|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Alysha | 2016. 11. 22. 13:38:21 | #34791 |
 Karakter: Tristen Shelby
Megjegyzés: Kezdés, a koffeinfüggésért
Semmi bajom nem lenne a korán keléssel, amennyiben a reggelek délután négykor kezdődnének. A másnap sajgón, és drámaian ér utól, és kiterít lesből támadva. Ha nem lenne elég a fejemben lüktető fájdalommal balettozó rinocérosz csorda, még a klasszikus nagykabát ívben ki is esek az ágyból, háborgó gyomorral magammal invitálva a komódot. A komód marad. Ez rólam nem mondható el.
Úja és újra képes vagyok lenyűgözni magamat is, mikor az ilyen reggeleken sikerül egyenesbe tornáznom a világot. Ingerülten rántom fel az ajtót, hogy felvilágosítsam azt a rosszéletűt, aki rátámaszkodott a csengőmre, hogy azonnal tenyereljen arrébb. Ezen a környéken még a postás is harcedzett. Kedélyesen csak az orrom alá tolja a vaskos borítékot, és hogy írjam alá. Nem vevő a kora reggeli humoromra, hogy autogrammot csak a kifutón osztok. Azzal a lendülettel vágom a méretes borítékot a cipőtartóra, ahogy az ajtót a férfi orrára...
Egy órával később undorítóan józannak érzem magam. Csak ülök a papírhalom, a kihűlt kávém felett, egy cigarettát egyensúlyozok a szám szegletében, és idegesen fésülöm hátra tincseimet - a mai nap sokadszor -, de nem érzem magam okosabban. Ujjaim végig zongoráznak a kávésbögrémen, és az ihlet hirtelen keresztül nyargal a kozmoszon, hogy elemi erővel becsapódjon a tegnapi ivászat után még magát derekasan tartó agysetjeim egyikébe. A jó élet! Kávé!
Teljesen kiment a fejemből... Meghazudtolva a másnaposság és az engem ért megrázkódtatás letargikus keverékét rugaszkodok keresztül a helységen, hogy pillanatokkal később már felzúgjon a gép ventillátora, és a forgószékem ismerős nyekkenéssel fogadja, hogy belevetem magam. CoffeeKing engem ki fog nyírni! A szerencse kétarcú istennője ma ellenem esküdött, és a randábbik orcáját mutatja.
A monitoron felvillan egy visszataszító figura, ismerősen hörögve a "Loading..." feliratra, és esküszöm, ez a zombi pont úgy néz ki, mint ahogy érzem magam. A headset még a fejemen sincs, de már sípol, és kattog, és az én CoffeeKingem úgy veselkedik nekem a virtuál térbe, ahogy egy jól szituált csésze DeathWish kávé tenné egy egészséges idegrendszerrel.
- Bocs haver, ez egy szörnyen hosszú nap volt... - kezdenék bele a szám elé pöccintve a mikrofont.
- Délelőtt van. Egyszerűen csak valld be, hogy _megint_ elaludtál. - olyan erővel nyomja meg a túlfél baritonja a szót, hogy egy normális nap el is vigyorodnék rajta. Ez a nap minden, csak nem normális. Ez a nap teljesen méltatlan egy szombat reggelhez. Mégis felkunkorodik a szám szeglete, közben némán klikkelem végig az ellenőrzést, hogy nem laggol-e a rendszer, de minden bögrék koffein nedűje nem bír nyugton lenni.
- Ne pepecselj! Gyere már! - felsóhajtok, és nyomom is az entert.
- Szóval, hosszú volt a péntek estéd? - duruzsolja túl a fegyverropogást, én meg szitkozódva ugrok arrébb a virtuál tér golyózáporából.
- Olyan hosszú, hogy még most is tart... - morgom cinikusan, de csak derűs kuncogást kapok, amíg kiódalgok a fedezékből learatni a tankom babérját. A játékipar fejlesztői valahogy a hentelős játékok beállításába sosem tettek "Hung over mode"-ot, hogy az ember másnaposan ne érezze magát egy óvodás kiscsoport zajszintjén. Pedig zseniális ötlet, a fegyverropogást némi chilloutra cserélni...
- Minden szaftos részletet hallani akarok.
- Hidd el, én is...
A túlvégről egy halk füttyentés jelzi, hogy CoffeeKing megtalálta a számításait a loot-jában, vagy vélemény nyílvánított arra, hogy nem emlékszem az előző estémre. Igazából ezt esetében nem mindig lehet tudni.
- 40es sebzés, 25ös célzás... - ahh, megtalálta a számításait. Cöccentek egyet, magam elé halászva fél kézzel a kávémat, de a jobb kezem a felszerelést rendszerezi sűrűn klikkelve, majd még sietősebben a golyófogóm kezdem foltozni... Kezdeném.
- Hogy még ilyenkor sem tudsz nyugton állni... Hogy töltsem így a HP-id? - ugrok utána, ahogy a következő szublimáló hulla hagyatékát gyűjti be.
- Varázsolj, mint mindig! - és már megint kergethetem keresztül a pályán. Elnyomok egy cirkalmas szitkot a nyomába eredve. Bár nem sok szó esett erről köztünk, lefogadom, hogy valójában azért nincs senkije, mert képtelen nyugton végigülni egy kurva randit.
Az időérzékem teljesen megszűnik. Még azt is megkockáztatom, hogy ez a játék ki tud szakítani a realitás ocsmány posványából. Hiába, jó páros vagyunk. Engem a felfedezés vonz, őt pedig valami önvádló mazochista teljesítménykényszer, de amíg nem én megyek elől a golyózáporba, nekem édesmindegy.
- Balról kerülök, maradj mögöttem.
- A jó... Ez mi a franc volt?! - prüszkölök fel, amikor sikerül fél métert repülnöm, és ténylegesen fizikailag érzem a halántékomon a landolás robajától a másnapot.
- Mondom mögöttem... Komolyan, mi van ma veled? Eddig be nem állt a szád, tudni akarom, hogy lehet elérni ezt az állapotot, mert jól jöhet még.
- Szemét...
- Csak kicsit. Hp-t! - rongyol keresztül a törmeléken, mikor sikerült feltápászkodnom. - Szóval? Mi varázslatos történt tegnap veled?
- Kaptam egy idézést... - morgok szemrehányóan, és csak ebben a pillanatban tudatosul a fegyvertárat átrendezve, hogy tulajdonképp kivel is beszélek. A jó élet! Néhány pillanatig mindkettőnkre csend borul, és csak a háttérzene motozik közöttünk.
- CoffeeKing... - köszörülöm meg a torkom mézesmázosan.
- Most verd ki a fejedből. - érkezik a határozott válasz, de most nem arról diskurálunk, hogy balra vagy jobbra. Hiába ő a tank, beledózerolom a földbe, ha nem hallgat legalább meg.
- A-a, tudod te mennyit értek ezekhez a hivatalos blablákhoz?
- Semmi baj, erre vannak az ügyvédek. Fogadj egyet! - érkezik a selymes válasz, és megint lüktető fejfájással jön a fegyverropogás, én meg begördülök egy fedezéknek titulálható tereptárgy mögé.
- Azon vagyok! - fújtatok bosszúsan, és kezdek újfent az idegesség és a kétségbeesés között táncolni félúton. Azért az elmúlt majd egy év éjszakákba nyúló partyjai után ezt nem vártam volna.
- Rossz lóra teszel én hős Lovagom. - affektál a túlvég. - A graffiti ügyosztály nem én vagyok, nem az én súlycsoportom ilyen ügyekkel foglalkozni.
- Sikkasztás csezdmeg, le is csukhatnak. - vakkantom eleresztve az egeret makacsul megállva. Hihetetlen dühös vagyok, hogy ez a túlképzett ficsúr képes szórakozni a nyomoromon.
- Te semmit nem aprózol el, mi? - érkezik az elismerő füttyentés, valami féle derűvel, de őszintén, elment a kedvem még a folytatástól is. Elismerem, hogy minden kávék magasságos áldozati oltára végig szórakozott már pár cifra ügyet közvetetten a beszámolóim alapján, amit valahogy épp bőrrel túléltem, de ez most koránt sem ennyire egyszerű.
- Tudod, ha te nem segítesz, akkor nem lesznek éjszakába nyúló lanpartyik. Viszlát csapatmunka, mehetsz egyedül a szerverre új healert vadászni... - adom fel egy fáradt sóhajjal
- Ez zsarolás, és súlyosbító körülmény a törvény emberével szemben elkövetett...
- Kérlek... - szánalmas, ahogy fogcsikorgatva megadom magam, mint egy pudli a rottweilernek. Neki is feltűnhet a változás, mert lassan elcsitul a fegyverropogás, és némi kínos csend után újra felcsendül a hangja.
- Najó, meg kell hagyni, a varázs szavakba járatos vagy. - hatalmas sóhaj szakad a mellkasomból.
- Mindig is tudtam, hogy nagylelkűséged csak páratlan elméddel vetekszik... - hangom a vigyoromról árulkodik, de félbeszakít.
- Nem azt mondtam, hogy elvállalom! De hajlandó vagyok ránézni a papírokra, és...
- El nem tudod képzelni, milyen hálás vagyok.
- Lehetsz is. - szusszan a cinikus válasz, és pillanatok alatt visszaránt a felhők fölül a robaj, amivel tovább nyomja a gombot.
Ha valaki néhány évvel korábban azt mondja nekem, hogy az estéim jelentős részét a virtuális térben fogom tölteni, lekeverek neki egy irdatlan taslit. Ha ezek után még azt is kijelenti, hogy eljön az a pillanat, hogy egy szombat reggel úgy loggolok be egy videójátékba, hogy ügyvédet szerzek, az illetőt megvendégelem egy szeresd magad kabátra...
~
A pulton könyökölve nézem a törzsvendégeket. Mind az egyet. Valami jólmenő színháznál rendező, minden kedden délelőtt ott trónol a kettes asztalnál, mindig ugyan azt a latte-t kéri, ugyan azzal a csokoládétorta szelettel.
Visszafordulok a pulthoz, és már csak megszokott pótcselekvésből is áttörlöm kimért mozdulatokkal, majd, mint aki jól végezte dolgát, hátra csapom elszabadult tincseim, és kipattintom a sötét ingujjam gombjait könyékig tűrve őket. Egy ideje leszoktam arról, hogy a csésze aljakból rekonstruáljam a grand kanyont unalmamban, főleg, mert a főnököm kirúgással fenyegetett érte, vagy nem is konkrétan ezért, hanem az anyagi kárért, amit több mint száz törött kistányér generál puccos porcelánból. Talán sosem fogom megtudni az igazi okát. Az emberek elképesztő savanyúak tudnak lenni.
Nem vagyok normális, hogy annyira izgulok, mint valami elsőbálozó kamasz. De attól a ponttól, hogy CoffeeKing a kedd tizenkét órát bebiggyesztette az üzenet ablakba, pár dologra kénytelen voltam rájönni. Azt se tudom, hogy néz ki... Azt se tudom, hogy hívják, pedig emlékeim szerint párszor bemutatkozott, de a francba is, én és a névmemóriám... Még egy telefonszámom sincs hozzá, ami így tizenkettő óra kettő perc magasságában már kezd kissé idegesítő lenni. Az már csak helyzetkomikum, hogy bár a munkahelyemre egyeztettük ezt a találkát, azért bizonyítva mennyire ismer, hozzátette, hogy próbáljak ne késni.
A csípőmet nekitámasztom a pultnak, és ujjaim közt zsonglőrködök egy szál cigarettával, ami annak rendje és módja szerint tör a szabadság felé, hogy meghallom az ajtózörejt. Elnyomva egy cirkalmas átkot, összehalászom a padlóról, valahogy mindig érzékem van a belépőkhöz, és felegyenesedve az újonnan érkező felé villantok egy szórakozott mosolyt. Amit kitartok némi önuralommal a karót nyelt pasast szemlélve, aki tisztes távban megáll előttem.
- Maga érkezett a vakrandira, vagy hozhatok egy itallapot? - csettintek egyet a nyelvemmel visszatalálva a felszínes könnyedséghez, mire a férfi egyik finom ívű szemöldöke némi gúnnyal megemelkedik.
- Tristen, ha nem tévedek. - lendül modorosan felém egy jobbkéz.
- Teljes életnagyságban. Örvendek! - fogok kezet egy magabiztos szorítással, és ezzel sikerül is átugrani a kínos tényen, hogy minden kávék császárának polgári nevéről még mindig halvány lila dunsztom sincs.
- Szintúgy.
- Egy klasszikus americano tejjel, rendel. - invitálom a pult felé egy széles gesztussal, mielőtt belefulladunk a kínos csendbe, és amíg a csésze tartalmát megtöltöm, a helységet pedig betölti a frissen darált kávéillat, diszkréten a pultra csúsztatom a teljes paksamétát.
- Reméltem, hogy csak egy itallapot kérsz, de így kénytelen vagyok átadni a szerelmes levelet. - sóhajtok teátrálisan.
- Nekem is egyszerűbb lenne egy itallappal. - közli semleges hangon, de csak egy kényszeredett mosolyt villantok.
- Nem azért mondtam... Köszönöm. - egy kimért biccentés érkezik válaszul, és visszafordulok az idő közben elhalkuló kávéfőzőhöz.
Csak mikor koppan a csésze a pulton, akkor mérem igazán végig a férfit. A karót nyelt merev tartását, a szigorú vonásokat, a precíz gesztusokat, ahogy belelapoz a papírhalomba, és egy pillanatra kiráz a hideg. Ennek az embernek köze nincs ahhoz a laza és szenvtelen ficsúrhoz, akivel éjszakákba menően gépezek. Eddig szinte összeegyeztethetetlennek tartottam a merész hentelőgépem a hivatásával, de most a komoly elitista csendesgyilkos velem szemben egy kissé borít a világképemen. Biztos csak borzalmas napja van... Mondjuk ha mindig ilyen, mikor munkáról van szó, elég borzalmas napjai lehetnek.
Némaság borul a helységre, már ha eltekintünk a jellegtelen háttércincogástól, ami állítólag egy klasszikus zongora darab, és minden kedden a pultig lejt az öreg, ha nem ez cicereg a latte-ja mellé. Egy ideje megkímélem a fáradalmaktól, és mindent a vevőért elven, a falat kaparva is beteszem neki. Nem hiányzik nekem, hogy strokeot kapjon a kettes és a hatos asztal közti maratoni távon... CoffeeKing vonásain időzők, és valami megszeppentséggel, de befogom a szám. Ezen segít az pár érzelem, ami a szobor szerű vonásokra kiül, bár nem vagyok az a görcsölő típus, a rosszalló szemöldök ráncolás nem épp az a gesztus, aminek most örvendeni tudok. Kissé kényelmetlen és feszengő hangulat kezd úrrá lenni rajtam, amikor arra ocsúdok, hogy amíg elmerültem gondolataimba, és a kinti utca pásztázásában, egy hideg szempár rám szegeződött kiismerhetetlenül.
- Mi a diagnózis doki? - bagatellizálom a dolgot, mert sosem bírtam a komoly drámai perceket.
- Te aztán megint beleléptél. - közli komoly hangon, én meg hajamba túrva kényszeredetten felkuncogok.
- Akkor szerencsém lesz. - összegzem a sajátos nézőpontomból, ami meghatározza a világom, de az acélszürke szempár meg se rezzen.
- Ezzel kétlem.
- Ahh! Igen! Kérlek, csináld még! Szeretem az emberekből fogóval szavanként kirángatni a mondandójukat. Különösen perverz élvezetem lelem benne, mikor ráadásul rólam, és a jelentéktelen életemről van szó. - artikulálom a fojtott feszültségem affektálva, mire egy egyszerű mozdulattal összerendezi a papírokat. Makacs temperamentumom önuralmammal visakodik, állom a pillantását. Már-már elfogna az érzés, hogy most két világméretű férfiego feszül majd egymásnak, de akkor megjelenik az a horribilis mimika... Ajka vonala lassan kunkorodni látszik, alig észrevehetően.
