|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sado-chan | 2022. 07. 29. 09:15:22 | #36200 |
 Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek
Mi van, ha az elmúlt hónapokat csak álmodtam? Mi van, ha valójában sosem szabadultam meg tőle, csak félholtra verve fekszem a mocsokban, és magam elé meredve ábrándozok?
Ha most újra megjelenik előttem, én pedig felriadva újra ott találom magam? Ha Hikaru nem is létezik, és minden ami köztünk van, csak álom?
- Nincs semmi baj, Ira – szelíd hangon próbál nyugtatgatni, én pedig jobb híján belé kapaszkodok. Nem veszíthetem el... ha most felébredek... mindent elveszítek...- Az az ember már nincs itt, börtönben ül és éppen kihallgatják. Már nem árthat neked.
- De… félek… - suttogom remegő hangon. - Nagyon… félek…
- Tudom. Ne engedd el a kezem, és csukd be a szemed. Majd én átsegítelek, jó? Bízz bennem!
- O… oké… - válaszolom, de a félelmem nem múlik
- Minden rendben lesz – nyugtatgat tovább- Senki sem fog bántani, senki sincs a bokorban. Most pedig csukd be a szemed!
Bólint egy aprót, majd behunyja a szemét, ő pedig lassan vezetni kezd. Apró léptekkel haladunk, az egész testem remeg. Próbálom elképzelni, hogy otthon vagyunk, hogy nincs semmi baj. Szinte egy örökkévalóság, mire átérünk, de végre vége...
- Most már kinyithatod a szemed – mondja lágyan, mire lassan kinyitom a szemem - Átértünk. Látod, hogy nem is volt akkora dolog?
- Köszönöm… Hikaru-san… - motyogom halkan - Én… annyira… hálás vagyok neked…
- Nem kell – ölel magához, én pedig a karjaiba fészkelem magam. Szánalmasan festhetek most. Senki nem szól egy szót sem, de egy idegen szemében biztos szörnyen festhet a helyzet. Hosszú percekig öleljük egymást, mire megnyugszom végre legalább annyira, hogy el merjem engedni őt és tovább mehessünk.
- Nariyama hadnagy! - szólal meg hirtelen Yamada-sensei - Ha nem tévedek, akkor maga az a Nariyama Hikaru nevű fiú, akit tizenöt éve elraboltak és hónapokig fogságban tartottak.
Hogy mi? És én erről eddig mért nem tudtam? Azt elmesélte, hogy bele is történtek szörnyű dolgok, de hogy pontosan mi... fogalmam sem volt eddig erről...
- Erről honnan tud? - kérdi megadóan, meg sem próbálja tagadni
- Az egyik egyetemi tanárom férje volt az a nyomozó, aki megtalálta magát. Az újságok meg egyébként is tele voltak annak idején a hírrel.
- Nem értem, mi értelme ezt most szóba hozni. Ez egy tizenöt évvel ezelőtt ügy... Ráadásul csak felzaklatja vele Irát, sensei.
- De így talán ő is jobban megérti, hogy ön pontosan tudja, mit érezhet most. Nem vájkálni akarok a múltjában, hadnagy, csak kíváncsiságból kérdeztem.- én csak meredek magam elé. Eddig is tudtam, hogy átérzi a félelmem és a fájdalmaimat, de... újra és újra rá kell jönnöm, hogy alig ismerem őt... először azt titkolja el, hogy rendőr, most meg ez...
- Tudom...
- El… elraboltak? - kérdem akadozva
- Igen, mikor tíz éves voltam. De ezt ne most és ne itt beszéljük meg – fordul felém - Ha hazaértünk, majd mindent elmondok. De a hely és az idő jelenleg nem éppen…
- Tudni akarom! - állok meg. Nem fogom még egyszer ezt eljátszani. Mért akar mindent eltitkolni előlem?!- Te tudod, mi történt velem, de te elhallgatod előlem a múltadat! Miért?! Jogom van tudni!- csattanok fel. Eddig azt hittem, egyenrangú felek vagyunk. Hogy jót akar nekem és hogy szeret...ha pedig szeretsz valakit, nem hazudsz neki... vagy tévedek?
Felsóhajt, majd pár pillanat hezitálás után bele kezd
- Tíz éves voltam, amikor valami elmebeteg elrabolt az utcáról. A bátyámnak kellett volna értem jönnie, de ő késett. Elindultam az iskolája felé, ami csak három saroknyira volt az én általános iskolámtól. Hirtelen egy kocsi fékezett le mellettem, és mire feleszméltem, már el is raboltak... Hónapokig fogva tartott az az állat, megvert, rendszeresen megerőszakolt, megvagdosott a lábamon, a karomon, a hátamon, a mellkasomon. Csak az arcomon nem, mert az tetszett neki.
Látom magam előtt, hisz velem is pontosan ezt művelte az a szörnyeteg. Potyognak a könnyeim, azt reméltem, legalább ő nem szenvedett annyit mint én, de tévedtem... ez a történet pont olyan szörnyű, mint az enyém...
- Aztán… egy nap, amikor éppen dugott engem, valami… történt… Nem tudom, hogyan, de hirtelen kiszabadultam alóla, ő meg… kiabálni kezdett és… minden csupa vér volt… Két nappal később a rendőrök találtam rám. Azt mondták, nyakig véres voltam, és ott kuporogtam egy sarokban, a közelemben meg egy nagy konyhakés volt. Azóta sem tudom, hogy halt meg, mert a késen nem találták meg az ujjlenyomataimat. Kórházba kerültem, hónapokig alig ettem, alig ittam, pszichiáterek foglalkoztak velem. Mikor meg végre jobban lettem, a bátyámnak nyoma veszett és sosem került elő. Anyámék nem nem sokra rá bedugtak egy bentlakásos iskolába, mert állításuk szerint kezelhetetlen voltam. Azt mondták, rájuk támadtam, de én… nem emlékszem semmire…
- PTSD – foglalja össze Yamada-sensei. - Nem vagyok éppen orvos, de annyit én is tudok, hogy az agy képes lezárni a borzalmas emlékeket, hogy megvédje az emberi lelket az összeomlástól. Hadnagy, maga egyszerűen azért nem emlékszik minden részletre, mert az elméje még mindig nem engedi. Védi magát.
- Gondolja… hogy Hikaru-san ölte meg a fogva tartóját? - kérdem remegő hangon, bár a gondolataim máshol járnak. Az a másik Hikaru...
- Ezt nem mondtam, de ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki – feleli a sensei - Bár ennyi idő után már felesleges lenne megnyitni az ügyet, főleg, hogy az emberrabló meghalt. Maximum hipnózis jöhetne szóba.
- Megpróbálkoztak vele. De… nem volt eredménye. Homályos képek néha felbukkannak, de mintha… valaki más emlékei lennének.
- Mondja, vizsgálták magát skizofréniával? Vagy tudathasadással? Esetleg más mentális betegséggel, ami egy hosszas fogva tartás és rendszeres bántalmazás eredményez? - kérdi a sensei, én pedig rémülten nézek a nőre. Szóra nyitom a szám, de leint- Értem. Talán jó lenne, ha megvizsgáltatná magát, habár ha nincsenek tünetei, talán az elrablója egyszerűen megölte magát.
- Nem lepne meg, mivel ha jól emlékszem, rengeteg kábítószert találtak a házában. De most ne velem foglalkozzunk. Ira dolga sürgetőbb, mert az ő bántalmazója még igencsak életben van. A sensei bólint, nem faggatja tovább. Majd ha alkalmam nyílik rá, beszélni akarok vele. Négy szem közt.
Lassan elérjük az iskolát.
Tipikus alsó-középiskola, semmi különleges, de nekem ezernyi emlékem bukik a feldszínre. A tanárok, a barátaim. Vajon aggódtak értem? Hiányoztam nekik?
Ahogy a házban is tettem, itt is elmondok mindent, ami eszembe jut. A Sensei figyelmesen hallgat is jegyzetel, de Hikaru mintha máshol járna...
- Hikaru-san? - paskolom meg finoman a vállát, mire végre felém fordul- Minden rendben?
- Igen, csak elgondolkodtam – mosolyodik el, de láttam már tőle jobb alakítást is - Semmi probléma. Na, menjünk, találkozzunk a régi igazgatóddal. Hátha sikerül tőle megtudni valami fontosat.
- Ahogy szeretnéd...- bólintok rá. Az igazgató az aulában vár minket. Mikor meglát furcsa mosoly ül ki az arcára. A híreket nyilván nagyon jól ismeri, de vajon emlékszik rám, mint volt diákjára? Tudja, kit rejt az Ira név, vagy egy vagyok a sok diák közül?
- igazgató úr...- üdvözlöm meghajlással, bár tisztes távolságból. Mosolya kiszélesedik, most már valahogy természetesebbnek hat
- Tsurugi-san, üdvözöllek újra köztünk- hangja megremeg, mintha megkönnyebbülést hallanék a benne- nem hittem volna, hogy ennyi év után elő kerülsz még
- Takano-sensei- köszörüli a torkát az ügyvédnő- elsősorban azért vagyunk itt, hogy a történtekről kérdezzünk-emlékezteti az őszülő férfit
- Valóban. Bocsásson meg, kérem. Kérem, kövessenek!- invitál minket az osztályterem felé. Hikaru vele tart, de én kapva az alkalmon finoman megérintem a nő karját, mikor elhaladna mellettem
- Mi a baj?
- Semmi, csak...- hezitálok egy pár pillanatot. Hikaru érdekében... jobb, ha tud róla... talán tudna segíteni neki- azt mondta, talán tudathasadása lehet... azt hiszem... amikor nem kapta meg időben a gyógyszereit, és kiborult... mintha nem is ő lett volna...
- Egy másik személyiség?- kérdi halkan
- Azt hiszem...olyan rémisztő volt! És Hikaru-san nem is emlékezett utána semmire
- Szerinted képes lennél újra elő csalni?- erre elkerekednek a szemeim. Akkor véletlen volt, felzaklatta, mikor megcsókoltam... de ezt még egyszer nem tudnánk eljátszani... és különben sem lennék képes neki ártani. Szeretem őt... mindennél jobban
- Nem tudom... véletlen volt..
- Milyen szituációban történt?- erre fülig elvörösödök
- Én... szóval...-dadogom, de mielőtt kinyöghetném, nyílik az ajtó. Hikaru áll benne
- Nem jöttök be?- kapva az alkalmon besurranok, kitérve a válasz alól. Yamada-sensei nem faggat, talán, látva az arcom magától is rájött már. Hikaru alaposan kifaggatja az igazgatót, ő pedig készségesen válaszol minden feltett kérdésre. Néha kérdezek én is, többségében az osztályomról és az osztályfőnökről. Szerettem őket, nagyon jó tanárom és osztályom volt...
- Mindvégig bíztak benne, hogy egy nap vissza térsz közéjük- a hátam mögé mutat. Ahol a sarokban felállítottak egy kis szentélyt. Egy fénykép rólam, az itt hagyott könyveim és felszerelésem, pár plüss, virágok. Felkelek és közelebb megyek hozzá. Tényleg vissza vártak. Érzem, hogy potyognak a könnyeim. A bánat könnyei keverednek az örömkönnyekkel. Fájdalmat okoztam nekik, és ezért szörnyen érzem magam, de jól esik, hogy nem felejtettek el
- Az osztályom... szóval... itt vannak még?- fordulok az igazgató felé. Ott nem igazán érzékeltem az idő múlását, fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem abban a pincében...
- Tsurugi-san...hogy is mondjam...évek teltek el azóta, mióta eltűntél...- lehajtom a fejem. Évek...sejtettem. Nem is kell befejeznie, tudom a választ. Évek teltek el, az élet pedig megy tovább. Elballagtak, és szétszóródtak. Elég kicsi az esély rá, hogy viszont láthassam őket
- Értem...köszönöm...-vissza fordulok a szentély felé. Az én fényképem mellett van egy osztálykép is. Egy héttel az elrablás előtt készült... leveszem és magamhoz ölelem. Senki nem szól egy szót sem, mikor a képet ölelgetve vissza ülök Hikaru mellé. Még feltesz pár kérdést, mielőtt elkezdeném nyaggatni, hogy menjünk haza. Nem akarok itt lenni többet...a régi életemből sehol sincs már hely számomra... az az Ira nincs már, az új Ira pedig idegen abban a világban... úgy érzem, csak Hikaru karjai közt van számomra hely és szeretet... csak ott érzem biztonságban magam...
Yamada-senseiel félúton elbúcsúzunk egymástól. Ő is biztosan elfáradt, így vissza tér abba a hotelszobába, amit kibérelt magának. Mi pedig haza megyünk
- Nagyon ügyes voltál ma- ölel magához, majd apró csókot lehel rám. Nem válaszolok, csak a karjaiba fészkelem magam- készítek valami finomat, aztán egy forró fürdővel és filmezéssel zárjuk a napot. Mit szólsz?
- Jól hangzik- erőltetek mosolyt az arcomra. Úgy érzem, ahhoz is kimerült vagyok, hogy lelkesedni tudjak bármiért... viszont Yamada-sensei mondata nem hagy nyugodni. Újra rohamot kell okozni, de ezúttal az ő jelenlétében... nem tudom, képes lennék-e rá egyáltalán...
|
| Andro | 2022. 02. 26. 20:37:44 | #36146 |
 Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)
- Ideje hazamennünk – simogatom meg a hátát. Éppen elég ideig időztünk már itt, és érzem, hogy Ira kezd ideges lenni.
- Igen...az jó lenne...kimerített ez a találkozó – mondja, miközben nagy nehezen elenged.
Otthon az első dolgom, hogy készítek neki egy jó bögre forró teát, majd mellé telepszek a kanapéra. Ira fáradtnak tűnik, nem csoda, sok minden történt mostanában, és még fog is. A neheze most jön.
- Köszönöm! - mondja, majd a bögrét az asztalra teszi. - Azt mondtátok, vizsgálatok kellenek... pontosan mikre gondoltatok?
- Biztosan azt szeretnéd, hogy részletezzem? Nem akarom, hogy addig is ezen stresszelj – mondom magamhoz ölelve. Ez nem olyan téma, amiről most akarok beszélni vele.
- Tudom, de... tudni akarom, mi vár rám… - Erre csak felsóhajtok. Úgy tűnik, nem kerülhetjük el a témát.
- Valószínűleg hasonló vizsgálatok lesznek, mint miken anno én is átestem. Kérdéseket fog feltenni, az elrablódról, a körülményekről, és hogy miket művelt veled. Aztán meg fog vizsgálni téged. Mindenhol. Ott is… mivel nagy eséllyel nyoma maradt annak, amit veled művelt – magyarázom türelmesen. Látom az arcán, hogy valami ilyesmire gondolt, de nem mondja ki.
- És… ugye te is ott leszel majd velem?
- Nem tudom. Kérdéses, hogy beengednek-e majd. De megteszek minden tőlem telhetőt – ígérem.
- Köszönöm...
Végül megissza a teát, majd elmegy megmosakodni, aztán látom, hogy a háló felé veszi az irányt. Nekem még van dolgom. Elmosogatok, átnézek pár anyagot, telefonálok párat, de mivel nem én hallgatom ki Ira elrablóját, így nem megyek be. Úgy tűnik, már lassan meglesz a vallomása, vagyis amit ki tudnak húzni belőle. Bármibe lefogadom, hogy jó ügyvédje van, mert annyit megtudok róla, hogy drogban utazott, meg néha fiúkat is futtatott a régi időkben. Átküldik a személyi anyagát, mármint azt, amit már sikerült róla előásni. Mocskos egy ügy ez, undorító, a gyomrom is forog tőle, de muszáj hűvösre tenni, hogy többé senkinek se árthasson. Az én elrablóm meghalt, de sosem tudtam meg, hogyan. Akárhogy is próbálkozom, még a mai napig is csak homályos képek derengenek, mintha én lettem volna, de mégsem. Mindenesetre, amikor megtaláltak, nyakig véres voltam és egy kés hevert nem messze tőlem. De ujjlenyomatok nem voltak rajta. Tomohiro gyilkosa pedig sosem került elő. Sem a bátyám. Megrázom a fejem, elűzve a rémképeket. Most először ezen legyek túl, majd utána foglalkozom a régi ügyekkel.
