Hallom ahogy felsóhajt...talán nem kellett volna megszólalnom sem..teher vagyok neki is, ahogy mindenki másnak.. a szüleim sem kerestek, nyilván nekik is csak kolonc voltam

- Igazad van, végül is logikus, hogy szeretnéd tudni, ki is fogadott be – felül, úgy néz egyenesen a szemembe. Megszeppenve nézek fel rá. Akkor...nem haragszik? – Én is ezt tenném, így teljesítem a kívánságodat. Itt születtem Tokióban és volt egy bátyám. Vagy még van, nem tudom, mivel mikor tíz éves voltam, eltûnt és azóta sem találja senki. – eltûnt? Akkor tudja milyen érzés egyedül maradni...– A szüleink sosem akartak minket, és amint lehetett, a bátyám eltûnése után tõlem is megszabadultak. Vidékre küldtek egy bentlakásos iskolába, hogy ne is lássanak. Igen, gazdag emberek, apám jól menõ ügyvéd, anyám egyetemi docens, szóval senki sem kérdezett semmit, hogy miért pateroltak el egy hokkaidói magániskolába. Ott végeztem az általános iskolát, majd az alsó-és felsõ-gimnáziumot is, és egyszer sem jöttem haza. Igyekeztem meggyõzni magam, hogy nincsenek szüleim. Vagy arról, hogy csak túl elfoglaltak, hogy meglátogassanak. Nem kellettem nekik, ennyi a történet. Szerelmes lettem, alig tizenöt évesen, aztán a szerelmemet, Tomohirot két évvel késõbb valaki brutálisan megölte. – elképzelem, ahogy szeretett Tomohiroja vérbe fagyott teste elõtt áll, holtsápadt arccal...eddig azt hittem sérthetetlen, aki megvéd mindentõl és mindenkitõl, akinek még egy kedves szavát sem érdemlem meg, de már látom, hogy az õ szívét is sebek borítják. Emlékszem, amikor odakint rám talált és a karjaiba emelt azt hittem egy angyal akit értem küldtek...egy bukott angyal, aki elveszített mindent, akárcsak én. – Az illetõ a képeket is elküldte nekem, és bár a rendõrséghez fordultam, a tettest sosem találták meg. Azóta nem volt senkim, csak futó kapcsolataim, mert rájöttem, hogy aki fontos számomra, az vagy meghal, vagy eltûnik. Így, vagy úgy, de mindenképpen egyedül maradok, Ira-kun.

- És… azután… azután… - kérdem kíváncsian. Nem lehet szomorú a vége...egy ilyen jó ember mért szenved olyanokért, amit nem õ követett el?
- Pszichológusok vettek kezelésbe, mert magamba fordultam. Agyturkászok, akik azt hitték, hogy némi beszélgetés majd segít. Nem segített, mert állandóan magam elõtt láttam a szerelmem vérben úszó holttestét. Persze egy idõ után rájöttem, hogy ha el akarom kerülni õket, meg kell tanulnom hazudni. Végül jött egy nagyon aranyos doktornõ, aki végre komolyan vett, és aki azóta is foglalkozik velem. Õ megértette, hogy a dolog komolyan érint, és nem olyan, amit el tudok felejteni. Igen, még mindig dilidokihoz járok, és nem szégyellem. – képek ugranak be, szinte magamat látom az õ bõrébe bújva...megrémít, hogy talán mégsem olyan tökéletes, mint ahogy szeretném õt hinni...de talán épp ezért kezdek egyre jobban kötõdni hozzá. – Nyugi, nem vagyok közveszélyes – mosolyodik el halványan. – Egyébként is nyugtatókat szedek, meg antidepresszánst, és azok használnak. Szóval nem fogok rád támadni az éjszaka közepén, és nem fogom elvágni a torkod. Na, de ennyit az életemrõl, és remélem, nem ijesztettelek halálra.

Most hogy mondja...eddig nem is gondoltam erre...de talán meg is érdemelném, hogy átvágja a torkomat. Az mindenkinek csak jó lenne...nem hiányoznék senkinek, talán még neki sem, hisz a szívében már van helye valakinek...a szerelme emlékének, nincs több hely, fõleg nem nekem.
- Ezért… ezért vannak rémálmaid? – kérdem halkan, suttogva. Õ csak bólint. – Én… én tudom… tudom, hogy nem bántanál engem, mert… mert megmentettél. Te jó ember vagy… Hikaru-san.- nyögöm ki remegõ hangon, mert másra nem vagyok képes. Szeretnék enyhíteni a fájdalmán, már csak azért is, mert ennyivel tartozom neki..és mert...azt hiszem kezdem egyre jobban megkedvelni...fontos õ nekem, és bármit megadnék, hogy vele maradhassak...úgysincs hová mennem..
- Kösz – biccent egy halvány mosollyal. – De nem lepõdnék meg, ha holnap reggelre eltûnnél. Még meg is érteném, Ira-kun.- nem mondok semmit, csak közelebb mászok hozzá. Remegve nyúlok a keze után, ujjaimat az övéi közé fonom. Évek óta most elõször érintett valaki ilyen gyengéden...már el is felejtettem, milyen érzés. A mellkasának döntöm a fejem. Nem tudom meddig mehetek el, biztosan szól, ha nem akarja..addig is kiélvezem a közelségét.
Érzem ahogy lassan végig csúszik a keze a hátamon. Össze rándul a testem. Bár az elmém kezd rájönni, hogy milyen jó is ez, a testem még önkéntelenül is görcsbe rándul. Egyszerre vált ki belõlem félelmet és csodálatot, ami össze zavar.

- Köszönöm… - suttogom. Behunyom a szemem és a ruhájába temetem az arcom. Mélyen szívom be csodás illatát, ami teljesen ellazít. – Köszönöm, hogy… hogy beszéltél magadról és… sajnálom.

- Mit sajnálsz?

- Nem kellett volna, hogy kérdezzelek. Nem tudtam, hogy… hogy ilyen… ilyen fájdalmas emlékeid vannak. Én… én… sajnálom… - újra könnyeket csal a szemembe. Fájdalmat okoztam neki, pedig csak meg akartam ismerni õt...most biztosan haragszik rám ezért. – Sajnálom… kérlek, ne… ne haragudj rám… Nem… nem akartam…

- Nem a te hibád – mondja kedveskedõ hangon, amitõl csak újabb hatalmas könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Óvatosan törli le azokat, érintése gondoskodó, megnyugtat. – Egyszer úgyis elmondtam volna, és talán jobb, hogy elõbb túlestünk a dolgon. Szóval, ne okold magad, rendben? – körém fonja karjait és magához ölel, én pedig úgy érzem elveszem köztük...sosem hittem volna, hogy ennyire nagyszerû érzés... – Minden rendben, Ira-kun, nem haragszom rád – a mellkasára hajtom a fejem, ahogy ringatózni kezd. Nem emlékszem, vajon anyám ringatott-e így, amikor még kicsi voltam...apám játszott-e velem...szinte semmire sem emlékszem velük kapcsolatban. Az arcok is alig alig térnek vissza, de minden egyes alkalommal egyre halványabban. Attól félek, egy nap már egyáltalán nem fogok rájuk emlékezni...haragszom rájuk, talán kicsit meg is gyûlöltem õket, de mégiscsak a szüleim...

– Semmi baj, nyugodj meg, rendben?- csitítgat lágyan. A sírás már elmúlt, a könnyek is az arcomra száradtak..álmos vagyok...testileg és lelkileg egyaránt...ha most elaludnék a karjaiban és reggel nem kelnék fel, azt se bánnám.
Végül elenged és a szemembe néz. Félve pillantok rá, igazából már nem is tudom, mitõl félek...mindentõl, azt hiszem. Félek, hogy esetleg megszeretem és elvesztem õt...félek, hogy talán már nem vagyok képes a szeretetre...hogy a bánaton és kétségbeesésen kívül semmilyen érzelemre nem vagyok már képes..
- Biztos… biztos, hogy… hogy nem haragszol rám? – kérdem bizonytalanul.

- Biztos. Nem tettél semmi rosszat, csak kíváncsi voltál, ami természetes – nyugtatgat – De most már aludjunk, jó? Hosszú volt a nap, és mindketten elfáradtunk. Holnap elmegyünk sétálni valahová, ha van kedved. Mondjuk a parkba. Jót tenne neked egy kis friss levegõ – szorosan magamhoz ölelem, úgy fekszünk vissza. Nem merem õt elengedni. Attól félek, ha egy pillanatra is eleresztem, elveszítem õt, talán örökre. De vajon mit is érzek pontosan...
Mi õ nekem? Egy testvér? Egy pótapa? Egy barát...vagy talán mást érzek?...
megnyugtat a tudat, hogy ilyen közel van hozzá, így hamar elnyom az álom. Azt hiszem, hosszú évek óta most alszom elõször igazán nyugodtan. Se csörömpölõ vízvezeték, se veszett, megvert kutyák acsarkodó hangja, de az a rémes krákogó hang...csak õ, a puha takaró, halk szuszogása ahogy lassan álomba merül és abbahagyja a hátam simogatását..

.oOo.


Furcsa neszre ébredek fel.
Mintha valaki bejött volna a lakásba, halk puffanás és koppanás szûrõdik a szomszéd szobából. Ijedten pattannak ki a szemeim. Rám talált?!
Bár a léptei kicsit sem hasonlítanak az övére, csak erre tudok gondolni, hisz ki más jönne be pont ide az éjszaka kellõs közepén?
Percekig csak hallgatom a neszeket, szemem elõtt rémképek százai futnak át, ha esetleg nem õ, miféle szörnyeteg lehet a hangok gazdája. Legszívesebben felkelteném Hikaru-sant, de nincs szívem tönkretenni a legszebb álmait egy ilyen apróságért, így otthagyom õt és egymagam botorkálok el az ajtóig. Kikukucskálok a kulcslyukon, de csak a poncon lévõ digitális óra halvány fényeit látom, kintrõl elvétve egy két utcai lámpa fénysugarait, de ezen kívül az egész szoba sötétségbe borul.
Félve nyitom ki az ajtót, elõször résnyire, amin épp hogy kifér a fejem, úgy nézek körbe. A hang már átment egy másik szobába. Nagyot sóhajtok és kinyitom teljesen az ajtót és a hang után indulok. Egy könyv akad a kezembe, ha más nem, ezzel fejbe tudom csapni azt az idegent, amíg segítségért kiáltok...csak remélem Hikaru-san meghallja majd a hangom...
ezekkel a gondolatokkal megyek el a következõ ajtóig, ami résnyire van nyitva elõttem. Halkan nyitom ki az ajtót, majd egy gyors mozdulattal felkapcsolom a villanyt és már támadnék is, de megtorpanok, amikor meglátom a méregzöld szempárt, ami a szõnyegen ülve rám szegezõdik.

Egy macska?!
Egy aprócska, fehér és vörös színû szõrmók, aki megilletõdve figyel, majd felkel és közelebb jön.
- Hát te meg...hogy kerülsz ide?- kérdem döbbenten, majd ahogy hátra fordulok, észre veszem, hogy az egyik ablak nyitva maradt...nyilván a szomszédok egyikéé, elég alacsonyan vagyunk ahhoz, hogy könnyedén átmászhasson.

Leguggolok, õ pedig dorombolva dörgölõzik a lábamnak. A remegésem kezd elmúlni...tényleg csak egy egyszerû macska...hál'istennek...
Bátortalanul túrok selymes bundájába, amit halk dorombolással értékel.

.oOo.

-Ira-kun...minden rendben?- hallatszik Hikaru-san álmos, rekedtes hangja
ijedtemben össze rezzenek és hátra kapom a fejem. Az ajtóban áll pizsamában és papucsban. Biztos a zajra ébredt fel
- Ne..ne haragudj..nem akartalak felébreszteni- mentegetõzök, miközben még mindig az ölemben tartom a cicát.- én csak...zajt hallottam, és kijöttem megnézni mi az...azt hittem betörõ, vagy õ jött el értem...de...ez a cica jött be...- fordulok teljesen felé, hogy láthassa.
Megkönnyebbülés szerû sóhaj hagyja el a száját, majd fáradt mozdulatokkal mellém telepszik.
- Mit keresel itt, Zeus...az a csúnya néni megint kizárt?- simogatja kedvesen az állat fejét. Szóval így hívják...illik hozzá ez a név..
- Nem haragszol?...én tényleg nem akartalak felverni...
- Egyáltalán nem, és nem is miattad keltem föl- vakargatja továbbra is a fülét- elég rosszul alszom, úgyhogy magamtól ébredtem fel. A fürdõszobába indultam, akkor vettem észre hogy ég a lámpa- Zeus kimászik a karjaim közül és Hikaru-sanhoz megy. Szereti õt, nyilván már régóta ismerik egymást. Én is szeretem az állatokat. A kicsiket és aranyosakat, de a kutyáktól félek...mindig is féltem, és azt hiszem nem is fog el egyhamar változni.