- Lehet velem mégis szerencséd lesz.
- Te most szórakozol velem! - fújtatok fel sértettséget mímelve, de a csalóka félmosolyt nem tudom hova tenni, ami válaszul jön, és ez nem segít a feszültségem oldásában.
|
| vicii | 2015. 08. 28. 21:36:53 | #33391 |
 Karakter: Tito Portátil
Megjegyzés: (Karizma Kapitánynak)
- É… én… Tito vagyok.- nyögöm zavartan beljebb botorkálva a meglepően nagy irodába. – Tito Portátil.- fejezem be a bemutatkozást, mire a velem szemben ülő alak arcán széles vigyor fut végig, majd hevesen löki ki maga alól a széket hogy hozzám lépve kezet nyújthasson. Megütközve nézek rá.
- Már vártalak! Az én nevem Adrian Jefferson.- mutatkozik be, én pedig fülig vörösödök, ahogy így fölém tornyosul. Jóságos ég… magasabb, mint amilyennek elképzeltem. És jóképűbb is…
- Carlos, talán foglalj helyet.- mutat az egyik székre immár visszafogottabban, én pedig szemöldökráncolva, értetlenül meredek rá.
- Tito…- ismétlem magam, hátha most meghallja a nevem, de csak somolyog az orra alatt.
- Igen, tudom. Csüccs.- nyomatékosítja szavait, s míg én leülök, addig ő is elfoglalja helyét az íróasztal túlsó oldalán. Kényelmetlenül fészkelődöm, míg ő a papírjait rendezgeti, lopva végigpillantok rajta, ébenfekete haján, vonzó, férfias vonásain, magas, izmos termetén… és szürke, hideg szemein. Hevesebben ver a szívem attól a pillantástól, de a szőr is feláll tőle a hátamon. Kellemes társaság is lehetne, de azok a szemek… valahogy nyugtalanítanak.
Hirtelen pillant fel rám, tekintetünk találkozik, én pedig fülig vörösödve kapom el a szemeimet, hogy aztán érdeklődve tanulmányozni kezdhessem a cipőm orrát.
- Imádnám folytatni ezt a Csend Király játékot, de most az egyszer hagylak nyerni.- villant meg egy pajkos mosolyt, majd üzleties kifejezést ölt az arcára. Feszülten figyelek. – Szeretnék mindent részletekbe menően hallani az egész ügyről.- jelenti ki, én pedig bólintva köszörülöm meg a torkom, majd először kissé bizonytalanul kezdek bele a történetbe, de ahogy haladok, úgy élem bele magam egyre inkább s a végén már hangosan és gesztikulálva adom elő a történetem. Adrian egy szó nélkül hallgat végig, erősen figyelve közben, majd miután a végére érek, nem szól semmit, csak felveszi a telefont. Nagy szemekkel figyelem, vajon mire készül, de mikor kávét rendel a titkárnőjétől, először meglepődök, de aztán lassan vigyor fut végig az arcomon. Hát ő lenne Minden Kávé Királya…
- A terv a következő. Szeretném, ha feljelentést tennél a rendőrségen. Az nem számít, hogy az ügyfeled bírósággal fenyegetőzik. A rendőrségen van egy kiváló informatikus ismerősöm, oda kell majd adnod neki a laptopodat, hogy lenyomozhassa a csaló IP címét.- közli, az én kis lelkecskémbe pedig pánik költözik. Hogy adjam oda Carolynet holmi idegeneknek, akik összetapogatják majd és turkálnak az alaplapjában? Akik megerőszakolják majd az én kedvesemet, az egyetlenemet?! Hogy fogom én ezt túlélni?!
Coffe King bizonyára észrevehette gyászos és kétségbeesett arckifejezésemet, mert megpróbál egy megnyugtató mosolyt küldeni felém.
- Ne aggódj, a lehető legjobb kezekben lesz.- biztosít, de nem hiszek neki. Az én édes Carolynom… hogy fogom kibírni nélküle?! – Ha megvan az IP cím, megvan az emberünk és az ügyfeled végül ő ellene fog feljelentést tenni, és te is megkapod a teljes visszatérítést.- vázolja fel a szituációt, mikor halkan kopogtatnak az ajtón. A titkárnő dugja be a fejét.
- A kávéja Mr. Jefferson.- mosolyog, majd a kis csészét leteszi Kávé Kapitány mellé az asztalra majd lecövekel, mint aki odanőtt a padlóhoz.
- A rendőrségen meg fogják kérdezni, hogy van-e ügyvéded. Csak be kell dobnod a nevem. Ha nem hisznek neked hívj fel és én is beszélek velük.- mondja mély, karcos hangján, amitől más esetben megmozdulnának bizonyos végtagjaim, de gyors fejszámolást követően lever a hideg veríték.
- De… mennyibe fog nekem ez kerülni?- kérdem félve, hiszen most teljesen le vagyok égve… meg úgy mindig… hehe…
- Meghívhatsz egy vacsorára.- mosolyog rám mindent tudóan, én pedig halvány mosollyal megkönnyebbülök. Milyen kedves tőle… - Ahol megbeszéljük, hogy egy összegben fizetsz vagy részletekben.- teszi hozzá halál komolyan, nekem pedig kipattannak a szemeim és valószínűleg most senki nem döbbentebb és kétségbeesettebb nálam. Végem van…
- Szeretnél mondani valamit?- pillant fel hirtelen Adrien a titkárnőre, aki érdeklődve nézi végig a mi kis jelenetünket.
- Nem, Mr. Jefferson.- mondja hűvösen.
- Akkor gondolom van jobb dolgod is, mint itt ácsorogni.- célozgat Kávé Király, mire a nő sértődötten kivonul. – Nők…- sóhajtja hátradőlve, miközben feljebb tolja orrán a szemüveget. – Holt tartottunk?- pillant rám ismét. A számoknál… a sok, sok kifizetetlen számnál, ami lassan mínuszba fordul a számlámon…
- A vacsoránál.- nyögöm.
- Á igen. A vacsoránál. Ma este nem jó, mert egy Fame Guide-on utána olvastam, hogy hamarosan Boss pálya várható a közös kis játékunkban, szeretnék mielőtt túl lenni rajta. Ha ez hajnalig sikerül.- kacsint rám pajkosan. – Akkor holnap este elmehetünk vacsorázni.- mosolyog rám, én pedig egyszerre szeretnék vagy száz kérdést feltenni neki, de valahogy képtelen vagyok kiválasztani azt az egyet, amelyik igazán érdekel, így hát visszanyelem az összest. Össze vagyok zavarodva és azt hiszem, ez a beszélgetés most nem segített kibogozni a szálakat.
Kávé felkel és az ajtóhoz kísér, hosszan gondolkodás után pedig felpillant rá.
- Akkor este a gép előtt, Carlos.- búcsúzik a kezét nyújtva. A kézfogása határozott és erős.
- Tito.- motyogom újfent, kezdek beletörődni, hogy talán sosem tudja majd megjegyezni a nevem.
- Igen, tudom.- mondja szenvtelenül, majd ahogy kilépek, beteszi utánam az ajtót.
*
A délután könnyes búcsúval végződik, miután a kapitányságon elveszik tőlem Carolynet. Feljelentést teszek, ahogy azt Adrien tanácsolta, és furcsa mód mikor megemlítem a nevét, rögtön kedvesebb hangnemet ütnek meg velem. Érdekes… valahogy nem tudom elképzelni, hogy egy ekkora gamer hogy lehet ilyen nagy név az ügyvédek között…?
Valahogy meztelennek és tehetetlennek érzem magam Carolyne nélkül. Az én édes, drága szerelmem… mihez fogok én kezdeni? A munkámat általában mindig az egyetem és a lakásom között utazás alatt szoktam elvégezni, időtakarékosság céljából. Most mihez kezdjek? Remélem, hamar végeznek és visszakaphatom a szerelmemet…
*
Mikor este hazaérek, gyorsan lezuhanyzom, bekapok pár falatot és lehuppanok Bernie elég. Régi cimbora, mindig meg tud megvigasztalni…
Felkapom a fejhallgatómat és magas hangon, kísértetiesen belevinnyogok a mikrofonba, széles vigyorral az arcomon.
- Helloouw!- sivítom, várva a választ, ami legnagyobb meglepetésemre az anyanyelvemen szólal meg.
- ¡Holá! ¿Qué tal?*- szól bele Kávé Kapitány recsegős kiejtéssel, én pedig vigyorogva nevetek fel.
- Muy bien, y tú?*
- Bien, grazias.*
- ¿Habla usted español? Está lleno de secretos.*- kurjantom, de csak egy vázát kapok a képembe válaszul.
- Sajnos ezt már nem értettem. A középiskolában nem mondták elégszer, hogy talán szükségem lesz még az életben a spanyolra.- mondja szórakozottan, én pedig becélozom a naaagy, kopasz fejét, de sajnos még időben elhajol a vázám elől.
- Borzasztó a kiejtésed.- jegyzem meg, miközben kikukkantok a folyosóra, majd miután biztonságosnak találom, elindulok rajta.
- Csak két évig tanultam spanyolt.- tájékoztat, miközben egy fiókban kutat derékig, majd valahonnan előkerül egy levágott kéz, ijesztően közel az arcomhoz, én pedig rémülten felsikkantva ugrok félre, mielőtt hozzám érne. Nem túl kedves szavakat kap jutalmul.
Egy nagy előcsarnokban lyukadunk ki, én pedig szendén behúzódok a hústorony háta mögé.
- Te mész elől, bro! Inkább téged egyenek meg a zombik!- mondom roppant empatikusan, mire egy szúrós pillantást kapok, de kivételesen nem vág vissza. Elindul előre, hősiesen, le egy lépcsőn, megállva a recepciós pult elől. Én idegességemben halkan beszélek, be nem áll a szám, néha észre sem veszem, hogy spanyolra váltok. Ha ideges vagyok, mindig beszélnem kell. Rossz szokás.
- Az irodámban nem voltál ennyire szószátyár.- jegyzi meg csípősen, mire csak kiöltöm felé a nyelvem. Ráadásként egy széklábbal és kupán vágom, de ugyanabban a pillanatban kivágódik a szemben lévő ajtó és egy hatalmas alak sziluettjét rajzolja körbe a háttérből világító fény. Feje fölött nagy, villogó betűk hirdetik: Badass Bobby megérkezett. Majd egy mély, már-már komikusan fenyegető hang közli, hogy eljött a vég, a hústorony pedig nekünk ront.
- Tudsz vigyázni magadra?- kérdi Minden Kávé Királya, már a fegyverét rántva elő.
- Aha.- nyögöm hirtelen, bár nem vagyok annyira biztos a dologban… kis híján be is csinálok, mikor a behemót közénk ront és egy ökölcsapással fogpiszkálókat gyárt a recepciós pultból. Én balra, Kávé jobbra vetődik, majd rögtön tüzet is nyit, de a szörnyeteg HP-ja mintha nem is foglalkozna vele, hogy rá most éppen tüzelnek. Alig mozdul lejjebb. Csatlakozok hát, rásegítek én is egy kicsit, és már-már úgy tűnik, sikerül felülkerekednünk a génmanipulált gorillán, mikor hirtelen elsötétül a képernyő és a legutóbbi mentén helyszínén találjuk magunkat…
Hoppá…
- Ha már lősz, tanulj meg célozni! Ha még egyszer lelősz, esküszöm, hogy nem állok jót magamért!- gesztikulál erélyesen, én pedig zavartan kuncogok fel. Kis idő múltán Kőagy Őrnagy is megenyhül és felnevet velem együtt.
- Viszont addig nem emeled fel a segged a gép elől, amíg ki nem csináltunk Badass Bobbyt.- jelenti ki ellentmondást nem tűrően, én pedig csak felvonom a szemöldököm. – Nincs pisi, nincs kaki, nincs vacsi.
- És ha megint lelőlek? Véletlenül?- teszem hozzá sietve, egy nagy vigyor kíséretében, mire ijesztően komoly hangon szólal meg.
- Josephine felvette az adataidat, nem? Tudom, hol laksz és megkereslek és kicsinállak, bro.- mosolyog rám negédesen, kedves hangon ejtve ki a szavakat, én pedig rémült vigyort húzok a képemre.
- Ugyan, nem vagy az a gyilkos fajta…- legyintek, próbálok könnyedséget erőltetni a hangomra, de mosolyából ítélve nem igazán sikerült.
- Ne akard kipróbálni…- hajol egész közel az arcomhoz, lelki szemeim előtt pedig felsejlenek azok a rideg, szürke szemek… úr isten. Kivel akadtam össze?!
Nyelek egy hatalmasat, mire elégedetten felnevetve elfordul és gyors léptekkel halad előre a folyosón.
Rengeteg időnkbe kerül, mire átverekedjük magunkat Badass Bobbyn. Minden alkalommal, mikor elszúrjuk és újra szembe nézünk vele, tartogat számunkra egy meglepetést. Egy szögekkel kivert baseball ütőt. Egy megnyúzott zombi harci kutyát. Egy láncfűrészt. Azt, hogy egy másik ajtó mögül veti ránk magát. A következő alkalommal pedig Slender Man jön helyette… halál komoly.
De aztán néhány óra múltán, megfáradva, hangyányi HP-val, de sikerül legyőznünk a mutáns előembert.
- Dios mio… el sem hiszem…- motyogom, miközben leguggolok a fejetlen hulla mellé és egy törött széklábbal kezdem böködni.
- Ne piszkáld, a végén még megmozdul…- szól rám Minden Kávé Ura, én pedig belegondolva a következményekbe fintorogva eldobom a széklábat. Ezúttal megfogadom a tanácsot. Valahogy nem akarok belegondolni, mi történne, ha Adrian gyanúja beigazolódna és egy fejetlen hulla kezdene el kergetni minket.
- Na most vajon mit találnak ki nekünk?- kérdem, körbetekintve a nagy teremben. Bizonytalanul, kellő távolságból lököm be a baseball ütőmmel az ajtót, amin Badass Bobby ránk rontott. Egy sötét, koszos folyosó vár minket…
- Előre, Carlos.- vigyorog rám Kávé, udvariasan félre állva és utat engedve. Bosszút fogadva, morogva, a fegyveremet magam előtt tartva kezdek araszolni a sötét folyosón, a kopasz katonával a nyomomban. Semmi szokatlan. Egyenlőre.
Aztán mikor egy hangos, emberszerű üvöltés hallatszik a távolból, sikoltva ugrok Karizma Kapitány nyakába.
Röhögve dob le a földre, majd átlép fölöttem és tovább indul, én pedig sajgó fenekemet simogatva kullogok utána.
- Beszari.- vigyorog rám, én pedig hálából hátsó fertályon billentem. Persze rövid időn belül egymás torkának ugranánk, ha nem hangzana fel ismét ugyanaz a félig emberi, félig állatias üvöltés.
Erre még Kávé is megáll és idegesen mered a folyosó sötétjébe.
- Nahát, Mr. Bátorság menten becsinál a gatyájába, nézzenek oda.- röhögök fel, de válaszra sem méltat. Csendesen folytatjuk hát utunkat.
Hamarosan egy ajtóhoz érünk, előtte a folyosón kis asztalon pedig a könyvecske, amivel el tudjuk menteni a játékot. A Kapitány intézkedik is, majd nagy levegőt véve benyitunk.
Nagy semmi.
Bolyongunk még egy kicsit, szekrényeket, fiókokat kutatunk át, mígnem felfedezek egy rejtekajtót. A Kandalló köve szétcsúszik és egy lépcsősor tárul fel előttünk. Lefelé vezet.
Síri csendben, egymás mellett haladva haladunk lefelé. A pincébe kerülünk, egy sötét, dohos, labirintusszerű pincébe. A sikolyok itt hangosabbak…
Aztán betévedünk egy hosszú helyiségbe, kétoldalt rácsok. Cellák tömkelege egymás mellett, néhányban élőlények. Valaha emberek lehettek, de most… most valami mások.
