|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Luka Crosszeria | 2014. 11. 14. 14:38:50 | #31865 |
 Karakter: Nikki Acker
Boldog születésnapot!
- Nem történik semmi, ha leülsz. – bököm oda, mikor végre megközelít. – De akkor sem, ha állsz.
- Óh. Jó. – foglal helyet velem szemben. – Szóval…
- Emlékszel a nevemre? – szegezem neki a kérdést.
Kizártnak tartom.
- Nem, nem igazán – ingatja a fejét gyermeki ártatlansággal.
- Nikki.
- Nikki? – mereszti a szemeit.
Kb. mindenkiből ezt a reakciót váltja ki a nevem.
- Nikki – bólintok lassan.
- Nikki – motyogja. – Én Michael vagyok.
- Igen, tudom.
- Ó, tényleg – süti le a szemeit. – Nézze, én nagyon sajnálom a kellemetlenségeket, amiket okoztam a szórakozóhelyen. Nem hozzám illő cselekedet volt.
Hm, milyen hivatalos.
- Miért, milyen a hozzád illő cselekedet? – kérdezek vissza csuklóból.
Lássuk, a kis analitikus lelkem mennyire bírja a strapát.
- Nem… ilyen – motyorászik ismét.
- Milyen? – támaszkodok meg az asztalon.
Mintha kötélen egyensúlyozna, én pedig alig várnám, hogy megbillenjen.
- Ilyen közönséges, nyomulós. Én csak azt akarom mondani, hogy szégyellem azt, amit akkor nem igazán, mert nem voltam tudatában annak, amit csinálok, amit a tömény alkoholmennyiségnek és a saját meggondolatlanságomnak köszönhetek. Sajnálom – hadarja.
Milyen unalmas.
- Hm.
- Szereted ezt a kávézót? – kérdi hirtelen.
- Nem kifejezettebben. Elmegy – rántom meg a vállam.
- Szerintem elég jó. Mielőtt egyetemre megyünk, gyakran itt reggelizünk a többiekkel. De van, hogy rendelünk, van futárkiszolgálás is. Egész gyorsak, ráadásul az árak is jók, a törzsvendégeknek különféle egyéb akciókkal szolgálnak – tart kiselőadást.
- Szia Mich! – lép hozzánk egy csini kis pincérnő. – A szokásosat kéred?
- Szia, igen, köszi – válaszolja a kölyök.
A kis csitri elég hosszasan ácsorog mellettünk. Mintha valamiféle jelbeszéddel kommunikálnának, felettébb bosszantó.
- Sok mindenkit ismersz – bököm oda.
- Igen, szeretek visszajárni a kiválasztott helyeimre, aztán elröppen egy év is, és már az utcán is leállunk beszélgetni. Ez olyan jó, barátias. Szeretem.
- Aha – simítok fel a bögrém oldalán.
- Maga nem tűnik egy ilyen figurának. Magába fordulónak sokkal inkább, aki nem közeledik senki felé feleslegesen – bukik ki belőle.
Nocsak, kezd érdekessé válni a fiú, pedig egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy túlságosan sótlan.
- Talán pszichológiára jársz? – érdeklődöm.
- Igen – vágja rá azonnal.
Halványan elmosolyodok, hiszen ilyenem még úgysem volt.
- Értem – dőlök hátra, miközben megjön a kávénk. – Akkor elemezz.
- Én nem akarom elemezni. Én csak azt akarom megtudni, hogy miért akart velem találkozni, ha láthatóan untatom, vagy ha nem is untatom, nem érdeklem különösebben ahhoz, hogy normális beszélgetésbe bonyolódjon velem. Megértem, ha nem akar, beszélek én, de úgy vélem annak semmi értelme nem lenne.
- Mindig ilyen sokat beszélsz, vagy csak akkor, ha zavarban vagy? – vágok szinte a szavába.
Értetlenül pislog rám, látszik rajta, hogy megleptem. Pedig a kérdés jogos.
- Én… – hápogja.
- A suliban nem tanítottak meg rá, ilyenkor mit kell mondani? – billentem oldalra a fejem.
- Nem – motyogja bosszúsan.
- Akkor jó – mosolyodok el ismét.
A kávéját kavarva duzzog vagy fél percig, majd felnéz rám.
- Nos? Mit gondolsz? Pszichopata vagyok? Vagy szociopata? Vagy egy szexuális bűnöző? – hajolok kicsit előrébb.
- Nem gondolnám. De meg is téveszthet.
- Hm, valóban. Sosem lehetnek tiszták a szándékaim előtted.
- Ez így igaz. De apró jelekből is le lehet szűrni, mit akar.
- Például? – támasztom meg a fejem.
Hosszasan beszél arról, milyen testtartások vagy mozdulatok váltanak ki bizalmat valakiből… vagy éppen ellenszenvet. Ez jó, simán beépíthetem a melóinkba. A zsaruk gyakran kiszúrják, ha valaki furcsán viselkedik. De ki gyanakodna egy holt ártatlanul ücsörgő valakire? Azt hiszem, még hasznomra is válhat a kis tündérbogár.
Szó esik a tanulmányairól, az átlagairól, a barátairól. Igyekszik rólam is megtudni pár dolgot, de nem. Nem engedek neki. Még biztosan nem. Talán majd a következő alkalommal. Annyit azonban elárulok neki, hogy albérletben lakok… és nem egyedül.
- Ne haragudjon, de el kell mennem – emelkedik fel úgy két-három óra múlva a székéből.
- Nekem is – állok fel én is. – Meghívlak.
- Ó, én nem…
- Meghívlak. És igazán tegezhetnél – kaparom elő a pénztárcám a kabátom zsebéből.
- Hm. Rendben. Köszönöm – bólint köszönetképp.
Biccentek, majd a pultos elé tolom a pénzt. Borravalót is kapnak, én aztán nem sajnálom… csak hozzám ne kelljen szólni. Fizetés után felsimítok a fiú hátán, majd kikísérem az utcára. Két ellentétes irányba megyünk, ezért várakozón pillant rám a kijárat előtt állva.
- Szép estét – mosolygok rá halványan.
- Mh… neked is – süti le a szemeit.
Végignézek rajta, majd sarkon fordulok, és elindulok hazafelé. Nincs kedvem kísérgetni. Majd ha úgy érzem már, hogy meg tudom fektetni. Addig nem hiányzik egy kislányos képzelgés sem a részéről.
***
Eszméletlent keféltem vele álmomban, ezért bizsergő öllel indulok az egyetem felé. szerencse, hogy ki tudtam guglizni, melyik épületnél kell várnom.
Mélyet szívok a cigarettámba, a vége felizzik, akárcsak a tekintetem, mikor megpillantom a vöröses hajkoronát a növekvő tömegben. Feltámad bennem a régi vadászösztön, a farkam veszettül ordít, hogy mozduljak már. Ellököm magam a hófehér, faragott kőoroszlántól, de még utoljára teszek rá egy futó pillantást. Mintha meg akarna védeni bárkit is… csalfa ragadozó vagy, ahogyan én is.
Visszafordulok a közeledő fiúhoz, aki meglepetten hőköl hátra a látványomra. Belepasszírozom a cigi csikket a betonba, majd zsebre dugott kezekkel lépek érdeklődésem legújabb tárgya felé. Megáll előttem, a tekintete végigfut rajtam, ahogy minden apró centimet mustrálja.
- Hát… hát te? – nyekergi.
A számat nyalva nézek körbe, majd mosolyodok el halványan, ahogy rápillantok.
- Érdekel, mit tanulsz.
- De hát…
Összeszűkült szemekkel hajolok le hozzá, hogy az orrom szinte az arcát súrolja.
- Veled egyetemben.
A torkára forrnak a szavak, az ajkai elnyílnak, már csak a nyelvem hiányzik onnan. Látom, mennyire nem tud mit mondani. Nem is akarom.
- Hé, öreg!
Meglepve egyenesedek fel, mire egy suhanc ágaskodik egyenest a képembe. Mogorva az arckifejezése, ráadásul Michael elé tornyosul, mint valami védőbástya. Mégis ki a franc ez?
- Nincs jobb dolgod, mint fiatalokat zaklatni? – mordul rám.
Cseppet sem érdekel, ahogy ugat, ezért haloványan megemelem a jobb szemöldököm, és Michael felé pillantok.
- Jaj, Mayson, ne légy már ilyen! – lök egy hangyányit a társán.
Nocsak, ennyire érdekellek, hogy megvédsz?
- Emlékszel, mit mondtam? – morogja oda az említett a kis vörösnek.
- Mit? – szólalok meg először a talpnyaló jelenlétében.
Megütközve bámul rám a fazon, majd egy határozott mozdulattal karon ragadja a fiút, és befelé kezdi vonszolni. Nem felejt el belém vállalni, miközben ellép mellettem.
- Hogy tartsa magát távol tőled – morogja, majd bevonszolja a kapun Michaelt.
Blazírt képpel bámulom a megrettent fiút. Eszemben sincs távol maradni tőle, és remélem, ez az ő fejében sem fordul meg.
A diáksereg mind beözönlik az épületbe, én viszont ugyanúgy ácsorgok az út közepén. A legjobb lenne megvárni, bár fogalmam sincs, meddig tart egy ilyen… előadás. Egyetemre eddig csak lopni mentem.
Leheveredek az egyik terebélyes fa alá, és előkotrom a cigarettáim. Még hat maradt, nem ártana betáraznom egy keveset, hogy bírjam idegekkel a mai napot. Tíz percenként rágyújtok egyre, ám a negyedik után meg csörren a telefonom. Nyögve nyúlok a készülék után, majd csattintom fel a tetejét, és emelem a fülemhez.
- Igen?
- Szia, cica – csendül fel Diana derűs hangja.
- Mit akarsz? – kérdezek vissza csuklóból.
- Na, mi az, túl elfoglalt vagy?
- Úgy is mondhatjuk – pillantok körbe.
Senki sincs hallótávolságon belül, kicsit megnyugszom.
- Nocsak, és mi dolgod van egy ilyen szép, napsütéses délelőttön?
- Várok valakit – igazítom meg az ingem ujját.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, randid lesz – nevet fel harsányan.
