Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7.

Sado-chan2024. 03. 18. 14:43:50#36486
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Kedvesemnek


 -Nem leszel – válaszolja egyszerűen. Lehet, hogy igaza van. Ezer gondokat és érzés kavarog bennem. Némelyik kellemes, melengető, míg másik mintha a mellkasomba mártaná a karmait, hogy még egyet bele csavarhasson amúgy is sajgó szívembe. -jobb lett volna, ha nem kamuzol a terápián. Zsaru vagyok, ha elfelejtetted volna, drágám. Felismerem a hazugságot, és szerintem Murata-sensei sem vette be a mesédet. Talán szeretsz, de leginkább hálás vagy nekem. A kettő nem ugyanaz! És nem, sosem leszel jobban, amíg nem vagy őszinte saját magadhoz. Pont ezért kell a terápia, mert reméltem, hogy ott olyasmit is elmondasz, amit kettesben nem mersz.- Könnyű azt mondani! Csak azt érzem, hogy fáj... de már nem tudom, mit is érzek iránta pontosan... fontos nekem, ez egyértelmű. De vajon ezt hívják szerelemnek? Szükségem van rá, de úgy érzem megfulladok!
- Te pedig csak Tomohiro-san pótlékának nézel! - vágom vissza enyhe éllel a hangomban. Sosem én kellettem neki, csak Tomohiro... pedig amiket művelt vele... de a szerelem úgy tűnik gyakran vaksággal jár... csak a szép emlékeket látja belőle, az igazságot nem... bár... neki legalább jutott szép emlék a keserűség mellett...
- Ha így lenne, akkor nem veled lennék, hanem keresnék valaki olyat, aki rá hasonlít – közli hidegen. - Én szeretlek téged, Ira. Azért szeretlek, mert olyan vagy, amilyen, mert nem Tomohiro vagy. Önmagadért szeretlek, ahogy Tomo-chant is azért szerettem, mert Tomo-chan volt. Hála égnek, nem vagytok egyformák.
- Én… nem így… gondoltam… - sóhajtom, miközben felkelek. Valóban nem hasonlítunk... mégis ő jár állandóan a fejében. Újra és újra hozzá hasonlít, de vajon lát engem valójában?
Itt állok előtte egy szál semmiben, karnyújtásnyira, de valószínűleg ismert ő jár a fejében...
 
A hajába túr, majd kisegít a kádból és egy vastag törülközőbe bugyolál.
- Meg fogsz fázni, butus – magához húz és átölel. Mintha ezzel mindent meg lehetne oldani... de attól félek, ez már kevés... - És tudom, hogy szörnyű neked egész nap itthon bezárva lenni. Ha lenne más mód, hogy megvédjelek, hidd el, megtenném. De egyszerűen nem bírnám ki, ha az az elmebeteg elkapna téged. - jobb híján csak bólintok, majd a vállára hajtom a fejem. - Bár társaságot talán tudok neked nyújtani. Emlékszel Kazura? - újra csak bólintok. - Jó fej srác, bár teljesen bolond néha. Felhívom, hogy van-e kedve átjönni egy kicsit. Meg akkor, amikor ráér és én nem tudok veled lenni.
- Köszönöm! - suttogom. Talán ő segíthet, hogy ne őrüljek meg teljesen... bár kétlem, hogy érdekelné a picsogásom...- De nem kell. Jól megvagyok.
- Nagy szart vagy meg jól! - mordul fel - Tudom, milyen érzés, én is átéltem már. Nem is egyszer. Mit gondolsz, minek szedem a hülye antidepresszánst? Ami mondjuk kb. minden rendőr szekrényében ott van. A nyomozói munka elég stresszes.
Erre inkább nem mondok semmit, csak felöltözök. Úgysem számít, hogy mit mondok...
A kanapéra telepszünk le, én csak szótlanul meredek magam elé, míg ő telefonál. Váltanak pár szót a fő kérdésen felül, de hamar leteszi a telefont. Félve teszem fel a kérdést 
 
- Szerinted… mennyi idő még míg… elkapjátok a tettest? 
- A gyanús személyekre már ráállítottak pár embert. Most azt várjuk, hogy az elkövető hibázzon. Előbb-utóbb fog, és akkor már lesz nyomunk. Persze, ha az ember a rendőrségen belül is nyomozgat, akkor fokozottan óvatosnak kell lenni. Ha tényleg az egyik emberünk a gyilkos, vagy a gyilkos bűntársa, egy rossz lépés végzetes lehet.
- Nem akarom, hogy felesleges kockázatot vállalj! - az ujjai közé fonom a magamét- Miattam ne!
- Nemcsak miattad csinálom- tiltakozik- Magam miatt is. És az áldozatok miatt is. El akarom kapni a rohadékot, mielőbb bilincset akarok kattintani a csuklójára, hogy végre nyugodtan kapj levegőt és elhagyhasd a lakást anélkül, hogy aggódnunk kéne. Hogy végre elkezdhessünk élni.
- Hogy érted ezt? - nézek rá értetlenül, próbálva értelmezni a szavait. Elkezdhessünk élni? Mire céloz?
- Úgy döntöttem, hogy a mostani ügy után otthagyom a gyilkossági osztályt. Túl sok macera, túl kevés időt töltök veled és állandóan a frász kerülgetne, hogy esetleg velem történik valami. Így is tiszta idegroncs vagy, életem. - Megsimogatja az arcom, én pedig megborzongva élvezem a gyengedségét, de a szavai meglepnek. Tényleg képes lenne mindent hátra hagyni, amit eddig elért? Érek neki annyit? És én képes leszek ezzel együtt élni ezek után?- Ki akarsz lépni a rendőrségtől? De azt hittem, szereted, amit csinálsz. Ez az életed! Miattam ne add fel, én megértem, ha...
- Nem lépek ki, és igen, szeretem, amit csinálok. De nem ér annyit, hogy folyton halálra aggód magad miattam – a mosolya őszintének tűnik, de ettől nem érzem kevésbé pocsékul magam. Csak nehogy megbánja... - Elmehetnék egy olyan kis rendőrbódéba, áthelyeztetem magam a közelbe. Az nyugis munka, sokkal biztonságosabb és kötött munkarendben dolgoznék. És mindketten kevésbé kapnánk idegbajt is. Már egy ideje fontolgatom, de ezt az ügyet még végig akarom vinni. Látni akarom, mi a vége, hogy ki és miért teszi, amit tesz. Aztán nekiállhatunk összekaparni azt, ami kettőnk között van.- talán tényleg működhet a dolog. Ha egyikünknek sem kell rettegésben élnie, talán ami köztünk van sem szenvedné meg a dolgot, és nem kellene attól rettegnünk, hogy elveszítjük a másikat. Akkor talán én sem lennék bezárva, lenne saját életem...egy olyan élet, aminek tényleg a része lenne ő is!
- Ha tényleg ezt szeretnéd, én támogatlak. - mosolyodok el őszintén. Szeretnék hinni benne, hogy működni fog...- Bármit, hogy mindketten jobban legyünk. Én… sajnálom, hogy nem voltam őszinte. Sajnálom, hogy felhoztam Tomohiro-sant és… megbántottalak.
- Nézd, Tomohiro az életem része, a múltam része, ami nem fog változni – a tenyerébe temeti az arcomat. Ha tudná azt, amit én...- Te a jelenem, és a jövőm vagy. A kettő egészen más. A múltat nem lehet megváltoztatni, a jövőt azonban igen. Te pedig nem mondtál semmi rosszat. A múlt az a múlt, már lezártam. A jövőmet viszont veled képzelem el, Ira. Veled akarok élni, veled akarok családot alapítani, majd később megöregedni.
- Csa… családot alapítani?! - döbbenek le. Mégis hogy? És mért? Biztosan jó ötlet ez?
- Nyugi, nem most – nevet fel. - Arra még ráérünk, ha mindketten megtaláltuk önmagunkat. De mindig is szerettem volna egy-két gyereket, ha mindketten készen állunk rá.- erre csak fújtatok. Nem hiszem, hogy jó ötlet... egyikünk sincs épp rendben mentálisan... nem akarom, hogy ezt azok a gyerekek szenvedjék meg végül. Már épp mondanám neki, de megszólal a telefonja
- Igen, itt Nariyama nyomozó beszél!... Megyek! - vágja rá pár pillanat után, majd leteszi a telefont. Ezek szerint eddig tartott a beszélgetés.
 - Úgy tűnik, a gyilkosunk elkövette a hibáját.
- El kell menned, igaz? - kérdem szomorúan, bár anélkül is tudom a választ. Csak sóhajtok egyet- Vigyázz magadra, és gyere vissza élve!
- Sietek, ahogy tudok – ölel magához, majd puszi nyom a homlokomra- A mélyhűtőben van mirelit lasagne, ha éhes vagy, melegítsd meg! Én meg jövök, ahogy tudok.
Csak bólintok, mást úgysem tehetnék. Aggódom érte, és kicsit csalásnak érzem, hogy a lelkizős hegyibeszéd után ismét csak az a vége, hogy magamra hagy. Remélem vissza jön ezúttal is, és nem maradok végleg egyedül. 
Szótlanul figyelem, ahogy gyorsan össze készülődik, majd kilép az ajtón és távozik. Hosszú percekig csak az ajtót bámulom, de természetesen nem lép be rajta senki, így végül erőt veszek magamon, felkelek és bemegyek a hálószobába. Hikaru helyét foglalom el és magamhoz ölelem a parnáját. Mélyet szippantok bele, behunyom a szemem és elképzelem, hogy most is itt van. Hogy gyengéden átölel, apró csókokkal halmoz el... talán igaza lehet az orvosnak... igazából fogalmam sincs, mit érzek pontosan. Honnan is kellene tudnom... Hikaru az első személy, aki jó hozzám... aki szeretettel bánik velem... aki törődik velem... ennek ellenére a magány az első érzés, ami eszembe jut, ha rá gondolok. Azt már jól ismerem... de a másik... 
 
Másnap ébredek. Valaki kopog... körül nézek, Hikaru sehol. Ugye nem?...
A kopogás csak nem áll le, így erőt veszek magamon és felkelek. Remegő lábakkal indulok az ajtó felé. Már látom magam előtt, ahogy egy kolléga áll ott, hogy közölje a rossz hírt... már a kilincsen van a kezem, mikor eszembe jut, hogy rólam nem is tudnak...
- jó reggelt csipkejózsika!- hallom meg az ismerős hangot. Kell pár pillanat, hogy magamhoz térjek, és felismerjem az előttem álló Kazut 
- Kazu- san... jó reggelt- köszöntöm kissé megkönnyebbülten- Hikaru még nem ért haza...
- Tudom, ő kért meg, hogy nézzek rád. Úgy tervezte, hogy még tegnap este haza jön, de nem jött össze, és jelen állapotodban nem mer sok időre egyedül hagyni téged, így engem riasztott- felemeli a kezében tartott zacskót, ami a mozgás hatása ínycsiklandó illatokat kezd árasztani magából- Hoztam kaját is- hálás mosollyal az arcomon állok félre, hogy betessékeljem a vendéget, majd becsukom az ajtót. A kanapéra telepszünk le, majd a kezembe nyomja az egyik dobozt
- Köszönöm...- szemügyre veszem a tartalmát. Minden IS van benne. Rizs, hús, némi rák, és milliónyi színpompás zöldség. Hozzá is kezdek az evéshez 
- Látom ízlik- csak bólogatok, miközben tovább tömöm a fejem- rád fért már némi rendes étel! Hikaru nem egy konyhatündér, és a mirelit étel hosszú távon nem egészséges...
- Sajnálom... én... nem vagyok jó szakács... pedig igyekszem...
- Ne vedd magadra! Hikaru az idősebb, neki kellene, hogy több esze legyen...
 
A bőséges reggeli, vagy inkább korai ebéd után elpakolok és vissza ülünk filmet nézni 
- köszönöm a reggelit... és hogy átjöttél hozzám 
- Nagyon szívesen!- biccent- Hikaru régi barátom, és téged is kedvellek, úgyhogy szívesen segítek, ha tudok. És ahogy látom, rád fér egy kis lelkizés 
- lelkizés?- nézek rá értetlenül 
- Hikaru beavatott pár dologba...
- igaz...- bólintok. Nyilván a tegnap esti beszelgetésre, meg a pszichológusra gondol- szeretem Hikarut... azt hiszem. Nem tudom pontosan hogy mi az, amit érzek iránta, de kell nekem. Vele akarok lenni, boldoggá tenni...
- nincs semmi baj azzal, amit érzel- legyint Kazu- kölyök vagy még, és ha jól sejtem, Hikaru az első szerelmed. Az elsőnél senki sem szakértő, azt sem tudja, merre áll a feje, csak sodródik és élvezi az újdonságot, neked pedig a legapróbb kedvesség is új, ha jól értesültem a helyzetedről- erre csak bólintok- úgy tűnik Hikaru elfelejtette, hogy ő is volt szerelmes tini- erre elmosolyodok. Hikaru, mint szerelmes tini...
- Tehát... akkor nincs baj velem?
- Már mért lenne?- kérdi csodálkozva- mindenkinek vannak hibái, mindenkiben van egy kis bogarasság, de hogy baj lenne veled... nem hiszem...
 
Hosszú órákig beszélgetünk. A lelkizést Hikaru szakítja félbe, mikor haza ér 
- Megjöttem...- dobja le magát kimerülten mellém- jót beszélgettetek?
- Nagyon is!- bólogatok, miközben közelebb bújok hozzá. Átölel és homlokon csókol. Kazu csak vigyorog, majd feláll és az ajtó felé indul
- azt hiszem, ideje kettesben hagynom titeket. Majd hívj, ha kellek- biccent Hikaru felé, aki hálás mosollyal búcsúzik tőle, mielőtt távozik. 
- köszönöm, hogy itt voltál!- mosolyodok el én is. Ugyan mindenbe nem avattam be, Kowai-sanról egy szót sem szóltam neki, vagy arról, amit megtudtam tőle, de így is hatalmas segítség volt a társasága... talán tényleg csak erre volt szükségem...
- Mitől lettél ennyire bújós?- nevet fel Hikaru, mikor a nyakába karolok és átölelem- ennyire jó hatással volt rád a társaság?
- Meglehet. Minden esetre most jó kedvem van- mosolyodok el. Erre az ölébe húz és megcsókol. Viszonzom a csókját. Nem oldódott meg minden, de mintha könnyebb lenne a szívem és az elmém, hála Kazunak. Mintha végre újra kapnék levegőt 
- Ezt örömmel hallom- leheli két csók közt- akkor duplán jó ez a mai nap 
- Sikerült elkapni a tettest?
- Nagy eséllyel. Természetesen csak a bírósági tárgyalás végén mondható ki minden egyértelműen, de nagyon úgy tűnik, hogy már nem kell sokáig várnunk 
- Örülök, hogy hamarosan vége... és hogy épségben itt vagy...- temetem az arcom a nyakaba. Ő a hátamat simogatja, majd hirtelen felpattan és a karjaiba kap. Megszeppenve pislogok, de nem próbálok meg szabadulni. Mivel nem ellenkezek a hálószoba felé indul, majd az ágyra ültet. Egy szót sem szólok, csak megcsókolom, mikor mellém telepszik. A markába fogja az arcom és mohón csókolni kezd. A hajába túrok és viszonzom. Hamar áttér a nyakamra. Először csak csókolgat, majd finoman beleharap és beleszív. Felnyögök, mire halkan felkuncog. Egy szót sem szól, csak folytatja. Olyan jó érzés... 
- Hikaru..- nyöszörgöm, mikor lehámozza rólam a felsőm. Félek. Ő olyan kegyetlen volt velem... olyan sokszor megtette... Hiába tudom, hogy Hikaru nem akar bántani, mégis csak a múlt rémképeit látom magam előtt 
- Félsz?- kérdi mikor a mellkasomat kezdi csókolgatni, de az egész testem görcsbe rándul. Nem szólok egy szót sem, csak bólintok- Tudom, hogy rosszul bánt veled... de ígérem, én nem foglak bántani
- Tudom... csak... 
- Beszélj hozzám... mond, mit érzel! - vissza tér a nyakamhoz. Újra puha csókokkal simogat. Behunyom a szemem és csak az érzésre figyelek.
- Puha és meleg... jó érzés...- nyöszörgöm. Egyik kezét a derekam köré fonja, míg a másikkal simogatni kezd. Szokatlan érzés... forróság járja át a testem, ahogy végig simít a hasamon. Kellemes borzongás és félelem váltják egymást... amikor az a férfi először tette azt fel sem fogtam igazán, hogy mi történik velem. Aztán megtette másodjára, majd harmadjára. Az elején még egészen gyengéd volt velem, de miután először szökni próbáltam már nem finomkodott... többször is volt, hogy kis híján ott pusztultam, de sosem volt szerencsem, mindig túléltem. Aztán szép lassan felfogtam, mit is művel velem... undor fogott el, akárhányszor hozzám ért. Küzdöttem ellene, de persze esélyem sem volt nyerni... összetörte a lelkemet és az akaratomat, így egy idő után rongybabaként türtem, hogy akár naponta többször is magáévá tegyen. Akkor valamiért újra elkezdett kedveskedni... újra gyengédebben bánt velem... a testem reagált rá, de legbelül csak sírni tudtam... és most itt van Hikaru. Ugyanott csókol, ahol az a férfi, és ugyanott simogat, de teljesen más... az ő érintését csak felejteni akartam, Hikaruéból viszont még többet akarok!
Észre sem veszem, mikor lekerül rólam az összes ruha. Bár látott már többször is meztelenül, most mégis összehúzom magam előtt a karjaimat. Gusztustalannak és mocskosnak érzem magam...
- Ira...
- olyan sokszor használt... hogyhogy nem undorodsz tőlem?- csúszok hátrébb. Potyognak a könnyeim, de képtelen vagyok rá nézni... olyan jó érzés volt... de úgy érzem, nem érdemlem meg mindenzt...


