Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Moonlight-chan2015. 06. 21. 00:49:36#33050
Karakter: Lucien Liones




Feszültem várom mit mond, éppen ezért előre felkészülök bármire, de ismerhetném már annyira az én Jamesemet, hogy tudjam, ő sokkal intelligensebb annál, hogy féltékenységi jelenetet rendezzen egy ilyen helyzetben.

- Őszinte leszek – néz fel rám komolyan – Akkor haragudnék rád, ha most egyedül hagynád. Mellesleg holnap vasárnap, így aligha éred el az orvosát. Ha nem baj, akkor én is itt maradnék, de ha zavarok, akkor hazamegyek, hogy nyugodtan tudjatok beszélgetni.
- Inkább maradj. – ölelem magamhoz finoman. Kicsit elcsúsztam a napok terén, így hogy még holnap sincs doki jobb ha ő a közelben van, mellesleg én élvezném a legjobban ha minden reggel olyan lenne, mint a mai – Köszönöm, hogy ennyire megértő vagy. Más tutira kibukott volna.
- Menjünk vissza Amablehöz. Tényleg nem jó ötlet most egyedül hagyni őt. – viszonozza az ölelést, majd lassan elenged.

Még egy utolsó csókot nyomok az ajkaira, majd együtt visszamegyünk a nappaliba. Amable már kiürítette mind a két poharat, most pedig James macskáját babusgatja, míg én beteszem azt a filmet, amit tudom hogy szeret, aztán mindhárman letelepszünk a kanapéra és azt nézzük. Amable kábé a film felénél kidől, úgy kell elsettenkednünk onnan hogy fel ne ébresszük. Óvatosan ráterítek egy takarót, majd egy gyors zuhany után az ágyba esünk. Egy szenvedélyes jó éjt csókon kívül nem történik más, ennyi izgalom mindkettőnknek elég volt egy éjszakára…

 

Reggel meglepetésemre egedül ébredek, s mikor körülnézek a lakásban sem találok senkit. A dolgot még furcsábbá teszi, hogy Amable takarója is az ágyamban van, James pizsamája meg a fürdőben, vagyis tuti, hogy elmentek valahová. Percekkel később aztán a kezembe akad egy papírdarab mi szerint a boltba mentek.

Én is venni akartam néhány dolgot, de már mindegy. Ha James főz, biztos, hogy nem maradok éhes.

Készítek magamnak egy kávét, majd míg várok leülök a tv elé és lassan iszogatni kezdem. A sztárhírekben főleg a divathétről beszélnek amiről megint eszembe jut Charlotte, az a hülye ribanc. Ha szakítani akart Amableval, kíméletesebben is megtehette volna, ahelyett, hogy hazaállít egy másik pasival és közli hogy vége.

Valamivel fel kellene vidítani kicsit, valamivel, ami le is foglalná annyira hogy ne gondoljon folyton arra a nőre és szép lassan elfelejtse. Most hogy Jamesel újra együtt vagyunk, megint festeni akarok. Amúgy is ideje lenne eladnom pár képet, talán felkérem néhányra Amablet is akkor legalább nem lesz egyedül a lakásában míg én dolgozom, James pedig az egyetemen lesz.

Éppen egy új műsor főcímdala megy mikor csörög a kulcs a zárban és betoppannak a lakásba. James egy csomó szatyor súlya alatt rogyadozik, míg az öcsikém vidáman tipeg be előtte a kulcscsomót lóbázva az ujján.

Eléjük sietek és elveszem Jamestől a súlyos táskák felét, hogy segítsek neki a konyhába cipelni, közben egy forró csókot lopok tőle, amit már rég meg kellett volna kapnom, csak hát nem voltak itthon. Ez hatásosabb ébresztő mint a kávé.

- Kiraboltátok a boltot? – vigyorgok rá a rengeteg mindenre célozva – Mellesleg igazán felkelthettél volna.

- Csak a felét tudtam hazahozni. – válaszol komolyan, mire felnevetek, mert Amable tuti nem segített neki cipekedni – Olyan békésen aludtál, hogy nem akartalak zavarni. – mosolyog gyengéden - Most pedig kifele a konyhából, had csináljak végre reggelit!

Erre a parancsra én sem tiltakozom, hisz még nem ettem semmit, így át is adom neki a terepet, hogy ismét megcsillogtathassa a főzőtudományát…

 

Az egész napot a lakásban töltjük, a fenséges reggeli és ebéd után az én szépséges kis múzsám ismét beveszi magát a konyhába, addig is van időm kettesben beszélni Amablevel. Megígéri, hogy elmegy a pszichológushoz, de azt már nem hogy pihenni is fog.

- Jobb ha elfoglalom magam. – sóhajt fel szomorúan – A munka legalább eltereli a figyelmem, meg jobb kedvre is derít hogy valamiben jó vagyok.

- Én is le akarlak festeni. Van néhány új ötletem.

Elmosolyodik. – Most hogy ő itt van, visszatért a tehetséged?

- Valahogy úgy. – bólintok, mire még szélesebb mosoly szökik az ajkaira.

- Mondtam én hogy sze…

- Hallgass!

- … re…

- Amable!

- … ted! – kuncog, míg én ideges pillantásokkal tűzdelem a konyhaajtót, de nem hiszem hogy meghallotta.

- Ha meghallotta, kitekerem a nyakad. – fenyegetem morogva.

- Ugyan már, mond meg neki! Tuti hogy ő is beléd van zúgva, különben miért viselne el még engem is?

Ha már itt tartunk… - Mit keresett a takaród az ágyamban? – nézek rá összehúzott szemmel.

- Nem tudtam aludni, James meg olyan kedves volt, csak odabújtam. – vonogatja a vállait, szégyenlősen elpirulva, ami nála nagyon ritka elvégre aktmodell, de ha a szeretetről van szó olyan mint egy kisgyerek. Éppen ezért ő az egyetlen, aki megússza azt hogy James mellé lopózott az ágyban és még hozzá is bújt.

- Biztos hogy rendben leszel otthon? Maradhatsz még ha akarsz, nem gond. – kérdezem komolyan.

- Biztos. – bólint – Elmegyek a dokihoz, ha meg kell valami vagy rosszul leszek felhívlak és átjövök, de nem akarok belerondítani a mézeshetekbe. – vigyorog, a szemei perverz fénnyel csillognak.

Mézeshetek, mi? Lehet benne valami, bár az lenne az igazi, ha legalább két hétre összezárhatnánk magunkat, viszont Jamesnek be kell járnia az egyetemre és nem is biztos hogy minden nap tudunk találkozni. Mégsem cserélném el semmi pénzért ezt a kapcsolatot tíz alkalmi partneremre sem.

- Lucien… miért nem mondod meg neki?

Sóhajtva nézek fel rá. – Mert nem hinne nekem. Nem ismered úgy mint én. James… hát… ő James. És borzalmasan tud kételkedni magában. Nem hinné el, hogy komolyan képes vagyok érezni valamit iránta.

- Rengeteget meséltél nekem róla míg nem volt itt. – húzza fel a lábait a kanapéra – Egy részről olyan mintha már ismerném, de ahogy tegnap segített nekem, ahogy nézett rád… én nem vagyok benne biztos hogy nem hinné el.

- Hidd el Amable, én tudom. Rögtön ellenkezne, hogy őt nem lehet szeretni, ami totális hülyeség lenne.

- Lehet hogy csak megszokás. – gondolkodik el hangosan, mire homlokráncolva várom a magyarázatot – Ha azt mondod nagyon régen bántották meg, azóta nincs semmi önbizalma és most miattad kezdett változni, talán csak egy nagyobb löket kéne neki ahhoz hogy bízzon magában, de még nem mer. Szerinted, ha egy olyan klassz pasi mint te, szerelmet vallani neki, az nem hozná vissza az önbizalmát?

Mi a franc? – Már te is pszichológiát tanulsz, vagy mi? – kérdezem meglepetten, mert tőle nem számítottam ilyen éleslátásra, de valahogy elgondolkodtat amit mondott.

Mert mi van ha igaza van?

- Én… szóval nem mondtam Charlottenak. – motyogja halkan – Mindig vártam a megfelelő pillanatot, meg azon agyaltam mi lesz ha kimondom és tessék. Addig vártam amíg… inkább keresett magának mást, aki elég tökös ahhoz hogy legalább kimondja hogy imádja.

Francba… Szóval, nem csak egyszerűen dobta, meg nem csak úgy ment és lecserélte, hanem van ennek a dolognak története is.

- De ugye nem csak magadat hibáztatod? Ő csalt meg téged, pedig le is ülhettetek volna megbeszélni. – mondom ki amit gondolok, mert részemről még mindig az a nő a ribanc.

- Nem, de attól még nem lesz kevésbé szar érzés. – fintorog keserűen, gyorsan véve pár mély levegőt, mielőtt komolyabban belemerülne az érzésekbe, majd tőle szokatlan komolysággal néz rám – Te se várd meg a végét Lucien.

Nem mondom ki hangosan, mert nem akarom megbántani, de James engem sohasem csalna meg. Ő nem olyan. Ha nem akarna velem lenni megmondaná és nem a hátam mögött tenné amit akar. Abban viszont igaza van hogy nem várhatok mindig arra, hogy James átértékelje magában a múltját, mert akkor aggastyán koromig várakozhatnék, ha nem tovább.

- Nem fogok a megfelelő pillanatra várni. – mosolygok Amablere – Inkább megteremtem a megfelelő pillanatot…

 

Kora este James felszolgálja a vacsorát mit sem sejtve a mi kis délutáni beszélgetésünkről és arról, hogy annak ő volt a középpontja.

A vacsora utánra készített csokis süti is maradéktalanul eltűnik, én pedig elégedetten dőlök hátra a széken.

- Jól laktam – sóhajtok fel – Minden este főzhetnél nekem.

- Tudod, hogy az nem fog menni – mosolyog rám.

Igen, sajnos nem lakunk együtt, és önzőség lenne tőlem ha elköltöztetném a lakásából ami pár percnyire van csak az egyetemtől, míg innen minden nap utazgatnia kellene. – Kár.

A macskája egyik pillanatról a másikra terem rajtam és az ölembe vackolná magát, de James egy könnyed mozdulattal felemeli.

- Lassan mennem kell – hajol fölém és finoman a hajamba túr.
- Miért kéne menned? – máris? Azt hittem a ma éjszakát még itt tölti…

- Holnap reggeltől óráim vannak, és te elég messze laksz az egyetemtől, hiába a kocsi. – magyarázza, amit már én is tudok.

Vagyis ma éjjel lőttek a megfelelő pillanat megteremtésének.

- Délután szabad vagy? – mosolygok rá, leplezve a csalódottságom, végül is semmi sem ment tönkre csak egy másik alkalom kell.

Kezdem kapizsgálni mit értett Amable a megfelelő pillanat kivárásáról. Lehúzom egy hosszú csókra, érzékien megharapdálom picit az ajkait, majd tovább mélyítve ízlelgetve, mint egy finom édességet érem el hogy pihegjen mire elhúzódom, a szemei pedig csillogjanak a vágytól.

- Igen… Négy előtt valamivel végzek.

Fenébe…! - Nem tudok érted menni. Akkor még a galériában leszek. – nem mondhatom le, az elmúlt egy hónapban amúgy is sok mindent halasztottam és van néhány megrendelésem.

- Akkor odamegyek. – von vállat könnyedén.

Igen, ő nem várja el hogy sofőr furikázza oda-vissza. Magamhoz vonom egy újabb csókra, de még jó párat lopok tőle mire végül kiengedem a kocsimból. Azután visszamegyek a lakásomra és kicsit beszélgetünk még Amablevel, arról hogy akkor milyen képet is tervezek vele…

 

***

 

A mai napon minden simán megy, rengeteg vevőmmel beszélek, felhívom a modelljeimet is hogy időpontokat egyeztessek velük. A galéria ma is nyitva van, így a látogatókkal is foglalkozom néha, egészen addig míg Eugene meg nem érkezik. Szinte rögtön felismerem az arca körül ugráló loknikról, amik épp olyan szép arcot kereteznek, mint amilyenre emlékszem.

- Eugene, örülök hogy látlak. – nyújtok kezet halvány mosollyal, a fejemben mári tucatnyi kép kavarog a legjobb lehetőséget kutatva.

- Nahát! Pedig biztos vettem, hogy lemondhatok rólad. Hónapok óta nem kerestél. – mondja, de közben azért ő is mosolyog.

- Elfoglalt voltam.

- Azt látom. – néz körbe – Gyönyörűek, csak kicsit furcsa tőled, hogy egy teljes akt sincs közöttük. A modell nem vállalta? – mered rám őszinte kíváncsisággal.

- Ő nem egy modell Eugene, de most nem ezekről szeretnék beszélni. Ne haragudj, de sietek.

Vállat von. – Ahogy akarod. Gondolom… mostanság úgyis rengeteg időnk lesz együtt. – lép közelebb picit, de csak annyira, hogy ne keltsen feltűnést a viselkedésével. – Feleleveníthetjük a régi szép emlékeket.

Nekem máris elég elevenek azok a képek. Eugene rendkívül érzéki szerető, a háta mintha egy szobrász kezei közül került volna ki, mindig felizgatott, akárhányszor átdobta a haját a válla fölött és hátrapillantott rám.

Most viszont azon kívül, hogy kellemes emlék, semmi mást nem érzek az irányába. Még kevésbé kívánom azt hogy hozzáérjek, amikor még mindig magamon érzem James kezet, mintha csak ebben a percben is érintene. Ő az akit akarok, akit mindenkinél jobban kívánok és akit soha nem fogok már elengedni.

Mintha csak megérezte volna hogy rá gondolok, James tökéletes időzítéssel megjelenik, a tekintetem mágnesként vonzzák a sötétvörös tincsek, és az alóluk kikandikáló bizonytalan szempár, majd a ruháira terelődik a figyelmem és kelletlenül húzom el a szám.

A szokásos bő kapucnis póló és egy régi bársonynadrág, amik teljesen elfedik a csodás alakját.

- Akkor holnap délelőtt kéne jönnöd, akkor megcsinálnám az új képet. – fordulok vissza a várakozó modellhez, hogy befejezzük a beszélgetést és Jamesel foglalkozhassam.
- Rendben van. – mosolyog, a pillantása leplezetlenül kacérrá válik - Remélem a mostani munkánk is lesz olyan kellemes, mint a legutóbbi. – céloz ismételten a forró kis légyottokra a műtermemben – Akkor holnap.

Határozott léptekkel kisétál a plakátokkal borított üvegajtón ami halk szisszenéssel záródik be mögött.

- Luc – pillantok fel rám James, ezért felé fordulok – Miért én kellek neked, mikor te bárkit megkaphatnál? Nem lenne jobb egy helyi fiúval lenned helyettem?

- James…! – sóhajtom fáradtan, ujjaimmal erősen megnyomkodva a homlokom. – Könyörgöm, miért kell ezt újra és újra előszednünk. Nem magyaráztam már elégszer, hogy nekem te kellesz?

Körbemutatok a galériában, mintegy bizonyítékként, hisz nem Eugene portréival van tele itt minden.

- Mert nem értem miért viselkedsz így velem. – mondja halkan.

Ezt meg már én nem értem. – Hogy? Hogyan viselkedem veled? – hirtelen ugrik be… - Várj! Meg se szólalj inkább ha megint rájuk hivatkozol. Eltaláltam?

Lehajtja a fejét, pár másodpercig némán gyűrögeti a pólója ujját, majd bátortalanul közelebb lépve simít a mellkasomra.

Természetesen hagyom, nem haragszom rá. Sokkal inkább vagyok fáradt, de ez a könnyed érintés, mintha kicsit oldotta volna a feszültség kelttette csomókat a tarkómban. Azt hiszem régen dolgoztam ennyit egy nap.

- Igen rájuk. Mindkettő látott engem, és annyira undorodtak…

- Az a két görény szerintem inkább csak berezelt. – Jelentem ki komoran – Berezeltek, mert megkívántak egy pasit, de a két fatökű, még csak azt sem tudta mit kezdjen magával. Ahelyett, hogy felhúzták volna a gatyát, inkább téged üldöztek el, mert könnyebb volt a kis rohadékoknak, mint nemet mondani a vágynak. – James nagy szemeket mereszt rám és olyan édesen néz, hogy muszáj megsimogatnom az arcát – Ugyan már kicsikém, te is férfi vagy. Felállna olyasvalakitől akitől undorodsz? Szerintem kizárt.

Elpirul, de még mindig komolyan néz rám, majd enyhén megrázza a fejét. – De be is vehettek valamit… csak hogy megalázzanak…

- Ja, és ezért kockáztatták volna, hogy a gimi köcsögjei lesznek, csak hogy kibabráljanak a különccel. – fintorgom. Ők azok akiktől undorodnia kellene az embernek. A Szajna csatornái sem olyan mocskosak, mint az a két nyomorult. – Ismerem a fajtájukat, ők akarnak lenni a kemény srácok és le se szarják közben kin gázolnak át. Ők nem szerettek téged kicsikém, de én igen, éppen ezért el kell végre hinned, hogy nem foglak elhagyni. Nem fogok mást választani helyetted. Itt nincs miért, de, vagy talán. Ez van és kész, ezen pedig nem tudok és nem is akarok változtatni.

Oké kimondtam. Nem feltétlenül izgultam miatta, de most először mondok ilyet valakinek, úgy hogy komolyan is gondolom. Az ember elvárna egy emberi reakciót, egy mosolyt, csókot, vagy egy „én is szeretleket”, de semmi sem történik azon kívül, hogy valószínűleg a márványpadló minden erecskéjét külön-külön megismerte már.

- Előbb Amable, majd a klubban az a Jean, az eladósrác abban a boltban és most ez a modell.

- Ez most hogy jön ide? Arról volt szó…

- Arról… - vág a szavamba, pedig sosem szokott – … hogy bárhová megyünk a városban, bármikor… mindig újra meg újra látom, hogy mennyire nem illek hozzád.

- James ez nem igaz! – vágok közbe hevesen, kezdek egyre idegesebb lenni, hogy mire megy ki ez az egész.

- Miért ne lenne? Voltál vele nem? A modellel? – kérdezi, s ahogy a szemembe néz, mintha apró kis szilánkok fúródnának a testembe. Szinte fáj azokban a kékségekben tükröződő bánat és lemondás. – Nagyon szép.

- Most szakítani akarsz? Erre megy ki ez az egész? – ragadom meg a derekát, erősen magamhoz szorítva – Mert azt felejtsd el szépségem. Ha kell bezárlak és egy székhez kötözlek, de nem foglak elengedni.

Magam sem tudom mennyire kell komolyan vennie, csak azt tudom, hogy ha megpróbálna elmenni, bármilyen módszerrel megpróbálnám maradásra bírni, az ártalmatlantól az őrült megoldásokig.

- Éppen ez az! – szorítja össze a szemeit, majd mikor újra kinyitja az iménti sebzettség mintha nem is lett volna – Olyan önző vagyok, hogy kihasználom a ragaszkodásod és ahelyett hogy elengednélek, azt akarom, hogy tűnjenek el innen! Nem akarok találkozni a szeretőiddel, nem akarom megismerni az ilyen barátaidat!

- Akkor mi a baj? Ha attól boldog leszel, ez lesz az utolsó kép amit Eugeneről készítek. Egyik barátommal sem feküdtem le és őket mind be akarom mutatni.

- Lemondanál miattam a legszebb modelledről?

- A legszebb modellem nem megy sehová. – cirógatom meg az arcát, majd óvatosan figyelve a reakciót lehajolok hozzá, s az ajkaimmal lágyan végigsimítok az övéin, megvárva az engedély, de amint megkapom magamhoz szorítva szinte fölfalom őt. Ha a testünk egybe tudna olvadni, minden bizonnyal meg is történne, egy másfajta összeolvadás biztosan, ha nem a galéria közepén állnánk, ahol most mindenki minket bámul, néhányan még fényképeznek is.

Nem érdekel! Lássak csak! Legyenek tele az újságok azzal, hogy Lucien Liones megcsókolta ezt a férfit! Lássa az egész ország, nem érdekel!

Most csak az a fontos, hogy az én kis szerelmem végre talán elfogadja, hogy a döntésemet nem másítom meg…

 

***

 

Az után a viharos nap után három napig alig hallok James felől. Egy telefon, melyben közli, hogy kapott egy kis kutatómunkát az egyetemen, így nagyon elfoglalt lesz, ezért utána nem is zavarom. A harmadik napon viszont már nem bírom tovább, meglátogatom.

A szobája ajtaját azonban egy fiatal lány nyitja ki, az orrán szemüveggel, s ahogy végigpillantok rajta meglátom a könyvet a kezében, melybe könyvjelző gyanánt becsukta az egyik ujját.

Több féle elképzelés megfordult a fejemben, kezdve attól, hogy James elfoglalt, tanul, fáradt, egészen addig hogy kerül engem. Merthogy még mindig nem reagált semmit arra, hogy azt mondtam szeretem. Semmit!

Tudtam hogy ez lesz, ezért is nem akartam még megmondani, de csak úgy jött, természetesen, mint a vízfolyás. Most pedig itt vagyok feszülten, egy csinos lánnyal nézve farkasszemet, aki az ábrázatából ítélve felismert.

Hát… azután a címlapfotó után nem is csoda, hogy felismert… és valószínűleg tudja is miért vagyok itt

- James nincs itt.

- Értem. – az már feltűnt – Megvárnám, ha nem zavarok.

- Öhm… ma még nem fog visszajönni.

Összeráncolom a szemöldököm, mert nekem egy szóval sem említette, hogy bárhová is menne. – Hol van?

- Az egyetemi munkájához gyűjt anyagot. – mosolyog lelkesen – Tudja, szerintem szuper lesz. Amennyit olvasott miatta, meg utána járt, ráadásul még ki is próbálja és élményszerűen tud majd írni a terápiák hasznosságáról, vagy hibáiról…

- Miről beszél? – egy árva szót sem értek…

- Hát… a munkájáról. A pszichológia és módszerei a huszonegyedik században, és a jövőbeli alternatívák. Egy svájci professzor előadás…

Elhal a hangja, nyilván rájött végre, hogy egyfolytában csak jár a szája.

Én miért nem tudok erről? Ha ez ilyen fontos Jamesnek, miért nem mesélt róla? Mindössze annyit mondott „csak egy kis kutatómunka”. Abból amit ez a csaj elhablatyolt azt szűrtem le, hogy valami irtó nehéz feladat és nagyon is számít az előmenetelében. Akkor miért nem mondta el?

- Ha ő nincs itt, te…?

- Ó, bocsánat. Emily vagyok, szintén amerikai. Hát, öhm… kölcsönadott néhány jegyzetet, cserébe vigyázok a macskájára míg visszaér.

Engem nem kért meg hogy vigyázzak a macskájára…

- Értem. Bocs a zavarásért. – fordítok hátát és indulok egyenesen a kocsim felé. Összevissza vezetek a városban, cél nélkül mindenfelé, míg végül kikötök Cecilnél.

A mobilját sem veszi fel!

Valakivel beszélnem kell különben felrobbanok…

 

***

 

- Így jó lesz? – néz fel Eugene a heverőről. Egyik karja egy fekete díszpárna köré hajlik,  a másik könnyeden pihen a csípőjén, melyre egy spriccelővel varázsoltam apró harmatcseppeket. A haja lágy loknikban omlik alá, a szemei fekete szénnel kihúzva, mint az ókori egyiptomi férfiaké.

- Tökéletes. – nézek végig rajta elégedetten. Minden hajlat a helyén, így gyorsan bekeverem a színeket, majd az összhatást szemlélve úgy döntök mégsem. - Valami még hiányzik.

- Ékszer? Egy-két aranylánc…

- Nem, nem. Az csak elvonná a figyelmet a testedről, nincs szükséged ékszerre.

Elmosolyodik, miközben lágyan beharapva az ajkait hajlítja meg a csípőjét, mintha nyújtózna. Érzéki és gyönyörű, de nem izgat fel… és hirtelen beugrik mi hiányzik.

- Maradj így! – parancsolok rá, majd a kellékek között keresgélve ráakadok a tubusra amit keresek. Bronzos árnyalatú barnító. Eugene bőre finoman napbarnított, de ez a szín nem elég hiteles ahhoz amit megálmodtam.

Kuncogva viseli, hogy művészien felviszem a bőrére a könnyű krémet, finoman belemasszírozva a bőrébe. Térdben meghajlítom a lábát és leülve mellé mindkét combjára juttatok a fénylő csodából, de mikor felszisszen, megállok egy pillanatra.

- Hideg?

- Aa… de kicsit feljebb és kicsit balra jobban esne. – pillant rám vágyakozva, elkapva a kezemet húzza az éledező férfiassághoz.

Egy könnyed simítás az egész mire megremegve süpped a heverőbe, de el is húzom tőle a kezem, mert nem az volt a célom, hogy vele játszadozzam, csupán furán mutatott volna, ha az ágyékán kívül mindenhol fényes aranyló a bőre.

- Most tökéletes lesz. – mormogom, elmélyülve a gondolataimban.

- Aha, szerintem is... – sóhajt, de nem törődöm vele.

A fejemben már a kész kép lebeg, ideje hát vászonra is vetni, de mikor megfordulok, a dermedten ácsorgó Jamesel nézhetek farkasszemet.

Úgy tűnik visszajött a kis kirándulásáról…


Katharina-chan2015. 06. 02. 21:35:12#32928
Karakter: James Redcreek
Megjegyzés: Festőmnek


Lucien szorosan magához öleli a karcsú testet.

- Hé, ne sírj, nyugodj meg. Minden rendben lesz – nyugtatgatja, közben tekintetünk találkozik. Felém nyújtja a lakásának kulcsát, amit el is veszek. Azt hiszem, sok megbeszélnivalójuk van.