Végül megunja a társaságunkat és amilyen egyszerûen jött, úgy is távozik a szõrmók.
- Ideje lenne visszafeküdnünk- nyújtózkodik Hikaru-san- hajnali négy van, és bár holnap nem kell olyan korán kelni, lesz egy két dolgom, amit el szeretnék intézni- feláll és elindul vissza a hálószobába, én pedig engedelmesen utána. Nem vagyok fáradt, de mivel a macska is elment, neki pedig mindjárt leragadnak a szemei nem ellenkezek.
Az ágy már kifûlt, odakint pedig megjelentek már az elsõ koránkelõ autósok. Az ablak sarkain jégvirágok csipkézik. Régen szerettem a telet. Még azelõtt. Most csak a fájdalomra és a hideg fém okozta fagymarásra emlékeztet.
Még egy pillantást vetek a kinti lámpákra, majd visszamászok Hikaru-san mellé, aki máris visszaaludt. Bebújok mellé a takaró alá, de nem alszok még. A gyenge kinti fények egy része az arcára vetül, végig táncol vonásain és eltûnik selymes fürtjei közt.
Olyan mint én...elveszítette a testvérét és a szerelmét, mégis tud élni...azt hiszem van mit tanulnom tõle...de vajon nem csak egy álca-e, hogy mások ne lássák a sebeit?
Mi járhat a fejében? Vajon mirõl álmodhat?

.oOo.
Reggel arra ébredek, hogy üres az ágy. Félve lesek be az ágy alá, majd mászok le róla. Belesek a ruhásszekrénybe is, csak azután nyitom ki a szobaajtót és dugom ki rajta a fejem.
Odakinn halkan szól a rádió, a szobát pedig halovány napfény tölti meg.
-Jó reggelt- hallom meg a hangját, amitõl ijedtemben ugrok egyet
- Jó..jó reggelt...- megyek közelebb hozzá. Lapáttal és seprûvel a kezében áll a szoba egy félre esõ részén, elõtte valami összetört tányérral...biztosan a macska verte le tegnap éjjel. Szótlanul megyek közelebb és veszem a kezembe az egyik nagyobb szilánkot. Akaratlanul is képek villannak be, hogyha ez akkor, ott a kezemben lett volna, meg tudtam volna sebezni a férfit és elfuthattam volna, és akkor még mindig a családommal lehetnék...de akkor Hikaru-sant sem ismertem volna meg..
- Vigyázz, a végén még megvágod magad- veszi ki a kezembõl a darabot, ami meg is vágja az ujjamat. Csak nézem némán, ahogy végig folyik a vér az ujjamon, egészen a tenyeremig. Nem nagy a seb, a fájdalmat pedig megszoktam már, úgyhogy nem érzek semmit- Ne haragudj...-hallatszik a hangja- nem akartalak megsebezni vele, várj, hozok valami kötszert- szótlanul rázom meg a fejem és a számba veszem a sérült ujjamat. Egy ilyen apróságért nem kell fáradnia, és amúgy is én voltam a figyelmetlen
- Bocsánat...nem akartam gondot okozni vele...- suttogom- már...már nem is vérzik..- mutatom felé az ujjam-csak...segíteni akartam...

- Én... én csak… - motyogja szipogva, miközben magához öleli a szatyrot. - Meg sem érdemlem ezt a sok holmit... hiszem, csak útban vagyok.. és megeszem az ételed és...

Egy szót sem szólok, csak közelebb lépek hozzá, és a kezemet lágyan a fejére teszem. Megijed, még a szatyrot is elejti, de nem mozdul, nem is próbálkozik menekülni. Ránézek, és mosolygok, mire õ döbbenten néz rám. Végül közelebb húzódik, és belém kapaszkodva arcát a pólómba temeti. Sír, érzem, hogy a könnyeitõl átnedvesedik a pólóm anyaga, de nem zavar. Én is pont ilyen állapotban voltam, amikor Tomohiro elõször ért hozzám. Tudom, milyen jó érzés, ha nem csak ütik az embert, nem csak bántják, nem csak ócsárolják és ellökik, hanem emberként bánnak vele.

- Jól van... nyugalom… - suttogom lágyan, miközben óvatosan kócos, vöröses tincseibe túrok, hogy megnyugtassam.

Jó idõbe telik, mire végül sikerül megnyugodnia, és lefejtenie magát rólam. A kanapéra ültetem, én pedig kimegyek teát fõzni. Ilyenkor az kell. Tomohiro is mindig teát fõzött, ha ki voltam borulva, és engem is mindig megnyugtatott. Vajon örülne, ha látná, hogy igyekszem követni a példáját? Vajon boldog, hogy ismét van valaki az életemben, még akkor is, ha ugyanolyan kóbor kutya, mint én voltam? Talán igen, mert biztos azt akarná, hogy boldog legyek. Éppen csak nem tudom, megérdemlem-e. Hiszen miattam halt meg, én löktem a halál karmai közé.

Végül elhessegetem a sötét gondolatokat, és mikor a tea kész, két bögrébe öntöm, majd beviszem, és az egyiket Ira-kunnak nyújtom.

- Köszönöm... – motyogja, majd félve rám nézve elveszi az egyik bögrét és belekortyol. Tettem bele citromot és fahéjat is, ahogy Tomohiro csinálta nekem a teát. Azt hiszem, így szoktam meg, és úgy tûnik, Ira-kunnak is ízlik.

- Kérdezhetek valamit? – szakítom meg a csendet, ahogy mellé ülök, természetesen elég távol tõle, hogy ne rémüljön halálra. Õ bólint. - Hová valósi vagy? Mármint... a szüleid, kiskorodban hol éltetek?

- Okinawa... azt hiszem. Nem emlékszem túl sok mindenre... ne haragudj

- Értem... a családod minden bizonnyal keresett téged...

- Minden bizonnyal... – ismétli meg, de olyan hangon, mintha õ maga sem hinné. Pont így válaszoltam az orvosnak, mikor azt állította, hogy anyámék halálra aggódták magukat, amikor elraboltak. Én sem hittem neki. - Kérhetek valamit? – kérdi bátortalanul, arcán olyan kifejezéssel, mint aki azért is elnézést kér, hogy egyáltalán a világon van, és az oxigént fogyasztja mások elõl.

- Mit szeretnél? – kérdem egy apró mosollyal.

- Hát... szóval... aludhatok ma melletted? Ha kell, alszom a földön, csak... ne hagyj magamra, kérlek... nem akarok megint egyedül maradni... senkim sincs és…

- Alhatsz velem, ha szeretnél – mondom egyszerûen, mire a tekintete elkerekedik. Nincs ebben semmi rossz, én is folyton Tomohiroval együtt aludtam, már akkor is, amikor még nem voltunk együtt. Megnyugtatott a közelsége, ahogy a kollégiumi szobájában egymáshoz simultunk a takaró alatt. Akkor nem féltem, hogy a szörnyek és a múltam démonai üldözni fognak.

- T… tényleg? – néz rám tágra nyílt, riadt szemekkel, de amikor csak barátságosan bólintok, úgy tûnik, megnyugszik kissé.

~*~ 

Estére megágyazok, Ira-kun pedig átkötözi a sebeit. Ugyan megkérdeztem, ne segítsek-e, de elhárította a segítségemet. Nem erõltetem, de mire kész vagyok az ágyazással, õ is végez. Bizonytalanul áll az ágy mellett a tõlem kapott pizsamában. Fél, tisztán látszik rajta.

- Biztosan szeretnéd? – kérdem, látva a bizonytalanságát.

- igen… szeretném... - mondja, majd leül az ágy szélére, míg én elhelyezkedem a takaró alatt. Engem figyel, de nem szól, én pedig úgy érzem, valami baj van. Talán mégsem olyan jó ötlet ez az együtt alvás.

- Mi baj? – kérdem végül.

- Semmi... én csak... megmentettél, de semmit sem tudok rólad... félnem kellene ezért, de nem megy... már egyre kevésbé... normális esetben ez jó… azt hiszem... de nem tudom, benned megbízhatok-e... pedig szeretnék... nagyon…

Nagyot sóhajtok. Szóval ez a gond, viszont nem tudom, mit is válaszoljak erre. Ha elmondom, hogy zsaru vagyok, még azt hiszi, vissza akarom vinni, vagy rosszabb. Az ilyen emberek többnyire félnek a rendõröktõl. Én is féltem, és magam sem értem, miért akartam mégis nyomozó lenni. Talán, mert így esélyem elkapni azokat, akik tönkretették az életemet, és megtalálhatom nii-chant is. Mirõl meséljek neki? Hogy depressziós idegbeteg vagyok? Hogy a szüleim eldobtak? Hogy elraboltak, megerõszakoltak, megkínoztak és hogy a bátyám eltûnt? Elõbb-utóbb megtudná, és hazudni nem hazudhatok. Úgy döntök, néhány dolgot elmondok, de nem mindent.

-       Igazad van, végül is logikus, hogy szeretnéd tudni, ki is fogadott be – ülök fel, és a szemébe nézek. – Én is ezt tenném, így teljesítem a kívánságodat – mondom, és nekikezdek a mesének. – Itt születtem Tokióban és volt egy bátyám. Vagy még van, nem tudom, mivel mikor tíz éves voltam, eltûnt és azóta sem találja senki. – Látom, hogy elkerekednek a szemei. – A szüleink sosem akartak minket, és amint lehetett, a bátyám eltûnése után tõlem is megszabadultak. Vidékre küldtek egy bentlakásos iskolába, hogy ne is lássanak. Igen, gazdag emberek, apám jól menõ ügyvéd, anyám egyetemi docens, szóval senki sem kérdezett semmit, hogy miért pateroltak el egy hokkaidói magániskolába. Ott végeztem az általános iskolát, majd az alsó-és felsõ-gimnáziumot is, és egyszer sem jöttem haza. Igyekeztem meggyõzni magam, hogy nincsenek szüleim. Vagy arról, hogy csak túl elfoglaltak, hogy meglátogassanak. Nem kellettem nekik, ennyi a történet. Szerelmes lettem, alig tizenöt évesen, aztán a szerelmemet, Tomohirot két évvel késõbb valaki brutálisan megölte. – Én is meglepõdöm, milyen nyugodt a hangom, de Ira-kun tekintete egyre jobban elkerekedik, az arca egyre jobban elsápad. – Az illetõ a képeket is elküldte nekem, és bár a rendõrséghez fordultam, a tettest sosem találták meg. Azóta nem volt senkim, csak futó kapcsolataim, mert rájöttem, hogy aki fontos számomra, az vagy meghal, vagy eltûnik. Így, vagy úgy, de mindenképpen egyedül maradok, Ira-kun.

-       És… azután… azután… - kezdi, én pedig bólintok.

-       Pszichológusok vettek kezelésbe, mert magamba fordultam – mondom megvetõen. – Agyturkászok, akik azt hitték, hogy némi beszélgetés majd segít. Nem segített, mert állandóan magam elõtt láttam a szerelmem vérben úszó holttestét. Persze egy idõ után rájöttem, hogy ha el akarom kerülni õket, meg kell tanulnom hazudni. Végül jött egy nagyon aranyos doktornõ, aki végre komolyan vett, és aki azóta is foglalkozik velem. Õ megértette, hogy a dolog komolyan érint, és nem olyan, amit el tudok felejteni. Igen, még mindig dilidokihoz járok, és nem szégyellem. – A hangom komoly, Ira-kun pedig bólint, mint aki pontosan érti, de látom, hogy azért fél. Attól tart, hogy veszélyessé válhatok. – Nyugi, nem vagyok közveszélyes – mosolyodom el halványan. – Egyébként is nyugtatókat szedek, meg antidepresszánst, és azok használnak. Szóval nem fogok rád támadni az éjszaka közepén, és nem fogom elvágni a torkod. Na, de ennyit az életemrõl, és remélem, nem ijesztettelek halálra.

Ira-kun nem válaszol, szerintem kell neki egy kis idõ, mire felfogja, mit is mondtam, és mire megemészti a hallottakat. Nem csodálnám, ha ezek után olyan gyorsan tûnne el a lakásomból, mint a villám. Meg is érdemelném, hiszen minden csak elromlik az életemben, amihez hozzáérek. És az elrablásomat nem is említettem, sem a több hónapos kínt, az utána való dolgokat, a rémálmokat, a pánikrohamokat, az étvágytalanságot, a sokkot.

-       Ezért… ezért vannak rémálmaid? – kérdi óvatosan, mire bólintok. – Én… én tudom… tudom, hogy nem bántanál engem, mert… mert megmentettél. Te jó ember vagy… Hikaru-san.

-       Kösz – biccentek egy halvány mosollyal. – De nem lepõdnék meg, ha holnap reggelre eltûnnél. Még meg is érteném, Ira-kun.

Közelebb araszol hozzám, és megfogja a kezem, majd a fejét a mellkasomnak dönti. Sóhajtva simítok végig óvatosan a hátán, és érzem, hogy megremeg a teste. Ha hinni is akar, ha bízni is akar bennem, attól még igencsak fél tõlem. Vagy inkább az egész helyzettõl. Nem is tudom. Én nem vagyok Tomohiro, neki ösztönös képessége volt arra, hogy elmulassza mások félelmeit. Belõlem ez mindig is hiányzott, de most ennek a fiúnak szüksége van rám, ahogy nekem is rá.

-       Köszönöm… - suttogja, mire meglepetten pislogok. – Köszönöm, hogy… hogy beszéltél magadról és… sajnálom.

-       Mit sajnálsz? – kérdem.

-       Nem kellett volna, hogy kérdezzelek. Nem tudtam, hogy… hogy ilyen… ilyen fájdalmas emlékeid vannak. Én… én… sajnálom… - emeli fel rám könnyáztatta arcát. – Sajnálom… kérlek, ne… ne haragudj rám… Nem… nem akartam…

-       Nem a te hibád – rázom a fejem. óvatosan letörölve a könnyeit. – Egyszer úgyis elmondtam volna, és talán jobb, hogy elõbb túlestünk a dolgon. Szóval, ne okold magad, rendben? – ölelem finoman magamhoz. – Minden rendben, Ira-kun, nem haragszom rád – suttogom a hajába, ahogy finoman ringatni kezdem. – Semmi baj, nyugodj meg, rendben?