- Kávé… szerinted mik lehetnek ezek?- kérdem elakadó hanggal, kicsit közelebb araszolva az egyik cellához. A sarokban gubbasztó alak meztelen, de láthatóan ez kicsit sem zavarja. A fal felé fordulva gubbaszt, előre-hátra dülöngélve, motyogva magában. Megmarkolom az egyik rácsot és még közelebb megyek.
- Carlos, szerintem ezt nem kéne…- és alighogy megszólal, a teremtmény üvöltve vetődik felém. Sikoltva tántorodok hátra, egyenesen a fenekemre esve, de hála istennek nem kapott el. Nekifeszül a rácsoknak, nyáladzva, hörögve, egyik karját kidugva felém nyújtózkodik. Döbbenten pillantok végig rajta.
A testét mindenhol sebhelyek borítják, néhol varratok. Az alak valamiféle hibrid. Patái vannak, hosszú farka és szarvak a fején. Szájából agyarak állnak ki, ujjai végén karmok… a szeme sárgán világít.
- Én szóltam.- nyögi Kávé, végigpillantva a lényen. Kezet nyújt, felsegít a földről, én pedig remegve mögé állok. De a többi bestia is vérszemet kap a hangzavarra, kis idő múltán kész cirkusz kerekedik. Mindegyik lény kicsit más. Az egyik kutyafélére hasonlít, a másiknak úszóhártyái vannak, a harmadikból tüskék állnak ki…
- Valamiféle kísérlet eredményei lehetnek.- mondja Kávé, miközben körbepillant. Elhagyjuk a helyiséget hogy információt gyűjtsünk. A szomszéd szobában, amely egy laborra hasonlít, találunk is néhány naplótöredéket.
- Mit ír?- kérdem türelmetlenül, nyújtózva próbálok átnézni Kávé válla fölött, hogy valamit lássak is, kevés sikerrel.
- Valami Dr. Robert írta ezeket. Kísérletek kimérák létrehozására. De valami nem világos… mintha valami olyat írna, hogy… nem elégedett… megpróbál létrehozni egy fejlettebb fajt… de az alanyok intelligenciája túl alacsony, elállatiasodnak… azt hiszem, azt hiszem…
- Igen?- kérdem, az adrenalin szinte már a fülemen habzik ki.
- Magán kezdett kísérletezni.- zárja le a témát, és szinte végszóra sziszegve ugrik le a plafonról valamiféle torz mutáns, nagy fogakkal meg karmokkal és ránk veti magát.
Elsötétül a kép, visszajutunk a mentés helyszínére, én pedig alig tudom abbahagyni a sikoltozást. A szívem majd kiugrik, te jóságos ég…
- Hát ez durva volt.- foglalja össze Adrian, én pedig lihegve dőlök hátra a székemben.
- Az tuti. Erre lelkileg fel kell készülnöm.- sóhajtom.
- Megpróbáljuk még egyszer?- kérdi lelkesen, bár már felkészülve az elutasító válaszra.
- Kizárt. Nekem ez pont elég volt mára. Úgyis várnak a rémálmaim.- nyögöm az asztalra könyökölve.
- Milyen rémálmok?- kérdi meglepetten.
- Ezek után mit vársz, hogy kiscicákról meg csillámpónikról álmodjak?- kérdem felháborodottan, mire hangosan felröhög. Elmosolyodom. Borzongató nevetése van.
- Jó éjt, Carlos.- köszön el végül.
- Jó éjt, Karizma Kapitány.- búcsúzom szintén.
- Álmodj rémeket.- teszi még hozzá vigyorogva, én pedig felháborodottan felhorkantok.
- Menj a fenébe.- veszem le a fülhallgatómat, majd jókedvűen összepakolok kicsit, elaltatom Berniet, majd én is nyugovóra térek.
*
Kicsit idegesen állok meg a tükör előtt. A zöld vagy a bordó inget vegyem fel…? A bordót… nem, mégis a zöldet. A zöld jobb lesz.
Sietve belebújok, begombolom, majd szemügyre veszem magam a tükörben. Nem rossz. Vegyek hozzá nyakkendőt? Nem, az már túl elegáns lenne, lazábbnak akarok látszani. Farmernadrágot és vászoncipőt húzok hozzá, majd nagy levegőt veszek. Nem is rossz. Egész jól nézek ki.
Felkapom a pénztárcám meg a lakáskulcsom, bezárom magam után az ajtót majd gyalog indulok el. Az utcai lámpákat már felkapcsolták, a nap lemenőben van. Kellemes, meleg őszi szellő libben tova a macskaköves utcákon, megborzolva a fák leveit.
Adriennel egy pár sarokra lévő kis étteremnél beszéltem meg a találkozót. Nem túl puccos hely, de nem is ócska. Kellemes, hangulatos és meghitt a légkör. Kicsit retro a berendezés, régi zenegéppel, meg elszigetelt kis boxokkal. Imádnivaló kis olasz étterem.
Előbb érkezem, ezért a bejárat előtt ácsorogva nézelődöm addig. Hazudnék, ha azt mondanám, nem izgulok, de végtére is ez csak egy vacsora barátok között. Nincs miért izgulnom. Munkáról fogunk beszélgetni, főként munkáról, mert a játékról… nincs miért izgulni…
Hacsak nem azért, mert hozom a formám és össze-vissza fogok hablatyolni és a végén leégetem magam… biztos ez fog történni. Nem én lennék, ha nem ez történne.
Egy éjfekete Mercedes parkol le az utca túloldalán, majd Adrian száll ki belőle. Elámulva bámulom meg, teljesen elfeledkezve magamról. Sötét nadrág, és királykék ing van rajta, az anyag odasimul a bőréhez, sejtetni engedi testének izmait. Ezúttal nincs rajta szemüveg, a haja elegánsan hátra van zselézve. Eszméletlenül jól néz ki. Hanyagul sétál át az úttesten, de árad a lényéből az elegancia és a felsőbbrendűség, mintha teljesen tudatában lenne azzal, hogy mennyire jól is néz ki. Egek, hát persze hogy tisztában van vele. Az ilyen pasik mind tisztában vannak vele.
Tekintete hamar rám talál, én pedig beleborzongok abba az igéző, szürke szempárba. Úgy néz rám, mintha a lelkem legmélyéig lelátna azokkal a szemekkel. Ijesztő, de valahogy mégis vonzó…
Megáll előttem, én pedig tanácstalanul, még mindig megigézve bámulok fel rá, mire csak halvány, pajkos kis mosolyra kanyarítja a száját.
- Tudtam, hogy jól nézek ki, de hogy ennyire…- duruzsolja mély, karcos hangján, majd mutatóujját az állam alá simítja és finoman becsukja a számat. Csak most veszem észre magam és mélyen elpirulok. Jesszus, hogy bámulhattam meg ennyire… nem adhatom ki magam ilyen nyíltan! Nem tudhatja meg, hogy bejön nekem!
Jézusom, dehogyis jön be nekem, miket beszélek? Nem vonzódom hozzá. Nem vonzódhatok hozzá. Jelenleg munkakapcsolatban állunk. Meg amúgy is… milyen béna lenne… úgysem kellenek egy ilyen sikeres, szexi pasinak, aki megkaphat bárkit, akin megakad a szeme… én, a különc, aki mindig kilóg a sorból, akin mindig nevettek…
- Akkor… akkor menjünk be.- nyögöm hirtelen sarkon fordulva, csak hogy végre ne kelljen rá néznem. Beviharzok az étterembe és hallom, ahogy kopogó léptekkel követ. Megállok a recepciós pultnál, egy kedves arc pedig rögtön felém fordul.
- Jó estét, Tito Portátil névre foglaltam asztalt.- mondom szinte cincogva, érzem magamon a pillantását, éppen hogy nem éget lyukat a hátamba… nagyot nyelek.
- Meg is van. Fáradjanak utánam, odavezetem magukat az asztalukhoz.
Egy félreeső, kis, kétszemélyes asztalt kapunk. Mikor helyet foglalunk, egy pincér rögtön étlapokat tesz le elénk és megkérdezi, mit hozhat inni.
- Én csak kólát kérek.- mosolygok feszengve.
- Én pedig ásványvizet. Szénsavasat.- közli Adrian, mire a pincér sietve távozik. Én gyorsan kinyitom az étlapot és lapozgatni kezdem, közben pedig Adrian körbepillant az étteremben. – Nagyon hangulatos hely, még sosem jártam itt. Jó választás.- közli egyszerűen, mire bizonytalan mosolyt húzok az arcomra.
- Köszönöm. Sokat szoktam ide járni… kicsit felidézi az otthonomat.- rántom meg a vállam. Főleg a bor… egyfajtát árulnak itt apám pincészetéből. Az ő boránál sosem kóstoltam ízletesebbet…
- Honvágyad van?- kérdi őszinte érdeklődéssel az arcán, és azt hiszem, most először érzem úgy, hogy tényleg szeretne komolyan beszélgetni. Jobban megismerni, azt hiszem.
- Néha. Szeretek itt lenni, szeretem ezt a várost is… de néha hiányzik az otthonom. Hiányzik, hogy halljam az anyanyelvem. Hiányzik a természet is. A faluban, ahol felnőttem, a természet mindenhol ott van. Virágok a házak ablakában, fák az udvarban, és erdő köröslen-körbe. Itt meg… itt meg csak beton van mindenütt.- fintorodom el. Még a levegőnek is más illata van.
- Nehéz lehet ilyen messze élni az otthonodtól.- mondja halkan, de csak halvány mosollyal pillantok fel rá.
- Néha nehéz, néha meg nem. De nem cserélném el semmiért a mostani életemet.- villantok egy széles vigyort. – Azért mondjuk a délutáni szieszta kicsit jobban hiányzik más dolgoknál…- motyogom komikusan, mire hangosan felnevet.
- Nem hazudtoltad meg önmagad.- vigyorodik el, én pedig felkuncogok.
Visszajön a pincér az italunkkal, majd felveszi a rendelésünket. Előételnek mindketten paradicsomlevest kérünk, aztán Adrian spagettit rendel, én pedig canellonit. Desszertnek meg természetesen jöhet a tiramisu.
Míg várunk, Adrian komoly arccal felkönyököl az asztalra, ujjait összefűzi maga előtt és szúrós szemeit rám emeli. Ettől a pillantástól valahogy mindig görcs áll a gyomromba.
- De most fordítsuk komolyra a szót. Beszéljük meg az anyagiakat. Egy összegben vagy egészben szeretnél fizetni?- kérdi halál komolyan, én pedig elsápadok.
- Nos hát, izé… az… az attól füg… öhm… mennyit is kellene pontosan fizetnem?- kérdem tanácstalanul, zavart mosollyal.
- Nos, az én tarifám elég magas. De mivel ez egy viszonylag egyszerű ügy, megegyezhetünk mondjuk… ezerkétszáz dollárban.- szögezi le, én pedig hirtelen elsápadok. El fogok ájulni…
- Eze… ezer…- megköszörülöm a torkom, még kimondani sem vagyok képes. – Háttőőő… azt hiszem… ha veszek fel hitelt…- kezdek hangos gondolkodásba, de azoknak a szürke szemeknek a kereszttüzében lezsibbad az agyam. Most aztán jól le fogok égni… fizethetem egy darabig az adósságom…
És ekkor Adrianból kirobban a röhögés, én meg csak ülök vele szemben és nézek rá bambán, mint borjú az újkapura. Mostmivan?
- Jajj nyugi már, csak vicceltem.- kuncog, én pedig még mindig nem értem. – Komolyan elhitted, hogy képes lennék ennyi pénzt elkérni tőled?- kérdi, én pedig csak lassan megvonom a vállam.
- Mert… nem…?- vonom fel a szemöldököm, mire csak mosolyogva ingatni kezdi a fejét.
- Dehogy… csak ugrattalak. Nem kérek pénzt. Tekintsd ezt baráti szívességnek.- mosolyog rám, én pedig először örömmel nézek rá, aztán lassan elfut a pulykaméreg.
- Te most szórakoztál velem? Hogy lehetsz ilyen szívtelen?!- teszem a kezem drámaian a szívemre, mire még hangosabban kezd nevetni.
- Látnod kellett volna az arcod mikor azt mondtad, hitelt veszel fel, hogy ki tudj fizetni!- törölgeti a könnyet a szeme sarkából, de bosszúból a kanalamba helyezem az asztaldíszként funkcionáló műanyag szőlő egy szemét és homlokon lövöm vele. Ezután már én is szélesen mosolygok.
- Nem vagy normális…- morgom mosolyogva.
- Ezért a kifejezésért akkor is megérte.- kacsint rám. – Maradjunk annyiban, hogy ha majd nekem lesz szükségem a te szaktudásodra, akkor majd te is segítesz nekem.- ajánlja fel, én pedig boldogan megyek bele.
- Ha annyira béna leszel és tönkre teszed a géped? Vagy ha egy weboldalt akarsz létrehozni hogy tovább fokozd a nárcizmusod?- kérdem szarkasztikusan, gúnyos mosollyal. Most már kezd tetszeni az este alakulása. Lassan feloldódok és a nyelvem is megered, bár kicsit tovább tartott megszokni a hanghoz tartozó testet. Főleg azokat a szemeket. De azt hiszem most már eljutottunk arra a szintre, hogy bátrabban visszadumálok. Hehe…
*Szia! Hogy vagy?
*Remekül, és te?
*Jól, köszönöm.
*Beszélsz spanyolul? Tele vagy titkokkal.
|
| LastBreath | 2015. 07. 21. 18:44:05 | #33211 |
 Karakter: Adrian Jefferson
Megjegyzés: Káosz Királyfinak
- Azt hiszem már itt lenne az ideje annak, hogy végre megnősülj. Ismerek is egy csinos, korban pont hozzád illő lányt.
- Én pedig azt hiszem, hogy ezt már százszor megbeszéltük. - pillantok rá bosszúsan. - Mint ahogy azt is, hogy mennyire nem szeretem, ha ilyesmikkel zaklatsz a munkahelyemen.
- Megmondom én neked, hogy mi a bajod. Az a sok számítógépes játék! Azok veszik el az eszed! Itt vagy már lassan harminc éves és még mindig azokkal az...
- Anya. - vágok keményen a szavába. - Nagyon szeretlek, de ha tovább folytatod, még talán valami olyasmit találok mondani, amit később megbánnék. - rápillantok karórámra. - És hamarosan befut az egyik ügyfelem is, úgyhogy ha megtennéd...
- Te most kidobsz engem? - hüledezik. - A saját anyádat?!
- Majd hívlak. - ígérem meg neki miközben kitessékelem az ajtón.
- Mindig ezt mondod, de soha nem hívsz!
- Szia anya. - csukom be mögötte az ajtót.
Fáradtan roskadok bele a székbe. Szemüvegemet levéve - amit csak munka közben használok - masszírozom meg orrnyergem. Mindig kiborít. Nem képes felfogni, hogy sem időm sem fölösleges energiám nincs egy párkapcsolatra. Nem járok el inni, kurvázni, vagy ne adj isten drogozni. Az egyetlen kikapcsolódásom a játékokban rejlik. Majd ha találok egy olyan partnert, akiről úgy vélem megérdemli, hogy feladjam érte a szabadidőmet, az első dolgom lesz anyám tudtára hozni.
- Josephine, hozz nekem egy kávét kérlek. - szólok ki titkárnőmnek a telefonon.
- Máris Mr. Jefferson.
Ismét az órámra pillantok. Hamarosan meg kell érkeznie Káosz Királyfinak is. Kíváncsi vagyok, milyen külső társul ahhoz az idióta hangjához. Biztosan valami nyeszlett ürge lesz, spanyolokra jellemző tömött bajusszal, barna bőrrel. Talán még sombrero is lesz a fején. ezen a gondolaton elvigyorodom, de ahogy nyílik az ajtó ismét üzleties arcomat veszem fel.
- A kávéja Mr. Jefferson.
- Köszönöm Josephine. Tegye csak le. - intek az asztalom felé.
- Mr. Jefferson, kérdezhetek valamit?
- Már is megtetted. – mosolyodom el. – Mit szeretnél?
