A plafont nézve várom a válaszát, de sokáig csend van

- Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz. – mondom halkan, remélem nem érezte azt, hogy kényszerítem.

- Michel próbált elõkészíteni, de nagyon fájt – motyogja. A paplansuhogásra felé fordulok, de már háttal van nekem. – De állítólag az elsõ alkalom mindig fáj.

- Ne feltétlenül. – ez inkább a nõre vonatkozik. A férfiaknál fõként azon múlik, hogy mennyire tudja ellazítani a partnerét Ha ez sikerül, akkor csak minimálisan vagy egyáltalán nem fog fájni. De nem hiszem, hogy az a nyomorult foglalkozott vele annyira. Az a legrosszabb, ha az elsõ alkalom rossza tapasztalattal zárul. – És a másik?

Már félek megkérdezni, de tudnom kell.

- Az igazi tortúra volt – a hangja elhal a sírástól, a kezeim ökölbe szorulnak a haragtól, amit az iránt a szemét iránt érzek – Chris csak felhúzott egy gumit, bekente magát síkosítóval, és.. Másnap nem tudtam járni, és napokig nem merten szilárd ételt enni.

- Érzéketlen marha. – morgom ingerülten. Nem hiszem el, hogy képes volt így bánni vele. Az egy dolog, hogy becsapta, de hogy még így bántsa is… komolyabb bajt is okozhatott volna azon kívül, hogy fájt neki.

Odagördülök a hátához és átölel. Nem tudom mit mondhatnék neki, mert semmi nem tenné meg nem történtté a dolgot és ritkán kell bárkit is vigasztalnom. Nem is gondoltam, hogy tudom, hogy kell, de õ valahogy kihozza belõlem, ahogy a védelmezõ ösztönt is.

- Shh… Ne sírj. – suttogom a fülébe, mert csak nem akarnak elapadni a könnyek – A szexnek nem kell ilyennek lennie. Nem értem, hogyan tudtak durván érni hozzád, mikor te annyira törékenynek tûnsz.

Én nem bántanám az biztos. Még ha csak egy éjszakát töltök is valakivel akkor sem bántom soha. A szex kettõnk örömére van és nem azért, hogy az egyiknek jó legyen a másiknak meg szenvedés. El fogom nyerni a bizalmát és megmutatom neki milyen élvezni a testiséget.

- Lucien… - felém fordul, még éppen látom a nedves arcát mielõtt a mellkasomba fúrja a fejét – Sajnálom.

- Mégis mit? Te errõl nem tehetsz. – nagyon remélem, hogy nem magát hibáztatja még ezért is.

- Csak sajnálom jó?

Ha ettõl megnyugszik nem forszírozom. Õ nem hibás semmiben. – Jó.

Puha tincsei az arcomat cirógatják, finom illatat engem is ellazít, de nem engedem el. Lassan elhalkul a szipogása, majd egyenletessé válik a légzése amit hallgatva engem is elnyom az álom.

Nem tudom mennyi lehet az idõ mikor telefoncsörgést hallok, de mg elég lusta vagyok ahhoz, hogy ne nyissam ki a szemem. A lágy finom illatú test megmozdul a karomban, de nincs kedvem elereszteni. Pont jó így, hogy szorosan hozzám simul. De sajnos már nem sokig, mert ügyesen kiszabadul és eltûnik. Hallom a motoszkálás, majd az ajtó nyitódását, de nem nyitom ki a szemem. Reggelente hihetetlenül lusta vagyok, semmit nincs kedvem csinálni… vagyis egy valamit lenne kedvem, amit a pizsamaalsó lévõ dudor is jelez. Viszont ahhoz meg kéne mozdulni, ráadásul James is kiszökött és mg nem is támadhatom le. Pedig milyen jó lenne azzal indítani a napot, hogy a gyönyörû testét falom fel reggelire.

Végül megunom a henyélést és kikászálódom, lazán beletúrok a hajamba, hogy ne álljon összevissza, majd a konyha felé veszem az irányt, mert onnan szûrõdnek ki zajok.

Belépve azonnal megcsap a kávé illata és melléje még valami reggeli féle is, de mindenképp ínycsiklandó, akárcsak a készítõje.

- Hmm… - finoman átkarolom a derekát, mire õ megrándul egy picit – Finom illatok.

- Csak tükörtojás pirítóssal. Jó lesz? – kérdezi halkan, felém sem fordulva.

- Bár minden reggel így kezdõdne! – meg tudnám szokni egy kis kiegészítõ gyakorlattal reggeli elõtt. – Amúgy jól áll neked a kötény. Legközelebb csak azt kéne viselned.

A szexi feneke határozottan jól mutatna, ha semmi sem takarná.

Nem mond semmit, de ahogy lehajtja a fejét mindjárt tudom, hogy zavarba hoztam. Vörös haja alól csábítóan elõvillan a hófehér bõrû tarkója. Túl nagy a kísértés… gyengéden beleharapok a finom részbe és még közelebb húzom, mert határozott szándékom a pultnak nyomni és megcsókolni, de aztán megérzi amit lehet nem kellett volna.

Egy félig csukló félig nyüszítõ hangot hallatva kimenekül az ölelésembõl a konyha túloldalára és onnan pislog rám édesen. A fenébe! Túlságosan édes és túlságosan kívánom!

- Gyere vissza James. – kérem – Nem fogok tenni semmit.

Szerencsére visszajön, majd lezárja a tûzhelyet és tálalja az ennivalót. Igaz konyhatündér.

- Reggeli elõtt kérek egy jó reggelt csókot. – mosolygok rá elégedetten, nem is próbálom leplezni, hogy tetszik, hogy itt van.

Meglep vele, hogy megteszi. Arra számítottam, hogy visszakozni fog, de nem…

Felmordulok az élvezettõl ahogy most elõször õ kezdeményes, heves falom az ajkait, de nem tol el, hanem pont úgy viszonozza, ahogy megtanulta. És gyorsan tanul… semmi kedvem elengedni és csak akkor lép hátrébb mikor már neki is levegõ kell. A felszín alatt egy nagyon is szenvedélyes férfi lapul és alig várom, hogy a felszínre hozzam, láthassam az összes arcát, amit csak mutatni képes. Az ajkai pirosak a csóktól, harapásra csábítanak, de nem teszem, mert akkor nem hagyom abba. A pizsamaalsó már így is szûkös, nem kéne kínoznom magam.

- James – sóhajtom, arcomat a puha, illatos nyakába temetem. – Nem tudod elképzelni, hogy mennyire akarlak téged, és milyen nehéz visszafognom magam, azonban nem akarlak bántani. Van így is elég rossza tapasztalatod.

Azt akarom, hogy tõlem csak jót kapjon.

- Köszönöm.

- Menj egyél, én addig lezuhanyozom – és megszüntetek egy bizonyos problémát.

Ott hagyom õt és egyenesen a fürdõbe megyek. A zuhany alatt elég elképzelnem, ahogy a forró teste hozzám simult, az illatát a csókja ízét és elég pár mozdulat, hogy egy mély nyögéssel élvezzek el. Lihegve, mosolyogva támaszkodom a csempének és hagyom, hogy a víz mindent lemosson rólam, majd mikor kész vagyok felöltözöm, fogat mosok és fésülködök, viszont ahogy a konyhába érek már üresen találom.

- James? - az elsõ gondolatom az, hogy megbánta, hogy itt aludt és hazamenekült, de aztán észreveszem a tányérom a mellett a cetlit..

Sajnálom, de haza kellett mennem.

James.

Sóhajtva ülök le a reggelizõ pulthoz, remélem tényleg nincs semmi baja és nem azért ment el. Megeszem a finom reggelit, ha én készítek akkor valami gabonapehely, vagy olyasmi, amit csak meg kell enni. A pirítós még megy, mert azt csak be kell dobni a gépbe, de a tükörtojással már gondok lennének.

A délelõtt nagy részét munkával töltöm, úgy volt, hogy délután kettõre jön a modell akit szerzõdtettem és elkészítjük a kép korvonalat, formáit. Tulajdonképpen egy erdõs környezetbe szeretném megfesteni a modellt, de mivel ilyen New York-ban nem igazán van, alkotok egy hátterek magamtól, viszont nem szeretném, ha nem lenne valósághû. Az egyetlen gond csak az, hogy mindig is utáltam a biológiát, így fogalmam sincs melyik virágok, vagy növények azok amik folyó mellett is élnek.

Végül úgy döntök, hogy elmegyek egy könyvesboltba és veszek egy használható könyvet. Kikeresek egy bevásárlóközpontot a neten, ott tuti lesznek ilyen boltok is és a talált címre megyek. Nincs olyan messze, de tényleg meglepetésként ér amit a könyvesbolt melletti ruhásbutik ajtajában látok.

Magamban kuncogva nézek a kapucnis alakra, oldalról egy tincs vörös haj lóg ki és a kezében egy könyv. Össze sem lehetne keverni mással.

Elõveszem a telefonom és bepötyögök neki egy SMS-t, hogy „Fordulj meg”. Közben kilép melléje az apja és azt hisz az anyja is, de nem zavartatom magam.

James hirtelen megpördül és meglepett szemekkel pillant rám.

- Szia James – mosolygok rá, majd egy diszkrétnek mondható puszit nyomok az arcára, csak, mert tudom milyen szégyellõs.

- Szia – motyogja lesütött szemekkel, de ahogy felegyenesedem, rögtön az apja szúrós tekintetével találom szemben magam. Oké, kölcsönösen ellenszenvesek vagyunk egymásnak, de attól még nem leszek bunkó.

Kezet nyújtok neki. – Lucien Liones. – nem tudom James mit, vagy mennyit mondott rólam.

- Simon Redcreek. – kezet rázunk – Õ a feleségem Elenora.

- Hölgyem. – finoman kezet csókolok neki – Most már tudom, kitõl örökölte James az angyali külsejét.

Ez egy bók, hogy legalább az egyik szülõ ne utáljon, bár igaz ami igaz, James valóban hasonlít rá: vörös haj, sápadt bõr, finom vonások.

- Te széltoló – kacag fel a hölgy vidáman – Velünk tartasz? Épp bevásárló túrán vagyunk.

- Ha nem zavarok – az apja szemébe nézek, nem szeretnék elrontani James napját, szóval, ha abszolút nem férünk meg egy légtérben, inkább megyek.

- Az elsõ gyanús mozdulatodig nem zavarsz. – vágja rá rögtön, éles hangon – Utána már úgy is mindegy lesz neked.

Chh…

- Rendben. – a derekánál fogva magamhoz húzom Jamest miközben õ elpakolja  a könyvét és a füléhez hajolva közlöm, hogy kár, hogy reggel hirtelen eltûnt. Most viszont már tudom, hogy megbeszélt programja volt.

- Hé! Csak semmi sugdolózás, meg összebújás – hallom az irritáló hangot ismét, mire kiegyenesedem, de nem húzódom el, csupán elveszem a kezem.

- Ha gondolja uram, erényövet is húzok, úgy biztonságosabb lesz egy népes pláza közepén. – úgy tesz, mintha itt helyben a fiára akarnék mászni. Ha az ágyban nem tettem tegnap, akkor nem fogom itt sem.

Szúrós tekintettel néz rám, én pedig õrá, de végül megfordul és elindul a nézelõdõ felesége után, bár legalább háromlépésenként hátrapillant.

- Te nem vásárolgatsz velük? – kérdezem a mellettem csendesen haladó Jamestõl.

- Anya ruhásbutikokban vásárolgat én pedig azt nem szeretek. – mondja – És te? Te is vásárolni jöttél?

- Egy könyvre van szükségem az egyik új festményemhez. Valami erdei növényvilág – magyarázom.

- Újabb képet készítesz? – kérdezi felpillantva.

- Igen, felkértem egy modellt egy kép ereéig. – errõl jut eszembe – Tudod, a héten rólad is készítettem még egyet.

Megtorpan és rám mered, de aztán lehajtja a fejét. – Na, és milyen?

- Profilból ábrázol, összefogott hajjal, ahogy a színházban ültél mellettem és pont oldalra pillantasz. Gyönyörû lett. Megmutattam volna, de sajnos el kellett menned. Majd legközelebb. – rámosolygok, õ pedig bólint, ezek szerint valóban számíthatok legközelebbre.

Csendben megyünk a következõ ruhás részlegig, ahol megállunk.

- Nem vennéd le a kapucnit? – kérdezem gyengéden, nem akarom megbántani.

- Miért?

- Hogy láthassam a csodaszép arcod. – zavar, hogy eltakarja elõlem. Reggel a lakásomban sokkal felszabadultabbnak tûnt és az nagyon tetszett.

- Itt túl sokan vannak. Inkább nem venném le, ne haragudj. – motyogja lehajtott fejjel, de a szokásos mozdulattal felemelem, hogy legalább láthassam.

- Nem haragszom, de megpróbálsz a szemembe nézni? Úgy mint tegnap éjjel és ma reggel? – kérdem mosolyogva, bár nem fogom erõltetni.

Az ajkait harapdálja miközben gondolkodik, nem is tudja, hogy milyen ingerlõ látvány, de csak türelmesen várok.

- Megpróbálom, de ez… nehéz nekem.

- Tudom, ezért is esett jól tegnap, hogy megpróbáltad és néha sikerült is.

Picit bólint, majd szóra nyitja az ajkait, de végül zavartan visszazárja. Érdeklõdve figyelem, hogy mit szeretne. Ritkán kérdezett eddig bármit is szóval kíváncsi vagyok.

- Én… szóval… ha van kedved vagy nem baj, akkor… mesélnél valamit magadról? – picit zavart, nagyon édes.

Megsimítom a puha arcát, majd rámosolygok mikor a szemembe néz.

- Persze, amit csak akarsz. Mi érdekelne? – magamról sok mindent mondhatnék, de ha van valami konkrét ami érdekli…

- Öhm… mit szeretsz csinálni, mi a kedvenc ételed… valami ilyesmik. – motyogja, kicsit elpirul bár nem értem miért.

- A legjobban festeni szeretek, esetleg rajzolni. – kezdem - Szeretem a jó filmeket, minden mûfaj bejön csak a pornó és a dráma nem. Az elsõ undorító a második lehangoló. – picit gondolkodok, hogy mit is mondjak, de csak egy kicsit – Sok új dolgot szeretek kipróbálni… bármit, ami tetszik. Szeretem a jó bort, de a pezsgõt utálom. Nem tetszik az íze. – látom, hogy tényleg kíváncsi, mert figyel rám és ez nagyon tetszik – Ételek… hm… szinte mindent megeszek, de az olyan gyorséttermi kaját ami itt Amerikában olyan népszerû én nem igazán kedvelem, de egyenlõre csak egyetlen dolog van amit soha nem kóstolnék meg még egyszer.

- Mi az?

- A csiga. – azt soha többé.

- Pedig azt mondják a franciákról, hogy mind szereti. – jegyzi meg, de igaza van.

- Csak azért mondják, mert egy ostoba francia kezdte el enni, de ez nem igaz. Kóstoltad már?

- Nem.

Elvigyorodom a pici fintoron, ami megjelenik az arcán. – Azt javaslom ne is kóstold meg, mert olyan az íze, mint a radírgumié… vagy mintha az a gumi úszódresszedet rágnád.

Az ajkai mosolyra rándulnak, majd tényleg egy mosoly kerekedik belõle. Nem nagy, de legalább ott van. Mikor felnézek az apjával találom magam szemben és õ is Jamest figyelni, mintha valami földönkívüli lenne, aztán rám pillant. Na, most mit tettem? Talán az is bûn, ha felvidítom ezt a szépséget?

- A feleségem kérdezi, hogy velünk ebédelsz-e? – kérdezi, bár nem tûnik lelkesnek az ötlettõl.

- Nem bánja? – kérdezek vissza.

- Ha a fiam szeretné akkor nem, de figyelmeztetem ne bántsa még egyszer. – a fenyegetõ élt kihallani a hangjából és éppen válaszolnék, James halkan közbeszól.

- Õ nem bántott apa… a színházban, akkor az én hibám volt – ezzel nem értek teljesen egyet, de mindegy – Most minden rendben van.

Nem vártam, hogy ezt tegye, meg tudom én védeni magam, ha kell de végül is úgy tûnik az õ szavai inkább megnyugtatják a túlságosan is védelmezõ családfõt. Kíváncsi lennék mennyit tud arról, amit James mesélt nekem.

Perceknek tûnõ ideig néznek egymásra, de valójában csak pár pillanat az egész és Mr. Redcreek rábólint, majd visszamegy a butikba.

- Köszönöm, hogy ezt mondtad, de azért az az én hibám volt. Túl messzire mentem. – végigsimítok a karján egészen le a kézfejéig, majd finoman megfogom. Szép hosszú ujjai vannak, tiszta ápolt körmei, nem hiába olyan tökéletes szépség.

- Nem kellett volna elszaladnom – suttogja a kezünket figyelve.

- Tudod mit? Felejtsük el ami ott történt. Nem szeretnék még egy hetet nélküled, mert túlontúl hiányoztál. – szinte már szükséges, hogy hozzáérjek – Szóval… megpróbáljuk együtt?

Ilyet sem kérdeztem még senkitõl és remélem megfelelek állandó pasinak, mert még nem volt egy hétnél hosszabb kapcsolatom. Az is csak a szexrõl szólt.

- Mármint… úgy együtt? – kérdezi csodálkozó szemekkel.

Talán még mindig azt hitte, hogy már nem kell nekem?

- Igen, járhatnánk, randizhatnánk, ahogy tetszik.

Nem szól semmit, az ajkait rágcsálva gondolkodik. Emlékszem még mit mondott tegnap és lehet, hogy attól tart, de most minden más lesz neki.

- Ezúttal nem lesz rossz tapasztalatod, ígérem. – soha nem bántanám ezt az ártatlan, gyönyörû, angyali külsejû férfit, de azt akarom, hogy az enyém legyen.

- És ha nem fog menni?

- A problémák azért vannak, hogy megoldják õket, de ha meg sem próbálod akkor sosem tudhatod meg, hogy mi sül ki belõle. – legalább is én így gondolom.

Halk vízcsobogásra ébredek meg. Ülõ helyzetbe tornázom magam, és bágyadtan körülpislogok. Szép nagy szoba, hatalmas ágy, nem otthon vagyok. Eltart eg pillanatig, míg rájövök, hogy Luciennél vagyok. Odakinn már sötét van, haza kéne mennem. Vajon hány óra lehet?

- Jól aludtál szépségem? –vonja magára a figyelmem a ház ura.