Megfürdöm, majd holtfáradtan mászom be Ira mellé, aki sikerül ezzel felébresztenem. Pedig nem ez volt a szándékom. Magamhoz húzom, mire hozzám bújik.
- Ira...felébredtél? Ne haragudj… - Nem válaszol, csak megcsókol, ami igen jólesik. Átölelem a derekát és visszacsókolom, majd nemsokára elengedem. Rettentően fáradt vagyok, és szerintem ő is. - Aludjunk. Hosszú nap vár ránk...
- Tudom... jó éjt...
~*~
A következő napok szinte vánszorognak. Az orvosszakértőnk megvizsgálja Irát, akin látom, mennyire rosszul érinti a dolog. Mintha magamat látnám, amikor engem vizsgáltak. A doki végignézi Irát tetőtől-talpig, elküldi röntgenre, ultrahangra, valamint urológiai vizsgálatot is csináltat vele. Aztán a vallomásra kerül a sor. Látom, hogy az egész procedúra mennyire kimeríti, így szünetet kérek.
- Ira... jól vagy? Tartsunk egy kis szünetet? - kérdem a vállát simogatva.
Egy szót sem szól, csak bólint, majd felkel, és kitámolyog az ajtón.
- Adjunk neki időt – mondom Tanakának, az ügyeletes tisztnek, aki a vallomását veszi fel. - Sok mindenen van túl, és mivel kevés az időnk, sietnünk kell.
- Rajtam ne múljon, hadnagy – mondja a férfi. Tizenöt évvel idősebb nálam, de csak őrmester. - Még emlékszem a maga esetére. Az se volt piskóta, pedig akkor még csak zsenge újonc voltam. Ez az ügy sem kevésbé undorító.
- Ja – hagyom helyben.
Ira végül vagy húsz perccel később visszajön, és folytatja a vallomását. Végig ott vagyok mellettük, de nem szólok egy szót sem, hiszen azzal befolyásolnám. Ira mindent elmond, a legapróbb részletekig, és látom, hogy Tanakának, valamint a gépelő Sakaki tizedesnek is meg-megrándul az arca. Pedig sok mocskos dolgot hallottak már a karrierjük során.
- Nagyon ügyes voltál kicsim – ölelem magamhoz, miután végzünk. - A mai napra végeztünk. Yamada-senseiel holnap találkozunk, hogy ellátogassunk a szülőházadhoz. Úgy hiszem, ezek után gyerekjáték lesz.
- Azt hiszem igen... ez szörnyű volt – mondja megborzongva.
- Tudom kicsim. De mára vége. Mihez lenne kedved? Tereljük el kicsit a gondolatainkat a történtekről
- Nem is tudom... most valahogy semmi nem jut eszembe
- Nem baj. Akkor csak bízd rám magad!- mosolyodom el, és látom, hogy kezd megnyugodni.
Otthon vacsorát főzök, majd beteszek valami bugyuta vígjátékot. Pont ez kell nekünk egy ilyen kimerítő nap után.
~*~
Másnap reggel, a ház előtt találkozunk Yamada-senseiel.
- Jó reggelt. Készen állnak? - bólintunk. Kinyitja az ajtót.
Látom, hogy Ira félve lép be a házba, amely egykor az otthona volt. Én és a sensei követjük. Minden poros, de a bútorok és használati tárgyak a helyükön vannak. Mintha senki sem akarta volna kipucolni a helyet.
- Felismersz bármit is? - kérdem halkan.
- Igen... az ott apa kedvenc könyve... az pedig a kutyánk pokróca volt... Yuki-chan... nagyon szerettem… - mondja, majd elindulunk az emeletre.
Mikor Ira benyit az egyik ajtón, már tudom, hogy ez az ő szobája. Egy ágy az ablaknál, íróasztal székkel, egy beépített szekrény, könyvespolcok, néhány poszter a falon. Látom, hogy emlékek suhannak át Ira arcán, de nem is csoda.
- Eszedbe jutott valami?
- Azt hiszem...ez az én szobám volt. Voltak növényeim is, de nyilván azok mostanra elpusztultak. Anya az ablakból nézte mindig, ahogy reggelente az iskola felé tartottam… de aznap beteg volt. Nem szerette, ha a patak mellett mentem, de nem hallgattam rá... Imádtam hallgatni a békákat és a kabócákat... aznap is ott mentem el. Bárcsak hallgattam volna anyámra...
- Tehát onnan rabolt el? - Csak bólint a kérdésre.
- Az arcom elé tartott valamit. Elájultam
- Elkábított… sejtettem...
- Mikor magamhoz tértem már a pincében voltam, megkötözve… - húzza össze magát. - Haza akarok menni... ez nem az én otthonom... Már nem!
- Jól van...hamarosan hazamegyünk – ölelem magamhoz. Hamarosan Yamada-sensei is előkerül. Ira mindent elmond neki, ő pedig jegyzetel. Látszik, hogy tényleg érti a dolgát.
- Jól van, azt hiszem itt végeztünk. Ideje ellátogatnunk az iskolába, ahova jártál. Az igazgatóval már beszéltem, biztosított afelől, hogy mindenben a segítségünkre lesz. - Ira csak bólint.
Az iskola elvileg nincs messze, Ira mutatja az útvonalat, de mikor a patakparti bokrokig érünk, egyszerűen ledermed. Itt történhetett, és ő pedig nem mer tovább menni. Megáll az első bokor előtt, és riadtan néz rám, könnyes szemekkel. Természetes, hogy odasietek hozzá és elé lépve megfogom a kezét. Egész testében reszket, és szerintem biztosan elfutna, ha nem lennék itt.
- Nincs semmi baj, Ira – mondom megnyugtató hangon, ő pedig kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta. - Az az ember már nincs itt, börtönben ül és éppen kihallgatják. Már nem árthat neked.
- De… félek… - suttogja remegő hangon. - Nagyon… félek…
- Tudom – bólintok. - Ne engedd el a kezem, és csukd be a szemed. Majd én átsegítelek, jó? Bízz bennem!
- O… oké… - válaszolja, de látom, hogy még mindig nagyon fél.
- Minden rendben lesz – nyugtatom meg, megsimogatva az ujjait, ahogy tudom. - Senki sem fog bántani, senki sincs a bokorban. Most pedig csukd be a szemed!
Bólint egy aprót, majd behunyja a szemét. Én pedig óvatosan vezetni kezdem. Jön velem, de a lábai remegnek, a szemét szorosan behunyja, a lélegzetvételei aprók és szaporák. Át kell érnünk, mielőtt pánikrohamot kapna. Yamada-sensei nem szól semmit, biztosan látott már ilyesmit. Mögöttünk jön, és látom az arcán az együttérzést. Tényleg a szívén viseli Ira ügyét.
Lassan érünk át, vigyázok minden lépésemre, hogy nehogy véletlenül kiborítsam Irát. De csak átérünk, én pedig megszorítom az ujjait.
- Most már kinyithatod a szemed – mondom lágyan, mire meg is teszi. - Átértünk. Látod, hogy nem is volt akkora dolog?
- Köszönöm… Hikaru-san… - mondja halkan. - Én… annyira… hálás vagyok neked…
- Nem kell – ölelem magamhoz, ő pedig bújik hozzám védelmet és menedéket keresve.
Pár percig csak állunk, míg Ira képes annyira megnyugodni, hogy elengedjen és folytassuk az utat az iskoláig. Ira még mindig az előbbiek hatása alatt van, így nem is beszélgetünk, csak némán baktatunk egymás mellett. Ő a kezemet fogja, és tudom, hogy még nem kész rá, hogy elengedjen. Sok mindenen ment keresztül, jól ismerem az érzést.
- Nariyama hadnagy! - hallom meg hirtelen a sensei hangját. Hátrafordulok. - Ha nem tévedek, akkor maga az a Nariyama Hikaru nevű fiú, akit tizenöt éve elraboltak és hónapokig fogságban tartottak.
Látom, hogy Ira megremeg a hallottakra. Nem mindent mondtam el neki. Jó, igazából semmit sem arról, ami akkor történt.
- Erről honnan tud? - kérdem, elvégre tagadni felesleges lenne.
- Az egyik egyetemi tanárom férje volt az a nyomozó, aki megtalálta magát – világosít fel. - Az újságok meg egyébként is tele voltak annak idején a hírrel.
- Nem értem, mi értelme ezt most szóba hozni. Ez egy tizenöt évvel ezelőtt ügy – sóhajtok fel. Nem akarok ebbe belemenni. - Ráadásul csak felzaklatja vele Irát, sensei.
- De így talán ő is jobban megérti, hogy ön pontosan tudja, mit érezhet most – mondja Yamada-sensei. - Nem vájkálni akarok a múltjában, hadnagy, csak kíváncsiságból kérdeztem.
- Tudom – bólintok.
- El… elraboltak? - kérdi akadozva Ira.
- Igen, mikor tíz éves voltam. De ezt ne most és ne itt beszéljük meg – fordulok Ira felé. - Ha hazaértünk, majd mindent elmondok. De a hely és az idő jelenleg nem éppen…
- Tudni akarom! - áll meg Ira, és szorítja meg a kezem. - Te tudod, mi történt velem, de te elhallgatod előlem a múltadat! Miért?! Jogom van tudni!
Felsóhajtok. Valóban joga van tudni az igazat, de félek, hogy ez csak megnehezíti a dolgokat. Ráadásul, nem akarok újra „arra” a dologra sem gondolni. Hiába a terápiák, a pszichiáter, akihez megint nem mentem el, a démonaimat senki és semmi nem tudja elűzni. Nem fog segíteni, ha beszélek róla, de Ira olyan elszántan néz rám, hogy tudom, ha nem adom meg magam, akkor én iszom meg a levét. Megvakarom a tarkóm, majd mély levegőt veszek és belekezdek.
- Tíz éves voltam, amikor valami elmebeteg elrabolt az utcáról. A bátyámnak kellett volna értem jönnie, de ő késett. Elindultam az iskolája felé, ami csak három saroknyira volt az én általános iskolámtól. Hirtelen egy kocsi fékezett le mellettem, és mire feleszméltem, már el is raboltak – mesélem. - Hónapokig fogva tartott az az állat, megvert, rendszeresen megerőszakolt, megvagdosott a lábamon, a karomon, a hátamon, a mellkasomon. Csak az arcomon nem, mert az tetszett neki.
Látom, hogy Ira a szája elé kapja a kezét és hangtalanul sír. Pedig a legrosszabb még hátravan. Azt nem fogja elviselni. Azt a rendőrök is alig tudták elviselni.
- Aztán… egy nap, amikor éppen dugott engem, valami… történt… - mesélem, próbálva felidézni a dolgokat. De még mindig ködösek az emlékeim. - Nem tudom, hogyan, de hirtelen kiszabadultam alóla, ő meg… kiabálni kezdett és… minden csupa vér volt… Két nappal később a rendőrök találtam rám. Azt mondták, nyakig véres voltam, és ott kuporogtam egy sarokban, a közelemben meg egy nagy konyhakés volt. Azóta sem tudom, hogy halt meg, mert a késen nem találták meg az ujjlenyomataimat. Kórházba kerültem, hónapokig alig ettem, alig ittam, pszichiáterek foglalkoztak velem. Mikor meg végre jobban lettem, a bátyámnak nyoma veszett és sosem került elő. Anyámék nem nem sokra rá bedugtak egy bentlakásos iskolába, mert állításuk szerint kezelhetetlen voltam. Azt mondták, rájuk támadtam, de én… nem emlékszem semmire…
- PTSD – foglalja össze Yamada-sensei. - Nem vagyok éppen orvos, de annyit én is tudok, hogy az agy képes lezárni a borzalmas emlékeket, hogy megvédje az emberi lelket az összeomlástól. Hadnagy, maga egyszerűen azért nem emlékszik minden részletre, mert az elméje még mindig nem engedi. Védi magát.
- Gondolja… hogy Hikaru-san ölte meg a fogva tartóját? - kérdi remegő hangon Ira.
- Ezt nem mondtam, de ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki – mondja a nő. Összeszorítom a szám, mert ez nekem is számtalanszor eszembe jutott már. - Bár ennyi idő után már felesleges lenne megnyitni az ügyet, főleg, hogy az emberrabló meghalt. Maximum hipnózis jöhetne szóba.
- Megpróbálkoztak vele - mondom halkan. - De… nem volt eredménye. Homályos képek néha felbukkannak, de mintha… valaki más emlékei lennének.
- Mondja, vizsgálták magát skizofréniával? Vagy tudathasadással? Esetleg más mentális betegséggel, ami egy hosszas fogva tartás és rendszeres bántalmazás eredményez? - kérdi a sensei. A fejem rázom. - Értem. Talán jó lenne, ha megvizsgáltatná magát, habár ha nincsenek tünetei, talán az elrablója egyszerűen megölte magát.
- Nem lepne meg, mivel ha jól emlékszem, rengeteg kábítószert találtak a házában – mondom. - De most ne velem foglalkozzunk. Ira dolga sürgetőbb, mert az ő bántalmazója még igencsak életben van.
A sensei bólint, de látom, hogy kérdezne még. Ahogy Ira is, de mindketten tiszteletben tartják, hogy most inkább a jelenlegi ügyre koncentráljunk.
Lassan elérjük az iskolát. Tipikus alsó-középiskola, annak minden kellékével együtt. Egy három emeletes főépület, hátrébb egy kupolás épület, amiről megtudom, hogy a tornacsarnok. Még vannak kisebb-nagyobb épületek, amikről Ira mesél, de alig figyelek rá. Tudom, hogy nem kéne a múlton töprengenem, de mi van, ha valóban én öltem meg azt a rohadékot? Mi van, ha egyszer Irát is bántani fogom? Vagy Kazut? Vagy bárki mást? Ön- és közveszélyes is lehetek, csak nem tudok róla. Igaz, a megmentésem után nem nagyon folytattak orvosi vizsgálatot, mentális téren legalábbis nem.
- Hikaru-san? - kérdi Ira, mire megrázom a fejem és felé fordulok. - Minden rendben?
- Igen, csak elgondolkodtam – mosolyodom el, de nem biztos, hogy sikerül meggyőznöm. - Semmi probléma. Na, menjünk, találkozzunk a régi igazgatóddal. Hátha sikerül tőle megtudni valami fontosat.
|
| Sado-chan | 2022. 01. 16. 21:01:22 | #36116 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek
Japán legjobbja... valahogy mégsem érzem magam biztonságban. Mi lesz, ha mégis ő nyer? Mi lesz, ha kiszabadul, aztán bosszúból végez Hikaruval, engem pedig újra elvisz? Nem hiszem, hogy reménykedhetnék a gyors halálban...
Semmit nem alszom az éjszaka. Próbálok, de nem megy... izgatottság és félelem váltakozva önt el, jeges és forró hullámokban szántva végig a testemen.
Másnap a reptéren várjuk a sensei érkezését. Fogalmam sincs, kit kellene keresni, de Hikaru biztosított afelől, hogy ő fel fogja ismerni, és ha netán mégsem, Yamada-sensei tudja, kiket kell keresnie. Tehetetlenül figyelem a tömeget, Hikaru apró rándulása jelzi csak, megtalálta akire várunk. Végül egy nő felé mutat. Yamada Ahiru... igen, sejthettem volna. Félve pillantok végig rajta. Apró, törékeny alkat, de annál szigorúbb tekintet
- Ő az! Ijesztőnek tűnik?
