|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sado-chan | 2020. 10. 26. 18:12:56 | #35821 |
 Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek
Fura érzések járnak át...ahogy a tenyere a hátamra simul... a szívem a torkomban dobog. Végül nem tesz semmit, nem érint olyan helyeken, pedig... azt hiszem élvezném...boldoggá szeretném tenni őt...
- Nem esik bajom, ne aggódj már annyit – próbál nyugtatgatni- Holnap elmegyünk neked ruhát venni a közeli áruházba. Az csak egy sarokra van innen. Utána megebédelünk a közeli ramenesnél. Ettél már rament? - csak a fejem rázom. Fogalmam sincs, mi az a ramen - Akkor mindenképpen meg kell majd kóstolnod. Muszáj kimozdulnod, mert ha dolgozni kezdek, nem akarom, hogy állandóan itthon ülj. Nem tenne jót neked.
- De én… nem akarok nélküled menni sehová – motyogom halkan.
- Tudom, de az sem megoldás, hogy begubózol. Ismerkedj a környékkel, elintézheted nekem a bevásárlást, vagy hasonlók. Tudom, hogy szeretnéd hasznosnak érezni magad, és ezzel elég sokat segítenél. Én amúgy sem nagyon fogok ráérni, jó ha este hétre hazaesek majd. És akkor még korai időpontot mondok. Megtanulhatsz főzni.
- De… a múltkor is elbénáztam… - motyogom elpirulva. szeretnél a hasznára lenni, de nem tudom, menne e...- Mi lesz ha… ha ehetetlen lesz?
- Abban az esetben rendelünk valamit – nevet fel. - De sosem tanulsz meg főzni, ha nem gyakorolsz. Engem is Tomo-chan tanított mindenre. Az elején én is tök béna voltam, egyszer majdnem felgyújtottam a konyhát, meg odaégettem a tésztát, kifutott mellettem a leves és hasonlók. Tomo-chan sosem volt mérges érte, legfeljebb a fejét csóválta, hogy milyen ügyetlen vagyok. Azt hiszem… túlságosan is elnéző volt velem.
- Te is az vagy – mosolyodok el- De… igazad van. Szeretnék hasznos lenni, hogy ne legyek csak nyűg a nyakadon. Meg… meg majd… egyszer… szeretnék dolgozni is, hogy… hogy ne csak te állj mindent.
- Erre még ráérünk... Most inkább aludjunk. Mindkettőnknek elég hosszú napja volt...
Igaz is... hosszú, fárasztó, és erőt próbáló. Azt hittem, elveszítem, pedig ő a mindenem. Nem bírnám ki nélküle...
Még szorosabban ölelem őt. Érezni akarom hogy velem van...
.oOo.
Reggel a karjaiba ébredek. Olyan jó vele aludni...
Hamarosan ő is felébred. Puha csókkal köszönt, majd kimászik mellőlem. Össze szedem magam és utána megyek. Gyors reggeli, aztán öltözünk és megyünk.
Ezúttal egy másik, kisebb áruházba megyünk, de persze ez is hatalmas. Nem merek Hikaru mellől mozdulni. Szorosan kapaszkodok belé, de persze nézelődök mindenfelé. Nem emlékszem, hogy előtte jártam e ilyenben... igaz, szinte semmire sem emlékszem azelőttről. Mintha nem is lett volna előtte életem...
Rengeteg mindent veszünk, ruhákat, tisztálkodó szereket kapok. Alig bírjuk haza cipelni a szatyrokat.
- Hová fogjuk tenni ezt a sok mindent? - kérdem döbbenten.
- Van elég hely a szekrényemben, ráadásul pár fiókot is kiürítettem neked. A felső háromba pakolhatsz, a többi az enyém. Még egy telefont is akarok venni neked.
- Nem, nem kell, igazán! - mentegetőzök. Így is annyi mindent vett már nekem... nem akarom, hogy ilyen sokat költsön rám...- Igazán… nincs rá szükségem…
- De van! Mégis hogy érjelek el, ha itthon nincs vezetések telefon? Ha pedig te akarsz velem beszélni valamiért, akkor legalább fel tudsz hívni. Bármikor adódhat olyan vészhelyzet, amikor értesítenünk kell egymást, és nem akarom, hogy az utcai fülkéket használd. Drága, és nem igazán biztonságos megoldás.
Nem akarok neki gondot okozni, de szemmel láthatóan ragaszkodik hozzá...ha ő így akarja, legyen.
Nem tudok kiigatodni rajta. Játsza a védelmező szerepét, holott neki is épp annyi támogatásra lenne szüksége... vajon képes leszek ezt megadni neki? Boldoggá tudnám tenni? Ha valaki, hát ő tényleg megérdemli a boldogtásot... jobban mint bárki más...
- Valami baj van, Hikaru-san? - kérdem. Megint csak a gondolataiba mélyed... mintha nem merné elmondani mi bántja
- Csak elgondolkodtam – mosolyodik el- Éhes vagy? - bólintok. - Akkor gyere, a többit el tudjuk intézni később is.
Talán jobb, ha inkább rá hagyom. Úgyse mondaná el...
A rameneshez visz, apró, otthonos hely, nem fér el sok ember, de ennek csak örülök. Nem bírom a tömeget.
Hikaru a vendégeket figyeli, majd elmosolyodik. Én is oda kapom a tekintetem. Egy férfi...
- Hika! - ere csak felsóhajt. Ezek szerint jól ismerik egymást...- Na, kit fújt be a szél az ajtón?
- Hali, Kazu! -indulunk a férfi felé. És Hikaruhoz palulva keresek menedéket - Téged itt látni?
- Igazából, fel akartalak hívni, de előtte betértem ide. Annyit ajánlottad a helyet, és tényleg isteni rament készítenek itt... Ki a kis haverod? Csak nem felszedtél végre valakit? Már ideje volt – erre elvörösödök. Felszedni? Végülis... mi is van köztünk? Az ölelések, a csókok...egészen olyan, de igazából sosem mondtuk ki... nem tudom, mi vagyok Hikaru számára...
- Kazu, ő itt Tsurugi Ira – mutat be. - Ira-kun ő itt a legjobb barátom és egyben munkatársam, Shindou Kazuki.
- Örvendek – mosolyodik el. Kedves embernek tűnik, de ez a közvetlenség mégis megrémít - Hívj Kazunak, mint mindenki más.
- Én is… örülök, hogy… megismerhetem… Kazu-san… - motyogom zavartan. Talán tényleg több időt kellene emberek közt lennem...
Leülünk a férfi mellé, de szinte azonnal el is rabolja tőlem Hikarut
- Ira-kun, várj meg itt, mindjárt jövök. Beszélnem kell Kazuval, csak pár perc az egész. Addig rendelj valamit, jó?
- De sietsz vissza? - ugye nem hagy megint magamra? Félek egyedül...
- Persze, nem tűnök el, ne aggódj! - mosolya kicsit megnyugtat. Most nincs baj, nincs roham, biztos vissza jön...
Hogy eltereljem a gondolataim, az étlapot kezdem bújni, de a kezeim remegnek, és ez a szakácsnak is feltűnik
- Hé, kölyök, minden rendben? Úgy festesz, mint aki Oni-t látott
- Én csak...-hebegem. Szánalmasan festhetek- nem szeretek egyedül maradni..
- Ne aggódj, nem eszlek meg- nevet fel- inkább válassz valami finomat, és mire vissza ér, elkészítem nektek
- Hmm...
- Ettél már Rament?
- Még nem-rázom a fejem
- Na, akkor elkészítem nektek az én személyes kedvencemet-hajol közelebb- megsúgom, ez még az étlapon sincs rajta-kacsint rám. Erre én is elmosolyodok.
Mire Hikaru vissza tér, már a pulton gőzölögnek a tálak, én pedig a szakács mellett állva lesem, hogy kell rament készíteni
- Csak nem szakácsnak álltál?- mosolyodik el Hikaru. Vissza mosolygok
- megmutatta, hogy kell rament készíteni!- újságolom, miközben vissza ülök a helyemre. Hozzá látunk az evéshez- tényleg nagyon finom!- motyogom két falat közt
- Reméltem, hogy ízleni fog-biccent. Látom, hogy valami megint lelombota a kedvét, de inkább nem kérdezek rá. A ramen után még váltanak pár szót, majd haza megyünk. Hikaruba karolok, de mintha észre sem venné...
A nap további részében is inkább elvonuk, alig szól hozzám. Vacsorára a kedvencég készítem, de az sem elég, hogy feldobja. Már épp lefeküdni készülődik, mikor megállok az ágy mellett
- Pontosan mik vagyunk egymásnak?- szegezem neki kissé félve a kérdést. Sosem volt párom, sosem voltam még szerelmes... nem tuom, amit iránta érzek, az e, de azt tudom, hogy szeretem őt. A kérdésemre egy pillanat alatt elvörösödik, először csak pislog, mint aki a kérdést sem érti
- Hogy érted ezt, kicsim?
- Ez lenne az, ha párja van valakinek? Akkor mi most... egy pár vagyunk?-ezen ő is elgondolkodik. Kell pár perc, hogy meg tudjon szólalni
- igen...ez az... és szeretném, ha egy pár lennénk-megfogja a kezem- az bánt, amit Kazu kérdezett, és ahogy reagáltam rá? Tudod... ha egy férfi és egy nő szereti egymást, az a társadalom szemében “normális”. Viszont ha két férfi, vagy két nő érez szerelmet egymás iránt, azt nem mindig nézik jó szemmel- ezen elszomorodok. Magához húz és megcsókol. Lágyan, gyengéden kóstolgat- nem kell szomorkodnod... azzal sincs semmi baj, amit mi érzünk- hozzá bújok és visonzom a csókját. Kavarognak bennem a gondolatok. A kérdésből ítélve a barátja tudja... tudja, hogy a fiúkat szereti... de mért nem bólintott rá? Engem nem akar vállalni?
Nem hagyja, hogy ezen agyaljak, gyengéd simogatása és csókjai miatt képtelen vagyok másra gondolni. Nem csinál semmi olyat, de már ez is... sokkal több, mint amit valaha kaptam. Annyira jó érzés... vajon szabad ezt ennyire élveznem?
Nem teszem szóvá, amikor abba hagyja és inkább magához ölel... Tomohiro után most biztos fura... nekem is kicsit bűntudatom van miatta... vajon haragszik ránk ezért?
- próbálj meg aludni...- nyom végül puszit a homlokomra, és nem sokára már alszik is, én azonban nem tudok elaludni. Annyi érzés kavarog ennem...
.oOo.
Mivel szinte egy percet sem alszom, már hajnalban fent vagyok. Kiosonok a konyhába, hogy teát főzzek, amikor hírtelen megcsőrren Hikaru telefonja. Kint felejtette az asztalon...
Felveszem, megmondom neki, hogy Hikaru még alszik, szólok majd neki, hogy hívjon vissza, de mielőtt akár csak bele kezdhetnék egy mély, férfi hang szólal meg
- Nariyama nyomozó?...- hogy ki?
- Te..tessék?...
- jó reggelt... Nariyama Hikaru nyomozót keresem...- rémülten nyomom ki a telefont és dobom a kanapéra. A hangra Hikaru is elő kerül. Amint meglát elsápad
- te...rendőr vagy?...-kérdem elcsukló hangon- mért..mért nem mondtad soha?...
- Ira...kicsim...-sóhajtja- sajnálom...de... féltem. Nem éreztem úgy, hogy itt az ideje... féltem, ha elmondom, elszöknél...
- elszökni?...- közelebb lép hozzám, de én csak hátrálok. A rendőrök sem sokkal jobbak a bűnözőknél. Gonoszak... kegyetlenek... na és Hikaru? ő...ő nem olyan...bár... ha jobban bele gondolok, semmit sem tudok róla. Tudom a nevét, tudom, hogy mindent elvesztett, de ezen kívül...
Észre sem veszem, hogy egyre közelebb oson hozzám, csak mikor a hátam a falnak ütődik és ilyedten felnézel. Felettem tornyosul, tekintetében bűnbánat keveredik a félelemmel
- Ne menj el, kérlek...-remeg meg a hangja- nem veszíthetlek el téged is...
Nem tudom mit mondjak neki...én sem akarom őt elveszíteni...rajta kívül semmim és senkim sincs...de...nem tudom, képes lennék e bízni benne...
Kiszabadítom magam és a fürdőszobába rohanok és bezárkózok. Mintha minden kezdődne elölről... ő mond vagy tesz valamit, én pedig bezárkózok...de egyszerűen képtelen vagyok elviselni a tekintetét, vagy a közelében maradni... azt hiszem...félek tőle... mi másban nem mondott igazat még?
|
| Andro | 2020. 08. 30. 10:47:14 | #35789 |
 Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)
Fogalmam sincs, mikor állok meg, de már kinn vagyok a plázából. Egy épület falának dőlök, ott remegek, arcomat a tenyerembe temetve sírok, míg végül lassan megnyugszom. Nem gondoltam, hogy ennyire ki fogok borulni anyámék láttán. Még jó, hogy ők nem láttak meg, de talán fel sem ismertek volna, hiszen elég sokat változtam, mióta tizenegy évesen egyszerűen beraktak egy messzi iskolába Hokkaidón. Azóta egyszer sem láttam őket, nem gondoltam, hogy erre valaha sor kerül, de a lehetőség mindig ott motoszkált az elmém hátsó részében. Hiszen Tokió hatalmas, ki gondolta volna, hogy elmerészkednek Ginzából egészen idáig. Mikor kicsit lenyugszom, eszembe jut Ira. Hiszen otthagytam a plázában, biztosan meg van ijedve, fogalma sincs, hogy hol lehetek, mi történt velem. A lábaim még mindig kissé remegnek, de visszaindulok, ám hiába járom körbe a plázát, nem találom meg Irát. A rémület fog el, hogy valami történt vele. Talán hazament volna? Vagy valaki elrabolta. Megrázom a fejem, nem szabad a legrosszabbra gondolni. A logikus magyarázat, hogy esetleg hazament és az ajtó előtt vár rám. Mély levegőt veszek, bekapok két szem nyugtatót, aztán hazaindulok. Gyalog sincs messze, negyed óra alatt már az ajtó előtt állok, de Ira sehol. Viszont a könyv, amit vettem neki, az ajtó előtt hever a lábtörlőn. Megijedek. Ezek szerint itt járt, és mivel nem talált itthon, talán engem keres. Elkerültük egymást. Biztosan aggódik, hol lehetek. De biztosan nem ment messzire, hiszen nem ismeri a környéket. Már későre jár, hideg is van.