Andro2023. 11. 01. 10:18:14#36427
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira drágámnak)


- Megígértem, hogy nem hagylak el, nem? Tartom a szavam. - Nem néz rám, nem engem figyel, bár a szavai elvileg nekem szólnak. A senseire fordítja a figyelmét, ami elbizonytalanít. Mintha Ira csak azért mondaná ezt, mert ezt kell hallanom. Mert meg akar nyugtatni, de ezzel csak még jobban összezavar. 
- Tsurugi-san, meséljen kicsit, ön hogy látja a kapcsolatát Nariyama-sannal? - szólal meg Murata-sensei. 
- Hikaru...megmentette az életemet... kétszer is... ha ő nem talál rám, már halott lennék… - Ira szavai akadoznak, mintha nem lenne biztos benne, mit akar mondani. Mintha félne, hogy ha rosszat mond, azzal ront az amúgy is ramaty helyzeten.
- És ezért érzi úgy, hogy tartozik neki? - Ira ledermed, és őszintén, engem is meglep kissé a dolog. Bár számítottam rá. Majd Ira bólint, mintegy nyugtázva azt, amit sejtettem. Talán nem is szeret, csak hálás nekem, a hálát pedig összekeveri valami mással. - Ugye tudja, hogy egy párkapcsolat nem erről szól?
- Én... nem emlékszem a szüleimre... így Hikaru az egyetlen, aki jó hozzám… - A kezem megremeg, Ira ugyan nem engedi el, de nem is néz rám. Mintha félne, hogy mit látna a szememben.
Rettegek, hogy mi lesz ebből az egészből. Nem akarom elveszíteni őt, én őszintén szeretem Irát. Ő nem Tomo-chan, ő már nem jön vissza, de nem is egy pótlék. Ő más, és bár mindketten sebzettek vagyunk, egymást próbáljuk segíteni. 
- Mit érez Nariyama-san iránt? - A kérdésre mindketten összerezzenünk, a szívem a torkomban dobog, ahogy a választ várom.
- Nem tudom, mi a jó szó erre... szeretem őt... hálás vagyok neki… 
Nem tudom, hihetek-e a szavainak, vagy csak azt mondja, amit a doktor és én is hallani akarunk. Nem hiába vagyok zsaru, felismerem a kamuzást, ezért félek, hogy Ira sem teljesen őszinte. Pedig ez lenne a terápia lényege, nem? Hogy őszintén beszéljünk az érzéseinkről, hogy segítséget kérjünk és elinduljunk egy jobb jövő felé. 
A terápia egy órás, utána megbeszélünk egy egy héttel későbbi időpontot. Én akarom ezt az egészet, de félek, hogy Ira nem lesz ebben partner.
 

~*~


Otthon nem szólunk egymáshoz. Ira fürdeni megy, én a kanapét célozom meg és a tévét nézem. De a gondolataim állandóan visszatérnek Ira szavaira, amiket a rendelőben mondott. Hálás nekem, mert megmentettem az életét. De vajon tényleg szeret? Nem bírom tovább, tudnom kell az igazat, így benyitok a fürdőbe. Ira a kádban fekszik, mikor meglát, meglepi a jelenlétem, de egy ideig egyikünk sem szól. Végül én töröm meg a csendet. Ira felül a kádban. 
- Tényleg szeretsz engem? - teszem fel a kérdést, de nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom a választ.
- Szeretlek – válaszolja, majd visszafekszik a kádba. Nem valami meggyőző a hangja.
- És...boldog vagy velem?
- Nem. De remélem, hogy az lehetek egyszer, ha ennek vége… - sóhajt fel, ami megerősíti a gyanúmat. Csak azt mondta ma, amit mondania kellett. 
- Tehetek bármit, hogy ez változzon? - kérdem óvatosan.
- Nem tudom... - rázza a fejét, mint aki le akar rázni. Talán így lenne a legjobb. Szeret, de talán jobb lenne neki nélkülem. Nekem is nélküle. - Ne aggódj miattam... - néz újra rám, ahogy a kád mellett állok őt bámulva. Gyönyörű, de elgyötört. Nem csoda, hiszen én tettem ezt vele. -Jól leszek, ha ennek vége – mosolyodik el, de a mosolya erőltetett, kínzó és szomorú.
- Nem leszel – válaszolom egyszerűen. - És jobb lett volna, ha nem kamuzol a terápián. - Ira szemei elkerekednek. - Zsaru vagyok, ha elfelejtetted volna, drágám. Felismerem a hazugságot, és szerintem Murata-sensei sem vette be a mesédet. Talán szeretsz, de leginkább hálás vagy nekem. A kettő nem ugyanaz! És nem, sosem leszel jobban, amíg nem vagy őszinte saját magadhoz. Pont ezért kell a terápia, mert reméltem, hogy ott olyasmit is elmondasz, amit kettesben nem mersz.
- Te pedig csak Tomohiro-san pótlékának nézel! - vágja vissza enyhe éllel a hangjában.
- Ha így lenne, akkor nem veled lennék, hanem keresnék valaki olyat, aki rá hasonlít – közlöm hidegen. - Én szeretlek téged, Ira. Azért szeretlek, mert olyan vagy, amilyen, mert nem Tomohiro vagy. Önmagadért szeretlek, ahogy Tomo-chant is azért szerettem, mert Tomo-chan volt. Hála égnek, nem vagytok egyformák.
- Én… nem így… gondoltam… - sóhajtja Ira, majd lassan feláll. A víz csöpög róla, megmutatva minden sebet a testén.
A hajamba túrok, majd kisegítem a kádból és egy vastag törülközőbe burkolom.
- Meg fogsz fázni, butus – ölelem magamhoz gyengéden. - És tudom, hogy szörnyű neked egész nap itthon bezárva lenni. Ha lenne más mód, hogy megvédjelek, hidd el, megtenném. De egyszerűen nem bírnám ki, ha az az elmebeteg elkapna téged. - Ira csak bólint, majd a vállamra hajtja a fejét. - Bár társaságot talán tudok neked nyújtani. Emlékszel Kazura? - kérdem, mire Ira bólint. - Jó fej srác, bár teljesen bolond néha. Felhívom, hogy van-e kedve átjönni egy kicsit. Meg akkor, amikor ráér és én nem tudok veled lenni.
- Köszönöm! - suttogja Ira. - De nem kell. Jól megvagyok.
- Nagy szart vagy meg jól! - morgom. - Tudom, milyen érzés, én is átéltem már. Nem is egyszer. Mit gondolsz, minek szedem a hülye antidepresszánst? Ami mondjuk kb. minden rendőr szekrényében ott van. A nyomozói munka elég stresszes.
Megtörölgetem, hagyom, hogy felöltözzön, majd a nappaliba megyünk. Nem szólunk egymáshoz, én felhívom Kazut, aki persze örömmel átjön. De csak másnap. Mint kiderül, pár napig úgyis otthon lesz, a barátnője most dobta ki és nincs semmi dolga. A kirúgásán nem csodálkozom, pedig csak három hétig voltak együtt. A legrövidebb kapcsolata volt, már ha lehet ezt annak nevezni. 
- Szerinted… mennyi idő még míg… elkapjátok a tettest? - kérdi óvatosan Ira, mint aki nem tudja, mennyit kérdezhet az ügyről.
- A gyanús személyekre már ráállítottak pár embert – mondom. - Most azt várjuk, hogy az elkövető hibázzon. Előbb-utóbb fog, és akkor már lesz nyomunk. Persze, ha az ember a rendőrségen belül is nyomozgat, akkor fokozottan óvatosnak kell lenni. Ha tényleg az egyik emberünk a gyilkos, vagy a gyilkos bűntársa, egy rossz lépés végzetes lehet.
- Nem akarom, hogy felesleges kockázatot vállalj! - Ira megragadja a kezem. - Miattam ne!
- Nemcsak miattad csinálom – rázom a fejem. - Magam miatt is. És az áldozatok miatt is. El akarom kapni a rohadékot, mielőbb bilincset akarok kattintani a csuklójára, hogy végre nyugodtan kapj levegőt és elhagyhasd a lakást anélkül, hogy aggódnunk kéne. Hogy végre elkezdhessünk élni.
- Hogy érted ezt? - Ira gyanakvón néz rám, mintha forgatna valamit a fejében.
- Úgy döntöttem, hogy a mostani ügy után otthagyom a gyilkossági osztályt – mondom egyszerűen. - Túl sok macera, túl kevés időt töltök veled és állandóan a frász kerülgetne, hogy esetleg velem történik valami. Így is tiszta idegroncs vagy, életem. - Megsimogatom az arcát, ő pedig belebújik az érintésembe. 
- Ki akarsz lépni a rendőrségtől? - Ira döbbenten mered rám. - De azt hittem, szereted, amit csinálsz. Ez az életed! Miattam ne add fel, én megértem, ha...
- Nem lépek ki, és igen, szeretem, amit csinálok. De nem ér annyit, hogy folyton halálra aggód magad miattam – mosolygok rá őszintén. Ira elkínzott arccal bólint, mint aki nem egészen ért egyet a dologgal. - Elmehetnék egy olyan kis rendőrbódéba, áthelyeztetem magam a közelbe. Az nyugis munka, sokkal biztonságosabb és kötött munkarendben dolgoznék. És mindketten kevésbé kapnánk idegbajt is. Már egy ideje fontolgatom, de ezt az ügyet még végig akarom vinni. Látni akarom, mi a vége, hogy ki és miért teszi, amit tesz. Aztán nekiállhatunk összekaparni azt, ami kettőnk között van.
- Ha tényleg ezt szeretnéd, én támogatlak. - Először látok őszinte mosolyt szétterülni Ira arcán. - Bármit, hogy mindketten jobban legyünk. Én… sajnálom, hogy nem voltam őszinte. Sajnálom, hogy felhoztam Tomohiro-sant és… megbántottalak.
- Nézd, Tomohiro az életem része, a múltam része, ami nem fog változni – veszem gyengéden két kezem közé az arcát. - Te a jelenem, és a jövőm vagy. A kettő egészen más. A múltat nem lehet megváltoztatni, a jövőt azonban igen. Te pedig nem mondtál semmi rosszat. A múlt az a múlt, már lezártam. A jövőmet viszont veled képzelem el, Ira. Veled akarok élni, veled akarok családot alapítani, majd később megöregedni.
- Csa… családot alapítani?! - Úgy tűnik, ez az egyetlen, ami eljut a tudatáig.
- Nyugi, nem most – nevetek fel. - Arra még ráérünk, ha mindketten megtaláltuk önmagunkat. De mindig is szerettem volna egy-két gyereket, ha mindketten készen állunk rá.
Ira fúj egyet, mint a mérges macska, de látom rajta, hogy nem igazán mérges. Hirtelen megszólal a mobilom, mire morogva nézem meg a hívót. A főnököm az.
- Igen, itt Nariyama nyomozó beszél! - szólok bele a telefonba, miután fogadom a hívást.
- Nyomozó, igaza volt! - hallom meg Akebayashi kapitány hangját. - A gyilkosunk ezúttal hibázott. Újabb eset történt a Yoyogi parkban a szökőkútnál. A helyszínelők már úton vannak.
- Megyek! - mondom, majd a főnök bontja a vonalat. Irához fordulok. - Úgy tűnik, a gyilkosunk elkövette a hibáját.
- El kell menned, igaz? - kérdi szomorúan Ira, de aztán sóhajt egyet. - Vigyázz magadra, és gyere vissza élve!
- Sietek, ahogy tudok – ölelem magamhoz, és nyomok egy puszit a homlokára. - A mélyhűtőben van mirelit lasagne, ha éhes vagy, melegítsd meg! Én meg jövök, ahogy tudok.
Ira csak bólint, de látom, hogy aggódik miattam. Ugyanakkor tudja, hogy dolgom van. Gyorsan cipőt és kabátot veszek, majd már rohanok is. Az ajtó becsapódik mögöttem, nekem pedig csak azon jár a fejem, hogy vajon Ira valóban őszintén aggódik-e miattam. Vajon tényleg van-e jövőnk együtt. De előbb meg kell oldanom egy ügyet.


Sado-chan2023. 09. 27. 08:09:50#36387
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Hikarumnak


 - Jobb lenne, ha egy ideig nem nagyon mennél sehová egyedül, még nappal sem. Főleg a kapitányság környékére nem – felülök és értetlenül nézek rá- Vannak gyanúim az üggyel kapcsolatban. Elképzelhető, hogy több tettes van és az egyikük esetleg egy rendőr.

- Miből gondolod? - végig fut az agyamon, hogy talán én is láttam őt... talán az a tiszt lehet, aki rám vigyázott? De akkor már megölt volna... vagy pont, hogy nem. Kevesen tudták, hogy hol vagyok... azonnal lelepleződött volna emiatt.

- A gyilkosságokban nincs minta, pedig minden sorozatgyilkos minta alapján dolgozik. Ráadásul, amennyire emlékszem, minden ügynél ugyanaz a három rendőr jelentette az esetet, vagy ért oda elsőnek. Az egyikük nevét végül kihúzhatom a listáról, de a másik kettő túl gyanús. Nem lehet véletlen. Vagy ők a tettesek, vagy ismerik azokat, akik elkövették a gyilkosságokat. - újra rettegés fog el... hát itt sem lehetek nyugodt? Úgy tűnik, tényleg nem jár nekem boldogság, vagy akár szabadság. A mocskos vasketrecet lecseréltem egy kényelmesebbre, de az attól még ugyanúgy ketrec... sosem lesz saját életem... és ráadásul még Hikarut is csak bajba sodrom... bár ne is találkoztunk volna...
A kezei közé fogja az arcom
- Ira, amit most elmondtam, azt senkinek sem adhatod tovább! Még Kazunak sem! Tudják, hogy velem élsz, így ha túl sokat ugrálok, a végén célponttá válhatsz és akár el is rabolhatnak. Zsarolhatnak veled, hogy adjam fel. Ha kiderül, hogy bármit elmondtam neked, akár meg is ölhetnek! Ne hagyd el a lakást, zárkózz be napközben és senkinek a világon ne nyiss ajtót, világos?!

- Világos – lehelem halkan. Nem mintha lenne bármibe is beleszólásom

- Sajnálom, hogy ezt kell tennem. Hidd el, nem én akarom, de ha valami bajod esik, ha csak a halvány gyanú is felmerül, hogy tényleg ők ketten is benne vannak a dologban, nem biztos, hogy meg tudlak védeni – magához ölel, én pedig rongybabaként hagyom. - Ehhez hozzá kell szoknod, mert egy gyilkossági nyomozó élete ebből áll. Veszélyekből, félbemaradt randikból, lemondott vacsorákból és hasonlók. Akármit is ígérek, nem biztos, hogy be fogom tudni tartani. De, ha nem akarod velem ezt a kapcsolatot, én azt is megértem.