Bemegyek, leülök a nappaliban, lusta macskám pedig az ölembe telepszik némi simogatásért. Pár percig így maradok, majd látom, hogy Lucien a vállánál fogva terelgeti be a zaklatott férfit. Leülteti a kanapéra, majd rám pillant, aztán egyből visszafordul Amable-höz.

- Lucien… - kezd bele, de hangja megakad. – Ó… én… sajnálom… nem akartam… nem tudtam, hogy itt van… nem vettem észre…

Szétmaszatolja arcán a könnyeket, de még mindig látszik rajta, hogy mennyire ki van borulva.

Kitessékelem ölemből Mei-t, majd felállva eléjük sétálok.

- Készítsek neked egy teát? Az segítene megnyugodni. – hajolok kicsit közelebb.

- Csak… csak ha nem baj… én tényleg nem akartam…

Tekintete köztem és Luc között ingázik. Teljesen kész van. Gondolom a lány, akinek a nevét mondta a kedvese lehetett.

- Nem baj. Pár perc múlva visszajövök.

Magukra hagyom őket. Kicsit bennem van még a korábbi tüske a csók miatt, de bíznom kell Lucien-ben, ha meg akarom tartani vele a kapcsolatot.

Végignézem a konyhában található összes teát, de sem kamillát, sem citromfüvet nem találtam. Tekintetem megakad egy nagyon drága fajtán. A menedzserem issza folyton ezt. Én jobb szeretem az olcsóbb gyümölcsteákat. Kiveszek belőle egy filtert, s máris megcsap a citrom kellemes aromája. Ez jó lesz. Remélem Luc nem fog érte haragudni. Még egy pohár hideg vizet is a tálcára teszek, hiszen legalább addig is telik az idő.

Könnyed léptekkel indulok a nappali felé, remélve, hogy már megnyugodott valamelyest.

Reményem azonnal elszáll, ahogy megpillantom a ziláló férfit. Leteszem a tálcát az asztalra, és elé guggolok.

- Mi van vele?

- Pánikrohama lesz, nem is válaszol. – pattan fel azonnal Lucien. – Maradj itt vele egy percre, kérlek!

Kettesben maradunk. Macskám az oldalánál dörgölődzik, hiszen érzi, hogy nincs jól. Egyenletes hangon próbálom neki ezt elmagyarázni, miközben arra bíztatom, hogy figyeljen oda a légzésére. Tompa tekintettel néz rám. Még mindig a pánikroham határán van.

- Szereted a citromos teát? Olyat készítettem. – bökök az asztalra.

- A doki nem veszi a telefont… a francba is, vasárnap van! – hallom meg Luc szitkozódását, de most nem fogom kijavítani, hogy még csak szombat van, de attól még hétvége. Az orvosok nagy része nem dolgozik szombaton későeste.

- Lucien. Ülj le mellé és lassan simogasd a hátát, jó?

- Mire készülsz? – kérdi még mindig aggodalmas hangon. Ennek ellenére, már mellette ül, és teszi, amit mondtam.

- Csak… kipróbálok valamit.

- Szóval… szereted a citromos teát? – mosolygok rá barátságosan. – Valójában minden márkából más ízű. Én csak ezt az egy fajtát szeretem, látod? – kapom le a kis címkét, és úgy vagyok vele, hogy a kegyes hazugság most belefér. – Olvasd el milyen fajta.

- Mih…? – bámul rám értetlenül.

- Az írás. Látod ezeket a vastag fekete betűket? – megvárom, amíg bólint. – Akkor olvasd el.

- Dah… Dahmmann… Fréh-Fréres.

- Igen. Nagyon finom. – mosolyodom el ismét..

Láthatóan kezd magához térni, ami jó.

- Mit szólnál, ha megnéznénk egy filmet? Közben megihatod ezt is. Megmondod nekem melyik a kedvenc filmed?

- A-a Sous le sable. – leheli, utána Luc-hoz fordul.

- Jobban vagy?

- Azt… hiszem. Igen…

A zavarodottság még benne van, de már nem lesz rohama. A kezébe nyomom a hűs poharat. Ujjai köré fonódnak. Remegő kezekkel emeli ajkaihoz. Szerencsére lassan issza, nem lenne jó, ha félrenyelne.

Lucien keze az enyémre siklik, s a konyha felé int. Gyorsan kislisszolok vele együtt.

- Mit csináltál vele? Máskor sokkal tovább tartott, míg sikerült megnyugtatni.

- Elfelejtetted, hogy pszichológiát tanulok? – karolom t nyakát. Gyengéden viszonozza az ölelésem. – A pánikroham hasonlít arra, mikor valaki sokkot kap. Ki kell zökkenteni, hogy magához térjen belőle.

- Egy pillanatra megfeledkeztem róla milyen okos vagy. – mosolyogja. Htrébb lép. Majd elszabadult tincseimet a fülem mögé igazgatja. Közelebb hajol, s gyengéden megcsókol. – Köszönöm, hogy segítettél neki. Nélküled bajban lettem volna.

- Lucien… neki van valami állandó problémája? Vagy ez csak… - kezdem kissé zavartan. Nem úgy tűnt, hogy Luc először látja őt ilyennek.

- Nem először történt. Amable régen elég labilis volt. Az utóbbi időben, ahogy sikeres lett, mint modell, az új élete meg minden… sokkal kiegyensúlyozottabb. – magyarázza. – Mindig úgy érezte, hogy őt senki se szereti. Még az anyja is árvaházba dugta, ezért úgy hiszi, hogy senkinek se kell. Sokszor volt depressziós, de ilyen durva már nagyon régen nem volt. Eléggé belezúgott ebbe a Charlotte-ba. Tudom, hogy közös estét terveztünk meg minden, de ne haragudj, ma este nem hagyhatom őt magára. Holnap első dolgom lesz felhívni az orvosát, de addig vele kell lennem…
- Őszinte leszek – nézek rá komolyan. – akkor haragudnék rád, ha most egyedül hagynád. Mellesleg holnap vasárnap, így aligha éred el az orvosát. Ha nem baj, akkor én is itt maradnék, de ha zavarok, akkor hazamegyek, hogy nyugodtan tudjatok beszélgetni.
- Inkább maradj – von ismét egy ölelésbe. – Köszönöm, hogy ennyire megértő vagy. Más tutira kibukott volna.
- Menjünk vissza Amable-höz – simítom kezemet a hátára. – Tényleg nem jó ötlet most egyedül hagyni őt.
Belegyezően odébb húzódik, de még kapok egy gyors szájra puszit, majd derekamat átölelve terelget vissza a nappaliba, ahol már üresen áll a pohár és a csésze is. Amable ölében ott berrog a macskám. Leülök mellé a kanapéra, közben Lucien beindítja a DVD lejátszót és berakja a kért filmet. Leoltja a nagylámpát, és barátja másik oldalára telepszik.
Csendben nézzük a filmet, szinte végig magamon érzem Lucien tekintetét. Valahol a film felénél Amable feje a vállamra nyaklik. Óvatosan kimászom alóla, Luc hoz neki párnát, és takarót. Egészen aranyos ez a férfi, ahogy a macskámat, mint egy plüsst ölelve, összegömbölyödve alszik.
Gyors zuhany után Lucien, és én is ágyba kerülünk. Szenvedélyes jó éjt csókot után teljesen hozzáfészkelve merülök álomba. 

Éjszaka halk rázogatásra riadok. Laposakat pislogva nézek fel az előttem álló alakra.
- Rosszat álmodtam – hallom meg a sírástól rekedtes hangot. – Itt alhatok?
Agyam lassan dolgozza fel a kérdést.
- Ha hozod a takaród, akkor igen – suttogom a választ.
Amable kisiet a szobából, majd a paplanjával együtt tér vissza. Míg oda van, hátrafordítom fejemet, de Luc szerencsére még mindig alszik. A barna hajú bevackol mellém, s takarója felét megosztja velem. Szerencsére hamar elalszik, s én is ismét álomra hajthatom a fejem. 

Augusztus közepi fülledt melegre ébredek, holott már szeptember közepe van.
Csakhamar ráébredek, hogy a meleget a két oldalról hozzám tapadó testeknek köszönhetem. Hátulról Lucien simul hozzám teljes testtel, míg elölről Amable bújt a karjaim közé. Szerencsémre a modell már ébren pislog fel rám.
- Sajnálom, hogy éjjel átjöttem – suttogja.
- Semmi baj – felelem hasonlóan halkan. – Jobban vagy már egy kicsit?
- Azt hiszem. Lehet, jobb lenne, ha elmennék, és nem is zavarnálak titeket tovább.
Kelne ki az ágyból, ám nem engedem, hanem szorosabban köré fonom a karjaimat.
- Nem szükséges elmenned.
- De itt is csak zavarok.
Halk sóhajjal elengedem, majd leszedem magamról Lucien karját. Elképesztő, hogy még erre sem riad fel.
- Nem mondom, hogy nem terveztünk mást tegnapra – kezdek bele. – de te fontos vagy Luc-nak, szeret téged, így nem engedhetem, hogy elmenj. Olyan vagy neki, mintha a testvére lennél, ezért én is így kezellek. Amúgy is jobb, ha itt maradsz, különben Luc is csak aggódna érted, ahogy én is.
- Tényleg? – néz rám boci szemekkel.
- Tényleg – bólintok.
Kiverekedem magam az ágyból, hogy valami reggelifélét eszkábáljak, de Lucien hűtője mostmár tényleg kong az ürességtől. Morcosan fújok egyet. El kell mennem bevásárolni.
Beviharzok a szobába, gyorsan magamhoz veszek pár ruhát, majd a fürdőben magamra kapkodom. Amable érdeklődve figyel, mikor visszalépek a szobába.
- Hova mész?
- Bevásárolni.
- Mehetek én is? – csillannak fel a szemei, s nekem nincs szívem nemet mondani
- Persze.
Halovány örömmel megy el a fürdőbe készülődni. Míg ő pepecsel, írok egy cetlit Lucien-nek, hátha felébred, amíg távol vagyunk.
Amable elvezet egy közeli nagyáruházhoz, ahol kikönyörög magának egy nagy adag csokit, tisztára, mint egy gyerek. Engedem válogatni, míg én a zöldségek között matatok. Kell paradicsom, hagyma, uborka, paprika nem, mert azt nem szeretem. Néhány körtével szemezek, miközben nekimegyek valakinek.
- Elnézést! – pillantok fel kapucnim alól a párra.
- Semmi gond – mosolyodik el a vastagon sminkkelt nő.
Gyorsan kikerülöm őket, majd Amable keresésére indulok, aki immár a gabonapelyhes részleget fosztogatja. Karjánál fogva elhúzom onnét, majd hazaparancsolom. Szerencsére engedelmeskedik. Mire visszaérünk, folyik rólam a víz, mert ugyebár egyes modelleknek nem dukál cipekedni. Bezzeg az ebéd igényt be tudta nyújtani!
Fáradtan esek be a nappaliba, ahol Lucien a kávéját kortyolgatva nézi a TV-t. Tekintete felvidul, mikor megpillant minket. Elénk siet, és elveszi tőlem a szatyrok felét, közben kapok egy forró csókot. Már ezért megérte bevásárolni.
- Kiraboltátok a boltot? – vigyorogja a konyha felé menet. – Mellesleg igazán felkelthettél volna.
- Csak a felét tudtam hazahozni –felelem szemrebbenés nélkül, mire felnevet. – Olyan békésen aludtál, hogy nem akartalak zavarni. Most pedig kifele a konyhából, had csináljak végre reggelit. 

A reggeli eltűnt, ahogy az ebédre készített pizza is. Amable elég kiegyensúlyozottnak tűnik, csak néha látom rajta a szomorúságot. Talán a tudat, hogy Luc, és már én is itt vagyunk neki, megnyugtatja.
Kora este felszolgálom a vacsorát, és némi csokis sütit is, amit a két bélpoklos semmi idő alatt eltüntet.
Lucien elégedetten simogatja a hasát, majd eldől a kanapén, ezzel elfoglalva az egészet.
- Jól laktam – sóhajtja. – Minden este főzhetnél nekem.
- Tudod, hogy az nem fog menni – mosolygok rá.
Nézem, ahogy macskám rátelepszik. Könnyed mozdulattal kapom fel róla.
- Kár – mormogja.
- Lassan mennem kell – hajolok fölé, és beletúrok a hajába.
- Miért kéne menned? – lepődik meg.
- Holnap reggeltől óráim vannak, és te elég messze laksz az egyetemtől, hiába a kocsi.
- Délután szabad vagy? – mosolyog rám reménykedve, közben ujjait hajamba futtatja, majd egy csókra húz le.
- Igen – pihegem, miután elváltunk. – Négy előtt valamivel végzek.
- Nem tudok érted menni – húzza el a száját. – Akkor még a galériában leszek.
- Akkor odamegyek.
Elégedetten von magához ismét, s csak nehezen enged haza. De neki is jobb, hogyha nem vagyok itt, hiszen így tud beszélgetni Amable-lel. 

Az óráim hosszúak, és kissé unalmasak. Most valahogy jobban szeretnék Luc mellett lenni, mint az egyetemen jegyzetelni, de a tanulás fontos nekem, ezért kibírom.
Eléggé fáradtan esek be a galériába, ahol Lucien-t egy loknis szőke fiúval találom, amint elmélyülten beszélgetnek. Felismerem a srácot, hiszen ő szerepelt Luc Amerikában is kiállított képein. Félve lépdelek feléjük. Luc tekintete rám siklott, s elégedetlenül húzta el száját ruházatom láttán. Puha csókkal köszönt, majd visszafordul a modelljéhez, és folytatják a beszélgetést.
- Akkor holnap délelőtt kéne jönnöd, akkor megcsinálnám az új képet.
- Rendben van. Remélem a mostani munkánk is lesz olyan kellemes, mint a legutóbbi – mondja búgó hangon, ami egyértelművé teszi, mit is csináltak korábban. – Akkor holnap.
Már itt sincs, de bennem, bennem van már a tüske.
- Luc – pillantok fel kedvesemre. – Miért én kellek neked, mikor te bárkit megkaphatnál? Nem lenn jobb egy helyi fiúval lenned helyettem?



Moonlight-chan2015. 05. 22. 01:37:50#32864
Karakter: Lucien Liones




Az reggelire tett ajánlatomat visszautasítja, közben iszonyú édes ahogy maga köré gyűri a takarót, mintha nem csomagolhatnám ki egy másodperc alatt ha akarnám.

- Öhm… Inkább főznék valamit, ha nem baj.

- Nem tudom, mi van itthon. Meg nem is szeretném, hogy fáraszd magad – mosolygok rá.

- Nekem ez nem fáradtság. – rázza meg a fejét.

Jobban belegondolva nem is rossz ötlet, végül is nagyon ügyes szakács, és ha nem kell előremennem kaját rendelni jut időnk másra is…

- Akkor viszont gyere velem zuhanyozni – nyújtom felé a karom – Ígérem, jól fogok viselkedni.

Tágra nyílnak a szemei, szinte látom a rémületet is azokban a csodálatos íriszekben.

Még mindig… Hiába mondom el minden nap milyen szép, mennyire kívánom, még mindig szégyelli a testét.

- Inkább nem – motyogja fojtott hangon.

Felsóhajtok, de nem erőltetem, nem akarom elrontani a kedvét. - Akkor viszont menj előbb te, addig keresek neked ruhát.

Bizonytalanul biccent egyet, mintha a fürdőszoba valami tiltott terület lenne ahová nem szabad belépnie. Eszembe jut amikor először jártam nála, mennyire meglepett a letakart tükör a fürdőben. Most már úgy gondolom ismerem annyira, hogy ne lepődjek meg a dolgain, így azt is észrevettem hogy már nem olyan félénk mint volt, de azért még van miben fejlődnie.

A szekrény előtt állva elmosolyodom, majd előveszek egy laza rövid ujjú pólót és egy alsót, de a nadrágnál megakad a kezem. Hm…

A ruhákat felmarkolva a fürdőhöz megyek, egyszerűen muszáj látnom őt zuhanyzás közben, már annyiszor elképzeltem, de sosem engedi hogy vele tartsak. Csendesen benyitok, hogy ne riasszam el és az egyik legizgatóbb látvány tárul a szemem elé, amit valaha láttam: James nedvesen, a kezem a fenekén, az ujjai magában, elpirulva…

- Segítsek? – biccentem oldalra a fejem, lazán nekitámaszkodva az ajtónak. Ha lehetséges még vörösebb lesz és azonnal elrántja a kezét a fenekétől. Nem mintha szégyenlősködnie kéne, végül is ő sem akart óvszert használni, de azért… egyszer látni akarom amint magát izgatja. Mindenképpen… – Jó téged nézni.

Kapkodva fejezi be a zuhanyzást hogy minél előbb megfosszon engem a látványtól, én meg segítőkészen elmarom a fürdőlepedőt, hogy mikor kilép a kabinból szépen bebugyolálhassam a puha anyagba, mint egy szexi ajándékot, közben pedig lopok néhány forró csókot tőle.

- Ott vannak a ruhák, szépségem. – intek a kupacra.

- Nadrág nincs? – fordul vissza meglepetten.

- Nem kapsz – vigyorgok rá gonoszul – Így jobban látszódnak azok a szexi lábaid.

Elvörösödve rohan ki az ajtón, mire jókedvűen nevetve lépek a zuhany alá és folyatom magamra a kellemes langyos vizet. Egyáltalán nem bánnám, ha így indulna minden reggelem, még akkor sem ha nem az egész napot töltjük együtt sokkal jobb egy meztelen James mellett ébredni.

Miután készen vagyok a fürdőben, felkapok magamra néhány kényelmes otthoni cuccot és megyek az illatok után. A sült bacont felismerem, de van még mellette más is…
- Most már tudom, minek éreztem előbb az illatát – karolom át mosolyogva, miután meglestem az asztalra felsorakoztatott fogásokat.

Jamest el nem engedve leülök a legközelebbi székre és addig húzom magammal míg az ölembe nem huppan. Zavartan csipeget a tányérról, én viszont hamar fölfalom az utolsó morzsáig, tegnap nem is vacsoráztunk ez az omlett pedig mennyei. Azt sem tudom mikor ettem utoljára ilyesmit reggelire.

- Minden reggel valami hasonlót kérek – dőlök hátra a széken jóllakott mosollyal – Ezért jutalmat érdemelsz.

- Tessék? – pislog meglepetten.

- Mivel ma ráérünk, ezért este elviszlek vacsorázni. Nincs apelláta! – fojtom belé a tiltakozó szavakat - Mellesleg kapd fel a tegnapi rucid, megyünk várost nézni.

- De-de-de-de-de… Előbb haza szeretnék menni. Átöltözni, meg Mei-t is meg kéne etetni. – motyogja, szinte látom ahogy forognak a fogaskerekek az agyában hogy hogyan juthatna a kapucnis felsői közelébe.

Végül azonban adok neki egy kis engedményt és hazaviszem előbb, hogy megetethesse a szőrmókot, de abból nem engedek hogy a tegnapi nadrágja legyen rajta. Abban eszméletlenül szexis, direkt olyan pólót választok neki a szekrényéből, ami finoman rásimul az alakjára, a színe pedig mélyzöld és tökéletesen kiemeli a szemeit meg a haját.

Az egész napot a városban töltjük, végigjárjuk a legszebb helyeket, a sétányokat a Szajna mentén. James minden érdekes látnivalót lefényképez és néha olyasmiket is észrevesz, amit én nem szúrnék ki, mert nekem ez már mind megszokott. Szerintem jól szórakoztunk ezért sem igazán értem miért vág olyan durcás képet az étteremben, mint akit akarata ellenére vonszoltok el. Hisz ő mondta hogy az egyetemen kívül még sehol nem, akkor meg mi a baj?

Hirtelen megcsörren a telefonom, ezért félrevonulok a bejárat mellé, hogy ne zavarjak senki.

- Andreé?

- Lucien, Madame Blanche hívott az imént. A kollekciód egyik darabját akarja.

- Tudod hogy azok nem eladók, rajta van a katalóguson is. – ingatom a fejem.

- Ő is tudja, de elég szép összeget fizetne érte. Szerintem gondold át. – győzköd megint.

Már máskor is beszéltünk erről, de ebbe az egybe nem fogok belemenni. James nem eladó, azok a képek pedig olyanok, mint az emlékek. Mindegyik egy-egy együtt töltött nap után készült.

- Nem Andreé. Kérlek, utasítsd vissza a hölgyet. Hétfőn nekiállok egy új kollekciónak is amiket majd eladhatsz nekem, de ezek az enyémek. – mondom nyomatékosan, majd a telefont lenémítva visszateszem a zsebembe.

- Sajnálom, szépségem – ülök vissza vele szembe. – Csak az egyik rendszeres vásárlóm mindenképpen meg akarta venni az egyik képedet, és nehezen értette meg, hogy nem eladó.
- Semmi baj – válaszol halkan – Ugye nem gond, hogy neked is rendeltem?

- Dehogyis. – végigsimítok az asztalon nyugvó kezén, majd finoman ráhelyezem az enyémet – De ugye nem csigát kértél?

- Nem, emlékszem, hogy nem szereted.

Akkor jó…

Halkan beszélgetünk ameddig ki nem hozzák az ételt. Mesél nekem az egyetemről, hogy miért is más ez, mint az amerikai pedig ugyanazt oktatják, én meg érdeklődve hallgatom, elvégre nem jártam egyetemre, így nem igazán vagyok képben arról, hogy hogyan is mennek ott a dolgok. Annak azért örülök hogy tetszik itt neki, mert ez azt jelenti hogy marad.

Persze meghatározott ideig, ameddig be nem fejezi a tanulmányait, de ebbe most nem akarok belemenni, mert elrontanám vele mindkettőnk kedvét.

Mikor végül kihozzák az ennivalót szúrósan pillantok a pincérre, aki Jamesre kacsint. Egyáltalán nem tetszik, hogy nyíltan flörtölni próbál vele, az meg még kevésbé, hogy James viszonozza.

- Ha rád hajt, küldd el a fenébe! – morgok rá figyelmeztetőn mire nevetni kezd.

Szóval hirtelen ennyire megjött az önbizalma? Helyes. De ne más pasival tesztelje…

- El fogom – kuncog.

Lassan esszük a mesterin elkészített fogásokat, első ránézésre nem tudnám megmondani mi is ez, James pedig valamiért nem akarja megmondani. Ez eleve gyanús ezért alaposan megnézem hogy tényleg nem rakatott-e bele csigát, de semmi nem néz ki úgy. Az íze pedig nem rossz, a hús fűszeres és puha, de az megint csak rejtély hogy miből van, mert egyáltalán nem szálkás vagy rágós.

A desszert után egy kávét rendelek magamnak, s miután ellenőrzöm hogy jó-e, ismét Jamesre pillantok. - Mondd már meg!

Elmosolyodik, de meg sem szólal, csupán azért nyitja ki azokat az édes ajkakat, hogy becsúsztassa közéjük a desszertet, amihez nekem már nincs is nagy kedvem. Nem értem miért nem mondja meg…

- Majd ha kimentünk, elmondom. – válaszolja végül az ezredik nyüstölés után.

Remek. Akkor akár mehetünk is.

Intek a pincérnek hogy hozza a számlát és miután kifizettem fogom Jamest és könnyedén kivezetem az étteremből, majd várakozón elé állok. - Most már elmondod?

- Cervelle de Veau* – vigyorog rám ördögien.

Hogy… ? Ugye csak szívat…?

- Te komolyan… Komolyan képes voltál velem borjúagyat etetni?

Fúj! Még csak véletlenül se rendeltem soha semmi ilyesmit… ha csak elképzelem azt a véres, nyálkás rosttömeget, amit még húsnak se lehet titulálni, felkavarodik a gyomrom. Jesszus…

- Azt mondtad, szívesen próbálsz ki új dolgokat, és a csigán kívül mindenevő vagy – von vállat ártatlan arccal.

Igen, de ez nem új dolog, ráadásul a mindenevő alatt nem hittem volna hogy ilyen gusztustalanságot is ért. Basszus én meg mind megettem… fúj! - Mégis mivel érdemeltem ki?
- Lássuk csak – mutatja fel az ujjait sorban – Kényelmetlen ruhákba öltöztetsz, leitatsz, olyan helyekre viszel, ahol túl sok az ember, utána pedig egyedül hagysz egy étteremben, ahol mindenki megbámul, folytassam?

Összehúzom a szemem. - Nem is itattalak le annyira. – egész nyugodtan visszautasíthatta volna, ha akarja – A ruhák pedig istenien állnak rajtad, a hívást pedig nem én kértem.

Fogadjunk, hogy ha az egyetemről hívná az egyik lektor ő is felvenné!

- Akkor is – vágja rá karba font kezekkel.

Szóval így állunk. A kis démon…! Talán emlékeztetnem kéne milyen jól szórakozott mikor „leitattam”. Vagy arra hogy azt mondta bármit kérhetek, a végén meg én eszem agyat azért mert éltem az ajánlatával!

Magamban bosszankodva nyitom ki neki a kocsim ajtaját amit Andreé volt szíves visszavezetni a tegnapi klubtól, így ismét hazafuvarozhatom ezt a kis bosszúállót. És csatlakozik a sátáni macskája is. Ráadás képen pedig James egész úton vigyorog hazafelé, én meg küzdök az ellen hogy az ebédemre gondoljak. Nem akarok viszontlátni.

- Ne duzzogj! – simít a karomra mikor megállok egy pirosnál – Ez csak egy kis tréfa volt, egy aprócska büntetés.

- Én meg majd az ágyban büntetlek meg, de alaposan. – már tudom is mivel. Legközelebb kétszer is meg fogja gondolni mit rendel nekem.

A lámpa zöldre vált, ezért újra az útra kell figyelnem és erősen kell koncentrálnom hogy ne kalandozzak el a büntetés tervezgetésére. Íme az előnye annak hogy valaki festő: mérhetetlen a képzelőereje és részletes képet alkothat fejben mielőtt még látná.

