A kezemet figyeli, de nem sokat hezitál mielõtt elhúzódik. Sajnos…

- Miért csinálod ezt? – kérdezi halkan – Miért hazudsz?

Hogy micsoda?

- Én nem… - nem hagyja befejezni a mondatot, mert közbevág.

- Tudom, hogy nézek ki. Pont ezért nem értelek. Ragaszkodsz ahhoz, hogy lefess, és bókolsz nekem.

Ezek szerint azonban mégsem tudja, hogy hogy néz ki. Valahogy már kezd összeállni mi is a valódi probléma és az nem az, hogy nem akar a modellem lenni. Nekem inkább úgy tûnik, hogy egy sokkal személyesebb természetû gondja van a testével szemben.

- Te nem tudod, hogy én milyennek látlak. – felállok és gyengéden átölelem – Szerintem te gyönyörû vagy.

Egy különleges ékszer, különleges foglalatban.

- Bocsáss meg, de nem tudok hinni neked. – kibújik a karjaim közül és a konyhába siet.

Fáradtan sóhajtok fel, hisz tudom, hogy ez nem lesz egy könnyû „menet”. Bármit megadnék azért, hogy õt lefesthessen, pedig még azt nem is láttam ami a ruha alatt van. Nem fogom könnyen feladni, de valahogy rá kellene ébreszteni õt, hogy milyen is valójában. El kellene vele fogadtatni a testét.

Utána megyek inkább, nem tudom jó ötlet-e, de nem szeretnék egyedül kuksolni a nappaliban. Úgy látom éppen hozzávalókat készít elõ a vacsorához, mindent szépen fölszeletel és tálkákba rak.

- Zöldséges csirke jó lesz? – kérdezi egy picit rám pillantva.

Tûnõdve figyelem, az jutott eszembe, hogy vajon miért ilyen? Talán megbántották, vagy valaki kigúnyolta a külseje miatt?

Csak bólintok a kérdésére, de még mindig gondolkodom. Nem azt mondta, hogy pszichológiát tanul? Akkor éppen ezért kellene megérteni a saját helyzetét. Én nem vagyok doki, de még én is észreveszem a nyilvánvalót.

- Merre találom a mosdót?

- A nappaliból vezet egy folyosó, annak a végén van az illemhelyiség, balra pedig a fürdõ, ott tudsz majd kezet mosni. – magyarázza a kacifántos utat.

- Rendben. – végül is megtalálom.

Amikor azonban kezet mosni megyek a fürdõbe egy igen csak érdekes dolgot látok. A tükör le van takarva egy törölközõvel.

- Oké… ez durvább, mint elõször gondoltam. – motyogom magamba, hisz nagyjából sejtem miért van az ott.

Eszembe jut az is, hogy esetleg babonás, mert egyes kultúrákban akkor takarják le a tükröt, ha halott van a családban, de nem tartom valószínûnek, hogy õ is ebbõl az okból tette.

- Tudtad, hogy valaki letakarta a fürdõben a tükröket? – kérdezem amint visszamegyek a konyhába, csak mert kíváncsi vagyok mit mond, de megoldja egy bólintással, ezért nem is firtatom.

Míg az étel készül szépen megteríti az asztalt, de a vacsora csendben telik. Nem tudom õ, hogy gondolta ezt az ismerkedés-bizalom dolgot, de ahhoz, hogy megismerjen, vagy én megismerjem õt beszélgetni kéne. De õ meg sem szólal, ha én nem kérdezem.

Viszont úgy tûnik még a csend ellenére is sikerül valamit megtudnom róla. Nagyon jó szakács. A vacsora egyszerûen isteni. Én nem tudok fõzni, a bejárónõm szokott készíteni valamit, ha kérem, de ez még az övén is túltesz.

- Nagyon jól fõzöl. – adok hangot a gondolataimnak – Teljesen jól laktam.

A melléje szolgált bor is ízlete, ebben is jó az ízlése és ha ezt egy francia mondja, akkor úgy is van. Három pohár kellemesen ellazít, nem szoktam berúgni elég jól bírom az alkoholt.

De ideje rátérni ismét arra, amiért itt vagyok. Valahogy meg kell gyõznöm ezt a szépséget.

- Amit vacsora elõtt mondtam, komolyan gondoltam. Tényleg szeretném, ha a modellem lennél, ha többször néznél engem azokkal a dühödt tenger színében játszó szemeiddel. – nyugodt mosollyal pillantok rá, de õ dermedten figyel, mintha nem is ember lennék.

- Részeg vagy. – jelenti ki suttogva.

- Nem vagyok az. – közelebb húzódom hozzá, hogy érezzem a finom, enyhén férfias illatát – Csak a közelséged, és az illatod részegít meg.

Annyira csábít minden pillantása, minden mozdulata, minden egyes kis rész, ami felvillan ebbõl a hófehér bõrbõl… és nem is bírok már ellenállni… nem akarok ellenállni…

Lecsökkentem a maradék távolságot és lágyan az ajkaira hajolok, puhán masszírozom az édes bor ízû húst, nyelvem a forró barlangba siklik, hogy mindenhol megízleljem. Nagyon, nagyon finom és az csak még finomabbá teszi, hogy meglepetésemre õ is viszonozza a kényeztetést. Kissé gyakorlatlan és tétova, de a vágyamra úgy hat mintha egy szakavatott kurtizán tenné, egyszerûen ellenállhatatlan… míg hirtelen vége nem szakad.

Belenézek a kába szemeibe, mintha kétségbeesést látnék bennük, a teste remeg, szinte már rázkódik…

- Menj el! – kiáltja hirtelen, de elsõre nem jut el hozzám, mert a gondolataim egész máson járnak.

- Tessék? – komolyan azt mondta?

- Menj el! – kiáltja, most már hangosabban, de a hangja remeg, mint aki a sírás szélén áll. – Tûnj el a lakásomból!

Az éles hangra egyszerre érzek sértettséget, csalódottságot és dühöt. Még senki nem kiabált így velem, és lehet, hogy én vetettem el a sulykot azzal a csókkal, de ez akkor is…

Ahhh… ha nem akarnám ennyire, eszembe sem jutna újra felkeresni. Sõt! Még a nevét is kitörölném az agyamból, de így muszáj leszek lenyelni a sértettségem.

- Még keresni foglak. – mondom határozottan – Továbbra is szeretném, ha a modellem lennél.

Ezután a „kérésének” megfelelõen elhagyom a házat és egy taxival hazamegyek.

***

Otthon még mindig mérges vagyok, ezért inkább nem is nyúlok az elkezdett festményhez, nem akarom tönkretenni. Kinyitom a széles erkélyre vezetõ ajtót és párszor végigmegyek rajta, hogy a hûvös levegõ megnyugtasson, majd a fürdõszobába megyek és egy hideg zuhanyt veszek.

Elkészülök a lefekvéshez, de nem tudom megállni, hogy végül be ne menjek a mûterembe és meg nem nézzem a képet. Amint belépek az ajtón, szembetalálom magam a két szép viharos tenger szín szemmel, amik csak engem figyelnek. Fenébe, de utálom mikor ilyen nehéz dolgom van!

Visszazárom az ajtót és nem éppen a legjobb hangulatban, de lefekszem aludni. Az álom azonban még elkerül egy farabig és mikor magával ragad, akkor is csak a mellkasomra hulló vörös tincseket és a hihetetlenül fehér bõrét látom…

Reggel már nem is csodálkozom, hogy ezek után az erotikus képek után sajgó merevedéssel ébredek. A zuhanyzóban könnyítek magamon, de akkor sem tudom kiverni a fejembõl Jamest. Most, hogy a gondolataimat már nem ködösíti el a bor tisztán átgondolva nem is olyan meglepõ ahogy a csókomra reagált. Végül is… kétszer találkoztunk, semmit nem tud rólam a nevemen és a foglalkozásomon kívül ráadásul még az a furcsa szégyenlõssége is… én pedig egyszerûen csak megcsókoltam. Bár igaz ami igaz, akkor nem úgy tûnt mint aki bánja, hisz viszonozta, de akkor is. Jóvá akarom tenni, azt akarom, hogy megbízzon bennem, ami nem lesz egyszerû, mert legszívesebben azonnal az ágyamba cipelném, de le akarom festeni!

Istenem! Már ha csak elképzelem milyen lehetne róla egy akt bizseregni kezd a testem.

Reggeli után meg is kezdem a kiengesztelés. A fõút melletti virágbolthoz megyek, nem tudom mit szeret, de a vörös rózsát senki sem utálja. És különben is ez illik hozzá a leginkább.