- Bocsánat, nem akartam elaludni csak… mennyi az idõ?

- Féltizenegy lesz. Te aztán jó fáradt lehettél.
Mennyi?? Nem hiszem el! Biztos dühös, mert elfoglaltam az ágyát.

- Rosszul aludtam mostanában... haragszol? – nézek rá óvatosan.

- Persze, hogy nem. Ezért is nem keltettelek föl. – mosolyodik el. – Ha úgy kényelmesebb lesz, adhatok egy pizsamát, én ritkán használom õket, szóval van tiszta új is.

A szekrényben kezd el kotorászni.

- Nem kell köszönöm. Én már megyek is haza - nem szeretném zavarni.

- Már késõ este van, maradj inkább itt éjszakára.
Csak nézem, ahogy kinyújtott karján pihen egy fekete pizsama. A délután hallottakból biztos arra számít, hogy most lefekszem vele is, aztán utána e

- Mi a baj?

- Nem akarok itt… a-aludni veled. – lépek el elõle.

Közelebb jön, és a kezembe erõlteti a ruhákat.

- A hangsúly az aludni szón van. Nem fog semmi sem történni csak alszunk. Nem használom ki a helyzetet. – simítja félre tincsimet. – Kérlek, próbáld meg. Sosem tudom elnyerni a bizalmad, ha nem engeded.

Az ágy felé nézek, utána a pizsamára, végül Lucienre.
Tényleg jobban kéne bízno benne, de... Nem. Most erõs leszek, és megpróbálom!
Ujjaival állam alá nyúlva kényszerít a szemkontaktusra.

- Biztos? – suttogom bizonytalanul.

- Micsoda? – pillant rám értetlenül.

- Biztos, hogy szeretnéd, ha itt aludnék veled?

- Miért ne akarnám? Használhatod a fürdõt ha szeretnéd, törölközõt, fogkefét, fürdõköpenyt találsz a mosdó alatti szekrényben.

Biccentek egyet, majd bezárkózom a fürdõbe. Veszek egy mély lélegzetet, és levetkõzöm. Gyorsan lezuhanyzom. Tényleg mindent találtam, amire csak szükségem volt, kivéve egy tiszta alsót, de talán most az egyszer  elég lesz csak a hálónadrág. Teljesen begombolom az inget. Nem lenne jó, ha Lucien látna. Fogmosás után kiaraszolok a fürdõbõl.

- Jól áll neked a fekete – jelenti ki, amitõl elpirulok.

- Akkor… csak alszunk ugye?
Próbálok a szemeibe nézni, hiszen ezt kérte még régebben.

- Igen, de… elõbb még szeretnélek megcsókolni.

Mi? Én azt hittem, hogy a hallottak után undorodni fog tõlem. Gyorsan lehajtom a fejem, hogy ne láthassa az arcomon a rettegést.

Puhán érint meg, mire lehunyom a szemeim, és a bizalomra próbálok összpontosítani. Azt mondta, nem bántana.

Pillekönnyen érnek ajkai az enyémekhez. Óhatatlanul végig bizsereg az ereimben az érzés. Nyelve végigsiklik a számon, s én felsóhajtok. Azonnal elkezdi feltérképezni a számat, közben karjai derekamra fonódnak. A puha kis harapások miatt meg-megreszketek, õ pedig végre elmályíti a csókot. Felnyögök a bódító érzéstõl. Immáron öntudatlanul csókolok vissza, és nagyon nem akaródzik elszakadnom tõle. Mikor szétválunk már alig kapok levegõt. Jó lett volna belefulladni a csókjába. Egész testemet lángba borította.

- Csodálatos vagy James. – sóhajtja bõrömbe. – Az ízed olyan, mint egy finom habos sütemény. Sosem lehetne betelni vele.

- Ne mond ezt… én nem… - kezdek ellenkezni.

- De igen. Csodálatos vagy.
Kapok még egy puszit a nyakamra, utána eltávolodik. Gyorsan hussanok be a takaró alá, amíg nem figyel, így rejtve el a bûnösen árulkodó testemet. Halkan kuncog, miközben õis lefekszik. Leoltja a lámpát. Kell pár pillanat, míg képes vagyok ellazulni. Oldalamra heveredek, és õt nézem a besütõ fényekben. Annyira csodálatos férfi. Mégis miért visel el engem?

Szembe fordul velem, s õ is engem figyel.
- Lucien…?

- Hm?

- Miért… miért nem zavartál haza mikor elmondtam a-azt?

Még mindig nem értem, hiszen más biztosan kidobott volna, elvégre már bemocskolták az én visszataszító testemet.
Visszafordul a plafon felé.

- Nem a te hibád volt. Miért kellett volna téged elzavarnom?

- Mert… elmondtam, hogy mi… és azután õk mit mondtak. Most már tudod, hogy milyen gusztustalanul nézek ki, nem értem miért akarsz még mindig velem lenni - suttogom bánatosan.

- Nézd, engem nem érdekel, hogy már nem vagy szûz. – kissé összerezzenek szavaira.– Nem mondom, hogy nem vagyok féltékeny, mert az vagyok, de én ugyan nem foglak elítélni. Azt a két barmot szívesen megfojtanám, azért ahogy bántak veled, de abban nem változott semmi, hogy ugyanúgy akarlak.

Nem tudok hinni neki.
– Honnan veszed, hogy ha meglátod a testem nem fogod te is ugyanúgy undorítónak találni?

- Onnan, hogy nem vagy undorító. Egy ember sem az. Mindenkiben megvan a szépség, csak máshogyan. Benned pedig különösen sok van, bár te nem így látod.

- Nem csak én - motyogom

- Ne foglalkozz azzal, amit puszta rosszindulatból mondtak! A sulis évek az emberek többségének nem a legkellemesebb emlékei… hidd el nekem sem.

- Neked miért nem? Te olyan tökéletes vagy… - nem hinném, hogy bárki merte volna zaklatni õt.

- Így gondolod? Nos, lássuk csak… elõször is általánosban csúfoltak a hajam miatt. Pont olyan vörös színû, mint a róka bundája. Utáltam érte az egész sulit.
Dehát a haja olyan távol áll a rõttõl, mint Makó Jeruzsálemtõl.

- Nem is róka színû.

- Be van festve - ismeri el halkan. - Aztán a középiskola… na, azt utáltam. Mindenhonnan kinéztek és röhögtek azon, hogy az árva kölyök még az anyjának sem kellett. Sokszor viszont õk jártak rosszabbul, mert elég verekedõs tini voltam.

- Te… árva vagy? – teljesen megdöbbentem. Azt hittem õt gondosan nevelte egy jó család.

- Igen, szóval, csak azt akartam mondani, hogy a sulis évek másnak is szívás, bár nem mondom neked kijutott a legrosszabb része.
Elgondolkodom a hallottakon. Annyi minden van, amit nem tudok róla. Pontosabban, szinte semmit sem.

- James? - töri meg hangja a csendet. - Azokkal, akikkel lefeküdtél… élvezted legalább?
Ajkamba harapok. Emlékszem még, hogy milyen volt.
- Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz - suttogja.
- Michel próbált elõkészíteni, de nagyon fájt - motyogom teljesen elfordulva tõle. - De állítólag az elsõ alkalom mindig fáj.
- Nem feltétlenül. És a másik?
- Az igazi tortúra volt - megindulnak a könnyeim. - Chris csak felhúzott egy gumit, bekente magát síkosítóval, és... - nem tudom kimondani. - Másnap nem tudtam járni, és napokig nem mertem szilárd ételt enni.
- Érzéketlen marha  - morogja.
Hátulról átölel, és úgy tart miközben pityergek. nem hiszem el, hogy ennyire gyenge vagyok. Mindent elmondok egy szinte idegennek.
- Shh... - susogaj fülembe. - Ne sírj. A szexnek nem kell ilyennek lennie. Nem értem, hogyan tudtak durván érni hozzád, mikor te annyira törékenynek tûnsz.
- Lucien - fordulok felé, és mellkaséba fúrom arcom - Sajnálom.
- Mégis mit? Te errõl nem tehetsz.
- Csak sajnálom, jó?
- Jó - sóhajtja tincsembe.
A karjai között nyom el a jótékony álom.

Reggel telefonom csörgésére kelek fel. Szombat van, és nincs kedvem felébredni. Aludni akarok. Olyan kényelmesen meleg az ágy. Meleeeg... Vájunk csak!
Szemeim kipattanak, és Lucien alvó arcával találom szembe magam. Még mindig ölel.
Kisurranok mellõle. Csendesen felöltözöm, és a konyhába vetem magam. Remélem nem fog haragudni, amiért használom. Fõzök egy adag kávét, és reggelit.
- Hmm... - karol át hátulról megijesztve ezzel. - Finom illatok.
- Csak tükörtojás pirítóssal. Jó lesz?
- Bár mindden reggel így kezdõdne - sóhjtja a nyakamba. - Amúgy jól áll neked a kötény. Legközelebb csak ezt kéne viselned.
Kijelentésére teljesen elpirulok. Mégis hogy mondhat ilyet. Lehajtom a fejem, de ez nem volt jó ötlet, mivel puhán beleharap a nyakamba. Közelebb von magához, és megérzem, hogy õ nagyon ébren van.
Nyüsszenve bontakozok ki karjából, és menekülök a kicsi konyha másik felébe. Onnét figyelem, ahogy sóhajtva a kócos hajába túr.
- Gyere vissza James - kér kedvesen. - Nem fogok tenni semmit.
Bizalom, bizalom, bizalom... Mantrázom magamban. Visszamegyek a tûzhelyhez, és elzárom a gázt. Az ételt két tányérra rakom.
- Reggeli elõtt kérek egy jó reggelt csókot - mosolyog rám.
Közelebb megyek hozzá, és ajakaimat az övére simítom. Meglepetten felmorran, majd magához húz, s azonnal egy heves csókba von. Bódítóan szenvedélyes. Megint nem kapok levegõt, s úgy érzem, képes lennék elolvadni a karjai között.
Pihegve mozdulok hátrébb.
- James - morogja. Arcát nyakamba fúrja. - Nem tudod elképzelni, hogy mennyire akarlak téged, és milyen nehéz visszafognom magam, azonban nem akarlak bántani. Van így is elég rossz tapasztalatod.
- Köszönöm  - suttogom halkan.
- Menj egyél, én addig lezuhanyzom.
Míg õ zuhanyzik a telefonom csörögni kezd.
- Igen? - veszem fel.
- Kisfiam hol vagy? - kérdi lágyan anyu. - Úgy volt, hogy ma együtt megyünk bevásárolni. Mei-t már megetettem, vagy egy órája várlak.
- Jajj! Sajnálom anyu, máris otthon vagyok.
Gyorsan magamhoz ragadom a cuccaim, majd írok egy cetlit Luciennek.

Sajnálom, de haza kellett mennem.
James

Rohanok egy taxi pontig, még szerencse, hogy sok van belõle a városban.
Otthon megnyugtatom a szüleim, hogy semmi bajom. Vásárlás közben nagy vonalakban elmesélem, mi is volt tegnap.
- Biztos csodás ember - sóhajtja anya.
-Azért én elbeszélgetnék vele - morran fel apu. - Nagyon vadnak tûnt, mikor találkoztunk.
- Te is az vagy - kuncogja anyu, majd berángat minket egy ruhaüzletbe.
Anya szinte mindent felpróbál, apa meg folyamatosan udvarol neki. Olyanok, mint a kamaszok. Átmegyek a könyves boltba, közben a kapucnimat mélyebben a szemembe húzom. Az eladó gyanúsan méreget, így egybõl a tudományos könyvekhez fordulok. Meg is találom, amit kerestem. Kifizetem, és visszanómegyek a szüleimhez. Még ugyanabban a boltban vannak. Apa karján blúzokkal, és szoknyákkal tart a kasszához. Csak tudnám, a nõk miért szeretnek vásárolni? És apa ezt hogy tudja elviselni? Habár tudom, hogy nagyon szereti anyut. Mégha  viccesen is néznek ki együtt. Aanya még nálam is alacsonyabb, apa meg közelebb vana kétméterhez, mint az egykilencvenhez.
Elkezdem olvasni a könyvem, közben apu a vállamnál fogva vezet, nehogy nekimenjek valakinek. Egy SMS rángat ki a filozófia rejtelmeibõl.

Fordulj hátra!

Huh? Mi van?

Eleget teszek az üzenet kérésének. Szembe találom magam a világ legzöldebb szemeivel.
- Szia James - mosolyog rám, majd kapok egy puszit az arcomra.
- Szia - motyogom lesütött pillákkal. Annyira jól néz ki. Fekete, rövid ujjú, feszülõs póló van rajta sötétkék csõfarmerrel. Közvetlenül elõttem áll, így tisztán látszik, mennyivel is magasabb nálam. Felsandítok, de látom, hogy már apával néz farkas szemet.
- Lucien Liones - nyújtja elõre határozottan a kezét.
- Simon Redcreek - fogadja el apa. - Õ a feleségem Elenora.
- Hölgyem - csókol kezet anyának. - Most már tudom, kitõl örökölte James az angyali külsejét.
- Te széltoló - legyinti meg anya kacarászva. Õt már megnyerte magának. - Velünk tartasz? Épp bevásárló túrán vagyunk.
- Ha nem zavarok - néz kihívóan apa szemébe.
- Az elsõ gyanús mozdulatodig nem zavarsz  - vágaj rá. - Utána meg már úgyis mindegy lesz neked.
Csendesen nézem a kakaskodásukat. Azt hiszem jobb, ha ebbe nem szólok bele.
- Rendben - szegi fel állát Lucien, és magához ölel. A könyvem a táskámba süllyesztem. - Kár, hogy reggel olyan hirtelen eltûntél.
A fülemhez közel hajolva suttog nekem, közben fél szemmel apát figyeli.
Most komolyan azt akarja, hogy apa agyvérzést kapjon? Esetleg lelõje õt?

Maga elé mered, szinte nem is pislog, de remélem azon gondolkodik amit mondtam. Tisztázni akarom, hogy hogy is állunk, mert fölöslegesen teszek bármit is, ha nem tudom õ mit akar és mit vár tõlem.

- Én… - kezdi, mintha egy gombóc lenne a torkában – Nem szeretnék a szeretõd lenni. – suttogja halkan, lehajtott fejjel, de nem szólok közbe. – Ami a járást illeti, eddig csak rossz tapasztalataim voltak…

Rossz tapasztalat? Csak nem… - Erõszakoskodtak veled? – már ha csak belegondolok is szét tudnék törni bármit, de a szavai viszonylag megnyugtatnak.
- Nem. Csak… - az alsó ajkát rágcsálja idegességében – Eddig két barátom volt.
- És? – általában soha nem kérdezek senki elõzõ kapcsolatáról, mert úgy vagyok vele, hogy az a múlt én pedig a jelen, de ha õ maga hozta fel, akkor nyilván jelent valamit.
- Michel volt az elsõ. Minden értelemben. Még csak 16 voltam, közel egy évig jártunk. Nagyon szerettem õt. Azt hittem õ is szeret, de miután együtt voltunk… õ… azt mondta, hogy csak egy gusztustalan, tapasztalatlan kis buzi vagyok, aki még arra sem jó, hogy megdugják.

A hangja elhal, de kihallom belõle a fájdalmat és ennek bizonyítékul potyogni kezdenek a könnyei. De még valamire felfigyelek a hangjában: szégyenre. Szégyelli magát a történtek miatt, de nem értem miért. Az a srác egy nyomorult aljas rohadék lehetett, hogy ezt mondja valakinek miután elvette a szüzességét. Egyáltalán, hogy gúnyolódhat azért, mert valaki tapasztalatlan?!

Nem szólalok meg bár üvölteni volna kedvem. Hallgatok, mert James folytatja.

– Utána elsõ éves koromban, még az év elején találkoztam egy végtelenül elbûvölõ fiúval. Chris-nek hívták, felettem járt két évvel. Szinte azonnal udvarolni kezdett nekem, és a tavaszi szünet utolsó napjaiban elutaztunk közösen. Én… lefeküdtem vele. Egyedül ébredtem a közös szobánkban, és õ eltûnt. A következõ héten az egyetemen hallottam, ahogy a barátainak meséli, hogy mennyire sok is voltam, és örül, hogy sikerült megnyernie a fogadást, mert nem biztos, hogy tovább el tudott volna viselni. Utána még elmesélte, hogy mennyire küzdött a hányingerrel, amikor meglátta a testem. A fogadás arról szólt, hogy még a tanév vége elõtt megfekteti az elsõsök közül a legrondábbat.

Elhallgat, én pedig kissé döbbenten nézem a lehajtott fejét, a hangjában most is ott bujkált a szégyen mintha õ tehetne bármirõl is. Úgy tûnik valóban kijutott neki a legrosszabb fajtákból, hallottam már nem egy ilyen ostoba fogadásról és azok az idióták nem is tudják milyen károkat képesek okozni pár mondattal.
- James – gyengéden végigsimítok a karján, majd finoman magamhoz ölelem – Ha valaha találkozom valamelyikkel, a szart is ki fogom verni belõlük. Biztos, hogy mind a kettõ vak, és hülye is volt.

James egyszerûen megmondva egy nagyon különleges férfiszépség. És mint mindenhol, az õ esetében is azért lehetett õ a fogadás és a gúnyolódások célszemélye, mert õ volt a különc. Hisz ezzel a hajjal és bõrszínnel mindenhonnan kirí. A különbség csak az, hogy míg a tinédzserek csúfot ûznek az ilyesmibõl, addig a felnõttek már értékelik és megcsodálják.

Lassan letörlöm a könnyeket a puha bõrérõl, így már értem miért ilyen. Nem akarja, hogy lássam, mert fél, hogy undorítónak találom. Nem akarja, hogy testileg közeledjek felé, mert fél, hogy mi fog történni utána. Fél, mert nem ismert elég jól és még nem bízik bennem.

Nem ítélem el, mert megértem, de változtatni fogok ezen. Elérem, hogy megbízzon bennem és ne féljen az érintésemtõl.

- Csak õk voltak? Senki más nem volt? –ha van még valami, jobb elõre tudnom.

- Nem – suttogja – Ezek után valahogy még jobban kerülni kezdtem az embereket. Anyáék próbáltak segíteni, de nem ment nekik. Ahogy Linának sem. Persze õk nem tudnak mindenrõl.
- Lina?
- A legjobb barátnõm általános óta.
- Értem – legalább nem zárkózott be teljesen.

