- Kérlek ne! Ne vigyél vissza hozzá!!-elemem a fejem elé a karjaim mikor felém lép

- Merre laktok? – érdeklõdik unottan, mikor õ is beült. Elmormolom magam elé a város legtávolabbi pontját, de szerencsére nem hallotta tisztán, tekintetbe véve következõ mondatát. – Akár az õrsre is bevihetlek, hogy a szüleid biztosan megtaláljanak.

- Nakamise 50 – nyögöm ki, õ pedig indítja is a kocsit, és a gázba tapos.

- Egyébként miért szöktél el otthonról? – szólal meg egy kis idõ után, de franc akar vele most haverkodni. Jobb lesz inkább átgondolnom, mivel védekezhetek apámmal szemben, mikor errõl tudomást szerez.

- Mit érdekli az magát? – morgom válasz gyanánt, rá se pillantva.

- Létezik olyan, aki szóba áll veled?

- Persze – fordulok felé sértett szikrákat szóró szemekkel.

- Persze, hiszen egy nagykutya fia vagy – von vállat, mire felforr bennem a düh. fogalma sincs róla, mirõl beszél!

Már készülnék kiugrani a kocsiból, mikor a lámpa aminél álltunk zöldre vált, és „megmentõm” megtalálja a gázpedált. Visszavágódom az ülésbe, és ha szemmel lyukat üthetnék a mûszerfalba, az már minden bizonnyal szitaként funkcionálna. – Kapcsold be az övedet, mert nem akarom megbüntetni magunkat – jegyzi meg, mintegy mellékesen, mire gyilkos pillantásommal inkább õt tisztelem meg, mint szerencsétlen jármûvet.

- Úgy viselkedik, mint egy arrogáns tapló – sziszegem, egyre dühösebben. Mérhetetlenül bosszant, hogy még mindig teljesen higgadt. – Inkább kiszállnék, és hívja fel a szüleimet… Így is, úgy is lebuktam, de legalább nem kell ezt a szövegelést hallgatnom.

- Bármikor kiszállhatsz a kocsiból. – Igen? Persze a sebességbõl mit sem csökkent, még akkor se, mikor a kanyart veszi be. – Rajtad áll – fejezi be gunyoros mosollyal.

Ebben viszont igaza van…

Rajtam áll, és csak ne becsüljön le! Amint egy picit is lassít, teljes lelki nyugalommal nyitom ki az ajtót, és ahogy vártam, erre már felkapja a fejét. Reflexbõl ragad meg, és ránt vissza a kapucnimnál fogva, mielõtt kikenõdhetnék az aszfaltra.

- Te meghibbantál? – teszi vissza a kocsit is egyenesbe, mivel az is készült letérni az útról. A mögöttünk haladók is a dudára könyökölnek, miközben épülnek fel a szívsokkból.

- Rajtam áll, mi? – vigyorgok rá teljes elégedettséggel. – Bármikor kiszállhatok, rossz duma.

Nem állja meg mosoly nélkül, miközben elenged végre.

- Nem vagy egy egyszerû eset.

- Na, ne mondja. – Mintha nem tudnám már rég, és hallanám nap mint nap… Természetesen teljes elégedettséggel hallgatom meg ismét, de mindez semmivé foszlik, mikor leparkol a házunk elõtt.

- Akkor itt laksz? – kérdezi, elérve, hogy ismét duzzogva meredjek magam elé. Végül sóhajtva szállok ki, hisz jobb minél elõbb túlesni rajta.

Õ viszont meg se moccan, így rosszkedvûen pillantok vissza rá.

- Becsípõdött a dereka, vagy mi? – vakkantom.

- Menj isten hírével – int az ajtó felé, jelezvén, hogy becsukhatnám. Viszont… hee?

- Be sem árul a szüleimnek? – nézek rá értetlenül.

- Felragyogott a szerencsecsillagod – veti felém, és ismét az ajtóra szegezi a tekintetét. – Huzatolsz.