Elfintorodok a maró gúnyon, de nem tud különösebben foglalkoztatni.
- Rátérnél a lényegre, kérlek? – szusszanok.
- Van egy buli. Két hét múlva kokót hoznak Stanley-hez. A többieknek még nem mondtam, de…
- Akkor ne is mondd – zárom le gyorsan a témát.
- Jó, de…
- Mint mondtam, nem érek rá. Majd hívlak – azzal megnyomom a piros kis telefont a készüléken.
Nem jönne rosszul egy kis pénz. Megemelték úgyis a kecóm bérleti díját, valami mellékkereset jól jönne, főleg, amíg meg tudom fektetni ezt a kis kölyköt. Már előre érzem, hogy sokba fog fájni ez nekem…
Laza pózba vágom magam, és igyekszem elterelni a figyelmem egy idióta játékkal a telefonomon. Nem nagyon izgat most a külvilág, és nem ártana az agyam is kikapcsolni. Ez a számhuzigálós akármi egészen beszopja a szemem, csak akkor eszmélek fel, mikor lassan megbökdösik a vállam.
- Szia – köszön félénken a vörös kiskölyök.
- Ó. Heló – viszonzom a köszöntését.
- Azóta itt ücsörögsz? – ráncolja a homlokát.
- Megmondtam, hogy érdekelsz – csúsztatom a zsebembe a telefonom, majd emelkedek fel a padról.
|
| happyfrog | 2014. 08. 14. 20:16:57 | #31014 |
 Karakter: Michael Bowen
Végignyújtózom a könyvhalmoktól rokkant ágyon, az öreg fa kínkeservesen nyöszörög alattam, mintha egy túlsúlyos ember terhét kéne megtartania. Egykedvűen vizslatom a halványlilára festett plafon hosszan kígyózó, keskeny, sötét repedéseit, miközben épphogy nem lépek az álmok színes mezejére. Tegnap reggel óta kávén és csokin élek, hogy az agysejtjeim valamennyire képesek legyenek megütni azt a szintet, amivel még tanulhatok is, de egyre jobban nehezednek pilláim. Lakótársaim már rég felhagytak ezzel az egésszel, a könyvek soraival, azokkal a kimondhatatlan szakszavakkal és értelmetlennek tűnő hosszas magyarázatokkal. Mint mindig, csak én maradok a kupis szobában. Leveszem a szemüvegemet, lassan összecsukom és leteszem magam mellé, az egyik nyitott könyv közepére. Erősen megdörzsölöm elfáradt szemeimet, közben ülésbe tornászom magamat, felsóhajtok.
- Mond csak, meddig akarsz még tanulni? - a jellegzetes gúnyolódó hang, az a mély, dohánytól érces nevetés, és a hozzá tartozó gúnytól átitatott íriszek, mind nekem szólnak. - Szerintem te a tanulás által éred el az önkielégülést. A szavak, mint egy farok a segget, úgy döfködik az agyadat, mélyednek bele, hogy felejthetetlen élményt adhassanak.
- Rémesek a vicceid - fintorgok. - Nem mindenkinek van olyan képessége, mint neked - motyogom orrom alá, miközben magamra igazítom fekete keretes, itt-ott már kopott szemüvegemet. Ráfókuszálok az előttem terpeszkedő Mayson arcára. Meglepetten állapítom meg kiöltözöttségét, noha nem igazán meglepő, ha róla beszélünk. Lassított felvétel módjára állok fel, végig farkasszemet nézve Mayson sokat sejtető szemeivel. Tudom mire megy ki ez az egész. Biztosra veszem a szándékait, és azt is, hogy most tényleg nem hagyja annyiban a dolgot. Napok óta szórakozással nyúz, de eddig mindig én nyertem, s sikeresen leráztam, és egyben ki is zártam közös lakásunkból.
- Zuhanyozz le és öltözz fel! - parancsol rám hidegen és felsőbbrendűen. Összevonom a szemöldökeimet, homlokomon apró, nem tetszésemet kifejező ráncok jelennek meg, de minden más felesleges szót és mozdulatot némaságban hagyok, és elindulok a picike fürdőszobánk felé. Végig magamon érzem Mayson tekintetét, még akkor is, mikor már az egyszemélyesnek is nehezen elmondható falatnyi kádban álldogálok. A víz langyos, és két perc után egyre jobban érzem a hideg dominálását. Amúgy se szeretek sok időt eltölteni zuhanyzással, pláne, ha még amaz jéghideg is. Gyorsan átmosom a testemet, aztán hajat mosok. A törölközéssel villámgyorsan végzek, a hajamat erősen átdörzsölöm.
- Igyekezz már!
- Tíz perce vagyok benn! - Ezután már csak egy mordulásra méltat legjobb barátom. Míg előveszem a legmodernebb, több funkciós, közös hajszárítónkat, nem bírom megállni a mosolygást. A szüleim nem örültek az elköltözésemnek, bár jobban tetszett nekik az albérlet szó, mint a kollégium. Szerintük egyik egyetem kollégiumában sem lehet tökéletesen a tanulmányokra koncentrálni, és amennyire én is hallottam már egy-két történetet, igazad is adok nekik. Az elsőévesek számára fenntartott, javarészt a teljes lerészegedésre összpontosító táborokban ismerkedtem meg azokkal az emberekkel, akikkel egy albérletbe kényszerültem. Mayson nem tartozik közéjük, vele a legelső napomon futottam össze, szó szerint és roppantmód megijesztett, napokig rémálmok gyötörtek miatta. Mogorva és durva, szembetűnően modortalan, plusz látszik rajta, hogy csak dugásra hajt. Azonban az éles kontrasztot az éles esze és a fotografikus memóriája adja. Bámulatos, hogy mikre képes!
- Mich, baszki! Gyere már ki! - Mayson hatalmasat ráver a zöld fürdőszobaajtóra, ijedtemben elejtem a hajszárítót.
- Légy szíves ne csinálj ilyeneket! Sokba kerül megcsináltatni az ajtót, ha te kettétöröd! Nem kell idegesnek lenned. Mostanában elég sokszor az vagy viszont - leállítom a szárítót, kihúzom a konnektorból, végül a helyére teszem és kimegyek. - Állj pozitívan mindenhez, hányszor mondjam még el? A pozitív gondolkodás pozitív kisugárzás, de az idegesség rossz közérzetet hozz maga után. Attól, mert valami nem úgy történi, ahogy te azt eltervezted, nem kell rögtön ennyire durvának lenned.
- Ha tovább folytatod ezt a kedves pszicho-bolha ömlengést, átugrok a szemben lévő barkácsboltba, veszek egy kalapácsot és leütlek vele - mosolyog rám kedvesen.
- Ah! - forgatom meg szemeimet.
*
A dübörgő zene kitépi csontjaimat húsomból, a megannyi ember verejtékének szaga pedig elsorvasztja a húscafatokat. Ez az első gondolatom, amint belépek tömegbe, és nagyobbra nyitom szemeimet. Mayson nem törődve a hozzá tapadó nőkkel vág át a zsúfoltságon, egy pillanatra sem ereszti el csuklómat, egészen addig húz, míg végül meg nem találjuk a foglalt asztalunkat, ahol már jó páran iszogatnak. Nem kéne itt lennem, és, ahogy körbepillantok a már félig részeg társaságon, még inkább ezt érzem.
- Nem igazán akarok itt lenni - fintorodom el. Mayson rám pillant, vág az enyémhez hasonló fintort, majd leültet az egyik, jogot hallgató lány mellé, és mellém ül. A combom és a karom összetapad az izzadt női karral és combbal, ami nem nyeri el a tetszésemet. Tömény alkohol szaga csapja meg az orromat, olyannyira orrfacsaróan, mintha egy trágyadomb közepén ülnék egy üveg vodkával. A társaságból persze mindenkit ismerek, mindenkire kedvesen rámosolygok a köszönések közben. Egy ideig megúszom a finomabb, Mayson szerint nőitalokkal, a koktélokkal. Csakhogy hamar átvált a női társaság is a keményebbekre, így kénytelen-kelletlen, de nekem is velük kell tartanom. Sose bírtam annyira a piát, mint a körülöttem lévők.
- Fú, képzeljétek! - David, az orvosnak tanuló zseni jókorát csap az asztalra hatalmas rikkantása után, amely ismét elnéző mosolyt csal arcomra. - Olyan szőke bigével találkoztam ma! Fúúú apám!
- Ja, kár, hogy elnézve melletted Tylerrel szemezett - vág közbe a mellettem ülő lány, Rachel. Erre David tüntetőleg elfordítja a fejét, miközben bosszúsan fújtat és legördíti torkán az égető felest. Én is így teszek, s miután már a ki tudja hányadik piát hajtom fel, érzem a zsibbadást. A viccnek aligha nevezhető vicceken nevetek, valamint a kis pohárkákat sem kell a kezembe adni már. A részegség az a helyzet, amibe sose szerettem belekeveredni, nem csak azért, mert másnapra képtelen voltam a huzamosabb koncentrálásra, hanem azért is, mert a beszélgetések zömébe sosem kapcsolódtam be, vagy ha igen, akkor se tudtam értelmesebbet kinyögni, mint egy ötéves.
- Ez mi? - emelem meg a furcsa színű poharat.
- Az csak a pohár színe - ránt vállat Mayson.
- Aha, oké. - Bőszen bólogatok, és láss csodát nem kell túl sokat győzködni, egy pillanat alatt kiiszom a tartalmát. Nemsokára, úgy fél perc elteltével egy tűzokádó sárkánynak képzelem magam. Nagyokat köhögve és horkantva próbálom feldolgozni azt az eleven égető érzést, amely megolvasztja a torkomat. A többiek nevetnek, kisvártatva én is csak az asztalra vágom a fejemet, annyira szakadok.
- Nézd Mich baba!
- Ne szólíts babának. - várjunk, kivel akarok beszélni? Balomra sandítok. - Mayson!
- Figyeld már azt az ipsét, mintha most lépett ki volna Dracula koporsójából - vigyorodik el. Másodpercekbe telik, mire sikeresen rá tudok fókuszálni a tőlünk nem is olyan messze iszogató férfira. - Menj oda hozzá, és mutasd meg nekem, hogy tökös csaj vagy!
