- Lemaradtam valamirõl? – kérdi, miközben átkarol. Nem hiszem el, hogy lehet ezek után is ilyen kedves velem– Mi történt, Ira-kun? Miért sírsz?
 - Én… én csak… csak… - dadogom miközben a könnyeimmel küzdök.– Én… nem akartam…
 -  Na, jó, ebbõl egy árva kukkot sem értek. Mit nem akartál, meg mit hittél? Elõbb nyugodj meg, igyál egy pohár vizet és ülj le! –eltol magától és egy kendõvel itatja fel az elmosóbott cseppeket– Mert így nem tudom, mi bajod is van.

Csak bólintani tudok. A kanapéra ültet és kis idõ múlva egy pohár vízzel tér vissza. Egy szuszra iszom meg, próbálok megnyugodni, de nem megy, túlságosan félek attól, hogy mit fog mondani, ha megtudja. Türelmesen simogatja a hátam és a vállam, míg meg nem nyugszom annyira, hogy beszélni tudjak.
- Én… sajnálom, de… de amikor elmentél én… én… bementem a hálóba és… - alsó ajkamba harapok, nem tudom, folytassam-e– Szóval… azt hittem, hogy… hogy rejtegetsz valamit, így… így kihúztam a felsõ fiókot és…
- És? – kérdi, és mintha megkönnyebbülést látnék az arcán.  – Mit találtál, ami miatt olyan nagyon fel vagy zaklatva?
 - Egy fél tábla mogyorós csokit – vallom be csendesen, leszegett fejjel. Itt nem is az a lényeg, hogy mit találtam… hanem hogy kutakodtam, de egyszerûen nem bírtam ki. tudni akartam, hogy igazak-e a feltevéseim, hogy veszélyes lehet-e rám nézve… bár nem láttam volna semmit.

Egy örökkévalóságig tartó pillanatig csak néz meredten, majd elneveti magát. Döbbenten nézek rá, nem tudom hová tenni a nevetését. Egyfelõl megkönnyebbülök, másrészrõl viszont rosszul esik, hogy kinevet. Én tényleg megijedtem, attól féltem, hogy mérgében kiabálni, vagy akár bántani fog…meg is érdemeltem volna.
Egy kis idõ múlva végül abbahagyja a nevetést és szemeit törölgetbe fordul ismét felém
- És emiatt voltál úgy kiakadva? – kérdi mosolyogva. – Ha megetted volna, akkor sem csináltam volna nagy ügyet belõle. Bár – érzetem, hogy ez lesz. Hangja elkomolyodik, úgy folytatja- nem szép dolog turkálni valaki holmijai között az engedélye nélkül. Legközelebb azért kérdezd meg, hogy szabad-e, rendben?
 - Rendben – szipogom – Tényleg… nem haragszol?
- Nem, egy cseppet sem – rázza a fejét mosolyogva. – Nagyobb gondban lennék, ha megtaláltad volna a szekrényemben a véres baltámat és az ásót – mondja olyan könnyedén, mintha csak egy pár zokniról lenne szó. Véres balta? Ásó??– Nyugi, csak vicceltem, nem vagyok a baltás gyilkos típus.- nevet fel könnyedén
- Ó, akkor jó – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Nem is értem mért hittem, hogy nem csak viccelni akar– Tudom, hogy sosem bántanál. Ugye? – kérdem halkan
-  Persze, hogy nem – mondja komolyan, majd elmosolyodik. – És most, hogy ilyen szépen mindent megbeszéltünk, mi lenne, lassan nekifognánk vacsorát készíteni? Vagy rendelhetünk pizzát, mint az amerikai filmekben.
-  A pizza jól hangzik – mosolyodok el végül én is. Örülök, hogy nem haragudott meg rám nagyon
- És közben megnézhetnénk valami filmet. Vagy egy pár, ami nem véres, nem durva, nincs benne káromkodás sem. És nem romantikus marhaság, mert azoktól kiborulok.

A futár hamar megjön, és a pizza is finom. Nem emlékszem, hogy valaha ettem-e ilyet, de finom, és a film is jó, annak ellenére, hogy nem sokat értek belõle. Bár vér nincs benne, elég sokat verekednek a szereplõk… Hukaru-sanhoz simulva nézem, ám õ mintha máshol járna.
A filmnek már vége, de õ még mindig csak néz maga elé meredten
- Min gondolkozol? – kérdem félénken, mire megrázza a fejét és felém fordul.

-  Csak azon, hogy el kéne mennem angol nyelvtanfolyamra. Ha feljebb akarok kerülni a ranglétrán a munkahelyemen, nem ártana, ha legalább angolul megértetném magam.
- Tényleg, mit dolgozol? Kíváncsi vagyok rá, mert még nem mondtad.
- Ez… kicsit bonyolult – gondolkodik el hirtelen. – De lényegében a munkám az, hogy segítsek azoknak az embereknek, akik bajban vannak. Jobban nem tudom elmagyarázni.

Hogy segítsen másoknak…
Mi lehet õ? Talán egy testõr, egy orvos? Esetleg egy rendõr… az megmagyarázná a bilincset, de nem láttam se fegyvert, se jelvényt….
Elfog a félelem, vajon ha így van, mért nem mondta meg nekem? Nem bízik bennem, vagy azt hiszi én nem bízom? Talán igaza van, talán csak meg kell szoknom, hogy nem kell már rettegnem…. akárhogy is, õ az én angyalom.

- Elfáradtam… azt hiszem megyek fürdeni, persze csak ha szabad- pillantok rá, mire mosolyogva bólint. Egy apró mosollyal a szám szélén indulok el a fürdõszoba felé.
Kell egy kis idõ, hogy gondolkodni tudjak, hogy kitisztuljon az elmém. Odabent leveszem a ruhákat és megállok a tükör elõtt. Az egész testem tele van kötésekkel, hegekkel és lassan múló zúzódásokkal. Vajon mit lát, ha rám néz? Nem vagyok sem szép, sem igazán fiút, az alkatom olyan akár egy kisgyereké… mit láthatott bennem az a férfi… és mit lát bennem Hikaru?

Egy kis ideig még ezen tûnõdve méregetem magam, majd bemászom a kádba és harmadig engedem a kádat. Jó érzés a meleg víz, a kellemes illatú tusfürdõ…remélem nem haragszik meg, hogy használok belõle.
Hosszú ideig áztatom magam, talán el is bóbiskolok a vízben, mert Hikaru-san kopogására térek magamhoz
- Ira-kun, minden rendben?- nyílik az ajtó, én pedig felkapom a fejem- ne haragudj, nem akartalak megrémíteni, de nem válaszoltál a kiabálásomra- nem néz rám, aminek örülök is kicsit…az arcom lángvörös és érzem, hogy egyre emelkedik a pulzusom. Sose éreztem még ilyet, olyan ijesztõ…
- Én…jól vagyok…csak elmerengtem kissé…ne haragudj, máris kimászom!- pattanok fel, de megcsúszok a lendülettõl és elvesztem az egyensúlyom, de mielõtt eleshetnék a kád mellé lép és elkap. Hirtelen levegõt venni is elfelejtek, csak rémült tekintetét figyelem, hogy megdermed, majd egy pillanat múlva visszaenged a vízbe
- Nem akartalak megrémíteni, ne haragudj- kapja el végül a tekintetét, majd felegyenesedik- de máskor ne pattanj fel ilyen hirtelen, a fürdõkád veszélyes is lehet, akár meg is sérülhettél volna- mintha halvány pír lepné el az õ arcát is, bár az is lehet, hogy csak a meleg miatt. Elõ vesz egy törölközõt, majd a mosógépre teszi- hagyok itt neked törölközõt…- indul el az ajtó felé
- Várj még- térdelek fel- maradj itt… kérlek- hajtom le a fejem zavaromban. Felém fordul, majd zavarodott mosollyal az arcán rá bólint és leül a kád mellé. Percekig ülünk így, csendben, mire végre megszólalok- köszönöm, hogy itt vagy velem… hogy itt lehetek és nem dobtál még ki- karolom át a térdeimet. –nem is értem, hogy tudod elviselni a jelenlétem…hisz semmire sem vagyok jó, és biztosan fárasztó lehet neked, hogy ennyit kell velem foglalkozni és…
- Ira-kun- fordul felém, szemei egyenesen az enyémbe merednek- nem okozol gondot, és különben sem foglak kidobni. Tudom miken mentél és mész keresztül, átéltem én is…
- Biztos, hogy…hogy nem vagyok útban?- kérdem kibuggyanó könnyekkel. Lágyan simít végig az arcomon, majd letörli a könnyeket. Megdermedek egy pillanatra, nem tudom, mit kelleme mondanom. Hirtelen olyan ostobának érzem magam, tehetetlennek és elveszettnek. Fontos nekem, hisz megmentett, értelmet adott az életemben…elérte hogy érezzek…bár hogy pontosan mit, azt nem tudom.
- Azt hiszem, ideje kimásznom… kezd kihûlni a víz- szedem össze magam, majd miután felkel és arrébb állva hátat fordít kimászom és magam köré csavarom a törölközõt. Gyorsan megtörölközök, majd elindulok kifelé. A hálószobában gyorsan felöltözök, és míg õ is letusol kicsit összébb pakolom a dolgaimat.
Mire végez én már az ágyban fekszem, fárasztó volt ez a nap, kimerültem és azt hiszem semmi nem tenne boldogabbá, mint mellette, a karjaiban aludni. Hamarosan õ is megérkezik, majd mellém ül
- jobban vagy kicsit?- kérdi mosolyogva, én pedig bólintok. Lefekszik és magához ölel, én pedig boldogan vackolom magam a karjaiba. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Az, hogy hálás vagyok, nem írná le jól, hogy mit érzek, hogy mennyire boldoggá tesz akár csak egyetlen mosolyával. Csendben nézem, ahogy elalszik, ahogy légzése lassan egyenletessé válik
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem – suttogom, miközben feljebb csúszva apró puszit nyomok az arcára. Mikor lett nekem ennyire fontos?

- Én... szóval… - dadogja halkan. - Majd ha úgy akarod, elmondod, Hikaru-san – hajtja le a fejét, pedig nem csinált semmi rosszat. - Nincs jogom ahhoz, hogy kérdõre vonjalak, vagy, hogy faggatózzak… és… nem akarok fájdalmat okozni… túlságosan fontos vagy nekem.

 Alig hallhatóan suttog, de én így is hallom, és jólesik, amit mond. Közelebb kúszik hozzám, majd két ölelõ kart érzek a nyakam körül. Ira-kun nem fél tõlem, nem úgy, ahogy más tenné az õ helyében. Nem rohan el a közelembõl, nem hagy magamra. Talán azért, mert neki is hasonlóan borzalmas élete volt, mint nekem. Valamilyen furcsa, kifacsart módon még tetszik is ez az egész. Tudom, hogy nem normális, de a vállára teszem a kezem, és magamhoz húzom. Szükségem van rá, pedig nem helyes, amit teszek, mert csak kihasználom. Neki egy stabil valakire lenne szüksége, nem egy másik idegroncsra, aki belé kapaszkodik.
- Ne haragudj… nem akartalak így megrémíteni – suttogom lágyan, hogy megnyugtassam.
- Hikaru-san – suttogja elhúzódva tõlem. - Próbáljunk meg pihenni… ránk fér – mondja mosolyt erõltetve az arcára. Még én is tudom, hogy mûmosoly, hiszen én is mindig ezt használom, ha valakivel kedves akarok lenni. Csak bólintok, majd visszafekszünk, de ezúttal távolabb húzódom tõle. Nem vagyok még kész rá, hogy elfogadjam. És ezt õ is tudja.

~*~

Reggel nyúzottan, kialvatlanul ébredek, de mire magamhoz térek, Ira-kun már nincs az ágyban. Az elsõ gondolatom az, hogy lelépett még hajnalban, ám amikor a konyha felé indulok, a reggeli készülõdés hangjait hallom. Valahogy örülök, hogy nem lépett le, hanem ott sürgölõdik a konyhában.
- Jó reggelt, Ira-kun – szólalok meg, mikor belépek a kis helyiségbe.
- Neked is… Hikaru-san – fordul felém, majd el is kapja a tekintetét. - Hamarosan kész a reggeli… remélem nem bánod… - pillant rám, mire a fejem rázom, és az asztalhoz ülök. Hamarosan rántotta, zöldség és pirítós kerül elém, meg persze tea. Kávét sem bánnék igazából, de majd veszek útközben.
- Ha ezek után is reggelivel vársz, megtartalak magamnak – mosolyodom el. Ha fõzni tud, akkor nem reménytelen eset.
- Örülök, hogy a kedvedre tehetek vele... Hikaru-san.

Velem szemben foglal helyet, mintha félne tõlem. Felvonom a szemöldököm, de nem szólok egy szót sem. Úgy tûnik, õ is távolságot akar tartani tõlem, ami nem csoda. Az éjjel történtek után természetes, hogy tart tõlem. A reggeli csendben telik, talán kissé fagyos hangulatban, és azt hiszem, ez Ira-kunnak is feltûnik. Hamarosan úgyis ideje indulnom, ha még ma vissza akarok érni. Ira-kunék egykori otthona nem a közelben van, hanem sajnos Tokió másik végén, és ki tudja, mennyi idõt kell eltöltenem ott, mire nyomra bukkanok. Attól függ, hogy a szomszédok mennyire barátságosak.

- Ira-kun – szólalok meg, mikor már reggeli után pakolni kezd. A vállára teszem a kezem, hogy rám figyeljen. - Ma be kell mennem a városba elintézni pár dolgot… mondanám, hogy gyere velem, de szerintem túl megterhelõ lenne a számodra. Ugye nem haragszol?
- Nem, dehogy – mosolyodik el halványan, amitõl nagy kõ esik le a szívemrõl -, úgyis csak hátráltatnálak… és addig legalább befejezem a könyvet.
- Nagyszerû – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Örülök, hogy nem akar velem jönni, mert nehezen magyaráztam volna ki, mit keresek a régi otthona környékén. - Nem tart sokáig, ígérem.
Magamhoz veszem a kabátom, a táskám, benne a jelvényemmel és a szolgálati fegyveremmel, cipõt húzok, majd indulni készülök.
- Biztos megleszel egyedül? – pillantok rá aggódva. Nem szeretném, ha követne, bár valószínûleg könnyedén le tudnám rázni.
- Ne aggódj miattam, Hikaru-san – mosolyodik el a kezében a könyvvel.