Magamhoz ölelem, hogy megnyugtassam. Nem lehetett egyszerû neki mindezt elmondani, mégis megtette és ez azt jelenti, hogy valóban azt akarta, hogy megértsem. Ezek szerint tényleg szeret velem lenni és akar is, csak nem közelít.

Meglep azzal, hogy szinte befészkeli magát az ölelésembe a mellkasomhoz bújik, a puha tincsei cirógatják a bõrömet, a szuszogása csiklandozza a mellkasom. Mosolyogva figyelem, azt hiszem túl jó érzés a kajaimban tartani, a végén még függõ leszek tõle.
- James... – el akarom neki mondani mit gondolok arról amit bevallott, de már nem tudom folytatni, mert az ajtó teljes erejébõl kivágódik.
- Lucien, a fotózásról nagyon jó híreim vannak – Andreé… kiváló idõzítés! - A híres Tamara Clarks is jelen lesz, a rájával, és szeretnének beszélni veled egy képsorozat elkészítésérõl.

James zavartan elhúzódik és felegyenesedve ül tovább mellettem.
- Andrée! Most van jobb dolgom is! Különben is tudod, mi a véleményem az ilyen felkérésekrõl. – nem is érdekel, de már elvállalta a nevemben.
- Az aktuális kedvenceddel késõbb is játszhatsz. Amúgy meg õ Tamara Clarks! – megölöm. Esküszöm, hogy megfojtom!
- A ki?
- Õ egy híres modell, és divattervezõ! Minden férfi álma!

- Hát az enyém biztosan nem – morgom az orrom alatt érdektelenül. - Majd holnap megbeszéljük, most tényleg nincs ehhez hangulatom.
- No de Lucien! Ez nem tûr halasztást! Azonnal meg kell beszélnünk! – hõbörög és tudom, hogy nem szabadulok tõle.
Sóhajtva bólintok rá, mert akkor hamarább megszabadulok tõle,de nem akarom, hogy James elmenjen.
- Megvárnál? - bólint - Megmutatom a hálót, ott tudsz tévézni, amíg én egyeztetek Andrée-val.

Bevezetem a mellettünk lévõ szobába, majd magára hagyom. Remélem nem fog sokáig tartani ez a megbeszélés.

- Mondd a fontosabbakat aztán tûnés! – mordulok Andreéra, amint belépek a mûterembe.

- Képes vagy kidobni?! – tettetett sértettséggel néz rám, én pedig szemtelenül rávigyorgom.

- Persze. Na, mondd mi van azzal a fotózással? – kérdezem végül komolyabbra fordítva a szót, mert így hamarább végzünk.

- Tamara Clarks, a híres divattervezõ részt vett a kiállításodon és szeretné, ha festenél róla egy képsorozatot. – vigyorog mintha megnyertük volna a lottót, de engem nem dob fel annyira.

- Tudod, hogy nálam ez nem így mûködik. Ha látok fantáziát az alanyban, akkor oké, de még nem is láttam azt a nõt, addig pedig nem bólintok rá. – ha teljesen átlagos a külseje és semmi újdonság nincs benne, akkor nem érdekes, akármennyire is híres.

- Értem, de a fotózásra el kell jönnöd!

- Mikor lesz pontosan? – kérdezem végül beleegyezve, de a festményt még mindig nem tudom.

- Hétfõn, délután kettõtõl a Millenium fotóstúdióban. A címet elküldöm e-mailben.

Rögtön lelkesebben csillognak a szemei, mintha legalábbis õt fotóznák vagy ilyesmi. Még megbeszéljük, hogy mire mennek a fotót: kell a hirdetõplakátokra, a szórólapokra, a dedikáláskor kirakott lapokra és valami mûvészeti magazin címlapjára.

Mikor mindent megdumáltunk Andreé távozik, én pedig azonnal a hálószobámba megyek.

Benyitok és már nyitnám a számat, hogy elnézést kérjek, de aztán vissza is zárom, ahogy ránézek az ágyamon szunyókáló gyönyörûségre. Pedig nem beszélgethettünk tizenöt percnél tovább. Ennyire fáradt lett volna, vagy az készítette ki, amit elmondott?

Mindegy. Visszazárom az ajtót és visszamegyek a mûterembe, hagyom, had pihenje ki magát, ha akarja. A vázlatomon még úgy is dolgoznom kell, így lefoglalom magam.

Egészen addig itt ülök, míg másfél órával késõbb a bejárónõm szól, hogy kész a vacsora. Készíttettem vele, mert nem tudtam James itt maradna-e, de még nem kelt fel. Végül is még csak két órája alszik, nem olyan nagy idõ, de nem tudom, hogy felkeltsem-e vagy ne. Lehet, hogy azt kellene tennem hisz már sötétedik, de annyira tetszik, hogy az ágyamban van, hogy nincs kedvem megzavarni. Nem is teszem.

Este épp a fürdõszobából jövök ki – pizsamaalsóban, hogy ne meneküljön el – mikor az ágyon ül és zavartan néz körbe, álmos szemei tompán csillognak az éjjeli lámpa fényében. Hoppá… azt hiszem felébresztettem a zuhanyzóval.

- Jól aludtál szépségem? – kérdezem miközben leülök az ágy másik oldalára.

- Bocsánat, nem akartam elaludni csak… mennyi az idõ? – jön a hirtelen kérdés, ahogy az ablakon kipillantva meglátja a város éjszakai kivilágítását.

- Féltizenegy lesz. Te aztán jó fáradt lehettél. – majdnem hét órát aludt.

- Rosszul aludtam mostanában... haragszol? – félve pillant rám, mintha komolyan azt várná, hogy leharapjam a fejét, pedig valójában nagyon is tetszik.

- Persze, hogy nem. Ezért is nem keltettelek föl. – mosolygok rá – Ha úgy kényelmesebb lesz, adhatok egy pizsamát, én ritkán használom õket, szóval van tiszta új is.

Felállok és a szekrényhez lépve keresgélni kezdek egyet.

- Nem kell köszönöm. Én már megyek is haza.

- Már késõ este van, maradj inkább itt éjszakára. – New York nem a legbiztonságosabb hely éjszaka. Elõveszek egy fekete pizsamát és felé fordulok vele, de õ meredten bámul rám.

- Mi a baj?

- Nem akarok itt… a-aludni veled. – suttogja, hátralép tõlem egyet.

Oké, ez így nem lesz jó. Ha nem hiszi el, hogy nem akarom bántani, akkor ugyanott fogunk toporogni, ahol eddig.

Elé lépek és a kezébe nyomom a finom vékony anyagból készült pizsamát.

- A hangsúly az aludni szón van. Nem fog semmi sem történni csak alszunk. Nem használom ki a helyzetet. – hátrasimítom a haját a szemébõl, hogy láthassam is õket, de még mindig kissé félve, tartózkodó pillant rám. – Kérlek, próbáld meg. Sosem tudom elnyerni a bizalmad, ha nem engeded.

Az ágyra pillant, mintha felmérné a lehetõségeket, majd a pizsamára és vissza rám. Felemelem a fejét, hogy rám nézzen és lassan meg is teszi.

- Biztos? – kérdi egy perc elteltével a ruhát szorongatva.

- Micsoda? – nem értem mire célzott.

- Biztos, hogy szeretnéd, ha itt aludnék veled?

- Miért ne akarnám? – talán értenem kellene az okát? – Használhatod a fürdõt ha szeretnéd, törölközõt, fogkefét, fürdõköpenyt találsz a mosdó alatti szekrényben.

Picit bólint, majd el is tûnik, csupán elmosolyodom mikor kattan a zár az ajtón, de nem várhatom el, hogy máris bízzon bennem. Nem tudom mire számít éjszaka, de én már annak is örülök, hogy nem szaladt el sírva mint a múltkor.

Lepakolom az ágyról a díszpárnákat, az ágyterítõt és mindent az egyik fotelbe rakok, majd szétterítem a sötétbarna paplant és megrázom kicsit a párnákat. A bejárónõ már a vacsora elkészítése után távozott és mivel James itt marad bezárom a bejárati ajtót is.

Az ablakon keresztül figyelem az éjszaka kivilágított várost, a panoráma nagyon szép. Hosszú percek múlva bukkan fel a nyakig begombolkozott szépség. A fekete pizsama nagyon jól áll neki, igaz picit hosszú a nadrág és az ing ujjai, de a méretkülönbség nem igazán van.

- Jól áll neked a fekete – mondom, ahogy alaposan végigmérem, láthatóan kissé zavarba hozva ezzel.

- Akkor… csak alszunk ugye? – elmosolyodom, amikor a szemeimbe néz, látom, hogy próbálja fenntartani a szemkontaktust.

- Igen, de… elõbb még szeretnélek megcsókolni. – túl csodásak azok az ajkak, hogy ne érintsem õket.

Elkerekednek a szemei és azonnal megszakítja a szemkontaktust, leüti a fejét, de nem szól semmit. Ezt most beleegyezésnek vegyem?

Óvatosan érek hozzá, hogy ne ijesszem meg, lehunyta a szemeit és szinte teljesen hagyja, hogy én irányítsam, de bármennyire is izgatónak találom nem élek vissza ezzel. Egy csók. Egy csók és aztán eleresztem.

Finoman simítom meg az ajkait az enyémmel, játszva az érzékeivel, amik akaratlanul is kiélezettebbek így, hogy becsukta a szép szemeit. A lassú cirógatás után megnyalom a mentol illatú húst, mire azok enyhe sóhajjal nyílnak szét. Nem tétovázok tovább, finoman megcsókolom, lassan mégis szenvedélyesen ízlelgetem, karjaimmal a derekát ölelve tartom magamnál, de nem mintha megmozdulna. Tulajdonképpen nem is igazán csókol vissza, csak hagyja, de érzem, hogy a szíve sokkal hevesebb ritmusra váltott és meg-megremeg ahogy apró harapásokkal kínzom mielõtt egy valódi francia csókot is kapna.

Édes nyöszörgését az ajkaim nyelik el, incselkedve csábítom érzéki táncra nyelvét, hagyom hogy úgy viszonozza ahogy neki is jó. Eleinte kicsit tétován csinálja, alig érintve, de mintha csak elragadná a pillanat egyre inkább ráérez és bátrabban csókol… nagyon-nagyon izgató.

Az elsõ fiúját ki kellene dobni az emeletrõl, amiért úgy bánt vele. Egyszerûen csak rá kellett volna vezetnie, arra, hogy hogyan legyen férfival. A tapasztalatot senki sem az anyaméhben szerzi, a szeretõjének lenne a dolga, hogy megmutassa mit tegyen és ha elszalasztotta, akkor õ a bolond. James egyszerûen csodálatos. Ártatlan és érzéki, csábító és elnyûgözõ.

A levegõhiány az egyetlen probléma, ami megszakíthat egy tökéletes csókot és egy tökéletes pillanatot, de a vágyakozó tekintete mindent elmond. Élvezte, nagyon is.

Azért is nem simultam hozzá, mert teljesen felizgatott és nem akartam elijeszteni, de ezek a csillogó ajkak még egy szentet is bûnre csábítanának.

- Csodálatos vagy James. – suttogom neki kicsit rekedt hangon az arcát és a kecses nyakát simítva – Az ízed olyan, mint egy finom habos sütemény. Sosem lehetne betelni vele.

- Ne mond ezt… én nem… - tiltakozna halkan, de nem hagyom.

- De igen. Csodálatos vagy. – jobb ha hozzászokik, mert sokszor fogja még ezt hallani. Egy puha csókot nyomok a nyakára, bár kedvem lenne megint megharapdálni, ízlelgetni, de megígértem, hogy nem teszek semmit.

Elfordulok, hogy átsétáljak a másik oldalra, de alig fordulok el, õ már be is bújik a takaró alá és nyakig fölhúzza. Kuncogva mászok be mellé, az ágy két felén fekszünk, de még így is elégedettséggel tölt el, hogy az ágyamban van. Leoltom a lámpát és a hátamra fordulva elkényelmesedem és hallgatom a hosszú csendet, amit egyszer csak lágy suhogás tör meg. Oldalra nézve látom, hogy James felém fordul, szemei ékkövekként csillannak meg a kevés fényben, de épp lég ennyi.

- Lucien…?

- Hm?

- Miért… miért nem zavartál haza mikor elmondtam a-azt? – a hangja halk, mégis az éjszakában kitölti a csendet.

Meglep a kérdésével, sõt azzal is, hogy egyáltalán kérdez és engem figyel, de lehet, hogy azért, mert most sötét van. Nem mintha így láthatatlan lenne, de most nem nézem õt, helyette a plafonon függõ lámpát figyelem, hogy ne hozzam zavarba és ne csábítson el.

- Nem a te hibád volt. Miért kellett volna téged elzavarnom?

- Mert… elmondtam, hogy mi… és azután õk mit mondtak. Most már tudod, hogy milyen gusztustalanul nézek ki, nem értem miért akarsz még mindig velem lenni.

A hangja szomorú és nagyon szeretném fölkapcsolni a villanyt, hogy lássam az arcát, de lehet, hogy akkor nem beszélne.

- Nézd, engem nem érdekel, hogy már nem vagy szûz. – mondom ki nyíltan, mert ezen jobb nem szépíteni, nincs is mit – Nem mondom, hogy nem vagyok féltékeny, mert az vagyok, de én ugyan nem foglak elítélni. Azt a két barmot szívesen megfojtanám, azért ahogy bántak veled, de abban nem változott semmi, hogy ugyanúgy akarlak.

Egy picit csend van, majd megszólal. – Honnan veszed, hogy ha meglátod a testem nem fogod te is ugyanúgy undorítónak találni?

- Onnan, hogy nem vagy undorító. Egy ember sem az. Mindenkiben megvan a szépség, csak máshogyan. Benned pedig különösen sok van, bár te nem így látod. – sajnálatos módon.

- Ne csak én.

- Ne foglalkozz azzal, amit puszta rosszindulatból mondtak! A sulis évek az emberek többségének nem a legkellemesebb emlékei… hidd el nekem sem. – ezt még nem igazán mondtam senkinek, de most mindegy.

- Neked miért nem? Te olyan tökéletes vagy… - suttogja.

- Így gondolod? Nos, lássuk csak… elõször is általánosban csúfoltak a hajam miatt. Pont olyan vörös színû, mint a róka bundája. Utáltam érte az egész sulik. – számomra most visszaemlékezve elég vicces, de a lényeg a lényeg.

- Nem is róka színû. – mondja James, mire elmosolyodom.

- Be van festve. Aztán a középiskola… na, azt utáltam. Mindenhonnan kinéztek és röhögtek azon, hogy az árva kölyök még az anyjának sem kellett. Sokszor viszont õk jártak rosszabbul, mert elég verekedõs tini voltam.

- Te… árva vagy? – döbbent hang.

- Igen, szóval, csak azt akartam mondani, hogy a sulis évek másnak is szívás, bár nem mondom neked kijutott a legrosszabb része. – nem válaszol és én is a gondolataimba merülök egy pillanatra, csak mert felötlött bennem valami, ami miatt különösen nem akarhatja a szexet. Nem biztos, de azt hiszem inkább megkérdezem, nehogy olyasmit tegyek egyszer, amivel túl sok lennék, vagy megijeszteném.

- James? Azokkal, akikkel lefeküdtél… élvezted legalább?

– Megnyugodhatsz, nem foglak többé keresni – sziszegi dühösen.

Nem vár választ, csak itt hagy apával.

Tanácstalanul fordulok apu felé, aki sóhajtva túr a hajába.

- Na, most agyalhatunk ki valami haditervet – mormogja.

Nem értem, mire gondol, de õt ismerve pillanatokon belül megtudom.

Egy pokolian hosszú nem alvással teli hét, anyu látogatása, és négy külföldi hívással késõbb rájövök, hogy tényleg egy iszonyatosan buta ember vagyok.

Az utolsó beszélgetésünk alatt Lina elmondta, hogy akár beismerem magamnak, akár nem vonzódom Lucien-hez. Négyen közösen kitaláltuk, hogy meg kell látogatnom Lucien-t, és mindent elmondani neki. Michel-t, és Chris-t is.

Addig húztam a dolgot, ameddig csak lehet. Mindig volt kifogásom. Zh, írás, biztos nem érne rá, etc. Végül mégis összeszedem minden bátorságom, és elmegyek hozzá. Nem öltöztem ki, ahogy Lina tanácsolta, hanem csak egy szokásos pulcsi-farmer párosban megyek.

Becsengetek, de nem Lucien nyit ajtót, hanem egy középkorú hölgy.

- Áhh… - mosolyog rám a nõ. – Ön bizonyára Mr.Liones egyik modellje. Kérem fáradjon beljebb! A mûvész úr, éppen a mûteremben van.

- Köszönöm – motyogom magam elé.

- Gyere be! – kiáltja, a kopogást hallva. – Figyelj Andreé, nem rakhatnánk át azt a fotózást, csütörtökre? Most nem igazán…

Szóval tényleg vár valakit, aki nem én vagyok.

- Öhm… Lucien…

Megfordul, szemei olyan mély döbbenetet tükröznek, mintha csak szellem lennék. A szívem gyorsabban kezd el verni, mikor meglátom mezítelen felsõtestét.

- Te mit keresel itt? – kérdi ridegen.

Fáj, hogy ennyire meggyûlölt.

- Én… nem akartalak zavarni, csak… beszélhetünk egy kicsit? – suttogom határozottnak szánt hangon.

- Már most is beszélgetünk, de nem értem miért. Talán már meguntad a barátodat és keresnél egy másikat? – mosolyogja gúnyosan. A szívem megszakad, hogy tényleg azt hiszi, ennyire mocskos vagyok, pedig talán nem.

- Az a férfi nem a barátom, hanem az apám. – nézek a szemébe.

Zavartan hajtom le a fejem, mikor felém közeledik. Most biztos meg fog ütni, és kijelenti, hogy hazudok.

- Az apád? – kérdi értetlenül. Válaszként csak bólintok egyet. - Nem is hasonlítasz rá.

- Tudom. Az anyámra hasonlítok… neki is vörös haja van – habár jóval sötétebb, mint az enyém - és világos bõre. – ami szerencsére nem olyan gusztustalanul fehér, mint az enyém - A szemem pedig olyan, mint a nagymamámé.

- Egy teljes hétig tartott, hogy erre rájöjj és elmond? – a cinikus hangnem kicsit szíven üt.

- Még volt egy vizsgám szerdán… és írnom is kellett… meg otthon is takarítottam és nem volt idõm, vagyis… én el akartam jönni hamarább is, csak… szóval mindig meggondoltam magam. – motyogom kifogásaimat.