- Mondjuk legyen… tizenöt szál rózsa, de kérem a tüskéket szedjék le. – egy párizsi boltban már alapból így árulják õket, de Amerikában úgy tûnik ez nem szokás. Elég kellemetlen lehet, ha azok a méretes tövisek felsértik az emberek ujjait.

- Rendben uram.

- És legyen szíves még egy üdvözlõkártyát borítékkal! – kérem a szekrényre pillantva és hamarosan meg is kapom a gyönyörûen elrendezett csokorral együtt.

Kifizetem, majd hazaviszem és felhívom azt a megbízható futárszolgálatot, hogy vigyék el neki. Én is örömmel átadnám, de a tegnapi után inkább nem mennék oda. Nem akarom, hogy azt higgye zaklatom.

Elõveszem az üdvözlõlapot és egy tollat, majd elgondolkozom, hogy mit is írjak, de végül kitalálom.

Reménybeli modellem!

Ezzel a csokorral szeretnék elnézést kérni, ha esetleg megbántottalak, és szeretném megköszönni a finom vacsorát és a társaságodat! Hogy viszonozzam, holnap estére szeretnélek meghívni magamhoz vacsorára és boldog lennék, ha elfogadnád. Ha másért nem, akkor azért, hogy bocsánatot kérjek a tegnapiért.

Mellékelem még a címemet és a telefonszámomat is, de nagyon remélem, hogy eljön. És nem csak a vacsora miatt. A róla festett portrét is meg akarom neki mutatni, és neki akarom ajándékozni. Ma nincs más dolgom tehát biztosan be fogom fejezni.

A futárfiúnak átadom a csokrot a borítékot és megadom a címet, majd miután a bejárónõvel megegyezek, hogy extra fizuért egy extra finom vacsit készít beveszem magamat a mûterembe. A függönyöket széthúzom, a délelõtti fény beáramlik a nagy üvegablakokon, tökéletes világításba helyezve a vásznat, amin két ragyogó szempár és a lágy vérvörös anyag fodrozódik a szélben.

Most pedig jön a legnehezebb rész, hogy élethûen visszaadjam a selyemsimaságú bõrt, a haloványan átlátszó kék erezetet, a szinte gyöngyházfényû csillogást…

Délután fél három lesz mire befejezem a képet. Vékony ecsettel a jobb sarkába firkantom az aláírásom, majd felállok. Kiropogtatom az ujjaim, megdörzsölöm a fáradt szemeim, majd hátralépek és a vászonra nézek. Abban a pillanatban elállt a lélegzetem, mert ilyen gyönyörût még nem láttam!

A vörös szemöldöke fölött pusztán egy kevés bõr látszik, majd onnantól a vörös anyag foglalja keretben, a szemi alatt pedig az orra középsõ részétõl indul és enyhén oldalra fodrozódik.

Festés közben a pontosságra, a színekre koncentrálok, nm arra, hogy mit készítek, de most hogy teljes tökéletességében pompázik… mint a szilaj tengerek istene, a vad perzselõ múzsa, az angyal aki bûnre csábítja az embert… egyszerûen ellenállhatatlan.

***

A vacsora már a konyhában gõzölög, a bejárónõ alig tíz perc ment csak el és pont ennyi ideje kellene már itt lennie Jamesnek, ugyanis este hétre hívta. Izgatott vagyok, hogy láthatom és ideges is vagyok, hisz lehet, hogy nem csupán késik, hanem egyszerûen nem jön el.

A négyzet alakú üveg étkezõasztal pontosan a teraszra nyíló nagy üvegajtókra néz, innen gyönyörû a kilátás, de ma csak egy dolgot akarok nézni. Egyetlen egy valakit.

Hirtelen hasítja a csendet a csengõ éles hangja, de abban a pillanatban felpattanok a kanapéról és kinyitom az ajtót.

Az elsõ amit meglátok egy bizonytalanul a küszöbre rebbenõ csodaszép szempár, majd a pulóverét gyûrögetõ hosszú, kecses ujjak és végül a hullámos fürtök.

- Öhm… jó estét. Elnézést, hogy késtem csak… nem voltam biztos benne, hogy eljövök. – motyogja halkan, mire elmosolyodom és félreállok az ajtóból.

- Jó estét neked is! És nagyon boldoggá tettél, hogy eljöttél. – nem is tudja mennyire. Azzal pedig még inkább, hogy nem abban az otromba szürke, kapucnis felsõben látom. Bár igaz, hogy ez a fekete, egyszerû gyapjúpulóver sem az õ mérete, de sokkal jobb. És gondolom a haját is azért engedte szét, mert nincs kapucnija. Így ez alá „bújik.”

Becsukom az ajtót, majd a vendégem felé fordulok, aki lassan körbekémlel a lakásban. Ebbõl ugyan nem sok utal az én ízlésemre, hisz csak kibéreltem, de mivel úgy néz ki hosszabb ideig maradok, hamarosan veszek egy sajátot.

- Nyugodtan mond meg a véleményed, nem fogsz megsérteni. - jegyzem meg a lakásra mutatva.

- Nagyon modern… sok ilyen lakást látni a tévémûsorokban.

- Igen. Viszont a tiéd sokkal jobban tetszik, mert az otthonos. Ez itt modern és hideg. – nem tudom jobban kifejteni – Majd ha kész lesz a sajátom, ott is szívesen látlak. – mosolygok rá, de nem igazán akar a szemembe nézni. Talán…

- James? – szólítom lágy hangon, mire egy pillanatra rám pillant, majd a vissza a szõnyegre. Odasétálok elé és gyengéden megérintem az arcát, hogy elhúzhassa, ha akarja. – Haragszol még rám?

- Mi-miért haragudnék? – suttogja zavartan.

- Azért, mert megcsókoltalak. Én nagyon élveztem, de ha szerinted átléptem a határt és haragszol… - nem fejezem be, nyilván érti mire gondolok, de a szavaimat követõen beáll a csend. Én sem mozdulok és õ sem, majd egy pillanatra feljebb emeli a fejét, rám pillant és hátralép, el az érintésemtõl.

Kár.

- Nem haragszom… csak nem értelek. Azt mondod nem hazudsz, de mégis folyton olyasmit teszel, vagy mondasz nekem, ami… hazugság.

A szemeiben a múltkori kétségbeesett tekintet halvány nyoma, de ezzel csak önmagát kínozza. Olyan, mint egy ûzött vad, aki délibábok elõl menekül.

- Ha mást egyenlõre nem is, de azt hidd el nekem, hogy sosem hazudok. Mindig is nyíltan megmondtam a véleményem, akár tetszett az illetõnek akár nem. Szóval, ha azt mondom, hogy gyönyörû vagy, akarlak és szeretném ha a modellem lennél, az úgy is van. – eleve nem kérnék erre olyan embert aki nem tetszik. Azt nem tudnám lefesteni.

Õt nézem, ahogy kitágulnak a pupillái, megremeg a teste, de nem mond semmit. Karjait szorosan összefûzi maga elõtt, a pulóvere felcsúszik a könyökéig láttatni engedve ezzel egy újabb darabot belõle, ami nem egészen olyan, mint számítottam. A ruhák alatt azt hittem egy vézna férfi bújik meg, de az alkarján azt látni, hogy erõs. Tehát sportol.

Így még jobb. És még jobban várom, hogy letéphessem ezeket a göncöket.

Vesz pár mély lélegzetet, mint aki nyugtatja magát, de amikor rám pillant, majd az ajtóra már rossz elõérzetem van.

- Én inkább… ne haragudj, de hazamennék. – motyogja, majd az ajtó felé lép, de nem hagyom. Gyengéden átkarolom a derekát, magamhoz húzom a testét, hogy az illata teljesen átjárjon.

- Maradj. Ha szeretnéd nem beszélünk errõl egész a vacsora alatt, de örülnék ha velem maradnál. Utána szeretnék mutatni neked valamit.

- Mi akarsz mutatni? – hátra pillant, de amikor észreveszi milyen közel van az arcom az övéhez lesüti a szemeit, ezért inkább elengedem, hogy ne feszítsem túl a húrt.

- Egy képet. Kíváncsi lennék a véleményedre. – rámosolygok, majd az étkezõbe terelem, ahol már meg van terítve az asztal.

- Biztos vannak neked mûértõ ismerõseit. Miért kellene az én véleményem?