Hát jó, nekem aztán nem kell kétszer mondania, becsukom a kocsi ajtaját, majd hátrébb lépek tõle. Lehet félreismertem az ipsét, és egész rendes is tud lenni…

Na meg ahogy azt a hercegnõ álmodja... A következõ pillanatban felbõgeti a motort, mint állat, és még a dudájára és rátenyerel, hogy még a holtakat is felzavarja, nemhogy anyámékat.

Szitkozódva lódulok meg a szobám ablaka felé, és rekordsebességgel mászom fel a fán keresztül. Beugrok a szobába, és még pont sikerül bevetõdnöm ruhástul a paplan alá, mielõtt nyílik az ajtóm.

A minimum, hogy az életét is megnehezítem majd az iskolában…!

~oOo~

Másnap valamivel higgadtabban mászom be a suliba, valószínûleg azért is, mert anyáék nem sejtenek semmit, korábban elmentek, mint én. Így nem kellett megmagyaráznom felrepedt számat. Délutánra jó kifogás lesz, mondjuk a mai edzés. Egyedül a bátyám bámult egész reggeli alatt gyanakodva. Az õ szobája van az enyém mellett, így nagy az esély rá, hogy hallotta a motoszkálásom is.
De nem teszi szóvá, még nem. Majd ha ténylegesen bajba kerülök, tuti eszébe jut.

Idõben az öltözõben vagyok, és gyorsan átvedlem önvédelemhez, de a tanár még nincs bent a teremben, mikor bemegyünk.
Nocsak, nem talált haza az éjjel?
Nem ér nem bejönni, úgy nehéz lesz vele kiszúrni. Bár elõször úgyis ki kell ismernem a szokásait, hogy a számára legmegfelelõbb csínyekkel szolgálhassak. De nem ússza meg, arra mérget vehet!
- Hé, Nao, te mit tudsz Arakawa-sensei távozásáról? – ugrik a nyakamba legjobb haverom, de ahogy azt már megszokhatta, egy laza mozdulattal fektetem ki reflexbõl. Pedig magasabb és nehezebb is, de az részletkérdés.
- Azt, hogy távozik – felelem közönyösen, és a kezemet nyújtva neki, felsegítem.
- Leszokhatnál már errõl a mozdulatról – nyüszögi, fájó hátsóját dörzsölgetve.
- Leszokhatnál a hátbatámadásból rám vetõdésrõl – felelem elvigyorodva, amit már õ is viszonoz. Kazu azon kevesek közé tartozik az osztályban, vagy akár az iskolában, akiket teljesen hidegen hagy szüleim státusza. Elég sokan csak azért akartak közel kerülni hozzám, mert õk fontos emberek. Vagy azért utálnak, mert szerintük csak nekik köszönhetem az eredményeim.
Az a gáz, hogy ebbe Ikuo tökéletesen beletrafált. Bah… nem visz rá a lélek, hogy san-ozzam. Pedig jobb ha hozzászokok, mert a suliban még a sensei is kötelezõ…
Gondolataim alanya hirtelen viharzik be a terembe, és az ajtócsapódásra mindannyian felkapjuk a fejünket.

– Szép jó reggelt! – tölti be a hangja a termet, komor ábrázata, és a tény, hogy új, és senki se tudja mire számítson tõle, elcsendesíti a többieket.
- Lassan már napot… - jegyzem meg lazán, mire rám pillant, de nem reagálja le semmivel. Ch… na igen, vele nem lesz egyszerû dolgom, ugyan olyan higgadt, mint tegnap és éjjel.
- Nos, látom, mindenki készen áll… - veszi le a zakóját, majd maga elé inti Jint. – Üss meg, kérlek. – Hoppá, ez viszonylag újdonság, Arakawa-sensei ritkán szállt be, általában megmutatta mit csináljunk, aztán egymásnak ugrasztott minket.
Nem véletlen hát, hogy Jin habozik, de második felszólításra kénytelen cselekedni. Persze az eredmény egyértelmû, fõleg, hogy semmi erõt nem visz az ütésbe.

