Az ajkait csókolva mászom fölé, egyik térdemet a lábai közé helyezem, hogy minden mozdulat ingerlõen hasson rá, még a csókok közben is. Nem engedem el egy pillanatra sem, mintha nem kaphatnék belõle eleget. Mellette olyan kiéhezettnek érzem magam, mint még soha, s ezt a vágyat csak az õ gyönyörû teste képes csillapítani.

Édesen az ajkaimba kuncog, a bordái csiklandósak, ezt a felfedezést pedig el is raktározom miközben tovább barangolok rajta. Borzasztóan élvezem, hogy mindenét megismerhetem. Egy feltérképezetlen terület, amire hetek óta vágyom és végre az enyém.

Muszáj elszakadnom tõle, mert elfogy a levegõ, a szemei viszont minden figyelmet megérnek olyan szép, ahogy az íriszei elsötétülnek a szenvedélytõl, az arca elképesztõen kifejezõ.
- Luc… Kérlek! Annyira nagyon szeretném. – sóhajtja az ajkaimba.
- Én pedig nem szeretném, hogy rossz emlék legyen – bármennyire is benne akarok lenni, én nem fogok neki fájdalmat okozni. Soha nem bántanám õt.

- Nem érdekel, ha fáj – nyöszörgi türelmetlenül, ami megmosolyogtat.

Tudtam. Tudtam, hogy ilyen lesz. Ilyen szenvedélyes és követelõzõ.

- Engem viszont igen.

Lassan kezdem el izgatni, végigkóstolva a felsõtestét, a nyelvemmel kitapogatom azokat a pontokat, amik a legszebb hangokat csalják elõ belõle. A farkam fájdalmasan megrándul minden érzéki hang hallatán, mégsem hagyom abba. Nem, mert nagyon élvezem és õ is. Ez nem lesz olyan, mint a többi, hanem sokkal jobb.

Szereti a harapdálást, de a puha csókokat is. Némely helyen apró nyomokat hagyok rajta, mintegy megjelölve õt magamnak, elégtétellel tölt el a piros folt a nyaka kecses ívén, és a belsõ combja puha bõrén is. Mindenét bebarangolom, majd visszafelé apró csókokkal jutok el ismét az ajkaiig, amik elnyílva kapkodnak levegõ után. Lecsapok rá, a csípõmet az övének feszítve ingerlem mindkettõnket, érzem mennyire felizgult, ahogy én is miatta. Lassan a fenekére simítok, be a két part közé, hogy elõkészítsem õt.

Gyengéden csinálom, hogy ha akar akkor visszakozzon, de nem teszi, sõt… úgy mozdul, hogy az ujjaim rögtön belé csússzanak, minden síkosító nélkül. Felszisszen fájdalmában, mozdulatlanul pillantok az arcára.
- Jól vagy? – kérdezem aggódva.
- Ihgen. Mééég…!

- El sem tudok képzelni mennyire tökéletes vagy most. – morgom az ajkara és óvatosan megmozdítom az ujjaim.

Nagyon szorosan fog, de minden mozdulattal, minden apró kényeztetéssel egyre forróbbá és nedvesebbé válik, mégsem sietek. Kiélvezem õt, azt akarom, hogy olyan gyönyört kapjon, amiben még nem volt része. A harmadik ujjamnál használok egy kicsit a testápolóból, hogy biztos ne fájjon, viszont az arcán már csak a színtiszta kéj tükrözõdik és a hangok is arról árulkodnak, mennyire élvezi.

Döbbenten nézek fel rá, ahogy a csípõmre ül, hirtelen el sem hiszem, hogy komolyan ezt teszi. - James…

Nem mond semmit, a türelmetlen tekintetén felnevetnék, ha nem bûvölt volna el teljesen a bátorságával és azzal a szenvedéllyel ami minden mozdulatára egyre inkább elõbújik belõle. Amilyennek lennie kellett volna mindig is, ha az a két seggfej nem bántja õt.

Magához ragadja a testápolós flakon, felnyögök az érzésre ahogy a puha kezeivel rám keni a hideg krémet. A szemei, mint a vad északi vizek, annyi érzéssel amennyit még nem láttam bennük.

Nem tétovázik sokáig a mellkasomra támaszkodva magába vezet, kissé gyorsabban, mint kéne. Hiába leplezi, látom, hogy megrándul az arca, a csípõjére szorítva akadályozom meg magam, hogy megmozduljak. Erõsen tartom, talán még nyoma is marad, de nem panaszkodik. A fejét hátrahajtja mélyeket lélegzik, míg én õt figyelem, a tökéletes testét a kipirult arcát…

Az elsõ mozdulatai szinte kínzóan lassúak, alig bírok levegõt venni a kéjtõl amit okoz, mintha áramot vezetnének a testembe, fel a gerincemen, hogy aztán egy lassú bizsergés visszaáramoljon egyenesen a benne lüktetõ farkamig. Hihetetlen… fantasztikus érzés, ahogy mozdul, fõleg mikor már hozzám szokott.

Felfelé lököm a csípõm még mélyebbre hatolva váltok ki belõle egy hatalmas nyögést, amikor pedig már nem bír egyenesen ülni, a mellkasomra hanyatlik, az ajkai a bõrömön kalandoznak, a kezem a férfiasságát masszírozza. Mindketten úgy mozdulunk, ahogy a legjobb, a legtöbb gyönyört kapjuk.

Elõbb élvez el, az izmai összeszorulnak körülöttem, nyöszörögve, lihegve dõl nekem. Nem bánom, biztos régen volt neki utoljára és ez az arckifejezés örökre a retinámba égett. Egy igazi angyal…
- James – suttogom a fülébe rekedt hangon. Nem tudom baj lenne-e ha a testében fejezném be…
- Végezd be! – suttogja alig hallhatón.

Elégedett morgással a hátára fordítom, sokkal erõsebb lökésekkel mozdulok benne, de nem kell sok, hogy engem is utolérjen az áldott beteljesülés. A vörös haját látom közben, ahogy a nyakához hajolok, az illatát lélegzem be minden levegõvételnél, míg mellé nem gördülök. Azonnal hozzám bújik, mosolyogva karolom át a forró, izzadt testét, a sajátomhoz szorítom. Ez hihetetlen volt! James olyan mintha az erotikus álmaimból lépett volna elõ. Pont olyan, pont az, amire szükségem van.
- Az exeid marhák voltak – mormogom teljes bizonyossággal, mire elpirul – Ezek után, hogy vagy képes elpirulni? – nevetem, jókedvûen a hajába simítok.
- Csak…Na!

Kuncogva közelebb vonom magamhoz, a nyakamba fúrja az arcát, szinte mindene hozzám simul. Ezt akartam, hogy így egyen velem, meztelenül kielégültem, tökéletesen…

A telefonom halk rezgése ébreszt, még az este levettem a hangot, hogy ne zavarjon, de az éjjeli szekrényre tettem. Most pedig rezeg.

Óvatosan leemelem magamról James karját és halkan kimegyek a hálóból. Ahogy a számra pillatok eszembe jut hol kéne most lennem.

- A fenébe! – felveszem a telefont – Igen?

- Jó reggelt, Mr. Liones! Uram a költöztetõ cég emberei itt várakoznak.

- Elnézést, teljesen kiment a fejembõl, kérem mondja meg nekik, hogy negyed óra múlva ott vagyok. – teljesen elfelejtettem, hogy nyolcra hívtam a költöztetõket.

Elkészült a lakásom és már mindent összepakoltam, amit át kell vinni.

Gyorsan összeszedem a ruháim a hálóban, zuhanyra most nincs idõ, majd otthon. Fogok egy törölközõt és letörlöm amit muszáj, fogkefe, fésû, hogy normálisan nézzek ki aztán már itt sem vagyok. Majd késõbb felhívom James-t és elnézést kérek amiért leléptem…

***

A költöztetõk már mind ott vannak, ezért sietve be is engedem õket a lakásba és megmondom mit vigyenek. A személyes holmikat majd én viszem át kocsival.

Összeszedem a ruháimat, a fürdõszobából a cuccomat, kiürítem a hûtõt, bár nem sok kaja volt benne. És persze a festmények. A többit elvitettem, de ezt a kettõt nem adom ki a kezembõl.

Mikor már minden az ajtó mellett van és mennék, csengetnek.

Kinyitom az ajtót és homlokráncolva nézek az érkezettre. A Mikulást hamarább várnám.

- Mr. Redcreek, minek köszönhetem a látogatást?

- Beszélnünk kell. – jelenti ki komor arccal.

- Jöjjön be. – kitárom az ajtót és beengedem. – Sajnos most nem tudom megkínálni semmivel épp költözöm, úgyhogy térjen a lényegre. – nem sok kedvem van ehhez a beszélgetéshez. – Mirõl akart beszélni?

Leülök az egyik fotelbe és várom, hogy belekezdjen.

- A fiamról van szó.

Ki gondolta volna… - Tudja mit? Hagyjuk ezt az egész ellenségeskedést. Rosszul kezdtük, de nem akarom James életét nehezíti azzal, hogy folyton feszültség lesz. – nekem sincs sok kedvem folyton vitázni vele és a jövõben még biztos összefutunk majd.

- Elõbb talán hallgassa meg amit mondani akarok. – mondja nyugodt hangon.

Furcsa, hogy most nem lett rögtön ingerült. – Rendben. Hallgatom…

***

Két és fél hónappal késõbb

- Amable, ha még egyszer megmozdulsz, odaragasztalak az ágyra! – morgom bosszúsan az állandóan ficergõ férfinak.

- Sokáig tart még? Már másfél órája fekszem itt. – nyöszörgi fáradt sóhajjal.

Halvány mosollyal pillantok rá a vászon fölött. – Megmondanád, hogy lettél modell, ha nem bírsz nyugodtan feküdni két órát?

- Úgy, hogy te hajlandó voltál megszenvedni velem és lefestettél. – mosolyog.

- Pontosan. Akkor maradj veszteg még fél órát és végzünk.

Amable egyszerûen sosem bírt egyhelyben maradni. Kölyökkorunktól fogva olyan volt, mint egy energiabomba, az árvaházban még a rózsalugast is megmászta, hogy bátornak mutassa magát egy lánynak.

Mikor elkezdtem erotikus képeket festeni, még nem volt pénzem arra, hogy profi modellt fogadjak, ezért õ volt az elsõ modellem. A teste nagyon szép, kissé nõis is, mert sosem sikerült izmokat építenie, ezért is választotta a modell ipart, az pedig õt. Fõleg kozmetikumok, parfümök reklámarca és csak én szoktam õt festeni.

- És honnan is szerezted azt a harapást a nyakadon? – a festményre koncentrálok, már csak finomítok rajta, de nem vagyok vele elégedett. Valami nem jó.

- Charlotte… olyan mint egy vadmacska. Mondtam neki, hogy ne csinálja, de hát tudod milyen ez. – sóhajtja drámaian.

- Kezdem elfelejteni, azt hiszem.

- Még mindig Miatta rágod magad? Lucien, te nem szoktál ilyen lenni! Szerintem megártott neked Amerika, én mondtam, hogy ne menj.

Keserû nevetést hallatok, ahogy ránézek. – Nem Amerika ártott meg, hanem egy angyal bõrbe bújt démon.

- Tudom! És még mindig azt mondom, amit Cecil… belezúgtál, csak nem akarod elismerni.

Bosszúsan lecsapom az ecsetet. Már megint itt tartunk?

Meséltem neki James-rõl és azóta folyton felemlegeti. Úgy mégis hogy verjem ki a fejembõl, ha minden héten felhozza, amikor csak találkozunk? És mióta Cecil-nek is elmondta már õ sem hagy békén!

- Hányszor mondjam még, hogy nem…

- Persze, persze! Tudod én mit mondok? Ha csak a szexre mentél volna, ahogy szoktál, akkor beveted a ragadozó Lucien-t, ahogy szoktad és nem vársz rá egy hónapot. Mikor is voltál szex nélkül ennyi idõd? – felhúzza a szemöldökét, miközben magára kanyarítja a köpenyét.

- Mondjuk az elmúlt két hónap elég?

- Úristen! És még mindig élsz? – a gúnyolódásnak nincs éle.

Odasétál hozzám, a hátam mögé állva tanulmányozza a festményt.

- Ez az elõzõnél is borzalmasabb. – jelenti ki könyörtelenül – Mintha egy négy lábú, fehér testû pók lennék.

- A fenébe! – morranok ingerülten, de igaza van. Ez egyszerûen nem lehet! Mióta hazajöttem egyszerûen, mintha elszállt volna a tehetségem. Kivéve azokat a képeket, amiket emlékezetbõl festettem Jamesrõl. Nyolc festmény, a jövõ hónaptól lesz kiállítva a Montmarte-n. Akárhányszor próbáltam bármi mást festeni, semmi. Nulla tehetség.

- Na! Tudom mi kell neked. Eljössz velem ma este, a Musée de l’érotisme újabb kollekciójára.

- Nem úgy volt, hogy Charlotte-al mész? – kérdezem, bár tetszik az ötlet. Legalább segíthet kiverni a fejembõl James hiányát. Mert hiányzik, de még ha tudnám a számát sem hívhatnám fel. Valószínûleg rám csapná a telefont és kész.

- Nem ér haza ma estére. Tovább tart a bemutató.

- Akkor rendben. Úgy sincs semmi dolgom…

***

A Múzeum elõtt kint áll egy férfi, de a testõrnek kinézõ fazon csak azért felel, hogy mindenki rendesen megfizesse a belépõt. Vagyis egy csók a partnerével, merthogy az új kollekció témája a párok, mint ahogy Amable-tõl megtudtam.

- Ha ezt hamarább említed, el sem jövök veled. – morgom mikor már bent vagyunk.

- Ez van, nem veszem a lelkemre. – mosolyog ahogy körbesétál az obszcén pózba helyezett párocskát.

- Akkor jó. – õt megcsókolni olyan, mintha az öcsémmel kellene csókolóznom. Nem vérrokonom, de együtt nõttünk fel és én védtem meg a piszkálódástól ha kellett.

- Mit gondolsz errõl? – mutat, egy igen csak kifordított helyzetre.

A férfi a hátán fekszik, a lábai a feje fölé hajtva, a másik férfi pedig a combja között leszopja.
- Ez a kicsavart póz nem az én asztalom. – nem tetszik. És szerintem James-nek sem tetszene.

És tessék, már megint itt tartok. A fenébe is!

Azon jár az eszem mit szólna James ha látná ezt a pajzán kiállítást. Valószínûleg a fejébe húzná a kapucnit és semerre sem nézne, vagy olyan édesen elpirulna, mint akkor szex után.

A baj az, hogy ez így nem jó. Mintha megszállott lennék: rá gondolok, róla álmodom, õt festem le… és még csak le sem feküdtem senkivel, mert úgy éreztem megcsalnám. Egy hónapja összegabalyodtam egy fiúval egy születésnapi bálon. Haza is vittem, de a végén, csak játszadoztam vele és kielégítettük egymást, de nem szexeltünk. Eszembe jutott James és olyan volt mintha elárulnám. Hûséges típus vagyok, de ez már akkor is sok! Nem szakítottunk, de ott hagytam és nem is megyek vissza. Nem tehetem, de talán jobb is, ha nem tudja miért mentem el…

***

Egy hónappal késõbb

Kicsit melegebben öltözöm fel, odakint szép idõ van, de mégiscsak õsz. Van ennek az évszaknak valami varázsa, ahogy a télnek is, bár mindkettõ az elmúlás évszaka. Számomra mégis szebbek, mint a tavasz, vagy a nyár. Különlegesek.

Ma van egy hete, hogy a Montmarte-i galériámban kiállításra kerültek a képeim. Egy sorozat James-rõl, az egyetlen képek amiket a hazatérésem óta festettem. Másra nem volt ihletem és nem is tudtam megfesteni. De ezek elképesztõek lettek, legalábbis Cecil szerint, mert eddig csak neki mutattam meg.

A képekben a rejtett erotika dominál, hisz modell híján nem tudtam egész alakos aktot festeni James-rõl, ezért sok helyen az arca van ábrázolva, különbözõ szögekbõl. Az egyik képen egy tenger van festve, amire mintegy árnyékként rávetülnek a szemei, mint két csillag. A kedvencem azonban az, amit az együtt töltött éjszakánk ihletett. Szinte már biblikus lett: Középen van James a mellkasáig, onnantól lefelé pedig mintha felhõk fednék, a kép másik felén viszont füst és lángok. Mintha a fele angyal lenne a mennyben, a másik fele pedig démon a pokolban. Az ártatlanság és a szenvedély megtestesítõje.

Mielõtt azonban a galériába mennék, egy kis kávézóba igyekszem a lakásomtól nem messze – merthogy az is a Montmarte-n van – hogy találkozzam Cecil-lel.

Pár perce írt egy elég furcsa sms-t, hogy azonnal menjek a hozzám legközelebbi kávézóba, mert életem legnagyobb meglepetése vár rám.

Belépek a kellemesen langyos helyiségbe, a sarokban ülve azonnal kiszúrom Cecil-t, elég feltûnõ jelenség. Odasétálok hozzá, már messzirõl rám mosolyog.

- Cecil, mióta használod te a mobil telefont? Sosem szoktál… sms-t írni. – mereven bámulok magam elé, ahogy meglátom a nevelõapámmal szemben ülõ kapucnis alakot, aki szintén engem bámul. - James… - hogy került ide?

Cecil-re pillantok, aki elégedetten vigyorogva néz hol engem, hol õt.

- Megláttam az utcán és felismertem a képeidrõl. – mosolyog rám.

James-re pillantok, aki még mindig engem bámul.

- Te… hogy kerülsz ide? – a meglepetéstõl, nem bírok mást kinyögni hirtelen. James itt van Párizsban.

- Én-én… már egyek is. – motyogja, majd felállna, de a vállainál fogva visszanyomom a helyére.

- Azt már nem. Itt maradsz. – jelentem ki határozottan. Lehet kicsit túl határozott is voltam neki, mert megszeppenve pislog. – Cecil…

- Majd találkozunk Lucien. – mosolyog és már megy is kifelé.

Visszafordulok James felé, alaposan megnézem magamnak. Hiányzott… ezek a szemek, az érintése, a jelenléte. Finoman az állára simítok, majd feljebb is. Az arccsontja mintha láthatóbb lenne, de lehet, hogy csak régen láttam már.

- Borzasztóan hiányoztál szépségem. – suttogom a szemébe nézve és egyszerûen csak megcsókolom. Nem gondolkodom rajta, hogy bármit is elhamarkodnék, hogy nem kéne, esetleg nem akarja… egyszerûen muszáj megcsókolnom, éreznem õt újra.

A mellkasomhoz kap, mintha el akarna lökni, de aztán megérzem az õ ajkai simogatását is, a forró nyelvét ahogy viszonozza a szenvedélyes csókot. Lehúzom a kapucniját, hogy a hajába simíthassak, belemarkolhassak, érezzem az illatát…

- Luc… nem kapok… levegõt. – tol el magától nagy nehezen, de nem húzódom el, csak annyira, hogy lélegezhessen.

- Sajnálom James, de nem bírtam magammal. Most sem bírok sokáig.

Kipirul, lesüti a szemeit, akkor sem hajlandó rám nézni, mikor megemelem az állát. Már majdnem megkérdezem, hogy mi a baj, de még mielõtt hülyét csinálok magamból kapcsol az agyam. Otthagytam egy árva szó nélkül, egy cetlivel, hogy ne keressen.

- Gyere velem! – megfogom a kezét, hogy ne futhasson el, ha akar sem.

Elég sokan néznek már minket és mikor õ is felfogja, már nem is kell noszogatnom, szinte kiviharzik a kávéházból. Odakint felrántja a kapucnit és elfordulna, de nem hagyom. Nem érdekel, ha megbámulnak teszek rá.

- Gyere velem James. – kérem az arcára simítva.

- Miért?

- Mert… kettesben akarok lenni veled, mielõtt újra megcsókollak, és mert magyarázattal tartozom. – körülbelül ebben a sorrendben is képzelem. – Egy saroknyira lakom innen.

Engem néz és megrázza a fejét, de nem engedem el. Most nem. Párizsban vagyunk, nem Amerikában. És megbántam már, hogy eljöttem…

- Itt az egész mûvész negyed elõtt foglak megcsókolni, ha nem jössz velem. – ezt biztosra is veheti.

- Sajnálom… én nem akartam, hogy te…

Könnyek szöknek a szemeibe, homlokráncolva nézem, ahogy elpislogja õket. Nem értem miért kér bocsánatot.

Megfogom a kezét és magammal húzom, pár lépés után már önként jön velem. Nem beszélgetünk, itt túl sokan vannak, az a szerencse, hogy jó közel lakom. Felveszetem a lépcsõn a harmadik emeleti lakásba, egy galériából lett átalakítva egy bohém francia lakása. Hangulatos, otthonos, de modern.

Ledobom a kabátom, akadozva követ õ is, nem nagyon akaródzik neki, de a lakásban túl meleg van kabáthoz. Amint lekerül róla közelebb lépek, homlokráncolva nézek végig rajta, még meg is simítom a derekát. Ha valamire emlékszem, hát az James teste és határozottan…

- Fogytál. – állapítom meg – Miattam?

Nem válaszol, zavartan babrálja a pulóvere ujját, ami láthatóan nem teljesen jó. Bõ a mostani alakjára.

- Nézz rám, kérlek. – gyengéden a karjára simítok, mellkason vág a tekintetében bujkáló szégyen, ahogy rám néz, majd ismét lesüti a szemeit. – Ne csináld ezt James, még mindig gyönyörû vagy. – közelebb húzom magamhoz és ugyan nem ellenkezik, de feszült.

- Nem kell ezt mondanod. – suttogja – Pontosan tudom, hogy nézek ki.

Már megint? Pedig azt hittem már nem fogja magát ostorozni…

- Nem tudod… - felemelem az állát - … annyira kívánlak, hogy alig bírom visszafogni magam. Talán nem is tudom…

Finom csókokat hintek az arcára a homlokára a lehunyt szemeire, kiéhezetten vetem rá magam a mézédes ajkaira. Annyira puha és finom, még mindig emlékeztem az ízére és most is ugyanolyan.