Megnézem a környező utcákat, de nem találom őt sem az utcán, sem az üzletekben, sem a helyi kifőzdében. A park jut eszembe, biztosan ott van, így arrafelé veszem az irányt. Nem tart sokáig, mire megtalálom az egyik fa alatt ülve, egy szál semmiben. Az aggodalom, a fájdalom, a bűntudat erőt vesz rajtam és odarohanok hozzá. Sírva borulok rá, ő pedig valamit nyöszörög.
- Sajnálom… sajnálom… - motyogom, de nem figyel rám.
A karjaimba kapom Irát, és sietve indulok vele hazafelé. Ő önkéntelenül kapaszkodik belém, de más jelét nem adja, hogy életben van.
Hazaérve meleg vizet engedek a kádba, levetkőztetem őt és a vízbe teszem. Megrezzen, talán túl meleg neki a víz, de lassanként kezd magához térni. Felemeli a kezét és végigsimít az arcomon.
- Bocsáss meg, kicsim… otthagytalak… - suttogom bűntudattal teli hangon.
- Mi..történt? - nyöszörög, de nem válaszolok. Képtelen vagyok rá, és ő sem faggat.
Mikor már úgy érzem, kellően felmelegedett, segítek neki kimászni a kádból és megtörölgetem. Nem adok rá semmit, anyaszült meztelenül viszem az ágyba, majd én is mellé fekszem a takaró alatt. A hasára teszem a kezem, a bőre meleg és puha a bőröm alatt. Ira elpirul, mint egy szégyenlős gyerek, pedig tudom, miket tettek vele. Nem szólok egy szót sem, csak hálás vagyok, amiért itt van, amiért él, amiért épségben megtaláltam. Beleőrültem volna, ha őt is elveszítem.
- Hikaru-san… - kérdi halkan. - Mi történt?
- A… szüleim… ott voltak, a plázában. Elfogott a rettegés és a pánik – válaszolom akadozva, végre feltárva az igazságot. - Meg tudsz valaha bocsátani nekem? Nem vigyáztam rád, pedig megígértem, hogy nem eshet mellettem bajod...
- Én… aggódtam érted... féltem, hogy bajod esik… - válaszolja felém fordulva, majd szorosan átölel. Egy pillanatra megdermedek, de nem tolom el.
Furán jó érzés, hogy átölel, hogy a puha teste hozzám ér. Visszaölelem, de nem megyek tovább. Szívesen tenném, de nem merem, hiszen nem akarom, hogy megijedjen tőlem. Sokáig nem szólunk egymáshoz, majd végül én töröm meg a csendet.
- Nem esik bajom, ne aggódj már annyit – mondom, próbálva könnyed hangnemet megütni. - Holnap elmegyünk neked ruhát venni a közeli áruházba. Az csak egy sarokra van innen. Utána megebédelünk a közeli ramenesnél. Ettél már rament? - A fejét rázza, de úgy tűnik, érdekli a dolog. - Akkor mindenképpen meg kell majd kóstolnod. Muszáj kimozdulnod, mert ha dolgozni kezdek, nem akarom, hogy állandóan itthon ülj. Nem tenne jót neked.
- De én… nem akarok nélküled menni sehová – motyogja halkan.
- Tudom, de az sem megoldás, hogy begubózol – mosolyodom el. - Ismerkedj a környékkel, elintézheted nekem a bevásárlást, vagy hasonlók. Tudom, hogy szeretnéd hasznosnak érezni magad, és ezzel elég sokat segítenél. Én amúgy sem nagyon fogok ráérni, jó ha este hétre hazaesek majd. És akkor még korai időpontot mondok. Megtanulhatsz főzni.
- De… a múltkor is elbénáztam… - pirul el. - Mi lesz ha… ha ehetetlen lesz?
- Abban az esetben rendelünk valamit – nevetek fel. - De sosem tanulsz meg főzni, ha nem gyakorolsz. Engem is Tomo-chan tanított mindenre. Az elején én is tök béna voltam, egyszer majdnem felgyújtottam a konyhát, meg odaégettem a tésztát, kifutott mellettem a leves és hasonlók. Tomo-chan sosem volt mérges érte, legfeljebb a fejét csóválta, hogy milyen ügyetlen vagyok. Azt hiszem… túlságosan is elnéző volt velem.
- Te is az vagy – jegyzi meg finoman, és elmosolyodik. - De… igazad van. Szeretnék hasznos lenni, hogy ne legyek csak nyűg a nyakadon. Meg… meg majd… egyszer… szeretnék dolgozni is, hogy… hogy ne csak te állj mindent.
- Erre még ráérünk – ásítok egyet. - Most inkább aludjunk. Mindkettőnknek elég hosszú napja volt.
Még eszembe jut, hogy el kéne mennem zuhanyozni, meg hogy utcai ruha van rajtam, de túl fáradt vagyok felkelni. Túlságosan is sok minden történt ma, amire nem akarok gondolni. Hétfőn még a dokihoz is el kell mennem. Nem tudom, mit fog szólni, ha megtudja, hogy befogadtam valakit. Érzem, hogy Ira még közelebb húzódik hozzám, aztán lassan elnyom az álom.
~*~
Másnap valóban elmegyünk vásárolni. A közeli áruház nem olyan nagy, mindössze egy emeletes, de mindent meg lehet benne találni. Ira így is csak jobbra-balra forgatja a fejét, de végig velem marad, holott tömeg sem igen van. Egy rakás mindent vásárolok neki a pólóktól kezdve a nadrágokon át az alsóneműig mindent. Még egy télikabátot, sapkát, sálat és kesztyűt is. Ezen kívül fogmosópoharat, fogkefét, saját törülközőket és mindent, amire szüksége lehet. A végén két hatalmas szatyorral távozunk, amit alig bírunk el, de mégis sikerül elvonszolni a lakásig. Ira szégyenlős, de ő is tudja, hogy szüksége van saját ruhákra, saját holmikra, mert ugyan eljárhat az enyéimben, de mégis kényelmesebb lesz neki a saját cuccaiban. Úgyis ő választotta őket, szóval, viselje is.
- Hová fogjuk tenni ezt a sok mindent? - kérdi döbbenten.
- Van elég hely a szekrényemben, ráadásul pár fiókot is kiürítettem neked – mutatok a hálószobai fiókokra. - A felső háromba pakolhatsz, a többi az enyém. Még egy telefont is akarok venni neked.
- Nem, nem kell, igazán! - hárítja el, miközben nekilát kipakolni. - Igazán… nincs rá szükségem…
- De van! - mondom nyomatékosan. - Mégis hogy érjelek el, ha itthon nincs vezetések telefon? Ha pedig te akarsz velem beszélni valamiért, akkor legalább fel tudsz hívni. Bármikor adódhat olyan vészhelyzet, amikor értesítenünk kell egymást, és nem akarom, hogy az utcai fülkéket használd. Drága, és nem igazán biztonságos megoldás.
Végül nagy nehezen belemegy, szerintem tudja, hogy igazam van. Hétfőn veszek is neki egy telefont, ha végeztem az őrsön. Remélem, nem lesz sok munkám, vagy nem akarnak egyből mély vízbe dobni. Mostanában amúgy sem hallottam semmiféle kegyetlen gyilkosságról a körzetben, vagy pedig csak senki nem mond semmit. Az utóbbi időben csendesebb a város, talán a bűnözők is várnak, míg enyhül az idő. Vagy ki tudja, de ráérek vele hétfőn foglalkozni. Az jobban aggaszt, hogy Ira egyszer rájöhet, hogy nyomozó vagyok és nem tudom, akkor mit mondjak neki. A pisztolyomat és a jelvényemet elzártam, de hétfőn viselnem kell őket. Talán meg tudom oldani, hogy korán felkelek és a kabátomba teszem őket, így nem fogja látni egyiket sem.
- Valami baj van, Hikaru-san? - kérdi Ira, mire megrázom a fejem.
- Csak elgondolkodtam – válaszolom, mosolyt erőltetve az arcomra. Remélem, át tudom verni. - Éhes vagy? - kérdem, mire bólint. - Akkor gyere, a többit el tudjuk intézni később is.
A ramenes tényleg nincs messze, egy kis hely, de barátságos és a főnök is kedves. Már visszatérő vendég vagyok, hiszen rengetegszer szoktam itt étkezni. Bár mostanában sajnos hanyagoltam a helyet, mióta Ira hozzám került. Mikor belépek, alig ketten vannak rajtunk kívül, ám akkor kiszúrok egy harmadik alakot is a pultnál ülve. A fekete, vállig érő haj, a testalkat, mind arra utal, hogy ismerőssel van dolgom. Ő is felnéz és elvigyorodik.
- Hika! - kiált felém Kazu, mire önkéntelenül felsóhajtok. - Na, kit fújt be a szél az ajtón?
- Hali, Kazu! - mosolyodom el, miközben Irával elindulunk felé. Nem kerüli el a figyelmem, hogy Ira hozzám bújik. - Téged itt látni?
- Igazából, fel akartalak hívni, de előtte betértem ide. Annyit ajánlottad a helyet, és tényleg isteni rament készítenek itt – nevet fel a barátom. - Ki a kis haverod? - kukkant a hátam mögé. - Csak nem felszedtél végre valakit? Már ideje volt - kacsint jókedvűen. Kazu számára nyílt titok, hogy meleg vagyok, de sosem csinált ügyet belőle.
- Kazu, ő itt Tsurugi Ira – mutatom be Irát. - Ira-kun ő itt a legjobb barátom és egyben munkatársam, Shindou Kazuki.
- Örvendek – mosolyog rá Kazu Irára. - Hívj Kazunak, mint mindenki más.
- Én is… örülök, hogy… megismerhetem… Kazu-san… - motyogja Ira, édesen elpirulva.
Kazu vigyorog, én meg jelentőségteljesen ránézek. Veszi a lapot, hogy Ira nem tud semmit, és ő sem mond semmit. Helyes. Épp leülnék, amikor Kazu jelez, hogy mondandója van számomra. Remélem, nem egy újabb ügy, de ha igen, nem tehetek semmit.
- Ira-kun, várj meg itt, mindjárt jövök – mondom. - Beszélnem kell Kazuval, csak pár perc az egész. Addig rendelj valamit, jó?
- De sietsz vissza? - kérdi aggodalmasan, mire megsimogatom az arcát.
- Persze, nem tűnök el, ne aggódj! - mosolyodom el, és mintha megnyugodna.
Nekem azonban gombóc van a torkomban. Ideges vagyok, hogy Kazu, aki egyébként a kábszereseknél dolgozik, mi miatt akar beszélni velem. Aggodalmakkal telve indulok el az ajtó felé.
|
| Sado-chan | 2020. 08. 25. 18:50:46 | #35783 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek
Hosszan ölel, gyengéden fonja kötém karjait, majd végül elereszt. Eltol magátók, majd markába temeti az arcom. Félek ránézni...félek, hogy bolyat látom a szemében, ami megrémít... gyűlöletet...szánalmat...haragot. Tudom, ha így érezne nem ölelne ilyen odaadóan, de a félelem nagy úr. Mintha nem is lenne más a szívemben a félelmen kívül...
- Legalább magadnak ne hazudj, ha már nekem nem mondod meg az igazat – suttogja. űrá nézek. Magamnak... nem tudom mit érzek jelenleg...– Nehogy azt hidd, hogy te vagy az egyetlen, aki pocsékul érzi magát. Rettegsz tőlem, amire minden okod megvan. Én… bántottalak, bár… erre nem emlékszem. De akkor is… meg is ölhettelek volna. Én…
- Nem a te hibád...Csak… beteg vagy. Ha… ha kijöttem volna aznap a fürdőből, és… és… be tudod venni a gyógyszereidet, akkor…
- Énekelj nekem! Énekelj nekem, Ira-kun! Kérlek! - húz újra magához.- Azt a dalt, amit az előbb énekeltél.
- De az… az… Tomohiro-sama dala, és… és olyan szomorú voltál, amikor énekeltem – hebegem
- De megnyugtat. Tomo-chan mindig ezt énekelte, ha magamon kívül voltam, ha ideges voltam, ha féltem és nem tudtam, mit csináljak. Amikor ki voltam borulva, mindig átölelt, és ezt énekelte. Attól mindig megnyugodtam. Kérlek… énekeld nekem… Ira-kun…
Az egész testem remeg. Halkan kezdek énekelni, miközben teljesen a karjaiba fészkelem magam. A hangom is remeg...nem jó ötlet...de ha ezt szeretné, legyen...
Lassan elmúlik a remegése, és én is keidek megnyugodni. Mikor a végére érek a szemembe néz
- Szeretlek, Ira – hajol hozzám egészen közel- Ez sosem fog változni. Tomo-chan a múlt, te vagy a jelen és… remélem, a jövő is. Sosem fogom őt elfelejteni, ő mindig a szívemben fog élni, de te vagy a párom. Veled akarok maradni, ha… te is akarod…
- Hikaru… san… - a jelenje és jövője? Én? Nem érdemlem meg, hogy az élete része legyek... úgy érzem, nem érdemlem meg a szeretetét...
Félve pillantok fel rá, az egész arca lángol. Felém hajol és megcsókol, én pedig viszonzom.