Csak biccentek, majd indulok is. Közben eszembe jut, hogy felhívjam Kazut, hogy délután jöhet a kocsijáért. Szegény, már biztos hiányolja ezt az öreg tragacsot. Na, jó, nem tragacs, de nem is egy nagyon új modell. Viszont legalább még gurul, ez is valami.

~*~

Nagyjából két órába telik, mire végre átérek a reggeli tokiói csúcsforgalmon. Persze, hétköznap van, mindenki munkába és iskolába siet, de ennek ellenére dugó az nem nagyon van. Mire kiérek a zöldövezetbe valahol a város másik végében, már majdnem délelõtt tizenegy van. Kellemes kis környék, tipikus kertváros kertes házakkal, egy parkkal, játszótérrel, egy óvodával és egy általános iskolával. Újabb húsz perc kell, mire elérek a megadott címre, ahol elvileg Ira-kun családjának kéne laknia.

Mikor kiszállok, azonnal szembeötlik, hogy a ház igen elhagyatott. A pázsit túl nagyra nõtt, a függönyök elhúzva és úgy tûnik, régen nem söprögették fel a kis járdát sem, ami a bejárati ajtóhoz vezet. A kertkapun kívül egy tábla áll ”Eladó” felirattal. Nem úgy tûnik, hogy lakna itt valaki. Rosszat sejtek, így úgy döntök, hogy bekopogok a szomszédhoz.

Egy idõsebb asszony nyit ajtót, az a fajta, aki egész életében háziasszonyként tevékenykedett. Egyszerû blúzt, szoknyát, kötényt visel, a lábán fehér papucs.

-       -  Segíthetek valamiben, fiatalember? – kérdi gyanakodva.

-       - Jó napot kívánok! – mondom, majd elõveszem az igazolványom. – Nariyama Hikaru nyomozó vagyok a Metropolitan Rendõrségtõl. Gyilkossági osztály – mutatkozom be, mire az asszony szemei elkerekednek. – Szeretnék feltenni néhány kérdést a szomszédjairól, ha megengedi, asszonyom. Ígérem, nem fog tovább tartani tíz percnél.

-       - Kérem, jöjjön be, nyomozó úr! – int az asszony, majd beterelget a házba.

-      -  Köszönöm, és elnézést kérek a zavarásért! – hajolok meg.

A konyhába vezet, leültet, majd teát hoz és leül velem szemben. Szép ház, igazán otthonos, olyan, amilyet én is mindig szerettem volna, de nekem csak a rideg ”otthon” és a kollégium jutott. Iszom egy kortyot a teából, majd a lényegre térek.

-      -  Ha jól tudom, négy éve történt itt egy gyermekrablás – mondom, mire az asszony bólogatni kezd. – Tsurugi… Ira-kun, azt hiszem így hívták az eltûnt személyt.

-       - Igen, igen – bólogat az asszony. – Borzalmas eset volt, mindenki a fiút kereste. A helyet megszállták a helyszínelõk, a nyomozók, de nem jutottak semmire. Szegény Ira-kun, a szülei teljesen belebetegedtek a dologba. Aztán egy évvel késõbb a rendõrség lezárta az ügyet, mert semmilyen nyomot nem találtak.

-       - Értem – biccentek, miközben mindent gondosan lejegyzetelek. – Tudna nekem mesélni Ira-kunról egy kicsit? Milyen gyerek volt?

-       - Ó, nagyon kedves fiú volt, segítõkész, jó tanuló, jó sportoló. Tudja, futóversenyeket nyert, a szülei nagyon büszkék voltak rá. Rengeteg barátja volt, gyakran töltötték itt az idõt hétvégeken. Aztán egyszerûen eltûnt. Borzalmas eset, én mondom, borzalmas! Szegény anyja nem sokkal késõbb bele is halt a fájdalomba. Állítólag felkötötte magát – meséli a szomszédasszony.

-       - És az édesapja? – kérdem finoman. – Úgy láttam, árulják a házat, így arra következtettem, hogy a szülei esetleg elköltöztek.

-       - Sajnálom, nyomozó úr, de az apja… Sajnos a múlt évben szörnyû baleset érte. Közúti baleset, tudja. Egy teherautó gázolta halálra, amikor éppen a zebrán ment keresztül. A sofõr szívrohamot kapott, és nem tudta irányítani az autót.

-       - Értem – biccentek, és felállok. – Köszönöm szépen a segítségét, asszonyom! Sajnálom, hogy fel kellett tennem ezeket a kérdéseket, de kénytelen voltam. Tudja… - habozok egy kicsit, mit is mondhatnék, majd eszembe jut valami. – Az ügyet újra megnyitották, úgy tûnik új bizonyíték került elõ, de többet nem mondhatok. Tudja, a titoktartás miatt, nehogy valami kiszivárogjon.

-       - Úgy érti, a fiú még életben lehet? – kérdi az asszony döbbenten.

-      -  Minden lehetséges – bólintok, majd az ajtó felé indulok. – Meg tudná mondani, honnan rabolták el Tsurugi-kunt?

-      -  Onnan lentebb – mutat végig az úton. – Mindig a folyóparton jött hazafelé, pedig a szülei már ezerszer mondták neki, hogy nem biztonságos.

-      -  Köszönöm szépen! – hajolok meg. – Viszontlátásra!

Végigsietek arrafelé, amerre az asszony mondta, és hamarosan a folyóparton találom magam. Szép hely, bár valóban nem a legbiztonságosabb. Tele van bokrokkal és fákkal, ahol bárki könnyen elrejtõzhet. Nem lennék meglepve, ha valaki figyelte volna Ira-kunt, ha valaki már elõre kitervelte volna, hogy elrabolja. És az illetõnek ismernie kellett a környéket, vagyis nagy valószínûséggel vagy innen való, vagy sokszor járt már errefelé. Ez az ügy igen különös, talán jó lenne, ha át tudnám nézni Ira-kun aktáját, de azt valószínûleg ki kéne kérnem az archívumból. Hetekbe telne, még akkor is, ha a fõnök engedélyezi. És akkor is kérdõre vonnának, hogy miért akarok egy már halott üggyel foglalkozni. Mindenesetre Ira-kunnak nem szólhatok errõl, nem tudhatja meg, hogy nyomozok az ügyében, hiszen akkor el kéne árulnom, hogy rendõr vagyok. Nem tudom, az milyen következményekkel járna. Készítek pár fényképet a folyópartról, majd úgy döntök, ideje hazaindulnom. Ira-kun már biztosan vár rám. Útközben írok Kazunak, hogy ha gondolja, pár óra múlva jöhet a kocsiért, mire közli, hogy majd reggel. Kedves, de ez van. Biztos a barátnõjével ejtõzik valahol. Mázlista disznó!

~*~

Mikor hazaérek, Ira-kunt a kanapén ülve találom. Valahogy rossz elõérzetem van, de talán csak amiatt amit ma megtudtam.
- Megjöttem! Nem unatkoztál nagyon? – kérdem, miközben felakasztom a kabátom. Elfáradtam. Ira-kun a fejét rázza, nekem pedig kezd nagyon rossz érzésem lenni. Valami nem stimmel. - Valami baj van?

Felkel, majd odacsoszog hozzám és átöli a derekam, fejét az ingembe fúrja. Oké, itt valami történt.
- Ne haragudj... én csak… azt hittem…- szipogja halkan, a könnyei pedig potyogni kezdenek.

-       - Lemaradtam valamirõl? – kérdem, miközben tétován átölelem. – Mi történt, Ira-kun? Miért sírsz?

-       - Én… én csak… csak… - hebegi halkan sírva. – Én… nem akartam…

-       -  Na, jó, ebbõl egy árva kukkot sem értek – csóválom a fejem. – Mit nem akartál, meg mit hittél? Elõbb nyugodj meg, igyál egy pohár vizet és ülj le! – mondom, miközben eltolom magamtól és elõvéve egy zsebkendõt, megtörlöm a szemét. – Mert így nem tudom, mi bajod is van.

Bólint egyet, majd a kanapéhoz vezetem és hozok neki egy pohár vizet. Mohón issza meg, és látom, hogy próbál megnyugodni, de az arca halott sápadt, mintha valami olyat tett volna, ami nekem nem fog tetszeni. Türelmesen várok, míg végre kiböki, amit mondani akar, ami be is következik.

-       - Én… sajnálom, de… de amikor elmentél én… én… bementem a hálóba és… - beharapja az alsó ajkát, majd folytatja. – Szóval… azt hittem, hogy… hogy rejtegetsz valamit, így… így kihúztam a felsõ fiókot és…

-       - És? – kérdem, miközben belül megkönnyebbülök. A felsõ fiókot húzta ki, nem az alsóval próbálkozott, hála égnek. – Mit találtál, ami miatt olyan nagyon fel vagy zaklatva?

-       - Egy fél tábla mogyorós csokit – vallja be szégyenkezve, és lehajtja a fejét.

Nem bírom megállni, és elnevetem magam, de még a könnyem is kicsordul. Ira-kun döbbenten, ugyanakkor kissé neheztelõen néz rám. Mintha megbántottam volna, és talán így is van. D egyszerûen ez elég abszurd helyzet. Végül nagy nehezen sikerül abbahagynom a nevetést, megtörlöm a szemem és Ira-kun felé fordulok.

-       - És emiatt voltál úgy kiakadva? – kérdem mosolyogva. – Ha megetted volna, akkor sem csináltam volna nagy ügyet belõle. Bár – komolyodom el -, nem szép dolog turkálni valaki holmijai között az engedélye nélkül. Legközelebb azért kérdezd meg, hogy szabad-e, rendben?

-       - Rendben – bólint egy aprót. – Tényleg… nem haragszol?

-      -  Nem, egy cseppet sem – rázom a fejem. – Nagyobb gondban lennék, ha megtaláltad volna a szekrényemben a véres baltámat és az ásót – vigyorgok, mire Ira-kun szemei elkerekednek. – Nyugi, csak vicceltem, nem vagyok a baltás gyilkos típus.

-       - Ó, akkor jó – mondja Ira-kun, és szinte látom, hogy mázsás kövek gördülnek le róla. – Tudom, hogy sosem bántanál. Ugye? – kérdi óvatosan rám pislogva.

-      -  Persze, hogy nem – mondom komolyan, majd elmosolyodom. – És most, hogy ilyen szépen mindent megbeszéltünk, mi lenne, lassan nekifognánk vacsorát készíteni? Vagy rendelhetünk pizzát, mint az amerikai filmekben.

-      -  A pizza jól hangzik – mosolyodik el Ira-kun is.

-       - És közben megnézhetnénk valami filmet – ajánlom fel. – Vagy egy pár, ami nem véres, nem durva, nincs benne káromkodás sem. És nem romantikus marhaság, mert azoktól kiborulok.

Végül Hawaii pizzát rendelünk, vacsora közben pedig egy Bud Spencer-Terence Hill klasszikust nézünk. Igaz, hogy ebben van verekedés, de a végén mindenki feláll és senki sem hal meg. Sõt, csúnyán sem beszélnek benne. A ”Nincs kettõ négy nélkül”-t nézzük, és még Ira-kun is jól szórakozik rajta. Hála égnek, az angol szinkronhoz van japán felirat, mert az én angoltudásom elég gyér. Talán rá kéne startolnom az angolra, ha feljebb akarok kerülni a ranglistán. Az Elsõ Osztályon dolgozók mindegyike kiválóan beszéli az angolt, ha be akarok oda kerülni, nekem sem ártana tanfolyamra járni.

-       - Min gondolkozol? – hallom meg hirtelen Ira-kun hangját. A pizza elfogyott, a filmnek is vége, így kikapcsolom a DVD-lejátszót.

-      -  Csak azon, hogy el kéne mennem angol nyelvtanfolyamra – mondom felé fordulva. – Ha feljebb akarok kerülni a ranglétrán a munkahelyemen, nem ártana, ha legalább angolul megértetném magam.

-       - Tényleg, mit dolgozol? Kíváncsi vagyok rá, mert még nem mondtad.

-       - Ez… kicsit bonyolult – mondom elgondolkodva. – De lényegében a munkám az, hogy segítsek azoknak az embereknek, akik bajban vannak. Jobban nem tudom elmagyarázni.

Ira-kun elgondolkodva néz rám, nem tudom, elhitte-e, amit mondtam. De nem mondhatom meg neki, hogy rendõr vagyok, ráadásul gyilkossági nyomozó. Még nincs itt az ideje. Ahogy annak sem, hogy megtudja, mi történt a szüleivel. Csak felzaklatnám vele, azt pedig nem akarom.

- Ha haragudnék, megmondanám, hidd el! – mondja meleg mosollyal az arcán – Na, gyere ide! – leteszi maga mellé a könyvet és szét tárja a karjait- Nem harapok, ne félj!
Bátortalanul csúszok közelebb, egészen addig, míg karjait körülöttem összezárva magához ölel. Szorosan simulok a testéhez, õ pedig lágyan ringatózni kezd. Az arcomba szökik az összes vér, ahogy gyengéden simogatni kezd és ahogy a fülembe suttog… vajon komolyan gondolja mindezt?
A mellkasomhoz szorítom a karjaimat, nehogy a szívverésem elárulja neki mennyire zavarban vagyok…
Mért mond ilyeneket? És mért hoz zavarba már azzal is, hogy hozzám ér?
Végig borzong a hátam, ahogy forró lehelete végig simít a gerincem mentén… bár sose hagyná abba…

Nem tudom mikor alszom el, de mikor felébredek már Hikaru-san is alszik. A derekamnál karol át, biztosan tart, de mégis gyengéd az érintése. Akaratlanul is elpirulok.. megint.
Vajon mirõl álmodhat? Vagy inkább kirõl?..Biztosan Tomohiroról.
Közelebb csúszok hozzá, annyira hogy szinte csak centik választanak el tõle, olyan közel hajolok hozzá.
- Hikaru-san…mégis mért érzem magam ilyen furcsán a közeledben?- suttogom alig hallhatóan. Nem ébred fel rá, csak nyöszörög valamit álmában. Közelebb hajolok hozzá, úgy hallgatom a szuszogását, szemeim közben végig pásztázzák az arcát.
Hirtelen megváltozik a légzésének üteme, eltorzulnak a vonásai és elengedve a derekamat a hátára fordul.
Mi baja lehet? Megint rémálom?!
Elengedem õt és felülök, nem tudom mit tehetnék hogy lenyugtassam

- Tomo-kun! – pattannak ki hirtelen a szemei, én pedig ijedtemben hátra ugrok. Felül és levegõ után kapkod, az egész teste reszket
- Hikaru-san? – suttogom halkan a nevét, majd ujjaimat az övé közé fonom. Felém fordul, de úgy tekint rám, mintha nem is ismerne meg – Minden rendben van?
Mély levegõt vesz, próbál lenyugodni…a markába temeti az arcát, én pedig átölelem õt... nem tudom mit tehetnék érte, hiszen szenved… én pedig olyan tehetetlennek érzem magam
- Engedj el, Ira-kun! – suttogja halkan, én pedig nem ellenkezek– Ne haragudj, de most… szükségem van a nyugtatóimra.
- Megértem – bólint. – Hozok egy pohár vizet.- pattanok fel mellõle és sebes léptekkel indulok el a konyha felé. felkapom a kezem ügyébe kerülõ elsõ poharat, teletöltöm hideg vízzel és már indulok is vissza. Mire vissza érek Hikaru-san már elõ kotorta a bogyóit.
Felé nyújtom a poharat hogy be tudja venni a gyógyszerét. Nem mondok semmit, nyilván az álom zaklatta fel… biztosan szörnyû lehetett. Mikor végez kiveszem a kezébõl a poharat és leteszem az asztalra, majd mellé ülök, kis távolságot hagyva kettõnk közt.
Nem telik bele sok idõbe, hogy lenyugodjon. Remélem jobban érzi magát…nem akarom, hogy szenvedjen vagy hogy fájjon neki. Pontosan tudom milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni,,oh, hogy ne tudnám. A világ legszörnyûbb érzése.