A kezem besiklik a pólója alá, végigsimítom a hátát, a fenekét, a bordáihoz érve megrándul.

Elszakadok tõle, halvány mosollyal nézem a duzzadt ajkait, a kába szemeit. – Olyan szép vagy… szeretkezni akarok veled, most rögtön. – suttogom rekedt hangon.

Elkerekednek a szemei, elnyílnak az ajkai, de szavak nem jönnek rajta. Mosolyogva vonom ismét egy csókba, közben célirányosan kormányozva a kényelmes kanapé felé a nappali közepén. Belemarkolok a fenekébe, itt ugyanolyan szexi és feszes, mint emlékeztem, nem lett csontosabb…

Ledöntöm a puha ülõre a nyakamba kapaszkodik, ezért máris utána ereszkedem. A három méteres ülõalkalmatosságon kényelmesen elférünk, még úgy is ha rajta fekszem bár nem nehezedem rám. Feltûröm a pulóverét, hogy elérjem a legérzékenyebb pontjait, a szépen ívelt kis köldökét, a lágy bõrt ami körülveszi, a kemény kis mellbimbót. Erõsen megszívom, mire nyögve feszül meg alattam, míg a csípõje az enyémnek simul, hogy érezzem mi van ott. Vágytól ködösen pillantok a szemébe, közben kipattintom a nadrágja gombjait, lehúzom a cipzárt, viszont mikor visszahajolnék a mellkasára a hangja megállít.

- Hagyd abba! Nem akarom… - nyöszörgi, egy pillanat múlva pedig elengedem és a kanapé tõlem távolabbi részébe húzódik. Lesimítja a pulóvert begombolja a nadrágot és különös tekintettel néz rám. - Hol… hol van a barátod? – kérdezi tõle szokatlanul élesen.

- Nincs barátom…

- Most is hazudsz!

- Nem hazudok, nincs barátom. – honnan veszi ezt? Körbenézek, de nincs itt semmi amibõl erre következtethetne.

- Láttam Lucien! – most nem becéz… - Benne volt a képetek az újságban! – vágja rá könnyes szemekkel.

Közelebb húzódom és komoly tekintettel magam felé fordítom az arcát. - Fogalmam sincs mit láttál, de nincs senkim James.

- Megcsókoltad… - nem értem, kit? – Azt a modellt… a múzeum elõtt.

Keresek az emlékeim között és beugrik egy nem kívánt csók egy múzeum elõtt. – Amable… nem láttam, hogy fotóztak.

- Még mindig tagadod?

- Félreérted szépségem. – megfogom a derekát és egyszerûen az ölembe vonom. Muszáj éreznem. – Amable olyan mintha az öcsém lenne, együtt nõttünk fel az árvaházban. Az a csók… az erotikus múzeum új kiállításán volt. Egy csók volt a belépõ, de Amable még csak nem is meleg, élettársa van. Érted már?

Egy pillanatra rám néz, nem tudom miért, mintha azt kutatná az arcomon, hogy hazudok-e. Nem jó érzés, hogy nem bízik bennem, de én játszottam el a bizalmát azzal, hogy ott hagytam. Azt ígértem, hogy boldoggá teszem, de ugyanúgy cserben hagytam, mint az a két seggfej.

Bólint egyet.

- Féltékeny voltál? – kérdezem halvány mosollyal, mire elpirul. Igen. – Én is õrülten féltékeny lettem volna, ha téged látlak másnak a karjaiban. Szétvetett volna a düh.

- Miért? Ha annyira érdekelne… akkor nem… éppen ezért nem akartam lefeküdni veled! Tudtam, hogy nem leszel ott mikor felébredek! Tudtam! – kiáltja, kicsordulnak a könnyei – Mindig ez történik! Annyira rossz volt? Annyira undorodtál a testemtõl, hogy inkább hazajöttél?! – sírja, de nem engem néz. Fel sem emeli a fejét.

Te jó ég! Nem tudtam róla, hogy a többiek is úgy hagyták ott! Errõl nem beszélt részletesen… a fenébe! Ha akkor tudom, inkább elküldöm a költöztetõket és maradok…

- Nem miattad volt James! Nézz rám! – kiáltom kicsit erélyesebben, hogy felfigyeljen – A tested minden porcikája tökéletes. Fantasztikus volt az az éjszaka, a lehetõ legjobb.

- Elmentél…

Hátratúrom a hajam, a gondolataim veszettül száguldanak, nem tudom, hogy, vagy mit mondjak. Akkor sem mondhattam el, de most itt van Párizsban és ha nem mondom meg az igazat, nem kapom vissza és azt fogja hinni, hogy az õ hibája.

- Nyugodj meg és elmondom miért mentem el, de… vagy nem hiszed el, vagy csak rosszabb lesz. Nem akartam megmondani…

Ez így sehogy sem jó.

Megdörzsöli a szemeit és felnéz rám. Választ vár, magyarázatot.

- Aznap reggel hazamentem, mert megfeledkeztem a kötözetõkrõl. Fel akartalak hívja, hogy szóljak, de beállított az apád.

Elkerekednek a szemei, értetlenül mered rám. – Apa nálad járt?

Bólintok. – Oké, ezt egyszerûebb lesz dióhéjban kimondani… megfenyegetett, hogy börtönbe juttat, ha nem hagylak téged békén és nem tûnök el az életedbõl.

…csend…

…csend…

Nem mond semmit. De nem is kiabál, ami jó jel. Nagyjából én is így kiakadtam mikor közölte.

- Természetesen nem akartam megtenni. – folytatom halkan - Azt mondta szexuális zaklatásért letartóztathat… bizonyítékként pedig felhozhatja azt, ami a színházban történt. Emlékszel? Sírva futottál elõle, én meg nem akartalak elengedni. Rengetegen látták és kívülrõl erõszakoskodásnak tûnhetett. – felsóhajtok, még mindig nem válaszol, csak pislogás nélkül néz maga elé. – Beperelhettem volna és természetesen nem megyek a sittre, de tudod mi lett volna akkor… cirkusz… tanúskodás… nem akartam, hogy amiatt utálj meg.

Abbahagyom, nagyon elsápadt, egy cseppet sem tetszi ez a szín.

- Jól vagy? – kérdezem aggódva.

- Én… én most nem tudom… - motyogja maga elé.

Kicsusszanok alóla, a konyhába sietek és hozok egy pohár vizet. - Igyál.

Belekortyol és visszaadja a poharat.

- Mond hogy ez nem igaz… kérlek! Hazugság ugye? Csak le akartál rázni, megszabadulni tõlem…

- James, nem! – a kezeimet az arcára simítom, úgy tartom, hogy a szemembe nézzen – Eszembe sem volt otthagyni téged. Aznap lett kész az új lakásom, be akartam költözni! A cuccaim még mindig ott vannak! Csakis azért jöttem haza, mert nem akartam, hogy miattam legyenek problémáid, ahhoz túl fontos vagy nekem. Csak ezért, semmi köze nem volt ahhoz, ami kettõnk között történt. Elhiszed ugye?

- Már attól megéhezne az ember, hogy nézi, amit csinálsz, de ennek nagyon jó illa van. – pillant az ételre. Észre sem vettem, hogy itt van.

- Köszönöm – mosolygok fel rá. Kedves, de üres bók. – Kibontanád a bort? Hûtõben van.

- Persze. – bólint, majd miután elõveszi, rám pillant. – Poharak?

- Ott abban a szekrényben. – bökök a megfelelõre.

Tölt mind a kettõ pohárba, és utána az asztal sarkába teszi a bort levegõzni.

A vacsora csendesen telik. A vége felé én egyre többet piszkálom a poharamat. Nem merek felnézni rá.

- James? – töri meg az enyhén feszült csendet.

- Tessék? – vágom rá azonnal, majd zavaromban elvörösödöm.

- Mi a baj?

Számba mélyesztem a fogaimat. Kortyolok egyet a lélekerõsítõbõl.

- Nem akarod, hogy befejezzük, amit a kanapén elkezdtünk? – kérdi kedves hangon.

Zavartan pillantok rá.

- Nem arról van szó, hogy nem akarom… csak… félek. – suttogom magam elé.

Széles vigyorral az arcán kerüli meg az asztalt, majd elém hajolva ad egy puha csókot.

- Ez esetben szépségem, dolgozzuk le ezt az isteni vacsit és életed legjobb éjszakája lesz a mai. – jelenti ki magabiztosan.

Reszketve állok fel, és a szemébe nézek, ahogyan még régebben kérte.

- Most? – kérdem remegõ hangon.

- Hmm… én elpakolok itt, te pedig addig zuhanyozhatsz.

- De te vendég vagy. Nekem kell pakolni.

- Te fõztél és nagyon finomat desszerttel együtt, szóval had segítsek. Bepakolni a mosogatóba nem olyan fárasztó.

- Jó, de még bezárom az ajtót. – sóhajtok fel.

Gyorsan bekulcsolom az ajtót, majd a kellõ dolgokat megragadva a fürdõbe sietek. Beállok a forró víz alá, és hosszan folyatom magamra, közben megtisztítom magamat ott is. Mikor kióvakodom, látom, hogy Lucien mosolyogva nézelõdik az ágyról.

- Kész vagyok. – suttogom alig hangon.

Kapok egy kedves mosolyt, majd eltûnik az ajtó mögött. Ahogy az ablakhoz sétálok, egy idegen táskára leszek figyelmes. Biztos Lucien-é. Gondolataimba mélyedve bámulok ki az éjszakába. Vajon tényleg megbízhatok bene ennyire? Én kedvelem õt, nagyon is, de ez így… Nem tudom, hogy akarom-e. Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie?

Két erõs kar ölelése hoz vissza a valóságba.

- Addig megyünk, ameddig akarod. Ha sok, akkor szólsz, ha valami nem tetszik, szólsz, oké? – kapok egy puszit a nyakamra, majd keze besiklik a felsõm alá.

- Jó, de… Nincs nálam semmi… ami esetleg kéne. – suttogom szégyenkezve. Kéne itthon lennie, elvégre férfi vagyok. Kuncogva megcsócsálja a fülemet, csak utána válaszol.

- Nos, az apád kérdésével ellentétben, nekem nem gond, ha nincs gumi. Gondolom semmi bajod nincs és én is rendszeresen járok dokihoz. – susogja, miközben a pizsamaingemet bontja ki. – Van testápoló krémed?

- Vahn… - sóhajtom reszketegen.

Elsietek érte, majd kezébe adom. Mosolyogva von magához egy kedveskedõ csókra. Az érzéseimbe veszve hozzásimulok, közben vállában kapaszkodom meg. A csók fokozatosan megy át szenvedélyesbe. Ajkai nyakamat veszik célba, amit én örömmel hagyok, hiszen a torkom az egyik erogén zónám. Nem bírok csendben maradni, fõleg, mikor fogait is belém mélyeszti.

- Érints meg szépségem. Érezni akarom magamon a kezeidet. – utasít perzselõ hangon.

Alig érintve simogatom meg mellkasát, utána a hátán cirógatok végig. Vállamat harapdálja, miközben én az õ tökéletes felsõtestének minden egyes négyzetcentiméterét bejárom ujjaimmal. Mikor mellbimbóimhoz ér azonnal megremegek. Puha puszikat hint rá, majd erõteljesen megszívja, mire egy hangos nyögés szaka fel belõlem. Annyira jó…

- Gyerünk, ne hagyd abba James… imádom, ahogy simogatsz. – morogja bõrömbe.– Használd az ajkait, a nyelved és picit a fogait, ahogy még élvezed.

Megteszem, amit kér, majd próbálva viszonozni a tõle kapottakat, nyakába csókolok. Ujjai bemerészkednek a nadrágom alá, s fenekembe markolva állapodnak meg. Ösztönösen húzódik össze minden izmom. Nem lehet, hogy õ máris…

- Mi a baj? – kérdi, de hangján hallom, hogy nehezen fogj vissza magát.

- Máris… az következik? – lehelem.

- Az? Nem szépségem. Még sokáig szándékomban áll kényeztetni téged. És ha nem akarod, akkor most nem teszlek a magamévá. – szavait csókkal pecsételi meg.

- Én szeretném… neked adni a testem. – súgom meg neki jelenlegi vágyamat.

- Akkor engedd, hogy levetkõztesselek. Ne félj…

Muszáj lenyelnem a torkomban lévõ gombócot, elvégre látni fogja az én elkorcsosult testemet. Szégyenpírral az arcomon szegem le a fejem. Lehúzza a nadrágom, s én engedelmesen lépek ki belõle. Elhátrál, majd alaposan végigmustrál. Úgy bámul, mintha csak egy kiállítási tárgy lennék. Hosszan néz. Túl hosszan. Biztosan nem teszem neki, elvégre a képein látható férfiakhoz képest, én nem vagyok sehol. Gyorsan marom fel ruháimat, s próbálok minél többet takarni magamból. Menekülnöm kell!

- Sajnálom… - suttogom a sírással küzdve.

- Ne! Hagyd, hogy nézzelek James. Gyönyörû vagy, semmi szégyellnivalód nincs. – megragadja a kezem, s szolid erõszakkal elengedteti velem a ruhákat, amik ismét a padlón kötnek ki.

Egész testemet bebarangolja azokkal a csodás ujjakkal. Végigfut rajtam a remegés, mikor a férfiasságomhoz ér. Annyira régen érintettek ott utoljára. Közel hat év nem tûnik soknak, de én pokolian hosszúnak érzem. Hozzá simulok, hogy végre újra érezhessem egy másik test nyújtotta meleg örömét. Szenvedélyesen kap ajkaimra, miközben az ágyra dönt. Betérdel a lábaim közé, de nem támad le, csak csókol, hosszan, mintha soha nem akarna elengedni. Jobb kezével gyengéden cirógatja a bordáim, mire a szájába kuncogok. Elválik tõlem, és töméntelen vággyal néz a szemeimbe. A tekintete annyi mindent elmond, hogy elakad a lélegzetem is.
- Luc – sóhajtom. – Kérlek! Annyira nagyon szeretném.
- Én pedig nem szeretném, hogy rossz emlék legyen – suttogja vágytól rozsdás hangon.
- Nem érdekel, ha fáj – nyüszítem, mikor péniszemhez ér. Ha nem tesz gyorsan valamit, én belehalok.
- Engem viszont igen.
Hihetetlen aprólékossággal kóstolja végig a testem minden egyes porcikáját, hol harap, hol csókol, de van, hogy nyalogat. Valahol félúton vagyok a menny, és a pokol között. Nyelve puhán mártózik meg a köldökömben, hasfalamon a fogainak lenyomatai vöröslenek. Nem mintha rajta nem lenne számtalan szívás, és harapásnyom. Térdemtõl indulva végigharapdálja a combom belsõ oldalát. Leheletét érezve az ágyékomon a testem megfeszül. Nyögve markolok hajába, s felrántom magamhoz egy marcangoló csókra. Elszakadásunk után egytizedmásodpercig, még fénylõ nyálszál köt össze minket. Morranva veti magát ismét ajkamra, közben végre valahára megérzem ujjait a bejáratomnál körözni. Nem siet, csak puhán masszíroz, én viszont már nem bírom tovább. Hajt a szükség. Lefelé mozdulok, mire két ujja belém csusszan. Nem mondom, hogy kellemes, de nem is fáj, pusztán kissé feszít.
- Jól vagy? – kérdi ködös hangon.
- Ihgen – nyöszörgöm. – Mééég.
Mormog valamit, amit nem értek, de nem is érdekel. Lassan mozdítja bennem ujjait, s közben fél kézzel ölel, mintha csak attól félne, hogy megszököm. Pedig eszem ágában sincs.
Az ollózó mozdulatainak, és a bõséges testápolónak hála, könnyen kitágulok, s hamarosan magamban érezhetem még egy ujját. Olyan lassan készít elõ, hogy már nem bírom tovább. Mellkasára simítom a kezeimet, s egy könnyed mozdulattal a hátára taszítom.
- James… - nyögi döbbenten, de nem engedem, hogy tovább beszéljen. Magamhoz ragadom a testápolós flakont, s tenyerembe nyomok egy jókora adagot. Combjaira ülök, utána a krémes kezemmel kezdem el kényeztetni nemesebbik részét. A farka testes, és pont megfelelõ méretû, mintha a természet nem akarta volna, hogy egy ilyen csodás testhez ne egy tökéletes fallosz tartozzon.
Hamar végzek a krém szétkenésével, s mellkasára támaszkodva lassan ereszkedem ölére. Kell pár perc, hogy megszokjam az enyhén égõ érzést. Erõsen markol a csípõmre, szinte a csontom is beleroppan.
Lassan mozdulok, és nagyon aprókat. Talán számára kínzásként hathat, de muszáj megszoknom a méreteit. Elégedetlen morranással lök egyet csípõjével, gyorsabb tempóra ösztönözve. Örömmel engedelmeskedem neki, közben mellkasát, s karjait karmolászom. Élvezettel teli hangon nyöszörgöm, miközben õ ölemet kényezteti egyik kezével, másikkal még mindig csípõmet fogva. Nyüszítve feszül ívbe testem, mikor a bennem halmozódó gyönyör a tetõfokára hág. Magomat kezébe, s hasfalára ontom. Remegõ tagokkal dõlök testére.
- James – morogja a fülembe. Tudom, mit szeretne.
- Végezd be! – suttogom a fülébe.
Nem tétovázik, azonnal a hátamra fordít, és néhány erõteljes lökés után belém élvez. A bensõmet elöntõ forróságra felsóhajtok. Már el is felejtettem, hogy milyen ez az érzés.
Kihúzódik belõlem, majd mellém heveredik. Közelebb bújok hozzá, amit mosolyogva tûr, közben a hajamat piszkálja.
- Az exeid marhák voltak – közli olyan elégedett hangon, hogy azonnal elpirulok. Felnevet. – Ezek után, hogy vagy képes elpirulni?
- Csak…Na – motyogom.
Kuncogva von magához közelebb. Fürdeni kéne, de nincs hozzá erõm. Nyakába fúrom az arcom, közben szorosan ölelem õt. Még mond valamit, ám már nem értem. Most annyira jó így. 

Koradélután ébredek meg, a nap már nem süt be a szobámba. Kényelmesen nyújtózom egyet, de az ágy mellettem üres. Enyhe zsibbadással a testemben kelek fel, és nézek körül. Ám Lucien nincs a lakásban, még csak egy cetlit sem hagyott. Jeges rémület jár át. Elhagyott!!
Nem, nem lehet. – nyugatatom magamat. – Biztos csak dolgozni ment. Igen, ez az, csak dolgozik!
Sokkal nyugodtabban látok neki a mindennapi teendõimnek. Ma az egyetemet kihagyom, elvégre nincs értelme már bemennem.
Dúdolva rakok rendet, s sietek le vásárolni. Valami finomat fõzök neki vacsorára, ha átjön. 

Péntek van, s már nem tudom nyugtatni magamat. Lucien eltûnt. Nem keresett, és hiába hívom, csak a géphang közli, hogy elõfizetõ nem kapcsolható. Bementem a szolgáltatóhoz, de azt mondták a számot törölték a rendszerbõl. Hát ennyire nem akar látni? Ennyire rossz lett volna az a kedd este?
Este már nem bírom tovább, elmegyek a lakására. Legalább mondja a szemembe, hogy hazugság volt minden. Viszont a lakás ugyanolyan, mint amilyennek magamat érzem: üres, és elhagyatott.
Kifelé menet még odamegyek a portáshoz.
- Bocsánat! Lucien Liones-t keresem – nézek az idõs bácsira.
- Mr.Liones még a hét közepén elutazott, csak a költöztetõkkel vitette el a holmiját az új lakásába – feleli unottan.
Új lakás? Már vett is volna egyet?
- Nem tudja véletlenül az új címét?
- Nem – feleli komorabban, majd alaposan végig mér. – Ki maga?
- James Redcreek vagyok, Lucien egy… barátja.
Felismerés csillan a szemébe, majd hátrafordul, és elõvesz egy jókora csomagot, amit a kezembe nyom.
- Ezt Mr.Liones asszisztense hagyta itt magának.
- Köszönöm! – mosolygok rá.
Nem tudom, mi lehet ez, de majd otthon kiderül. Futva megyek hazáig, ahol azonnal kibontom a csomagot. Ez…
Két kép van benne. Az egyik, amit a szemeimrõl csinált, a másik, amirõl mesélt. Nem érintve a képet húzom végig ujjaimat a vonalak felett. Annyira szépre festett, holott nem vagyok ilyen. Mikor felemelem, hogy odébb tegyem, egy lap esik ki belõle rajta négy szó, ami teljesen összetöri a megmaradt hitemet. Zokogva omlok a padlóra. A kis cetlit ölelve magamhoz, mely akkora fájdalmat okoz. 

Többé ne keress!

L.

Már több mint két hónapja nem láttam õt, csak képeken. Mert azok megjelentek. A közös képeink is. A menedzserem oda meg vissza volt, hogy ettõl mennyire megugrottak az eladásaim. Õszintén nem érdekel. Most nyár van, s ilyenkor pihenek, és az írásnak szentelem a figyelmemet. Unottan ülök a gép elõtt, ölemben Mei terpeszkedik. Legalább õ itt van nekem. Megnyitok egy hírportált, és azonnal Luc képe ugrik elém, ahogy egy fiatal barnahajú sráccal csókolózik. Olvasni kezdem.
A nagyhírû mûvészt, Lucien Liones-t Párizs kétes hírû Musée de l’érotisme de Paris* elõtt fotózták legújabb kedvesével Amable Delacroix modellel. A pár…
Nem olvasom tovább. Nincs értelme, csak nekem fájna jobban. Tovább lépett, amire én képtelen vagyok. Nem mondtam el neki, de belé szerettem. Ezért is jelentkezetem egy három hónapos tanulmányi útra. Jövõ hónap végén indulom Párizsba, és a Sorbonne-on** fogok tanulni. Bár ezek után nincs okom odamenni. 