Bekanyarodok az utcámba, majd leparkolok, de szinte még le sem veszem a kezem a kézifékről máris egy forró csók közepén találom magam.

- Sajnálom! – suttogja az ajkaimba – Ne haragudj rám, én csak szerettelek volna egy kicsit megviccelni.
- Basszus, ha ilyen édes vagy, nem tudok nemet mondani – szorítom a szám az övére és szinte felfalom a kocsi ülésének szorítva. Ha nem lenne ilyen kicsi benne a hely…

Mindketten gyorsan kiszállunk a kocsiból, kézen fogva vezetem a lakásom felé és már azon gondolkodom hogy ezúttal el jutunk-e tisztességesen a hálóig, vagy a kanapé is megteszi mikor a semmiből egy könnyű test vágódik a mellkasomnak.

Szinte rögtön felismerem a barna hajat, még azelőtt tudom hogy Amable az mielőtt hisztérikusan beszélni kezdene.

- Lucien – sírja. – Engem már senki sem szeret. Charlotte szakított velem!

Magamhoz szorítom, bár nem mondhatnám hogy meglepett a hír, csupán idő kérdése volt az egész, de azért ez nem hiányzott pont most.

- Hé, ne sírj, nyugodj meg. Minden rendben lesz. – csitítom, a feje fölött Jamesre nézek aki mereven bámul ránk.

Átnyújtom neki a lakás kulcsát, majd finoman biccentek az ajtó felé hogy menjen csak előre. Miután becsukódik mögötte az ajtó gyengéden hátrébb tolom Amablet, hogy láthassam az arcát.

- Nézz rám. – megteszi – Minden rendben lesz. Elmondod hogy mi történt aztán megoldjuk. Érted?

Szipogva bólogat, de úgy szorítja a kezem, hogy elfehérednek az ujjai.

- Lucien… nem vagyok jól. Én nem tudok… nem tudok most egyedül lenni… kérlek…

- Oké, nem gond. Nálam maradsz pár napig. Hívjam Dr. Abellet?

Ismét fejrázás. – Nem… inkább csak…

- Jó, jó, megyünk, gyere. – átkarolom a vállát, majd a lakás felé kormányzom.

Odabent egyenesen a kanapéra ültetem, James az egyik fotelból néz minket Mei-el az ölében.

Basszus, ez egyáltalán nem jött jókor, nagyon nem. Most mi a francot csináljak?

- Lucien… - hirtelen elakad, ezért ránézek, hogy mi a baj, de úgy tűnik most vette észre hogy nem vagyunk egyedül – Ó… én… sajnálom… nem akartam… nem tudtam hogy itt van… nem vettem észre…

Letörli az arcáról a könnyeket, de hiába próbálja rendbe szedni magát, nem tud megnyugodni.

James lassan feláll a fotelből, már nyitnám a szám, hogy mondjak valamit amivel elsimíthatom a dolgot, de meglepetésemre nem az ajtó felé rohan.

- Készítsek neked egy teát? Az segítene megnyugodni. – kérdezi nyugodt, már-már kedves hangon Amabletól.

- Csak… csak ha nem baj… én tényleg nem akartam… - néz hol rám, hol Jamesre.

Teljesen össze van zavarodva szegény, amin nem is csodálkozom. Sokkal inkább aggódom érte, ezért sem akarom egyedül hazaengedni ilyen állapotban. Pár napja még madarat lehetett volna fogatni vele, alig várta, hogy Charlotte hazajöjjön Milánóból most pedig teljesen össze van zuhanva.

- Nem baj. Pár perc múlva visszajövök. – sétál ki James a konyhába, egyedül hagyva minket.

Követem a tekintetemmel, azt vártam hogy majd megbántódik és elfut, de tévedtem. Azok után, hogy azt hitte én és Amable egy pár vagyunk és hogy ez mennyire fájt neki… nem hittem volna hogy ilyen higgadtan kezeli majd a dolgot. Legszívesebben most rögtön elmagyaráznék neki mindent, de ez nem a legalkalmasabb pillanat egy hosszú beszélgetésre.

- Kettesben vagyunk. Elmondod mi történt?

- Charlotte… szakított velem. Kidobott! Egyszerűen csak kidobott! – zokog fel hangosan az egyik díszpárnát magához szorítva.

- De miért? Jól megvoltatok nem?

- De igen! Nem számítottam rá… tudom hogy ő nem bonyolódik komoly kapcsolatba… de annyira összeillettünk! Nem értem most miért… találkozott valakivel a divatbemutatón… a pasas eljött vele ide is. ..

Nyugtatón simogatom a hátát, bár nem igazán tudom mit tehetnék még. Szerintem legjobb lesz felhívni a pszichológusát és kérni egy időpontot, mert ha ez megint olyan lesz mint legutóbb akkor szükség lesz rá.

- Mi a baj velem? Miért nem szeret engem senki? Miért nem kellek senkinek? – markol a hajába, kétségbeesetten kapkodja a levegőt. Jaj ne…

- Amable, nézz rám. Hallod? – meg sem moccan csak egyre mélyebben zihál. – Amable!

A francba!

James is megjelenik egy kis tálcával, rajta egy csésze tea és egy pohár víz, de amint ránk néz rögtön letesz mindent, mert ő is látja, hogy valami nem stimmel.

- Mi van vele? – guggol le aggódó arccal a kanapé mellé.

- Pánikrohama lesz, nem is válaszol. – állok fel idegesen – Maradj itt vele egy percre, kérlek!

A konyhában biztos van valahol egy papírzacskó. A doki azt mondta ha rohama lesz az segíthet szabályozni a légzését. Egy kis kutakodás után találok is egyet és rögtön visszaviszem.

Mikor belépek a nappaliba, látom hogy James még mindig Amable előtt térdel és halkan beszél hozzá. Nem értem mit mond, de mikor Amable felemeli a fejét kicsit megkönnyebbülök. A baj az, hogy még mindig pánikol…

Előkapom a mobilom, hogy máris hívjam a dokit.

- Szereted a citromos teát? Olyat készítettem. – mutat James az asztalra, a hangja nyugodt, a hangszíne egyenletes.

- A doki nem veszi a telefont… a francba is, vasárnap van!

- Lucien. – felnézek James komoly tekintetébe – Ülj le mellé és lassan simogasd a hátát, jó?

- Mire készülsz? – kérdezem, de közben már teszem is amit mond. Elég határozottnak tűnik…

- Csak… kipróbálok valamit. – újra Amablera figyel aki most már gyorsabban kapkodja a levegőt.

- Szóval… szereted a citromos teát? – kérdezi tőle ismét, de fogalmam sincs hogy ez miként segíthet. – Valójában minden márkából más ízű. Én csak ezt az egy fajtát szeretem, látod? – letépi a filter végéről a kis papírt és Amable szeme elé tartja – Olvasd el milyen fajta.

- Mih…?

- Az írás. Látod ezeket a vastag fekete betűket? – mutat az ujjával a kis papírra, de a hangszíne egy cseppet sem változik. Amable lassan biccent – Akkor olvasd el.

- Dah… Dahmmann… Fréh-Fréres**.

- Igen. Nagyon finom. – bólogat James mosolyogva.

Én továbbra is simogatom a hátát, ahogy mondta és úgy tűnik mintha kezdene ismét normálisan lélegezni.

- Mit szólnál ha megnéznénk egy filmet? Közben megihatod ezt is. Megmondod nekem melyik a kedvenc filmed?

- A-a Sous le sable***. – sóhajtja, majd hirtelen rám néz, de már csak piheg.

Hála az égnek! Vagyis inkább hála Jamesnek!

- Jobban vagy?

- Azt… hiszem. Igen… – zavartan néz rám, majd Jamesre, aki a kezébe adja a vizes poharat.

Amable rászorítja az ujjait és reszketegen a szájához emeli. Lassú kortyokban issza, kicsit mintha nem lenne magánál, de legalább megnyugodott.

A tenyeremet finoman James kézfejére simítom és a konyha felé intek.

- Mit csináltál vele? Máskor sokkal tovább tartott míg megnyugtatni? – kérdezem hálásan, mikor már kettesben vagyunk.

- Elfelejtetted hogy pszichológiát tanulok? – mosolyog rám, miközben átkarolja a nyakam, én meg magamhoz húzva megölelem – A pánikroham hasonlít arra mikor valaki sokkot kap. Ki kell zökkenteni, hogy magához térjen belőle.

Elmosolyodom. – Egy pillanatra megfeledkeztem róla milyen okos vagy. – elhúzódom tőle, majd gyengéden a füle mögé simítom a haját és lassan, lágyan megcsókolom hálám jeléül. – Köszönöm, hogy segítettél neki. Nélküled bajban lettem volna.

- Lucien… neki van valami állandó problémája? Vagy ez csak…

- Nem először történt. Amable régen elég labilis volt. Az utóbbi időben ahogy sikeres lett mint modell, az új élete meg minden… sokkal kiegyensúlyozottabb. – a szemébe nézek – Mindig úgy érezte, hogy őt senki se szereti. Még az anyja is árvaházba dugta, ezért úgy hiszi hogy senkinek se kell. Sokszor volt depressziós, de ilyen durva már nagyon régen nem volt. Eléggé belezúgott ebbe a Charlotte-ba. – megsimogatom az arcát – Tudom hogy közös estét terveztünk meg minden, de ne haragudj, ma este nem hagyhatom őt magára. Holnap első dolgom lesz felhívni az orvosát, de addig vele kell lennem…

 

 

 

 

*Franciaországban különlegességnek számít, és elég drága is. Mellesleg elég zsíros, és tömény étel.

**Dammann Fréres – egy drága, különleges kristálfilteres te. Egy doboz kb. 4-5 ezer forint.

***Sous le Sable – A homok alatt

 


Katharina-chan2015. 05. 19. 23:11:18#32859
Karakter: James Redcreek
Megjegyzés: Festőmnek


Morogva von magához, s kezdi simogatni ágyékomat ruhán keresztül.

- Luc…– hörgöm halkan, de nem állok le a mozgással.

- Ha most megduglak, azt biztos észreveszik – susogja fülembe.

Én pedig akarom őt. Itt és most, mélyen magamban, Már csak a puszta gondolat is jobban felajz.

- Nem érdekel.

Nyakát zamatolom, közben rátalál kezem ismételten éledező péniszére.

Nyögve tol el magától, s ruhái igazgatásába fog.

- Ne, még ne! – nyüszítem. Annyira akarom.

- Ne aggódj szépségem, nem hagylak így.

Gyengéd csókkal illet, utána kikecmergünk a boxból. Derekamnál fogva vezet valamerre. Nem érdekel, hova visz, ha megkaphatom végre őt. Egy lengőajtón át von be valami raktárhelyiség félébe. Tompulnak a zajok, és már a fények sem látszanak.

A raktár hátuljába kísér, ahol is a falnak préselve kezdi falni ajkaimat. Nyögve adom át magam az élvezetnek, mialatt ujjaim bőrébe fúrom. Úgy érzem, ha nem kapaszkodnék bele, elsodorna a szenvedély. Csípője szorosan az enyémhez tapadva ring. Egyik keze gyakorlott mozdulatokkal szabadít meg a már túlontúl szoros nadrágtól.

- Luuuc… kérlek, érezni akarlak! – nyöszörgöm, mikor ujjai körém záródnak.

- Meg fogod kapni szépségem… mindent megadok, amit csak akarsz – csitítgat, majd elém térdel, és ajkai közé fogad.

Te jó ég! Minden porcikámon keresztül vágtat a tudat, hogy épp most készül leszopni a világ legjobb pasija. Ujjai csípőmbe mélyednek, s szorosan egyhelyben tartanak. Fogaival épp hogy csak érezhetően karistol végig bőrömön, amitől torkomból mély kiáltás szakad fel. Kezemet hajába vezetem, hogy legyen valami biztos pontom. Pilláimat szorosra zárom, s fejem hátrabicsaklik. Annyira jóóóóó!

Érzem, hogy valamit matat, mire lepillantok. Egy hosszú pillanatra összeolvad tekintetünk, majd a következő ingerre ismét kizárom a külvilágot. Lusta mozdulataival a gyönyör mezsgyéjén táncoltat. Ujjai végre puhán hozzáérnek ánuszomhoz, mire elfojtok egy nyögést. Egyik ujja iszonyatos óvatossággal testembe hatol. Ennyi nekem pont elég, hogy ne tudjam többé visszafogni magam, s artikulátlan nyögés közben ontom gyönyörömet a szájába.

Reszketeg inakkal figyelem a lassan feltápászkodó férfit. Puhán csókol meg. Nekem ez túl sok, ám mégis kevés.

- Miért nem…

- Csss… - simítja ujjait ajkamra. A halk neszre én is megdermedek. Nem lenne jó lebukni. A kellemetlen tényező távozása után a homlokát enyémnek biccenti. Ujjai puhán surrannak végig arcomon.

- Annyira akarlak kicsikém, hogy majd beleőrülök. De nem itt. Az ágyamban akarlak látni, ott akarlak a magamévá tenni, minden porcikádat fel akarom fedezni újra és újra. Megengeded nekem?

- Én is akarom. – susorgom.

- Akkor menjünk haza.

Egy gyors csók, és némi ruhaigazgatás után ismét szalonképesek vagyunk, így már kimerészkedünk a táncolók közé. Imádom, ahogy az erős karjai birtoklóan a testének passzíroznak. Nem durván, de jelzi mindenkinek, kihez is tatozom.

A meglepett pincért némi zöldhasúval hallgattatja el Lucien. Célba vesszük a kijáratot. Már előre élvezem az estét, azonban Luc halk szitkozódása megtorpanásra késztet. Ajkain egy hamis mosoly terül el, majd megveregeti egy férfi vállát.

- Gratulálok, a hely fantasztikus lett!

- Kösz hogy eljöttél. Remélem máskor is látlak még itt, rajta leszel a listámon.

Kicsit előrébb kukacolok, hogy jobban megfigyelhessem a férfit. Kíváncsi vagyok Lucien barátaira.

- Ő itt James Redcreek, a barátom. – mutat be minket egymásnak. – James, ő Jean Couteau a klub tulajdonosa.

- Örvendek. – nyújtja felém kezét.

- Jó végre megismerni egy partneredet – jelenti ki a parola után.

Azonnal megdermedek. Finom utalás, ám pont eléggé érezteti velem, hogy csak egy vagyok a sok közül. Iszonyatosan fáj.

- Ő nem Egy partnerem, hanem A partnerem. – szól rá metszőn kedvesem.

- Oké, bocsánat! Csak úgy értettem még soha nem mutattál így be senkit és… – magyarázkodik, de már késő.

- Értjük, de most ha nem bánod, épp indulni készültünk.

Legalább Lucien érti, mit is akarok. Vagy csak már fájt neki a tíz körmöm?

- Máris mentek?

- Kimerítő napunk volt.

- Rendben, örülök, hogy eljöttetek.

Morcosan nézek a távolodó alak után. Kicsit magasabb nálam, a szemei, és a haja barna, ha jól vettem ki, és a bőre is napfogta aranyként csillog. Talán…

Még a taxiban is ezen rágom magam.

- Jól vagy? – ránt vissza a valóságba az óvatos kérdés.

- Voltál már vele? – kérdem halkan.

- Hogy?

- Lefeküdtél ezzel a Jeannal? – nézek szemeibe. Ha hazudni mer, én megfojtom!

- Nem. Jean egyébként is a nőket szereti. – simít végig arcélemen. – Nem akart megbántani, csak még… egyszer sem mutattam be úgy senkit, mint a barátomat, ezért lepődött meg.

Szóval akkor én különleges vagyok? Elég vagyok neki? Vagy titokban fog eljárni?

Rá pillantok, mikor tenyerét combomon pihenteti meg. Nem esik közöttünk több szó. A kocsi nem messze Luc lakásától áll meg. A hűvös levegő, és a séta némiképpen kijózanít.

A lakásban nem olt fényt, hozzám lépve von egy szenvedélyes csókba. Egyszerűen minden érzékszervem végigborzongatja a belőle áradó birtoklási vágy.

- Tetszik, hogy féltékeny vagy szépségem.

- Én nem… én csak… ugye szólsz majd, ha már nem akarsz velem lenni? – kérdem zavartan.

Elvégre ő nem biztos, hogy hosszútávra tervez velem.

- Ezt felejtsd is el kicsikém. Mindened az enyém és az is marad. – veszi le kabátom, amit egy laza mozdulattal a fotelba dob, majd sajátját s utána küldi. – Ne hagyd, hogy bármi is elrontsa ezt a napot. Most csak egyet akarok, szeretkezni veled és megmutatni milyen fontos vagy nekem. Még mindig akarod ugye?

Hozzá hajolok, s most én kezdeményezek csókot, közben bennem egyre csak az dobol, hogy fontos vagyok neki. Csak pillanatokra szakítjuk meg nyelvein játékát, közben a háló felé lavírozunk. A küszöbön leveti rólam az ingem. Utána valahogy kiszedem a hajamból a csatot, s oda sem nézve ledobom. Minden figyelmemet a szemeiben égő vágy köti le. Ujjai hátamon pásztáznak, közben ajkai már nyakamon kalandoznak. Úgy tűnik, nem zavarja a lánc, így azzal nem is bajlódom. Szája, és kezei mindenütt ott vannak. Módszeresen kezdi elvenni józanabbik eszemet, mikor mellbimbóim nyüstölésébe fog. Ha tovább folytatja, nem sokáig lesz önuralmam.

- Csodálatos vagy James… minden porcikát csodálatos. – lihegi vágytól karcosan.

- Luc, várj. – lehelem.

- Mit szeretnél?

- Le akarlak vetkőztetni.

- Csak tessék – vigyorogja.

Reszkető kezekkel gyűröm fel pólóját, közben óvatosan végigsimítok a feltáruló bőrön. Ezt nem érzem elégnek, ezért ajkaimmal kezdem követni az anyag nyomát. Hihetetlen íze van a bőrének! Nyakát megharapdálom, s egy helyen apró kiszívást ejtek.

- James…

Megszabadulok a feleslegessé vált ruhadarabtól, majd elindulok visszafelé, a már korábban bejárt úton. Mormogva mar bele hajamba. Kioldom a nadrágját, és lecsúsztatom róla, közben combjának puha bőrét is. felfedezem Rövid úton követi az alsónadrág is. Meredező vágyára hajolnék, azonban a hajamba bújtatott kéz megállít.

- Legközelebb benned akarok elmenni.

- Lucien… - megremegek már csak a gondolatra is.

Felsegít, majd leszórja magáról a maradék ruhát. Végigdönt az ágyon, s birtokba veszi számat. Sajnos levegőt még vennünk kell, így elválik tőlem. Gyorsan levetkőztet, s oda sem nézve szórja szét a ruhákat a szobában. Kéjes tekintettel méreget. Nem biztos, hogy tudni akarom, mire is gondol most. Ujjai ingerlően lassan simítanak végig nemi szervemen, s nekem ennyi is elég lenne, hogy elmenjek.

- Luc, gyorsan, siess! – könyörgök neki. Szétvetem a lábaimat, hogy jobban hozzám férjen. Lábaim közé térdel, és az éjjeliszekrényben matat.

- Nem sietünk sehová szépségem. – zsizsegi a fülembe, miközben belenyal. – Lassan akarom csinálni. Az elsőt elsiettük, de azt akarom, hogy a mai éjszakát soha ne felejtsd el. Hogy a legszebb emléked legyen.

Elfutják a szemem a könnyek. Hogy… hogyan lehet ennyire kedves hozzám? Engem eddig mindenki csak megvetett, és az, hogy ő nem ezt teszi még mindig felfoghatatlan számomra. Ő vigyázni akar rám, nem pedig bántani.

- James? Mi baj? – hajol fölém riadtan. – Ha nem akarod, csak szólj és máris…

- Ne… akarom, jól vagyok.

- Akkor miért sírsz kicsikém? – simogat kedveskedve.

- Semmi baj tényleg. – dörgölöm el könnyeimet. – Csak… már-már túl szépnek tűnik minden, hogy igaz legyen.

Felnevet. Számomra ez a hang kezd mindennél szebbé, és fontosabbá válni. A boldogságának hangja.

- Ha még ennél is édesebb leszel, nem engedlek ki az ágyból.

Halkan felnevetek, s egy forró csókkal jutalmazom alaptalan dicséretét.

- Folytathatom?

- Igen. – bólintok.

Ajkaimat rágcsálva figyelem ténykedését. Nem spórol a síkosítóval, amit kezére nyom. Puhán simogatja bejáratom, s olyan lassan csúsztatja belém az ujját, hogy az már kínzásnak minősül. Óvatosan tágít, s mikor végre három ujjal simogat belülről, megtalálja a prosztatám.

- Ott… ott nagyon jó! – nyüszítem, közben ösztönösen mozdulok felé. – Kérlek Luc gyere belém…

Nem bírom idegekkel, amíg készülődik, így magamhoz vonom. Most azonnal akarom!

Apró csókokkal hinti be nyakamat, s vállaimat, miközben őrjítően lassan belém hatol. Nem engedi, hogy lefelé mozduljak, így lábaimmal húzom magamba őt.

- James, megölsz. – nyög fel.

- Mozogj… - lihegem vágytól kínlódva.

- Nem fáj?

- Nem… nagyon jó. – hörgöm.

Óvatosan kezdi, de az egyre gyorsuló mozgása mutatja, mennyire is visszafogta eddig magát. Csuklóimnál fogva szorít le az ágyra. Arcát nyakamhoz fúrja, s egyre erőteljesebb lökésekkel kényeztet. Minden mozdulatával eltalálja kéjmirigyem, s már szabályosan sikítok alatta. Egyik lábamat megragadva préseli mellkasomhoz, de kezeimet nem engedi el. Fogaink is összekoccannak már a heves mozgástól. Így inkább nem erőlteti a csókolózást, helyette nyakamat kezdi nyüstölni. Nevemet nyögve élvez el, s mikor megérzem magamban forró magját, én is követem őt a gyönyörbe. Testemet ívbe rántja a kéj. Reszketve hanyatlok vissza a párnákra, s fél pillanattal később Lucien is zihálva rám omlik. Pár pillanatig így maradunk, majd kedvesem arrébb mozdul, s kimerülten von a karjaiba.

Hallgatom egyenletessé váló halk légzését. Csak miután teljesen biztos vagyok abban, hogy elaludt fordulok vele szembe. Hosszan figyelem őt, miközben gondolkodom.

Annyira szép férfi. Nem tudom megérteni, miért is akar törődni valaki olyannal, mint én. Neki valaki hozzá hasonlóan ragyogó személy kéne nem pedig én. Ennek ellenére, már nem tudnám őt elengedni.

Közelebb vackolok hozzá és engedem, hogy engem is elragadjon az álom.

 

Valamikor nagyon hajnalban mocorgásra kelek. Résnyire nyitom szemeimet, de nem látok semmit.

- Aludj csak kicsikém. – hallom meg a nyugtató baritont. Oké! Nekem nem kell kétszer mondani.

 

Nem tudom, mikor térek végérvényesen magamhoz, de az első dolog, amit meglátok, az a végtelenül ragyogó smaragd szempár.

- Jó reggelt! – köszönt mosolyogva, miközben gyengéden cirógat.

- Neked is! – nyekergem vissza. Teljesen kiszáradt a tokom, valószínűleg az alkoholtól. - M-mióta vagy ébren?

- Már egy ideje, és nem, nem akartalak felébreszteni. Olyan békésen aludtál.

Akkor a korábbit nem csak álmodtam? Nem kellett volna engednie, hogy visszaaludjak.

Megkapom a jó reggelt csókomat, közben próbálok kievickélni a zavarba ejtő alvópózunkból.

Végigpillantok csodás testén, s ösztönösen el akarom takarni a sajátomat, azonban nem akad takaró az ujjaim közé, mivel rajta fekszünk.

- Kényelmetlen neked, ha nézlek? – kérdez rá hirtelen.

- Nem miattad csak… a meztelenség miatt.

- Akkor maradj így kérlek. Csak én látlak most, és szeretlek nézni.

Hát végülis már mindenemet látta, így nincs okom nemet mondani neki, habár szégyellem, hogy nem vagyok hozzá méltó.

Ujjaival végigjárja az egyik kulcscsontomtól induló érnek az útját. Alig érintve bőrömet játszadozik a kacskaringós vonalon.

- Fogalmad sincs róla milyen szép vagy. – fúrja tekintetét az enyémbe, viszont nem bírom sokáig szemének őszintén elismerő ragyogását.

Halk sóhajjal mászik ki mellőlem. Gyönyörködöm izmainak játékában, miközben nyújtózik. Elindul kifelé, én gyorsam magamra kanyarítom a takarót. Mikor megfordul, csak szórakozottan elmosolyodik tettemen.

- Van nem messze egy pékség, minden reggel friss croissant sütnek. Jó lesz, ha azt hozatok magunknak reggelire?
- Öhm… Inkább főznék valamit, ha nem baj – gyürmélem zavartan a takaró szélét. Annyira természetesen viseli a meztelenségét.
- Nem tudom, mi van itthon. Meg nem is szeretném, hogy fáraszd magad – mosolyog rám kedvesen.
- Nekem ez nem fáradtság.
Egy pillanatig figyel, majd széles vigyor költözik ajkaira.
- Akkor viszont gyere velem zuhanyozni – nyújtja felém karját. – Ígérem, jól fogok viselkedni.
Szemeim kigúvadnak. Kizárt! Nem fürödhetek vele.
- Inkább nem – motyogom.
Lemondóan sóhajt egyet.
- Akkor viszont menj előbb te, addig keresek neked ruhát.
Óvatosan biccentek, majd a takarót szorosan magam köré fogva sietek ki a szobából. Mondjuk, a sietek erős túlzás, mivel kellemesen zsibonganak az izmaim, így nem igazán megy. Amellett érzem, ahogy minden lépésemre egyre jobban csordul ki belőlem Lucien spermája. Nem hiszem el, hogy megint így aludtam el. Nem csodálkoznék, ha hasmenésem lenne, szóval ma csak könnyűeket ehetek.
A takarót ráhajtogatom a mosógép tetejére, leakasztom a nyakláncomat is, hisz nem szeretném, ha tönkre menne, majd belépek a méretes kádba, és megnyitom a csapokat. Addig nem állítom zuhanyra, amíg be nem lövöm a tökéletes hőmérsékletet. Utána hagyom, hogy lemosson rólam minden mocskot a kellemesen langyos víz. Éppen belül tisztogatom magam, mikor Lucien benyit egy adag ruhával a karján, és elégedett mosollyal szemlél.