- Hülye! Tudom, hogy meg akarsz védeni és a legjobbat akarod nekem. De veled akarok lenni. Nem számít, hogy el kell menned a film közben, vagy csak hébe-hóba vacsorázunk együtt, vagy lemondod a közös kirándulást, mert dolgod van. Szükségem van rád.- nézek a szemébe. Szükségem van rá... és nem is igazán van más választásom. Csak ő van nekem, senkim és semmim sincs... ha akarnék sem tudnék elmenni...
szorosan ölel magához, nem ereszt, csak hosszú percek múlva

- Holnap párterápiára megyünk – csak bólintok - Hátha jutunk valamire. A többiek az őrsön meglesznek nélkülem is. Ráadásul, ha igazam van, akkor az elkövetők, vagy bűntársak talán hibát követnek el.

- És akkor lesz valami nyomotok, amin elindulhattok – teszi hozzá Ira reménykedve. - Jó lenne, ha már megoldódna ez az egész.

 

 

 

Semmi kedvem ehhez az egészhez, minden idegszálam tiltakozik, de nem szólok Hikarunak. Úgysem számítana. Pár percet még várnunk kell, így a váróteremben foglalunk helyet. Hikaru a kezemet szorongatja. Ő is ideges. A kézfejemet simogatja, de nem reagálok rá. Csak túl akarok lenni rajta.
Alig tíz perc várakozás után nyílik az ajtó, és egy szigorú kinézetű nő invitál be minket a rendelőjébe

- Jöjjenek be!- belépve hasonló színvilág fogad. Szigorú nő, komor színek. Hellyel kínál, majd bemutatkozik- Murata Ayame doktornő vagyok. Én kezelem Nariyama-sant már évek óta.

- Tsurugi Ira. Köszönöm, hogy fogad minket.

- Semmiség. Kérem, foglaljanak helyet!

- Köszönjük! - helyet foglalunk a kanapén

- Mielőtt belevágunk, tudniuk kell, hogy bármi, amit elmondanak, a négy fal között marad. Az önökről vezetett aktát csak én tekinthetem meg. Remélem, ez így megfelel.

- Tökéletesen – biccentek

- Akkor kezdjük. Miért vannak most itt? - mielőtt válaszolhatnék Hikaru megelőz

- Miattam – válaszát hallva önkéntelenül is megszorítom a kezét. - Elhanyagoltam Irát, pedig szüksége van rám. Titkolóztam előtte, sok mindent nem akartam neki elmondani, mert azt hittem, ezzel megvédem őt.

- De nem így volt? - kérdez vissza, de Hikaru csak a fejét rázza. Én nem szólok közbe

- Majdnem a kapcsolatunk is ráment – felém fordul, hogy a szemembe nézhessen - Sajnálom! Ha őszinte lettem volna, akkor most nem itt tartanánk. Nem akarlak elveszíteni.

Mindketten a válaszomra várnak. Hosszú percekig csak meredek magam elé, leszegett fejjel. Tudom, mit kell mondanom, de össze szorul a torkom. Végül egy halk sóhajjal megtöröm a csendet
- Megígértem, hogy nem hagylak el, nem? Tartom a szavam- nem nézek rá, inkább a doktor felé fordulok. Mindent tudón biccent, majd jegyzetel tovább. Tartozom neki ezzel... ha elhagyom, még megöli magát... És Kowai-san... megígértem neki, hogy vigyázok Hikarura
- Tsurugi-san, meséljen kicsit, ön hogy látja a kapcsolatát Nariyama- sannal?
- Hikaru...megmentette az életemet... kétszer is... ha ő nem talál rám, már halott lennék...
- És ezért érzi úgy, hogy tartozik neki?- erre ledermedek. Olvas a gondolataimban? Végül bólintok- ugye tudja, hogy egy párkapcsolat nem erről szól?
- Én... nem emlékszem a szüleimre... így Hikaru az egyetlen, aki jó hozzám...- nem nézek rá, de a kezét még mindig fogom, így, érzem, hogy remeg.
- Mit érez Nariyama- san iránt?-erre a kérdésre én is össze rezzenek
- Nem tudom, mi a jó szó erre... szeretem őt... hálás vagyok neki...- azt mondom, amit hallani akar. Ami jót tesz a lelkének, de van egy olyan érzésem, hogy ő is tudja, hogy ennél sokkal többről van szó. Talán ha kettesben lehetnék a doktorral képes lennék kimondani, de így csak túl akarok lenni rajta. A terápián, a napon, mindenen...

Otthon nem szólunk egymáshoz. Ő a kanapét foglalja el, én a fürdőszobát. Remélem, ez a terápia egyszer tényleg segíteni fog... ma inkább csak rontott a helyzeten. Most csak egyedül akarok lenni... nem akarok Hikarura gondolni, de még a gondolataimban sem szabadulok tőle... kellene találnom valami hobbit... de azt sem tudom, mit szeretek. Nem emlékszem, hogy volt e hobbim, bár ez talán nem is számít. Az az Ira halott...
Hirtelen nyílik az ajtó. Hikaru áll előttem, hosszú percekig farkasszemet nézünk, mielőtt megszólalna
- tényleg szeretsz engem?- teszi fel a kérdést, de mintha nem is akarná hallani a választ
- Szeretlek – válaszolom, vissza fekve a vízbe
- És...boldog vagy velem?
- Nem. De remélem, hogy az lehetek egyszer, ha ennek vége...- sóhajtom. Behunyom a szemeim és csak fekszem a vízben. Ahhoz sincs erőm, hogy sírjak, pedig az eddig egész jól ment... hallom, ahogy becsukódik az ajtó, de a lépteit nem hallom. Talán itt van még, talán elment... ez az ő lakása, oda megy, ahová akar
- Tehetek bármit, hogy ez változzon?- szólal meg újra. Ezek szerint nem ment el
- Nem tudom... -nem akarok vele beszélni, de más nincs, aki hozzám szólna. Hívhatnám Kowai-sant, de őt csak Hikaru érdekli- ne aggódj miattam... - újra rá nézek. A kád szélénél áll, onnan néz le rám-jól leszek, ha ennek vége- erőltetek magamra mosolyt. Mindketten a másiktól várjuk, hogy megmentsen és meggyógyítson, de még magunkon sem tudunk segíteni...


Andro2023. 07. 25. 19:25:32#36321
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira drágámnak)


Az őrsön nem sok jó hír fogad. Újabb holttestet találtak, egy fiatal, tizenhat éves lányt felakasztva az egyik fára. Kihallgatom az anyját, aki sírva meséli el, hogy a lánya este nem jött haza az előkészítő iskolából. Megpróbálom megnyugtatni, de én is legalább olyan ideges vagyok, mint ő. Lehetetlen, hogy nem bukkanunk a gyilkos nyomára, hacsak nem több gyilkos van. Hallottam már róla, hogy valakik csoportosan követnek el gyilkosságokat, de ott is mindig van valami minta. Itt viszont semmi. Az egész napom elmegy a kihallgatásokkal, a helyszíneléssel, valamint a jelentés megírásával. Mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Már az egész ügyosztály ezen az ügyön dolgozik, de még a csoportos eligazításon sem tudnak nekünk semmi újat mondani. 
- Még sosem találkoztam ilyen gyilkossal – vallja be Akebayashi-san. - Mintha egyszerre több ember lenne.
- Gondolja, hogy többszörös személyiségű gyilkossal van dolgunk? - kérdem eltűnődve. - Ez megmagyarázza a rendszertelenséget, de akkor is kellene egy ártatlan, jó személyiségnek lennie. Egy elsőnek, amiből a többi jött.
- Ráállítom Kuroda-senseit is az ügyre, hátha ki tud hozni belőle valamit – mondja a főnököm. - Talán egy kriminálpszichológus jut valamire, ha mi már ennyire megrekedtünk.
Csak egyetérteni tudok. Kuroda-sensei nagy szaktekintélynek számít a kriminálpszichológia területén. Nem egyszer volt dolga személyiséghasadt bűnözőkkel, hátha tud segíteni. 
- Összekészítem számára az ügyek aktáit – mondom, mire Akebayashi-san csak bólint. - De nekem van egy olyan érzésem, hogy talán két, vagy három ember lehet az elkövető.
- Miből gondolja, Nariyama nyomozó? - kérdi a főnök.
- Csak egy megérzés, de nem biztos, hogy bejön – vonok vállat. - Ugyanakkor lehet egy személy is, és ha így van, talán nem is őrült. Talán így akar minket megtéveszteni. Nem ez lenne az első eset, ön is tudja. Persze, mindez puszta feltételezés, amíg nincs valami kézzel fogható nyom. Egy ujjlenyomat, vagy szövetdarab, amint elindulhatunk.
Akiyama-san hosszan néz rám, majd bólint. Nem mondom el neki, hogy felmerült bennem a gyanú, hogy a tettes egy rendőr. Akkor lenne rá magyarázat, miért nincsenek nyomok. Miközben fejben végigpörgetem, hogy az összes esetnél ki ért elsőnek a helyszínre, ki értesített minket, kezd lassan körvonalazódni a gyanúsítottak listája. Persze, nem beszélhetek róla, nemhogy a főnökömnek, de senkinek. Elvégre, ha bárki megtudja, én is célponttá válhatok és így Ira is. Őt akarnám a legkevésbé bajba keverni. 


~*~


Mikor hazaérek, Irát a kanapén fekve találom. Valami műsort néz a tévében, de nem nagyon figyel oda. Olyannyira el van varázsolódva, hogy észre sem vesz. Kaján vigyorra húzódik a szám, majd lassan odalépek hozzá és egy csókot nyomok a homlokára. 
- Hikaru! - ugrik fel ijedtében, mikor észrevesz.
- Azt ne mondd, hogy nyitott szemmel aludtál! - nevetek fel. Milyen könnyen meg lehet lepni, és ilyenkor milyen édesen ugrik! Mint egy nyuszi. 
- Sajnálom... csak... annyira elmerültem a gondolataimban… - dadogja, miközben lassan összeszedi magát. - Milyen napod volt? - kérdi, mire elkomorulok. 
- Egyik ügyben sincs haladás – fújtatok fáradtan, miközben elterülök a kanapén, félig Irán fekve. Ira hozzám bújik, a fejét a mellkasomra hajtva. Nem mondom el neki a gyanúmat, jobb, ha semmit sem tud. Bár így megint hazudok neki, de az ő biztonsága érdekében. Utálom, hogy megint megszegem az ígéretem. 
- Talán majd holnap… - mondja halkan, de a hangja alapján úgy tűnik, ő sem itt jár. 
- Megint messze jársz? - kérdem kíváncsian.
- Mi? Ne haragudj… - néz rám, mint aki álomból ébred. Valamin nagyon agyal, de nem tudom, akarom-e tudni, hogy min. Ha akarja, majd elmondja, nem akarom faggatni. Főleg, mert nekem is titkaim vannak előtte. Megint. 
- Mi lenne, ha megpróbálnám elterelni a gondolataidat arról, ami ennyire gondolkodóba ejt, legyen az bármi. Úgyis kárpótlással tartozom...
- Kárpótlással? - pislog rám értetlen tekintettel. 
- Igen. Ne hidd, hogy nem vettem észre, tegnap este mennyire kicsípted magad a kedvemért – mosolyodom el, majd a nyakába csókolok. Meglepetten dermed le, de nem lök el. - Kár lenne veszni hagyni egy ilyen remek ajándékot. - Lágyan kóstolgatni kezdem, ő pedig megborzong, ahogy  lassan végigcsókolom a nyakát. Úgy tűnik, sikerült meglepnem, de már nagyon régóta vágyom erre az egészre. Régen volt már, hogy együtt töltöttünk egy kis időt. Szükségem van rá. És neki is.
- Hikaru… - nyögi a hajamba túrva, miközben lassan a pólóját is kezdem lehámozni róla. Az egész teste libabőrös, de úgy tűnik, élvezi a dolgot. 
- Szólj, ha nem akarod. Nem akarlak megrémíteni – emelem fel a fejem. A világért sem kényszeríteném olyanra, amit nem akar. Kissé elhúzódik, amit nem veszek jó jelnek. Tehát mégsem olyan a hangulata, én pedig rosszul mértem fel. Hülye vagyok!
- Sajnálom… - mentegetőzik, de leintem.
- Ne tedd... én rontottam rád… - vakarom meg zavartam a fejem. - Csak a tegnapi után azt hittem...
- Jól hitted… csak... mégsem olyan könnyű, mint reméltem...
- Ne is mondd... tudom, mire gondolsz… - mosolyodom el, majd mellé fekszem és átölelem.
Ira hozzám bújik, de az előbbi varázs valahogy elszállt. Nem tudom, de olyan érzésem van, mintha Ira titkolna valamit előlem. De talán tényleg csak nincs kedve egy kis hancúrhoz. Igaz, én is fáradt vagyok, a mostani ügy rengeteget kivesz belőlem. Talán meg kéne osztanom Irával pár részletet, de ha kiderül, Akebayashi-san kihúzza a nyakamat, az biztos. Mégsem tudok némán itt feküdni. 
- Jobb lenne, ha egy ideig nem nagyon mennél sehová egyedül, még nappal sem. Főleg a kapitányság környékére nem – mondom, mire Ira felül és kérdőn néz rám. - Vannak gyanúim az üggyel kapcsolatban. Elképzelhető, hogy több tettes van és az egyikük esetleg egy rendőr.
- Miből gondolod? - kérdi Ira, de látom, hogy megremeg.
Nagyot sóhajtok, nem tudom, mennyit oszthatok meg vele anélkül, hogy bajba kerülne. Bár, már így is bajban van. 
- A gyilkosságokban nincs minta, pedig minden sorozatgyilkos minta alapján dolgozik – mondom komolyan. - Ráadásul, amennyire emlékszem, minden ügynél ugyanaz a három rendőr jelentette az esetet, vagy ért oda elsőnek. Az egyikük nevét végül kihúzhatom a listáról, de a másik kettő túl gyanús. Nem lehet véletlen. Vagy ők a tettesek, vagy ismerik azokat, akik elkövették a gyilkosságokat. - Irára nézek, aki megkövülten ül mellettem. Felülök és a két kezem közé veszem az arcát. A tekintetem komoly, mire Ira nyel egyet. - Ira, amit most elmondtam, azt senkinek sem adhatod tovább! Még Kazunak sem! Tudják, hogy velem élsz, így ha túl sokat ugrálok, a végén célponttá válhatsz és akár el is rabolhatnak. Zsarolhatnak veled, hogy adjam fel. Ha kiderül, hogy bármit elmondtam neked, akár meg is ölhetnek! Ne hagyd el a lakást, zárkózz be napközben és senkinek a világon ne nyiss ajtót, világos?!
- Világos – leheli Ira halkan. Látom, hogy meg van rémülve, nem tudja titkolni, amitől szörnyen érzem magam. Mert erre kényszerítem a saját biztonsága érdekében. 
- Sajnálom, hogy ezt kell tennem. Hidd el, nem én akarom, de ha valami bajod esik, ha csak a halvány gyanú is felmerül, hogy tényleg ők ketten is benne vannak a dologban, nem biztos, hogy meg tudlak védeni – ölelem magamhoz. - Ehhez hozzá kell szoknod, mert egy gyilkossági nyomozó élete ebből áll. Veszélyekből, félbemaradt randikból, lemondott vacsorákból és hasonlók. Akármit is ígérek, nem biztos, hogy be fogom tudni tartani. De, ha nem akarod velem ezt a kapcsolatot, én azt is megértem.
- Hülye! - szólal meg Ira, amivel teljesen meglep. Mostanában igazán harcias lett. - Tudom, hogy meg akarsz védeni és a legjobbat akarod nekem. De veled akarok lenni. Nem számít, hogy el kell menned a film közben, vagy csak hébe-hóba vacsorázunk együtt, vagy lemondod a közös kirándulást, mert dolgod van. Szükségem van rád.
Erre nem tudok mit mondani, csak erősebben ölelem, a vállába temetve az arcomat. Ha valami baja esik, én abba belehalok, vagy talán rosszabb. Akkor teljesen szét fogok esni, és nem lesz az a gyógyszer, vagy terápia, ami újra összerakna. 
- Holnap párterápiára megyünk – mondom elengedve Irát. Ő csak bólint. - Hátha jutunk valamire. A többiek az őrsön meglesznek nélkülem is. Ráadásul, ha igazam van, akkor az elkövetők, vagy bűntársak talán hibát követnek el.
- És akkor lesz valami nyomotok, amin elindulhattok – teszi hozzá Ira reménykedve. - Jó lenne, ha már megoldódna ez az egész.
Nem válaszolok, csak fáradtan sóhajtok egyet. Ha ennek vége, kérek egy egész hónap szabit és akkor nyugodtan dolgozhatok a bátyám ügyén. Kész felüdülés lenne. 