Õsz van, a levelek kétségbeesetten kapaszkodnak a fákba, csak még egy pillanatért, én pedig már Párizs utcáit rovom. Tegnap érkeztem meg, és ma voltak az elsõ óráim. Kimondottan élveztem, hogy végre használhatom a méltatlanul elhanyagolt franciatudásom. Összébb húzom magamon a bõ, szürke kabátomat, s a kapucnimat is jobban a szemembe húzom. Nem akarom, hogy lássák az arcomat, elvégre csak még ijesztõbb lettem, mióta Lucien nincs velem. Sokat fogytam, hiszen a gondolataimat a kondizással tereltem el, izmaim mégsem lettek nagyobbak, de nem is baj. Az arcom enyhén beesett, a bõröm fehérebb, mint valaha. Nem tudom, hogy mit mondanék Luc-nak, ha találkoznánk, talán csak bocsánatot kérnék, de már úgyis mindegy. Õ boldog azzal az Amable-lel, én pedig csak vagyok. Ez az élet rendje.
Csendesen sétálok a zajos Montmartre-on***. Itt annyira szép minden. Annyira szép, és én annyira nem illek ide. Lehajtott fejjel fordulok el a kavargó forgatagtól, de neki megyek valakinek.
- Pardon et moi!**** - motyogom.
- Semmi gond – mondja egy vidám hang. – Mégis miért szomorkodik egy ilyen szép napon?
Felpillantok, és egy meleg barna szempár figyel engem, melybe õsz tincsek lógnak.
- Na – szól rám. – Ne legyen már ennyire tartózkodó. Cecile Tatin vagyok.
- James Redcreek – fogadom el a felém nyújtott kezet. – Örvendek.
- Szint úgy. Netalán túrista? - választ sem várva indul meg elõttem. - Jöjjön fiam, meghívom egy teára, mert kissé hideg van. Úgyis nem sokára találkozom egy kávézóban a fiammal.
Elfogadom a meghívást, habár nem értem miért. Valahogy kedvesnek tûnik ez a férfi, és biztos nem meleg, ha van egy fia. S nekem most csak ennyi kell. Egy kicsi kedvesség. Meg egy forró almás-fahéjas tea.

* Párizsi Erotika Múzeum. Valóban van ilyen, a Moulin Rouge-tól nem messze található.
** Párizs híres egyeteme. Nagyon elit, és nehéz bejutni.
*** Párizs mûvész negyede.
**** Bocsánat!

Mindketten kávét rendelünk, de az ízlésünk teljesen más. Míg õ a tejszínes édes lattét preferálja én a keserû erõs feketét. Pedig ritkán iszok kávét, de ha mégis az mindig sima, tejszínmentes.

- Ennyit a sütizésrõl – sóhajtom, mert csak nem mosolygott.

Még szerencse, hogy félreérti a megjegyzésem, mert most már végre vidámabb arcot vág.

- Ha szeretnél, még mindig rendelhetsz valami édeset – mosolyog a sütis pult felé.

Határozottan szeretnék valami édeset, de az nem a süti lenne.

- Nem köszi. Nekem te pont elég édes vagy.

Elvörösödik, zavartan motyog. Borzasztóan élvezem, mikor ezt csinálja. Ilyen téren is mondhatni haladunk, mert pár hete egy ilyen megjegyzésre semmit sem reagált, vagy csak szégyenlõsen lesütötte a szemeit.

Visszajön a pincér srác és lerakja elénk a kávét. A mosolya nem rejti véka alá, hogy miért ácsorog itt még mindig. Nyilván tudja ki vagyok és azt is, hogy a pasik érdekelnek, ezért is mer itt nyilvánosan ajánlatot tenni. Egy cseppet sem diszkréten nyomja a kezembe a tollal összefirkált szalvétát.

- Ha szeretnél szórakozni.

Azt nagyon is szeretnék, de nem veled.

- Köszönöm, de nekem mára sokkal jobb társaság jutott – összegyûröm a papírt és a tálcájára dobom, a figyelmemet pedig visszafordítom James-re.

Látom, hogy nem esett neki jól, de ez ellen nem tehetek semmit. A kapucnija szinte eltakarja mások elõl és elõlem is. Rám sem pillantva iszogatja a kávéját, ezért most nem szólok, hagyom õt és én is hozzálátok a koffein lökethez.

- James, elmehetek ma hozzád? – vetem fel az ötletet hosszas fontolgatás után.

Ma ráér és holnap már az egyetemre is bemegy így nem biztos, hogy a héten lesz alkalmunk többször összefutni. Akkor pedig miért ne használjuk ki most az idõt?

- Mi-miért? – motyogja meglepetten.

Legalább már nem olyan tartózkodó. Talán már elkezdett bízni bennem.

Mosolyogva közelebb hajolok és végigsimítom a kilógó vörös tincset.

- Szeretnék veled lenni, és melletted aludni, hogy még többet tudjak meg rólad, és hogy te is szokd a közelségem. – valamerre mozdulnunk kell és remélem a múltkori együtt töltött éjszakánk után már tudja, hogy nem fogok erõszakoskodni vele.

- Jó.

Halvány mosollyal figyelem az arcát, miközben elfogyasztjuk a maradék italt. Örülök, hogy belement.

Hazaviszem õt, majd a lakásomban egy sport táskába szedek össze néhány holmit, amire szükségem lesz, vagy lehet. Az õ ruhái nem lennének jók rám, úgy mint fordítva. A póló még talán, de a nadrág rövid lenne. Egyébként is csak pizsamanadrágot, vagy alsót használok alváshoz. Bemegy még a fogkefe és a mobil.

A házához érve az ajtó nyitva, ahogy elõre megbeszéltük és bár igaz, hogy nem csapok zajt miközben beegyek, nagyon el lehet gondolkodva, mert észre sem vesz. Épp a macskáját kínozza, a hátára döntve játszik vele és simogatja. Mögé lépek és finoman átkarolom hátulról, hogy meg ne ijesszem.

- Hiányoztál – egy puha csókot nyomok a nyakára.

- Nem is voltál olyan sokáig távol – motyogja zavartan.

- Dehogynem, egy fél örökkévalóság volt – sóhajtom kissé eltúlozva, amin fel is nevet, de nem hazudtam teljesen.

Tényleg hiányzik már az illata, ha sokáig nincs mellettem. Imádom ezt a pasit, még akkor is ha van egy csomó fura és érthetetlen berögzõdése. Majd leszoktatom róla.

- Csodás a mosolyod kedves, de a nevetésed még szebb – súgom a füle mellett, szerencsére egyre többet mosolyog.

Lehuppanok mellé, a táskámat a kanapé mellé teszem és James-t magamhoz ölelem, hogy a kanapé támlája helyett hozzám dõljön. Csendben vagyunk, csak a lassú, mély lélegzetvételeit hallgatom, míg õ a macskát cirógatja.

- Mit csinálsz nekem vacsorára kicsi konyhatündérem? – kérdezem halkan, megtörve a nyugodt csendet.

- Disznókarajt sütök, mellé zöldséges rizs, és desszertnek pohárkrém.

- Jól hangzik – egy egész vacsora menü. Miattam nem kellett volna ennyire fáradnia. - Ha te csinálod, biztos isteni lesz, de a disznót nem kéne feltenni? – mikor a bejárónõm csinálja mindig panaszkodik, hogy sokáig tart.

- Már a sütõben van – mosolyog fel rám – Csak várni kell.

Szóval várni. Nem is olyan rossz, ha marad egy kis idõnk, mert ma még alig csókoltam meg és most hosszan ki akarom élvezni õt.

Lecsapok az ajkaira, mint egy éhes keselyû a prédára. Ízlelgetem, játszadozom a nyelvével, közben ledöntöm a kanapéra, hogy kényelmesebb legyen. Sokkal izgatóbb, ha magam alatt érezhetem az csodásan izmos testét. És most õ is sokkal bátrabb, minden mozdulatra a sajátjával válaszol, akkor sem tiltakozik, mikor a combja közé fészkelem magam. Megérezve a keménységét elégedetten felmordulok, a teste megfeszül az enyhe nyomásra. Te jó ég, hogy lehet valaki ilyen szégyenlõs, ha ennyire érzéki teste van?

Elszakadok tõle, a tekintetében szinte kék lángok égnek, ahogy pihegve néz rám. Annyira gyönyörû… többet akarok belõle látni… mindent…

- Annyira akarlak – sóhajtom, finoman megnyalintom a fülét – Szeretném, ha végre teljesen az enyém lennél.

Ha meztelenül feküdne alattam, felizgultan, a farkammal a szexi fenekében. Úgy akarom õt látni, mindennél jobba, tudni akarom milyen az arckifejezése miközben elélvez, azt akarom, hogy õ is megérintsen engem.

Erõsen a nyakába harapok, nem bánom ha nyoma marad, de túlságosan elragadott a pillanat. A nyögése csak még inkább felbátorít, arra ösztönöz, hogy többet adjak neki, hogy ideje se legyen pihenni az ajkainak.

Birtoklón a pólója alá simítok, a bõre forró, és nem is tiltakozik, mikor egyetlen mozdulattal áthúzom a fején a zavaró anyagot. A bõrét látva elmosolyodom, kéjesen nézek végig kemény kis mellbimbóin, édes gyümölcsre emlékeztetõ színük, szinte vonz, hogy beleharapjak… és miért ne tenném meg?

Finoman érintem az ujjaimmal, megrándul tõle, majd libabõrös lesz, ami azt mutatja mennyire érzékeny most… tökéletes…

- Luc…

- Már másodszor hívsz így – mosolygok rá élvetegen – Valahogy a te szádból jól esik ez a becézés. – sosem szerettem, de ha ilyen kéjesen nyöszörgi, bárhogy hívhat.

- Kérlek! – nyüszíti, már-már könyörgõ szemekkel. A vágy úgy vág végig rajtam, mint a villám és lent érzem egészen a lüktetõ farkamban.

- Pontosan mit szeretnél, gyönyörûm? – kérdezem, húzva az idõt, de már én sem akarok sokig várni. Ma látni akarom, ahogy elélvez és el is érem.

- Mindent – motyogja elvörösödve.

Nem tudom komolyan gondolja-e, de most túl ködös az agyam, hogy ezen gondolkodjam.

- Hmmm… És én mit kapnék cserébe? – játszok kicsit, de a válasza mély elégedettséggel tölt el.

- Ugyanezt.

Õt megkapni valóban minden, sõt több is. Mert tõle ez egy nagy ajándék lenne, fõleg, hogy nem is vártam.

- James – kérdõn pillantok rá, bár már nagyon akarom – Biztos vagy benne?

- Én…

Nem fejezi be, azt hiszem csak a hév mondatta vele, mert még mindig fél. Viszont lehet, hogy addig, míg valami jót nem tapasztal szex terén mindig is félni fog. Ezt a gátlását, csak úgy tudja levetkõzni, ha megmutatom neki, milyen jó is tud lenni.

Hirtelen azonban James oldalra fordul és lelök magáról, egy percig azt hiszem messzire mentem és megijedt, de aztán meghallom a hangját.

- Apa!

Felállok és utána megyek. Egyszerûen nem bízom az apjában annyira, hogy nem fogja azért megütni, mert velem találta.

- … de még inkább azt, hogy megütöttelek.

- Azt sajnálhatja is – szólok közbe ridegen és James elé állok.

- Nem fogom bántani õt.

- Ebben én nem vagyok biztos – a múltkor csak azért rám támadt, mert megtudta, hogy aktfestõ vagyok. Most pedig félmeztelenül találta alattam…

- Figyeljen ide Mr. Liones! Soha, érti? SOHA nem ütném meg szándékosan Jamie-t. Csak bocsánatot akarok kérni tõle, utána ismét kettesben lehetnek. – sziszegi dühösen.

- Kérjen, de én innét el nem mozdulok – így hagyjam kettesben vele?

James azonban kisiklik mögülem és egyszerûen csak átöleli. Mintha abban a percben lenyugodna minden, csak figyelem, ahogy egy percig egyikük sem modul. Most tényleg nem bántja, de akkor is zavar, ha valaki dühösen van a közelében. A dühös ember kiszámíthatatlan.

Végül egy szó nélkül az ajtóhoz mennek.

- Szeretlek kisfiam – mosolyog James-re, majd most már nyugodtan felnéz rám – Remélem azért védekeztek.

- Apa! – sikítja James elfúlt hangon, belõlem kitör a nevetés, ahogy meglátom azt a mélyvörös árnyalatot, amit még a nyaka is felöltött.

- Jó, jó már megyek is.

Becsukja az ajtót, James pedig felém fordul, de nem tudom abbahagyni a nevetést.

- Talán édesapád nem is olyan rossz ember – ha sikerült elérnie, hogy ilyen színe legyen ennek a szépségnek, megérte megzavarnia minket.

- Õ egy nagyon is jó ember – mosolyog elmélázva.

Gyengéden az arcára simítok, még mindig forró az elõbbi hõ sokktól, de nagyon tetszik, hogy belesimul az érintésembe.

- Menj, és nézd meg a vacsorát, mielõtt befejezem, amit elõbb abbahagytunk – sóhajtom, hisz a sóvár vágy csak addig távozott, míg aggódtam érte. De most újra visszatért.

Egy nyikkanással elsiet a konyhába, pár perc után én is követem és a pultnak dõlve figyelem, hogy ügyesen sürög-forog a konyhában.

Szépen megteríti az asztalt, a fûszeres sült hús egy nagy késsel ínycsiklandó vékony szeletekre vágja és tányérra teszi.

- Már attól megéhezne az ember, hogy nézi amit csinálsz, de ennek nagyon jó illa van. – nézek a szép sötétrózsaszín szeletekre.

- Köszönöm – mosolyog halványan – Kibontanád a bort? Hûtõben van.

- Persze. – kiveszem a múltkori üveget, amit nem tudtunk meginni, mert vezettem most viszont semmi akadálya s nagyon jól fog illene ehhez a fenséges vacsorához. – Poharak?

- Ott abban a szekrényben. – mutat a háta mögé és meg is találom.

Míg õ mindent az asztalra készít megtöltöm a poharakat és félreteszem az üveget az asztal egy sarkába ha kellene.

A vacsora isteni, minden túlzás nélkül, akár szakácsnak is tanulhatott volna, a desszert is könnyû és finom. A bor tökéletesen kiegészít mindent, viszont már a desszertnél észrevettem, hogy a kelleténél tovább bámul a pohárba és a borospoharat is eléggé alaposan megfigyelte már. Az ujjaival babrálja a talpas pohár alját, egy szót sem szól.

Egy kis idõ után végül már igen csak kíváncsi vagyok, hogy mi a gond.

- James?

- Tessék? – túl gyorsan vágta rá és erre õ is rájön, mert elpirul.

- Mi a baj?

Nem válaszol, az ajkait harapdálja és kortyol egyet a borból. Ideges.

- Nem akarod, hogy befejezzük, amit a kanapén elkezdtünk? – kérdezem a tárgyra térve, mert ha rajta múlik, ki tudja, hogy elmondja-e.

Kicsit elpirul és lassan felpislog.

- Nem arról van szó, hogy nem akarom… csak… félek. – motyogja halkan a poharát piszkálva.

Bingó. Elvigyorodom és megkerülve az asztalt lehajolok hozzá és megcsókolom.

- Ez esetben szépségem, dolgozzuk le ezt az isteni vacsit és életed legjobb éjszakája lesz a mai. – ezt határozottan állíthatom, végül is senki sem panaszkodott még, neki pedig nagyon sok élvezetet tartogatok.

Elvörösödik, tétován feláll és zavartan pislog rám. – Most?

- Hmm… én elpakolok itt te pedig addig zuhanyozhatsz. – javaslom.

- De te vendég vagy. Nekem kell pakolni. – hárít.

- Te fõztél és nagyon finomat desszerttel együtt, szóval had segítsek. Bepakolni a mosogatóba nem olyan fárasztó.

- Jó, de még bezárom az ajtót. – sóhajtja végül.

Tulajdonképpen nem ragaszkodom a pakoláshoz, mert nem szeretem, de most kell neki az egyedüllét egy kicsit. Túl feszült, talán a zuhany majd jót tesz neki.

Leszedem az asztalt, mindent bepakolok a mosogatóba, a maradék bort a hûtõbe teszem, az ételeket letakarom és szintén mennek a hûtõbe. Elindítom a mosogatót, majd a nappaliból fölkapom a sporttáskát amiben a cuccaim vannak és James hálószobája felé veszem az irányt.

Kiveszem a holmimat amire a fürdõben szükségem lesz, majd az ágyról nézelõdve megvárom, hogy nyakig begombolt sötétkék pizsamájában elõbújjon.

- Kész vagyok.

Rámosolygok és a fürdõben én is összekészülök, de csak egy alsót kapok magamra. Végül is minek öltözzek pizsamába, ha hamarosan úgy is megszabadulunk a ruháktól? Már csak az is izgatóan hat az érzékeimre, hogy elképzelem õt meztelenül.

Mikor kilépek az ablak elõtt áll és kifelé néz. A háta mögé lépek és átkarolom a derekát, hogy hozzám simuljon. Nagyot szusszan és hátrapillantva felnéz rám a szép szemeivel. Sokkal nyugodtabbnak tûnik, de azért ott bujkál a tekintetében egy kevés félelem.

- Addig megyünk ameddig akarod. Ha sok, akkor szólsz, ha valami nem tetszik, szólsz, oké? – finoman a nyakába csókolok és a kezemet az inge alá simítom.

- Jó, de… - elvörösödik. – Nincs nálam semmi… ami esetleg kéne. – nyögi ki nagy nehezen, végtelen zavarban.

Kuncogva harapdálom meg a fülét, míg fel nem sóhajt.

- Nos, az apád kérdésével ellentétben nekem nem gond ha nincs gumi. Gondolom semmi bajod nincs és én is rendszeresen járok dokihoz. – suttogom a bõrébe és lassan szétgombolom a pizsama ingjét. – Van testápoló krémed?

- Vahn… - egy pillanatra elengedem, hogy beszaladhasson érte a fürdõbe, síkosító helyett most az is megteszi. Ha tudom, hogy ilyen izgalmas éjszakám lesz, akkor bedobtam volna egyet, de ki gondolt volna erre délután, mikor még öltözni sem akart elõttem?

Vörösen a kezembe nyomja én pedig az ágyra dobom és magamhoz húzva õt, elõször gyengéd csókokkal kényeztetem, hogy oldódjon a feszültsége. Akkor mélyítem el, mikor nekem dõl a teste és a vállamra simítja a kezeit. A gombolást befejezve lecsúsztatom a válláról az inget és a csókokkal letérek az állára, a nyakára is. Finoman harapdálom, szívogatom, élvezem a sóhajait, amik kisvártatva kiszöknek az ajkait közül.

- Érints meg szépségem. Érezni akarom magamon a kezeidet. – súgom a vágytól fûtött utasítást, mire tétovázva végigsimít a mellkasomon, majd vissza fel és a vállamon át le a hátamon. A vállát kényeztetve élvezem a mûveletét, hagyom, hogy ismerkedjen a testemmel miközben én az övét falom fel. A mellbimbói azonnal megkeményednek amint az ajkaim hozzá érnek. Elõször csak apró csókokkal körbejárom, majd egy hirtelen mozdulattal erõsen megszívom, mire kéjes nyögéssel feszül meg és simítja nekem a csípõjét.

- Gyerünk, ne hagyd abba James… imádom, ahogy simogatsz. – nyögöm ki még mindig a mellkason játszadozva. – Használd az ajkait, a nyelved és picit a fogait, ahogy még élvezed.

A simogatásai mellett egy szempillantás múlva megérzem az ajkait is a nyakamon, ahogy hozzám hasonlóan csókolgat, ízlelget. Kissé még gyakorlatlan, de majd ha többször csinálja belejön.

Lassan a nadrágja alá simítom, a kezeimmel a csupasz fenekébe markolva megmasszírozom az izgatóan kemény fenekét, de ahogy elkezdem lecsúsztatni a nadrágot, megfeszül.

- Mi a baj? – kérdezem vágytól rekedt hangon.

- Máris… az következik? – suttogja szexi karcos hangon.

- Az? Nem szépségem. Még sokáig szándékomban áll kényeztetni téged. És ha nem akarod, akkor most nem teszlek a magamévá. – megcsókolom, de a kezem nem veszem el a csípõjérõl.

- Én szeretném… neked adni a testem.

- Akkor engedd, hogy levetkõztesselek. Ne félj…

Nyel egyet és pihegve lehajtja a fejét, mintha arra számítana, hogy valami baj lesz, de ahogy lehúzom róla a nadrágot, semmi olyasmit nem látok, ami ne tetszene. Parázsló szemmel méregetem, egy lépést hátrálva, szerencsére a pizsama alá már nem vett alsót és végre teljes szépségében láthatom.

Miden képzeletet felülmúlóan tökéletes: a válla szélessége, a karja szép izmai, a mellkasa mozgása ahogy felgyorsul a lélegzete, a keskeny csípõ, az ágyéka, amit a hajához hasonló vörös pihék kereteznek, hosszú, erõs combja… minden. Mindene tökéletes, a megtestesült férfiszépség, közülük is a legkülönlegesebb.

Úgy tûnik viszont, hogy egészen félreérti a várakozásom, mert elsápadva hajol le a ruháiért és maga elé szorítja õket.

- Sajnálom…

- Ne! Hagyd hogy nézzelek James. Gyönyörû vagy, semmi szégyellnivalód nincs. – a kezeire simítok és gyengéden szétfeszítem az ujjait, hogy kihulljon közüle az textil. Az arcától indulva lesimítok a testén, szép lassan, minden domborulatot bejárva, majd a férfiasságát is kényeztetem pár simítással.

Az érzésre megremeg és közelebb simul hozzám, a fülem mellett hallom a kéjes sóhajait, majd egy csókba vonva kezdem hátrafelé vezetni, míg óvatosan le nem döntöm az ágyra…

Ujjai puhán surrannak végig a hátamon.

- Je vais prendre soin de vous, mon cher.*

Karjai körém fonódnak, kézfeje a hasamon pihen. Felpillantok, s egy gyönyörû mosollyal találom szembe magam.

- Gyönyörû vagy, ne félj. Ezt a ruhát pedig tartsd meg, mert valami észvesztõ a feneked benne.

Azonnal elvörösödöm. Még mindig pirulva lépek a kamera elé. Nem értem, minek akarnak engem lefotózni. Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy Lucien, így még jóképûbbnek tûnhet.