- Mert tudni szeretném, mit gondolsz. – a konyhából kihozom a tányérokat és elé teszem – Nos, mivel a csirkén kívül még nem tudom mit szeretsz, ezért köri fûszerben és rozmaringban pácolt csirke. Remélem ízleni fog.

Leülök vele szemben, bár a négyzet alakú asztalnál teljesen mindegy hová ül az ember, de így szokás. Megkóstolom az ennivalót, és nekem nagyon ízlik, mint minden amit nem én csinálok. Megvárom hogy James is megrágja a falatot.

- Ízlik? – ha nem akkor jöhet a desszert, ami franciakrémes.

- Igen… te nagyon jól fõzöl. – motyogja, néha rám sandít majd vissza a tányérra.

A dicséretre nem bírom ki, muszáj nevetnem, az arckifejezése viszont belém fagyassza. Nem akartam megsérteni.

- Bocsánat csak el kell árulnom, hogy nem én fõztem. A bejárónõm érdeme ez a finom vacsora. – mondom mosolyogva.

- Te… nem szeretsz fõzni? – kérdezi, meglepetést okozva, hisz eddig mindig nekem kellett faggatni. De nem teszem szóvá, örülök neki.

- Az nem kifejezés. Ha magamra kellene fõznöm, valószínûleg egy héten belül éhen halnék, vagy szimplán megmérgezném magam. – ez az igazság.

Elmosolyodik, nem nagyon csak  a csábító ajkai sarka görbül picit felfelé, de mégis sokkal lágyabbá teszi a vonásit. Mint egy angyal.

Ezt el is mondanám neki, de megígértem, hogy vacsora alatt nem beszélünk ilyesmirõl, szóval tartom magam hozzá.

A fõétel után elviszem a tányérokat, nem hagyom, hogy segítsen hisz õ a vendég, majd visszafelé hozom a desszertet.

- Szereted a süteményt? – elé teszem a kistányéron díszelgõ habos finomságot.

- Igen, köszönöm. – megvárja, míg leülök, majd hozzálátunk. Az amerikai süteményeket nem igazán ismerem, ezért inkább olyat rendeltem, amirõl tudom, hogy finom.

Amint végeztünk hozok egy már elõre behûtött édes gyümölcsbort, vagy más néven desszertbort. Kitöltöm, az egyik poharat neki adom. Miközben elveszi, ujjai az enyémet érintik apró borzongást keltve ezzel a bõröm alatt. Annyira meg akarom érinteni, hogy valósággal kényszerítenem kell magam, hogy ne tegyem.

- Kimehetünk, ha szeretnél. – mondom, mikor már egy perce az erkélyajtón néz kifelé.

- Hányadik emeleten vagyunk? – kérdi tartózkodón. Talán fél a magasságtól?

- Huszonegyedik, de nem tudsz kiesni, derékig ér a betonkorlát. – odamegyek és kinyitom az ajtó. A langyos nyári levegõ beáramlik, meglebbenti James hullámos tincseit, ingerlõen felém sodorja finom illatukat.

- Nem baj, hogy magasan vagyunk… szeretek kinézni magas épületekbõl. – a hangja alig hallható, mintha nem érdekelne amit mond, pedig ez nem így van.

- Végre tudok rólad valamit, amit nem nekem kellett kihúznom belõled. – mosolygok rá, majd mellé lépek a korláthoz.

Innen a fél épületet körbe lehet sétálni, egészen a másik lakrészig, a kilátás pedig gyönyörû, fõleg ez a kivilágított város a sötétben.

- Miért akarsz ennyire megtudni rólam valamit? Le akarsz festeni, még ha nem is tudom miért, de ahhoz nem kell tudnod rólam semmit. – bizonytalanul gyûrögeti a pulóvere ujjait, kerüli a tekintetemet és inkább az utca mélységit kémleli.

Hogy miért?

- Mert érdekelsz. Szeretnélek megismerni és persze nagyon szeretnélek megfesteni, bárhogyan, ahogy engeded.

- De te nem csak… akt képeket készítesz? – zavarban van.

- Többnyire igen, de nem ez a fõ cél. Azt akarom megmutatni az embereknek, hogy a meztelenségben semmit szégyenletes nincs, az erotika maga a gyönyörûség csak meg kell látni. A legtöbb ember, ha ránéz egy aktra, nem a szépséget látja, hanem egy pucér embert, ami megbotránkoztatja õket. – ennek nem így kellene lennie.

- Én… én biztos, hogy nem lennék jó erre. – suttogja maga elé – Nem azt látnák, amit el akarsz érni… látnának egy…

- … látnának egy olyan gyönyörûséget, amit eddigi életükben soha. – fejezem be helyette a mondatot, közben pedig oldalra simítom a puha tincseket az arcából, végigsimítom az arcbõrét az állától egészen a füléig, szinte elvarázsol a tapintás. Formás ajkai résnyire nyílna, õrült vágy fog el, hogy megcsókoljam, de akkor lehet hazarohanna.

- Lucien… - felém fordul és rám néz, a kezem még mindig a selyempuha arcán – Add fel, nem akarok rontani a hírneveden és tudom, hogy nem lennék jó.

- Ezt had döntsem el én, rendben? – elhúzom a kezem – Gyere, megmutatom a legújabb képemet.

Hazáig sétálunk, hiszen nem lakok olyan messze. Alig húsz perc gyalog.

- Nem zavarná hogyha tegezõdnénk? Végül is nem vagyunk annyira öregek.

- Eddig is tegezett… - mondom rá sandítva.

- Sajnálom, észre sem vettem, remélem nem baj.

- Nem haragszom. Nem bánom, tegezhet. – fél percnyi hallgatés után eszembe jut, hogy még be sem mutatkoztam. – A nevem James Redcreek.

- Mos már tudom – mutatja felém az általam írt könyvet – De ismét csak azt tudom mondani, hogy örülök, hogy megismerhetlek, James.

Az út további részén nem esik közöttünk több szó.
Az ajtót gyorsan kinyitom, majd elõre engedem.

- Fáradj be.

Az elõszobában megáll, s megvár. A nappaliba vezetem, ahol alaposan körülnéz. Szemei a bézs színû falaktól elkezdve a nugát barna árnyalataiban játszó ülõgarnitúrán át a cseresznyefa kávézó asztalig mindent felmérnek.

- Nagyon szép a házad. Te rendezted be?

- Igen… de semmi különös. Ülj csak le. Kérsz esetleg kávét, vagy valami üdítõt?
Míg válaszát várom ujjaimmal terelem el figyelmem arról, hogy vajon mit gondolhat. Nem hiszem, hogy tetszik neki a lakás, hiszen egyedül rendeztem be. Az olyan lényeknek pedig mint én, nincs ízlésük.

- Egy kávé jól esne, köszönöm. – rám mosolyog. Biztos rajtam nevet magában.

- Rendben, pár perc és hozom.

Kisietek a konyhába, s összerakom a kis kotyogósom. Ugyan kicsit lassabb, mint a modern társai, de sokkal finomabb kávét készít.

- Te aztán szeretsz olvasni. – hallom meg hirtelen Lucien hangját. – Mivel foglalkozol, már ha nem vagyok tolakodó?

Gondolom rájött, hogy az írásból nem tudnám fenn tartani magam, hisz az csak a túlbuzgó szerkesztõmnek tetszik, meg Linának.

- Öhm… egyetemre járok és mellette írok néha. – mondom kicsit hangosabban.

- Mit tanulsz? - folytatja a kérdezõsködést.

- Most irodalmat és pszichológiát. - felelem, miközben egy tálcára pakolomaz elkészült kávét, a tejet, és a cukrot.

- Most?

- Igen… én, szóval már lediplomáztam mateatika és filozófia tanárként.
Visszamegyek a nappaliba, s a dohányzóasztalra pakolok.
- Te jó ég! Nem semmi agyad van, ha képes voltár erre a lehetetlen feladatra! Engem a középiskolában majdnem meghúztak matekból, mert egyszerûen sehogy sem bírtam megtanulni.

Elfintorodik, mire egy kisebb keserû mosoly kap helyet az arcomon. Így már érthetõ az elõbbi álelismerõ hangja is. Gúnyolódik rajtam. 
- Mit kérsz a kávéba?

- Egy kevés tejszín, egy kanál cukor.

- Hozom a tejszínt.