Nem sír, de érzem, hogy egész testében remeg, és nem mer rám nézni, mint aki hatalmas bûnt követett el. Pedig csak kíváncsi volt, mint mindenki más is. Rajtam és Katagiri-sensei-en kívül õ az egyetlen, aki tud Tomohiróról. Eddig soha senkinek nem beszéltem róla, még Kazukinak sem, pedig õ a legjobb barátom a kötelékben már az egyetem kezdete óta. Kazu kiborulna, ha tudomást szerezne róla, mik is történtek velem. Ira-kun végül megnyugszik, én pedig elengedem. A szemei vörösek, de talán nem a mostani állapottól.

-       Biztos… biztos, hogy… hogy nem haragszol rám? – kérdi bizonytalanul.

-       Biztos – bólintok. – Nem tettél semmi rosszat, csak kíváncsi voltál, ami természetes – nyugtatom meg. – De most már aludjunk, jó? Hosszú volt a nap, és mindketten elfáradtunk. Holnap elmegyünk sétálni valahová, ha van kedved. Mondjuk a parkba. Jót tenne neked egy kis friss levegõ – simogatom meg az arcát, mire úgy bújik hozzám, mint egy kiscica. Mint egy megvert, sokat szenvedett, kidobott kiscica, aki senkinek sem kell. Muszáj lesz megkeresnem a szüleit, hogy tudják, a fiúk életben van.

Magamra zárom az ajtót és az ágy alá bújok. Magamra rántom a félig lelógó takarót, úgy gömbölyödök össze...akár egy kismacska.

Vajon mirõl álmodhatott? Esetleg szellemekrõl, szörnyekrõl...vagy valami régi, családi dologról? Nekem nincs túl sok emlékem róluk...anyukám hangjára még emlékszem, de apáéra nem...és volt egy ikertestvérem is, igaz, kicsik voltunk még, amikor meghalt...4 éves lehettem talán, csak arra emlékszem amiket meséltek róla...

Eltelik egy kis idõ, teljes csöndben. Most vajon mit csinál? Azon agyal, hogyan büntessen meg...vagy kínozzon félholtra? Megérteném, hisz felébresztettem...és minden bizonnyal a rémálom is miattam volt...mindenrõl én tehetek...balszerencsét hozok mindenkire, és csak megkeserítem az életüket...

Hirtelen kopogást hallok. A takaróba nyomom a fejem, hogy elfojtsam a sikolyt, újra remegni kezdek, pedig már végre elmúlt....most biztosan jött megbüntetni..

- Ira-kun? – szólal meg halkan, nyugodt hangon, de engem nem ver át...megígértem magamnak, hogy többször nem dõlök be az ilyen trükköknek – Sajnálom, hogy megijesztettelek, nem akartam. Nem haragszom rád, hidd el, csak rosszat álmodtam, és nem a legjobb pillanatban voltál ott. De nem a te hibád. Kérlek, gyere ki és beszéljük meg! – nem mondok semmit, csak fekszem némán az ágy alatt, hallgatva amit mond. Bár jólesik ezt hallani, nem tudom bízhatok-e benne...– Nézd, nem maradhatsz benn örökké, de nekem van idõm. Várok, amíg meggondolod magad, rendben? Csak gondold át nyugodtan a dolgokat, én itt leszek kinn.

Nem válaszolok, csak a már amúgy is tövig, véresre rágott körmeimet kezdem újra rágni. Tudom, hogy csak ki akar csalni, hogy aztán elkaphasson. Az agyam egyik fele hevesen tiltakozik, azt kiabálja ki ne menjek, de a másiknak elege van a bezártságból, és a rettegésbõl. Belefáradtam már az örökös félelembe, de ezen kívül nincs másom, és ha ezt is elveszik semmi sem leszek többé... nem tudom ki vagyok, nem emlékszem a gyerekkoromra... ha megkérdeznék, hány éves vagyok nem tudnék felelni. Olyannyira egybefolytak a napok ott lenn a pincében, hogy azt sem tudom, hónapokig vagy évtizedekig voltam bezárva...

- Minden rendben? – kérdi hirtelen, amitõl ismét összerezzenek. – Nem kell válaszolnod, de ha igen, akkor kopogj kettõt az ajtón, rendben? Nem kell kinyitnod, de tudnom kell, hogy nincs-e valami baj.

Pár pillanatig még hezitálok, majd lefejtem magamról a takarót és lassan kimászok az ágy alól. Felhúzott térdekkel dõlök az ajtónak, majd kopogok kettõt az ajtón. Válaszul õ is kopog...talán jelent neki valamit ez a kopogás...

- Örülök, hogy jól vagy – mondja megkönnyebbülve. – Ha esetleg beszélgetni szeretnél, én itt vagyok. Nem foglak bántani, és még egyszer, sajnálom, ha megijesztettelek. Nem állt szándékomban. Nekem most el kell mennem egy kicsit, veszek neked pár ruhát. Ha akarsz, maradj odabenn, de ha nyugodtan ki is jöhetsz. Olvasgass, tévézz, amit szeretnél, csak nem csinálj nagy rumlit, jó?

Fülemet az ajtóhoz tapasztom, úgy hallgatom õt, de nem mondok semmit. Hallom ahogy felkel és elhagyja az apró lakást. A zár kattanásától megdermedek. Miért zárt be? Õ is fogva akar tartani?! Megint bezárva, egyedül...

Beletelik pár órába, mire összeszedem magam annyira, hogy kinyissam az ajtót és kidugjam a fejem. A lakás üres, a lámpák leoltva, egyedül egy kis éjjeli lámpa, és a konyhai bojler õrlángja ad némi fényt. Nem zavar a sötétség, hozzászoktam már és szinte épp úgy látok félhomályban mint villanynál.

Fel-alá járkálok a lakásban, megnézve minden apró zugot, agyamban lejegyezve minden lehetséges rejtekhelyet és fegyvernek használható tárgyat. Nem nyúlok semmihez, hisz azt mondta maradjon rend, csak egy könyvet csenek el az egyik polcról majd a kanapéra kuporodva olvasni kezdek a gyönge fény mellett..

.oOo.

Nem is veszem észre milyen késõ van már és a könyvbõl is csak akkor nézek fel, mikor lépteket és zajt hallok. Felkapom a fejem, és ijedtemben majdnem el is ejtem a könyvet.

-Én… én… nem akartam… én… igazán… - próbálok mentegetõzni, de õ csak mosolyog. Nem mérges? Pedig azt mondta ne csináljak kupit, én meg levettem a könyvet a polcról...

- Örülök, hogy elõbújtál. Segítesz? Elvehetnéd ezeket a szatyrokat, mielõtt elejtem õket. Ebben van, ami tiéd.

- Az… enyém? – nézek rá értetlenül, hisz idejét sem tudom már, mikor kaptam utoljára bármit is, ami tényleg az enyém. – Miért? Mik… mik ezek?

Bátortalanul veszem el tõle a szatyrot, majd hátrébb lépek.

- Ruhák – mondja, mikor belenézek.

Egyszerre érzem magam pocsékul tõle és boldognak, hisz én nem adtam neki semmit, csak ide pottyantam, õ pedig menedéket ad, ételt és még ruhát is...érzem hogy könnyek gyûlnek a szemembe.

- Remélem, tetszeni fognak. Nem igazán tudom, milyen a stílusod, így igazából a sajátom szerint vásároltam. De ha nem tetszik, akkor kicserélem, jó? Ó, és szereted az omlettet? -nem mozdulok, nemis mondok semmit, csak állok remegve hol rá, hol a szatyorra nézve. - Minden rendben?

- Én...én csak..- motyogom szipogva- meg sem érdemlem ezt a sok holmit...hiszem csak útban vagyok..és megeszem az ételed és...

nem mond semmit, csak közelebb lép és a fejemre teszi a kezét. Ijedtemben még a szatyrot is elejtem, de nem mozdulok, nem próbálok menekülni. Lassan nézek fel rá...mosolyog...

Nem haragszik?

Magam sem tudom miért, de közelebb lépek és bele kapaszkodom, arcomat a pólójába temetem. A könnyeimtõl minden bizonnyal szétázik, de most az sem érdekel, ha megbüntet érte.

Olyan jó így...rég éreztem ilyet...

Bár még mindig félek tõle kicsit, jelenleg jobban vágyom arra, hogy itt legyen velem és a gyengédségére, minthogy ezzel foglalkozzak

- Jól van...nyugalom..- suttogja lágy hangon, meleg keze lassan túl kócos tincseim közé, amitõl-számomra érthetetlen okokból- úgy érzem a fellegekben járok most...

.oOo.

Beletelik egy kis idõbe, hogy lenyugodjak.

Mikor már el tudom õt engedni, leültet a kanapéra és kimegy a konyhába, nem sokára pedig két bögre teával tér vissza.

- köszönöm...- motyogom, majd félve pillantva rá elveszem a felém nyújtott bögrét. Lassan kortyolok bele, kiélvezve a citrom és a fahéj ízét.

Kérdezhetek valamit?- szakítja meg a csendet. Én bátortalanul bólintok, bár nem tudom, képes leszek-e válaszolni.- Hová valósi vagy? Mármint...a szüleid, kiskorodban hol éltetek?

- Okinawa...azt hiszem. Nem emlékszem túl sok mindenre...ne haragudj

- Értem...a családod minden bizonnyal keresett téged...

- Minden bizonnyal...- ismétlem meg, és érzem, hogy össze szorul a gyomrom. Ha kerestek volna, valószínûleg meg is találtak volna...- kérhetek valamit?- kérdem bátortalanul. Pofátlanság, hisz eddig is olyan sok mindent tett értem, én pedig nem tudom hogy hálálhatnám meg.

- Mit szeretnél?- kérdi apró mosollyal az arcán

- Hát...szóval...aludhatok ma melletted? Ha kell alszom a földön, csak...ne hagyj magamra kérlek...nem akarok megint egyedül maradni...senkim sincs és..

- Alhatsz velem, ha szeretnél.- teljesen megfagyok. Tényleg igent mondott, vagy csak hallucinálok?

- T..tényleg?- nézek rá tágra nyílt, riadt szemekkel. Rábólint, melegséget sugárzó tekintete megnyugtat valamelyest. Talán mégis csak jó helyen vagyok itt, mellette...

.oOo.

Késõre jár már.

Míg õ megágyaz kettõnknek, én kicserélem a kötéseket amik átáztak. Megkérdezte ugyan, hogy segítsen-e, de nemet mondtam.. nem kell, hogy még ezzel is veszõdjön.

Mire végzek az ágy is kész.

- Biztosan szeretnéd?- kérdi, látva a bizonytalanságomat.

- igen..szeretném...-leülök az ágyszélére, õ kényelmesen elhelyezkedik. Én csak figyelem õt, ahogy helyezkedik, végig nézek az arcán, a ruha alól itt-ott kivillanó bõrfelületeken.

Jobban belegondolva...semmit sem tudok róla. A nevén kívül nem mondott magáról semmit, nem tudom vannak-e testvérei, barátnõje, családja...bár ha lenne, valószínûleg nem egyedül lakna...

- Mi baj?- kérdi, látva hogy õt figyelem.

- Semmi...én csak...megmentettél, de semmit sem tudok rólad...félnem kellene ezért, de nem megy...már egyre kevésbé...normális esetben ez jó..azt hiszem...de nem tudom, benned megbízhatok-e...pedig szeretnék...nagyon..

Aprót bólint, majd nekiesik az ételnek, pedig az tûzforró, de mintha nem is törõdne vele. Én csak nézem, miközben lassan enni kezdek. Még csak a felénél tartok, amikor õ már befejezte, a tálcát kettõnk közé teszi és kezébe fogja a bögrét. Úgy falt, mint aki egy hete nem evett, bár ahogy elnézem, nem tarthatták jól. Ez a gyerek csont és bõr.

- Te aztán nem finnyáskodsz, gyorsan magadba tömted – mosolyodom el, hogy ne mutassam ki, mit is érzek valójában. Az emlékeim elõtörnek, de erõvel szorítom vissza õket. Most nem lehetek gyenge, meg kell õt védenem.

- Bocsánat... én csak... megszoktam, hogy gyorsan kell ennem, különben elveszik, és ki tudja, mikor jutok megint rendes ételhez… - suttogja halkan, mire felkapom a fejem. Elveszik? Az a rohadék több gyereket is fogva tartott volna?

- Elveszik? Ki, többen is voltatok? – kérdem kíváncsian, miközben abbahagyom az evést. Udvariatlan dolog lenne enni, amikor beszélgetünk.

- Kutyák… sok kutya... egy fokkal jobban tartotta õket, de csont és bõr volt mind... – válaszolja akadozva, miközben a kezei remegnek, bennem pedig kezd felmenni az ideg. Túlságosan emlékeztet arra a szemétládára, aki engem is fogva tartott, és aki… Nem, nem gondolatok most arra, ami akkor történt.

Magamon érzem a pillantását, de nem nézek rá. Félek, hogy a tekintetem elárulna, azt pedig nem akarom. A végén még félreértené, és még jobban megijedne, amit nem szeretnék.

- Köszönöm az ételt... – hallom halk hangját, majd felkel a kanapéról és csak a háló ajtajának csukódására nézek fel.

Valamit tennem kell. Ki kell derítenem, hogy ki tette ezt vele, és miért. Elvégre zsaru lennék, de ha megtudja, még kevésbé fog bízni bennem. A hozzá hasonlók nem szeretik a rendõröket, mert tapasztalatom szerint azt hiszik, hogy így még nagyobb bajba kerülnek. Viszont, legalább nem menekült el elõlem, habár a beszéde és a testtartása arra utal, hogy nem igazán bízik bennem. Ennek ellenére legalább pár információmorzsát elhintett. Ha tudnám, hogy néz ki az az alak, könnyebb lenne, de nem fogom faggatni addig, amíg nem áll készen.