- Nem vagyok csaj! - csattanok fel, kezd kihozni a sodromból. Ami mellesleg józanul sose sikerül.
- Ne nyafogj, csináld!
- Jól van! Engedj ki! - csapok karjára. Indulatosan állok fel, az se érdekel, ha valakinek a piáját fellököm, ahogy Mayson idegesítően széles heccelő vigyora sem. Észre se veszik biztos lépteimet, a hiányom sem tűnik fel a társaságnak, csak az a barom követi minden mozdulatomat. A magabiztosság, a rutin a bal és a jobb emelésében valahogy kiválik a testemből. Forog velem az egész klub, a székek, az asztalok, a plafon, az emberek és minden más, ami körülvesz. Olyan ez, mint mikor az ember egy színes mintázatú hatalmas hordóban sétál, ami csak forog és forog, meg nem áll addig, amíg össze nem hányod az egészet. Saját ostoba elméletemen majdhogynem felnevetek, de hisz nem is az enyém! Az egyetemről az az ősz professzor volt. Neki vannak ilyen idétlen mondatai, hasonlatai.
- Hello! - a derült égből a saját hangom hoz vissza. Tényleg itt vagyok.
- Hello - dörmögi távolságtartóan.
- Leülhetek? - Nem bírok megállni a saját lábaimon, már dőlnék el, mikor karjába markolok. Mikor lassan bólint egyet, én helyet is foglalok mellette, egészen közel hajolva hozzá. Bugyután elmosolyodok, míg amennyire csak tudom, rögzítem magamban komor arcát.
- Hogy vagy? - teszem fel a spontán kérdést.
- Jól.
- Az jó, én is. Egyre jobban - mosolygok rá vidáman, még közelebb hajolva. - Michael vagyok - nyújtom felé kezemet.
- Részeg vagy.
- Akkor már beszélgetni sem lehet? - kérdezek újból. Visszahúzom árván hagyott kezemet. Pár perces csönd áll be közénk. Ő az italát bámulja, én pedig őt.
- Nikki - adja be a derekát, közben kezemet lefejti magáról., de a név jobban ledöbbent, minthogy én ezzel foglalkozzak. Fura neve van, egyik ismerősöm sem rendelkezik ilyen névvel.
- Fura név hozzád - adok hangot gondolataimnak. - Inkább a Jack vagy a Henry illene hozzád.
Felnevetek meglepett ábrázolatát látva, eddig csak mosolyogtam, de most kitört belőlem. Már kérnék bocsánatot, de mielőtt megszólalhatnék, megteszi helyettem.
- Sajnálom - von vállat, majd felhajtja az utolsó pohárkáját.
- Ne sajnáld, igazán különleges név, tetszik - duruzsolom fülébe, de meg se hallja. Feláll és egyszerűen elmegy. Azt hiszem ez azt jelenti, hogy faképnél hagyott.
- Már most elhagyott a leendő férjed, Mich baba. Ez nagyon kínos!
- Ó, fogd már be Mayson! - Összepréselem ajkaimat, és dacosan összekapcsolom tekintetünket. Újfent rám vigyorog, miközben védekezően felemeli tenyereit felém fordítva, aztán hirtelen elkapja karomat és magával hurcol, vissza a többiekhez.
*
- Mich, csörög a telefonod! - nem a mondatra, hanem a képembe érkező párna ébreszt fel jobban. De valóban. Tényleg csörög a telefonom, nem is olyan messze tőlem, csak egy picikével messzebb, mint ameddig a jobb karom elér. Nyüglődve fordulok át hasamra. Az érintőképernyős LG telefonomon anya neve és képe villog kitartóan. Már csak ez hiányzott.
- Szia anya - veszem fel viszonylag, már amennyire telik most tőlem, derűsen.
- Te ittál? - jön a végsőkig lesújtott hang a telefonon keresztül.
- Mi? Anya! - háborodok fel egy pillanatra, csakhogy borzalmasan megfájdul a fejem. - Igen.
- Michael Bowen mégis mit képzelsz magadról, hogy iszol? Szerintem elég sok tanulnivalód lehet! Erre itt építed le magad, mint valami iszákos! Ha így folytatod alkoholista leszel!
- Anya, fáj a fejeeeem! - vinnyogom kiskutyamódjára.
- Úgy kell neked! - förmed rám. - Nem vagyok hajlandó veled beszélni! - ezzel lecsapja a telefont. Fájdalmas nyögés kívánkozik ki belőlem, a telefon kiesik ujjaim közül, hogy a fülemhez egészen közel orbitális hangzavart okozva leessen a padlóra. Ha megsüketülök, akkor nem hiszem, hogy jó pszichológus válhat belőlem.
Nagyon álmos vagyok, azonban a fejfájás mellé iszonyatosan büdös hányásszag terjed a nappaliban. Nem sok mindenre emlékszem, csupán pár eltorzult arca, idétlen vihogásokra, Mayson arcrepesztő mosolyaira, és egy férfire. Egy férfire, meg rám. Ahogy ingatagan odalépdelek, a karjára markolok, beszélek hozzá. Te jóságos ég! Én erre nem akarok emlékezni! Miért pont erre kell? Ég a pofám.
- Mich, te vagy a napos! - beazonosíthatatlan kiabálás egy puffanással megtoldva. Valaki leeshetett az ágyról, a nyekkenésből ítélve. Szóval a napos. Most káromkodnék, de ha egyszer elkezdeném, sose érnék a végére. Egyébként se szoktam, ha pedig elkezdem, akkor rászokok. Elég, ha Mayson megteszi kettőnk helyett is.
Minden mozdulatom lomha, az alig élek és az éppen meghaltam között lehetek valahol. A fürdőszobánk tele van hányva, egy festett rózsaszín hajú lány a kádban fekszik egy másik barna hajú lánnyal, mindezt persze szemérmetlenül hiányos öltözékben. Még le akartam volna zuhanyozni, de az itthoni tusolásról lemondhatok. Átkéredzkedek a szemben lévő albérletbe. Rose néni lakik benne, elmúlt már nyolcvan éves, mindezek ellenére mégis fitt. Gyakran segít ki minket a főzéshez szükséges alapanyagokkal, de elég sokszor előfordult már, hogy ő maga főzött nekünk valamit. Ha leviszi sétáltatni a kutyáját, mindig bekopog, hogy kell-e valami. Most is határtalanul kedves és segítőkész. Nálunk gyakorta elfogy a meleg víz, általában hidegvízzel fürdünk, viszont Rose csapjából csakis kellemesen meleg víz folyik. Imádom.
Megkínál reggelivel is, amit most kapásból visszautasítok. Mindent áthoztam magammal, amit kellett, szerencsére nem kell visszalátogatnom. Úgy ahogy vagyok, vizes hajjal, de legalább frissen és illatosan, futok le a lépcsőn. A bolt nincs messze, de pechemre pont zárva van, a tulaj elutazott. Hát persze, a Maldív szigetek, pénzes boltos. A következő olcsó bolt két sarokra van, sietősebbre veszem a lépteimet. Céltudatosan megyek be az ajtón és ingázok a sorok között. A kosárba került már citrom, tej és fejfájás csillapító. Épp a kenyereknél nézelődök, amikor bambulásom következményei történnek meg: nekimegyek valakinek. Felpillantok a magas alakra, de amint beazonosítom az ismerős arcot, meghűl ereimben a vér.
- Elnézést! - nagyot nyelek. - Ön?
- Henry vagy Jack legyek? - teszi csípőre jobb kezét, míg én elsüllyedek a föld alá. Totálisan fülig vörösök az emlékképektől, a szívem is a tokromban dobog. Leszegem fejemet amilyen gyorsan csak tudom, kapkodva, sietősen kerülném ki, azonban karja utamat állja. Riadtan összerezzenek, tompa agyam válaszok után keres.
- Nézze, sajnálom, ha tegnap illetlen voltam - rázom meg fejemet. Menekülni akarok, szabadulni, de nem enged, sőt állam alá nyúlva irányítja tekintetemet sajátjába.
- Talán jobb lenne újrakezdeni.
- Új-újrakezdeni? - pislogok értetlenül.
- Az ismerkedést - bólint és elengedi az államat. Egy pillanatig lefagyok, aztán összeszedem gondolataimat, illedelmesen el kéne utasítanom. Hivatkozhatnék a kiskutyám halálára, vagy a szüleim látogatására, vagy tanulásra, esetleg orvosi vizsgálatokra
- Nézze, én.
- Este nyolcra a sarkon. A kávézóban. - Henry vagy Jack sarkon fordul. Elmegy. Michael Bowen egyedül marad, ismét faképnél hagyottan, nem értve az égvilágon semmit. Mire feleszmélek Henry vagy Jack már nincs a boltban.
Rekordsebességgel dobok be a kosárba még egy zacskó szeletelt kenyeret, a szívem ki akar ugrani a helyéről, még az agyam is fájdalmasan pattog föl-alá koponyám börtönében. Mayson szinte biztos ki fog röhögni, majd kiselőadást tart arról, hogy nem kéne ennyire komolyan vennem mindent. Valószínű csak ugratott, biztosan jól mulatott rajtam az a Jack. Vagy Henry. Egyébként is, mi ez? És miért nem emlékszem a beszélgetésünkre? Nagyon kínos. Azt hittem, hogy egy félrecsúszott éjszakám legrosszabb emlékei lesznek és soha nem kerülnek a felszínre. Dehogy, hiszen nekem kellett neki mennem. Ha nem bambulok el, akkor nem történik ez. Mire a pénztárhoz érek, remegek, mint a kocsonya. Mire felérek e negyedikre majdhogynem összeesek, szinte felkúszok a lépcsőkön, majd be a lakásunkba. Azóta kicsit élénkebb lett a hangulat. Minden ablak tárva-nyitva, a reggeli részeg rumli eltűnt, kivételes rend uralkodik - legalábbis a nappaliban.
Lerakom a szatyrot a konyhapultra, a vett dolgokat remegő kézzel rakom a helyükre. Mayson lép mellém komótosan, kialvatlan fejjel. Nem pillant rám, nem mér végig, mint szokott, észre se vesz tulajdonképpen. Valamint, hogy tetézzem még, fel is lök.