- Nem akarod tudni? – kérdi lassan felém fordulva. A hangja nyugodt, talán túlságosan is, hála a nyugtatóknak
- Én... szóval… -dadogom- majd ha úgy akarod, elmondod, Hikaru-san- hajtom le a fejem- nincs jogom ahhoz, hogy kérdõre vonjalak, vagy hogy faggatózzak… és… nem akarok fájdalmat okozni… túlságosan fontos vagy nekem- a végét már alig hallhatóan suttogom, és érzem, hogy az arcomba szökik a vér. Közelebb csúszok hozzá és átkarolom a nyakát. Nem tudom, csak azért bátorodtam fel ennyire mert olyan mint én, vagy amiatt amit érzek, legyen az bármi is, de jelenleg az sem érdekel ha ellõk magától. Mellette akarok lenni.
A vállamra teszi a kezeit. Lélekben már készülök arra, hogy eltol, de ehejett csak átkarol és magához ölel
- Ne haragudj… nem akartalak így megrémíteni- suttogja. Nem hiszem hogy tudnék rá haragudni… megrémültem, de képtelen lennék õt meggyûlölni… ahhoz túlságosan is szeretem õt…

Hirtelen megdermedek, ahogy tudatosul bennem.
Szeretem õt… még a gondolatától is elfog a pánik. Sosem hittem volna, hogy képes leszek szeretni valakit azok után… vagy hogy bármiféle érzésre képes leszek.
Vajon ez az a bizonyos érzés? Ilyen ha valakit igazán szeretünk?
- Hikaru-san- suttogom és elhúzódok tõle- próbáljunk meg pihenni… ránk fér- erõltetek valami halvány mosolyfélét az arcomra, hogy ne lássa mennyire zavarban vagyok. Nem szól semmit, csak bólint és vissza fekszik a párnák közé, én pedig mellé, de ezúttal egy kicsit távolabb.

Reggel nyúzottan ébredünk mindketten.
Mire felébred én már kint serénykedek a konyhában, gondoltam egy finom reggeli jól fog neki esni
- Jó reggelt, Ira-kun- hallom meg a hangját
- Neked is…Hikaru-san- kapom el pár pillanat után a tekintetem- hamarosan kész a reggeli… remélem nem bánod…-pillantok rá, mire õ csak a fejét rázza. Helyet foglal az asztalnál, én pedig kiszedem neki a rántotta felét és pár szelet pirítóst. a zöldségek felvágva az asztal közepére téve várják
- Ha ezek után is reggelivel vársz, megtartalak magamnak- mosolyodik el. Nem tudom, hogy csak a hangulatot akarja javítani, vagy komolyan is gondolja… de azt hiszem nem bánnám
- Örülök, hogy a kedvedre tehetek vele... Hikaru-san- helyet foglalok az asztal másik végében, ami fel is tûnik neki. Felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit… bármire is gondol, kétlem hogy megfordulna a fejében, hogy én…
Újra elvörösödik a fejem… inkább nem is gondolok rá.

A reggeli csendben telik, a hangulat fagyos, de az is lehet hogy csak én érzem így.
- Ira-kun- teszi a vállamra a kezét, mikor pakolni kezdek- ma be kell mennem a városba elintézni pár dolgot… mondanám, hogy gyere velem, de szerintem túl megterhelõ lenne a számodra. Ugye nem haragszol?
- Nem, dehogy- mosolyodok el halványan- úgyis csak hátráltatnálak… és addig legalább befejezem a könyvet- jólesik a figyelmessége, biztosan észre vette tegnap hogy nem szívesen mentem volna ki
- Nagyszerû- sóhajt fel megkönnyebbülten- nem tart sokáig, ígérem.
Magához veszi a kabátját, táskáját meg zsebre vág valami papírt és az ajtóhoz lép
- Biztos megleszel egyedül?- pillant rám aggódva
- Ne aggódj miattam, Hikaru-san- mosolyodok el, kezemben a könyvvel.
Alig hogy becsukódik mögötte az ajtó felpattanok. Ki kell derítenem, hogy mit láttam tegnap este a kezében.
egyenesen a hálószobába megyek, ahhoz a fiókhoz amibe tegnap vissza csúsztatta a bilincset… vagy legyen az bármi is… de egy ilyen rendes ember kezébe, mint õ, minek egyáltalán bilincs? Talán valami szex játék, elvégre neki is lehetnek vágyai… vajon rólam fantáziálgat így?
Eszembe jut mindaz, amit az a férfi velem tett…bele sajdul a testem… de tudnom kell!
Megállok a szekrény elõtt és csak nézem meredten. Nem lenne szabad… nem véletlenül tartja elrejtve…
Hezitálok még pár percig, majd megragadom a fogantyúját és egy lendülettel teljesen kihúzom. Nincs benne más, csak ruhák és egy fél tábla csoki. Ezüstös papírja megcsillan, ezzel megkönnyebbülést hozva a lelkemre. Ennyi az egész? Egy tábla mogyorós csoki? Ezt rejtegette ennyire…
Hirtelen elszomorodok és elönt a bûntudat. Csak egy tábla csoki, én pedig kételkedtem benne... szörnyû alak vagyok.
Elszégyellem magam és vissza tolom a fiókot, majd kimegyek a nappaliba. Lekuporodok a kanapé végébe és a térdeimre hajtom a fejem…nem érdemlem meg a szeretetét…

Mikor haza jön még mindig a kanapén ülök.
- Megjöttem! Nem unatkoztál nagyon?- kérdi miközben felakasztja a kabátját. Csak a fejem rázom majd rá pillantok. Fura arckifejezés ül ki az arcára, mint aki keres valamit, de nem találja és most csalódott. - valami baj van?
Felkelek és oda csoszogva hozzá átölelem a derekát, fejem az ingébe fúrom
- Ne haragudj... én csak…azt hittem…- szipogom. Már megint potyognak a könnyeim, amivel össze mocskolok megint mindent…az is lehet, hogy nem kellene itt maradnom vele.

- Készen van. Persze csak ha így ízlik. Nem tudtam, hogy te akarod e csinálni, így befejeztem én... – mártja bele a kanalat a szószba, hogy megkóstolhassam.

- Finom lett, nem is tudtam, hogy ilyen jó szakács vagy! – jegyzem meg mosolyogva, mire elpirul. Olyan édes így, és a szósz tényleg finom.

A tészta hamar megfõ, szedek mindkettõnknek, teszek rá mártást, húsgombócot és reszelek rá sajtot is. Elvégre ilyen az igazi spagetti, Tomohiro is mindig így készítette nekem. Bár sosem mondta el, hogy hol tanult fõzni. Ez az õ titka maradt. 

- Finom lett – mondja Ira-kun egy halvány mosoly kíséretében. Olyan jól áll neki a mosoly, örülök, hogy erre is képes. Én nem voltam. Tomohironak kellett rá megtanítania, hogy kell mosolyogni. - Mit szólnál... szóval... ha a vacsorát én készíteném el? Olyan sok mindent tettél értem, szeretném valamivel meghálálni. – Nem néz rám, csak a szeme sarkából pislant rám egy pillanatra.
- Ha szeretnéd, rendben – válaszolom egyszerûen. - De ne érezd azt, hogy kényszerbõl teszed, vagy hogy hálálkodnod kell. Bárki más megtette volna...
- Ez nem igaz. Úgy értem... rengeteg ember elõtt mentem el, mielõtt megtaláltál. Egyik sem segített, de még csak rám se néztek. Te voltál az egyetlen, aki észrevett és segített. Köszönöm – suttogja újra elpirulva.

Ebéd után magára hagyom Ira-kunt, még utána kell néznem pár adatnak, így bezárkózom a hálóba. Nem akarom, hogy rájöjjön, hogy nyomozó vagyok és utána nyomozok. Muszáj még megkeresnem pár dolgot az adatbázisban, és pontosan utánanézni a címnek. Sok mindent találok az emberrablásról, a nyomozásról, hiszen egy évig kutattak Ira-kun után. De arról semmit sem találok, hogy mi lett a családjával. Vajon ott élnek még, vagy már elköltöztek? Mindegy, holnap úgyis megtudom, nem igaz? Viszont az egy éves nyomozati anyagot nem könnyû átnézni, sok olvasnivaló, rengeteg helyszíni fénykép, képek a tizennégy éves Ira-kunról, aki most a nappalimban ül és nem tudom, mit csinál. Elõbb-utóbb gyanús lesz neki, hogy ennyit titkolózom, de még nem mondhatok neki semmit. Félek, hogy megijedne, bepánikolna, hiszen mégicsak zsaru vagyok. És tudom, hogy az elrablottaknak mi a véleményük a hozzám hasonló személyekrõl. Személyes tapasztalat. Végül úgy döntök, a többit késõbbre halasztom és kimegyek a nappaliba. Látom, hogy Ira-kun sietve süllyeszt vissza egy könyvet a helyére.

- Minden rendben? – kérdem felvont szemöldökkel, majd a padlón észreveszek egy képet.
- Igen... Minden... Csak azon gondolkodtam mit készítsek neked... – mondja tétován, én pedig lehajolok, és felveszem a képet.

Nem mondok semmit, Ira-kun is biztos látta a képet. Én vagyok rajta Tomohiroval, ahogy boldogan átkaroljuk egymást. A kép néhány hónappal azelõtt készült, hogy brutálisan meggyilkolták. Túl sok emléket idéz fel, szomorúan elmosolyodom, majd visszateszem a képet a helyére. Nem rovom meg Ira-kunt, hiszen õ sem szólt semmit. Biztos nem akart fájdalmat okozni nekem.

~*~

A délután csendben telik, Ira-kun fõz, én pedig újfent dolgozom. Azon gondolkodom, miért is lettem rendõr, így egy hirtelen ötlettõl vezérelve felállok az ágyról és az asztalhoz lépek. Kulcsot veszek elõ, és kinyitom a legfelsõ fiókot. Megpillantom a bilincset, azt, amit elõször használtam. Amelyikkel az elsõ gyilkost letartóztattam. Kiveszem és végigsimítok rajta. Egy nap ez a bilincs kattan majd Tomohiro gyilkosának csuklóján is. Kopogást hallok, majd nyílik az ajtó, én pedig egy pillanat alatt süllyesztem a bilincset a helyére.
- Szóltál? Nem hallottalak, ne haragudj – mondom Ira-kunra nézve, aki megrázza a fejét.
- Kész a vacsora – közli, majd a konyha felé indul.

Csak remélni tudom, hogy nem látott semmit, különben magyarázkodhatok. Mindenesetre kulcsra zárom a fiókot, a kulcsot pedig visszateszem a helyére, egy kis dobozba az egyik felsõ polcon. Még hátra is tolom a mangáim mögé, hogy ne legyen feltûnõ, majd Ira-kun után indulok. Mire kiérek a konyhába, már tálalt is magunknak. Pirított rizst készített zöldségekkel, hozzá szójás csirkét és savanyúságot. Jól néznek ki. Biztos Tomohiro egyik receptje, megismerem. De nem zavar.
- Remélem ízleni fog. – Nem említi, hogy Tomohiro receptje, nem is kell, mert ahogy belekóstolok, érzem.

Nem szólok semmit, a vacsora csendben zajlik le, de azért megjegyzem, hogy finom volt az étel. Ira-kunt mintha bûntudat gyötörné, de nem akarok rákérdezni. Sejtem, mi bántja. De az emlékek elõtörnek, ahogy eszem. Ahogy Tomohiro fõzött, ahogy kiszedte nekem az ételt, ahogy együtt ettünk, közben beszélgettünk… Minden feltörik, és nem tudok ellene tenni semmit.

~*~

- Haragszol rám? – merészkedik be este a hálóba. Az ágyon ülök egy könyvvel a kezemben. Néha jó egy kis kikapcsolódás. - Nem akartam meggyalázni az emlékét... Csak azt hittem örömöt szerezhetek azzal, ha fõzök valamit, és ehhez szükségem volt egy kis segítségre…

- Nem haragszom, gyere... – paskolom meg az ágyat magam mellett. Nincs miért haragudnom rá.

- Biztos? – kérdi tétován, majd mellém huppan. - Azt hittem...

- Elõ tört pár régi emlék. Ez minden – válaszolom, mire mellém kuporodik. Jólesik, hogy itt van, de még nem tudok vele mit kezdeni. Nem akarom õt ellökni, de idõre van szükségem, míg képes leszek valakivel ismét kapcsolatot kiépíteni.
- Biztos nem haragszol? Valamit biztosan tehetek, hogy jobban érezd magad...

- Ha haragudnék, megmondanám, hidd el! – mondom békülékenyen. – Na, gyere ide! – teszem le a könyvet és széttárom a két karom. – Nem harapok, ne félj!