~*~

”Megint az az álom. Újra, és újra, ha valami történik. A pincében vagyok, meztelenül, egyik kezem egy régi vascsõhöz láncolva. Több sebbõl még mindig kissé vérzek, mindenem fáj, a helyiségben félhomály uralkodik, és dohos szag. Egy kis fenti, berácsozott ablakon szûrõdik be némi fény, ami pont az ajtóra esik. Meredten bámulom az ajtót, szívem hangosan kalapál a mellkasomban, ahogy meghallom a jól ismert, tompa lépteket. Szemeim kitágulnak, szaporán veszem a levegõt, mikor a léptek megállnak, majd kulcs fordul a zárban és az ajtó kitárul. Ott van õ, a maga két méteres, fekete hajú, sötét szemû valójában. Kínzóm, aki hónapok óta itt tart, hogy játékszere legyek. Inkább érzem, mint látom, hogy elvigyorodik, ahogy hozzám lép, nekem pedig hányingerem támad. Próbálok hátrálni, próbálok arrébb mászni, de nem tudok. A lánc túl rövid, õ pedig nem sokkal késõbb elõttem is terem.

- Ne ficánkolj! Ha jó kisfiú leszel, nem bántalak nagyon – suttogja halkan, miközben végignyal az ajkain. Remegek, mint a nyárfalevél, behunyom a szemem, rettentõen félek. – Játsszunk egy kicsit, Hika-chan, jó?

Választ sem várva ránt fel a hajamnál fogva. Felszisszenek, mire arcon csap. Könnyek buggyannak ki a szemembõl, és folynak végig az arcomon, a nyakamon, a testemen, de ez szemmel láthatóan feltüzeli. Felránt, és mohón nyalja le a sós cseppeket, amibe beleremegek. Hányni tudnék, de azért csak verést kapnék, tudom jól. Nem mintha nem ütne meg folyton, mert neki ez okozza az élvezetet. Verés, erõszak. Egyetlen mozdulattal fordít meg, és a falnak nyom, csak az alsótestem húzza maga felé. Próbálok ellenállni, mikor szét akarja feszíteni a lábaimat, de belém rúg, hogy felüvöltök.

- Kussolj, te kis korcs! – kiáltja, és újra belém rúg, hogy elesek. Aztán újra, és újra, majd megint, míg végül félájultan fekszem a földön. Ekkor felránt, és újra a falnak nyom, szétfeszíti a lábaimat.

- Hagyjon… hagyjon békén… - Próbálok szabadulni, de belém vágja magát. Felsikítok.”

Felriadok, és hirtelen ülök fel, izzadt vagyok, egész testemben remegek. Megint azt álmodtam. Újra és újra ugyanazt. A hajam az arcomra lóg, de nem érdekel.

- Jó... jól vagy?... – hallok egy bátortalan hangot, mire dühösen odakapom a fejem. De amikor felismerem Ira-kunt, csak sóhajtok egyet, és kisöpröm a szemembõl a hajamat.

- Ira-kun... te meg mit keresel itt? – kérdem fáradt hangon. Ránézek, ahogy remegve ül a parkettán, és nem tudom, hogy most a tekintetem ijesztette-e meg, vagy pedig valami más.

- Én csak... bocsánat... már megyek is... – mondja hátrafelé csúszva a parkettán, majd a szobába siet, és ahogy hallom, kulcsra zárja az ajtót.

Csak sóhajtok egyet. Ez is az én hibám. Valószínûleg látta, hogy rosszat álmodtam, és itt maradt. Megijeszthettem, amikor felriadtam. Még mindig remegek egy kissé, felhúzom a térdem, fejemet ráhajtom és próbálok megnyugodni. De nem megy, kell a gyógyszerem. Lassan felállok, kinyomom a tévét és a fürdõbe támolygok. Az álom ezúttal túlságosan intenzív volt, talán Ira-kun miatt. A tükörbe érve megállapítom, hogy pocsékul nézek ki, az arcom fehér, akár egy kísérteté. Megmosakszom, majd beveszem a gyógyszert, ami pár perc múlva hat is. Szükségem van rá, nyugtatókon, stressz oldókon és más gyógyszereken élek, hogy féken tudjam tartani az indulataimat és a démonaimat. De néha még így sem megy.

Mélyeket lélegzem, hogy teljesen lenyugodjak. Talán fel kéne hívnom Takabaya-senseit, hogy megbeszéljem vele az álmomat. De talán mégsem. Most úgyis fontosabb dologról van szó, meg kell nyugtatnom Ira-kunt, aki valószínûleg halálra rémült tõlem. Szerencsétlen kölyök, pedig õ aztán igazán nem tehet semmirõl. Mikor már elég nyugodtnak érzem magam, a hálószoba ajtajához megyek, és halkan bekopogok. Nem hallok mozgást, de szinte érzem a feszültséget az ajtó másik oldaláról. Sóhajtok egyet. Tudtam, hogy ez lesz, annyira megijesztettem, hogy most valószínûleg rettegve gubbaszt az ágyon, hacsak nem bújt az ágy alá. Sejtettem, hogy nem nyit ajtót attól, hogy bekopogok.

-       Ira-kun? – kérdem halkan, de nem kapok választ. – Sajnálom, hogy megijesztettelek, nem akartam. Nem haragszom rád, hidd el, csak rosszat álmodtam, és nem a legjobb pillanatban voltál ott. De nem a te hibád. Kérlek, gyere ki és beszéljük meg! – Semmi válasz, ahogy vártam. Nem adom fel, tovább folytatom, és igyekszem a hangomat olyan nyugodttá tenni, amennyire tõlem telik. – Nézd, nem maradhatsz benn örökké, de nekem van idõm. Várok, amíg meggondolod magad, rendben? Csak gondold át nyugodtan a dolgokat, én itt leszek kinn. – Azt nem említem neki, hogy ki tudnám piszkálni a kulcsot a zárból, és pótkulcsom is van a hálóhoz. Azzal még jobban halálra rémiszteném, ha ez egyáltalán lehetséges.

Persze egy mukkanást sem hallok, egy moccanást sem. Talán alszik? Mi van, ha rosszul van, és ha nem megyek be, valami nagy baj történik vele? Beharapom az ajkam. Teszek még egy próbát.

-       Minden rendben? – kérdem kissé aggódva. – Nem kell válaszolnod, de ha igen, akkor kopogj kettõt az ajtón, rendben? Nem kell kinyitnod, de tudnom kell, hogy nincs-e valami baj.

Halk mocorgást hallok, mintha valami a padlón kúszna. Aztán két, bizonytalan koppanás az ajtón. Megnyugodva mosolyodom el. Ezek szerint semmi baja, aminek végtelenül örülök. Én is koppantok kettõt az ajtón.

-       Örülök, hogy jól vagy – mondom egy halvány mosollyal. – Ha esetleg beszélgetni szeretnél, én itt vagyok. Nem foglak bántani, és még egyszer, sajnálom, ha megijesztettelek. Nem állt szándékomban. Nekem most el kell mennem egy kicsit, veszek neked pár ruhát. Ha akarsz, maradj odabenn, de ha nyugodtan ki is jöhetsz. Olvasgass, tévézz, amit szeretnél, csak nem csinálj nagy rumlit, jó?

Tudom, hogy nem fog válaszolni, így nem is várok választ. Felállok, rendbe kapom magam, aztán elindulok. Még be is kell vásárolnom, mert nagyon nincs itthon semmi kaja. Az ajtót bezárom, nem miatta, inkább amiatt, hogy nehogy valaki bejöjjön. Ugyan ez a környék biztonságos, se sosem lehet tudni. Útközben felhívom Kazut, hogy ha akar, eljöhet a kocsijáért. Nem tesz fel kérdést, de szerintem, mire hazaérek, már nem lesz ott az autója.

~*~

Már majdnem nyolc óra, mire mindennel végzek. Vettem Ira-kunnak néhány pólót, pulcsit, alsónemût, nadrágot. Cipõt nem, mert nem tudom a méretét, de egy pizsamát és fürdõköpenyt azért vásároltam. Meg vacsorára valót. Már tojás, tej és kenyér sem volt otthon, se felvágott, se zöldség, se nagyjából semmi. Így hatalmas pakkokkal megrakodva térek vissza a lakásba. Még némi rágcsálnivalót és üdítõt is vettem. Remélem, szereti a kólát és a chipset, de ha nem, akkor nem. Mikor hazaérek, furán csend van. Nagy nehezen sikerül kinyitnom az ajtót és bemenni a lakásba, amit a sok csomag nem könnyít meg. Talán kéne vennem egy kocsit, de hát ez már késõ bánat. Mikor a nappaliba érek, Ira-kunt a kanapén találom, amint éppen elmélyülten olvas valamit. Ám amint megérzi a jelenlétem, felnéz és ijedtében kiejti a kezébõl a könyvet.

-       Én… én… nem akartam… én… igazán… - kezd mentegetõzni, de csak fáradtan rámosolygok.

-       Örülök, hogy elõbújtál – mondom. – Segítesz? Elvehetnéd ezeket a szatyrokat, mielõtt elejtem õket. Ebben van, ami tiéd.

-       Az… enyém? – kérdi bizonytalanul, miközben félénken közelebb lép, épp csak annyira, hogy el tudja venni a holmikat, de ne érjen hozzám. – Miért? Mik… mik ezek?

-       Ruhák – mondom egyszerûen, miközben a többi holmit a konyhába viszem, és nekilátok elpakolni. – Remélem, tetszeni fognak. Nem igazán tudom, milyen a stílusod, így igazából a sajátom szerint vásároltam. De ha nem tetszik, akkor kicserélem, jó? Ó, és szereted az omlettet?  - fordulok felé, õ pedig még mindig úgy áll ott, mintha hirtelen két fejem nõtt volna. – Ira-kun? – kérdem tétován. – Minden rendben?

- Bi… biztos? – kérdem bátortalanul. Erõtlenül emelem fel a fejem és nézek a szemeibe. Valahogy nem tûnik olyannak, aki nem lenne képes bántani. – De… bántottalak téged… és…

- Nem direkt tetted, csak megijedtél. És egyáltalán nem, már nem is vérzik. Az csak egy apró karcolás. Na, nyugodj meg szépen, jó? Ha ennyit sírsz, a végén elázik az arcod – õszintén, azok után amiket tett velem, nekem már teljesen mindegy, hogy hogyan nézek ki...

- Nem… nem haragszol? – kérdezek rá megint, hátha csak rosszul hallottam. Hátha csak azt mondta amit hallani akarok, és most, hogy újra rá kérdezek megváltozik a véleménye...

- Egyáltalán nem – a fejét rázza, majd elõ vesz egy zsepit és az arcomat kezdi letörölni.– Ilyesmiért miért haragudjak? Megijedtél, és ösztönösen vissza akartad szerezni azt, amivel megvédheted magad. Hidd el, jobban megértelek, mint gondolnád.

Mindig ezt mondja...hogy megért...de hogyan érthetné meg, hisz az ö élete normális! Olyan, mint bárki más, nem volt rabláncra kötve és megkínozva... bár, szinte alig ismerem. A nevén kívül semmit se tudok róla, int a földön élõ összes másik emberrõl. A szüleirõl is azt hittem eljönnek majd értem, de nem jöttek...nem tudom mennyi idõ telhetett el, hisz ott lent a pincében egybefolytak a napok...de akkor is...megígérték, hogy vigyáznak rám!

Mikor végre megnyugszom fölkel és elindul, én a kanapén maradok, felhúzom a lábaim és arra hajtom a fejem. Az ollót sajnos elvette, így mással kell megvédenem magam...biztosan találok valamit...remélem.

- Itt maradhatsz, ha gondolod, engem nem zavarsz, elférünk ketten is – mondja az ajtóban állva. Én csak ijedten pislogok, mégis mikor került oda...az elõbb még itt volt.. – Holnap veszek neked ruhákat, elvégre az enyémek kissé nagyok rád. Pedig én sem vagyok egy óriás

- Miért? – kérdem bátortalanul – Miért vagy ilyen… kedves hozzám? Nem is ismersz.

- Tudod, már megtanultam, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint én – mosolyog – És amúgy sincs hová menned, igaz? Az utcára meg mégsem rakhatlak, az éjszakák már igencsak hûvösek. Itt nyugodtan ellehetsz, nem fogjuk zavarni egymást.

- Köszönöm… - suttogom – Én… én nem tudom, hogy fogom meghálálni neked.- tényleg nem tudom, hogy mit vár tõlem cserébe, vagy hogy én mit adhatnék neki...

- Semmiség – rázza meg a fejét. – A háló lehet a tiéd, én majd itt alszom a nappaliban. Nem vagy éhes? Lassan vacsoraidõ van, gondoltam megkérdem, mit ennél. Bár csak fagyasztott kész kajám van itthon – nevet fel újból, bár mintha csöppet ideges lenne emiatt.

Csak nézek tovább magam elé, túl sok kedves gesztus...ez annyira kínos..

Végül hallom, ahogy halk léptekkel távozik. Megkönnyebbülve fújom ki a levegõt, majd kelek fel a már megszokottnak mondható helyemrõl. Elindulok utána, ki a folyosóra, majd azon végig, követve a hangokat. Olyan furcsa érzés...amikor itt van csak ideges és feszült leszek, de ha magamra hagy még rosszabb...talán csak valaki közelségéra vágyom...hogy megbízhassak végre valakiben. Talán neki sikerül ezt elérnie.