- Akkor kezdhetjük is… ön Mr. Liones álljon szembe a partneréve… igen így… és most lépjenek egyet ki, mintha elõre akarnának… igen így jó!

Engedelmesen teszem, amit mondanak.

- Jó, tökéletes… most Mr. Liones félig álljon a partnere hátához… igen, és karolja át a derekát…

Lucien teljesen hozzám simul, amitõl enyhe borzongás fut át rajtam. Legalább az õ karjaiban biztonságban érzem magam.

- Mr. Redcreek, ön pedig tegye Mr. Liones karjára a kezeit, úgy mintha a körmeit mélyesztené belé.

Puhán vájom a körmeimet az alkarjába.

A fotós úgy pattog, mint a nikkelbolha. Számtalan beállást csináltat velünk. Egyre idegesebb leszek.

- Ennyi!

Végre mehetek átöltözni! Mielõtt elsurranhatnék Luc átöleli a derekam.

- Ne siess. Gyere, inkább megnézzük milyenek lettek! – mosolyogja. Ezzel a mosollyal mindig le tud fegyverezni.

- Mindenki bámul… borzalmasan nézek ki. – szegem le fejemet.

- Nagyon el vagy tévedve kicsim. – jelenti ki határozottan. - Azért bámulnak, mert borzasztó dögös vagy. Ha nem vetted volna észre az összes húsz év alatti lány pirulva pislog feléd.

- Mi-mirõl beszélsz? – susorgom teljesen hozzábújva.

- Fordulj meg és nézz balra a sarok felé. – leheli fülembe.

A lány feltûnõen kezd lapozni a magazinjában.

- Látod? – kérdi vidáman.

- Biztos téged figyelt.

- Én már korábban is felé fordultam, de akkor is téged bámult. Egy fotós most kért fel téged, hidd már, hogy gyönyörû vagy. – végigsimít arcomon, mire rá emelem a tekintetem. Kapok egy pilleszárny suhintásnyi csókot. – A kapucnival elrejtõzöl, pedig már semmi szükséged nem lenne rá.

- Dehogynem. – nyöszörgöm kétségbe esetten. – Te nem tudod milyen, mikor úgy néznek rám, mint valami idegen lényre.

- Azért bámulnak meg, mert szokatlan a külsõd. Ötven éve még a vörös haj miatt is kinéztek volna a világból. Olyan pedig nincs, hogy valaki minden embernek tetsszen. Nekem sem tetszik minden férfi, akivel találkozom. Az ember természeténél fogva ítélkezik, van, akit szépnek és van, akit csúnyának talál. Nem kell, hogy mindenkinek tetsszen a külsõd. – az állam alá nyúlva kényszerít szemkontaktusra. – Nem elég neked, ha én gyönyörûnek látlak? Szükséged van mások csodálatára is?

Mellkasára hajtom a fejemet. Hogyan kérdezhet ilyet? Senki csodálatára nincs szükségem, még azt sem értem, hogy õ mit lát bennem.

- Meg sem érdemlem, hogy velem legyél. – mormogom ingébe.

- Ha így gondolod, akkor tegyél ellene. – vágja rá.

Kérdõn nézek fel rá. Mit ért ez alatt?

- Megnézzük a képeket, aztán eljössz velem egy kis kávézóba. És mosolyogni fogsz.

Nagyon biztos magában. Annyira határozott, hogy azt már csak csodálni lehet.

- És ha nem tudok?

- Akkor nem kapsz sütit. – néz rám olyan komolyan, hogy csak, na.

Mosolyogva hajtom le a fejem. Olyan rendes férfi. Annyira kedvelem õt.

- Talán neked kellett volna pszichológiát tanulnod.

- Az a baj, hogy sosem szerettem tanulni. – sóhajt fel. – És akkoriban nem is tehettem volna meg.

- Miért? – nézek rá. Ugyan annyi idõsek vagyunk, szóval õ is tanulhatna, ha akarna.

- Elmesélem, de elõbb intézzük ezt el és lépjünk le, oké?

Rábólintok. Karjai ismét derekam köré tekeredik, így megyünk a fényképeket megnézni.

Van néhány, ami kimondottan tetszik nekem.

- Nem öltözöl át? – kérdi, miután bemegyünk az öltözõbe.

- Majd ha te végeztél. – makogom.

Sóhajtva fordul el tõlem.

- Öltözz szépségem, nem fogok lesni, ígérem.

Gyorsan kezdek vetkõzni, közben próbálok nem Lucien-re nézni. Annyira szép teste van. A nadrággal megszenvedek, lehet, hogy csak feszítõvassal lehet leszedni. Nagy nehezen lerángatom, és visszabújok a saját ruháimba. Amit viseltem szépen összehajtom. Azt mondták megtarthatjuk, de nekem nem kellenek. Nem illenek hozzám. Túl szépek.

- Kész vagyok. – jelenti be, miközben a hajammal veszõdöm.

Miközben vezet, elmeséli, hogy egy Cecil nevû férfi vette õt magához, de sosem bánt vele gyermekeként. Ez valahogy szomorú.

- És… nem hiányzott, hogy legyen családod? – kérdem gyengéden. Nekem nehéz lennye anyu és apu nélkül.

- Nem igazán. Nem tudhatom milyen családban élni ezért soha nem is hiányzott. – von vállat. Annyira könnyedén mondja ki ezeket a szomorú szavakat. – Cecil sem volt valami apatípus, szóval megfelelt ez a viszony.

Egy kicsi kávéház elõtt állunk meg.

- Jártál már itt?

- Egyszer talán igen, de azóta felújították. – pislogok körbe.

Egy szélsõ asztalnál foglalunk helyet. Én egy jeges lattét kérek, míg Lucien presszóval szeretné mérgezni magát.

- Ennyit a sütizésrõl – sóhajt fel.

- Ha szeretnél, még mindig rendelhetsz valami édeset – mosolygok rá kedvesen.

- Nem köszi. Nekem te pont elég édes vagy.

Azonnal elvörösödöm. Motyogok valamit, amit még én sem értek. Közben szerencsére a pincér visszaér a kávékkal. Kihívóan mosolyog Lucien-re, míg rám csak egy lesajnáló pillantást vet. Pont ezért nem szeretek emberek közé járni.

- Ha szeretnél szórakozni – nyom egy szalvétát Luc kezébe, rajta egy név és egy telefonszám.

- Köszönöm, de nekem mára sokkal jobb társaság jutott – gyûri össze a papírost.

Zavartan iszogatok, és Lucien sem szólal meg. Én nem tudok mit kezdeni a helyzettel, talán õ sem.

- James, elmehetek ma hozzád? – kérdi hosszas hallgatás után.

- Mi-miért?

Mosolyogva simít végig a kapucni alól kilógó tincsemen.

- Szeretnék veled lenni, és melletted aludni, hogy még többet tudjak meg rólad, és hogy te is szokd a közelségem.

- Jó – egyezek bele halkan.

A kávézóból elõször hazamegy ruháért, csak utána jön hozzám. Mondtam Lucien-nek, hogy nyitva lesz az ajtó, csak be kell jönnie. Én sürgök-forgok, hogy egy finom vacsora várja õt, és rend. Úgy viselkedek, mint valami elsõ bálozó fruska. Végül a kanapéra huppanok, és Mei-jel kezdek el játszani. Annyira belemerülök a dögönyözésbe, hogy észre sem veszem Lucien-t, csak mikor már átölel.

- Hiányoztál – csókol a nyakamba.

- Nem is voltál olyan sokéig távol – motyogom zavartan.

- Dehogynem, egy fél örökkévalóság volt – sóhajtja drámaian. Nem tudom megállni, és felnevetek. Annyira vicces, ahogy elõadja a hattyúhalálát.

- Csodás a mosolyod kedves, de a nevetésed még szebb – bókol, és pedig ismét pirulok.

Mellém ül a kanapéra, én pedig zavartan fészkelõdök ölelésébe. Most nem beszélünk, csak vagyunk, miközben õ a hajamat babrálja. Csend van, de nem az a kínos, inkább a kellemes fajta.

- Mit csinálsz nekem vacsorára kicsi konyhatündérem? - töri meg a békés csendet.

- Disznókarajt sütök, mellé zöldséges rizs, és desszertnek pohárkrém.

- Jól hangzik - hümmög. – Ha te csinálod, biztos isteni lesz, de a disznót nem kéne feltenni?

- Már a sütõben van – nézek fel rá mosolyogva. – Csak várni kell.

- Jó – mormogja, majd lecsap ajkaimra.

Hevesen csókol, mintha nem lenne holnap. Végigdönt a kanapén, s én hagyom, hogy õ irányítson. Valahogy Lucien-nek nem tudok ellent mondani, már nem. A csók közben combjaim közé fészkeli magát, így ágyéka az enyémnek feszül, amire halkan felmorran. Megszakítja a csókot, és én pihegve fekszek alatta. Nem vagyok képes gondolkodni. Szeretném magam odaadni neki, de félek a következményektõl. Minden kapcsolatom akkor ment tönkre, mikor lefeküdtem az aktuális párommal, és mindegyik fájt is. De Lucien azt mondta, hogy nem bántana, azt mondta nem nevetne ki. Csak azt nem mondta, hogy elhagyna-e.

- Annyira akarlak – lihegi a fülembe. – Szeretném, ha végre teljesen az enyém lennél.

Nem ad esélyt arra, hogy válaszoljak, mert a nyakamba harap. Kéjesen nyögök fel az érzésre, annyira jó. Torkom teljes vonalán végighalad a fogival. Lehúzza rólam a pólót, de most eszemben sincs tiltakozni. Annyira régen volt, annyira átkozottul régen… Agyam fölött átveszi az irányítást a Lucien iránt érzett vágy.

- Luc… – nyöszörgöm, mikor egyik keze a mellbimbómhoz ér.

- Már másodszor hívsz így – mosolyogja. – Valahogy a te szádból jól esik ez a becézés.

- Kérlek! – nyüszítem.

- Pontosan mit szeretnél, gyönyörûm? – kérdi élveteg hangon.

- Mindent – motyogom elpirulva.

- Hmmm… És én mit kanék cserébe?

- Ugyanezt – felelem halkan.

- James – pillant le rám vággyal teli szemekkel. – Biztos vagy benne?

- Én… - nem. Nem vagyok benne biztos, ám a testem annál inkább.

Nem tudok neki válaszolni, mert olyasmit látok meg a háta mögött, ami belém rekeszti a szót. Apa áll a kanapé mellett, kiguvadt szemekkel és csak bámul. Kezében még ott a lakásom kulcsa, amit még beköltözésemkor adtam neki. Remélem, nem kap szívrohamot a látványtól. Elfordul, és a konyhába megy. Lucien még mindig a kérdésemre vár, mikor lelököm magamról, és menet közben felvéve a felsõmet sietek én is konyhába.

- Apa – állok meg a mosogatópultnak támaszkodó mellett.

- Szólnom kellett volna, hogy jövök – nyögi ki végül.

- Sajnálom – suttogom.

- Nem – fordul végre felém. – Én sajnálom. Azt is, hogy nem szóltam, de még inkább azt, hogy megütöttelek.

- Azt sajnálhatja is – vág közbe Lucien jeges hangja, és elém áll.

- Nem fogom bántani õt – szól rá apu.

- Ebben én nem vagyok biztos – morogja.

Apa vesz egy mély levegõt, majd lassan kifújja.

- Figyeljen ide Mr.Liones! Soha, érti? SOHA nem ütném meg szándékosan Jamie-t. Csak bocsánatot akarok kérni tõle, utána ismét kettesben lehetnek.

- Kérjen, de én innét el nem mozdulok – méregeti továbbra is ellenségesen.

Megcsóválom a fejem, és kikerülöm õt, majd szorosan megölelem aput. Õ viszonozza az ölelést, és tudja, hogy ezzel meg is bocsátottam neki, hiszen õ nem volt hibás. Csak a sors akarta így. Az ajtóhoz kísérem, ahol nyom egy puszit az arcomra.

- Szeretlek kisfiam – mosolyogja, majd felnéz Lucien-re és vissza rám. – Remélem azért védekeztek.

- Apa! – szinte sikítom a szót, miközben a fejem olyan lesz, mint a cékla.

- Jó, jó már megyek is – int búcsút nevetve.

Ahogy hátra fordulok, látom, hogy Luc szakad a röhögéstõl.

- Talán édesapád nem is olyan rossz ember – vihogja.

- Õ egy nagyon is jó ember – mosolyodom el szeretetteljesen.
Kezét az arcomra simítja, belehajtom fejem az érintésbe, õ pedig hüvelykujjával végigsimít az ajkaimon.
- Menj, és nézd meg a vacsorát, mielõtt befejezem, amit elõbb abbahagytunk – sóhajtja, miközben maga mellé ejti a kezét.
Nyikkanva sietek el a konyhába. Nem az a bajom, hogy nem akarom Lucien-t, csak félek. Félek a vágyaimtól, magamtól, de legjobban attól, hogy utána õ is elhagy.

*Vigyázni fogok rád, drágám.

A sminkes még gyorsan rám ken ezt-azt, majd a hajamon is igazítanak egy keveset. A fotós beállít és már kezdõdik az idegesítõ procedúra. Egyáltalán nem szeretem, mikor pózolnom kell, mert általában nekem szoktak beállni és ez nem az én asztalom.

Egy-egy kattintás közben James-re pillantok, Ms.Clarks-al beszélget éppen. Azt nem hallom mit, de a kisasszony mosolyából ítélve nem a barátjával történt kis incidensrõl van szó. Szerencsére az a mocsok sincs már itt és a jövõben nem is nagyon szeretnék összefutni vele, sem fotózáson, sem kiállításon, sem sehol.

- Remek, most jöjjön ide kérem és megbeszélhetjük a többi kép helyzetét a plakátokhoz mérve. – szól ide a fotós, ezért kelletlenül, de odamegyek. Épp a monitoron nézi át az elkészült képeket.

- Nem elég hozzájuk ennyi? – szerintem már bõven eleget készített.

- Nem uram, mivel a különbözõ plakátokra más-más beállású kép szükséges. A menedzsere szerint legalább hat féle plakátot kell szerkeszteni és majd kiválasztják a legjobban tetszõket.

Homlokráncolva pillantok a fotósra, merthogy én egyáltalán nem emlékszem arra, hogy lenne menedzserem. Egy festõnek minek is kellene?

- Maga kit ért menedzser alatt?

- Andreé… bocsánat, de a vezetéknevét nem mondta. – szabadkozik, én meg örömmel megfojtanám a „menedzserem”.

- Egy percet kérek és folytathatjuk. – egyezek bele, ha már nem nagyon hagytak választást.

Odasétálok a még mindig a széken ülõ szépséghez. Nem tudom mirõl beszélgettek Ms.Clarks-al, de most valahogy picit oldottabbnak tûnik.

- Végeztél? – pillant fel rám érdeklõdve.
- Nem. Több képet akar a fotós. "Különbözõ plakátok kellenek" – megfojtom Andreét az biztos - Tovább fog tartani, mint gondoltam.
- Megvárlak – feleli tétovázás nélkül, majd finoman megszorítja a kezem.

Az érintése most is finom puha, a szemei csillogása és az a pici mosolya pedig angyallá teszi.
- Que tu es belle!* - sóhajtom vágyakozva az anyanyelvemen, persze arra számítok, hogy úgysem érti. De ismét csak meglep, azzal, hogy még annál is mûveltebb, mint gondoltam.
- Paroles et paroles et paroles** - kuncogja édesen.
A szavakat tökéletes kiejtéssel mondja, nem foghatni rá, hogy hallásból utánozta a szöveget. Nevetve csóválom meg a fejem az újabb információra, hogy ez a kívánatos férfi még franciául is ért és beszél.
- Nem hittem, hogy ismered***. – vallom be mosolyogva.
- Tanultam franciául. A tanárnõ nagyon sok dalt hallgattatott velünk.
- Ezt nem is tudtam. – igazából tetszik is, hogy ha mondok neki valamit, azt a társaság nagy része nem fogja érteni - Je veux toi!****

Ez azt hiszem teljesen kifejezi amit jelenleg érzek. Ha már régebb óta együtt lennénk, most behúznám az öltözõbe és kérnék húsz perc szünetet, hogy fölfalhassam.

Az arca teljesen kivörösödik, megszokhatná már, hogy tõlem azt hallja amit érzek, de nincs kifogásom a pirulás ellen. Mosolyogva lesimítom róla a kapucnit és egy lágy csókot nyomok az ajkaira. Annyira szép és annyira akarom már… legalább egy kicsit többet, de attól tartok elijeszteném a szenvedélyemmel.

Mielõtt még elragadtatom magam a mosolyától, visszamegyek a fotóshoz. Újabb képek készülnek, már nagyon elegem van belõle, sosem szerettem ha fényképeznek.

Mikor elkészül, még mindig hátra vannak a Tamara Clarks-al közös képeink, vagyis újabb tizenöt perc. Már azon gondolkodom, hogy szólok James-nek, hogy nyugodtam menjen haza ha nincs kedve itt ülni, de mielõtt mehetnék a fotós egy elég érdekes ötlettel áll elõ.

- Szeretnék a barátjával közösen is képeket.

- Hogy? – komolyan mondta?

- Nagyon különleges, és fotós szemmel nézve is remekül mutatnának egymás mellett.

Ezzel én is egyetértek, de ha még több fotó készül, az még több idõ.

- Tudja, azt hittem ez az egész nem tart tovább fél óránál. – sóhajtom.

- Akkor beleegyezik?

- Nos, uram, errõl ne engem kérdezzen, hanem James-t. – kíváncsi leszek, hogy belemegy-e. Õszintén szólva arra számítok, hogy nemet mond. Õt ismerve zavarná, hogy ennyi ember nézi és valószínûleg még a védelmet jelentõ kapucnijától is megszabadítják.
Mindketten odamegyünk hozzá, a fotós meggyõzni, én pedig leállítani, ha túlságosan idegesítõ lenne.

- Hello! Szeretnék rólad csinálni néhány képet.

Bele a közepébe.
- Te-te-te-tessék? – kérdezi döbbenten. Ijedt szemekkel pislog rám.
- Ön annyira gyönyörû, hogy muszáj lefényképeznem – esdekel a fotós.
- Én nem szeretném.

Igen… ilyesmire számítottam. Nem tudom hányszor kell még elmondanom milyen szép ahhoz, hogy elhiggye, de ha nekem nem hisz egy idegennek pláne nem fog.
- Csak tíz perc lenne az egész – próbálkozik újra.
Nem mond semmit, idegesen tördeli az ujjait és a padlót bámulja.
- Kap egy szép ruhát, néhány fotó, és már mehet is. Míg Mr.Liones és Ms.Clarks közös képeit, Ön át tud öltözni. – lovallja bele magát, mintha már igent mondott volna.
- Én...
- Kérem. Ha kell könyörgöm! – megragadja a kezét és ez egyáltalán nem tetszik, de neki sem.
- Jó csak engedje el a kezem – suttogja kicsit sápadtan és félénken körbepillant. Sokan errefelé néznek.
- Nagyszerû!

És már intézkedik is, én pedig nem hiszem el, hogy tényleg belement. Egy stylist hoz neki is ruhákat, kíváncsi vagyok, hogy fest majd bennük, de sajnos nem nézhetem öltözködés közben, mint õ engem, mert mennem kell a következõ képekhez.

Kattog a gép, villannak a fények és póz, pózt követ. Ms. Clarks profi, így egyszerû igazodnom hozzá és a fotós is könnyebben boldogul. Már készen vagyunk, mikor a ruhákat biztosító lány pirulva kilép az öltözõbõl, majd megy be a fodrász és a sminkes is.

Na, most már tényleg nagyon kíváncsi vagyok. Azokban a bõ melegítõ felsõkben elrejti magát, de azok most nem lesznek rajta.

Amikor végül megjelenik még a szó is belém akad beszéd közben és csak bámulok rá.

Te jó isten! Mintha egy teljesen más férfi lenne és mégis ugyanaz. Hihetetlenül szexi, de ott az a tekintet, ami még mindig a félénk, visszahúzódó James-é.

Most hálát adnék a tervezõnek, hogy ilyen szûkre szabta ezt a nadrágot és semmi nem látszik abból, ami alatta történik.

Nem én vagyok az egyetlen akinek arrafelé kalandozik a tekintete, mert már többen is bámulják. James pedig szabályosan hozzám menekül és féloldalasan mögém húzódik.

Elmosolyodom és a füléhez hajolok.

- James… Elképesztõen nézel ki. Csak a látványodtól merevedésem lett.

Sikerül zavarba hoznom, de legalább már nincs úgy elsápadva, mint aki guillotine-ra vár.
- Tökéletes – mustrálja a fotós - Nem is kell sminkelni, az csak elrontaná. Ez a bõr önmagában gyönyörû.

Egy véleményen vagyunk. Ezt a képsorozatot legalább élvezni fogom, még ha a testemet kínzom is vele.

James a karomba csimpaszkodik és látszólag nem is szándékozik elengedni, én meg nem bánom.
- Je serai***** - hallom a halk hangok.

Finoman a hátára simítok és ismét a füléhez hajolok. - Je vais prendre soin de vous, mon cher.******

Átkarolom és a hasára simítom a kezem, míg fel nem néz rám és rá nem mosolygok.

- Gyönyörû vagy, ne félj. Ezt a ruhát pedig tartsd meg, mert valami észvesztõ a feneked benne. – volt lehetõségem megcsodálni és nem mondom, a farmerban is szexi volt, de ez a fekete nadrág mindent visz.

Szegénykém szinte lángra gyúl, de elõbb csinálnak pár próbakattintást, szóval még belefér.

- Akkor kezdhetjük is… ön Mr. Liones álljon szembe a partneréve… igen így… és most lépjenek egyet ki, mintha elõre akarnának… igen így jó!

Tetszik ez, hogy páros a fotózás. Sokkal jobban élvezem így, hogy vele csinálom és valószínûleg beteszik valamelyik újságba is, mert a plakátokra csak azok mennek amiken szólóban vagyok.

- Jó, tökéletes… most Mr. Liones félig álljon a partnere hátához… igen, és karolja át a derekát…

Óh igen, ezt határozottan élvezem!