- Történt valami? - kérdezi tetetett kíváncsisággal.
- Találkoztam azzal a férfival. - Töltök magamnak egy pohár vizet. - Amelyikhez tegnap odamentem.
- És?
- Azt mondta, hogy találkozzunk este nyolckor a sarkon lévő kávézóban. Szerinted elmenjek? - pillantok fel Mayson szürke szemeibe.
- Nem - vágja rá rögtön, éllel a hangjában.
- Hát. Oké - bólintok. - De miért?
- Mich, az a pasi jó tíz évvel idősebb nálad, gondolom meg akar dugni. Amúgy se valami bíztatóan néz ki. Ne menj el rá, és ne törd rajta az a vörös fejed, jó? - leteszi a kávéját miközben jelentőségteljesen rám pillant. Lassan bólintok, ezzel pedig lezártnak tekinti a témát.
Vajon el kéne mennem? Fogalmam sincs, mennyire gondolta komolyan ezt. Lehet csak átverés, viszont a kávézó nincs messze, belegondolva semmit sem vesztek igazából. Meg kéne fogadnom Mayson tanácsát, de nem bírom. Meglehet, hogy egy randevúba csöppenek bele, egy olyanba, aminek a végkimenetel rózsaszín cukorszirup. A másik végkifejlet pedig nem szomorítana el, tudom. Így amikor átfutok a túloldalra a lépésben haladó zsúfolt kocsik között, nem érzek kifejezett bűntudatot Mayson iránt. Hideg van, de a meleg, puha és kötött fekete színű áfonya illattal átitatott pulcsin keresztül alig érzékelem. Minden egyes kirakatra vetek egy futópillantást, felmérem az erősödő szél kárát a szépen elrendezett tincseimben. Még nem történt olyan nagy baj, mint azt minden egyes pillantás után gondolom. Túlságosan is kevés idő alatt jutottam el a kávézóig, magamban csak reménykedtem, hogy minimum lesz elég időm, hogy teljes mértékben átgondoljam tetteimet, és még visszafordulhassak, ha kell. Az a fajta vészjósló súlyt érzem szívem felett, amit akkor, mikor Mayson beköltözött a lakásunkba és a szekrényem fele az övé lett a magánszférámmal együtt. Ebben a kellemetlen feszültségben mégis van valami, ami megkülönbözteti attól. Ez sokkal intenzívebben vibrál a testemben, ide-oda szökdel, a csontjaimnak csapódik, a belső szerveimben égető lyukat hagy maga után. Izgulok. Kétségtelen, valószínű.
A kávézó kinti asztalainál mind ültek, egy szabad széket sem hagyva, gondolom a helyzet bent sem fényesebb. Felkapott kis régi kávézó, olyan, mint a filmekben, ahol a hősszerelmesek először ülnek be. Amint belépek, megcsap a jól ismert kávé és sütemény kevert illata, a forró csoki melegsége. Jóval kevesebb ember üldögél bent, mint kint, de azért itt is akadnak. Kapkodva körbepillantok, de nem látom a magas férfit. Henry vagy Jack nincs itt. Aztán mégis. Elnézve balra, a kávézó legmesszebb csücskében ott ül. Remegő léptekkel indulok felé. Vissza akarok fordulni, de a férfi misztikus örvénye, ami már a boltban is magával ragadott, minduntalan magához húz. Egyre közelebb és közelebb, és közelebb. Ujjaimmal belemarok pulcsim végébe, görcsön szorítom azt. Itt vagyok. Elmélázva kavargatja a kávéját, figyeli az örvényt benne, amely hasonlít a sajátjához, amivel magához húzott. Halkan megköszörülöm a torkomat.
- Nem történik semmi, ha leülsz. – Egy fél másodpercig rám pillant. – De akkor sem, ha állsz.
- Óh – ejtek meg egy zavart mosolyt. – Jó. – Leülök vele szembe. - Szóval…
- Emlékszel a nevemre? – A kérdést olya váratlanul szegezi a két szemem közé, mintha csak egy borotva éles pengével akarna ott megszúrni. Eltátom a számat, dadogok szemei kereszttüzében.
- Nem, nem igazán – rázom meg finoman fejemet. Henry vagy Jack. A nagy dilemma. Már a boltban is ezen töprengtem. Elég furán jönne ki, ha rákérdeznék, melyik név tartozik hozzá. A Henry szerintem jobb, jobban illene hozzá, de ugyanannyi az esély a Jackra.
- Nikki.
- Nikki? – a szemeim düledeznek szemgödreimből, az állam az üvegasztal aranyozott virágmintáját súrolja.
- Nikki – bólint egyet határozottan, jól láthatóan, félreérthetetlenül tisztán. Leteszi a kis kanalat, belekortyol a kávéba. Az egész mozdulat egyszerű és letisztult, olyan, mint mindenki másé, de engem mégis magával ragad. Elfelejtem Nikkit, Henryt és Jacket, az egész ostoba névmizériát. Figyelem a hosszú, csontos ujjakat, melyekkel átöleli a kis csészefülét, felemeli és a sápadt ajkaihoz érinti. Közben végig engem néz. Úgy érzem elfolyok, megtébolyodok a forróságtól, amit ebben a percben érzek. Megnyalom kiszáradt ajkaimat. Könnyen beleestem ebbe, viszont nem tart sokáig. A fátyol elsuhan szemeim elől, már tisztán látok.
- Nikki – ismétlen meg bárgyún. – Én Michael vagyok.
- Igen, tudom.
- Ó, tényleg – lesütöm pilláimat. Az egész zavaros. – Nézze, én nagyon sajnálom a kellemetlenségeket, amiket okoztam a szórakozóhelyen. Nem hozzám illő cselekedet volt.
- Miért, milyen a hozzád illő cselekedet? – A hangja nyugodt, a beszéde lassan lépegető. Mintha nem is érdekelné az egész, mintha csak direkt bukfenceztetné meg a gyomromat.
- Nem… ilyen – motyogom.
- Milyen? – Alkarjaira támaszkodik kissé, rájuk dől, az ujjait összefonja a csésze előtt. Várakozóan fürkészi arcomat.
- Ilyen közönséges, nyomulós. Én csak azt akarom mondani, hogy szégyellem azt, amit akkor nem igazán, mert nem voltam tudatában annak, amit csinálok, amit a tömény alkoholmennyiségnek és a saját meggondolatlanságomnak köszönhetek. Sajnálom. – Még most is zavaros visszagondolni, főleg, hogy alig emlékszek az arcán kívül másra. Ettől függetlenül még mindig elsüllyednék a föld alá.
- Hm.
Bután érzem magamat. Fiatalabb vagyok, Mayson jól mondta, tíz év biztosan. Ezért nem tud velem úgy beszélgetni, mint másokkal? Vagy ilyen? Ahogy végignézek rajta, igen. A lábait keresztberakta, a testtarása kissé görnyedt, az arca semmitmondó, hideg, zárkózott.
- Szereted ezt a kávézót? – Igen, Michael old a feszültséget, ezzel a bugyuta kérdéssel.
- Nem kifejezettebben. Elmegy. – Visszatér a kávéjához.
- Szerintem elég jó. Mielőtt egyetemre megyünk, gyakran itt reggelizünk a többiekkel. De van, hogy rendelünk, van futárkiszolgálás is. Egész gyorsak, ráadásul az árak is jók, a törzsvendégeknek különféle egyéb akciókkal szolgálnak. – Nem kifejezetten szoktam meg ezt a beszélgetést. Ezt a faját, amikor én beszélek, a másik meg hallgat. Az emberek szeretnek beszélgetni, igénylik a társalgást az emberekkel, Nikki mégis hallgat. Abban se vagyok biztos, hogy figyel rám.
- Szia Mich! – a kis üvegasztal elé toppan Ashley. Hosszú szőke fürtjei hátán terülnek szét, pár tincs melleit verdesi minden lépésénél. Üde és mosolygós, mint mindig. – A szokásosat kéred?
- Szia, igen, köszi – mosolygok rá szeretetteljesen. Gyorsan bólint egyet, felírja a kis jegyzetfüzetébe a rendelésemet. Az igazság az, hogy nem kéne felírnia, már egy ideje ugyanazt iszom, ismer is személyesen, szoktunk együtt lógni. Így hát, nyilvánvaló az egész: Általában Mayson az egyetlen pasi, akivel együtt beülök valahová, vagy csak ő vele, vagy mindenkivel. Ash sosem látott egy olyan férfival sem, aki számára idegen lett volna. Egészen mostanáig. Kíváncsian pillant Nikkire, majd rám érdeklődve, szemei izgatottan csillognak. Majdnem két hosszú percig álldogál egyhelyben, közben Nikkire is rákérdez, persze nemleges fejingatást kap. Némileg csalódottan hagy ott minket.
- Sok mindenkit ismersz – állapítja meg.
- Igen, szeretek visszajárni a kiválasztott helyeimre, aztán elröppen egy év is, és már az utcán is leállunk beszélgetni. Ez olyan jó, barátias. Szeretem.
- Aha.
- Maga nem tűnik egy ilyen figurának. Magába fordulónak sokkal inkább, aki nem közeledik senki felé feleslegesen. – Idegesen az alsó ajkamba harapok.
- Talán pszichológiára jársz?
- Igen – vágom rá, egyenesen a szemeibe nézve. Mintha azokon a penge vékony ajkakon egy aprócska görbületet látnék a szája jobb szegletében.
- Értem – hátradől a székében és az érkező tejes kávémra szenteli figyelmét. Köszönetképpen rámosolygok a pincérfiúra. – Akkor elemezz.