Tétován kúszik közelebb, majd még közelebb, és végül hagyja, hogy megöleljem. Hozzám bújik, én pedig lassan ringatni kezdem, miközben a hátát és a haját simogatva halk szavakat suttogok a fülébe. Olyanokat, mint amilyeneket Tomohiro is mindig súgott a fülembe, hogy nem lesz semmi baj, meg hogy értékes vagyok, gyönyörû vagyok és különleges és sose adjam fel, mert nem csináltam semmi rosszat. Sosem hittem volna, hogy képes leszek arra, amire õ, megnyugtatni valakit, de úgy tûnik, Ira-kunnál használ. Talán azért, mert én is pont olyan összetört porcelánbaba vagyok, mint õ. Tomohiro mondta rám, hogy olyan vagyok, mint egy porcelánbaba, amit valaki többször a földhöz vágott és végül darabjaira tört. Õ megragasztott engem, új életet adott nekem, új értelmet a létezésemnek. De nem tudom, hogy én képes leszek-e ezt ugyanígy elérni Ira-kunnál is. Ira-kun lassan megnyugszik, el is alszik a karjaimban, én pedig óvatosan lefektetem, majd mellé bújok. Régen volt, hogy békében éreztem magam, és õ is, mert az arca nyugodt és békés. Akaratlanul is elmosolyodom a látványra, majd lekapcsolom a kislámpát és elalszom.

~*~

A kollégiumi szobában vagyok, Tomohiro szobájában. De ez nem lehet, tudom, hogy álmodom. Este van, de még ég a lámpa, én pedig az ágyon ülök, várok valamire. Vagy valakire. Hirtelen nyílik az ajtó, és belép õ. A szemeim elkerekednek, ahogy megpillantom Tomohiro arcát, vállig érõ, éjfekete haját, csokoládébarna szemeit, amikkel rám pillant. Elmosolyodik, és felém lép, én azonban nem mozdulok.

-       Mi a baj, Hika-chan? – kérdi nevetve. Mindig így hívott, sosem hívott Hikarunak. Soha, egyszer sem. – Már nem is ugrasz a nyakamba?

-       Te meghaltál, Tomo-kun – mondom ki az igazat. Hangomban nincsenek érzelmek, és ez megrémiszt. – Halottnak kéne lenned, nem igaz?

-       De igen, de egy álomban bármi lehetséges, nem igaz? – ül le mellém, és kezét a vállamra a teszi. Érzem az érintése puhaságát, a kölnije enyhén férfias illatát.

-       De igen – bólintok, és elmosolyodom. – Hiányzol. Már régóta nem álmodtam veled. És most…

-       Azért álmodsz rólam, mert aggaszt valami – bólint. Mindig elõre tudta, mit akarok kérdezni, vagy mondani. Mintha a fejembe látott volna. – Kíváncsi vagy, mi lesz a fiúval, akit befogadtál. Meg akarod találni azt, aki ezt tette vele. De lehet, hogy a válasz nem fog tetszeni, és te ettõl rettegsz. Mert valahol a szíved mélyén tudod, mi történt, tudod, hogy ki követte el.

Nem válaszolok azonnal, csak nézem õt, egyenesen belenézek a szemébe, mire õ átölel, én pedig bújok hozzá. Még az álmomban is milyen valósnak, erõsnek és gyengédnek érzem az érintését. Kapaszkodom belé, érzem, hogy remegek, de õ a hátamra simít, és minden rendben van.

-       Minden rendben lesz, Hika-chan – suttogja. – Bármi történjen is, te sosem válsz majd olyanná, mint õ.

-       És ha mégis? – kérdem aggodalmasan, és elhúzódom tõle. – Mi lesz, ha olyanná válok? Mi lesz, ha egy nap megölök valakit?

-       Te mindig Nariyama Hikaru maradsz, történjen bármi – mondja halkan Tomohiro, miközben megsimítja az arcom. Belesimulok az érintésébe, mint egy kiscica. Ó, hogy hiányzik ez. – Bármi történjen is, az emberek mindig önmaguk maradnak, nem tudják levetkõzni önnön magukat. Most nehéz idõket élsz át, de tudom, hogy képes leszel túlélni, képes leszel megmenteni õt. Csak te vagy rá képes, még akkor is, ha a végén esetleg olyasmivel kell szembenézned, amivel nem akarsz. Mert talán nem lesz választásod, és ezt jól tudod. Szükséged van rá, és neki is rád.

Hirtelen feláll, és az ajtó felé indul. Én pedig csak nézem, nem merek mozdulni, pedig el akarom mondani neki, hogy rá van szükségem. Nem Ira-kunra, nem a bátyámra, hanem rá, még akkor is, ha meghalt.. Csak nézem, ahogy eléri az ajtót, majd kinyitja. Még visszafordul, és szóra nyitja a száját.

-       Ne feledd, Hika-chan… - mondja, és a mondat többi részét nem hallom.

~*~

-       Tomo-kun! – ülök fel az ágyban, mintha rugóra járnék, szemeim kerekre tágulnak, szaporán szedem a levegõt, miközben egész testemben reszketek és verejték csorog végig az arcomon.

-       Hikaru-san? – hallok meg egy hangot magam mellett, majd egy kéz érinti a kezemet. Vagy egy percbe telik, mire realizálom, hogy a lakosomon vagyok, az ágyamban és mellettem Ira-kun ül döbbenten. – Minden rendben van?

Mély levegõt veszek, próbálom lenyugtatni magam. Tomohiro szavai még mindig a fejemben járnak. Hiszen halott, ez csak egy álom volt, akkor pedig nem értem, miért zaklatott fel ennyire. Talán mert tudom, hogy ezeket mondta volna. Talán mert sokkal több mindent észrevett, mint én. Talán mert túl jól ismert. Két kezembe temetem az arcom, miközben érzem, hogy Ira-kun lágyan átölel. Talán érzi, hogy ki vagyok borulva, bár csak a vak nem látná, hogy nem vagyok a legjobb passzban. Gyógyszer kell, különben megõrülök. Nyugtató, altató, vagy valami, mielõtt felre lököm õt, és esetleg bántom.

-       Engedj el, Ira-kun! – kérem halkan, õ pedig meg is teszi. – Ne haragudj – nézek rá - , de most… szükségem van a nyugtatóimra.

-       Megértem – bólint. – Hozok egy pohár vizet.

Mielõtt még szólhatnék, már ugrik is ki az ágyból, és mire megtalálom a gyógyszert, õ már az ágyam mellett áll egy pohár vízzel. Egy szót sem szól, amikor beveszem a nyugtatót, nem vádol, nem tart gyengének. Nem kérdi meg, mit álmodtam, amiért igen hálás vagyok neki. Hosszú idõ óta nem álmodtam vele, és tudom, hogy az álmomnak köze van Ira-kunhoz. Köze van ahhoz, ami történt vele, és amirõl Ira-kunon kívül csak Tomohiro tudott, mint civil. De még Ira-kun sem tud mindent, egyedül Tomohiro ismerte a teljes igazságot arról, ami ott történt. Csak neki mondtam el minden apró, fájdalmas, mocskos és véres részletet. Még a rendõröknek sem. Az orvosoknak sem. Sõt, a doktornõnek sem.

A gyógyszer gyorsan hat, és nagyjából öt perccel késõbb már elég nyugodt vagyok ahhoz, hogy ne akarjak kárt tenni semmiben. Volt már, hogy összetörtem pár poharat, tányért, bezúztam egy tükröt, vagy széttéptem az ágynemût. Nem akarom, hogy ezt Ira-kun is lássa. Nem akarom, hogy lássa azt az arcomat. Akkor gyûlölne, nekem pedig szükségem van a szeretetére, a ragaszkodására. Végül Ira-kun felé fordulok, aki az ágyon ül, és kíváncsian, ugyanakkor feszülten néz engem.

-       Nem akarod tudni? – kérdem nyugodt hangon. Talán túl nyugodt hangon, ami még nekem is feltûnik. Neki biztosan.

Nem mond elõször semmit, csak sóhajt… megint gondot okoztam…
- Gyere, veszünk valami rágcsálnivalót estére – vált témát. Félve pillantok rá – Tudod, néha az édesség jót tesz. Vagy valami. Szereted a pockyt?
-  Nem tudom… - suttogom. nem emlékszem, ettem-e valaha olyat – De… nem haragszol?
 - Miért? Haragudnom kéne? – kérdi, mintha valami teljes sületlenséget kérdeztem volna tõle, majd megfogja a kezem és elindul. Hirtelen köpni nyelni nem tudok, de érzem, ahogy elvörösödök. A Pulzusom az egekben, de ez valahogy más, mint amit eddig éreztem… talán még kellemesnek is lehet nevezni.– Nem csináltál semmi rosszat. Gyere, vásárolunk kicsit, jó? Hátha jobban érzed magad tõle.

Aprót bólintok, már így is egy csomó pénzt elköltött rám, nem akarom hogy miattam bajba kerüljön. Bele kapaszkodok a karjába, hogy véletlenül se veszítsem el, úgy megyünk egy közeli boltig.

Nem is emlékszem mikor jártam utoljára ilyen helyen, csak állok és bámulok a rengeteg élelmiszert. Hikaru-san a kezembe ad egy szatyrot és mintha verseny lenne, olyan gyorsasággal dobálja bele a különbözõ édességeket.

Végül két méretes szatyorral térünk haza, szerencsére vettünk rendes ételnek valót is.
Lepakoljuk a szatyrokat, majd neki állunk az ebéd elkészítésének.. nincs sok feladatom, de örömmel segítek bármiben, amire megkér… így nem érzem magam olyan haszontalannak.
-  Nagyon ügyes vagy – a dícséretétõl egy pillanat alatt kivörösödik a fejem – Sokkal gyorsabban végzünk, ha ketten csináljuk.
-  Én… örülök, hogy… hogy segíthetek neked, Hikaru-san – mondom halkan.
- Nagy segítség vagy, Ira-kun – elõ kerül egy régi könyv is, kézzel írt, talán valami családi hagyaték, de az is lehet, hogy Tomohiro írta.
- Az a recept… - kérdem, de nem kell hogy befejezzem a mondatot. Csak csendben bólint.
- Igen. Néhány receptet leírt, hogy ne felejtse el. Mintha tudta volna, hogy… - nem fejezi be a mondatot, nincs is rá szükség, hogy kimondja.– Mindegy. Inkább fõzzünk, vagy sosem lesz ebéd. Szereted a spagettit?
-  Azt hiszem… Nem emlékszem rá. - sokmindenre nem emlékszem. Nem tudom mennyi ideig voltam bezárva, de mintha évtizedek lettek volna, vagy csak órák… az idõérzékem teljesen tönkre ment.

Hirtelen megcsörren a telefonja. Mintha kísértetet látna, úgy nézi meg ki hívta, majd a következõ pillanatban már csukódik is mögötte a szobaajtó.
Mi történt vajon? Remélem nem valami nagy baj, vagy valaki rossz akaró... Össze szorul a gyomrom, ahogy bele gondolok, de nem mehetek utána hogy megkérdezzem... Nem bízik bennem annyira, hogy elmondja... Meg tudom érteni õt, elvégre már így is sokat tett értem... Én pedig... Csak kolonc vagyok a nyakában...

Mire vissza ér elkészítem a szószt, legalább ennyiben had legyek a hasznára…
- Fontos ügyben hívtak? – kérdem félve. Nem tudom hogy reagál rá, de ennyitõl csak nem haragszik meg nagyon
-  Csak egy munkatársam – mondja könnyedén. – A segítségemet kérte, mivel most szabadságon vagyok, õ viszont nem. Ne haragudj, hogy megijesztettelek - rám mosolyog, mintha csak azt kérdeztem volna, tegyek e még sót a szószba. – Nos, hogy áll a szósz? Mert ideje kifõzni a tésztát, már bugyog a víz.
- Készen van... Persze csak ha így ízlik... Nem tudtam, hogy te akarod e csinálni, így befejeztem én... - bele mártom a fakanalat és felé nyújtom, hogy megkóstolhassa
- Finom lett, nem is tudtam hogy ilyen jó szakács vagy! - jegyzi meg mosolyogva mire egy pillanat alatt fülig elvörösödök... Soha senki nem dicsérte még meg a fõztömet... Vagy bármit amit csináltam...

A tészta hamar megfõ és egy kis reszelt sajttal már ehetjük is a tésztát.

- finom lett - jegyzem meg egy halvány mosoly kíséretében - mit szólnál... Szóval... Ha a vacsorát én készíteném el... Olyan sok mindent tettél értem... Szeretném valamivel meghálálni- nem merek rá nézni, csak éppen a szemem sarkából pillantok rá néha
- Ha szeretnéd, rendben. - azt hittem mérges lesz, de inkább tûnik meglepettnek - de ne érezd azt, hogy kényszerbõl teszed, vagy hogy hálálkodnod kell... Bárki más megtette volna...
- Ez nem igaz... Úgy értem... Rengeteg ember elõtt mentem el, mielõtt megtaláltál... Egyik sem segített, de még csak rám se néztek... Te voltál az egyetlen, aki észre vett és segített... Köszönöm - dadogom újra elpirulva.

Ebéd után van még egy kis dolga, így nem is zavarom õt... Addig van idõm kitalálni mit készítek neki... Talán találok valami receptet...

Ahogy a könyvek közt kutatok a kezembe akad az elõbbi könyv... Tomohiro jegyzetei. Nem lenne szabad... Biztosan mérges lesz ha megtudja, hogy bele olvastam... De talán az ismerõs ízek jobb kedvre derítik...

Keresek egy nyugodt zugot és kinyitom a könyvet... Milyen szép az írása... Remek ember lehetett. Az egyik oldalon találok egy fényképet kettejükrõl. Fülig erõ mosollyal karol Hikaru-san nyakába, és õt sem láttam soha ilyen boldognak... Sosem leszek képes ilyen boldoggá tenni õt...

Hirtelen meghallom a léptei hangját közeledik. Basszus! Ha meglátja nálam nagyon dühös lesz! Gyorsan vissza teszem a polcra és igyekszem úgy tenni, mint aki semmit sem csinált de a szívem a torkomban dobog

- Minden rendben? - kérdi felvont szemöldökkel
- Igen... Minden... Csak azon gondolkodtam mit készítsek neked... - hirtelen lehajol, pont a polc elõtt majd egy fényképpel a kezében egyenesedik ki... Az a kép, ami a könyvben volt!