A mikró elõtt áll, egy doboz kész kajával, mikor odaérek. Az ajtóhoz lapulva figyelem õt, mikor észre vesz. Reménykedtem benne, hogy nem hallott meg, de sajnos észrevett. Ijedten engedem el az ajtót, amibe eddig kapaszkodtam és már futok is, vissza a kanapéra. Azt mondta maradjak itt, nem lett volna szabad utána mennem...

Nemsokára ö is belép, egy tálcával a kezében. Nem látom mi van rajta, de az illata finom, így csak nem lehet mérgezõ...

- Nem kell félned, nem foglak megenni – leül mellém, majd a kezembe nyomja a tálcát. Nem tudom mi ez a kaja, de ennek végre jó illata van...– Ha nem ízlik, nem kell megenned. Nem vagyok egy konyhatündér, csak a kész kajához értek, ezt el kell nekem nézned.

- Köszönöm… - suttogom bátortalanul, közben egy pillanatra sem nézek másfelé.

- Nincs mit – bólint mosolyogva, majd enni kezd. – Ha akarsz, tévézhetsz, vagy olvashatsz, amit akarsz. Az én otthonom a tiéd is. Amíg nem hangoskodsz túlságosan és nem akarsz az életemre törni, jól megleszünk.

Csak bólintok egy aprót, majd nekiesek az ételnek. Forró és végig perzseli a nyelvemet, de nem foglalkozok vele. Az ízével sem törõdök nagyon, csak magamba tömöm, majd leteszem kettõnk közé a tálcát a tányérral, a bögrét meg a kezemben markolászom.

- Te aztán nem finnyáskodsz, gyorsan magadba tömted- mosolyodik el. Õ még csak a felénél tart

- Bocsánat... én csak...megszoktam, hogy gyorsan kell ennem, különben elveszik, és ki tudja mikor jutok megint rendes ételhez..-suttogom, talán nem kellett volna. Bizonyára nem érdekli mi volt velem..

- Elveszik? Ki, többen is voltatok?- kérdi felém kapva a fejét.

- Kutyák..sok kutya...egy fokkal jobban tartotta õket, de csont és bõr volt mind...-ahogy elõ törnek az emlékek érzem, hogy remegni kezd a kezem. Egy helyen tartott a kutyákkal, amiknek a nagy része veszett volt és éhes, és egymásra támadtak, meg néha rám is....még a gondolatától is megborzongok.

Félve pillantok rá, de õ csak elõre mered, szótlanul. Talán elszomorítottam...talán megpróbálja elképzelni...nem tudom.

- Köszönöm az ételt...- jegyzem meg végül, mikor már a tea is elfogy, majd felkelek és elindulok vissza a háló felé. Ha nem vagyok láb alatt, talán nem lesz gond...õ is megmondta. Ne hangoskodjak, és akkor nem lesz baj...

.oOo.

Késõ délutánra járhat, mikor újra kidugom az orrom.

Õt keresem, hátha esetleg rosszkor zavarom, de nincs a szobában mozgás, így kissé megnyugszom.

A kanapén fekszik, a tévé pedig halkan megy, valami kabaré mûsor lehet...azt hiszem.

Nekem háttal fekszik, így nem látom, hogy ébren van-e vagy alszik. Mi van, ha felébresztem? Mérges lesz, és ha mérges, ki tudja mit tesz...talán fájni fog......

Percekig toporgok még az ajtóban, azon agyalva, hogy oda menjek-e, végül gyõz a kíváncsiság, és lassú, halk léptekkel kerülöm meg a kanapét, majd állok meg elõtte.

- Uram...uram...- szólongatom remegõ hangon, de nem felel. Közelebb megyek hozzá és leguggolok a kanapé mellé, úgy nézem percekig.

Nem is tûnik olyan veszélyesnek...talán benne megbízhatok végre...talán a kedvessége nem csak valami csali...

Óvatosan emelem felé az egyik kezem, majd érintem meg az arcát az ujjam hegyével. Milyen puha...sokkal jobb érzés, mint mikor Õ ért hozzám...azokkal a lucskos, zsíros kezeivel...

Hirtelen megmozdul, mire ijedtemben hátra esek. Karjaimat az arcom elé húzom reflexbõl, hogyha ütni készül, ne a fejemet találja el, de a szemei még mindig csukva... ezek szerint nem ébredt fel...

- Hagyjon...hagyjon békén..- halkan dünnyög, alig érteni egy két szavát.

Hogy érti azt, hogy hagyjon békén?

Hirtelen kipattannak a szemei, és mintha puskából lõtték volna ki, olyan sebességgel ül fel. Ijedtemben újra hátra esek.

Nem láttam még így õt, igaz, alig egy kis ideje kerültem ide. Mintha szellemet látott volna, vagy kísértetet....talán rosszat álmodott, és azért izzadt le teljesen...talán valami rossz emlék

- Jó...jól vagy?...- kérdem meg bátortalan hangon. Nem kellett volna. Felém kapja a fejét, egy pillanatig haragos a tekintete, de mikor meglát csak felsóhajt és kisöpri a szemébõl a tincseket

- Ira-kun...te meg mit keresel itt?- kérdi fáradt hangon

- Én csak...bocsánat... már megyek is...- tolom hátra fele magam a csúszós parkettán, majd próbálok felkelni, de majdnem vissza esek. Nem kellett volna kijönnöm...

visszaiszkolok a szobába, majd becsukom az ajtót is. Talán jobb, ha többet nem jövök ki innét...

Kiejti a kezében szorongatott pólót, és mindkét kezével megragadja az ollót, amit szorosan tart. Egész testében remeg, miközben szemei könnyben úsznak. Azt hiszem, halálra van rémülve.

- Ira-kun, kérlek… - teszek egy apró lépést, mire az ollót a nyakának szorítja. Ez nem jó.

- Ne... Ne gyere közelebb! – kiáltja sírós hangon. - Nem akarok... nem fogok vissza menni... akkor inkább meghalok! Már úgyis rég halottnak kellene lennem!

- Tedd azt le! – kiáltok rá, de hangomban nincs indulat. Inkább csak rá akarom venni, hogy tegye le azt az éles tárgyat, mielõtt megvágja magát vele.

A fejét rázza, majd mikor elindulok felé, a falig hátrál. Ott megtorpan, a lábai remegnek, és oldalra néz. Ezt kihasználva próbálom elvenni tõle az ollót, de õ elkezd csapkodni, majd sípcsonton rúg. Nem túl erõsen, de ahhoz elég, hogy elengedjem, õ pedig a hálóba menekül. Hallom, hogy becsukja az ajtót. A bokámat masszírozom, miközben a fejem csóválom. Ez hosszú menet lesz, ahogy elnézem, de nem hibáztathatom. Fél, halálra van rémülve, amit meg tudok érteni. Ki ne lenne, ha egy idegen lakásában ébred, miután ki tudja, mennyi ideig az isten tudja hol volt. De muszáj elvennem tõle azt a tárgyat, mielõtt valamelyikünket komolyan megsebesít vele. Kinyitom azt ajtót, és belépek a szobába. Az ágy alól mocorgást hallok, így letérdelek, és benézek. Ott van benn, az ágy alatt kuksol

- Ira-kun... kérlek, gyere ki onnan! – mondom, és a kezemet nyújtom felé.

- Mért érdekel téged ennyire, hogy mi van velem? Nem is ismersz? – kérdi remegve.

- Mert tudom, milyen érzés.

- Dehogy tudod!

- Dehogynem.

Türelmesen várok, mert tudom, hogy ha elkapkodom, azzal rontok a helyzeten. Õ nem mozdul, és én sem. Ez egy türelemjáték, és úgy tûnik, hogy lassan õ is kezd megnyugodni. Tudja, hogy nem érek el odáig, ahol õ van, de szerintem kezd rájönni, hogy nem akarom bántani.

- Most már kijössz? Még a sebeidet sem tudtam bekötözni – mondom végül, és felállok. Hátrálok pár lépést, mire õ is kezd kifelé mászni.

Kimászik az ágy alól, majd feláll. Tiszta por lett, ami emlékeztet, hogy ideje lenne már takarítanom. Nos, a szabadságom alatt erre is sor kerül majd. Elindulunk vissza a nappaliba, de Ira még mindig szorongatja az ollót. Leültetem a kanapéra, mialatt én elindulok az elsõsegély csomagért. Mikor visszaérek, õ még mindig ott üldögél, és ahogy látom, a lakásomat veszi szemügyre. Nem nagy, egy embernek, vagy egy fiatal párnak tökéletes. Mikor leülök mellé, felhúzza a térdeit és arrébb csúszik a kanapé másik végébe.

- El sem tudom képzelni, mi rémíthet meg téged ennyire, de ha más nem is, én melletted vagyok. – Mosolygok rá. Most óvatlan, így finoman, hogy õ ne vegye észre, kiveszem a kezembõl az ollót.

Elõször valóban nem veszi észre, de aztán utána kap, és rám esik, hogy visszaszerezze az ollót. Eközben véletlenül megkarmol, érzem hegyes kis körmét az arcomon, érzem a vért, amely kiserken. Ira rémülten néz rám, bele a szemeimbe, miközben moccanni sem mer. Megérinti a sebet, és letörli a vért. Halálra van rémülve szegény, de nem szólalok, nem mozdulok én sem. Várom, mit reagál.

-       Sa... Sajnálom... – fakad ki belõle a sírás. A teste összecsuklik, feje a mellkasomra billen. - Kérlek... ne büntess meg ezért... nem akarom...

Óvatosan simogatni kezdem a hátát, hogy megnyugtassam. Érzem, hogy görcsösen simul hozzám, egész testében remeg és hallom a halk hüppögését is. Fél, össze is lehet zavarodva, de nem akarom jobban megijeszteni. Azt akarom, hogy megnyugodjon, hogy végre normálisan tudjak beszélni vele. Tudom, hogy érezheti magát, mint én, amikor végre kiszabadítottak sok évvel ezelõtt. Ha valóban elrabolták, akkor most biztosan tart tõle, hogy visszakerül. Bizonyára fél bízni bennem, ahogy én is féltem mindentõl és mindenkitõl. Jól ismerem az érzést, tudom, milyen nehéz lesz bíznia bárkiben is. Nekem ott volt onii-chan, aztán… Megrázom a fejem, nem gondolhatok most ilyenekre, most fontosabb dolgom is van.

-       Semmi baj – suttogom halkan. – Senki sem akar téged bántani, itt biztonságban vagy. Nyugodj meg Ira-kun, itt nem fenyeget veszély.

-       Bi… biztos? – kérdi tétován, felemelve könnyáztatta arcát. Kétkedve néz a szemembe. – De… bántottalak téged… és…

-       Nem direkt tetted, csak megijedtél – mosolygok rá lágyan. – És egyáltalán nem, már nem is vérzik. Az csak egy apró karcolás. Na, nyugodj meg szépen, jó? Ha ennyit sírsz, a végén elázik az arcod – próbálok tréfálkozni, de úgy tûnik, nem hat. Ira még mindig rémülten néz rám. Úgy néz ki, mint egy rakás szerencsétlenség, de nem hibáztatom.

-       Nem… nem haragszol? – kérdi végül óvatosan, mintha õ maga sem hinné el, hogy megkérdi.

-       Egyáltalán nem – rázom a fejem, és óvatosan elõveszek egy zsebkendõt, hogy megtöröljem az arcát. – Ilyesmiért miért haragudjak? Megijedtél, és ösztönösen vissza akartad szerezni azt, amivel megvédheted magad. Hidd el, jobban megértelek, mint gondolnád.

Úgy tûnik, végre sikerül megnyugodnia. Nem húzódik el, amikor megtörlöm az arcát, sõt, hagyja, hogy bekössem a sebeit. De érzem, hogy fél, és ez az félelem nem fog egyhamar elmúlni. Az ösztöneim azt súgják, hogy rengeteget szenvedett, és aki fogságban tartotta, valószínûleg keresni fogja. De most nem faggathatom, idõt kell hagynom neki, amíg kissé otthon érzi nálam magát. Egyébként is, szabadságon vagyok egy hétig, addig nem akarok semmivel sem foglalkozni.

Miután végzek vele, a kanapén hagyom, ahol ismét összehúzza magát. Úgy tûnik, így érzi magát biztonságban, de azért az ollót nem hagyom a keze ügyében. Holnap muszáj lesz neki pár ruhát vásárolnom. Egyelõre azonban jók lesznek neki az én ruháim is. Összeszedem a holmikat, majd visszarakom õket a dobozba és kiviszem a helyére. Mikor visszatérek, Ira még mindig a kanapén gubbaszt.

-       Itt maradhatsz, ha gondolod, engem nem zavarsz, elférünk ketten is – mondom, mire felkapja a fejét. – Holnap veszek neked ruhákat, elvégre az enyémek kissé nagyok rád. Pedig én sem vagyok egy óriás – vakarom meg a tarkómat.

-       Miért? – kérdi halkan. – Miért vagy ilyen… kedves hozzám? Nem is ismersz.

-       Tudod, már megtanultam, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint én – mosolygok rá. – És amúgy sincs hová menned, igaz? Az utcára meg mégsem rakhatlak, az éjszakák már igencsak hûvösek. Itt nyugodtan ellehetsz, nem fogjuk zavarni egymást.

-       Köszönöm… - suttogja halkan. – Én… én nem tudom, hogy fogom meghálálni neked.