- Olyan… határozottnak… - suttogom, mikor elindulunk a nő felé. Mikor oda érünk meghajlással köszöntjük
- Yamada Ahiru-sensei, ha nem tévedek – szólal meg Hikaru - Nariyam Hikaru nyomozó főhadnagy vagyok. Ő pedig Tsurugi Ira.
- Örvendek – viszonozza az üdvözlést - Örülök, hogy végre személyesen is tudunk találkozni. Beszélhetnénk egy csendesebb helyen?
- Hogyne, ha akarja, elkísérjük a szállodájába
- Nem, arra semmi szükség. Ebédeltek már? Akkor tartsanak velem. Rettentő éhes vagyok, a repülős étel pedig nem éppen laktató. Közben megbeszélhetjük a továbbiakat.
- Nagyon köszönjük, sensei! - hajol meg újra, átveszi a bőröndjét - Jöjjön, hívok egy taxit.
Nem merek Hikaru mellől elmozdulni. Semmit sem ártott nekem ez a nő, és egyértelműen azért van itt, hogy segítsen, de... ettől függetlenül bárhol máshol szívesebben lennék most, mint itt. Olyan félelmetes...
Egy órával később már egy kellemes kis étteremben ülünk, mindannyiunk előtt étel, de akármennyire igyekszem, alig megy le valami a torkomon. Akármennyire jól néz ki, és hiába vagyok én is éhes, nem megy...
- Nem vagy éhes? - kérdi Hikaru
- Én… csak… - rá nézek, majd Yamada-senseire. - Miért segít nekünk? Úgy értem… az ügyvédek… pénzt szoktak kérni.
- Ez igaz, Tsurugi-kun, de ez az ügy annyira aljas, hogy képtelen lennék pénzt kérni érte. Undorító dolognak tartom, ha valaki elrabol egy gyereket, hogy aztán állatként bánjon vele. Azért vagyok itt, hogy az az ember rács mögé kerüljön, és mindent meg is fogok tenni érte, hogy ez így legyen. Megérted?
- Köszönöm… - motyogom halkan - De… mi van ha… elengedik?
- Nem fogják, amennyiben a rendőrség jól végzi a dolgát – pillant ezúttal Hikarura. Ahogy látom, már ő sem olyan magabiztos - Ahhoz egy csodatevő ügyvéd kéne, hogy az a szemétláda megússza.
- Sajnos vannak csodatevő ügyvédek, és itt most nem magára gondolok – sóhajt fel. - Volt már hasonló ügyem, amikor minden bizonyíték a gyilkos ellen szólt, mégis megúszta, mert az ügyvédje tisztára mosta.
- Igen, a maga hírneve legendás, pedig még olyan fiatal, főhadnagy – mosolyodik el Yamada-sensei. - Mióta is van a pályán? Három éve? És már a főhadnagyságig vitte. Szép karrier, de a maga helyében lassítanék, mert a végén az egészsége bánja.
- A kapitány is ezt mondta. Szerinte munkamániás vagyok, és a jelvényemet fogom az oltár elé vezetni – túr idegesen a hajába, mire a sensei felnevet. - Ez nem vicces! - mordul fel. Én csak döbbent arccal meredek rá. Ahogy elképzeltem... gyenge kifejezés, hogy érdekes látvány volt. Más részről pedig meg sem fordult volna a fejemben, hogy Yamada-sensei szokott, vagy egyáltalán képes a nevetésre... de azt hiszem kicsit megnyugtat a látvány, ő is csak ember, mint mi.
Már a desszert is elfogy, amikor Yamada-sensei végre rátér a fontos dolgokra. Szerinte minél hamarabb meg kell, hogy vizsgáljon egy orvos, bizonyítékszerzés gyanánt. Teljesen lesápadok. Ha mindenhol megvizsgál, nyilván ott is...
- Ezen kívül – mondja a sensei. - Szeretném, ha mindent elmondanál nekem magadról. Mindent, amire emlékszel az elrablásod előttről és az utánról is.
- De… inkább csak… képek villannak fel…
- Talán segítene, ha elmennénk a házatokhoz és bejárnánk az iskolához vezető útvonalat – veti fel Hikaru - Néha ez segíteni szokott olyan áldozatoknál, akik nem emlékeznek. Hátha beugrik valami. Mint a ház esetében.
- Félek…
- Tudom – szorítja meg a kezem. - De én is ott leszek és a sensei is. Nem vagy egyedül, Ira. Most már nem. És soha többé nem is leszel.
Jó érzés ezt hallani. Jó érzés, hogy mellettem van...
Yamada-sensei megköszörüli a torkát, magához ragadva a figyelmet.
- Ezeken kívül, szeretném elolvasni Tsurugi-kun vallomását, valamint látni a nyomozati anyagot is – mondja a sensei.
- Nem én foglalkozom az üggyel. Vagyis… csak részben én, de a saját anyagaimat odaadhatom. Azt nem tudom, hogy a gyanúsított kihallgatásával hogy állnak, azt Inaba nyomozó hadnagy intézi a kapitány utasítására. Valamint, gondolom szeretné látni a helyszínről készült rajzokat is. A házat még kutatják, hol lehet.
- Igen, a rajzok sokat segítenének – biccent a nő. - Rengeteg dolgunk van, a tárgyalásig pedig még hónapok, vagy egy fél év is hátra lehet. Az ilyen dolgok nem működnek gyorsan, főleg, hogy a bírók is túlterheltek. Amint mindent elintéztem, benyújtom a vádiratot a bíróságon. De ahhoz mindent tudnom kell, mégpedig a legapróbb részletekig. És természetesen beszélnem kell az összes lehetséges szemtanúval, esetleg Tsurugi-kun volt tanáraival is. Mindenkivel, aki szóba jöhet.
- Hogyne, természetesen – bólint udvariasan. - Mi akkor érünk rá, amikor önnek megfelel.
Megbeszélünk egy két nappal későbbi időpontot. Kettő nap... olyan közel van...
Tudom, hogy muszáj, de minden porcikám tiltakozik ellene...
Hamarosan távozik az ügyvédnő, mi pedig kettesben maradunk. Nem tudom, mit mondhatnék. Vagy hogy kellene-e egyáltalán bármit is mondanom. Végül inkább hozzá bújok. Nem akarom, hogy eleresszen, örökké ölelni akarom
- Ideje haza mennünk- simogatja a hátam
- Igen...az jó lenne...kimerített ez a találkozó- engedem el nagy nehezen
Otthon készít nekem egy bögre teát, majd leül mellém
- Köszönöm- leteszem az asztalra. Még úgy is forró- azt mondtátok, vizsgálatok kellenek... pontosan mikre gondoltatok?
- Biztosan azt szeretnéd, hogy részletezzem? Nem akarom, hogy addig is ezen stresszelj- ölel magához
- Tudom, de... tudni akarom, mi vár rám...- erre csak felsóhajt
- valószínűleg hasonló vizsgálatok lesznek, mint miken anno én is átestem. Kérdéseket fog feltenni, az elrablódról, a körülményekről, és hogy miket művelt veled. Aztán meg fog vizsgálni téged. Mindenhol. Ott is...mivel nagy eséllyel nyoma maradt annak, amit veled művelt- sejtettem, hogy ezt fogja mondani...
- És...ugye te is ott leszel majd velem?
- Nem tudom. Kérdéses, hogy beengednek-e majd. De megteszek minden tőlem telhetőt
- Köszönöm...
Lassan kihűl a tea is, így már meg tudom inni. Miután elfogy megmosakszom és ledőlök kicsit aludni. Vagyis inkább csak próbálok... csak a vizsgálat lebeg a szemem előtt...
Végül mégiscsak sikerül elaludnom. Késő este riadok fel, mikor Hikaru bemászik mellém és magához húz
- Ira...felébredtél? Ne haragudj...- erre nem mondok semmit, csak megcsókolom. Nem akarok másra gondolni, csak őrá. Hogy csak a most létezzen. Átkarolja a derekam és vissza csókol. Percekig el sem eresztjük egymást. Végül elszakadunk- aludjunk. Hosszú nap vár ránk...
- Tudom... jó éjt...
.oOo.
A következő napok hosszúak és lassúak. Csigaként vánszorognak. Hikaru jól mondta. Az orvos minden egyes porcikámat megvizsgálja, és újra és újra el kell mesélnem minden szörnyűséget, amit átéltem. Újra magam előtt látom azt a szörnyeteget, újra érzem az érintését...
- Ira... jól vagy? Tartsunk egy kis szünetet?- kérdi Hikaru, a vállamat simogatva. Nem tudok megszólalni, csak bólintok, majd felkelek és kitámolygok a mosdóba. A gyomrom is felfordul az emlékektől. Kell egy kis idő, hogy össze szedjem magam és képes legyek vissza menni, hogy befejezzem a vallomásomat. Szemmel láthatóan Hikarut és a doktort is megviseli mindaz, amit mesélek. Komor arccal hallgatják végig a mesét
- Nagyon ügyes voltál kicsim- ölel magához Hikaru, miután végzünk- a mai napra végeztünk. Yamada-senseiel holnap találkozunk, hogy ellátogassunk a szülőházadhoz. Úgy hiszem, ezek után gyerekjáték lesz
- Azt hiszem igen... ez szörnyű volt- borzongok bele
- Tudom kicsim. De mára vége. Mihez lenne kedved? Tereljük el kicsit a gondolatainkat a történtekről
- Nem is tudom... most valahogy semmi nem jut eszembe
- nem baj. Akkor csak bízd rám magad!- mosolyodik el. Ettől én is valahogy megnyugszom. Haza megyünk. Otthon vacsit készít, majd filmet nézünk. Azt hiszem, nem is vágyhatnék most többre...
.oOo.
Másnap reggel, a ház előtt találkozunk Yamada-senseiel.
- Jó reggelt. Készen állnak?- bólintunk. Kinyitja az ajtót. Félve lépek be. Először idegen minden, de lassan mintha újra otthon érezném magam. Van ami ismerős, van, ami idegen. Meleg színek, poros, de rendezett közeg...
- Felismersz bármit is?
- Igen... az ott apa kedvenc könyve... az pedig a kutyánk pokróca volt... Yuki-chan... nagyon szerettem...- elindulok az emelet felé. Hamar megtalálom a szobámat. Úgy hagyták, ahogy volt az elrablásom előtt. Lerogyok az ágyra. Ezek az enyémek voltak...a ruháim, a könyveim... most olyan idegen minden
- Eszedbe jutott valami?
- Azt hiszem...ez az én szobám volt. Voltak növényeim is, de nyilván azok mostanra elpusztultak. Anya az ablakból nézte mindig, ahogy reggelente az iskola felé tartottam...de aznap beteg volt. Nem szerette, ha a patak mellett mentem, de nem hallgattam rá... imádtam hallgatni a békákat és a kabócákat... aznap is ott mentem el. Bárcsak hallgattam volna anyámra...
- tehát onnan rabolt el?- bólintok
- az arcom elé tartott valamit. Elájultam
- Elkábított...sejtettem...
- Mikor magamhoz tértem már a pincében voltam, megkötözve...- húzom össze magam- haza akarok menni... ez nem az én otthonom... már nem!
- Jól van...hamarosan haza megyünk- ölel magához. Yamada-sensei is elő kerül. Ugyanezeket elmondom neki is, ő pedig mindent gondosan lejegyez. Tényleg érti a dolgát...
- jól van, azt hiszem itt végeztünk. Ideje ellátogatnunk az iskolába, ahova jártál. Az igazgatóval már beszéltem, biztosított afelől, hogy mindenben a segítségünkre lesz- csak bólintok. Eszembe jutnak a barátaim, de ők nyilván már nem lesznek ott. Tényleg, ők nem tudják, hogy életben vagyok, ahogy a tanáraink sem...fura lesz így belépni az épületbe...
Az iskola nincs messze, gyalog fél óra. Megmutatom nekik azt az útvonalat, amit anno minden nap megtettem, de ahogy ahhoz a részhez érünk ledermedek... mintha bármelyik pillanatban elő ugorhatna a bokorból. Megmoccanni sem merek... ugye nem kezdődik minden elölről?!
|
| Andro | 2021. 09. 16. 20:27:21 | #36000 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)
Lassan kezd megnyugodni, a teste rázkódása is enyhül. Finoman az arcára simítom a kezem, letörlöm a könnyeit, ő pedig csak hagyja, hogy magamhoz húzva megöleljem. El sem tudom képzelni, mit érezhet. Vagyis… részben. Én is ki voltam bukva, miután a bátyám, Ren eltűnt és sosem került elő. Azt sem tudom, él-e még, vagy már régen halott. És Tomohiro halála után is magamba zuhantam, de akkor nem volt, aki segítsen, míg nem találkoztam azzal a doktornővel, akihez most is járok. Kiritani-sensei segített kimásznom a gödörből, vagy inkább szakadékból, ahová zuhantam. Ha ő nem lett volna, már biztosan megöltem volna magam.
- Jobban vagy, kicsim? - kérdem lágyan, de tudom, hogy nincs. Ostoba kérdés, persze, hogy pocsékul érzi magát.
- Mélyen legbelül... sejtettem... de... sokkal fájdalmasabb a tényeket hallani... reméltem, hogy csak elköltöztek... és új életet kezdtek – szipog halkan.
- Az sem lenne jobb – csóválom a fejem, a saját „szüleimre” gondolva. - A te szüleid utolsó lélegzetükkel is téged kerestek és haza vártak, az enyémek lemondtak rólam és eldobtak maguktól – sóhajtok fel. Ő legalább tudja, hogy halottak, de ettől nem lesz neki könnyebb.
- Hikaru... mond... ugye te nem hagysz magamra? Nem veszíthetlek el téged is! - kapaszkodik kétségbeesetten az ingembe.
- Sosem fogsz elveszíteni, ígérem...
- Azt... sikerült megtudnod, hogy hol temették el őket? - kérdi reménykedve. - El akarok búcsúzni tőlük.
- Sajnos még nem sikerült kiderítenem, de ha megtudok valamit, mindenképp elmondom neked – mondom gyengéden. Még nem volt időm teljesen átnézni a papírokat, de arra is sor fog kerülni.
- Köszönöm… - sóhajtja. - Már az arcukra sem emlékszem... nem akarom őket elfelejteni
- Nem fogod, ne aggódj...
- Úgy gondolod? Alig emlékszem valamire abból az időből. Mintha az elrablással kezdődött volna az életem... mintha az az előtti életem csak egy álomkép lenne, nem pedig a valóság...
- Bízom benne, hogy vissza fognak térni az emlékeid... sok időt töltöttél ott, nem csoda, hogy ennyire nagyon megviselt...
- Képes leszek valaha elfelejteni őt?
- Aligha. De megtanulhatsz együtt élni a sebekkel – csókolok a hajába, miközben pontosan tudom, miket él át.
~*~
Még szerencse, hogy ma nem kell bemennünk. Nem hiszem, hogy Ira most képes lenne elhagyni a lakást. A kanapén fekve nézzük a TV-t, miközben szorosan kapaszkodok belé. Céltalanul kapcsolgatunk a csatornák közt, mikor bele futunk egy rendőrségi felhívásban. Egy fiatal férfi monoton hangon olvassa fel a kezében tartott papír tartalmát, miközben a sarokban megjelenik egy férfit ábrázoló rajz. Ira elfordítja a fejét, ebből tudom, hogy ő lehet az, akit kerestek eddig. A leírás illik arra az emberre, akiről Iráék szomszédja is mesélt. Magamhoz húzom őt, belecsókolok a hajába, de egy árva szót sem szólok.
