem akarok ismét látni magamról valamelyik újságban. Elég volt a két évvel ezelőtti San Franciscos eset…
Az milyen volt már… soha többé olyan képet rólam egyetlen újságban sem! Nem elég, hogy az akkori sofőr teljesen felbosszantott, mert teljesen rossz helyre vitt, mint ahová kellett volna mennem, még le is fényképeztek azok a hülye firkászok. Az még hagyján, de a kép hogy jelent meg?! Na, hogy?! Hát persze, hogy össze lettem montázsolva valami kis csitrivel, mintha az ő fejét üvölteném le. Szuper dolog híresnek lenni, mi? Jah, nagyon… De mindegy, amíg azt csinálhatom, amit szeretnék, addig bármit elviselek.
DE AZT, HOGY EGY TÖK IDEGEN SOFŐR AUTÓJÁBA ÜLJEK BE, MIKOR EGYBŐL ÉRKEZÉSEM UTÁN KONCERTEM LESZ?! Nem, soha többet. A két évvel ezelőtti késésem óta nem ültem be olyan autóba, amit nem én, vagy nem a menedzserem vezetett, és nem most fogom elkezdeni. Ki tudja, milyen bénaságot sikerült most szereznie?! Nem vesz rá! Nem, nem, nem és nem!
- Cameron, kérlek! Tudom, hogy ellenérzéseid vannak az ismeretlen sofőrökkel, de ő most más lesz. Ő az a karmester, akivel koncerted lesz, pontosan ezért kértem őt föl. Ha már előbb nem tudtál érkezni a chicagói koncert miatt, legalább most egy kocsi útnyi időd lesz arra, hogy megismerhesd élőben is Ilariot, ne csak videókon és hangfelvételeken – hallom menedzserem nyugodt, mindig megfontolt hangját. – Jó lesz, meglátod! – Mosolyog. Kinevet engem, hát ilyet… Pedig akkor hogy leszúrt engem, hogy miért késtem, erre most ő miatta fogok elkésni. Szörnyű. Borzalom. VÁH!
- Azt az ötletedet sem értem ám, hogy hogy engedélyezhetted, hogy egyből, próba nélkül koncertet adjunk… nem ismer, én sem ismerem, a zenénknek meg muszáj lenne összecsiszolódnia, tudod jól! – teremtem le a másik hülyesége miatt is. Ilyenkor tényleg nem tudom, hogy mit kereshet mellettem, mint menedzser. Általában szörnyen jó a fickó, mindent képes a kézben tartani, és elintézni, de hogy ilyen baromságok hogy juthatnak az eszébe… Előre érzem, hogy kész katasztrófa lesz ez a római út.
- Tudod jól, hogy a római koncert… nincs jobb szó rá, palota igazgatója nyugdíjba vonul a holnapi nap folyamán, és még meg akarta azt élni, hogy az ő irányítása alatt is koncertezz náluk. Ezt meg kell értened. Úgysem lesznek ott sokan, csak néhány meghívott – teszi hozzá, valószínűleg megnyugtatásul, de baromira nem azt a hatást éri el vele, amit akart.
- KEVESEN?! Mi az, hogy kevesen?! Neked a 100 előkelő vendég, mint például a pénzügyminiszter, az a kevés ember kategóriába tartozik? Neeem, Leo, a híres emberek, még ha kevesen vannak is, a tízszeresen telített teltház kategóriájába tartoznak! – morgom a telefonba. Nem izgulok emiatt, nem ez a baj, csak az én drága jó menedzserem lenyugtatási technikái szokták kiverni nálam a biztosítékot. Igazán tudhatná már, hogy ilyenkor neki be kellene fognia, és akkor talán, mondom, TALÁN megnyugszom, de nem, neki persze, hogy el kell kezdenie nyugtatgatni engem. Bahh… - Jól van. Tudod, mit? – kérdezem, de csak költőien. Persze, hogy nem tudja. – Most utoljára megteszem ezt. Nem szólok egy szót sem az idegen sofőrért, sem a próba nélküli koncerttért, de ezért az egész nyaramat – igen, Leo, három nap múlva, június elsejétől kezdődően – szabaddá teszed. Maximum négy – még egyszer mondom: NÉGY koncertet tehetsz be, de azt is csak Olaszországban, sehol máshol. A nyaramat ott fogom tölteni – jelentem ki, fölényem biztos tudatában. Ebből nem bújhat ki, ugyanis tudja nagyon jól, hogy most én teszek neki szívességet ezzel, mert még kitelne tőlem, hogy nem szállok be a kocsiba, és nem énekelnék, legyen bármilyen fontos dolog miatt is. Megcsináltam már azt, hogy ha egyszer nem akartam énekelni, már nem emlékszem, mi miatt, azt tettettem, hogy torokgyulladásom van, és nincs hangom, így én lettem a szegény beteg énekes, aki hiába próbált énekelni, nem tudott a betegsége miatt. Leo meg soha többet nem akart ilyet, így ha valamit nem akartam, akkor inkább lemondta, egészen mostanáig. Szóval… nincs választása.
Olyan szép, válogatott káromkodások hallatszódnak mobilomból, különféle nyelveken, hogy ha akarnék, egy egész szótárat meg tudnék velük tölteni. – Rendben! De akkor egy rossz szót sem akarok tőled hallani a karmesterről! Ne merészeld se előtte, se mögötte kibeszélni! – figyelmeztet morgósan. Elnyomok egy győzedelmes vigyort, mert bár ő nem látja, nem tud rajta kiakadni, nem akarom, hogy így készüljön rólam kép. A végén még valami gonoszságot feltételeznének rólam az újságírók, amit a többi pletykával egyetemben, képtelenség lenne levakarni magamról.
- Megegyeztünk. Öröm volt veled beszélgetni, de most indul a gépem. Este találkozunk! – köszönök el menedzseremtől, és meg sem várom válaszát, leteszem a mobilt. Kedvelem Leót, de néha teljesen ki tud akasztani. Még jó, hogy általában sikerül a dolgokat a saját javamra fordítani…
- Megkérjük kedves utasainkat, hogy aki a RFly 2-es, római járatával utaznak, kezdjék meg beszállásukat! – Egy kellemes női hang figyelmeztet, én pedig képtelen vagyok nemet mondani neki, így muszáj nekem is becsekkolnom. Nincs sok dolgom, főleg nem ruhám, hiszen azt mindig Jenna, a stylistom szerzi be nekem, én csak a legfontosabb dolgokat viszem magammal – mint például Moo-t, az aranyszínű plüssnyuszit. De pszt, ő titok, róla még Leo sem tud, azt hiszi, hogy őt már évekkel ezelőtt kidobtam. Aha, meg a nagy francokat! Moo marad.
Az ellenőrző pontokon gond nélkül átjutok, és kivételesen csak egyetlen aláírást kell adnom az egyik női alkalmazottnak. Általában több kell, de most csak az arcom lehet ismerős egyes embereknek, mert most napszemüvegben vagyok, a nő is csak a nevem miatt ismert föl. Néha jó dolog, ha fölismernek, jó érzéssel tölt el, hogy ennyire híres vagyok, de általában ez csak nyűg. Főleg, ha egy csapatnyi sikongató lány vesz körbe, akik közül alig bírok elmenekülni. Szerencse, hogy Európában inkább az érettebb korosztály kedveli a zenéimet, így ez „csak” Japánban, illetve még Koreában van, néhány kivétellel. Olaszországban például a fiatal, sikoltozó tinik is kedvelnek…
---*---*---*---
A repülő út katasztrófa volt. Nem értem, hogy történhetett, de az első osztályra szóló jegyem nem volt jó, mert már minden hely foglalt volt. Leo valamit nagyon elszúrt, ezért kapni fog, főleg, hogy emiatt a másod osztályon kellett utaznom. NEKEM! A másod osztályon! Egy igen beszédes öregasszony, és egy hiperaktív kiskölyök között, akik miatt nem tudtam aludni! Borzalom.