- Az édesanyja…
- Bármilyen kérdés, ami a magánéletemmel kapcsolatos nem érdekel. – vágok a szavába hidegen. – Elmehetsz.
- Igenis Mr. Jefferson. – hangján hallom, hogy bosszús, de ez cseppet sem érdekel.
Lassan kezdem elszürcsölni a kávém, és mire a végére érek, valaki kopog az ajtómon. Jelzem, hogy bejöhet, és pár pillanattal később egy kócos fej bukkan fel az ajtórésben. Megszeppenve néz rám, mintha legalább attól tartana, hogy elevenen fogom felfalni. Felvonom egyik szemöldököm, ahogy a paprikajancsi beljebb lép. Igazából egész kellemes vonásai vannak, a testalkata nem túl sovány, nem túl izmos; inkább karcsú. Biztosan népszerű lenne a nők körében, ha nem lenne ilyen szerencsétlen arckifejezése.
- He… Heló. – dadogja zavartan és lecövekel az ajtó elé. Erősen foxírozza lábfejét, pedig nem fog kővé válni, ha a szemembe néz. Nem szeretem, ha kerülik a szemkontaktust. Ráadásul jobb, ha sietősre fogja a dolgot, mert Carlos… akarom mondani Tito is bármikor megérkezhet. Nem is értem Josephine miért engedte be, amikor tudja, hogy megbeszélt időpontom van valakivel. Talán amolyan személyes bosszú, amiért nem hagytam, hogy bármit is kérdezzen.
- É…én… Tito vagyok. – nyögi ki végül a nevét. Neeem az nem lehet. Semmi bajusz? Semmi sombrero? És még csak véletlenül sem kopasz! – Tito Portátil.
Nagy vehemenciával lököm ki magam a székből és a jól megszokott üzleties ridegségemből is engedek. Akaratlanul is elvigyorodom, ahogy hozzálépek és kezet rázok vele.
- Már vártalak! Az én nevem Adrian Jefferson. – kissé elvörösödik, és ekkor észre veszem magam. Talán oldani kéne a feszültséget. Megköszörülöm a torkom. – Carlos, talán foglalj helyet. – bökök az egyik székre.
- Tito - néz fel rám megütközve.
- Igen, tudom. – mosolyodom el. – Csüccs.
Zavarából még mindig nem sokat enged, de leül. Megkerülöm az asztalt és én is leülök. Összefötrök pár papírt, becsúsztatom egy irattartóba és elsüllyesztem az egyik fiókomba. Orrnyergemen fentebb tolom szemüvegem és ránézek. Ő elkapja a tekintetét és minden mást néz helyette. Pár percig még mókásnak is tartom, de hamar megunom.
- Imádnám folytatni ezt a Csend Király játékot, de most az egyszer hagylak nyerni. – röviden elmosolyodom, aztán visszakomolyodom. – Szeretnék mindent részletekbe menően hallani az egész ügyről.
Végre Carlos – csak azért is így fogom hívni – is magára talál és elmeséli az egészet az elejétől a végéig. Néha bólintok, miközben hallgatom, és fejemben már körvonalazódik is egy megoldás. Remélhetőleg tényleg nem olyan bonyolult az eset, mint aminek látszik, de azért nem árt biztosra menni. Mikor Tito is végez mondanivalójával felkapom a telefont, Káosz Kapitány pedig tűkön ülve figyel. Lenyomok pár gombot és a telefon kicsöng, majd egy kellemes női hang szól bele a vonal túlsó végén.
- Josephine, kérek egy kávét. – Tito először megdöbben, majd elvigyorodik. Nem tudom, mire gondolhat, de most nem is érdekel. – Igen, még egyet. Köszönöm. – a helyére teszem a kagylót és Carlos szemeibe nézek. – A terv a következő. Szeretném, ha feljelentést tennél a rendőrségen. Az nem számít, hogy az ügyfeled bírósággal fenyegetőzik. A rendőrségen van egy kiváló informatikus ismerősöm, oda kell majd adnod neki a laptopodat, hogy lenyomozhassa a csaló IP címét. – erre Káosz Hadnagy igazi pánik-szerű arckifejezést vág. – Ne aggódj, a lehető legjobb kezekben lesz. – mosolyodom el. – Ha megvan az IP cím, megvan az emberünk és az ügyfeled végül ő ellene fog feljelentést tenni, és te is megkapod a teljes visszatérítést.
Kopogtatnak az ajtón. Jelzek, hogy bejöhet.
- A kávéja Mr. Jefferson. – lép be titkárnőm és kérdezés nélkül leteszi a kávét az asztalra, amit biccentéssel fogadok.
- A rendőrségen meg fogják kérdezni, hogy van-e ügyvéded. Csak be kell dobnod a nevem. Ha nem hisznek neked hívj fel és én is beszélek velük.
- De… - habogja. – Mennyibe fog nekem ez kerülni?
- Meghívhatsz egy vacsorára. – mosolyodom el és megkönnyebbül. – Ahol megbeszéljük, hogy egy összegben fizetsz vagy részletekben. – és ismét padlót fog az álla.
Nagyon szórakoztató a reakcióit figyelni. Minden az arcára van írva, mintha egy nyitott könyv lenne. Ha Josephine bosszantó módon nem ácsorogna még mindig az asztalom mellett, talán fel is kuncognék. Irritáltan ráemelem tekintetem.
- Szeretnél mondani valamit? – kérdezem enyhe mosollyal, türelmesnek tettetett hanglejtéssel.
- Nem, Mr. Jefferson. – feleli hűvösen. Igen, most már biztos, hogy haragszik.
- Akkor gondolom van jobb dolgod is, mint itt ácsorogni. – mosolyodom el ismét tündérien és a nő felhúzza az orrát és felsőbbrendűen kitipeg. – Nők. – sóhajtom székemben hátra dőlve, orrnyergemet masszírozva. – Hol tartottunk? – nézek vendégemre.
- A vacsoránál. – böki ki.
- Á, igen. A vacsoránál. – veszem fel újra a fonalat. – Ma este nem jó, mert egy Game Guide-on utána olvastam, hogy hamarosan Boss pálya várható közös kis játékunkban, szeretnék mielőbb túl lenni rajta. Ha ez hajnalig sikerül – rákacsintok. – Akkor holnap este elmehetünk vacsorázni.
Olyan arcot vág, mint aki egyszerre szeretne tüsszenteni és beszélni de mind a kettőt visszatartja. És végül nem szólal meg. Felkelek a székből és ezt Ő is megteszi. Elkísérem az ajtóig. Egy pillanatra sem néz rám. De egyelőre nem teszem szóvá, hogy ez mennyire is idegesít engem. Az ajtóban megfordul és véééégre rám emeli őzike barna szemeit. Erősen gondolkodik rajta, hogy mit mondjon, és ez mulattató. Igazán aranyos, kedves vonásai vannak. Kócos hajának pár tincse ide-oda libben, ahogy megmozdul a feje.
- Akkor este a gép előtt Carlos. – mosolyodom el szélesen miközben a kezemet nyújtom.
- Tito. – javít ki, de elfogadja a felé nyújtott kezet.
- Igen, tudom. – azzal szelíden kitessékelem és becsukom mögötte az ajtót.
***
- Helloouw! – rikkant bele a mikrofonba az éter túloldalán Gonzales.
- ¡Holá! ¿Qué tal?* – köszönök vissza.
Meglepődött nevetés, majd hatásszünet, aztán:
- Muy bien, y tú?**
- Bien, grazias.***
Ismét felnevet, aztán elkezd spanyolul hablatyolni, amit már nem értek. Minden spanyol tudásom kimerül a fentiekben. No meg abban, hogy “No hablo español.”.
- Sajnos ezt már nem értettem. – vágok hozzá egy vázát szórakozottan. – A középiskolában nem mondták elégszer, hogy talán szükségem lesz még az életben a spanyolra.
Újabb nevetés, majd a váza felém repül, de elhajolok előle.
- Borzasztó a kiejtésed. - indul el a folyosón.
- Csak két évig tanultam spanyolt. - kihúzok egy fiókot egy árván ácsorgó szekrényből. Csótányok, egy levágott kéz és elemek. Utóbbit elteszem.
A levágott kezet felkapom és hozzávágom. Egy kislányos sikoly után elmormol egy bazdmeg-et.
És kiérünk a folyosóról. Egy nagy előcsarnokba. Nagyon rossz előérzetem támad, ezért Káosz Kapitányt is óvatosságra intem. Meglapul mögöttem.
- Te mész elől bro! Inkább téged egyenek meg a zombik!
Hátra nézek a vállam fölött és felvonom egyik szemöldököm. De nem szólalok meg. Elindulok, lassan és óvatosan le a lépcsőn egy recepciós pultig. Tito szorosan követ és folyamatosan mondja a magáét, hol angolul hol spanyolul. A hangja, mintha kicsit idegesebb lenne, mint eddig.
- Az irodámban nem voltál ennyire szószátyár. - szólok rá lebukva a pult mögött.
Válaszul bemutat és hozzám vág egy törött széklábat. Ekkor kivágódik a bejárati ajtó és jéghideg szél süvít be az ajtón. Egy óriási alak áll meg a bejáratnál. Neve fölött nagy betűkkel a Badass Bobby név villog. Egy hang pedig bemondja, hogy készüljünk a halálra. A melák pedig buldózerként indul meg felénk.
- Tudsz vigyázni magadra? - kérdezem hadarva?
- Aha. - hallatszik a nem meggyőző válasz.
Én jobbra, ő balra ugrik ki a pult mögül az utolsó előtti pillanatban, ugyanis a behemót ripityára töri a puszta öklével. Tüzet nyitok. A HP-ja alig megy lejjebb, de ahogy Káosz Királyfi is belelendül csak úgy repkednek a Critical-ok. Már-már úgy tűnik, hogy sikerül visszaszorítanunk, de ekkor elsötétül a képernyő. A hang kijelenti, hogy hülye barmok vagyunk és visszatesz minket a helyre, ahol legutóbb mentettünk.
Összeszűkült szemekkel nézek a nyüszítő Carlos-ra, és szóváteszem nemtetszésem.
- Ha már lősz, tanulj meg célozni! Ha még egyszer lelősz esküszöm, hogy nem állok jót magamért!
De Tito csak nevet és végül én is beadom a derekam. Tetszik a nevetése. Rengeteg vidámságot tükröz.
- Viszont addig nem emeled fel a segged a gép elől, amíg ki nem csináltuk Badass Bobby-t. - jelentem ki kikomolyodva. - Nincs pisi, nincs kaki, nincs vacsi.
- És, ha megint lelőlek? - kérdezi. - Véletlenül? - teszi hozzá sietve.
- Josephine felvette az adataidat nem? - kérdezek vissza. - Tudom hol laksz és megkereslek, és kicsinállak bro.
*Szia! Hogy vagy?
**Remekül, és te?
***Jól, köszönöm.
Szerkesztve LastBreath által @ 2015. 07. 21. 18:47:44
|
| vicii | 2012. 08. 30. 20:34:12 | #23239 |
Karakter: Tito Portátil
Megjegyzés: (Drága kockámnak)
Elégedetten falom be a pizzámat a gép előtt ülve, közben lecsekkolom a weboldaljaimat is meg az e-mailjeimet, és vetek egy futó pillantást az egyetem honlapjára. Majd ahogy minden morzsát eltüntetek, zuhanyozni is elrohanok gyorsan, majd Kávéval belevetjük magunkat újra a játék legmélyebb bugyraiba. Szerencsére a továbbiakban semmi rémisztő nem történik, így inkább csak beszélgetünk. Ismerkedünk. Egész sok dolgot megtudok róla, bár azért én is sokat mesélek.
A játék további részében összeszedünk még néhány hasznos holmit, majd úgy hajnali fél három felé találunk egy újabb Save Bookot, így mentjük a játékot és elbúcsúzunk egymástól. Na meg megbeszéljük, ki mikor végez és arra jutunk, hogy késő délután ugyanitt ugyanekkor… hehe…
*
A másnap eseménytelenül telik. A suliban semmi említésre méltó nem történt, minden a régi volt. Hazafelé menet a metrón felcsapom Carolynet és körbenézek a mailjeim között, és találok egy nagyon érdekeset. Egy cég szervereket kínál eladásra, elég jó áron. Még nem hallottam róluk, ezért kutatok egy kicsit. Nemrég alapították, és minden tisztának tűnik… ezért felveszem a kapcsolatot az ügyintézővel.
Út közben beugrok a Burger Kingbe is kajáért, majd hazaérve megtömöm a fejem és bevágódok Bernie elé. Itt aztán sikeresen lebonyolítom az üzletet, ellenőrzöm a weboldalakat is, és boldogan lépek be a játékba.
- Hello, bro!- rikkantom vidáman, ugyanis Minden Kávé Ura már itt van.
- Üdv Carlos.- köszön mosolygós hangon, nekem pedig összeszaladnak a szemöldökeim.
- Carlos?- kérdezek vissza meghökkenten.
- A spanyoloknál ez elterjedt név, nem?- kérdi rosszmájúan. A szemétje, szóval innen fúj a szél…
- Cseppet sem.- felem felhúzott orral. Még hogy Carlos…
- Akkor nem találtam el a neved.- sóhajtja keserűen, én pedig elvigyorodom. Ezt az alakot… - Milyen nevet tisztelhetek a Pánik Mesterében?
- Miért érdekel?- kérdem félvállról. Idő közben a játék is betöltött, én pedig rutinosan hajolok bele az egyik ládába.
- Mert hajt a kíváncsiság.- jelenti ki egy szekrény ajtaját feltépve. Mosolyogva fordulok a nagydarab, kopasz katona felé. Hát legyen.
- Tito.- mutatkozom be végül.
- Hmmm… aranyos.- jelenti ki, én pedig meglepetten felnyögök. Mázli, hogy az arcomat nem látja, mert akkor most röhögne… ugyanis vörös vagyok, akár a paradicsomszósz. - Én Alex vagyok.- mondja, majd vigyorogva felemeli az eddig szekrényben lapuló döglött kutyát.
- Már megint a kutya?- nyögök fel elkeseredetten. Ó világ, te gyarló, mit követtem el, hogy ezt érdemlem?
- Mi leszünk a Rejtély Rt., és ez lesz itt Scooby, mit szólsz?- kérdi röhögve, és én sem hagyhatom vigyorgás nélkül a dolgot.
- Azt, hogy egy komplett idióta vagy.- jelentem ki nevetve. Ezt a pasast…
Tovább indulunk, és hála az égnek nem cipeli magával azt az oszladozó dögöt. Egy hatalmas előcsarnokban lyukadunk ki, ahol megint feltűnik az a randa arc nélküli szobor, én pedig összehúzott szemekkel kerülöm meg.
- Nem bízom benned…- közlöm vele halálosan komolyan, mire Kávé csak felkuncog mögöttem.
- Ne szemezz azzal a pofátlan szoborral, inkább gyere.- int, én pedig kuncogva indulok utána, ahogy találomra az egyik lépcső felé veszi az irányt. Fellép az első fokra, és ekkor a semmiből egy teljesen pucér hulla zuhan a nyakába. Persze felordítva ugrik hátra, én pedig kis híján fetrengek a röhögéstől.
- Bassza meg, ez hirtelen jött…- morogja, majd a lábával megböködi a lépcsőn kiterült, pucér pasast. - Nem tudom, ki tervezte ezt a játékot, de nagyon beteg lehet.- jelenti ki aztán, én pedig még mindig röhögve lépek mellé.
- Atyááám, hallanod kellett volna magad…- bokszolok a vállába, de csak rosszallóan felmordul, felkapja a halott ipsét és hozzám vágja. - Vete a la mierda!*- sikoltok fel, kapálózva lelökve magamról a pucér pasast, ezúttal pedig Kávéból tör ki a röhögés. Dühösen nézek rá, de aztán megakad a szemem... - Némmá, ennek még farkat is csináltak!- tör ki belőlem a röhögő görcs, ahogy lábbal megböködöm az említett szervet. Kávé is mellém lép, hogy a saját szemével szemlélhesse meg, és mikor meglátja, ő is röhögni kezd.