A telefonom hangja ráz fel mindkettőnket, mire Ira kénytelen kibontakozni az ölelésemből, hogy felvehessem a mobilt.
- Nariyama nyomozó, itt Inaba hadnagy beszél – hallom meg a kollégám hangját. - Újabb gyanúsítottakat hoztunk be, akik megfelelhetnek a leírásnak. Jó lenne, ha Tsurugi-kunnal minél előbb be tudnának jönni.
- Igen? - kérdem. - Rendben, megyünk. - Kinyomom a telefont, és Irára nézek. - Újabb lehetséges gyanúsítottat vittek be. Be kell mennünk azonosítani. - Ira csak bólint, majd készülődni kezd. Én is nekilátok öltözni, majd elindulunk.
Odabenn már ismerjük a járást, Ira sem téved el, de a kezemet fogja. Egyből a kijelölt szobába megyünk, ahol Ira megremeg, amikor megpillantja a gyanúsítottakat. Amikor pedig felénk fordulnak, látom az arcán a páni félelmet. Itt van, de melyik az? Mindegyik elég ápolatlannak tűnik.
- Ira...Ira... melyik? - szólongatom, mire remegő kezekkel mutat az egyik férfira.
- A...a négyes! - dadogja.
- Biztos benne? - kérdi az egyik rendőr.
- Igen. Teljes mértékben... ő tette tönkre az életemet!
Ira kilép az ajtón, látom, hogy remeg, hát hagyom, hadd legyen egyedül. Hadd szedje össze magát. Az ügyeletes tiszthez fordulok.
- Vigyék a négyest az egyik kihallgatóba, és dolgozzák meg egy kicsit – mondom határozott hangon. - Egy órán belül mindent tudni akarok róla!
- Igen, főhadnagy! - biccent a férfi, én pedig Ira után megyek.
Ám öt lépést nem teszek, amikor a Akiyoshi kapitányba ütközöm. Magához int, majd végignéz rajtam.
- Inaba hadnagy fogja kihallgatni a gyanúsítottat – mondja minden felvezetés nélkül. - Maguknak meg azt ajánlom, hogy keressenek egy jó ügyvédet. Én a maguk helyében Yamada Ahiru-senseit ajánlanám. Ő a legjobb a szakmában.
- Köszönöm, uram! - hajolok meg mélyen. - Sokat segített, még akkor is, ha túlléptem a hatáskörömet.
- Túllépte, nyomozó, ez kétségtelen – bólint a felettesem. - Ha sokat ugrál, a végén kiküldöm forgalmat irányítani, hogy lehiggadjon. Én megértem, hogy magának mindene a munka, de néha gondolkozzon! Nem buta fiú maga, Nariyama főhadnagy. Most menjen, kevés az idő, és minél előbb le akarom zárni az ügyet.
- Értettem, kapitány! - hajolok meg újra, ő pedig távozik.
Azonnal kikeresem Yamada-sensei számát, és felhívom. Mint kiderült, hallott az ügyről, és hajlandó ingyen elvállalni Ira-kun védelmét. Jelenleg Hokkaidón tartózkodik, de holnap reggel iderepül Tokióba. Alig hiszem el, hogy egy ilyen neves ügyvéd vállal minket. Mikor elbúcsúzom a senseitől és leteszem a telefont, végre nekilátok megkeresni Irát. A bejárattól nem messze ül egy padon magába roskadva. Odalépek hozzá, mire óvatosan felnéz rám.
- Kicsim... jól vagy? - ülök le mellé.
- Jól leszek… - dadogja tétován. Rettentően megviselte az egész, és a neheze még hátravan.
- A Kapitány azt tanácsolja, fogadjunk ügyvédet. Körbe érdeklődtem, ki a legjobb ilyen téren és szinte mind Yamada Ahiru-sant ajánlották. Felhívtam, és képzeld, hallott az ügyedről, és úgy döntött, teljesen ingyen vállal téged! Holnap reggel ér ide a repülője. Én nem vezethetek, így egy egyik járőr kollégámat kértem meg, hogy vigyen ki minket hozzá
- Szerinted tényleg tud segíteni?
- Japán egyik legjobbja. Hiszek benne, hogy hamarosan vége – fogom meg a kezét, ő pedig erőtlenül elmosolyodik.
Még egy ideig üldögélünk, de aztán ideje hazamennünk. Hosszú nap volt ez Irának, nekem is. Holnap pedig találkozunk Yamada-senseijel. Kíváncsi vagyok, a valóságban milyen ember, mert hallani én is hallottam róla ezt-azt. Állítólag eddig csak nyert ügyei vannak, amolyan sztárügyvéd, aki nagyon drágán dolgozik és szinte lehetetlen nála időpontot kapni. Örülhetünk, hogy kézbe veszi a mi ügyünket. Ira a legjobbat érdemli mindenből azok után, amiken keresztülment.
~*~
A másnap hamar eljön, a reptéren várjuk a sensei érkezését. A tömeg hatalmas, nem lepne meg, ha a média is megjelenne. Már megjelent pár újságcikk Iráról, de erről ő nem tud. Nem dédelgetek álmokat arról, hogy az újságírók nem akarják majd megkörnyékezni, hogy kérdéseket tegyenek fel neki. Attól félek, le fog blokkolni, meg fog rémülni, így inkább egy szót sem szólok, mialatt az érkezőket nézzük. Láttam már fényképet Yamada-senseiről, tudom, hogy néz ki, így egyből ki is szúrom, ahogy lefelé jön a mozgólépcsőn, kezében egy bőrönddel. Meg sem lep, hogy nő, az Ahiru elég nőies név. A negyvenes éveiben járhat, rövid, fekete haja van, egészen csinos, bár szigorú arca, sötét szemeit vékony keretes szemüveg óvja mindentől.
- Ő az! - mutatok a nő felé, mire Ira összerezzen. - Ijesztőnek tűnik?
- Olyan… határozottnak… - suttogja Ira, miközben elindul velem az ügyvédnő felé.
Ő is észrevesz minket, és megáll, a bőröndöt maga mellé teszi és várakozással teli tekintettel vizslat minket. Mikor odaérünk, meghajolok. Ira ugyanígy tesz, de látom rajta, hogy feszeng.
- Yamada Ahiru-sensei, ha nem tévedek – szólalok meg, mire bólint. - Nariyam Hikaru nyomozó főhadnagy vagyok. Ő pedig Tsurugi Ira.
- Örvendek – biccent a sensei, majd meghajol. - Örülök, hogy végre személyesen is tudunk találkozni. Beszélhetnénk egy csendesebb helyen?
- Hogyne, ha akarja, elkísérjük a szállodájába – mondom készségesen.
- Nem, arra semmi szükség. Ebédeltek már? - kérdi, mire a fejem rázom. - Akkor tartsanak velem. Rettentő éhes vagyok, a repülős étel pedig nem éppen laktató. Közben megbeszélhetjük a továbbiakat.
- Nagyon köszönjük, sensei! - hajolok meg újra, majd kezembe fogom a bőröndöt. - Jöjjön, hívok egy taxit.
A sensei csak biccent, majd elindulunk. Ira tanácstalanul, félve néz a nőre, majd inkább belém kapaszkodik. Tudom, hogy retteg, még egy vadidegennek kell elmesélnie minden szörnyűséget, ami történt vele. De én úgy látom, Yamada-sensei nem emberevő. Szigorúnak tűnik, de nem vállalta volna el az ügyet, ha nem tartaná érdekesnek.
Egy órával később már egy kellemes kis étteremben ülünk, mindannyiunk előtt étel, de úgy látom, Ira alig nyúl hozzá. Csak turkálja.
- Nem vagy éhes? - kérdem aggodalmasan.
- Én… csak… - rám néz, majd Yamada-senseire. - Miért segít nekünk? Úgy értem… az ügyvédek… pénzt szoktak kérni.
- Ez igaz, Tsurugi-kun, de ez az ügy annyira aljas, hogy képtelen lennék pénzt kérni érte – mondja. - Undorító dolognak tartom, ha valaki elrabol egy gyereket, hogy aztán állatként bánjon vele. Azért vagyok itt, hogy az az ember rács mögé kerüljön, és mindent meg is fogok tenni érte, hogy ez így legyen. Megérted? - néz határozott, de kedves tekintettel Irára.
- Köszönöm… - motyogja halkan Ira. - De… mi van ha… elengedik?
- Nem fogják, amennyiben a rendőrség jól végzi a dolgát – pillant most rám. Kezdem magam kényelmetlenül érezni. - Ahhoz egy csodatevő ügyvéd kéne, hogy az a szemétláda megússza.
- Sajnos vannak csodatevő ügyvédek, és itt most nem magára gondolok – sóhajtok fel. - Volt már hasonló ügyem, amikor minden bizonyíték a gyilkos ellen szólt, mégis megúszta, mert az ügyvédje tisztára mosta.
- Igen, a maga hírneve legendás, pedig még olyan fiatal, főhadnagy – mosolyodik el Yamada-sensei. - Mióta is van a pályán? Három éve? És már a főhadnagyságig vitte. Szép karrier, de a maga helyében lassítanék, mert a végén az egészsége bánja.
- A kapitány is ezt mondta. Szerinte munkamániás vagyok, és a jelvényemet fogom az oltár elé vezetni – túrok idegesen a hajamba, mire a sensei felnevet. - Ez nem vicces! - mordulok fel, de ez csak olaj a tűzre.
Ira megrökönyödve néz rá, mintha nem nézné ki a senseiből, hogy nevetni is képes. Való igaz, a szigorú szemüveg miatt tényleg elég fura a dolog, de legalább a légkör oldódik és Ira is enni kezd végre.
Már a desszert is elfogy, amikor Yamada-sensei végre rátér a fontos dolgokra. Szerinte az a legfőbb, hogy Irát minél előbb orvosi vizsgálatoknak vessék alá, mivel így bizonyítható, hogy testi és nemi erőszak is történt. Ira megremeg a hallottakra, de a kezére simítok. A verések helyei még mindig látszanak, ami bizonyítja, hogy nem mostanában és nem balesetben szerezte őket.
- Ezen kívül – mondja a sensei. - Szeretném, ha mindent elmondanál nekem magadról. Mindent, amire emlékszel az elrablásod előttről és az utánról is.
- De… inkább csak… képek villannak fel… - suttogja halkan Ira.
- Talán segítene, ha elmennénk a házatokhoz és bejárnánk az iskolához vezető útvonalat – mondom. - Néha ez segíteni szokott olyan áldozatoknál, akik nem emlékeznek. Hátha beugrik valami. Mint a ház esetében.
- Félek… - néz rám ijedten.
- Tudom – szorítom meg a kezét. - De én is ott leszek és a sensei is. Nem vagy egyedül, Ira. Most már nem. És soha többé nem is leszel.
Hálásan néz rám, de Yamada-sensei megköszörüli a torkát, magához ragadva a figyelmet. Igaz is, nem randin vagyunk. Itt munka folyik.
- Ezeken kívül, szeretném elolvasni Tsurugi-kun vallomását, valamint látni a nyomozati anyagot is – mondja a sensei.
- Nem én foglalkozom az üggyel. Vagyis… csak részben én, de a saját anyagaimat odaadhatom. Azt nem tudom, hogy a gyanúsított kihallgatásával hogy állnak, azt Inaba nyomozó hadnagy intézi a kapitány utasítására – magyarázom. - Valamint, gondolom szeretné látni a helyszínről készült rajzokat is. A házat még kutatják, hol lehet.
- Igen, a rajzok sokat segítenének – biccent a nő. - Rengeteg dolgunk van, a tárgyalásig pedig még hónapok, vagy egy fél év is hátra lehet. Az ilyen dolgok nem működnek gyorsan, főleg, hogy a bírók is túlterheltek. Amint mindent elintéztem, benyújtom a vádiratot a bíróságon. De ahhoz mindent tudnom kell, mégpedig a legapróbb részletekig. És természetesen beszélnem kell az összes lehetséges szemtanúval, esetleg Tsurugi-kun volt tanáraival is. Mindenkivel, aki szóba jöhet.
- Hogyne, természetesen – bólintok udvariasan. - Mi akkor érünk rá, amikor önnek megfelel.
Megbeszélünk egy két nappal későbbi időpontot, amikor el tudnánk menni Ira szüleinek házához. Tudom, hogy Ira retteg, de erre szükség van. Nekünk is az a legjobb, ha az ügy minél előbb a bíróságra kerül. De Irának lélekben fel kell készülnie arra, hogy újra szembenézzen azzal az emberrel, aki elrabolta, fogva tartotta és bántalmazta.
Nem sokkal később elbúcsúzunk, és megvárjuk, míg a sensei elhajt egy taxiban. Irára nézek, aki elgondolkodva mered maga elé. Az arcán tanácstalanság, félelem és aggodalom látszik. Finoman magamhoz húzom, ő pedig belesimul a karjaimba. Az igazi harc csak most kezdődik, de nagyon örülök, amiért ilyen erős szövetségesünk van, mint Yamada Ahiru-sensei.
|
| Sado-chan | 2021. 08. 01. 18:34:13 | #35969 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek
Ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mért érzem még mindig azt, hogy nem érdemlem meg a szeretetét? Az a szörnyeteg a fejembe verte, hogy értéktelen vagyok, egy szolga, aki pusztán azért létezik, hogy ő a kedvét lelje benne. Na és mi van Hikaruval? Elég vagyok neki? Mi lesz, ha Tomohirot keresi majd bennem, de én nem ő vagyok. Képes lennék megtanulni a receptjeit, elénekelni azt, amivel őt nyugtatta, de ettől még nem leszek a halott kedvese...
Viszonylag sokáig alszom. Kimerítő volt a tegnapi nap, el akarom felejteni az egészet. Mikor felébredek üres az ágy, az ajtó alatti résen keresztül pedig fény és motoszkálás hangja szűrődik be. Biztosan reggelit készít... össze szedem magam és kibotorkálok, majd megállok az ajtóban. Csendben nézem őt, így nem vesz észre azonnal.
- Szia! Jól aludtál? Nem kellett volna még felkelned.-fordul felém hirtelen
- De túl jók az illatok – magyarázkodok, de ő csak a fejét csóválja- Mi eszünk? -lopakodok közelebb, hogy puszit adhassak az arcára
- Rizses omlett és gyümölcslé. Megterítesz, szívem? Addig befejezem a kaját.
- Per… persze… -dadogok elvörösödve. Így még sosem szólított. Csendben teszem amire kért, de hallom, ahogy a háttérben majd megpukkad a nevetéstől. Szép dolog, mondhatom! Alig bírja abba hagyni a nevetést, aztán végül mégis csak lehervad a mosoly a szája széléről.
Hamar elfogyasztjuk a finom reggelit, a hangulat fagyos, de inkább nem kérdezek rá. Biztos a tegnapi fejmosása miatt kedvetlen... még kintről is hallani lehetett, amit a főnöke a fejéhez vágott. Csendben mosogatunk, igyekszem a segítségére lenni, mikor hirtelen megszólal
- Azt ugye tudod, hogy vallomást kell majd tenned –csak bólintok- A rajzaid nem lesznek elegek, mindent ki fognak szedni belőled, amire csak emlékszel az eltűnésed előttről és utánról. Semmit sem hallgathatsz el.
- Tudom és… azt hiszem… készen állok rá… És… a szüleim? Ők… tudják, hogy…- erre csak felsóhajt, mint aki szörnyű titkot készül felvetni
- Erről is beszélni akartam veled. Gyere, üljünk le odabenn, és jobb, ha nem idegesíted fel magad.- megrémítenek a szavai, mintha félelmetes hírt készülne megosztani velem. Találgatni sem merek... és azt hiszem nem is akarom tudni, mért nincsenek itt még mindig. Szótlanul követem a nappaliba, ahol helyet foglalunk a kanapén egymás mellett. Félek. Sejtem mit fog mondani, annyiszor gondoltam már rá, de hogy tényleg így legyen... egyszerűen képtelen vagyok felfogni.