Nem érdemlem meg őt...de nem bírnám ki, ha elveszíteném...
Mikor már mindketten megnyugszunk feltakarítjuk a romokat, ő pedig vissza vonul a hálószobába. Én ellátom a kezemet, nem akarom, hogy rosszul legyen. Vissza kuporodok a kanapéra és bekapcsolom a TV-t, hogy legalább valami zaj legyen, ne csak a nyomasztó csend, de igazán nem érdekel ami megy benne... Hikarun jár az agyam. Hírtelen újra mellettem terem. Rémisztó tud lenni... egy ideig csak nézzük egymást, végül azonban elneveti magát
- Semmi, semmi – kuncogja. - Csak annyira aranyos voltál az előbb. De eszembe jutott valami. Nekem hétfőn már vissza kell mennem dolgozni. Addig is nem lenne kedved csinálni valamit?
- Mire gondolsz, Hikaru-san? -kérdem értetlenül
- Nos, arra gondoltam, hogy elmehetnénk valamelyik plázába. Shoppingolnánk, mivel úgyis kellenek neked saját ruhák, törülköző, meg hasonló dolgok. Meg elmehetnénk moziba, megnéznénk valami nyálas filmet, kirakatokat nézegetnénk, vagy akár a kölcsönzőből kivehetnénk valamit, ha nem akarsz mozizni. Esetleg be is kaphatnánk valami egészségtelen kaját az egyik gyorsétteremben. Mit szólsz?
- Ez… most egy… randi?! dadodom fülig vörösödve. Rábólint
- De csak ha van kedved. Semmi sem kötelező, de úgy gondoltam, jót tenne mindkettőnknek, ha nem ülnénk itthon állandóan. Mondjuk holnap, rendben?
Nem válaszolok, csak a nyakába borulok. Szorosan öleljük egymást. Olyan megnyugtató, szinte el is feledteti velem azokat a borzalmakat... meleg ölelése, édes illata, halk szuszogása és szívverése... sosem akarom elereszteni őt...
.oOo.
Szeretek vele aludni. Olyan megnyugtató, biztonságban érzem magam, ahogy hátulról átkarol, vagy mikor fejemet a mellkasára hajtva alszom el.
Sokáig alszunk, hisz nem sietünk sehová. Egy kellemes reggeli, aztán irány a bevásárló központ. Szorosan kapaszkodok belé, nem akarom szem elől téveszteni...olyan sok az ember... nem érzem biztonságban magam, hacsak egy kicsit is távolabb kerülök tőle. Szerencsére engedi, hogy belé kapaszkodjak, sőt, még a kezemet is megfogja. Igyekszem leplezni a zavaromat. Ennyi ember előtt? Nyilván nem néz minket mindenki, de akkor is...vajon csak miattam teszi,vagy ő is így akarja?
Sorra járjuk végig az üzleteket, mindent megnézünk, de nem veszünk egyelőre semmit
- Hová menjünk először? - Kérdi Hikaru, de én csak meredek magam elé. Annyi minden van itt...- Menjünk egy könyvesboltba? Ott talán kevesebben lesznek. Ruhát majd akkor nézünk neked, ha már hazafelé tartunk, jó?
- Nekem… nekem mindegy… - motyogom zavartan. - Ahogy… neked jó, Hikaru-san…
- Nagyon elszoktál az emberektől. De semmi baj. Gyere, nézzünk könyveket! Hátha találunk valami érdekeset.
Csak bólintok. Mindegy mi a program, míg vele lehetek. Az üzlet hangulatos, és alig vannak bent. Itt össze tudom magam szedni. Bele is merülök a könyvek nézegetésébe. Azt hiszem, szerettem olvasni...nem emlékszem pontosan. Sorra nézem végig őket.
- Ha tetszik valami, szólj és megveszem neked. Hátha találsz valamit, amit már régen el akartál olvasni.
- Én… arra sem emlékszem, hogy… szerettem-e olvasni… - motyogom halkan - De azért köszönöm!
Hosszas keresgélés után találok egyet ami érdekesnek tűnik. Romantikus történet, egy lányról és egy lovagról, aki az egyik álmában lakik
- Ki gondolná, hogy ilyen romantikus alkat vagy – jegyzi meg vigyorogva
- Én… csak… megtetszett… - suttogom fülig pirulva
- Jaj, ne vedd annyira komolyan, csak ugratlak. Semmi baj nincs azzal, ha ilyesmit olvasol. Szerintem aranyos.
- Tényleg? - vajon valóban aranyos, csak inkább ciki, csak nem meri elmondani? Ezeket lányoknak írták, nem a magamfajtáknak
- Tényleg. Szerintem…-Hirtelen abba hagyja, teljesen lemerevedik. Az arca lesápad, érzem, az egész teste remeg. Mi történt? Megint rohamot kapott? Kezdek megijedni. Hiába szólongatom, nem is hallja. Belé kapaszkodok, finoman húzogatom a karját, de nem is hallja amit mondok. Látom, hogy könnyek szöknek a szemébe
- Apa… anya… -motyogja, majd kirántja a karját a kezemből és elindul. Gors lépteivel nem tudok lépést tartani vele, egy pillanat alatt eltűnik a tömegben
-Hukari! Merre vagy?!- kiáltok utána rémülten, de nem hallja már. Rémülten kerdem keresni, de persze már messze jár. Az egyik padra rogyok le, potyognak a könnyeim, a markomban temetem az arcom, persze senki sem vesz észre. Hová mehetett? Mi történt, mért hagyott itt? Én ezt nem értem...
Órákig várok rá, de nem jön értem. Félek, és nem tudom, hogy jutok haza... És ő hová ment?
Végül elindulok hazafelé. Remélem Hikaru is haza ment. Kilépek az áruházból és csak meredek magam elé. Merre menjek? Próbálom felidézni az útvonalat, de nem emlékszem. Eluralkodik rajtam a pánik, remegnek a lábaim. Nem akarom elveszíteni őt...szeretem őt...szükségem van rá...de talán ez nem is kölcsönös. Nem tudom mi történhetett... de nem jött értem... nem jutottam eszébe... nincs is rám szüksége...
Végül sikerül haza jutnom, de csak állok a lakásajtó előtt. Percekig meredek az ajtóra, majd bekopogok, de senki sem nyit ajtót. Újra bekopogok... semmi. Leteszem a könyvet a lábtörlőre, majd elindulok valamerre. Újra magamra maradtam... nem kellek neki, pedig az életemet adnám érte...
Nem megyek messzire, csak a parkba. Félek, hogy eltévedek...félek, hogy bele esek megint a folyóba...de haza sem mehetek. Nem vár haza, különben beengedett volna. Lekuporodok az egyik fa alá és össze húzom magamon a kabátot. Hideg van...éhes vagyok és félek. Mi lesz most velem?
Álomba sírom magam.
Késő este, Hikaru hangjára ébredek. Zokogva borul rám, félálomban nyöszörgök, ő csak zokogva motyog valamit, de nem értem. A karjaiba kap és elindul hazafelé velem. Erőtlenül kapaszkodok belé, túlságosan fázom, az izmaim merevek a hideg miatt. Haza visz,leveltkőztet és a kádba ültet. Forrónak érzem a vizet, fáj, ahogy hozzám ér, de nem ellenkezek. Lassan felengednem az izmaim, mostmár mozogni is tudok. Lassan emelem fel a kezem, hogy végig simítsak az arcán
- Bocsáss meg, kicsim...otthagytalak...
-Mi..történt?- nyöszörgöm. Sokáig nem válaszol, ajkai össze szorulnak. Nem fagatom őt inkább.
Mikor már Felengednek az izmaim és felmelegszem segít kimásznom, majd megtörölget és ágyba fektet. Mellém fekszik, szorosan bújik hozzám. Fülig elvörösödök, ahogy a takaró alatt a hasamra teszi a kezét. Sosem érintett így, főleg, hogy ruhát sem adott rám...Nincs erőm ellenkezni, és igazából...nem is akarok. Eddig nem vágytam ilyen közeledésre, meg sem fordult a fejemben, de most...olyan furán érzem magam. Olyan jó...Az a férfi előszeretettel tépte le rólam a ruhát, hogy magáévá tegyen újra és újra. Gyűlöltem azt az érzést, undorodtam az érintésétől, de ez most más. Azt hiszem... vágyom Hikaru érintésére, elképzelem, ahogy végig simít rajtam, ujjai lágyan barangolnak rajtam. Nem...Nem szabad erre gondolnom... Nem helyes!
-Hikaru-san...- nyöszörgöm- Mi történt?...
- A...szüleim...ott voltak, a plázában. Elfogott a rettegés és a pánik- nyöszörgi- meg tudsz valaha bocsátani nekem? Nem vigyáztam rád, pedig megígértem, hogy nem eshet mellettem bajod...
- Én...aggódtam érted... féltem, hogy bajod esik...-fordulok felé és szorosan hozzá simulok. érzem, hogy össze rezzen, de nem tol el szerencsére. Szükségem van rá...
|
| Andro | 2020. 06. 04. 11:05:00 | #35752 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)
Nem sietek, hagyom, hadd „beszélgessenek”. Ira-kunnak biztosan sok mondanivalója van. De így is hallom, hogy beszél, amikor visszaérek. Nem akarok zavarni, csak pár szót csípek el véletlenül, meg azt látom, hogy Ira-kun a szemét törölgeti. Meghat, hogy ennyire aggódik értem, hogy ő csak a második helyet akarja. De azt hiszem, Tomo-chan azt akarná, hogy boldog legyek. Szerintem, kedvelték volna egymást. Mikor közelebb lépek, Ira-kun megfordul és rám néz. Úgy döntök, em mondok neki semmit, nem árulom el, hogy hallottam, mit mondott Tomo-channak. Azzal csak felzaklatnám.
Ira-kun leszegi a fejét és arrébb áll, hogy a sírhoz léphessek. Gyengéden tisztogatom le a köveket, feltöltöm a vázákat, füstölőt gyújtok, majd elhelyezem az ajándékokat és imádkozom Tomo-chan lelkéért. Remélem, bárhol is van, nagyon boldog.
Mikor felkelek, Ira-kun közelebb lép a sírhoz. Óvatosan, lassan lépdel, mintha félne valamitől. Pedig erre semmi oka nincs.
- Én nem hoztam ajándékot… ha tudtam volna, hoztam volna… így csak ezt hagyom itt, hogy őrködjön – tesz a sírkőre egy pici papírdarut, majd a kezébe vesz egy kis havat és egy macit formáz belőle. – Az anyukám készítette…ez az utolsó emlékem róla… – teszi a macit a földre a sír elé, majd felém fordul.
- Menjünk haza, kicsim – fogom meg a kezét. Látom, hogy Ira-kun fülig vörösödik, de úgy teszek, mintha nem láttam volna semmit.
~*~
Ira-kun otthon teát főz, majd elém teszi. A kanapén ülök, és mikor mellém telepszik, olyan hevesen ölelem át, hogy mindketten elesünk. Ő alattam van, én nem eresztem, ő pedig nem tol el magától. Olyan gyönyörű, olyan jó az illata. Mindig vele akarok maradni.
- Köszönöm.… – suttogom végül.
- Ugyan mit?
- Amit Tomo-chanért tettél. Szép gesztus volt…
- Ha tudtam volna, vittem volna…
- Ne.…ez így jó. Te készítetted, tudom, hogy örült neki – tiltakozom. Ha lett volna eszem, én is készíthettem volna neki ajándékot. Majd legközelebb.
- Szerinted nem haragudott meg? Amiért én itt vagyok… nem akarok gondot okozni…ha kell, elmegyek
- Ne butáskodj.… – sóhajtom. Ira-kun a hajamba fúrja az ujjait és simogatni kezd. Az érintése lágy, tapogatózó, óvatos és nagyon-nagyon kellemes.
- Mond… mennyit hallottál belőle?
- Miből?
- Amit neki mondtam – mondja. Nem válaszolok azonnal, nem is tudom, miért nem
- Nem hallottam… nem szokásom hallgatózni – hazudom, ő pedig nem szól semmit. Felkelek, ő azonban még fekszik, és zavart pillantással néz rám.
- Nem vagy éhes? – váltok témát.
Ira-kun csak bólint, én meg azonmód felpattanok. Nem akarok erről beszélni, örülök, hogy végre terelhetem a témát. Nekilátok az ebédkészítésnek, miközben magamon érzem Ira-kun pillantását. Tudja, hogy hazudtam neki, tudja, hogy hallottam, amit Tomo-channak mondott és most magát emészti miatta. Pont olyan törött szárnyú madár, mint amilyen én vagyok.
Asztalhoz ülünk, csendben ebédelünk. Ebéd után Ira-kun mosogat, míg én a laptopomba temetkezem. Igyekszem összeszedni a gondolataimat Ira-kun ügyével kapcsolatban.
Hirtelen hallom meg Ira-kun hangját. Énekel, a dal pedig annyira ismerős. Hiszen…. Tomo-chan is mindig ezt énekelte nekem. Az emlékek feltódulnak bennem, ahogy lassan lecsukom a laptopot és a konyhába megyek. Tomo-chan éneke, de Ira-kun hangja. Tomo-chan mindig ezt a dalt énekelte, ha ki voltam borulva, hogy megnyugodjak. Annyira fáj, rettentően fáj, de nem tudom Ira-kunt hibáztatni érte. Nem tudhatta. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Ira-kun szólongat.
- Hikaru-san… Hikaru-san… megrémítesz – mondja, és hátrál. Fél, retteg tőlem. De ki ne rettegne?
- Tomo-chan… ugyanezt énekelte… – mondom keserű hangon.
- Sajnálom!... – rezzen össze, még a kezében levő tányért is leejti. – Sajnálom… többet nem fogom… - hebegi, miközben a szilánkokat próbálja összeszedegetni. Reszket, én pedig nem hibáztatom. Nem tehet róla, hogy feltépett egy sebet.