~*~


Kissé aggodalmasan lépek be Irával együtt Murata-sensei rendelőjébe. Bár a sensei már évek óta kezel engem, de először vállal velem párterápiát. Habár ebben is van gyakorlata. Az asszisztense, egy, az ötvenes éveiben járó nő szerint picit várnunk kell, mert még vannak a doktornőnél. Ira a kezemet szorongatja, meg sem kell szólalnia, tudom, mennyire ideges. Hüvelykujjammal lágyan megsimítom a kezét, hátha ez oldja a feszültséget. Tíz percet kell várnunk, mire kijön egy középkorú nő, és az ajtóban megjelenik Murata Ayame-sensei. A negyvenes évei végén jár, nem túl magas termetű, de az arcvonásai határozottak. Éjfekete haját szoros lófarokba fogja, galambszürke kosztümöt, fehér inget és fekete magas sarkút visel. 
- Jöjjenek be! - mondja, mire felállunk és követjük a doktornőt.
Engem már nem lep meg az iroda berendezése a kanapéval, az ággyal, amik feketék és a sötét színű íróasztallal. A falakon tájképek, a padló világos parkettás, amin vajszínű szőnyeg terül el. A sensei egy székre ül, nem az íróasztala mögött foglal helyet és egy jegyzetfüzet, valamint toll van nála. Mi a kanapén foglalunk helyet. Miután köszönünk, a sensei feláll és hozzánk lép.
- Murata Ayame doktornő vagyok – mutatkozik be a sensei, és kezet nyújt Irának. - Én kezelem Nariyama-sant már évek óta.
- Tsurugi Ira – fog kezet a párom Murata-senseijel. - Köszönöm, hogy fogad minket.
- Semmiség – biccent a sensei. - Kérem, foglaljanak helyet!
- Köszönjük! - mondom, majd Irával helyet foglalunk a kanapén.
- Mielőtt belevágunk, tudniuk kell, hogy bármi, amit elmondanak, a négy fal között marad – mondja a sensei. - Az önökről vezetett aktát csak én tekinthetem meg. Remélem, ez így megfelel.
- Tökéletesen – mondja Ira.
- Akkor kezdjük. Miért vannak most itt? - kérdi a sensei.
Ira már válaszolni akar, de megelőzöm. Ez az én saram, nekem kell elmondanom, miért is kértem a párterápiát.
- Miattam – vallom be, mire Ira megszorítja a kezem. Murata-sensei pedig jegyzetelni kezd. - Elhanyagoltam Irát, pedig szüksége van rám. Titkolóztam előtte, sok mindent nem akartam neki elmondani, mert azt hittem, ezzel megvédem őt.
- De nem így volt? - kérdi a sensei, mire a fejem rázom.
- Majdnem a kapcsolatunk is ráment – mondom halkan, és Ira felé fordulok. - Sajnálom! Ha őszinte lettem volna, akkor most nem itt tartanánk. Nem akarlak elveszíteni.
Az egész lelkem fáj, belehalok, ha elhagy. Nem tudom, mit fog mondani, de nem akarok könyörögni neki, de ha az kell, akkor megteszem. Ha muszáj, térden állva fogok könyörögni neki, hogy adjon még egy esélyt. Lélegzet visszafojtva várom, hogy Ira mit fog mondani, hogy vajon ad-e esélyt kettőnknek az újrakezdésre. Igaz, hogy tegnap este azt mondta, hogy velem akar maradni, de mi van, ha ez nem így van? Azóta meggondolhatta magát. És ettől félek a legjobban. 


Sado-chan2023. 07. 07. 21:29:28#36308
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek


 Hikaru öngyilkos akart lenni... szomorú, de nem lep meg. Én is fantáziálgattam róla, mikor be voltam zárba. Amikor valakinek semmije, de szó szerint semmije sincs, hisz még a teste felett is más rendelkezik, a halál igen csábító tud lenni. Ha nincs semmi és senki, aki marasztalna, ugyan mért ragaszkodna valaki a földi léthez... nekem ott, akkor esélyem sem lett volna erre, de ettől függetlenül a szabadulásnál is jobban vágytam rá...

- Miután Hikaru az elrablása után kikerült a kórházból, a szülei konkrétan levegőnek nézték. Vagy inkább féltek tőle – kezd bele. Idáig még ismerős a sztori. Erről Hikaru is mesélt már...- Mindenesetre, nem akartak vele egy levegőt szívni. Aztán egy nap Ren nem jött többé haza.

- Igen, Hikaru mesélte, hogy a bátyja egy nap eltűnt, a szülei pedig nem kerestették – csak bólint - Aztán Hikaru azt mesélte, hogy a szülei őt is berakták egy iskolába, mert állítólag rájuk támadt.
- Ez így van. Őrjöngeni kezdett, kétségbe volt esve, ami nem csoda. A bátyja volt a mindene, neki Ren jelentette a családot. De Ren nem egyszerűen eltűnt. A szülei egyszerűen eltávolították. Lehetőleg minél messzebb a háztól. Nem azért, mert féltették, hanem mert be voltak szarva, hogy az idősebb gyerek is esetleg megbolondul. Így elpaterolták Hokkaidóra. Azóta is ott él, és nem jöhet haza. Anyuciék megfenyegették, hogy ellenkező esetben Hikarunak nagyon rossz lesz.
Elborzadva hallgatom a történteket. Ren él... Hikaru testvére életben van, és ő erről nem tud! Talán magát hibáztatja miatta is, pedig nem is az ő bűne... de milyen szülő az ilyen?! Megszabadultak a saját gyerekeiktől...

- Utána pedig… Hikarut is…

- Nem egyszerű iskola volt. Olyan gyerekeket pateroltak oda, akikkel valami zűr volt otthon. Túl erőszakosnak, veszélyesnek, vagy egyszerűen csak nemkívánatosnak tekintették őket. Nem illettek bele a normális társadalomba, hibás fogaskerekek voltak, akiket jobb volt eltüntetni szem elől. Hikaru itt teljesen egyedül volt, félt, rettegett, kétszer akarta felakasztani magát, egyszer a szobájában, egyszer a közös fürdőben. Egyszer kiugrott az ablakon, amit nem tudtam megakadályozni. Eltört a bal karja. Egy évvel azután, hogy bekerült, valahonnan szerzett egy vékony kést és majdnem felvágta az ereit. Ezt már nem engedtem. - szinte látom őt magam előtt... borzalmas látvány... - Utána jött Tomohiro.

- Aki segített neki, Hikaru legalábbis ezt mondta. Azt mesélte, Tomohiro-san mellett biztonságban érezte magát és… hogy ő volt neki az igaz – erre elneveti magát- Mi olyan vicces?! Tomohiro-san megmentette az életét! És aztán valaki megölte!
Tényleg nem értem, mi olyan vicces. Hosszú percekig nevet, alig bírja abba hagyni

- Hikaru sok mindent kihagyott – mosolyodik el. - Tomohiro közel sem volt olyan kedves és ártatlan lélek, mint ahogy Hikaru emlékeiben él. Egy pedofil köcsög volt, aki kisfiúkra vágyott. Gyakran csalta meg Hikarut, még akkor is, amikor már együtt éltek. Hikaru nem tudja, de én tudom. Én láttam. Mindent láttam – közelebb hajon. Rémülten húzódok hátrébb - El kellett távolítanom őt, mivel már kezdett neki terhes lenni Hikaru jelenléte. Azt tervezte, hogy megöli.

- Meg… meg akarta ölni?! - kérdem remegve. Az nem lehet... - De… miért?!

- Hikaru zűrös kölyök volt a nyilvántartás szerint. Tomohiro csak alibinek használta. Aznap este követtem, amikor az egyik kis szeretőjéhez tartott, valami tizenhárom éves is sráchoz. Nem gyanított semmit, azt hitte, Hikaruval találkozott össze véletlenül. Amikor felfedtem magam, akkor persze berezelt. Megölhettem volna, de helyette elengedtem, ha megrendezi a saját halálát. Arról már csak később értesültem, hogy az idiótája fényképeket küldött Hikarunak.

- És most hol van?

- Nem tudom, de ha nincs szerencséje, akkor húsz méter mélyen a föld alatt. Mindenesetre Hikaru azt hiszi, hogy meghalt. Kis híján egy vonat elé vetette magát, de utána kezdett végre észhez térni. Segítséget kért, másik iskolába iratkozott, leérettségizett, majd rendőr lett. Mindezt úgy, hogy depressziós, tudathasadásos és idegbeteg. Gyógyszerezi magát, hogy ne jöhessek elő, mert valószínűleg sejti, hogy nincs egyedül. Szóval, vigyázz rá, Ira-chan, mert ha valami baja esik, esküszöm, nem éred meg a másnapot

Csak bólintok, mi mást tehetnék. Ő csak ásít egyet, majd vissza fekszik, és pár pillanattal később már alszik is. Én azonban nem tudok aludni. Egész éjszaka az ágy szélén üldögélek, magam elé meredve. A hallottak cikáznak a fejemben. A testvére él, és valószínűleg Tomohiro is. Előbbi egyértelműen jó hír, utóbbi... hát... ő nem Hikaru Tomohiroja. Nem az a Tomohiro, akire ő emlékszik, és akiről nekem mesélt. Kowai-san Tomoja, aki kegyetlen...szörnyeteg...de ha elmondom neki, vajon a keresésére indul majd? Egész biztos... utána már nem fogok kelleni neki...

Hajnalban már nem bírom tovább, el kell terelnem valamivel a gondolataimat, így kimegyek a konyhába, hogy megpróbáljak valami reggeli félét összehozni. Pirítós, zöldségek, rántotta... semmi különös, de ezekkel is meggyűlik a bajom.
Lassan elkészül a tojás is, mikor hirtelen valaki kikapja a fakanalat a kezemből. Az első gondolatom Kowai-san... pedig nem mondtam semmit Hikarunak!
Rémülten fordulok felé, ő pedig puszival köszönt

- Már egész jó, csak a teteje még kissé lágy

- Hikaru? - kérdem félve

- Ki más? Talán a Húsvéti nyuszit vártad? - nevet fel, mit sem tudva, majd magához ölel. Megkönnyebbülten bújok hozzá - Milyen kis bújós lettél hirtelen.

- Csak örülök, hogy nincs semmi bajod – motyogom halkan
Reggeli közben a munkájáról mesél. Össze szorul a gyomrom, mikor meghallom, hogy korombeli fiúkat kínoz és öl meg valaki...Hikaru persze próbál nyugtatgatni, aztán témát váltva szóba hozza az orvost, a párterápiát majd Ahiru-senseit is...de nem segít...

- Húzós hetünk lesz... Ne hagyd el a lakást, míg nem vagyok itthon, nem akarom, hogy az az elmebeteg esetleg rád találjon. Nem akarlak téged is elveszíteni, Ira. Holnap kiveszek egy napot, hogy találkozhassunk Ahiru-senseijel, pénteken meg irány az első párterápiánk. A kapitány nem lesz boldog, de majd megbékél.

- Csak menj nyugodtan dolgozni, én megleszek – mosolygok rá, de ő is érzi, hogy nem őszinte. Semmi kedvem mosolyogni. Okom sincs rá...eddig Hikaru volt a fény az alagút végén, de most ő is csak egy újabb kilóméret a föld alatt. Senki sincs, akinek elmondhatnám a gondjaimat... vagy mégis? Ahiru-sensei... talán ő tud segíteni...

- Megpróbálok emberi időben hazaérni, és bepótoljuk a tegnapit – kacsint rám, majd egy gyors csókot nyom az arcomra. - Szeretlek, Ira! - suttogja, majd átölel, de a következő pillanatban már csukódik is az ajtó.

Elpakolom a reggeli romjait, majd a kabátzsebemből elő ásom Ahiru-sensei névjegykártyáját. Még jó, hogy elraktam... és hogy Hikaru ragaszkodott hozzá, hogy nekem is legyen mobilom. Igaz, nem igazán tudom, hogyan is kell használni. Sosem volt még mobilom...
Leülök a kanapéra, majd hosszú percek próbálkozása után végre sikerül felhívnom a senseit
- Igen, tessék!
- Ahiru-sensei... - szólok bele bátortalanul- Ira vagyok... ha esetlen... nem zavarom önt... lenne rám pár perce?
- Ira-kun, hogyne, mondd, mit tehetek érted?
- Hikaruról lenne szó...én... sikerült beszélnem Kowai-sannal...Mármint Hikaru másik felével...
- Ez nagyszerű hír! De talán jobb lenne ezt nem telefonon keresztül megbeszélnünk. Ő otthon van?
- Nem... magam vagyok...
- Remek. Oda megyek. A nyomozótól múltkor elkértem a címet. Egy óra és ott leszek- hamar lerakja a telefont. Egyszerre fog el a rettegés, és másrészről mégis megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül...

Fel-alá járkálok idegességemben, mikor megszólal a csengő. A kémlelőnyíláson átlesve Ahiru-sensei tekint vissza rám, így ki is nyitom neki az ajtót
- köszönöm, hogy eljött- engedem be. Ő csak biccent, majd beljebb lép
- Szóval sikerült beszélned az alteregójával?- tér vissza a témához, mikor helyet foglalunk a kanapén- sikerült megtudnod valamit?
- Igen. Sok mindent...- az ujjaimat tördelve meredek magam elé. Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem. Úgy lenne fair, ha ezt mind elsőnek Hikarunak mondanám el... de ahogy Kowai-san is mondta, talán megint maga elé fordulna... nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy egyedül képes legyek megfékezni őt. Talán egy szakembertől kellene segítséget kérnem... de hogy jutok el egyáltalán egy ilyenhez? Jelenleg Ahiru-sensei az egyetlen esélyem...
Szépen részletesen elmondok mindent amit Kowai-san mondott vagy tett, míg itt volt. Mindent, beleértve a csókolgatást és simogatást, majd a fenyegetést
- Sok mindenre számítottam, de erre nem...- sóhajt fel mikor befejezem a mesélést- Hikaru sejti?
- Nem tudom. Nem hiszem. Mármint...azt talán igen, hogy nincs egyedül. De konkrétam Kowai-sanról nem tud...
- Jó. Egyelőre ne szólj neki. Még ki kell találnom, hogy tudnánk a le kíméletesebben tálalni... és semmiképp sem említsd neki a testvérét és a volt párját... csak felzaklatná...- csak bólintok. Én sem tudok jobb megoldást...

Mire Hikaru este hazatér újra egyedül vagyok a lakásban. A kanapén fekszem, félig a TV-t bámulva, félig gondolatban messze járva. Észre sem veszem, mikor megérkezik, csak mikor lehuppan mellém és fölém hajolva csókot lop
- Hikaru!- ugrok egyet ijedtemben
- Azt ne mondd, hogy nyitott szemmel aludtál!- nevet fel
- Sajnálom... csak... annyira elmerültem a gondolataimban...- szedem össze magam- milyen napod volt?- terelem a témát. Hátha van valami jó hír
- Egyik ügyben sincs haladás- fújtat fáradtan, majd példámat követve ő is elterül a kanapén, félig rajtam. A fejét a mellkasomra hajtja, én pedig jobb híján a hajába túrva kezdem simogatni
- Talán majd holnap...- próbálom biztatni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki...csak az jár a fejemben, amit a másik énje mondott nekem tegnap este... és amit Ahiru-sensei mondott ma délután. Vagy talán nem is kellene ezzel foglalkoznom... tekinthetném őket halottnak, aztán szépen elfelejthetném az egészet... valószínűleg nem lennék rá képes... és Hikaru is többet érdemelne ennél...
- Megint messze jársz?- hallom meg a hangját
- Mi? Ne haragudj...- térek magamhoz
- Mi lenne, ha megpróbálnám elterelni a gondolataidat arról, ami ennyire gondolkodóba ejt, legyen az bármi. Úgyis kárpótlással tartozom...
- Kárpótlással?- pislogok értetlenül
- Igen. Ne hidd, hogy nem vettem észre, tegnap este mennyire kicsípted magad a kedvemért...- mosolyodik el, majd a nyakamba csókol- kár lenne veszni hagyni egy ilyen remek ajándékot- lágyan kóstolgatni kezd. Beleborzongok, ahogy lassan végig halad a nyakamon, de az első, ami végig fut az agyamon, hogy Hikaru sosem tett még ilyet. Ő nem, de Kowai-san nagyon élvezte tegnap... melyikük lehet most? Mégsem kérdezhetek rá...ha Hikaru az... végül is, nyilván neki is vannak vágyai, és ő a párom... és mi van a másik felével...ki ő nekem?
- Hikaru...- túrok a hajába, ahogy lassan haladva a csókokkal elkezdi lehámozni a pólómat
- Szólj, ha nem akarod. Nem akarlak megrémíteni- emeli fel a fejét. Kihasználva az alkalmat összébb húzom magam
- Sajnálom...- kezdenék mentegetőzni, de leint
- Ne tedd... én rontottam rád...-vakargatja a fejét zavarában- csak a tegnapi után azt hittem...
- Jól hitted...csak... mégsem olyan könnyű, mint reméltem...
- ne is mondd... tudom, mire gondolsz...- mosolyodik el, majd mellém fekszik és szorosan magához ölel. Nem kellene ennyit agyalnom... ezek a gondolatok mindent tönkre tesznek...csak Hikarut akarom... a csókjait, az öleléseit, a simogatását... még inkább a karjaiba fészkelem magam, halk sóhajjal értékelve, mikor a hátamat kezdi simogatni...lassan, óvatosan barangol be a kezével, majd egy idő után újra a nyakamba temeti az arcát. Ezúttal nem tiltakozom. Nem hittem volna, hogy ilyen jó is lehet...