- Segítsek? – biccenti oldalra a fejét. Rákvörösen megrázom a kobakom, de nem megy ki. – Jó téged nézni.
Kissé kapkodva fejezem be a pancsolást, majd Luc-hoz lépek, akinek kitárt karjaiban egy hatalmas fürdőlepedő pihen. Könnyedén csomagol bele, s kezd el szárítgatni, közben forró csókokat lop tőlem.
- Ott vannak a ruhák, szépségem – int a kupacra.
Magamra kapkodom, de eléggé meglepődöm.
- Nadrág nincs? – fordulok felé.
- Nem kapsz – vágja rá. – Így jobban látszódnak azok a szexi lábaid.
Vérvörösen surranok ki az ajtón, Lucien nevetésével kísérve.
A konyhába vetődök, és nekilátok átnézni mi is van itt. Azt hiszem tényleg nem viccelt azzal, hogy nem szokott főzni, de szerencsére találok pár dolgot. Lisztet, tejfölt, sajtot, tojást, bacont, és paradicsomot. Hmm… Azt hiszem, sajtos-baconös omlettet csinálok. Gyorsan lekeverem a tésztát, közben gondosan ellenőrizve nem-e romlottak a tojások. Hamar kisül mind a két adag, még a tetejére teszek egy kis sajtot, és tökéletes. Felszelem a paradicsomokat, és külön tányérra teszem. Mindent az asztalra pakolok. Mintha csak megérezné, hogy készen vagyok, megjelenik Lucien is.
- Most már tudom, minek éreztem előbb az illatát – karol át mosolyogva. Leül az egyik székre és az ölébe húz. Nem kicsit vagyok zavarban, ezét alig csipegetek, de Luc-nak olyan étvágya van, hogy simán befalja az én részem is.
- Minden reggel valami hasonlót kérek – mormolja elégedetten. – Ezért jutalmat érdemelsz.
- Tessék? – pillogok rá meglepetten.
- Mivel ma ráérünk, ezért este elviszlek vacsorázni – tiltakozásomat csírájában öli el. – Nincs apelláta! Mellesleg kapd fel a tegnapi rucid, megyünk várost nézni.
- De-de-de-de-de… - habogok. – Előbb haza szeretnék menni. Átöltözni, meg Mei-t is meg kéne etetni.
Úgy látom ennyi engedményt még ad.
 

De abból már nem engedett, hogy a tegnapi nadrágom legyen rajtam, és ő választott hozzá felsőt. Az egyik fenyő zöld pólómra esik a választása. Csak tudnám, miért szeret ennyire öltöztetni. Lehet, hogy pályát tévesztett, és igazából stylist akart lenni?
Egész nap mászkáltunk, vagy száz fényképpel lettem gazdagabb, de a múzeumokra még így sem maradt időnk. Nem mondom, hogy nem élveztem, hisz ez nem lenne igaz, elvégre Párizs gyönyörű hely.
Kissé morcosan ülök az étteremben, ahol alaposan megbámulnak minket. Lucien-t felhívta az asszisztense, valami munka miatt, így most egyedül ülök, mert ő félrevonult intézkedni. A pincér kedvesen mosolyogva kérdi sikerült-e választani. Leadom a rendelésem.
- A kísérőjének mit hozhatok? – kérdi még mindig udvariasan.
A tekintetem korábban megakadt egy specialitáson, és most eldöntöttem, hogy ideje egy kis bosszúnak.
- El tudnak készíteni úgy egy ételt, hogy ne látsszon rajta, miből is van? – teszem fel a legfontosabb kérdést.
- Attól függ, miről van szó – méreget gyanakodva. Mikor elmondom neki, cinkos mosoly terül el az arcán. – Természetesen. Akkor ennyi lesz?
- Ha tudna hozni az ételekhez illő bort, azt megköszönném.
- Akkor nem sokára visszatérek a borokkal – hagy magamra.
Unottan játszadozom a szalvétával, míg Lucien vissza nem jön.
- Sajnálom, szépségem – ül le velem szemben. – Csak az egyik rendszeres vásárlóm mindenképpen meg akarta venni az egyik képedet, és nehezen értette meg, hogy nem eladó.
- Semmi baj – feleltem halkan. – Ugye nem gond, hogy neked is rendeltem?
- Dehogyis – simít rá az asztalon nyugvó kezemre. – De ugye nem csigát kértél?
- Nem, emlékszem, hogy nem szereted.
Halkan beszélgetünk, mesélek neki az egyetemről, hogy miben is tér el az amerikai testvériskolájától. Közben csak egyszer zavar meg minket a pincér a borokkal. Én félédes fehéret kapok, míg Luc egy száraz vöröset. A következő alkalommal már az ételekkel jön vissza, és kapok egy kacsintást, amit Lucien félreért.
- Ha rád hajt, küldd el a fenébe! – morogja.
Halkan felnevetek ezen. Komolyan azt hiszi, hogy minden pasi meleg?
- El fogom – kuncogok.
Lassan fogy az étel, és Lucien többször is megkérdezi, mit is rendeltem, de mindig csak annyit válaszolok, hogy találja ki. A desszert rendelésénél, már a pincértől is megkérdezi, azonban a férfi sem felel neki.
- Mondd már meg! – kérlel, miközben kávéját kortyolgatja.
Csak mosolyogva falatozom tovább a vanília fagyival tálalt clafoutis*-om. Azonban nem hagyja abba nyüstölésem.
- Majd ha kimentünk, elmondom – unom meg végül a nyafogását.
Azonnal magához inti a pincért, fizet, majd az étterem előtt megragadja a karom.
- Most már elmondod?
- Cervelle de Veau** – vigyorgok rá.
Döbbenten mered rám.
- Te komolyan… Komolyan képes voltál velem borjúagyat etetni? – akad ki.
- Azt mondtad, szívesen próbálsz ki új dolgokat, és a csigán kívül mindenevő vagy – vonok vállat.
- Mégis mivel érdemeltem ki?
- Lássuk csak – kezdek számolni. – Kényelmetlen ruhákba öltöztetsz, leitatsz, olyan helyekre viszel, ahol túl sok az ember, utána pedig egyedül hagysz egy étteremben, ahol mindenki megbámul, folytassam?
Durcásan rám pillant.
- Nem is itattalak le annyira – kéri ki magának. – A ruhák pedig istenien állnak rajtad, a hívást pedig nem én kértem.
- Akkor is – vetem oda.
Még mindig morogva nyitja ki nekem kocsijának ajtaját. Megegyeztünk, hogy nála töltöm az estét, ezért még a városnézés előtt átköltöztettük Mei-t hozzá. Egész úton mormog valamit az orra alatt, és igazából szórakoztat, mivel nem láttam eddig ilyennek. Azt hiszem kedvelem a morcos Lucien-t is.
- Ne duzzogj! – simítok a karjára az egyik pirosnál. – Ez csak egy kis tréfa volt, egy aprócska büntetés.
- Én meg majd az ágyban büntetlek meg, de alaposan – morran vissza, közben elhúzza tőlem a karját.
Kissé aggódva szemlélem, miközben vezet. Remélem nem haragszik nagyon. Ha emiatt fog dobni, akkor nekimegyek a Szajnának!
Alig parkol le a lakása előtt, máris áthajolok, és forrón megcsókolom.
- Sajnálom! – kérek tőle bocsánatot. – Ne haragudj rám, én csak szerettelek volna egy kicsit megviccelni.
- Basszus, ha ilyen édes vagy, nem tudok nemet mondani – tapad vissza ajkaimra.
Pihegve válunk szét, s mosolyogva bújok hozzá. Kiszállunk a kocsiból, azonban a lakásba már nem jutunk el. Már a ház előtt zokogva a nyakába vetődik egy fiatal fiú. Első döbbenetemen túllépve alaposabban megfigyelem. Ez az a modell kölyök, Amable, ha jól emlékszem.
- Lucien – sírja. – Engem már senki sem szeret. Charlott szakított velem.  

*Clafoutis – meggyes/cseresznyés piskótaszerűség.
**Franciaországban különlegességnek számít, és elég drága is. Mellesleg elég zsíros, és tömény étel.



Moonlight-chan2015. 05. 16. 00:43:22#32848
Karakter: Lucien Liones




Tudtam, hogy nem hagyja ennyiben, látszik rajta, hogy ég a vágytól hogy láthassa azt a híres sírkövet, én pedig nem vesztegetek több időt arra, hogy eltántorítsam a céljától.

- Menjünk be – ragadja meg a kezem és kezd el húzni maga után.

Elmosolyodom. - Tudod, hogy nekem kéne vezetnem téged, és nem fordítva? – lépek mellé vidáman, de a kezét továbbra is szorosan tartom – Rengetegszer voltam már itt, míg te még egyszer sem.

- Ellenben megnéztem, hova is kell menni.

Milyen igaz. Jellemző. Az az okos feje még egy térképet is megjegyez egy ilyen kaotikus helyen. Így hát egy szó nélkül követem, kicsit arra számítok, hogy itt-ott segítenem kell egy picikét, de a végén felbukkanunk Wilde sírjánál anélkül hogy eltévednénk. Az is sokat segít, hogy tisztes mennyiségű kültéri lámpa világítja ki a helyet, ami logikusan nézve hülyeség és hatalmas pazarlás, mert normál esetben a kutya sem jár erre sötétedés után, de a közepe felé azért már ritkulnak, James pedig előhúz a táskájából egy kis zseblámpát, hogy mindent jól lásson.

- Most komolyan ezért jöttünk ki? – állok le az üvegfal mellett.

- Nyugi, csak pár percig maradjunk még – pillant fel, mielőtt visszatérne az illegálisan odafirkantott üzenetek olvasásához – Úgyis mindjárt éjfél lesz.

A táskából előkerül egy művirágokból kötött csokor is, amit óvatosan átcsúsztat az üvegfal mellett és a sírkőre helyezi. Némán körülpillantok míg ő halkan mormol valamit, nyilván egy imát, ezért nem is zavarom, bár jómagam fölösleges dolognak tartom a vallást, ha ő hisz benne én nem fogom emiatt elítélni.

A távolban percre pontosan éjfélkor zúgnak fel a harangok, a csendben még hangosabbnak tűnik a zaj, mintha minden mást kiszorítana a valóságból, az ember csak erre a baljós csengésre képes figyelni ami egyáltalán nem kellemes. Finoman átkarolom Jamest miután visszalépett mellém, az arca már rózsás a csípős hidegtől.

- Most már mehetnénk?

- Igen – simít vidáman az őt ölelő karomra – Köszönöm, hogy kijöttél velem.

Ezért a mosolyért mindenképp megérte, de nem árt élni a lehetőséggel, ha adódik, ezért érzéki mosolyra húzva az ajkaim hajolok közelebb - Mennyire is vagy hálás?

- Annyira, hogy bármit kérhetsz tőlem tisztességes kereteken belül.

Tisztességes keretek mi? Tucatnyi ötlet fogalmazódik meg a fejemben, de egyik sem mondható egészen ártatlannak. Végül azonban rátalálok a megfelelő jutalomra.

- Ki találtam, mit szeretnék – vigyorogok elégedetten – Pénteken lesz egy klub megnyitó, amire hivatalos vagyok. Eljössz velem, de én választom ki, hogy miben.

Alig fejezem be a mondatot úgy elsápad, hogy még a félhomályban a látni lehet a változást. Magamban felsóhajtok, de nyugodtan várom meg hogy átgondolja a dolgot. Nem akarom kényszeríteni semmire ami neki kényelmetlen, de őszintén szólva valamerre el kell indulni. Szeretném őt rengeteg helyre magammal vinni, szórakozni, élvezni a Párizs nyújtotta örömöket néha kettesben, néha társaságban, neki pedig semmi oka nincs arra, hogy begubózzon és távol tartsa magát mindentől, mert az ok, amiért ezt teszi nem létezik.

Nincs olyan hogy csúnya James, se undorító, se semmilyen más negatív jelző amit magára használ.

- Rendben – bólint rá végül hosszas gondolkodás után.

- Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen belementél – nevetek fel meglepetten. Azt vártam, hogy megpróbál majd kibújni alóla.

Félénken vállat von - Nem kértél lehetetlent, sem… furcsát, így…

- A másik ötletem a sztriptíz lett volna. – ugratom mire meg is kapom a magamét.

- Perverz – nevetve csóválom a fejem, de nem tagadom a vádat – Luc… Nincs kedved ma nálam aludni?

- Csak alvás?

Bólint, én pedig az ég felé emelve a tekintetem eresztek meg egy sóhajt. Lassan kezdem azt hinni, hogy próbatételek sorozatát kell kiállnom miatta és a mai éjszaka is egy újabb ilyen alkalom lesz, de még mindig jobb vele egy ágyban aludni, mint egyedül az enyémben.

A temetőből egyenesen a lakására megyünk és míg ő megeteti a macskáját én gyorsan lezuhanyozom. Mire kilépek a fürdőből már meg is ágyazott, a kezembe nyom egy kupac ruhát és ő is eltűnik a fürdő ajtaja mögött.

A pizsama láttán felhúzom a szemöldököm, de persze eszem ágában sincs felvenni. Csak az alsót húzom magamra, mert ha teljesen meztelen lennék biztos, hogy nem állnám meg hogy rámásszak.

Kényelmesen elhelyezkedve hallgatom a zuhanyt, majd a doromboló Mei tereli el a figyelmem, egy kecses ugrással felszökken rám és a hasamra telepedve élvezi a simogatást.

Pár perc múlva James már felöltözve, nyakig gombolt pizsamában bújik be mellém. Nem mintha így nem lenne elég csábító jelenség, azonban tartom magam az ígéretemhez és csak akkor fordulok felé, amikor már egyenletessé válik a légzése.

Egy lágy csókot lehelek az ajkaira majd békésebb mederbe terelem a gondolataim és lassan én is elalszom mellette…

 

Alig vártam már a pénteket, amikor végre mindketten szabadok vagyunk és megejthetjük azt a bizonyos vásárlást.

Nem fogom vissza magam, az utolsó cseppig kiélvezem a helyzetet és mindent ami megtetszik felpróbáltatok vele. Nem könnyű választani, mert James mindenben lélegzetelállítóan gyönyörű, ráadásul olyan szexi farmerben, hogy az üzletben mindenki őt bámulja - pontosabban a fenekét - mikor kilép a próbafülkéből.

Ezért is esik a választás egy szűk, sötét farmerre és egy jég kék selyemingre, ami úgy öleli körbe a testét, mintha ráöntötték volna. Előre tudom, hogy őrülten féltékeny leszek, ha megbámulják, de élvezni is fogom a tudatot, hogy a nap végén még mindig az enyém lesz, az én ágyamban.

- Már csak kiegészítők, és fehérnemű kell – mosolygok rá vidáman.

- Feh… - akad el a szava és édesen elvörösödik – Azt meg mégis minek?

- Mert nem veheted fel a boxereidet este. Nem mutatna jól a nadrág alatt. Bár jöhetsz nadrág nélkül is, nekem úgy is tetszenél.

Lesüti a szemeit és bíborvörösen követ egy márkás fehérneműboltba. Úgy viselkedik mint aki még életében nem vásárolt fehérneműt, szégyenlősen feszeng a sorok között, míg én kiválogatok néhány darabot és elképzelem hogy mutatna bennük ha csak ez lenne rajta, a haja pedig dúsan, ragyogva omlana a hátára…

- Ehhez mit szólna? – mutat fel egy darabot az eladó srác – Szerintem nagyszerűen mutatna rajtad.

Rámosolygok, de a vigyorom akkor lesz igazán őszinte mikor James mellém lép, a tekintete pedig már-már kihívóan szegeződik a fiúra.

- Bocsi, de én neki keresek valami különlegeset estére – kacsintok a fiúra, és hogy képbe jöjjön, finoman James fenekére simítok, aki erre ismét zavartan süti le a szemeit.

Olyan édes, hogy legszívesebben berángatnám egy próbafülkébe és addig el sem engedném míg nem sikít a gyönyörtől.

- Semmi gond! – kuncog a fiú mindent értőn – Talán neki is találok valamit.

Halkan felnevetek, majd egy gyengéd csókot lehelek James arcára, mert többet nem díjazna közönség előtt. - Hidd el kicsim, nincs miért zavarba jönnöd!

Ezzel a csodás testtel semmiképp.

A srác mintha csak belelátna a fejembe, szebbnél szebb pikáns darabokat húz elő, legombolható részekkel, áttetsző anyagokkal, tangát… bár James egyikért sem lelkesedik túlzottan. Engedek neki, nehogy még kínlódásként fogja fel a mai napot és maradunk az egyszerűbbeknél.

- Ha ma nem is veszed fel… - suttogom a fülébe fojtott hangon - …egyszer mindenképpen látni szeretném rajtad, hogy utána saját kezűleg szedhessem le rólad.

Vagy a fogimmal…

- Luc! Nyilvános helyen vagyunk!

- Igaz, de ha egyszer imádlak zavarba hozni. – vigyorgok rá.

- Hát fiúk megdolgoztattatok, de megtaláltam a tökéletes darabot – tér vissza az eladó. – Ez pompásan fog állni!

Ó te jó ég… tökéletes. Amikor pedig megfordítja az újonnan hozott alsóneműt, a második gondolatom az, hogy íme egy tervező, aki gondol a melegek igényeire.

Fel fogja venni. Az biztos.

Addig nem halok meg míg nem látom Jamest egy ilyenben… de hol is van?

Körbenézek és éppen elkapom a kirakat előtt elsuhanó szépséget mire vigyorogva csomagoltatom a holmikat és fizetek.

- Nem kellett volna így elfutnod – karolom át hátulról, mikor megtalálom az üzlet sarkánál ácsorogni – Csak próbált flörtölni velünk a kölyök.

- De akkor is!

- Engesztelésül beülünk ebédelni valahova, jó? Aztán még veszünk neked egy szép nyakláncot, és tökéletesen szexi leszel este. – csábítgatom engesztelőn, de látszólag semmire sem megyek vele.

- Inkább menjünk haza!

Ez a lehetőség ki van zárva, a mai napot nem fogjuk a négy fal között tölteni, ezért magam után húzva elindulok az említett étterem irányába.

 

Estére én is elkészülök, majd izgatott várakozással megyek el Jamesért a lakásához. Alig várom hogy lássam pedig az egész napot együtt töltöttük, mégis égek a vágytól hogy megcsókoljam a puha ajkait és érezzem a kezem alatt a testét.

Az ujjaim türelmetlenül dobolnak a kormány bőrbevonatán míg várakozok. Egy örökkévalóságnak tűnik mire végre nyílik a lakás ajtaja és lesétál a lépcsőn. A kezem abbahagyja a mozdulatsort és tetőtől talpig végigmérem.

Elképesztően néz ki, mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna le, csak még annál is sokkal szebb. A haját hátrafogta ahogy kértem, így az arcát sem takarja el semmi. Ahogy kinyitja az ajtót és beül mellén rögtön megcsap az illata, észreveszem a pírt az arcán ami szinte reggeltől el sem tűnt onnan.

- Gyönyörű vagy – mondom mielőtt még az ajkaira tapadva üdvözölném. Túl szép, túl kívánatos, ahhoz hogy ellenálljak neki, a nyelvemmel puhán felfedezem a száját, megszívom a dús alsó ajkát majd elengedem és vágytól csillogó szemekkel nézek az övéibe. – Azt hiszem, mégiscsak jobb lenne, ha itthon buliznánk kettesben.

- Nekem úgy is jó – vágja rá.

- Csak sajnos megígértem, hogy ott leszek. – Jean pedig számít rám…

Lemondó sóhajjal csatolja be a biztonsági övét miközben én indítok. Csendben kikanyarodom a főútra, gyakorlottan lavírozva a közepes forgalomban, ilyenkor már a dolgozó emberek is otthon vannak így nincsenek dugók a főutakon, egy alagúton átvágva pedig még rövidíteni is tudok a távon, de mikor ismét kiérünk a felszínre, még mindig magamon érzem a tekintetét.

- Mire gondolsz?

- Csak arra, hogy ez a felső olyan… olyan, mintha csokival borítottak volna be – nyögi halkan, mélységes zavarban.

- Hmmm… Te ugye szereted a csokit? – mosolygok rá érzékien, eddig nem is sejtettem, hogy ilyen buja gondolatai vannak.

Nevetve pillantok oldalra ismét a tágra nyílt szemeire és a paradicsom piros arcára. Ha még ennél is édesebb lesz, tényleg nem megyünk be a klubba.

- Csak vicceltem, kedves – simítok a hajába, nehogy elájuljon itt nekem – Mellesleg megérkeztünk.

Beállok az oldalon kialakított parkoló részre, majd leállítom a motort és kiszállunk. A lüktető zene azonnal megcsapja a fülem, a buli már javában folyik az épületben, ami kívülről is igen csak egyedi. Jean átengedte a terepet az utcai művész haverjainak, azok festették tele graffitikkel, de nem ám akármilyen mázolmányokkal, hanem valódi művészkézre utaló rajzokkal.

- Gyere – nyitom ki az ajtót Jamesnek is, mert nem nagyon akar kiszállni – Van meghívónk, így nem kell a sorban vesztegelnünk.

Az ajtóban álló férfi átveszi a meghívókat, odabent az előtérben pedig leadjuk a kabátokat, így azok sem lesznek útban.

Amint belépünk átkarolom a derekát és magamhoz húzom, egyrészt, hogy ne szakadjunk el egymástól, másrészt, hogy meg sem forduljon a fejében a menekülés. Érzem milyen feszült, mereven áll az ölelésemben és szinte rémülten néz végig a klubban vonagló tömegen.

A hely fantasztikus lett, a plafonról mintha igazi cseppkövek lógnának lefelé és azok közül ereszkednek le a lámpák, az oldalsó falak némelyike sima acél, mások durva kövekkel falazott, barlangszerű hangulatot adnak, az ablakok mellett lógó fátyolfüggönyök lágyítják csak meg az összképet.

- Menjünk, és igyunk valamit! – kiabálom túl a zenét.

- Nem szoktam inni!

- Most fogsz! – jelentem ki. Szüksége van valamire, hogy egy kicsit ellazuljon és élvezze az estét.

A tömegen keresztülhaladva jutunk el a hosszú bárpulthoz, ahol sima vodkát rendelek mindkettőnknek. Mikor megissza kérek egy újabb kört, majd még egyet, míg végül a harmadik után látom, hogy kezd egy kicsit feloldódni.

- Gyere táncolni! – ragadom meg a karját és húzom be az emberek közé.

Egymáshoz simulva ringatózunk a zenére, a tekintetem követi az ujjait miközben kigombolja az ingje felső két gombját a meleg miatt. A fényen megcsillan a nyaklánca, de igazán a szemei azok amik elcsábítanak. Azok a csillogó kékesszürke szemek, amik zavartan szegeződnek rám, vagy a padlóra.

Még jobban hozzá simulok, egyik kezem birtoklón a fenekére csúszik míg a másikkal a derekát karolom át, és rávezetem a mozgásra. Az arcomat a nyakába temetve szívom be az illatát, kicsit hozzá is dörgölőzöm, mert nem bírom visszafogni magam amikor ilyen közel van hozzám. Látszólag viszont nem zavarja, sőt, egyre inkább elengedi magát, a teste ellazul a karomban, az ajkaira finom mosoly húzódik, a szemei néha le-lecsukódnak, mintha csak a többi érzékére hagyatkozva élvezné a táncot. Nem bírom elszakítani róla a szemem, megbabonázva figyelem, majd felszisszenek mikor a combja pont a merevedésem súrolja. Rászorítok a derekára…

- Luc – suttogja elnyújtva a nevem – Menjünk innen!

- Jó – mosolygok rá feszülten – Már úgyis kezdtem fáradni.

A legközelebb eső üres boxhoz vezetem, amiket egy-egy vékony üvegfal választ el a másiktól, hogy a privát tér látszatát keltsék. Abban a pillanatban hogy leülünk, James teljesen hozzám simul, puha ajkai megtalálják a nyakam és őrjítő csókokkal kezdi beborítani.

Elvigyorodom és még közelebb húzom, hogy szinte már rám másszon, aztán meg is gondolom magam és tényleg az ölembe emelve cirógatom.

- Lucien – dorombolja a nevem a fülembe – Le akarlak szopni. Most azonnal!

- Jézusom! – szisszenek fel, a gondolatra hogy a szája a farkamon legyen a nadrágom fájdalmasan szűknek tűnik – Talán ezt nem itt kéne…

De már nem is hallja, én pedig nem is tiltakozom tovább, amikor lecsusszan az asztal alá és kiszabadít a nadrágomból. Felnyögök, a forró bőrömön az ujjai hűvösnek tűnnek, de hamar át is veszi a helyüket az ajkai. Ahogy megérzem a kezem ökölbe szorul, minden izmom összerándul a testemben, a nyögéseket pedig lehetetlenné válik elfojtani.

A nyelve… te jó ég mit művel velem… el sem hiszem hogy James… James épp a szájába vesz egy klub kellős közepén.

A hajába markolok, megszorítom a tincseit, a szemeimet pedig arra a pontra szegezem ahol az ajkai körém záródna, majd mintha csak megérezné, hogy figyelem ő is felpillant és lassan kiengedi a szájából a farkam, hogy a forró kis nyelvével a makkomon kezdjen őrölt táncba.