Letérdelek elé, és megfogom a kezét. Felsikít a félelemtől, amitől a szívem csak még jobban fáj. Ennyire félne tőlem? Hiszen… egyszer már bántottam...
- Ne haragudj – sóhajtom, majd kiveszem a kezéből a szilánkot és a földre dobom. Látom, hogy ökölbe szorítja a kezét. Tudja, hogy nem bírom a vért, ami az én munkámban kész röhej tárgya.
- Jól vagyok… – húzódik el. Tudnom kell!
- Te félsz tőlem… igaz? – kérdem meg a nyilvánvalót, bár valószínű, hogy hazudni fog. Én is azt tenném a helyében.
- Nem.… nem félek – dadogja, de a tekintete mást mond. Magamhoz ölelem.
- Te reszketsz.… – fonom köré a karjaimat.
- Jól vagyok – hajtogatja tovább, mintha attól minden rendben lenne. Pedig mindketten tudjuk, hogy ez nem így van. Egyikünk sincs jól.
Nem tudom, meddig ölelem, de aztán finoman eltolom magamtól, és két kezem közé fogom az arcát. Nem néz rám, kerüli a tekintetem, mint azok a gyanúsítottak, akik tudják, hogy vaj van a fejükön, de nem akarnak vallani.
- Legalább magadnak ne hazudj, ha már nekem nem mondod meg az igazat – mondom halkan, mire végre rám néz. A tekintetéből látom, hogy tudja, komolyan beszélek. – Nehogy azt hidd, hogy te vagy az egyetlen, aki pocsékul érzi magát. Rettegsz tőlem, amire minden okod megvan. Én… bántottalak, bár… erre nem emlékszem. De akkor is… meg is ölhettelek volna. Én…
- Nem a te hibád – mondja Ira-kun. - Csak… beteg vagy. Ha… ha kijöttem volna aznap a fürdőből, és… és… be tudod venni a gyógyszereidet, akkor…
- Énekelj nekem! Énekelj nekem, Ira-kun! Kérlek! - húzom újra magamhoz. Megremeg, de nem tol el. - Azt a dalt, amit az előbb énekeltél.
- De az… az… Tomoharu-sama dala, és… és olyan szomorú voltál, amikor énekeltem – hebegi.
- De megnyugtat – válaszolom. - Tomo-chan mindig ezt énekelte, ha magamon kívül voltam, ha ideges voltam, ha féltem és nem tudtam, mit csináljak. Amikor ki voltam borulva, mindig átölelt, és ezt énekelte. Attól mindig megnyugodtam. Kérlek… énekeld nekem… Ira-kun…
Ira-kun reszketeg, halk hangon kezd énekelni. Én csak ölelem magamhoz, ő pedig a ruhámba kapaszkodva bújik hozzám. Lassan érzem, hogy megnyugszom és érzem, hogy az ő teste is kezd ellazulni. Azt hiszem, ő is megnyugszik lassan. A dal véget ér, én pedig lassan Ira-kun szemébe nézek.
- Szeretlek, Ira – mondom lágyan, közelebb hajolva hozzá. - Ez sosem fog változni. Tomo-chan a múlt, te vagy a jelen és… remélem, a jövő is. Sosem fogom őt elfelejteni, ő mindig a szívemben fog élni, de te vagy a párom. Veled akarok maradni, ha… te is akarod…
- Hikaru… san… - látom Ira ledöbbent arcát, ahogy lassan felfogja a mondandómat.
Én is zavarban vagyok. Nem tudok mást tenni, lágyan megcsókolom, ő pedig viszonozza. Azt hiszem, Tomo-chan is így akarná. Ő azt akarná, hogy találjak valakit, akivel boldog lehetek.
Később közösen feltakarítunk, de nem igazán tudom, mihez kéne most kezdenünk. A laptopot mindenesetre beviszem a szobába, kilépek a zárolt fájlokból és lekapcsolom a gépet. Aztán eszembe jut valami. Hétfőn már dolgoznom kell menni, alig maradt pár napom, amit még itthon tölthetek Irával. És nem akarok addig is a négy fal között kuksolni. Már tudom is, mit kéne csinálnunk, ami mindkettőnket kimozdít ebből az állapotból. Mikor kimegyek a nappaliba, Ira valami vetélkedőt néz a tévében. De mintha ott sem lenne, teljesen bele van feledkezve a gondolataiba. Leülök mellé, mire rám néz, és úgy tűnik, nem tudja, hogy meneküljön, vagy megöleljen. Elnevetem magam, mire felvonja a szemöldökét.
- Semmi, semmi – kuncogok. - Csak annyira aranyos voltál az előbb. De eszembe jutott valami. Nekem hétfőn már vissza kell mennem dolgozni. Addig is nem lenne kedved csinálni valamit?
- Mire gondolsz, Hikaru-san? - kérdi Ira.
- Nos, arra gondoltam, hogy elmehetnénk valamelyik plázába. Shoppingolnánk, mivel úgyis kellenek neked saját ruhák, törülköző, meg hasonló dolgok. Meg elmehetnénk moziba, megnéznénk valami nyálas filmet, kirakatokat nézegetnénk, vagy akár a kölcsönzőből kivehetnénk valamit, ha nem akarsz mozizni. Esetleg be is kaphatnánk valami egészségtelen kaját az egyik gyorsétteremben. Mit szólsz?
- Ez… most egy… randi?! - kérdi meglepetten Ira, mire bólintok.
- De csak ha van kedved – mondom. - Semmi sem kötelező, de úgy gondoltam, jót tenne mindkettőnknek, ha nem ülnénk itthon állandóan. Mondjuk holnap, rendben?
Ira egy szót sem szól, csak megölel, ami sokkal többet mond mindennél. A fejét a vállamba fúrja, és már nem is érdekli a tévé. Szerintem addig sem nézte. Átölelem, a fejem a fejére hajtom. Olyan békés így minden. Talán még jól alakulhatnak a dolgok.
~*~
Másnap reggel később kelünk, mint szoktunk, kényelmesen megreggelizünk, majd a közeli pláza felé vesszük az irányt. Nem akarok nyitásra odamenni, de tíz után már tömeg van. Mindenhol emberek, így Ira belém kapaszkodik, úgy tűnik, fél a tömegtől. Vagy csak nem szereti. Engem nem zavar, óvatosan megfogom a kezét, és úgy vezetem, így biztosan jobban érzi magát. Először körbenézünk. Rengeteg üzlet van itt, ruhaboltok, CD- és DVD boltok, könyvesboltok, játékboltok, ezen kívül játéktermek, éttermek, és egy hatalmas mozi is a legfelső szinten. Meg persze fagyizók is vannak.
- Hová menjünk először? - kérdem Ira-kunt, de ő szemmel láthatóan nem tudja eldönteni. - Menjünk egy könyvesboltba? Ott talán kevesebben lesznek. Ruhát majd akkor nézünk neked, ha már hazafelé tartunk, jó?
- Nekem… nekem mindegy… - motyogja zavartan. - Ahogy… neked jó, Hikaru-san…
- Nagyon elszoktál az emberektől – mondom félhangosan, hogy más ne hallja. - De semmi baj. Gyere, nézzünk könyveket! Hátha találunk valami érdekeset.
Ira-kun bólint, én pedig a legközelebbi könyvesbolt felé indulok vele. Szerencsénk van, alig pár vásárló tartózkodik az üzletben. Úgy tűnik, Ira-kun is megnyugszik. Talán hiba volt őt idehoznom. Tegnap a temető, most egy pláza. Azt hittem, jó ötlet, de úgy tűnik, mégsem annyira. A bolt hatalmas, a választék is nagyon széles. Inkább csak sétálgatunk, hátha megpillantunk valamit, de igazából csak céltalanul lődörgünk az üzletben.
- Ha tetszik valami, szólj és megveszem neked – mondom lágyan. - Hátha találsz valamit, amit már régen el akartál olvasni.
- Én… arra sem emlékszem, hogy… szerettem-e olvasni… - mondja halkan Ira-kun. - De azért köszönöm!
Én végül találok magamnak egy könyvet. Valami külföldi író írta, akinek a neve nem igazán mond semmit, de a történet tetszik. Amolyan klasszikus fantasy sárkányokkal, mágusokkal, hősökkel. Végül Ira-kunnak is sikerül választania egy romantikus könyvet. Ki gondolná, hogy ilyeneket olvasgat. Elmosolyodom, ahogy a pulthoz lépünk és fizetek.
- Ki gondolná, hogy ilyen romantikus alkat vagy – jegyzem meg vigyorogva, mikor elhagyjuk a boltot.
- Én… csak… megtetszett… - suttogja fülig pirulva Ira-kun.
- Jaj, ne vedd annyira komolyan – kuncogok halkan. - Csak ugratlak. Semmi baj nincs azzal, ha ilyesmit olvasol. Szerintem aranyos.
- Tényleg? - kérdi Ira-kun kíváncsian, mintha arra lenne kíváncsi, vajon hazudok-e, vagy esetleg ugratom.
- Tényleg – bólintok. - Szerintem…
A mondat abbamarad, amikor megpillantom a két alakot, akik akkor lépnek ki az egyik divatos ruhabolt ajtaján. A lábam ledermed, szinte földbe gyökerezik a látványtól. Miért most kell felbukkanniuk? Hiszen évekig nem láttam őket, már a létezésükről is majdnem megfeledkeztem. Azonnal felismerem a szüleimet, akiket azóta nem láttam, hogy a bátyám eltűnése után bentlakásos iskolába adtak. Mégis, elég egyetlen pillantást vetnem rájuk, hogy tudjam, ők azok. Érzem, hogy kezdek bepánikolni, a régi rossz emlékek kezdenek a felszínre törni. Könnyek szúrják a szemem, mozdulni akarok, de nem tudok. Nem látnak meg, boldogan beszélgetnek egy másik házaspárral, mintha minden rendben lenne. A kezem remeg, sőt, egész testemben remegek, futni akarok, de nem bírok megmozdulni. Nem akarom látni őket, de képtelen vagyok elfordítani a tekintetem róluk. Érzem, hogy valaki belém kapaszkodik, hogy valaki rázogat, valaki szól hozzám, de nem tudom ki, és nem is érdekel.
- Apa… anya… - suttogom magamon kívül.
Végre meg tudok mozdulni, de a lábaim nem a szüleim felé indulnak, hanem az ellenkező irányba. Hallom, hogy valaki utánam kiabál, de nem törődöm vele. Csak minél előbb, minél messzebb innen, ahol nem láthatom őket. Gyűlölöm őket! Gyűlölöm őket! Gyűlölöm őket!
|
| Sado-chan | 2020. 05. 30. 22:27:55 | #35750 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: szerelmemnek
Üres ágy fogad ébredéskor. Még meleg a matrac, és a takaró is össze van gyűrve, így biztos, hogy mellettem aludt… de most nincs itt…kimászok az ágyból és kilesek a konyhába, de ott sincs… se a nappaliban, vagy a fürdőben… elment… mért hagyott itt?
Talán mégsem akar.… nem. Nem gondolhatok erre! Hikaru szeret engem… kellek neki… megmentette az életemet! Ha nem kellenék, nem tette volna.
Hogy eltereljem a gondolataimat hozzá fogok a reggeli elkészítéséhez, de a gondolataim túlságosan messze járnak. Csak akkor térek magamhoz, mikor Hikaru hátulról átölel
- Hogy van az én kis konyhatündérem? - kérdi mosolyogva, erre már én is össze szedem magam - Mit készítesz?
- Rántotta akart lenni, de… azt hiszem, csak égett tojás lesz belőle – nézek a serpenyőre, majd vöröslő arccal hajtom le a fejem. Még egy rántottát sem tudok neki megcsinálni… pedig úgy szeretnék a kedvére tenni, a hasznára lenni…
- Semmi baj, majd megtanítalak főzni – kiveszi a kezemből a kanalat - Egész jó, bár tényleg egy kicsit sültebb a kelleténél. Nem tettél alá elég olajat, attól égett meg egy picit.
- Sajnálom… - motyogom, majd mikor meglátom a szatyrot és a virágot elkerekednek a szemeim - Vásárolni voltál? Mert mikor felébredtem, sehol sem találtalak.
- El kell mennem valahová. Velem tartasz? Meglátogatok valakit
- Nem fogok zavarni? - kérdem halkan. Biztos magával akar vinni? Csak útban lennék… nem hiszem hogy dicsekedni akarna egy olyan valakivel, ami erre sem képes… szégyen vagyok…
hogy hasznosabbá tegyem magam megterítek, míg menti a menthetőt. Úgy szeretnék a hasznára lenni… boldoggá tenni őt… vajon mellettem lehet boldog?- Nem szeretnék... tudod… alkalmatlankodni… vagy ilyenek…
- Nem fogsz zavarni, egyébként is be szeretnék neked mutatni valakit. Na, készen is vagyok.
A dícséretet én kapom, pedig meg sem érdemlem… ő mentette meg a reggelit, én csak elrontottam.
Miután végzünk öltözni küld. Magamra kapom amiket nekem adott, persze mind nagy, de legalább Hikaru illatuk van! Mikor végzek utána megyek. Az ajtóban vár, kezében a szatyorral
- Ne vigyem? Nehéz lehet – kérdem. Segíteni szeretnék neki, bármiben! Akármiben…de csak a fejét rázza…
- Nem nehéz… De aranyos vagy, hogy felajánlottad. Talán majd máskor, jó?
- Jól van – sóhajtom. Semmit sem mer rám bízni…ügyetlennek tart biztos…
Nem is emlékszem mikor utaztam utoljára buszon…vagy hogy volt e már ilyen…nem érzem magam túl jól, de nem szólok… biztos erre a legkevésbé kíváncsi most…mintha máshol járna, gondolataiba temetkezik, tekintetében fájdalom fészkel…nem akarom hogy fájjon neki…
Csendben sétálok mellette, nem faggatom, de mikor megállunk a temető kapujában, majd belépünk végképp elvesztem a fonalat. Tomohiróról lenne szó?