- Mr. Redcreek, ön pedig tegye Mr. Liones karjára a kezeit, úgy mintha a körmeit mélyesztené belé.

Ha nem kellene figyelni az arcomra a kép miatt, most egy jót kuncognék azon, hogy belém ereszti a karmait. Érzem is, hogy megteszi, majd pár kisebb igazítás és ismét villanások.

A legtöbb pózban amit kér, valahogy mindig érintkezünk. James persze kissé feszült majdnem egész végig és meg sem szólalva követi az utasításokat. Néha felpillant rám, de olyankor csak rámosolygok picit. Gondolom nem díjazná, ha itt helyben megcsókolnám, de majd ha itt végzünk.

Még jön jó pár kép, mire húsz perc múlva meghallom a rég vágyott szót.

- Ennyi!

Felsóhajtok, mert a végére már fárasztó lett a sok pózolás, de még mielõtt James elmenekülhetne magamhoz húzom.

- Ne siess. Gyere inkább megnézzük milyenek lettek. – kérem mosolyogva, de nem nagyon akaródzik neki.

- Mindenki bámul… borzalmasan nézek ki. – suttogja lehajtott fejjel.

- Nagyon el vagy tévedve kicsim. Azért bámulnak, mert borzasztó dögös vagy. Ha nem vetted volna észre az összes húsz év alatti lány pirulva pislog feléd. – elég körbenéznem, hogy lássam.

- Mi-mirõl beszélsz? – motyogja, kicsit közelebb húzódva.

- Fordulj meg és nézz balra a sarok felé. – suttogom a fülébe élveteg mosollyal és megvárom míg lassan odapislant.

A lány hirtelen lesüti a szemeit és bõszen olvasni kezdi a divatlapot. – Látod?

- Biztos téged figyelt. – motyogja.

Mint egy dacos kisfiú, akit lehetetlenség meggyõzni, de mégis meg fogom próbálni.

- Én már korábban is felé fordultam, de akkor is téged bámult. Egy fotós most kért fel téged, hidd már, hogy gyönyörû vagy. – megsimogatom az arcát, míg rám nem emeli a szemeit és egy kicsi csókot lehelek az ajkaira – A kapucnival elrejtõzöl, pedig már semmi szükséged nem lenne rá.

- Dehogynem. – mondja elkínzott hangon – Te nem tudod milyen, mikor úgy néznek rám, mint valami idegen lényre. – suttogja halkan. Elfordul, hogy ne lássák.

- Azért bámulnak meg, mert szokatlan a külsõt. Ötven éve még a vörös haj miatt is kinéztek volna a világból. Olyan pedig nincs, hogy valaki minden embernek tetszen. Nekem sem tetszik minden férfi akivel találkozom. Az ember természeténél fogva ítélkezik, van akit szépnek és van akit csúnyának talál. Nem kell, hogy mindenkinek tetsszen a külsõd. – megemelem az állát, hogy a szemembe nézzen. – Nem elég neked ha én gyönyörûnek látlak? Szükséged van mások csodálatára is?

Kicsit már megrögzötten fél, hogy valaki csúnyának nézi. Na és ha valakinek nem tetszik?

Én azt mondom: le vannak ejtve!

Vissza lesüti a szemeit, nem válaszol a kérdésemre csak közelebb húzódik, míg a mellkasomnak nem támasztja a homlokát.

- Meg sem érdemlem, hogy velem legyél. – hallom az alig suttogást.

- Ha így gondolod – amivel én nem értek egyet – akkor tegyél ellene.

Várakozón rám pillant.

- Megnézzük a képeket, aztán eljössz velem egy kis kávézóba. És mosolyogni fogsz.

- És ha nem tudok? – kérdezi még mindig lehangoltan.

- Akkor nem kapsz sütit. – közlöm halál komolyan.

Egy pillanatig csak néz rám, majd lehajtja a fejét, de még látom, hogy elmosolyodik.

- Talán neked kellett volna pszichológiát tanulnod. – mondja picit jobb hangulatban.

- Az a baj, hogy sosem szerettem tanulni. – sóhajtom – És akkoriban nem is tehettem volna meg.

- Miért? – kérdezi érdeklõdve.

- Elmesélem, de elõbb intézzük ezt el és lépjünk le, oké?

Bólint, ezért a derekát karolva odasétálunk a számítógéphez, ahol épp a képeket válogatják. Természetesen van ami nem sikerült jól, mint mindig, de lettek szuper képek is, amibõl biztos, hogy kérek másolatot otthonra. Ha James visszavedlik a kapucnis felsõjébe, akkor sem akarom elfelejteni ezt a szerkót.

Az öltözõbe megyünk ahol elõveszem az összehajtogatott ruháim. Ami rajtunk volt azt nekünk is adták a plusz fotókért és remélem James nem dobja ki ezt a nadrágot. Kigombolom a mellényt és lekanyarítom a vállamról, de ekkor látom, hogy õ csak egyhelyben toporog.

- Nem öltözöl át? – kérdezem a ruháira bökve.

Rám pillant, majd körbe a szobába

- Majd ha te végeztél. – motyogja.

Felsóhajtok az ingem gombolása közben és hátat fordítok neki. – Öltözz szépségem, nem fogok lesni, ígérem.

Leülök neki háttal és leveszem a cipõket is, hogy le tudjam húzni a nadrágot. Hallom a ruhasuhogást és nagy a kísértés, hogy megforduljak, de akkor elveszíteném a bizalmát, szóval erõt veszek magamon és öltözöm. A pólót húzom magamra éppen, mikor kiszúrom, hogy oldalt van egy tükör a nyitott öltözõ szekrényen és abban éppen õt látni. Nem olyan mintha szemtõl szembe látnám, de így is egy kéjes mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy a szoborszerû mellkasára nézek. Minden csábító kocka a helyén van és ugyanolyan sápadt a bõre. A legtöbb helyen az erek is láthatók. És azok az ínycsiklandóan rózsaszínû mellbimbói…

Ha nem lenne már elcsépelt, azt mondanám James az álom pasi.

Elfordítom a fejem mielõtt sok lenne, mert mantraként kell mondanom magamban, hogy „nem Lucien, nem fordulhatsz meg és nem teperheted le a kanapén”.

Kifújom a bent tartott levegõt és kerülve a tükröt felveszem a maradék ruhát is.

- Kész vagyok.

Odafordulok, épp a haját bontja szét, majd egy fésûvel eligazítja. Szeretem mikor szét van engedve, mert beletúrhatok.

A kocsiban mesélek neki arról amibe belekezdtem a stúdióban. Hogy Cecil, a gyámom örökbefogadott, de nem mondhatni apa-fia kapcsolatnak. Tulajdonképpen mintha egy magántanárom lett volna, aki fizette az iskolát és lakást biztosított, míg festõként a saját lábamra nem álltam. Lehet, hogy ez fura neki, de nekem ez lett a megszokott.

- És… nem hiányzott, hogy legyen családod? – kérdezi, a hangja szokatlanul lágy és óvatos.

- Nem igazán. Nem tudhatom milyen családban élni ezért soha nem is hiányzott. – megvonom a vállam, miközben beállok a kávézó elõtti parkolóba. – Cecil sem volt valami apatípus, szóval megfelelt ez a viszony.

Kiszállunk és ahogy belépünk a hangulatos helyiségbe, azonnal megcsap a friss kávé illata.

- Jártál már itt?

- Egyszer talán igen, de azóta felújították. – néz körbe, majd egy ablak melletti asztalt választunk, ami körül nem ül senki. Így kényelmesebb lesz neki.

* Olyan szép vagy!
** Szavak és szavak és szavak.
*** Dalida és Alain Delon - Paroles Paroles
****Akarlak téged!/Téged akarlak!
*****Félek

******Vigyázok rád, kedves

Szégyenkezve hajtom le a fejem. Miért kell még most is bántania engem? Hiszen látom, hogy boldog valaki más mellett. Lehet, hogy szeretné figyelmeztetni Lucien-t, hogy meneküljön?
- Ms. Clarks. – szólal meg Lucien idegenül mély hangon. – Lenne olyan kedves és magunkra hagyna pár percre? Ígérem, nem raboljuk sokáig az idejét.
Biztos részleteket akar hallani, hogy kidobhasson, és ne strapálja magát feleslegesen.
- Ho-hogyne, elnézést. – siet odébb azonnal.
- Mr. Stevens, maga egyáltalán nem ismeri ezt a férfit. Ha nem volt jó vele az ágyban, akkor csak magában keresse a hibát. - hallom meg a védelmezõ szavakat. Megdöbbenek
- Ehhez magának semmi köze! Nem tudja mi történt! – sziszegi dühösen Mich.
- Óh nagyon is tudom. James elmondta mennyire megbánta, hogy lefeküdt magával, mert még csak arra sem volt képes, hogy felizgassa. Mondja csak… akkor ki is az unalmas és idegesítõ?
Hogy... Hogyan tud ilyeneket mondani? Tényleg ennyire kedvelne engem?
- Mint mondtam, ehhez magának semmi köze! - csattan fel élesen.
- Ami bántja õt, ahhoz igen is közöm van, mert õ az enyém! – jelenti ki határozottan. – Azt ajánlom, ne kezdjen többet férfiakkal, ha nem képes megfelelni az igényiknek. James tökéletes és szenvedélyes szeretõ, csak ki kellett hozni belõle és ha erre nem volt képes, akkor ne is emlegesse a történteken és maradjon a nõknél, ha azokat ki tudja elégíteni.
Fülig pirulok, és újjult erõvel kezdem tanulmányozni a járólapot. Jé, de szép!
Zavartan próbálok kiszabadulni Lucien ölelésébõl, hogy világgá futhassak. Még nem voltunk úgy együtt, mégis megvéd. Ez most nekem egy kicsit sok. Mindig is azt hittem, hogy a végén senkinek nem kellek. Talán jobb lenne most elszaladni, s megkímélni magamat a késõbbi fájdalomtól, így Lucien-nek sem kéne szembesülnie a valósággal. Lucien puhán végigsimít az olladalamon, mintha tudná, mire készülök.
- Maga sem lehet különb nála, ha nem kap hányinger tõle! – vágja hirtelen felénk a szavakat. Megdermed bennem a vér. Hiába bizonygatja, hogy szép vagyok, csak Luc lát annak, mások nem.
- Jelenleg csak a maga látványától keringet a hányinger. Egyáltalán nem volt méltó arra, hogy akárcsak hozzáérjen ehhez a gyönyörû férfihoz, aki százszor többet ér magánál! - háborog mogorván.
Michel felnevet.
- Még hogy õ többet ér nálam! Maga nem normális! Ez itt csak egy… - röhögcséli.
- Gyönyörû férfi. - szakítja félbe Lucien. - Csodálatos szeretõ, aki mennyeien csókol. A teste fantasztikus, amiért meg is dolgozik és bár nem mutogatja magát, az úszódresszben minden kívánatos porcikája látszik. Megnyugtató az illata, mikor hozzám bújva alszik és iszonyúan édes reggel a kócos vörös fürtökkel. Könyveket ír, amiben benne vannak a gondolatai és érzései is. Azért dolgozik, mert nem akar a szülein élõsködni. Istenien fõz. Kitûnõ ízlése van, ami meg is látszik a házán, az IQ-ja pedig valószínûleg duplája a magáénak. Tanári diplomája van és matematikából doktorált, de még mindig tanul, mert még egy doktorit szeretne és meg is fogja csinálni.  Ez James, én így ismertem meg és biztosíthatom, hogy a legtöbb férfi nem ér fel hozzá. Még én sem, szóval ha nem volt képes boldoggá tenni a jövõben felejtse el azt is, hogy James Redcreek létezik és valaha is ismerte! - közli úgy, mintha a felsoroltak a világ legtermészetesebb dolgai lennének.
Megremegek. Mi ez az ostobaság, hogy õ nem ér fel hozzám? Hiszen õ jóval többet ér nálam.
- Maga… maga egy…! – vicsorogja dühtõl fuldokolva.
- Én egy festõ vagyok. Egyszer talán nézzen be egy galériába, hátha javít a szociális készségein. A képeim nyomán talán pontos ismereteket kaphat a férfitestrõl. – közli gúnyosan.
Mich ütésre emeli a kezét,de Lucien leállítja.
- Csak tegye meg, ha akarja és holnap az összes bulvárlap azzal lesz tele, hogy Tamara Clarks pasija, botrányt rendezett egy fotózáson.
- Mr. Liones? Minden rendben? – lép hozzánk a fotós. Azt hiszem észrevette, hogy baj van.
- Hogyne, máris megyek átöltözni! – mosolyogja, majd az öltözõbe húz. Teljes sokkban vagyok. Õ... Õ tényeleg... Tényleg megvédett. Kockáztatva a saját renoméját. Mindjárt elsírom magam!
- Jól vagy? Sajnálom ha felzaklatott az az állat, vagy amit mondtam, de… - kezdene magyarázkodni, de egy öleléssel beléfojtom a szavakat. Hátamon érzem cirógató kezeit.
- Köszönöm… - susogom. Nem elégez az egy apró szó, de most nem futja többre.
- Nincs mit kicsim, te az enyém vagy és nem fogom hagyni, hogy egy barom zaklasson. Egyébként is… remélem tudod, hogy minden szót komolyan gondoltam – simítja ajkait a nyakamra.
- De mi még nem is… - legyintek egy kicsit a kezemmel, elfelejtve, hogy nem láthatja. -  akkor honnan, tudod, hogy nincs igaz
Szorosabban von magához, mintha nem akarna elengedni.
 - Igen még nem feküdtem le veled, de ha majd akarni fogod és az enyém lesz a tested, biztos vagyok benne, hogy tökéletes leszel. Most is az vagy. Szenvedélyesen csókolsz, csak meg kellett mutatni hogyan tedd, és gyorsan tanulsz.
Elhajolok tõle, hogy arvára pillanthassak, de azonnal egy csókba von. Úgy csókol, mintha hónapokig nem érezhetett volna, pedig csak két nap volt. Fenekembe markol, mire ajkaiba nyöszörgök. Szorosan tart, s jól is teszi, hisz nem biztos, hogy a lábaim elbírnának. Minden érzékemet kitölti a belõle áradó heves szenvedély.  - Imádom, ahogy csókolsz szépségem – morogja elégedetten. – De ezt folytassuk majd késõbb, mert még egy ilyen és felizgatsz. Álló farokkal fotózásra menni pedig elég érdekes lenne. – kuncog halkan. Fülig pirulva lépek hátrébb tõle.
- Ugye maradsz?
Maradni? De lehet, hogy Michmég itt van. Végül mégis bólintok, hisz csak nem akar botrányt.
- Remélem Michel már elment…
- Én is. De ha nem, akkor sem valószínû, hogy a közeledbe menne. És hidd el, szemmel foglak tartani, nehogy valaki lecsapjon a kezemrõl. – vigyorog, s kacsintishozzá. Jézusom! Elvörösödöm. Mitha tényleg kellenék valakinek rajta kívül.
Szemrebbenés nélkül öltözik átelõttem, és meg kell hagynom, nagyszerûen áll neki ez a ruha is. A nadrág szépen feszül izmos combjaira, az inglazasága pedig kellemes kontrasztot alkot a mellkasára simuló mellénnyel.
- Gyere, mehetünk. – von ismét magához. Mielõtt kilépünk felhajtom a kapucnimat.
Keres nekem egy helyet, s leültet.
- Fél órától nem hiszem, hogy tovább tart. - molyogja.
- Megvárlak. – villantok felé egy félmosolyt. Nagyon sokan néznek minket. A Szépség és Vizihulla. – Még amúgy sem voltam fotózáson.
- Oké.
Kapok egy puszit az arcomra, majd el is hussan.
Nézem, ahogy pózoltatják Lucien-t. Vicces látni, ahogy körülötte ugrálnak. Egy-egy kép között megigazítják a haját, vagy a sminkjét.
- Honnan ismeri Michel-t? - lép mellém hirtelen a szõke hölgy. Hangjában nincs vád, csak érdeklõdés. - A szavaiból úgy vettem ki, hogy maguk jártak.
- Még a gimiben jártunk - susogom. - Hamar elváltak útjaink.
- Értem. Nem tudtam, hogy volt férfiakkal is.
- Bocsánat - motyogom. Biztosan haragszik rám.
- Nincs miért bocsánatot kérnie - mosolyog rám. -Tamara Clarks vagyok.
Kezet fogok vele. A keze vékony, és kicsi , tökéletesre manikûrözött körmökkel.
- James Redcreek.
Szemei elkerekednek, és úgy bámul, mint valami cirkuszi állatot.
Zavarta pillantok félre, ahol Lucien tekintetébe akadok. Engem figyel, miközben a fotós magyaráz neki.
- Maga az író? - kérdi szinte áhitattal ahangjában. - Nagy rajongója vagyok! A Vontatott kaland-ot mindig magamnál tartom. - lelkesen kezd kutatni a táskájában, és egy rongyosra olvasott könyvet vesz elõ. - Dedikálnán nekem?
- Öhm... Persze - motyogom.
Az elejére írok neki pár kedves szavat, õ pedig olvadozva szorítja magához a kötetet.  Mosolyogva nézem egy pillanatig, majd ismét Lucien-é a teljes figyelmem. Észre sem veszem, mikor a nõ egyedül hagy.
Jó tíz perc múlva elém lép.
- Végeztél? - pillantok fel.
- Nem - mormogja bosszúsan. - Több képet akar a fotós. "Különbözõ plakátok kellenek" - utánozza a hangját gúnyosan. - Tovább fog tartani, mint gondoltam.
- Megvárlak - szorítom meg puhán a kezét. Hosszan figyeli az arcom.
- Que tu es belle!* - sóhajtja majd arcon csókol.
- Paroles et paroles et paroles** - kuncogom.
Egy pillanatra megdermed, majd felnevet.
- Nem hittem, hogy ismered***.
- Tanultam franciául - felelem. - A tanárnõ nagyon sok dalt hallgattatott velünk.
- Ezt nem is tudtam. - gonoszkássan elmosolyodik. - Je veux toi!****
Teljesen elvörösödöm. Mindenki elõtt ilyet mondani! Mosolyogva hátra hajtja a kapucnim, és ad egy puszit a számra. Visszamegy a fotóshoz. A továbbiakban én csendesen fõtt rákot játszom.
Még húsz percig tart a fotózás. Látom, hogy a fotós valami nagyon nem tetszõt mond Lucien-nek. Ketten jönnek hozzám.
- Hello! - köszön kedvesen a fotós. - Szeretnék rólad csinálni néhány képet.
- Te-te-te-tessék? - kérdem döbbenten. Riadtan pillantok Lucien-re.
- Ön annyira gyönyörû, hogy muszáj lefényképeznem - hízeleg.
- Én nem szeretném - motyogom.
- Csak tíz perc lenne az egész - esdekel.
Nem tudok mit mondani. Nem értem, miért akar pont engem.
- Kap egy szép ruhát, néhány fotó, és már mehet is. Míg Mr.Liones és Ms.Clarks közös képeit, Ön át tud öltözni.
- Én...
- Kérem - ragadja meg a kezem. - Ha kell könyörgöm!
- Jó csak engedje el a kezem - suttogom riadtan. Már mindenki minket bámul.
- Nagyszerû! - kiáltja vidáman.
Egy fiatal lányt int magához, és elküld vele egy kis öltözõbe. Kapok egy fekete, túlzottan feszülõs nadrágot, egy vérvörös ujjatlan pólót, és fölé egy gézszerû anyagból készült nyitott, áttetszõ, könyékigérõ, fehér inget. Magamra hagy, míg átöltözöm. Mikor a tükörben viszontlátom magam, eldöntöm, hogy ez hülyeség. Szörnyen nézek ki. Mintha egy vámpír, és egy hulla nemzett volna. Mindenek fölött a ruhák úgy tapadnak rám, mint egy második bõr, kivbéve az inget, az lazán leomlik a vállamról.
- Húha! - suttogja a lány pirulva, majd még felém nyújt egy nyakörv szerû pántot. Felveszem, pedig szívesen menekülnék. - Mindjárt jön a fodrász.
A fodrászhölgy két fonott tinccsel hátrafogja a hajam, majd a két tincset közös fonatba ötvözi. Ezek után kiküldenek, hogy menjek a fotóshoz ellenõrzésre.
Kidugom az orrom, de olyan sokan vannak kinn. Ki fognak nevetni, ez biztos valami rossz vicc. Végül erõt veszek magamon, és kimegyek. Mindenki bámul, így zavartan hajtom le a fejem. Lucien-hez sietek. Szinte reménykedek abban, hogy elrejt.
- James - suttogja a fülemhez hajolva. - Elképesztõen nézel ki. Csak a látványodtól merevedésem lett.
Legalább olyan vörös leszek, mint a póló, ami rajtam van, de most nem tudom hova elrejteni az arcom.
- Tökéletes - sóhjtja a fotós. - Nem is kell sminkelni, az csak elrontaná. Ez a bõr önmagában gyönyörû.
Nem foglalkozom azzal, hogy miket mond, csak kapaszkodok Lucien karjába. Remélem megérti, hogy nem akarom õt elengedni.
- Je serai***** - suttogom.


* Olyan szép vagy!
** Szavak és szavak és szavak.
*** Dalida és Alain Delon - Paroles Paroles
****Akarlak téged!/Téged akarlak!
*****Félek.

James egy pillanat alatt sápad el, már ha ez egyáltalán lehetséges ezzel a bõrszínnel. Lesüti a szemeit, de mielõtt még szólhatnék az apja ellenszenves hangja hasít keresztül az asztalon.

- Akkor maga biztos valami perverz. Normális ember nem akar naphosszat meztelen embereket bámulni.

Hogy mondta?! Na, épp ez az, amit a legjobban utálok. Mikor így vélekednek az aktfestõkrõl. Pont ezek az emberek akik egy perverz, szex mániásnak néznek minket, pont ezek gondolnak úgy egy testre, mint akit csupán szexre használhatnak!
- A munkám az, hogy a szépet megmutassam másoknak. – felem ingerülten a sértõ szavaira - Ettõl nem leszek perverz! Nem vagyok szent ez tény, csak egy egyszerû ember, aki szeret alkotni.
- Ez akkor sem normális! Biztos mindenféle undorító dologra kényszeríti a modelljeit!
- A fia is az egyik modellem! – vágok vissza, most már valóban dühösen.