Hogy fogok én ma még koncertezni így, hogy egy pillanatot sem pihenhettem?! Nekem kell koncert előtt a négy óra alvás, a nyugalom, a pihenés. Ezt könnyedén meg is kaphattam volna a repülő út alatt, ha azt a nyamvadék első osztályú helyet kaptam volna meg, de nem! Miért van nekem ekkora peches napom?! Hát igen, muszáj lesz az a nyári pihenő… Lassan kezdek kikészülni, ami nem lenne jó, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy abbahagyjam a koncertezést, és a zenélést. Meg különben is, ez az életem, képtelen lennék abbahagyni, csak egy picikét pihentetnem kell.
De nem úgy, hogy az a rohadék karmester KÉSIK! Basszus, ha ismét késni fogok egy koncertemről, én ki fogom tekerni Leónak, és ennek a baromnak a nyakát! Erre, ha kell, megesküszöm. Két óra múlva kezdődik a koncert. Egy óra, minimum, mire elkészülök, nekem meg kell a fél óra nyugalom, ha már a repülőn nem tudtam pihenni. Ha nem ér ide öt percen belül, én nem tudom, mit csinálok. Basszus, már fél órája itt várakozom, és semmi nyoma annak a karmesternek! Pedig még képet is kaptam róla, hogy még véletlenül se tévesszem el, de olyat, aki nincs is itt, hogy tudnék eltéveszteni?
Jól van. Ha Leo nem lenne a barátom, a mai napom miatt már ezerszer kirúgtam volna. Így viszont nem érdekel a megállapodásunk, hiszen ha a sofőr nem jelenik meg, az nem az én hibám, jogom pedig megvan a kiakadáshoz.
Csak azért sem hívom föl Leót. Ő szervezte így a dolgokat, akkor hozza is helyre őket, de úgy, hogy nem mondom el neki. Késni fogok? Ő hibája, miért nem ő jött értem. Gyűlölöm ezt a béna karmestert? Ő hibája, miért nem egy pontos sofőrt küldött elém. Egy hisztis picsa leszek a fáradtság miatt? Ő hibája, miért nem volt képes normális, első osztályú jegyet szerezni nekem.
Mérgesen kisétálok a váróteremből, ami már teljesen kiürült, és az utcán nézek körül, hátha csak… nem jött be, vagy valami. Sehol semmi, egyedül taxik várakoznak, de sehol egy olyan autó, ami értem jött volna. Arra még csak nem is gondolok, hogy taxival menjek, viszont mivel itt van nem messze egy autó kölcsönző, nincs más választásom, mint oda menni, hiszen letelt az az öt perc várakozási idő, amit haladéknak adtam neki. Körülnézek, sehol egy autó az úttesten, így nekiindulok. Könnyű kisbőröndömet magam után húzva sétálok át az úttesten, de átjutni már nem jutok át.
Egy autó közeledik felém, én pedig nem bírok mozdulni sem, csak bámulok a lámpáiba, mint az őzike, mikor tudja, hogy el fogják ütni. Mozdulj már! Kiáltom testemnek, de sehogy sem hallgat rám, képtelen vagyok mozdulni. Félek, sőt, rettegek, de izmaim nem akarnak engedelmeskedni nekem, a kocsi meg csak jön, és jön felém, és nincs más, csak a sötétség.
---*---*---*---
- Szívműködés gyenge, saturáció nagyon leesett.
- A kettes műtőbe!
- Uram, uram, el tudja mondani, mi történt?
- Cameron Crystals, 21 éves férfi.
- Ilario Discassio vagyok.
- Bordarepedés, kartörés valószín… …ábsérülés…
A hangok mind összefonódnak, majd szétesnek. Mintha egy kaleidoszkópba néznék, úgy hallom a hangokat, látni pedig csak valami erős fényt, s árnyékokat. Árnyak táncolnak körbe-körbe, mint vészjósló varjak károgása.
Pá-rá-rá párárámm, pá-rá-rá párárámm… tururu-tururum, tururu-tururum…
A zene megnyugtat, a zene andalít. Milyen jó, milyen szép! Mintha szállnék, lebegnék! Az árnyak eltűnnek, a zene elüldözi őket, a zene mindenható. A varjak elrepülnek, a hangok elhalkulnak, s nem marad más, csak a nyugodt, csodálatos csend és éltető fény.
|
| oosakinana | 2012. 12. 08. 22:41:25 | #24419 |
Karakter: Aaron Hold
Megjegyzés: (Hugimnak)
Másnap reggel elég jól indulna, de egy valami nagyon meg zavarja a kellemes ébredést. Ahogy letusolok, elindul az orrom vére. Több se hiányzott nekem. nem elég, hogy pigment hiányom van, de még legyek vérszegény is? Próbálom elállítani a vérzést, de sehogy sem akar sikerülni ezért úgy döntök, hogy elmegyek a kórházba, hátha ott csinálnak vele valamit, vagy elégetik az eret vagy a fene se tudja mit kezdenek velem.
Bemegyek a sürgősségire, ahol leadom az adatokat, majd megmondják, hogy hova is mehetek, mert ott jelen pillanat nincs beteg, de siessek, mert hamarosan elfog menni.
Bemegyek a megadott kórterembe és a szemem is elkerekedik, amikor meglátom ki is fogja ellátni a bajomat.
- Te meg mégis mi a jó frászt keresel itt?! – kérdezi idegesen, de én csak meglepődve figyelem, de közben már azt játszom le a fejemben, hogy miként fogom megdugni. Az isten is úgy akarja, hogy az ágyamban legyen, ha már megint összehozott vele.
- Te most komolyan itt dolgozol? – kérdezek vissza, amire olyan szexin túr a hajába, hogy menten leteperem, ha nem hagyja abba.
- Csukd be magad mögött az ajtót. – teljesítem kérését, de ezek után ő fog nekem engedelmeskedni és olyan lelkesen fog nyögdécselni, hogy az csak jaj. - Mióta vérzik?- kezd el végre velem foglalkozni bár jobban örülnék neki, ha már a farkamat stírölné így és éppen rajta munkálkodna ahelyett, hogy az orommal van elfoglalva.
- Lassan egy órája, és nem akar elállni. – mondom neki, majd kiveszem az ideiglenes tampont, majd a kukába dobom, de még mindig csak folyik az orromból a vér.
- Történt már ilyen máskor is? – bazd meg a farkam van rád kiéhezve, nem az orrom. Dugni akarok veled és nagyon merem remélni, hogy hamarosan fogok is.
- Nem, legalábbis nem sűrűn.
Csak feláll és a szekrényhez lépve kivesz valamit. Meglátom, hogy egy kis koktélt kever az injekciós tűbe. Még szerencse, hogy hozzájuk vagyok szokva.
- Ez össze fogja húzni a hajszálereket. – mondja ez mire számítsak, miközben én csak figyelem, ahogy szakszerűen csinálja az eljárást és úgy szúrja belém a tűt, mintha nem is csinálna semmit.
- Kösz. – mondom azért illedelmesen, bár szívesen hálálkodnék máshogy…
- Nincs mit, ez a dolgom. Van még valaki? – nem és remélem most már más témára is rátérhetünk majd egy meleg kis ágyikó kíséretében.
- Én voltam az utolsó. – vigyorodok el teljesen, mert a gondolataim teljesen máshol járnak. - Most komolyan orvos vagy? – kérdésemre a szemét forgatja pedig ha tudná, hogy mire is gondolok akkor nem tenné meg.