De szerencsére nem mond semmit, csak leporolja, elmereng pár pillanatig majd szomorkás arccal vissza teszi a helyére.

.oOo.

A délután csendben telik, igyekszem úgy tenni mint aki nem is létezik, míg neki nem állok a fõzésnek. Hagyományos japán ételre gondoltam, de azokból nem ismerek sokat így rögtönöznöm kell... Fõleg hogy nincs túl sok alapanyag...
 A menü pirított rizs ropogós zöldségekkel, szójás csirke és savanyúság... Nem nehéz és nem is idõigényes így hamar megvan.

Bekopogok a szobájába, de nem hallok semmit, így benyitok, éppen akkor süllyeszt el valamit a fiókban... Az ott egy bilincs?
- Szóltál? Nem hallottalak, ne haragudj - csak megrázom a fejem
-Kész a vacsora... - indulok vissza a konyhába... Biztosan csak képzelõdtem...

Nem sokára utánam jön és leül a megterített asztalhoz. Az étel az asztalra van már téve és talán eléggé meghült ahhoz, hogy enni lehessen. Elõször neki szedek, majd magamnak egy keveset
- Remélem ízleni fog... - nem említem hogy az Õ receptje, de szerintem nem is kell. A tekintetébõl ítélve tudja. Nem szól semmit, csak csendben enni kezd, és bár úgy tûnik ízlik neki, mégis rossz érzéssel tölt el. Nem lett volna szabad...

A vacsora csendben telik, és bár utána megjegyezte hogy finom lett, nem szólt többet hozzám...

.oOo.

- Haragszol rám? - merészkedek be a hálószobába. Késõ este van már, az ágyban ül valami könyvvel az ölében - nem akartam meggyalázni az emlékét... Csak azt hittem örömöt szerezhetek azzal ha fõzök valamit, és ehhez szükségem volt egy kis segítségre…

- Nem haragszom, gyere... - paskolja meg maga mellett az ágyat

- Biztos?... - kérdem tétován, majd elindulok felé - Azt hittem...

- Elõ tört pár régi emlék... Ez minden - mellé kuporodok, egészen közel hozzá... Valahogy megnyugtat a közelsége. Ha mellettem van furcsa érzések kavarognak bennem, amikkel nem tudom mit kellene tennem...
- Biztos nem haragszol? Valamit biztosan tehetek hogy jobban érezd magad...

- Ha… ha szeretnél, felõlem mehetünk… - teszi le a könyvet, majd elindul a háló felé, hogy felöltözzön.

Én magam is felkapok egy másik nadrágot, pólót, pulcsit, cipõt. Ira-kun hamarosan megjelenik, lehajtott fejjel, mint aki még azért is elnézést kér, hogy a világon van. Jól ismerem ezt a reakciót, én is így viselkedtem nagyon sokáig, miután megmentettek. Mindenkitõl féltem, csak nii-chantól nem. Tudtam, hogy õ nem bánt. Aztán Tomohiro volt, aki véglegesen kihúzott a csigaházamból, így tisztában vagyok vele, hogy Ira-kun min megy keresztül. Segítenem kell neki, nem hagyhatom a sorsára, ha már egyszer befogadtam.
- Mehetünk… ha akarod… - áll meg elõttem.
- Ajjaj… - kapok a fejemhez, mire riadtan néz rám. - Meg is feledkeztem egy apró, de lényeges dologról… ruhát hoztam neked, de cipõt nem, mert nem tudom a méretedet…
- Nem fontos… hozzá szoktam a hideghez – mentegetõzik.
- Nyáron még rendben lenne, de tél van, hideg és a jég is pillanatok alatt szétvágja a talpadat. – Felkelek a kanapéról, ahol addig ültem, és a szekrényben kezdek kotorászni. Végül megtalálom egy régebbi cipõmet. Nincs semmi baja, csak picit viseltes. - Tessék, próbáld fel ezt – nyújtom felé. - Nem valószínû, hogy a te méreted, de ez a legkisebb, neked pedig elég apró lábaid vannak. Addig jó lesz, amíg elmegyünk és veszünk neked egyet a te méretedben. – Kezébe adok egy pár zoknit is és leültetem a kanapéra. - Na, milyen? Tudnál benne járni? – kérdem bizonytalanul, mikor felveszi.
- Igen… jó lesz. – Feláll, majd járkálni kezd benne.

Úgy tûnik, minden rendben, így bólintok, kabátot adok rá, aztán magamhoz veszem a kulcsot és elindulunk. Jön mögöttem, mint egy halálra rémült kiskutya, amit elõször visznek sétálni. A szívem szakad meg érte, de ha folyton kimutatom, mennyire sajnálom, azzal nem segítek rajta. Talán negyed órája sétálunk, amikor látom, hogy Ira-kun erõsen sántít. Tudtam én, hogy nem jó a cipõ, de miért nem szólt? Félt, hogy haragudni fogok?
- Ira-kun… minden oké? – állok meg felé fordulva.
- Igen… jól vagyok – lép felém, és felszisszen.
- Látom… - sóhajtok fel tehetetlenül. - Ott egy pad, odáig el tudsz menni? – kérdem, mire csak bólint, majd elsántikálunk a közeli padig. Mikor leül, leveszem róla a cipõt, de a zoknit is átvérezte.
- Nem olyan vészes… bírom még – mentegetõzik, de ezzel most nem megy nálam semmire. Nem hagyhatom ilyen állapotban.
- Ne butáskodj, így nem jöhetsz. – Óvatosan visszaadom rá a cipõt, majd felállok, és a karomba kapom. Ira-kun riadtan sikkant fel. - Karold át a nyakam és kapaszkodj! – szólok rá, õ pedig szótlanul teszi, amit mondok. Hozzám is bújik, mint egy félõs nyuszi, én pedig egyáltalán nem bánom.

Nem kell sokáig mennem vele, mert tudom hol a legközelebbi bolt. Nem túl drága, és jó cipõk vannak benne. Mikor beérünk, leteszem Ira-kunt egy székre, én elindulok megkeresni az eladót. Persze nem akarom õt magára hagyni, de addig legalább elnézelõdik. Hamar találok is egy fiatal eladólányt, aki örömmel segít nekem. Mikor visszaérek, Ira-kunt elég aggodalmas állapotban találom.
- Itt vagyok – mondom, mire Ira-kun arcán megkönnyebbült mosoly suhan át.
- Hányas a méreted? - kérdi mosolyogva az eladólány.
- Nem tudjuk – válaszolom õszintén. - Ahonnét õ jött másként mérik a méreteket, így sajnos egyikünk sem tudja mi az itteni beosztás
- Értem – ingatja a fejét, majd levesszük Ira-kun cipõit, õ pedig megméri. - Uhh… elég csúnya – pillantja meg a sebet.
- Igen. Ezért szeretnénk venni egy másik cipõt – bólogatok a tarkómat vakarva. Elég kínos a dolog, de szemmel láthatóan a lányt nem zavarja. Vagy csak jó eladó lévén nem mutatja ki.
- Értem. Hozok egy ragtapaszt, addig válogassanak bátran a cipõk között - mondja mosolyogva, majd elsiet.
- Hát akkor, gyere, keressünk valami kényelmesebbet – javaslom, és Ira-kun már megy is keresgélni.

Én is nézegetem a cipõket. Egyik jobb, mint a másik. Lehet, tavaszra veszek én is magamnak egyet. A mostani már kezd tönkremenni, de még jó.
- Ez jó lesz… - hallom Ira-kun hangját, majd felém nyújt egy pár cipõt, hogy megnézhessem.
- Egész jól néz ki. Próbáld fel, de ezúttal csak akkor mondd, hogy jó, ha tényleg nem fáj benne a lábad – nyújtom vissza mosolyogva.
- Tessék! – szólal meg az eladólány, aki közben visszatér és Ira-kunnak adja a ragtapaszt. Felragasztja, majd felveszi a cipõt.
- Na? Milyen? – kérdem.
- Jó lesz… - hangzik a halk válasz.

Hamar végzünk, úgy tûnik, tényleg jó a cipõ mérete. Fizetek, majd elindulunk hazafelé.
- Ne haragudj… megint gondot okoztam – suttogja Ira-kun lehajtott fejjel, mire megállok, és ránézek.

Õ csak kapkodja ide-oda a tekintetét, de nem mer rám nézni. Rettentõen fél, pedig semmi gondot nem okozott nekem. Az a cipõ úgyis régi volt, és úgy tûnik, nekem kisebb lábam van, mint neki. Sóhajtok egyet, mire összehúzza magát. Valahogy meg kell nyugtatnom.

-       - Gyere, veszünk valami rágcsálnivalót estére – mondom, mire félve rám pislog. – Tudod, néha az édesség jót tesz. Vagy valami. Szereted a pockyt? – kérdem, hogy tereljem a témát.

-      -  Nem tudom… - suttogja bizonytalanul. – De… nem haragszol?

-       - Miért? Haragudnom kéne? – kérdem értetlenül, majd kézen fogom, és nem érdekel, ki bámul meg. A keze megremeg a kezemben, de nem húzza el. – Nem csináltál semmi rosszat. Gyere, vásárolunk kicsit, jó? Hátha jobban érzed magad tõle.

Csak bizonytalanul bólint, és elindulunk a legközelebbi szupermarket felé. Nem engedi el a kezem, sõt, mintha még belém is kapaszkodna biztosíték gyanánt. Hála égnek, kevesen járnak az utcán, így nem néznek meg minket. A többség nem veszi jó néven, ha két fiú kézen fogva sétál, nem is értem, miért. A lányokra bezzeg nem szólnak rá. Furák az emberek.

~*~

Végül két tele szatyorral érünk haza. Az egyikben mindenfajta édesség és rágcsálnivaló van, a másikban az ebédhez és a vacsorához szükséges dolgok. Kicsit tudok fõzni, Ichirou néhány receptet megtanított nekem, és van pár, ami fel is van írva. Mégsem ehetek folyton mikrózható készkaját, az nem egészséges. Még van elég idõnk ebédig, hogy fõzzek egy kis spagettit, vacsorára pedig úgy terveztem, hogy curryt csinálok. Az úgyis régen volt már, és Tomohiro annak idején megtanított egy receptre. Bár tudom, hogy olyan jó nem lesz, mint az övé volt. Õ igazi konyhatündér volt, ellentétben velem, aki csak arra volt jó, hogy folyton a lába alatt legyek. De õ sosem bánta.

Mikor hazaérünk, elpakolunk, amiben Ira-kun is segít. Úgy látom, örömmel csinál bármit, amivel úgy érzi, hogy a segítségemre lehet. Még fõzni is segít, bár csak arra kérem meg, hogy mossa meg a paradicsomot és a bazsalikomot csipkedje le, mialatt én felteszem forrni a vizet a tésztának.

-     -  Nagyon ügyes vagy – dicsérem meg, mire szemmel láthatóan elpirul. – Sokkal gyorsabban végzünk, ha ketten csináljuk.

-      -  Én… örülök, hogy… hogy segíthetek neked, Hikaru-san – mondja halkan.

-      - Nagy segítség vagy, Ira-kun – mosolygok rá, miközben elõkeresem Tomohiro kézzel írt receptjét. Gyönyörû kézírása volt, ellentétben az én macskakaparásommal.

-       - Az a recept… - kezdi, mire bólintok.

-     - Igen – válaszolok a félig kimondott kérdésre. – Néhány receptet leírt, hogy ne felejtse el. Mintha tudta volna, hogy… - nem fejezem be a mondatot, de úgy tûnik, Ira-kun így is érti, mit akarok mondani. – Mindegy – rázom a fejem. – Inkább fõzzünk, vagy sosem lesz ebéd. Szereted a spagettit?

-      -  Azt hiszem… - jön a bizonytalan válasz. – Nem emlékszem rá.

Mindentudóan bólintok, majd nekilátunk. Éppen a szószt keverem, amikor megcsörren a telefonom. Mikor megnézem, látom, hogy Takeda-senpai az. Furcsának találom, mert azt mondta, hogy csak este szól. Úgy tûnik hamarabb talált valamit. Felkapom a telefont, majd a nappaliba sietek, hogy beszélhessek a senpai-al.

-     -   Jó napot, senpai! – mondom, mikor a nappalin átvágva a hálóba érek és becsukom az ajtót. – Korán hívott. Talált valamit?

-      - Pont ezért hívtam, Nariyama-san – hallom meg senpai hangját. – Utánanéztem annak, amit kért, és az elmúlt tíz évben csak öt gyerek tûnt el Tokióban. A neveket és egyéb adatokat átküldöm, hátha hasznát tudja venni.

-     -  Köszönöm szépen, senpai – mondom, és meghajolok, bár ezt õ úgysem látja. – Hálás vagyok önnek, és ha bármire szüksége van, csak szóljon!

-      -  Semmiség, és remélem, segíteni tudtam, bármire is kell ez az információ önnek, Nariyama-san. Sok szerencsét!

-      -  Köszönöm szépen! – mondom hálálkodva. – További jó munkát, senpai!

Takeda-san bontja a vonalat, én pedig szinte azonnal hallom a pittyegést, ami jelzi, e-mailem jött.  Meg is nézem, és valóban ott van az öt gyerek neve. Kettõt megtaláltak, egy meghalt, egy másik megszökött és egy még mindig nem került elõ. És az az egy… elkerekednek a szemeim, amikor elolvasom a nevet, és meglátom a képet. Tsurugi Ira! Eltûnt négy éve, tizennégy éves korában. Akkor most… az a Tsurugi Ira, aki nálam van… Ugyanaz a fiú, és tizennyolc éves! Egy folyópartról rabolták el egy késõ õszi délután. A jelentés szerint a családja egy évig kerestette, a rendõrség még jutalmat is felajánlott a nyomravezetõnek. Sõt, ott a család neve és címe is. A város másik felén laknak egy kertvárosi házban. Azonnal döntök. Még nem mondom el Ira-kunnak a dolgot, hanem holnap elmegyek, hogy körbeszaglásszak egy kicsit. Nem lenne jó, ha hamis reményeket ébresztenék benne, és ráadásul azt sem tudja, hogy rendõr vagyok. Megijeszteni sem akarom jobban annál, mint amennyire most fél. Sóhajtok egyet, majd kikapcsolom a telefonomat, és visszamegyek a konyhába. Ira-kun közben kikeverte a szószt, de szemmel láthatóan kissé aggódik, amikor meglát.

-       - Fontos ügyben hívtak? – kérdi óvatosan.