 - Nem kell simogatni, ettõl nem izgulok rád – szólal meg Ikuo unottan, vörösödésre késztetve a srácot. Ezen még én is felröhögök a többiekkel, bár meg kell állapítanom, hogy nem egy megszokott tanárduma. – Üss meg normálisan, mintha bûnözõ lennék, vagy nálam lenne az alvómacid. – Na, ez már tipikusabb tanár duma, és természetesen a heccelés be is jön, mert Jin ezúttal normálisan lendíti ütésre a kezét.

A tanár könnyedén védi ki, és küldi földre a srácot, majd ahogy Jin elterül, imitál két rúgást.
- Mi volt a hiba? – kérdezi, felénk fordulva. Néma csend fogadja a kérdést. Én tudom, hisz kiskorom óta küzdõ sportolok, de megadom a többieknek az esélyt. – Pedig nyilvánvaló… Szóval mi volt a hiba?
- Nem emelte a feje elé a kezét – próbálkozik Ishiyama.
- Persze, mert ha a feje elé emeli, akkor sokra megy vele. Ha a támadó a fejénél nem találja, tovább rúgja a gyomorszáját. Ugyanott tartunk… Tehát hol volt a hiba? Aki helyes választ ad, figyelembe veszem a gyakorlati vizsga osztályzásánál – vonja fel a szemöldökét, és a szeme sarkából rám pillant, mikor látja, hogy mocorogni kezdek. A jó osztályzat sose árt.
- Ha gyorsabban felállt volna, tud normálisan védekezni – bököm ki, mire elmosolyodik.

- Valóban – mondja. – Ha a földön vagy, még a leggyengébb támadó is nagy elõnyre tesz szert, így bármilyen fürgén is kecmeregtek talpra, mint ahogy a társatok tette, így is értékes másodperceket veszítetek. Ha viszont már az esés során gördültök tovább álló pozícióba, a védtelenségetek szintje majdnem nullára redukálódik. Erre mondjuk inkább a kommandósoknál térnek ki, de nálatok is szükség lehet ilyesmire, szóval… álljatok kissé széjjelebb és számolásra esés, felállás.