- Amikor utánad nyomoztam, elmentem a házatokhoz is, miután megtudtam a címedet. Találkoztam Ihara-sannal, a szomszédotokkal. Emlékszel rá?
- Azt hiszem… -bólintok bizonytalanul. - Néha beszélgettünk. Elég… barátságos nő volt.
- Igen, az. Kérdezgettem néhány dologról, többek között a szüleidről is, mert nem találtam őket otthon. A ház eléggé elhagyatottnak tűnt. Ihara-san pedig… hát… nem mondott vidám dolgokat. -az összes vér elszökik a fejemből. A jobbik eset, hagy elköltöztek, és engem elfelejtettek. A rosszabbik eset, ha...ha már nem élnek...- Az eltűnésed után anyukád belebetegedett a dologba, és nem sokra rá meghalt. Apád egyedül maradt, próbálta tartani magát, mindenhol téged keresett, még azután is, hogy a rendőrség már feladta a kutatást, a nyomozást pedig lezárták. Nagyon megviselte az elrablásod, és a felesége halála.
- Hol… hol… van most? - kérdem remegő hangon. Kérlek, mond, hogy legalább ő életben van még... - Ugye… nem…
- Sajnálom, Ira – suttogja halkan. - Három évvel az elrablásod után egy kamion elgázolta. - a szám elé szorítom a kezem. Elgázolták? Az nem lehet!- A vizsgálat szerint a sofőr szívrohamot kapott, és elvesztette az uralmat a kamion felett. Egy buszmegállóba hajtott, ahol apád is állt. Apád azonnal meghalt, a kamionos még megérte, hogy mentőbe tegyék. Baleset volt, Ira. Senki sem hibázott.- a lelkem mélyén tudtam, hogy halottak, de így, hogy az elméletem biztos... ha csak elhagytak volna, esélyem lenne még látni őket... de így...
Hikaru nyakába borulok, meg sem próbálom vissza tartani a könnyeimet. Tényleg semmi sem maradt az életemből. Semmim sincs, Hikarut leszámítva. Milyen szörnyűséget tehettem előző életemben, hogy most ez a jussom?!
Lágyan simogatja a hátam, de jelenleg ez sem segít. Képtelen vagyok megnyugodni. Mindent és mindenkit elvettek tőlem...
lassan enyhül a rázkódás, lassan magamhoz térek, és a könnyeim is elapadnak. Hikaru az arcomra simít, letörölve a könnyimet. Rongybabaként hagyom, hogy magához húzzon és megcsókoljon
- Jobban vagy, kicsim?- nem, nagy vagyok jobban. De elfogytak a könnyeim, és a fejem is fáj már a sírástól
- Mélyen legbelül... sejtettem... de... sokkal fájdalmasabb a tényeket hallani... reméltem, hogy csak elköltöztek... és új életet kezdtek- szipogom
- Az sem lenne jobb- csóválja a fejét- a te szüleid utolsó lélegzetükkel is téged kerestek és haza vártak, az enyémek lemondtak rólam és eldobtak maguktól- sóhajtja. Egyik sem jó, inkább nem mondok semmit, csak újra átölelem. Úgy érzem, ha egy pillanatra is elengedem, elveszítem őt is. Abba bele halnék...
- Hikaru... mond... ugye te nem hagysz magamra? Nem veszíthetlek el téged is!- kapaszkodok az ingébe
- Sosem fogsz elveszíteni, ígérem...
- Azt... sikerült megtudnod, hogy hol temették el őket?- kérdem reménykedve.- El akarok búcsúzni tőlük.- Elmondani nekik, hogy élek, hogy most már jó kezekben vagyok. Meg sem fordult volna akkor a fejemben, hogy egy férfi fogja ellopni a szívemet, aki ráadásul nyomozó... de biztosan nem haragudnának érte nagyon. Örülnének, hogy életben vagyok...
- Sajnos még nem sikerült kiderítenem, de ha megtudok valamit, mindenképp elmondom neked
- Köszönöm...- sóhajtom- már az arcukra sem emlékszem... nem akarom őket elfelejteni
- nem fogod, ne aggódj...
- Úgy gondolod? Alig emlékszem valamire abból az időből. Mintha az elrablással kezdődött volna az életem... mintha az az előtti életem csak egy álomkép lenne, nem pedig a valóság...
- Bízom benne, hogy vissza fognak térni az emlékeid... sok időt töltöttél ott, nem csoda, hogy ennyire nagyon megviselt...
- Képes leszek valaha elfelejteni őt?
- Aligha. De megtanulhatsz együtt élni a sebekkel- csókol a hajamba. Szeretnék hinni neki. Erősnek kell lennem magamért és érte...
Még szerencse, hogy ma nem kell bemennünk. Nem tudom, képes lennék e rá. Nem akarok emberek közé menni, csak a szerelmemmel lenni. A kanapén fekve nézzük a TV-t, miközben szorosan kapaszkodok belé. Céltalanul kapcsolgatunk a csatornák közt, mikor bele futunk egy rendőrségi felhívásban. Egy fiatal férfi monoton hangon olvassa fel a kezében tartott papír tartalmát, miközben a sarokban megjelenik egy férfit ábrázoló rajz. Ő az... Elfordítom a fejem, látni sem akarom. Ezt Hikaru is tudja, szorosan ölel magához, miközben a hajamba túr. Ismerős mozdulatok, rengetegszer markolt a hajamba, hogy annál fogva húzzon maga után, de ez most más. Olyan gyengéd, szeretetteljes. Feljebb csúszom, hogy egy csókkal viszonozhassam a kedvességét. Nem mond semmit, de nem is kell. Olyan jó így... puha csókjai elterelik a gondolataimat...
A telefonja hangja ráz fel minket. Kelletlenül csúszunk szét, hogy felvehesse és bele szólhasson
- Igen?... értem. Máris indulunk- biccent, majd leteszi. A többesszámból sejtem, miről lehet szó- újabb lehetséges gyanúsítottat vittek be. Be kell mennünk azonosítani- csak bólintok, majd felkelek és készülődni megyek. Talán pont jókor... kezdtem furcsán érezni magam. Gyorsan rendbe szedem magam, felöltözök majd vissza megyek hozzá. Közben ő is elkészült, így indulhatunk is. Bent már ismerjük a járást, egyenesen a kijelölt szobába megyünk. Szorosan fogom Hikaru kezét, mikor elő vezetik őket, majd mikor felénk fordulnak kis híján össze esek
- Ira...Ira... melyik?- szólongat Hikaru. Remegő kezekkel mutatok rá
- A...a négyes!- dadogom
- Biztos benne?- kérdi az egyik rendőr
- Igen. Teljes mértékben... ő tette tönkre az életemet!
Nem is bírok sokáig ott maradni, rémülten tépem fel az ajtót és menekülök ki. Egészen az előtérig meg sem állok. Az egyik padra lerogyva próbálom össze szedni magam. Forog velem a világ, a gyomrom vadul kavarog, folyik rólam a veríték. Tudom, hogy nem láthatott engem, mégis éreztem magamon a tekintetét...
- Kicsim... jól vagy?- ül le mellém Hikaru
- Jól leszek...- dadogom. Tudom, hogy a neheze még csak most jön
- A Kapitány azt tanácsolja, fogadjunk ügyvédet. Körbe érdeklődtem, ki a legjobb ilyen téren és szinte mind Yamada Ahiru- sant ajánlották. Felhívtam, és képzeld, hallott az ügyedről, és úgy döntött, teljesen ingyen vállal téged! Holnap reggel ér ide a repülője. Én nem vezethetek, így agy egyik járőr kollégámat kértem meg, hogy vigyen ki minket hozzá
- Szerinted tényleg tud segíteni?
- Japán egyik legjobbja. Hiszek benne, hogy hamarosan vége- fogja meg a kezem biztatásul. Én csak erőtlenül mosolygok. Félek, hogy nem lesz ilyen egyszerű...
|
| Andro | 2021. 07. 20. 20:46:53 | #35958 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)
- Volt egy bonszai a szoba közepén...és... odakint hortenziák. Rengetek hortenzia! Kékek és lilák...ez segít valamit?
- Egész biztosan, kicsim – ölelem magamhoz. Végigsimít az arcomon, és megcsókol. Még sosem csinált ilyet, de nagyon jólesik, hogy ennyire bízik bennem. - Mi ez a nagy lelkesedés? - simogatom az arcát mosolyogva. De idő van, nem késhetünk el. - Induljunk, mielőtt elkésünk!
A fickó nem a tettes volt, és miután kapok egy jó nagy fejmosást a főnöktől, amiért saját szakállamra nyomozgattam, megengedi, hogy tovább vigyem az ügyet. Persze mindenről be kell számolnom. Nem tart sokáig kiszednie belőlem semmit, én pedig nem akarok hazudni. De figyelmeztet, hogy ez az utolsó eset. Megértem, majd Irához megyek, aki az egyik kihallgatóban ül és bőszen rajzol. Egy egész füzetet telerajzol, az ügyeletes tiszt, Inaba-san pedig végig is nézi az összeset.
- Köszönjük… ez sokat segít - biccent. - Mára végeztünk. Nyugodtan menjenek haza.
- Menjünk – karol belém, majd hazafelé vesszük az irányt. Hazafelé még kaját is veszünk, bár Ira azt mondja, nem éhes. De én igen. Egy nagy adag tészta, csirke, saláta. A kanapén ülve fogyasztjuk el
- Nagyon ügyes voltál ma – szólalok meg elégedetten. - Büszke vagyok rád – Ira csak elmosolyodik.
- Igyekszem bátor lenni… kettőnkért. Eleget féltem és sírtam már, de elfogytak a könnyeim. Most bátor akarok lenni!
- Az vagy. Bátrabb, mint amilyen én voltam...
- Biztos te is nagyon bátor voltál! - Erre inkább nem válaszolok, nem akarok emlékezni, helyette témát váltok. Az étel is elfogy közben. - Mit szólnál egy kellemes fürdőhöz? Felejtsük el egy kicsit a mai napot...
- Látom, nagyon piszkálja a fantáziádat – mosolyodik el Ira, és annyiban hagyom. - Rendben, menjünk...
Ira úgy tűnik, zavarban van, de nem szólok semmit. Megtöltöm a kádat vízzel, teszek bele habfürdőt, levetkőzöm és bemászom. Hamarosan ő is csatlakozik hozzám. A hátam a kád falának döntöm, ő az ölembe ül, a háta a mellkasomhoz ér. Teste köré fonom a karjaimat, az arcom a nyakába temetem.
- Ilyennek képzelted el? - duruzsolom halkan. Tomohiroval is így fürödtünk, ez olyan nosztalgikus. Néha zuhanyoztunk, amikor már senki sem járt a folyosón, és az egész fürdő a miénk volt.
- Nem egészem... ez sokkal jobb. - Hátranyúlva túr a hajamba, mire lassan ellazulok.
Elég régen nem volt ilyenben részem. Tomohiro halála óta senki sem ért így hozzám, még szoknom kell az érzést. Szoknom kell, hogy valaki más is van itt rajtam és az őrületemen kívül. Ira is összetört testileg-lelkileg, akárcsak én. Őt is megalázták szexuálisan, bántották, megverték, kínozták, széttörték apró darabokra, ahogy engem is. És ő sem lesz soha újra ép egész.
Miután kiélveztük a forró vizet gyorsan megmosakszunk, majd mivel még nincs olyan késő, pizsamában ülünk le a kanapéra filmet nézni. Félig fekve ülök, ő rajtam, és valami bugyuta filmet nézünk. A film felénél veszem észre, hogy Ira elaludt, miközben én a haját simogattam. Olyan gyönyörű, ártatlan, sebezhető így. Nem érdemelte meg, amit kapott. De tudnia kell, muszáj tudnia, hogy mi történt a szüleivel. Holnap elmondom neki, jobb, ha minél előbb túl lesz rajta. Ha pedig vissza akar menni a házhoz, ahol gyerekként élt, el kell vinnem oda. Ez a kötelességem. Kikapcsolom a filmet, majd Irát az ölembe véve bemegyek a hálóba. Leteszem őt, majd mellé fekve betakarom magunkat. De nem tudom, vajon van-e jogom tönkretenni a boldogságát. Vajon tényleg boldog lehet velem, egy másik nyomorékkal, aki nem tudja, hogy kell jól szeretni? A fejem csóválom, és úgy döntök, a gondokat elteszem másnapra.
~*~
Másnap korán kelek, Ira még szuszog mellettem, én azonban kénytelen vagyok felkelni. Egyből a fürdőbe megyek, bevenni a gyógyszereimet, majd bedobok egy adag mosást is a konyhában levő mosógépbe. Aztán nekilátok reggelit készíteni. Egy kis rizses omlett lesz ketchuppal és mellé gyümölcslé. Már éppen kész vagyok, amikor meghallom Ira lépteit és mikor felnézek, álmos tekintetével találom szemben magam. Ezúttal nem jön közelebb, az ajtónak dőlve nézi, mit csinálok.
- Szia! - mosolygok rá. - Jól aludtál? Nem kellett volna még felkelned.
- De túl jók az illatok – nyöszörgi, én pedig elnézően csóválom a fejem. - Mi eszünk? - somfordál közelebb, majd óvatosan egy puszit nyom az arcomra.
- Rizses omlett és gyümölcslé – mondom. - Megterítesz, szívem? Addig befejezem a kaját.
- Per… persze… - mondja vörös pofival. Fogadok, a megszólításon döbbent meg, de annyi baj legyen. Olyan édes, ahogy elpirul, de megterít.
Nem tudok nem nevetni rajta, amit ő úgy hálál meg, hogy felfújja magát, mint egy mérges kis hörcsög. De ettől csak még édesebb, úgyhogy alig bírom abbahagyni a nevetést. Mérgesen fúj egyet, én pedig megkönyörülök rajta, bár a könnyeim kis kicsordulnak. De hamar eszembe jut, miről akartam vele beszélni, ami engem is elkedvetlenít.
Hamar elfogyasztjuk a reggelit, Ira pedig segít nekem mosogatni. Tényleg nagyon igyekszik hasznossá tenni magát. Remélem, a kollégák hamar találnak valamit, habár megkértem, hogy nekem is küldjék el a rajzokat. Hortenziák… Ebben az időszakban nem virágzanak, és Japánban amúgy sem igazán divatos virágok. Főleg nem kertekben. Nem lesz nehéz összeszedni azokat a házakat, ahol ültettek ilyesmit. A bonsai viszont annyira nem ritka, sőt! De türelem kell hozzá. Azon kívül Ira sok mindent rajzolt még, ami eszébe jutott. Például a pincét, valamint a folyosók egyes részeit. Szerintem segíteni fognak a nyomozásban, de ki fogják hallgatni.
- Azt ugye tudod, hogy vallomást kell majd tenned – mondom egyszerűen, mikor már kész vagyunk. Ő csak bólint. - A rajzaid nem lesznek elegek, mindent ki fognak szedni belőled, amire csak emlékszel az eltűnésed előttről és utánról. Semmit sem hallgathatsz el.
- Tudom és… azt hiszem… készen állok rá… - néz rám, de a tekintete bizonytalan. - És… a szüleim? Ők… tudják, hogy…
Sóhajtok egyet. Azt hiszem, itt az ideje megtudnia. A helyére kerül az utolsó edény is, én pedig komoly tekintettel nézek rá. Nem lesz könnyű menet.