- Dehogy, csak úgy teszek. Persze, hogy az vagyok. – kezd el pakolgatni a táskájába.
- Nem néztem volna ki belőled. – nem igazán érdekli, amiket mondok, de nem érdekel. Jobb lesz ha már alattam fog nyögdécselni.
- Ne akard, hogy felhasználva a sok éves gyakorlatomat hidegre tegyelek. – nocsak nocsak. - Jóban vagyok a kórboncnokkal. – azt hiszi ennek bedőlök? Csak felnevetek szavain, de ekkor felállok és egésztestemmel simulok hozzá, amire teljesen ledermed, amit én persze kihasználok.
- Ugyan, lelkiismeretes orvosnak tűnsz, csak nem nyiffantanád ki az egyik páciensedet... – érzem, hogy kirázza a hideg a hangomtól, de hát ilyen egy énekes hangja. Mindenkit tűzbe hoz.
- Nem tudhatod, nem ismersz. – mondja egyből és már menekül előlem, de innen nincs menekvés kicsi szívem. Te az enyém leszel ha addig élek is.
- Akkor adj esélyt, hogy megismerjelek. – mondom egyből, amire csak elhúzza a száját. - Holnap újabb koncertünk lesz. Gyere el. – nemlegesen rázza a fejét, de nem izgat különösebben.
- Eszemben sincs, éjszakás leszek. – mondja, de most őszintén? Kit érdekel? - De ha ráérnék sem mennék el. – ne légy te abba olyan biztos. Elkezd pakolni, de én nem fogom magára hagyni. Ha holnap nem lesz itt kiderítem a címét és elrángatom a koncertünkre.
- Akkor hétvégén. – azért próbálkozzunk tovább, mert nem adjuk fel egykönnyen.
- Nem. Nem érek rá, és nincs kedvem azt a kevés szabadidőmet rád fecsérelni, kölyök. – nem tudja még kivel van dolga pedig legutóbb megmondtam neki.
- Ugyan már, miért vagy ennyire ellenséges? Csak egy randit! – mondom neki, csak olyan gyilkos tekintete kapok, hogy csuhaj. Az ajtóhoz megy és már nyomná le a kilincset, hogy menne, de ekkor a háta mögé lépek. Tenyeremet a falra teszem meg akadályozva, hogy akár mit is csináljon.
- Engedj ki! – milyen kis követelőzős. Kíváncsi lennék egy randi közben milyen, de várjunk csak…
- Csak ha beleegyezel egy randiba. – mondom neki az egyetlen menekülési útvonalat, amibe kénytelen lesz bele menni. Próbál szabadulni, de végül rájön, hogy ellenem semmi esélye nincs max, ha leszedál.
- Az istenért! Rendben, legyen. – morogja én pedig elvigyorodok. Ide akartam kilyukadni. - De csak egy randi. Aztán békén hagysz.
- Akkor készülj fel, hogy szombaton elmegyek érted és egy kellemes estét fogunk eltölteni kettesben. – mondom vigyorogva.
- Szombaton nem érek rá. – kezd kicsit kihozni a „béka” tűrésemből.
- Tudod mit engem meg nem fog érdekelni. – jelentem ki. – Szombaton szabaddá teszed magad, vagy most máris elmegyünk. – mondom vigyorogva, de ahogy kijelentem már eszembe is ötlött a legjobb megoldás.
- Rend… - már egyezne bele, de körbe vágok.
- Nem. – mondom, de ahogy meglátja a csillogást a szemembe egyből elkezd félni, amit helyesen is tesz.
- Mit forgatsz a fejedben? – kérdezi meg félve, én meg csak tovább vigyorodok.
- Ma fogunk elmenni randizni. – mondom egyből.
- Az kizárt. Neked pihenned kell az orrod miatt vagy megint el fog indulni a vér. – kapaszkodik az egyetlen menedékébe, de ez engem oly annyira nem érdekel.
- Ne hogy most kezdj el aggódni értem. – vonom fel a szemöldökömet. Elengedem az ajtót, de még hozzá főzöm. – Ja és mielőtt azt terveznéd, hogy nem teszed meg, amit megígértél csak figyelmeztetlek, hogy még nem ismersz eléggé engem. – kacsintok rá.
- A kocsimnál foglak várni. – mondja végre megadóan, amire megrázom a fejemet.
- Te fogsz az én kocsimmal jönni. – el is megyek mellette, mielőtt tiltakozhatna és kimegyek a kocsimhoz, mert gondolom, nem akarja, hogy a munkatársai rájöjjenek a dolgokra és ezért akart volna ennyire tiltakozni, de lehet nincs igazam, de most hirtelen ez tűnik a leglogikusabbnak.
A kocsinál várok, hogy megjelenjen és közben még egy sálat is beszereztem a kocsiból, hogy még érdekesebb legyen a dolog, mert legalább olyan meglepetésben fogom részesíteni, hogy soha nem fogja elfelejteni.
- Itt vagyok. – mondja teljesen unottan.
- Helyes, akkor most bekötjük a szemedet.
- Na azt nem. – Te csak azt hiszed, hogy te dirigálsz kisapám. Csak elvigyorodok és nem engedek tiltakozásának, amit többször el is ismétel, de végül csak be kötöm a szemét egy kisebb harc árán és beültetem a kocsimba…
~*~
A lakásomba érve leültetem egy székre.
- Hol vagyunk? – teszi fel a kérdést, de cseppet sem fél, ami engem kegyetlenül zavar.
- Meglepetés. – vigyorodok el, majd gondolok egyet és a kígyóim jutnak az eszembe.
- Ha most azt várod el tőlem, hogy féljek, hát tudod mit? Nem érted el. – olyan könnyedén mondja, hogy én menten elröhögöm magam, hogy ez mekkora egy marha. Mindjárt olyat fogok sikítozni, hogy öröm lesz hallani, bár milyen jó lenne ha a farkamtól nyögdécselne ennyire.
- Nem akarom, hogy félj, csak egy kicsi meglepetést okozok neked. – mondom egyszerűen, majd bemegyek a kis szobámba, ahol a kígyók vannak és kiveszek egyet a terráriumból és kiviszek, hogy a nyakába tehessem.
- Akkor meg még is miért nem vehetem le a kötést?
- Mert én azt mondtam. – egyszerű kérdésre egyszerű válasz.
A háta mögé érek és a kígyómat a nyakába teszem, amire a reakcióját várom, ám most már leveszem a sálat is, hogy lásson. Lássa a kígyót no meg azt is, hogy egy házban vagyunk és rá fog jönni, hogy az én házamban vagyunk és ott fogjuk eltölteni a randit, mert olyan terveim vannak vele, hogy öröm lesz nézni na meg hallgatni is.
|
| vicii | 2012. 08. 20. 21:13:06 | #23016 |
 Karakter: Atsutane Atsushi
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
Fáradtan sétálok az utcán. Talán mégsem kellett volna hagynom, hogy elrángassanak erre a helyre... franc...
- Várj!- hallok meg egy irritálóan ismerős hangot. Ne mááár, ez a srác nem tudja feladni? Sóhajtva állok fel majd pillantok vissza.
- Nem érted a lekoptatást, kölyök?- kérdem kelletlenül, mikor elém toppan.
- Honnan veszed, hogy nem lehet jó egy férfival?- kérdi rögtön, elengededve a szavaimat a füle mellett. Mi van? Ez teljesen hülye? - Próbáltad már?- kérdi halovány mosollyal, én pedig úgy nézek rá, mintha minimum két feje lenne.
- Te nem vagy komplett. Mit nem értesz abból, hogy hetero vagyok?- akadok ki, kezd elegem lenni a srácból.
- Előbb próbáld ki egy pasival, és majd utána mond azt, hogy hetero vagy.- jelenti ki, én pedig fáradtan megrázom a fejem.