Hogy merészel egyszerûen vádaskodni, mikor egyáltalán nem ismer? Soha életemben nem használtam ki a helyzetet, hogy meztelenül pózolnak elõttem!
- Megtiltom, hogy a fiam közelébe menjen – kiáltja, és ebbõl már tényleg elegem van.

A fia nem kisbaba, huszonnégy éves felnõtt férfi, aki el tudja dönteni mit akar! Ha kerek perec megmondja, hogy nem akar látni többé, mert nem érdeklem, az egy dolog. Az viszont nevetséges, hogy õ mondja meg, James kivel találkozhat!
- Drágám…

Megragadja a karom és egyszerûen kifelé akar rángatni, mint valami vadállat. Rendesen meg is rántja a csuklómat, ami nem kellemes, ezért is megpróbálom kihúzni a kezem az ujjai közül, de ez a férfi jelenleg olyan, mint egy vérszemet kapott vadállat. Mikor nem hagyom az öklét emeli és megütne. Elõször még elkapom a karját és eltaszítom, majd mikor már nem fogja a csuklóm elhajolok az ökle elõl. Szerencse, hogy tinédzserként sokszor verekedtem, így meg tudom védeni magam.

A következõ pillanatban, már csak egy vöröslõ felhõt látok ellibbenni, majd Eleonira felsikít és ahogy lenézek James eszméletlenül fekszik. Megütötte!?

- Hagyjátok abba most rögtön! Esküszöm olyanok vagytok, mint két iskolás kölyök, akik nem bírnak magukkal! – kiabál Eleonora éles hangon, miközben James mellé guggol.

Azonnal leguggolok mellé én is, megemelem, hogy lássuk mi történt, míg az apja furcsán bámul rá.

Ha nem az apja lenne… egyáltalán hogy üthette meg a saját fiát!?

- Jól van?

Óvatosan végigsimítok a fején, de szerencsére sehol sem vérzik, akkor pedig remélhetõleg nem olyan nagy a baj.

- Vigyük be egy kórházba. Ha eszméletlen, akkor nagyon beüthette a fejét. – remélem nem lesz semmi baja, pláne nem emiatt a dúvad apja miatt!

- Szerintem is, de inkább kihívom a mentõket, nem biztos, hogy jó ha felemeljük. Simon… hívnád õket? Simon!

Végre megmozdul és elõveszi a telefont, majd hívja is a mentõt, ami alig tíz perc alatt ideér. Egyáltalán nem jó érzés, hogy kórházba viszik, és az sem hogy megsérült.

Fogom a kocsi kulcsot, hogy utána menjek, de mikor már szállok be az édesanyja is megjelenik.

- Veled megyek, ha nem bánod. Simon most nincs olyan állapotban. – nagyot sóhajt, én csak bólintok egyet és végül ketten megyünk be.

Miután az orvos megvizsgálta kijelenti, hogy enyhe agyrázkódása van, nem túl komoly, de ma még bent tartják megfigyelésen és csak holnap mehet haza. Itt maradok bent a szobájában, az ágy szélére ülve finoman megsimogatom a kezét, a hosszú vékony ujjait. Egy fáradt sóhajjal elõhalászom a mobilom, már majdnem két óra. Felhívom a modellem és elnézést kérek tõle. Majd egyeztetjük az új idõpontot.

- Az orvos szerint bármikor felébredhet. – hallom meg Eleonora hangját, ahogy visszajön a szobába.

- Szerencsére. – nem lett nagyobb baja, pedig lehetett volna. Hátratúrom a hajam, hogy ne lógjon a szemembe, ahogy Jamest figyelem.

- Igen. A férjem sosem bocsátotta volna meg magának, ha bármi történik vele.

- Bocsáss meg, de ez egyáltalán nem nyugtat meg. Megütötte õt! Melyik apa üti meg a fiát?!
- Lucien, hidd el, õ nem rossz ember, csak hirtelen haragú, és nagyon védelmezõ. – válaszolja békítõn, de ezzel nem hat meg.
- De bántotta  James-t. – ez épp elég indok, hogy utáljam.
- Simon mindig is ilyen volt. Imádja Jamie-t, sose ütötte volna meg szándékosan. – magyarázkodik - A világ végére is elmenne érte, akár kétszer is! Valószínûleg most emészti a bûntudat, és nem mer a szemünk elé kerülni.
Õszintén szólva örülök neki, hogy nem jött ide. De…
- Hogy érti azt, hogy imádja?
- Jamie az egyetlen fiúnk. - mosolyog - Si amint meglátta, "beleszeretett". Úgy védte, mint egy tigris, õ lett a kicsi angyalkája. Ez a zord rendõr képes volt a legnagyobb jégesõben elmenni csokiért, csak mert az én kicsi fiam azt kérte betegen. Mikor megtudtuk, hogy Jamie meleg, én kiakadtam – lesüti a szemeit, mintha szégyellné, de ezzel a legtöbben így vannak. Sokan kiakadnának egy ilyen értesülés miatt. - De a férjem csak gyakorlatiasan kérdezgette a zavarban lévõ fiúnkat, majd közölte vele, hogy õt nem érdekli, ki az, akit szeret, csak legyen boldog. Utána minden fiújának utána járt. Olyan volt, mintha nem is fia, hanem lánya lenne. Nagyon félti Jamie-t.

Én nem ismerem ezt az érzést, számomra ez érthetetlen és idegen, hisz sosem volt apám. Amikor Cecile a gyámsága alá vett, nem úgy tette, mint az apám. Olyanok vagyunk egymásnak, mint mester és tanítvány.

- Én nem tudnék ártani neki – felelem végül - Szeretném, ha James velem lenne, mint szeretõ és modell.
- Tudom.
- Luc...
- James – hátrafordulok és látom, hogy lassan nyitogatja a szemeit - Hogy vagy?
- Mi..?
- Simon leütött véletlenül  - szól közbe az anyja.
- Fáj a fejem.

- Enyhe agyrázkódásod van, de holnap reggel már haza engednek - mosolyog rá megkönnyebbülten, amiért tényleg nincs komolyabb baja.
- Sajnálom – suttogja szomorúan, ami már egyáltalán nem tetszik.

- Mit, kicsim? – neki igazán nincs miért sajnálkoznia - Ez csakis édesapád, és az én hibám. Higgy nekem, te nem tehetsz semmirõl. – nem lenne jó, ha még ezért is magát hibáztatná.

Könnyek szöknek a szemeibe és néhány kósza csepp ki is csordul.
- Ne pityeregj! – kérem gyengéden, majd fölé hajolva tüntetem el a szomorúsága bizonyítékait - Igazán jól esett látni, hogy bátran közénk veted magad, csak azért, hogy rendet tegyél. Mondjuk Nora hatásosabb volt a kiabálásával. – mosolygok rá.
- Apu hol van?
Az anyjára pillantok, mert nekem ugyan fogalmam sincs, meg is lepett, hogy nem jött be, de örülök neki.
- Elment lenyugodni – mondja Eleonora.
Hogy ez náluk mit jelent, nem tudom. De bármi történt is most csak James a fontos…

Vasárnap tényleg kiengedik és haza is viszem. Mivel nem akarom rögtön egyedül hagyni, maradok egy ideig és hozom neki amit kér, hiába mondja, hogy menne egyedül is. Mikor az anyja is ideér „hazazavar”, hogy ne pocsékoljam az idõmet arra, hogy mindent a kezébe adok mikor semmi baja, csak egy kis fejfájás. Végül engedik is neki, mert van abban valami, hogy nem lenne jó még egyszer lemondani a modellt, de mielõtt hazamennék megígértetem James-el, hogyha holnap jól lesz, eljön velem arra a fotózásra, ahol a plakátokra készítenek képet.

Mivel õ egyetemre jár, nekem meg festenem is kell nehezebb összehangolni a dolgot, szóval jobb akkor találkozni mikor van rá idõ.

Hétfõn délután megyek érte, azt mondja már teljesen jól van. A stúdióban nagy lesz a nyüzsgés, mert ott lesz az a híres valaki is, akinek már a nevére sem emlékszem és fogalmam sincs ki is õ valójában. Ha túlesünk ezen a marhaságon, el akarom vinni James-t valahová. Mondjuk egy kis kávézó, vagy cukrászda megteszi így délután. Franciaországban rengeteg olyan hely van, itt Amerikában viszont minden sarkon azok az undorító gyorsbüfék állnak a hangulatos kávéházak helyett.
- Mi a gond? – kérdezek rá, mikor az elõbbi mosolya egy kissé szomorkásabb arckifejezésbe vált.
- Apával nem tudtam beszélni – suttogja lehajtott fejjel.
- Majd minden helyre jön – biztatón megszorítom a combját, látom, hogy tényleg nagyon fontos neki az apja - Biztos ki fogtok békülni.
- Remélem.

Erre nem tudok mit mondani, ezért csak csendben elvezetek a stúdióig.

Bent vannak újságírók is. Addig nincs ezzel gondom, míg nem másznak az ember nyakára, de James folyamatosan odébb akar húzódni, ezért végül átkarolom a derekát. Higgye csak el, hogy én nem szégyellem õt. Sõt… kevesen mondhatják el, hogy a pasijuk már a második doktoriért hajt!
- Elõször had mutassalak be Tamara Clarks-nak – vigyorog Andreé. Igen ez volt a neve annak a nõnek. Most már beugrott, ahogy így mondta. Tamara Clarks, fotómodell és divattervezõ. Csak tudnám miért akar velem fotózni, ha egy teljesen más ágban dolgozunk?

Meg is jelenik a fiatal hölgy egy férfi társaságában. Tamara úgy néz ki, mint azok a Barbie babák, ami minden kislány álma. Szép, de semmi különleges nincs benne, ami megmozgatná a mûvészi fantáziám.

Éppen köszönteném, ahogy illik, mikor meghallom James döbbent suttogását mellõlem.
- Michel...

Látom, hogy a férfit figyeli, aki szintén egy fura, egyáltalán nem rokonszenves mosollyal méregeti õt. Nagyon nem tetszik ez az ábrázat.
- Jamie?
- Õ a párom - mutatja be mosolyogva Ms.Clarks.
- Michel Stevens – nyújt kezet, és mivel egy tucat újságíró van jelen, elfogadom - Rég láttalak Jamie.

Ahogy visszapörgetem egy korábbi beszélgetésünket és felötlik bennem ez a név, rögtön szétárad bennem a harag, az utálat és a megvetés.
- Õ az, akire gondolok? – morgom James fülébe, akinek még a teste és remeg, ahogy a derekánál tartom. Ez az a görény aki bántotta?
Egy halk kis nyögés és egy alig bólintás elég, hogy biztos legyen. Nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne fojtsam bele a terem közepén álló szökõkútba, de jelenleg egy csomó ember van körülöttünk.
- Nem hittem volna, hogy végül találsz magad mellé valakit – vigyorog az a mocsok - Emlékszem, mikor veled voltam, olyan voltál, mint egy élettelen baba. Unalmas, és idegesítõ. Még kefélésre sem voltál jó.
Na, ezzel aztán már végleg messzire ment ez az undorító állat! A barátnõje pislogásából pedig nem úgy tûnik, hogy tudna a dologról.

- Ms. Clarks. – préselem ki magamból egy mosoly kíséretében – Lenne olyan kedves és magunkra hagyna pár percre? Ígérem, nem raboljuk sokáig az idejét.

- Ho-hogyne, elnézést. – motyogja, majd odébb siet én pedig egyenesen azokban a gonoszul csillog szemekbe nézek. Nem mutatom ki, hogy legszívesebben szétverném a képét, mert csak a hírnevemnek ártanék vele.

- Mr. Stevens, maga egyáltalán nem ismeri ezt a férfit. Ha nem volt jó vele az ágyban, akkor csak magában keresse a hibát.

- Ehhez magának semmi köze! Nem tudja mi történt! – morogja ellenszenvesen.

- Óh nagyon is tudom. James elmondta mennyire megbánta, hogy lefeküdt magával, mert még csak arra sem volt képes, hogy felizgassa. Mondja csak… akkor ki is az unalmas és idegesítõ? – felhúzott szemöldökkel várom a válaszát, szinte látszik, ahogy felmegy nála a pumpa, mert elvörösödnek a fülei.

- Mint mondtam, ehhez magának semmi köze!

- Ami bántja õt, ahhoz igen is közöm van, mert õ az enyém! – rámosolygok, hogy leplezzem az ingerültséget. – Azt ajánlom, ne kezdjen többet férfiakkal, ha nem képes megfelelni az igényiknek. James tökéletes és szenvedélyes szeretõ, csak ki kellett hozni belõle és ha erre nem volt képes, akkor ne is emlegesse a történteken és maradjon a nõknél, ha azokat ki tudja elégíteni.

Hiába nem tudom még milyen vele az ágyban, semmi kétségem, hogy igen is nagyon jó szeretõ lesz, ha rávezetik, hogyan kell.

Megsimítom James derekát, mikor mocorog a karomban, de a metszõ tekintetem nem veszem Stevens-rõl, akkor sem mikor rápillant.

- Maga sem lehet különb nála, ha nem kap hányinger tõle! – támad, a lehetõ leghülyébb érvel.

- Jelenleg csak a maga látványától keringet a hányinger. Egyáltalán nem volt méltó arra, hogy akárcsak hozzáérjen ehhez a gyönyörû férfihoz, aki százszor többet ér magánál!

Nevetni kezd a mocsok. Már komolyan viszketnek a kezeim, hogy behúzzak neki… de csak nyugalom. James is itt van és nem akarom az eddiginél is jobban felzaklatni.

- Még hogy õ többet ér nálam! Maga nem normális! Ez itt csak egy…

- Gyönyörû férfi. Csodálatos szeretõ, aki mennyeien csókol. A teste fantasztikus, amiért meg is dolgozik és bár nem mutogatja magát, az úszódresszben minden kívánatos porcikája látszik. Megnyugtató az illata mikor hozzám bújva alszik és iszonyúan édes reggel a kócos vörös fürtökkel. Könyveket ír, amiben benne vannak a gondolatai és érzései is. Azért dolgozik, mert nem akar a szülein élõsködni. Istenien fõz. Kitûnõ ízlése van, ami meg is látszik a házán, az IQ-ja pedig valószínûleg duplája a magáénak. Tanári diplomája van és matematikából doktorált, de még mindig tanul, mert még egy doktorit szeretne és meg is fogja csinálni. – jelentem ki határozottan - Ez James, én így ismertem meg és biztosíthatom, hogy a legtöbb férfi nem ér fel hozzá. Még én sem, szóval ha nem volt képes boldoggá tenni a jövõben felejtse el azt is, hogy James Redcreek létezik és valaha is ismerte!

Határozottan nézek a szemeibe, míg õ magához tér, de Jamest továbbra sem engedem el. Ott van, ahová tartozik, a karjaimban és remélhetõleg ott is marad.

- Maga… maga egy…! –morogja vicsorogva, de nem hagyom, hogy befejezze. Nem vagyok rá kíváncsi.

- Én egy festõ vagyok. Egyszer talán nézzen be egy galériába, hátha javít a szociális készségein. A képeim nyomán talán pontos ismereteket kaphat a férfitestrõl. – mosolygok rá, mert éppen felénk van fordulva a fotós, aki Ms.Clarks-al beszélget.

Stevens keze ökölbe szorul, és fel is emelné, hogy megüssön, már ha tudna.

- Csak tegye meg, ha akarja és holnap az összes bulvárlap azzal lesz tele, hogy Tamara Clarks pasija, botrányt rendezett egy fotózáson.

- Mr. Liones? Minden rendben? – kérdezi a fotós.

Már ismer, mert a dedikálásra is õ készítette a képeket.

- Hogyne, máris megyek átöltözni! – szólok vissza, majd biccentve a dermedt pasas felé, egyenesen az öltözõ fel veszem az irányt. A helyiség nem nagyobb egy közepes fürdõszobánál, de jelenleg üres. Ráfordítom a kulcsot és végre Jamesre pillantok, amit eddig nem tehettem meg.

Elég fura ábrázatot vág, kissé sápad, és piheg, remeg a teste de ezen felül nem tûnik úgy, hogy bármi baja lenne.

- Jól vagy? Sajnálom ha felzaklatott az az állat, vagy amit mondtam, de…

A következõ pillanatban, majdhogynem a nyakamba ugrik. Magához szorít, hogy alig kapok levegõt, de csak kicsit döbbentem megsimítom a hátát, le a fenekéig és vissza.

- Köszönöm… - suttogja a fülembe.

- Nincs mit kicsim, te az enyém vagy és nem fogom hagyni, hogy egy barom zaklasson. Egyébként is… remélem tudod, hogy minden szót komolyan gondoltam – súgom a fülébe majd a nyakába csókolok.

- De mi még nem is… akkor honnan, tudod, hogy nincs igaza?

Magamhoz szorítom és beszívom az illatát. – Igen még nem feküdtem le veled, de ha majd akarni fogod és az enyém lesz a tested, biztos vagyok benne, hogy tökéletes leszel. Most is az vagy. Szenvedélyesen csókolsz, csak meg kellett mutatni hogyan tedd, és gyorsan tanulsz. –mosolygok a bõrébe, de amint elhajol birtokba veszem az ajkait.

Majdnem két napja nem csókoltam meg, mióta kórházba került és már iszonyúan hiányzott az íze. Nem fogom vissza magam, birtoklóan a fenekébe markolok és úgy szorítom magamhoz, a nyelvemmel pedig a puha, nedves száját fosztogatom.

- Imádom, ahogy csókolsz szépségem – morgom a duzzadt ajkaiba, mikor szétválunk. – De ezt folytassuk majd késõbb, mert még egy ilyen és felizgatsz. Álló farokkal fotózásra menni pedig elég érdekes lenne. – kuncogom, az arca édesen elpirul, de aztán tényleg elengedem.

- Ugye maradsz?

Kissé bizonytalanul, de aztán biccent. - Remélem Michel már elment…

- Én is. De ha nem, akkor sem valószínû, hogy a közeledbe menne. És hidd el, szemmel foglak tartani, nehogy valaki lecsapjon a kezemrõl. – vigyorogva rákacsintok, annyira szeretem mikor zavarba jön!

Az egyik vállfán már el van készítve a ruha, amiben a fotók készülnek. Fekete bõrhatású nadrág és egy finom agyagból készült barnásvörös ing, rá egy elöl gombos, passzentos fekete mellény. Tetszik.

Lekapom magamról a ruháim, csak az alsót hagyom és magamra veszem azokat, amiket adtak. Amint kész vagyok megigazítom a hajam, de még gondolom a fotós mellett ott lesz az a sminkes is, aki megint rám söprögeti a púdert.

- Gyere, mehetünk. – mosolygok rá és magamhoz húzva kilépek.

A tekintetem körbejár, de sehol sem látom Õt, ezért elégedetten egy üres székhez vezetem James, ahol tényleg ráláthatok.

- Fél órától nem hiszem, hogy tovább tart.

- Megvárlak. – mosolyog egy picit, de most gyakran lesüti a szemeit. Biztos a sok ember zavarja. – Még amúgy sem voltam fotózáson.

- Oké. – egy kicsi puszit nyomok az arcára, majd a fotóshoz megyek, hogy elkezdjük végre és minél hamarább mehessek.

Felvont szemöldökkelharap bele az ujjamba. Nem fájdalmasan, inkább figyelmeztetõen teszi
– Kikérem magamnak szépségem… nekem igen is tökéletes látásom van. Különben, hogyan szúrtam volna ki a legtökéletesebb embert a galéria tömegében?

Zavaromban a térdén pihenõ kezeinket kezdem figyelni.

- Naa, nem akarom, hogy rossz kedved legyen. Mosolyogj! – susorogja, miközben felém hajol egy pillecsókra.

- Mosolyogni nem könnyû. – nézek rá szomorúan. Annyira könnyen elvehetik az embertõl a boldogságát.

- Dehogynem, csak olyanra kell gondolnod amit szeretsz, vagy viccesnek találsz. Például ott a macskád. Nem szokott valami olyat csinálni, amin muszáj nevetned, hm?

Elmerengve élvezem Lucien puha érintéseit a hajamon, közben eszembe ötlik Mei egyik csíntalansága.

- A barátnõmnek, akirõl már beszéltem, volt egy kis aranyhala egy gömb alakú akváriumban. Egyszer elutazott és odaadta, hogy vigyázzak rá, de Mei azonnal szemet vetett rá.

Mosolyogva pillantok fel. Látnia kellett volna, ahogy az én bolondos szõrgolyóm majdnem belefejelt az akváriumba.

- Hagy találjam ki… kihalászta is megette? - kérdi vigyorogva.

- Megpróbálta, de nem érte el a lábával, aztán pedig folyton elúszott tõle. Vicces volt mikor három lábon ugrándozva rázta a vizet a mancsáról.
Elfolytok egy nevetést.

- Azt hiszem jutalom jár annak a szõrmóknak, amiért ilyen szép mosolyt varázsol a gazdija arcára. – simít végig arcélemen, közvetlenül utána egy gyengéd csókot kapok.
- Szered a kéket és a zöldet?

- Igen… azok a kedvenc színeim. – mellém heveredve kezdi el birizgálni az ujjaim. – Jól is állnak neked. Mindkettõ kiemeli a szemeid színét.

- Miért… miért mondod, hogy tetszenek a szemeim? Nincs bennük semmi különös. Egyszerû szürkéskék.
Ismételten felém hengeredik.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy mennyre különleges vagy? Ezek a szemek pedig egyáltalán nem átlagosak. – ujja puhán siklik a bõrömön. – Mindig a viharos tengert juttatja eszembe, kivéve mikor megcsókollak. Amikor a vágy szikrája is felizzik a tekintetedben, fényesebben ragyog, mint egy csillag. Tükrözi azt, amit érzel… épp olyan gyönyörûek, mint te magad is.

Annyira kedves hozzám, én pedig úgy érzem, becsapom õt, s õ is saját magát, ha tényleg ilyennek lát.

- Köszönöm, hogy ilyen szépeket mondasz. – simítom arcomat nyakának hajlatába. Olyan finom Lucien illat árad belõle. Meleg kézfeje végigsiklik a hátamon.