- Erről is beszélni akartam veled – mondom. - Gyere, üljünk le odabenn, és jobb, ha nem idegesíted fel magad.
Látom, hogy kérdezne, de csak beharapja az alsó ajkát, mint aki sejti, nem örömhírt fogok vele megosztani. Szótlanul követ a nappaliba, ahol helyet foglalunk a kanapén egymás mellett. Gondolkodom, hogy lehetne kíméletesen elmondani neki, de ezt nem lehet kíméletesen tálalni. Végül belevágok.
- Amikor utánad nyomoztam, elmentem a házatokhoz is, miután megtudtam a címedet – kezdek bele. - Találkoztam Ihara-sannal, a szomszédotokkal. Emlékszel rá?
- Azt hiszem… - mondja Ira bizonytalanul. - Néha beszélgettünk. Elég… barátságos nő volt.
- Igen, az – bólintok. - Kérdezgettem néhány dologról, többek között a szüleidről is, mert nem találtam őket otthon. A ház eléggé elhagyatottnak tűnt. Ihara-san pedig… hát… nem mondott vidám dolgokat. - Látom, hogy Ira elsápad, mintha sejtené, ami utána következik. - Az eltűnésed után anyukád belebetegedett a dologba, és nem sokra rá meghalt. Apád egyedül maradt, próbálta tartani magát, mindenhol téged keresett, még azután is, hogy a rendőrség már feladta a kutatást, a nyomozást pedig lezárták. Nagyon megviselte az elrablásod, és a felesége halála.
- Hol… hol… van most? - kérdi remegő hangon Ira. - Ugye… nem…
- Sajnálom, Ira – suttogom halkan. - Három évvel az elrablásod után egy kamion elgázolta. - Ira a szája elé kapja a kezét. - A vizsgálat szerint a sofőr szívrohamot kapott, és elvesztette az uralmat a kamion felett. Egy buszmegállóba hajtott, ahol apád is állt. Apád azonnal meghalt, a kamionos még megérte, hogy mentőbe tegyék. Baleset volt, Ira. Senki sem hibázott.
Irára nézek, aki a szája elé tett kézzel, könnyes szemekkel néz rám. Nem tehetek mást, megölelem, ő pedig a nyakamba borulva keservesen sírni kezd. A sírás rázza a testét, én pedig igyekszem tartani magam, miközben magamhoz húzva lágyan simogatni kezdem a haját, a hátát, de nem szólalok meg. Várom, hogy lenyugodjon. A szavak most úgysem segítenek.
|
| Sado-chan | 2021. 06. 01. 18:55:03 | #35935 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek
Bátor akarok lenni. Magamért, és Hikaruért. Kettőnkért...
Nem akarok több könnyeket, több fájdalmat, több félelmet. Ha tényleg az a férfi áll majd velem szemben... nem engedem meg neki, hogy több sebet ejtsen rajtam!
Ez mind jól hangzik, de vajon képes leszek rá? Képes leszek-e elhitetni magammal, hogy érek annyit, mint bárki más? Hogy nem azért születtem erre a Földre, hogy más játékszere legyek? Szeretném hinni, hogy elég erős vagyok hozzá...hogy Hikaru szeretete elég erőt ad ehhez
Még utoljára mélyet szippantok Hikaru párnájából, engedem, hogy az illata, és ez a kellemes borzongás még egyszer végig szántsa a testem, majd erőt veszek magamon és felkelek. A konyhában találom, reggelit készít, de gondolatban messze jár
- Min gondolkodsz? - hirtelen pördül meg, kezében a konyhakéssel. Hátra lépek ijedtemben
- Soha többé ne osonj így a hátam mögé! -engedi le a kezét - Ha egy lépéssel közelebb vagy, meg is sebesíthettelek volna. A konyha veszélyes hely, Ira.
- Sajnálom, nem láttam, hogy kés van nálad – válaszolom, majd közelebb osonok, hogy egy puszit nyomhassak az arcára- Legközelebb jobban vigyázok. Segítek teríteni, ha már úgyis el vagy foglalva.
Mire végzek a terítéssel a reggeli is elkészül. El akarom terelni a gondolataim. Haragszom rá, bár tudom, hogy jót akart... értem, értünk tette, de akkor is hazudott. Hiába vagyok fülig belé bolondulva, idő kell, hogy újra bízzak benne.
Reggeli közben azon agyalok, mért is nem Hikaru foglalkozik az elrablásommal. Többet tud, mint bárki, nyilván. Gondolom nyomozgatott is, ezért tűnt el olyan gyakran...
- Mondd ki! -meglepetten nézek rá - Tudom, hogy mi rág, ne aggódj! Egyszer én is átéltem ezt, szóval, ha valaki, én tudom, min mész keresztül.
- Miért nem te nyomozol az ügyemben? - kérdem. - Elvégre már… nyomoztál utánam, ha… jól sejtem. Az a sok ide-oda utazgatás, meg… minden amit nem mondtál el, erre utal.
- Igaz, folytattam magánnyomozást, de nem hivatalos úton – válaszolja. Látom, már nem mer hazudni. Úgyis ki fog derülni... vajon képes lennék még egyszer esélyt adni neki?- De hivatalosan nem nyomozhatok az ügyedben. Vannak bizonyos szabályok, miszerint nem nyomozhatok olyan ügyben, amiben egy családtagom, vagy nagyon közeli barátom érintett. Vagy például, saját magam után sem nyomozhatok. Te családtagnak számítasz, és ha hivatalos úton akarnám csinálni, akkor elfogultsággal vádolhatnak. Még akkor is, ha egyértelműen te vagy az áldozat. Egy rendőr nem lehet elfogult, ezért is nem tehetek semmit. Még azt sem mondhatom el a főnökömnek, amit kiderítettem, mert akkor akár fel is függeszthetnek.
Elkerekednek a szemeim. Nem tudom, mi lep meg jobban. Hogy ilyen fontos vagyok, és ezt nem akarja titkolni, vagy hogy ennyire bonyolultak, vagy inkább igazságtalanok a szabályok. Képes volt veszélybe sodorni magát, csak hogy kiderítse, mi történt? Tényleg sokat jelenthetek neki...
Nem faggatom tovább, inkább csendben reggelizünk. Néha az órára pillantok, minden perccel közelebb és közelebb kerülök ahhoz a szörnyeteghez... de nem láthatják rajtam, hogy félek! Megígértem magamnak, hogy bátor leszek!
- Azt mondtad, hogy te is átélted ezt... Mire gondoltál pontosan?
- Ez nem olyan dolog, amit most akarok neked elmondani – válaszolja mellém telepedve. - Ha vége a szembesítésnek, és már itthon leszünk, te meg lenyugodtál kissé, akkor ígérem, elmondom. Nem szép történet, sok fájdalommal és kegyetlenséggel. Ha most elmondanám, csak még jobban felzaklatnálak vele, érted?
- Rendben – bólintok, majd átölelem. Megnyugtat és erőt ad a közelsége - Mi lesz, ha nem ő az? Ha nem azt az embert kapták el?
- Minden lehetséges, de abban az esetben nem történik semmi – csókol a hajamba. - A nyomozás folytatódni fog a fogva tartód után, míg meg nem találják. Nyugi, addig fogom nyüstölni a főnököt, míg nem ad ki országos elfogatóparancsot. Bár az jó lenne, ha a nevét tudnád. Sosem említette, hogy hívják?
- Nem – sóhajok fel csalódottan - Mindig Apucinak, meg Gazdának hívta magát, de a nevét sosem mondta meg.
- Okos ember lehetett. Számított rá, hogy talán megszöksz, és a neve nyomra vezetett volna minket. És a házban sem láttál semmit, ami szokatlan volt, feltűnő, vagy bármi olyan, amiből rájöhetnénk, kiről van szó? Ez fontos, Ira. Ha a házon keresztül menekültél, talán láttál valamit, ami akkor nem tűnt fontosnak.
- Én… akkor csak arra gondoltam, hogy minél előbb eltűnjek onnan. Ráadásul tegnap már mindent elmondtam, amit tudtam.
- Tudod, néha előfordul, hogy hetek, vagy hónapok után bukkannak fel az ember emlékeiben olyan apróságok, vagy részletek, amikre akkor nem igen figyelt fel. Ezért kérdem, hogy nem emlékszel-e bármi, akár akkor jelentéktelennek tűnő apróságra, ami esetleg akkor nem tűnt fontosnak. Egy kép a szekrény tetején, egy antik óra, esetleg egy kopogtató az ajtón, vagy akár egy fogas. Bármi megteszi, ami segíthet azonosítani a házat, és így az elkövetőt is.
Próbálok vissza emlékezni, de az agyam küzd ellene. Hikaru kezét markolom, össze szorítom a szemeim...gyerünk...
Végül kipattannak a szemeim és Hikarura nézek
- Na? Emlékszel valamire?
- Volt egy bonsai a szoba közepén...és... odakint hortenziák. Rengetek hortenzia! Kékek és lilák...ez segít valamit?
- Egész biztosan, kicsim- ölel magához. Végig simítok az arcán és megcsókolom. Boldogság önt el, talán mert egy lépéssel közelebb kerültem a szabadsághoz. Egy lépéssel közelebb ahhoz az élethez, amiről nem is mertem álmodozni, de a szívem mélyén mindig vágytam rá- mi ez a nagy lelkesedés?- simogatja meg az arcom mosolyogva-induljunk, mielőtt elkésünk!
Az a férfi nem volt ott, de legalább új infókkal tudtam ellátni a rendőröket. Tollat és papírt adtak, én pedig lerajzoltam mindent, ami eszembe jutott közben. Szinte egy egész füzetre való rajzot adtam át az egyiknek, aki szótlanul nézte végig őket
- Köszönjük...ez sokat segít-biccent- mára végeztünk. Nyugodtan menjenek haza
- Menjünk-karolok bele Hikaruba. Hazafelé veszünk egy adag kaját otthonra. Én nem vagyok éhes, de Hikaru ragaszkodik hozzá, így rá bólintok. Egy nagy adag tészta, csirke, saláta...igazából egész jól néz ki.
A kanapén ülve fogyasztjuk el
- Nagyon ügyes voltál ma- szólal meg Hikaru- büszke vagyok rád- elmosolyodok
- Igyekszem bátor lenni...kettőnkért. Eleget féltem és sírtam már, de elfogytak a könnyeim. Most bátor akarok lenni!
- Az vagy. Bátrabb, mint amilyen én voltam...
- Biztos te is nagyon bátor voltál!- erre nem mond semmit, így inkább témát váltok. Közben elfogy a kaja is- mit szólnál egy kellemes fürdőhöz? Felejtsük el egy kicsit a mai napot...
- Látom, nagyon piszkálja a fantáziádat-mosolyodik el- rendben, menjünk...
Kicsit zavarban vagyok. Ő látott már ruha nélkül, de én őt még nem... elfordulok, mikor vetkőzni kezd, amin ő csak jót nevet, majd bemászik a kádba és elhelyezkedik. Ledobom a ruháim és követem a példáját. Nem túl nagy a kád, kell egy kis helyezkedés, de végül elkényelmesedünk. Hikaru háta a kád falának dől, az enyém pedig a mellkasának. Érzem, hogy lángol az arcom, de mégis nagyon tetszik. Olyan békés, olyan meghitt. Ahogy körém fonja a karjait és a nyakamba temeti az arcát...
- Ilyennek képzelted el?-duruzsolja
- Nem egészem... ez sokkal jobb-hátra nyúlok és a hajába túrok. Érzem, hogy ő is lassan ellazul... milyen rég lehetett része ilyenben utoljára? Mennyire ki lehet éhezve... én képes lennék neki megadni, amire vágyik? És vajon mi lenne az pontosan? Vajon beéri e annyival, mint amire én képes vagyok?
Miután kiélveztük a forró vizet gyorsan megmosakszunk, majd mivel még nincs olyan késő, pizsamában ülünk le a kanapéra filmet nézni. Ő félig fekve, én pedig félig rajta nézem a bugyuta, agyzsibbasztó filmet. Hukari gyengéd simogatásától valahol a film felénél el is alszom. Tökéletes befejezése ennek a napnak...
Szerkesztve Sado-chan által @ 2021. 06. 01. 18:55:29
|
| Andro | 2021. 03. 02. 10:33:22 | #35917 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)
- Igen. Lett volna... de nem akarok tovább menekülni… és nem akarom elveszíteni az egyetlen jó dolgot, ami nekem jutott… - teszi le a bögrét. A kezei remegnek. Nagyon fél, és igaza is van. Mindent elrontottam, amit el lehetett.
Lepakolok, majd helyet foglalok mellette. Egy szót sem szólok, ő pedig folytatja.
- Mért nem mondtad el? - kérdi halkan. Nem emeli fel a hangját, de tudom, hogy dúl benne a vihar. Mérges, csalódott, fél, retteg, ahogy én is.
- Féltem. Féltem, hogy elveszítelek, hogy félni fogsz tőlem, hogy elszöksz, és bajod esik. Tudom, mennyire félelmetes áldozatként egy rendőrrel szemben állni. Tudom. Átéltem. - Óvatosan kinyúlok, ujjaimat az övéibe fonom. Nem ellenkezik. - Meg tudsz nekem bocsátani?
- Szeretnék. De még nem tudom, képes vagyok e rá. Miben hazudtál még?
- Ira...
- Hallani akarom!
- Minden más igaz. Minden, amit kettőnkről mondtam, minden csók és ölelés valódi! - Erre végre hajlandó rám nézni. Tudja, hogy komolyan beszélek, hogy tényleg szeretem őt. De tudom, hogy még nem kész nekem megbocsátani. Ahhoz sok idő kell.
- Mi lesz most velem? Gondolom, be kell vinned a rendőrségre – sóhajtja.
A fejét a vállamra teszi, én pedig átölelem. Igen, be kell vinnem, mert már így is túl sokáig halogattam. Kazunak igaza volt, hogy ha egyszer ez kipattan, mindketten megütjük a bokánkat. Nemcsak én fogok szenvedni, de ő is. Nem tehetem ki ennek Irát. Ő pont olyan nyomorult, szárnyaszegett madár, mint én voltam valaha. Talán még mindig az vagyok.
- Igen. Be kell jelentenem, hogy megtaláltalak. Ki fognak kérdezni téged a történtekről, felveszik a vallomásod, és azonosítanod kell majd a lehetséges elkövetőt...
- Mi? - kapja fel a fejét, mintha tűz égetné.
- Letartóztattak egy férfit, akinek feltehetően köze van az elrablásodhoz… - kezdek bele, de látom, hogy az arca egyre rémültebb. Tudom, mit él át.
- NEM! Nem akarok még csak a közelébe sem menni! Nem akarom! - húzódik el tőlem. Nem nyúlok utána. - Megint… megint el fog vinni, és megint bántani fog...
- Nem engedem, hogy akár csak hozzád érjen, megígérem – ölelem végül újra magamhoz. Egész testében remeg a félelemtől.
Sokáig ülünk így, ő a karjaimban keres menedéket, miközben én a hátát simogatom. Lassan nyugszik meg, de nem sürgetem. Rengeteg időnk van még mindenre.
- Minden rendben lesz. Nem engedem, hogy elvegyenek tőlem – csókolok a hajába. - Nem mondok le rólad
- Én sem akarok lemondani rólad...- kapaszkodik belém. - Csináljuk! Bármit is kell csinálnom, megteszem! Kettőnkért...
~*~
Másnap bemegyünk az őrsre. Két rendőrre bízom Hikarut, akik bekísérik a kihallgatóba. Én addig az asztalomnál teszek-veszek, de érzem, hogy mindenki engem bámul. Mintha tudnák, amit nem akarok elmondani. Igyekszem elfoglalni magam, de nem megy. Még Kazu is benéz, de segíteni ő sem tud.