Igen...Tomohiro. Az ő sírja előtt állunk meg. Nem tudom mit érezzek, vagy mit gondoljak. Lecövekelnek a lábaim, moccanni sem tudok. Félek…de mitől? Nem mintha nálam különösebb ok kellene ehhez..de ez most más… mintha érezném a jelenlétét…félelmetes…
- Ne haragudj, hogy nem mondtam el, hová akarlak hozni. De attól féltem, akkor nem jönnél velem. - hátat fordít nekem, majd a sírral kezd foglalkozni - Tomo-chan, jó régen nem jártam itt… Szeretnék bemutatni neked valakit. Ő itt Ira-kun, ő az én… az új párom. És nagyon szeretem. Ira-kun, gyere, köszönj Tomohironak! - fordul felém. Én csak pislogok. Nem vagyok arra méltó, hogy közel menjek hozzá… Hikaru számára mindig is ő lesz az első, ezzel tisztában vagyok…és míg akár csak egy kis hely is jut nekem a szívében, nem bánom…
- Ira-kun, elmegyek hozok vizet és néhány takarítóeszközt, te várj meg itt! - mondja, mire aprót bólintok. - Addig beszélgessetek! - mosolyodik el halványan, majd kettesben hagy minket. Kell egy kis idő, hogy össze szedjem magam
- Sokat hallottam önről, Tomohiro-sama - hajolok meg előtte- Hikaru-san folyton mesél… én… ígérem, vigyázni fogok rá… és hogy mindig ön lesz az első… nem hagyom hogy elfelejtse, bár, azt hiszem, ez nem lesz nehéz…- motyogom zavartan- kérem, engedje meg, hogy mellette legyek! Hikaru-san… mindennél többet jelent nekem… meghalnék érte ha kell… csak egy kis helyet kérek a szívében…- törölgetem a könnyeim. A hó ropogására fordulok meg. Hikaru… vajon mennyit hallott belőle?!
Nem mondok semmit, csak leszegett fejjel állok arrébb, hogy hozzá férhessen. Gyengéden tisztogatja a köveket, feltölti a vázákat, majd füstölőt gyújt és gondosan elhelyezi az ajándékokat. Szégyellem magam, amiért én nem hoztam semmit… a zsebembe csúsztatom a kezem, majd kihalászok egy darab papírt és hajtogatni kezdek…
Mikor Hikaru felkel közelebb lépek a sírhoz
- Én nem hoztam ajándékot… ha tudtam volna, hoztam volna… így csak ezt hagyom itt, hogy őrködjön- teszem a sírkőre a pici papírdarut, majd a markomba veszek egy kis havat, és egy macit formázok belőle- az anyukám készítette…ez az utolsó emlékem róla…- teszem a sír elé a földre, majd Hikaru felé fordulok
- Menjünk haza, kicsim- fogja meg a kezem. Fülig elvörösödve bólintok. Tomohiro előtt szólított kicsimnek…
Otthon teát főzök, majd az asztalra teszem és leülök mellé a kanapéra. Nem mond semmit, csak átölel, olyan lendülettel, hogy hátra esek, ő pedig rám. Nem ereszt, én pedig nem tolom el. Az egész arcom lángol, a szívem majd kiugrik…de olyan jó…
- Köszönöm.…-súgja végül
- Ugyan mit?...
- Amit Tomo-chanért tettél. Szép gesztus volt…
- Ha tudtam volna, vittem volna…
- Ne.…ez így jó. Te készítetted, tudom, hogy örült neki- tiltakozik. Remélem tényleg így van
- Szerinted nem haragudott meg? Amiért én itt vagyok… nem akarok gondot okozni…ha kell, elmegyek
- Ne butáskodj.…-sóhajtja. A hajába fúrom az ujjaim és simogatni kezdem. Olyan fura érzés…
- Mond...mennyit hallottál belőle?
- Miből?
- Amit neki mondtam- sokáig nem válaszol. Ezek szerint hallotta
- Nem hallottam...nem szokásom hallgatózni- válaszolja, én pedig ráhagyom. Végül elenged és felül. Én tovább fekszem, zavartan próbálok máshová nézni
- Nem vagy éhes?- vált témát. Csak bólintok, bár azt hiszem, egy falat sem menne le a torkomon. Nem is kell neki több, felpattan és hozzá kezd, én csak zavartan kuporgok a kanapén. Fogalmam sincs mit mondhatnék, amivel jobb lenne neki… fáj így látnom őt… látni akarom a mosolyát. Számomra a világon nincs annál szebb!
Asztalhoz ülünk, csendben megebédelünk. Ebéd után elmosogatok, ő pedig a laptopjába temetkezik.
Fogalmam sincs mit mondhatnék, de ez a csend az őrületbe kerget… olyan érzés, mintha haragudna rám…
Hogy eltereljem a gondolataimat halkan dúdolgatni, majd énekelni kezdek. Kedves dal a tavaszról és a madarakról, még az iskolában tanultam… egyre több emlékem tér vissza, pedig azt hittem, elvesztettem őket…
Kezemben a tiszta tányérokkal fordulok meg, mikor meglátom magam mögött Hikarut. Kiismerhetetlen arckifejezéssel mered rám
- Hikaru-san…Hikaru-san…megrémítesz- lépek hátrébb
- Tomo-chan…ugyanezt énekelte…-ül ki az arcára a keserűség
- Sajnálom!... - Rezzenek össze. Még a tányérokat is elejtem-Sajnálom… többet nem fogom…- próbálom összeszedni a szilánkokat, azzal sem foglalkozva, hogy szétvágják a kezemet. Attól félek, megint rohamot kap, és rám támad… én mindent tönkre teszek!...
Letérdel mellém és megfogja a kezem. Rémülten sikítok fel, a legrosszabbra számítva
- Ne haragudj- sóhajtja, majd kiveszi a kezemből a szilánkot és a földre dobja. Ökölbe szorítom a kezem, félek, hogy a vértől rosszul lesz. A fájdalom nem érdekel, de aggódom érte…miattam lesz megint rosszul, azt pedig nem viselném el
- Jól vagyok...- húzódom el tőle
- Te félsz tőlem…igaz?- félni? Tőle? Nem tudom. Nem hiszem…bár… olyannyira részemmé vált, hogy már talán fel sem tűnik. A félelem olyan számomra, mint másnak a levegő… a félelem tart életben… miatta élek még
- Nem.…nem félek- dadogom. Erre magához ölel
- Te reszketsz.…-fonja körém a karjait…
- Jól vagyok.- hajtogatom tovább, pedig nem vagyok jól…már nagyon régóta nem vagyok jól, de nem számít. Csak őt féltem…tönkre fogom tenni…
|
| Andro | 2019. 12. 17. 17:37:23 | #35712 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)
- Kicsim… - törlöm le ujjbegyemmel a kósza könnycseppet, amely végigfut az arcán és rámosolygok.
- Szóval… akkor te is…
- Azt hiszem… szeretlek… - vallom be szégyenlősen.
- Én is téged… - pillant fel rám, majd szégyenlősen elpirul és témát vált. - Nem mész te is fürdeni? Nem szeretném, hogy megfázz – simít végig a mellkasomon. Igaz, ami igaz, tiszta víz vagyok. Rámosolygok, és bólintok.
- Csak meg ne szökj addig – lehelek apró csókot azokra az ennivaló ajkaira, majd elengedem.
- Itt várok rád, megígérem – ül le a kanapéra.
A fürdőbe sietek, hogy lezuhanyozzam. Nem akarom sokáig váratni Ira-kunt, de a zuhany alatt elgondolkodom. Csoda, hogy visszajött velem, hogy nem rohant el ismét. Mi lesz, ha megtudja, hogy rendőr vagyok? Előbb-utóbb rá fog jönni, hiszen hamarosan letelik a szabadságom, és ha újabb ügyet kapok, keveset leszek itthon. Akkor pedig meg kell majd magyaráznom neki, hogy hová tűnök folyton napokra, vagy akár egy hétre is. Mégsem mondhatom neki állandóan azt, hogy üzleti úton vagyok, mert előbb, vagy utóbb gyanút fogna. De ha elmondom neki, hogy nyomozó vagyok, akkor ki fog akadni. Talán azt fogja hinni, hogy kizárólag azért vagyok vele, mert információkat akarok kiszedni belőle, ami részben igaz is. De én tényleg… érzek iránta valamit. Valami olyasmit, amit Tomo halála óta nem éreztem. Vajon ő hogy fogadná, ha megtudná, hogy újra szerelmes vagyok? Biztosan örülne neki, nem akarná, hogy szomorú legyek. Erről jut eszembe, hogy holnap lesz a születésnapja. Ki kell mennem a temetőbe. Talán magammal vihetem Ira-kunt is. Bár… kérdés, jönne-e. Megrázom a fejem, gyorsan megfürdöm, majd felöltözöm és visszamegyek a nappaliba.
Mikor visszaérek, Ira-kun még mindig ugyanott ül, ahol hagytam. A kanapén.
- Minden rendben? - kérdem aggodalmasan. - Talán megrémítettelek?
- Dehogyis!… - mosolyog rám halványan. - Sosem voltam még ilyen boldog… - kel fel, majd az asztalhoz megy és mindkettőnknek teát tölt. Igazán házias lett, meg kell mondjam. - Tudod… nem is reménykedtem abban, hogy megtalálsz… vagy egyáltalán utánam jössz… miattam lettél rosszul…
- Hosszú ideje nem volt már senkim… Tomohiro óta… de ezt már meséltem… váratlanul ért, talán kicsit tényleg fel is zaklatott… de nem a te hibád, nem tudhattad…é s nem bánom. Jó így… - mondom, mire elpirul. Olyan aranyos így, hogy nem bírom ki nevetés nélkül, mire a kezébe rejti az arcát. De ettől csak még édesebb.
- Ne nevess ki…
- De ha egyszer olyan aranyos vagy! - Átnyúlok az asztal felett, és óvatosan megfogom a kezét, majd hüvelykujjammal lágyan simogatni kezdem a puha bőrt. Nem húzódik el, de későre jár, ideje aludni. A temetőt majd holnap közlöm vele. - Menj, pihenj le! - engedem el, mikor már megitta a teáját. - Ramatyul festesz, rád fér az alvás.
- Igen… nem aludtam mióta elmentem… - kel fel, de megtorpan, és kérdő arccal néz rám.
- Igen?...
- Mond.… kaphatnék egy jó éjt puszit? - fordul felém olyan piros arccal, mint egy túlérett paradicsom. Rettentően édes, amikor így zavarban van.
- Ó, egy ilyen kérésre igazán nem mondhatok nemet – mosolyodom el, majd felkelek, és lágyan megcsókolom. Viszonozza, bár kissé ügyefogyottan, de nem baj. Majd ebbe is belejön. - Álmodj szépeket! - engedem el végül, ő pedig boldog mosollyal vonul be a hálóba.
Én még egy ideig odakinn maradok, elmosom a bögréket, meg a teáskannát, majd beveszem a gyógyszereimet, hiszen azok nem maradhatnak el. Nem akarok megint úgy járni, hogy esetleg bántom Ira-kunt. Fogat mosok, aztán lassan én is bevonulok a szobába. Ira-kun az ágy egyik felén már édesen szuszog, és nem tudom megállni, hogy ne simítsam meg óvatosan a haját. Túl sokat szenvedett, ahogy én is, itt az ideje, hogy boldog legyen. Beharapom az ajkam, mert akaratlanul is felrémlik, hogy fog reagálni, ha megtudja, ki vagyok. De egyelőre igyekszem erre nem gondolni. Lefekszem, majd magamra húzom a takarót és érzem, hogy egy meleg, puha test nyomódik a hátamnak. Ira-kun az. Nem ébredt fel, de úgy tűnik, akaratlanul is megérezte, hogy végre itt vagyok. Halványan mosolygok, miközben lassan elalszom.
~*~
Reggel korán kelek, még leugrom a boltba, hogy megvegyem Tomohiro kedvenc, algával töltött onigirijét, valamint vaníliás pudingját, meg természetesen egy fél literes, dobozos epres tejet. Minden reggel ezeket ette, én pedig minden évben ezeket teszem a sírjára. Sosem lopják el, de a gondnok mindig kidobja őket, amikor már lejártak. A sírokról szentségtörés lenne bármit elemelni. Még veszek pár szál fehér nárciszt, egész pontosan öt szálat. Emlékszem, ezt adta nekem ajándékba az első évfordulónkon, így én minden születésnapján és halálának minden évfordulóján viszek a sírjára. Évente kétszer, ahogy illik.
Mikor hazaérek, azt látom, hogy Ira-kun a konyhában ügyködik, és inkább kevesebb, mint több sikerrel igyekszik összeütni valamit, ami szerintem nagyon szeretne rántottának tűnni. Lepakolok az asztalra, majd mögé lépek, és óvatosan egy apró puszit nyomok az arcára. Megdermed, de aztán látja, hogy én vagyok.
- Hogy van az én kis konyhatündérem? - kérdem mosolyogva, miközben hátulról lágyan megölelem. - Mit készítesz?
- Rántotta akart lenni, de… azt hiszem, csak égett tojás lesz belőle – mondja lehajtott fejjel, de még így is látom, hogy a pofija elpirult.
- Semmi baj, majd megtanítalak főzni – mondom, miközben kiveszem a kezéből a főzőkanalat. - Egész jó, bár tényleg egy kicsit megsültebb a kelleténél. Nem tettél alá elég olajat, attól égett meg egy picit.
- Sajnálom… - suttogja, majd az asztalon heverő szatyorra és a csokor virágra esik a tekintete. - Vásárolni voltál? Mert mikor felébredtem, sehol sem találtalak.