Andro2023. 04. 04. 19:52:34#36290
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira drágámnak)


- Menjünk...de... szerintem előbb szólj a kollégának, vagy valakinek, hogy ne keressenek itt.
- Jó ötlet. Nem kell még egy lebaszás a főnöktől – bólintok. Valóban nem lenne szerencsés dolog, ha a kapitány fejmosást tartana nekem. Így is kihúztam már nála a gyufát Ira ügyével. 

Pár órával később már otthon pakoljuk ki Ira holmijait. Örülök, hogy itt van, jobban érzem magam mellette. De nem akarom, hogy egyedül kóricáljon. Főleg nem most. A végén az az elmebeteg elkapná és megölné. 
- Mit kérsz ebédre? Hamarosan vissza kell mennem, de ennyi talán még belefér -  mosolygok rá. Bármit megcsinálok neki, bár nem sok minden van itthon. 
- Bármi jó lesz – viszonozza a mosolyomat, de mintha nem lenne teljesen itt. Talán még mindig nem bocsátott meg nekem, de az ő érdekében tettem, amit tettem.
Most is csak elugrottam hozzá, hogy hazahozzam. De nem sok időt tölthetünk együtt, amíg ez az ügy meg nem oldódik. Addig pedig jobb, ha itthon van, biztonságban.
Az ebéd sült rizs, némi zöldség és hús. Megebédelünk, majd miután elpakoltunk, én már indulok is.
- Hamarosan jövök! - húzom magamhoz egy csókra, majd indulok. Akebayashi-san nem szereti, ha megvárokoztatják.


~*~


Az eligazítás hosszú, unalmas és semmi újat nem tudunk meg. Találtak még egy holttestet, egy tizenkilenc éves fiúét, akit a gyilkos egyszerűen fejbe lőtt, majd a közeli parkban hagyta. Se szemtanú, se nyom. Bárki is az illető, nagyon óvatos. Semmilyen ujjlenyomatot nem találtunk, még egy hajszálat sem, amiből kiindulhatnánk. Egész estig a jelentést gépelem, beszélek a boncmesterrel, a képeket nézem, de semmi. Kezd nagyon idegesíteni a dolog, de nem tehetek ellene semmit. Most még Kazu is távol marad, talán érzi, hogy nem ez a legjobb idő a viccelődésre. Egyre Irán jár az eszem. Ha valami történne vele, ha őt is elveszítem, abba belebolondulok. A bátyám eltűnése után majd megöltem a szüleimet, Tomohiro halála után őrjöngve majdnem egy vonat elé vetettem magam. És nem az volt az első öngyilkossági kísérletem. Nem is értem, miért vagyok életben, ha semmi értelmét nem látom. De Ira még itt van, őt még megvédhetem, de inkább saját magamtól kéne. Bármi is van velem, az egyre erősebb, még én is érzem. 

Késő este érek haza, hulla fáradt vagyok, csak a cipőmet és a kabátom van erőm levenni. Ira már vár, látom, hogy aggódott miattam. De semmi erőm, csak vonszolom magam a hálószoba felé.
- Adj tíz percet, kérlek… - nyögöm halkan, majd belépek a szobába.
Alig van erőm, csak eldőlök az ágyon, és máris jön a feledés.


Hallom, hogy valaki szólongat. Hikaru alszik, az álmok mezején jár, de a kölyök nem hagyja békén. Aztán meghallok egy másik nevet is. Nevetséges név, de nem tehetek róla, nekem nincs nevem.
- Hikaru...Kowai-san...- A névre kinyílik a szemem, ajkaim mosolyra húzódnak. Ira ott magasodik felettem, és igazán csinosan néz ki. Hikaru ingét öltötte magára, frissem mosakodott és illatozik.
- Kitalálhattál volna ennél jobb nevet is – mérem végig, a szemeimet legeltetve rajta. Már értem, hogy a nyavalyás mit eszik rajta. - Úgy sejtem ezt nem nekem szántad. - Végigsimítok a combján, majd a fenekébe markolok, mire felnyüszít. De nem folytatom, kíváncsi vagyok, mit akar tőlem.
- Szükségem van rád... nagyon úgy tűnik, hogy csak te tudsz nekünk segíteni.
- Ezek szerint mégis nekem szántad. Milyen figyelmes! - csúszik lejjebb a kezem. Ujjaim az ing alá csússzannak, végigsimítják a fiú hátát, mire ő megborzong. Olyan édes, ennivalóan ártatlan és kívánatos. És persze, én és Hikaru egy testen osztozunk, de nekem is kijár a szórakozás.
- Nem leckéket kérek tőled… - mondja, miközben erősnek próbál látszani. Mint a kiscica, aki tigrist játszik. Meg kell zabálni, de ennivaló.
Felülök, egyik kezemmel átkarolom a derekát, szorosan hozzápréselve a testemet az övéhez. Másik kezem újra a combját kezdi simogatni, ő pedig nem áll ellen. Talán mert tudja, hogy esélye nincs. Erősebb vagyok nála, tapasztaltabb és gyorsabb is. Egyébként sem tudna hová menekülni. Azért kíváncsi lennék, miért ébresztett fel a szundikálásomból. Hikaru most nincs veszélyben.
- Akkor mi másért ébresztettél fel? - kérdem, miközben ajkaimmal végigcirógatom a nyakát. Összerezzen az érintésemre, de halk, jóleső sóhaj szakad ki belőle. 
- Mi történt Hikaru testvérével, és Tomohiro-sannal? - nyögi, mire elengedem. Szóval, ez érdekli annyira? 
- Mért akarod tudni? Mit mondott neked az a szerencsétlen?! - kérdem ingerülten. 
Egy pillanat alatt megy fel bennem a pumpa, ahogy meghallom, mit akar tudni. Hikaru mit mondott neki, amiről én nem tudok?! Ellököm magamtól Irát, majd a nyakánál fogva nyomom le az ágyra és fölé magasodom. Ő rémülten néz rám, de nem moccan. Fél tőlem. Helyes! Féljen csak! - Az..az egyik meghalt... a másik eltűnt... attól fél, hogy ő...Te voltál… - nyöszörgi a kölyök.
- És te mit hiszel?
- Hogy tudod a választ a kérdésre. Nem gondolom, hogy megölted őket... te... Hikarut véded...nem...nem hiszem, hogy... veszélyt jelentettek rá... vagy tévedek? - néz rám kétségbeesetten.
Elengedem, majd az ágy szélére ülök. Tudom, mi történt, persze, hogy tudom. Mindenről tudok, vagyis nagyjából mindenről. De arról, ami Tomohiroval és Rennel történt, mindent tudok az utolsó pillanatig, amíg még láttam őket. 
- Egy feltétellel mondom el, hogy mi történt...
- Ígérem, nem szólok neki erről! - közli Ira, miután kissé összeszedi magát.
- Előbb utóbb úgyis megtudja… - nézek egyenesen a szemébe. Csak idő kérdése, mire mindenre rájön. - Ha összeomlik, és őrjöngeni kezd, ne hagyd, hogy megint megpróbáljon végezni magával.
- Végezni? - Ira hangja döbbent, mint aki nem hiszi el, hogy Hikaru képes lenne megölni magát.
- Igen. Gondolom ezekről sem büszkélkedett még. - ira a fejét rázza. Na, igen, az ember nem szokta elmondani mindenkinek, hogy öngyilkos akart lenni. Ha én nem lettem volna, Hikaru már halott lenne.


Nem tudom pontosan, hol kéne kezdenem, de van egy sejtésem, hogy Hikaru miket mesélhetett ennek a szerencsétlen kölyöknek. Szóval, először a bátyjával kezdem. Ren úgyis könnyebb téma. Az öngyilkosságot hagyjuk későbbre. 
- Miután Hikaru az elrablása után kikerült a kórházból, a szülei konkrétan levegőnek nézték. Vagy inkább féltek tőle – kezdek bele. Ira feszülten figyel. - Mindenesetre, nem akartak vele egy levegőt szívni. Aztán egy nap Ren nem jött többé haza.
- Igen, Hikaru mesélte, hogy a bátyja egy nap eltűnt, a szülei pedig nem kerestették – mondja Ira, mire bólintok. - Aztán Hikaru azt mesélte, hogy a szülei őt is berakták egy iskolába, mert állítólag rájuk támadt.
- Ez így van. Őrjöngeni kezdett, kétségbe volt esve, ami nem csoda. A bátyja volt a mindene, neki Ren jelentette a családot. De Ren nem egyszerűen eltűnt – magyarázom. - A szülei egyszerűen eltávolították. Lehetőleg minél messzebb a háztól. Nem azért, mert féltették, hanem mert be voltak szarva, hogy az idősebb gyerek is esetleg megbolondul. Így elpaterolták Hokkaidóra. Azóta is ott él, és nem jöhet haza. Anyuciék megfenyegették, hogy ellenkező esetben Hikarunak nagyon rossz lesz.
Ira a szája elé kapja a kezét, pedig ez még nem a legrosszabb, ami történt. Az csak azután jött.
- Utána pedig… Hikarut is… - kezdi Ira, de leintem.
- Nem egyszerű iskola volt – mondom. - Olyan gyerekeket pateroltak oda, akikkel valami zűr volt otthon. Túl erőszakosnak, veszélyesnek, vagy egyszerűen csak nemkívánatosnak tekintették őket. Nem illettek bele a normális társadalomba, hibás fogaskerekek voltak, akiket jobb volt eltüntetni szem elől. Hikaru itt teljesen egyedül volt, félt, rettegett, kétszer akarta felakasztani magát, egyszer a szobájában, egyszer a közös fürdőben. Egyszer kiugrott az ablakon, amit nem tudtam megakadályozni. Eltört a bal karja. Egy évvel azután, hogy bekerült, valahonnan szerzett egy vékony kést és majdnem felvágta az ereit. Ezt már nem engedtem. - Irára nézek, aki dermedten hallgat engem. - Utána jött Tomohiro.
- Aki segített neki, Hikaru legalábbis ezt mondta. Azt mesélte, Tomohiro-san mellett biztonságban érezte magát és… hogy ő volt neki az igaz – mondja Ira, mire felnevetek. - Mi olyan vicces?! Tomohiro-san megmentette az életét! És aztán valaki megölte!
Nehezen sikerül abbahagynom a nevetést. Ez tényleg mókás, Hikaru valóban nem emlékszik, hogy mi mindent történt. Talán azért, mert akkor nem ő volt ébren. 
- Hikaru sok mindent kihagyott – mosolyodom el. - Tomohiro közel sem volt olyan kedves és ártatlan lélek, mint ahogy Hikaru emlékeiben él. Egy pedofil köcsög volt, aki kisfiúkra vágyott. Gyakran csalta meg Hikarut, még akkor is, amikor már együtt éltek. Hikaru nem tudja, de én tudom. Én láttam. Mindent láttam – hajolok közel Irához, mire ő hátrahőköl. - El kellett távolítanom őt, mivel már kezdett neki terhes lenni Hikaru jelenléte. Azt tervezte, hogy megöli.
- Meg… meg akarta ölni?! - kérdi remegve Ira. - De… miért?!
- Hikaru zűrös kölyök volt a nyilvántartás szerint. Tomohiro csak alibinek használta – mondom egyszerűen. - Aznap este követtem, amikor az egyik kis szeretőjéhez tartott, valami tizenhárom éves is sráchoz. Nem gyanított semmit, azt hitte, Hikaruval találkozott össze véletlenül. Amikor felfedtem magam, akkor persze berezelt. Megölhettem volna, de helyette elengedtem, ha megrendezi a saját halálát. Arról már csak később értesültem, hogy az idiótája fényképeket küldött Hikarunak.
- És most hol van? - kérdi remegve Ira.
- Nem tudom, de ha nincs szerencséje, akkor húsz méter mélyen a föld alatt – vonok vállat. - Mindenesetre Hikaru azt hiszi, hogy meghalt. Kis híján egy vonat elé vetette magát, de utána kezdett végre észhez térni. Segítséget kért, másik iskolába iratkozott, leérettségizett, majd rendőr lett. Mindezt úgy, hogy depressziós, tudathasadásos és idegbeteg. Gyógyszerezi magát, hogy ne jöhessek elő, mert valószínűleg sejti, hogy nincs egyedül. Szóval, vigyázz rá, Ira-chan, mert ha valami baja esik, esküszöm, nem éred meg a másnapot – nézek mélyen a szemébe.
Egy bólintás a válasz, én pedig ásítok egyet. A test fáradt, Hikarunak meg pihennie kell. Egyszerűen elfekszem, úgy, ahogy vagyok és becsukom a szemem. Hamarosan el is alszom. Nekem is kell a pihenés.


~*~


Reggel furán, kissé fáradtan ébredek. Ira sehol, de ahogy a nappaliba érek, a konyhából csörömpölést hallok. Pirítós illatát érzem, így kimegyek. A tűzhelynél Ira tüsténkedik, éppen rántottát próbál készíteni, ha jól látom. Elmosolyodom, majd a háta mögé lépve, elveszem tőle a fakanalat. Riadtan fordul felém, mire megpuszilom az arcát.
- Már egész jó, csak a teteje még kissé lágy – mondom.
- Hikaru? - pislog rám, mintha álomból ébredne.
- Ki más? Talán a Húsvéti nyuszit vártad? - nevetek fel, fél kézzel magamhoz ölelve őt. Hozzám bújik. - Milyen kis bújós lettél hirtelen.
- Csak örülök, hogy nincs semmi bajod – motyogja édesen.
Megreggelizünk, közben pedig beszámolok neki a legújabb ügyemről. Ira megijed, de megnyugtatom, hogy minden rendben. Persze, hogy felzaklatja a dolog, ez mindenkit felzaklatna. Közben időpontot beszélek meg az orvosommal. Mindenben támogat, még a párterápiában is. Pénteken mehetünk is, de addig még Ahiru-senseijel is beszélnünk kell. Annak a rohadéknak a tárgyalása a jövő hónapban kezdődik, fel kell készülnünk. 
- Húzós hetünk lesz – mondom, miközben a munkába készülődöm. - Ne hagyd el a lakást, míg nem vagyok itthon, nem akarom, hogy az az elmebeteg esetleg rád találjon. Nem akarlak téged is elveszíteni, Ira. Holnap kiveszek egy napot, hogy találkozhassunk Ahiru-senseijel, pénteken meg irány az első párterápiánk. A kapitány nem lesz boldog, de majd megbékél.
- Csak menj nyugodtan dolgozni, én megleszek – mosolyog rám, de van valami a mosolyában, ami aggaszt.
- Megpróbálok emberi időben hazaérni, és bepótoljuk a tegnapit – kacsintok rá, majd egy gyors csókot nyomok az arcára. - Szeretlek, Ira! - suttogom a hajába, ahogy magamhoz ölelem.
Aztán sietek is. Nem akarok elkésni a reggeli eligazításról. De valahogy rossz érzésem van, de nem tudom megmagyarázni, miért. 


Sado-chan2023. 03. 14. 14:50:37#36278
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek


 Hosszú órákig gubbasztok az ajtó előtt kuporogva, bár nem is tudom, kit várok ilyen rendületlenül. Hikaru nem fog megjelenni, ez nem egy bugyuta, romantikus film. Nem jön herceg fehér lovon, nem fog megmenteni... úgy érzem magam, mint akit száműztek egy lakatlan szigetre.