- Én nem akarom elemezni. Én csak azt akarom megtudni, hogy miért akart velem találkozni, ha láthatóan untatom, vagy ha nem is untatom, nem érdeklem különösebben ahhoz, hogy normális beszélgetésbe bonyolódjon velem. Megértem, ha nem akar, beszélek én, de úgy vélem annak semmi értelme nem lenne. – Mindvégig ugyanazon a kedves, meleg hangszínen beszélek. Nem emelem fel a hangomat, nem akad el feleslegesen. Ez főként annak köszönhető, hogy csak másodpercekre pillantok az arcára, a szemeibe. A tejeskávémat kavargatva biztonságban érzem magamat, a pótcselekvések csodákra képesek.
|
| Luka Crosszeria | 2014. 07. 21. 13:09:15 | #30717 |
Karakter: Nikki Acker
Lassan a számhoz emelem a cigarettát. Felizzik a vége, vékony füstoszlop száll a magasba. Halványan összehúzom a szemeimet, mire megremeg. Már megint remeg a kezem. Mostanság túl gyakran teszi. Talán le kéne szoknom a nyugtatóról. Érzem, hogy égető szükségem van rá. Mindig ideges vagyok a balhék előtt.
- Lassan ide kéne érniük – néz rám George.
Az órámra pillantok, majd elnyomom a cigarettát a hotel falán. A bejáratnál várakozunk. A terv az volt, hogy 9-re ideérnek a lányok a vén szarokkal, és rajtuk ütünk. Most viszont már fél 10, és sehol senki. Morogva pillantok Georgra, majd a recepcióban ácsorgó Eric felé terelődik a pillantásom. Értetlenül rázza a fejét, ez még inkább felbasz.
- Mindjárt megölök valakit – mordulok fel, majd hirtelen meglátom Diana flitteres szoknyáját.
Nem nézek semerre, csak megköszörülöm a torkom, majd ellököm magam a faltól. George szintén hátat fordít a férfiaknak, majd mindketten a parkoló felé igyekszünk, mintha most készülnénk elhagyni a helyszínt. Pedig koránt sincs így.
Diana és Lana bevezetik a recepcióra a két idősebb urat, ahol Eric kiadja nekik a kulcsot. Megvárjuk, míg beszállnak a liftbe, és felmennek a megfelelő emeletre. Megütöm George felkarját, majd összébb húzom magamon a ballonkabátot. Besétálunk a hotel főbejáratán, majd a recepcióra könyöklök, mintha szobát készülnék kivenni.
- Hányas? – nézek körbe közben.
- 1405-ös. Oroszok – hajol felém Eric, majd nyomja a kezembe a szokásos kamu kulcsot, hogy ne keltsünk feltűnést.
Bólintok, majd intek a fejemmel George-nak, és elindulunk a lift felé. Idegesen tördelem az ujjaim, míg leér a földszintre. Felfelé már kevésbé izgulok, inkább valami kitörni készülő hullám verdesi a mellkasom. Legszívesebben ordítanék, széttépnék valakit. Talán a stressz, kellene az a gyógyszer…
- Tuti működni fog? – pillant rám George.
Lassan felé nézek, de válaszra sem méltatom. Eddig is működött. Mindig működött… és csak a hülyéket csukják le. Még sosem hibáztam.
Kiszállunk a liftből, majd a szoba felé vesszük az irányt. Halk nevetgélést hallunk, megismerem Diana hangját. Már akcióba léptek. Intek George-nak, mire mindketten levesszük a ballonkabátunkat. A fekete egyenruhánkon megvillan a Miami rendőrség jelvénye. Tökéletes álruha, sosem jönnek rá, hogy pitiáner csalók vagyunk.
George előhúzza a táskájából a két berettát, majd a kezembe nyomja az egyiket. Mélyet sóhajtok, majd határozottan felé pillantok.
- Mehet? – súgja felém, mikor az ajtó elé érünk.
Lassan bólintok, majd jókorát rúgok az ajtón. George berohan, és lefényképezi az ágyat, ahol a két vénség kisgyerek módjára falja a lányok testéről a tejszínhabot. Hirtelen jókorát bucskázik a gyomrom, még sosem csináltam ilyet, és nem is akarok.
- Miami rendőrség, fel a kezekkel! – kiáltom, majd bezárom az ajtót.
A két öreg ijedten pattan fel, majd valamit oroszul kezd el magyarázni. Szart nem értek belőle.
- Uraim, uraim, önök törvényt sértettek – adom elő magam, mint kemény zsaru.
- Mi… nem… mi nem tudtuk! – habogja az egyik.
- Kezeket a tarkóra, megfordulni! – szegezi rájuk George a pisztolyát.
- Hölgyeim, ki az ágyból – intek a fejemmel.
Diana és Lana rettegést színlelve kicsúsznak az ágyból, majd letörlik magukról a ragadós mocskot. Belebújnak a cseppet sem kihívó ruháikba, majd a falhoz állnak.
- Remélem, tudják, hogy ezért akár 5 évet is kaphatnak, ráadásul kiutasítják magukat az országból? – lépek közelebb a tatákhoz.
- Kiutasítani? – rémüldözik az egyik.
- Nem oldhatni meg… máshogyan? – néz rám a másik.
Egy pillanatra találkozik a tekintetünk George-dzsal, majd jelentőségteljesen bólintok az orosz felé. Az rögtön a tárcája után nyúl, és elkezd kotorászni benne.
- 1500! 1500 dollár! – nyújtja felém a pénzt.
Hirtelen nagyot lódul a szívem. 1500 dollár… még sosem kerestünk ennyit egy balhéval sem. Elveszem tőle, majd lassan átszámolom. George-ra pillantok, majd bólintok.
- Rendben, ez esetben megúszták. De a lányokat bevisszük.
- Szpasziba! Szpasziba! – lépnek utánunk, mi pedig a karjuknál fogva vezetjük ki a lányokat.
A folyosón visszavesszük a kabátjainkat, majd a pénzt is gondosan eldugjuk. Nem hiányzik, hogy pont kifele menet füleljen le valaki. A lányok a lépcsőt választják, mi a lifttel megyünk. Odalent intünk Ericnek, hogy sikerült a dolog. Holnap reggel úgyis mind összegyűlünk a lakásunkon, kár lenne most leállni trécselni.
George leadja a kamukulcsot, majd mindketten a kocsi felé megyünk. Beülve George kiabálva csapkodja a kormányt. A hahotázásától én is halványan elmosolyodok. 1500 dollár…
***
Egyedül ülök egy népes szórakozóhelyen. Pár cicababa rázza magát az egyik asztalon, kurvára leszarom. Itt a legolcsóbb a whisky, úgyhogy fél óráig simán elviselem, amíg talaj részegre nem iszom magam. Megérdemlem.
A zene borzasztó erővel lüktet a fejemben, a szemem sarkából figyelem, ahogy a tömeg a DJ pult előtt egyszerre hullámzik. Milyen rég buliztam ekkorát. Bár már akkor sem volt igazán kivel. Amíg Eric meg George a csajaikkal jöttek, én mindig egyedül táncoltam. Nem mondhattam, hogy bocs, inkább farkalnék meg egy csávót, mint a nyomorult plázamacáitokat…
- Hello! – csilingel egy fiatal hang a fülembe. Közvetlen közelről jött, érzem a durván kevert tömények szagát.
Érdeklődve pillantok a gazdája felé. Két oltári nagy, csillogó szempárt látok. Azt hiszem, neki már megy a részegeskedés. Nagyon fiatal fiúcska, nálam tuti vagy 10 évvel fiatalabb. Igazán szemrevaló, ja.
- Hello – dörmögöm, majd belekortyolok az italomba.
- Leülhetek? – markol a karomra.
Felvonom a szemöldököm, és felé pillantok, ekkor látom, hogy állni alig tud. Felsóhajtok, majd lassan bólintok egyet. Hülye iskolás kis csótány.
- Hogy vagy? – hajol felém a koktélos poharát szorongatva.
- Jól – felelem kurtán.
- Az jó, én is. Egyre jobban – hajol felém ismét.
Ismét rápillantok, tetszik nekem az arca. A testéből ugyan nem sokat látok, de szép a keze és tetszik a karja is. Először azt hittem, valami oltári lapos csaj, de az állcsontját elnézve majdnem biztos vagyok benne, hogy fiú. Igen.
- Michael vagyok – nyújtja felém a kezét.
Lenézek az ujjaira, majd újból felemelem a poharam.
- Részeg vagy – hajtom le az utolsó kortyot, majd intek a pultosnak, hogy kérek még egyet.
- Akkor már beszélgetni sem lehet? – mosolyog rám.
Megható az igyekezete, ezért felé fordítom a tekintetem. Nem nézném ki belőle, hogy józanul is ilyen nagy a szája… vagy rámenős lenne. Talán beoltották a barátai, nem tudom. De kezd az az érzésem lenni, hogy ő sem csajozni jött ide. Így már egészen más a felállás.
- Nikki – fejtem le a kezét a karomról.
Meglepetten pillant rám, majd szélesen elmosolyodik. Kedves arca van, nemigen találkozok ilyenekkel. Meg olyannal sem, aki nem csak a dugásra hajt… és nem nő.
- Fura név hozzád. Inkább a Jack vagy a Henry illene hozzád – hümment.
Meglepetten hőkölök hátra, mire felnevet. Nem tudtam, hogy embereknek a kinézetük alapján adnak nevet. Ez új.
- Sajnálom – vonok vállat, majd hajtom le az újabb adag italomat.
Valamit még duruzsol a fülembe, ám nem igazán van erőm figyelni. Leintem, majd a pultos tenyerébe nyomok egy 20-ast, és kifelé veszem az irányt. Semmi kedvem most részeg kisgyerekeket tutujgatni.
***
A másnapi cukorkaosztásnál Eric túlságosan savanyú képet vágott. Ha jól tudom, uzsorások zaklatják. A múltkor is beverték a képét. Most legalább egy kicsit el tudja kussoltatni őket.
- Elfogyott a kurva cigi – mordul fel George.
Felsóhajtok, majd magamra kapom a kabátom. Mivel én szívom a legtöbbet, kénytelen vagyok én lehúzni a belem a boltba…
Felmarkolok egy százast a konyhapultról, majd szó nélkül lecaplatok a kis vegyesbe az utca végén. Gondolkodva bámulom az embereket. Mindenki melózni igyekszik. Valaki egy irodában rohad, valaki egész nap a kurva kölykök siránkozását hallgatja. Sosem vágynék ilyen unalmas, szürke életre.