- Te teljesen begolyóztál.- sóhajtom fáradtan, semmi kedvem nincs most ehhez...
- Nem, csak elérem amit akarok, és most téged akarlak.- jelenti ki. Jézusom, a srácnak nincsenek önértékelési gondjai, ahogy elnézem... sőt, túl nagyra van magával.
- Te tisztában vagy azzal, hogy majdnem egy évtized van közöttünk?- kérdem, hátha csak rosszul lát vagy valami... mert nem tűnik túl idősnek, olyan huszonéves lehet csak.
- És mégis kit érdekel?- kérdi felhúzva az egyik szemöldökét. - Nem attól lesz valaki jó az ágyban, hogy most mennyi idős, élhettem meg annyit mint te.- közli, de csak felsóhajtok. - És hiszem, hogy tudnék neked olyat mutatni, amit nem tudtál és még a végén élvezni is fogod.- duruzsolja. Na jó, most volt elég, esküszöm, ha nem fejezi be, beverem azt a nagy képét...
- Na ide figyelj te taknyos...- kezdek bele idegesen, mire csak mosolyogva keresztbe fonja a kezeit. - Szálj le rólam, megértetted?
- Hiszen rajtad sem vagyok, így hogy szálljak le rólad?- vigyorodik el. Én esküszöm, menten megfojtom... - Vagy azt szeretnéd pont, ha rád másznék?- vonja fel a szemöldökét, teljesen kiforgatva a szavaimat, én pedig lassan remegek a visszafojtott dühtől...
- Kopj le, oké? Hagyj békén, nem akarok veled beszélni, hány nyelven mondjam még el?- kérdem, mintha egy szellemi fogyatékoshoz beszélnék.
- Hmmm. Fogós kérdés, de az én szótáramban sajnos nem létezik az a szó, hogy nem.- jelenti ki, én pedig sóhajtva kezdem masszírozni a halántékomat. Fel fogok robbanni...
- Pedig bevehetnéd, mert tőlem mást nem fogsz kapni.- jelentem ki, majd sarkon fordulva indulnék tovább, de a szemétje elém lép. - Mit akarsz még?
- Téged. Legalább egy csókot adj és ha kicsit sem mozgat meg a csók, esetleg békén hagylak.- jelenti ki, de a vigyor a képén kicsit sem tetszik. Valami azt súgja, még akkor sem szálna le rólam...
- Te teljesen hülye vagy, az már biztos. Soha nem foglak megcsókolni és soha sehova nem fogok veled együtt elmenni, megértetted?- kérdem már lassan a szájába rágva, hátha felfogja. - Szállj le rólam, mert én a nőket szeretem ágyba vinni.
- Betoji egy alak vagy.- kezd el sértegetni. Na jó, tényleg mindjárt felkoncolom...
- Elegem van belőled.- morgok, majd megpróbálom kikerülni, és hála a magasságosnak végre hagy elmenni.
- Nehogy azt hidd, hogy ennek itt van vége.- szól még utánam, de válaszra sem méltatom. - Ne feledd az ígéretemet. Egyszer még az ágyamban fogsz nyögdécselni önkívületi állapotban és élvezni fogod, amit teszek veled.- kiáltja, de inkább csak összehúzom magamon a kabátom és felgyorsítom a lépteimet.
Szinte megkönnyebbülök, mikor végre becsukom magam mögött a lakásom ajtaját. Sóhajtva dobom le a kabátomat, majd bevetem magam a fürdőbe, színültig engedem a kádat finom forró vízzel és belemerülök.
Élvezem a csendet, a nyugalmat... a gondolataim viszont csak nem akarnak békén hagyni. Folyton folyvást visszatérnek egy gyönyörű, füstszürke szempárhoz...
*
Másnap reggel fejfájással ébredek. Nyögve beveszek egy aszpirint, magamba döntök egy bögre kávét, aztán irány a kórház. Már hatra be kell érnem, mert értekezlet lesz az egyik betegemről...
Mikor kiszállok a kocsimból, már a fehér köpenyem van rajtam. Beviharzok, az ügyeletes nővérke pedig széles mosollyal köszönt.
- Jó reggelt, Atsutane-sensei.- csilingeli, én pedig halvány mosollyal köszönök neki, de inkább a tárgyaló felé veszem az irányt. Útközben felkapom a papírjaimat is és sebtében átnézem őket.
Mikor beérek a tárgyalóba, már csak rám várnak. Bocsánatkérő mosollyal ülök le...
A nap további része is legalább ennyire forgalmasan telik. Van egy műtétem, egy középkorú férfit nyílt töréssel hoztak be, helyre kell tenni a csontot a lábában. Majd vizitelek, körbenézek a betegeim között, leellenőrzöm az állapotukat.
Végül a nap további részében rendelek egy a földszinten lévő rendelőben.
Már épp a munkaidőm végénél tartok, mikor legnagyobb meglepetésemre egy irritálóan ismerős fazon lép be az ajtón.
- Te meg mégis mi a jó frászt keresel itt?!- szisszenek fel idegesen, mire meglepetten bámul le rám.
- Te most komolyan itt dolgozol?- kérdi döbbenten, én pedig csak idegesen a hajamba túrok. Szóval csak a véletlen műve, mi...? Ilyen az én szerencsém...
- Csukd be magad mögött az ajtót.- morranok, ő pedig engedelmeskedik, majd beljebb lép, én pedig az ágyra mutatok. Leül rá, és ekkor veszem észre az orrlyukaiba tömködött papírzsepiket. - Mióta vérzik?- tör rögtön felszínre az orvos bennem, érdeklődve megszemlélve az átvérzett zsebkendőket.
- Lassan egy órája, és nem akar elállni.- panaszolja, miközben kihúzza a zsepiket majd a kukába dobja. A vér azonnal előtör az orrából.
- Történt már ilyen máskor is?- kérdem egy gézdarabot adva neki, hogy addig azzal itassa fel a vért.
- Nem, legalábbis nem sűrűn.
Hümmögve állok fel, majd lépek a szekrényhez, a fiókból pedig előveszek egy fecskendőt, a szekrényből pedig egy üveget. Kibontom a steril tűt a csomagolásból, majd beleszúrom az üveg száját fedő fóliába, és öt miligrammnyit felszívok az ampullába.
- Ez össze fogja húzni a hajszálereket.- tájékoztatom hozzá lépve. Kíváncsian nézi, ahogy lefertőtlenítem a vállát, majd precízen beleszúom a tűt és beadom neki a gyógyszert.
- Kösz.- biccent, én pedig csak sóhajtva eldobom a fecskendőt, majd a sztetoszkópomat és belegyömöszölöm a fiókba.
- Nincs mit, ez a dolgom. Van még valaki?- kérdem, de csak megrázza a fejét.
- Én voltam az utolsó.- mondja, majd vigyor kúszik szét az arcán. - Most komolyan orvos vagy?- kérdi, mire csak megforgatom a szemeimet.
- Dehogy, csak úgy teszek. Persze, hogy az vagyok.- sóhajtom, és lassan pakolgatni kezdek.
- Nem néztem volna ki belőled.- közli egyszerűen, én pedig rávillantom a tekintetem. Bunkó...
- Ne akard, hogy felhasználva a sok éves gyakorlatomat hidegre tegyelek.- szisszenek fel. - Jóban vagyok a kórboncnokkal.- fenyegetőzök tovább, mire csak felnevet. Dühösen fújtatva rámolok tovább, de szinte megmerevedek, mikor a következő pillanatban egy forró test simul hozzám hátulról.