Nem válaszolok azonnal, előbb egy kis olajat öntök a serpenyőbe, aminek hatására a tojás hála égnek feljön. Kell neki még pár perc, meg egy kis só és újhagyma zöldje, hogy ízesebb legyen. Miközben az ételt kevergetem, válaszolok a kérdésére.
- El kell mennem valahová. Velem tartasz? Meglátogatok valakit – mondom, hátra sem fordulva.
- Nem fogok zavarni? - kérdi aggodalmasan Ira-kun, miközben megterít. Még csak mondanom sem kell. - Nem szeretnék... tudod… alkalmatlankodni… vagy ilyenek…
- Nem fogsz zavarni, egyébként is be szeretnék neked mutatni valakit – mondom halkan. - Na, készen is vagyok.
A rántotta igazából egészen finom, meg is dicsérem Ira-kunt, aki csak pironkodva szabadkozik. De muszáj lesz megtanítanom főzni, hiszen szemmel láthatóan szeretne hasznos lenni a számomra. Ha pedig visszamegyek dolgozni, kell, hogy valaki itthon legyen és rendbe tartsa a lakást. Már csak pár napom maradt a szabadságomból. Muszáj lesz megtanítanom pár dologra, amíg még itthon vagyok. Mikor végzünk a reggelivel, én elmosogatok, míg Ira-kun elmegy felöltözni. Hideg van, így szólok neki, hogy melegen öltözzön és vegyen kabátot is. Vennem kell neki majd néhány dolgot, mert jórészt az enyémeket használja, de majd holnap. Holnap még ráérek, úgyis el kell jönnie velem, hogy felpróbálhassa a ruhákat.
Hamar készen vagyunk, én is kabátot és bakancsot húzok, majd magamhoz veszem a táskát és a virágot, aztán elindulunk.
- Ne vigyem? Nehéz lehet – ajánlja fel Ira-kun, és már nyúl is a szatyorért, de a fejem rázom.
- Nem nehéz – hárítom el a segítségét. - De aranyos vagy, hogy felajánlottad. Talán majd máskor, jó?
- Jól van – sóhajt fel, és mintha kissé szomorú lenne, de nem szólok semmit. Nem akarom neki odaadni, amit Tomonak vettem.
Busszal megyünk, jó fél óra az út, mert sokan vannak és nagy a forgalom is. Pedig Tokióban ritka a buszkésés. A temető ráadásul az egyik külvárosi részen van, arrafelé, ahogy egykor kettesben éltünk. Tomo halála után képtelen lettem volna abban a lakásban maradni, ezért is költöztem el elég messze ahhoz, hogy ne kelljen minden nap látnom azt a környéket, ahol annyi boldog időt töltöttünk együtt. Képtelen lettem volna ép ésszel elviselni, hogy ő már nincs, ha ott maradok.
A buszról leszállva nagyjából még öt percig gyalogolunk, és látom, hogy Ira-kun nem érti a helyzetet. Kissé félek, hogy mit fog szólni a dologhoz, és már kezdem úgy érezni, hogy hiba volt őt magammal hoznom. Talán nem fogja éppen jól kivenni magát a dolog, talán Ira-kun azt fogja hinni, hogy nem bírom elfelejteni a volt szerelmem, hogy még mindig ő számomra a fontosabb. De tisztába kell jönnöm az érzéseimmel, amik még csaponganak. Nem tudom pontosan, mit érzek Ira-kun iránt. Tegnap este azt mondtam neki, hogy valószínűleg szeretem őt, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Túl hirtelen történt minden, még akkor is, ha ő most már az életem fontos része.
Belépünk a temetőbe, elsétálunk a sírok között és közben Ira-kun arcát nézem, aki értetlenül nézeget körbe. Mint aki nem érti pontosan, miért is hoztam ide. Aztán, amikor megállunk az egyik sírnál, és elolvassa a nevet – Ikuhara Tomohiro – lassan úgy tűnik, megérti a dolgot. Látom, hogy beharapja az alsó ajkát, a tekintetéből nem tudom kivenni, hogy haragszik-e, szomorú-e, vagy mit is érez, de amikor odalépek a sírhoz, ő megáll. Ez mindent elmond.
- Ne haragudj, hogy nem mondtam el, hová akarlak hozni – mondom halkan. - De attól féltem, akkor nem jönnél velem. - Majd a sírkő felé fordulok, ahol a néven kívül két évszám látható kötőjellel elválasztva. Szép, magas sírkő, szürke színű kőből kifaragva, rajta fekete háttéren aranyszínű betűk és a két évszám alatt egy keretbe foglalt fénykép. - Tomo-chan, jó régen nem jártam itt – mondom egy halvány, fájó mosollyal. - Szeretnék bemutatni neked valakit. Ő itt Ira-kun, ő az én… az új párom. És nagyon szeretem. Ira-kun, gyere, köszönj Tomohironak! - fordulok hátra.
Ira-kun döbbenten néz rám, majd a sírkőre, azon is Tomo fényképére. Olyan gyönyörű, mint akkor volt, mielőtt meghalt. Váll alá érő, ébenfekete haj, sötét szemek, az arcvonásai olyanok, mint egy nemesé. A képen fehér inget és világosbarna mellényt visel, arcán jóindulatú mosoly látszik. A kép elkészülte után két hónappal halt meg. Alig volt huszonkét éves, amikor a halál örökre elragadta tőlem.
A sírkő lábánál, az alacsony padozaton ott a füstölők helye, jobbra és balra virágvázák, amelyekben most nincs virág, majd a füstölő előtt az áldozati oltár, ahová az ajándékokat szoktam tenni. A sírt hó, föld és por lepte be, ideje letisztítani, mielőtt kirakom a virágot, az ajándékokat és füstölőt gyújtva imádkozom Tomo lelkéért, bárhol legyen is.
- Ira-kun, elmegyek hozok vizet és néhány takarítóeszközt, te várj meg itt! - mondom, ő pedig csak bólint. - Addig beszélgessetek! - mosolyodom el halványan, bár úgy tűnik, Ira-kun erre nem mutat hajlandóságot.
Elindulok a gondnoklak felé, ahol mindig találni a sírok takarításához szükséges eszközöket. Közben csak az jár a fejemben, hogy hiba volt elhoznom Ira-kunt. Még túl korai volt.
|
| Sado-chan | 2019. 11. 27. 10:38:04 | #35696 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Kedvesemnek
Ennyi volt? Vége?...igazából nem bánnám. Annyi rossz dolog történt velem, a gyerekkorom rettegéssel telt, ami más gyereknek természetes, arról én még álmodni sem mertem soha…
Az álmok veszélyesek. Bele menekülsz, elveszted a kapcsolatot a külvilággal, édes szavakkal hív, meleg öleléssel tart fogva, aztán, mikor már azt hiszed nem érhet semmi baj jeges csókjával lassan, kíméletlenül végez veled…
Nem emlékszem a családomra. Tudom hogy volt, különben én sem léteznék. Se jó, se rossz emlékeim nem maradtak róluk… azt hiszem minden jó emlékem Hikaruhoz kapcsolódik. Ő jó volt hozzám, pedig hagyhatott volna meghalni. Magához vett, befogadott…én pedig hátba támadtam. Tudhattam volna, hogy ennyire felzaklatja majd… az ő szívében Tomohiro mellett már senkinek sincs hely, ostoba voltam és önző…és most mégis utánam jött hogy megkeressen…de miért?
Lassan térek magamhoz, a tüdőm mintha lángolna, alig kapok levegőt, mindenem zsibbad. Kell egy kis idő, hogy kitisztuljon a látásom. Hikaru… megmentett…megint…megint gondot okoztam neki…
- Hülye! - szólal meg hírtalan. Arcán keserűség és düh, félelem váltja egymást. Nem akartam hogy így érezzen, nem érek annyit, hogy miattam aggódjon - Hülye, idióta, ostoba, tökfej! Van fogalmad, mennyit kerestelek és mennyire aggódtam miattad? Napokon át kutattam utánad, te kis szökevény! Azt hittem, meghaltál, vagy elraboltak és megkínoztak! Azt hittem… Attól féltem, hogy…- az egész testem reszket, legszívesebben a föld alá buknék. Megszólalni sem tudok, és nem is hiszem hogy kíváncsi lenne a mondandómra. Hírtelen könnycseppek csillannak meg az arcán, végig folynak finom vonásain, majd reszkető ajkain gyűlnek össze. Sír…miattam…nem akarom hogy sírjon…nem akarom hogy fájjon neki. Inkább én szenvedjek mint ő…már megszoktam…
Magamhoz ölelem, a mellkasára hajtom a fejem. Már az én könnyeim is potyognak. Átkarolja a derekam, a hátamat simogatja…olyan jó…
- Saj… sajnálom… Hikaru… Én… én csak… azt hittem… jobb lesz, ha… ha… nem vagyok veled… Hiszen… miattam…
- Butus – sóhajtja, ezúttal már lágy, kedves hangon. - Menjünk haza, mielőtt mindketten megfázunk ezekben a vizes ruhákban és felhívjuk magunkra a figyelmet.
- Még mindig… azt akarod, hogy… veled lakjak? - nem értem őt…még mindig kellek neki?- De én csak… gondot okozok neked, nem?-pillantok fel rá
- Ha gondot okoznál, már kitettelek volna – felkel és engem is felsegít. Nem eresztem, félek, hogy elesnék - Na, indulás haza, te kis csavargó
Félek, hogy meggondolja magát…túl nagy teher vagyok neki, útban vagyok és csak gondot okozok. Pedig azt nem akarom… szeretem őt… mindenhogy. Megrémít a tudat, a szerelem elgyengít, sebezhetővé tesz… mégis mennyire vágytam már rá… szeretni valakit, tartozni valakihez. Gondtalanul, kézen fogva sétálni, nevetni, beszélgetni, mellette feküdni és ébredni…egyszerű dolgok, mégis a világot jelentik számomra…
Otthon a fürdőbe parancsol, én pedig engedelmesen követem az utasításait. Ledobom a vizes ruhákat, majd vizet engedek magamnak és bemászok a kádba. A jeges folyóvíz után még a máskor kellemesen meleg is éget, kell egy kis idő, hogy felmelegedjek és megszokjam a vizet. Mikor már jó szappant ragadok és alaposan megmosakszom. Elidőzök még egy kicsit majd kimászok. Nem akarom sokáig váratni, biztosan neki is jól esne a fürdés.
A konyhában találom. Annyi minden jár a fejemben, annyi mindent akarok neki mondani, de egy szót sem tudok kinyögni…
- Mi a baj? Jólesett a fürdő?
- Igen, és… Én… köszönöm, hogy… hogy megmentettél, meg… visszafogadtál… És… sajnálom, hogy…- mielőtt befejezhetném magához ölel. Már megint túl sokat beszélek…a mellkasára hajtom a fejem, szívverésének üteme megnyugtat. Dereka köré fonom a karjaim, olyan békés így…
- Üres volt nélküled a lakás, Ira-kun – suttogja lágyan, miközben tenyereibe rejti az arcom - Hiányoztál, kincsem.
Nem értem őt.…talán…talán ő is…
Gondolkodni sincs időm, a következő pillanatban már az ajkait érzem, ahogy az enyémre tapadnak. Ez nem olyan mint az én esetlen próbálkozásom, puha, meleg, az egész testem bele zsibbad. Gyengéd simogatással vesz birtokba, a sokktól moccanni sem tudok. Azt hiszem, ha nem tartana ilyen biztosan el is esnék. Végül elenged, kipirult arccal néz rám, én csak lesütött szemekkel pihegek
- kicsim...-ujjbegyével törli le a kósza könnycseppeket, majd ajkaimon simít végig
- szóval...akkor te is…
- azt hiszem...szeretlek…
- én is téged…-pillantok fel rá. olyan fura így kimondani…ajkaira pillantok, most már én is fülig vörös vagyok- nem mész te is fürdeni? Nem szeretném, hogy megfázz- simítok végig a mellkasán, emlékeztetve, hogy még mindig a vizes ruha van rajta. Elmosolyodik, majd bólint
- csak meg ne szökj addig- apró csókot lehel az ajkaimra, majd elenged
- itt várok rád, megígérem- ülök a kanapéra. Jó is hogy most egy kis időre elmegy, végig kell ezt gondolnom. A mérhetetlen örömöt beárnyékolja a félelem, mi van, ha nem leszek neki elég? Többre vágyik, mint amire én képes vagyok… vagy nem leszek elég jó? Eléggé olyan, mint Tomohiro…kicsit sem hasonlítunk…pedig …boldoggá akarom tenni…ez a dolgom, nem? Megadni mindet amire vágyik…
Mikor vissza tér még mindig ugyanott ülök
- minden rendben?-kérdi aggódóan- talán megrémítettelek?
- dehogyis!...- mosolygok rá halványan- sosem voltam még ilyen boldog…-felkelek és asztalhoz ülök, a tea már fogyasztható hőfokra hűlt. Töltök mindkettőnknek…- tudod…nem is reménykedtem abban, hogy megtalálsz…vagy egyáltalán utánam jössz…miattam lettél rosszul…
- hosszú ideje nem volt már senkim…Tomohiro óta… de ezt már meséltem…váratlanul ért, talán kicsit tényleg fel is zaklatott…de nem a te hibád, nem tudhattad…és nem bánom. Jó így…-erre újra elpirulok. Halkan kuncog, mire a markomba temetem az arcom
- ne nevess ki…
-de ha egyszer olyan aranyos vagy!- átnyúl az asztal felett és megfogja a kezem. Nem ellenkezem, hüvelykujja lágyan simogatja a kézfejem. Sosem éreztem még ilyen gyengédséget…annyira jó, melegséggel tölt el…- menj, pihenj le…- enged el, mikor elfogy a teám- ramatyul festesz, rád fér az alvás
- igen...nem aludtam mióta elmentem…- kelek fel, de mielőtt elmennék megtorpanok
- igen?...