A kép elhomályosul előttem, össze kell szorítanom a szemem hogy ne élvezzek el abban a pillanatban…

Erre nem számítottam, egyáltalán nem, arra meg főleg hogy ilyen ügyes…

Érzem, hogy lassan ismét visszaenged a szájába. A melegség körém zárul, de a nyelve sem hagyja abba a kényeztetést, alulról simogat vele miközben egészem a torkáig enged, míg teljesen be nem vesz a szájába.

Apró remegések futnak végig a gerincemen, megfeszülök, majd újra elernyedek, de még nem engedem el magam. Még többet akarok ebből, Jamesből… az viszont már túl sok lesz amikor az ujjaival is masszírozni kezd, a rengeteg élvezet hirtelen keresztüláramlik rajtam, előrelökve a csípőm élvezek el úgy, hogy levegőt is alig kapok közben. Teljesen elzsibbadva, zihálva nyitom ki a szemem és rögtön James arcát keresem.

Csodálattal iránta és egy mély birtokló ösztönnel figyelem, hogy tisztára nyalogat, majd visszamászik az ölembe. A tekintete a színtiszta vágy és elégedettség…

Elkapom az ajkait és hevesen megcsókolom, szinte marcangolom a forró puhaságot, amin a saját ízemet is érzem, de ez csak még jobban feltüzel, pedig az imént éltem át életem legjobb orgazmusát ettől a vörös démontól.

- Ha ilyen leszel egy kis vodkától, én esküszöm, hogy alkoholistát csinálok belőled! – morranok fel, mikor elengedem – Eddig is tudtam, hogy az elődeim marhák voltak, de hogy a francba tudtak lelépni azután, hogy…

- Te vagy az első, akinek ezt csináltam – vág a szavamba az ajkait harapdálva.

Meglepetten meredek rá, majd hitetlenkedve felnevetek. Nem hiszem el… egyszer meg fog ölni, annyira édes.

- Elképesztő vagy – kuncogom a bőrébe, majd birtoklón harapdálom meg a nyakát, apróbb nyomokat hagyva.

- Inkább felizgult – nyöszörgi – Lucieeeeeeen! Dugj meg! Magamban akarlak érezni!

Felmordulok és magamhoz szorítom, a kezem megtalálja a kemény kitüremkedést a nadrágja elején és lassan masszírozni kezdem.

- Luc…

- Ha most megduglak, azt biztos észreveszik. – mormogom vágyakozva a fülébe miközben ő továbbra is az ölemben ringatózik.

Érzem, hogy lassan újra felizgulok, nem kell sok idő hozzá, ha ezt csinálja és ilyen szépen nyöszörög.

- Nem érdekel. – harap a nyakamba, szabad keze pedig a farkamra simul.

Felnyögök, de erőnek erejével eltolom a kezét. Lehet hogy most nem érdekli, de holnap a föld alá süllyedne és haragudna rám hogy megtettem. Lehet hogy már most is késő…

- Ne, még ne. – nyöszörög tovább, mikor elhúzom tőle a kezem és gyorsan visszaigazítom a nadrágom.

- Ne aggódj szépségem, nem hagylak így. - csókolom meg, majd felsegítem az ölemből és szorosan átkarolva vezetem el egy irányba, amerre a raktárt sejtem. Láttam a feliratot, mikor átjöttünk a boxokhoz most pedig kihasználva, hogy a pultosok elfoglaltak gyorsan behúzom magammal a lengőajtón.

A zenét még itt is hangosnak hallani, de valamit tompít rajta a klubhelyiségtől elválasztó fal. Leghátulra húzom Jamest, majd amikor már nincs hová menni a falnak szorítom és keményen megcsókolom.

Ő a számba nyöszörögve viszonozza, a körmei a tarkómba mélyednek miközben a nyelvemmel simogatom az övét… A csípőm ugyanabban az ütemben dörzsölöm hozzá...

Már megint kemény vagyok, mégis előbb őt szabadítom ki a nadrágjából, s mikor a farka a kezembe simul elhúzódom tőle.

- Luuuc… kérlek, érezni akarlak! – nyöszörgi vadul csillogó szemekkel.

Még nem láttam ennyire izgatottnak, a haja kibomlott a laza csatból és most vadul omlik le az arca mellett… az ajkai pirosak és csábítók, mintha nem is ő lenne és mégis… pont olyan amilyennek a fantáziáimban elképzeltem: gátlástalan, követelőző és gyönyörű.

- Meg fogod kapni szépségem… mindent megadok amit csak akarsz. – suttogom, majd letérdelek elé és lassan a számba veszem.

Megremeg, de nem engedem hogy megmozduljon, a kezem erősen szorítja a csípőjét miközben lágyan végigkarcolom a fogimmal az érzékeny bőrét. Felkiált és a hajamba markol, mire felnézek rá. A szemei szorosan összezárva, az arca kipirult az élvezettől és minden mozdulatomnál remegve dönti hátra a fejét.

Elengedem a csípőjét és gyorsan lerántom a nadrágját és az alsóját a térdére, hogy ne legyenek útban. Csak egy izgatott pillantásra futja, mielőtt megszívnám a farkát és újra összeszorulnának a szemei az élvezettől, de csak lassan kényeztetem tovább, mert még nem akarom, hogy elélvezzen.

Az ujjaim közben a fenekére simulnak, egyiket lassan becsúsztatom a két part közé és megtalálva bejáratát kezdem simogatni az ujjaimmal. Az apró izmok összehúzódnak és elernyednek az érintésemre, nincs nálam síkosító és már jó ideje nem voltunk együtt…

Nagyon lassan vezetem belé az ujjam, de neki csak ennyi kellett, hogy átlökje a határon… hosszan felnyögve rázkódik meg a teste és élvez a számba.

Mind lenyelem, majd mikor lecsendesül a remegés elengedem, de még nem állok fel. Egyszerűen csak nézni akarom még, gyönyörködni benne, a vonásain tükröződő elégedettségben, majd mikor felnyílnak a szemei, felállok és lágyan megcsókolom.

- Miért nem…

- Csss… - teszem a kezem a szájára, mert hallom, hogy valaki van bent. Ő is megmerevedik, de szerencsére az üvegcsörömpölés után ismét hallani a lengőajtó csapódását. Felsóhajtok, a homlokomat az övének döntve mosolygok rá egy pillanatra, majd megsimogatom az arcát.

- Annyira akarlak kicsikém, hogy majd beleőrülök. De nem itt. – csóválom a fejem – Az ágyamban akarlak látni, ott akarlak a magamévá tenne, minden porcikádat fel akarom fedezni újra és újra. Megengeded nekem?

- Én is akarom. – suttog rekedten.

- Akkor menjünk haza. – röviden megcsókolom, majd elengedem és gyorsan visszaigazítjuk a ruháinkat.

James elvörösödve néz fel rám, aztán elmosolyodik és hozzám bújva hagyja, hogy átkaroljam. A raktárból kifelé a pincérsrác meglepetten néz ránk mikor felbukkanunk. Gyorsan odacsúsztatok neki egy kis borravalót, majd tovább is állunk. A bejárat már közel van, nem sok híja, hogy sikeresen meglógjunk, de ekkor meglátom a felén közeledő alakot és az orrom alatt szitkozódva állok meg, mert Jean jön velem szembe széles mosollyal.

Én is vidámságot erőltetek az arcomra és üdvözlésül megveregetem a vállát.

- Gratulálok, a hely fantasztikus lett!

- Kösz hogy eljöttél. Remélem máskor is látlak még itt, rajta leszel a listámon. – húzza meg a poharát.

Bólintok, James megmozdul a karomban mire Jean tekintete rászegeződik aztán rám.

- Ő itt James Redcreek, a barátom. – mutatom be. – James, ő Jean Couteau a klub tulajdonosa.

- Örvendek. – nyújt kezet Jamesnek, aki viszonozza az üdvüzlést, majd sürgetőn megszorítja a karom.

- Jó végre megismerni egy partneredet.

Újonnan feltámadó feszültséggel pillantok Jeanra, aki fesztelenül mosolyog, majd Jamesre aki Jeant bámulja metsző tekintettel. A francba…

- Ő nem Egy partnerem, hanem A partnerem. – közlöm feszülten és nagyon remélem nem kezdi el kivesézni a témát. Ne most.

- Oké, bocsánat! Csak úgy értettem még soha nem mutattál így be senkit és…

- Értjük, de most ha nem bánod, épp indulni készültünk. – szakítom félbe sietve, mert James körmei egyre jobban a karomba mélyednek és ezúttal nem a szenvedélytől.

- Máris mentek?        

- Kimerítő napunk volt.

- Rendben, örülök, hogy eljöttetek. – biccent és indul is tovább üdvözölni a barátait.

James a szemöldökét ráncolva néz utána, de mikor elindulok kifelé csendben jön velem. Besegítem az egyik taxiba ami a klub előtt várakozik, ma már nem akarok vezetni, a kocsimért pedig majd visszajövök.

Megadom a címem a sofőrnek és a néma csendben ülő szépség felé fordulok.

- Jól vagy? – kérdezem óvatosan.

- Voltál már vele?

- Hogy?

- Lefeküdtél ezzel a Jeannal? – szegezi nekem a kérdést.

Egy pillanatra meglepődöm, de aztán eszembe jut, hogy az alkohol milyen édes tulajdonságait hozza a felszínre.

- Nem. Jean egyébként is a nőket szereti. – megsimogatom az arcát – Nem akart megbántani, csak még… egyszer sem mutattam be úgy senkit, mint a barátomat, ezért lepődött meg.

Látom, hogy elgondolkodik, majd percekkel később felém fordul, amikor én már teljesen közel húzódtam hozzá, a tenyeremet a combján nyugtatva.

A sofőrtől csak egy plexiüveg választ el, ezért visszafogom magam pedig ha lehetne most a lelket is kicsókolnám belőle.

Hazáig csendben ülünk egymás mellett, de minél közelebb érünk a lakáshoz, a feszültség annál inkább tapintható lesz. A taxi kitesz minket, majd két háztömbnyi séta után végre otthon vagyunk és mikor beérünk a lakásba, ahelyett, hogy felkapcsolnám a villanyt inkább Jameshez hajolok és megcsókolom, ahogy már a kocsiban is akartam: határozottam, mégis gyengéden, hogy tudja milyen fontos nekem és mennyire kívánom. - Tetszik, hogy féltékeny vagy szépségem.

- Én nem… én csak… ugye szólsz majd ha már nem akarsz velem lenni? – kérdezi halkan, lesütött szemekkel.

Úgy látom kezd kijózanodni, mert máris ostobaságot beszél.

 - Ezt felejtsd is el kicsikém. Mindened az enyém és az is marad. – lekanyarítom a válláról a kabátját és az egyik fotelre hajítom, ezt pedig követi a sajátom is. – Ne hagyd hogy bármi is elrontsa ezt a napot. Most csak egyet akarok, szeretkezni veled és megmutatni milyen fontos vagy nekem. Még mindig akarod ugye?

Válasz helyet közelebb hajol hozzám, a lélegzetét érzem a számon, az odakintről beszűrődő fényben pedig látom a csillogó szemeit is amint engem néznek, majd megcsókol. Lassan, szenvedélyesen, úgy ahogy csak James tud. Imádok vele csókolózni, mert ő nem csak a szájával csókol hanem az egész testével és a lelkével egyszerre. Pillanatok alatt visszahozza azt a szenvedélyt ami a raktárban is megvolt közöttünk.

Módszeresen a háló felé vezetem, közben pedig már az ingjét gombolom kifelé. A finom selyem könnyedén csúszik le a szőnyegre, James karja pedig lúdbőrös lesz ott, ahol az anyag végigsimította.

Csak addig engedem el amíg kibogozza a csatot a hajából azután rögtön hozzá simulok, a tenyeremmel végigkövetem a gerince kecses ívét, a számmal pedig a nyakán kalandozok, élvezve minden egyes kis sóhajt, amit előcsalok belőle.

Minden egyes nap erre vágytam, amióta visszajöttem Amerikából. Minden egyes nap bántam, hogy megtettem, rá vágytam, az ízét éreztem, hihetetlen hogy most itt van…

A kezemmel mindenhol bejárom a testét, simogatom, megmarkolom a finom bőrt, a szám megtalálja a mellbimbóit, amiket külön-külön figyelemben részesítek. Nyalogatom őket, a csúcsot finom az fogaim közé véve harapdálom mire megfeszülve nyöszörög, amikor pedig meg is szívom az érzékeny részt remegni kezd a karomban.

- Csodálatos vagy James… minden porcikát csodálatos. – suttogom vágytól recsegő hangon, majd kipattintom a nadrágja gombját is.

- Luc, várj. – sóhajt fel elhalón, mire picit elhajolok tőle.

- Mit szeretnél?

- Le akarlak vetkőztetni.

Elvigyorodom mikor megérzem a kezét magamon. – Csak tessék.

A vigyorom elégedett sóhajba megy át amikor feltűri a pólómat, az ujjai nyomán lágy csókokkal hinti a bőröm, amitől az egész testem úgy felforrósodik mintha a tűző napon sütkéreztem volna, aztán a fogaival szánt végig a nyakamon pont úgy ahogy szeretem.

- James…

Ledobja a pólóm a földre majd lefelé kezd el csókolgatni nem titkolva a célját. Felmordulok és a hajába markolok, de nem húzom meg. Izzó szemekkel figyelem, amint kibontja a nadrágom és lecsúsztatja rólam. Az ajkai itt is végigkövetik a vonalát a combomon, majd ugyanezt elismétli az alsómmal is, de mikor a farkam felé mozdul zihálva megállítom.

- Legközelebb benned akarok elmenni.

- Lucien…

Felhúzom a földről és lerúgom a bokáim köré tekeredett anyagot, majd a cipőt és a zoknit, hogy minden akadály nélkül rávethessem magam.

Ledöntöm az ágyra és vadul megcsókolom. Most lassan akartam a magamévá tenni, de a kis játszadozásával úgy felizgatott, hogy nem tudom képes leszek-e lassan csinálni. Mikor elfogy a levegőnk lemászom róla, lehúzom a nadrágját az alsóval együtt, minden érdektelenül repül a hátam mögé és úgy mérem őt végig, mint ragadozó prédáját, mielőtt lassan fölé másznék.

A férfiassága a hasához simulva pihen, az ujjaim alatt megremeg ahogy lassan végigsimítok rajta, majd körberajzolom a tetejét amin máris megjelent egy csepp nedvesség, jelezve mennyire fel van már izgulva.

- Luc, gyorsan, siess! – nyöszörög, a félhomályban látom az elnyílt ajkait, a combjai finoman nyílnak szét, közéjük engedve a csípőmet.

Befészkelem magam arra a helyre ahová a leginkább vágytam mióta megpillantottam őt, a kezemmel kihúzom az éjjeliszekrény fiókját és kiveszem belőle a síkosítót.

- Nem sietünk sehová szépségem. – duruzsolom a füle mellett, picit belenyalva – Lassan akarom csinálni. Az elsőt elsiettük, de azt akarom hogy a mai éjszakát soha ne felejtsd el. Hogy a legszebb emléked legyen.

A hajába temetem az arcom és mélyen beszívom a süteményre emlékeztető édes illatát, majd megdermedve kapom fel a fejem a szipogó hang hallatán.

- James? Mi baj? – egy könnycsepp csillan meg a szemében – Ha nem akarod, csak szólj és máris…

- Ne… akarom, jól vagyok.

Megsimogatom az arcát, de még nem mozdulok. – Akkor miért sírsz kicsikém?

- Semmi baj tényleg. – megtörli a szemét és egy reszketeg mosolyt erőltet az ajkaira – Csak… már-már túl szépnek tűnik minden hogy igaz legyen. – motyogja alig hallhatón.

Megkönnyebbülten felnevetek, már azt hittem valamivel megbántottam, de hála az égnek semmi ilyesmi. – Ha még ennél is édesebb leszel nem engedlek ki az ágyból.

Végre mosolyog, majd nevetve karolja át a nyakam és von közelebb egy bensőséges, mély csókra ami után mindketten pihegve simulunk egymáshoz.

- Folytathatom?

- Igen. – biccent. Az ajkait harapdálva figyel miközben feltérdelek és nyomok egy keveset az ujjamra az illatos olajból.

Ez nem olyan hideg mint a zselé, sokkal kellemesebb lesz neki és én ezt akarom, hogy neki a legjobb legyen. Lassan kezdek körözni a bejáratán, ahogy a klubban is, majd mikor hozzászokott az érzéshez óvatosan a bevezetem az ujjam a szűk járatban. A félhomályban nem látom tisztán az arcát, de a hangjából azonban biztos vagyok benne, hogy élvezi, még akkor is mikor az első mellé csúsztatom a második majd a harmadik ujjamat is.

Lassan mozgatom őket ki és be, néha picit széttárva őket, mélyebbre nyomva hogy megkeressem a gyönyörpontját.

- Ott… ott nagyon jó! – nyöszörgi, a csípőjét feljebb lökve, hogy az ujjaim még mélyebbre csússzanak a testébe. – Kérlek Luc gyere belém…

Felmordulok és kihúzom belőle az ujjaim, néhány mozdulattal magamra is juttatok az olajból, de James sürgetve húz magára, a körmei a vállamat karistolják…

 Nyugtatón csókolgatom a nyakát, míg a bejáratához igazítom magam, az ujjaim ökölbe szorulnak, a testem minden izma megfeszül mikor megérzem a forróságát magam körül. A feneke szinte magába húz ahogy centiről centire beljebb csusszanok. Le kell fognom hogy ne lökje felém magát, de ahelyett a lábait csavarja a derekamra és úgy húz még mélyebbre.

- James, megölsz. – nyögöm mély hangon, a szemeimet összeszorítom a kínzó vágytól, hogy mozogjak, de várok még egy kicsit.

- Mozogj…

- Nem fáj?

- Nem… nagyon jó. – nyöszörgi, ezért elengedem magam és megmozdulok.

Csak fokozatosan gyorsítok a tempón, hogy biztosan hozzám szokjon, de olyan forrón szorít magához, hogy képtelenség sokáig visszafogni a vágyam, amit ő látszólag nagyon élvez.

A kezet a feje fölé szorítom, mielőtt véresre marná a vállam, az arcomat a puha tincsei közé fúrom miközben a csípőmmel egyre mélyebb és mélyebb lökésekkel mozgok benne, hogy minden döfésnél eltaláljam azt az édes pontot ott belül, amitől minden alkalommal felkiált és megfeszül. Hamarosan már olyan féktelenül hajszoljuk a gyönyört, mintha évek óta nem érintettük volna egymást. A combjai lecsúsznak a derekamról a vad tempóban, mire az egyik térdét megragadva feljebb tolom a mellkasához, hogy még jobban hozzá férhessek. A fogaink összekoccannak csók közben, ezért inkább elengedem és a nyakához hajolok. Megszívom, harapdálom, csókolom, nem tudok elszakadni tőle egy pillanatra sem míg végül majdnem egyszerre ér utol mindet az elképesztő gyönyörhullám. A gerincem megfeszül miközben a testébe élvezek a nevét kiáltva, mintha egy örökkévalóságnak lenne mielőtt kimerülten hanyatlok rá, csak annyi erőt szedek össze hogy picit oldalra gördüljek, de továbbra is átkarolva tartom őt…

 

Nagyon lassan ébredek, a reggel sosem volt a kedvenc napszakom, de máris sokkal jobban tetszik, mikor az első amit megpillantok az James angyali arca.

Nem is csodálkozom hogy ilyen melegem van, mert teljesen egymásra fonódtunk az éjszaka. A feje a karomon a lába a csípőmön átvetve, az én kezem a derekán és félig a fenekén, az egyik térdem a lábai közé fúrva.

Elmosolyodom és egy csókot lehelek a vállára, bár fogalmam sincs hogy hoztuk össze ezt a testhelyzetet. Az egyetlen kényelmetlenség, hogy a karom kissé el van zsibbadva. Óvatosan megpróbálom kihúzni a feje alól, de mikor megmozdul inkább úgy hagyom, nem akarom felébreszteni.

Még majdnem negyedóráig ki is bírom így, aztán kénytelen vagyok kihúzni a feje alól, mire nyöszörögve megmozdul és félig kinyitja a szemeit.

- Aludj csak kicsikém. – súgom halkan, finoman megcsókolom, majd átkarolom amikor sóhajtva közelebb fészkelődik.

Hosszú szempillái halvány árnyékot vetnek az arcára, a haja szexin és kócosan omlik a vállára. A megtestesült csábítás, egy vörös démon.

Addig gyönyörködöm benne, míg majdnem egy órával később fel nem ébred és szép szemeivel rám pillant.

- Jó reggelt. – simítok fel a derekán.

- Neked is. – pislog édesen, majd elvörösödve néz kettőnk összefonódó testére, majd vissza rám.

- M-mióta vagy ébren? – kérdezi, mintha csak sejtené a választ.

- Már egy ideje, és nem, nem akartalak felébreszteni. Olyan békésen aludtál.

Lehúzza a csípőmről a lábát miközben gyengéden megcsókolom őt. Most először ébredünk egy ágyban, egyszerre és úgy hogy egyikünknek sem kell sietnie sehová.

Mikor elhúzódom tőle pihegve pillant rám, a kezével maga mögött tapogatózva, de hamar rájön, hogy a takarón fekszünk így semmivel sem tudja elfedni magát.

- Kényelmetlen neked ha nézlek?

- Nem miattad csak… a meztelenség miatt. – motyogja álmos hangon.

- Akkor maradj így kérlek. Csak én látlak most és szeretlek nézni.

Bizonytalan biccentését egy újabb csókkal jutalmazom, örülök, hogy nem bújik el előlem…

Ujjaimmal leheletfinoman érintem meg a bőrét, végigkövetve egy halványkékes erecskét a mellkasán, ami a szíve fölött vezet el, le az ágyéka felé, majd be a sötétvörös pihék közé amik alatt eltűnik.

- Fogalmad sincs róla milyen szép vagy. – nézek mélyen a szemébe, egy percig még nem is eresztem a pillantását, de aztán lesüti a szemeit.

Sóhajtva kelek fel, az ágy szélére ülve kinyújtóztatom a vállaim és a karjaim, majd felállok és megcélzom a fürdőszobát. Már majdnem az ajtónál járok mikor visszafordulok James felé, aki félig már maga köré is hajtotta a takarót.

Rajtakapottan pislog rám, de csak vidáman elmosolyodom. Ez van, javíthatatlan.

- Van nem messze egy pékség, minden reggel friss croissant sütnek. Jó lesz ha azt hozatok magunknak reggelire?



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 05. 16. 00:47:59


Katharina-chan2015. 04. 23. 13:51:42#32787
Karakter: James Redcreek
Megjegyzés: Festőmnek


- Remélem, tetszik szépségem.

Inkább a füzetkére terelem figyelmemet, mielőtt tartósan rajtam ragadna a piros szín. Az összes kép benne van, alatta a címükkel. Megakadok, mikor meglátom az általam csodált festményt. A címe…

- Miért pont ezt a nevet választottad? – érintem meg az apró szót.

- Nem nyilvánvaló? Ahogy téged is, úgy mindenkit elbűvöl ez a kép, arra késztett, hogy megállj és gyönyörködj benne. Benned.

Szívem gyorsabb ütemre vált, ahogy belegondolok, hogy ő tényleg szépnek tart, s érdemesnek mások áhítatára.

- Ezt mikor festetted? Nagyon… pontos. Mintha előtted álltam volna.

Karjaiból pillantok fel rá. Tetszik, ahogy halvány mosollyal ajkain lenéz rám.

- Majdnem azután, hogy… eljöttem. Ez a kép lebegett az arcom előtt. – fülemhez hajol, s suttogva folytatja. – Ilyen békés és lélegzetelállítóan erotikus látvány vagy kielégülten. És még nagyon sokszor látni akarom ezt az arckifejezést.

Ez… Eléggé nyílt felkérés volt szexre. Menten lángra kapok.

- Majdnem egy hétig készült, először rózsákat festettem a liliomok helyére, de azok túl hétköznapian és silányan mutattak melletted. A liliomok… sokkal különlegesebbek, pont, mint te.

Mondandója végeztével halvány puszit hint nyakamra, mitől jóleső bizsergés fut végig a gerincemen.

- Mintha én lennék, de alaposan retusált változatban. – vizslatom a képet. Ez nem én vagyok, én nem vagyok ilyen… Ilyen szép.

- Hogy lehet, hogy a festményen látod milyen gyönyörű vagy, de a tükörben nem látod ugyanezt?

- Mert a tükör ezt mutatja. – intek végig magam előtt. – Te pedig ezt…

- … ami egy és ugyanaz. – köti az ebet a karóhoz. – Ha legközelebb szeretkezünk, egy tükröt állítok eléd és magad is megnézheted.

Megfagy a vér az ereimben. Ha látnám magunkat a közben, csak még jobban tudatában lennék annak, mennyire nem illünk össze. Ő csábító, és csodálatos, én meg nyeszlett, és figyelemre nem érdemes vagyok.

- Nem szeretem a tükröket. – susogom.

- Észrevettem. Nem akartalak letörni mikor a mai nap csak a miénk.

Puhábbnál is puhább csókot kapok, amitől szinte elolvadnak a csontjaim.

- Mindjárt más. – mosolyog rám, s én önkéntelenül is visszamosolygok.

Hátratolja a kapucnim, de még idejében megragadom, így fejemen marad.

- Lehet, hogy felismernek.

- És az baj? Egyik képen sem vagy meztelen, ha ez zavarna.

- Tudom, de nem ront az a hírneveden, hogy engem festettél? – kérdem kissé félve. – Én nem vagyok modell és… - a korábbi emberek mind szebbek voltak nálam.