Nagy nehezen erőt veszek magamon és fel vakarom magam a földről, majd elindulok, hogy felfedezzem az új otthonomat. Apró, de egy személynek talán pont elég. Picike konyha, aminek a másik fele nappali, egy fürdő szoba, egy wc, és egy apró háló szoba, vagy inkább kabin alváshoz. Bútorból sincs sok, egy kanapé, egy apró asztal két székkel, egy szem polc, és egy szűkös beépített gardrób. A konyhában minimális felszerelés, a hálóban tatami és futon, precízen összehajtogatva. Lerogyok a kanapéra és a kezembe veszem a távirányítót, de hosszú percekig csak bámulok bele a TV sötét képernyőjébe. Nem akarok Hikarura gondolni, de úgy érzem, minden más gondolat kitörlődött a fejemből. Mit rontottam el? Mit kellett volna másként csinálnom? Ha nem kérdezek, csak engedelmesen elfogadom a helyzetet, vajon akkor még most is vele lehetnék? Meddig bírtam volna?
Végül csak eldőlök a kanapén. Úgy érzem, semmihez sincs most erőm... annyira kimerültem, hogy még a gondolkodás is fáj...

Arra ébredek, hogy valaki kelteget.
- Hikaru!- pattannak ki a szemeim, de mikor kitisztul a látásom realizálom, hogy nem ő az. Körbe nézek. Nem álmodtam, ez nem Hikaru lakása...
- Sajnálom, de csak én vagyok- sóhajtja a tiszt együttérzőn.- ételt hoztam, de ahogy látom, még az előző sem fogyott el- a konyha felé indul, hogy bepakoljon a hűtőbe és a szekrényekbe
- Sajnálom... úgy tűnik, hogy végig aludtam az elmúlt két napot- próbálom össze szedni magam
- Semmi gond. Mindenkinek szüksége van időnként egy kiadós alvásra.- pakolászik még egy kicsit, majd vissza tér hozzám és leül a kanapé másik végére, de mivel az nem túl nagy, így is csak 20-30 centi van köztünk. Próbálok minél kisebbre össze húzódni. Észre veszi, de nem teszi szóvá.
- Hikaru...jól van?- kérdem magam elé meredve. Kollégák, talán tud róla híreket
- Nem mondanám. Őt is megviselte a dolog... épp annyira maga alatt van, mint te
- Érdekes, azok után, hogy kidobott...- erre nem mond semmit. Nyilván nem akar állást foglalni. Nem is várom el tőle. Még pár percig üldögél, de mivel több szó nem esik köztünk, végül felkel
- Ha kellenék, a számomat kiragasztottam a hűtőre
- Köszönöm...- csak fél füllel hallom, ahogy csendben távozik. Kivánszorgok a mosdóba, hogy kicsit megmossam az arcom. Pocsékul festek. Igaz, úgy is érzem magam. A konyhába érbe kinyitom a hűtőt, hogy szemügyre vegyem a készletet. Előre csomagolt kész ételek, egy kosárban pár friss zöldség, egy kis doboz tojás, egy doboz rizstej. A szekrényben pár instant leves, teák és instant kávé, némi cukor és két zacskó rizs. Egy ideig elleszek ennyi étellel. Kiveszem az egyik doboz kész kaját és bedobom a mikróba. Gőzölgő dobozzal a kezemben ülök vissza a kanapéra, majd bekapcsolom a TV-t, hogy legyen valami zaj. Mindegy mi szól, de ez a csend az őrületbe fog kergetni. Az ebédnek egész jó illata van, és az íze is jó, mégis úgy érzem, mint aki papírt eszik. Semmi étvágyam nincs, de tudom, hogy ennem kell...

Lassan kezdem megszokni a helyet, és hogy időm java részét egyedül töltöm. A tiszttel is sikerült egész jól össze barátkoznom. Mindig eltölt itt egy kis időt, mikor jön, csak hogy ne legyek olyan magányos. Ilyenkor vagy kártyázunk, vagy ha van valami híre, azt osztja meg velem.
Épp egy dokumentum filmet nézek, mikor nyílik az ajtó. Felkapom a fejem. Mindig négyszer kopog, mielőtt bejön. Arra sincs időm, hogy találgassak, mielőtt reagálhatnék Hikaru meggyötört arcával találom szembe magam
- Hikaru-san… te meg… mit keresel itt? - kérdem meglepetten. Nem hittem volna, hogy valaha látni fogom még őt...

- Mondtam, hogy meglátogatlak, nem? - kérdi fásult, fáradt hangon. Való igaz, hogy tett egy ilyen kijelentést... de akkor és ott nem igazán lehetett ezt komolyan venni. Illendőségből mond ilyet az ember, nem azért, mert így akarja - Hogy vagy?
- Megvagyok – vonok vállat. Mégis mit vár, mit mondjak? Összetörte a szívem, és elküldött. Az elmúlt egy hónapban felém sem nézett, még üzenetet sem küldött a kollégáján keresztül...
- Te hogy vagy? -
- Pont mint te – válaszolja, én pedig csak bólintok. - Beszélnünk kell.
- Mégis miről? - kérdem gyanakodva. Innen is el akar zavarni? Vagy netán van új párja, és a „jó hírt” akarja velem megosztani? Helyet foglal mellettem a kanapén. Nem reagálok rá - Te dobtál ki engem, nem értem, miről kéne még beszélnünk.
- Pont erről kell beszélnünk, még ha tudom, hogy látni sem akarod a képem... Rólad, rólam, rólunk. Kettőnkről, és arról, mi legyen ezek után. Egyébként… nem dobtalak ki.
- De nem is állítottál meg – szögezem le az igazságot. Azt mondta, jobb lenne külön. Én vissza kérdeztem, de nem mondott mást ekkor sem. Nem tudom, hogy szokás, de nekem ez felért azzal, hogy nem kellek már neki.
- Rád bíztam a döntést, mert a te életedről van szó – komoly tekintettel néz rám. Persze, fogd rám az egészet... - A te biztonságodról, arról, hogy ne bánthassalak. De sosem mondtam el, hogy miért, igaz? - a fejem rázom
- Hozok valamit inni – pattanok fel. - Üdítő jó lesz? Van még egy kis rágcsálnivaló is.

Nem várom meg, hogy válaszoljon, a következő pillanatban már a konyhában vagyok. Nem tudom, hallani akarom e a válaszát. Tudom, hogy szörnyű múltja van, épp mint nekem...
végül rá szánom magam, hogy vissza menjek hozzá. Üdítőt és rágcsálni valót viszek, majd vissza ülök a helyemre

- Arról meséltem, hogy halt meg Tomohiro, igaz? - csak bólintok - De az az igazság, hogy nem emlékszem minden részletre. Olyan… mintha… néhány dolog kimaradt volna.
- Hogy érted? - nézek rá értetlenül - Azt hittem, valaki megölte és a képeket elküldte neked.
- Így is volt, de… hogy is mondjam… Nem emlékszem mindenre, ami aznap történt. Akkoriban együtt éltünk egy lakásban, és úgy volt, hogy Tomohiro kicsit később jön haza. Én azonban hiába vártam rá, nem jött. A telefonját sem vette fel, így úgy döntöttem, hogy elé megyek. Az még megvan, hogy elindulok, de… minden más kiesett. A következő, amire emlékszem, hogy egy borítékot szorongatok és a képeket nézem. Állítólag előzőleg már beszéltem a rendőrökkel, de… nem emlékszem rá. Mint kiderült, két, vagy három nap is kiesett. Fogalmam sincs, hogy mi történt.

Ő nem, de én talán tudom a választ a kérdésekre. A másik Hikaru...nem, nem nevezhetem őt Hikarunak... azt sem tudom, mi a neve...
Közelebb ülök, és megfogom a karját. Nem tudom, mit mondjak

- Kiesett két nap, amiről semmit sem tudsz? - kérdezek rá
- Igen. És tudod, ez eszembe juttatja, hogy amikor elraboltak, nem tudom, hogy halt meg az a férfi sem. Mi van ha… ha én tettem? És mi van ha… - a szemembe néz. Rettegést látok az övében - Mi van ha… ha én öltem meg… Tomohirót is? És egyszer talán… téged is… téged is… bántani foglak… Azt… nem bírnám… elviselni... - a kezébe temeti az arcát. A teste rázkódni kezd a sírástól. Megölelem, ő pedig hozzám bújik. Beszélnem kell vele... de hogy érjem el?
- Én… egy szörnyeteg… vagyok… - szipogja halkan
- Nem vagy az, és köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem... De ez nem a te hibád, Hikaru-san, viszont most már értem, miért akartál távol lenni tőlem. Engem akarsz megvédeni, de én…
- Veled akarok lenni, Ira – megragadja a vállaim és egyenesen a szemeimbe mered- Szeretlek, mindennél jobban szeretlek.
- De én sosem leszek olyan, mint Tomohiro. Én csak egy… pótlék vagyok – hajtom le a fejem.
- Te komolyan ezt hiszed?! Sosem voltál pótlék, és sosem akartam, hogy olyan legyél, mint ő. Tomohiro a múltam része, ez sosem fog változni. Ő egy fontos ember volt az életemben, de ő már meghalt. Nem jön vissza, de te itt vagy. És azért szeretlek, mert te te vagy. Olyannak szeretlek, amilyen vagy, nem olyannak, amilyen lenni akarsz.

Fogalmam sincs, mit mondjak, de nem is igazán hagy szóhoz jutni. Magához húz és megcsókol, hosszan, szenvedélyesen. Hosszú percek után enged csak el

- Tényleg szeretsz engem? - kérdem bizonytalanul. - Még ha ügyetlen vagyok is, meg nem tudok sok mindent a külvilágról? És akkor is, ha főzni sem tudok?
- Pont ilyennek szeretlek – az arcomat kezdi simogatni - Gyere haza, Ira, ha szeretnél. Nélküled üres a lakás. És ha szeretnéd, elmegyünk egy párterápiára is, meg alávetem magam egy újabb hipnózisnak. Ha ott vagy, talán sikerül is.
Nem tudom, jó ötlet-e, de rábólintok. Mellette akarok lenni, de félek, hogy ezzel csak ártok mindkettőnknek...szorosan ölel magához, én pedig boldogan ölelem át
- Szeretlek, te kis butus... És soha többé nem engedlek el magam mellől.
- Menjünk...de... szerintem előbb szólj a kollégának, vagy valakinek, hogy ne keressenek itt
- jó ötlet. Nem kell még egy lebaszás a főnöktől

Hamarosan már otthon pakoljuk ki a holmijaimat. Nem sokkal nagyobb ez a lakás, mint ahol voltam, mégis százszor jobb. Főleg, mert itt van Hikaru is!
- Mit kérsz ebédre? Hamarosan vissza kell mennem, de ennyi talán még bele fér- mosolyog rám a konyhából
- Bármi jó lesz- mosolyodok el, de a gondolataim másutt járnak. Mit kell vajon tennem, hogy elő jöjjön a másik énje?

Az ebéd sült rizs, némi zöldség és hús. Megebédelünk, majd miután elpakoltunk, már indul is vissza.
- Hamarosan jövök- magához húz egy búcsúcsókért, majd becsukja maga mögött az ajtót. Vissza megyek a nappaliba és lerogyok a kanapára. Bár újra együtt vagyunk, nem lettem nyugodtabb. A másik énje olyan ijesztő... Kowai- sannak fogom hívni. Akkor jön elő, ha Hikaru nagyon felzaklatja magát... múltkor elég volt egy csók hozzá, de most jóval több kell... talán... még a gondolatába is bele vörösödök, de meg kell próbálnom. A fürdőbe megyek, hogy kicsit rendbe hozzam magam. Hajat mosok, kicsinosítom magam a kedvéért, majd egy alsót veszek magamra és egyet az ő ingei közül. Ez remélem tetszeni fog neki...

Késő estig várok, mire haza jön végre. Hulla fáradtan esik be, talán észre sem veszi, hogy hozzá beszélek. Csak integet, ledobja a kabátját, majd a hálószoba felé veszi az irányt
- Adj 10 percet, kérlek...- nyöszörgi, majd eltűnik a szoba sötétjében. Én csak pislogok. Sosem láttam még ilyen kimerültnek őt. Várok 10, majd 20 percet, de semmi zaj nem szűrődik ki a szobából. Már fél óra is eltelt, de semmi. Talán elaludt...
Bemerészkedek a szobába. Ruhában, mindenestül fekszik az ágyon, mint akit agyon ütöttek. Leveszem a cipőjét, majd a nyakkendőt. Az övénél megtorpanok
- Hikaru... hallasz? Hikaru...- próbálom ébresztgetni, de meg sem rezdül. Ő alszik, de talán a másik énje...
Hangtalanul mászok fel mellé, majd a lábamat átvetve a csípője felett fölé hajolok
- Hikaru...Kowai-san...-ahogy felegyenesedek lassan kinyílnak a szemei, majd elégedett mosolyra nyílnak az ajkai
- Kitalálhattál volna ennél jobb nevet is- végig mér rajtam. Ez ő...- úgy sejtem ezt nem nekem szántad- érzem, ahogy végig simít a combomon, majd a fenekembe markol. Felnyögök, de nem mozdulok. Ő sem folytatja
- Szükségem van rád... nagyon úgy tűnik, hogy csak te tudsz nekünk segíteni
- Ezek szerint mégis nekem szántad. Milyen figyelmes! -lassan feljebb csúszik a keze. Becsúsztatja az ing alá, majd a hátamon simít végig. Melegség önt el, elvégre ez mégis csak Hikaru, még ha nem is egészen ő az. De nem hagyhatom, hogy elterelje a gondolataimat.
- Nem leckéket kérek tőled...- próbálok határozottnak tűnni, de mindketten tudjuk, hogy félek tőle. Erősebb és nagyobb mint én, furcsa módon, mintha Hikarunál is erősebb lenne. Felül, karjait átkarolja a derekam körül, teste szorosan simul az enyémhez. Érzem az illatát, azabad kezével újra a combomat simogatja
- Akkor mi másért ébresztettél fel?- kérdi, miközben ajkaival a nyakamon simít végig. Jó érzés, nem lehet...
- Mi történt Hikaru testvérével, és Tomohiro-sannal?- nyögöm ki a kérdést- hirtelen elenged
- Mért akarod tudni? Mit mondott neked az a szerencsétlen?!- a hangja egy pillanat alatt elkomorodik. A nyakamnál fogva lök le magától, majd az ágyhoz nyom. Nem durvul, nem szorítja meg a nyakam, mégis halálra rémít
- Az..az egyik meghalt... a másik eltűnt... attól fél, hogy ő...Te voltál...
- És te mit hiszel?
- Hogy tudod a választ a kérdésre. Nem gondolom, hogy megölted őket... te... Hikarut véded...nem...nem hiszem, hogy... veszélyt jelentettek rá... vagy tévedek?- erre már elenged és az ágy szélére csúszva felül. Ezek szerint igazam volt... különben megölt volna.
- Egy feltétellel mondom el, hogy mi történt...
- Ígérem, nem szólok neki erről- össze szedem magam és mellé csúszok
- Előbb utóbb úgyis megtudja...- rám néz, egyenesen a szemembe- ha össze omlik, és őrjöngeni kezd, ne hagyd, hogy megint megpróbáljon végezni magával...
-Végezni?- mármint öngyilkosság? Hikaru ennél erősebb...
- Igen. Gondolom ezekről sem büszkélkedett még- a fejem rázom. Sok mindenről nem beszélt nekem...nem is lep már meg dolog...


Andro2022. 12. 22. 19:42:12#36250
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira drágámnak)


- Te mit szeretnél? - kérdi, és hallom, hogy remeg a hangja. Én sem vagyok túlzottan boldogan, de meg kell őt védenem. Nemcsak az ő érdekében, de a sajátomban is. - Tényleg el akarsz küldeni?
- Én csak jót akarok neked – sóhajtok fel, hiszen már párszor körbejártuk a témát. - Sosem bocsátanám meg magamnak, ha...
- Jó. Legyen így, ha ezt akarod… - vág a szavamba. Mintha el akarnám küldeni, mintha nem számítana, mit gondol. Tehát le akar lépni. Elvégre, nem ő az első, aki nem kér belőlem. Megtanulhatnám már, hogy nekem sosem lehet senkim hosszútávon. 
Bólintok, majd elindulok, ő pedig követ. Hazaérve telefonálok, próbálok leszervezni egy védett házat, és szerencsém is van. Eközben Ira összeszedi a cuccait, majd a kanapén kuporog engem nézve. Beszélnem kéne vele, de nem lenne jó ötlet. Bármit mondanék, hamisan csengene. Nem akarom elengedni, de ha ő így döntött, én pedig nem akarok beleszólni. Nélküle üres lesz  a lakás, de hozzászoktam már. Ideig-óráig mindig van valaki, aki melegíti az ágyamat. Ő is lelép, ahogy a többiek. De Ira legalább nem ígérgeti, hogy felhív, vagy majd meglátogat. Talán én hibáztam, talán ő, talán mindketten.
- Egy kollégám jön érted, másfél óra és itt lesz… - közlöm egyszerűen, mire csak bólint. Az arcára van írva, hogy úgy érzi, kidobom. - Az egyik védett házban szállásolnak el ideiglenesen... majd... meglátogatlak, ha... ha szeretnéd… - teszem hozzá bizonytalanul. De lenne értelme? Mi van, ha örül, hogy végre megszabadul egy ilyen alaktól, mint én?
- Ahogy szeretnéd… - motyogja halkan.