Ismételten a konyhába megyek. Nagyon ügyes vagyok mondhatom! Miért nem tettem a tálcára tejszínt is? Hiszen nagyon sokan azzal isszák a kávét, és nem tejjel.
Halk hangokat hallok, s szemeim elkerekednek, mikor meglátom Meit Lucien ölében.
- Mei! Azonnal gyere le onnan! – gyorsan leteszem a kiöntõt, s a fotelhez megyek. – Jaj, ne haragudj kérlek, remélem nem csinált semmi bajt.

Megragadom hízelkedõ dögömet, de õ ragaszkodik újdonsült simogatógépéhez. Vendégemre pillantok, majd azonnal lesütöm szemeim, s kapkodva próbálom kiszabadítani a tûhegyes karmok közül a pólóját.

Óvatosan kezemre teszi sajátját és megfogva az ajkaihoz húzza, majd apró csókot hint ujjaimra. Dermedten meredek rá egy pillanatig. Eddig m ég senki nem csókolt nekem kezet. Akkor õ miért?  Mosollyal ajkain szabadítja ki magát, s macskám azonnal tovább is áll. Gyengéden arcomra simítja tenyerét, mire szemeim még jobban kitágilnak.

- Ne rejtsd el ezeket a csodaszép szemeket. Olyanok, mint a vihar: egyszerre megzabolázhatatlan és szépséges. Ezt a szépséget mindenkinek látnia kéne - suttogja, közben egyik ujjával megsimogatja a szemem alatti bõrt. Vetek egy pillantást a kezére, majd elhúzódom tõle.
- Miért csinálod ezt? - kérdem halkan. - Miért hazudsz?
- Én nem... - próbálna mentegetõzni, de közbeszólok.
- Tudom, hogy nézek ki. Pont ezért nem értelek. Ragaszkodsz ahoz, hogy lefess, és bókolsz nekem.
- Te nem tudod, hogy én milyennek látlak - feláll, s átölel. - Szerintem te gyönyörû vagy - mormogja a hajamba.
Azt hiszem ez a mûvész, és a szemét esete. A mûvész az értéktelen lomokban is meglátja a szépet, holott az nem is létezik.
-Bocsáss meg, de nem tudok hinni neked - bontakozomki karjaból.
A konyhába menekülök, s nekiállok vacsorát fõzni. Utánam jön, és engem néz.
- Zöldséges csirke jó lesz? - kérdem felé pillantva.
Hosszú percekig hallgat, majd bólint egyet. Szóval  megérti, hogy lezártnak tekintem a beszélgetést.
- Merre találom a mosdódt? - szólal meg hirtelen.
- A nappaliból vezet egy folyósó, annak a végén van az illemhelység, balra pedig a fürdõ, ott tuzdsz majd kezet mosni.
- Rendben - sétál ki.
Remélem nem téved el. Bár arra csak egy vendégszoba van még.
Mire lepárolom a vékonyra szelkt csirkét vissza is ér.
- Tudtad, hogy valaki letakarta a fürdõdben a tükröt?
Elfelejtettem levenni reggel a törölközõt. Nem igazán tudom, hogy mit is mondjak neki.
Ezért csak bólintok egyet. Felvonja a szemöldökét, de nem kérdez többet.
Megterítek, s az asztal közepére teszem az ételt.
Csendben tellik a vacsora. Eész idõ alatt engem figyel, ami kellemetlen számomra. Tudom, hogy ronda vagyok, hiába mond mást. Talán most fedezi fel, hogy igazából még a groteszkhez sem vagyok elég jó.
- Nagyon jól fõzöl - dícsér meg, mikor már ismételten a nappaliban ülünk. - Teljesen jól laktam.
Elõttünk egy-egy pohár  bor pihen az asztalon. Õ már a sokadikat issza, míg én csak a másodikba kezdek bele.
- Amit vacsora elõtt mondtam - kezd ele, mire megdermedek. Hát mégse léptünk túl ezen? - Komolyan gondoltam. Tényleg szeretném, ha a modellem lennél, ha többször néznél engem azokkal a dühödt tenger színében játszó szemeiddel.
- Részeg vagy - suttogom.
- Nem vagyok az - bizonygatja, s közelebb ül hozzám. - Csak a közelséged, s az illatod részegít meg.
Válaszolni sincs idõm, máris megcsókol. Puhán érinti ajkaimat, s én önkéntelenül engedek utat a kíváncsiskodó nyelvnek. Lassan, végtelen gyengédséggel térképrzi fel számat, amit nem tudoknem viszonozni. Annyira... Annyra régen érintett már így valaki. Mintha érdekelném, mintha megérdemelném, hogy együtt legyek valakivel. Utoljára az egyetemen éreztem ezt Chrissel, elõtte pediga gimnáziumban Michellel. Ám tudom, hogy ez nem igazi, ahogy a többisem volt az. Pusztán átverés, mert én nem érdemlek kedvességet. Nekem megvetés az osztályrészem.
Elhúzódok tõle. Egész testem reszket, s sajnos tagadhatatlanul felizgultam.
- Menj el!
- Tessék? - néz rám kissé értetlenül.
- Menj el! - mondom hangosabban. - Tûnj el a lakásomból!

Hangom remeg, és õ döbbent-sértetten tesz eleget kérésemnek. Az elõszobában még visszafordul.
- Még keresni foglak. Továbra is szeretném, ha a modellem lennél.
Az ajtó halkan kattan utána, én pedig halkan elsírom magam.

Ott hagyom õt bár nem szívesen, mert szerettem volna még beszélgetni vele, de az újságírók már itt tolonganak.

Mindegy. Remélem, hogy holnap ismét eljön, és akkor talán rábeszélhetem az ajánlatomra. Ha csak arra gondolok, milyen gyönyörûek a szemei, a hajszíne, és milyen különleges a bõre elfog a borzongás és az izgalom, hogy még többet lássak belõle.

Az interjú másfél óráig tart és mikor végzek már újabb papírok várnak aláírásra, Andreé pedig vigyorogva közli, hogy az összes képem elkelt. Tökéletes.

Úgy tûnik nem csak a franciák vevõk erre az irányzatra, bár a szépséget mindenki szereti. És a legszebbet még nem is látták…

- Andreé, én hazamegyek. Ha valami gond adódna nálam lesz a telefonom, el tudsz érni. – szólok hátra és már indulok is kifelé.

- Várj! Mi lesz a dedikálással?!

- Majd holnap, ma már más terveim vannak. – ha jön az ihlet, akkor muszáj menni, mert megõrülök, ha nem festhetem meg, ami eszembe jutott.

Már hazafelé is nehezemre esik betartani a sebességkorlátozást, mert folyamatosan az ötlet motoszkál a fejemben, de nem akarok balesetet ezért erõt veszek magamon és lassítok.

A lakásom nincs olyan messze a galériától, de ebben a csúcsforgalomban mégis fél órába telik, mire végre begördülhetek a földalatti parkolóba. Azonnal a lakásomba sietek, ahol már nyilván végzett a takarítónõ, mert az ágy is el van rendezve, valamint a reggeli kávéspoharam is tiszta. Amúgy sem szeretem, ha festés közben nyüzsögnek körülöttem.

Ledobom magamról a sportzakót majd a pólót is és meztelen felsõtesttel sétálok a mûterembe. Egyszerûen nem bírom, ha alkotás közben akadályoznak a ruhák, így sokkal kényelmesebb.

Elõveszek egy közepes méretû tiszta vásznat, majd elkezdem kikeverni a színeket.

A kép, ami felötlött bennem lényegében egy portré, de mivel annak a gyönyörûségnek jóformán csak a szemeit láttam, nem egy hétköznapi portré lesz. Az arc része csak a szeme körüli területen lesz megfestve, a többi pedig olyan lesz, mintha egy leheletvékony anyag takarná, amit oldalra fúj a szél. Már alig várom, hogy kész legyen…

Reggel fáradtan ébredek, mert éjjel hajnali kettõig festettem, de még mindig nincs kész. A szemei már igen, és ha a képre pillantok, olyan mintha õ nézne rám. Az arcába még nem fogtam bele, mert ahhoz a legjobb fények kellenek, hogy vissza tudjam adni a bõre eredeti szépségét. Most viszont mennem kell a galériába, ahol remélhetõleg újra láthatom.

Már éppen lépnék ki a lakásból mikor rezegni kezd a telefon a zsebemben. A kijelzõre pillantva megforgatom a szemem. Andreé.

- Tessék?

- Jó reggel Lucien! Ugye nem felejtetted el a dedikálást?

Fenébe! Ma festeni akartam miután hazaérek… teljesen kiment a fejembõl, de már tegnap is elhalasztottam.