- Jó döntést hoztál, Hika – mondja. - A lehető legjobbat, még akkor is, ha most nem így érzed.
- Remélem, igazad van – sóhajtok fel. - Már az is kész csoda, hogy Ira-kun nem fordult vissza. Tegnap halálra volt rémülve, hogy esetleg azonosítania kell azt az embert. Bár arra nem ma kerül sor. Még nem hallgatták ki, és mivel ebben az ügyben én is kissé érintett vagyok, nem nyomozgatok. Pedig hidd el, szívesen darabokra tépném azt a nyomorultat!
Kazu bólint, de hirtelen meglátom az egyik rendőrt, aki bevitte Irát kihallgatni.
- Nyomozó, a fiú csak akkor hajlandó beszélni, ha maga is ott van – mondja a férfi. Nem ismerem, talán új még, vagy csak egyszerűen nem figyeltem még fel rá. - Azt mondja, csak magában bízik.
- Megyek – biccentek, majd elindulunk.
Odabenn Ira megkönnyebbülten sóhajt fel, ahogy meglát. Helyet foglalok mellette, és látom, hogy megnyugszik. Hiába, egy rendőrőrs mindenki számára ijesztő, aki nem itt dolgozik. Ira beszélni kezd és mindent elmond, nekem meg egyre jobban borzolódnak az idegeim. Olyan részleteket árul el, amikről még nekem sem mesélt. Ha a kezeim közé kerül az a nyomorult...
~*~
Késő este van már, mire végre hazaérünk. Ira holtfáradtan rogy le a kanapéra, de rám még vár a főzés. Őt azonban nem akarom abajgatni, ki van készülve, ami nem csoda.
- Menj, vegyél egy forró fürdőt – simogatom meg lágyan az arcát. Fáradtan rámnéz. - Rád fér, addig készítek valami könnyűt vacsorára. Reggel óta nem ettél.
- Jól hangzik... egyszer fürödhetnénk együtt! Azt mindig is ki akartam próbálni...
- Hamarosan eljön annak is az ideje – csókolom meg. - Nagyon büszke vagyok rád, kicsim. - Erre nem mond semmit, csak fáradtan elmosolyodik, majd felkel és a fürdő felé veszi az irányt.
Nagyon kitett ma magáért, így valami extra finomat főzök neki. Elvégre, ma némileg ünnepelünk. És örülhetek, amiért Ira még velem maradt. Leléphetett volna, de nem tette. Ezek szerint azért még bízik bennem, aminek nagyon örülök. Ha elveszteném, abba beleőrülnék.
~*~
Nem fürdik sokáig, hamar megvacsorázunk, majd én is lefürdök. Mikor mellé fekszem, hozzám bújik. A mellkasomra hajtja a fejét, egyik karjával átölel, a lábait pedig az enyéim köré fonja. Érzem, hogy biztonságban érzi magát, de attól még rettentően fél. Átkarolom, az arcomat pedig a hajába temetem. Olyan jó illata van.
- Köszönöm, hogy itt maradtál – suttogom halkan. - Nem bírtam volna ki, ha elveszítenélek... ha nem ölelhetlek többet magamhoz... ha nem csókolhatlak többet...
- Ezek nekem is hiányoztak volna – vallja be, miközben ujjhegyével a mellkasomon körözget. Jólesik, de nem érzem, hogy még ennek itt lenne az ideje.
- Aludjunk – csókolok a hajába. A hajszálai csiklandoznak, de nem bánom. - Késő van már…
~*~
Reggel én kelek korábban, tegnap már volt róla szó, hogy be kell vinnem Irát azonosítani azt a férget. Remélem, tényleg őt kapták el, de csak azután kezdődik a neheze. Újabb kihallgatások egy ügyvéddel, majd az ügyésszel és még sorolhatnám. Biztosan vissza fogják vinni a tett helyszínére, ahonnan elrabolták, hátha eszébe jut valami. Talán arra a helyre is visszaviszik, ahol az az állat fogva tartotta. Én meg semmit sem tehetek, hiszen mint a párja, érintett vagyok az ügyben és nem nyomozhatok. Ez dühít a legjobban, hiszen nem ezt érdemli. Ráadásul senki sem tudja, hogy titokban nyomoztam utána, kivéve Kazut. Talán Irának is el kéne mondanom, hogy tudja, mire számíthat. De akkor beszélnem kell neki arról is, hogy a szülei már nem élnek. A fejem rázom, miközben reggelit készítek. Tízre ígértük magunkat az azonosítás végett. Nem tudom, Ira hogy fogja kibírni. Én tíz éves voltam, amikor azonosítanom kellett az elrablómat. Még mindig emlékszem az érzésre, majd a tárgyalásra. Kétszer hánytam el magam, a szüleim el sem jöttek, csak a bátyám volt jelen. Ő tartotta bennem a lelket. Aztán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
- Min gondolkodsz? - hallok meg egy hangot, mire megpördülök a késsel a kezemben. Éppen paradicsomot szeletelek a reggelihez. Ira riadtan hátrál egy lépést.
- Soha többé ne osonj így a hátam mögé! - szólalok meg, leengedve a kezem. - Ha egy lépéssel közelebb vagy, meg is sebesíthettelek volna. A konyha veszélyes hely, Ira.
- Sajnálom, nem láttam, hogy kés van nálad – válaszolja, majd odaaraszol hozzám és egy puszit nyom az arcomra. - Legközelebb jobban vigyázok. Segítek teríteni, ha már úgyis el vagy foglalva.
Csak bólintok, ő meg tányérokat, bögréket és evőeszközöket pakol az asztalra. Jobban néz ki, de tudom, hogy mit él át. Dúl benne a vihar, ami nem fog egyhamar lecsendesedni. Lassan elkészülök a reggelivel. Rizses omlett némi salátával és kakaóval. Ezt is még Tomo-chantól tanultam meg, ő isteni kakaót tudott készíteni. Bár az enyém a nyomába sem ér.
Reggeli közben nem sok szó esik köztünk, de látom, hogy Ira mondani akar valamit. Az arcára van írva, de nem tudja, hogy kezdjen neki. Végül leteszem az evőeszközt és ránézek.
- Mondd ki! - mondom, mire meglepetten rám pislog. - Tudom, hogy mi rág, ne aggódj! Egyszer én is átéltem ezt, szóval, ha valaki, én tudom, min mész keresztül.
- Miért nem te nyomozol az ügyemben? - kérdi. - Elvégre már… nyomoztál utánam, ha… jól sejtem. Az a sok ide-oda utazgatás, meg… minden amit nem mondtál el, erre utal.
- Igaz, folytattam magánnyomozást, de nem hivatalos úton – válaszolom. Úgysem kerülhetem el a válaszokat. - De hivatalosan nem nyomozhatok az ügyedben. Vannak bizonyos szabályok, miszerint nem nyomozhatok olyan ügyben, amiben egy családtagom, vagy nagyon közeli barátom érintett. Vagy például, saját magam után sem nyomozhatok. Te családtagnak számítasz, és ha hivatalos úton akarnám csinálni, akkor elfogultsággal vádolhatnak. Még akkor is, ha egyértelműen te vagy az áldozat. Egy rendőr nem lehet elfogult, ezért is nem tehetek semmit. Még azt sem mondhatom el a főnökömnek, amit kiderítettem, mert akkor akár fel is függeszthetnek.
Ira szemei kistányér méretűre tágulnak. Szerintem nem volt tisztában azzal, hogy milyen veszélyes terepen is mozgok miatta. De én döntöttem így, és mindig is szerettem a kihívásokat. Csak éppen most mindkettőnk jövőjét kockára teszem ezzel az egésszel.
Csendben megreggelizünk, majd elmosogatunk. Ira ideges, látom rajta, de igyekszik tartani magát. Talán miattam. Már végzünk, és van még egy kis időnk, míg indulnunk kell. Ira igyekszik lekötni magát a laptopommal, de úgy tűnik, nem megy neki. Végül lekapcsolja és rám pillant.
- Azt mondtad, hogy te is átélted ezt – mondja halkan, mire a tarkómon is feláll az összes szőrszál. - Mire gondoltál pontosan?
- Ez nem olyan dolog, amit most akarok neked elmondani – válaszolom mellé telepedve. - Ha vége a szembesítésnek, és már itthon leszünk, te meg lenyugodtál kissé, akkor ígérem, elmondom. Nem szép történet, sok fájdalommal és kegyetlenséggel. Ha most elmondanám, csak még jobban felzaklatnálak vele, érted?
- Rendben – bólint, majd hozzám bújik. - Mi lesz, ha nem ő az? Ha nem azt az embert kapták el?
- Minden lehetséges, de abban az esetben nem történik semmi – csókolok a hajába. - A nyomozás folytatódni fog a fogva tartód után, míg meg nem találják. Nyugi, addig fogom nyüstölni a főnököt, míg nem ad ki országos elfogatóparancsot. Bár az jó lenne, ha a nevét tudnád. Sosem említette, hogy hívják?
- Nem – sóhajt fel Ira. - Mindig Apucinak, meg Gazdának hívta magát, de a nevét sosem mondta meg.
- Okos ember lehetett – morfondírozok. - Számított rá, hogy talán megszöksz, és a neve nyomra vezetett volna minket. És a házban sem láttál semmit, ami szokatlan volt, feltűnő, vagy bármi olyan, amiből rájöhetnénk, kiről van szó? Ez fontos, Ira. Ha a házon keresztül menekültél, talán láttál valamit, ami akkor nem tűnt fontosnak.
- Én… akkor csak arra gondoltam, hogy minél előbb eltűnjek onnan – vallja be. - Ráadásul tegnap már mindent elmondtam, amit tudtam.
- Tudod, néha előfordul, hogy hetek, vagy hónapok után bukkannak fel az ember emlékeiben olyan apróságok, vagy részletek, amikre akkor nem igen figyelt fel – magyarázom. - Ezért kérdem, hogy nem emlékszel-e bármi, akár akkor jelentéktelennek tűnő apróságra, ami esetleg akkor nem tűnt fontosnak. Egy kép a szekrény tetején, egy antik óra, esetleg egy kopogtató az ajtón, vagy akár egy fogas. Bármi megteszi, ami segíthet azonosítani a házat, és így az elkövetőt is.
Látom, hogy Ira elgondolkodik, erősen koncentrál, mint aki valóban látott valamit, de nem tudja, mi volt az. Elvégre, akár végigrohant a házon, akár nem, nem tudhatta, hol a kijárat. Keresnie kellett, a házat nem ismerte, így csak látott valamit, ami segíthet nekünk. Végül rám néz, és a tekintete felcsillan.
- Na? - kérdem reménykedve. - Emlékszel valamire?
Szerkesztve Andro által @ 2021. 03. 03. 17:08:32
|
| Sado-chan | 2020. 12. 06. 22:19:05 | #35882 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek
A sarokba kuporodok, kövér könnycseppek szánkóznak végig az arcomon. Mit titkol még előlem? Hihetek neki bármiben is? Azt mondta szeret, kellek neki...talán ezzel is csak maga mellett akar tartani...Hikaru az egyetlen jó dolog az életemben. Semmim sincs rajta kívül...és mintha már ennyim sem lenne...
Hallom, hogy újra csörög a telefon, felveszi, bele szól. Mintha semmi sem történt volna...mintha nem az imént törte volna össze a szívem.
- Ira-kun, most el kell mennem, de pár órán belül megjövök. Ha… ha közben úgy döntenél, hogy… hogy már nem leszel itt… akkor… tiszteletben fogom tartani a döntésed… De… de ha megvársz, akkor… mindent elmondok, amit csak szeretnél hallani, jó? A te döntésed, én… én nem fogok beleszólni. - szólal meg ismét, de képtelen vagyok válaszolni neki. A karjaiba vágyom, de félek tőle. Félek, hogy mi lesz velem ezután, eddig minden olyan jó volt, egy percig se gondoltam arra, hogy ennek az egész elrablás dolognak még nincs vége. Nem akarom, hogy bevigyenek, és kivallassanak, és látnom kelljen azt a férfit...csak Hikaruval akarok lenni, valahol messze innen...azt a Hikarut akarom vissza, akibe beleszerettem!
Kell egy kis idő, hogy össze szedjem magam legalább annyira, hogy felálljak és kibotorkáljak a nappaliba. Hikaru persze már nincs itt, de nem is baj. Csendre és nyugalomra van most szükségem, hogy össze szedhessem a gondolataimat. Mi lesz most velem? Vajon vele maradhatok? Akarok egyáltalán vele maradni? Azt hiszem igen. Tartozik egy jókora bocsánatkéréssel, de emiatt nem akarom elveszíteni! Össze kell végre szednem magam, épp eleget féltem már! Oh, igen, mondani könnyű...
Felkelek és főzök magamnak egy teát, talán az segít megnyugodnom.
Mikor Hikaru haza ér, én még mindig a kanapén kuporgok, a bögrét szorongatva, mai még mindig félig tele van. Felé fordulok, mire ő csak az ajkába harap, de nem mozdul
- Maradtál... Pedig lett volna okod elmenni azok után.
- Igen. Lett volna... de nem akarok tovább menekülni...és nem akarom elveszíteni az egyetlen jó dolgot, ami nekem jutott...-teszem le a bögrét. Újra remegni kezd a kezem.
Lepakol és leül mellém. Nem szól egy szót sem, így foltatom
- Mért nem mondtad el?
- Féltem. Féltem, hogy elveszítelek, hogy félni fogsz tőlem, hogy elszöksz, és bajod esik. Tudom, mennyire félelmetes áldozatként egy rendőrrel szemben állni. Tudom. Átéltem.- ujjait az enyémek közé fonja. Nem ellenkezem- meg tudsz nekem bocsátani?
- Szeretnék. De még nem tudom, képes vagyok e rá. Miben hazudtál még?
- Ira...
- Hallani akarom!
- Minden más igaz. Minden, amit kettőnkről mondtam, mint csók és ölelés valódi!- erre már rá nézek. Az arckifejezése alapján tényleg komolyan beszél. Talán tényleg csak jót akart... talán, ha akkor elmondja, már nem élnék...
- Mi lesz most velem? Gondolom, be kell vinned a rendőrségre- sóhajtom. A vállára hajtom a fejem, mire magához ölel
- Igen. Be kell jelentenem, hogy megtaláltalak. Ki fognak kérdezni téged a történtekről, felveszik a vallomásod, és azonosítanod kell majd a lehetséges elkövetőt...
- Mi?- kapom fel a fejem
- Letartóztattak egy férfit, akinek feltehetően köze van az elrablásodhoz...
- NEM! Nem akarok még csak a közelébe sem menni! Nem akarom!-húzódok el tőle- megint...megint el fog vinni, és megint bántani fog...
- Nem engedem, hogy akár csak hozzád érjen, megígérem- ölel magához. Az egész testem remeg a félelemtől.
Sokáig ülünk még így, ő a hátamat simogatja, míg meg nem nyugszom. Teljesen ellazulok a karjaiban.
- Minden rendben lesz. Nem engedem, hogy elvegyenek tőlem- csókol a hajamba- nem mondok le rólad
- Én sem akarok lemondani rólad...- kapaszkodok belé- Csináljuk. Bármit is kell csinálnom, megteszem! Kettőnkért...
.oOo.
Másnap bemegyünk a rendőrségre. Végig Hikaru mellett maradok, egy percre sem mozdulok mellőle. Legalábbis ez a tervem... itt minden olyan félelmetes!
Bekísérnek egy szobába, majd leültetnek egy asztalhoz, gondolom, itt fogják felvenni a vallomásom...