- mond.…kaphatnék egy jóéjt puszit?-fordulok felé lángoló arccal
- oh, egy ilyen kérésre igazán nem mondhatok nemet-mosolyodik el, majd felkel és lágyan megcsókol. Ezúttal már én is viszonzom, bár kissé esetlenül- álmodj szépeket- enged el, én pedig boldogan vonulok vissza a hálószobába. Elfoglalom az ágy egyik felét, a párnába temetem az arcom. Mindenhol az ő illatát érzem, bele kústózik az orromba, mintha itt lenne és magához ölelne...talán meg sem érdemlem ezt a boldogságot...
|
| Andro | 2019. 07. 14. 11:15:08 | #35647 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (az én édes kis Ira-kunomnak)
Ira-kun riadtan néz rám, látom, hogy menekülni akar és nem hisz nekem. Pedig tényleg nem akartam bántani. Nem az ő hibája volt, hogy nem vettem be időben a gyógyszert. A csók is közrejátszhatott abban, hogy Ő kiszabadult. Remélem, nem bántottam nagyon Ira-kun. Vagyis, Ő nem bántotta, bár a fiú nem jelent számomra veszélyt.
- Sajnálom! - mondja Ira-kun, majd visszamenekül a szobába. De ezt nem hagyhatom, muszáj megmagyaráznom neki, hogy nem kell félnie, nem az ő hibája és nem haragszom rá. Lassan benyitok és azt látom, hogy az ágyon kuporog, védekezésül pedig a takarót is magára húzta. A szívem megszakad a látványtól, de nem tehetek mást, beszélnem kell vele. - Ne bánts, kérlek! - csúszik hátrébb az ágyon, míg a háta a falnak nem ér.
- Azt.…én tettem? - mutatok a karjára, mert most látom, hogy nagyon szorítja. Csak némán bólint. - Sajnálom…Ira-kun… bármit is tettem… - mondom, majd odaülök mellé és szorosan magamhoz ölelem. Érzem, mennyire meg van ijedve, mennyire reszket a karjaimban és még csak nem is hibáztathatom érte. - Nem akartalak bántani, de… a gyógyszerem… az a csók...- próbálom magyarázni, de tudom, hogy csak rontok a dolgon.
- Hiba volt… bocsánat… én csak… nem számít, mindent tönkre tettem.
- A kíváncsiság nem bűn. - A hajába temetem az arcom, beszívom az illatát. Hogy voltam képes bántani? Hogy volt képes Ő hozzáérni? Nem értem, nem értem az egészet.
- Nem kíváncsiság volt… de nem szabad! - szabadítja ki magát a karjaim közül. Nem értem az egészet. Sóvárogva néz rám, de mégsem bújik vissza az ölelésembe. - Az olyanoknak mint én, nem jár a boldogság… csak ártok vele – közli, majd lassan feláll és kitámolyog a szobából.
Csak ülök szótlanul, a szavain gondolkodva. Hogy gondolhatja, hogy teher számomra, hogy csak rosszat okoz nekem? Hiszen miatta voltam képes Őt is eddig visszaszorítani. Tomohiro halála óta nem éreztem ilyesmit senki iránt. Egyedül ő volt képes elűzni a démonaimat, most pedig Ira tette ugyanezt. Úgy döntök, utánamegyek, biztosan a nappaliban van. Ám amikor kimegyek, senkit sem látok ott.
- Ira-kun? - kérdem körbejárva a lakást, és akkor veszem észre a nyitott bejárati ajtót. - Ira-kun! - kiáltom, és úgy, ahogy vagyok, papucsban kirohanok a lépcsőházba.
A nevét kiabálom, de nem találom sehol, sem a folyosón, sem a lépcsőházban, sem az utcán. Felszívódott, egyszerűen elment. Itt hagyott engem egyedül, akárcsak Tomohiro.
~*~
Napok teltek el, mióta Ira-kun magamra hagyott. A szabadságom lassan letelik, én pedig őt keresem, még a nyomozással sem igen foglalkozom. Pedig érdekelne, hogy miért gondolja úgy, hogy csak problémát okoz a jelenléte. Talán a múltjához van köze? Esetleg otthon sem úgy mentek a dolgok, ahogy a szomszéd mesélte? Éppen egy hídon megyek át, amikor a szívem nagyot dobban, mivel megpillantom Irát, aki a híd korlátján üldögél. Borzalmasan néz ki, fogyott, a ruhái koszosak és szakadtak, de ő az. - Ira-kun? Te vagy az? Ira… - kérdem bizonytalanul, mire felém fordul. Ő az! Tényleg ő az! Egy hatalmas kő esik le a szívemről, és már indulok felé, amikor rám szól. - Menj innen! Megint csak bajt hozok rád! - kiabál rám könnybe lábadt szemekkel. Egyet lépek előre, mire hátrálna, de a korlát megcsúszik az esőtől, ő pedig a vízbe esik. - Hikaru! - kiabálja a nevemet, de mire a korláthoz érek, őt már elnyeli a folyó.
Gondolkodás nélkül ugrom utána, nem törődve azzal, hogy én is megfulladhatok. A víz kegyetlenül hideg, de nem érdekel. Lebukom, majd fel, majd újra le, mikor végre megpillantom a testét. Utána úszom, és bár a nedves ruháim engem is lehúznak, sikerül elkapnom Ira-kunt és felúsznom vele a felszínre. Lihegek, amikor partra vergődöm vele valamivel lejjebb, és lefektetem őt a földre. Nem lélegzik, de a szíve még ver, van pulzusa, így biztosan nem halt meg. Hála égnek tanultam elsősegélyt a kiképzésen, hiszen alapvető tudásnak számít, így befogom az orrát, kinyitom a száját és belefújom a levegőt. Aztán újra és újra, mígnem a negyedik, vagy inkább ötödik fújásnál köhögni kezd és kiköpi a vizet. Zilál, nehezen kap levegőt, de életben van. Lassan a szemét is kinyitja, majd úgy néz körül, mint aki nem hiszi el, hogy életben van. Kimerülten és megkönnyebbülten ülök mellette a hidegben, az sem érdekel, hogy fázom, csak az a fő, hogy ő életben maradt. Ira-kun végül rám néz, és mikor felismer, látom, hogy bűntudat önti el az arcát. Már megint saját magát fogja hibáztatni mindenért.
- Hülye! - szólok rá mérgesen, mert valóban dühös vagyok rá. Megrezzen a hangomra, de nem hagyom abba. Muszáj ezeket kiadnom magamból. - Hülye, idióta, ostoba, tökfej! - szidom, ő pedig már nem csupán a hidegtől reszket. - Van fogalmad, mennyit kerestelek és mennyire aggódtam miattad? Napokon át kutattam utánad, te kis szökevény! Azt hittem, meghaltál, vagy elraboltak és megkínoztak! Azt hittem… Attól féltem, hogy...
Érzem, hogy a szemeimet szúrják a könnyek, nem tudom folytatni. Igazából, azt hiszem, nem is vagyok annyira mérges, csak az aggodalom mondatta velem ezeket. Aztán hirtelen érzem, hogy valaki átölel és hozzám bújik. Ira-kun az, megismerem az érintését, az illatát. Reszket, egész testében remeg és sír, ahogy ölel engem. Visszaölelem, és tétova mozdulatokkal simogatom a hátát, a haját, ahol csak érem.
- Saj… sajnálom… Hikaru… - nyöszörgi halkan, bűntudattal teli hangon. - Én… én csak… azt hittem… jobb lesz, ha… ha… nem vagyok veled… Hiszen… miattam…
- Butus – sóhajtom, a haragom már régen elszállt. - Menjünk haza, mielőtt mindketten megfázunk ezekben a vizes ruhákban és felhívjuk magunkra a figyelmet.
- Még mindig… azt akarod, hogy… veled lakjak? - kérdi bizonytalanul Ira, miközben végre a szemembe mer nézni. A szemei vörösek, könnyesek, mire csak bólintok. - De én csak… gondot okozok neked, nem?
- Ha gondot okoznál, már kitettelek volna – mondom fáradtan, majd felállok, őt is felhúzva magammal. - Na, indulás haza, te kis csavargó – borzolom meg szeretetteljesen a haját.
Szinte magammal kell húznom, mert még mindig menekülne, de nem adom fel. Aztán ő is belátja, hogy nincs esélye ellenem, így hagyja magát. De még mindig látom, hogy magát okolja, én viszont most egy szót sem szólok. Fáradt vagyok ehhez az egészhez. Másra sem vágyom, mint egy zuhanyra, meg tiszta ruhára és egy jó nagy bögre forró teára. És arra neki is szüksége lesz.
~*~
Amint hazaérünk, fürdeni küldöm Irát, mert több nap után szüksége van rá. Már kerestem mindkettőnknek tiszta, száraz ruhát, majd, amíg Ira-kun fürdik, ledobálom a ruháimat az előszobában és egy szál köntösben várom, hogy Ira végezzen. Jó sokáig folytatja a meleg vizet, de nem szólok érte. Szüksége van rá, és biztosan sok mindent kell átgondolnia. Mikor végül kijön, olyan tekintettel néz rám, amiből egyértelmű, hogy mondani akar valamit.
- Mi a baj? Jólesett a fürdő? - kérdem, végignézve rajta. Egy sima fehér póló és sötétkék melegítőnadrág van rajta.
- Igen, és… - áll tétován egyik lábáról a másikra. - Én… köszönöm, hogy… hogy megmentettél, meg… visszafogadtál… És… sajnálom, hogy…
Nem engedem, hogy befejezze, hanem egyszerűen magamhoz ölelem. Nincs szükség szavakra, de ezt azt hiszem, ő is érzi. Hozzám bújik, visszaölel és tudom, hogy hálás, pedig nem kéne annak lennie. Természetes, hogy visszajöhet ide, sőt!
- Üres volt nélküled a lakás, Ira-kun – mondom halkan, miközben a szemébe nézek és lágyan két kezem közé fogom az arcát. - Hiányoztál, kincsem.
Látom a megdöbbenést az arcán, én pedig nem tudom, miért, de úgy érzem, tennem kell valamit. Itt és most! Nem tétovázok, hanem egyszerűen megcsókolom. Erősen, határozottan, szenvedélyesen, hogy érezze, nem teher, hanem igenis itt a helye, mert szükségem van rá, nélküle csak félember vagyok. Ledöbben, ezt érzem rajta, de nem visszakozik, nem menekül, bár nem is csókol vissza, de nem baj. Azt hiszem, szeretem őt, bár ebben még nem vagyok biztos. De érzek iránta valamit, ha nem is olyan erősen, mint Tomohiro iránt éreztem, de határozottan nem a kíváncsiság vezetett ahhoz, hogy megcsókoljam. És ez még engem is kissé megijeszt, de igyekszem nem kimutatni. Nem akarom, hogy Ira-kun újra féljen tőlem.
Szerkesztve Andro által @ 2019. 07. 14. 11:23:22
|
| Sado-chan | 2019. 06. 28. 09:27:11 | #35630 |
Karakter: Tsurugi Ira
- Ira-kun… könyörgöm…- folytatja. Tudom, hogy nem bántana, de félek. Félek a szemébe nézni, félek, hogy mindent elrontottam. Az egész eddigi életem félelemről szólt, de ez valahogy teljesen más. Vissza akarom csinálni az egészet, nem lett volna szabad megtennem- Nyisd ki… az ajtót! Kellenek a… szükségem van… Ira-kun…
- Ira-kun! - szólal meg újra, egy teljesen más hangszínen. Félek. Mire készül? Bántani fog, ha kimegyek?- Gyere ki szépen, nem foglak bántani! De szükségem van a gyógyszereimre, mielőtt megőrülök idekinn.
Végül össze szedem magam. Az, hogy én mit érzek, nem számít. Sosem számított…de ha tényleg bajban van…nem bírnám ki…
Felkelek és remegő kezekkel nyitom ki az ajtót. Több lehetőség is végig fut az agyamon. Megragadja a nyakamat és addig szorítja, míg meg nem fulladok. Addig ver, míg el nem ájulok… talán…talán magához húz, vissza csókol…aztán azt teszi velem, mint a gazdám…
Az arcát fürkészem, mintha nem is ő lenne…vagy csak képzelgek
- Minden rendben, Hikaru-san? - kérdem halkan
- Te kis hülye idióta! - ordít rám, majd arrébb lök. Nem is kell több, a kanapé felé futok menedék reményében.- Mégis meddig akartál várni? Talán addig, amíg elájulok?!
- Saj… sajnálom… Hikaru-san… - nyöszörgöm könnyes szemekkel - Én nem… nem akartam, hogy…
- Most már mindegy, de ajánlom, hogy legközelebb ne várd meg, míg… -nem fejezi be, csak bemegy a fürdőbe. Talán…ennyire undorodik tőlem? Biztos ez az oka…nem kellek neki úgy…nem csoda, senkinek sem kellek. Nem érdemlem meg a boldogságot, biztos szörnyűségeket tettem előző életemben, és most bűnhődök értük. A földön kuporogva várom mi fog történni, de nem jön vissza. Sokáig van bent, órákig. Végül mocorgást hallok bentről, félek tőle, de ha nem megyek oda talán még rosszabb lesz, így belesek hozzá
- Mi történt? - kérdi halkan. Nem emlékszik? - Mit… mit csináltam? Mit műveltem veled… Ira-kun? Bántottalak?
Nem tudom, hihetek e neki. Ha valami féle roham volt megeshet, hogy nem emlékszik, de…nem tudom. Nem válaszolok, csak érzem, hogy újra könnyel telik meg a szemem. Felkel, majd felém lép. Nem akarom hogy megint bántson!