- Jesszusom, ráadásul milyen kicsi...- jegyzi meg, én pedig csak a fejemet rázom. Tovább indulunk, és épp egy szobába nyitnék be, mikor valami kaparászást hallok. Csendre intem Kávét, a kaparászás pedig egyre hangosabb lesz... fülemet az ajtóra simítom...
Majd a következő pillanatban egy hörgő valami zúzza darabokra a falapot és lép be a szobába. Rémülten felsikoltva ugrok hátra, majd elkeseredetten menekülök Kávé háta mögé és lököm őt a szörny elé.
- Mit csinálsz, te szerencsétlen?!- förmed rám, de csak kétségbeesett, könyörgő szemekkel pillantok rá.
- MENTS MEG!!!- üvöltöm, mire szitkozódva veszi elő a fegyverét és lát neki, hogy módszeresen agyonverje a szörnyet. Én pedig addig távolról segítem. Drukkolok neki meg instrukciókat kiabálok... hehe...
Mikor pedig a valami élettelenül elterül, megkönnyebbülök. A következő pillanatban pedig egy szék repül az arcomnak.
- Ezt meg miért...?- kezdenék bele, de mikor dühösen fölém magasodik, belém folytja a szót.
- Amiért odalöktél annak a borzadálynak!- szögezi le, majd még egy a fejem tetejére kapott barackkal is megtoldja a dolgot. Ezzel tovább indul, én pedig halkan, durcásan motyogva követem...
*
Megint valamikor hajnali három körül fejezzük be a játékot. Mindketten szinte hullák vagyunk, így közös megegyezés alapján mentünk és elpárolgunk lefeküdni.
- Jóéccakát, Alex...- motyogom a szemeimet dörgölve.
- Neked is, Tito.- köszön el. Ezzel kilépek a játékból, lekapcsolom Berniet és elvonszolom magam az ágyig...
*
A másnap már nem megy olyan gördülékenyen, mint az előző. Már reggel, mikor belépek a postafiókomba, kis híján agyvérzést kapok. Vagy egy tucat felháborodott mailt kaptam, miszerint az új szerver miatt az oldalak jelentősen lelassultak és sokszor kezelhetetlenek. Iskolába menet a villamoson mailt írok a cégnek, hogy valami nem stimmel. De nem kapok választ.
Egész nap esz az idegesség, egyre feszültebb vagyok. Suli után szinte rohanok haza, a helyzet pedig csak egyre romlik. A cég megszűnt. Vagy egy óra hosszatt kutakodom, de minden információ morzsát feltakarított maga után. Bárki volt is, aki ezt a szervezetet kreálta, nagyon profi lehetett. Semmit sem hagyott maga után.
Szóval kamu volt az egész, és egy rakat pénzért valami szart sózott a nyakamba, ami csak az első nap volt működőképes...
És ha ez nem lenne elég, az egyik felháborodott felhasználó engem okol mindenért és pert akaszt a nyakamba. Este, elkínzottan mászok fel a játékra, és ahogy becsatlakozom, Minden Kávé Ura majdhogynem leharapja a fejemet.
- Mégis hol a fenében voltál?! Tudod, milyen régóta várok rád?! Legalább szólhattál volna!- vágja a fejemhez, én pedig elkínzottan nyöszörgök, majd sóhajtva lefejelem az asztal. Egy kis csend következik, de mivel nem mutatok hajlandóságot a beszédre, Kávé megint megszólal. - Valami baj van?
- Az nem kifejezés...- nyögök elkeseredetten. - Tegnapelőtt vettem egy szervert egész jó áron, ami mára bemondta az unalmast. Fel akartam venni a kapcsolatot a céggel, de annak mára nyoma sincs. Minden bizonnyal valami csaló hozta létre, hogy ilyen módon pénzt húzhasson ki a magam fajta szerencsétlenekből. És ha ez még nem lenne elég, az egyik dühöngő ügyfelem pert akasztott a nyakamba. Fogalmam sincs, mitévő legyek...- nyöszörgök teljesen magam alatt.
- Jesszus, ez nagyon szarul hangzik...- mondja szisszenve, nekem pedig ebben a pillanatban beugrik.
- Héj... említetted, hogy ügyvéd vagy... nem segítenél?- kérdem aztán hirtelen, felcsillanó szemekkel, reménykedve. Egy kis csend telepszik közénk, valószínűleg mérlegel, majd mosolygós hangon szólal meg.
- Dehogynem. Holnap délelőttre be is tudlak szorítani...- mondja, én pedig boldogan felrikkantok.
- Köszönöm! Egy életre az adósod lettem! ¡Gracias!**
*
Az utolsó előadásról leléptem, és most lelkesen buszozok a városban. Izgatott vagyok. A gyomrom bizsereg, a szívem pedig gyorsabban ver... találkozni fogok Alexszel. És bár tudom, hogy ez közel sem randi, sőt, szó sincs ilyesmiről, mégis annyira izgulok!
Leszállok a megfelelő megállónál, majd sétálok még pár háztömbnyit. Ott aztán megállok, a felirattól pedig felderül az arcom. Gyorsan belépek hát, a hangulatos kis előcsarnokban pedig egy íróasztal mögött egy bájos mosolyú fiatal nő fogad.
- Jó napot, miben segíthetek?- kérdezi csicseregve, én pedig zavartan, sután vakarom meg a tarkómat.
- Hát... én Alexhez jöttem, időpontom is van...- nyögöm félszegen, mire töretlen mosollyal lapozgatni kezd.
- Tito?- kérdi aztán, én pedig megkönnyebbülten biccentek. - Épp időben.- mondja, majd egy ajtó felé bök, én pedig nagyot nyelve lépek a falap elé. Egy hosszú pillanatig rámeredek a névre, majd hevesen dobogó szívvel, remegő kézzel kopogok. És ahogy tompán meghallom a mély, ismerős baritont, megborzongok.
Mély levegő, végül lenyomom a kilincset, az ajtó résén pedig bedugom a fejem.
Egy nagy íróasztal mögött pedig megpillantom a hang gazdáját. Bár ül, még így is egészen magasnak tűnik, a vállai pedig meghökkentően szélesek. Nagyon elegánsan öltözött, öltönyt visel, ami tökéletesen simul alakjára. De ami rabul ejt, az először a tekintete... egy fényes lencséjű szemüveg mögül egy meghökkentően kék szempár néz rám, még jobban zavarba jövök ettől a fürkésző tekintettől.
Meg kell hagyni, kimondottan jóképű. Férfias, lágy vonások... markáns állkapocs, vékony, halovány ajkak, egyenes orr, és félhosszú, ébenfekete haj, ami tökéletes kontrasztot képez hófehér bőrével.
- He... heló...- motyogom zavartan, mire csak felhúzza a szemöldökét. Félszegen elmosolyodom, majd zavartan becsusszanok az irodába és beteszem magam mögött az ajtót. - É... én... Tito vagyok.- bököm ki végül, mire szinte felragyog az arca. - Tito Portátil.- mutatkozom be, ő pedig felpattanva lép ki az íróasztal mögül, majd elém lép. Meghökkenten pillantok fel rá. Te jó ég, milyen magas...!
A kezét nyújtja, és olyan mosolyt villant, amitől egészen elvörösödöm.
- Már vártalak. Az én nevem Alexander Hostler.- mutatkozik be, én pedig zavartan fogok vele kezet. Milyen férfias kézfogása van...
*A picsába!
**Köszönöm! (Tudom, hogy ezt még a hülye is megérti, de azért a formalitás kedvéért leírom x"D)
Szerkesztve vicii által @ 2012. 08. 30. 20:36:08
|
| vicii | 2012. 08. 13. 20:58:49 | #22880 |
Karakter: Tito Portátil
Megjegyzés: (Drága kockámnak)
- Én?- kérdi, miközben fiókokat húzogat. - Én kérlek szépen ügyvéd vagyok.- mondja komolyan, én pedig úgy nézek rá, mintha minimum két feje lenne.
- Ügyvéd?- kérdem hitetlenkedve. - Azt hogy hoztad össze?
- Családi hagyomány. Mondjuk úgy, hogy jól fog az agyam.- meséli, majd egy szekrény előtt megtorpan. - Én ezt nem nyitom ki.- közli halkan, mire felröhögök.
- Beszartál, mi?- vigyorgok, beugrik a legutóbbi hullás eset... hehe...
- Próbáld ki milyen felemelő érzés, ha rád zuhan egy hulla.- mondja morcosan, én pedig felszívva magam hős pózban állok a szekrény elé, aztán összeszorított szemekkel kinyitom. Nem történik semmi, így kilesek a szemhéjaim alól. Nahát, elemek, töltény meg egy döglött kutya...
- Ez kell nekünk.- jelenti ki Minden Kávé Ura, miután bezsebelte a holmikat, majd felkapja a dögöt.
- Ez csak egy döglött kutya.- közlöm a nyílvánvalót, hátha látási zavarai vannak és zsáknak nézte, vagy ilyesmi...
- Nagyobb biztonságban érzem magam mellette, mint melletted.- villant meg egy gúnyos vigyort.
- Biztos, hogy ügyvéd vagy?- kérdem vigyorogva, gyanakvó tekintettel, mert azzal a döglött állattal nem épp annak néz ki...
- Biztos, hogy pasi vagy?- kérdez vissza hasonlóan, és már épp rávágnék valami frappáns választ, mikor odakintről zajt hallunk. - Be a szekrénybe!- súgja azonnal, én pedig gondolkodás nélkül megyek utána.
Bemászunk hát, ez az idióta pedig nem rest azt az undorító dögöt is hozni. Magunkra zárjuk az ajtót, de egy kis idő múlva résnyire nyitja és kipillant.
- Eszednél van?!- kérdem rémülten. - Ha kinyitod, észrevesz!
- De ha nem nyitom ki, fogalmunk se lesz róla, hogy mikor lép le a búsba!- súgja vissza. - Itt akarsz szorongani órák hosszat egy szűkös szekrényben?- kérdi, nekem pedig be kell látnom, hogy ezúttal igaza van. Úgy öt percig dekkolhatunk a szekrényben, mire az a hörgő valami végre elvonszolja magát. Kimászva még azért ellenőrzöm a terepet, de szerencsére se híve, se hamva.
- Tedd már le!- szisszenek fel, mikor a kopasz újra felveszi a kutyát. - Nagyon frusztrál, hogy egy döglött dögöt cipelsz magaddal.
- Semmi baj, Pajti.- mondja kedves hangon. - Megoldjuk, ne aggódj.
- Mióta vagyok én Pajti?- kérdem zavartan, meghökkenve.
- A kutyához beszéltem.- közli a kegyetlen valóságot, majd ellép mellettem.
- Dios mío, ¿por qué mierda esta maldición? ¿Qué he hecho para merecer esto?*- kérdem elkeseredetten, az ég felé emelve a tekintetem, majd sóhajtva követem.
Egy újabb folyosón lyukadunk ki, ahol kisvártatva egy újabb üzenetet találunk: “A következők Ti lesztek.”
- Bíztató.- jegyzi meg savanyú képpel. - Lassan el kéne menteni a játékot, nem?- kérdi Minden Kávé Királya, én pedig csak bizonytalanul nézek rá.
- Van ebben a játékban egyáltalán mentés?
- Kell, hogy legyen.- mondja magabiztosan. - És mivel ez valami szállodaszerűség, keress egy nyitott könyvet egy asztalon vagy ilyesmit.
- Tényleg veterán vagy.- jegyzem meg megszeppenten, mire kellemesen felnevet. Tetszik a hangja.
- Amióta az eszemet tudom, függő vagyok.- közli, majd tovább indulunk. Út közben a szerencsétlenje majdnem keresztül esik a széken, én pedig nem állhatom, hogy ki ne röhögjem. - Minő kedvesség és együttérzés árad belőled.- jegyzi meg csípősen. - Csak rád ne uszítsam Pajtit.
- Az egy döglött kutya.- jelentem ki halk, gyászos hangon. Most már tuti, hogy nincs minden rendben a fejével...
- Ó, igen? De az én kezemben van, ha úgy tartja kedvem hozzád is vághatom.- közli fölényesen, széles vigyorral, majd nekem dobja ezt a förtelmet.
- Mégis hány éves vagy te?!- kérdem kiakadva. Ez most komolyan megdobott egy döglött kutyával...? - Beteg állat.- jelentem ki, a végén már röhögve.
- Huszonhét.- mondja vigyorogva. - Van egy szép feleségem, meg három gyerekem.- jelenti ki.
- Egy ügyvédtől nem is vártam mást.- nevetek. Azért elismerésem, hogy mindezek mellett van ideje kockulni...
- Nos, ebből csak a korom volt volt valós.- vallja be pár perc múlva, mikor tovább sétálunk a folyosón. - De anyám szeretné, ha igaz lenne.
Hümmögök. Igen, ismerős... az én anyám azt szeretné, ha átvenném a családi borászatot...
Végül félúton találunk egy nyitott könyvet, "SAVING BOOK" felirattal, így szerencsésen elmentjük a játékot, amjd folytatjuk utunkat.
- Na és te, Chaos? Hány éves vagy?- kérdi végül, én pedig vállat vonok.
- Huszonhárom.- mondom, egy fiókot kihúzva, de ezúttal nincs benne semmi. Elérünk egy ajtóhoz, megpróbáljuk kinyitni, de az zárva van.
- Elhagytunk egy kulcsot valahol?- kérdem zavartan, visszapillantva.
- Lehetséges...- gondolkodik a koffeinfüggő is. - Nem, várj!- mondja végül, én pedig meglepetten pillantok rá. - Van nálam egy feszítő vas.
- Hogy kerül az hozzád?- kérdem értetlenül.
- Abban a szobában találtam, ahol Pajti bujkált a szekrényben.- mondja, nekem pedig újra megakad a tekintetem a döglött kutyán...
- Muszáj magaddal hurcolnod azt a dögöt?- kérdem kétségbeesetten, teljesen kiakadva.
- Csak nem féltékeny vagy?- kérdi vigyorogva, én pedig dühösen pillantok rá.
- Persze, hogy nem.- mormogom durcásan. Már épp mondana még valamit, mikor hátborzongató, ismerős hörgés hangzik fel a hátunk mögül... rémülten összenézünk.
- FUTÁS!- kiáltja el magát, és lélekszakadva rohanni kezdünk.
- Pajti!- néz vissza a koffeinfüggő kétségbeesetten, ugyanis menekülés közben elejtette a dögöt.
- NEHOGY VISSZAMENJ ÉRTE!!!- üvöltök rá idegesen. Tovább futunk, én elöl, végig egy szobán, egy étkezőn, majd egy újabb szobába, és bevetjük magunkat a legközelebbi szekrénybe. Jobban mondva vetnénk, ugyanis egy újbb hörgő zombi állja utunkat.
- PICSÁBA!- kiált fel ijedten a Kávé Herceg, majd előkapva a fegyverét lőni kezd. Bennem elpattan valami, rémülten sikoltozva ész nélkül kezdek lövöldözni...
És ekkor hirtelen elsötétül minden, majd újra a Save Book előtt találjuk magunkat.
- Mi a...- nyögi elképedten a Király, rám meredve. - Te lelőttél?
- Bocsi!- mondom megszeppenve, bocsánatkérő vigyorral.
- Te lelőttél!- szegezi nekem felháborodva a mutatóujját. - Mi a francnak kell hadonásznod azzal a rohadt pisztollyal?!- kérdi kiakadva, én pedig csak bűnbánóan lehajtom a fejem. - Még egy ilyen, és elveszem tőled.- jelenti ki komolyan, én pedig durcásan szusszantok egyet.
- Bocs, de bepánikoltam...- motyogom durcásan, sajnálkozó tekintettel, mire dühösen mered rám.
- Te minden alkalommal, mikor bepánikolsz, ész nélkül kezdesz lövöldözni!- tájékoztat, mire inkább behúzom fülem-farkam.