- Bármikor gyönyörûségem, csak kérned kell. De… a bókokért cserébe te is megteszel nekem valamit. Ez így igazságos.

Riadtan húzódom hátrébb. Ugye õ nem akarja, hogy én õt máris... Ugye, nem?
- M-mit?

- El is hiszed, azt, amit mondok. Csak ennyit kérek érte, hogy ne hidd hazugságnak, hanem vedd komolyan.
Azonnal megnyugszom, s bólintok egyet. Sajnos a bûntudat belém mar, hogy még mindig nem bízok meg benne. Mellé ülök.

- Észrevetted, hogy mióta kettesben vagyunk, majdnem mindig a szemembe néztél? – kérdi kedvesen.

- Tényleg? - nekem nem tûnt fel.

- Igen. Gyakrabban kellene együtt ágyba kerülnünk, jó hatással van rád. – vigyorodik el, mire fülig pirulok. Hogyan tud ennyire lazán flörtölni velem? Más örül, ha messzire elkerülhet.

- Szerintem már kimehetünk… nemsokára kész lesz az ebéd. – menekülnék, azonban õ megragadja a kezem.

- Szeretlek érezni, és egyébként is… most már a partnerem vagy, szóval ez a legkevesebb. – mosolyogja. – Zavar téged?

Lepillantok az összefonódott ujjainkra, utána arcára nézek, és nemet intek. Tényleg nem zavar. Annyira.

- Itt nem, csak mások elõtt ne… csak annyira, mint a plázában, kérlek. – esdeklem. Nem bírnám ki, ha miattam a rossz nyelvek sértésekkel illetnék õt.

- Szégyelled mások elõtt, hogy meleg vagy?
A kéedésre meglepõdöm, és elrántom tõle a kezem. Engem nem ez zavar, hanem az, hogy engem nem mernek felvállani mások elõtt. Hogyhogy nem érti azok után, amit meséltem?

- Semmi baj, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Majd máskor, ha tudod. – puszil arcon. Körém tekeredik erõs karja, és kivezet a kertbe. Apa még haragszik, de anya már boldogan pillant ránk.

- Még tíz perc és kész van fiúk - csicsergi vidáman anyu.

- Már most isteni illata van Mrs. Redcreek - jegyzi meg Lucien, miközben helyet foglalunk az asztalnál.

- Ugyan, tegezz nyugodtan, nem vagyok még olyan öreg. – nevetgél. Elénk rakja a szószos tálat.

- Ahogy akarod - mosolyog fel rá.

- Jól vagy? – kérdi halkan, kezemet satu erõs markába árva.

- Igen, csak… ritkán beszélgetek annyit, mint veled. Nem szoktam ilyesmirõl beszélni senkivel. Legfeljebb Lina-val, de õ nõ.

- Értem. - nyomatékosításként bólint egyet. - Tulajdonképpen én is régen beszélgettem valakivel így. Ha dolgozom csendben vagyok és mivel híres vagyok elég nehéz normális beszélgetõ partnert szerezni, aki nem a hírnév miatt találkozna velem. És egyébként sem vagyok az a beszélgetõs fajta, de veled szeretek beszélni.

- Miért? Nem mondok semmi érdekeset.

- Mert intelligens vagy és engem minden érdekel, amit magadról mondasz. Elvégre a pasid vagyok vagy nem? – vigyorodik el teljes elégedtséggel a szemeiben.

Zavartan kezdem el pásztázniaz asztallapot. Nem értem, miért dícsér meg, mikor nem igaz.

Apa elkezd az asztalra pakolni mindent. Szerencsére a zavarom kezd csökkeni.

- Töltsek neked bort? – fordulok Lucien felé.

- Sajnos most nem ihatok, ma még vezetek. – sóhajtja drámain. Közelebb hajol, és a fülembe suttog. - De… ha legközelebb együtt vacsorázunk, majd megisszuk.

Csendesen eszegetünk. Nagyon feszült vagyok, hiszen apa fél szemmel minket figyel. Apu sört iszik, anya almalevet, én és Lucien pedig buborékos narancsot.

- Lucien, Jamie említette, hogy ön festõ. – kezd bájcsevegni anya.

- Igen, ezért is jöttem Amerikába, hogy itt is kipróbáljam a mûvészetem.

Figyelmeztetõen érintem meg Lucien kezét, hiszen nem mondtam el mindent anyáéknak.Remélem nem mennek bele a részletekbe.

- Tudod, egyszer gondolkodtam rajta, hogy festetek magamról egy képet, ami jól mutatna a kandalló fölött, vagy a hálószobában, de sosem mertem felkérni egy festõt sem.

Anya finom célzására azonnal lesápadok. Ugye nem akarja magát megfestetni Luciennel? Apa biztos megölné Lucient. Bár, ha megtudja mivel is foglalkozik pontosan akkor sem biztos, hogy életben marad.

- Akár még én is megfestenélek. Ne vedd tolakodásnak kérlek, pusztán mûvészi szemszögbõl… a külsõd jellegzetes, ami megihlet egy festõt. – magyarázza kedves Lucien. – Mr. Redcreek-nek nem lenne ellenére?

Rámarkolok a csuklójára, hogy hallgason el. Nem szabad többet mondania.

- Miért?
Ne. Ne! Nenenenenenenenenenenene!

- Csak mert nyilvánvalóan nem vagyok szimpatikus és ezért gondolom nem örülne, ha meztelenül látnám.

Felnyüsszenek. Apa meg fogja ölni.

- Maga meg mirõl beszél? – csattan fel azonnal apu.

- Tudja uram, az aktfestményekhez általában meztelenül kell modellt állni. – mondja gunyorosan.

- Aktfestõ? – hallom meg anyu döbbent hangját. – Óh, pardon! Ezt Jamie nem említette.
Kérlek Uram, engedd, hogy most rögtön meghaljak! - fohászkodom magamban mindhiába.
Felsandítok. Lucien értetlenül, anya döbbenten, apa pedig dühösen néz. Te jó ég!
- Akkor maga biztos valami perverz - sziszegi apa. - Normális ember nem akar naphosszat meztelen embereket bámulni.
- A munkám az, hogy a szépet megmutassam másoknak - feleli dühödten Lucien. - Ettõl nem leszek perverz! Nem vagyok szent ez tény, csak egy egyszerû ember, aki szeret alkotni.
- Ez akkor sem normális! Biztos mindenféle undorító dologra kényszeríti a modelljeit!
- A fia is az egyik modellem! - vág vissza azonnal.
- Megtiltom, hogy a fiam közelébe menjen - fröcsögi apu.
- Drágám - próbálja nyugtatni anyu. Sikertelenül.
Megragadja Lucien karját, és a kijárat felé kezdi rángatni. Kedvesem nem hagyja magát, amibõl verekedés lesz. Riadtan figyelem, ahogy egymásnak esne, s óvatlanul közéjük ugrom. Csak a fájdalmat érzem, utána sötétség.

Halk hangokra ébredek meg.
- ... õ nem rossz ember, csak hirtelen haragú, és nagyon védelmezõ.
- De bántotta  James-t.
A hangok lassan erõsödnek, és végre felismerem õket.
- Simon mindig is ilyen volt. - ez anyu. - Imádja Jamie-t, sose ütötte volna meg szándékosan. A világ végére is elmenne érte, akár kétszer is! Valószínûleg most emészti a bûntudat, és nem mer a szemünk elé kerülni.
Akkor apa ütött le.
- Hogy érti azt, hogy imádja? - Lucien? Õ is itt van? De neki valami képet kellett volna festeni, azt hiszem.
- Jamie az egyetlen fiúnk. - anyu hangja mosolyog. - Si amint meglátta, "beleszeretett". Úgy védte, mint egy tigris, õ lett a kicsi angyalkája. Ez a zord rendõr képes volt a legnagyobb jégesõben elmenni csokiért, csak mert az én kicsi fiam azt kérte betegen. Mikor mrgtudtuk, hogy Jamie meleg, én kiakadtam - ismeri el csendesen. - De a férjem csak gyakorlatiasan kérdezkette a zavarban lévõ fiúnkat, majd közölte vele, hogy õt nem érdekli, ki az, akit szeret, csak legyen boldog. Utána minden fiújának utána járt. Olyan volt, mintha nem is fia, hanem lánya lenne. Nagyon félti Jamie-t.
- Én nem tudnék ártani neki - jelenti ki Lucien. - Szeretném, ha James velem lenne, mint szeretõ, és modell.
- Tudom.
Nagy nehezen felnyitoma szemeimet. Anya és Lucien ott ülnek az ágyam szélén.
- Luc... - nyögöm ki nagy nehez.
- James - ugrik mellém azonnal. - Hogy vagy?
- Mi..?
- Simon leütött véletlenül  - válaszol anya.
- Fáj a fejem.
- Enyhe agyrázkódásod van, de holnap reggel már haza engednek - mosolyog Lucien.
- Sajnálom - suttogom letörten. Mindent tönkretettem, csak azért, mert pár részletet elhallgattam.
- Mit, kicsim? - hajol felém. - Ez csakis édesapád, és az én hibám. Higgy nekem, te nem tehetsz semmirõl.
Egy apró cseppecske kiszökik a szemhéjam alól, és végigszánkázik az arcomon.
- Ne pityeregj! - kér kedvesen. Puhán lepuszilja a kósza könnyem. - Igazán jól esett látni, hogy bátran közénk veted magad, csak azért, hogy rendet tegyél. Mondjuk Nora hatásosabb volt a kiabálásával - kacsint anyára, aki elpirul.
Anyu nagyon ijesztõ tud lenni, ha dühös.
- Apu hol van? - kérdem.
Csak egymásra néznek, de nem válaszolnak. Most akkor mi van?
- Elment lenyugodni - böki ki végül anya.
Nem tudom ez mit akar jelenteni, de inkább nem kérdezek.

Vasárnap hazaengednek a kórházból. Lucien visz haza, és úgy ugrál körülöttem, mintha halálos beteg lennék. Végül anya átjön, és elzavarja a körülöttem sündörgõ férfit. Távozása elõtt Lucien megígérteti, ha jobban leszek, akkor elmegyek vele a fotózásra.

Hétfõn fél kettõre jön értem Lucien, sé együtt megyünk a stúdióba.
- Jobban vagy? - kérdi aggódva.
- Igen - mosolygok rá. Csendesen játszadozom a melegítõfelsõm zipzárjával.
- Mi a gond?
- Apával nem tudtam beszélni - suttogom szomorúan.
- Majd minden helyre jön - szorítja meg fél kézzel a combomat, majd ott is hagyja a kezét. - Biztos ki fogtok békülni.
- Remélem - suttogom.
Ezek után több szó nem is esik közöttünk a stúdióig.
Az épület hatalmas. Lucien-t úgy fogadják, mint valami világsztárt. Én próbálok hátra húzódni, de õ csak átkarolja a vállam, és nem enged el.
- Elõször had mutassalak be Tamara Clarks-nak - mosolyogja Andrée, ha jól emlékszem.
A hölgy alacsony, karcsú alakjára égkék, térdig érõ a-vonalú szoknya, és hófehér blúz simul. Vállig érõ mézszõke haja, és babakék szemei vannak, ami viszont engem jobban leköt, az a mellette álló férfi. Magas, fazonra nyírt rövid õzbarna haj, erõs arccsont, puha vonalú gödröcskék, ahogy mosolyog, magabiztos, mogyorószín tekintet...
- Michel... - suttogom döbbenten.
Rám pillant, végigmér, majd kiül az arcára a felismerés.
- Jamie? - kérdi gerincborzolóan mély hangján.
Õ miért van itt? Nem értem! Talán ez egy gonosz tréfa?
- Õ a párom - mutatja be mosolyogva Ms.Clarks.
- Michel Stevens - fog kezet Lucien-nel, majd hozzám fordul. - Rég láttalak Jamie.
Fáj. Úgy mosolyog, mintha mi sem történt volna.
- Õ az, akir gondolok - morogja közel hajolva hozzám Lucien.
Csak egy elfúló nyögést hallatok. Még bólintani is képtelen vagyok.
- Nem hittem volna, hogy végül találsz magad mellé valakit - neveti gonoszan Mich. - Emlékszem, mikor veled voltam, olyan voltál, mint egy élettelen baba. Unalmas, és idegesítõ. Még kefélésre sem voltál jó.
A szívemben feléred a régi fájdalom. Hogyan tud egy ennyire boldog mosollyal belém taposni?

Türelmetlenül, de megvárom míg átrágja a dolgot, nem lehet könnyû neki döntést hozni. Még kevésbé lehet könnyû olyan döntést hozni, ami már kétszer is rosszul sült el. Harmadik alkalom viszont már nem lesz. Nem fogom engedni, hogy egyszer is rossz legyen neki, ha én a közelében vagyok. Ami az enyém arra vigyázok is és ez vele sem lesz másképp, ha beleegyezik. Az mellékes, hogy már most birtoklási vágyat érzek az irányába, holott még csak nem is járunk. Mindig ez van, de ami még nekem is új, az a vágy, hogy mindentõl megóvjam. Ezt hozza ki belõlem, de azt hiszem neki erre van szüksége. Hogy érezze vigyáznak rá, megbecsülik és tényleg vágynak rá. Vágyban pedig nem lesz hiány.

- Rendben. Pró-próbáljuk meg – suttogja végül a cipõjét fixírozva.

Elégedett macska módjára mosolygok, pont ezt a választ reméltem és meg is kaptam.

Felpislog rám, egyenesen a szemembe néz. Most legszívesebb addig csókolnám, míg ki nem fullad, de mielõtt bármit tehetnék, vagy mondhatnék megjelenik az anyja.

- Jöttök? Még be kéne vásárolni, hogy legyen mibõl fõzni.

- Máris megyünk – szólok vissza, majd Jamesre pillantok – Én megveszem a könyvet, utána a kasszánál megvárlak titeket.

- Neked kell valami? – kérdi halkan.

Valami?...

- Ha erre most válaszolnék, azonnal meggondolnád magad. – vigyorgok rá kéjesen. Ha valami, hát az õ kívánatos teste az, ami bármikor és mindig kell.

Ismét sikerül zavarba hoznom, annak ellenére, hogy már nem tini, iszonyúan édes ilyenkor.

A szülei után siet, én pedig a másik irányba az elmellõzött könyvesbolthoz, ahol szerencsére a hölgy azonnal megkeresi a kért témájú példányt. Erdei növényvilág. Belelapozok, jó sok kép van benne. Tökéletes, mert azon felül, hogy megvan az információ, még ihletet is ad.

Hamarább végzek, mint James, ezért, hogy ne ácsorogjak az üzlet elõtt a szemközti ékszerbolt kirakatában nézelõdöm. Tetszenek a szépen kidolgozott darabok, az igényes, mûvészi munkát mindig értékelem. A kirakat üvegében pontosan látom, hogy mikor érnek ki, ezért odamegyek hozzájuk.

Az apja persze megint úgy bámul, mikor James vállára teszem a kezem, pedig tényleg nem kezdem mindenki szeme láttára tapizni, nem is az én stílusom. Egyszerûen csak a kedvezõtlen elsõ találkozás és valószínûleg a természetünk miatt is ellenszenvesek vagyunk egymásnak.

- Hol eszünk? – kérdezem a fülébe suttogva. Szeretek közel lenni hozzá.

- Ná-Nálam – motyogja lesütött szemekkel.

Még mindig a megjegyzésem miatt van zavarban?

- Menjünk együtt! – kocsival jöttem és szeretném már végre rendesen megcsókolni – Ha nem bánják, James-t én vinném. – az apjának hangosabban szólok, hogy meghallja.

Az anyja, mint aki tudja mi folyik itt kuncogni kezd és azonnal beleegyezõn bólint, míg az apja valószínûleg a fogait összeszorítva áll, de nem mond semmit. Nekem mindegy, csak illembõl kérdeztem rá.

Ketten kimegyünk a kocsimhoz a parkolóba, a könyvet a hátsó ülésre teszem. James zavarban van, alig néz rám és gyakran kapkodja a tekintetét. Csak ezért nem támadom le rögtön, nem akarom megijeszteni.

- Most már leveheted a kapucnit. Itt nincsenek zavaró emberek.

Lassan lehajtja, a szürke anyag alól elõbukkannak a rakoncátlan vörös tincsek, néhány az arca mellett göndörödik, a többi még mindig hátrasimítva. Egy szûzies csókot kap, hogy ne rohanjon el zavarában, de majd bepótoljuk a többit.

- Gyönyörû vagy. – gyönyörû, csábító, szexi, izgató, ártatlan…

A bóktól azonnal elpirul, egy vidám mosollyal indítom a kocsit és a lakásához vezetek. A szülei már ott vannak, éppen a táskákat viszik befelé.

Megtudom, hogy grill ebédünk lesz, ezért is szétrakjuk a kerti bútorokat. James elõször nem akarta, hogy segítsek, nehogy összepiszkoljam a ruhámat, de errõl szó sem lehetetett. Nem várom el, hogy más csináljon meg olyasmit, amire én is képes vagyok. A ruhámat pedig ki lehet mosni.

Mikor mindennel megvagyunk az apja kihozza a húst és a feleségével együtt hozzálátnak az ebéd elkészítéséhez. Itt még ha kérnének se tudnék segíteni, mert még soha nem grilleztem.

James addig is körbevezet a lakásában, megmutat minden szobát. Csakúgy, mint a nappali, amit már láttam korábban, minden elegáns és otthonos. A bútorok és a kiegészítõk is egy komoly fiatal férfira vallanak.

- Nem is tudtam, hogy van konditermed – ezt nem említette.

- Én inkább sportszobának hívom.

- Mindegy - gondolhattam volna, hogy nem megy be egy edzõterembe, ahol sokan és félmeztelenül vannak elõtte. - Már csak a hálód van vissza.

Vigyorogva átkarolom a derekát, kíváncsi vagyok a hálószobájára, hogy a saját kis privát szféráját milyennek szereti.

- Lenne ötletem, hogy mit csináljunk, ha a szüleid nem lennének itt – suttogom a fülébe az ajtó elõtt. Sok ötlet, ami jelenleg nem megvalósítható, mint például leimádkozni róla a ruháit, hogy tetõtõl talpig csókokkal borítsam.

Borzasztóan zavarba jön, szinte hallom, ahogy megakad a lélegzete és gyorsan lehajtja a fejét, hogy ne is lássam.

- James – picit megcirógatom a fülét az ajkaimmal – Nézz rám!

Nem akarom, hogy szégyellje magát elõttem.

Azonnal megteszi amire kértem, tényleg a szemembe néz, ezért jutalmul kap is egy hosszú, szenvedélyes csókot. Finoman mégis birtoklóan ízlelem, most sokkal másabb – legalább is számomra – mert most már tényleg az enyém. A karjaimmal is birtokba veszem, lesimítok a fenekére, várva, hogy majd tiltakozik, de nem. A másik kezemet a tarkójára tapasztom, nem akarom elengedni, de még mindig nincs elég közel.

Az egyik lábát picit megemelem és azonnal érti mit akarok. Észvesztõen izgató, hogy ennyire hagyja, hogy irányítsam. Õrjítõ, de tudom, hogy mindent még nem szabad, de amit lehet, azt most mind akarom.

- A másikat is – morgom az ajkaiba. Kényelmesen a falnak döntve tartom, a kérésemre pedig nem is ellenkezik, rögtön megteszi. A csípõm köré fonja a lábait, így én tartom õt és egyenesen az ágyhoz sétálok, majd finoman rádöntöm. Egyszerûen gyönyörû látvány… fel tudnám falni itt helyben, akár halják a szülei akár nem.

- James – zihálom, megszakítva az ajkaink táncát – Hihetetlenül csábító vagy, fõleg így.

- Így? – kérdezi zavart arccal.

- Az arcod kipirult, a szád megduzzadt, s a szemeid úgy ragyognak, mint két csillag. – fejtem ki kertelés nélkül - Ne tetézd! – a szendén lesütött szemei már túl sok lenne az önuralmamnak – Az embernek melléd egy szent türelme kell, de akkor sem fogom elsietni.

Ezt magamnak is mondom nem csak neki.

Lemászom róla, túl bûnre csábító a combja között feküdni, fõleg ha így néz rám közben: elnyúlva az ágyon, a vörös fürtök rakoncátlan ölelésében, vágyakozó szemekkel. Angyali és démoni egyszerre…

Picit meglep, hogy megérint, talán most elõször ér hozzám a kezeivel, de élvezem, hogy megteszi. Az arcomra simít, én pedig belecsókolok a tenyerébe.

- Te vagy a leggyönyörûbb ember, akivel eddig találkoztam – pedig sok szép modellt láttam már, de egyik sem ér fel az õ szépségéhez.

- Te pedig a legkedvesebb. És valószínûleg a legrosszabb látással rendelkezõ is. – mondja halkan.

Felhúzom a szemöldököm a szavaira és picit beleharapok az egyik ujjába. – Kikérem magamnak szépségem… nekem igen is tökéletes látásom van. – közlöm határozottan, bár picit mosolyogva. Leengedem a kezét, a térdemre fektetem. – Különben, hogyan szúrtam volna ki a legtökéletesebb embert a galéria tömegében?

Lesüti a szemeit és nem válaszol.

- Naa, nem akarom, hogy rossz kedved legyen. Mosolyogj! – kérem, oldalról fölé hajolva és egy puszit nyomva az ajkaira.

- Mosolyogni nem könnyû. – sóhajtja rám pillantva.

- Dehogynem, csak olyanra kell gondolnod amit szeretsz, vagy viccesnek találsz. Például ott a macskád. Nem szokott valami olyat csinálni, amin muszáj nevetned, hm?

Elgondolkodik egy kicsit, addig én a hajába simítok, szépen elrendezem körülötte a fürtöket, míg végül egy halvány mosoly jelenik meg az ajkain.

- A barátnõmnek, akirõl már beszéltem, volt egy kis aranyhala egy gömb alakú akváriumban. – meséli – Egyszer elutazott és odaadta, hogy vigyázzak rá, de Mei azonnal szemet vetett rá.

Elmosolyodik és most is a szemembe néz, ahogy mesél.

- Hagy találjam ki… kihalászta is megette?