Mikor megérkezik az egyik tisztünk, Ira szó nélkül vele megy. Nem kísérem le őket, az csak újabb fájdalmas perceket okozna. Inkább csak az ablakból lesem, ahogy a szerelmem beszáll egy autóba és elhajtanak vele. Titokban reménykedem benne, hogy felnéz, hogy visszafordul, talán vissza is rohan, de nem teszi. Hiú ábránd, Hikaru, hozzá kéne szoknod a magányhoz. Behúzom a függönyt, majd szétnézek a nappaliban. Még mindenhol ott van Ira illata, érzem, ami még magányosabbá tesz. De érte teszem, legalábbis ezt próbálom bemesélni magamnak. De még én is tudom, hogy inkább magamat próbálom védeni egy újabb csalódástól. Lecsúszok az ablak alá, a lábaimat felhúzom és ráhajtom a fejem. Egész testemben remegek, ahogy sírni kezdek. Mert félek, rettegek, hogy örökre elveszítem Irát. 


~*~

Lassan egy hónap telik el Ira távozása óta. Rengeteget gondolok rá, miközben szorgalmasan látogatom a pszichológusomat. A sensei kihúz belőlem mindent, és szerinte nem kéne mindenért magamat hibáztatnom. De gyötrődöm. Meglátogatom Ira volt osztályfőnökét is, aki van olyan „kedves”, hogy közli, nemigen emlékszik Irára. Szerinte Ira meglehetősen jelentéktelen diák volt, aki mintha ott sem lett volna, így nem nagyon rázta meg az eltűnése. Kevés kell hozzá, hogy ne üssem meg, de azzal nemcsak magamnak ártanék, hanem Irának is. Hogy lehet valaki ekkora tetű, nem is értem. És még tanárnak nevezi magát, mi több, osztályfőnöknek! Megáll az ész! Mindenhol Irát látom, a boltban, az utcán, a metrón, a kirakatok üvegében tükröződve. Meg fogok őrülni, de a pszichológusom szerint ezt a bűntudat műveli velem. Őszintének kellett volna vele lennem, tudom, de rettentően félek. Félek, mi lett volna, ha tudja, mit gondolok, mit érzek valójában. 

Akiyoshi-san új üggyel bíz meg, amelynek áldozatai mind fiatal fiúk. A tettes általában este dolgozik, akkor rabolja el áldozatait az utcáról, akik néhány nappal később, megcsonkított holttestekként kerülnek elő a város különböző pontjain. Az áldozatokban nincs semmi közös, sem a nevüket, sem a korukat, sem a lakhelyüket, vagy a hobbijukat tekintve. Annyi a közös, hogy mind tizenhat-huszonkét év közöttiek, de sosem ismerték egymást. Kemény ügy, meg kell mondjam, és eddig sajnos nem akadtunk nyomra, pedig nemcsak engem, de a fél ügyosztályt ráállították erre az ügyre. Minél előbb el akarom kapni a rohadékot, miközben felsejlik bennem, hogy Ira is ilyen korú, mint az áldozatok. Van köztük magas, alacsony, vékony, kövér, barna hajú, fekete hajú, sötétebb és világosabb bőrszínű is. 
- Feladom! - sóhajtok fel egy újabb, eredménytelen nyomozással töltött nap végén. A hatodik áldozatot találták meg, már beszéltem a szülőkkel, a tanárokkal. Az áldozat egy tizennyolc éves diák, aki az előkészítő iskolából tartott hazafelé, amikor elrabolták. - Semmi nyom.
- Még mindig? - kérdi Kazu, aki szokás szerint átsétál hozzám a kábszeresektől. - Agyafúrt a fickó. De akár nő is lehet.
- És talán nem is egyetlen emberről van szó – dőlök hátra a széken. Kazu kíváncsian néz rám. - Mi van?
- Még mindig nem akarod látni? - kérdi egyértelműen Irára célozva. Ő az egyetlen, aki tud arról, hogy Ira egy védett házban van. Meg persze a főnököm és az a kolléga, aki rendszeresen tartja vele a kapcsolatot. A fejem rázom. - Mi a kibaszott szent szar van veled, Hika?! - hördül fel a barátom, mire kis híján leesek a székről. Kazu ritkán káromkodik, így ez most meglepett. - Szereted, ő is szeret, és ha nem látogatod meg és nem tisztázzátok a dolgokat, a végén azt fogja hinni, hogy tényleg kidobtad.
- Félek – vallom be halkan. - Rettegek attól, hogy ha mondok valamit, csak… rontok a helyzeten. Mint az előzőeknél.
- Nos, Ira-chan nem az előző pasijaid közül való, és technikailag még együtt vagytok – közli Kazu. - Szóval most emeld fel a csinos kis hátsódat és húzzál a pasidhoz, vagy fejbe csaplak!
- Kazu… - kezdeném, de letorkol.
- Szeretitek egymást, szóval vagy kibékültök, vagy nem állok jót magamért! - rángat fel a székről, majd ki az ajtón. A többiek döbbenten néznek minket. - Ha kell, menjetek el párterápiára, de ha még egy napig a búval baszott képedet kell bámulnom, megjárod! Ezt megmondhatod neki is! A végén a sírba visztek, komolyan, pedig még fiatal vagyok a halálhoz. Életem szerelmét sem találtam meg, szóval jobban teszitek, ha igyekeztek és megdumáljátok, hogy mi a retkes bajotok is van valójában!
Kazu kíméletlenül kicibál az épületből, majd betaszít a kocsijába és hozzám vágja a kulcsot. 
- Addig vissza ne gyere, míg nem beszéltétek meg a dolgaitokat! - közli mérgesen, majd visszatrappol az épületbe.
Megütközve nézek utána, de tudom, hogy igaza van. Én basztam el a mindent, az én dolgom, hogy helyre is rakjam őket. Nagyot sóhajtok, majd beindítom a kocsit, és bár gyomorideggel, de elindulok, hogy találkozzam Irával. Lesz, ami lesz.

A szívem a torkomban dobog, ahogy ott állok a ház előtt. Percek telnek el, nem tudom, vajon Ira lát-e engem, vajon akar-e látni engem, vajon tudunk-e beszélni. Egy hónap telt el, én pedig beletemettem magam a munkába. Kazunak igaza van, meg fogok bolondulni és tényleg beszélnünk kell egymással. Végül összeszedem magam, és benyitok. Az ajtó zárva van, de van nálam kulcs. Amikor elmondtam Akiyoshi-sannak, hogy mi a helyzet, adott egy pótkulcsot a házhoz azzal a kikötéssel, hogy csak végső esetben használom. A védett házak pont attól védettek, hogy nem járkál ott ki-be állandóan valaki. Belépek az előtérbe, majd a cipőmet papucsra cserélve a nappali felé indulok. Ira ott van, a kanapén ülve tévét néz és mikor felnéz, meglepetten elkerekednek a szemei.
- Hikaru-san… te meg… mit keresel itt? - kérdi, és meg is értem, hogy megleptem.
- Mondtam, hogy meglátogatlak, nem? - Próbálom könnyedre fogni a hangomat, de még én is hallom, hogy fáradt és fásult. Ő is tudja, de nem teszi szóvá. Mindketten nyúzottak vagyunk. - Hogy vagy?
- Megvagyok – von vállat, de az arca mást mond.
Őt is megviselték az elmúlt hetek, és nem ezt érdemelte. Nem így, nem tőlem azok után, hogy ő tényleg mindent elmondott nekem. Ideje nyílt lapokkal játszani.
- Te hogy vagy? - kérdi.
- Pont mint te – válaszolom, mire csak bólint. Ő is tudja, hogy mindketten hazudunk. - Beszélnünk kell.
- Mégis miről? - kérdi gyanakodva, miközben beljebb lépek és helyet foglalok mellette a kanapén. Nem húzódik el, de nem is jön közelebb. - Te dobtál ki engem, nem értem, miről kéne még beszélnünk.
- Pont erről kell beszélnünk, még ha tudom, hogy látni sem akarod a képem – közlöm szomorúan. - Rólad, rólam, rólunk. Kettőnkről, és arról, mi legyen ezek után. Egyébként… nem dobtalak ki.
- De nem is állítottál meg – szögezi le az igazságot.
- Rád bíztam a döntést, mert a te életedről van szó – nézek rá komolyan, mire bosszúsan sóhajt. - A te biztonságodról, arról, hogy ne bánthassalak. De sosem mondtam el, hogy miért, igaz? - A fejét rázza, és úgy tűnik, kíváncsi.
- Hozok valamit inni – pattan fel. - Üdítő jó lesz? Van még egy kis rágcsálnivaló is.
Választ sem várva siet ki a szobából, hogy pár perccel később egy tálcával térjen vissza. A tálcán két pohár üdítő és egy tálban valami sós rágcsa van. Felém nyújtja az egyik poharat, én pedig hálás tekintettel veszem el. Belekortyolok, miközben Ira  mellettem ülve feszülten figyel. Mikor leteszem a poharat, felé fordulok, és úgy döntök, jobb, ha előbb túlesek rajta. Ha ezek után rettegni fog tőlem, nem tudok mit csinálni. Én is félek magamtól.
- Arról meséltem, hogy halt meg Tomohiro, igaz? - kérdem, mire bólint, de úgy tűnik, ez a téma érzékenyen érinti. - De az az igazság, hogy nem emlékszem minden részletre. Olyan… mintha… néhány dolog kimaradt volna.
- Hogy érted? - néz rám meglepetten Ira. - Azt hittem, valaki megölte és a képeket elküldte neked.
- Így is volt, de… hogy is mondjam… Nem emlékszem mindenre, ami aznap történt – magyarázom. - Akkoriban együtt éltünk egy lakásban, és úgy volt, hogy Tomohiro kicsit később jön haza. Én azonban hiába vártam rá, nem jött. A telefonját sem vette fel, így úgy döntöttem, hogy elé megyek. Az még megvan, hogy elindulok, de… minden más kiesett. A következő, amire emlékszem, hogy egy borítékot szorongatok és a képeket nézem. Állítólag előzőleg már beszéltem a rendőrökkel, de… nem emlékszem rá. Mint kiderült, két, vagy három nap is kiesett. Fogalmam sincs, hogy mi történt.
Ira döbbenten néz rám, majd kissé közelebb ül és óvatosan megfogja a karomat. Jólesik az érintése, de nem bírom viszonozni. De ő ezt nem is várja. 
- Kiesett két nap, amiről semmit sem tudsz? - suttogja döbbenten, és mintha eszébe jutott volna valami, de nem mondja ki.
- Igen – bólintok. - És tudod, ez eszembe juttatja, hogy amikor elraboltak, nem tudom, hogy halt meg az a férfi sem. Mi van ha… ha én tettem? És mi van ha… - nézek rettegve Ira szemébe. - Mi van ha… ha én öltem meg… Tomohirót is? És egyszer talán… téged is… téged is… bántani foglak… Azt… nem bírnám… elviselni... - A kezembe temetem az arcom és sírni kezdek.
Érzem, hogy Ira megölel, én pedig hozzá bújok. Szánalmasan festhetek, de nem érdekel. Nyugtatni kezd, mintha most értené meg, hogy miért akartam, hogy itt legyen. Nem lehetek mellette, mert ha tényleg én öltem meg azokat az embereket, nincs rá biztosíték, hogy Irával nem tenném ugyanezt. Pedig sem ő, sem Tomohiro sosem tettek ellenem semmit. 
- Én… egy szörnyeteg… vagyok… - szipogom halkan, ahogy jó pár perc elteltével kezdek lenyugodni.
- Nem vagy az, és köszönöm, hogy elmondtad ezeket nekem  - mondja Ira. - De ez nem a te hibád, Hikaru-san, viszont most már értem, miért akartál távol lenni tőlem. Engem akarsz megvédeni, de én…
- Veled akarok lenni, Ira – ragadom meg a két vállát, és komolyan a szemébe nézek. - Szeretlek, mindennél jobban szeretlek.
- De én sosem leszek olyan, mint Tomohiro. Én csak egy… pótlék vagyok – hajtja le a fejét.
- Te komolyan ezt hiszed?! - akad el a szavam. - Sosem voltál pótlék, és sosem akartam, hogy olyan legyél, mint ő. Tomohiro a múltam része, ez sosem fog változni. Ő egy fontos ember volt az életemben, de ő már meghalt. Nem jön vissza, de te itt vagy. És azért szeretlek, mert te te vagy. Olyannak szeretlek, amilyen vagy, nem olyannak, amilyen lenni akarsz.
Ira döbbenten mered rám, de nem akarok várni. Megcsókolom, hogy érezze, szeretem őt, hogy szükségem van rá, ahogy neki is rám. Visszacsókol, hozzám bújik, átölel, én pedig elveszek az érzésben. Csak percekkel később válunk szét, én pedig belenézek azokba a gyönyörű szemeibe.
- Tényleg szeretsz engem? - kérdi remegő hangon. - Még ha ügyetlen vagyok is, meg nem tudok sok mindent a külvilágról? És akkor is, ha főzni sem tudok.
- Pont ilyennek szeretlek – simítok végig az arcán. - Gyere haza, Ira, ha szeretnél. Nélküled üres a lakás. És ha szeretnéd, elmegyünk egy párterápiára is, meg alávetem magam egy újabb hipnózisnak. Ha ott vagy, talán sikerül is.
A tekintete bizonytalan, de végül bólint. Azonban úgy érzem, valamit eltitkol előlem. Én sem vallom be neki, hogy félek, hiszen ha a dolgok rosszul sülnek el. De nem, most csak boldog akarok lenni Irával, ha már kaptam tőle egy második esélyt. Magamhoz ölelem, ő pedig boldogan bújik a karjaimba, ennél több pedig nem is kell.
- Szeretlek, te kis butus – suttogom halkan, miközben gyengéd csókot nyomok a buksijára. - És soha többé nem engedlek el magam mellől. 


Sado-chan2022. 12. 12. 14:56:24#36247
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Hikarunak


- Ne erőltesd a mosolyt, ha nem megy – fogja a markába az arcom - Kemény nap áll mögöttünk, nem kell tettetned magad. Természetes, hogy megviselt ez az egész hercehurca, de nagyon jól bírtad. Büszke vagyok rád, kincsem

- Téged is… megviselt? - kérdem óvatosan. Talán hasonlóképp megviselte őt is, mikor ezt átélte- Amikor… szóval… gondolom te is visszamentél a sulidba és…

- Sosem mentem vissza – mondja, és elenged. - A szüleim egyszerűen egy bentlakásos intézetbe dugtak, miután elvileg rájuk támadtam. Ők legalábbis ezt állították, de én nem emlékszem ilyesmire – nyilván a másik énje volt... és nyilván okkal jött elő. Mit művelhettek vele, ami miatt elő kellett bújnia?- Látod, most még meg is ijesztettelek. Ne is beszéljünk most ilyen dolgokról, csak mindkettőnket felzaklat. Inkább kimegyek főzni.

Mielőtt válaszolhatnék ott hagy. Mint aki látni sem akar... nem akarok egyedül maradni, de nem tudom, jó ötlet lenne e utána mennem...
jobb híján a kanapén kuporgok, fejemet a térdeimre hajtom, és csak meredek magam elé, míg fél füllel a konyhából átszűrődő neszeket figyelem. A neszezést hamarosan felváltják az illatok. Finom illatok... egy ideig csak a kanapéról szaglászok, majd végül rászánom magam és kimerészkedek a konyhába

- Csak nem éhes vagy? - fordul felém mosolyogva. Épp olyan hamis mosollyal, mint amit én szoktam magamra erőltetni. Hamis mosoly, amit nem egész fél órája tett nekem szóvá... - Mi a baj?