-       Semmiség – rázom a fejem. – A háló lehet a tiéd, én majd itt alszom a nappaliban. Nem vagy éhes? Lassan vacsoraidõ van, gondoltam megkérdem, mit ennél. Bár csak fagyasztott készkajám van itthon – nevetek fel idegesen.

Nem szól semmit, nem tudom, hogy azért-e, mert nem akar gondot okozni, vagy mert fél. Végül vállat vonok, és a konyhába indulok, hogy szétnézzek, mit is találok a mélyhûtõben. Ha jól emlékszem, maradt még egy kis fagyasztott lasagna, az jó lesz. Ha nem szereti, akkor végtére süthetek tojást is, de abban nem vagyok valami nagy mûvész. Kazu mindig azzal piszkál, hogy tanuljak meg fõzni, de az ég szerelmére is! Egyedül élek, alig vagyok itthon, nem értem, minek tanuljak meg ilyesmit.

Elõkaparom a lasangját és valóban van még, nem is egy, de két dobozzal. Az jó, mert holnap tényleg be kell vásárolnom. Nos, csak be kell dobni a mikróba öt percre és kész is. Éppen az egyik dobozt nyitom ki, amikor mozgást hallok a hátam mögött, és mikor hátranézek, Irát pillantom meg a konyhaajtónak simulva. Próbál észrevétlen maradni, és amint rájön, hogy észrevettem, már iszkol is vissza a szobába. Szomorúan mosolyogva csóválom a fejem, tényleg fél szegény. Ha nem éltem volna át én is egy hasonló szituációt, mulatságosnak is találnám a dolgot, de így csak sajnálni tudom a fiút. Nem lehet több tizenhét, legfeljebb tizennyolc évesnél, és ezt az élményt sosem fogja elfelejteni. Még nekem is rémálmaim vannak a saját esetem miatt, pedig már tizennégy év eltelt azóta.

Csinálok két bögre teát, majd mikor kész a két lasagna, tálcára rakom, és beviszem. Ira továbbra is a kanapén gubbaszt, majd mikor meghallja, hogy jövök, a teste megmerevedik.

-       Nem kell félned, nem foglak megenni – mondom nyugodtan, majd leülök mellé. Elveszem az egyik teát és lasagnát, a másikat neki nyújtom. – Ha nem ízlik, nem kell megenned. Nem vagyok egy konyhatündér, csak a készkajához értek, ezt el kell nekem nézned.

-       Köszönöm… - suttogja, miközben remegõ kézzel elveszi tõlem a tálcát. A szemét egy pillanatra sem veszi le rólam.

-       Nincs mit – bólintok egy apró mosollyal, majd enni kezdek. – Ha akarsz, tévézhetsz, vagy olvashatsz, amit akarsz. Az én otthonom a tiéd is – teszem hozzá barátságosan. – Amíg nem hangoskodsz túlságosan és nem akarsz az életemre törni, jól megleszünk. 

- Köszönöm! – suttogom, majd majd pár bátortalan lépéssel közelebb megyek hozzá – De… miért?

- Nem egyértelmû? – kérdi, én csak a fejem rázom. Nem emlékszem milyen ha kedves hozzám az ember, vagy milyen érzés szeretni...olyan hosszú idõn keresztül csak a fájdalmat ismertem, a szenvedést...csak a kínok maradtak nekem és a vérzõ sebek.

Hirtelen felkel, mire én csak hátrálok. Most meg akar büntetni, amiért nem tudom?!

– Nem akarlak bántani, csak a tálcát vinném ki a konyhába. Te meg indulj a fürdõbe, rád fér egy alapos zuhany. Amikor hazahoztalak, kitisztítottam a sebeidet, és át is kötöttem õket, de abban az állapotban nem mertem kockáztatni, hogy esetleg egy fürdõvel felébresztelek. A fürdõ arra van – mutatja az irányt -, elsõ ajtó balra, jobbra a konyha, a többit meg már tudod. Mindjárt viszek neked tiszta ruhát és egy törülközõt is.

Félõn bólintok rá, mintha lenne más választásom. Kiveszi a kezembõl a tálcát, majd elindul, én pedig követem... bármit, csak kérlek ne hagyj egyedül!

Belépek a fürdõbe, ami sokkal szebb és tágasabb, mint az a kis kazánház, ahol engem tartottak. Fürdeni is két havonta egyszer engedtek, amikor már olyan mocskos voltam a vértõl és a sártól, ahogy ki se láttam alóla. Persze akkor is csak koszos, hideg vízben, amiben elõtte a kutyák fürödtek...

Hátra pillantok, de eltûnt. Az ajtó résnyire nyitva, átszûrõdik rajta a víz és a csörömpölés zaja. Pont olyan, mint akkor, ott..

Ijedtemben a sarokba menekülök, össze gömbölyödve, próbálok minél kisebb lenni, úgy talán nem vesznek észre..

- Ira-kun! – kopog hirtelen, majd az ajtó is kinyílik. – Csak én vagyok az, ne félj! – mondja kedves hangon, majd rám néz. Én felkapom a fejem és a szemeibe nézek, remegve, készen a futásra.

– Hoztam törülközõt és tiszta ruhákat. Az elsõsegélydobozban vannak a kötszerek, ha végeztél, a pólót ne vedd fel, mert átkötöm a sebeidet.

- Nem… nem szükséges, én is… én is meg tudom csinálni… - válaszolom, de õ csak a fejét rázza

- Egyedül nem tudod rendesen körbetekerni magadon a kötszert, hidd el! – egy nagy halom ruhát és egy hatalmas törölközõt tesz le, gondolom nekem hozta...azt hiszem...– A ruháidat csak dobd a szennyes kosárba, majd késõbb kimosom õket, úgyis összegyûlt már egy adag. Én most kimegyek, az ollót itt hagyom, hogy le tudd vágni a kötéseket magadról, rendben?

Rá bólintok, szemeim máris az ollón vannak. Õ kimegy, és ezzel megint magamra hagy...pedig pont ezt nem akartam...

Még vagy egy percig csak gubbasztok a sarokban, majd végül összeszedem magam és felkelek. Bátortalan léptekkel járom körbe a piciny szobát, alaposan végig nézve mindent. Nincs benne túl sok minden, de még mindig több, mint ami engem körülvett. Az egyik ingen akad meg a szemem, amit a fûtõtestre terített...ez az övé?

Bátortalanul simítok végig rajta. Elnyûtt, régi ruhadarab, de még mindig jobb állapotban van mint az enyém. Leveszem a radiátorról és az arcomhoz húzom... jó illata van, érezi rajta a viselõje illatát... ez más, mit azé a férfié... az alkoholtól bûzlött, ez pedig finom édes...

Ahogy elemelem magamtól észreveszek egy kis piros foltot rajta. Vér...ez véres!

Ijedtemben eldobom, majd a kádhoz rohanok. A kezeimet nézem, de tiszták...ezek szerint nem friss a vér.

Végül levetkõzök, bemászom a kádba és a vizet is megengedem. Meleg, tiszta víz, se szõrcsomók, se a felszínén úszó döglött rovarok...

Mikor kész vagyok megtörölközök, majd magamra veszem az alsót és a nadrágot, a pólót és az ollót szorongatva megyek ki, mivel azt mondta nem vehetem fel. Az ajtóban állok meg, majd rá pillantok. Meglephettem, ugyanis csodálkozó tekintettel néz rám.

- Kész vagy? – rá bólintok és kicsivel szorosabban fogom az ollót. Ha más nincs, jó lesz ez is, hogy megvédjem magam. – Gyere, ülj a kanapéra, hogy át tudjam kötni a sebeidet. Egyébként szépen gyógyulnak, bár valószínûleg néhány heget örökre viselni fogsz – elgondolkodom egy pillanatra. Másra nem vágyom, csak hogy elfelejthessem, hogy végre béén hagyjanak, de azok a sebek mindig emlékeztetni fognak rá.

- Mit akarsz tõlem? – kérdem remegõ hangon, feljebb emelve az ollót – Bántani akarsz, igaz?

- Egyáltalán nem – a hangja mindennek ellenére még mindig nyugodt. – És kérlek, tedd le azt az ollót, a végén valamelyikünk megsérülhet, és az egyikünk sem akarja, igaz? Nem szeretném, ha megszúrnád magad, Ira-kun. Úgy érzem, már így is túl sok fájdalom ért. Gyere! – nyújtja felém a kezét.

Kiejtem a kezemben szorongatott pólót és mindkét kezemmel az ollót szorongatom. Az egész testem remeg, szemeimbõl patakokban folyik a könny, de még nem mozdulok. Nem bírok...

- Ira-kun, kérlek- tesz egy apró lépést, ám ez pont elég. Az eddig rá szegezett ollót a nyakamhoz húzom, akár egy kést.

- Ne...Ne gyere közelebb!- kiáltok rá síros hangon- Nem akarok...nem fogok vissza menni...akkor inkább meghalok!... már úgyis rég halottnak kellene lennem!

- Tedd azt le!- kiált rám, de valahogy nem érzek haragot a hangjában. Én csak a fejemet rázom, s érzem, hogy a lábam megremeg. Lassan lépked felém, én pedig hátrálásra kényszerülök, egészen a falig. Mikor neki ütközik a hátam össze rezzenek és egy pillanatra elfordítom a fejem, õ meg ezt kihasználva megfog és megpróbálja elvenni az eszközt. Ijedtemben felsikítok, majd hadonászni kezdek. Sikerül sípcsonton rúgnom, ugyan nem erõsen, de ahhoz elég, hogy elengedjen. Elszaladok, át a másik szobába és bemászok az ágy alá. Az olló még mindig nálam, és szabaduláskor meg is vágtam magam, de nem érdekel. Megszoktam a fájdalmat, ez pedig semmiség.

Kinyílik az ajtó, én pedig még mélyebbre mászok.

- Ira-kun...kérlek, gyere ki onnan- letérdel az ágy elé és benéz alá. Lassan nyújtja a kezét, de én csak habozok

- Mért érdekel téged ennyire, hogy mi van velem? Nem is ismersz?- kérdem remegve

- Mert tudom, milyen érzés

- Dehogy tudod!

- Dehogynem...

Nem tudom mennyi idõ telhetett el azóta, hogy befészkeltem magam oda, õ mégis vár türelmesen, és akármit kérdezek vagy vágok a fejéhez, egyszer sem emelte fel a hangát. Lassan kezdek én is megnyugodni.

- Most már kijössz? Még a sebeidet sem tudtam bekötözni...- jó pár lépést hátrál, hogy ki tudjak menni, pár perc hezitálás után meg is teszem.

Kimászok az ágy alól és felkelek. Tiszta porcica lettem, de jelenleg nem érdekel.

Az ollót még mindig szorongatom, mikor elindulunk kifelé, vissza a nappaliba. A kanapéra ülök míg õ a fáslikért megy, addig legalább itt is körül tudok nézni.

Szép, otthonos lakás, és bár elég apró, egy embernek tökéletes. Hamarosan õ is vissza tér, majd leül mellém és elkezdi az elsõsegély doboz tartalmát vizsgálgatni. A térdeimet is felhúzom és arrébb csúszok, egészen a kanapé másik végébe.

- El sem tudom képzelni, mi rémíthet meg téged ennyire, de ha más nem is, én melletted vagyok- a mosolya melegséget áraszt, a tenyere, amit a kézfejemre tesz pedig hatalmas és puha. Fel sem fogom elõször mi történik, csak mikor észre veszem, hogy kivette a kezembõl az ollót. Rémülten kapok utána, de nem érem el, csak rá borulok és a lendület hevében az arcába kapok.

Mozdulni sem merek a félelemtõl, csak nézek egyenest azokba a tágra nyílt, barna szemeibe. A karmolás nem nagy, a vér is épp hogy kiserkent. Lassan érintem meg ujjaim hegyével, majd törlöm le a vért.

-Sa...Sajnálom...- fakad ki belõlem a sírás. Testem össze csuklik, fejem a mellkasára billen- Kérlek...ne büntess meg ezért... nem akarom...

Érzem, hogy meleg tenyerei a hátamra csúsznak. Görcsbe rándul a testem, de képtelen vagyok bármit is tenni és most elõször érzem azt, hogy kellemes valakinek az érintése... nem lenne szabad, mégis egy kicsit élvezem ahogy a hátamat simogatja.

- Jól van, nem kell félned! – csitítgatom halkan, ahogy tõlem telik, miközben próbálom lefogni, hogy ne üsse meg magát, vagy engem. - Nem viszlek vissza, hisz megígértem, de másképp nem tudlak hazavinni. – Kinyitom az ajtót, majd óvatosan beteszem, és be is csatolom. Rémülten forgolódik, ahogy beszállok mellé. Van egy olyan érzésem, hogy kocsival rabolhatták el, vagy ilyesmi - Ha nem nyugszol meg, csak magadnak ártasz – mondom hátrahajolva, és becsatolom az övemet.

- Ne! – Felsikít, ahogy felbõg a motor. - Eressz el!

Nincs más választásom, és nem is szívesen teszem, de máshogy nem megy. Elõveszem a mindig nálam levõ altatókat, és párat a szájába tömök. Addig nem eresztem el, míg le nem nyeli õket, majd hamarosan el is alszik. Sóhajtok egyet. Tényleg nem akartam ezt tenni, de ez még mindig jobb, mintha az egész utat végigsikoltozta volna, vagy pedig nekem támad, aminek könnyen halálos baleset is lehetett volna a vége. Most egy jó ideig aludni fog.

-       Sajnálom, Ira-kun! – nézek rá bocsánatkérõen. – De a saját érdekedben tettem.