- Nézz rám. – eleget teszek a kérésének – Miért érdekelt az téged, hogy tudom, vagy nem tudom, ha egyszer nem akarod, hogy a közeledben legyek?

Nyelek egyet, majd nekifutok a mondandómnak.

- Én… engem nem zavar a társaságod. – susogom. – Jó volt veled vacsorázni is és beszélgetni, de…

Az a bizonyos, de. Még mindig élénken él bennem, hogyan is végzõdtek a kapcsolataim. Nem szeretnék benne is csalódni.

- Miért futottál el a színházban?

Nem mondhatom el neki, hogy félek a testi kapcsolattól. Amint meglátna põrén visítva kinevetne.

- James, ha már idejöttél, és örülök neki, hogy megtetted beszélj hozzám, mert nem vagyok gondolatolvasó. – kérlel a hajába markolva.

- Ezt… nehéz elmondani. Ki fogsz nevetni és… - nem tudom folytatni. Védekezõen átölelem magam, s hagyom, hogy a fal tartsa meg a súlyom.– Talán jobb lesz, ha inkább elmegyek… butaság volt idejönnöm, ne haragudj!

Menekülnék, ám bevágja elõttem az ajtót. Riadtan pillantok felé, érzem, ahogy a könnyek elöntik a szemem. Bántani fog!

- Ne menekülj elõlem. Nem foglak bántani, de ne menj el. Ha már eljöttél és végre elmondtad, hogy szeretsz velem lenni, akkor maradj és beszéljük ezt meg. – puhán simít végig az arcomon, majd kezemnél fogva áthúz a szobán.– Ülj le és nyugodj meg. Kérsz valamit inni?

- N-nem… - túl ideges vagyok hozzá.

- Szóval, akkor mi volt a baj? James, visszacsókoltál és a színházban… ott is élvezted az érintésem, hiába tagadnád le.

Nem bírok a szemébe nézni. Szégyellem, hogy ilyen gyalázatosan undorító testem van, s õ látatlanban képes volt megkívánni.

- A színházban azért… mert te… te… - makogom

- Felizgultam?

Visszatérek a már bevált bólogatáshoz.

- Tudod, én sem vagyok fából, te pedig ellenállhatatlan voltál és nem is tudtam ellenállni neked. Nem hazudtam, mikor azt mondta, hogy akarlak és hihetetlenül vágyom rád.

Megint hazudik. Én nem vagyok ellenállhatatlan, csak õ lát annak. Felé pislogok hajam oltalmazó sátra alól, de érzem, hogy az arcom lángol.

- Mondd el te, hogy mit szeretnél. Te már tudod, hogy én téged akarlak, de neked mi lenne jó? Nem akarsz a modellem lenni, bár remélem, meggondolod magad. Ha nem akarsz csak a szeretõm lenni, az is oké. Járhatunk is, mint más normális pár, bár még nem csináltam ilyet. Mondtam, hogy tetszel nekem és meg akarlak ismerni, úgyhogy benne vagyok, csak ne menekülj elõlem többé!

Kissé elrévedek a hallottakon. Hogyhogy nem járt még senkivel? Hiszen õ olyan kedves.

- Én… - egy pillanatra megakadok. Lenyelem a torkomban kialakult gombócot. – Nem szeretnék a szeretõd lenni. – suttogom, majd lehajtom a fejem, s az asztal tanulmányozásába kezdek. – Ami a járást illeti, eddig csak rossz tapasztalataim voltak…
- Erõszakoskodtak veled? – vág a szavamba izzó dühvel.
- Nem. Csak… - a számba harapok. Annyira nehéz kimondani. – Eddig két barátom volt.
- És? – noszogat érdeklõdõ tekintettel.
- Michel volt az elsõ. Minden értelemben. Még csak 16 voltam, közel egy évig jártunk. Nagyon szerettem õt – mosolyodok el kesernyésen. – Azt hittem õ is szeret, de miután együtt voltunk… õ… azt mondta, hogy csak egy gusztustalan, tapasztalatlan kis buzi vagyok, aki még arra sem jó, hogy megdugják – mondom egyre halkuló hangon. Könnyeim már sûrûn potyognak a kezeimre. Nem tudok ránézni. Muszáj befejeznem, egyszerre kell elmondanom, vagy nem tudom megtenni. – Utána elsõ éves koromban, még az éve elején találkoztam egy végtelenül elbûvölõ fiúval. Chris-nek hívták, felettem járt két évvel. Szinte azonnal udvarolni kezdett nekem, és a tavaszi szünet utolsó napjaiban elutaztunk közösen. Én… lefeküdtem vele – ismerem be szégyenkezve. – Egyedül ébredtem a közös szobánkban, és õ eltûnt. A következõ héten az egyetemen hallottam, ahogy a barátainak meséli, hogy mennyire sok is voltam, és örül, hogy sikerült megnyernie a fogadást, mert nem biztos, hogy tovább el tudott volna viselni. Utána még elmesélte, hogy mennyire küzdött a hányingerrel, amikor meglátta a testem. A fogadás arról szólt, hogy még a tanév vége elõtt megfekteti az elsõsök közül a legrondábbat.
Elhallgatok, mert nem tudnék már mit mondani. Valószínûleg ki fog dobni a lakásból.
- James – simít végig a karomon, s gyengéden átöleli a vállam. – Ha valaha találkozom valamelyikkel, a szart is ki fogom verni belõlük. Biztos, hogy mind a kettõ vak, és hülye is volt.
Jól esnek a hazug szavai, most azt hiszem, pont erre van szüksége a lelkemnek. Hüvelykujjával puhán letörölgeti a könnyeimet.
- Csak õk voltak? – kérdi hirtelen. – Senki más nem volt?
- Nem – suttogom. – Ezek után valahogy még jobban kerülni kezdtem az embereket. Anyáék próbáltak segíteni, de nem ment nekik. Ahogy Linának sem. Persze õk nem tudnak mindenrõl.
- Lina? – kérdi érdeklõdve.
- A legjobb barátnõm általános óta.
- Értem – gyengéden magához ölel, és én most nem ellenkezem, szinte elbújok az ölelésében. Fejemet a mellkasának döntöm. Eddig fel sem tûnt, hogy ilyen kellemes illata van. Olyan jó lenne aludni egy kicsit. Csak egy nagyon kicsit. Annyira fáradt vagyok.
- James... - kezdene mondani valamit, de a kivágódó ajtó meggátolja ebben.
- Lucien, a fotózásról nagyon jó híreim vannak - vágtat be a galériában is látott férfi.Zavartan húzódom el kissé Lucientõl. - A híres Tamara Clarks is jelen lesz, a párjával, és szeretnének beszélni veled egy képsorozat elkészítésérõl.
- Andrée - morog Lucien. - Most van jobb dolgom is! Különben is tudod, mi a véleményem az ilyen felkérésekrõl.
- Az aktuális kedvenceddel késõbb is játszhatsz - feleli lefitymálóan. - Amúgy meg õ Tamara Clarks!
- Aki? - kérdi Lucien egyre ingerültebben.
- Õ egy híres modell, sé divattervezõ! Minden férfi álma!
Mormog valamit, amit nem értek, utána hangosabban folytatja. -Majd holnap megbeszéljük, most tényleg nincs ehhez hangulatom.
- No de Lucien! - háborodik fel a férfi. - Ez nem tûr halasztást! Azonnal meg kell beszélnünk!
Sóhajt egyet, majd megadóan bólint.
- Megvárnál? - pillant rám. Én pedig bólintok egyet, pedig könnyebb lenne elmenekülni. - Megmutatom a hálót, ott tudsz tévézni, amíg én egyeztetek Andrée-val.
Bevezet a szobába, majd magamra is hagy. Leülök az ágyra, de nem sokáig köt le a TV. Itt mindennek kellemesen Lucien illata van. Eldõlök az ágyon, s az õ illatába burkolódzva szenderedem el.

A következõ két napom szinte teljes nyugalomban telik. A lakberendezõvel egyeztettem és neki is látott a munkálatoknak, ami úgy két-három hetet vesz majd igénybe. Mivel tényleg nem volt különösebb dolgom, kicsit szétnéztem az új lakásom körül és találtam néhány jó helyet. Bár… az amerikai éttermekkel kevésbé vagyok elégedett, mert nagyon sok helyen egyhangúan és egészségtelenül fõznek. Maradnak tehát a jól bevált hotel éttermek, ahol színvonalas séfek alkotnak.

Péntek délután, mikor már tényleg nincs mit csinálnom elõveszem James könyvét, mert eldöntöttem, hogy beleolvasok.

Körülbelül két novellát rágok át a sokból, mert nem az én stílusom, de egy valami megfog, ami mindkettõben hasonló. Találomra kiválasztok egy harmadikat is és elolvasva ugyanazt a hasonlóságot találom.

Mûfajilag egy humoros-romantikus olvasmány, de a novellák végén sosincs boldog vég. Nem dráma és egyes helyeken ki is van humorizálva így nem mindig jön le, hogy ugyanaz a vége. Mindhárom történetben a fõhõs úgymond csalódik a nagy szerelemben és egyedül marad. Nem ugyanúgy, de valami módon sosem jött nekik össze. Ez egy elég pesszimista szemléletre vall. Vajon James is így gondolkodik? Vagy csak egyszerûen errõl írt és azért ilyen?

Igaz, én sem vagyok romantikus és nem hiszek a sírig tartó szerelemben, valahogy sosem tudtam elképzelni, hogy valaki iránt olyan vonzalmat érezzek, hogy életem végéig kitartson.

Talán James is hasonlóan gondolkodik, de inkább majd megkérdezem tõle. Most amúgy is ideje készülõdnöm a színházba.

***

A Broadway-t nem is lehetne eltéveszteni, talán még egy turista is könnyedén megtalálná a nyüzsgõ városrészt és észrevenné a hatalmas feliratot. Szeretem a színházakat, Párizsban rengeteg darabot láttam már, ezt is amire most megyünk, de már régen, és nem ezekkel a színészekkel. Most nem én mentem Jamesért, úgy döntött, hogy külön szeretne jönni és én nem is akadályoztam ebben. Kicsit hamarább érkezem, de hogy megvárjam nem megyek be, hanem az elõtérben várakozom, ott viszont össze is futok néhány ismerõssel. Mûvészetkedvelõ ismerõseim gratulálnak a képeimhez és váltunk pár szór az õ kiállításaikról is. Érdekes dolgokat mesélnek egy új szobrászról, de abban a pillanatban kiröppen minden gondolat a fejembõl, amint meglátom Jamest.

Most elõször látom olyan öltözetben, ami tényleg az õ mérete. Az öltöny szépen kiemeli a vállait, az elõnyös szabás miatt a keskeny csípõjét is láttatni engedi. A sötétzöld ing pedig a vörös hajával vadítóan néz ki. Pedig ez egy konzervatív öltözet, rajta mégis egész dögös. Azon pedig duplán meglepõdöm, hogy hátrakötötte a haját. Vége engedi, hogy lássák ezt a csodálatos arcot a kívánatos barackszínû ajkakkal.

Wrr… legszívesebben most rögtön megcsókolnám és el sem ereszteném. De sajna nem vagyunk egyedül.

Elnézést kérek az ismerõseimtõl és James felé megyek, aki bizonytalan tekintettel néz rám, majd a szõnyegre.

- James… Hihetetlenül nézel ki. – suttogom, hogy csak õ hallja. Örülök, hogy így kiöltözött.

- Talán jobb lenne, ha hazamennék? – kérdezi alig hallhatóan – Nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni az ismerõseid elõtt.

Mi a fenérõl beszél? Ma este senkinek nincs szebb partnere és nem is szándékozom megválni tõle, de mielõtt még ezt elmondhatnám, egy dallamos nõi hang bejelenti az elõadás kezdetét.

Felvezetem az egyik privát páholyba, sosem szerettem a közönség soraiban ülni és így még neki is kedvez a helyzet.

Az elõadás kezdetét veszi, de körülbelül öt perc után rájövök, hogy képtelen vagyok a darabra figyelni. Folyamatosan elvonja a tekintetem a mellettem ülõ férfi tökéletesen szimmetrikus arcéle, a kecses hófehér nyaka és azok a csókolnivaló ajkai.

Egy idõ után ez neki is feltûnik, mert zavartan fordul felém és bizonytalanul néz a szemeimbe.

- Va-valami van az arcomon? – kérdezi halkan, az említett részre simítva az ujjait.

- Nincs. – megfogom a fotel karján pihenõ kezét – Csak annyira csodásan nézel ki, hogy nem tudom rólad levenni a szemem.

A szavaimra elpirul, annyira édes ilyenkor, hogy muszáj nevetnem, majd egy ügyes mozdulattal megragadom a derekát és az ölembe húzom.

- Lucien… Ezt nem kéne. – suttogja, kezeit az ölében tördelgetve, de nem túl meggyõzõ.

- Dehogynem. – morogva az ínycsiklandóan puha bõrébe harapok, persze csak annyira, hogy ne fájjon, de ott maradjon a nyoma.

Az érzéstõ megremeg a teste és egy félig nyögés, félig nyüszítésre emlékeztetõ hangot hallat, ezért tovább harapdálom az érzékeny bõrét. Szinte minden egyes érintésre reagál a teste, nagyon tetszik, hogy ennyire kiéhezett, de nem értem miért tiltakozik, még ha csak motyogva is. Az egyik helyen feltûröm az ingjét és az ujjaimmal végigsimítok a meleg bõrfelületen, önmagamat kínozva, mert tudom milyen eszméletlenül nézhet ki. Lefogom a kapálózó kezeit, majd erõsebben megszívom az apró kis gödröcskét a nyaka hajlatában, a hatás pedig nem marad el. Hátraveti a fejét, érzéki nyögésébe még az ágyékom is beleremeg, ami már így is érte lángom, minden egyes csókkal, minden vágyakozó nyögésével tovább fokozza a forróságot. Iszonyúan vágyom rá…

- Eh… Engedj – nyöszörgi édes hangján.

- Nem tudok leállni. Túl csábító vagy. – közelebb vonom a testét, hogy az ajkait is megízlelhessem, de amint a nadrágon keresztül megérzi a merevedésem, olyan erõvel taszít el magától, amit nem is feltételeztem volna róla.

Gyorsan kimenekül a páholyból, de nem hagyhatom, hogy ilyen zaklatottan rohangáljon és egyébként sem értem, hogy miért menekül, mikor láthatóan vágyik az érintésre.

A folyosón jár, mikor nekiszalad egy vendégnek, de mielõtt még elesne sikeresen elkapom. A tekintete olyan, mint egy riadt kis õzike, teljesen összezavar. Most miért fél ennyire tõlem?

- Sajnálom – magamhoz szorítom – Nem bírtam visszafogni magam.

- Engedj! – kiáltja egy cseppet sem fogva vissza a hangját, mire többen is felénk kapják a fejüket.

- James, kérlek beszéljük meg! – nem akartam tönkretenni semmit, de egyszerûen annyira gyönyörû és annyira összezavar, hogy sosem tudom, mit kellene tennem, vagy mit fog rá reagálni.

- Azonnal engedje el õt! – kiáltja egy idegen férfihang, majd kihasználva a meglepettségem elrántja tõlem és magához öleli. – Jól vagy Jamie?

 Jamie?! Ki ez a férfi és miért ölelgeti így?! És James miért mosolyog rá olyan megkönnyebbülten?!

- Ki maga? – kérdezem rögtön, mert egyáltalán nem tetszik, hogy õt ölelgeti.

- Egy rendõr – feleli ridegen – Ha nem akarja, hogy feljelentsem, takarodjon innen.

James úgy kapaszkodik belé, mintha én lennék a gonosz szörny, aki bántani akarja, de az bõszít fel igazán, hogy ki lehet neki ez a férfi. Mivel már többen is minket figyelnek, úgy döntök elég volt nekik ez a mûsor és ezt majd máskor beszéljük meg.

- Majd kereslek. – mondom neki halkan és idegesen ott hagyom. Ennyit a színházról.

Ingerülten a kocsimhoz megyek, de még legalább tíz percig nem indulok el, mert olyan feszült vagyok, hogy az elsõ kanyar sem tudnám bevenni. Nem is értem, egyszerûen nem fér a fejembe! Miért ne monda, hogy van valakije?! Játssza itt az elérhetetlent, közben pedig van valakije! És még képes megsértõdni azon, hogy hozzá érek! Ha szólt volna, hogy bocs, de van valakim akkor eleve nem is csókolom meg!

Most pedig még jobban bosszant és ingerel, hogy más érinti meg! Gyûlölöm, ha ahhoz érnek, ami az enyém! Õt pedig csak magamnak akarom!

***

Két órával késõbb már otthon járkálok fel alá, miután dühömben a falhoz vágtam a borospoharamat, de még mindig ideges vagyok.

Egyszerûen nem fér a fejembe, hogy miért nem szólt? Ennyire szereti, ha egyszerre több pasi van oda érte? Mert azt nem veszem be, hogy elfelejtett szólni! És egyáltalán mit kereset ott, ha mégis a barátja? Elmondta neki, hogy velem lesz és odarendelte õrködni?!

Oké, ebbõl már elegem van!

A fürdõszobában szanaszét dobálom a ruháimat, se energiám, se kedvem most a hajtogatáshoz. Gyorsan lezuhanyozom, majd bevágom magam az ágyba, de abszolút nincs kedvem aludni. Még jó sokáig forgolódom, mire sikerül lecsillapodnom és elalszom…

***

Másnap délelõtt, mikor kiszállok a kocsimból James házánál már teljesen nyugodt vagyok és tudom mit akarok mondani. Reggel higgadtan mindent átgondoltam, szóval már döntöttem. Nem foglalkozom vele többet, bármennyire is le akarom festeni már tudom, hogy úgy sem hagyná, ráadásul még játszadozott is én pedig utálom a képmutató embereket.

Becsengetek és amint kinyílik az ajtó a csodaszép tenger színû szemek rám villannak, de a válla fölött hátranézve összetalálkozik a tekintetem azzal az férfiéval.

Chh… tehát itt aludt. Vele.

Nem, nem fogok belegondolni, mert csak fölöslegesen felhúzom magam.

- Csalódtam benned James. Azt hittem nincs senkid, de tévedtem. Ahogy abban is tévedtem, hogy más vagy, mint az átlag – pedig õ is ugyanúgy hazudik és átver, mint mindenki más. Vicces, hisz még õ nevezett engem hazugnak, de végül is megérdemeltem, ha hagytam, hogy két ártatlannak tûnõ szempár elvarázsoljon. – Jobb ha megyek, mielõtt a barátod megöl a szemével. – hátra pillantok, és az a férfi úgy néz a nappaliból, mintha le akarna lõni. Nem rám kéne dühösnek lennie, végül is nem az én pasim randizott egy másikkal. – Megnyugodhatsz, nem foglak többé keresni.