- Bocs, bro, nem szándékos volt...- dünnyögöm, de inkább csak csendesen utána battyogok, mikor megint elindul. Elérünk a felfeszített ajtóhoz, majd a szobába, ahol ránk támadt az a bestia. Most van időnk mindent tüzetesen megvizsgálni. Kihúzkodjuk a fiókokat, belenézünk a ládákba meg a szekrényekbe.
- Találtam egy kulcsot!- rikkantom, mire elégedetten hümmögve biccent, hogy kövessem. Bevetjük magunkat az étkezőbe, ahol előzőleg szintén csak átrohantunk. Szép sorban megterített asztalok, hangulatos gyertyatartókkal, székekekkel, egy cserépkályhával a helyiség másik felében. Itt is keresgélünk, közben pedig folytatjuk a társalgást. - Említetted, hogy édesanyád már unokákat akar, de nincs családod. Barátnőd sincs?- kérdem könnyed hangon, egymás után kihúzogatva a fiókokat.
- Nem, nincs senki kilátásban. A munka mellett nem igazán van időm randizgatni...- tájékoztat, én pedig csak elgondolkodva hümmögök egyet. Tovább megyünk, ezúttal abba a szobába, ahol nemrég bújkáltunk, és ahol a merénylet is történt. - És neked, Chaos?
- Hát... őszintén, én nem nagyon orientálódok a nők felé.- motyogom, hátha félreérti, esetleg rosszul hallja meg, de pechemre a koffeinfüggőnek jó hallása van.
- Meleg vagy?- kérdi meglepetten, frusztráló nyíltsággal, én pedig fülig vörösödöm. Még szerencse, hogy nincs bekapcsolva a webcamera és nem lát...
- Nos... izé... én...- motyogom totális zavarban, elmélyülten piszkálgatva az asztalon egy cserepes növényt, majd sóhajtva biccentek. - Igen. Bár ezt a szüleim nem tudják... ők még mindig abban a hitben élnek, hogy egy szép nap megnősülök és átveszem a családi vállalkozást.- mondom gondterhelten, visszagondolva apám reményteli arcára.
A kopasz katona csak meglepetten fordul elém, elgondolkodva méreget, sokáig nem érkezik semmiféle hang a vonal túlsó végéről. Én pedig csak remélni merem, hogy nincsenek szörnyű előítéletei a melegekkel szemben, mert én élvezem vele a játékot és macerás lenne másik játszópajtit keresni.
- Milyen vállalkozást?- kérdi könnyed hangon, én pedig összeteszem a két kezem, amiért tereli a témát.
- A szüleimnek borászatuk van Spanyolországban.- mesélem halkan, mire döbbent nyögés halatszik a vonal túlsó végéről.
- Ez most komoly?- kérdi hitetlenkedve, mire csak röhögve célzom meg ismét azt a nagy kopasz fejét és vágok hozzá egy vázát. Újból.
- Veled ellentétben nekem nem szokásom a levegőbe beszélni.- csipkelődök, mire csak morog valamit az orra alatt. - Apám mindig arról álmodozott, hogy majd átveszem a helyét és tovább üzemeltetem a borászatot, de őszintén semmi kedvem hozzá. Mikor megtudtam, hogy felvettek a főiskolára, szinte menekültem otthonról. Nem sok kedvem van visszamenni, pedig jövőre elvégzem az iskolát, ők pedig várnak vissza...- mondom kelletlenül, gondterhelt sóhajjal fejezve be a mesémet.
- Miért nem mondod meg enkik az igazat? Talán ha beszélnél velük, megértenék.- tanácsolja, de csak elkeseredetten felnyögök.
- Azt hiszed, nem próbáltam? De hajthatatlanok. Abban a hitben élnek, hogy ez csak valami fiatalos fellángolás a részemről és majd elmúlik. Pedig nem.- morgom, majd szórakozottan böködni kezdem az ágyon fekvő hullát. - Szinte semmit nem tudnak rólam...- morgom, ám a következő pillanatban ijedten sikoltok fel, mikor a hulla hirtelen megmoccan, aztán hörögve rám vicsorog. Hozzávágom az első kezembő akadó dolgot, történetesen egy széket, de szerencsére ez csak ijesztegetés volt, a test már újra mozdulatlan. Persze Kávé csak röhögni kezd, én pedig elkáromkodom magam.
- Al diablo con eso! Maldita sea, me dio miedo a la muerte! No sé quién diseñó este juego, pero no fue completa! Para pudra!**- hadarom magamból kikelve, majd szusszantva támaszkodom meg a falnál.
- Most legalább nem puffantottál le. Haladunk.- vigyorog képembe, mire csak röhögve a vállába bokszolok.
- Seggfej.- dünnyögöm, majd lassan tovább indulunk. Elkezjük belepróbálgatni a kulcsot a zárt ajtókba.
- Amúgy...- kezdi, én pedig hümmögve jelzem, hogy figyelek, miközben a kulcscsal bíbelődök. - Én is meleg vagyok.- jelenti ki, mintha csak az időjárásról beszélne, az én állam pedig kis híján átesik Kínába.
- Ez most komoly?!- kérdem kistányér méretű szemekkel, mire röhögve nyom egy tockost a fejemre.
- Igen, az.
- Nem hittem volna.- dünnyögöm elgondolkodva, meglepetten bámulva a karakterére. Sikeres ügyvéd, jó családi háttérrel, magas fizetéssel, ambíciókkal, erre kiderül, hogy meleg... hmm...
- Senki se hiszi.- sóhajt, mire csak elmosolyodom. Majd fáradtan nyújtózok egyet, ezt az ajtót sem nyitja.
- Na jó, tartsunk egy kis szünetet. Le kellene zuhanyoznom, meg vacsorázni sem ártana...- dünnyögöm elgondolkodva, mire helyeslő hümmögés érkezik a vonal túlsó feléről.
- Egyet értek, én is éhes vagyok.- mondja, én pedig szépen leveszem a fejemről a fejhallgatót, majd a hangfalat bekapcsolva kihangosítom ezt a szemetet.
- Te mit eszel?- érdeklődöm, immáron a konyhából, előszedve a behűtött pizzámat.
- Kínait, és te?
- Pizzát.- röhögök, miközben bevágom a mikróba. Le se tagadhatnánk, hogy mirelit kaján élő kockák vagyunk... hehe...
* Édes istenem, miért versz ezzel az átokkal? Mit követtem el, hogy ezt érdemlem?
** Kurva életbe! Rohadtul megijesztett ez a hulla! Nem tudom, ki tervezte ezt a játékot, de nem volt komplett! Rohadna meg!
|
| vicii | 2012. 08. 08. 16:24:46 | #22753 |
Karakter: Tito Portátil
Megjegyzés: (Drága kockámnak)
A nagydarab koffeinfüggő elindul, én pedig idegesen battyogok utána. Basszus, korom sötét van, az orromig sem látok... az izompacsirta is megtorpan, hogy szokja a sötétet, a szemeink előtt pedig lassan kirajzolódik egy hosszú folyosó...
- Rühellem a folyosókat.- szisszen fel idegesen. - Sosem tudhatod, melyik végéről...- kezdi, ám hirtelen elhallgat és int, hogy maradjak nyugton. Idegesen kapkodom a tekintetem, de semmit nem látok, csak valami kibaszott kaparászást hallunk...
- Mi az isten ez, bro?- kérdem idegesen, halálosan betojva.
- Kuss és hallgatózz!- förmed rám, én pedig a számba harapva remegek magamba. Aztán legnagyobb megkönnyebbülésünkre meglátjuk a padlón kaparászó rágcsálót... ohh hallelujah, csa egy patkány...
- Na, szerezzünk valami zseblámpát.- szólal meg megkönnyebbülten, de csak felháborodottan fordulok felé.
- Miért te dirigálsz?- kérdem durcásan, végtére is nekem is ugyanolyan jogom lenne a főnöki posztra...
- Mert én vagyok a katona.- vágja rá egyszerűen. Csak felmorranok, és követem tovább. Nemsokára meg is pillatunk egy szekrény, a bro pedig gondolkodás nélkül kinyitja.
- Jackpot!- vigyorog, és szinte ugyanabban a pillanatban ijesztően közelről hörgés hallatszik... neee...
- A ROHADT ÉLETBE!- kiálja, és már spurizik is, otthagyva engem a kakiban... rémülten felsikoltva próbálok kiutat találni, de ez az izé elálltam az utat és egyre közelebb jön!
- ERRE NEM VOLTAM MÉG FELKÉSZÜLVE!- sikoltok fel halálra rémülten, a zombival hadakozva, aki kísérletet tesz, hogy kikanalazza az agyamat a koponyámból.
- LŐJ LŐJ LŐJ LŐJ! LŐJ!!- hallom az üvöltést.
- BASZKI CSAK EGY PILLANGÓKÉS VAN NÁLAM!!!- sikoltom, majd elkezdődik az ádázs harc... beletelik vagy egy percbe, mire ez az izé felfordul végre. Lihegve állunk meg a tetem fölött, majd egymásra nézünk... és orkánszeű nevetés szakad fel mindkettőnkből.
- Megmentettem a segged Törpe, jössz nekem egyet.- pillant rám vigyorogva. - Viszont most menjünk tovább és szerezzünk neked normális fegyvert.- mondja, én pedig ezúttal nem vitatkozom. Kirámolja a szekrényt, nagylelkűen egy zseblámpát hagyva nekem is, majd elindulunk.
- Ember.- hallom a sóhaját. - Soha nem hallottam egy férfit sem olyan nőiesen sikoltozni, mint most téged.
- Menj a fenébe, bro!- morgom durcásan. Meg voltam ijedve! Az a valami olyan hirtelen bukkant fel! - Egyébként a csatakiáltásoddal te sem panaszkodhatsz.
Erre csak felkuncog, majd tovább megyünk. Nem tudom lekaparni a vigyort a képemről. Ez a párban való dolgozás nem is olyan rossz, egész jó fej ez a csávó. És legalább nem kell egyedül lennem...
A folyosó végi ajtó egy kisebb szobába nyílik. Ágy, íróasztal, szekrény, meg egy újabb ajtó... hmm...
- Nézzünk körül.- javasolja, én pedig biccentve támadom be az íróasztalt és kezdem kihúzogatni a fiókokat. Minden Kávé Királya pedig a szekrényhez lép, aztán rémült nyögést hallatt. Felé fordulok, és elvigyorodom a földön elterülő hulla látványára.
- Picsába.- morran idegesen. - Ennek a hullának meg mi értelme volt?- morog, én pedig csak felkuncogok. Hát hogy jót mulassak rajtad, bro... hehe...
Kihúzom az íróasztal utolsó fiókját is, mire lelkesen felkiáltok.
- Találtam egy kulcsot!- rikkantom vigyorogva, majd felmutatom a kis tárgyat.
- Nagyon jó.- biccent. - Akkor nézzük, mi van a kettes számú ajtó mögött.- javasolja, én pedig lelkesen ugrok a falaphoz, majd dugom be a zárba kulcsot... halk kattanás jelzi, hogy szabad utat kaptunk. Felszívom magam, majd erőt gyűjtve beljebb lépek, és fesüzlten körbevilágítok a lámpámmal. Egy újabb helyiség, ez most inkább valami nappaliszerűségnek néz ki. A falak mentén könyvespolcok, egy asztal székekkel, kanapé, íróasztal, komódok...
És egy fura szobor.
- Mi a rossebb...- morgok, majd zseblámpámat rászegezve megközelítem a szobrot. Igazán fura, egy apró kis emelvényen van. Egy férfit ábrázol, hősies pózban, ahogy a karját az ég felé szegezi. De ami a legfurcsább benne, hogy nincs arca...
- Fura egy szobor.- morogja a mellettem álló, mire gyanakodva járom körbe.
- Nem tetszik nekem ez pasas... túl gyanús...- mondom halkan, majd összehúzott szemekkel a képébe szegezem a zseblámpámat. - Szemmel tartalak...- közlöm a szoborral komoly képpel, mire a bro hangosan felröhög mellettem, majd az egyik komódhoz sétál, hogy kutakodni kezdjen. Lassan én is nekilátok, végignézem a könyvespolcokat.
- Héj, egy öngyújtó!- rikkantom győzelemittasan, majd lelkesen sietek a legközelebbi gyertyatartóhoz, amit a falra erősítettek és egyenkét meggyújtom őket. Majd kisvártatva a sötét szoba fénybe borul, mi pedig eltehetjük a zseblámpáinkat.
- Mindjárt jobb.- könnyebbül meg a Kávé Herceg. Folytatjuk a keresést. - Találtál még valamit?- kérdi félúton.
- Aha, valami fura folyadékot, egy levelet, amin az áll, hogy "Ne maradj egyedül!", meg elemet a zseblámpához. Te?- sorolom, majd kíváncsian felé fordulok.
- Még több elemet, egy kulcsot, meg egy kis kézifegyvert.- közli, majd az utóbbit felém dobja. Ügyesen kapom el, majd megforgatom a kezeim között.
- Ez most komoly? Ezzel akarják kiszúrni a szemünket?- nyüszítek fel, ezzel még magamat se tudnám fejbe lőni, ha egy zombi majszolná a lábamat...
- Jobb, mint a pillangókés.- vigyorodik el, én pedig beletörődött sóhajjal dugom az övembe a stukkert. - Na mindegy... szerinted mit nyit a kulcs?- kérdem, közelebb lépve bajtársamhoz.
- Mindjárt kiderítjük...- mondja, majd végigpróbálgatja az összes ajtót, de egyik sem akaródzik kinyílni. Végül az utolsó felé vesszük az irányt, amely egy széles lépcső legtetején található. És csodák csodájára az ajtó halk kattanással kinyílik...
Megállunk, összenézünk, majd elővéve a fegyverem én megyek előre... nagy levegő, aztán benyitok, hogy a következő pillanatban felsikolthassak és ész nélkül kezdjek lövöldözni.
- MI VAN?! MI VAN?! MI TÖRTÉNT?!- üvölt a fülembe, én pedig nagy levegőt véve, a térdemre támaszkodva hunyom le a szemeimet... az a...
- ¡Dios mío! ¡Maldita sea! ¡Sabía que! ¡Yo lo sabía! Maldito estatua! Sentí que algo estaba mal con él!- kezdek hadarni magamból kikelve, a hajamat tépve, ugyanis az a rohadt szobor a semmiből tűnt fel előttem... aztán agresszívan, felkapva a legközelebbi tárgyat, jelen esetben egy széket, a szoborhoz vágom, mire annak ívesen lerepül a feje.
Persze a kis koffeinfüggő csak hangosan röhögni kezd mellette.
- Nem mondod, hogy ez a rohadt szobor ijesztett meg?- kérdi olyan széles vigyorral, hogy a fülei körbeérnék a fejét is...
- Kuss! A semmiből tűnt fel!- mondom durcás hangon, de most már jóval nyugodtabban.
- Egyébként milyen nyelven hablatyoltál az előbb?- kérdi kíváncsian,miközben elindulok, hogy itt is meggyújtsam a gyertyákat.
- Spanyolul. Ha ideges vagyok, mindig az anyanyelvemen kezdek beszélni.- mondom bocsánatkérő vigyorral, mire hümmög egy sort.
- Érdekes. Nem hittem volna, hogy más nemzetiségű vagy, még akcentusod sincs.- mondja elismerően, mire büszkén kihúzom magam.
- Kösz, az angol a második anyanyelvem.- nevetek fel. - Tudod, már negyedik éve tanulok az országban, szóval volt időm elsajátítani.- vonok vállat. Közben keresgélni kezdünk a megszokott módon, begyűjtve minden használhatót.
- Mit tanulsz?- faggat tovább, én pedig türelmesen válaszolgatok, addig sem kell ezzel a hülye, ijesztő játékkal foglalkoznom...
- Programozást. Suli mellett pedig webszerkesztő vagyok.- mesélem vigyorogva, mire röhögve vág hozzám valami vázát.
- Hülye kis kocka.- jegyzi meg, mire bosszúból felkapok egy cserepes növényt, becélzom azt a hatalmas képét és hozzávágom. - Bazdmeg!