A boltban is fásult arcú emberek nyüzsögnek. Pár nyugger összeveszett a hatodik soron a lekváron. Más bajuk ezeknek sincs. Csak a kurva lekvár…
Meghőkölök, mikor valaki a mellkasomnak ütközik. Szisszenve nézek le a balfaszra, készen, hogy jókora pofonnal jutalmazzam a mutatványát, ám meglepve figyelem a vörös haj alól előbukkanó, ismerős arcot. A kosarába pillantok: aszpirin, citrom, tej. Ez tuti a tegnapi kölyök.
- Elnézést – bámul rám kikerekedett szemekkel.
Na, ja, nem a fehérfoltrészegre itta magát ő sem. Tuti rémlek neki.
- Ön… ? – nyekergi sápadtan. Szarul bírod a piát, öcsi.
- Henry vagy Jack legyek? – teszem csípőre a jobb kezem.
Elvörösödik, ahogy megrohamozza a felismerés, majd sietősen kikerül… ne. A polcnak támasztom a kezem, így útját állom, mielőtt elillanna. Nem, kölyök, így egészen más a helyzet. Világosban és józanul épp a fogamra való falat vagy.
- Nézze, sajnálom, ha tegnap illetlen voltam – rázza meg a fejét, de nem néz rám.
Egy egyszerű mozdulattal az álla alá nyúlok, majd magamra irányítom a tekintetét. Igen, már nem úgy csillog a tekintete, mint tegnap. És magáz is, tartja a távot. Ez tetszik.
- Talán jobb lenne újrakezdeni – billentem oldalra a fejem.
- Új… újrakezdeni? – pislog rám.
- Az ismerkedést – bólintok, majd elengedem az állát.
Megnyalja a száját, majd nagy levegőt vesz, hogy rám zúdítsa a kifogások áradatát.
- Nézze, én…
- Este 8-ra a sarkon.
Ellépek tőle, majd végignézek rajta.
- A kávézóban – pontosítok.
Nem hagyom, hogy reagáljon, csak ellépdelek a kassza felé. Bedobok két csokit meg 3 doboz cigit a kosárba, és indulok is fizetni.
Szerkesztve Luka Crosszeria által @ 2014. 07. 21. 13:24:15
|
| ize | 2013. 03. 29. 22:39:01 | #25484 |
Karakter: Usagi Damien Yukii-kun
Megjegyzés: Hentai Ryomnak
- Kurva anyád! - csípek, de olyan hatástalan, mint éjszaka a napszemüveg - Te nekem ne anyázzál kis köcsög. - közli velem.
- Miért mi lesz kölyök? - megharapsz a lábujjaddal? Hülye tinédzserek.
- Ch-ch. Nem vagy túl kedves. Beszélgessünk csak. - matat, megfeszítem az izmaim, hátha lendületből kéne piruettet vágni a gerincébe. - Elengedlek, de csak ha le tudsz nyugodni és akkor én sem lövök. - kiszabadulnak a kezeim, az asztalra csapom őket, most meg mit lóbálsz azzal? Nekem is nagy lenne a szám, egy Uzzival a farkam között! - Az alku annyi lenne, hogy fellépsz a klubjainkban. Na?
- Majd ha fagy. - Hát te nem vagy egész.
- Várjál, ugyanis a főnököm kurvára a halálodat akarja.
Rágyújt, balta arccal veszek tőle, ha már megkínál. Ingyen dohány sosem ártott.
- Tudod, én bírom a főnökömet - slukk -, de egy irtó nagy seggfej. Mindig bajba kerül és nekem kell kihúznom a szarból. Aztán most meg elvárná, hogy eltüntesselek. Ezt pedig nem szívesen teszem.
Most ezzel akarsz rémálmokat okozni? Kis hal vagy, az én idegeim ellen, nagyobb harci erővel kell jönnöd, ha azt akarod, beszarjak a félelemtől. Bemászik az ajtóm, még egy faszkalappal, úgy látszik a lakatost is ők fogják fizuzni nekem. Megmozdulok, de még cigizem.
- Azt hittem nem jössz. - veti oda szemrehányóan. Na baszd, a lakásomba jóhogy „azt hittem nem jössz!”
- Ez az a fasz? - felkapom fél kézzel a széket a seggem alól, hogy akkor most verjem ki a szart belőle, ne később, de vissza leszek pakolva a helyemre, még a nyíltlőttsebem is beszorítja ez a kis trágya, vicsorgok. A földre esett a cigim is!
- Kérlek, maradj nyugton. - nehogymár...
- Na mi is legyen veled ... - Ez mekkora egy debil, mint egy rossz keresztapa. - Nem kár érte. Lődd le Ryo!
Megmozdulok, visszanyom.
- Mi van? Bocs Takeru de nem teszem!
- Ellent mondasz?
- Igen! Nem-ölöm-meg-őt!
Lehajolok a cigimért, megengedi.
- Ugyan miért nem?
- Más terveim vannak. Mit szólnál ahhoz, ha figyelnék rá és esetleg növelné a klubjaid népszerűségét? És ugye ha figyelném, megnyugodhatnál...
- Legyen.
Engem meg se kérdeztek?
Lassan szívom a cigit. Kimegy, elülepszik, szűrőig ég, lecsapom az asztalba, félrelököm, őt meg a falba, a beépített szekrényben foroghat az a villogó esze. Matat, sikerült a fegyverét is magával röptetnie, löjjél még belém kettőt, és három helyről vizelhetek!
Most mi van?
- Megköszönhetnéd, hiszen most mentettem meg az életed. És hogy miért? Mert kedvellek.
- Leszarom. Kurvára nem érdekel, hogy egy magadfajta faszfej mit gondol vagy tesz! - gusztustalan! Mi ez a fos csengőhang, ellököm magam tőle. Aha, menjél, szia, rázom a csuklóm boldogan. - Héj, az ajtóm…
Ennyit erről. Behúzok egy nagy utazó táskát és teledobálom, összehúzom, kettőt lépek, nagy macik. Megkérdik hova megyek, és egy tökéletes vigyorral mesélem el, hogy melyik testájukba helyezzék análisan.
Ezek nem viccelnek. Fúh, az álkapcsom még két hétig kattogni fog. Most komolyan ezt a göncöt kell hordanom, nem vagytok normálisak. Szemen közön dobom vele azt a magas csávót, és kirúgom az ajtón keresztül. Még hogy én inget, jó hogy nem már pingvin CPt húzzak, nem vagyok madáragyú! Levágom magam az ágyra, rugós, és ótvaros, felhúzom a lábaim, az atlétámat telefirkáltam filctollal unalmamban; van rajta kacsacsőrű emlős, a középső nevem hiraganája, sosem tudtam leírni, egy fasz, csillámgerinc, és szárnyastampon. Vagy egy hónapja zártak be ide, tokioexpo szoba szintű, harminckettedik emeleti, tehát ablak közelébe se, szép illatú, de szar ágyú kislakásba. Legalább a cuccaim nem kell hiányolnom. És a hathetes jobb kar gipszemet se. Vígasztal a tudat, hogy a szemüvegem se tört el, és az egyiknek lekonyultak a bal sorban ötödik és hatodik szempillái, külön öröm. Feltépni a szájukat is. Az a kis geci is, aki belerántott, sincs sehol, a hülye látensbuszi haverjával kefélhetik a hotel folyosó padlóját. Egymással. Vagy a liftet.
Kiniylik az ajtó, a hasamra fordulok. Újabb random ember, akire ráse nézek. Összeszedi a szennyeseim, és távozik is. Szellőztetem a farkam. Előkeresem a naptáram, amibe beleírták, mikor hova visznek, majd a PS3mat belövöm. Unatkozom.
Mario épp benyalt egy gombát.
- Mit akarsz? - kérdem a monitor felőli koncentrációval. bizonyos embereknek ugyanolyan a szaguk.
- Na, élvezed? - kérdi, remélem most is valamelyik testtájamhoz akarod tartani magad, bal kezem lehet már így sem fog normálisan működni.
- A jobbkezes joysticozás szar.
Közelít, de aztán úgy dönt, kimegy. Jól teszed, még beléd vágtam volna valami egyeneset.
Hülye buzi.
A tulaj ugrik be. Köszön, én nem. Ez az ing valami cseszettül hülyén áll. Lemegyünk a lifttel, nem szólok hozzá. Pici is, kopasz is, és utálom is. Nem félnek attól, hogy rájönnek nem Damien vagyok, hanem Yuki és elraboltak? Odakint egy csomó ugyan olyan pici, és kopasz ember. Ott van az a gyerek is, a haverjával, aki a vállát fogdossa, a földre köpök, megkérik mögöttem, hogy inkább ne, de keresztbe leszarom. Botrány celeb voltam, nem Othello.
- És mégis mi a retket énekeljek? Itt vagyok három hete, és fogalmam sincs, mi a francot csináljak, kibasztok egy színpadra, és improvizálok, mint valami stand up komikus. Mégis mi a faszt vártok el?
Az egyik fiatal úrnak van születésnapja, azt mondja, fellapoz egy füzetet, és elmutogatja a szöveget, amit fel kellene, énekelne, kitépem a kezéből, és a képébe nyomom a tenyerem, ezt még is, hogy szerezte? Ez az enyém! Eldugtam a kibaszott parketta résbe, hát hova rejtsem, a pinámba? Az egyik gorilla fejbe vág, elszoktam attól, hogy nem azt csinálhatok, amit akarok. Én ezt nem éneklem el. Jó, mintha lenne más választásom. Fellapozom újra, mert bebasztam a füzetem.
Ki is megyek arra a színpadra, ahhoz képest mekkora tahó egy hely ez, és hogy a hím prostikkal kell együtt laknom, milyen szép a bár. Vörös, és puha selyem. Integetek, nézelődök, ott van az a majom fejű férfi. Lehányhatom?
Hallok egy random zenét, nagyon nyálas. Felcsapom a füzetem újra, már nem emlékszem a sorokra.
Énekelek, olyan könnyed, nem érzem a terhet, tüskékkel a gerincembe, nem húz le a földre, mint a rozsdás láncok, festetlen arcmaszkok, üres, fehér, bontatlan tekintetek. Unalmas.
Olyan ismerős vagy.