Hátat fordítok és beszállva a kocsimba rögtön elhajtok.

***

A következõ napokban mindent elkövetek, hogy ne gondoljak rá, nem megyek a galériába, hogy ne lássam a képet és még a nyavalyás könyvet is az egyik fiókba süllyesztem, de egyszerûen nem hagy nyugodni valami.

- Mekkora hülye vagyok! – morgom saját magamnak a vászon elõtt ülve és színeket keverve. Nem hagyott nyugodni az a kép, amikor a színházban ült mellettem és profilból láttam azt a gyönyörû arcot, amint a szemei engem fürkésznek. Ha jön az ihlet muszáj festenem, mert megõrülök!

Ez volt egy hete, azóta pedig már ez a kép letakarva a mûterem falának van döntve a másikkal együtt, amit már visszahoztam az egy hetes kiállításról. Az viszont egy cseppet sem old meg semmit, hogy letakartam, mert majdnem minden nap megnézem és egyszerûen nem tudom kiverne Jamest a fejembõl. Azóta nem találkoztunk, pénteken pedig kerestem egy modellt, akit festhetek. Kivételesen most egy fiatal nõt, mert valahogy Jamesen kívül most nem akarok másik férfit látni.

Épp a mûteremben vagyok egy vázlatfüzettel a kezemben, hogy a kép hátterét és a részleteket, pozíciót megtervezzem, mikor csengetnek. Oda sem figyelek igazán, hisz Andreét mára várom, hogy pontosítsunk egy fotózás részleteirõl, amire egy plakáthoz van szükség. A bejárónõm majd beengedi.

- Gyere be! – kiáltok ki, ahogy kopogás zavarja meg a csendet – Figyelj Andreé, nem rakhatnánk át azt a fotózást, csütörtökre? Most nem igazán…

- Öhm… Lucien…

Elkerekednek a szemeim a hangra, aminek a tulajdonosáról az elmúlt egy hétben próbáltam megfeledkezni. Sikertelenül.

Az ajtó felé fordulok a bárszéken és alig két méterre áll tõlem James, zavartan figyelve hol rám, hol a szoba berendezésére. Ugyanolyan gyönyörû, mint egy hete és ugyanúgy viselkedik, mint egy hete. De mit akar itt?

- Te mit keresel itt? – kérdezem érzelemmentes hangon.

- Én… nem akartalak zavarni, csak… beszélhetünk egy kicsit? – a hangja halk, mégis határozott.

- Már most is beszélgetünk, de nem értem miért. Talán már meguntad a barátodat és keresnél egy másikat? – kérdezem egy gúnyos mosoly kíséretében, de ez a mosoly azonnal átvált meglepettségbe, mikor közvetlenül a szemembe néz. Nocsak…

- Az a férfi nem a barátom, hanem az apám. – jelenti ki, de mikor elé sétálok végül zavartan lehajtja a fejét.

Nincs rajtam felsõ, most is félmeztelenül alkotok, mint mindig.

- Az apád? – kérdezem, mikor eljut az agyamig, hogy mit is mondott. Az apja? James bólint, de ez akkor is… Az apja?! De hát… - Nem is hasonlítasz rá.

Annak a férfinak olyan a külseje a bronzos bõrével és a szénfekete szemeivel, mint egy azték õslakosnak, vagy egy indiánnak. James pedig… a szöges ellentéte.

- Tudom. Az anyámra hasonlítok… neki is vörös haja van és világos bõre. A szemem pedig olyan, mint a nagymamámé. – magyarázza türelmesen, komoly tekintettel.

Látom rajta, hogy nem hazudik, de ez akkor is… meglep. Egyrészt, mert sem akkor nem említette, sem másnap, amikor elmente hozzá. A viselkedése is összezavart, végül is melyik huszonnégy éves férfi fut zokogva az apjához? Még a felvetés is abszurdnak tûnt. De akkor most… minden amit róla gondoltam hülyeség volt?

- Egy teljes hétig tartott, hogy erre rájöjj és elmond? – kérdezem inkább, hisz kíváncsi vagyok néhány dologra, ha már a félreértés tisztázta.

- Még volt egy vizsgám szerdán… és írnom is kellett… meg otthon is takarítottam és nem volt idõm, vagyis… én el akartam jönni hamarább is, csak… szóval mindig meggondoltam magam. – hadarja kicsit össze-vissza, amin majdnem elmosolyodom, de aztán mégsem.

Legalább a látszata legyen meg, hogy nem tud ilyen egyszerûn levenni a lábamról.

- Nézz rám. – megvárom, míg lassan megteszi – Miért érdekelt az téged, hogy tudom, vagy nem tudom, ha egyszer nem akarod, hogy a közeledben legyek?

Láthatóan nyel egyet, majd egy mély levegõt vesz, mintha olyan nehéz lenne beszélnie, pedig csak egy egyszerû kérdés volt.

- Én… engem nem zavar a társaságod. – motyogja halkan, de néha-néha a szemeimbe pillant közben – Jó volt veled vacsorázni is és beszélgetni, de…

Nem folytatja, de ezzel még inkább összezavar. Ha jó volt neki velem, akkor miért reagál olyan furcsán a közeledésemre? Nincs pasija, szingli, és még csak nem is arról van szó, hogy az elsõ alkalommal meg akartam volna dugni. Már egy csóktól is kiakadt.

- Miért futottál el a színházban? – még azt is megértem, ha azt mondja, hogy sok volt vagy… mit tudom én! Eszembe jutott már, hogy szûz lehet és azért ennyire tartózkodó, mert fél, de soha nem mond semmit. Ahogy most sem.

- James, ha már idejöttél, és örülök neki, hogy megtetted beszélj hozzám, mert nem vagyok gondolatolvasó. – kérem fáradtan a hajamba túrva.

- Ezt… nehéz elmondani. Ki fogsz nevetni és… - megremegnek az ajkai, ahogy a kezeit maga köré fonva a falnak dõl. – Talán jobb lesz ha inkább elmegyek… butaság volt idejönnöm, ne haragudj!

Elfordulna, de egyszerûen becsukom elõtte az ajtót. Ijedt szemekkel pillant rám, látom, hogy a szemében könnyek táncolnak.

- Ne menekülj elõlem. Nem foglak bántani, de ne menj el. Ha már eljöttél és végre elmondtad, hogy szeretsz velem lenni, akkor maradj és beszéljük ezt meg. – gyengéden az arcára simítok, majd megfogom az egyik kezét amivel magát öleli és szoba másik sarkában lévõ fekete kanapéhoz vezetem. – Ülj le és nyugodj meg. Kérsz valamit inni?

- N-nem…

Oké, akkor vágjunk bele.

- Szóval, akkor mi volt a baj? – nem válaszol, csak az üveg kávézóasztalt nézi – James, visszacsókoltál és a színházban… ott is élvezted az érintésem, hiába tagadnád le. – még lejjebb hajtja a fejét, most már az arcát sem látom.

- A színházban azért… mert te… te…

- Felizgultam? – kérdezem, mert nehezére esik kimondani.

Bólint, de még én is meglepõdöm, hogy ezt nem akarta kimondani. Mondhatják, hogy puritán és hedonista vagyok, de egy szó még nem a világ vége. És mi azzal a baj, hogy felizgultam tõle?

- Tudod, én sem vagyok fából, te pedig ellenállhatatlan voltál és nem is tudtam ellenállni neked. Nem hazudtam, mikor azt mondta, hogy akarlak és hihetetlenül vágyom rád. – remélem így megérti, hogy miért tettem, bár még mindig nem indokolta meg, hogy miért menekült úgy, mint egy ijedt kis nyuszi.

Rám sandít a haja alól felsejlõ arc pírban úszik, annyira édes, de nem nyúlok hozzá. Most beszélgetünk és ennek muszáj meglennie, hogy egyrõl a kettõre jussunk.

- Mondd el te, hogy mit szeretnél. Te már tudod, hogy én téged akarlak, de neked mi lenne jó? Nem akarsz a modellem lenne, bár remélem meggondolod magad. Ha nem akarsz csak a szeretõm lenni, az is oké. Járhatunk is, mint más normális pár, bár még nem csináltam ilyet. Mondtam, hogy tetszel nekem és meg akarlak ismerni, úgyhogy benne vagyok, csak ne menekülj elõlem többé!

Még tényleg nem volt párkapcsolatom, mindig csak a szexrõl szólt, de James más. Hozzá még akkor is vonz valami, ha nincs velem azt pedig nem bírnám elviselni, ha nem lenne az enyém. Kell nekem, akarom õt és ha ehhez többet kell ajánlanom neki, mint eddig bárkinek, akkor megkapja.

Nem értem, miért szeretné látni az én ronda testem, mikor az övé sokkal szebb.
- Ez az úszódressz sokkal praktikusabb. Nem csúszkál és nem is zavar úszás közben . magyarázom a féligazságot.
Felé pillantok, de még mindig túl jól néz ki. Hallom, hogy felém lép, de kartávolságra megáll tõlem.

- Ez csak kifogás, te is tudod. – jelenti ki. Hogy tud mindig ennyire határozott lenni? – Miért nem akarod, hogy lássalak? Miért rejtegeted magad ennyire? Pedig olyan gyönyörû vagy…

- Hagyd abba! – szinte sikoltom.

- Mit hagyjak abba?

- Ne mond folyton azt, hogy gyönyörû a testem! Te nem láttad, nem tudod milyen! – minden sejtemben reszketve ölelem át magam, fejem elõre bukik, így nem láthatja könnyeimet. Tényleg nem tudja, hogyan nézek ki. Én láttam magamat. Gusztustalan vagyok. Mindegy, hova megyek mindenhonnan kinéznek, mert tudják, hogy torzszülött vagyok, és inkább cirkuszban kéne mutogatniuk. Akkor legalább haszna is lenne valakinek belõlem.

Erõs kezek simítását érzem meg a karjaimon, ami csak fokozza remegésem.

- Lucien, kérlek ne…

- Csss… csak hallgass meg. – suttogja közel hajolva a fülemhez. – Igazad van abban, hogy nem láttam a tested, úgy ahogy gondolod, de a dresszedben tökéletesen látom az alakodat. – mégjobban ölelem magam, ezért szeretek egyedül úszni, mert akkor nem lát senki. Csuklóimnál fogva fejti le karjaimat a testemrõl. – Amit én látok az, egy olyan test amilyet még Michelangelo szobrai is megirigyelhetnek. Erõs combok, amik keskeny csípõbe vezetnek… – ahogy beszél simogatni kezd, én pedig teljesen ledermedek. - …kemény, izmos hasfal ahol minden kis kocka tökéletesen kirajzolódik. Formás mellizmok, kellemesen izmos karok, arányosan szélesedõ vállak, hosszú kecses nyak, ami szép ívet zár be a kirajzolódó kulcscsontokkal. Mindezt tökéletesen sima, hófehér bõr fedi, aminek a tapintása olyan, mint a legdrágább kínai selyem – kezével óvatosan maga felé fordítja arcom. – Angyali arcvonások, amit érzéki, csókolnivaló ajkak díszítenek és viharos tengerre emlékeztetõ szemek koronáznak meg. A hajad pedig… mintha a vad és perzselõ sivatagi alkonyt látnám magam elõtt.

Hazudik. Minden szava csupa édes méregtõl csepegõ hazugság. Mint a la cantarella*.
Magához szorít, de egyszerûen nem tudok reagálni. Még a szellõpuha csókjára sem.

- Én ezt látom James, akárhányszor rád nézek, ezernyi szépség jut az eszembe és te megtestesíted mindet.

Hát egy fél pillanatnyi õszinteséget sem érdemlek?
Menekülnöm kell! - kapom fel a fejem, sa medence irányába lódulok. Lehúzom a fejem tetejérõl a szemüvegem, s a vízbe vetõdöm. - Le kell nyugodnom. Itt nem bánthat, a víz megvéd mindentõl. A gondolatoktól is.

Nem tudom, mióta vagyunk itt, de szerencsére csak egyszer zavart meg a pancsolásomban. Az izmaim kezdenek kellemesen zsibogni, így azt hiszem mára elég volt. Majd valamikor még eljövök ide. Az egyre közeledõ izsgaidõszaknak hála nagyon kevesen fognak idejárni mostanában.

Érzem, hogy engem néz, ezért lesunyt fejjel lépek elé.
- Jó lesz neked, ha most megyünk? .

- Persze, ahogy akarod. – feleli érzelemmentesen. Biztos megbántottam valamivel. Pedig nem akartam.

- Jó sokáig bírod egyhuzamban. Versenyeztél is korábban? – kérdi az öltözõ felé menet.

- Nem… csak szeretek úszni. A víz… megnyugtat és ellazít. – a szekrényem elõtt állva rásandítok. – Megtennéd hogy… hogy a másik sorban…

 – Persze.
Miután távozik veszek egy mély levegõt, s az egyik kabinab menekülve levetkõzöm. Gyorsan átvedlek, de muszáj leülnöm pár percre, a lábaim nagyon remegnek.

A kocsiban feltekeri a fûtést, így kevésbé fázom. Nem figyelem merre, megy, hiszen korábban már úgyis megbeszéltük.

- Itt vagyunk. – mosolyog rám.
Máris? Kipillantok az ablakon, s nem kicsit döbbenek meg. De... De ez az én házam.

- Nem hozzád megyünk?

- Nem bánnád? – vonja fel szemöldökét. Nagyon is bánnám, de ezt nem mondhatom neki. – Nem fogom erõltetni, azt szeretném, hogy jól érezd magad velem, nem pedig kényelmetlenül.

- Tényleg?- kérdem meglepetten.

- Igen.

- És ha… soha sem fogom akarni, hogy aktot készíts rólam? Akkor már nem is akarsz velem találkozni ugye?

Nagyot csalódnék benne, ha csak azért a képért próbálkozott volna. Szeretek a közelében lenn, hiszen olyan szépeket hazudik.

- Nem vagyok ilyen szemét, akármit is gondolsz rólam – közli ridegen, majd rám m osolyog – Nem csak a festmények miatt akarok találkozni veled, hanem, mert tetszel nekem és jobban meg akarlak ismerni. Az csak plusz jutalom, nagyon nagy jutalom, ha még képet is alkothatok rólad.

Asebváltót kezdem el piszkálni zavaromban. Muszáj alamit kezdenem a kezeimmel.

- Menjünk hozzám, vagy inkább hazamennél?

- Most inkább haza… talán majd máskor, de most ne haragudj… - kezdek mentegetõzni.

- Nem haragszom. Pénteken, vagy hétvégén ráérsz esetleg?

- Pénteken - felelem gondolkodás nélkül.

- Elvihetlek színházba? Persze csak ha szeretnéd.
Színház? Szeretem az elõ adásokat, de a tömeg...

- Ott túl sokan vannak – osztom meg vele ellenérvemet. Amár szokásává vált mozdulattal kezdeményez szemkontaktust.

- Külön páholyt foglalok, rajtunk kívül nem lesz ott senki.
Ennyi mindent megtenne csak azért, hogy ne érezzem magam kellemetlenül? Ez nagyon kedves. Önkéntelenül húzódnak mosolyra ajkaim.
- Úgy igen… el… elmegyek veled.

Közelebb hajol, közben keze arcomra simul. Azonnal megdermedek. Menekülni kéne! Hiába nézném szvesen az arcát, jobb lenne nem rá nézni, mégis...

- Megcsókolhatlak?

Hirtelen elfogy a levegõm. Hátrébb húzódok, így csak a kezemre lehel csókot.

- Kérhetek tõled valamit? - hangja megállásra késztet.

- Mit? – attól függ, hogy mit akar.

- Állj meztelenül egy tükör elé és képzeld el azt, amit ma délután mondtam neked. Lásd magad az én szememmel. – jegyzi meg komoly hangon. Elég, csak visszagondolnom arra, amit mondott, és már futok is a lakásom biztonságába.
Ismét az ajtónál kucorgok.
- Jaj, Mei! Most mit tegyek? - nézek tanácstalanul a macskámra. - Kipróbáljam?
Sajnos nem válaszol, így kénytelen vagyok tovább gondolkodni. Hála az égnek van rá majdnem kettõ napom.

Csütörtök este fáradtan esek be az ajtón, és egybõl becélzom a fürdõt. Teleengedem a kádat finom meleg vízzel, s fürdõ olajjal. Leetkõzöm, majd megállok a letakart tükör elõtt. Teljesítem Lucien kérését, így leemelem a törölközõt.
Szavai a fejemben kavarognak, és mostmár egyáltalán nem értem, hogy mirõl beszélt.
A lábaim, akárcsak a karjaim inasak, és aránytalanok. A csípõm csontos, a hasam beesett, a melkasom is túl lapos, széles vállakat pedig csak hazudhatok magamnak. A nyakam túl hosszú, a bõröm meg olyan, mint valami rossz hulláé. Az arcom pedig bárkit elijeszt az eszétõl  tíz méteres körzetben. Lehet, hogy Luciennel is ez történt, és ezért lát másképpen, mint a valóság.
Gyorsan visszatakarom a tükröt. Jobb lesz, ha elfelejtem, amit mondott, és inkább kiáztatom magamból a mai napot.