- Persze hogy elfelejtettem. Hánytól is lesz? – kérdezem nemes egyszerûséggel, hisz egy olyan embernek, akinek temérdek ötlet kering a fejében, nem mindig marad meg egy ilyen jelentéktelen dolog.

- Egy órakor, a City bevásárlóközpont mûvészeti részlegénél, de ne keveredj el, mert több helyen is lesz dedikálás! – morogja, mintha egy kisgyerekrõl lenne szó.

- Ne izgasd magad, a saját nevemet még felismerem a plakátokon – vigyorgok, pedig tudom, hogy úgy sem látja.

- Remélem is. Akkor nemsokára találkozunk!

Ezzel leteszi, én pedig elrakom a mobilt és lemegyek a kocsimért. Máris jobb kedvem van, és remélem ez késõbb csak még jobb lesz.

***

A Galeria Palac elõcsarnokában már sorban állnak, mert öt perc múlva nyit a mai kiállítás és itt már megtekinthetõ még három kisebb mûvem is. Ezt a hármat ugyanaz a modell ihlette, egy gyönyörû francia fiú, mézszínû loknikkal és apró barna szeplõkkel.

Az egyik képen egyáltalán semmi nem takarja, egy erkélyajtóban állt miközben festettem oldalról pedig a szél meg-meglebbentette a haját. Egyszerûen gyönyörû…

Sokan elítélik az ilyen típusú képeket, vagy éppen a festõt, mert egy akt kép láttán rögtön az jut az eszükbe, hogy biztosan szeretõk, vagy valamilyen szexuális kapcsolatban állnak.

Nos, ez némely esetben igaz is, de egy profi sosem használná ki a modell meztelenségét arra, hogy zaklassa, vagy ráerõltesse magát.

Nem minden modellemmel volt kizárólag szakmai kapcsolatom, de egyik esetben sem erõltettem semmit. Akármennyire is szabados a viselkedésem és az erkölcsi kérdéseket is vitatom, úgy gondolom, hogy a modell megbízik abban, aki elõtt levetkõzik és nem szabad visszaélni ezzel a bizalommal.

Ahogy telik az idõ, kissé lelombozódom, mert egyre-másra jönnek az érdeklõdõk, de akit igazán látni szeretnék, az nem jelenik meg. Ekkor jut eszembe, hogy még a nevét sem tudom. Furcsa és egyben abszurd is, hogy ez csak most tûnt fel, de sajnos mivel semmit sem tudok róla, nem is tudnám megtalálni.

Remek.

Elkel a három kép is, mindet egy gazdag fiatal hölgy veszi meg. Végül is hiába homoszexuális az a fiú, ezt a vásárló nem tudja, és attól még gyönyörû.

Fél egykor Andreé szól, hogy ideje indulni a központba és mivel az a gyönyörûség eddig sem jelent meg, akkor nyilván már nem is fog. Sajnos…

***

Úgy tûnik remek ötlet volt eljönni ide, mert jó sokan várnak autógrammra. Mivel ugye az eredi képet nem lehet dedikálni, amolyan mini poszterek vannak készíttetve a képeimrõl és ezeket dedikálom. Van néhány tini is, akik pirulósan bár, de elém tolják a francia fiú aktját és próbálok nem elvigyorodni rajtuk, de hát mit lehet tenni? A szépségnek senki sem tud ellenállni.

Három órával késõbb befejezõdik a rendezvény és míg Andreé elintézi amit kell, úgy döntök, hogy körbenézek, végül is azt mondta, hogy több helyen is van dedikálás. Hátha találok valami érdekeset.

Elhaladok egy helyi banda asztala elõtt, de ez nem túl érdekes így tovább megyek, mígnem a szemem sarkából észre nem veszek valami vöröset. Valami egészen ismerõs vöröset.

Mennyi az esélye annak, hogy egy több milliós városban, ugyanabban az idõben, ugyanazon a helyen legyünk?

Jobban megnézem mi is folyik itt és a könyvekbõl ítélve dedikálás. Író lenne?

Homlokráncolva figyelem egy pillanatig, ahogy a mellette lévõ asztalnál ülõ egy gúnyos pillantást vet rá, a gyönyörûség pedig úgy ül ott, mint aki attól fél, hogy bármikor megüthetik. Összehúzza magát és az asztal lapját figyeli.

Nem értem. Miért csinálja ezt?

Az õ külsejével büszkén kellene feszíteni, nem már megint egy ronda bõ szürke pólóban gubbaszkodni.

Mondhatják, hogy felszínes vagyok, de nagyon valószínû, hogy emiatt áll még mindig egy halom könyv az asztalán, hisz mégis csak bizalomerjesztõbb egy divatosan öltözött ember, mint a slampos póló. Bár csak egyszerûen megszabadíthatnám tõle!

Végül úgy döntök, hogy odamegyek hozzá, egyrészt kíváncsi vagyok a könyvére, másrészt pedig még mindig nem adtam fel, hogy a modellem legyen. Ahhoz túlságosan különleges, hogy ilyen könnyen feladjam.

- Nem jöttél el, és nem is kerestél – mondom, miközben elé teszek egy könyvet.

- Sajnálom Mr. Liones – motyogja halk hangon, és aláírja a könyvet – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne engem lefestenie. Valószínûleg csak elriasztanám a rajongóit.

Most sem néz a szemembe, az asztal lapját pásztázza, de én szeretném látni azt a csillogó szempárt. Nem is értem, hogy gondolhatja, hogy elriasztana bárkit is. Esetleg ez a pulóver, de õ maga biztosan nem.

- Én nem így gondolom. – gyengéden az álla alá nyúlok, hogy elhúzhassa a fejét, ha akarja, de nem teszi és végre közvetlenül a szemembe néz – Szeretném, ha a modellem lennél, de ha nem bízol bennem, akkor elõtte akár jobban is megismerkedhetünk.

Elég érdekesnek találom, és mivel õ nem hivatásos modell, nem is várhatom el, hogy egyszerûen levetkõzzön egy idegen elõtt. – Mit szólnál egy vacsorához? Természetesen én állom, és te választhatod ki a helyet.

- Én… Rendben. – suttogja egy rövid gondolkodás után.

Örülök, hogy végül beleegyezett és a válaszát hallva alig érintve végigsimítok azokon a halvány barack színû ajkakon, hogy megtudjam, valóban olyan puhák-e mint milyennek kinéznek.

Elengedem az állát, mielõtt még túl tolakodónak találna és inkább nemet mond, de amint elveszem a kezem azonnal az asztalt kezdi nézni. Talán ez valami kényseresség nála, hogy nem néz a szemembe?

Mindegy, inkább nem firtatom.

- Akkor megvárlak – mosolygok rá, majd egy közeli ülõhelyre helyezkedem el, ahonnan az asztalára látok.

Felütöm a könyvét és elkezdem olvasni. Ebbõl lehet, hogy legalább megismerem egy kicsit az ízlését, és nem elfelejthetõ, hogy így legalább végre tudom a nevét: James Redcreek.

Egészen addig olvasok, míg végül úgy fél óra múlva mellém lép. A könyv maga nem az én mûfajom, ha jól vettem ki az eddigiekbõl ez egy amolyan romantikus, humoros novellák gyûjteménye. Még tovább nem jutottam ahhoz, hogy véleményt mondjak, de mindenképpen elolvasom majd.

Felállok és elindulok arra amerre õ, de rácba szalad a homlokom, mikor az élelmiszer részleghez megy. Most akar bevásárolni?

- És hová akarsz menni vacsorázni? – lehet, hogy kissé érzõdött a hangomon a türelmetlenség, hisz utálok vásárolni. Ezért is végzi a bejárónõm ezt a feladatot.

- Gondoltam talán ehetnénk nálam. Az sokkal olcsóbb, mint egy étterem. Azt hiszem nem fõzök annyira rosszul. De ha nem tetszik, akkor el is mehetünk valahová.

A hangja szinte csak suttogás és remélem nem azért mert megbántottam volna az elõbbi hangnemmel, de azzal hogy meghívott magához egy enyhe diadalérzettel tölt el. Végül is, ha annyira bizalmatlan lenne, akkor nem engedne be a lakásába…

- Nem. Nálad tökéletes lesz. – válaszolom vigyorogva, és most már elégedettebben haladok mellette.

***

Az otthonáig gyalog megyünk, mert csendesen megjegyezte, hogy nincs messze, most viszont már nem vagyok olyan türelmetlen. Sokkal inkább kíváncsi.