-     -  Csak egy munkatársam – mondom könnyedén. – A segítségemet kérte, mivel most szabadságon vagyok, õ viszont nem. Ne haragudj, hogy megijesztettelek – mosolygok rá, hogy ne lássa rajtam a feszültséget. – Nos, hogy áll a szósz? Mert ideje kifõzni a tésztát, már bugyog a víz.

Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy ki kéne mennem a mosdóba, és mikor kinyitom a szemem, észreveszem, hogy Ira-kun nincs az ágyban. A nappaliból fény szûrõdik be, és mintha beszélgetne valakivel, mert hangokat hallok. Csak nem felhívott valakit? De ahogy felkelek, és papucsba bújok, már egyértelmû, hogy nem telefonon beszél. Más a hang, és nincsenek hosszú szünetek. Végül úgy döntök, hogy utánanézek, hiszen nem tudom, ki lehet az. Mondjuk, biztos nem idegen, mert a hang nem ijedt, nem jelez pánikot. Egyébként is rosszul alszom az utóbbi idõben. Vagy inkább az utóbbi néhány évben. Igen, azt hiszem, Tomohiro halála óta. Sóhajtva veszem utam a nappali felé, ahol meglepõ látvány fogad. Ira-kun a kanapén ül, és beszélget valakivel.

- Ira-kun... minden rendben? – kérdem álmosan, mire a srác ijedtében összerezzen, és felém kapja  a fejét.
- Ne… ne haragudj… nem akartalak felébreszteni – mentegetõzik ijedt hangon. A fene, most sikerült halálra rémisztenem, amit nem szerettem volna. - Én csak... zajt hallottam, és kijöttem megnézni mi az... azt hittem betörõ, vagy õ jött el értem... de... ez a cica jött be... -  fordul teljesen felém, mire megpillantom a fehér bundás macskát, aki békésen üldögél Ira-kun ölében.
Megkönnyebbülten sóhajtok, mikor felismerem Zeust, Yoshida-san, a szomszéd idõs néni macskáját. Szóval megvan a titokzatos éjszakai, vagy inkább már hajnali látogatónk. Reggel négy óra van, állapítom meg, ahogy a nappaliban levõ órára nézek. Fáradtan Ira-kun mellé telepszem a kanapéra. Megint nem fogom kialudni magam, de lassan hozzá kéne szoknom.
- Mit keresel itt, Zeus? Az a csúnya néni megint kizárt? – simogatom meg az állat fejét, aki hangosan dorombolni kezd. Yoshida-san néha sajnos nem figyel a cicára, és kizárja. Fogadok, szegény reggel keservesen fog sírni, hogy eresszék már be. De hát Zeus is igazi kandúr, biztos megint udvarolni volt, ahogy ez már a macskáknál szokás.
- Nem haragszol?... Én tényleg nem akartalak felverni...
- Egyáltalán nem, és nem is miattad keltem föl – vakargatom továbbra is a cica fülét. - Elég rosszul alszom, úgyhogy magamtól ébredtem fel. A fürdõszobába indultam, akkor vettem észre hogy ég a lámpa. – Zeus végül kimászik Ira-kun karjai közül, és hozzám jön.

Régi ismerõsök vagyunk már, nem egyszer járt nálam a kis csavargó, ha Yoshida-san kizárta. Sõt, néha nekem kellett õkelmét visszavinnem a gazdájának. Kedvel engem, mert tudja, hogy nem bántom. És úgy tûnik, Ira-kunt is szereti. Végül úgy tûnik, macskához méltóan megun minket, és úgy dönt, eléggé kegyes volt, hogy engedte magát simogatni. Amilyen gyorsan jön, úgy is távozik.

- Ideje lenne visszafeküdnünk – nyújtózok egyet fáradtan. - Hajnali négy van, és bár holnap nem kell olyan korán kelni, lesz egy-két dolgom, amit el szeretnék intézni. – Felállok, és elindulok vissza  a hálóba. Bármi volt is, ami felkeltett, már nem elmúlt. Néha van így.

Nem várom meg, hogy Ira-kun is  bemásszon, sõt, már alszom, mire õ egyáltalában visszafekszik mellém. Még pár órám van, mielõtt kelni akarok.

~*~

Reggel valamivel hét után ébredek. Ira-kun még békésen szuszog, így nem akarom zavarni. Hangtalanul mászom ki az ágyból, majd kapok magamra egy pólót és sima melegítõnadrágot. Aztán a mosdóba megyek, hogy bevegyem a reggeli elsõ nyugtatómat. Ha nem teszem, akkor a gyógyszer hiánya jelentkezni fog. Orvosi utasításra napi hármat szabad csak bevennem. Négyet, ha nagyon muszáj, de annál többet semmiképpen. Ez így is elég erõs nyugtató, de néha ez sem használ. Aztán a konyhába igyekszem, ahol a padlón egy törött tányér darabjait találom. Biztos Zeus verhette le az éjjel. Sóhajtok egyet, és bekapcsolom a rádiót, de halkra, hogy Ira-kun még tudjon aludni. Miközben pirítóst és fõtt tojást készítek, valamint felteszek vizet a reggeli teának is – kávét nem ihatok -, úgy döntök, hogy összesöpröm a tányér darabjait. Nem lenne jó, ha bárki belelépne. Az ablakot is becsukom, éjjel eléggé kiszellõztünk már.

Épp a söprésnél tartok, amikor megpillantom Ira-kunt. Biztos engem keres.

Reggel arra ébredek, hogy üres az ágy. Félve lesek be az ágy alá, majd mászok le róla. Belesek a ruhásszekrénybe is, csak azután nyitom ki a szobaajtót és dugom ki rajta a fejem. 
Odakinn halkan szól a rádió, a szobát pedig halovány napfény tölti meg.
-Jó reggelt! – mondom barátságosan, mire ijedtében ugrik egyet. Nem hibáztatom, amikor megismertem Tomohirot, én is pont ilyen voltam. Minden szóra, minden mozdulatra ugrottam, mert nem tudtam, hogy bántani akarnak-e, vagy sem.
- Jó… jó reggelt... – jön közelebb hozzám. Lehajol, hogy felvegyen egy darabot az összetört porcelán tányérból.
- Vigyázz, a végén még megvágod magad – veszem ki a kezébõl, de akaratlanul is megvágom vele az ujját. A vér végigfolyik a bõrén, nekem pedig nyelnem kell, hogy ne legyek rosszul. De õ mintha meg sem érezné. Talán már annyira hozzászokott a fájdalomhoz, hogy fel sem tûnik nek? - Ne haragudj... – mondom halkan. - Nem akartalak megsebezni vele, várj, hozok valami kötszert. – Szótlanul megrázza a fejé, és egyszerûen a szájába veszi a sérült ujját.
- Bocsánat...nem akartam gondot okozni vele... – suttogja. - Már...már nem is vérzik… - mutatom felé az ujjam. - Csak...segíteni akartam...

–    -  Tudom, de ezt akkor is el kéne látni, mielõtt elfertõzõdik – mondom ellentmondást nem tûrõ hangon. – Most ki a sebed a csapnál, én pedig hozok kötszert. És nincs apelláta! – nézek rá szigorúan.

Csak bólint, miközben a fürdõbe sietek, és megkeresem az elsõsegélydobozt. Hála égnek, minden van benne, ami kell. Elõveszem a sebhintõport és egy sebtapasszal teli kis dobozkát, majd visszamegyek Ira-kunhoz, aki a kanapén ül. Úgy tûnik, hogy szégyelli magát, amiért”megint gondot okozott nekem”, pedig ez nem így van. Sosem okoz gondot, és jobban megértem az érzéseit, mint bárki más.

–    -  Figyelj, ha most megint azzal jössz, hogy gondot okoztál, nem tudom, mit fogok csinálni – mosolygok rá. – Nem okoztál gondot, és most mutasd az ujjad!

–   -   Nem kéne ekkor hûhót csapnod miatta, hiszen… ez csak egy karcolás… - suttogja megsemmisülten, de azért nem ellenkezik.

–     - Az lehet, de ha tisztítom ki, akkor komoly következményei lehetnek. Isten tudja, mi van a padlón, vagy a macska bundájában – mondom komolyan, miközben némi sebhintõport szórok a sebre, majd gondosan ellátom egy nagyobb sebtapasszal is. – Így – mondom, mikor végeztem. – Most pedig, szerintem már kész a víz a teának, megfõtt a tojás, és kész a pirítós is. Vennél elõ nekem tányérokat? Ott vannak jobbra az alsó polcon – mutatom meg. – Mellette a bögrék, az evõeszközök pedig a mosogató alatt balra. Addig még vágok zöldséget, meg ilyesmit.

–     -  Szívesen – bólint, és mintha egy apró mosolyt is látnék az arcán.

Azt hiszem, örül, hogy hasznosnak érezheti magát mellettem. De még mindig nem tudom, mit csináljak vele. Valahogy telefonálnom kéne, de amíg Ira-kun itt van a közelben, addig esélyem sincs. Bár reggel lett volna annyi eszem, hogy utánanézek az eltûnt személyeknek. Nagyjából tizenhét éves lehet, és ha évekig raboskodott… Ha nagyjából tíz percre magamra tudnék maradni, felhívnám Takeda-sant, hogy nézzen utána az elmúlt tíz év alatt eltûnt gyerekeknek. Talán ha elküldeném zuhanyozni, az segítene. Bár ha elég tapintatos, talán magamra hagy, ha telefonálni szeretnék.

Mire gondolataim végére érek, már én is kész vagyok, és az asztal is meg van terítve. Intek Ira-kunnak, hogy foglaljon helyet, majd mindenbõl teszek a tányérjára. Hadd egyen. Teát is töltök neki, és mellé teszem a cukrot, citromlét, sõt, mézet is. Nem tudom, mivel issza a teát. Én a magam részérõl csak egy kanál cukrot teszek a teámba, nem szeretem túl édesen. A reggeli pirítós, felvágott, sajt, fõtt tojás és zöldség. Bezzeg, mikor Tomohiro még élt, õ általában rendes, hagyományos japán reggelit tálalt fel nekem miso levessel, savanyúsággal, hallal, rizzsel, meg ami hozzá járt. Én viszont kétbalkezes vagyok a konyhában. Jó, ha a mikrós kaját meg tudom melegíteni, de Ira-kun miatt talán nem ártana megtanulnom fõzni.

–    -  Ízlik? – kérdem, mikor látom, hogy Ira-kun ráveti magát az ételre. Csak bólogat. – Azért nem kell mindent egyszerre bekapnod – nevetek fel halkan. – Senki sem fogja elvenni elõled.

–     -  Tudom, csak… - áll meg két falat között. – Tudod… a szokás hatalma…

–     -  Tudom – bólintok egyszerûen, miközben a teámat kortyolgatom. – Sajnálom, hogy nem vagyok egy konyhatündér. Tomohiro bezzeg… - De el is harapom a mondatot, Ira-kun pedig sokatmondóan néz rám. Azt hiszem, megérti a dolgot, és nem firtatja. – Mindegy, nem érdekes.

–      - Nekem jó ez, meg… meg a… fagyasztott kész kaja – motyogja halkan.

–    -   Figyu! – mondom, mire rám néz. – Reggeli után telefonálnom kéne egyet. Magánügy, szóval… megtennéd, hogy úgy tíz percre magamra hagysz?

–      - Persze – bólint. – Addig majd… szóval… folytatom a könyvet, ha szabad.

–     -  Te is itt laksz – válaszolom könnyedén. – Az én lakásom a tiéd is. És köszönöm!

A fejét rázza. Csendben folytatjuk a reggelit, majd mikor végzünk, elmosogatok, Ira-kun pedig segít nekem törölgetni és elpakolni. Azt hiszem, hasznossá szeretné tenni magát, én pedig nem állítom meg, ha ettõl jobban érzi magát. Mikor mindennel végzünk, Ira-kun a nappaliba telepszik a tegnapi könyvvel, én pedig a hálóba megyek, és az ajtót becsukva hívni kezdem Takeda Shinji-sant, az egyik kollégámat, aki kifejezetten az eltûnt személyekre specializálta magát. Vagy ötször kicsöng a telefon, mire felveszi, és meg is hallom mély, brummogó hangját.

–      - Igen? – szól bele a telefonba.

–     -  Jó reggelt, Takeda-san! – szólalok meg. – Nariyama Hikaru vagyok, elnézést, amiért ilyen korán hívom.

–    -  Jó reggelt, Nariyama-san! – válaszol a negyvenes éveiben levõ férfi. – Mit tehetek kedvenc sztárnyomozónkért? – nevet bele a telefonba. Régi vicc ez már köztünk, bár tény és való, elég sok ügyet megoldottam már.

–     -  A segítségére lenne szükségem, senpai – váltok komoly hangnemre. – És ha lehet, ez az ügy, amiben a segítségét kérem, maradjon köztünk, mert nem éppen hivatalos a dolog.

–     -  Értem, tehát nem hivatalos nyomozásról lenne szó. – Szinte látom magam elõtt, ahogy komoly képpel bólogat. – Nos, akkor hadd halljam, mit szeretne, kouhai?

–    -  Szeretnék információt kapni róla, hogy az elmúlt tíz évben hány gyerek tûnt el Tokiószerte – mondom halkan. – Ha lehet, akkor név szerint. Részleteket sajnos most nem árulhatok el, de igen hálás lennék, ha segítene nekem, Takeda-san. Az ügy igen fontos, és nem tudom, kihez fordulhatnék.

–     - Nos, ennyit megtehetek, nem hivatalosan ugyebár – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog. Bár tudom, hogy a gyerekrablás milyen érzékenyen érinti, mióta öt éve elrabolták a kislányát, aki hála égnek épségben és sértetlenül került elõ. – Még ma utánanézek, és legkésõbb este elküldöm az adatokat emailben. Elvégre, a múltkor ön is kihúzott a csávából azzal a ”bizonyos” üggyel kapcsolatban.

Hálásan megköszönöm neki, majd elköszönünk egymástól és kinyomom a telefont. Igen, tudtam, hogy Takeda-san segíteni fog, hiszen én is segítettem neki egy igen kínos ügyben. Most kvittek vagyunk, de egyébként is bírom a pasast. Lehet, hogy egy hatalmas medve benyomását kelti, és elsõre ijesztõ, de a légynek sem tudna ártani. Kivéve, ha valaki valami nagy disznóságot követ el. Például gyerekrablást. Sóhajtok egyet, és zsebre vágom a telefont, majd a nappaliba megyek. Ira-kun még mindig olvas, de mikor meghallja a lépteimet, felnéz.