Elõzetes egyeztetés után megtudom Lucientõl, hogy este hétkor kezdõdik az elõadás. A Kaukázusi krétakörre vett jegyeket. Már láttam egyszer. Igazán szép darab, Brecht írta, ha jól emlékszem. Zenés darab, ami a grúz polgárháború alatt játszódik. Egy salamoni történet.
Gyorsan felöltözöm, s a már hívott taxiba szálva célba veszem a Broadway-t. Az utca közepe felé található színházba hívott. Csendesen lépek be a kivilágított elõtérbe. Azonnal kiszúrom Lucien-t, valakikkel beszélget. Magas alakjára egy karcsúsított szabású fekete öltöny simul, amihez fehér inget, királykék nyakkendõt vett fel. Hirtelen még inkább tudatában vagyok, mennyire borzalmasan nézek is ki. Rajtam egy egyszerû fekete gyapjú öltöny van, sötét erdõzöld inggel, és fekete nyakkendõvel. A hajamat kivételesen hátrafogtam egy szalaggal, mert még régebben Lina azt mondta, hogy egy férfinek nem illik ilyen helyen kibontott, hosszú hajjal megjelenni.
Mikor megállok elõtte szemei elkerekednek. Azt hiszem most fogj kijelenteni, hogy nem hajlandó velem mutatkozni.
- James... Hihetetlenül nézel ki - suttogja.
- Talán jobb lenne, ha hazamennék? - kérdem halkan. - Nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni az ismerõseid elõtt.
Mielõtt bármit mondhatna a hangszórókból áradó kellemes nõi hang közli, hogy nem sokára kezdõdik az elõadás.
Felsétálunk a lépcsõsorokon, engedem, hogy vezessen. Egy apró páholyba megyünk, ahonnét kicsit oldalról látni rá a színpadra.
Az elõadás elkezdõdik, de nem igazán tudok odafigyelni, mivel magamon érzem Lucien tekintetét.
- Va-valami van az arcomon? - érintem hozzá kezemet.
- Nincs - fogja meg kezem. - Csak annyira csodásan nézel ki, hogy nem tudom rólad levenni a szemem.
Érzem, hogy elpirulok. Nem értem, miért hízeleg. Halkan kuncogva megragadja a derekam, és az ölébe húz.
- Lucien - suttogom. - Ezt nem kéne.
- Dehogynem - mormogja a nyakamba, majd beléharap. Az érzésre végigfut rajtam a remegés. Halkan felnyüszítek, mire õ tovább harapdál.
Nem tudok megszólalni, ujjai besiklanak az ingem alá, és hasamat simogatja. Ajkamba kell harapnom, hogy ne nyögjek fel hangosan. Próbálom eltolni a kezét, de lefog. Eyg erõsebb szívásra hátrabukik a fejem, ekkor oldalról csókolgatja a torkom.
- Eh... Engedj - nyüsszenek félig hunyt pillákkal.
- Nem tudok leállni - morogja. - Túl csábító vagy.
Közelebb húz magához, így megérzem merevedését a fenekemnél. Szemeim elkerekednek, s minden erõmet összeszedve elököm magam tõle. Felpattanok, és kimenekülök a páholyból. A folyósók szerencsére üresek, ennek hála akadálytalanul rohanhatok kifelé. Hallom, hogy Lucien követ.
Csak futok, nem nézek semerre sem. Véletlenül nekimegyek valakinek. Luciennek ekkor dikerül elkapnia.
- Sajnálom - szorít magához. -  Nem bírtam visszafogni magam.
- Engedj! - kiáltom, közben próbálom kiszabadítani magam.
Többen is minket figyelnek minket.
- James, kérlek beszéljük meg! - kérlel.
Váratlanul valaki megragadja a karját.
- Azonnal engedje el õt! - rántják el tõlem. - Jól vagy Jamie?
Felnézek, és egy ismerõs pillantással találom szembe magam.
- Ki maga?  - morran rá Lucien.
- Egy rendõr - feleli. - Ha nem akrja, hogy feljelentsem, takarodjon innen.
- Majd kereslek - suttogja távoztában.
Könnyes arccal bújok az otthon illatú erõs karokba. Beültet a kocsijába, és hazavisz.
- Ki volt ez a szemtelen ficsúr? - kérdi, miközbenteát rak elém.
- Tudod apu õ... - és mindent elmesélek neki. Majdnem mindent. Nem mondja el a véleményét csak átölel.

Másnap délelõtt beállít hozzám Lucien. Apa még itt van, mivel anya elutazott.
Lucien tekintete találkozik apáéval, s kölcsönös dühöt látok felvillani.
- Csalódtam benned James - mondja szomorúan Lucien. - Azt hittem, nincs senkid, de tévedtem. Ahogy abban is tévedtem, hogy más vagy, mint az átlag. Jobb, ha megyek, mielõtt a barátod megöl a szemével - pillant apára.
Õ... Azt hiszi, õ a barátom? Tudom, hogy nem igazán hasonlítunk, elvégre apán kiütnek az indián gének. Õ az a tipikus amerikai õslakos kinézetû férfi.
Most mégis mit tegyek?

Várom a válaszát, kizárva a teremben nyüzsgõ emberek zaját és csak az elõttem álló szépségre figyelek.

- Ma uszodába akartam menni. – jegyzi meg, az ajkai édesen lefelé görbülnek, szinte furcsának mondanám ezt a teljesen természetes reakciót a részérõl.

- Uszodába? – õ? Ez érdekes, nem gondoltam volna, hogy a sok pólót és garbót képes ledobni magáról. Hm… és csak egy fürdõnadrág takarja majd. – Végül is elég régen úsztam utoljára. Mit szólnál, ha együtt mennénk, és utána jönnél fel a mûtermembe?

Ha nem szégyelli, hogy mások elõtt mutatkozik fürdõruhában, akkor nem lehet olyan nagy dolog számára, ha mondjuk felsõ nélkül festem meg elõször.

A szavaimra nagy riadt szemekkel néz maga elé, de teljesen a gondolataiba felejtkezett. Nem tudom mi járhat a fejében, de nem hiszem, hogy tetszene ha tudnám. Úgy elsápadt, mintha elütötték volna a kiscicáját.

- James – finoman az arcához érintem a kezem – Itt vagy még? Mehetünk?

Mint egy robot úgy bólint, és most már azt kívánom, bár belelátnék a fejébe, mert valósággal lesokkolta magát a saját gondolataival.

- Andrée – szólok a nem messze álló férfinak – Elmentem.

- No, de Lucien! Még nem végeztünk mára! – közli felháborodottan, de nem érdekel, van fontosabb dolgom is, mint olyanokra vigyorogni, akik egy cseppet sem érdekelnek.

- Egyedül is tudod vinni a boltot, elvégre nincs eladó képünk. – csak azokhoz kell az aláírás a papírokra.

- Ohh, igazis. – átad egy újabb névjegykártyát, mire elmosolyodom – Kaptál még egy ajánlatot a képre.

Mosolyogva nézek Jamesre miközben kifelé tartunk és látom, hogy elpirult. El sem tudja képzelni, hogy milyen csábító ilyenkor. Ha nem tudnám, hogy kiakadna itt helyben megcsókolnám.

Hazaviszem, hogy összeszedhesse a holmiját, megvárom a nappalijában, de társaságom az akad. A kövér macskája – Mei, ha jól emlékszem – megint az ölemben landol és dorombol, mint egy rozsdás motor.

- Nem bánnám, ha a gazdád is így dorombolna az ölemben. – morgom a cicának mosolyogva, szerencsére a pólóm most megússza.

- Mehetünk – lép be James egy sporttáskával.

- Rendben – leteszem a kövér cicát és felállok – Merre kell menni?

Uszodánál még nem voltam és nem is kerestem, szóval fogalmam sincs.

- Az egyetem természettudományi karára. Azt tudod, hol van?

Nemlegesen megrázom a fejem, New York elég nagy és még koránt sem néztem szét mindenhol, mert nem volt rá idõm, de most hogy a képeim elkeltek, a lakásom alakulóban lesz néhány szabadnapom, amit festéssel és Jamesel akarok eltölteni. Vagy a kettõ kombinációjával.

Vezetés közben mondja, hogy merre menjek, de észreveszem, hogy egész úton mereven bámulja a mûszerfalat. Talán nem szeret kocsiban ülni? Vagy a kis légtér zavarja?

Hamar megérkezünk, a diákigazolványával sokkal könnyebb, mert nem kell parkolóhelyet keresgélni, pusztán megmutatja az õrnek és kész.

- Van itt valahol egy ruhabolt? – kérdezem, bár ha nincs szívesen elnézem ahogy õ úszik. Legalább merítek némi ihletet belõle és hosszasan csodálhatom.

Értetlenül néz rám, mintha nem értené amit mondtam.

- Gondolom nem fürödhetek meztelenül a medencében. Vagy mégis? – viccnek szántam, bár engem az sem zavarna. Nem vagyok szégyenlõs.

James a másodperc tört része alatt olyan vörös lesz, mint a friss eper. Az intenzív szín a füleitõl indulva szétterjed az arcán és le a nyakán a póló alá. Kíváncsi lennék mire gondolt, hogy ezt a reakciót váltotta ki.

- A… Ha elmész itt lefelé, majd… majd jobbra az elsõ utcán ott találsz egy sportboltot. Ott árulnak fürdõruhákat is. – alig bír beszélni, annyira dadog – Én addig elmegyek a sportcsarnokba, ott van az uszoda. Az az ösvény vezet fel hozzá, az arborétumon keresztül. – egy a füvön keresztül kitaposott sávra mutat, én pedig megjegyzem amit mondott, nem szokásom eltévedni.

- Ott találkozunk – megsimítom a haját, nagyon jól áll neki mikor szabadon hagyja ezeket a fényes, hullámos tincseket.

A boltba könnyen eltalálok és valóban nagy a válaszék sportfelszerelésekbõl és így úszáshoz szükséges dolgokból is. Nem kell vele sokáig vacakolnom találok a méretemben divatos, fényes fekete anyagból készült fecske fazonú fürdõalsót, most ez a fazon hódítja a piacot és nekem semmi bajom nincs vele.

Kifizetem majd visszamegyek, a sportcsarnoknál egy hölgy útbaigazít a megfelelõ ajtó felé, de a hatalmas uszodában jelenleg senki sincs. Ennyire népszerûtlen hely lenne?

 Pedig az úszás jó dolog. Azon kívül, hogy csodás karizmokat varázsol, egészséges és élvezetes hobbisport.

James nyilván még az öltözõben van, itt pedig nincs senki tehát inkább itt öltözöm át. Igaz, hogy látni szeretném meztelenül, de nem törnék rá, mert már rájöttem, hogy a frászt hoznám rá. Gyorsan átkapom a fürdõalsót a ruháimat szép rendezett kupacba rakom, hogy ne gyûrõdjenek össze, majd az öltözõ felé sétálok, hogy bent lerakjam a holmim.

Épp akkor lép ki mikor az ajtó elé állok és akaratom kívül is megijesztem, összerezzent. Végigvezeti rajtam a tengerszín szemeit, az arca azonnal az elõbbi vörös árnyalatot ölti fel és azonnal a padlóra szegezi a tekintetét, de ami most engem jobban érdekel az…

- Nem igazság! – morgom kissé rájátszott csalódottsággal – Azt hittem végre láthatom a tested. – gondolhattam volna, hogy ez nem lesz ilyen egyszerû. Egy ennyire szégyenlõs férfi nem fog egy falatnyi fürdõalsóban flangálni, de azért ez akkor is túlzás.

- Ez az úszódressz sokkal praktikusabb – motyogja – Nem csúszkál és nem is zavar úszás közben.

Rám sandít, de aztán újra a földet nézi még mindig vörösen. Közelebb lépek hozzá, hogy alaposabban megnézzem, mert úgy jobban figyelve rájövök, hogy ha a gyönyörû bõrét nem is látom, az alakját tökéletesen kiadja. Kellemesebben nem is csalódhattam volna, mert a korábbi gondolatom beigazolódott. Sportol, méghozzá rendszeresen.

- Ez csak kifogás, te is tudod. – vetek ellent az érveinek – Miért nem akarod, hogy lássalak? Miért rejtegeted magad ennyire? Pedig olyan gyönyörû vagy…

- Hagyd abba! – kiáltja kétségbeesett hangon, mire összeráncolom a szemöldököm.

- Mit hagyjak abba?

- Ne mond folyton azt, hogy gyönyörû a testem! Te nem láttad, nem tudod milyen! – remegve átkarolja magát és elfordul, a fejét lehajtva húzza össze magát, mire hirtelen egy furcsa érzés áraszt el, amit nagyon régen nem éreztem már: bûntudat, amiért kiborítottam.

Az a baj, hogy nagyon nehéz eligazodnom rajta, hisz itt nem mûködik az, ami másoknál. Õt nem csábíthatom el csak úgy, hogy aztán egy kellemes éjszaka után szétváljanak az útjaink. Nem, mert tõle kell valami más is, neki is adni akarok valami mást, de fogalmam sincs mit. Õ különleges, kívül és belül is és fogalmam sincs miért vonz ennyire.

A háta mögé sétálok, lassan, hogy ne ijesszem meg és alig érintve végigsimítok a felkarján, a könyökétõl a válláig, az érintésemre megremeg.

- Lucien, kérlek ne…

- Csss… csak hallgass meg. – suttogom a fülébe, bár az úszósapkája eltakarja – Igazad van abban, hogy nem láttam a tested, úgy ahogy gondolod, de a dresszedben tökéletesen látom az alakodat. – összeszorítja maga elõtt a karjait, ezért a csuklóira fonom a kezem és gyengéden elhúzom onnan. – Amit én látok az, egy olyan test amilyet még Michelangelo szobrai is megirigyelhetnek. Erõs combok, amik keskeny csípõbe vezetnek… – végigjáratom a kezem az említett helyeket, de õ meg sem mozdul - …kemény, izmos hasfal ahol minden kis kocka tökéletesen kirajzolódik. Formás mellizmok, kellemesen izmos karok, arányosan szélesedõ vállak, hosszú kecses nyak, ami szép ívet zár be a kirajzolódó kulcscsontokkal. Mindezt tökéletesen sima, hófehér bõr fedi, aminek a tapintása olyan, mint a legdrágább kínai selyem – magam felé fordítom az arcát, hogy a szemeibe nézhessek, amik kissé könnyese még – Angyali arcvonások, amit érzéki, csókolnivaló ajkak díszítenek és viharos tengerre emlékeztetõ szemek koronáznak meg. A hajad pedig… mintha a vad és perzselõ sivatagi alkonyt látnám magam elõtt.

Még mindig olyan mintha megfagyott volna, nem reagál semmire csak mereven néz a szemeimbe, miközben én magamhoz szorítom. Szerintem már el is felejtette, hogy elõször zavarba jött a majdnem meztelenségem láttán.

Egy csókot lehelek az ajkaira, de mintha csupán pillangó szárnyak érintenék, nem erõltetek rá semmit.

- Én ezt látom James, akárhányszor rád nézek, ezernyi szépség jut az eszembe és te megtestesíted mindet. – nem tudnék rajta olyasmit találni, ami nem varázsolna el.

Nem mondom, hogy álmaim férfija, mert az nagyon hülyén hangzana, de benne külsõleg minden megvan, amit egy férfiban csak kerestem.

Hirtelen elkapja tõlem a fejét, majd elõre iramodik a medence felé. Elsõre megijeszt, hogy túl sok volt, amit hallott, de megnyugszom, mikor egy precíz fejessel a vízbe veti magát és úszni kezd a túloldal felé.

Sóhajtva fordulok én is a medence felé, jobb lesz lehûteni magam, mert bármennyire is tárgyilagosan beszéltem hozzá, a teste kezdett felizgatni. Ha nem lett volna rajta a ruha és anélkül érinthetem… ahh te jó ég, inkább bele sem gondolok…

Kicsit több mint két órát vagyunk itt, és nekem is jól esett ez a testmozgás, hisz én is szoktam edzeni. Még nem találtam megfelelõ edzõtermet, de mindenképp fogok. Az itt töltött idõ alatt nem nagyon szóltunk egymáshoz, õ úszott, én gyakran a medence szélérõl figyeltem és csak egyszer kérdeztem meg tõle, hogy hozzak-e neki egy italt.

Viszont szinte biztos vagyok benne, hogy ma már nem fog feljönni hozzám, de nem fogom erõltetni. Ha még korai neki – a furcsa lelkiállapotát tekintve – akkor még maradunk az ismerkedés-bizalom fázisban. Eszembe jutott pár ötlet, hogy hová vihetném, de majd megbeszéljük.

A medence szélérõl figyelem, ahogy kimászik, majd kissé tétován odasétál hozzám és a földet bámulva megszólal.

- Jó lesz neked, ha most megyünk? – kérdezi csendesen.

- Persze, ahogy akarod. – felállok, majd felkapom a ruhakupacomat és elindulok vele az öltözõbe. Idõközben már érkeztek ide ketten.

- Jó sokáig bírod egyhuzamban. Versenyeztél is korábban? – kérdezem, hisz a pillangóúszás is nagyon jól ment neki.

- Nem… csak szeretek úszni. A víz… megnyugtat és ellazít. – az öltözõbe érve megáll a szekrényénél, de aztán rám pillant. – Megtennéd hogy… hogy a másik sorban…

Elpirul zavarában, de értem mit akar mondani. – Persze. – egy sorral elõbbre megyek, majd áttörlöm magam és felveszem a ruháimat. Az fürdõalsót egy kistáskába teszem, és az öltözõ elõtt megvárom míg James is kiér. Neki kicsit tovább tart, nyilán nehezebb lehámoznia azt a gumi szettet, de végül kijön. Rámosolygok, amiért most hajlandó a szemembe nézni, de nem bírja így sokig és lejjebb hajtja a fejét.

A kocsiban ülve megint nem szól hozzám, bekapcsolom a fûtést, hogy a nedves bõre miatt nehogy fázzon és egyenesen a lakásához vezetek.

- Itt vagyunk. – szólítom meg mosolyogva, annyira belemerült a mûszerfal látványában.

Kinéz az ablakon, majd meglepett tekintettel rám.

- Nem hozzád megyünk?

- Nem bánnád? – kérdezem felvont szemöldökkel, de megadják a választ a lesütött szemei – Nem fogom erõltetni, azt szeretném, hogy jól érezd magad velem, nem pedig kényelmetlenül.

- Tényleg?

- Igen.

- És ha… soha sem fogom akarni, hogy aktot készíts rólam? – kérdezi kíváncsi, de komoly szemeikkel. – Akkor már nem is akarsz velem találkozni ugye?

Most nem tudom meglepõdjek-e vagy megsértõdjek a kérdésén.

- Nem vagyok ilyen szemét, akármit is gondolsz rólam – mondom végül semleges hangom, de végül rámosolygok – Nem csak a festmények miatt akarok találkozni veled, hanem, mert tetszel nekem és jobban meg akarlak ismerni. Az csak plusz jutalom, nagyon nagy jutalom, ha még képet is alkothatok rólad.

Hosszú ujjaival a sebváltó tetejét simogatja.

- Menjünk hozzám, vagy inkább hazamennél? – kérdezem végül megtörve a hirtelen beállt csendet.

- Most inkább haza… talán majd máskor, de most ne haragudj…

- Nem haragszom. Pénteken, vagy hétvégén ráérsz esetleg? – kitaláltam valamit, amíg õ úszott.

- Pénteken.

- Elvihetlek színházba? Persze csak ha szeretnéd. – én imádom a színházat, de ezzel nem mindenki van így. Sokan nem csípik az elegáns viseletet.