- Nem zavarná hogyha tegezõdnénk? Végül is nem vagyunk annyira öregek.

- Eddig is tegezett… - jegyzi meg rám sandítva, mire elgondolkodom.

Tényleg tegeztem volna? – Sajnálom, észre sem vettem, remélem nem baj.

Általában adok az illemre, nem is tudom… talán annyira elvarázsolt, hogy nem figyeltem eléggé.

- Nem haragszom. Nem bánom, tegezhet. – egy pillanat múlva rám sandít és ismét megszólal – A nevem James Redcreek.

- Mos már tudom – felemelem a könyvet – De ismét csak azt tudom mondani, hogy örülök, hogy megismerhetlek, James.

Csendben haladunk tovább, pár perc múlva pedig elérünk egy házig. Tipikus Amerikai épület, se nem kicsi, se nem nagy, de a kert és a külsõ részek is szépen rendben vannak.

- Fáradj be. – mondja, miután kinyitotta az ajtót.

Besétálok, majd megvárom, míg becsukja az ajtót és elindul valamerre, csak az után követem. Õszintén szólva meglep, amit látok. Lehet, hogy ez felszínesen hangzik, de a bõ és a nem éppen a legdivatosabb ruhákból, amit visel, nem következtettem volna, ilyen szépen és ízlésesen berendezett otthonra. Mindenhol rend van, az összhatás pedig férfias, mégis megnyugtató. Tényleg egy otthon és nem csak egy személytelen lakás.

- Nagyon szép a házad. Te rendezted be?

- Igen… de semmi különös. Ülj csak le. Kérsz esetleg kávét, vagy valami üdítõt? – leteszi a holmiját, az ujjait babrálva néz rám, de csak egy pillanatra.

- Egy kávé jól esne, köszönöm. – rámosolygok, bár nem tudom látja-e, de valamiért akkor is el kell. Ezt õ váltja ki belõlem: felcsigázza a fantáziámat és az érdeklõdésemet.

- Rendben, pár perc és hozom.

Beslisszol egy ajtón, ami nyilván a konyhába vezet, én pedig leülök egy fotelba a nappaliban és nézelõdöm. Bár az elsõ, ami szembeötlik a jó ízlés után, az a zsúfolásig megrakott könyvespolc.

- Te aztán szeretsz olvasni. – kicsit hangosabban szólok, hogy meghalja – Mivel foglalkozol, már ha nem vagyok tolakodó?

Elméletben mi most éppen ismerkedünk illetve bizalmat próbálunk kiépíteni, ahhoz azonban kérdeznem kell, ha már õ ilyen csendes. De persze nem is akarom megsérteni a magánügyeit.

- Öhm… egyetemre járok és mellette írok néha. – épp csak annyira emelte meg a hangját, hogy halljam.

- Mit tanulsz? – én nem jártam egyetemre, mert festeni akartam.

- Most irodalmat és pszichológiát.

- Most? – a polcon tényleg van néhány filozófia és pszichológia kötet is, sok más klasszikussal egyetemben.

- Igen… én, szóval már lediplomáztam mateatika és filozófia tanárként. – megjelenik egy tálcával, de már megint csak egy percre pillant rám, aztán leteszi a kis kávézóasztalra.

- Te jó ég! Nem semmi agyad van, ha képes voltár erre a lehetetlen feladatra! – mondom õszintén, elismerõen – Engem a középiskolában majdnem meghúztak matekból, mert egyszerûen sehogy sem bírtam megtanulni.

Elfintorodom, neki pedig mintha egy picike mosoly jelenne meg az ajkai sarában. – Mit kérsz a kávéba?

- Egy kevés tejszín, egy kanál cukor. – nem szeretem túl erõsen.

- Hozom a tejszínt.

Alig ér ki, mikor ültömben megrántom magam, mert valami az ölembe vágódik. Egy macska. Egy jó nagy macska.

- Heló pajtás. Téged aztán jól tartanak. – mormolom az állatnak és megvakarom a füle tövét, mire õ két lábra ágasodva a mellkasomnak dõl és a karmait a felsõmbe eresztve éktelen dorombolásba kezd.

Ekkor lép be James és ahogy megpillantja rajtam a macskát elfelejti leütni a fejét és elkerekednek azok a gyönyörû szemek.

- Mei! Azonnal gyere le onnan! – leteszi az asztalkára a kezében tartott kis porcelán kancsót és elém siet – Jaj, ne haragudj kérlek, remélem nem csinált semmi bajt.

Megfogja a macskát és próbálná levenni rólam, de a cicussal együtt emelkedik fel a pólóm. James egy pillanatra odanéz, majd zavartan elkapja a tekintetét és idegesen próbálja az apró karmocskákat kiakasztani a szövetbõl. Ez azonban nem egyszerû, mert nem akar rám nézni. Már megint.

Gyengéden a kapkodó kezére teszem az enyémet és megfogva azt az ajkaimhoz emelem és egy könnyed csókot hintek az ujjaira. Ennek hatására megakad a tevékenységében és rám pillant, én pedig mosolyogva kiakasztom a macska karmait, majd miután elszalad a még mindig elõttem szobrozó James arcára simítok.

Hihetetlenül selymes a bõre.

- Ne rejtsd el ezeket a csodaszép szemeket. Olyanok, mint a vihar: egyszerre megzabolázhatatlan és szépséges. Ezt a szépséget mindenkinek látnia kéne.

Hüvelykujjamat végighúzom a szeme alatti szinte már áttetszõ bõröm, a vörös pillák keretezte ékkõ egy pillanatra elhomályosul, majd a kezemre rebben a tekintete.