- Megpróbálta, de nem érte el a lábával, aztán pedig folyton elúszott tõle. Vicces volt mikor három lábon ugrándozva rázta a vizet a mancsáról. – picit kuncog, de olyan rövid ideig tart, mintha meg sem tette volna. Én viszont hallottam, és nagyon édes.

- Azt hiszem jutalom jár annak a szõrmóknak, amiért ilyen szép mosolyt varázsol a gazdija arcára. – megsimogatom az említett részt, majd újra megcsókolom, lassan, kényeztetõn.

Csak akkor hagyom abba és szakadok el tõle mikor muszáj, de még levegõ után kapkodva is benne gyönyörködöm. Míg lenyugszom egy kicsit és nem érzem majd úgy, hogy felrobbanok a vágytól, felülök és körbenézek a szobában. Zöld és kék színek, sötétebb fabútorok… igen. A többihez hasonlóan otthonos, de itt nagyon sok mindenen ez a két szín dominál.

- Szered a kéket és a zöldet?

- Igen… azok a kedvenc színeim. – válaszol még mindig az ágyról figyelve.

Visszadõlök mellé, az ujjait kezdem babrálni. – Jól is állnak neked. Mindkettõ kiemeli a szemeid színét.

- Miért… miért mondod, hogy tetszenek a szemeim? Nincs bennük semmi különös. Egyszerû szürkéskék. – motyogja, óvatosan rám sandít.

Mintha nem mondtam volna már el, hogy milyen szépek a szemei… ha nem tudnám, hogy mennyire bizonytalan, azt hinném bókokra vadászik. Sóhajtva fordulok ismét felé, de nem mászom rá, csak az arca fölé hajlok.

- Hányszor kell még elmondanom, hogy mennyre különleges vagy? Ezek a szemek pedig egyáltalán nem átlagosak. – mutatóujjamat végighúzom a szeme alatti vékonyka bõrön, ami már-már áttetszõ. – Mindig a viharos tengert juttatja eszembe, kivéve mikor megcsókollak. – suttogom, a kezemet az arcára simítom, hogy ne fordíthassa el a fejét. – Amikor a vágy szikrája is felizzik a tekintetedben, fényesebben ragyog, mint egy csillag. Tükrözi azt, amit érzel… épp olyan gyönyörûek, mint te magad is.

Nem eresztem a tekintetét, finoman cirógatom az arcát, várom, hogy mondjon valamit, de nem teszi. Felemelkednek a karjai és a nyakam köré fonja õket és lassan megcsókol, mintha azt várná, hogy majd ellököm magamtól. Eszemben sincs megakadályozni.

- Köszönöm, hogy ilyen szépeket mondasz. – suttogja a nyakamba bújva.

Kuncogva simogatom meg a hátát. – Bármikor gyönyörûségem, csak kérned kell. De… a bókokért cserébe te is megteszel nekem valamit. Ez így igazságos.

Azonnal elhajol tõlem, a kezeit is elhúzza. – M-mit?

- El is hiszed, azt, amit mondok. Csak ennyit kérek érte, hogy ne hidd hazugságnak, hanem vedd komolyan. – nem tudom mit hitt mikor azt mondtam kérek valamit, de nem sértõdöm meg. Nem õ tehet róla, hogy rögtön rosszat feltételez egy ártatlan kéréstõl.

Aprót bólint, majd kikúszik mellém az ágy szélére és õ is felül. A térdére csúsztatom a kezem, nem tolakodón, csupán ott tartom. Jó lenne, ha nem feszülne meg mindig egy pillanatra, mikor megérintem.

- Észrevetted, hogy mióta kettesben vagyunk, majdnem mindig a szemembe néztél? – kérdezem gyengéden, mert én nagyon is észrevettem. Csak akkor próbált elfordulni, ha zavarba hoztam, de egyébként tartott a szemkontaktust.

- Tényleg?

- Igen. Gyakrabban kellene együtt ágyba kerülnünk, jó hatással van rád. – mosolygok rá kéjesen, elõvarázsolva azt a szép arcpírt.

- Szerintem már kimehetünk… nemsokára kész lesz az ebéd. – motyogja, majd feláll, de mikor menne ki megfogom a kezét. – meglepetten pillant hátra.

- Szeretlek érezni, és egyébként is… most már a partnerem vagy, szóval ez a legkevesebb. – magyarázom egy halvány mosollyal. – Zavar téged?

A kezünkre pillant, majd felpislog rám, de végül megrázza a fejét.

- Itt nem, csak mások elõtt ne… csak annyira, mint a plázában, kérlek. – mondja halkan, de ezt kérnie sem kellett volna. Természetesen nem akarom kellemetlen helyzetbe hozna, ha õt rosszul érinti a nyilvánosság.

Rólam köztudott, hogy voltak férfiakkal folytatott kapcsolataim, de nem mindenki viseli ezt úgy, mint én.

- Szégyelled mások elõtt, hogy meleg vagy? – lágy hangon kérdezem, nem akarom megsérti ezzel, csak kíváncsi vagyok.

Megfeszül és hirtelen még a kezét is elrántja. Feszülten a pulóverét gyûrögeti, rám sem nézve. Ez mindent elmond.

- Semmi baj, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Majd máskor, ha tudod. – megpuszilom az arcát, majd átkarolom a derekát és szótlanul vezetem ki a kertbe.

Mr. Redcreek azonnal végigmér minket amint kilépünk a kertbe, Mrs. Redcreek pedig mosolyog. Milyen ellentmondás ez kettejük között.

- Még tíz perc és kész van fiúk.

- Már most isteni illata van Mrs. Redcreek. – mosolygok rá udvariasan és elveszem a karomat Jamesrõl, mikor leül a kerti asztalhoz.

- Ugyan, tegezz nyugodtan, nem vagyok még olyan öreg. – nevet halkan, majd kiteszi az asztalra a barbecue szószt.

- Ahogy akarod.

Leülök James mellé, most hogy nem kettesben vagyunk sokkal szótlanabb, vagy talán a kérdésem zaklatta fel ennyire? Nem gondoltam, hogy ilyen érzékenyen érinti ez a téma, végül is felnõtt férfi.

- Jól vagy? – kérdezem halkan, megszorítva a kezét.

- Igen, csak… ritkán beszélgetek annyit, mint veled. Nem szoktam ilyesmirõl beszélni senkivel. Legfeljebb Lina-val, de õ nõ. – magyarázza.

- Értem. Tulajdonképpen én is régen beszélgettem valakivel így. Ha dolgozom csendben vagyok és mivel híres vagyok elég nehéz normális beszélgetõ partnert szerezni, aki nem a hírnév miatt találkozna velem. És egyébként sem vagyok az a beszélgetõs fajta, de veled szeretek beszélni.

- Miért? Nem mondok semmi érdekeset.

- Mert intelligens vagy és engem minden érdekel, amit magadról mondasz. Elvégre a pasid vagyok vagy nem? – nem is tudnám leplezni az elégedett vigyorom, még ha akarnám sem.

Elpirul, még pont lehajtja a fejét mikor az apja az asztalra teszi a nagy tálca illatos sült húst. Egymásra nézünk, de még mindig morcos, ezért én sem mosolygok. Minek?

Elfordul és az asztalra pakolja az innivalót is: sör, bor és üdítõ.

- Töltsek neked bort? – kérdezi James a palackra bökve.

Vajon azért vette, mert korábban azt mondtam imádom a bort?

- Sajnos most nem ihatok, ma még vezetek. – sóhajtom, majd közelebb hajolok hozzá, hogy csak õ hallja - De… ha legközelebb együtt vacsorázunk, majd megisszuk.

A kezét nem engedem el, csak mikor már a szülei is leülnek és enni kezdünk. A hús tökéletesen átsült, a fûszerezés is remek, a barbecue szósszal pedig mennyi. A finom ebédet, csak egy narancsos üdítõvel öblítem le, nem szokásom ittasan vezetni, most meg pláne nem, hogy egy rendõr fiával járok. Nem ment el az eszem.

Szép sorban mindenki befejezi, és lassan iszogatni kezdik az italukat. Az órámra pillantok, egy óra múlt tíz perccel. Legkésõbb fél kettõkor el kell indulnom, mert kettõre jön a modell.

- Lucien, Jamie említette, hogy ön festõ. – mosolyog rám Eleonora.

- Igen, ezért is jöttem Amerikába, hogy itt is kipróbáljam a mûvészetem. – magyarázom társalgó hangnemben. Most jön az a filmekbõl ismert „megismerem a gyerekem barátját” féle ismerkedés?

James a térdemen nyugvó kezemre simítja az övét az asztal alatt, de mikor rápillantok, csak a terítõt nézi. Mindegy, nekem tetszik, hogy megérint.

- Tudod, egyszer gondolkodtam rajta, hogy festetek magamról egy képet, ami jól mutatna a kandalló fölött, vagy a hálószobában, de sosem mertem felkérni egy festõt sem. – mosolyog vidáman.

Hm… tulajdonképpen fiatalabb korában szerintem modell is lehetett volna. Negyven és ötven között lehet, de még mindig szép és fiatalos. Olyan, mint James kissé idõsebb nõi kiadása.

- Akár még én is megfestenélek. Ne vedd tolakodásnak kérlek, pusztán mûvészi szemszögbõl… a külsõd jellegzetes, ami megihlet egy festõt. – fejtem ki az én véleményemet udvariasan. Persze James-hez nem is hasonlítható, de szépen mutatna egy kifinomult, rejtett erotikát tartalmazó festményen. – Mr. Redcreek-nek nem lenne ellenére?

James keze pillanatokon belül úgy szorul a csuklómra, mintha az életéért kapaszkodna. Nem értem miért, de amikor ránézek, még mindig le van hajtva a feje, a hajától pedig nem látom az arcát.

- Miért? – néz rám Eleonora. Mr. Redcreek is engem bámul.

- Csak mert nyilvánvalóan nem vagyok szimpatikus és ezért gondolom nem örülne, ha meztelenül látnám. – mondom nyugodt hangon.

James egy furcsa nyögés és csuklás közötti hangot hallat. Értetlenül pillantok rá.

- Maga meg mirõl beszél? – harsan az apja ingerült hangja.

- Tudja uram, az aktfestményekhez általában meztelenül kell modellt állni. – mosolygok rá, ami lehet, hogy kicsit gúnyosra sikerült, de ha õ sem képes normális csevegésre…

- Aktfestõ? – lepõdik meg Eleonora. – Óh, pardon! Ezt Jamie nem említette.

Mindhárman James-re pillantunk, aki próbál lesüllyed a földig. Már az egész haja az arcát fedi. Így már értem miért szorongatta a kezem. Nem akarta elmondani nekik?

Megsimogatom a kezét, majd összefûzöm az ujjainkat. Felpillant rám, az arci vörös a zavartól, majd óvatosan az apjára és az anyjára néz.

- Hé! Csak semmi sugdolózás, meg összebújás – szól ránk apa ingerülten.

- Ha gondolja uram, erényövet is húzok, úgy biztonságosabb lesz egy népes pláza közepén. – mondja hangjában tömény gúnnyal.

Ismét egymásra merednek. Olyanok, mint két farkas a döglött zsákmány felett.

- Te nem vásárolgatsz velük? – kérdi, miután végre elindulhattunk.

- Anya ruhásbutikokban vásárolgat én pedig azt nem szeretek. És te? Te is vásárolni jöttél?

- Egy könyvre van szükségem az egyik új festményemhez. Valami erdei növényvilág.

- Újabb képet készítesz? – pillantok rá.

- Igen, felkértem egy modellt egy kép ereéig. Tudod, a héten rólad is készítettem még egyet.

Megdermedek. Komolyan csinált rólam még egy képet?

- Na, és milyen? – kérdem lehajtott fejjel.

- Profilból ábrázol, összefogott hajjal, ahogy a színházban ültél mellettem és pont oldalra pillantasz. Gyönyörû lett. Megmutattam volna, de sajnos el kellett menned. Majd legközelebb.

Rábólintok, habár szerintem nem lesz legközelebb.

- Nem vennéd le a kapucnit? – kérdi lágy hangon.

- Miért?

- Hogy láthassam a csodaszép arcod.

- Itt túl sokan vannak. Inkább nem venném le, ne haragudj. – suttogom. Nem akarom, hogy az emberek egy ilyen rondaságot lássanak mellette. Puhán nyúl az állam alá, és kikényszeríti a szemkontaktust.

- Nem haragszom, de megpróbálsz a szemembe nézni? Úgy mint tegnap éjjel és ma reggel? – mosolyogja.

Ajkaim rágcsálása közben rájövök, hogy nem elõször kéri ezt tõlem, de olyan nehéz. Szívesen nézek rá, ám ilyenkor látja az arcom.

- Megpróbálom, de ez… nehéz nekem.

- Tudom, ezért is esett jól tegnap, hogy megpróbáltad és néha sikerült is.

Meg akarom kérni, hogy beszéljen az életérõl, de ezt egy olyan idegen kis senkinek, mint én aligha mondaná el.

- Én… szóval… ha van kedved vagy nem baj, akkor… mesélnél valamit magadról? – motyogom végül erõt véve magamon.

Megsimogatja az arcom, és kedvesen rám mosolyog.

- Persze, amit csak akarsz. Mi érdekelne?

Tényleg válaszol? De akkor mit kérdezzek? Mindent szeretnék tudni róla, de ez így durván hangzik.

- Öhm… mit szeretsz csinálni, mi a kedvenc ételed… valami ilyesmik. – suttogom szégyenkezve. Nem hiszem el, hogy tényleg megkérdeztem.

- A legjobban festeni szeretek, esetleg rajzolni. Szeretem a jó filmeket, minden mûfaj bejön csak a pornó és a dráma nem. Az elsõ undorító a második lehangoló. – egy pillanatra elhallgat. – Sok új dolgot szeretek kipróbálni… bármit, ami tetszik. Szeretem a jó bort, de a pezsgõt utálom. Nem tetszik az íze. Ételek… hm… szinte mindent megeszek, de az olyan gyorséttermi kaját ami itt Amerikában olyan népszerû én nem igazán kedvelem, de egyenlõre csak egyetlen dolog van amit soha nem kóstolnék meg még egyszer.

- Mi az?

- A csiga.

- Pedig azt mondják a franciákról, hogy mind szereti. – legalábbis én azt hallottam.

- Csak azért mondják, mert egy ostoba francia kezdte el enni, de ez nem igaz. Kóstoltad már?

- Nem. – hála az égnek. Nem biztos, hogy meg tudnám enni.

- Azt javaslom ne is kóstold meg, mert olyan az íze, mint a radírgumié… vagy mintha az a gumi úszódresszedet rágnád – mondja vidáman.

Önkéntelenül mosolyodom el a szavaira. Elképzeltem, ahogy egy búvárruhát felcsíkoz, és elfogyasztja.

- A feleségem kérdezi, hogy velünk ebédelsz-e? – jelenik meg apu is. A hangja annyira monotonnak hangzik.

- Nem bánja?

- Ha a fiam szeretné, akkor nem, de figyelmeztetem, ne bántsa még egyszer. – fenyegeti meg.

- Õ nem bántott apa… a színházban, akkor az én hibám volt. Most minden rendben van.

Muszáj megvédenem Lucient, s egyúttal megnyugtatnom apát is, hiszen a korábbi fiúimat mindi meg akarta verni. Pedig, ha tudta volna, hogy miket mondtak nekem…

Hosszan szemezünk, míg végül apa visszatér anya mellé.

- Köszönöm, hogy ezt mondtad, de azért az az én hibám volt. Túl messzire mentem. – simogatja meg karomat, majd összefûzi az ujjainkat.

- Nem kellett volna elszaladnom – meredek az egymásba kulcsolódó kezeinkre.

- Tudod mit? Felejtsük el, ami ott történt. Nem szeretnék még egy hetet nélküled, mert túlontúl hiányoztál. Szóval… megpróbáljuk együtt?

Hiányoznék neki… Ez nem lehet igaz. Biztos csak át akar verni. Mégis kinek hiányoznék én?

- Mármint… úgy együtt? – pislogok fel rá, és hagyom, hogy tekintetembe kiüljön a döbbenet.

- Igen, járhatnánk, randizhatnánk, ahogy tetszik.

Randizni… Korábban is így kezdõdött, és végül mindig megkaptam a jutalmát a hiszékenységemnek. Most mégis miben lenne más?

- Ezúttal nem lesz rossz tapasztalatod, ígérem. – mosolyog, mintha csak a gondolataimba látna.

- És ha nem fog menni? – suttogom el neki a kétségemet. Nem hiszem, hogy elég lennék neki. Hozzá valaki szebb, és bájosabb, és… Teljesen más illene hozzá nem én.

- A problémák azért vannak, hogy megoldják õket, de ha meg sem próbálod, akkor sosem tudhatod meg, hogy mi sül ki belõle.

Ebben van ráció. Muszáj még gondolkodnom egy kicsit. Járjak Lucien-nel? Vagy inkább a magányt válasszam? Végülis, még egy esélyt adhatok magamnak, maximum kiderül, hogy tényleg nem nekem való a párkapcsolat.

- Rendben. Pró-próbáljuk meg – suttogom lehajtott fejjel. Óvatosan felpillantok, és láthatom, hogy boldogan mosolyog le rám.

- Jöttök? - hallom meg anyu hangját. – Még be kéne vásárolni, hogy legyen mibõl fõzni.

- Máris megyünk – mondja kedvesen Lucien. – Én megveszem a könyvet, utána a kasszánál megvárlak titeket.

- Neked kell valami? – kérdem halkan.

- Ha erre most válaszolnék, azonnal meggondolnád magad. – villant felém egy dögös mosolyt.

Nem tudok erre mit reagálni, csak fülig pirulva sietek el anyáék után.

Gyorsan megveszünk mindent, ami csak kellhet. Apa korán van még, ezért grillezünk, felkiáltással válogat a húsok között. Én addig szétnézek a zöldségeknél. Szerzünk még sört, meg üdítõt, én egy üveg vörösbort is veszek.

Lucien a kasszákkal szemközti ékszerboltban van. Biztos nézelõdik, mert sokáig voltunk el. Elénk jön a pénztárhoz, és végigsimít a vállaimon. Karját rajtam hagyja, mire zavartan lehajtom a fejem. Megint kihívóan néz apára.

Miért jó neki, hogy apa dühös rá?

- Hol eszünk? – kérdi a fülembe susogva.

- Ná-Nálam – motyogom teljesen zavarban.

- Menjünk együtt! – majd hangosabban még hozzá teszi. – Ha nem bánják, James-t én vinném.

Anya csak kuncogva bólogat, hogy nyugodtan, de apán látszik, hogy nem díjazza az ötletet. Ennek ellenére Lucien elterelget a kocsijához, és udvariasan kinyitja elõttem az ajtót.

- Most már leveheted a kapucnit – jelenti ki, miközben beköti az övét. – Itt nincsenek zavaró emberek.

Két kézzel fogom meg a csuklyám, és eleget téve a kérésének hátrahajtom. Közelebb hajol hozzám, s egy gyengéd csókot hint az ajkaimra.

- Gyönyörû vagy.

Ismételten elpirulok, mire õ vidáman ráadja a gyújtást. Hamar a lakásomhoz érünk, anyuék már a ház elõtt parkolnak. Lucien beáll az õ autójuk mellé, és megyünk segíteni a nekik. A bútorokat kihordjuk a hátsó kertbe, majd letörölgetjük róluk a port. Lucient el akartam küldeni, nehogy koszos legyen a ruhája, ám nem hagyta magát. Segíteni akart.

Mikor mindennel végeztünk apa a hússal kezdett foglalkozni, anya a szénnel, engem meg elküldtek, hogy szórakoztassam Lucient. Ezért körbe vezetem a lakáson.

- Nem is tudtam, hogy van konditermed – jegyzi meg.

- Én inkább sportszobának hívom – mormogom magam elé.

- Mindegy – vonja meg a vállát. – Már csak a hálód van vissza.

Széles vigyorral az arcán fonja körém egyik karját. Így sétálunk el a szobámig.

- Lenne ötletem, hogy mit csináljunk, ha a szüleid nem lennének itt – suttogja a fülembe.

Teljesen zavarba jövök, és lehajtom a fejem. Hogyan tudja ezt ilyen könnyedén kimondani? Talán tényleg azt hiszi, hogy a tegnap elmeséltek után vele is lefekszem, aztán eltûnik az életembõl? Nem. Nem szabad erre gondolnom. Bíznom kell benne.

- James – suttogja ajkaival puhán cirógatva a fülemet. – Nézz rám!

Eleget teszek a kérésének, mire megcsókol. Szenvedélyesen ízlelgeti ajkaimat. Nekidönt a menta zöldre mázolt falnak. Karjaimat nyaka köré fonom, közben elmélyíti a csókot. Teljesen átadom magam neki, s hagyom, hogy õ irányítson. Derekamról az egyik keze a fenekemre, a másik a tarkómra siklik. Nem enged el, de nem is akarok szabadulni. Kezével kényszerít, hogy felemeljem az egyik lábam a derekára.

- A másikat is – morogja vágytól terhes hangon. Csípõje köré fonom a lábaim, õ pedig az éj kék pléddel letakart ágyamhoz visz. Végigdönt rajta, s folyamatosan csókol. Valahogy tudom, hogy most nem fogja megtenni.

- James – lihegi, mikor elszakad tõlem. – Hihetetlenül csábító vagy, fõleg így.

- Így? – kérdezek vissza zavartan.

- Az arcod kipirult, a szád megduzzadt, s a szemeid úgy ragyognak, mint két csillag. Ne tetézd! – morran, mikor zavartan lesütöm a pilláim. – Az embernek melléd egy szent türelme kell, de akkor sem fogom elsietni.

Hihetetlenül kedves ez a férfi.

Kiül az ágyam szélére, én pedig elnyúlva fekszem az ágyamon. Könyökeimre támaszkodom, majd kezemet az arcára simítom. Mosolyogva húzza szájához, csakhogy egy csókot tudjon belé lehelni.

- Te vagy a leggyönyörûbb ember, akivel eddig találkoztam – suttogja bõrömbe.

- Te pedig a legkedvesebb – pillantok fel rá. - És valószínûleg a legrosszabb látással rendelkezõ is. – teszem hozzá halkan.