–     -  Végeztem – mondom mosolyogva. – Nos, elmegyünk sétálni egyet?

Hallom ahogy felsóhajt...talán nem kellett volna megszólalnom sem..teher vagyok neki is, ahogy mindenki másnak.. a szüleim sem kerestek, nyilván nekik is csak kolonc voltam

- Igazad van, végül is logikus, hogy szeretnéd tudni, ki is fogadott be – felül, úgy néz egyenesen a szemembe. Megszeppenve nézek fel rá. Akkor...nem haragszik? – Én is ezt tenném, így teljesítem a kívánságodat. Itt születtem Tokióban és volt egy bátyám. Vagy még van, nem tudom, mivel mikor tíz éves voltam, eltûnt és azóta sem találja senki. – eltûnt? Akkor tudja milyen érzés egyedül maradni...– A szüleink sosem akartak minket, és amint lehetett, a bátyám eltûnése után tõlem is megszabadultak. Vidékre küldtek egy bentlakásos iskolába, hogy ne is lássanak. Igen, gazdag emberek, apám jól menõ ügyvéd, anyám egyetemi docens, szóval senki sem kérdezett semmit, hogy miért pateroltak el egy hokkaidói magániskolába. Ott végeztem az általános iskolát, majd az alsó-és felsõ-gimnáziumot is, és egyszer sem jöttem haza. Igyekeztem meggyõzni magam, hogy nincsenek szüleim. Vagy arról, hogy csak túl elfoglaltak, hogy meglátogassanak. Nem kellettem nekik, ennyi a történet. Szerelmes lettem, alig tizenöt évesen, aztán a szerelmemet, Tomohirot két évvel késõbb valaki brutálisan megölte. – elképzelem, ahogy szeretett Tomohiroja vérbe fagyott teste elõtt áll, holtsápadt arccal...eddig azt hittem sérthetetlen, aki megvéd mindentõl és mindenkitõl, akinek még egy kedves szavát sem érdemlem meg, de már látom, hogy az õ szívét is sebek borítják. Emlékszem, amikor odakint rám talált és a karjaiba emelt azt hittem egy angyal akit értem küldtek...egy bukott angyal, aki elveszített mindent, akárcsak én. – Az illetõ a képeket is elküldte nekem, és bár a rendõrséghez fordultam, a tettest sosem találták meg. Azóta nem volt senkim, csak futó kapcsolataim, mert rájöttem, hogy aki fontos számomra, az vagy meghal, vagy eltûnik. Így, vagy úgy, de mindenképpen egyedül maradok, Ira-kun.

- És… azután… azután… - kérdem kíváncsian. Nem lehet szomorú a vége...egy ilyen jó ember mért szenved olyanokért, amit nem õ követett el?
- Pszichológusok vettek kezelésbe, mert magamba fordultam. Agyturkászok, akik azt hitték, hogy némi beszélgetés majd segít. Nem segített, mert állandóan magam elõtt láttam a szerelmem vérben úszó holttestét. Persze egy idõ után rájöttem, hogy ha el akarom kerülni õket, meg kell tanulnom hazudni. Végül jött egy nagyon aranyos doktornõ, aki végre komolyan vett, és aki azóta is foglalkozik velem. Õ megértette, hogy a dolog komolyan érint, és nem olyan, amit el tudok felejteni. Igen, még mindig dilidokihoz járok, és nem szégyellem. – képek ugranak be, szinte magamat látom az õ bõrébe bújva...megrémít, hogy talán mégsem olyan tökéletes, mint ahogy szeretném õt hinni...de talán épp ezért kezdek egyre jobban kötõdni hozzá. – Nyugi, nem vagyok közveszélyes – mosolyodik el halványan. – Egyébként is nyugtatókat szedek, meg antidepresszánst, és azok használnak. Szóval nem fogok rád támadni az éjszaka közepén, és nem fogom elvágni a torkod. Na, de ennyit az életemrõl, és remélem, nem ijesztettelek halálra.

Most hogy mondja...eddig nem is gondoltam erre...de talán meg is érdemelném, hogy átvágja a torkomat. Az mindenkinek csak jó lenne...nem hiányoznék senkinek, talán még neki sem, hisz a szívében már van helye valakinek...a szerelme emlékének, nincs több hely, fõleg nem nekem.
- Ezért… ezért vannak rémálmaid? – kérdem halkan, suttogva. Õ csak bólint. – Én… én tudom… tudom, hogy nem bántanál engem, mert… mert megmentettél. Te jó ember vagy… Hikaru-san.- nyögöm ki remegõ hangon, mert másra nem vagyok képes. Szeretnék enyhíteni a fájdalmán, már csak azért is, mert ennyivel tartozom neki..és mert...azt hiszem kezdem egyre jobban megkedvelni...fontos õ nekem, és bármit megadnék, hogy vele maradhassak...úgysincs hová mennem..
- Kösz – biccent egy halvány mosollyal. – De nem lepõdnék meg, ha holnap reggelre eltûnnél. Még meg is érteném, Ira-kun.- nem mondok semmit, csak közelebb mászok hozzá. Remegve nyúlok a keze után, ujjaimat az övéi közé fonom. Évek óta most elõször érintett valaki ilyen gyengéden...már el is felejtettem, milyen érzés. A mellkasának döntöm a fejem. Nem tudom meddig mehetek el, biztosan szól, ha nem akarja..addig is kiélvezem a közelségét.
Érzem ahogy lassan végig csúszik a keze a hátamon. Össze rándul a testem. Bár az elmém kezd rájönni, hogy milyen jó is ez, a testem még önkéntelenül is görcsbe rándul. Egyszerre vált ki belõlem félelmet és csodálatot, ami össze zavar.

- Köszönöm… - suttogom. Behunyom a szemem és a ruhájába temetem az arcom. Mélyen szívom be csodás illatát, ami teljesen ellazít. – Köszönöm, hogy… hogy beszéltél magadról és… sajnálom.

- Mit sajnálsz?

- Nem kellett volna, hogy kérdezzelek. Nem tudtam, hogy… hogy ilyen… ilyen fájdalmas emlékeid vannak. Én… én… sajnálom… - újra könnyeket csal a szemembe. Fájdalmat okoztam neki, pedig csak meg akartam ismerni õt...most biztosan haragszik rám ezért. – Sajnálom… kérlek, ne… ne haragudj rám… Nem… nem akartam…

- Nem a te hibád – mondja kedveskedõ hangon, amitõl csak újabb hatalmas könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Óvatosan törli le azokat, érintése gondoskodó, megnyugtat. – Egyszer úgyis elmondtam volna, és talán jobb, hogy elõbb túlestünk a dolgon. Szóval, ne okold magad, rendben? – körém fonja karjait és magához ölel, én pedig úgy érzem elveszem köztük...sosem hittem volna, hogy ennyire nagyszerû érzés... – Minden rendben, Ira-kun, nem haragszom rád – a mellkasára hajtom a fejem, ahogy ringatózni kezd. Nem emlékszem, vajon anyám ringatott-e így, amikor még kicsi voltam...apám játszott-e velem...szinte semmire sem emlékszem velük kapcsolatban. Az arcok is alig alig térnek vissza, de minden egyes alkalommal egyre halványabban. Attól félek, egy nap már egyáltalán nem fogok rájuk emlékezni...haragszom rájuk, talán kicsit meg is gyûlöltem õket, de mégiscsak a szüleim...

– Semmi baj, nyugodj meg, rendben?- csitítgat lágyan. A sírás már elmúlt, a könnyek is az arcomra száradtak..álmos vagyok...testileg és lelkileg egyaránt...ha most elaludnék a karjaiban és reggel nem kelnék fel, azt se bánnám.
Végül elenged és a szemembe néz. Félve pillantok rá, igazából már nem is tudom, mitõl félek...mindentõl, azt hiszem. Félek, hogy esetleg megszeretem és elvesztem õt...félek, hogy talán már nem vagyok képes a szeretetre...hogy a bánaton és kétségbeesésen kívül semmilyen érzelemre nem vagyok már képes..
- Biztos… biztos, hogy… hogy nem haragszol rám? – kérdem bizonytalanul.

- Biztos. Nem tettél semmi rosszat, csak kíváncsi voltál, ami természetes – nyugtatgat – De most már aludjunk, jó? Hosszú volt a nap, és mindketten elfáradtunk. Holnap elmegyünk sétálni valahová, ha van kedved. Mondjuk a parkba. Jót tenne neked egy kis friss levegõ – szorosan magamhoz ölelem, úgy fekszünk vissza. Nem merem õt elengedni. Attól félek, ha egy pillanatra is eleresztem, elveszítem õt, talán örökre. De vajon mit is érzek pontosan...
Mi õ nekem? Egy testvér? Egy pótapa? Egy barát...vagy talán mást érzek?...
megnyugtat a tudat, hogy ilyen közel van hozzá, így hamar elnyom az álom. Azt hiszem, hosszú évek óta most alszom elõször igazán nyugodtan. Se csörömpölõ vízvezeték, se veszett, megvert kutyák acsarkodó hangja, de az a rémes krákogó hang...csak õ, a puha takaró, halk szuszogása ahogy lassan álomba merül és abbahagyja a hátam simogatását..

.oOo.


Furcsa neszre ébredek fel.
Mintha valaki bejött volna a lakásba, halk puffanás és koppanás szûrõdik a szomszéd szobából. Ijedten pattannak ki a szemeim. Rám talált?!
Bár a léptei kicsit sem hasonlítanak az övére, csak erre tudok gondolni, hisz ki más jönne be pont ide az éjszaka kellõs közepén?
Percekig csak hallgatom a neszeket, szemem elõtt rémképek százai futnak át, ha esetleg nem õ, miféle szörnyeteg lehet a hangok gazdája. Legszívesebben felkelteném Hikaru-sant, de nincs szívem tönkretenni a legszebb álmait egy ilyen apróságért, így otthagyom õt és egymagam botorkálok el az ajtóig. Kikukucskálok a kulcslyukon, de csak a poncon lévõ digitális óra halvány fényeit látom, kintrõl elvétve egy két utcai lámpa fénysugarait, de ezen kívül az egész szoba sötétségbe borul.
Félve nyitom ki az ajtót, elõször résnyire, amin épp hogy kifér a fejem, úgy nézek körbe. A hang már átment egy másik szobába. Nagyot sóhajtok és kinyitom teljesen az ajtót és a hang után indulok. Egy könyv akad a kezembe, ha más nem, ezzel fejbe tudom csapni azt az idegent, amíg segítségért kiáltok...csak remélem Hikaru-san meghallja majd a hangom...
ezekkel a gondolatokkal megyek el a következõ ajtóig, ami résnyire van nyitva elõttem. Halkan nyitom ki az ajtót, majd egy gyors mozdulattal felkapcsolom a villanyt és már támadnék is, de megtorpanok, amikor meglátom a méregzöld szempárt, ami a szõnyegen ülve rám szegezõdik.

Egy macska?!
Egy aprócska, fehér és vörös színû szõrmók, aki megilletõdve figyel, majd felkel és közelebb jön.
- Hát te meg...hogy kerülsz ide?- kérdem döbbenten, majd ahogy hátra fordulok, észre veszem, hogy az egyik ablak nyitva maradt...nyilván a szomszédok egyikéé, elég alacsonyan vagyunk ahhoz, hogy könnyedén átmászhasson.

Leguggolok, õ pedig dorombolva dörgölõzik a lábamnak. A remegésem kezd elmúlni...tényleg csak egy egyszerû macska...hál'istennek...
Bátortalanul túrok selymes bundájába, amit halk dorombolással értékel.

.oOo.

-Ira-kun...minden rendben?- hallatszik Hikaru-san álmos, rekedtes hangja
ijedtemben össze rezzenek és hátra kapom a fejem. Az ajtóban áll pizsamában és papucsban. Biztos a zajra ébredt fel
- Ne..ne haragudj..nem akartalak felébreszteni- mentegetõzök, miközben még mindig az ölemben tartom a cicát.- én csak...zajt hallottam, és kijöttem megnézni mi az...azt hittem betörõ, vagy õ jött el értem...de...ez a cica jött be...- fordulok teljesen felé, hogy láthassa.
Megkönnyebbülés szerû sóhaj hagyja el a száját, majd fáradt mozdulatokkal mellém telepszik.
- Mit keresel itt, Zeus...az a csúnya néni megint kizárt?- simogatja kedvesen az állat fejét. Szóval így hívják...illik hozzá ez a név..
- Nem haragszol?...én tényleg nem akartalak felverni...
- Egyáltalán nem, és nem is miattad keltem föl- vakargatja továbbra is a fülét- elég rosszul alszom, úgyhogy magamtól ébredtem fel. A fürdõszobába indultam, akkor vettem észre hogy ég a lámpa- Zeus kimászik a karjaim közül és Hikaru-sanhoz megy. Szereti õt, nyilván már régóta ismerik egymást. Én is szeretem az állatokat. A kicsiket és aranyosakat, de a kutyáktól félek...mindig is féltem, és azt hiszem nem is fog el egyhamar változni.

Végül megunja a társaságunkat és amilyen egyszerûen jött, úgy is távozik a szõrmók.
- Ideje lenne visszafeküdnünk- nyújtózkodik Hikaru-san- hajnali négy van, és bár holnap nem kell olyan korán kelni, lesz egy két dolgom, amit el szeretnék intézni- feláll és elindul vissza a hálószobába, én pedig engedelmesen utána. Nem vagyok fáradt, de mivel a macska is elment, neki pedig mindjárt leragadnak a szemei nem ellenkezek.
Az ágy már kifûlt, odakint pedig megjelentek már az elsõ koránkelõ autósok. Az ablak sarkain jégvirágok csipkézik. Régen szerettem a telet. Még azelõtt. Most csak a fájdalomra és a hideg fém okozta fagymarásra emlékeztet.
Még egy pillantást vetek a kinti lámpákra, majd visszamászok Hikaru-san mellé, aki máris visszaaludt. Bebújok mellé a takaró alá, de nem alszok még. A gyenge kinti fények egy része az arcára vetül, végig táncol vonásain és eltûnik selymes fürtjei közt.
Olyan mint én...elveszítette a testvérét és a szerelmét, mégis tud élni...azt hiszem van mit tanulnom tõle...de vajon nem csak egy álca-e, hogy mások ne lássák a sebeit?
Mi járhat a fejében? Vajon mirõl álmodhat?