- Be se fejezd, mert tudom, hogy nem tetszene. – fekteti mutatóujját számra. – Hadd vegyem ezt le, legalább addig, míg itt vagyunk. Nincsenek olyan sokan.

Félek, ha meglátják az emberek kit is festett Lucien, az árthatna neki.

- A kedvemért.

Kissé ajkamba mélyesztem a fogaimat. Az ő kedvéért bármit megtennék. Szeretném, ha boldog lenne. Kissé nehezen, de elengedem a csuklyámat. Ujjai azonnal belemerülnek a hajamba, kicsit megigazgatja a kusza tincseket.

- Megnézzük a többit? – mosolygok fel rá. Még mindig kicsit félek, de ő mellettem van, nekem ennyi elég is.

- Persze. Mindet meg akarom mutatni…

 

- Biztos vagy te ebben szépségem?

Nem értem, miért kérdi megint, hiszen már mondtam neki, hogy tényleg szeretnék idejönni.

- Csak nem félsz? – kacagok fel halkan.

Ajkaimra tapad egy röpke pillanatra, majd hagy levegőhöz jutni.

- Ha babonás lennék, akkor attól félnék, hogy valami kanos kísértet elragad tőlem. Csak arról van szó, hogy biztos most akarsz-e itt bolyongani a hidegben, ahelyett, hogy nappal jönnénk vissza. A halottak megvárnak.

Elképesztő, mennyire nem akar itt lenni. Számomra érthetetlen, hiszen rengeteg művész nyugszik itt, csupa izgalmat, s titkot rejt ez a hely.

- Menjünk be – ragadom meg kezét, s könnyed léptekkel vonszolni kezdem magam után.

- Tudod, hogy nekem kéne vezetnem téged, és nem fordítva? – lép mellém, ám kezemet nem engedi el. – Rengetegszer voltam már itt, míg te még egyszer sem.

- Ellenben megnéztem, hova is kell menni – mondom vidáman.

Erre nem mond semmit, csak hagyja, hogy menjek. Közel húsz perc kell, hogy elérjünk a temető másik végébe, ám engem nem zavar. Szeretek sétálni, az pedig, hogy Lucien mellettem van, csak még boldogabbá tesz. Ahogy távolodunk a bejárattól a lámpák is megfogyatkoznak, amin kedvesem morog, de mivel előrelátó voltam, így válltáskámból előkerül egy mini zseblámpa.

- Most komolyan ezért jöttünk ki? – motyogja Luc már a sír előtt állva.

Nem igazán figyelek rá, hiszen jobban leköt, hogy az üvegre írt üzeneteket, s csóknyomokat tanulmányozzam.

- Nyugi, csak pár percig maradjunk még – pillantok rá szemem sarkából. – Úgyis mindjárt éjfél lesz.

Táskámból előveszek egy élethű művirág csokrot. Kardvirág, írisz, és kék hanga* van elrendezve fekvőcsokorban. Óvatosan becsúsztatom az üvegfal alatt.

Hátrébb lépve imádkozom a lelki üdvéért, hiszen kiváló író volt. Elmerengve figyelem a míves szobrot, közben megérzem, amint mellőzött kedvesem hátulról átkarol. A távolban felzúgnak a harangok, de nem történik semmi.

- Most már mehetnénk?

- Igen – simítom kezemet hasamon nyugvó karjára, felpillantok a smaragd mélységekbe. – Köszönöm, hogy kijöttél velem.

- Mennyire is vagy hálás? – kérdi buja mosollyal ajkain.

- Annyira, hogy bármit kérhetsz tőlem tisztességes kereteken belül.

Gondolataiba mélyedve indul meg velem a kijárat felé. Már a kocsiban ülünk, mikor újra megszólal.

- Ki találtam, mit szeretnék – vigyorogja. – Pénteken lesz egy klub megnyitó, amire hivatalos vagyok. Eljössz velem, de én választom ki, hogy miben.

Kicsit lesápadok a gondolatra. Ott biztos rengetegen lesznek. Nem szeretnék menni, de megígértem neki.

- Rendben – bólintok végül rá.

- Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen belementél – neveti.

- Nem kértél lehetetlent, sem… furcsát, így – megvonom a vállam.

- A másik ötletem a sztriptíz lett volna.

- Perverz – vágom rá, mire csak felnevet. Figyelem vidám arcát, s valami ismeretlen megnyugvás tölt el, hogy tényleg itt van. – Luc… Nincs kedved ma nálam aludni?

- Csak alvás?

Bólintásomra, csak egy plafon remegtető sóhajt ereszt meg, de beleegyezik.

Hamar a lakásomhoz érünk, míg Lucien zuhanyozik, én megetetem az éhenkórász macskámat.

- Zabagép – suttogom a dorombolva falatozó dögömnek, majd gyorsan kihúzom a kanapét, s megágyazok rajta.

Luc egy szál törölközőbe csavarva lép ki a fürdőből. A kezébe nyomok néhány tiszta ruhát, majd én is gyorsan letisztálkodom. Fáradtan heveredek el Lucien mellett, aki csak egy alsónadrágot vett fel, és elmélyülten simogatja a csupasz hasán terpeszkedő Mei-t.

Annyira aranyosak így, én pedig olyan álmos vagyok. Magamra húzom a takarót, majd kedvesem mellé fészkelek, és észrevétlenül alszom el.

Reggel a galád telefonom ébreszt, így kénytelen vagyok kelni. Mellettem Lucien csak morog egyet, majd másik oldalára fordul. A pici főzőfülkében összedobok egy kávét. Gyorsan megiszom, majd készülődni kezdek.

Halvány mosollyal az ajkaimon hagyom el a lakást, ahol Lucien még mindig alszik. Hagytam neki egy cetlit, és egy pótkulcsot. Azt hiszem szép lesz ez a borús nap.

 

A péntek hamar elérkezik. Egész nap szabad vagyok, így Luc már kora délelőtt elrángat vásárolni. Előre félek, milyen ruhákat akar velem vetetni.

Félelmem jogos volt, ugyanis három órán át volt képes válogatni! Egy csomó dolgot felpróbáltatott velem, mire gazdagabb lettem egy szerintem túlzottan feszülős farmernadrággal, egy jégkék selyeminggel, és egy sötétkék szövetkabáttal.

- Már csak kiegészítők, és fehérnemű kell – jelenti ki vidáman.

- Feh… - elakad a szavam. Paprikapirosan habogok. – Azt meg mégis minek?

- Mert nem veheted fel a boxereidet este. Nem mutatna jól a nadrág alatt – majd még vigyorogva hozzá teszi. – Bár jöhetsz nadrág nélkül is, nekem úgy is tetszenél.

Szó nélkül, mélységes zavarban tűröm, hogy berángasson egy fehérnemű üzletbe, és az orrom alá pakolja a legkülönfélébb darabokat. A zöld melír csíkokkal ékeskedő eladófiú természetesen készségesen segédkezik neki.

- Ehhez mit szólna? – mutat meg egy rendkívül kihívó darabot Lucien-nek. – Szerintem nagyszerűen mutatna rajtad.

Szúrós szemekkel vizslatom a srácot, miközben halkan felmorranva közelebb lépek a párosukhoz. Ha már fél napig kínzott, nehogy le merjen váltani egy félresikerült hullámos papagájra!

- Bocsi, de én neki keresek valami különlegeset estére – kacsint a fiúra, közben egyértelműen végigsimít a fenekemen. Szemeimet azonnal a földre szegezem.

- Semmi gond! – kuncog fel a fiú. – Talán neki is találok valamit – azzal eltűnik a bolt hátsó részén.

Kedvesem halkan felnevet veres ábrázatomon, majd gyengéden arcon csókol.

- Hidd el kicsim, nincs miért zavarba jönnöd!

Mosolyogva mutogatja az extrémebbnél extrémebb darabokat, végül csak nem sikerül lebeszélnem a tangáról, így a mellett egy egyszerű fecskében is megállapodunk.

- Ha ma nem is veszed fel – susogja fülembe a tangára utalva. – Egyszer mindenképpen látni szeretném rajtad, hogy utána saját kezűleg szedhessem le rólad.

- Luc! Nyilvános helyen vagyunk – sikkantok fel halkan.

- Igaz, de ha egyszer imádlak zavarba hozni – kérdi vigyorogva.

- Hát fiúk megdolgoztattatok, de megtaláltam a tökéletes darabot – tér vissza az eladó. – Ez pompásan fog állni!

Nézem az említett alsóneműt, de nem igazán tudom feldolgozni a látottakat. Elöl fura, hátul nyitott. Ez nekem túl sok! Gyorsan kimenekülök a boltból, Lucien-re hagyva a fizetést. Egy ilyen valamit sohasem vennék fel. Mégis hogy néznék ki benne?

- Nem kellett volna így elfutnod – érzek meg egy erős kart derekam körül. – Csak próbált flörtölni velünk a kölyök.

- De akkor is! – duzzogom kissé felfújt arccal.

- Engesztelésül beülünk ebédelni valahova, jó? – mosolyodik el, s már von is maga után. – Aztán még veszünk neked egy szép nyakláncot, és tökéletesen szexi leszel este.

- Inkább menjünk haza!

Úgy tesz, mintha meg sem hallott volna.

 

Este immáron teljes harci díszben várom Lucien-t. Azonban tudatában vagyok annak, hogy én így el nem hagyom a lakásom. Véleményem szerint röhejesen nézek ki. A farmer tapad, az ing furcsán simogat, míg a hajam – Lucien külön parancsára – egy csattal van hátrafogva.

Miközben öltöztem ért egy kellemetlen meglepetés, ugyanis a fehérneműs szatyorban benne volt az a valami is, mellette egy telefonszám, ami vélhetőleg a zöldhajúhoz tartozik.

Már előre látom lelki szemeim előtt, ahogy Luc-t kinevetik, amiért velem mutatkozik.

A telefon halk pityegésére kissé összerándulok. Felkapom a kabátomat, majd bekulcsolom az ajtót, s lesietek. Odalenn Lucien már a kocsiban ülve vár rám. Beszállok mellé, holott szívem szerint elfutnék.

- Gyönyörű vagy – jelenti ki köszönés helyett. Időt sem adva a válaszra tapad ajkaimra. Pihegve szakadok el tőle. – Azt hiszem, mégiscsak jobb lenne, ha itthon buliznánk kettesben.

- Nekem úgy is jó – kapok az alkalmon. Semmi kedvem emberek közé menni ilyen szerelésben.

- Csak sajnos megígértem, hogy ott leszek – húzza el a száját.

Egy halk lemondó sóhajjal csatolom be a biztonsági övemet.

Tekintetemmel végigsimogatom a mellettem ülő férfi tökéletes testét. Velem ellentétben ő nagyszerűen néz ki. Izmos combjaira puhának látszó fekete bőrnadrág feszül, étcsoki szín felsőjén át minden kis izmát ki lehet venni, csak a nyitott kabátja takar el pár dolgot kíváncsi szemeim elől.

- Mire gondolsz? – kérdez rá hirtelen.

- Csak arra, hogy ez a felső olyan… olyan, mintha csokival borítottak volna be – nyökögöm halkan.

- Hmmm… - mosolyodik el. – Te ugye szereted a csokit?

Szemeim kikerekednek, s felveszem az érett paradicsom színét – ma már i tudja, hányadszor.

Harsányan felkacag látványomon.

- Csak vicceltem, kedves – simítja ujjait hajamba. – Mellesleg megérkeztünk.

Az épület külsőre olyan, mint egy agyongraffitizott gyár, azonban bentről lüktető zene szűrődik ki, előtte pedig hosszú sor áll. Mostmár biztos, hogy én ide nem akarok bemenni.

- Gyere – nyitja ki nekem az ajtót Lucien, és segít kiszállni. – Van meghívónk, így nem kell a sorban vesztegelnünk.

Ezzel valahogy nem nyugtatott meg.

Az épület nem csak kívülről, de belülről is hatalmas. Az előtérben van egy ruhatár, ahova leadjuk a kabátjainkat.

Lucien azonnal birtoklóan átkarol, amint belépünk a klub részbe. Lüktető zene, hullázó tömeg, félhomály, és alkohol szag jellemzi a helyet. Jobb oldalt egy hosszú bárpult terül el, míg balra a falak mentén kisebb boxok vannak, az ajtóval szemben színpad terpeszkedik, középen pedig a hatalmas tánctér, ami jelenleg tömve van.

- Menjünk, és igyunk valamit! – kiabálja túl a zenét Lucien.

- Nem szoktam inni – harsogom vissza.

- Most fogsz!

A tömeget megkerülve oldalazunk a pulthoz, ahol Luc kikér nekünk valami töményet. Nem tudom, mi lehet, de megbízom Lucien-ben, így meg iszom. Jó pár kört itat meg velem, és nem érdekli a tiltakozásom sem.

- Gyere táncolni! – ragadja meg a karomat, s behúz az emberáradat közepébe.

A hőség miatt kénytelen vagyok kissé kigombolni az ingemet, így előbukkan a Lucien-től kapott nyakláncom. Szerinte illik hozzám, mivel olyan kis okos vagyok. Nem akartam kiábrándítani, hogy sem kémiát, sem fizikát nem tanultam, csak alap szinten.

Valószínűleg az alkohol miatt, de furcsán érzem magam, mintha zsibbadna az agyam. Valahogy már a gondolataim sem olyan tiszták. Engedem, hogy kedvesem úgy irányítson tánc közben, ahogy neki jó, közben néha hozzá dörgölődzöm.

Közel fél óra után megunom a táncikálást, mert már nem bírok magammal, így teljes testemmel Lucien-hez törleszkedem.

- Luc – szinte nyüszítem a szót. – Menjünk innen!

- Jó – mosolyog le rám. – Már úgyis kezdtem fáradni.

Egy boxhoz vezet, ahol épp nincs senki. Becsusszan a belső részre, én pedig mellé huppanok, de nem távolodok el tőle. Nyakához hajolok, és finoman elkezdem csókolgatni. Mosolyogva von magához egy heves csókra. Oldalról ölébe von, miközben derekamat cirógatja.

- Lucien – hajolok a füléhez dorombolva. – Le akarlak szopni. Most azonnal!

- Jézusom! – morran fel, ám én már az asztal alá csusszantam, s nadrágjával babrálok. – Talán ezt nem itt kéne…

Hangját elvágja, hogy végre sikerült kiszabadítanom éledező tagját, s gyengéden végigsimítok rajta. Ajkaimat megnyalva hajolok ölére, és gyengéden végignyalok vágyán. Halkan felnyög, majd hajamba markol. Óvatosan veszem ajkaim közé, először csak a makkját, amit hol nyalogatok, hol szívogatok, közben kezemmel is segítek. Vággyal telt szemekkel pillantok fel rá, tekintetében hasonló hév ég, s nem kis mennyiségű döbbenetet is látok. Hirtelen ötlettől vezérelve annyira mélyen engedem a torkomra, amennyire csak tudom. Még a zenén át is hallom nyögését, s elégedetten mosolyodnék el, ha tudnék. Néhány pillanat alatt rájövök, hogyan is lélegezzem, majd lágyan dúdolni kezdek, mire Lucien nyöszörögni kezd. Egyik kezemmel péniszének tövét masszírozom, míg másikkal a heréit görgetem a tenyeremen. Hirtelen lejjebb nyomja a fejem, miközben csípője megemelkedik, s hangos nyögéssel élvez el ajkaim között. Igyekszem olyan gyorsan nyelni spermáját, amennyire csak lehet, hisz nem szeretnék megfulladni. Tisztára nyalogatom már ernyedő félben lévő farkát, majd ölébe mászom. Hevesen tapad ajkaimra.

- Ha ilyen leszel egy kis vodkától, én esküszöm, hogy alkoholistát csinálok belőled! – morogja még mindig kissé zilálva. – Eddig is tudtam, hogy az elődeim marhák voltak, de hogy a francba tudtak lelépni azután, hogy…

- Te vagy az első, akinek ezt csináltam – vágok a szavába.

Kissé döbbent hitetlenséggel néz rám, majd halkan felnevet.

- Elképesztő vagy – kacagja nyakamba, utána megharapdálja kissé. Próbálok minél közelebb bújni hozzá, közben ölén is ringatózni, ami így együtt meglehetősen nehéz.

- Inkább felizgult – nyöszörgöm. – Lucieeeeeeen – nyújtom el nevét kissé nyávogva. – Dugj meg! Magamban akarlak érezni!

 

 

*Kék hanga: csodálat, írisz: elismerés, kardvirág: erő, pompa.


 




Szerkesztve Katharina-chan által @ 2015. 04. 23. 13:52:10


Moonlight-chan2014. 12. 14. 00:59:08#32089
Karakter: Lucien Liones




Remélem jól az eszébe vési, amit most mondtam, mert az hogy én birtokló típus vagyok nem jelenti azt hogy ne szeretném ha valaki engem is birtokolni akar. Főleg ha James az.

- Jó – motyogja a karomra szorítva, de nem nézne rám – Nem engedném, hogy mással legyél, ha te nem szeretnéd. Ám ha te küldesz el, azt elfogadom. Most is azért jöttem el idáig, hogy beszéljek veled.

Arra várhat hogy én elküldjem, de… - Csak miattam megszakítottad a tanulmányaidat?
- Nem egészen. – pillant fel - Cserediákként vagyok itt.
- Az én okos szeretőm – és még mindig lebecsüli magát? Csak a legokosabbaknak fizetnék ki a külföldi tanulmányait és ő benne van a programban!
- Sze-szerető? – vörösödik el.

Az bizony, de még milyen finom szerető! Hogy alaposan az eszébe véssem forrón megcsókolom és erősen a fenekébe markolok, hogy még akkor is érezze a kezemet, ha már nem érek hozzá. Legszívesebben el sem engedném, de mivel belementem, hogy ma nem lesz semmi kapkodás…

- Pontosan – súgom az ajkaira miután elváltunk – Most pedig találd ki, hogy mit csináljunk ma.

Valamivel muszáj lefoglalnom magam ha nem akarja, hogy mégis az ágyban kössünk ki.
- Nincs semmi dolgod? – kérdezi meglepetten.
Tulajdonképpen… - Majd be kell mennem a galériába, de az ráér – ó, de ha már itt tartunk – Eljössz megnézni a képeim?

Látni akarom az arcát, mikor felfedezi, hogy mindegyiken ő van különböző helyzetekben és ábrázolással.

– Előtte be tudnánk ugrani a lakásomra? Szeretném lepakolni a táskámat. – kérdezi miután beegyezett.
- Persze. Legalább meglesem, hol élsz.

Még midig hihetetlen hogy itt van és itt is marad. Remélem jó sokáig, vagy ha mégsem, akkor meg kell oldanom, hogy ne akarjon visszamenni.

A lakás felé vezetve kikérdezem hogy mi történt vele, vagy mit csinált. James-től várhatóan főleg a tanulásra fordította az energiát, még csak körül sem nézett a városban, ami megbocsáthatatlan bűn, ezért gyorsan ki is faggatom, hogy hová szeretne menni.

- A Pére Lachaise*-be mindenképpen el szeretnék menni, de csak éjfélkor.
- Mit akarsz te csinálni éjfélkor egy temetőben? – annyi hely van ahová mehetne, miért pont ez érdekli?
- Oscar Wilde sírját megnézni – vágja rá mosolyogva.

Hát persze! Mi másért is menne oda egy író ugye?
- Még ha éjszaka mész sem tudod megcsókolni a sírját**, mivel körbevették üveggel az egészet. – nevetek felé pillantva.
- Akkor fölöslegesen hoztam magammal rúzst – sóhajtja komolyan.

Tényleg kirúzsozta volna magát? Megtenné?

Milyen lenne vérvörös ajkakkal?

- Tényleg hoztál magaddal? – nem válaszol – Megnéznélek kisminkelve.

Azt hiszem látnom kell úgy. A képzeletem elég élénken bizonygatja milyen elbűvölő és szexis lenne.
- Bolond – nevet fel – Nem azért mennék oda, hogy csókkal illessem a sírját. Még régebben olvastam valahol, hogy ha éjfélkor a sírnál vársz, akkor előjön Wilde, hogy magával vigyen a sírba, és az öröklétben a kedvese legyél.***
- Szóval lecserélnél egy hullára. Mondhatom szép dolog.
- Luc, ez csak egy mese. – mosolyog vidáman.

Tetszik ez a gondtalan James. Még nem láttam ilyennek, ez nekem is új. Talán az lehet az oka, hogy egyre jobban el tudja magát engedi mellettem. Kibújik szépen a kagylóhéjából.
- Akkor sem mész oda, még a végén magával visz. – állok le a lakótömb előtt, ahová ő irányított.
- Szerintem, ha fel is jönne, akkor is csak az ő hercegecskéjét keresné – sóhajtja sajnálkozva – Bár már biztos együtt vannak a mennyországban. Pont, mint a Boldog herceg és a fecskéje.

Nem tudom követni. Az előbb még szó sem volt fecskéről. Hogy mentünk át hirtelen valami Disney tündérmesébe?
- Hercegecske? Meg mi ez a fecske dolog?
- Oké nem herceg. Lord Alfred Douglas. Miatta hagyta el a feleségét, és miatta is halt meg. Ez valahogy olyan szomorú. A fecske pedig a Boldog herceg című novellájában van benne. Nagyon szeretem Wilde írásait, szóval nem fogod megúszni, elolvastatom veled – nevet rám mintha valami csintalanságon törné a fejét.

- Oké – tekintve hogy én nem vagyok irodalomprofesszor csak egyetlen Wilde írást ismerek az pedig a Dorian Gray, amit nagyjából minden harmadik ember olvasott. Ez viszont nem változtat a tényen, amiről próbálja elterelni a figyelmem – Akkor sem mész oda, egyedül biztos, hogy nem.
- Akkor elkísérsz?

Bólintok, még szép, hogy nem mehet éjszaka egyedül a temetőbe. Még akkor sem ha az jobban ki van világítva mint egy közparkoló.

Felmegyünk a kis lakásba a harmadikra. Jó környék, bár a lakások igencsak kicsik, James könyveitől pedig egy cipős dobozra emlékezet
- Kérsz kávét, vagy valami mást? – pillant hátra.
- Köszi, most nem – átnézem az asztalon tornyosuló könyvkupacokat.

Van itt minden az irodalomtól a pszichológiáig. Vaskos kötetek, tankönyvek, néhány jegyzetfüzet. Te jó ég, nem semmi! Ilyenkor jut eszembe mennyire szerencsém van a tehetségemmel máskülönben az egyetemen vénültem volna meg.

Megakad a szemem a macskáján is, aki zavartalanul alszik az egyik fotelben miközben a gazdája körülötte mászkál. Mindent összeszed amire szüksége van, majd a fal mellé támasztott becsomagolt lapokért nyúl. Könnyű felismerni mi az, mert én magam csomagoltam be. Meglep, hogy megtartotta azután hogy úgy otthagytam. Ezek szerint mégsem utálhatott meg annyira.

- Hát ezek?
- Nekem nem kellenek. Nálad sokkal jobb helyen lesznek. – határozott kijelentés.
- Biztos?
- Igen.
- Akkor menjünk a galériába – ölelem át a derekát. Ott jó helyük lesz ezeknek is a többi gyönyörűség mellett.

 

Visszaautózunk a Montmarte-re a galériához és miután leparkoltam bevezetem James-t. Sokkal jobb érzés úgy ezek közé a képek közé lépni, hogy a modelljük itt van a karomban.

Kicsit még mindig zavar, hogy behúzza a kapucnit az arcába amint forgalmasabb részre érünk, de most nem akarom lelombozni ezért nem hozom szóba. Egyenlőre elég, hogy én vagyok az egyetlen, aki tudja mit rejtenek a ruhák. A többieknek csak elképzelésük lehet róla, ami úgy sem ér fel a valóság szépségéhez.

Éppen elindulnék, hogy mindent megmutassak neki mikor Andreé szinte ránk támad a maga szokásos „mindent túlreagálok” stílusában.

- Hol a fenében voltál? Már órákkal ezelőtt itt kellett volna lenned!

James elhúzódik, amit nem is bánok, így teljes figyelemmel Andreé-re koncentrálhatok.

- Miért is?

- A megbeszélés, nem rémlik? – sziszegi mérgesen.

Hm… - Nem. Biztos hogy ma van? – tényleg kiesett.

- Lucien!

- Hé, hűtsd le magad egy kicsit, nem dőlt össze a világ. Majd egyeztetjük máskorra, most nem érek rá. – nem fogom azzal vesztegetni a drága időm.

- Ezt nem…

- De. Kérlek intézkedj. Mond, hogy nagyon sajnálom, majd máskor pótoljuk. – bár úgy is fölösleges. Sok megbeszélésen rendelnek képeket, de én nem szeretek előrendelésre festeni. Azt vetem vászonra, ami ihletet ad, nem azt amit kérnek.
Mivel végig szemmel tartottam James-et könnyű megtalálnom bár megállít még egy két ember a kérdéseivel, de mikor felnézek még mindig ott van.

- Na, milyen? – lépek mögé és finoman magamhoz ölelem – Már percek óta csak ezt a képet bámulod.
- Elképesztő!

A hangja igazán elismerő és ezért ismét csak kedvem lenne kifulladásig csókolni, de gondolom nem díjazná itt mindenki előtt. És még mindig úgy tesz, mintha nem ő lenne ezeken a képeken. Nem fogadja el milyen különleges szépség is valójában.
- A másik két képet is kiállítjuk. Amiket itt látsz, nem eladóak. – biztosítom rögtön. A modell engedélye nélkül nem is adhatnék el aktot, és egyébként sem válnék meg ezektől.
- Luc…
- Nem engedhetem, hogy bárki is „hazavigyen téged” rajtam kívül – mosolygok rá. Már akkor is őrülten féltékeny leszek, ha elképzelem, hogy valakinek a nappalijában lógna róla egy portré – Mellesleg hoztam neked egy katalógust, bár ezen még módosítunk majd.