Szerencsésen hazaérünk, majd óvatosan felviszem Ira-kunt a lakásomba. Hála égnek, a házmester nem lát meg, különben nem tudom, mivel magyaráznám ki a karjaimban levõ, alvó, összevert, véres fiút. Szerencsésebb, hogy nem tudja, hogy van nálam valaki, legalábbis most még nem.

A lakásba érve az elsõ dolgom, hogy leteszem a fiút a kanapéra, majd levetkezõdöm magam is. Kabátomat, amely a fiún volt, a fogasra akasztom, cipõmet a helyére teszem és papucsot húzok. Aztán a fürdõbe megyek, és hozom az elsõsegélydobozt, amiben van minden, ami kell. Vizet is hozok egy lavórban, hogy amennyire tudom, lemosdassam a fiút, hiszen anélkül nem tudom átkötni a sebeit. Elõtte azonban beveszek pár nyugtatót, hogy az idegeim ne mondják fel a szolgálatot. Átfut az agyamon, hogy felhívom Kazut, és segítséget kérek tõle, de most nem szeretnék magyarázkodni neki sem. Ráadásul Ira-kunt csak megrémisztené, ha még több ember lenne körülötte.

Óvatosan és amennyire lehet, gyorsan dolgozom. Levetkõztetem, majd leszedem a véres, átázott kötéseket. Még jó, hogy a nyugtatók hatnak, különben biztosan elhánynám magam a látványtól. A fiú testén vágások, rúgás és ütésnyomok, áramütés okozta sebek vannak, némelyik sebbõl még mindig vér szivárog. Valószínûleg azok a frissek, de igazából lehetetlenség megállapítani, mert rengeteg heg felszakadt. Óvatosan kimosom a sebeket, majd átkötözöm õket, majd egy tiszta alsónadrágot és pólót is ráadok, hogy ne fázzon meg nekem. Ezek után a hálószobába viszem, és ágyba fektetem, hadd aludja ki magát. Olyan megviseltnek tûnik, mint aki napok, vagy hetek óta nem aludt rendesen. Valószínûleg így is van. De ha megtudom, ki mûvelte ezt vele, ízekre tépem. Nehezen tudom visszafogni magam, de tudom, hogy nem szabad felkapnom a vizet, azzal nem érek el semmit. Ira-kunnak most nyugalomra van szüksége és sok pihenésre, hogy rendbe jöjjön.

~*~

Két napig alszik, én pedig néha benézek hozzá. Végül a második nap, mikor reggelit viszek be neki, mozgást látok, amint kinyitom az ajtót. Persze a mozgás azonnal abbamarad, amikor meghallja a lépteimet, de már nem tudja letagadni, hogy ébren van.

- Ira-kun, tudom, hogy ébren vagy. Látom, ha nem akarsz, nem kell válaszolnod, csak azt akartam mondani, hogy nincs okod itt félni. Vigyázok rád – mondom, ahogy leülök az ágy szélére, és egyik kezemmel finoman megsimítom a hátát. Érzem, hogy milyen merev az egész teste, ezek szerint halálra van rémülve, ami nem csoda.  

Leteszem a tálcát az ágyra, majd elhagyom a szobát. Hagyom, hadd nyugodjon meg, és hadd egyen békésen. Tojást, pirítóst, narancslét és gyümölcsöt készítettem oda neki, és csak remélem, hogy ízleni fog neki a fõztöm. A nappaliba veszem az irányt, ahogy folytatom az éppen félbe hagyott könyvemet. Alig olvasok el másfél fejezetet, amikor nyílik a háló ajtaja, és Ira-kun lép ki rajta bátortalan léptekkel.

- Azt hittem már sosem kelsz fel. Két napot is átaludtál, biztosan nagyon fáradt lehettél – mondom mosolyogva, mire hunyorogni kezd. Nem jön közelebb, csak áll ott mozdulatlanul, kezében az üres tányérokat és poharat tartalmazó tálcával. Ezek szerint éhes lehetett, pedig nem kismadárnak való adagot tettem a tányérokra.

- Köszönöm! – suttogja, majd tesz néhány apró lépést elõre. – De… miért?

- Nem egyértelmû? – kérdem, mire megrázza a fejét, majd riadtan hátrálni kezd, ahogy felállok. – Nem akarlak bántani, csak a tálcát vinném ki a konyhába. Te meg indulj a fürdõbe, rád fér egy alapos zuhany. Amikor hazahoztalak, kitisztítottam a sebeidet, és át is kötöttem õket, de abban az állapotban nem mertem kockáztatni, hogy esetleg egy fürdõvel felébresztelek. A fürdõ arra van – mutatok a folyosóra -, elsõ ajtó balra, jobbra a konyha, a többit meg már tudod. Mindjárt viszek neked tiszta ruhát és egy törülközõt is.

Engedelmesen bólint, majd mikor elveszem a tálcát, némán követ, mind egy kutya. Mint egy engedelmes, jól betanított, vagy inkább megfélemlített kutya. A tartása is erre enged következtetni, és ez újabb sebet tép fel bennem. Én is pont ilyen voltam, míg meg nem találtak, szóval nagyon jól tudom, mit érezhet. A vérem forr, de visszafogom magam, és csak nézem, ahogy remegõ lábakkal, görnyedt testtartással belép a fürdõbe. Gyorsan a mosogatóba teszem a tányérokat és a poharat, majd az elõszobai szekrénybõl elõkapok egy sötétkék, vastag törülközõt, aztán a hálóból kihozok egy mustársárga pólót és egy fekete melegítõnadrágot. Meg mindent, ami kell, alsónadrágot és egy pár zoknit is, aztán a fürdõszobához sietek.

-       Ira-kun! – kopogok be, majd benyitok. – Csak én vagyok az, ne félj! – mondom, majd meglátom, hogy a fiú a földön gubbaszt a sarokban, és onnan néz fel rám, halálra vált tekintettel. Lábait felhúzza, és átkarolja azokat, mintha védeni akarná magát. Sóhajtok egyet. – Hoztam törülközõt és tiszta ruhákat. Az elsõsegélydobozban vannak a kötszerek, ha végeztél, a pólót ne vedd fel, mert átkötöm a sebeidet.

-       Nem… nem szükséges, én is… én is meg tudom csinálni… - mondja remegõ hangon, de a fejem rázom.

-       Egyedül nem tudod rendesen körbetekerni magadon a kötszert, hidd el! – mondom barátságos hangon, miközben a ruhákat és a törülközõt a mosógép tetejére teszem. – A ruháidat csak dobd a szennyes kosárba, majd késõbb kimosom õket, úgyis összegyûlt már egy adag. Én most kimegyek, az ollót itt hagyom, hogy le tudd vágni a kötéseket magadról, rendben?

Félve bólint, majd magára hagyom, ott hagyva neki az ollót is. Remélhetõleg nem akarja majd ellenem használni, és nem kell bántanom. Azt egyáltalán nem szeretném. Gyorsan elmosogatok, aztán beágyazok a hálóban, hogy ha Ira le akar feküdni, akkor ne legyen minden össze-vissza. Hallom a vízcsobogást, bizonyára fürdik, amin elmosolyodom. De egyben ideges is vagyok, hiszen ki tudja, mi történt vele. De nem árthatom bele magam, mert nem nyomozhatok egy olyan ügyben, amiben én is érintett vagyok. Ennek ellenére úgy döntök, hogy utána nézek a fiúnak, de ezen gondolataimat félbeszakítja, hogy a fürdõ ajtaja kinyílik, és Ira hamarosan a nappaliba lép. A léptei bátortalanok, a tekintete bizalmatlan, riadt, mint egy megfélemlített állaté, testtartása görnyedt és úgy néz ki, mint aki bármikor kész menekülni. A kezében ott az olló, és a tiszta póló, ezek szerint nem vette fel.

-       Kész vagy? – kérdem, mire bólint, és mintha megszorítaná az ollót. Nem csodálom, hogy fél. Ha elrabolták, és szemmel láthatóan többször megkínozták, akkor minden apróságra megriad, sõt, akár tettlegesen is kész védeni magát. – Gyere, ülj a kanapéra, hogy át tudjam kötni a sebeidet. Egyébként szépen gyógyulnak, bár valószínûleg néhány heget örökre viselni fogsz – mondom, miközben saját magamra gondolok. Nekem is vannak olyan sérüléseim, amik sosem gyógyultak be néhai elrablóm brutalitása miatt.

-       Mit akarsz tõlem? – kérdi riadtan, és feljebb emeli az ollót. – Bántani akarsz, igaz? – A hangja kezd sírós lenni, szemében könnyek csillognak.

-       Egyáltalán nem – mondom nyugodtan. – És kérlek, tedd le azt az ollót, a végén valamelyikünk megsérülhet, és az egyikünk sem akarja, igaz? Nem szeretném, ha megszúrnád magad, Ira-kun. Úgy érzem, már így is túl sok fájdalom ért. Gyere! – nyújtom ki a kezem.

Nyugodtan beszélek, nem emelem fel a hangom, hogy ne ijesszem meg õt még jobban. Ugyanakkor készen állok arra, hogy ha kell, megvédjem magam, vagy õt. Hiszen erre képeztek ki, de sosem használok erõszakot, ha nincs rá szükség. Inkább türelmesen várok, hogy Ira-kun mit lép erre. 

- Ira – nyöszörgöm – Tsurugi Ira. Könyörgöm, ne vigyél vissza hozzá! Nem akarok visszamenni oda!

Tarkóját vakargatva tûnõdik. Talán azt méregeti melyik lenne neki jobb... vissza visz, vagy itt hagy...inkább fagynék halálra az utcán, csak ne kelljen vissza mennem hozzá! Annyiszor meghalhattam volna már, de nem sikerült. A nyelvemet is átharaptam már, de nem hagyta, hogy elvérezzek... talán most...

Hirtelen felsóhajt majd lehajol hozzám. Lassan kezd méregetni...vajon mit akar?

- Nem tudom, mi folyik itt, és ki elõl menekülsz, de itt nem maradhatsz, Ira-kun – hangja még mindig halk, szinte már kedves...azt hiszem... – Az éjszaka meglehetõsen hûvös lesz, ráadásul, bárki elõl is menekülsz, elõbb-utóbb itt rád találhat. Van hová menned? Van családod, vagy rokonod a városban? – csak a fejem rázom. Családom ugyan van, de nem tudom hol vagyok, az is lehet, hogy az ország mások felén, így itt biztosan nem fognak rám találni – Nos, végsõ megoldásként eljöhetsz hozzám is, hacsak nincs szándékodban itt tölteni az éjszakát.

- Én… én… én nem… én… - azt akarja, hogy vele menjek?! Nem is ismerem... biztosan õ bérelte fel – Mi van ha… ha…

- Ha bántani akartalak volna, már megtettem volna. Sérült vagy, kimerült, fázol és valószínûleg éhes is vagy – a hangja komolyra vált – Legalább addig maradj, míg kissé rendbe nem jössz, de nem foglak kényszeríteni. Bár én a te helyedben meggondolnám, a hajléktalanok nem túl szívélyesek errefelé.

Végül is... úgyis rám talál... teljesen mindegy, hogy az utcán, vagy egy idegennél, és addig talán pihenni is tudnék egy kicsit...talán sikerül telefonálnom és elérnem a szüleimet...ekkor hasít belém egy gondolat... mi van ha õket is elfogta, megkínozta majd esetleg megölte?...nem, ez képtelenség...a szüleim élnek és haza várnak...remélem nem felejtettek el engem...

Felém tett mozdulata ránt vissza gondolataimból. Le veszi a kabátját majd felém nyújtja.. ugye nem azzal akar megfojtani?

- Csak nem akarom, hogy halálra fagyj nekem. Úgy remegsz, mintha bizony mínusz fokok lennének – rám mosolyog – Vedd csak fel, legalább fázni már nem fogsz.

- Köszönöm… - suttogom, majd felé nyúlok, de félúton megtorpanok...ez így nagyon nem jó... végül mégiscsak elveszem tõle. Felveszem majd megpróbálok felállni de a lábaim szörnyen remegnek. Most, hogy elfogyott az adrenalin újra fájdalom járja át a testem minden pontját. A falnak dõlök, hogy ne essek el. Egy bátortalan lépés kísérlet után azonban elvesztem az egyensúlyom és eldõlök, egyenesen a karjaiba. Nem kell sok, hogy ne sikítsak fel. Karjaiba kapaszkodok és úgy próbálom eltolni, különös elgondolás, hogy tudnék kiszabadulni ha lábra állni sem tudok, de egyszerûen muszáj

- Ne ficánkolj, hiszen alig állsz a lábadon – a hangja mindenek ellenére szelíd magad. Lassan elengedem a karját. Biztos hogy egy ember tart most a karjaiban és nem valami lény?...talán egy angyal... – Döntöttem, a legjobb, ha nálam töltöd az éjszakát. Kapsz enni, egy ágyat, ahol alhatsz, és meg is fürödhetsz, mert, ahogy elnézem, rád fér egy alapos zuhany, Ira-kun.

- Miért? Miért… teszed ezt? – kérdem, mire felemel és a karjaiban tart meg. Lassan, de biztos léptekkel indul meg valahova...remélem a háza felé és nem vissza ahhoz az õrülthöz

- Tudod, lehet, hogy sok rossz ember van ezen a világon, és valószínûleg valaki nagyon sokat bánthatott téged, de én nem vagyok rossz ember – mondja. – Nem kérem, hogy bízz bennem, sem azt, hogy higgy nekem. De most mindkettõnk szempontjából ez a lehetõ legjobb döntés, érted? Bármikor elmehetsz, amikor elég erõsnek érzed magad, de pár napig szerintem jobb lenne, ha nyugton maradnál. Fõleg, mert bárki is akar elkapni téged, nem fog nyugodni, míg a nyomodra nem akad. Pár napig lapulj meg nálam, míg le nem csendesednek a dolgok.