Na de etika?!
Kalapot emelünk majd a bûnözõknek? Vagy kezet csókolva vezetjük õket a cuki kis cellájukba? Agyam eldobom… Persze túlzás, hogy ilyen szinten áll az oktatás, de viselkedéstanra sincs szükségem. Véleményem szerint. Más cáfolná…
- Koyama Naohiro! Megtennéd, hogy az órámon rám figyelsz, és nem az ablakon bámulsz kifelé? – csattan a tanárnõ éles hangja. Rezignált nyugalommal fordulok felé, de mézes-mázos mosolyomból már sejti, hogy nem fogom kibírni szájalás nélkül.
- Valljuk be sensei, az udvar sokkal több szépséget és izgalmat rejt, mint az ön órája… - közlöm vele szelíden, de kedves hangsúlyom ellenére, egészen belevörösödik a dühbe.
-Ki-fe-lé! – préseli ki magából, és az ajtó felé bök remegõ kezével.
Felcsillanó szemmel ugrom fel, és táskámat a vállamra dobva sietek az ajtó felé, mielõtt meggondolja magát. Elé érve meghajtom magam, és nem rejtegetve vigyorom, eltûnök a látókörébõl.
Ahogy éveleje óta ilyenkor mindig, most is a lõtér felé veszem az irányt. Természetesen nem elõször repültem az etika elõadásról, de az érdekesebbeken azért tudok viselkedni. Ráadásul a többi tanárt nem is igazán izgatja, ki alszik vagy van ébren az elõadásán. De, hogy pont az etikán ne viselkedjen valaki… Felhorkantva dobom le a táskám az öltözõben, majd végigsprintelek a lõtérre vezetõ folyosón, és kis híján el is sodrom Kaorut, a lõtér felügyelõjét.
- Nocsak, Nao. Etika? – kérdezi vigyorogva, de elég ránéznie az arcomra, és meg is kapja a választ. Mindig idejövök, ha ki vagyok küldve az óráról, és mivel Kaoru apám társának a fia, már jó rég ismerjük egymást.
Idõsebb nálam vagy hat évvel, de nem néz le, ahogy sok felnõtt teszi, ezért én is tiszteletteljesen viselkedem vele. Habár, inkább nevezném havernak.
- Pedig ezúttal tényleg visszafogtam magam – sóhajtom drámaian, majd csillogó szemekkel támaszkodok fel a pultra, mely mögött a fegyverraktár van. – Megérkeztek már a G36K-k?
- Ne hülyülj Nao, azt a sereg kapja – nevet fel, majd elém teszi a jól megszokott gyakorlópisztolyok egyikét. Durcásan veszem át, a fülhallgatóval együtt, majd a kíséretében elsétálok az egyik boxhoz.
- Egy sorozat, aztán mész a következõ órádra, rendben? – pillant rám komolyan, és mikor kelletlenül bólintok, egy gombot megnyomva lendíti a céltáblát a pálya másik végébe.
Pillanatok alatt kiürítem a tárat, és a fülest levéve, kiskutyaszemekkel pillantok hátra Kaorura egy másikért, ám õ éppen egy idegent köszönt jókedvûen.
- Hé, Ikuo, hát téged is látni erre? – ráz kezet a durván magas férfival. Összehúzott szemmel figyelem az elég hanyag megjelenéssel rendelkezõ ürgét, hisz még sose láttam erre. Mielõtt elkezdhetnének beszélgetni, észre is veszik a nézõközönséget, ami kimerül szerény személyembõl.
- Korrepetálás? – dörmögi álmos hangon az idegen.
- Valami olyasmi – nevet fel Kaoru, miközben bekapcsolja a motoros csigát, és visszahúzza elénk a táblát. – Képzeld Ikuo, õ Koyama-san kisebbik fia, Naohiro. Nao, õ Deushi Ikuo, apád mindkettõnknek a mentora volt egy idõben.
- Jó rég lehetett – csúszik ki a számon rosszkedvûen, hogy nem folytathatom a lövöldözést. Természetesen Kaorutól kapok egy taslit a tarkómra, de nem úgy tûnik, mintha a jövevényt különösen zavarná megjegyzésem.
Méregzöld tekintete egy pillanatra végigmér, majd a teljesítményemet jelzõ táblára siklik. Követem a pillantását, és büszkén konstatálom, hogy minden lövedékem a körökön belül van.
- Ha mozogna, vagy túsza lett volna, a fele se talál – jegyzi meg közönyösen.
- Ha túsza lett volna, máshogy lövök! – vágok vissza, kipirulva a sértett dühtõl. Még csak azt se tudom kivel van dolgom, de máris kritizál?
- Ha valódi ember lenne, képtelen lennél meghúzni a ravaszt – pillant rám, egyszerû tényként közölve a dolgot. Már nyitnám a szám, hogy visszavágjak, mikor Kaoru elejét veszi szájalásomnak.
- Igaz a szóbeszéd, hogy te veszed át az önvédelem és a terepgyakorlatok oktatását? Mi történt Arakawa-senseijel? – teszi fel gyorsan a kérdéseket.
- Az áthelyezését kérte – érkezik a tömör válasz, mire Kaoru szúrósan pillant rám.
- Hé! Nincs hozzá semmi közöm, oké? Nála mindig viselkedtem – húzom fel az orrom felháborodottan, tökéletesen értve a célzást.
- Persze, persze – mosolyodik el végül, majd a karórájára pillant, és kiveszi a kezembõl a fegyvert. – Kivételesen elintézem, te meg rohanj a következõ órádra!
Kelletlenül bólintok, majd intve egyet, elrohanok az öltözõkhöz vezetõ folyosó felé. Az etika tanárnak nem hiányzok, de ezzel nincs mindenki így.
Viszont még akkor is fortyogok kicsit a lövéseim leszólása miatt, mikor már a táskámat kapom fel. Ha tényleg ez a hapsi veszi át az önvédelmet és terepgyakorlatokat, akkor úgy érzem lesz még vele problémám. Túl higgadtan fogadott mindent…