- Nem lehetne... hogy Hikaru-san is velem legyen?- kérdem rémülten. A két rendőr össze néz- csak benne bízom...- erre az egyik felkel és kimegy, majd pár perc múlva Hikaruval tér vissza. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor leül mellém. Az elejétől a végéig mindent elmondok nekik...
.oOo.
Késő este van már, mire haza érünk. Kimerülten rogyok le a kanapéra
- Menj, vegyél egy forró fürdőt- simogat meg lágyan- Rád fér... addig készítek valami könnyűt vacsorára... reggel óta semmit sem ettél...
- Jól hangzik... egyszer fürödhetnénk együtt! Azt mindig is ki akartam próbálni...
- Hamarosan eljön annak is az ideje- csókol meg lágyan- Nagyon büszke vagyok rád, kicsim-erre csak fáradtan elmosolyodok és felkelek. Azt hiszem, jól fog esni az a fürdő
.oOo.
Nem áztatom magam sokáig, éhes vagyok, fáradt, és vissza akarok térni Hikaru forró ölelésébe. Vacsora után ő is gyorsan megfürdik, én addig az ágyban várom. Mikor mellém fekszik mellé bújok. A mellkasára hajtom a fejem, egyik karommal átölelem, míg a lábaimat az övé köré fonom. Válaszul ő is átkarol, arcát a hajamba temeti
- Köszönöm, hogy itt maradtál- suttogja- nem bírtam volna ki, ha elveszítenélek... ha nem ölelhetlek többet magamhoz... ha nem csókolhatlak többet...
- Ezek nekem is hiányoztak volna- vallom be. Ujjbegyeimmel a mellkasán körözgetek. Érzem, hogy az egész arcom lángol... mért vagyok már megint zavarban?
- Aludjunk- csókol a hajamba- késő van már...
- Jó éjt- erre már nem válaszol. Én is lassan elalszom...
Szerkesztve Sado-chan által @ 2020. 12. 06. 22:36:40
|
| Andro | 2020. 12. 06. 11:12:47 | #35879 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)
Nem tetszik, hogy Kazu kihív magával, mert az arckifejezésén látom, hogy valami baj van. Csak nem előbb kell visszamennem? Az utcán állunk meg, nem messze az étteremtől, majd Kazu felém fordul.
- Ki a kölyök? - kérdi. - Még sosem láttam veled. Hol szedted fel?
- Az utcán – mondom őszintén. - Emlékszel, amikor telefonáltam neked, hogy elvinném a kocsidat? Őt kellett hazavinnem. Rémes állapotban volt, mint aki megszökött valahonnan, ahol bántalmazták. - Mielőtt még közbeszólhatna, leintem. - Tudom, tudom, jelentenem kellett volna, de nem volt olyan állapotban. Ráadásul úgy tűnik, retteg a rendőröktől. Azt sem tudja, hogy én zsaru vagyok.
- Jézusom, Hikaru! - rázza a fejét Kazu. - Tudod, mi lesz, ha rájönnek, hogy rejtegetsz valakit, akinek talán köze lehet egy bűncselekményhez? Mégis mennyit tudsz róla? A nevén kívül, persze, már ha tényleg Irának hívják.
- Nem sokat, és az az igazság, hogy a háta mögött nyomozok utána – vallom be bűntudatosan. - Talán húsz éves lehet, de lehet, hogy még annyi sem. Annyi biztos, hogy fogságban tartották és ő sem emlékszik semmire a gyerekkorából. Tudom, hogy egy nap színt kell vallanom, de…
- Szereted, igaz? - kérdez rá Kazu, mire bólintok. Ő csak sóhajt. - Nem tudom, mibe keverted magad, de jobb lenne, ha nem bonyolódnál bele egy szerelmi kapcsolatba. Főleg nem ezzel a gyerekkel.
Mielőtt még rákérdezhetnék, elővesz a zsebéből néhány papírt és átadja nekem. Egy vallomás szerepel benne, amelyet egy bizonyos Shindo Haruna írt. A név nem ismerős, de a következő képen szereplő fiú már igen. Döbbenten fedezem fel rajta Irát, bár fiatalabbnak tűnik, talán tizenkét-tizenhárom évesnek. Talán picit idősebb lehet. Shindo-san évekkel korábban látta, amint egy férfi a házába hurcolja a fiút. Mint kiderült, az illetőt elkapták, amikor egy bejelentés alapján drogot találtak nála. A férfit Mikado Hironobunak hívják és nem ez volt az első ilyen ügye. Garázdaság, súlyos testi sértés, drogfogyasztás és terjesztés meg sok más is szerepel a bűnlajstromán.
- Szerinted Irát ez a férfi tarthatta fogva? - kérdem visszaadva a papírokat Kazunak.
- A kép és a vallomás alapján igen, bár a fickót drogterjesztésért kaptuk el – mondja Kazu. - Hika, nagyon vékony jégen táncolsz, ugye tudod? Ha kiderül, hogy egy potenciális szemtanút, vagy inkább áldozatot rejtegetsz, meg fogod ütni a bokád. A srác sok mindent tudhat, és segíthet nekünk, te is tudod.
- Tudom – sóhajtok fel keserűen. - De adj még pár napot, oké? Ira semmit sem tud, de borzalmas dolgokon ment keresztül. Ha most szembesítsük azzal az alakkal, ki tudja, mire érzelmi károsodást fog elszenvedni.
Kazu ezzel csak egyet tud érteni. Figyelmeztet, hogy kerüljem a bajt, majd magamra hagy. Várok még pár percig, hogy lenyugodjak, mert ezek az információk bizony nem kevés problémát fognak még okozni nekünk. Ha Ira rájön, arra gondolni sem merek, hogy fog reagálni. De most vissza kell mennem hozzá, és muszáj erősnek maradnom, mintha misem történt volna.
Mikor visszamegyek, azt látom, hogy Ira már a szakács mellett áll a pult belső oldalán és figyeli a ramenkészítést. Nagyon édes, ahogy a szemei csillognak, amitől csak még jobban összeszorul a szívem.
- Csak nem szakácsnak álltál? - kérdem mosolyt erőltetve magamra. Ira visszamosolyog. Olyan gyönyörű, és félek, mi történik, ha újra csak rettegést fogok látni a szemében.
- Megmutatta, hogy kell rament készíteni! - újságolja, majd visszaül a helyére. Nekilátunk az evésnek, de alig érzem az ízeket. - Tényleg nagyon finom! - motyogja két falat között.
- Reméltem, hogy ízleni fog – biccentek, de nem nagyon vagyok ott.
Étkezés után még beszélgetek kissé a szakáccsal, de aztán hazaindulunk. Ira belém karol, de nem nagyon foglalkozom vele. A Kazuval való beszélgetésen töprengek. Igaza van, ha elszúrom, mindent elveszítek.
A nap további részében elvonulok, van elég dolgom és van min gondolkodnom. Túl közel vagyok a tűzhöz, ami meg fog égetni mindkettőnket. Ira vacsorát főz, de a hangulatom a padlón van, vagy talán alatta. Egyszerűen nem tudok megnyugodni, nem tudok boldog lenni. Persze tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezhet, de ez nem segít a hangulatomon.
- Pontosan mik vagyunk egymásnak? - kérdi hirtelen Ira, amikor este benn vagyunk a hálóban. Egy pillanatra a kérdést sem fogom fel, de mélyen elpirulok. Ez kizökkent az eddigiekből.
- Hogy érted ezt, kicsim?
- Ez lenne az, ha párja van valakinek? Akkor mi most... egy pár vagyunk? - kérdi, mire elgondolkodom. Majd néhány perc múlva végre válaszolok is.
- igen...ez az... és szeretném, ha egy pár lennénk – fogom meg a kezét gyengéden. - Az bánt, amit Kazu kérdezett, és ahogy reagáltam rá? Tudod... ha egy férfi és egy nő szereti egymást, az a társadalom szemében “normális”. Viszont ha két férfi, vagy két nő érez szerelmet egymás iránt, azt nem mindig nézik jó szemmel – mondom, mire elszomorodik. Magamhoz húzom, és gyengéden megcsókolom az arcát. - Nem kell szomorkodnod... azzal sincs semmi baj, amit mi érzünk – hozzám bújik, és viszonozza a csókot, de tudom, hogy azon jár az agya, amit Kazu mondott nekem.
Kazu tudja, hogy meleg vagyok, de ez sosem érdekelte túlságosan. Néha ugrat vele, de nem taszít el magától. Ő amúgy sem az esetem.
Nem hagyom, hogy Ira agyaljon a dolgokon, inkább tovább csókolom és simogatom. Semmi „olyasmit” nem csinálok vele, de ez legalább mindkettőnk gondolatait eltereli. Ira élvezi a kényeztetést, én pedig örülök neki, hogy boldog velem. Szeretem őt, beleőrülnék, ha elveszteném, pedig ez egy nap meg fog történni.
- Próbálj meg aludni...- nyomok végül egy puszit a homlokára, majd hamarosan álomba szenderülök.
~*~
Reggel a telefonom hangjára ébredek, majd arra, hogy Ira beszél valakivel. Úristen! A mobilom a nappaliban maradt! Mint a villám kelek fel és rohanok ki, de már csak Ira-kun riadt arcát látom magam előtt. A telefonom a kanapén hever és Ira úgy néz rá, mint valami démonra. Aztán rám kapja a tekintetét, nekem meg azonnal leesik. Tudja!
- Te… rendőr vagy? - kérdi elcsukló hangon, nekem pedig a szívem is megáll egy pillanatra. Nem így akartam közölni vele. - Miért.. mért nem mondtad soha?
- Ira… kicsim… - sóhajtom, valami jó magyarázatot keresve, de az agyam üres. Semmi nem jut eszembe. - Sajnálom… de... féltem. Nem éreztem úgy, hogy itt az ideje... féltem, ha elmondom, elszöknél...
- Elszökni?… - Közelebb lépek hozzá, de ő hátrál. Egyértelműen fél tőlem. Retteg a rendőröktől.
A háta a falnak ütődik, ő pedig remegve néz fel rám. Borzalmasan érzem magam. Most mindennek vége, én is tudom. El fogom veszíteni.
- Ne menj el, kérlek… - remeg meg a hangom. - Nem veszíthetlek el téged is...
Ira-kun kiszabadítja magát, majd a fürdőbe rohan és magára zárja az ajtót. Én pedig csak nézek utána, miközben semmit sem tudok csinálni. Ezt nagyon elszúrtam, eljátszottam Ira bizalmát és szeretetét. Lassan a földre csúszom és sírni kezdek. Ezt sosem tudom helyrehozni.
Hirtelen megint megcsörren a telefonom. Most semmi kedvem felvenni, de hátha fontos. A kanapéhoz vánszorgok és felveszem.
- Tessék, Nariyama Hikaru nyomozó beszél – szólalok meg, miközben tudom, hogy Ira-kun minden szavamat hallja.
- Nariyama nyomozó? Hála az égnek! - szólal meg egy női hang. - Ihara Satsuki vagyok, maga járt nálam pár napja Tsurugi-kun miatt. Tudja, eszembe jutott valami, ami talán fontos lehet. Tudnánk most találkozni?
- Igen, természetesen, azonnal indulok – mondom. - Egy órán belül ott vagyok, ha minden jól alakul.
Elköszönök, majd kinyomom a telefont. Nagyot sóhajtok, majd a fürdőszoba felé nézek. Ira-kun nem jön ki, de tudom, hogy hallgatózik. Össze kell szednem magam.
- Ira-kun, most el kell mennem, de pár órán belül megjövök – mondom. - Ha… ha közben úgy döntenél, hogy… hogy már nem leszel itt… akkor… tiszteletben fogom tartani a döntésed… De… de ha megvársz, akkor… mindent elmondok, amit csak szeretnél hallani, jó? A te döntésed, én… én nem fogok beleszólni.
Egy hang sem jön ki a fürdőből, én pedig felöltözöm, iszom egy pohár vizet és útnak indulok. Sietnem kell, nem akarom megvárakoztatni Ihara-sant.
Most kifejezetten jó a közlekedés, így hamar elérek a már ismerős házikóhoz. Ihara-san teával és süteménnyel kínál, majd bele is kezd a dologba.
- Tudja, eszembe jutott valami az eltűnés napjával kapcsolatban – kezd bele, én pedig jegyzetelni kezdek. - Igazából, már előtte is volt valami gyanús. Tudja, nyomozó, napokkal korábban egy furcsa pasas őgyelgett az utcában. Itt mindenki ismer mindenkit, úgyhogy igencsak feltűnést keltett. Az a fajta volt, aki úgymond nincs teljesen rendben, ha érti, mire gondolok. Ápolatlan volt, a ruhái koszosak és nagyon nézegette a Tsurugi házat. Akkor azt hittem, valami házaló, mert egy táska is volt nála. De aznap reggel is megjelent, amikor Tsurugi-kun iskolába indult. A pasas mintha követte volna, na nem úgy, csak a tekintetével. De aznap délután Tsurugi-kun nem jött haza, és a fickó sem mutatkozott többé.
- Hogy nézett ki az illető? Le tudná nekem írni? - kérdem.
- Tagbaszakadt volt, az a tipikus munkás típus, tudja, akit az építkezéseken látni. Fekete haja volt, aminek nem ártott volna egy jó fodrász. A szemei kicsik voltak, az arca széles. A fején mindig fekete sapkát hordott, pedig nem is volt hűvös. Ha jól saccolom, olyan negyvenes lehetett.
- Értem – bólintok. - Sokat segített, asszonyom, köszönöm szépen! - hajolok meg, mikor menni készülök.
- Remélem, mielőbb megtalálják szegény fiút, hogy a szülei békében nyugodhassanak – mondja a szemeit törölgetve az asszony. - Hihetetlen, mik történnek a mai világban, nem gondolja?
- De – biccentek, majd távozom.
Valóban borzalmas dolog, de a fickó talán ugyanaz lenne, akit Kazuék elkaptak? Muszáj lenne felhívnom, de a tegnapi után ódzkodom tőle. Ám mégis muszáj. Fel is veszi, előbb jól letol, amiért hülyeségeket csinálok, de után hajlandó segíteni. Mint kiderül, a személyleírás nagyjából illik a fickóra, akit elkaptak, így nem lehetetlen, hogy ő legyen Ira elrablója is.
- A hangod olyan fura – jegyzi meg, mikor már majdnem letenném. - Mi történt?
- Ira tudja – mondom, mire egy halk káromkodást hallok a vonal másik végéről. - Most a fürdőbe zárta magát. Retteg a rendőröktől, ezért akartam várni a dologgal. Most csak reménykedhetem, hogy egyszer kijön onnan, hacsak már ne lécelt le azóta.
Mikor Kazu rákérdez, elmondom az egészet, ő meg szitkozódik, de ezúttal nem engem hibáztat. Pedig hibás vagyok, hiszen ha nem felejtem kinn a telefonom, akkor Ira még mindig nem tudna semmit. Végül elköszönünk egymástól, én pedig lassan hazafelé veszem az irányt. Előre rettegek, hogy mi fogad otthon.
~*~
Lassan vánszorgok felfelé az emeletre, majd veszem elő a kulcsomat. Az ajtó zárva, Irának nincs kulcsa, ezek szerint még itthon lehet. Hacsak nem találta meg a pótkulcsot, és nem zárta be az ajtót, miután távozott. Legalább három órát voltam távol, de akkor is remegő gyomorral lépek be a lakásba, hogy a nappali kanapéján megpillantsam az ideges, rémült, összezavarodott Ira-kunt, aki remegő kezében egy bögre teát tart. Mikor rám néz, beharapom az ajkam, de nem bírok mozdulni. Végül néhány perc után sikerül megszólalnom.
- Maradtál – mondom halk, bűntudattal teli hangon. - Pedig lett volna okod elmenni azok után.
|
|