- Biztos, hogy nem akarsz bántani? – kérdem meg újra, de nem nézek rá, csak a ruhájába kapaszkodom és próbálom minél kisebbre összehúzni magam

- Ha akartalak volna, már megtettem volna – válaszolja – Nálam biztonságban leszel, Ira-kun, ne félj! Még akkor is, ha nem bízol bennem.

Nem válaszolok csak még jobban összébb húzódok. Még ha jót is akar nekem, akkor sem tudok megbízni benne. Talán nem minden ember olyan szörnyû, mint õ, de soha, egyetlen ember sem jött hogy megmentsen... a szüleim se kerestek valószínûleg...talán örültek annak hogy megszabadultak tõlem...

Hirtelen megállunk. Mi történt? Megérkeztünk?

Egy kocsi elõtt áll meg majd nyitja ki az ajtaját. Nyöszörögve kezdek kapálózni a karjaiban. Errõl nem volt szó! Nem akarom! A kocsi pont úgy néz ki, mit amivel elraboltak.

- Jól van, nem kell félned!- csitítgat- Nem viszlek vissza, hisz megígértem, de másképp nem tudlak haza vinni- kinyitja az ajtót majd finoman betuszkol. Rémülten forgolódok, kapálózok de hiába. A zár kattan, õ pedig beszáll elõre- Ha nem nyugszol meg csak magadnak ártasz- hátra hajol és egyik kezével engem fog le míg másikkal az övet csatolja be. Bele telik pár percbe, de végül sikerül neki.

-Ne!- Felsikítok mikor a motor felbõg- Eressze el!

Hirtelen valami bogyót nyom a számba és addig nem ereszt míg le nem nyelem. Mi ez, gyógyszer? Még hozzá egy elég erõs nyugtató. Amúgy sem bírom a gyógyszereket, ráadásul napok óta nem ettem semmit, így hamar kiüt, az egész utat végig alszom.

Puha takarók és párnák közt ébredek. Ezek szerint mégsem hazudott...apró mosoly jelenik meg az arcomon, ami elég ritka nálam. Nyakig betakarva, tiszta kötésekben ülök az ágyban és forgolódok közbe körbe. Szép szoba...szebb, mint amiben én eddig laktam. Arra sem emlékszem mikor aludtam utoljára ágyban..

Hirtelen nyikorgást hallok. Az ajtó...vissza fekszem és a fejemre húzom a takarót. Nem mozdulok, még levegõt sem merek venni. Megáll az ágy mellett majd kis hezitálás után leül a szélére. Remegni kezd az egész testem, próbálom vissza tartani de nem megy. Remélem nem vette észre.

- Ira-kun...tudom, hogy ébren vagy. Látom..ha nem akarsz, nem kell válaszolnod, csak azt akartam mondani, hogy nincs okod itt félni. Vigyázok rád- érzem ahogy finoman végig simít a hátamon, bele remegek. Furcsa...arra számítottam, hogy fájni fog, de nem...egészen kellemes

Letesz valamit az ágy szélére majd felkel és elindul kifelé. Ahogy hallom útközben még egyszer megáll, majd elhagyja a szobát. Pár perc hezitálás után kidugom a fejem a takaró alól és körül nézek. Egy tálcát hagyott az ágy szélén, étellel megrakva..valódi étellel! Eddig csak penészes száraz kenyeret meg vizet kaptam, azt is csak úgy hozzám vágva. El sem hiszem, hogy rendes ételt kapok! Tojás, pirítós, narancslé és gyümölcs..már nem is emlékszem az ízükre

Bátortalanul nyitom ki az ajtót mikor végeztem a reggelivel. A behúzott függönyû hálószoba után vakító fény árasztja el a szemem.

- Azt hittem már sosem kelsz fel. Két napot is átaludtál, biztosan nagyon fáradt lehettél- a kanapén ül, kezében egy könyvvel. A sok fénytõl hunyorogva nézek rá, még mindig félek tõle, de legalább nemesek össze a gyengeségtõl.

Végre vége a mai napnak, úgy érzem, teljesen ki vagyok dögölve, de végre elkaptuk azt a rohadék sorozatgyilkost, aki egymás után nem kevesebb, mint hat nõt erõszakolt, majd gyilkolt meg brutálisan. A jelentés is megvan, a fõnök is elégedett a munkámmal, sõt, kaptam egy egész hét szabadságot, amire már nagy szükségem volt. Ásítva, jó érzéssel hagyom el a Rendõrkapitányság épületét, de mégis van bennem némi fájdalom. Azok a szerencsétlenek már halottak, mert rosszkor voltak rossz helyen, és már semmi sem hozhatja vissza õket. Ám ezen kár filóznom, inkább úgy döntök, hazafelé veszem az irányt. Van még otthon némi instant kaja, meg talán van valami a mélyhûtõben is, szóval a mai vacsorám és a holnapi reggelim megvan. Mármint, ha egyáltalán képes leszek enni, mert jelenleg csak egy forró zuhanyra és az ágyamra vágyom.

Már sötét van, az utcákon égnek a lámpák, emberek sietnek el mellettem, gondolom mindenki hazafelé igyekszik. Autók suhannak el mellettem, az éttermekbõl, étkezdékbõl beszélgetés hallatszik, a szórakozóhelyek is hamarosan nyitnak. A butikok már bezártak, csak az éjjel-nappali üzletek tartanak még nyitva. Az egyik felé tartok, hogy vegyek valami innivalót, hiszen abból már kifogytam. Már majdnem odaérek, amikor az út túloldalán megpillantok valamit, ami nagyon elvonja a figyelmem. Egy fiú az, és csak azért nézem meg jobban, mert, ahogy észreveszem, nem éppen mindennapi jelenség. Csupán egy alsónadrág van rajta, és egy innen is láthatóan szakadt, fehér ing. Kimerültnek tûnik, kissé támolyog, talán részeg, vagy pedig sokat futott. Talán valami részeg tinédzser, aki elhagyta a nadrágját, ráadásul úgy tûnik, helyben is hagyhatták. Egy kirakat elõtt áll, vörös haja csapzott, az emberek meg úgy mennek el mellette, mintha ott sem lenne. Van valami benne, ami arra késztet, hogy utána kiabáljak, bár kérdés, hallja-e.

-       Hé! – kiáltok oda neki, mire lassan megfordul, és tekintetünk találkozik. – Jól vagy?

Lassan elindulok felé, mire õ, mint a riadt nyúl, futni kezd. Egyenesen ki a kocsik közé, jó, hogy el nem gázolják, miközben én is futni kezdek. Hála égnek, az egyik lámpa most vált zöldre, így átfutok a zebrán, egyenesen a fiú után. Úgy tûnik, vagy menekül valaki elõl, vagy pedig pont elõlem fut. Most már biztos, hogy valami baj van.

Jó gyors lábai vannak, de hála az égnek, jó kondiban vagyok, hiszen rendszeresen edzek. Nem tévesztem szem elõl a fiút, aki olyan gyorsan cikázik a járókelõk között, mintha erre született volna. Mint valami futóbajnok.

- Hé! Ne fuss el! Állj meg! – kiabálom utána, de semmi haszna. Na, ezt sejthettem volna, és simán elõvehetném a pisztolyom, de attól csak még jobban megijeszteném, meg nem is akarok a tömegben lövöldözni.  

Végül egy sikátorban érem utol. A földön térdel, szemmel láthatóan kimerült, és mikor meghallja a lépteimet, felém fordul. Nem lehet több tizenhét-tizennyolc évesnél, vörös haja csapzott, gesztenyebarna szemei vörösek, sápadt bõre több helyen heges és átvérzett kötéseket is látok a fehér, szakadt ing alatt. Alacsony, vézna kis kölyök, és úgy néz ki, mint aki halálra van rémülve.

- Kérlek ne! Ne vigyél vissza hozzá! – emeli fel a kezét, mikor közelebb lépek hozzá.

- Nyugi, semmi baj, nem foglak bántani – mondom halk, megnyugtató hangon, miközben leguggolok hozzá. – A nevem Nariyama Hikaru. Elárulod nekem a neved? – Szándékosan nem említem, hogy rendõr vagyok, nem tudom, az milyen hatással lenne rá. Orromat bántja a vér szúrós szaga, de erõt veszek magamon. Ez nem a legjobb idõ, hogy kidobjam a taccsot.

- Ira – válaszolja halkan. – Tsurugi Ira. Könyörgöm, ne vigyél vissza hozzá! Nem akarok visszamenni oda! – néz rám kétségbeesetten.

Megvakarom a tarkómat. Nyilvánvalóan fél valakitõl, és nem akar visszamenni, viszont itt sem maradhat, mert az éjszakák már nem éppen melegek, lévén október közepe van. Ha hazaviszem, azzal lehet, hogy hibát követek el, mert mi van, ha fogva tartották, vagy keresi valaki? Viszont nem hagyhatom itt, hiszen amilyen állapotban van, lehet, hogy nem élné túl az éjszakát. Sóhajtok egyet, majd az elõttem térdelõ, kétségbeesett fiúra nézek. Igazán csinos arca van, és ha a sérülései meggyógyulnak, meg ha magára szed egy pár kilót, nem is fog rosszul kinézni.

-       Nem tudom, mi folyik itt, és ki elõl menekülsz, de itt nem maradhatsz, Ira-kun – mondom halkan, hogy ne ijesszem meg még jobban. – Az éjszaka meglehetõsen hûvös lesz, ráadásul, bárki elõl is menekülsz, elõbb-utóbb itt rád találhat. Van hová menned? Van családod, vagy rokonod a városban? – kérdem, mire a fejét rázza. – Nos, végsõ megoldásként eljöhetsz hozzám is, hacsak nincs szándékodban itt tölteni az éjszakát.

-       Én… én… én nem… én… - néz rám riadtan, és hátrálni kezd. – Mi van ha… ha…

-       Ha bántani akartalak volna, már megtettem volna. Sérült vagy, kimerült, fázol és valószínûleg éhes is vagy – mondom komolyan. – Legalább addig maradj, míg kissé rendbe nem jössz, de nem foglak kényszeríteni. Bár én a te helyedben meggondolnám, a hajléktalanok nem túl szívélyesek errefelé.

Látom, hogy hezitál, egész testében remeg, miközben könnyes szemeivel rám néz. Halálra van rémülve, ami nem is csoda. A sérüléseibõl ítélve rendszeresen bántalmazhatták, és ahogy a csuklóira téved a tekintetem, az a benyomásom, hogy megkötözhették, nem is egyszer, mert azok a horzsolások nagyon mélyek. Pont, mint amikor… De megrázom a fejem, nem gondolhatok most arra. Az a múlt, és az elkövetõt már régen elfogták, sõt, ki is végezték. Óvatosan leveszem a kabátom, és felé nyújtom, mire hátrálni kezd.

-       Csak nem akarom, hogy halálra fagyj nekem. Úgy remegsz, mintha bizony mínusz fokok lennének – mosolygok rá halványan. – Vedd csak fel, legalább fázni már nem fogsz.

-       Köszönöm… - suttogja alig hallhatóan, miközben óvatosan a kabát után nyúl. Elveszi, majd fel is veszi magára, végül óvatosan feláll, miközben az egyik falnak támaszkodik. A lábai remegnek, szemmel láthatóan alig tudja tartani magát.

Nem is bírja, és dõl elõre, mire azonnal odaugrom és elkapom. Szabadulni akarna, látom a szemében a páni félelmet, kezei már a karomon vannak és tolna el magától, de erõsen tartom, mert különben elesne.

-       Ne ficánkolj, hiszen alig állsz a lábadon – mondom gyengéd, de határozott hangon, mire a szorítása lazul. – Döntöttem, a legjobb, ha nálam töltöd az éjszakát. Kapsz enni, egy ágyat, ahol alhatsz, és meg is fürödhetsz, mert, ahogy elnézem, rád fér egy alapos zuhany, Ira-kun.

-       Miért? Miért… teszed ezt? – kérdi bizonytalanul, miközben a karjaimba kapom, és elindulok vele hazafelé.

-       Tudod, lehet, hogy sok rossz ember van ezen a világon, és valószínûleg valaki nagyon sokat bánthatott téged, de én nem vagyok rossz ember – mondom. – Nem kérem, hogy bízz bennem, sem azt, hogy higgy nekem. De most mindkettõnk szempontjából ez a lehetõ legjobb döntés, érted? Bármikor elmehetsz, amikor elég erõsnek érzed magad, de pár napig szerintem jobb lenne, ha nyugton maradnál. Fõleg, mert bárki is akar elkapni téged, nem fog nyugodni, míg a nyomodra nem akad. Pár napig lapulj meg nálam, míg le nem csendesednek a dolgok.

-       Biztos, hogy nem akarsz bántani? – kérdi remegve, de nem mer a szemembe nézni.

-       Ha akartalak volna, már megtettem volna – válaszolom. – Nálam biztonságban leszel, Ira-kun, ne félj! Még akkor is, ha nem bízol bennem.

Egy szót sem szól, csak remegve összehúzza magát. Érzem rajta, hogy sokkal szívesebben rohanna, minthogy én vigyem. Fél tõlem, retteg, és nem bízik meg bennem, amit meg is értek. Pont olyan, mint én voltam akkor, amikor… Igen, pont olyan. De talán pont emiatt akarom megvédeni, és meg fogom találni azt, aki ezt tette ezzel a gyönyörû fiúval.