- Ugyan, lelkiismeretes orvosnak tűnsz, csak nem nyiffantanád ki az egyik páciensedet...- duruzsolja, forró lehelete égeti a nyakam bőrét... megborzongok, nyelek egy nagyot. A hangja túl közelről hallatszik...
Még így férfi füllel is be kell vallanom, hogy isteni hangja van.
- Nem tudhatod, nem ismersz.- vágok vissza, ügyesen kibújva a karjai közül és átmenekülve a rendelő másik felébe. Kezd forróvá válni a hangulat, ami frusztrál...
- Akkor adj esélyt, hogy megismerjelek.- vág vissza, de csak elhúzom a szám. - Holnap újabb koncertünk lesz. Gyere el.- mondja, de tüntetően megrázom a fejem.
- Eszemben sincs, éjszakás leszek.- közlöm határozottan, és kivételesen hazudnom sem kell. - De ha ráérnék sem mennék el.- teszem hozzá, immáron a fehér köpenyem levéve s a fogasra akasztva. Majd nekilátok az asztalomról összerámolni a fontosabb papírokat és bepakolni az aktatáskámba, mert otthon még át kell néznem őket.
- Akkor hétvégén.- erősködik tovább, én pedig elhúzom a szám.
- Nem. Nem érek rá, és nincs kedvem azt a kevés szabadidőmet rád fecsérelni, kölyök.- közlöm, kezd megint felhúzni ez a srác.
- Ugyan már, miért vagy ennyire ellenséges? Csak egy randit!- erősködik, de csak vetek rá egy lesúlytó pillantást, majd az ajtó felé lépek. Kezem a kilincsen, de ekkor egy tenyér csattan a vékony falapon, ezzel akadályozva meg, hogy kimeneküljek az apró rendelőből.
- Engedj ki!- követelem, de csak vigyorogva hajol közelebb.
- Csak ha beleegyezel egy randiba.- szögezi le vigyorogva. Megpróbálom kinyitni az ajtót, de bárhogy feszegetem, csak nem tárul fel. Elkeseredetten felsóhajtok.
- Az istenért! Rendben, legyen.- morgom végül, ő pedig elégedetten elvigyorodik. - De csak egy randi. Aztán békén hagysz.
|
| oosakinana | 2012. 08. 09. 17:43:48 | #22788 |
Karakter: Aaron Hold
Megjegyzés: (Huginak)
Egy újabb koncert, ahol megcsillogtathatom a tudásomat és az énekes tehetségemet a bandával együtt. Sokan figyeltek már fel ránk, de szerencsére meg tehetjük azt, hogy ha valakit nem vélünk túl jónak, akkor vissza mondjuk az ajánlatot, mert sokan kapkodnak utánunk és még mennyien fognak csak ismerjenek el minket még jobban mint eddig… A fellépéseket mindig elfogadjuk és keményen dolgozunk rá, hogy minél befutottabbak legyünk.
Felsétálunk szépen a színpadra, ami most nekünk van elő készítve és fel is konferáltak alaposan. Elhelyezkedik mindenkit, majd én lépek fel utoljára a színpadra, mire az emberek kicsit üdvrivalgásban törnek ki. Hát igen akad egy pár rajongónk már, amit nem is bánunk mert tőlük leszünk híresek.
Az én kedves játszó partneremet sem hagyhattam lent, mert nélküle nem is lenne fellépés a fellépés. A tűzvörös Yamaha gitárom a vállamon lóg, miközben a közönség felé nézek.
- Üdv mindenkinek ma este! Ugye készen álltok egy zúzós bulira? – kérdésemre mindenkitől egy jól elhúzott igent hallok, amit örömmel veszek. – Akkor zúzzunk! – kiáltom a mikrofonba, majd az első zenénket is elkezdjük. A gitárom örömmel szólal meg miközben a számunkat éneklem, hol pedig hörögve beszélek. Attól függ, hogy mire van éppen szükség.
A közönség tombol és őrjöng, aminek csak örülni tudunk, mert így legalább biztos, hogy élvezik a koncertet, ami meg jót tesz az önérzetemnek, ami így se kicsi.
Miközben éneklünk és élvezzük a zenét a közönséget pásztázom hátha akad valaki, akit majd becserkészhetnék. Össze is találkozik a tekintetem egy Barna szemű emberkéével. Ahogy végig nézem, már amennyire tudom, nagyon jól néz ki és még lehet szerencsém is van és este az ágyamba csábíthatom… Na majd a koncert után belevetem magam az élvezetekbe és a csábítására.
***
Nagyon őrjítő a buli és mi is kezdünk teljesen kifáradni, na meg leizzadni. A hülye reflektorokat mindig úgy teszik fel, hogy mi is szenvedjünk ne csak a tömeg, miközben pogózunk. Azt hiszem ezért még számolni fogok a menedzserrel, hogy ha legközelebb is ilyen lesz bontani fogjuk a szerződést, amit megírtunk, vagy ha nem hajlandóak bontani akkor csak simán nem jövök el és azt csinálnak amit akarnak. Nélkülünk ez a koceráj üres lesz azt viszont biztosra tudom venni.
- És most, a búcsúszám következik! Bocs mindenkinek, de ez az éjszaka is véget ér! – mondom a tömegnek, akik kicsit letörtek, de amint megint zenélni kezdünk megváltozik mindent. A tömeg teljesen lecsitul, majd amikor abba hagyjuk az emberek is leülnek a helyükre, vagy éppen haza mennek. Vannak olyanok is akik csak miattunk jönnek el ebbe a discoba.
Lemegyünk a színpadról, de mivel nem látom egyenlőre a menedzseremet az ő legnagyobb szerencséjére, ezért a pulthoz megyek, hogy igyak valamit, mert szükségem van most egy kis frissítőre, mert kidöglöttem… De nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim? A kis barnaság, akit láttam a színpadról. Leülök mellé és rendelek magamnak egy kis üdítőt még egyenlőre, majd rá nézve egy mosolyt villantok meg.
- Heló. Még nem láttalak errefelé. – kezdeményezek beszélgetést, miközben belekortyolok italomba.
- Mert most vagyok itt először. – na ezen kicsit meglepődök. Azt hittem már volt itt, de akkor amikor mi nem.
- Tényleg? Bár igaz, eléggé kitűntél a tömegből... – állapítom meg, mire végig nézek rajta, de ő erre csak elneveti magát. Szép nevetése van mit ne mondjak. - Hogy hívnak? – ezek után már tényleg érdekel a neve.
- Atsushi. – ami nagyon is szép.
- Aaron. – rázok vele kezet és elmosolyodok rá, de úgy látom neki nem igazán jön be ez a stílus, aminek nagyon örülök, mert legalább lesz egy kis dolgom és meg kell küzdenem valakiért. Előkeresi a tárcáját, majd tenne ki a pénzt, amiben megakadályozom. - Hagyd csak, meghívlak még egy italra. – közöm vele, amin kicsit elkezd gondolkozni, végül elneveti magát, amit nem értek de nagyon.
- Bocs, Aaron, de nem vagy az esetem. – és akkor mi van? Ezen nagyon könnyen lehet segíteni arról nem is beszélve, hogy nem is kell, hogy az esete legyek, mert anélkül is szívesen megdöntöm.
- Ugyan, azon segíthetünk... mond el mi az eseted, hátha tudok segíteni a problémán. – jelentem ki, de csak vigyorogva áll fel a székről.
- Szerintem annak nincs sok esélye. – rázza meg a fejét. - Bocs, jó srácnak tűnsz... de én a nőkre bukom. Szóval további szép estét... – int és már megy is, de nem iszik ilyen forrón a kását túlságosan érdekelsz és kötve hiszem, hogy a nőkre buksz. Az aurád valami mást sugall nekem.