Az idomaim kicsapódnak, az izmaim húznak magukkal,
Hosszú ujjak sértetlen vásznai, vastag, átlátszó lakkú betonkörmök.
Hajlékony búzakalászok, rizsföldek, pamacsos tónustalan fellegekkel,
kitátod a szád, majd becsukod, nem mosolyogsz,
Csendes vagy, mint az aszály, énekelek. Aszályt.
Kimart gomolypillák, színtelen, hangtalan darumadarak tetemei az égen
Ezer kívánságmadár, papírtestei, kívánhatsz nekem
Együtt hajlunk a kalásszal, fekete, arany szemek tintája írja leveleink
Mit elfúj a szél, darumadarai, kifolyt szivárványhártyái
Egymásba ömlenek, mintha, sírnánk a magányt fekete íriszeinken át
Magányossá válva, mint egy, az ezer kívánságban
Meghallgatatlanul búcsúzva, tőled, és tőlem; hűvös ujjak becsapódtak, egymásba,
Hideg ujjaiba, szorítva, majd törve, szilánkosra maradva, a kívánságban
Suttogva.
Vörös és arany darumadarak, egyedül együtt
Papírtesteiket sodorja a szél, beletődőrve, mint ahogy hajlanak a kalászok
Bennünk.
|
| Hentai Chibi | 2013. 03. 29. 21:44:36 | #25481 |
Karakter: Okabe Ryo
Megjegyzés: Yukii-kunnak
Tiltakozik. Legszívesebben lelőném, de nem teszem. Keménykedik, de én ráfogom fegyveremet. Sakk-matt, nálam az erő. Ráparancsolok és kelletlenül ugyan de elindul, én meg követem egészen hazáig.
Bent aztán ismét megjön a kis köcsög bátorsága.
- Na húzás van ki innen! - de én csak elvágódok a kanapén. Folytatja a bepofázást, mire rá emelem fegyveremet. Nem akarok súlyos sérülést ejteni rajta, a vállára célzok csak.
Nincs kedvem bevinni a kórházba, aztán még magyarázzam ki hogyan sérült meg. Ráadásul a börtön ... ch, hát oda nem megyek az tuti.
Vagy tökéletes munkát végzek és kinyírom vagy csak megsebzem. Meghúzom a ravaszt. Látom szemében a döbbenetet és az is látszik, hogy kurvára ideges.
- Csak súrolt. - mosolygok elterpeszkedve a kanapén. Tök kényelmes. A golyó nem ment át a vállán, nem is maradt benne, csak súrolta.
Szóval nem gáz, nem olyan vészes. Elindul felém. Na a kis köcsög, most támad rám, de nem. Irányt vált és én némán követem.
Hülye! Az egyik székre lököm és elveszem tőle a fertőtlenítőt, valamint a kötszert. Belemarok a vállába, mire fájdalmasan felüvölt. Na ezt már szeretem. Jó ha szenvednek a nagypofájú barmok. Bemozdul, de én gyorsabb vagyok és megfejeltetem vele az asztalt.
- Megöllek!
- Hogyne. - hát ahogy még a kis herceg elképzeli. Majd pont ő fog engem megölni. Álmodik a nyomor. Rátámaszkodok és hozzá fogok sebeinek ellátásához.
Fegyverem addig az asztalon pihen. Ő bemozdul, de én vissza szorítom. Bazd meg maradjál már nyugton! Faszomat! Milyen izgága még így is!
- Finomabban hé, elszorítod kurva anyád. - azt a tiedet bazd meg! Na és? Leszarom! Örülj hogy ellátlak! Még egy rossz szót szól a halott anyámról én helyben kibelezem az biztos! Fenyegetőzni kezd. Idegesítesz baszod meg! Így folytatod nem csak a vállad lesz sérülve!
- Nem fogsz te senkit bántani. - vigyorgok és leszedem övemet.
Hiába kapálódzik, hátra fogom mindkét kezét és összekötözöm. Felkel, de visszabaszom a picsába, hogy maradjon már nyugton. Faszom fog vele itt tovább szarakodni. Kényelembe helyezem magam és úgy nézem. Na erre most mit lépsz?
- Elengedlek, ha megnyugszol. - és a ha szócskát ki is hangsúlyozom. Jó lenne ha már kusban maradna és nyugton. Kezd kurvára idegesíteni.
- Kinyírlak! - fenyeget, aztán még porcicákat akar rám uszítani. Hát de kurvára megijedtem, mondhatom. Ez beteg! Kajak van valami baj a fejében az már egyszer biztos!
- Ryo vagyok. Te meg Yuki. - hát ezért néha jól jönnek ezek az információk a sztárokról. Üzletet ajánlok, végül is növelné a bevételeinket a klubjainkban.
- Kurva anyád! - hogy utálom mikor anyáznak. De azért mosolygok, ő csak vicsorog. Na bazd meg. Odasétálok hozzá és csak még jobban mosolygok. - Te nekem ne anyázzál kis köcsög. - közlöm vele.
- Miért mi lesz kölyök?
- Ch-ch. Nem vagy túl kedves. Beszélgessünk csak. - lépek oda hozzá és az övemhez érek. - Elengedlek de csak ha le tudsz nyugodni és akkor én sem lövök. - engedem el és vissza állok vele szembe. Felmutatom fegyveremet. - Az alku annyi lenne, hogy fellépsz a klubjainkban. Na?
- Majd ha fagy. - sziszegi.
- Várjál, ugyanis a főnököm kurvára a halálodat akarja. - ha az erőszak nem hat majd leszek kedvesebb vele.
Csak rágyújtok egy cigire és felé is nyújtok, ha akar gyújtson rá ő is. Elfogadja, hát ez már haladás.
Az órámra nézek, Ta-kun még sehol pedig jön azt mondta. Na mindegy, úgyis késni fog ... Elegánsan mint mindig.
- Tudod én bírom a főnökömet, de egy irtó nagy seggfej. Mindig bajba kerül és nekem kell kihúznom a szarból. Aztán most meg elvárná hogy eltüntesselek. Ezt pedig nem szívesen teszem.
Csupán fél óra ... na jó majdnem egy kibaszott órát kellet várni és már jött is. Ekkora egy faszt. Miért nem tud csak egyszer időben jönni?
Köcsög! Én itt szívok ennek a pasasnak, Yuki-nak az agresszív hajlamai miatt ez meg mosolyogva belép ide. Hülye pöcs!
- Azt hittem nem jössz. - vetem oda szemrehányóan.
- Ez az a fasz? - néz rá megvetően Takeru. Csak bólintok, mire az érintett káromkodva felugrik helyéről. Mielőtt Ta-kun bármit tehetne vissza lököm Yuki-t a székre és kicsit erősebben fogom a vállát. Csak fogom, nem szorítom.
- Kérlek maradj nyugton. - súgom neki úgy, hogy csak ő hallja.
- Na mi is legyen veled ... - sétálgat föl-alá. Úgy utálom mikor játssza a nagy maffia főnököt, pedig az apjához képest szinte sehol sincs. - Nem kár érte. Lődd le Ryo!
- Mi van? - csattanok fel. - Bocs Takeru de nem teszem!
- Ellent mondasz?
- Igen! Nem-ölöm-meg-őt! - szótagoltam neki.
- Ugyan miért nem? - beszél úgy velem mint egy hülye kisgyerekkel.
- Más terveim vannak. Mit szólnál ahhoz ha figyelnék rá és esetleg növelné a klubjaid népszerűségét? És ugye ha figyelném megnyugodhatnál ...
- Legyen.
Miután Takeru távozik a kis drága ismét nekem esik. Fasza mondhatom. Bár már kezdem megszokni és nem is annyira zavar. Azért egy kis izgalom sosem árt. Kezd tetszeni a kibírhatatlan természete.
Elteszem a fegyverem, hogyha akar üssön meg.
- Megköszönhetnéd, hiszen most mentettem meg az életed. És hogy miért? Mert kedvellek.
- Leszarom. Kurvára nem érdekel, hogy egy magadfajta faszfej mit gondol vagy tesz! - már készülnék vissza vágni mikor megcsörren a mobilom.
- Igen? Mi a baj Hana? Várj meg ok? Odamegyek és szétrúgom annak a köcsögnek a fejét. - teszem el a mobilom. - Na itt most ezt lezárjuk és ha vissza jöttem folytathatjuk. Be kell védenem a húgomat attól az alkoholista köcsögtől. - intek és már távozok is.
Ne aggódj, hamar visszajövök, de a húgomat nem hagyom ott annak az állatnak kiszolgáltatva!
|
| ize | 2013. 03. 29. 11:42:14 | #25477 |
Karakter: Usagi Damien Yukii-kun
Megjegyzés: Hentai Ryomnak
Kiszúrom a saját szemem, olyan kurva fáradt vagyok. Csessze meg, miért nem aludtam? Emlékszem, az a nyomorult elrángatott egy Afterre… egy hete. Azóta rémálmaim vannak. Nőket látok, és csonka férfialkatrészeket… tangákat, és hevedert... Szóval, mivel az alvás kilőve, a bárszekrény meg üres, elhúztam a belem egy bárba. Szenvedjünk akkor már látványosan, hátha felszedek valami jó sunát, és elmulasztatom vele a rémálmaim.
De akkora pangás van, hogy a fejem verme az asztalba. Oké, most lelépek. Tele a tököm, még berúgni sem tudok tisztességesen, ráadásul leszívtam a maradék doboz cigit. A tüdőmben már nyílván szmogriadó van. Felpattanok, még két csávó, nem adok autogramot!
Erre?
Nem elkezdenek kínjukban lövöldözni? Én meg a szemeim forgatom. Elindulok, most akkor hazamegyek, vagy megdöglöm, nekem mindegy. Erre az egyik rajongóm leránt a földre, és kiterülünk. Kurvaszád!
Kényelmesen megvárom, amíg abbahagyják ezt. Szerencsére nem akart megerőszakolni, mert akkor feldugtam volna a seggébe a lábam. Ennyi hullát, egy nap alatt, pedig rám mondják, hogy ártalmas vagyok a fiatalságnak.
Dehogy is! Csak szemüveges vagyok…
Szóval vége. Rendben. Felállok, és megigazítom a hajam, összekócolódott. Mintha így nem lenne kurvaszép.