A katalógus Andreé ötlete volt, a címe pedig nekem ugrott be az egyik nap. A beceneve elég érdekes módon alakítható és ezt kihasználtam.

Lucien Liones: J’aime****
- Ez… - nem fejezi be, de olyan vörös lesz, mint a haja.
- Csak egy kis játék a neveddel – suttogom közelebb hajolva, majd egy rövid könnyű csókot lopok tőle, mert egyszerűen nem bírtam ellenállni tovább. – Remélem tetszik szépségem.

Még mindig zavarban, fellapozza a kis albumot amiben a festmények lekicsinyített másolatai vannak, alattuk a saját nevükkel, némelyik egy rövid kis idézettel, vagy pár sorral ellátva arról, hogy mi ihlette őket.

A keze megáll azon az oldalon amelyiken az előttünk díszelgő festmény szerepel.

Sorcellerie*****

- Miért pont ezt a nevet választottad? – kérdezi halkan, végigsimítva a kicsit domború betűkön.

- Nem nyilvánvaló? Ahogy téged is, úgy mindenkit elbűvöl ez a kép, arra késztett, hogy megállj és gyönyörködj benne. Benned.

Ahogy átölelve tartom érzem, hogy milyen sebesen ver a szíve. Még ha a csinos kis fejében néha értelmetlen gondolatok is keringenek, valahol mélyen ő is örül, hogy gyönyörűnek gondolják. Még akkor is ha maga előtt is tagadja.

- Ezt mikor festetted? Nagyon… pontos. Mintha előtted álltam volna. – félig felém fordul a karomban. Nem sokan vannak most itt, így nem bámul meg mindet egy egész tömeg.

- Majdnem azután, hogy… eljöttem. Ez a kép lebegett az arcom előtt. - közelebb hajolok, hogy még véletlenül se hallja meg senki – Ilyen békés és lélegzetelállítóan erotikus látvány vagy kielégülten. És még nagyon sokszor látni akarom ezt az arckifejezést.

Elvörösödik, pont ahogy vártam, látszik rajta a küszködés hogy elforduljon, amin mosolyognom kell, mert végül állja a tekintetem.

- Majdnem egy hétig készült, először rózsákat festettem a liliomok helyére, de azok túl hétköznapian és silányan mutattak melletted. A liliomok… sokkal különlegesebbek, pont mint te. – folytatom, majd finoman belecsókolok a nyakába, amennyire hozzáférek a kapucnitól.

Ezer örömmel leszaggatnám róla azt a fölösleges rongyot!

- Mintha én lennék, de alaposan retusált változatban. – dünnyögi végül a tekintetét a füzetre szegezve.

Felsóhajtok. Mit is vártam? Hogy ettől majd percek alatt megváltozik a brutális Én képe?

Talán…

- Hogy lehet, hogy a festményen látod milyen gyönyörű vagy, de a tükörben nem látod ugyanezt?

- Mert a tükör ezt mutatja. – utal magára, mintha csak valami tárgy lenne. – Te pedig ezt…

- … ami egy és ugyanaz. – fejezem be. – Ha legközelebb szeretkezünk, egy tükröt állítok eléd és magad is megnézheted. – mosolygok rá csábítón.

Elsápad, még jobban mint amilyen általában és rögtön megbánom amit mondtam. Nem azért, mert nem tartom jó ötletnek, mert nagyon is izgató lenne kettőnket nézni közben, hanem mert nem akartam elrontani a kedvét.

- Nem szeretem a tükröket. – suttogja egy perc néma csend után.

- Észrevettem. – ha többet bámulná magát, akkor talán más lenne a helyzet. – Nem akartalak letörni mikor a mai nap csak a miénk.

Engesztelően megcsókolom, lassú, finom, kényeztető mozdulatokkal, míg fel nem enged ismét és el nem lazul, már amennyire egy nyilvános helyen képes rá. Mikor elhúzódom, újra visszatér az egészséges sápadtsága egy enyhe pír társaságában.

- Mindjárt más. – mosolygok rá, amit ő is viszonoz.

Óvatosan lesimítom a fejéről a kapucnit, de mielőtt lecsúszna megfogja a húzóját és aggodalmasan körülpillant.

- Lehet, hogy felismernek.

- És az baj? Egyik képen sem vagy meztelen, ha ez zavarna. – biztosítom és maga is láthatja ha körbenéz.

- Tudom, de nem ront az a hírneveden hogy engem festettél? – összeráncolom a homlokom – Én nem vagyok modell és…

- Be se fejezd, mert tudom, hogy nem tetszene. – állítom meg azzal, hogy a mutatóujjamat az ajkaira simítom. – Hadd vegyem ezt le, legalább addig, míg itt vagyunk. Nincsenek olyan sokan.

A római pápával könnyebben dűlőre jutnék, mint James-el. Legalább olyan makacs tud lenni, mint én, de teljesen más nézőpontból.

- A kedvemért. – próbálkozok egy jól bevált módon, ami most is bejön.

Lassan lecsúsztatja a kapucnit, szabadon engedve ezzel a fényes vörös tincseket. Belesimítok és elrendezem neki, élvezem, hogy az ujjaim köré fonódnak, mint valami élő indák.

- Megnézzük a többit? – pillant fel rám szerény kis mosollyal.

Úgy kéne mosolyognia, mint egy büszke kifutósztárnak.

- Persze. Mindet meg akarom mutatni…

Elkönyvelhetek egy apró, de annál jelentősebb győzelmet a rejtőzködéssel szemben. Egy/null a javamra.

 

***

 

- Biztos vagy te ebben szépségem? – állok meg a temető nehéz kapui előtt.

Nincs olyan sötét, mint amennyinek éjjel féltizenkettőkor lennie kellene, mert eléggé ki van világítva a temető, de ettől még nem lesz sokkal csábítóbb.

- Csak nem félsz? – kuncog James vidáman, estére visszatért a jókedve és vele együtt az izgatottsága is. Iszonyúan édes…

Elkapom egy csókra és az ajkaira harapok büntetésképp.

- Ha babonás lennék, akkor attól félnék hogy valami kanos kísértet elragad tőlem. – a füle mögé simítom a haját, hogy szabaddá váljon az arca – Csak arról van szó, hogy biztos most akarsz-e itt bolyongani a hidegben, ahelyett, hogy nappal jönnénk vissza. A halottak megvárnak.

Mielőtt idejöttünk fordultunk nála és nálam is melegebb göncökért, mert az őszi levegő elég csípős éjjel, de ettől még nem a legszívderítőbb élmény egy éjszakai séta a temetőben. A romantika netovábbja. Épp eleget kóboroltunk itt az irodalom, meg a képzőművészet tanárunkkal annak idején, már iránytű nélkül is megtalálom a híres emberek sírjait, de szívesebben lennék a fűtött lakásomban egy kád meleg vízben, James-el.

 

 

 

 * Pére Lachaise – Keleti temető néven is ismert Párizsban. Rengeteg művész, és híresség nyugszik itt, többek között Moliére, La Fontaine, Balzac, etc.
** Szokássá vált az író tisztelői között, hogy vörös csóknyomot hagynak a síron.
*** Na, jó, ez azért nem egészen így van… De most tekintsünk el ettől, meg attól a ténytől is, hogy éjjelre zárják a temetőt.
**** J’aime – szeretem 

***** Sorcellerie – bűvölet(varázslat)


Katharina-chan2014. 12. 03. 00:44:37#32029
Karakter: James Redcreek
Megjegyzés: Festőmnek


Csendesen simogat. A bágyadt béke átjárja a csontjaimat, s agyam kizárja a külvilágot pár röpke percre. Most annyira jó így.

- Meg kéne törölnöm a kezem. Össze fogom koszolni az ágyadat – motyogom szégyenkezve.

Mosolyogva csókol ajkaimra, szemében huncut szikrák pattognak.

- Szerintem inkább még jobban össze kellene kennem téged és akkor zuhanyozhatnánk együtt. Mit szólsz? – vigyorogja kajánul.

Pironkodva csóválom meg a fejem. Ezt ő sem gondolta komolyan.

- N-nincs nálam váltóruha és még csak délután van. – susogom a kifogásokat, majd körbekémlelek a szobában. – Merre van a fürdőszoba?

Bekísér, majd egy gyors kézmosás után magamra hagy. Pár pillanattal később a felsőmet beadja, amit azonnal magamra is veszek, utána magamra zárom az ajtót. Nedves törölközővel letörlöm a hasam alját, s a kezemet is letakarítom.

Nem vagyok normális. Csak most találkoztunk újra, s alig tisztáztuk a dolgokat, máris pajzánkodni kezdünk. Lehet, hogy ő ehhez szokott, ám én nem. Ezért is kéne neki egy tisztességes férfi, nem pedig egy olyan korcs, mint én.

Erőt veszek a kezdődő kétségbeesésemen, és visszamegyek hozzá a szobába.

- Valami baj van? – karolja át derekam. Hiányzott az érintése.

- Hát… most mi lesz? – suttogom zavartan.

- Hogy hogy mi lesz?

Tekintetében tömény értetlenséget vélek felfedezni. Talán rosszul fogalmaztam meg a kérdést.

- Ve-veled és velem… ve-lünk. – motyorászom.

- Én még mindig veled akarok lenni, minden téren. Ha engem kérdezel, még mindig járunk, már ha nem dobsz azért, amiért leléptem – mosolyog rám kedvesen. – Ha adsz még egy lehetőséget, ígérem, nem játszom el többé a bizalmad.

Ezt nem értem… Akkor nem haragszik rám, hogy idejöttem? Nem zavarja, hogy miattam nem tud találkozni más, értelmesebb, szexisebb férfivel?

A puha cirógatása térít magamhoz. Imádom, ahogy a hosszú ujjai a bőrömhöz érnek.

- Én nem dobnálak ki – vallom meg neki. Elvégre az is csoda, hogy elvisel engem.

- Ezt jó hallani. Akkor nem kell attól tartanom, hogy egyszer túlfeszítem a húrt és kipenderíted a hátsóm az ajtódon. Na de, ezt félretéve, folytatjuk ott ahol abbamaradt?

- Csak ha előbb válaszolsz egy kérdésemre. – pillantok fel rá. Határozottan biccent egyet, jelezve, megteszi. – Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? Te is tudod, hogy találhatnál sok más embert, aki illik hozzád. Valakit… akit bemutathatsz a barátaidnak és nem kell szégyellned.

Tekintetemet a padlóra szegezem. Szép a szőnyege. Nem szeretném hallani a válaszát, mégis muszáj volt megkérdeznem. Jobb, ha már most felkészítem magam arra, hogy kirak.

- Igazad van. Találhatnék más férfit magamnak. – kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – De nem akarok mást. Itt most nem az a kérdés, hogy ki illik kihez, és még ha erről lenne is szó te vagy a tökéletes nekem.

- De miért?! – kiáltok fel.

Nem értem, miért akar ennyire engem? Hiszen sokkal jobb lenne neki nélkülem. Minden ujjára, sőt, minden hajszálára jutna egy csodálatos ember. Nem pedig egy ilyen bajos, és semmire kellő személy, mint én.

- Ezt nem tudom megmagyarázni és kész! Tetszik a személyiséged, okos vagy, nem tapadsz rám a pénzem miatt, imádom a szemeidet, gyönyörű vagy, a testem úgy viselkedik melletted, mintha egy kanos tizenhét éves kölyök lennék és még ezt is imádom! Ez ellen nem tudok és nem is akarok tenni, szóval szokj hozzá, minél hamarább, hogy az enyém vagy! Érted?

- Én értem, amit mondasz. – cikázik tekintetem szemei, és a fal között.– Csak nehéz elhinni. Engem még… sosem akartak úgy, ahogy te mondod. És én... sokszor úgy érzem, hogy nem kéne veled lennem, mert jobbat érdemelsz.

- Mennyit is jelent neked ez az egész? – morran rám. – Szóval azt mondod, ha jön egy másik pasi, aki mondjuk, rám akaszkodik - mert megesik, mondjuk egy plázában vagy bárban - és odajönnek hozzám, te simán félreállnál, és azt mondod: vigyétek csak?!

- N-nem így értettem… - kapaszkodok karjába.

- Hát azt nagyon is remélem, hogy nem tennéd meg! Ha pedig ilyen helyzetbe kerülnénk, te odaállsz szépen mellém és kerek-perec megmondod, hogy „Ő az én pasim”, rendben?
- Jó – motyogom. Lehajtom a fejem, s ujjaim belevájnak izmos alkarjába. – Nem engedném, hogy mással legyél, ha te nem szeretnéd. Ám ha te küldesz el, azt elfogadom. Most is azért jöttem el idáig, hogy beszéljek veled.
- Csak miattam megszakítottad a tanulmányaidat? – pillant rám meghatottan.
- Nem egészen. Cserediákként vagyok itt.
- Az én okos szeretőm – vigyorogja elégedetten, olyan büszkeséggel a hangjában, amit még sosem halottam tőle.
- Sze-szerető? – pirulok el teljesen.
Megerősítésként forrón megcsókol, s fenekembe markol. Lábaim beleremegnek a szenvedélybe, mely belőle árad. Legszívesebben elvesznék ebben az érzésben.
- Pontosan – lihegi, miután elválik tőlem. – Most pedig találd ki, hogy mit csináljunk ma.
- Nincs semmi dolgod? – kérdem meglepetten. Azt hittem, hogy ő egy elfoglalt ember.
- Majd be kell mennem a galériába, de az ráér – hirtelen kiszélesedik a mosolya. – Eljössz megnézni a képeim?
Beleegyezően biccentek egyet, majd még hozzáteszem. – Előtte be tudnánk ugrani a lakásomra? Szeretném lepakolni a táskámat.
- Persze. Legalább meglesem, hol élsz.
Az a levakarhatatlan boldog mosoly, mely arcán honol engem is felvidít.
Természetesen kocsival megyünk, hiszen én az egyetemvárosban lakom, ami messze van a művész negyedtől. Közben kérdezget, hogy miket csináltam, meg, hogy hova szeretnék elmenni a városban.
- A Pére Lachaise*-be mindenképpen el szeretnék menni, de csak éjfélkor.
- Mit akarsz te csinálni éjfélkor egy temetőben? – pillant rám furcsálva.
- Oscar Wilde sírját megnézni – vágom rá.
Hirtelen felnevet.
- Még ha éjszaka mész sem tudod megcsókolni a sírját**, mivel körbevették üveggel az egészet.
- Akkor fölöslegesen hoztam magammal rúzst – jelentem ki halálosan komoly hangon.
Lucien szemei kikerekednek, ahogy az utat figyeli, majd rám sandít.
- Tényleg hoztál magaddal? – mikor nem válaszolok, folytatja. – Megnéznélek kisminkelve.
- Bolond – nevetek fel. – Nem azért mennék oda, hogy csókkal illessem a sírját. Még régebben olvastam valahol, hogy ha éjfélkor a sírnál vársz, akkor előjön Wilde, hogy magával vigyen a sírba, és az öröklétben a kedvese legyél.***
- Szóval lecserélnél egy hullára – kanyarodik be az utcába, ahol lakom. – Mondhatom szép dolog.
- Luc, ez csak egy mese.
- Akkor sem mész oda, még a végén magával visz – parkol le a bérház előtt.
- Szerintem, ha fel is jönne, akkor is csak az ő hercegecskéjét keresné – sóhajtom álmodozva. – Bár már biztos együtt vannak a mennyországban. Pont, mint a Boldog herceg és a fecskéje.
- Hercegecske? – kérdi értetlenül. – Meg mi ez a fecske dolog?
- Oké nem herceg. Lord Alfred Douglas. Miatta hagyta el a feleségét, és miatta is halt meg. Ez valahogy olyan szomorú. A fecske pedig a Boldog herceg című novellájában van benne. Nagyon szeretem Wilde írásait, szóval nem fogod megúszni, elolvastatom veled – nevetem.
- Oké – vonja fel a szemöldökeit. – Akkor sem mész oda, egyedül biztos, hogy nem.
- Akkor elkísérsz? – pillantok rá.
Belegyezően bólint, majd int, hogy ki kéne szállni. Szótlanul sétálunk fel a harmadikra. Az épület amolyan diákszálló féle. Kicsi lakások, amik olcsók, és közel vannak az egyetemhez.
Nem nagyon tudom körbevezetni Lucien-t, hiszen az egész lakás egy mini garzon, de a maga 30 m2-ével pont elég nagy, ahhoz, hogy élni lehessen benne.
- Kérsz kávét, vagy valami mást? – pillantok vendégemre.
- Köszi, most nem – feleli, miközben az asztalomon lévő könyveket tanulmányozza.
Gyorsan leteszem a táskámat a kihúzható kanapé sarkába, melyen macskám is szunyókál. Magamhoz veszem az irataim, és zsebre vágom tárcámmal egyetemben. A fal mellett álló gondosan becsomagolt képeket felemelem, és Lucien-nek nyújtom át.
- Hát ezek? – kérdi értetlenül.
- Nekem nem kellenek – jelentem ki. – Nálad sokkal jobb helyen lesznek.
- Biztos?
- Igen.
- Akkor menjünk a galériába – fonja derekam köré egyik karját. Jó érzés, ahogy átölel.
Természetesen a galéria a Montmarte-on van, így ugyanazon az úton megyünk vissza, mint amin jöttünk.
Ez a galéria nem olyan hivalkodót, mint a new york-i, de határozottan van benne valami elegancia, melybe a szabadszelleműség is belevegyül. Tetszik. Mielőtt belépnénk, a szemembe húzom csuklyámat, amit Luc csak egy nem tetsző sóhajjal fogad.
Odabenn azonnal letámad minket Lucien asszisztense.
- Hol a fenében voltál? – esik neki. – Már órákkal ezelőtt itt kellett volna lenned!
Hagyom, hogy megbeszéljék a dolgokat, így egyedül indulok körülnézni. A képeken pedig saját magamat látom viszont. Nyolc darab kép, még egy teremnyi sem, de elképesztőek. Nem hiszem el, hogy Lucien mindet emlékezetből festette. Bár a nagyobb kérdés az, hogy miért.
Gondosan megszemlélem őket. Tenger, szemzerű csillagokkal, kettősséget tükröző mitikus festmény, de az utolsó… Az utolsóba azt hiszem beleszerettem. Én vagyok rajta, de mégsem. Csak a felsőtestem van a képen, ezerszín liliomokból álló csokrot ölelek magamhoz, melyektől pusztán a csupasz vállaim, s az arcom látszik, szemeim félig lehunyva, mintha virágokat figyelném. A háttér a szürke különböző árnyalataiból áll, így egyszerre távoli, s közeli a kép. Egyszerűen letaglóz, az az érzés, amit kép vált ki belőlem.
- Na, milyen? – lép mögém, közben körém fonja karjait. – Már percek óta csak ezt a képet bámulod.
- Elképesztő suttogom – ámulva.
Nem találok szavakat, pedig azokkal keresem a kenyerem.
- A másik két képet is kiállítjuk. Amiket itt látsz, nem eladóak.
- Luc – lehelem döbbenten felé fordulva.
- Nem engedhetem, hogy bárki is „hazavigyen téged” rajtam kívül – mosolyogja. – Mellesleg hoztam neked egy katalógust, bár ezen még módosítunk majd – nyomja a kezembe a kicsi füzetet.
Lucien Liones: J’aime****
Elsőre nem hiszem el, amit látok.
- Ez… - nyögöm köldökig pirulva.
- Csak egy kis játék a neveddel – suttogja, majd egy pillekönnyű csókot hint ajkaimra, mintha nem számítana, hogy minden látogató minket figyel.

 

* Pére Lachaise – Keleti temető néven is ismert Párizsban. Rengeteg művész, és híresség nyugszik itt, többek között Moliére, La Fontaine, Balzac, etc.
** Szokássá vált az író tisztelői között, hogy vörös csóknyomot hagynak a síron.
*** Na, jó, ez azért nem egészen így van… De most tekintsünk el ettől, meg attól a ténytől is, hogy éjjelre zárják a temetőt.
**** J’aime – szeretem 



Moonlight-chan2014. 10. 16. 00:02:48#31620
Karakter: Lucien Liones




Szipogva megtörli a szemeit, nem szeretem sírni látni. Neki mindig nevetnie kéne, olyankor a legszebb.

- Ez önellentmondás. A kapcsolatunk miatt kellett elmenned, így köze volt…
- Tudod, hogy értettem – vágok közbe.

Igen köze volt hozzá, de nem azért mert undorodom tőle, hanem mert az apja egy paranoid, mániákusan védelmező seggfej, aki azt hiszi, hogy mindenki James-nek akar ártani. Közben pedig nem veszi észre, hogy azzal árt neki a legtöbbet amit csinál.

- Muszáj telefonálnom. – nyögi egy perc csend után.

Remegő kezekkel előhúzza a telefonját a zsebéből, majd az anyja számára kattintva kihangosítja.

Most rá akar kérdezni, hogy igazat mondok-e?
- Szia, kicsikém! Valami baj van, hogy ilyen korán hívsz? – szól bele már az első csengés után.

- Szia. Itt már lassan dél van. Apa ébren van már?
- Történt valami, ugye? Olyan komor a hangod.
- Csak keltsd fel aput, és hangosítsd ki a telefont! – mondja színtelen hangon. - Szeretném, ha te is hallanád a beszélgetést.

Valahol örülök annak, hogy hisz nekem, de gondolom ez nem lesz egyszerű neki. Nehezen tudom elképzelni milyen érzés lehet, de legalább itt van. Ez pedig nagyon jó.

Míg az anyja felébreszti az apját, közelebb húzom magamhoz Jamest. Érezni, hogy valóban fogyott, kicsit könnyebb mint volt. Szorosan átkarolva tartom és hagyom, hogy nekem dőljön, közben nyugtató mozdulatokkal simogatom a haját. Ez is megnőtt, hosszabb lett.

- Igen?

Elfintorodom a hangra. Nem mondhatnám, hogy repesek az örömtől a viszonthallásra, azt reméltem soha többé nem is látom, de a helyzet másképp alakult.

Mély levegőt vesz mielőtt megszólal, nem megy neki egyszerűen.
- Tényleg megfenyegetted Lucient, hogy feljelented őt, ha nem hagy el?
Síri csend a vonal végén. Mindenki ledöbbent, főleg hogy az anyja nem is tudott erről. Egy éles csattanás után - amit én pofonnak mondanék - elkezdődik a kiabálás.
- Hogy mit csináltál Simon??! Nem megmondtam, hogy ne szólj, bele a gyerekek dolgába? Ezt most nem úszod meg! Azonnal bocsánatot kérsz tőlük, a többi szankciót még megbeszéljük, és talán nem válok el tőled azonnal!

Kiabál Eleonora olyan hangosan és dühösen, ahogy még nem hallottam.

Ezt akartam elkerülni. Azok után, hogy James megbízott bennem és a borzalmas tapasztalatai ellenére nyitott felém nem akartam, hogy minden a feje tetejére álljon.
- De én csak Jamie-nek akartam jót!
- A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – suttogja remegő hangon, ujjaival görcsösen kapaszkodik a pulóverembe, az arcán könnycseppek gördülnek le.
Könnyedén az ölembe pakolom, hogy még jobban magamhoz szoríthassam őt. Borzasztóan hiányzott, eddig nem is érzékeltem mennyire, de nem épp így képzeltem volna a viszontlátást.

- Ne sírj szépségem! Nem állnak jól neked a könnyek.
- Az a mocsok is ott van? – fröcsögi a telefonból a gyűlölködő hang.

Nem kell ez most. Odahajolok és kinyomom a készüléket és ki is kapcsolom. - Lemerült.
Próbál mosolyogni, de végül csak még jobban sírni kezd. A nyakamba fúrja az arcát és erősen szorít magához, én meg hagyom, had tegye ami jó neki.

- Sajnálom. Annyira sajnálom!
- Neked nincs miért bocsánatot kérned. Gyere, pihenjünk le. Később mindent megbeszélünk.

Meg sem várom, hogy felálljon, felemelem és a hálószobába viszem. Az ágytámlának támaszkodva ülök, ő félig rajtam összegubózva lassan megnyugszik. Kipirosodtak a szemei és szorgosan törölgeti is őket az arcával egyetemben, hogy eltűntesse onnan az árulkodó nedvességet.
- Jól vagy?
- Igen – mosolyog szomorúan – Bár még kell egy kis idő, míg teljesen elfogadom a történteket.
- Újra el fogom nyerni a bizalmad – ígérem halkan, és meg is tartom. – Ugye tudod, hogy hiányoztál?
- Te-te is hiányoztál.
- Mennyire? – mosolygok rá csábítón, próbálom elterelni a figyelmét, hogy ne feküdjön itt ilyen letörten.

Lecsúszok mellé, hagyom, hogy ő ágaskodjon hozzám és csókoljon meg abban a tempóban ami neki kényelmes. Ahogy hozzám simul, az mindent elmond, neki is legalább annyira hiányzott ez, mint nekem.

Csók közben a hátára simítok, gyengéden cirógatom a bő pulóveren keresztül, majd engedve a kísértésnek lejjebb kalandozok. Birtoklón markolok a fenekébe, a formáiból nem vesztett semmit, azt a kis súlyt meg majd visszaszedi szépen.

Érzéki kis nyögése bizsergető, hiányzott ez a hang is, mint minden. Míg ott nem hagytam, észre sem vettem, hogy mennyire hozzászoktam és sok tekintetben alkalmazkodtam hozzá. Majdnem úgy, mintha már együtt éltünk volna.
- Többé nem engedlek el – suttogom a fülébe. A fogaimmal végigharapdálom az íves kagylót, aztán a nyakát is kezelésbe veszem. Egyetlen érzékeny pontot sem felejtettem el. Ő pedig ugyanolyan őrjítően reagál, ugyanolyan vadítón sóhajtozik, mintha már jóval messzebb tartanánk.