Felállok és utána megyek, miközben az sem érdekel, hogy a banda tagok keresni fognak, de meg kell tudnom pár dolgot erről a srácról. Ahogy kimegyek meg is látom, ahogy háttal sétál elfele.
- Várj. – kiáltom utána, mire megfordul és nagyot sóhajt.
- Nem érted a lekoptatást kölyök? – kérdezi, mikor oda érek hozzá.
- Honnan veszed, hogy nem lehet jó egy férfival? – teszem fel neki a kérdést. – Próbáltad már? – kérdezem mosolyogva, amire csak elkerekedett szemekkel néz rám.
- Te nem vagy komplett. Mit nem értesz abból, hogy hetero vagyok? – kérdezi, de ezzel még mindig nem értek egyet.
- Előbb próbáld ki egy pasival és majd utána mond azt, hogy hetero vagy. – jelentem ki, amire csak meg rázza a fejét.
- Te be golyóztál teljesen.
- Nem csak elérem, amit akarok és most téged akarlak. – mondom egóval megtöltve a mondani valómat.
- Te tisztában vagy azzal, hogy én majd nem egy évtized van közöttünk.
- És még is kit érdekel? – húzom fel a szemöldökömet. - Nem attól lesz valaki jó az ágyban, hogy most mennyi idős, élhettem meg annyit te. – állapítom meg. – és hiszem, hogy tudnék neked olyat mutatni, amit nem tudtál és még a végén élezni is fogod. – látom kicsit kezd felmenni benne a pumpa, de nem baj legalább kicsit kihozom a sodrából, ami nekem csak jó, mert akkor hátha jobban rávehető egy kis alkura, hogy ágyba vihessem.
- Na ide figyelj te taknyos. – kezd bele én meg csak keresztbe fonom a kezemet és úgy figyelek rá mosolyogva. – Szállj le rólam megértetted?
- Hiszen rajtad sem vagyok, így hogy szálljak le rólad? – kérdezem vigyorogva. – Vagy azt szeretnéd pont ha rád másznék? – forgatom ki a szavait.
- Kopj le oké? Hagyj békén nem akarok veled beszélni hány nyelven mondjam még el? – egyre idegesebb, ami nekem tetszik.
- Hmmm. Fogós kérdés, de az én szótáramban sajnos nem létezik az a szó, hogy nem. – mondom neki, amire csak a homlokát kezdi el dörzsölni.
- Pedig bevehetnéd a szótáradba, mert tőlem mást nem fogsz kapni. – jegyzi meg és már menne is, ha nem állnék elé. – Mit akarsz még?
- Téged. Legalább egy csókot adj és ha kicsit sem mozgat meg a csók esetleg békén hagylak. – mondom komolyan, de egyben vigyorogva is.
- Te teljesen hülye vagy az már biztos. Soha nem foglak megcsókolni és soha sehova nem fogok veled együtt elmenni megértetted? – mondja még egyszer, de a biztonságkedvéért megismétli. – Szállj le rólam, mert én a nőket szeretem ágyba vinni. – hiszi a piszi.
- Be toji egy alak vagy. – mondom neki és egyre jobban kezd ideges lenni, ami az én hasznomra hajt.
- Elegem van belőled. – kikerül és próbál elmenni, de ezzel még nincs vége. Most még talán hagyom elmenni, de lesz még hozzám szerencsém.
- Ne hogy azt hidd, hogy ennek itt van vége. – szólok utána. – Ne feledd az ígértemet. Te egyszer még az ágyamban fogsz nyögdécselni önkívületlen állapotban és élvezni fogod, amit teszek veled. – mondom még és őt figyelem. Valahogy meg kell találnom, hogy meg tudjak róla még több mindent, de nem figyeltem, hogy kikkel van, de ha törik ha szakad akkor az összes Atsushi nevezető embert végig telefonálok a telefonkönyvből és minden hova elmegyek, de őt megfogom szerezni magamnak.
|
| vicii | 2012. 07. 09. 21:42:29 | #22085 |
Karakter: Atsutane Atsushi
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
Miért is hagytam, hogy elrángassanak egy ilyen helyre?
Sóhajtva veszem le a kabátom és a sálam, majd beadom a ruhatárba. Sokkal szívesebben aludnék inkább otthon… arra nagyobb szükségem van.
Mogorván pillantok körbe. Amúgy is, ez a klub nem nekem való. Tele van huszonéves fiatalokkal. Igencsak kilógok a tömegből.
- Ugyan már, Atsushi, még mindig morcos vagy, amiért elrángattunk?- vigyorog rám Etsushi, egyik karjával átkarolva. A világ legsötétebb tekintetével pillantok rá.
- Ne piszkálj tovább, mert megkeserülöd…- sziszegem, s úgy tűnik, ez elég is neki, hátralép.
- Ugyan, ugyan, meglásd, jó lesz!- próbál győzködni, de csak felsóhajtok.
- Neked könnyű. Hány éves is vagy? 23?
- Nem ez a lényeg! Gyere, inkább keressünk egy asztalt!- fog kézen, majd mielőtt még bármit is mondhatnék, húzni kezd. Sok választásom nem lévén hagyom magam.
Etsushi rezidens a kórházban, ahol dolgozom. Ő és még pár kolléga – néhány ápoló és ápolónő – rángattak el ideg. De mindez az én hibám, mert elejtettem előttük, hogy kivettem néhány szabadnapot…
Nekik meg lehetetlenség ellent mondani.
Rövidesen találunk is egy üres asztalt, így hát letelepedünk köré. Annyira furán érzem magam. Ezen a helyen én vagyok a legidősebb!
Ráadásul egy ilyen klub… tele van piercinges, bőrszerkós, tetovált férfiakkal és bőrszoknyába bújt, kilyuggatott, lila-hajú lányokkal.
Nem nekem való…
Rövidesen a pincérnő is megérkezik.
- Mit hozhatok?- kérdi érdektelenül. Etsushi persze azonnal a kezébe veszi az irányítást.
- Nekem egy sört, a mellettem ülő savanyú képű alaknak meg egy martini lesz.- vigyorog a pincérnőre rám bökve.
- Eszedbe ne jusson! Nem iszok alkoholt!- kezdenék tiltakozni, de Akane, az egyik ápolónő felkacag mellettem. Szeretem Akanét, általában ugyanakkor van ügyeletben, amikor én is dolgozom. Kedves, szűk szavú, mosolygós nő.
- Ne butáskodjon, doki! Egy ital jót fog tenni, higgye el, ellazul tőle.- kacsint rám, ennek már tényleg nem tudok ellent mondani…
Így hát magamban füstölögve felkönyökölök az asztalra. Mi jöhet még?
Pillanatokon belül kihozzák az italokat. Farkasszemet nézek a poharammal, végül nagy levegőt veszek és egy húzásra felhajtom a tartalmát. Majd én megmutatom nekik… olyan laza leszek, mint egy kinyúladt póló…
- És most fogadják szeretettel ma esti fellépőinket, az Insanity együttest!- rikoltja valaki a mikrofonba. Sóhajtva rendelek magamnak még egy martinit, majd italomat kortyolgatva pillantok a színpad felé. A segédek épp most cipelik fel a dobfelszerelést, majd kisvártatva az együttes is feltűnik.
Háromtagú fiúbanda, egyik sem tűnik idősebbnek 25-nél.
A dobos egy felzselézett hajú izomkolosszus, karjain morbid tetoválásokkal. Fehér izompólót és szakadozott farmert visel. Tipikus látványeffekt, az a fajta pasas, aki imád pozőrködni a közönségnek.
A basszusgitáros egy hosszú hajú srác, barna kecskeszakállal. Ő amolyan csendes különcnek tűnik, kifejezéstelen arccal sétál a színpadra a gitárjával. Nem nagyon törődik a zsongó tömeggel.