-Sajnálom!-vissza iszkolok a hálószobába. Az ágyon kulporgok, magamra húzom a takarót
Hallom hogy utánam jön, hallom ahogy nyílik az ajtó- Ne bánts, kérlek!- csúszok hátrébb az ágyon
- Azt.…én tetem?- mutat a karomra, ahol megszorított. Bólintok- sajnálom…Ira-kun… bármit is tettem…- hirtelen magához húz és átölel. Szorosan tart, moccanni sem tudok. Nem t udom, most összeroppantani akar, vagy ölelni- nem akartalak bántani, de… a gyógyszerem… az a csók- érzem, hogy elvörösödök
- Hiba volt...bocsánat… én csak… nem számít, mindent tönkre tettem
-A kíváncsiság nem bűn- a hajamba temeti az arcát, amitől kellemes borzongás jár át. Sosem éreztem még ilyet…
- Nem kíváncsiság volt…de nem szabad!- szabadítom ki magam a karjai körül. Sóvárogva pillantok rá, az akarom, hogy újra átöleljen, de nem szabad- az olyanoknak mint én, nem jár a boldogság…csak ártok vele-támolygok ki a szobából. Miattam lett rosszul, miattam veszítette el a fejét. Nem tehetem ezt vele…túlságosan szeretem ahhoz. Nem számít, miféle szeretet ez, fontos nekem, ez a lényeg. Nem jön utánam, talán megbántottam… bár sose talált volna rám- bár hagyott volna meghalni kint az utcán… úgy mindenkinek jobb lett volna. A lakásajtó nincs bezárva, lenyomom a kilincset… jobb, ha elmegyek. Nem viszek magammal semmit, még cipőt sem húzok, csak elmegyek. Így lesz a legjobb neki…
Napok óra kóválygok kint. A ruháim már teljesen átáztak, de nem foglalkozom vele… talán ha a folyóba vetném magam…senkinek sem hiányoznék…
A korláton üldögélek, mikor ismerős hangot hallok
-Ira-kun? Te vagy az? Ira…- felé fordulok. Hikaru…
- Menj innen! Megint csak bajt hozok rád!- kiáltom. Újra könnybe lábad a szemem. Közelebb lép, próbálok hátrálni de a hideg, nedves vaskorlát csúszik, elvesztem az egyensúlyom és a folyóba esek- Hikaru!- kiáltom, de pillanatok alatt elnyel a víz. Nem tudok úszni!
|
| Andro | 2019. 01. 12. 10:21:33 | #35603 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)
- Jó étvágyat! - veszi kezébe a pálcikákat, miután szó nélkül asztalhoz ül. Ira tényleg furcsa fiú, ali pár napja van velem, de mégis annyit változott. Vajon én képes leszek valaha is megváltozni?
- Még mindig azon a videón mosolyogsz? - kérdem csodálkozva, mivel még mindig fülig ér a szája.
- Nem... csak szembe jutott valami… ne is foglalkozz vele – rázza meg a fejét. - Nagyon finom lett! - mosolyog rám. Olyan aranyos, mindenáron igyekszik maga mögött hagyni azt a sok szörnyűséget, amin keresztülment. Én pedig? Én képtelen vagyok rá.
- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem ízlik – nevetek fel, hogy ne lássa, mennyire megvisel ez az egész. Muszáj tettetnem előtte, nem akarom, hogy rosszul érezze magát.
- Ezt hogy érted?
- Most először eszel lassan, rágod meg rendesen az ételt. Eddig mindig úgy ettél, mintha egy hete nem kaptál volna semmit…
- Megszokás? Azt hiszem… eddig mindig gyorsan kellett ennem, különben a kutyák elvették az ételt… kellett egy kis idő, hogy ezt hátra hagyjam úgy látszik… nem is figyeltem rá…- válaszolja, miközben tovább eszik.
- Ennek örülök. Tényleg – eresztek meg egy újabb mosolyt. Muszáj, még Kazu előtt is tettetek, pedig ő ismerte Tomohirot, tudja, min mentem keresztül a halála után.
Reggeli után Ira visszatér a videójához, én pedig elmosogatok. Fáradt vagyok, így úgy döntök, pihenek egy kicsit. Hajnal óta fenn vagyok, és éjjel sem aludtam túl sokat, hiába tűnik úgy. Aggódom, rág ez az ügy, ami nagyon hasonlít a sajátomhoz. De ha a főnök megtudja, hogy engedély nélkül nyomozok, minimum felfüggeszt. Így is csoda, hogy nem akart rám egy újabb társat sózni. Ja, tényleg, az előzőt is egy hét alatt sikerült elkergetnem. Szegény, még újonc volt, nem tudta, mivel jár az, ha együtt akar dolgozni velem. Azóta Akiboshi-san nem tett mellém újabb embert. Ő is jól tudja, hogy nem jó ötlet valakivel összepárosítani. Egyedül Kazuval tudnék együtt dolgozni, de ő nem akarja otthagyni a kábszereseket. Fene enné meg, pedig ő is lát elég ronda dolgot nap, mint nap. Még hullákat is. De az ő dolga, holott tudja, hogy mi ketten remek csapat lennénk.
Ledőlök az ágyra, és csak bámulom a plafont. Fogalmam sincs, hol kéne kezdenem. Talán a legközelebbi alsó-középiskolánál. Ha jól tudom, Hanamomozono a neve. Ez a hely a legvalószínűbb, hiszen ez esik a legközelebb a folyóparthoz. Bár az is igaz, hogy ez van a legmesszebb Ira-kun egykori otthonától. Aztán eszembe jut, hogy azt mondta, Okinawáról származik. Talán kiskorában költöztek ide. Ez is lehet egy nyom, bár ahhoz tudnom kéne, hány évesen költöztek Tokióba. Talán a középiskolában vannak erről iratok, vagy megtudhatom, melyik általános iskolába járt. Takeda-senpai talán tudna… Ám mielőtt a gondolataim végére érhetnék, érzem, hogy a szemeim lecsukódnak, én pedig pillanatokon belül alszom is.
Nem tudom, hogy meddig alhatok, de arra ébredek, hogy valami puha dolgot érzek az ajkaimon. Lassan, lustán nyitom ki a szemem és Ira-kunt látom, aki riadtan hátrál el tőlem. Első pillanatban fel sem fogom a dolgot, de aztán rájövök, hogy… megcsókolt.
- Ira.… - nézek rá, de mielőtt befejezhetném a mondatot, csak a fürdőajtó csukódását hallom. Bezárta magát.
Felsóhajtok, majd lassan magamhoz térve összerakom a képet. Ira megcsókolt… Biztosan kíváncsi volt, elvégre nem igazán lehetett szerelmi kapcsolata, ha évekig bezárva tartották. Természetes, hogy próbálkozik és talán… Megrázom a fejem. Nem tudok haragudni rá, bár a dolog kissé felkavart. Tomohiron kívül soha senki sem csókolt meg ilyen lágyan, bár voltak futó kapcsolataim, de azok inkább csak szexuális jellegűek voltak. Nem volt bennük soha semmi érzékenység, csak szex és néha egy-egy rövid randi. Felsóhajtok, megvakarom a tarkóm, majd rendezem a gondolataimat. Ira most biztosan meg van ijedve, muszáj megmagyaráznom neki, hogy nem haragszom, amiért kíváncsiságból megcsókolt. Habár meglepett, nem gondoltam, hogy ilyesfajta érzései vannak annak ellenére, hogy nekem is tetszik a fiú. De sosem erőszakolnám rá magam, holott… én is vágyom rá, hogy valaki hozzám bújjon, átöleljen, megcsókoljon, kényeztessen. Vágyom valakire, akivel azt élhetem át, mint vele. De ilyen ember nincs, még én is tudom. Pótlék meg nem kell. Főleg így nem, hogy mindenkinek lehazudom a csillagos eget is. Ha Ira megtudná, hogy ki vagyok valójában, akkor soha többé nem bízna bennem és elszökne olyan messzire, hogy sosem találnám meg. Tiszta ideg vagyok, mi lesz, ha rájön, hogy zsaru vagyok. Felállok, majd a fürdőhöz lépek és bekopogok.
- Ira-kun… semmi baj – próbálom nyugtatni, de még én is érzem, hogy a hangom milyen idegesen cseng. Szükségem lenne nyugtatóra, de amilyen „okos” vagyok, a gyógyszereimet a fürdőben tartom és most nem férek hozzájuk. - Tudom, hogy csak kíváncsi voltál… nem történt semmi… Ira-kun… - folytatom, hátha kijön. Mert ha nem jön ki zárós határidőn belül, én meg fogok őrülni. Kellenek a gyógyszereim. Most!
Persze, hiába kopogtatok, hiába szólongatom Irát, nem nyílik az ajtó. Én pedig kezdek pánikba esni, ami már a hangomon is hallatszik. Egyre rosszabbul érzem magam, és tudom, ha nem jutok elég hamar gyógyszerhez, akkor a végén el fogok ájulni, vagy valami még rosszabbat teszek. Pánikba fogok esni, és a végén előjön Ő is. Nem akarom, hogy előjöjjön, nem akarok újabb emlékezetkiesést, amikor nem tudom, mi történik.
- Ira-kun… könyörgöm… - mondom olyan megnyugtatóan, ahogy tőlem telik ebben az állapotban. - Nyisd ki… az ajtót! Kellenek a… szükségem van… Ira-kun…
Hányinger tör rám, érzem, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt. Támolyogva állok fel, mivel már a földön térdeltem az elmúlt percekben. Nehezen lélegzem, alig vagyok magamnál. A világ kezd összefolyni előttem, majd beterít a sötétség.
~*~
Végre eljött az én időm! Már alig vártam. Ez a nyomorult nem képes semmire, de én majd helyrehozom a dolgokat. Hikaru egy béna, de szükségem van rá, nem tudom teljesen átvenni az irányítást. Sajnos, ez nem valami ostoba anime, ahol a másik személyiségnek sikerül kilöknie az eredetit, hogy véglegesen megkaparintsa a testet. Fújok egyet, majd a fürdő ajtaja felé pillantok. A kis hülye még mindig nem jött ki, úgy tűnik, nagyon fél, de nem is nagyon érdekel. Viszont Hikarunak szüksége van a gyógyszereire, vagy a test nem fogja sokáig bírni, akkor pedig én is bajban leszek. De hol is lehet a pótkulcs? Bár, ha Ira nem elég ostoba, akkor bennhagyta a kulcsot a zárban. Nehéz ügy. Megvakarom a fejem, majd eszembe jut valami. Ha azt hinné, hogy elmentem, egy idő után kijönne, de vajon mennyi idő után? Jobb, ha a bevált módszert folytatom.
Odalépek az ajtóhoz, majd bekopogok.
- Ira-kun! - mondom megnyugtató hangon, bár én is érzem, hogy a hangom túlzottan is nyugodt. - Gyere ki szépen, nem foglak bántani! De szükségem van a gyógyszereimre, mielőtt megőrülök idekinn.
Várok, majd jó egy perc múlva hallom a zár kattanását, az ajtó pedig kinyílik. A kis idióta ijedten bújik elő az arcomat pásztázva, majd óvatosan felém nyúl.
- Minden rendben, Hikaru-san? - kérdi aggodalmasan, de látom, hogy sokkal inkább magát félti, mint engem.
- Te kis hülye idióta! - ordítom, majd elkapom a kezét és arrébb lököm. Ijedten néz rám, majd menekül előlem a kanapé felé. - Mégis meddig akartál várni? Talán addig, amíg elájulok?!
- Saj… sajnálom… Hikaru-san… - nyöszörgi könnyes szemekkel, mire a kezeim ökölbe szorulnak. - Én nem… nem akartam, hogy…
- Most már mindegy, de ajánlom, hogy legközelebb ne várd meg, míg… - nem fejezem be a mondatot, még a végén elárulnám magam.
A fürdőbe lépek. Nem vagyok én olyan gonosz, de annak a nyavalyásnak szüksége van rám. Mégis ki volt az, aki kimentett mindkettőnket annak az elmebetegnek a karjaiból? Ki volt az, aki elintézte, hogy Tomohiro gyilkosa megkapja, amit megérdemel? Még jó, hogy ezekre Hikaru nem emlékszik, annyira nem vagyok kegyetlen, hogy ezeket megosszam vele. Valahol mélyen kedvelem azért, és vigyáznom kell rá, elvégre ez az én testem is.
Előkaparom a gyógyszert. Nem igazán akarom bevenni, mert akkor megint aludni megyek, de nem nagyon van más választásom. Hikarunak meg kell tennie, amit tennie kell, én pedig nem avatkozhatom bele mindig az életébe. Pedig szívesen élnék szabadon, ám nem akadályozhatom őt abban, amit most tennie kell. Kiveszek pár szem gyógyszert, majd engedek egy kis vizet a fogmosó pohárba és nagy levegőt véve lenyelem a pirulákat egy kis vízzel. Eltart egy-két percig, amíg hatni kezd a dolog, de érzem, hogy máris kezdem elveszíteni az irányítást. Nem kell öt perc sem, hogy jöjjön az édes feledés.
~*~
A fürdőszoba padlóján térek magamhoz. Fogalmam sincs, hogy mi történt, hogy kerültem oda, így csak arra tudok következtetni, hogy megint Ő csinált valamit. Kiesett isten tudja mennyi idő. A fejem fáj, szét akar robbanni, de már nem akarok megőrülni és a látásom is tiszta. Körbenézek, de Ira már sehol. Biztosan megijedt Tőle. Vajon mit művelt szegény Irával? Nem, bántani biztosan nem bántotta, olyat nem tenne, hacsak nem vagyok életveszélyben. Feltornázom magam ülő helyzetbe, és akkor pillantom meg az ajtóban félénken kukucskáló Irát. Olyan arcot vág, mint aki nem tudja eldönteni, hogy elfusson, vagy odasiessen-e hozzám. Rémültnek tűnik, amin nem lepődöm meg. Ő mindenkit meg tud ijeszteni, bármit is csinál.
- Mi történt? - kérdem halkan, mire Ira szemei elkerekednek. - Mit… mit csináltam? Mit műveltem veled… Ira-kun? Bántottalak?
|
|