Lassan haladok a Galeria Palace felé. Állítólag egytehetséges mûvésznek van itt ingyenes kiállítása. Sajnálom, hogy Lina nincs a városban. Oda meg vissza lenne az örömtõl.
Az elõcsarnokba elveszek egyet a szóróanyagok közül, majd belépek a kiállító terembe a prospektust nézegetve. Felpillantva azonnal letaglóz a látvány. A kép egyszerûen magával ragad. Az arányok, a színek, és maga a téma...
Ahogy a fiú az égre néz, mintha egy angyalt próbálna lecsábítani onnét, mégis a felfutó borostyánok alapján örökké várna a szerelmére. Gyönyörû. Kár, hogy én ilyen szerelme sose tapasztalhatok meg. Az csak a normális embereknek jár.
Ujjamat ajkaimon kopogtatva nézem tovább immár Clarck professzor tanításai alapján. Látom benne a Fibonacci-számsort. Azt hiszem Mr.Liones szimbolista festõ lehet. Legalábbis a stílusa ahoz áll legközelebb.
- Elnézést, hogy megzabarom - hallok meg egy kedves hangot, mire önkéntelenül is megrezdülök. Felpillantok, és a világ legzöldebb szemeivel találom szembe magam. Gyorsan el is fordítom a fejem. Biztos ki akarnak küldeni, mert egy torzszülöttnk nincs helye egy mûvészek által kedvelt épületben. - Talán egy rajongó?
- Óh, én nem... Vagyis nem ismerem a mûvészt - motyogom. - Csak láttam a plakátokat az utcán, és gondoltam megnézem.
Érzem, hogy engem néz. Gondolom még életében nem látott hozzám hasonló undormányt.
- M-miért bámul?
- Bocsánta, csak elkalandoztam - mosolyogja. Fél szemmel nézek csak észrevétlenül az arcára. Igazán jóképû férfi. Nagyon magas, és a haja olyan, mint az izzó szénacél, vagy inkább a naplemente. Alakjára fekete nadrág, erdõzöld pólóing, és fekete sportzakó simul.
- Mi a véleménye a festményrõl? - kérdi kedvesen.
- Lenyûgözõen gyönyörû… legalább is nekem ez jutott eszembe. Tökéletesen van alkalmazva az aranymetszés-elve és… nem is tudom, van benne valami, ami megfog.
- Nagyon jó meglátás. Talán szakértõ a mûvészetben?
Hirtelen teljesen zavarba jövök. Biztos tiszta hülyeségeket beszélek, és õ jót derül magában oktondiságomon.
- Nem, én csak tanulok mûvészetet is az egyetemen. De nem sokat, valószínûleg nincs is igazam és csak össze-vissza beszélek. – mentegetõzöm, miközben a pulóverem nyüstölöm.
- Valójában pontosan erre a képre illik, amit mondtál. – tegezle kedves mosollyal az arcán. – Na és, mit érzel amikor ránézel a ké…
- Lucien a harmadik kép is… ó bocsánat nem láttam, hogy társaságod van - lép hozzánk egy középkorú férfi.
- Add csak, aláírom. – sóhajtja.
Csendesen figyelem a jelenetet, és rá kell ébrednem, hogy a lehetõ legrosszabb embernek villantottam meg nem létezõ mûvészeti tudásom. Uram, kérlek nyeljen el a föld!
- Ma-maga a festõ? - dadogom zavartan. Furcsán néz rám. Talán zavarja, hogy nem ismertem fel egybõl? - A prospektusban benne volt a neve…
- Értem, nos nem akartam átverni, csak szerettem volna beszélgetni önnel.
- Miért?
Tényleg nem értem miért akart velem szóba elegyedni.
- Nem akarok tolakodó lenni, de már akkor észrevettem, amikor belépett ide. Nagyon különleges külseje van, ami egyszerûen lenyûgöz. – ha ránézek, elfog a vágy, hogy lefessem ezt a szépséget.
Dermedten meredek rá. Most szórakozik velem? Azt hiszi nem tudja hogyan nézek ki?
- Komolyan mondtam. – elõvesz egy névjegykártyát a zsebébõl – Nagyon szeretném lefesteni, ha beleegyezik. Akár többször is, de természetesen nem ingyen kérem, hanem ugyanúgy megfizetném az idejét, mint a többi modellem esetében. – továbbra is csak nézem õt. – Mi a baj? Miért néz rám ilyen furán?
Nem nyúlok a névjegyéért, csak nyelek egyet. Mikor megtalálom a hangom megszólalok.
- Maga… komolyan gondolta. – egy bólintással felel. – Sajnálom, csak… azt hittem, hogy viccel. De én… nem hiszem, hogy alkalmas lennék modellnek.
Sõt biztos vagyok benne, hogy nem.
- Tökéletes lenne a modellemnek, higgye el, tudom. Nem muszáj akt képnek lennie, örömmel készítenék önrõl portrét és más témájú mûveket, ahogy megfelelne. – újra felém nyújtja a névjegyet – Ezt tegye el, kérem, és ha bármikor meggondolná magát, keressen itt. Még egy hétig minden délután itt leszek.
Elveszem, majd elolvasom a számát, és címét, ami a neve alatt található. Végül a pulóverem zsebébe rejtem.
- Sajnos most mennem kell, ha lesz ideje nézzen be holnap is. Még érkezik három festmény, ami nincs itt. Örülök, hogy találkoztunk.
Vonakodva bár, de elfogadom a kezét, senyhén megszorítom.
- É-én is örülök.
Rám mosolyog, majd itt hagy.
Csendesen, s immár zavartalanul nézem végig az összes képét.
Nem értem ezt a férfit. mire volt jó neki, hogy engem kért fel modelnek? Vagy talán valami újat akar? Esetleg most a groteszk stílust próbálja ki és ezért kellek én?
Hazafelé menet is egyre másra eszembe ötlik a mai délután. Nem kéne vele foglalkoznom, elvégre csak egy rossz vicc az egész.
Az ajtómon belépve már nem is törõdömvele, hiszen vár rám Mei. Adok neki enni, majd az edzõ szobában igénybe veszem a futó gépet. Közben felhívom a kidaót, hogy mi lesz a holnapi nappal.
- Hello Christina - köszöntöm szerkesztõmet. - Akkor hol és mikor is lesz a dedikálás?
- A City bevásárló központban. Kettõre kéne ott lenned. Menni fog?
- Igen ott leszek. Köszönöm! Holnap találkozunk - búcsúzom el.
- Akkor holnap.
Némán futok tovább, a semmire koncentrálva. Mikor megunom edzek még egy kicsit, utána vacsorázom Meijel. Vele együtt alszom el a kanapán.

Kissé nyúzottan kelek reggel, amit egy zuhannyal orvosolok, ám elõtte gondosan letakarom a fürdõszobai tükröt. Egy fekete enyhén bõ nadrágot, egy egér színû pólót, és egy grafitszürke pulcsit veszek fel.
A délelõtti Pszicholingvisztika kurzusomon serényen jegyzetelek. Innét indulok tovább a bevásárló központba. Az egyik plakátról eszembe jut Mr.Liones, azonban úgy vélem neki is úgy a legjobb, ha nem keresem fel.
A többiek már itt vannak. Most öten tartunk egyszerre dedikálást. Mindannyian fiatalok vagyunk. Csak a többiek legalább jól néznek ki, ésszeretik õket az olvasók. Hozzám rendre nem jönnek oda, mert látják, hogy egy olyan gusztustalanság, mint én ilyen hiú ábrándot kerget.
Csendesen ücsörgök, kissé összehúzva magam. Itt tornyosulnak mellettem a dedikálásra váró könyvek, míg a többieknél, már csak egy-két darab árválkodik. Írótársaim néha gúnyos,vagy éppen lesajnáló pillantást küldenek felém. Lassan hat óra, ésindulunk haza.
Váratlanul elém lép valaki, s elém tesz egy példányt a legújabb gyûjteményembõl, a Túlzó végzetekbõl.
- Nem jöttél el, és nem is kerestél - hallom meg a kellemes baritont.
- Sajnálom Mr. Liones - motyogom, miközben aláfirkantom neki a könyvet. - Nem hinném, hogy jó ötlet lenne engem lefestenie. Valószínûleg csak elriasztaná a rajongóit.
- Én nem így gondolom - állam alá nyúl. és kényszerít, hogy ránézzek. - Szeretném ha a modellem, de ha nem bízol bennem, akkor elõtte akár jobban is megismerkedhetünk. Mit szólnál egy vacsorához? Természetesen én állom, és te választhatod ki a helyet.
- Én... Rendben.
Hüvelykujjával gyengéden végig simít ajkaimon, majd elenged. Azonnal lehajtom a fejem.
- Akkor megvárlak - mosolyodik el magabiztosan. Egy közeli padra telepszik, közben olvasgatni kezd. Nem hinném, hogy tetszenek neki ez a szerelmi paródiás novellák.
Amint végzek mellé lépek, és lassan elindulok a bevásárló központ élelmiszer osztályára. Alapanyagokat veszek.
- És hova akarsz menni vacsorázni?  - kérdi enyhén türlmetlen hangon.
- Gondoltam talán ehetnénk nálam - suttogom. - Az sokkal olcsóbb, mint egy étterem. Azt hiszem nem fõzök annyira rosszul. De ha nem tetszik, akkor el is mehetünk valahova.
- Nem - vigyorodik el, mint egy ragadozó. - Nálad tökéletes lesz.