– Te vagy a legszexibb ember, akit eddig láttam. – duruzsolom a fülébe miközben kiszabadítom a felsőjéből a csodás testét.
- Elromlott a tükröd?

A nevetéstől megremeg a kezem és kicsúszik a nadrág gombja az ujjaim közül. Miután mégis sikeresen kigomboltam felpillantok rá, de teljesen máshol jár.

Ez nem szép, főleg, hogy én utána epekedem ő meg simán elkalandozik. Büntetésül a megharapdálom a köldöke körül, a tekintete azonnal rám szegeződik.

- Ne gondolkodj! Most már itt vagy, nem érdemes apád miatt rágódnod.

Elpirulva bólint, mint mindig. Kezd visszatérni a negyedórával ezelőtti sokkból, ha már ilyen édes arcot vág. Végignézek rajta, a testét néhol pirosló harapások ékesítik, amik ugyan el fognak tűnni, de ő akkor is ez enyém marad és senki másnak nem engedem át, soha.

- Gyönyörű vagy. És csak az enyém. Egyedül az enyém.
- Luc – nyögi a kezem után kapva, ami a nadrágja dudorodó részét simogatja – Ne! Én most tényleg nem…
Elhúzom a kezem, egy pillanatig csendben tanulmányozom az arcát. Akarom őt, de erőltetni nem fogom.

- Akkor csak segítünk egymásnak – mondom végül az ajkaihoz hajolva.

Egyikünknek sem lenne jó így maradni, legalább ennyi legyen, ha többet most nem is.

Csók közben kiszabadítom a nadrágjából, fél kézzel a sajátomat is kibontom. Egészen hozzá simulok, a keménységünk is egymásnak feszüljön. Megremeg a testem a kéjes érzésre, nyögve fogom meg James kezét és a kettőnk vágyára simítom, hogy egyszerre kényeztessen mindkettőnk.

A nélküle töltött éjszakákon látott erotikus álmok meg sem közelítik a valóságot, mikor a puha keze végigsiklik a teljes hosszomon égető bizsergést hagyva maga után. Minden ujját külön érzem magamon és ez fenséges. Kezeim megállíthatatlanul járják be minden kicsi izmát, végigsimítok a hátán, elveszek a puha sűrű hajában, mélyen magamba szívom az illatát és ismét az ajkaira tapadva marcangolom bele-bele nyögve az édes kínt, amit a kezével okoz. Majdnem egyszerre élvezünk el, és csak ekkor engedem el őt, hogy levegő után kaphassak, de végig rajta tartom a szemem.
- Imádnivaló vagy szépségem – csókolok a kezére, nem foglalkozva azzal, ami rajta van – Még számtalanszor látni akarom, ahogy elélvezel.
Elvörösödve süti le a szemeit, hihetetlen, hogy mennyire édes.

Nem szakítom meg a békés csendet, nem is akaródzik felkelni. Szerencsémre nem kell sehová se mennem, így nyugodtan lustálkodhatom egy kicsit. A tiszta kezemet a derekára simítom és lassan cirógatni kezdem. Muszáj hozzáérnem és bepótolnom azt az elvesztegetett három hónapot, mert a testem minden porcikája ki van éhezve rá.

- Meg kéne törölnöm a kezem. Össze fogom koszolni az ágyadat.

Gonosz mosollyal hajolok hozzá és röviden megcsókolom. – Szerintem inkább még jobban össze kellene kennem téged és akkor zuhanyozhatnánk együtt. Mit szólsz?

Elvörösödik, de megrázza a fejét. Sejtettem, hogy ez a válasz, de nem lett volna rossz.

- N-nincs nálam váltóruha és még csak délután van. – suttogja a párnát babrálva, majd felül és körülnéz. – Merre van a fürdőszoba?

Megmutatom neki és én is megyek vele. Megmosom a kezem, majd összeszedem az ágy mellé dobált felsőket és neki is visszaadom a sajátját. Azonnal bele is bújik, ő biztos nem az a fajta, aki félmeztelenül lazítana egy jó mozifilm előtt.

Helyrerázom az ágyat is csak hogy adjak időt neki míg összeszedi magát, de végül előbotorkál a fürdőből.

- Valami baj van? – lépek oda hozzá és átkarolom a derekát.

- Hát… most mi lesz?

- Hogy hogy mi lesz? – nem értem.

- Ve-veled és velem… ve-lünk. – motyogja zavartan.

Részemről ez nem is kérdés. – Én még mindig veled akarok lenni, minden téren. Ha engem kérdezel még mindig járunk, már ha nem dobsz azért amiért leléptem. Ha adsz még egy lehetőséget, ígérem nem játszom el többé a bizalmad.

Megsimogatom az arcát, iszonyú édes mikor ilyen meglepetten néz.

- Én nem dobnálak ki.

- Ezt jó hallani. Akkor nem kell attól tartanom, hogy egyszer túlfeszítem a húrt és kipenderíted a hátsóm az ajtódon. – mosolygok rá. Elég elképzelnem a dühös James szikrázó szemeit és máris vigyorogni van kedvem. – Na de, ezt félretéve, folytatjuk ott ahol abbamaradt?

Párizsban sokkal többet tudnánk szórakozni. Itt minden van amit csak el lehet képzeli a visszafogott eleganciától a bohém szabados világig. Rengeteg helyre akarom elvinni. Még engem is megdöbbent az a tény, hogy nem a szex az első. Az is nagyon jó vele, de valahogy az fontosabb lett, hogy jól érezze magát.

- Csak ha előbb válaszolsz egy kérdésemre. – bólintok. – Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? Te is tudod, hogy találhatnál sok más embert, aki illik hozzád. Valakit… akit bemutathatsz a barátaidnak és nem kell szégyellned.

Nem engem néz, hanem a szőnyeget, mint aki most kapta meg a halálos ítéletet.

A saját magáról alkotott képe már nem döbbent meg annyira, megszoktam, hogy nem értékeli magát. Az viszont még mindig meglep, ahogy a kapcsolatunkat kezeli.

- Igazad van. Találhatnék más férfit magamnak. – megfogom az állát és magamra irányítom a tekintetét. – De nem akarok mást. Itt most nem az a kérdés, hogy ki illik kihez, és még ha erről lenne is szó te vagy a tökéletes nekem.

- De miért?! – kiáltja elkeseredetten.

- Ezt nem tudom megmagyarázni és kész! Tetszik a személyiséged, okos vagy, nem tapadsz rám a pénzem miatt, imádom a szemeidet, gyönyörű vagy, a testem úgy viselkedik melletted mintha egy kanos tizenhét éves kölyök lennék és még ezt is imádom! Ez ellen nem tudok és nem is akarok tenni, szóval szokj hozzá, minél hamarább, hogy az enyém vagy! Érted?

Csak bámul rám azokkal a csábító szemeivel, én meg már nem tudom, hogy nevessek-e magamon, hogy ennyit győzködök valakit, hogy ne akarjon odavetni egy rakás másik pasinak, vagy a hajamat markoljam, amiért mindig ilyen gondolatai vannak. Mint akinek szelektív hallása van és csak azt halja meg a mondandómból ami neki tetszik a többi pedig átsiklik rajta.

- Én értem amit mondasz. – suttogja a szemembe nézve, de néha mégis kényszerűen oldalra pillant – Csak nehéz elhinni. Engem még… sosem akartak úgy, ahogy te mondod. És én... sokszor úgy érzem, hogy nem kéne veled lennem, mert jobbat érdemelsz.

Ezt így még egyszer sem mondta ki, de most jó, hogy megtette. Ha nem beszél, nem tudom mi baja van, és amilyen okos, olyan sokat gondolkodik marhaságokon.

Egy valami azonban eléggé irritál.

- Mennyit is jelent neked ez az egész? – kérdezem kicsit számon kérő hangon, de ez most először ragadta meg a figyelmem. – Szóval azt mondod, ha jön egy másik pasi, aki mondjuk rám akaszkodik - mert megesik mondjuk egy plázában vagy bárban - és odajönnek hozzám, te simán félreállnál és azt mondod: vigyétek csak?!

Ez a gondolat eléggé zavaró. Én még csak azért is dühös és féltékeny lennék, ha valaki hozzáérne, ő meg az utcán haladókat bámulva azon gondolkodik, hogy „Ez a férfi vajon hogy mutatna Lucien mellett”?!

- N-nem így értettem… - motyogja a karomra simítva.

- Hát azt nagyon is remélem, hogy nem tennéd meg! Ha pedig ilyen helyzetbe kerülnénk, te odaállsz szépen mellém és kerek-perec megmondod, hogy „Ő az én pasim”, rendben?


Katharina-chan2014. 10. 13. 15:20:06#31602
Karakter: James Redcreek
Megjegyzés: Festőmnek


Monsieur Tatin egy igazán kedves kis kávézóba vezet. Csendesen iszogatom a teámat, míg ő a párizsi életről mesél. A viccesebb anekdotáin el-elmosolyodom.
- Cecil, mióta használod te a mobil telefont? Sosem szoktál… sms-t írni. – szólítja meg valaki. A hangra felkapom a fejem. Lucien... - James…
Hogyan? Miért? Miért most? Még mindig annyira jó képű. Elég rá egy pillantást vetnem, hogy megakadjon a légzésem.
- Megláttam az utcán és felismertem a képeidről. – somolyogja Cecil. Ám most nem érdekel, hisz itt van Ő.
- Te… hogy kerülsz ide? – kérdi meglepetten.
Hát persze. Neki ott a barátja, én pedig csak egy rosszul elvarrt szál vagyok az életében.
- Én-én… már megyek is. – suttogom. Felkelni viszont nincs esélyem, hiszen ismerősen erős kezek marnak a vállaimba, s tartanak korábbi helyemen.
- Azt már nem. Itt maradsz. – morran fel, mire reszkető gyomorral dermedek meg. – Cecil…
- Majd találkozunk Lucien. – hagy vele kettesben.
Luc felém fordul, majd végigmustrál. Úgy néz, mintha próbálna az emlékezetébe vésni engem. Puhán simít végig arcomon.
- Borzasztóan hiányoztál szépségem. – suttogja.
Ajkaimra hajol, s egy birtokló csókkal bódít el. El kéne taszítanom, de képtelen vagyok rá, csak kapaszkodom ingébe, mintha az lenne az egyetlen, ami itt tarthat. Önkéntelenül viszonzom a forró csókot, s képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Ujjai végigbizsergetik fejbőrömet.
- Luc… nem kapok… levegőt. – lihegem ajkaiba.
- Sajnálom James, de nem bírtam magammal. Most sem bírok sokáig.
Zavartan pillantok el róla. Hiába emeli meg fejem a szokásos mozdulattal, mégsem nézek a szemeibe. Hogyan is nézhetnék? Hiszen egyértelműen a tudtomra adta, hogy csak játéknak kellek… vagy még annak se.
- Gyere velem! – ragadja meg kezem.
Először nemet akarok mondani, de mikor meglátom, hogy mindenki minket figyel, akkor szinte kirohanok az utcára. Felveszem a kapucnim, s indulnék is, ám Lucien nem enged.
- Gyere velem James. – érinti meg arcomat gyengéden.
- Miért?
Nem értem, mit akar, hiszen én csak egy eldobott játék vagyok.
- Mert… kettesben akarok lenni veled, mielőtt újra megcsókollak, és mert magyarázattal tartozom. Egy saroknyira lakom innen.
Egy pillanatig csak figyelem, majd megingatom a fejem. Biztosan csak a barátjának akar megmutatni, mint valami volt kis kedvencet. Nem engedi el a kezemet, így pedig nem tudok szabadulni.
- Itt az egész művész negyed előtt foglak megcsókolni, ha nem jössz velem. – fenyeget meg.
- Sajnálom… - törnek fel belőlem a szavak. Nem lenne jó, ha rombolnám a reputációját, főleg nem az otthonában. - Én nem akartam, hogy te…
Könnyek öntik el a szemem. Annyi mindenért kell tőle bocsánatot kérnem! Puhán von maga után, én pedig nem tiltakozom. Bolond vagyok, de ezt tudom jól. Lehajtott fejjel követem, s közben élvezem kezének melegét. Már egy egyszerű érintés is boldoggá tesz. Talán… talán tényleg nem undorodik tőlem. Annyira.
A lakás nem hatalmas, de nem is kicsi. Ízléses bútorok, kellemes színek, barátságos érzést nyújt. A meleg miatt kénytelen vagyok megválni a kabátomtól. Lucien homlokát ráncolva lép elém. Tudom, hogy szörnyen nézek ki, egyszerűem gusztustalanabb vagyok, mint eddig bármikor.
- Fogytál. – jelenti ki a nyilvánvalót. – Miattam?
Felelet helyett inkább a pulcsim kezdem babrálni. Most jól esik a csend. Szavak nélkül nehezebb hazudni.
- Nézz rám, kérlek. – simogatja meg a karom, csak egy pillanatra nézek rá, majd elfordulok. Nem szeretném látni a szemében a megvetést, és kárörvendést. – Ne csináld ezt James, még mindig gyönyörű vagy.
Magához von, azonban a testem merev, hisz tudom, nem kedvességből teszi mindezt. Minden érintésével kigúnyol engem.
- Nem kell ezt mondanod. – sóhajtom. – Pontosan tudom, hogy nézek ki.
- Nem tudod… - államnál fogva emeli meg a fejem. Lehunyom a szemeim, hogy ne lássam az arcát. - … annyira kívánlak, hogy alig bírom visszafogni magam. Talán nem is tudom…
Puhán végigpuszilgatja az arcom minden négyzetcentijét, mintha tényleg érnék valamit, majd ajkaimra tapad. Lágyan csókol, s mégis erőteljesen, szinte elolvadok az érzéstől. Ujjai felsiklanak a csupasz hátamon. Mikor bordáimhoz ér megrándulok, mivel csikiz. Miután elszakad tőlem, csak mosolyogva figyel.
- Olyan szép vagy… szeretkezni akarok veled, most rögtön. – mormolja vágyterhes hangon.
Döbbenten kezdek tátogni, mint egy hal, amit ő ki is használ. Ismét megcsókol, ám most dokkal szenvedélyesebben. Teljesen elbódít az érzés, így hagyom, hogy irányítsa a testem. Karjaim nyaka köré fonódnak, mire a fenekembe markol. Hirtelen valami puhát érzek meg magam alatt, de engem nem tud érdekelni. Csak a forró, és fűszeresen finom ajkaié a figyelmem. Ajkaival felsőtestemen barangol. Minden apró érintésre megremegek. Mikor ajkai mellbimbómra tapad, önkéntelenül feszül ívbe a testem. Nadrágom bontogatja, mire végre észre térek. Nem lehet! Neki van valakije!
- Hagyd abba! Nem akarom… - préselem ki magamból. Ruháim igazgatva menekülök ki alóla. - Hol… hol van a barátod?
Hangom sajnos számon kérőbbre sikeredett, mint szerettem volna. Pedig igazából semmi közöm az egészhez.
- Nincs barátom… - pislog rám értetlenül.
- Most is hazudsz! – csattanok fel.
- Nem hazudok, nincs barátom.
Valamiért körbenéz, mintha azt remélné, hogy nincs itt az a fiú.
- Láttam Lucien! Benne volt a képetek az újságban!
Nem tudom elfojtani a könnyeimet. Közelebb ül, majd kényszerít, hogy ránézzek.
- Fogalmam sincs mit láttál, de nincs senkim James.
- Megcsókoltad… Azt a modellt… a múzeum előtt.
- Amable… - leheli maga elé némi gondolkodás után. - Nem láttam, hogy fotóztak.
- Még mindig tagadod?
- Félreérted szépségem. – ültet az ölébe. – Amable olyan mintha az öcsém lenne, együtt nőttünk fel az árvaházban. Az a csók… az erotikus múzeum új kiállításán volt. Egy csók volt a belépő, de Amable még csak nem is meleg, élettársa van. Érted már?
Áttanulmányozom vonásait, hátha találok benne valamit, ami azt igazolná, hogy nem mond igazat. Nem lelek erre utaló jeleket, így bólintok, ám nem hiszek neki teljesen.
- Féltékeny voltál? – kérdésével azonnal zavarba hoz. – Én is őrülten féltékeny lettem volna, ha téged látlak másnak a karjaiban. Szétvetett volna a düh.
Most ismét hazudik. Nem tudok kiigazodni rajta. Egyszer igazat szól, majd a következő mondatával meg is öli azt.
- Miért? – nyögöm ki. – Ha annyira érdekelne… akkor nem… éppen ezért nem akartam lefeküdni veled! –csattanok fel. – Tudtam, hogy nem leszel ott, mikor felébredek! Tudtam! – arcomon útnak indul néhány könnycsepp. Gyenge vagyok. – Mindig ez történik! Annyira rossz volt? Annyira undorodtál a testemtől, hogy inkább hazajöttél?!
- Nem miattad volt James! Nézz rám! – szól rám. – A tested minden porcikája tökéletes. Fantasztikus volt az az éjszaka, a lehető legjobb.
- Elmentél… – zokogom.
Hajába túr, majd halkan megszólal.
- Nyugodj meg és elmondom miért mentem el, de… vagy nem hiszed el, vagy csak rosszabb lesz. Nem akartam megmondani…
Szemeim törölgetve pillantok rá. Tudnom kell.
- Aznap reggel hazamentem, mert megfeledkeztem a kötözetőkről. Fel akartalak hívni, hogy szóljak, de beállított az apád.
De… Miért menne apu Luc-hoz? Jajj! Ugye nem verekedtek?
- Apa nálad járt?
Biccent egyet.
- Oké, ezt egyszerűebb lesz dióhéjban kimondani… megfenyegetett, hogy börtönbe juttat, ha nem hagylak téged békén és nem tűnök el az életedből.
Darálja le, bennem pedig megáll az ütő. Apa…
- Természetesen nem akartam megtenni. Azt mondta szexuális zaklatásért letartóztathat… bizonyítékként pedig felhozhatja azt, ami a színházban történt. Emlékszel? Sírva futottál előle, én meg nem akartalak elengedni. Rengetegen látták és kívülről erőszakoskodásnak tűnhetett. Beperelhettem volna, és természetesen nem megyek a sittre, de tudod mi lett volna akkor… cirkusz… tanúskodás… nem akartam, hogy amiatt utálj meg.
Nem tudok magamhoz térni. Akkor nem Lucien árult el, hanem apa. Ez túl sok!
- Jól vagy? – hallom meg a kérdését, de mintha víz alatt lennék.
- Én… én most nem tudom…
- Igyál! – nyom a kezembe egy poharat.
Kortyolok párat a hűs vízből, majd visszaadom. Most inkább valami tömény kéne.
- Mond hogy ez nem igaz… kérlek! Hazugság ugye? Csak le akartál rázni, megszabadulni tőlem…
- James, nem! – arcomat tenyereinek bölcsőjébe zárva kényszeríti ki a szemkontaktust. – Eszembe sem volt otthagyni téged. Aznap lett kész az új lakásom, be akartam költözni! A cuccaim még mindig ott vannak! Csakis azért jöttem haza, mert nem akartam, hogy miattam legyenek problémáid, ahhoz túl fontos vagy nekem. Csak ezért, semmi köze nem volt ahhoz, ami kettőnk között történt. Elhiszed ugye?
- Ez önellentmondás – motyogom. – A kapcsolatunk miatt kellett elmenned, így köze volt…
- Tudod, hogy értettem – szakít félbe.
Zavartan hallgatok pár percig, s csak nézek ki a fejemből. Ez képtelenség. Az órámra nézek. Még nincs dél, így lehet, hogy haragudni fognak, de most nem érdekel.
- Muszáj telefonálnom.Vontatottan veszem elő a telefonom. Azonnal felhívom anyát, és kihangosítom.
- Szia, kicsikém! Valami baj van, hogy ilyen korán hívsz? – csicsergi anya. Nos, igen, ő is pacsirta típus akárcsak én. Hajnalban már mindketten talpon vagyunk, bezzeg apa egy igazi medve.
- Szia. Itt már lassan dél van – mondom halkan. – Apa ébren van már?
- Történt valami, ugye? Olyan komor a hangod.
- Csak keltsd fel aput, és hangosítsd ki a telefont! Szeretném, ha te is hallanád a beszélgetést.
Hallgatjuk, ahogy anya ébresztgeti apát, közben Lucien közelebb von magához, és a hajamat kezdi simogatni.
- Igen? – morran bele a telefonba.
Veszek egy mély lélegzetet, mielőtt bele kezdek.
- Tényleg megfenyegetted Lucient, hogy feljelented őt, ha nem hagy el?
Fél pillanatig csak a vonal zúgása hallatszik, majd egy éles hang, és csattanás.
- Hogy mit csináltál Simon??! Nem meg mondtam, hogy ne szólj, bele a gyerekek dolgába? Ezt most nem úszod meg! Azonnal bocsánatot kérsz tőlük, a többi szankciót még megbeszéljük, és talán nem válok el tőled azonnal – kiabálja anya torkaszakadtából.
- De én csak Jamie-nek akartam jót! – jön a mentegetőzés.
- A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – jegyzem meg halkan, mire mindketten elhallgatnak.
Arcomon a könnyek patakokban folynak. Hihetetlenül nagyot csalódtam most apámban. Az ajkaimat rágom, nehogy hangosan felzokogjak, mire Lucien az ölébe emel, s a hajamba csókol.
- Ne sírj szépségem! – csitít. – Nem állnak jól neked a könnyek.
- Az a mocsok is ott van? – hallatszik a hörrenés, majd Luc egyszerűen kinyomja a készüléket, s ki is kapcsolja.
- Lemerült – mosolyogja.
Talán máskor nevetnék ezen, ám most nem tudok. Könnyeim még mindig megállíthatatlanul potyognak, így arcomat Lucien illatos nyakába fúrom.
- Sajnálom – zokogom bőrébe. – Annyira sajnálom!
- Neked nincs miért bocsánatot kérned. Gyere, pihenjünk le. Később mindent megbeszélünk – emel fel, s karjaiban visz az ágyig. Nem tesz le, inkább velem az ölében heveredik el. Addig maradunk így, míg teljesen meg nem nyugszom.
- Jól vagy? – kérdi halkan.
- Igen – villantok egy szomorú mosolyt. – Bár még kell ez kis idő, míg teljesen elfogadom a történteket.
- Újra el fogom nyerni a bizalmad – suttogja a hajamba. – Ugye tudod, hogy hiányoztál?
- Te-te is hiányoztál.
- Mennyire? – mosolyog rám csábítóan.
Belemegyek a játékba, s kissé félve, de megcsókolom hívogató ajkait. Reszketve simulok hozzá. Annyira jó érzés végre a karjaiban lenni. Végigsimít hátamon egyenesen le a fenekemig, amibe bele is markol. Felnyögök, mire nyelve bekíváncsiskodik a számba. Ugyanolyan szenvedéllyel csókol, mint Amerikában. Ígéret íze van.
- Többé nem engedlek el – lehel fülemben. Végigharapdálja a fülkagylóm, majd nyakamra tér át. Közben fél kézzel próbál kibontani a ruháimból. – Te vagy a legszexibb ember, akit eddig láttam.
- Elromlott a tükröd? – kérdem kedvesen, ám ténykedésétől erősen zihálva, mire felnevet.
Számomra ő a leg. Egyszerűen Lucien egy tökéletes férfi, és nem tudom felfogni, mit is akar tőlem a nyilvánvalón kívül. Neki egy édes és törékeny fiú mellett kéne lennie, aki boldoggá teszi, nem pedig velem. Esetleg egy csinos nővel, aki gyermekeket, családot adhat neki.
Merengésemből egy a köldökömet ért érzéki harapás ránt ki.
- Ne gondolkodj! – m orran rám. – Most már itt vagy, nem érdemes apád miatt rágódnod.
Elszégyellem magam, hiszen nem ezen járt az agyam. Csak pirulva bólintok egyet. Tényleg szörnyű ember vagyok. Lucien kibont a felsőmből, és mély elégedettséggel pillant le rám. Vigyorogva szemléli a harapásokat, amiket rajtam hagyott.
- Gyönyörű vagy. És csak az enyém. Egyedül az enyém.
Úgy hajtogatja, mintha bárki isel akarna bvenni tőle. Pedig ez nincs így, én egyedül az övé vagyok.
- Luc – nyögök fel, mikor a nadrágon keresztül végigsimít vágyamon. – Ne! Én most tényleg nem…
Még nem tudnék lefeküdni vele. Túl mély sebet ejtett rajtam az, hogy ott hagyott, de elutasítani sem szeretném. Azt hiszem, ezt nevezik patthelyzetnek.
- Akkor csak segítünk egymásnak – mormogja.
Ismét csókba von, közben saját nadrágját bonja ki, rögtön le is rúgja, majd engem is lecsupaszít. Hozzám simítja csupasz ölét. Felnyüsszenek az érzésre, hiszen én is vágyom rá. Saját jobbjával megragadja az enyémet, egymásnak feszülő péniszünkre kulcsolja kezemet, miközben még mindig a markában van. Engedem, hogy ő irányítsa a mozgást. Annyira remeg a kezem, hogy csoda, hogy még tudja tartani. Szabad keze testemen kalandozik, ám én sem vagyok rest. Cirógatom, és csókolom, ahol csak érem. Elképzelhetetlenül hiányzott, és nem csak a testi kielégülés végett. A nyakam marcangolása alatt morog valami, de nem értem, mit. Nyöszörögve adom meg magam a megkönnyebbülésnek, néhány csuklómozdulat után Luc is elélvez. Annyira csábító az arca, miközben elélvez.
Mellém gördülve szusszan egy nagyot.
- Imádnivaló vagy szépségem – emeli ajkaihoz ragacsos jobbom. – Még számtalanszor látni akarom, ahogy elélvezel.
Arcomat elönti a forróság, és megszólalni sem vagyok képes. Lucien egyszerűen túl jó nekem.



<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).