- Ott túl sokan vannak – motyogja, de az álla alá nyúlva felemelem a fejét és a szemébe nézek. Ezek a gyönyörû szemek…

- Külön páholyt foglalok, rajtunk kívül nem lesz ott senki. – így már remélem nem lesz probléma.

Meglepetésemre egy kicsi mosoly kúszik az ajkaira. Üdítõ látvány a szomorú arckifejezés után, de most nem tudom miért kapom.

- Úgy igen… el… elmegyek veled. – mondja halkan, látom, hogy zavarban van, de annyira csábítóak az ajkai miközben mosolyog.

Közelebb hajolok hozzá, kezemet az arcára simítom, mire lefagy ugyan a mosolya, de egyhelyben marad. A tekintete közöttem és a sebváltó között villog.

- Megcsókolhatlak?

Elakad a lélegzete, majd sajnálatomra elhúzódik az érintésemtõl, így csak a kezét emelem fel és csókolom meg. Érdekes… pedig ha kérdezés nélkül tettem, mindig viszonozta.

- Kérhetek tõled valamit? – kérdezem, mikor már ki akar szállni.

- Mit? – sandít hátra kissé bizalmatlanul a válla fölött.

- Állj meztelenül egy tükör elé és képzeld el azt, amit ma délután mondtam neked. Lásd magad az én szememmel. – mondom komolyan, hisz már sejtem hol a probléma, csak azt nem hogy honnan ered és miért.

A múltkorihoz hasonlóan kiviharzik az autóból még bezárni is elfelejti, de nem baj. Remélem legalább megfontolja amit kértem, de még jobb lenne ha ki is próbálná.

Reszketve harapok ismét a számba. Látom, hogy ökölbe szorulnak a kezei. Talán meg akar ütni?

- Nézz rám James – suttogj, én pedig eleget teszek a kérésének. A felém nyúló kéztõl megrettenek. Nem tudom, hogy mit akar.

- Ne…

- Jól van, nyugodj meg, nem bántalak – duruzsolja megnyugtatóan.

- Kocsival jöttél?

- Nem… metróval, de már megyek is – fordulok el tõle. Menekülnöm kell!

- Hazaviszlek.

Döbbenten pillantok rá.

- Nem szükséges, én is haza tudok menni – mosolykázok rá, ám õ továbbra is határozott arckifejezéssel pillant rám.

- Én hívtalak meg vacsorázni, ezért szeretnélek haza is vinni. Már sötét van kint és éjszaka elég sok tolvaj garázdálkodik a metró környékén. Kérlek, engedd meg…

- Nem akarok gondot okozni. Nem kell miattam fáradnod – motyogom, ám õ csak elmosolyodik.

- Nem fáradság – veszi magához a kulcsait, és az iratait. – Mehetünk is.

Sóhajtok egyet. Nem értem, miért akar ennyire mellettem lenni. A parkolóba lifttel megyünk le. Egy szép, és drágának kinézõ autóhoz vezet. Kinyitja nekem az ajtót, de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg beszálljak-e. Busszal egyszerûbb lenne. Mikor elhelyezkedik mellettem, bekapcsolom az övet, nem szeretnék ideje korán távozni.

- Fázol? Bekapcsoljam a fûtést?

- Nem, jól így – mormogom, még mindig kezeimet tördelve.

Húsz perc ennyire közel hozzá kicsit sok volt. Kellemes, de sok.

A lakásom elõtt áll meg.

- Köszönöm, hogy hazahoztál.

- Örömmel, máskor is. És James? – visszafordulok, hogy megtudjam mit is szeretne, de csak egy puszit kapok tõle. – Szép álmokat!

Kipattanok a kocsiból, és amilyen gyorsan csak tudok, bemenekülök a házba. Ez már túl sok volt nekem.

- Mégis mit csináljak most Mei? – kérdem a hozzám bújó, doromboló pamacstól.

A hétvégém tanulással telik. Ilyenkor még az edzést is hanyagolom, hiszen sokkal butább vagyok, mint az átlag diákok.

A zh nem volt egyszerû, de legalább túl vagyok rajta. Sajnos a szerdai novella leadási határidõ sem könnyítette meg a dolgom.

Kissé feszülten lépek be a galériába, ahol azonnal saját pillantásommal nézhetek farkasszemet. Oldalról mozgást látok, így arra fordulok. Lucien közelít hozzám egy királykék pólóban, ami kiemeli csodazöld szemeit, vörös haját, és nem utolsó sorban nagyszerû alakját. Tekintetem önkéntelenül is a földre szegezem. Egy ilyennek, mint én nem illik megbámulnia egy hozzá hasonló embert.

- Szia, örülök, hogy eljöttél. – ragadja meg kezemet. Ajkaihoz húzná, de én elrántom elõle.

- Mi a baj? – kérdi enyhén döbbent hangon.

- Mindenki néz.

Mert minket néznek. A jóképû Lucient, és a ronda ént.

- Gyere oda, ott kevesebben vannak – mutat oldalra, egy hármas képcsoport felé.

- Hogy sikerültek a vizsgáid?

- Jól, túl vagyok rajta. – rebegem. Nem merek ránézni.

Mikor a képekhez érünk, rájuk pillantok. Elámulok a szõkéshajú fiú szépségén. Minek kellek én Luciennek, ha ilyen gyönyörû embereket is festhet? Hiszen én ennek a fiúnak a kisujjáig sem érek fel.

- Tudod, már hét ember is meg akarta venni a képet. – vonja magára figyelmemet.

- Csak mert olyan szépen megfestetted, hogy nem tudják, hogy azok az én szemeim. – bámulom mereven a kezeimet. Ujjait megérzem állam alatt. Azt hiszem ez lassan szokássá válik nála.

- Nézz rám kérlek, szeretem az arcodat nézni, mikor velem beszélgetsz. – simít végig arcomon.

- Akkor tényleg nem adod el?

Azt hittem csak viccbõl mondta, és elsõ adandó alkalommal megszabadul tõle.

- Nem. Ki fogom tenni az új lakásomban vagy… ha szeretnéd, neked adom ajándékba..

- Inkább tartsd meg te.

Nem szeretnék olyan képet, ami nem tükrözi a valóságot.

- Mit gondolsz ezekrõl a képekrõl? – pillant a mellettünk lévõ triumvirátusra.

- Nagyon szépek… mint egy álom. – de ez csak a modell miatt van. Nem várhatja el, hogy a rólam készültképek is hasonlóan jól sikerüljenek. – De én nem tudok így, ahogy ez a fiú.

- Mire gondolsz?

Válaszként rábökök a középsõ aktra. Nem akarom, hogy lássa az ocsmány testemet.

- Így akarsz engem lefesteni ugye? – pirulok bele a mondandómba. – Hogy nincs rajtam semmi.

- Nem tagadom, igen, nagyon szeretnélek úgy lefesteni. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörû tested van, épp olyan gyönyörû, mint az arcod és a szemeid.

Csak nézem õt. Hogyan hihetném el azt, amit mond? Nekem is mûködik még a tükröm, még akkor is, ha csak naponta egyszer használom. Nem vagyok gyönyörû. A képen lévõ fiú az, de én biztosan nem.

- Tegyünk egy próbát legalább. Gyere el a mûtermembe és kipróbálunk valamit, ami még nem túl kényelmetlen a számodra. Ha attól tartasz, hogy visszaélek a helyzettel, elõre leszögezem, hogy soha nem molesztáltam egyetlen modellt sem, és mint mondtam nem ingyen kérem.
- Ma uszodába akartam menni – biggyesztem le az ajkaimat.
Olyan ritkán jut idõm rá, és ma szinte biztos, hogy senki nem lesz ott. Ez egy kivételes alkalom, hisz nem kell magamon éreznem mások undorodó pillantásait. Amúgy meg szeretek odajárni, mert nagyon jó érzés a vítben lenni, szinte minden gondom elfelejtem.
- Uszodába? – vonja fel a szemöldökét, közben szemeiben furcsa fény csillan fel. – Végül is elég régen úsztam utoljára. Mit szólnál, ha együtt mennénk, és utána jönnél fel a mûtermembe?
Ha… Ha velem jön, akkor látni fogja a testem. Lehet, hogy egy életre megundorodna tõlem… Nem akarom, hogy undorodjon tõlem, csak azt, hogy ne erõltesse, ezt a festmény dolgot.
- James – érinti meg arcomat. – Itt vagy még? Mehetünk?
Csak bólintani van erõm.
- Andrée – szól oda a múltkori férfinak. – Elmentem.
- No de Lucien! Még nem végeztünk mára – kezdi felháborodottan, azonban Lucien elébe vág.
- Egyedül is tudod vinni a boltot, elvégre nincs eladó képünk.
- Ohh, igazis. – vesz elõ egy névjegyet. – Kaptál még egy ajánlatot az új képre.
Kissé elpirulok a gondolatra, hogy ez esetleg az én szememrõl készült festmény lehet.
Lucien önelégülten mosolyogva kísér ki az autójához. Nem kérdez semmit, csak hazavisz, hogy felkapjam, a már odakészített hátitáskám.
- Mehetünk – pillantok a lusta macskámat simogató férfire.
- Rendben – áll fel. – Merre kell menni?
- Az egyetem természettudományi karára. Azt tudod, hol van?
Megrázza a fejét, mire elmagyarázom neki végig a mûszerfalat bámulva. A kocsija gyorsan suhan a gyér forgalomban. Az ebédidõnek vége, így alig vannak az utakon. Hamar az egyetemhez érünk. Beállunk a diákok parkolójába. Eléggé zárt hely, csak a diákigazolvány felmutatásával enged be az õr.
- Van itt valahol ruhabolt?
A kérdésére teljesen értetlenül meredek rá. Az meg minek neki?
- Gondolom, nem fürödhetek meztelenül a medencében. Vagy mégis?
Teljesen elvörösödöm a gondolatra. Lucien csupaszon, vizes testtel. Ez… Jujj!
Jézusom! Már nem csak gusztustalan, és buta vagyok, hanem még perverz is.
- A… Ha elmész itt lefelé, majd… majd jobbra az elsõ utcán ott találsz egy sportboltot. Ott árulnak fürdõruhákat is – dadogom zavartan. – Én addig elmegyek a sportcsarnokba, ott van az uszoda. Az az ösvény vezet fel hozzá, az arborétumon keresztül – bökök a diákok által kitaposott sávra.
- Ott találkozunk – futtatja végig ujjait hajamon.
Már messze jár, mikor eszembe jut, hogy nem kell sapkát vennie, itt nem kötelezõ használni, habár én szoktam, meg szemüveget is. Bántja a szemem a klór. SImán hajra felhúzni a szemüveget meg fájdalmas.
Felsietek, és váltok egy szekrénykulcsot, ám még szólok a néninek, hogy jön egy ismerõsöm is. Az öltözõben szerencsére csak én vagyok, így el is foglalok egy kis kabint. Hallok kintrõl zajokat, de gondolom csak a takarító néni jött be. Levetkõzöm, és már veszem is fel a fekete úszódresszem. Nagyon tapad, de ebbõl csak térd alatt látszik a lábam, meg a karjaim lógnak ki, és a lapockámból egy kicsi.
Mikor kilépek, kis híján elvisz a szívroham. Kétszer is. Elõször, hogy valaki áll ott, másodszor, mikor végig futtatom a tekintetem Lucien tökéletes testén. Rajta csak egy fecske fazonú úszónadrág van, ami nem hagy sokat a képzeletre. Azonnal elvörösödöm, és a padlóra szegezem tekintetem.
- Nem igazság! – morran föl, amire felkapom a fejem. Csalódottan pillant rám. – Azt hittem, végre láthatom a tested.

A mûteremmé berendezett szobába vezetem, majd amint belép felkapcsolom a villanyt és a kép elé vezetem. Az arcát figyelem, hogy lássam a reakcióját, amin elmosolyodom. Szép szemei elkerekednek a felismeréstõl, csábítóan telt ajkai kissé elnyílnak, ahogy édes csodálkozással figyeli a mûremeket.

- Hiszen… hiszen ezek az én szemeim – suttogja, a hangjából is kihallani a csodálatot – Hogy tudtad az én ronda szemeimet, ilyen szépre festeni?

Ronda szemeit? Lehervad a mosoly az arcomról, komoly tekintettel fordulok felé.

- Azért tudtam ilyenre festeni, mert ilyenek a szemeid. – mondom határozottan, hogy elhiggye – Csodaszépek, és bárkit rabul ejtenek.

Magam felé fordítom az arcát, hogy belenézhessek a tündöklõ ékkövekbe, amik engem is az elsõ pillanatban megbabonáztak. A belõlük sugárzó ártatlanság lenyûgöz, a bizonytalansága arra ösztönöz, hogy oszlassam el minden kétségét.

A képre pillantok, az õ szemei néznek rám, de…

- Nem lett az igazi. – a képen nem látni minden érzelmet – A tieid még mindig szebbek.

- Lucien, ez…

Nem fejezi be, szavak helyett az ajkaiba harap, a lágy barack színû hús pirossá válik az éles, fehér fogak nyomásától, izgató kontrasztot keltve a bõrével. Vissza kell fojtanom egy elkínzott nyögést a látványra, a vágy úgy áraszt el, mint kiszáradt folyómedred az esõvíz, nem hagy ki egyetlen részt sem. Egyszerûen lehetetlen, hogy ellenálljak neki, épp csak annyi önuralmam van, hogy ne essek neki, mint egy kiéhezett vad, hanem puha, gyengéd csókokkal ízlelgessem. Elõbb az ajkai sarkait, majd a megharapdált résztõl az álla vonaláig és le a kecses, selymes nyakán. Annyira finom…

- Ne… - nyöszörgi alig hallhatóan.

Felmordulok a visszafojtott vágytól, de abba hagyom, nem akarom, hogy az történjen mint a múltkor, bármennyire is vágyom rá nem vagyok erõszakos, soha nem tennék vele olyat, amit nem akar.

Fejemet a vállára hajtom, hogy összeszedjem magam, majd a szemeibe nézek, amikben több kusza érzelem kavarog.

- Miért ne? – elõször nem tiltakozott és a múltkor… akkor is elõbb viszonozta. - Nem bántanálak. Nem okoznék neked fájdalmat.

A lehetõ legnagyobb gyönyörben részesíteném….

- Én csak… ne. – a hangja alig hallható és megint olyan kétségbeesett arcot vág, mintha kelepcében lenne.

Nem értem mi baja lehet. Nem mondta, hogy nem tetszik neki ezért, ne tegyem többé, és nyilván nem az a gond, hogy nem vonzódik a férfiakhoz, hisz visszacsókolt.

- Sajnálom – suttogja lesütve a szemét.

A fenébe! Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Mély levegõt véve túrok a hajamba, az idegeim pattanásig feszültek, próbálom visszafogni magam, hogy ne érjek hozzá. Valahogy érzem, hogy akkor kiborulna.

- Nekem kéne bocsánatot kérnem. Teljesen elragadtattam magam. – hátrébb lépek és az ablakon kibámulva szuggerálok egy csillagot. – Maradsz még, vagy inkább távozol?

Nem kidobni akarom, azt sem bánnám ha az egész éjszakát itt töltené, de ebben a félig felizgult állapotban nem biztonságos a számára.

- Inkább hazamennék.

Rendben…

- A hétvégén ráérsz? – akkor nem lesz semmi dolgom és elmehetnénk együtt valahová. Az ajtóig kísérem, de még nem megyünk ki.

- Hétfõn zh, így nem igazán. – idegesen gyûrögeti a pólóját – Leghamarább szerdán lesz egy kis szabadidõm.

Ki is ment a fejembõl, hogy még egyetemre jár. Nem csak szép, hanem okos is.

- Akkor esetleg szerdán nem lenne kedved eljönni a galériába? Addigra a te képed is kikerül oda. – rámosolygok, kíváncsi leszek az emberek véleményére egy tõlem nem éppen megszokott stílusú képrõl.

- Ki akarod állítani? – kérdezi, a hangja furcsán rekedtes. – Nem hinném, hogy lesz olyan aki megveszi. – jegyzi meg.

- Nem is adom el – bár szerintem kapok majd rá ajánlatokat. James elkerekedett szemekkel pillant rám, de rögtön meg is adom neki a választ. – Így akkor is láthatom a szemeidet, mikor nem vagy velem. Az a kép csak az enyém.

Igazából érdekes is lesz, hisz ha végül megfestem – mert addig nem adom fel – akkor elég nehéz lesz megválnom a gyönyörûségektõl.

- Lucien… - megremeg kissé és ismét az ajkait harapdálja, én pedig ökölbe szorítom a kezeim, hogy ne ragadjam meg és nyomjam neki a falnak, majd csókoljam kifulladásig.

- Nézz rám James – kérem halkan és mikor megteszi, felé emelem az egyik kezem, de riadt tekintettel elhúzódik.

- Ne…

- Jól van, nyugodj meg, nem bántalak – próbálok nyugtató hangon beszélni, de olyan elveszetten áll ott az ajtóban és így akar hazamenni.

- Kocsival jöttél?

- Nem… metróval, de már megyek is. – fordul zavartan az ajtó felé, de szerintem túl zaklatott most ahhoz, hogy metrózzon, ráadásul már sötét van.

- Hazaviszlek. – jelentem ki egyszerûen, mire rám kapja a tekintetét.

- Nem szükséges, én is haza tudok menni. – megpróbálkozik egy pici, biztató mosollyal, de nem gyõzött meg.

- Én hívtalak meg vacsorázni, ezért szeretnélek haza is vinni. Már sötét van kint és éjszaka elég sok tolvaj garázdálkodik a metró környékén. Kérlek, engedd meg…

Máskor nem kérnék „engedélyt” semmire senkitõl, de már rájöttem, hogyha vele is úgy viselkedem, ahogy általában szoktam, akkor hamarább lenne árkon-bokron túl, mint ahogy kettõt pislognék.

- Nem akarok gondot okozni. Nem kell miattam fáradnod. – suttogja, de csak rámosolygok.

- Nem fáradság – a szekrényrõl felkapom a kulcsokat és a tárcámat – Mehetünk is.

Beletörõdve felsóhajt, majd lejön velem a mélygarázsba, ahol a jobb oldalon parkoló sötétezüst Jaguár xj-n felvillannak a lámpák, mikor kioldom az automata zárat.

Kinyitom neki az ajtót, õ pedig tétován beszáll, de úgy tûnik már kezd megnyugodni, ezért nem is zavarom. Beülök mellé a volán mögé és indítok. James bekapcsolja a biztonságot övét, ahogy én is, majd úgy ül ott tovább, mint aki karót nyelt.