Végül a banda frontembere is feltűnik.
Különleges, feltűnő figura.
Úgy a húszas évei eleján járhat. Nagyon magas, izmos alak, talpig fekete bőrszerkóban. De nem ez rajta a legfeltűnőbb...
Leucopathia acquisita, vagyis egy olyan idipatikus rendellenesség, ahol hiányoznak a működő melanociták. Milyen érdekes... a srácnak különös fehér bőre van és hófehér haja. Eddig még soha nem tudtam közelről megfigyelni egy ilyen esetet. Igazán érdekes jelenség, annyi szent... orvosi szempontból egészen lenyűgöző.
Alaposabban végigmérem, majd tekintetem az arcán állapodik meg. Igazán férfias, karakteres arca van. Egészen jóképű. Lágy vonású, markáns állkapocs, kissé szögletes állakpocs. Húsos, halovány ajkak, szép, egyenes orr. És gyönyörű szemek.
A tekintete rendkívüli, szinte igéző. Egészen különös színük van. Szürkés árnylatú, mint az égen kavargó füstfelhők. Egészen megbabonázó, valószínűleg ezt is a melanociták hiánya okozza.
Felsétál a színpadra, kezében égővörös gitárjával. A mikrofonhoz lép és rávigyorog a nyáladzó női tömegre.
- Üdv mindenkinek ma este! Ugye készen álltok egy zúzós bulira?- kérdi az emberektől, mély, férfias, selymes hangja betölti az egész klubot. A tömeg őrjöngeni kezd. – Akkor zúzzunk!- üvölti, majd belehörög a mikrofonba és megszólalnak az első akkordok.
- Ki ez a fickó?- kérdem ordítva, Etsushi pedig boldogan vigyorog rám. Úgy tűnik, örül, amiért érdeklődést mutatok az általa annyira imádott rock iránt.
- Ő Aaron Hold, a banda énekese. Minden hétvégén fellépnek a klubban. A nők imádják a különleges bőre és haja miatt.- tájékoztat, s én elgondolkodva veszem még egyszer szemügyre. Még férfi szemmel nézve is igencsak jóképű, ráadásul a hangja... beleborzongok.
Felhajtom a martinimat, aztán Etsushira pillantok.
- Ha már elrángattatok ide, az a legkevesebb, hogy őrjöngünk egy jót.- jelentem ki, majd székemből felpattanva veszem az irányt a táncparkett felé. Persze az ápolóknak széles vigyor terül el az arcán, nem kell őket bíztatni, hogy kövessenek. Befurakszunk hát a tömegbe, egészen közel a színpadhoz és tombolni kezdünk a vad zenére.
Az izzadt testek között hánykolódva táncolok, engedem, hogy a féktelen ritmus magával ragadjon. Az alkohol a hőségtől pillanatokon belül az agyamba száll, elkábulok.
Felpillantok a mikrofonba üvöltő énekesre. A szürke szemek egyenesen az én sötétbarna tekintetembe fúródnak. Egy hosszú percig csak bámulunk egymásra, majd elmosolyodom, behunyom a szemem és tovább mozgok a dübörgő ritmusra.
***
Lihegve vergődök a tömegben, próbálok kijutni a tánctérről, de mintha csak árral szembe úsznék. A vad rajongók őrjöngve állják el utamat. Így hát az embereket durván félrelökve török magamnak utat, majd mikor végre kijutok az asztalok közé, fellélegzem. A bárpult felé veszem az irányt, rendelek magamnak egy újabb martinit.
Már így is érzem, hogy elég részeg vagyok, de a hangulatom szinten tartásért könyörög. Felhajtom a hideg italt, majd jólesően felsóhajtva tekintek a színpad felé.
A zenészekről is ömlik már a veríték, kezdenek nagyon kimerülni, az előadás a végéhez közeledik. Ráadásul a reflektorok és forrósággal borítják be őket.
- És most, a búcsúszám következik! Bocs mindenkinek, de ez az éjszaka is véget ér!- vet véget az őrjöngésnek a frontember, majd belecsapnak a búcsúszámba. Ez kevésbé pörgősebb, mint a többi, lassan normalizálja a hangulatot.
Ahogy az utolsó akkordok is elhalnak, a tömeg lassan széledni kezd, a zenekar pedig szedelőzködik.
Én nem mozdulok, kényelmesen iszogatok tovább. Az agyam zsibbad... a többieket sem látom, gondolom kisodródtak a tömeggel. De talán nem is baj, nagyfiú vagyok, hazatalálok egyedül is.
Legnagyobb meglepetésemre a frontember foglal helyet a mellettem lévő széken. Rendel magának, majd rám pillant, arcán sármos mosoly játszik.
- Heló. Még nem láttalak errefelé.- mondja, miközben belekortyol az italába.
- Mert most vagyok itt először.- közlöm vállat vonva, mire felszalad a szemöldöke.
- Tényleg? Bár igaz, eléggé kitűntél a tömegből...- mondja végigpillantva rajtam, én pedig csak felnevetek. Ki ne tűnne ki egy ilyen tömegből sima fekete pólóban és szintén fekete vászonnadrágban? - Hogy hívnak?- kérdi, én pedig italomba kortyolva nyújtom felé a kezem.
- Atsushi.- válaszolom, ő pedig megrázza a kezem.
- Aaron.- mutatkozik be, olyan mosolyt villantva, amitől egy nőnemű egyed valószínűleg eldobná a szoknyáját, de én csak a poharam felé fordulok. Felhajtom, aztán elővakarok egy bankót a zsebemből és a pultra teszem. - Hagyd csak, meghívlak még egy italra.- közli pajkosan csillogó szemekkel.
És nekem ekkor esik le, hogy flörtöl velem. Elröhögöm magam. Ne mááár... ez annyira... annyira... áhh, ez bizarr.
- Bocs, Aaron, de nem vagy az esetem.- mondom zavartan mosolyogva. Atyám, ez annyira kínos, mégis... olyan röhejes. Ez a srác legfeljebb a húszas évei eleján jár, mi a francot akar egy magamfajtától? Ráadásul én is pasi vagyok... egek, ez most annyira komikus...
- Ugyan, azon segíthetünk... mond el mi az eseted, hátha tudok segíteni a problémán.- vigyorog önhitten, de csak nevetve felállok a székről.
- Szerintem annak nincs sok esélye.- rázom meg a fejem. - Bocs, jó srácnak tűnsz... de én a nőkre bukom. Szóval további szép estét...- intek, majd sóhajtva a kijárat felé veszem az irányt. Atyám, elég volt nekem mára... úgy érzem, erősen be vagyok csiccsentve és hulla fáradt vagyok... nem vagyok hozzászokva az ilyen vad bulikhoz. Sőt, az átlag bulikhoz sem. Hazamegyek, lefürdök és lefekszem aludni...
|
| oosakinana | 2010. 10. 07. 20:48:50 | #8450 |
Karakter: Emett Black
Megjegyzés: (Miiintomnak)
Reggel mikor felébredek, nagyon fittnek mondhatom magam, pedig este elég későn feküdtem le, mert egy buliba hívtak el a haverok, amit nem utasíthattam el, ráadásul James-nek a születésnapja volt.
Felveszem a fürdőnadrágomat, majd felöltözök. A cuccaim felvétele után megyek is az uszodába, ahol a minden napi rutinomat akarom elvégezni. Alapos bemelegítés utána, beugrok a vízbe és csak rovom a hosszokat. Eleinte mellúszásba úszok, majd a jön a többi, gyors, pillangó, háton gyors. Nagyon imádok úszni és egyszerűen annyira tökéletes minden ilyenkor, már csak azt bánom, hogy nincs valaki, akivel együtt élvezzem, vagy csak figyelje, ahogy úszok, vagy örüljön az eredményeimnek és én is övéinek.