.oOo.
Reggel arra ébredek, hogy üres az ágy. Félve lesek be az ágy alá, majd mászok le róla. Belesek a ruhásszekrénybe is, csak azután nyitom ki a szobaajtót és dugom ki rajta a fejem.
Odakinn halkan szól a rádió, a szobát pedig halovány napfény tölti meg.
-Jó reggelt- hallom meg a hangját, amitõl ijedtemben ugrok egyet
- Jó..jó reggelt...- megyek közelebb hozzá. Lapáttal és seprûvel a kezében áll a szoba egy félre esõ részén, elõtte valami összetört tányérral...biztosan a macska verte le tegnap éjjel. Szótlanul megyek közelebb és veszem a kezembe az egyik nagyobb szilánkot. Akaratlanul is képek villannak be, hogyha ez akkor, ott a kezemben lett volna, meg tudtam volna sebezni a férfit és elfuthattam volna, és akkor még mindig a családommal lehetnék...de akkor Hikaru-sant sem ismertem volna meg..
- Vigyázz, a végén még megvágod magad- veszi ki a kezembõl a darabot, ami meg is vágja az ujjamat. Csak nézem némán, ahogy végig folyik a vér az ujjamon, egészen a tenyeremig. Nem nagy a seb, a fájdalmat pedig megszoktam már, úgyhogy nem érzek semmit- Ne haragudj...-hallatszik a hangja- nem akartalak megsebezni vele, várj, hozok valami kötszert- szótlanul rázom meg a fejem és a számba veszem a sérült ujjamat. Egy ilyen apróságért nem kell fáradnia, és amúgy is én voltam a figyelmetlen
- Bocsánat...nem akartam gondot okozni vele...- suttogom- már...már nem is vérzik..- mutatom felé az ujjam-csak...segíteni akartam...

- Én... én csak… - motyogja szipogva, miközben magához öleli a szatyrot. - Meg sem érdemlem ezt a sok holmit... hiszem, csak útban vagyok.. és megeszem az ételed és...

Egy szót sem szólok, csak közelebb lépek hozzá, és a kezemet lágyan a fejére teszem. Megijed, még a szatyrot is elejti, de nem mozdul, nem is próbálkozik menekülni. Ránézek, és mosolygok, mire õ döbbenten néz rám. Végül közelebb húzódik, és belém kapaszkodva arcát a pólómba temeti. Sír, érzem, hogy a könnyeitõl átnedvesedik a pólóm anyaga, de nem zavar. Én is pont ilyen állapotban voltam, amikor Tomohiro elõször ért hozzám. Tudom, milyen jó érzés, ha nem csak ütik az embert, nem csak bántják, nem csak ócsárolják és ellökik, hanem emberként bánnak vele.

- Jól van... nyugalom… - suttogom lágyan, miközben óvatosan kócos, vöröses tincseibe túrok, hogy megnyugtassam.

Jó idõbe telik, mire végül sikerül megnyugodnia, és lefejtenie magát rólam. A kanapéra ültetem, én pedig kimegyek teát fõzni. Ilyenkor az kell. Tomohiro is mindig teát fõzött, ha ki voltam borulva, és engem is mindig megnyugtatott. Vajon örülne, ha látná, hogy igyekszem követni a példáját? Vajon boldog, hogy ismét van valaki az életemben, még akkor is, ha ugyanolyan kóbor kutya, mint én voltam? Talán igen, mert biztos azt akarná, hogy boldog legyek. Éppen csak nem tudom, megérdemlem-e. Hiszen miattam halt meg, én löktem a halál karmai közé.

Végül elhessegetem a sötét gondolatokat, és mikor a tea kész, két bögrébe öntöm, majd beviszem, és az egyiket Ira-kunnak nyújtom.

- Köszönöm... – motyogja, majd félve rám nézve elveszi az egyik bögrét és belekortyol. Tettem bele citromot és fahéjat is, ahogy Tomohiro csinálta nekem a teát. Azt hiszem, így szoktam meg, és úgy tûnik, Ira-kunnak is ízlik.

- Kérdezhetek valamit? – szakítom meg a csendet, ahogy mellé ülök, természetesen elég távol tõle, hogy ne rémüljön halálra. Õ bólint. - Hová valósi vagy? Mármint... a szüleid, kiskorodban hol éltetek?

- Okinawa... azt hiszem. Nem emlékszem túl sok mindenre... ne haragudj

- Értem... a családod minden bizonnyal keresett téged...

- Minden bizonnyal... – ismétli meg, de olyan hangon, mintha õ maga sem hinné. Pont így válaszoltam az orvosnak, mikor azt állította, hogy anyámék halálra aggódták magukat, amikor elraboltak. Én sem hittem neki. - Kérhetek valamit? – kérdi bátortalanul, arcán olyan kifejezéssel, mint aki azért is elnézést kér, hogy egyáltalán a világon van, és az oxigént fogyasztja mások elõl.

- Mit szeretnél? – kérdem egy apró mosollyal.

- Hát... szóval... aludhatok ma melletted? Ha kell, alszom a földön, csak... ne hagyj magamra, kérlek... nem akarok megint egyedül maradni... senkim sincs és…

- Alhatsz velem, ha szeretnél – mondom egyszerûen, mire a tekintete elkerekedik. Nincs ebben semmi rossz, én is folyton Tomohiroval együtt aludtam, már akkor is, amikor még nem voltunk együtt. Megnyugtatott a közelsége, ahogy a kollégiumi szobájában egymáshoz simultunk a takaró alatt. Akkor nem féltem, hogy a szörnyek és a múltam démonai üldözni fognak.

- T… tényleg? – néz rám tágra nyílt, riadt szemekkel, de amikor csak barátságosan bólintok, úgy tûnik, megnyugszik kissé.

~*~ 

Estére megágyazok, Ira-kun pedig átkötözi a sebeit. Ugyan megkérdeztem, ne segítsek-e, de elhárította a segítségemet. Nem erõltetem, de mire kész vagyok az ágyazással, õ is végez. Bizonytalanul áll az ágy mellett a tõlem kapott pizsamában. Fél, tisztán látszik rajta.

- Biztosan szeretnéd? – kérdem, látva a bizonytalanságát.

- igen… szeretném... - mondja, majd leül az ágy szélére, míg én elhelyezkedem a takaró alatt. Engem figyel, de nem szól, én pedig úgy érzem, valami baj van. Talán mégsem olyan jó ötlet ez az együtt alvás.

- Mi baj? – kérdem végül.

- Semmi... én csak... megmentettél, de semmit sem tudok rólad... félnem kellene ezért, de nem megy... már egyre kevésbé... normális esetben ez jó… azt hiszem... de nem tudom, benned megbízhatok-e... pedig szeretnék... nagyon…

Nagyot sóhajtok. Szóval ez a gond, viszont nem tudom, mit is válaszoljak erre. Ha elmondom, hogy zsaru vagyok, még azt hiszi, vissza akarom vinni, vagy rosszabb. Az ilyen emberek többnyire félnek a rendõröktõl. Én is féltem, és magam sem értem, miért akartam mégis nyomozó lenni. Talán, mert így esélyem elkapni azokat, akik tönkretették az életemet, és megtalálhatom nii-chant is. Mirõl meséljek neki? Hogy depressziós idegbeteg vagyok? Hogy a szüleim eldobtak? Hogy elraboltak, megerõszakoltak, megkínoztak és hogy a bátyám eltûnt? Elõbb-utóbb megtudná, és hazudni nem hazudhatok. Úgy döntök, néhány dolgot elmondok, de nem mindent.

-       Igazad van, végül is logikus, hogy szeretnéd tudni, ki is fogadott be – ülök fel, és a szemébe nézek. – Én is ezt tenném, így teljesítem a kívánságodat – mondom, és nekikezdek a mesének. – Itt születtem Tokióban és volt egy bátyám. Vagy még van, nem tudom, mivel mikor tíz éves voltam, eltûnt és azóta sem találja senki. – Látom, hogy elkerekednek a szemei. – A szüleink sosem akartak minket, és amint lehetett, a bátyám eltûnése után tõlem is megszabadultak. Vidékre küldtek egy bentlakásos iskolába, hogy ne is lássanak. Igen, gazdag emberek, apám jól menõ ügyvéd, anyám egyetemi docens, szóval senki sem kérdezett semmit, hogy miért pateroltak el egy hokkaidói magániskolába. Ott végeztem az általános iskolát, majd az alsó-és felsõ-gimnáziumot is, és egyszer sem jöttem haza. Igyekeztem meggyõzni magam, hogy nincsenek szüleim. Vagy arról, hogy csak túl elfoglaltak, hogy meglátogassanak. Nem kellettem nekik, ennyi a történet. Szerelmes lettem, alig tizenöt évesen, aztán a szerelmemet, Tomohirot két évvel késõbb valaki brutálisan megölte. – Én is meglepõdöm, milyen nyugodt a hangom, de Ira-kun tekintete egyre jobban elkerekedik, az arca egyre jobban elsápad. – Az illetõ a képeket is elküldte nekem, és bár a rendõrséghez fordultam, a tettest sosem találták meg. Azóta nem volt senkim, csak futó kapcsolataim, mert rájöttem, hogy aki fontos számomra, az vagy meghal, vagy eltûnik. Így, vagy úgy, de mindenképpen egyedül maradok, Ira-kun.

-       És… azután… azután… - kezdi, én pedig bólintok.

-       Pszichológusok vettek kezelésbe, mert magamba fordultam – mondom megvetõen. – Agyturkászok, akik azt hitték, hogy némi beszélgetés majd segít. Nem segített, mert állandóan magam elõtt láttam a szerelmem vérben úszó holttestét. Persze egy idõ után rájöttem, hogy ha el akarom kerülni õket, meg kell tanulnom hazudni. Végül jött egy nagyon aranyos doktornõ, aki végre komolyan vett, és aki azóta is foglalkozik velem. Õ megértette, hogy a dolog komolyan érint, és nem olyan, amit el tudok felejteni. Igen, még mindig dilidokihoz járok, és nem szégyellem. – A hangom komoly, Ira-kun pedig bólint, mint aki pontosan érti, de látom, hogy azért fél. Attól tart, hogy veszélyessé válhatok. – Nyugi, nem vagyok közveszélyes – mosolyodom el halványan. – Egyébként is nyugtatókat szedek, meg antidepresszánst, és azok használnak. Szóval nem fogok rád támadni az éjszaka közepén, és nem fogom elvágni a torkod. Na, de ennyit az életemrõl, és remélem, nem ijesztettelek halálra.

Ira-kun nem válaszol, szerintem kell neki egy kis idõ, mire felfogja, mit is mondtam, és mire megemészti a hallottakat. Nem csodálnám, ha ezek után olyan gyorsan tûnne el a lakásomból, mint a villám. Meg is érdemelném, hiszen minden csak elromlik az életemben, amihez hozzáérek. És az elrablásomat nem is említettem, sem a több hónapos kínt, az utána való dolgokat, a rémálmokat, a pánikrohamokat, az étvágytalanságot, a sokkot.

-       Ezért… ezért vannak rémálmaid? – kérdi óvatosan, mire bólintok. – Én… én tudom… tudom, hogy nem bántanál engem, mert… mert megmentettél. Te jó ember vagy… Hikaru-san.

-       Kösz – biccentek egy halvány mosollyal. – De nem lepõdnék meg, ha holnap reggelre eltûnnél. Még meg is érteném, Ira-kun.

Közelebb araszol hozzám, és megfogja a kezem, majd a fejét a mellkasomnak dönti. Sóhajtva simítok végig óvatosan a hátán, és érzem, hogy megremeg a teste. Ha hinni is akar, ha bízni is akar bennem, attól még igencsak fél tõlem. Vagy inkább az egész helyzettõl. Nem is tudom. Én nem vagyok Tomohiro, neki ösztönös képessége volt arra, hogy elmulassza mások félelmeit. Belõlem ez mindig is hiányzott, de most ennek a fiúnak szüksége van rám, ahogy nekem is rá.

-       Köszönöm… - suttogja, mire meglepetten pislogok. – Köszönöm, hogy… hogy beszéltél magadról és… sajnálom.

-       Mit sajnálsz? – kérdem.

-       Nem kellett volna, hogy kérdezzelek. Nem tudtam, hogy… hogy ilyen… ilyen fájdalmas emlékeid vannak. Én… én… sajnálom… - emeli fel rám könnyáztatta arcát. – Sajnálom… kérlek, ne… ne haragudj rám… Nem… nem akartam…

-       Nem a te hibád – rázom a fejem. óvatosan letörölve a könnyeit. – Egyszer úgyis elmondtam volna, és talán jobb, hogy elõbb túlestünk a dolgon. Szóval, ne okold magad, rendben? – ölelem finoman magamhoz. – Minden rendben, Ira-kun, nem haragszom rád – suttogom a hajába, ahogy finoman ringatni kezdem. – Semmi baj, nyugodj meg, rendben?

Nem sír, de érzem, hogy egész testében remeg, és nem mer rám nézni, mint aki hatalmas bûnt követett el. Pedig csak kíváncsi volt, mint mindenki más is. Rajtam és Katagiri-sensei-en kívül õ az egyetlen, aki tud Tomohiróról. Eddig soha senkinek nem beszéltem róla, még Kazukinak sem, pedig õ a legjobb barátom a kötelékben már az egyetem kezdete óta. Kazu kiborulna, ha tudomást szerezne róla, mik is történtek velem. Ira-kun végül megnyugszik, én pedig elengedem. A szemei vörösek, de talán nem a mostani állapottól.

-       Biztos… biztos, hogy… hogy nem haragszol rám? – kérdi bizonytalanul.

-       Biztos – bólintok. – Nem tettél semmi rosszat, csak kíváncsi voltál, ami természetes – nyugtatom meg. – De most már aludjunk, jó? Hosszú volt a nap, és mindketten elfáradtunk. Holnap elmegyünk sétálni valahová, ha van kedved. Mondjuk a parkba. Jót tenne neked egy kis friss levegõ – simogatom meg az arcát, mire úgy bújik hozzám, mint egy kiscica. Mint egy megvert, sokat szenvedett, kidobott kiscica, aki senkinek sem kell. Muszáj lesz megkeresnem a szüleit, hogy tudják, a fiúk életben van.