- Neked csak kuss, ahogy elnézlek, te sem vagy lemaradva tőlem!- vágok vissza vigyorogva, ugyanis a tapasztalataim azt mutatják, hogy ő is veterán már az internet csodás világában... - Tényleg, te mit dolgozol?
*Istenem! A francba! Tudtam! Én úgy tudtam! Kibaszott szobor! Éreztem, hogy valami nincs rendben vele!
|
| vicii | 2012. 08. 08. 11:56:21 | #22745 |
Karakter: Tito Portátil
Megjegyzés: (Édes kockámnak)
A falhoz simulva, lélegzetemet visszafojtva araszolok előre, jobb kezemben elfehéredő ujjakkal markolva a késemet, balban a zseblámpámat. Minden apró zajra azonnal lekapcsolom és kővé meredek, a szívem majd kiugrik a helyéről...
A folyosó, amin haladok, egészen hosszú, a végét nem is látom. A régi tapéta nagy darabokban szakadozik le a falról, a plafonról pókhálók lógnak le, a padlót pedig üvegcserepek, bútordarabok és rengeteg szemét borítja.
Tovább araszolok, de ekkor megroppan valami a lábam alatt... és a következő pillanatban a mögöttem lévő ajtó hatalmas robajjal kiszakad és egy nyáladzó, artikulátlanul hördő, különböző színű testrészekből összezavart valami rohan felém.
Felkiáltva kezdek futni előre, izmom szakadtából, de hallom a fülemben a hörgését... már majdnem ott vagyok az ajtónál... hátrapillantok.
Nem kellett volna. A szörny majdnem mögöttem van, felém mereszti hosszú, sarló-szerű karmait...
- ÚRISTEN NEEEE!!!- sikoltok fel, majd feltépem az ajtót és bevetem magam rajta. Becsukni sem vagyok rest, de a szörny olyan könnyedén vágja át magát rajta, mintha csak kibaszott kartonpapírból lenne...
Tovább rohanok rá, idő közben egy felkapott széket hátradobva. Pofán is találom, de a szörny helyett a szék bánja, ami apró kis szálkákra törik... próbálkozom még egy üveggel, az is hasonló sorsra jut. Végül keresztülrohanok egy folyosón, le a lépcsőn, ott aztán balra, be egy szobába, végül az ágy alá...
Visszafojtott lélegzettel, mozdulatlanul várakozom... látom, ahogy az ajtó lassan, nyikorogva kinyílik, majd két véres, megcsonkított láb bukkan fel... hörögve, bicegve vonszolja beljebb magát... mikor egészen az ágyhoz ér, a kezeimet a számra tapasztom.
Kérlek, kérlek, ne találj meg, ne találj meg...
És mikor a szörny végre visszafordul, már nem vagyok szívrohamközeli állapotban. Lassan kibotorkál a szobából, én pedig fellélegezve mászok ki az ágy alól... ez közel volt...
Megnyugodva nézek körbe. Nahát, ez egy hálószobának néz ki... Körülnézek az asztalokon, kihúzkodom a fiókokat, de semmi érdemlegeset nem találok. A szekrény felé veszem az irányt, az még kecsegtet talán valami jóval, de mikor kinyitom, csak egy újabb hörgő fenevad néz velem farkasszemet.
~
Rémülten felkiáltva ugrok fel, mire minden szem rám mered. Zavartan nézek körbe az előadóteremben, a professzor is csak felvont szemöldökkel mered rám. Hoppá...
Zavartan vigyorral, idegesen nevetek fel, kivéve a fülhallgatóimat.
- Esetleg valami mondanivalója van, Mr. Portátil?- kérdi az öreg láthatóan idegesen, kísérletet téve, hogy legyilkoljon a szemeivel.
- Nem, dehogy, én nem akartam megzavarni a Professzor úr óráját...- mondom idegesen vakarózva. Úristen, úristen, mindjárt elásom magam...
- Azt látom... gondolom az órai anyag gyönyörűségétől sikoltozott, igaz?- kérdi sziszegve, mire hangos röhögés hangzik fel. Elvörösödve ülök vissza a helyemre és inkább becsukom Carolynet. - Remélem, a következő zárthelyi dolgozatnál is ilyen lelkes lesz...- adja meg a kegyelemdöfést, én pedig nyögve hanyatlok a padra. Végem van, tuti meg fog buktatni, nem lesznek meg a creditjeim erre a félévre...
Megyek, felkötöm magam egy USB kábellel...
*
Óra után sóhajtva állok fel, nyújtózkodva egy keveset, mire a padtársam, Leonard csak röhögve oldalba bök.
- Hallod ember, ennél még egy tinédzser szűz lány sem sikoltozhatott volna szebben az első randin.- röhögi, én pedig csak sötét tekintettel nézek rá.
- Még egy szó, és feldugok egy esernyőt a seggedben... aztán kinyitom.- mondom diplomatikusan, mire ugyan tovább röhög, de legalább már nem piszkál.
Sóhajtva veszem fel Carolynet, majd ellágyulva végigsimítok a fedelén...
- Óóó Carolyne... miért nem fogtad be a számat?- kérdem elkínzott hangon, arcom a laptopnak dörgölni, aki kedves hallgatózásba burkolózik. Végül óvatosan belehelyezem a táskámba, azt a vállamra veszem és go home!!! Ha jól emlékszem, ma jött ki az a fasza új játék. Cry of Fear! Fuck yeah!
Sietősen indulok meg hazafelé, szinte száguldok kifelé az egyetemről. Türelmetlenül várom a megállóban a metrót, majd amint megjön, felpattanok rá, és levetve magam az egyik ülésre ismét megdolgozom egy kicsit Carolynet. Ellenőrzöm a weblapjaimat, olvasom a fejlesztésre vonatkozó kérvényeket... néhány apróbb simítást az út alatt megcsinálok, hogy otthon már ne kelljen vele szarakodnom. Majd mikor végre döccenve megáll a metró, szinte repülök le róla.
Két perc séta, aztán előkapom a lakáskulcsot és belépek szerény hajlékomba. Ahh igen, otthon, édes otthon! Szinte a mennyekben érzem magam, ahogy bepöccintem Berniet és meghallom az ismerős, hang zümmögést, ahogy a ventillátor rögtön forogni kezd... ohh igen, ez az éden hangja!
Leteszem Carolynet az asztalra, a kabátomat feldobom a fogasra, a cipőimet lerúgom az ajtó mellé aztán nyújtózva a konyhába lépek. Csinálok magamnak egy kávét sok tejjel - tegnap különösen sokáig maradtam fel, majd' leragadnak a szemeim -, aztán felütöm a telefonykönyvet. Mit együnk ma...? Hmmm... PIZZA!!!
Felhívom hát a pizzériát, rendelek magamnak egy sonkás, meg egy dupla sajtos korongot, aztán bevetődök a gép elé. És bár kis híján feketelyuk keletkezik az oldalamon a kíváncsiságtól, akkor sem nézem meg a játékot, mert dolgoznom kell...
Bő fél óra múlva a pizza is megérkezik, én pedig korgó hassal fizetem ki a futárt, majd vetődök be Bernie elé és kezdek falatozni. Fél kézzel eszek, másik kézzel dolgozok... hmm, nem is rossz megoldás.
Mire az egyik pizzát magamba tömöm, addigra végzek is a munkával. A másikat bedobom a hűtőbe, mondván jó lesz vacsorára, aztán újult erővel, széles vigyorral keresek rá a Cry of Fearre...
Bejön a játék, regisztrálok, Chaotic néven, ahogy szoktam is. A bemutató videót tűkön ülve, vigyorogva nézem végig... aztán feljön az első tájékoztató panel, én pedig majdnem hanyatt dobom magam. Ne mááár! Mi az, hogy párokban kell dolgozni???
A fejem a klaviatúrába verem, ami minden bizonnyal nem lehetett valami jó ötlet, ugyanis a mikrofonom ugatni kezd... érdeklődve veszem hát fel a fejhallgatómat, lehajtom a mikrofon részét és beleszólok.
- Hellouw~- rikkantom a mikrofonba két oktávval feljebb, mire egy erőteljes, mély orgánum szól vissza.
- Ne máár, egy csajt kaptam?!- kérdi érezhetően elkeseredetten, mire csak felröhögök.
- Rohadj meg, pasi vagyok.- vihogok bele a mikrofonba.
- Tényleg? Nem hiszek neked...- szól bele tök komoly hangon, mire csak megforgatom a szemeimet.
- És én honnan tudjam, hogy te nem csak egy transzvesztita vagy?- kérdem szintén gyanakvóan. Na ezen a ponton végre belőle is kitör a röhögés. - Üdv, bro, Chaotic vagyok.- vigyorgok aztán.
- Coffee King.- válaszolja mosolygós hangon. Idő közben a játék is betölt. Egy nagy, lehasznált teremben vagyunk, a falakon véres kéznyomok...
Oldalra pillantok, a társam egy nagydarab, felfegyverkezett katona.
- Sokat mondó nicknév... kis koffeinfüggő.- vigyorodom el.
- Te sem panaszkodhatsz.- vág vissza. Lassan elindulunk, körbeszaglásszuk a helyet. Már most idegesen markolom a fegyverem. Szépen körbejárjuk a hatalmas szobát, olvasgatjuk a vérrel írt üzeneteket a falon...
- Ember, ez kicsit beteg, nem? "Megcsókolhatjátok a seggem, kis pondrók, úgysem tudtok emgölni."- olvasom hangosan a nekünk szánt üzenetet, mire társam is csatlakozik.
- Azt majd meglátjuk...- nevet, majd biccent, hogy kövessem. - Megtaláltam az ajtót, gyere.- mondja, majd nemsokára megpillantom a kétszárnyas ajtót, amit jól eldugtak a szoba egyik sötét sarkába... ő kinyitja, majd tétován megállunk előtte. Odabent nem vár semmi, csak sötétség. Torkomat megköszörülve, demokratikusan megszólalok:
- Bro, menj csak előre... én majd fedezem a hátad.
|
| Andro | 2011. 07. 15. 12:09:11 | #15100 |
Karakter: Julien Daniels
Megjegyzés: (Brandonnak)
*Brad* üzenete:
Hát, jogos lehet, amit mondasz. Mondjuk igen, mióta nem járok ki, én sem nagyon gondolkodom rajta, hogy ki mit gondol rólam. Annyira szoktam érintkezni emberekkel, amíg átveszek leveleket, vagy a boltostól a csomagot, az meg nem zavar, hogy ők mit mondanak rólam. Mert miért is érdekelne a dolog? Szerencsére orvost nem kell hívnom soha, de ha kellene, akkor is megoldanám, hogy ne lássa az arcomat.
Ez eléggé szíven ütött. Ő is olyan, mint én. Sosem láthatja senki az arcát, pedig a rajzból ítélve, elég csinos lehet. Habár igaza van, én sem szívesen mutatom meg magam senkinek. Nem tudom, mit válaszoljak, mert nem akarom megbántani. Érdekes embernek tűnik, nem olyannak, aki bántani akarna. Talán őt is bántották, azért lett visszahúzódó. Végül válaszolok.
*ShadowPrince* üzenete:
Ennyire fontosnak tartod, hogy ne lássák az arcodat? Akkor miért teszed ki avatarba?
Remélem, ezzel nem bántom meg, elvégre csak kíváncsi vagyok.
*Brad* üzenete:
Több, mint fontos, hogy ne ismerjenek fel az arcomról. És azért merem kitenni, mert pár év alatt változtam annyit, hogy ne ismerjenek meg. Hosszabb a hajam, karakteresebb az arcom, mint akkor, és ez a kis rajz nem feltétlenül valósághű.
*ShadowPrince* üzenete:
Tettél valamit, ami miatt bujkálnod kell?
Sokáig nem válaszol. Úristen, csak nem valami kéjgyilkossal, vagy hasonlóval futottam össze? Persze lehet, hogy csak valami rossz érte, én meg tapintatlan, és bunkó módon olyan kérdeztem, amit nem kellett volna. Kétszer is ráírok, hogy jól van-e, mire végre válaszol.
*Brad* üzenete:
pillanat
*ShadowPrince* üzenete:
Rendben.
Várok, míg válaszol nekem. Sokáig tart, így addig a macskás rajzommal bíbelődöm egy keveset. Sokat haladok vele, mire végre Brad válaszol. Azt hittem, már nem is akar velem beszélgetni. Végre találtam egy embert, akivel szívesen beszélgetek, és erre le akar lépni? Bár, nem ő lenne az első. Aztán végre pityeg az msn és valóban ő az.
*Brad* üzenete:
Bocsi, csak majdnem odaégettem a kajámat, és már füstölt, elfelejtettem.:S De már minden rendben van, elhárítottam a veszélyt.:3
*ShadowPrince* üzenete:
Azt hittem baj van... de örülök, ha nincsen semmi gond.
*Brad* üzenete:
Neem, semmi baj. Most viszont egy kicsit lelépek, ha nem baj... nem érzem túl jól magam, eszek valamit, aztán alszom pár órát. Majd később jövök.
Elköszön, majd kilép. Más érdekes meg most nincs fenn msnen, szóval én is lépek. A játék is átjött közben szépen, így úgy döntök, kipróbálom.
Hamarosan rájövök, hogy nagyon jó játék, az animénél is jobb, és azt hiszem, hogy majd ha végigjátszom, nagyon jókat fogok róla nyilatkozni Bradnek. Feltéve, hogy akar még beszélgetni velem, mert félek, hogy elriasztottam azzal, hogy rákérdeztem a múltjára. Igaz, ami igaz, tapintatlan voltam, és legközelebb bocsánatot is kérek tőle.
Két óra alatt végigjátszom a játékot, és meg kell mondjam, nagyon élveztem. Közben megérkezik a vacsorám is, anya leteszi az ajtó elé, majd elmegy. Ezúttal nem szól hozzám, ami külön öröm számomra. Nem akarom, hogy megint sírjon nekem az ajtó előtt. Úgysem használ. Lenéz, és megvet ő is, mint mindenki. Az ajtóhoz osonok, kizárom, majd kinyitom. A vacsorát tartalmazó tálca van rajta, és egy cetli, ami szerint anyumék moziba mentek, meg vacsorázni, a bátyám meg a barátnőjénél alszik. Tehát üres lesz a ház egész este. Szuper, akkor talán kióvakodhatok innen egy kicsit, habár a gondolatra is hányingert kapok, hogy elhagyjam a szobámat. Gondosan bezárom az ajtót, mert még hallom, hogy apám valamit beszélget. Mindig kocsival mennek, ha elugranak vacsizni. Régen én is velük mentem, de azóta az eset óta nem járok emberek közé. Aztán hallom a bejárati ajtó csukódását, és a kocsi is felbrummog, majd elhajtanak. Sóhajtok egyet, majd enni kezdek. Miután végzek, egy ideig csak ülök, és tépelődöm. Ha most nincsenek itthon, akkor nyugodtan sétálhatok a házban.
Végül erőt veszek magamon, és felállok, majd kizárom az ajtót, és tétován lépek ki a szoba ajtaján. Remegek, félek, a kezemben a tálca billeg, és csoda, hogy nem esik le. Óvatosan megyek le a lépcsőn, majd végig a folyosón, át a nappalin, ki a konyhába. Semmi sem változott, vagy csak én nem emlékszem rá, hogy hogy is nézett ki régen a házunk. A konyhában a mosogatóba teszem a poharat, tányért, majd elmosom őket, és a csöpögtetőre teszem. Közben persze minden zajra figyelek, ahogy csak tudok. Nem akarok meglepetést. Ha bárki meglát, nem akarok magyarázkodni, sem beszélgetni. Hagyjon mindenki békén.
Alig mosogatok el, és indulok a szobámba, amikor hangokat hallok, majd kulcszörgést, és ajtónyitódást. Sietek, de nem vagyok elég gyors, és hamarosan egy fiatal férfival találom szemben magam. Meglepettnek tűnik.
- Jul? – kérdi elkerekedett szemekkel. A hangban a bátyámra, Brianre ismerek. – Jul, te vagy az?