- Te idióta! Meguntad az életedet vagy mi a fasz van? - üvölt nekem. Ki is? Én is tudok beszólogatni szép szál megtöltött Deserttel a kezemben te köcsög!
- Mi van te dísz buzi? - förmedek rá, összetaperál, és most még beszél is hozzám. Mindjárt átgyalogolok rajta!
- Kussolj köcsög!
Gyere ki a légyre, és megmutatom, mitől döglik a beton!
- Vidd innen és intézd el, hogy ne beszéljen erről senkinek. - rámeredek a harmadikra, és épp egy szép fügét akarok a pofájába tolni, de nem kirángat a taperálós buzi? Menjünk, menjünk, leverem a léped a combodig!
Kilök. Persze idekint már nem akkora az arca. Kivillantom a fogam.
- Oké figyu, nem akarlak bántani szóval erről az egészről hallgass. - tudtam én, gyáva szar.
- Leszarom hogy ölitek egymást! - vonom meg a vállam. Csak kopj le, én meg haza kopok.
- Mondjuk az feltűnt, hogy nem vagy valami normális. - te sem, hülyegyerek! Ki az az abberált aki nyilvános helyen lövöldözik? - A főnököm parancsára haza kell hogy vigyelek.
Felvonom a szemöldököm.
- Hazaviszem magam, te meg vidd haza magadat, pizsamalövés.
Ú de ideges pofát vág. Megindul felém, én kitolom a karom, és nekiszalad. Kibiztosítja a játékát, ez azért engem is visszavesz. Annyira, hogy elengedjem a homlokát.
- Ki fogom loccsantani az agyad, de komolyan. Indulj el, én, meg követlek!
Lófasz a seggedbe, nyitnám a szám, mindegy, leszarom. Gyere, ha akarsz, aztán majd a harmadikról doblak le!
…
Hogy szakadna rád az ég. Ez fájt!
- Csak súrolt - mosolyog rám az én kanapémról, a kis rohadék. Ökölbe szorul a balom, a jobbommal a bal vállam tapperálom. Vérzik csezd meg. Szétrúgom a hímes segged, megéri az öt golyó a fejembe! Felé indulok, de aztán irányt váltok. Kimegyek a konyhába, kötszerért, kibaszott finnyás vagyok, és a vér szagát sem bírom. Főleg ha saját!
Hallom a lépteit, bár elég gyengén. Megfordulok, vérző karral. Ő beránt egy székbe, elcsórja a cuccaim, és belemar a karomba. Üvöltök. Felé mozdulok, de egy gyors mozdulattal belevágja a fejem az asztalba. Kapargatom.
- Megöllek!
- Hogyne, - támaszkodik rám. Géz szakadását hallom. És hol a fegyvered nagy legény? Megmozdulok, de visszaszorít. Csikorgok a széklábbal.
- Finomabban, hé, elszorítod, kurva anyád! - üvöltök. - Idefigyelj mézes puszedli, ha nem engedsz el, kiheréllek Csuporka! Hallod?!
- Nem fogsz te senkit bántani. - mimimicsinál? Mi ez a bőr, te, szállj le a kezeimről! Kapálózok, hátrarántja a karjaim, és a székhez kötözi őket. Talán az övével, jah, a nacija most mindjárt leesik róla… nane! Felrántom magam alól a széket, de visszabassz bútorostul a padlóra. Elém heveredik az asztalra.
Ahol eszem.
Morgok.
- Elengedlek, ha megnyugszol.
- Kinyírlak! - csikorgom. - Rád uszítom a… kanapém alól a porcicákat! - azok ölnek! Tényleg!
- Ryo vagyok. Te meg Yuki. Tulajdonképpen tök sok pénzt érnél nekünk. Üzleteljünk.
- Kurvaanyád!
- Nem - mosolyog, vicsorgok. Vörös kondezcsíkokat fogok a képébe harapni mindjárt! - Egy előnyös alku, és nem baszlak meg... mit szólsz?
...
|
| Hentai Chibi | 2013. 03. 29. 00:43:44 | #25474 |
Karakter: Okabe Ryo
Megjegyzés: Yukii-kunnak
Ismét egy éjszaka. Ma is csak egy újabb klub, egy új üzlet, aztán pedig szórakozunk. Mindig ez megy. Takeru üzleteket bonyolít le, de hát muszáj hiszen ő egy maffia főnök.
Én pedig mint a jobb keze segítek neki és elkísérem még akkor is ha már kurvára unom. Ha kell még védem is mint egy testőr, nekem ez a feladatom még ha néha semmi kedvem sincs ilyen dolgokhoz.
Én vagyok az akinek mindig ébernek és frissnek kell lennem és miatta szinte alig van időm aludni. Akkor mégis hogy a faszba várja ezt el tőlem??
- Indulunk Ryo! - nyit be a szobámba Takeru, de csak ennyit közöl és már megy is. Hála a jó égnek.
Csak kiveszem párnám alól fegyveremet, ami egy Desert Eagle. Behelyezek egy új tárat és a pisztolytáskába teszem. A másikat úgy szintén. A lőfegyverek mindig jól jönnek, pláne ha Takeru velem van. Motoros bőr ruha van rajtam, míg Takeru szépen kicsípte magát. De hát ez van ... Őt autóval viszi a sofőrje, én motorral követem őket.
Ma is egy Night Club-ba megyünk. Ta-kun általában ilyen helyeken szereti lebonyolítani az illegális dolgokat, aztán meg jól kiszórakozza magát.
Kimegyek hozzá, épp az autóba száll be.
- Figyelni fogok. - jegyzem meg, de nem nézek rá. Ő nem szól semmit, ez gyanús ezért felé fordulok. Mosolyog. Mi a faszt képzel ez? - Mi van? - nézek rá kissé értetlenül.
- Semmi kölyök. - elég szórakozottnak tűnik ma este. És mi az hogy kölyök?! Na mindegy. Biztos jó éjszakája lesz a meló után, csak akkor ilyen. De valahogy ez nem nyugtat meg. Remélem nem úgy fog szórakozni, mint egy héttel ezelőtt.
A klubban ma is sokan vannak. Míg Takeru leül az egyik asztalhoz én csak úgy teszek mintha külön lennénk. A közeli asztal sajnos foglalt és az illető nem úgy tűnik, mintha menni készülne. Hát ha nem hát nem.
- Bocsi haver. - egy pillanatra úgy mozdulok hogy láthassa a nálam levő fegyvert. Rettenve áll fel és távozik. Úgy van, ügyes pasas. Egy ideig minden nyugis aztán tekintetem találkozik Takeru-ével. Na ne ... Bazd meg! Abban a pillanatban ahogy vettem jelzését ő már el is rúgta az asztalt és fedezékbe vonulva lőtt. Felugrok a helyemről és én is tüzet nyitok. Az emberek menekülni kezdenek kifelé és ez eléggé megnehezíti a dolgokat, pláne hogy így nem tudok annyira figyelni a rengeteg rohangáló köcsög miatt.
- Most megvagy te szemét. - célzok de valaki köztünk halad el. Bassza meg! Ha most meghúztam volna a ravaszt ... A szőkeség csak lassan sétál, még csak nem is menekül vagy valami. Túl nyugodt és ez idegesít.
- Bazd meg Takeru! Te mindig bajba kerülsz? - kiálltok oda neki. Az a hülye pedig még mindig nincs fedezékben. - Fedezz egy percre. - ezzel már kint is vagyok eddigi fedezékemről.
Gyorsan cselekszek és egy mozdulattal már rántom is. Beesünk egy asztal mögé, de még testemmel is védem. Csak tudnám mi a frászért teszem ezt! Ez a vadbarom megunta az életét vagy mi van?
- Ryo! - tovább nem is foglalkozok az elmebeteggel, mert egy számomra fontos személyt, Takeru-t kell megvédenem.
Mire végzünk a hely már üres. Csak Takeru, néhány emberünk, én és a halott ellenségek vannak a klubban. Ch ... Halottak. A vezetőjük egy gyáva patkány. Fogta magát aztán elmenekült, pedig ha akkor az a hülye nem áll közénk lelőttem volna! Barom.
- Jól vagy? - fordulok Ta-kun felé.
- Persze, minden rendben. Veled kölyök?
- Én is megvagyok. De nem vagyok kölyök!!
-Jól van na, ne vedd úgy a szívedre.
Nem szólunk egymáshoz. Csak a lélegzetvételeink neszei hallatszanak. Aztán az egyik asztal zöreje. Automatikusan ahogy fordulok arra felé kapom fegyveremet, hogyha kell lőjek. Már készülök, meghúznám a ravaszt de az ismerős hülye gyerek bukkan fel.
- Te idióta! Meguntad az életedet vagy mi a fasz van? - förmedek rá. Ez egy idióta, egy őrült! Valami kajak nem stimmel vele!
- Mi van te díszbuzi?
- Kussolj köcsög! - fogom rá a fegyveremet. Kezem szinte remeg az idegtől. Lelövöm, eskü lelövőm.
- Vidd innen és intézd el, hogy ne beszéljen erről senkinek. - adja parancsba Takeru és csak ezért nem nyírom ki. Na most van két lehetőség. Kussol a mairól és életben marad vagy nem kussol és kinyírhatom. Csak némán bólintok és kirángatom az épületből a pasast.
A motornál csak állok. Nincs kedvem kinyírni. Lehet hogy a maffia tagja vagyok, de azért ez egy kicsit túlzás lenne. Az oké hogy azokat a faszfejeket lelőttem, de hát a beszólásán kívül nem sokat ártott nekem ez a csávó. Wá ... Idegesítő, hogy nem tudom mit tegyek.
- Oké figyu nem akarlak bántani szóval erről az egészről hallgass.
-Leszarom hogy ölitek egymást!
- Mondjuk az feltűnt hogy nem vagy valami normális. - dőlök a falnak. - A főnököm parancsára haza kell hogy vigyelek.
Biztos ez? Tuti hogy csak Takeru parancsának teszek eleget? Furcsa a pasas, mégis vonzza a figyelmemet. Hm ... Talán nem is lesz olyan rossz ez az este.
|
|