Ahogy úszok, egy kicsit pihenés képpen a falnál nézelődök, mikor egyszer csak elém áll egy alak. Mikor felnézek, akkor látom, hogy Will az. A legjobb haverom.
- Szia Will. – köszönök neki, majd kimászok és kezet fogok vele.
- Szia Emett. Mit szólnál, ha este elmennénk egy buliba, magyarán koncertre? – érdeklődik.
- Nem is tudom. Elég húzós napom lesz, meg ma sem pihentem ki teljesen magam így lehet, ezt most kihagynám. – mondom neki és próbálok kibújni a koncert alól.
- Ugyan már haver. Gyere csak el. Meg lásd jó lesz, ráadásul az unokatesómék fognak játszani. – mondja, de nekem akkor sincs kedvem elmenni.
- Tényleg sajnálom Will, de tényleg semmi kedvem nincs.
- Rendben, akkor este ott leszünk érted 7 órára, aztán készülj el. – mondja, és mielőtt válaszolhatnék, eltűnik. A francokat ebbe a hülye Will-be. Visszaugrok a vízbe és úszok még jó pár hosszt, és remélem, kellőképpen le tudom magam fárasztani, de nem jön össze.
3 óra úszás után sem vagyok annyira fáradt, mint szerettem volna. Túlságosan hozzá vagyok szokva az úszáshoz. Hazamegyek, és letusolok. Élvezem mindenegyes pillanatát. Nem tehetek róla, de imádom a vizet nagyon is, bár inni inkább iszok mást.
Este kopognak haverék, mire elkészülve nyitok ajtót.
- Na, látod. Nem vagy te fáradt egyáltalán. – mondja vigyorogva.
- Töröld le a vigyorodat. – mondom neki komolyan, mire csak még jobban elkezd vigyorogni. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja.
- Na, ne duzzogj, szedd össze magad és menjünk, mert elkésünk. – mondja és kiráncigál az ajtón. Bezárkolok, majd beülök a kocsiba és már mehetünk is a koncertre.
Mikor megérkezünk, nagy tömeg van, amire csak nagyot nézek. Ki lehet Will-nek az uncsitesója? Kicsit már nagyon kíváncsi vagyok erre a bandára. Bemegyünk és az első helyek jutnak nekünk, amin nem lepődök meg. Egyre több ember gyülekezik és mindenki azért jött, hogy őket lássák.
Mikor fellépnek, a csajok egyből elkezdenek sikítozni, amitől ki tudnák szaladni a világból, de ekkor meglátom a gitárost. Gyönyörű fekete haja van és még szebb szeme meg arca. Nagyon gyönyörűen néz ki és teljesen magával ragad, mire Will odahajol hozzám.
- Látom felfedezted az unokatesómat. – mondja vigyorogva, mire rá nézek.
- Na, azt ne mond, hogy a gitáros az. – nézek rá, mire csak elvigyorodva bólint. Visszafordítom a fejemet és csak őt figyelem.
Elkezdődik a koncert és annyira magával ragad a fiú látványa, hogy nem tudok másra koncentrálni bár nem is nagyon akarok, csak rá. Lassan kezd olyan érzésem lenni, mintha csak mi ketten lennénk és senki más. Mindjárt felmegyek hozzá, ha így folytatják.
Annyira elgondolkozok, hogy észre sem veszem, hogy vége a koncertnek, de még így is transzban vagyok és képtelen vagyok akár mit is csinálni vagy mondani.
- Hééé. Emett. – lökdös meg Will, mire észhez térek.
- Mond. Mi bajod? – kérdezem, mire csak tovább mosolyog.
- Gyere velem. – mondja, majd elindul hátra, amire csak meglepődök, de nem mondok semmit. Mikor egy ajtóhoz érünk, csak annyit látok az ajtóra ki van írva „Choo Jun”. Szóval Jun-nak hívják. Aranyos neve van. Bemegyünk, majd mikor közelebbről látom, a srácot még helyesebbnek látom, de Will beszél szerencsére.
- Szia Jun.
- Szia Will. Mi szél hozott erre? – kérdezi mosolyogva.
- Csak jöttünk meghallgatni téged és a bandádat.
- Jöttünk? – kérdezi érdeklődve, majd a háta mögé néz és ekkor lát meg engem is.
- Igen. Jun bemutatom neked legjobb haveromat Emett-et. Emett ő az unokatesóm, Jun. – mutat be minket egymásnak.
- Szia. – köszönöm, majd kezet fogunk.
- Üdv. – köszönök vissza és mikor megérzem kezének lágyságát tovább fagyok, de most már visszább kell fogni magamat. – Nagyon jók voltatok. – mondom észhez térve.
- Köszi. Nem hiába gyakorlunk annyit. – mondja vigyorogva.
- Figyu már Jun. Nem lenne kedved neked és a bandádnak eljönni velünk egyet bulizni? – kérdezem, mert hát szeretném megismerni és egy buli nagyon jó alkalom és lehetőség rá.
- Rendben miért ne? – elengedi a kezemet. – Akkor átöltözök, szólok a többieknek és mehetünk is. – mondja, mire csak bólintunk és kimegyünk, bár kint Will húzza az agyamat, amire legszívesebben elküldeném a picsába, de hát nem lehet, mert akkor Jun megutálna, szerintem az meg nem lenne jó.
Szerencsémre nem sokáig kell elviselnem, mert már jönnek is és megyünk egy közeli disco szerű helyre. Hangos zene és sok tánc lesz itt.
- Mindenki a vendégem ki mit kér? – mondom mosolyogva, mert remélem jó napom lesz.
- Egy vodka narancsot, 2-1-es változatva. – mondja Jun, amire csak elmosolyodok, majd mikor a többiek is mondják, a pulthoz megyek és kérek, majd egy tálcán viszem az asztalhoz, ahova leültek.
- Tessék, itt van mindenkinek. – mondom és kiosztom, majd leülök Jun-nal szemben és csak őt figyelem, majd belekortyolok az italába.
Nagyon jól van a banda, már nem tudom hanyadik körnél tartunk, mikor szinte mindenki elmegy táncolni, csak Jun-nal maradunk kettesbe. Egymás mellé ülünk, majd odahajol hozzám.
- Miért van az arcodon az a csillag? – kérdezi, mire érzem rajta az alkoholt, de el is mosolyodok a kérdésén.
- Willék. Star-nak szoktak hívni, ami angolul csillagot jelent. – magyarázom neki.
- Értem és még is miért? – faggat tovább.
- Úszó vagyok és ezért, mert mindig leúszom őket a strandon. – mondom mosolyogva, mire látom, hogy kicsit megcsillan a szeme.
- Na, fogadjunk, hogy engem nem fogsz tudni. – mondja vigyorogva és a kezét nyújtja nekem.
- Rendben, de vigyázz, hogy veszíteni fogsz. – mondom nevetve, majd megfogom a kezét, majd a tétet megbeszéljük józanul.
Tovább beszélgetünk és érdeklődünk egymásról, miközben tovább iszunk és érzem, hogy nagyon kezd beütni és már Jun-on is nagyon látszik, hogy átlépte a korlátait.
Olyan hajnali három fele indulunk, haza addig iszunk és hát szinte mindenki takony részeg, de hát kell ilyen is. elindulunk, de úgy beszéljük meg Will-el, hogy Jun-t elviszem magamhoz.
Nem sokkal később megérkezünk és Jun már alszik. Befektetem az ágyba, majd levetkőzök és egy szál bokszerbe fekszek be én is az ágyamba, majd ahogy vagyok, alszok el nyomban.
Szerkesztve oosakinana által @ 2010. 10. 07. 20:49:55
|
|