Elindul felém, halvány mosollyal az arcán, mire válasz nélkül rohanok fel a szobámba. Nem jön utánam, én mégis bezárom az ajtót magam mögött. Minek jött haza? Úgy volt, hogy nem alszik itthon. Remegve kuporodom a laptopom elé, és várok. Félek, reszketek, halálra vagyok rémülve, miközben visszalépek az msnre. Mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak, és ekkor látom, hogy villog az msn. Megnézem. Brandon az.
*Brad*üzenete:
Szia!
Meredek rá. Mintha évek teltek volna el hogy beszéltünk. A kezeim remegnek, ahogy gépelni próbálok, és képtelen vagyok bármit is írni. Annyira félek.
*Brad* üzenete:
Jól vagy? Valami baj van?
Végül megnyugszom annyira, hogy képes legyek írni. Muszáj neki írnom, vagy azt hiszi, le akarok koptatni, ami nem igaz.
*ShadowPrince* üzenete:
Szia Brad! Semmi baj, csak kissé el voltam foglalva. Végigjátszottam a játékot, és oltári! Jobb, mint az anime, de komolyan! Két óra alatt végigvittem. Szóval, ha van még ilyened, küldheted. ^^
*Brad* üzenete:
Örülök, hogy tetszett. Szereted a fantasyt? Van egy új Gyűrűk Ura játékom, most kerül majd a boltokba, ha leteszteltem. Mármint, ha szereted a Gyűrűk Urát.
*ShadowPrince* üzenete:
Imádom, az egyik legjobb film és könyv a világon. Legalábbis szerintem. És nyugi, vigyázok rá.
*Brad* üzenete:
Akkor küldöm, és jó szórakozást hozzá!
Látom, hogy küldi, én meg fogadom. Ekkor hallom, hogy valaki jön felfelé a lépcsőn, majd bekopog a szobába.
- Jul! – hallom a bátyám hangját. – Ne haragudj, nem akartalak az előbb megijeszteni. Csak örültem, hogy végre lejöttél. Sajnálom, ugye nem haragszol?
Szívesen mondanám neki, hogy nem, semmi baj, de képtelen vagyok rá. Annyira félek. Aztán az msn csipog, a bátyám pedig távozik.
*Brad* üzenete:
Jul, minden rendben
*ShadowPrince* üzenete:
Igen, semmi gond. Csak a ceruzáimat keresgélem. Valahová eltűnt az egyik, és fogalmam sincs, hová raktam. Néha nem ártana rendet tennem ebbe a kupiban, amit szobának hívok.
Hazudtam neki, de nem tehetek róla. Nem mondhatom meg az igazat. Elvégre sosem fogjuk látni egymást, nem igaz? Akkor meg azt mondok neki, amit akarok. Sosem fog rájönni.
|
| Rauko | 2011. 07. 07. 16:39:31 | #14871 |
Karakter: Brandon Antwain
Megjegyzés: ~ Andromnak
*ShadowPrince* üzenete:
Szia! Semmi baj, hogy itt írsz, jobban szeretem az msn-t, mint a leveleket. Facebookom is volt, de két hónapja töröltem magam, mert untam. A Gakuen Heavenről már hallottam, de csak az animét láttam eddig. Persze szigorúan csak japán hanggal és angol felirattal. Az angol szinkrontól szétmegy a fejem. És nagyon szépen köszönöm a telepítőt! Semmi baj, ha nem regizel fel Gaiara, csak felajánlottam. Én sokat lógok rajta, mert a világ minden tájáról vannak ott is emberek az amerikaiaktól kezdve a svédeken át magyarokig. ^^
*ShadowPrince* üzenete:
Aranyos az avatarod, nagyon tetszik. A barátod igen tehetséges. Én is küldök akkor egy képet magamról. Nem túl jó, de kb. így nézek ki.
Ahogy elfogadom a képet és átér, nem nagyon tudok mit írni. Ez a fiú nagyon szép.... gyönyörű arca van így rajzolva, és ha még csal is valamennyit a grafit, akkor is borzasztóan helyes lehet. Nem is értem, miért zárkózott be ennyire. Én ronda vagyok, saját véleményem szerint legalábbis mindenképp, így velem nem sokat veszít a világ. De ő szép!
*ShadowPrince* üzenete:
Szép neved van. Az én nevem Julien, de a bátyám csak Jul-nek szólít. Ő az egyetlen, akitől ezt elviselem. Nem, nem franciásan kell kiejteni, hanem rendesen, angolul, mielőtt megkérdeznéd. Hívhatsz így, de jobban szeretem a nicknevem, mivel azt szoktam meg, és a barátaim is azon szólítanak. Valahogy sokkal jobb így. De neked megengedem, hogy a rendes nevemen hívj. :)
Válaszolni kéne... de mit írjak neki? Jesszus...
*Brad* üzenete:
Nagyon jó a kép, tényleg tehetséges vagy. Egyáltalán nem béna. És örülök, hogy örülsz a játéknak. Szívesen küldöm, hidd el. Legalább nemcsak az én véleményem lesz mérvadó. Bár a tiédet nem hangoztathatom majd.
Mert hát igen. Ha kiderül, hogy küldök neki dolgokat, őt talán nem veszik elő, de engem mindenképp.
*ShadowPrince* üzenete:
Jobb is, mert a végén kiderülne, hogy valami olyat adtál oda másnak, amit nem lett volna szabad. Nyugi, vigyázok rá, és ha végigjátszottam, majd megmondom, milyen. Amúgy a magamról készült képet tükörrel együtt alkottam meg. Szóval, nem lett tökéletes, de örülök, hogy azért lett annyira pocsék, mint én hiszem. A saját képeimmel kapcsolatban mindig nagyon kritikus vagyok.
*Brad* üzenete:
Szerintem ezzel mindenki így van. Van egy pár művész barátom, és ők is mindig sápítoznak, hogy a képük milyen rossz. Én a fél karomat odaadnám a tehetségükért. Mellesleg, neked is szép neved van, nekem nagyon tetszik.
Pár percig nem is válaszol, már majdnem úgy vagyok vele, hogy lelépett, de aztán megint villogni kezd.
*ShadowPrince* üzenete:
Anyám választotta. Kiskoromban utáltam, mert a fiúk szerint túl lányos a nevem, és folyton cukkoltak. De később már nem törődtem vele. Azután meg, hogy diagnosztizálták a betegségem, már mindegy volt. Most már úgysem igen járok ki, szóval nem érdekel, ki mit mond rólam.
Mondjuk igen... lehet valamennyiben igaza.
*Brad* üzenete:
Hát, jogos lehet, amit mondasz. Mondjuk igen, mióta nem járok ki, én sem nagyon gondolkodom rajta, hogy ki mit gondol rólam. Annyira szoktam érintkezni emberekkel, amíg átveszek leveleket, vagy a boltostól a csomagot, az meg nem zavar, hogy ők mit mondanak rólam. Mert miért is érdekelne a dolog? Szerencsére orvost nem kell hívnom soha, de ha kellene, akkor is megoldanám, hogy ne lássa az arcomat.
Kicsit megint elcsendesedik, de nem gond, addig van időm hozni magamnak egy teát legalább.
*ShadowPrince* üzenete:
Ennyire fontosnak tartod, hogy ne lássák az arcodat? Akkor miért teszed ki avatarba?
Milyen okoskodó. Mindegy. Majd ezt is megszokom, gondolom, már ha nem morzsolódik le a többiekkel.
*Brad* üzenete:
Több, mint fontos, hogy ne ismerjenek fel az arcomról. És azért merem kitenni, mert pár év alatt változtam annyit, hogy ne ismerjenek meg. Hosszabb a hajam, karakteresebb az arcom, mint akkor, és ez a kis rajz nem feltétlenül valósághű.
*ShadowPrince* üzenete:
Tettél valamit, ami miatt bujkálnod kell?
A rettegett kérdés. El is némulok, nem is tudom, mennyi időre, de kétszer kérdezi meg közben, hogy ott vagyok-e, és hogy minden rendben van-e. De nem tudom, mit mondhatnék neki. Meredek a monitorra, remegnek a kezeim, és gyorsan csak annyit tudok írni neki.
*Brad* üzenete:
pillanat
Azonnal felállok, és a gyógyszeres szekrénykémhez lépve kiveszem a nyugtatómat, majd a tenyerembe öntöm a doboz tartalmát, és meredek rá egy pár percig. Miért is ne lenne jó ötlet? Nem tudom... miért is kellene tovább erőltetnem az életemet?
Van valaki, aki miatt érdemes lenne élnem?
Közben hallom, hogy az msn pittyeg, de most nem... most egy kicsit nem.
De aztán erőt veszek magamon, kiveszek a kupacból két szemet, a többit visszaöntöm, öntök egy pohár őszilevet, és visszaülök a géphez. Gyorsan kezd hatni a gyógyszer, lassan érzem, hogy jobban vagyok.
*Brad* üzenete:
Bocsi, csak majdnem odaégettem a kajámat, és már füstölt, elfelejtettem.:S De már minden rendben van, elhárítottam a veszélyt.:3
*ShadowPrince* üzenete:
Azt hittem baj van... de örülök, ha nincsen semmi gond.
*Brad* üzenete:
Neem, semmi baj. Most viszont egy kicsit lelépek, ha nem baj... nem érzem túl jól magam, eszek valamit, aztán alszom pár órát. Majd később jövök.
Elköszönök tőle, és kilépek. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondol rólam ez a fiú... mennyire sikerült kimagyarázni magam? Remélem, nem túlságosan paranoiás...
|
| Andro | 2011. 06. 23. 09:43:56 | #14472 |
Karakter: Julien Daniels
Megjegyzés: (Bradnek)
* Brad * üzenete:
Talán nem haragszol meg, ha itt válaszolok a leveledre, nincs kedvem külön deviantarton is pötyögni valamit. :)
* Brad * üzenete:
Szóval. Van így spontán egy Gakuen Heaven telepítőm, már küldöm is. Nagyon izgalmas játék, én már sokszor végigjátszottam, szépek a képek, izgalmas a történet is. Viszont én nem szeretek olyan helyekre járni. Mármint az nekem túl közösségi. Az olyan serverekbe nem nehéz betörni és én nem szeretném, ha néhányan rám akadnának. Ne haragudj, de nem regisztrálok fel ezekre a helyekre. Az viszont jó, ha a testvéreddel jó a viszonyotok. Nekem sajnos sosem volt....
* Brad * üzenete:
Mellesleg az avataron én vagyok. :$ Egy barát rajzolta... csak, hogy kb. el tudj képzelni. Te nem küldesz magadról egy képet nekem?
Még nem válaszolok, nem tudom, mit írjak. De kíváncsi vagyok már rá. Érdekes embernek tűnik.
* Brad *Üzenete:
És... az igazi nevem is tényleg Brad. Brandon. ::) Te elárulsz magadról valamit nekem? ;)
Hirtelenjében nem is tudom, mit válaszoljak. Minden olyan hirtelen jön. Ráadásul túl sok infót árul el magáról, még az igazi nevét is. Bár nem ismerős, hála égnek sosem volt Brandon nevű ismerősöm, vagy osztálytársam. De azért jobb félni, mint megijedni. Talán mégis az egyik volt osztálytársam, vagy valamelyik haverja, tesója az, akivel beszélgetek. Sosem lehetek elég óvatos. Aztán a kis képre sandítok, de senkire sem hasonlít, akit ismerek, vagy ismertem. Közben fogadom a telepítőt, jön is át szépen. Ideje lenne írnom valamit, és végül az ujjaim a billentyűkre siklanak, és írni kezdek.
*ShadowPrince* üzenete:
Szia! Semmi baj, hogy itt írsz, jobban szeretem az msn-t, mint a leveleket. Facebookom is volt, de két hónapja töröltem magam, mert untam. A Gakuen Heavenről már hallottam, de csak az animét láttam eddig. Persze szigorúan csak japán hanggal és angol felirattal. Az angol szinkrontól szétmegy a fejem. És nagyon szépen köszönöm a telepítőt! Semmi baj, ha nem regizel fel Gaiara, csak felajánlottam. Én sokat lógok rajta, mert a világ minden tájáról vannak ott is emberek az amerikaiaktól kezdve a svédeken át magyarokig. ^^
*ShadowPrince* üzenete:
Aranyos az avatarod, nagyon tetszik. A barátod igen tehetséges. Én is küldök akkor egy képet magamról. Nem túl jó, de kb. így nézek ki.
Elküldöm neki a képet, amit kb. két hete rajzoltam a tükör előtt ülve. Még mindig hányinger fog el, ha rágondolok. Utálom a saját arcom, és nem szeretem magam rajzolni. De fényképet nem fogok azért csináltatni. Hála égnek, már régen bescanneltem a képet, így várok, míg elfogadja. Aztán pötyögni kezdek.
*ShadowPrince* üzenete:
Szép neved van. Az én nevem Julien, de a bátyám csak Jul-nek szólít. Ő az egyetlen, akitől ezt elviselem. Nem, nem franciásan kell kiejteni, hanem rendesen, angolul, mielőtt megkérdeznéd. Hívhatsz így, de jobban szeretem a nicknevem, mivel azt szoktam meg, és a barátaim is azon szólítanak. Valahogy sokkal jobb így. De neked megengedem, hogy a rendes nevemen hívj. :)
Kíváncsian várom, mit fog rá válaszolni. Most, hogy msn előtt elememben vagyok, már könnyebben megy a beszélgetés. Van webkamerám is, de nem mondom meg neki. Ha rajzot tesz ki magáról, akkor valószínűleg nem híve a szemtől-szembe kontaktusnak. Hát, én sem. Azt sem tudom, minek vettem meg a kamerát, ha sosem fogom használni. Akkor meg nem tudom, mi a jó édes fenének rendeltem meg neten. Talán, mert mindenkinek van, és én is egy rohadt tucatember vagyok, mint mindenki más. Ahogy ezen gondolkodom, hirtelen elkezd villogni az msn. Brad visszaírt. Gyorsan megnézem.
*Brad* üzenete:
Nagyon jó a kép, tényleg tehetséges vagy. Egyáltalán nem béna. És örülök, hogy örülsz a játéknak. Szívesen küldöm, hidd el. Legalább nemcsak az én véleményem lesz mérvadó. Bár a tiédet nem hangoztathatom majd.
Ezen elmosolyodom. Nem tudom, mikor mosolyogtam utoljára. Brad aranyosnak tűnik, és valami fura érzés van a mellkasomban, amit nem tudok megmagyarázni.
*ShadowPrince* üzenete:
Jobb is, mert a végén kiderülne, hogy valami olyat adtál oda másnak, amit nem lett volna szabad. Nyugi, vigyázok rá, és ha végigjátszottam, majd megmondom, milyen. Amúgy a magamról készült képet tükörrel együtt alkottam meg. Szóval, nem lett tökéletes, de örülök, hogy azért lett annyira pocsék, mint én hiszem. A saját képeimmel kapcsolatban mindig nagyon kritikus vagyok.
*Brad* üzenete:
Szerintem ezzel mindenki így van. Van egy pár művész barátom, és ők is mindig sápítoznak, hogy a képük milyen szar. Én a fél kezemet odaadnám a tehetségükért. Mellesleg, neked is szép neved van, nekem nagyon tetszik.
Halványan elpirulok, és érzem, hogy kezd melegem lenni. Eddig soha senki sem mondta, hogy szép a nevem. Kivéve… kivéve azt az embert, aki tönkretette az életemet. Rossz érzés kúszik a gyomromba. Ugye nem ő az, csak álnéven?! Remélem, nem, habár az írásmódja, a szófordulatai nem olyanok. De mondjuk, azóta eltelt pár év, változhatott ő is, ahogy én is változtam ebben a magam alkotta burokban, ahol most élek.
*ShadowPrince* üzenete:
Anyám választotta. Kiskoromban utáltam, mert a fiúk szerint túl lányos a nevem, és folyton cukkoltak. De később már nem törődtem vele. Azután meg, hogy diagnosztizálták a betegségem, már mindegy volt. Most már úgysem igen járok ki, szóval nem érdekel, ki mit mond rólam.
|
|