A Galeria Palace kívülrõl egy modern, hatalmas épület a város forgatagában, míg belülrõl sokkal impozánsabb, stílusosabb és nyugodtabb. A falak ugyan fehérek és nincsenek bútorok, mégis a sok mûtárgytól és festménytõl már majdnem hogy zsúfoltnak hat.
A falakat az én festményeim díszítik, amik most elõször vannak itt kiállítva, de az embertömegbõl ítélve itt is elég sok rajongóm van. Szeretek jelen lenni a kiállításaimon, mert érdekel az emberek vélemény és meglátása egy-egy mûvemmel kapcsolatban. Nem csak a szakvélemény számít, hanem az egyéni gondolatok is.
Van itt sok féle ember. Vannak, akik csak benéztek és már mentek is kifelé, de akad néhány olyan arc is, ami fölött már többször is elsiklott a tekintetem. Érdekes, hogy mennyi féle embert vonz ugyanaz a mûvészet. Látok itt öltönyös üzletembereket egészen az utcáról besétált gördeszkásig. Ez nem egy hivatalos esemény, tehát bárki bejöhet, aki akar.
- Mr. Liones, elrabolhatom a figyelmét egy kis idõre?
A hang irányába fordulok, ahol egy középkorú nõ áll, annyi festékkel az arcán, ami nekem egy fél palettára elég lenne. Nevetséges.
Udvarisan mosollyal fordulok felé, hogy minél hamarabb megszabaduljak tõle. Már az öltözékérõl lerí, hogy mit akar. – Parancsoljon hölgyen!
- Az egyik kép iránt szeretnék érdeklõdni, Az ígéret címû. Elkelt már?
Az említett képre nézek, ami két meztelen alakot ábrázol, az ajkaikat csak egy centiméter választja el egymástól, de a testük összefonódik. Azon kevés festményeim egyike, amelyiken egy nõ is megjelenik. A különlegessége abban rejlik, hogy a kielégültséget sugárzó arcukból mindenki tudja, hogy mi történt, de a kép mégis mûvészi. Egyetlen intim rész sem látszik rajta, de a testeket nem fedi semmi.
- Nem hölgyem, az a kép még megvásárolható. – de az izgatottan csillogó szemeibõl ítélve, már nem sokáig.
- Óh, ez remek hír! Akkor megegyezhetünk a vételárban?
A tekintetem a hölgy feje fölött elkalandozik egy másik irányba, ahol egy szürke kapucnis pólót viselõ alak halad a képeim felé. Az arcát nem látom, mert épp egy prospektust lapozgat és megáll a Mennyei vágy címû kép elõtt.
- A vételár meg van szabva hölgyem, a prospektusokban minden festmény ára megtalálható. A részleteket megbeszélheti az asszisztensemmel. – nem szeretek adásvételi papírokkal foglalkozni, ezért fizetem Andreét.
Éppen akkor pillantok újra a kapucnis alakra, mikor feljebb emeli a fejét és a mozdulattól hátrébb csúszik a fejét takaró anyag.
Milyen érdekes hajszín… a barna és a vörös keveréke, és most valamennyi látszik az
arcából is. Egyenes orr, arányos arc… nagyon szép.
- Lucien… hallasz? – az engem szólongató Andreéra pillantok. – Kellene az aláírásod az átvételhez.
- Rendben. – gyorsan odafirkantok a papírra, majd ismét a vonzó látvány felé fordulok. A testalkata nem kivehetõ, bár a nadrágja mérete alapján nagyjából meg lehet saccolni a méreteit. De az a bõ póló… és bár levenné a kapucnit!
Halvány kezét felemeli és az ujjaival az ajkait ütögeti, mintha egy zongora billentyûit kopogtatná. Érzékien telt és formás ajkak.
Vajon mire gondolhat éppen?
Kíváncsian nézem egy darabig, ahogy a képet tanulmányozza, majd lassú léptekkel mellé sétálok. Nem vesz észre, annyira elmélyedt a gondolataiban, de ez a pár pillanat elég számomra, hogy végigfuttassam rajta a tekintetem.
A szemei nagyon kifejezõk és gyönyörû szürkéskék színûek, amit csak még jobban kiemel a haja. De a bõre az, ami igazán különleges. Láttam már jó néhány sápadt bõrû férfit, de az övé olyan, mintha átlátszó lenne. A kék erek halványan, de látszanak, mégis gyönyörû.
- Elnézést, hogy megzavarom. – összerezzen, majd felém fordítja a fejét, és ahogy összekapcsolódik a tekintetünk egy pillanatig rám mered, majd sietve elkapja rólam a pillantását. Érdekes. – Talán egy rajongó?
- Óh, én nem… vagyis, nem ismerem ezt a mûvészt. Csak láttam a plakátokat az utcán
és gondoltam megnézem.
Ezek szerint nem is tudja, hogy én vagyok a festõ. Egy kicsit még szemügyre veszem az arcát, amit így már szembõl is megcsodálhatok, és még mindig lenyûgöz. Ha ez a kis részlet ilyen hatással van rám, vajon milyen lehet a teste többi része?
- M-miért bámul?
- Bocsánat, csak elkalandoztam. – rámosolygok, de nem tudom, hogy látja e, mert nekem úgy tûnik, hogy valamiért nem hajlandó az arcomra nézni. Furcsa. De érdekesen furcsa.
- Mi a véleménye a festményrõl? – kérdezem, miközben a mûvemre pillantok, amin egy hatalmas tölgyfa tövében ül egy gyönyörû fiú, a meztelen lábára borostyán tekergõzik elfedve az ágyékát és fel égészen a nyakáig, a szemei pedig vágyakozva bámulják a kék eget.
Kíváncsi vagyok a véleményére, mert így, hogy ne ismer, nem próbál majd meg kedveskedni.
- Lenyûgözõen gyönyörû… legalább is nekem ez jutott eszembe. Tökéletesen van alkalmazva az aranymetszés-elve és… nem is tudom, van benne valami, ami megfog.
Hm, ez érdekes. Kevesen veszik észre a szimmetriát ezekben a képekben és azt, hogy minden lényegesebb motívum ellensúlyozva van. Ne egy dolog kapjon nagy szerepet a képen, hanem maga a kép.
- Nagyon jó meglátás. Talán szakértõ a mûvészetben?
A kérdésemmel mintha zavarba hoznám, de nem értem miért, majd végül válaszol.
- Nem, én csak tanulok mûvészetet is az egyetemen. De nem sokat, valószínûleg nincs is igazam és csak össze-vissza beszélek. – kezével a pulóvere ujját gyûrögeti, én pedig legszívesebben lerántanám róla az a vackot, hogy láthassam azt, amit eltakar.
- Valójában pontosan erre a képre illik, amit mondtál. – kíváncsi lennek, hogy változna meg az arca, ha elmosolyodna – Na és, mit érzel amikor ránézel a ké…
- Lucien a harmadik kép is… ó bocsánat nem láttam, hogy társaságod van.
- Add csak, aláírom. – mondom sóhajtva. Már megszoktam Andreé idõzítéseit, ami általában mindig rossz. Visszafordulok a férfi felé, aki éppen akkor kapja el a szemeit, de nem teszek rá megjegyzést. Bár érdekelne, miért esik nehezére ám nézni.
- Ma-maga a festõ? - mintha ettõl csak még idegesebb lenne.
De honnan jött rá? Ezek szerint ismerte a nevemet csak nem tudta, hogy hogy nézek ki?
Nyilván kiülhettek az arcomra a gondolataim, mert azonnal választ is kaptam rá.
- A prospektusban benne volt a neve…
- Értem, nos nem akartam átverni, csak szerettem volna beszélgetni önnel. – a rövid válaszaiból ugyan semmit sem tudtam meg róla, azon kívül, hogy egyetemista, de amint közelebbrõl megnéztem azonnal tudtam, hogy én mit akarok.
- Miért?
- Nem akarok tolakodó lenni, de már akkor észrevettem, amikor belépett ide. Nagyon különleges külseje van, ami egyszerûen lenyûgöz. – ha ránézek, elfog a vágy, hogy lefessem ezt a szépséget.
Most az egyszer néz rendesen a szemembe, de úgy bámul rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy UFO vagyok. Nem értem…
- Komolyan mondtam. – elõveszek egy névjegykártyát a zsebembõl – Nagyon szeretném lefesteni, ha beleegyezik. Akár többször is, de természetesen nem ingyen kérem, hanem ugyanúgy megfizetném az idejét, mint a többi modellem esetében. – még mindig Úgy bámul rám. – Mi a baj? Miért néz rám ilyen furán?
Mint aki most ébred fel, pislogva elszakítja rólam a tekintetét és a festmény felé fordul. Leengedem a névjegyet tartó kezemet, mivel nem vette el.
- Maga… komolyan gondolta. – mikor bólintok folytatja – Sajnálom, csak… azt hittem, hogy viccel. De én… nem hiszem, hogy alkalmas lennék modellnek. – hát, az önbizalomhiányát tekintve nehéz dolgom lesz, ha el akarom érni a célomat.
- Tökéletes lenne a modellemnek, higgye el, tudom. Nem muszáj akt képnek lennie, örömmel készítenék önrõl portrét és más témájú mûveket, ahogy megfelelne. – újra felnyújtom a névjegyet – Ezt tegye el, kérem, és ha bármikor meggondolná magát, keressen itt. Még egy hétig minden délután itt leszek.
Elveszi majd miután megnézegette az elegáns aranyszínû betûket a pulóvere zsebébe csúsztatja.
Sajnálatomra látom, hogy Andreé az órájára mutatva jelez, hogy idõ van, mert megjöttek a riporterek. Remek. Utálom az interjúkat.
- Sajnos most mennem kell, ha lesz ideje nézzen be holnap is. Még érkezik három festmény, ami nincs itt. Örülök, hogy találkoztunk. – felé nyújtom a kezem és megvárom, míg kissé bizonytalanul, de végül megfogja. A bõre nagyon selymes és itt is olyan sápadt. Igazán gyönyörû.
- É-én is örülök.
Rámosolygok, majd ott hagyom és a másik szobába indulok, ahová bevezették a riportereket. Azt mondták az interjút le szeretnék adni a TV-ben is ezért fontos, hogy tiszta fejjel tudjak válaszolni a kérdéseikre és ne kalandozzanak a gondolataim egy gyönyörû szempár körül.