- Fázol? Bekapcsoljam a fûtést? – kérdezem, hisz a kezet dörzsölgeti.

- Nem, jól így. – motyogja, ezért körülnézve kikanyarodom és elindulok James lakása felé.

Körülbelül húsz perc alatt érek vele az épület elé, most este már nem volt nagy forgalom, így ügyesen haladtunk.

- Köszönöm, hogy hazahoztál. – pillant felém.

- Örömmel, máskor is. – remélem nem ez volt az utolsó együtt töltött esténk – És James? – szólok utána, mikor ki akar szállni.

Felém fordul, mire közelebb hajolok és egy lágy puszit adok az arcára. – Szép álmokat!

Ezután szinte kimenekül a kocsiból, nagyot sóhajtva döntöm a fejem az ülésnek és amint eltûnik az ajtó mögött, én is elindulok haza.

***

Végül is mégsem unatkoztam a hétvégén, mert egy profi ingatlanügynökkel egész szombaton házakat nézegettem, de Amerikában ez nem is olyan könnyû. A legtöbb belvárosi lakás túl kicsi, hogy megfelelõ mûtermet alakítsak ki benne, viszont nem akarok egyszintes házba sem költözni, mert szeretem a jó kilátást.

Nehéz dolog, de a jövõ héten mindenképp szeretnék találni egyet, aztán rábízom egy lakberendezõre, mert én utálok vásárolni. Semmi kedvem bútorüzletekben nézelõdni, inkább megfizetem a szakembert. Van mibõl, fõleg most, hogy két nap alatt elkelt az összes új képem.

Vasárnap még kerestem lakberendezõt is és megbeszéltem vele hétfõre egy találkát, hogy már most el tudja kezdeni beszerezni a kellõ dolgokat. Valami olyan stílust szeretnék, ami egyszerre ötvözi a francia eleganciát és a modern huszonegyedik század precizitását. Kerestem pár képet is kiindulópontként, de persze elsõ a lakás…

***

Az a pár nap szerencsére gyorsan elrohan, elfoglalt voltam, de már van lakásom. Õszintén szólva kettõ is. Elég érdekes, mert nem találtam elég nagyot, de a belvárosban találtam egy olyan lakóépületet, ahol volt két egymás mellett lévõ lakás, amiket egybe lehet nyitni. Mindössze egy ajtót kell vágni közéjük és természetesen egy szép összeget fizetne és minden rendben. Tökéletes.

A sûrû program ellenére azonban nem csak a lakáson jár az agyam, hanem akárhányszor belépek a galériába, vagy ránézek a képre, mindig Jamesen jár az agyam. Kétségtelenül furcsa férfi, egyáltalán nem olyan, mint akikkel le szoktam feküdni.

A többiek… nos, õk elfogadták, hogy én irányítok. Nem kellett gyõzködni õket és nem kellett vigyázni arra, hogy hogyan, vagy mennyire mutatom ki a vágyaimat, de most pont erre van szükség. Borzasztóan próbára teszi a türelmem, de mégsem bírom azt mondani, hogy hagyom a fenébe és keresek egy mindenre kapható férfit az ágyamba és felveszek egy profi modellt a képek miatt. Jamest akarom, mindennél jobban. Olyan erõs vágyat ébreszt fel bennem, amit még nem éreztem. Mintha megfulladnék, ha mellettem van és nem érhetek hozzá, ugyanakkor vigyáznom kell, mit teszem, nehogy elijesszem.

Izgatottan szállok ki a Galeria Palace elõtt, kezemben a fekete anyaggal letakart kép, amit ma állítanak ki elõször.

Andreé már vár rám az elõtérben, még nem nyitottam ki, mert még nincs kilenc óra, ezért is jötte hamarább.

- Jó reggelt!

- Neked is Andeé! – átadom neki a festményt – Akaszd ki ezt a gyönyörûséget, had lássa mindenki.

- Van még egy képed? Azt hittem már mind elkelt. – leveszi róla az anyagot és alaposan megcsodálja James szép szemeit. – Ez nagyon szép… különleges.

- A legkülönlegesebb, szóval… valahová oda tedd, hogy az ajtóból rögtön látható legyen. – mutatok a szemközti falra, ahol az egyik eladott képem függ. – Cseréld meg azzal ott.

Még minden kép itt van egy hónapig, míg le nem zajlik a kiállítás. Andreé felrakja a vásznat és az a tekintete máris uralja az egész teret a vörös szín pedig csak még inkább felhívja rá a figyelmet.

- Mennyi legyen a kiinduló ár?

- Ez nem eladó, csupán kiállítjuk. – mondom határozottan, majd eszembe jut valami – De ha valaki meg akarja venni, kérj tõle névjegykártyát. – szeretném megmutatni Jamesnek, hogy nem volt igaza.

- Miért nem adod el? – kérdezi kissé meglepetten.

- Az magánügy, te csak intézkedj a névjegyekkel kapcsolatba és add ide õket.

Nyitás után lassan érkeztek az emberek és mosolyogva, elégedetten figyeltem, ahogy a kilencven százalékuk legelõször az új képemhez ment. Nem is csoda, hiszen vonzza magához az ember tekintetét. Már hat névjegy van a kezemben és majdnem fél tizenkettõkor épp a hetediket kapom, mikor megpillantom James alakját a galériába lépni.

Az õ tekintete is azonnal a képekre rebben, mintha még mindig meglepné, hosszan figyeli, de ahogy felé megyek és meglát, lesüti a szemeit.

- Szia, örülök, hogy eljöttél. – felemelem az egyik kezét, hogy ez szolidabb üdvözlés képen csókot nyomjak rá, de elhúzza.

- Mi a baj?

- Mindenki néz. – suttogja kissé sápadtan és valóban felénk pillantottak néhányan, de koránt sem mindenki.

- Gyere oda, ott kevesebben vannak – mutatok az egyik oldalra, hisz most mindenki középen van, ahonnan látszódik a képe.

- Hogy sikerültek a vizsgáid? – kérdezem, emlékezve rá, hogy erre készült.

- Jól, túl vagyok rajta. – sóhajtja a cipõjét nézve.

Megállunk a francia fiú három kép alatt és azokra terelõdik a figyelme. Hát igen… ezek elég puritán képek.

- Tudod, már hét ember is meg akarta venni a képet. – jegyzem meg mosolyogva.

- Csak mert olyan szépen megfestetted, hogy nem tudják, hogy azok az én szemeim. – mondja a kezeit nézve, de az álla alá nyúlva felemelem a fejét.

- Nézz rám kérlek, szeretem az arcodat nézni, mikor velem beszélgetsz. – megsimogatom a bõrét, de mást nem teszek, nem akarom zavarba hozni az emberek elõtt.

- Akkor tényleg nem adod el?

- Nem. Ki fogom tenni az új lakásomban vagy… ha szeretnéd, neked adom ajándékba. – remélhetõleg lesz még róla másik képem is.

- Inkább tartsd meg te. – motyogja. Nem fordítja el az arcát, de nem néz folyton a szemembe.

Rendben, nekem így is jó.

- Mit gondolsz ezekrõl a képekrõl? – a francia fiú képire célzok és õ ismét vet rájuk egy pillantást.

- Nagyon szépek… mint egy álom. – suttogja. – De én nem tudok így, ahogy ez a fiú.

- Mire gondolsz? – arra a képre bök, amin a fiú teljesen meztelenül áll az erkélyajtóban.

- Így akarsz engem lefesteni ugye? – kissé elpirul, de folytatja – Hogy nincs rajtam semmi.

- Nem tagadom, igen, nagyon szeretnélek úgy lefesteni. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörû tested van, épp olyan gyönyörû, mint az arcod és a szemeid.

Rám pillant, nem mond semmit csak homályos tekintettel figyel. Kicsit elgondolkodhatott, de nem zavarom meg, csak akkor szólalok meg újra mikor megint a képekre pillant.

- Tegyünk egy próbát legalább. Gyere el a mûtermembe és kipróbálunk valamit, ami még nem túl kényelmetlen a számodra. – nem mond semmit, a kezeivel babrálja a póló alját. – Ha attól tartasz, hogy visszaélek a helyzettel, elõre leszögezem, hogy soha nem molesztáltam egyetlen modellt sem és mint mondtam nem ingyen kérem.

Koradélelõtt fáradtan kelek. Szemeim vörösek a sírástól, s a nem alvástól. Fél éjszaka a gúnyos kacajokat hallottam.
Az egyetemen jobban összehúzom magam, mint eddig bármikor. Ma csak két órám van, így már kettõre otthon lehetek. Az ajtómban egy hatalmas csokor vörös rózsa fogad.
Nem tudom ki küldhette, de azt hiszem célt tévesztettek. Felveszem, és beviszem.

A lap alján még egy cím, egy mobil szám, és egy idõpont van.
Nem értem ezt a férfit. Jobb is, ha nem gondolkodom ezen. Holnapig még eldönthetem elmegyek-e. Elvégre holnap már péntek van.

- Öhm… jó estét. - mormogom magam elé. - Elnézést, hogy késtem csak… nem voltam biztos benne, hogy eljövök.
Arrébb lép, hogy be tudjak menni.
- Jó estét neked is! És nagyon boldoggá tettél, hogy eljöttél.
Mennyire udvarias, mennyire simán tud hazudni. Magamon érzem a tekintetét, miközben végigpásztázok a lakásán. Egyszerûen hatalmas, és gyönyörû, és biztos nem volt olcsó megvenni.

- Nyugodtan mond meg a véleményed, nem fogsz megsérteni. -szólal meg mögülem.
- Nagyon modern… sok ilyen lakást látni a tévémûsorokban.

- Igen. Viszont a tiéd sokkal jobban tetszik, mert az otthonos. Ez itt modern és hideg. – mondja kissé undorodva – Majd ha kész lesz a sajátom, ott is szívesen látlak.
Szóval nem az övé, csak bérli. Meg mi az hogy szívesen lát a sajátjában is? Ha jól értem, még csak nézelõdni sem kezdett.
- James? – ránt vissza a hangja a valóságba. Elém lép, s állam alá simít. – Haragszol még rám?

- Mi-miért haragudnék? – motyogom.

- Azért, mert megcsókoltalak. Én nagyon élveztem, de ha szerinted átléptem a határt és haragszol… - hagyja félbe a mondatot. Eszembe jut a tegnap, így önkéntelenül is elhátrálok tõle.
Most sem mond igazat. Nem élvezhette a csókot. Nem, és nem! ez csak újabb átverés lehet.

- Nem haragszom… csak nem értelek. Azt mondod nem hazudsz, de mégis folyton olyasmit teszel, vagy mondasz nekem, ami… hazugság.

Egy fél másodpercre rápillantok, de el is kapom róla a tekintetem.

- Ha mást egyenlõre nem is, de azt hidd el nekem, hogy sosem hazudok. Mindig is nyíltan megmondtam a véleményem, akár tetszett az illetõnek akár nem. Szóval, ha azt mondom, hogy gyönyörû vagy, akarlak és szeretném ha a modellem lennél, az úgy is van.
Szavara megremegek. Muszáj gondolkodnom. Védekezõleg átkarolom magam. Majd... Majd otthon átgondolom, most nem lehet. Elvégzek pár légzésgyakorlatot. Az ajtó felé sandítok.
Menekülj! - sikítja bennem egy hang.

- Én inkább… ne haragudj, de hazamennék.
Még mielõtt nekilendülhetnék átfogja derekam, s nem enged.
- Maradj. Ha szeretnéd nem beszélünk errõl egész a vacsora alatt, de örülnék ha velem maradnál. Utána szeretnék mutatni neked valamit.

- Mi akarsz mutatni? – gyõz bennem a kíváncsiság. Hátra lesek. Te jó ég! Mikor került ennyire közel az arca?
- Egy képet. Kíváncsi lennék a véleményedre. – mosolyog rám, közben egy asztaloz terel.

- Biztos vannak neked mûértõ ismerõseit. Miért kellene az én véleményem?

- Mert tudni szeretném, mit gondolsz. – el kezd teríteni, de gondolom nem engedné, hogy segítsek neki. Hiszen én úgyis haszontalan vagyok. – Nos, mivel a csirkén kívül még nem tudom mit szeretsz, ezért köri fûszerben és rozmaringban pácolt csirke. Remélem ízleni fog.

Velem szemben ül le, de én csak azután kezdek enni, hogy õ is neki látott. Elvégre õ a házigazda.

- Ízlik? – kérdi kedvesen.

- Igen… te nagyon jól fõzöl. - suttogom. Nem merem megmondani, hogy egy kicsit sok lett a rozmaring.

Felkacag, mire mgdermedek. Bztos látta az arcomon, hogy nem mondok igazat. Vagy csak el akarta velem hitetni, hogy ez csirke, de valójában valami teljesen más.

- Bocsánat csak el kell árulnom, hogy nem én fõztem. A bejárónõm érdeme ez a finom vacsora.
Akkor nem etett velem semmi furcsát? Nem árultam el magam? Nem akar megalázni?
- Te… nem szeretsz fõzni?

- Az nem kifejezés. Ha magamra kellene fõznöm, valószínûleg egy héten belül éhen halnék, vagy szimplán megmérgezném magam.
Ezt nem hiszem, így csak egy enyhén kétkedõ mosolyt villantok fel.

- Szereted a süteményt? - tol elém egy csupa hab, csupa krém valamit.

- Igen, köszönöm.
Megkóstolom, és egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam. A kinézete alapján azt hittem nagyon édes lesz, de nem az. Nagyon finom.

Kapok egy pohár bort, de ujjai az enyémhez érnek. Gyorsan elhúzom a kezem. Szerencsére nem öntötem ki az italt. Inkább kibámulok az ablakon.

- Kimehetünk, ha szeretnél.
Kivezet az erkélyhez ahonnét pazar kilátás tárul elém.
- Hányadik emeleten vagyunk? – kérdem óvatosan. Remélem nem innen akar kidobni. Bár lehet, ezzel csak jót tenne a világnak.

- Huszonegyedik, de nem tudsz kiesni, derékig ér a betonkorlát. –nyitja ki elõttem az ajtót. Egy kósza szellõ meglebegteti a hajam, kellemes meleget sodorva felém.

- Nem baj, hogy magasan vagyunk… szeretek kinézni magas épületekbõl.
- Végre tudok rólad valamit, amit nem nekem kellett kihúznom belõled. – lép mellém mosolyogva.

- Miért akarsz ennyire megtudni rólam valamit? Le akarsz festeni, még ha nem is tudom miért, de ahhoz nem kell tudnod rólam semmit. – kérdem, miközben az alattunk elterülõ várost bûvölöm.

- De te nem csak… akt képeket készítesz? – suttogom elpirulva.

- Többnyire igen, de nem ez a fõ cél. Azt akarom megmutatni az embereknek, hogy a meztelenségben semmit szégyenletes nincs, az erotika maga a gyönyörûség csak meg kell látni. A legtöbb ember, ha ránéz egy aktra, nem a szépséget látja, hanem egy pucér embert, ami megbotránkoztatja õket.

- Én… én biztos, hogy nem lennék jó erre. Nem azt látnák, amit el akarsz érni… látnának egy… - torzszülöttet, de nem engedi befejezni a mondatom.

- … látnának egy olyan gyönyörûséget, amit eddigi életükben soha. –mondja, miközben hajamat félretûrve simít végig arcomon. .

- Lucien… - nézek rá, miközben ujjaival még mindig arcom dédelgeti. – Add fel, nem akarok rontani a hírneveden és tudom, hogy nem lennék jó.

- Ezt had döntsem el én, rendben? – veszi el kezét. – Gyere, megmutatom a legújabb képemet.
Egy másik szobába vezet, ahol több üres vászon is áll. Az állványon az ablak mellett egy kép pihen. Miután felkapcsolja a villanyt, és én meglátom, teljesen elámulok.
- Hiszen... Hiszen ezek az én szemeim - suttogom áhitattal teli hangon. - Hogy tudtad az én ronda szemeimet, ilyen szépre festeni?
Míg elsõ mondatomjól láthatóan szórakoztatta a másodikra megdermed.
- Azért tudtam ilyenre festeni, mert ilyenek a szemeid. Csodaszépek, s bárkit rabulejtenek.
Maga felé fordít, s felemeli a fejem. Szemeimbe bámul. Áthatóan tanulmányozza, majd a képre néz.
- Nem lett az igazi - jelenti ki. - A tieid még mindig szebbek.
- Lucien, ez... - ajkaimba harapok. Számat bámulja, majd egy apró puszit hint rá, majd még egyet, és még egyet. Puhán csókolgat, gyengéden, csábítóan. Most nem foghatom a borra, hogy hagyom magam neki. Egy akaratgyenge senki vagyok, hogy pár kedves szóra, szeretet ígérõ érintésre így hagyom magam.
- Ne... - nyöszörgöm, mikor már nyakamnál jár. Válaszul csak elégedetlenül morran egyet. Fejét vállamra hajtja, mélyet lélegzik. Felemelkedik, s ismét szemeimbe néz.
- Miért ne? - kérdi komolyan. - Nem bántanálak. Nem okoznék neked fájdalmat.
- Én csak... Ne - leehelem teljesen kétségbe esve.
Szeretném, ha ölelne, de tudom, hogy ez egy újabb hazugság lenne. Pusztán önámítás, amire nincs szükségem. Alkudozhatnék magammal, hogy csak egy kicsit engedjek neki, viszont... Az a bizonyos viszont. Nem csaphatom be magam ismét.
- Sajnálom - suttogom megtörten.
Fúj egyte, közben a hajába túr.
- Nekem kéne bocsánatot kérnem. Teljesen elragadtattam magam - hátrébb lép, és az ablakhoz fordul. - Maradsz még, vagy inkább távozol?
- Inkább hazamennék - suttogom.
- A hétvégén ráérsz? - kérdi, miközben kikísér.
- Hétfõn zh, így nem igazán - gyûrögetem a pulóverem alját - Leghamarabb szerdán lesz egy kis szabadidõm.
- Akkor esetleg szerdán nem lenne kedved eljönni a galériába? Addigra a te képed is kikerül oda - mosolyog rám. szemeiben vágy csillan, amitõl megrettenek.
- Ki akarod állítani? - hangom egészen rekedtesen cseng. - Nem hinném, hogy lesz olyan, aki megveszi.
- Nem is adom el - szemeim elkerekednek a válaszra, s felpillantok a padlóról. - Így akkor is láthatom a szemeidet, mikor nem vagy velem. Az a kép csak az enyém.
- Lucien...