- Semmi csak… - nem, inkább nem megyek bele. - Megterítek.- indulok az edényeket rejtő polcok felé

- Rendben... Jó lesz a csirkesaláta? Nem is kérdeztem, mit ennél.

- Bármit főzöl is, biztos finom... Tomohiro-sama jó tanár volt.- megdermed, de nem mond semmit. Nem gondoltam volna, hogy egy dicséretre így reagál

- Az volt – válaszolja csendesen. Hát persze. Tomohiro a minden, még ennyi év után is... én sosem leszek számára olyan fontos, de még a közelébe sem érhetek... csak egy pótlék vagyok a szemében, akit bármikor elzavarhat, ha ráun...
Csendben fogyasztjuk el az ételt. Bár jó ízű, de én mégis úgy érzem, mintha homokot ennék...olyan fojtó a légkör. Az esti tisztálkodást is hamar letudjuk, majd újra csak a kanapén kötünk ki. Mindig ugyanaz a menet...gondolatban messze járok, és mikor néha rá pillantok észre veszem, hogy őt sem köti le túlzottam a film. Egy szót sem szól, így hát én töröm meg a csendet
- Mikor akartad elmondani? - kérdem, de a hangomban nincs harag.

- Később. Valamikor... Akkor, amikor ennek az egésznek már vége. Nem akartalak a saját nyavalyáimmal is terhelni, van elég gondod így is.

- Ez akkor sem fair! - fordulok felé - Olyan, mintha nem bíznál bennem, mintha egy oktalan gyerek lennék, aki nem ért meg semmit. Pedig igenis értem, és tudni akarom! A párod vagyok, és elég szemétség, hogy te mindent tudsz rólam, én meg rólad semmit! Mondd el, hogy megértsem! Jogom van tudni!-fakadok ki. Mindig ezt csinálja. Bármiről is legyen szó, eddig mindig ezt csinálta. Én nyitott könyv vagyok a számára, ő viszont... úgy bánik velem, mint aki annyit sem ér, hogy őszinte legyen hozzá...

    - Tudni akarod?! - mordul rám, mint aki támadni készül- Hát jó, akkor elmondom. A szüleink gyűlöltek minket, sosem törődtek velünk, a bátyám nevelt fel. Aztán mikor elraboltak, és végül előkerültem, ő volt az egyetlen, aki segíteni akart, de mivel csak tizenöt éves volt, mindenhez a szüleink hozzájárulása kellett volna. Ők persze nem járultak hozzá a pszichológiai kezelésekhez, mert féltek, hogy majd azt mondják rám, hogy elmebeteg vagyok. Ártott volna a család hírének. Később, miután alig kerültem ki a kórházból, a bátyám eltűnt, a szüleim pedig semmit sem tettek, hogy megkeressék! Semmit, érted?! Én meg nemsokára egy bentlakásos iskolában találtam magam, ahonnan nyáron sem jöhettem haza! Most már mindent tudsz, és remélem, elégedett vagy!

    Mielőtt válaszolnék felpattan és faképnél hagy. Ismét... mostantól mindig ezt fogja csinálni? Nem mond el semmit, ha pedig netán kérdezni merek tőle rám üvölt és aztán otthagy? Egyre kevésbé érzem azt, hogy tényleg helyem lenne az életében... vagy bárkiében... úgy érzem, nincs helyem ebben a világban... talán jobb lenne csendben odébb állnom...nem. Nem hagyhatom magára Hikarut! jobb lett volna, ha sosem talál rám, de megmentette az életemet. Kétszer is... tartozom neki...
    Felöltözök és magamhoz veszem a kabátját, majd elindulok. Valószínűleg a park felé mehetett, így ott kezdem a keresést. Nem csalt a megérzésem. Az egyik padon üldögél, fel sem néz, csak mikor megállok, tőle tisztes távolságra

- Jól… jól vagy?

- Faszán – sóhajt fel, de nem győznek meg a szavai - Jobban nem is lehetnék.

- Hazudsz – a vállára terítem a kabátját. Úgy tűnik, másra nem számíthatok a hazugságon kívül

- Igen – bólint. - A hazugság már jól megy.

Erre nem mondok először semmit csak helyet foglalok, a padon kissé messzebb tőle. Ha nem akartam volna mindenképp tudni, most nem lennénk itt. Ha elfogadtam volna, hogy én nem érek annyit, hogy őszinte legyen velem... az ő szemében is csak egy senki vagyok...

- Sajnálom. Nem kellett volna faggatnom téged. Legalábbis… nem így…

- Semmi baj... Nekem sem kellett volna kiborulnom. A mai nap mindkettőnket megviselt, és… csak rosszul reagáltam, ennyi.

- Nem kellett volna őt sem szóba hoznom. Tudom, mennyire szeretted- nem... ez rossz szóhasználat... még mindig... és Tomohiro mellett nekem már nem jut hely... mért is hittem, hogy képes lesz engem is szeretni...ostoba voltam...

- Hagyjuk... Tomohiro a múltam része, ez sosem fog változni. De te vagy a jelenem. Ha még… akarod…- szemem sarkából látom, hogy engem néz, azt várja, mit felelek... még én sem tudom, mit mondhatnék neki. Neki Tomohiro kell, nem én... sosem én kellettem neki...- Egyébként megkaptam az osztályfőnököd címét és telefonszámát. Holnap felhívom, és megbeszélek vele egy találkozót, hátha tud még valami plusz információval szolgálni – meglep a hirtelen témaváltása, de inkább nem mondok semmit- Nem muszáj jönnöd, elvégre fájdalmas emlékeket kavarhat fel a találkozás. Neked kell döntened, Ira-kun, én nem dönthetek helyetted.
Nem tudom mit mondhatnék erre. Nem hiszem, hogy hiányoznék a senseinek, nem én voltam a kedvenc diákja... talán már nem is emlékszik rám...

Végül lassan feláll, mire én is felpattanok. Talán nem is érdekli a válaszom... Elindul hazafelé, én pedig utána. A végén még képes lenne itt hagyni.

- Nézd, megértem, ha nem akarsz többé velem élni. Ki tudja, mikor támadok akár rád is. Ha gondolod, beszélek pár ismerősömmel, keresünk neked egy csendes kis lakást. Nem hibáztatnálak érte, ha többé a színemet sem akarnád látni. Ön- és közveszélyes vagyok, nem akarom a biztonságodat kockáztatni...
Földbe gyökereznek a lábaim. Tényleg meg akar szabadulni tőlem?!
- Te mit szeretnél?- kérdem remegő hangon. - tényleg el akarsz küldeni?
- Én csak jót akarok neked- sóhajt fel- sosem bocsátanám meg magamnak, ha...
- Jó. Legyen így, ha ezt akarod...-hajtom le a fejem. Nem próbálok meg ellenkezni, egyértelműen a tudtomra adta, hogy nincs jogom saját véleményhez. Aprót bólint, majd újra elindul, én pedig megsemmisülten lépkedek utána... úgy érzem magam, mint akit épp a kivégzésére visznek
Visszaérve azonnal a holmimat kezdem össze szedni. Egy szót sem szól hozzám, csak telefonálni kezd. El is szöszöl vele pár órát, majd mikor végre leteszi felém fordul. A kanapén kuporgok, kezemben egy szatyorral, benne azzal a pár ruhával, amit tőle kaptam
- Egy kollégám jön érted, másfél óra és itt lesz...- csak bólintok. Ilyen hamar ki akar dobni?- az egyik védett házban szállásolnak el ideiglenesen... majd... meglátogatlak, ha... ha szeretnéd...
- ahogy szeretnéd...- motyogom az orrom alatt. Képtelen vagyok ránézni. Nem érzek már haragot... ez színtiszta fájdalom...

Csigaháton vánszorog az a másfél óra, mire a tiszt ideér. Szó nélkül követem őt, hátra sem nézek. Így is alig bírom őt követni, a könnyeim mögül szinte ki sem látok...ha most Hikaru szemeibe kellene néznem, azt nem élném túl.
Hikaru nem jön velünk... még a kocsiig sem kísér el... ennyire nem akar már látni? A tiszt beültet a kocsiba, majd helyet foglal a kormány mögött
- Ne aggódj, biztonságos helyre fogsz kerülni- pillant hátra a tükrön keresztül. Csak bólintok, nem mondok semmit. Nincs mit mondanom...
Az egy órás út után egy apró házikó előtt állunk meg. Kinyitja előttem az ajtót, én pedig engedelmesen kiszállok majd követem a férfit. Bent komor félhomály fogad, amit a villany gyér fénye sem tesz barátságosabbá. Apró ház, minimális bútorzattal. Maga a ház jó állapotú, de sivár...
- Ez az én telefonszámom- nyújt felém egy darab papírt. -két naponta foglak meglátogatni, hogy élelmet hozzak és megnézzem, minden rendben van e veled...ha bármi probléma merülne fel, hívj nyugodtan
- köszönöm- nyöszörgöm erőtlenül, kezemben szorongatva a cetlit. Nem marad sokáig, hamar magamra maradok. Elejtem a kezemben szorongatott cetlit és ruhás zsákot majd a földre rogyok. Úgy érzem magam, mint akit élve eltemettek...


Andro2022. 08. 24. 18:38:09#36205
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira drágámnak)


- Ahogy szeretnéd… - bólint Ira, majd belépünk az iskola épületébe.
Az igazgató az aulában vár minket. Őszes hajú férfi, talán az ötvenes éveiben járhat. Jóindulatúan elmosolyodik, ahogy meglátja Irát, de a tekintetében aggodalmat és fájdalmat is látok. Nem lehetett könnyű neki sem. Az én igazgatóm jut eszembe, hogy vajon egyáltalán tudta-e, kiről volt szó az elrablásomkor. De nem szólalok meg, csak meghajolok a férfi felé. Most nincs időm a múlton rágódni.
- Igazgató úr… - üdvözli Ira mély meghajlással, mire az igazgató mosolya őszintébbé válik. Úgy tűnik, megkönnyebbült. 
- Tsurugi-san, üdvözöllek újra köztünk. - Hangja megremeg, mintha megkönnyebbülne, hogy egyben és épségben látja Irát. - Nem hittem volna, hogy ennyi év után elő kerülsz még.
- Takano-sensei, - köszörüli a torkát az ügyvédnő - elsősorban azért vagyunk itt, hogy a történtekről kérdezzünk.
- Valóban. Bocsásson meg, kérem. Kérem, kövessenek! - invitál minket az egyik osztályterem felé. Én követem, de Ira és Yamada-sensei lemaradnak.
Belépek a terembe, ami semmiben sem különbözik egy normális tanteremtől. Harminchat asztal harminchat székkel, elöl egy katedra, mögötte tábla. A falakon fényképek, festmények, az egyik ablakban pedig észreveszek egy cserép muskátlit. A táblánál táblatörlő szivacs és néhány kréta. Mintha a saját osztálytermemet látnám. 
- Maga elég fiatal rendőrnek – jegyzi meg Takano-sensei.
- Mások is mondták már – válaszolom, miközben végigsétálok a padok között. - Melyik volt Ira-kun asztala?
- Ha jól emlékszem, akkor a negyedik sor az ablak mellett – mondja az igazgató. - Onnan jól rálátni a focipályára. 
Elmosolyodom, majd odalépnék, de eszembe jut Ira és az ügyvédnő. Még mindig nem jöttek be. Kinézek, és azt látom, hogy beszélgetnek, de amikor meglátnak, egyből elhallgatnak. Van egy megérzésem, de inkább elnyomom magamban. 
- Nem jöttök be? - kérdem, mire Ira úgy surran be mellettem, mint akit üldöznek. 
Felvonom a szemöldököm, de most más dolgom is van. Alaposan kifaggatom az igazgatót, sok mindent megtudok, amiről a jelentésekben nincs szó. Gondosan jegyzetelek, és néha Ira is feltesz egy-egy kérdést. Főleg az osztályáról érdeklődik, ami érthető, hiszen hosszú ideje nem látta őket.
- Mindvégig bíztak benne, hogy egy nap vissza térsz közéjük. - A férfi Ira háta mögé mutat, és én is akkor fedezem fel a kis szentélyt a sarokban.
Egy fénykép Iráról, füzetek, tankönyvek, pár plüss, virágok. Ira feláll, majd közelebb megy, és látom, hogy rázkódnak a vállai. Sír, és odamennék hozzá, hogy megöleljem, de tudom, hogy most nem lenne célszerű. Ezt egyedül kell végigcsinálnia. 
- Az osztályom... szóval... itt vannak még? - fordul az igazgató felé, a tekintete tele van reménnyel, de én is tudom, hogy mi lesz a válasz. 
- Tsurugi-san… hogy is mondjam… évek teltek el azóta, mióta eltűntél… - jön a válasz, Ira pedig lehajtja a fejét. Megértem őt, jobban is, mint bárki hinné.
- Értem...köszönöm… - fordul vissza a szentély felé
Egy fénykép is van ott, egy osztálykép. Magához veszi, úgy ül vissza, de senki sem ellenkezik. Még felteszek pár gyors kérdést arról a napról, amikor Ira eltűnt, de Ira nyaggatni kezd, hogy menjünk haza. Sok volt ez neki, és ő is tudja, hogy már nem tartozik ide. Az az Ira, aki egykor volt, már nem létezik, ahogy én sem az a Hikaru vagyok, aki az elrablásom előtt voltam. Mindketten megváltoztunk, és egyikünk sem térhet vissza soha többé a múltba.


~*~


Yamada-senseiel félúton elbúcsúzunk egymástól. Ő is biztosan elfáradt, így vissza tér abba a hotelszobába, amit kibérelt magának. Mi pedig hazamegyünk. Fáradt vagyok, és szerintem Ira is. Jól fog esni egy kis vacsora, egy forró fürdő és egy kis összebújás valami ócska romantikus film előtt a kanapén.
- Nagyon ügyes voltál ma – ölelem magamhoz, és egy csókot nyomok a buksijára. Ő a karjaim közé fészkeli magát. - Készítek valami finomat, aztán egy forró fürdővel és filmezéssel zárjuk a napot. Mit szólsz?
- Jól hangzik – erőltet mosolyt az arcára, de látszik, hogy ki van ütve.
- Ne erőltesd a mosolyt, ha nem megy – fogom két kezem közé az arcát. - Kemény nap áll mögöttünk, nem kell tettetned magad. Természetes, hogy megviselt ez az egész hercehurca, de nagyon jól bírtad. Büszke vagyok rád, kincsem – nézek a szemébe.
- Téged is… megviselt? - kérdi óvatosan, mint aki nem biztos benne, hogy feltehet nekem egy ilyen kérdést. - Amikor… szóval… gondolom te is visszamentél a sulidba és…
- Sosem mentem vissza – mondja, és elenged. - A szüleim egyszerűen egy bentlakásos intézetbe dugtak, miután elvileg rájuk támadtam. Ők legalábbis ezt állították, de én nem emlékszem ilyesmire – állok fel. Látom, hogy Ira a szája elé kapja a kezét. - Látod, most még meg is ijesztettelek. Ne is beszéljünk most ilyen dolgokról, csak mindkettőnket felzaklat. Inkább kimegyek főzni.


Szinte kimenekülök a konyhába, az egyetlen helyre, ahol önmagam lehetek a fürdőn kívül. Megtámaszkodom a konyhapulton, és szaporán szedem a levegőt. Talán be kéne vennem a gyógyszeremet, de nem érzem magam annyira ingerültnek. Csak fáradt vagyok, és ez a mai nap rengeteg rossz emléket hozott felszínre, amiket már elfojtottam magamban. De túl kell tennem most rajtuk. Irának szüksége van rám. Ha Tomohiro itt lenne, biztos adna tanácsot, nélküle sokszor elég elveszettnek érzem magam. Végül csak sikerül valahogy megnyugodnom, és nekilátnom főzni. Joghurtos csirkemellsalátát készítek, és ha Tomohiro látná, hogy forró víz alatt olvasztom ki a csirkét, bizony lenne hozzám pár keresetlen szava. De most nincs időm megvárni, míg fél nap alatt magától kiolvad. Gyorsan felkockázom, majd olívaolajon némi sóval, borssal és balzsamecettel megpirítom. Hála égnek van itthon egy kis salátamixem, csak némi koktélparadicsomot és uborkát kell darabolnom, hogy összeforgathassam a csirkével. Még egy kis olívaolaj, majd jöhet a natúr joghurt. Nagyjából fél óra alatt kész vagyok, és az illatok Irát is kicsalják a konyhába.
- Csak nem éhes vagy? - fordulok felé mosolyogva, mire gyanakodva néz rám. - Mi a baj?
- Semmi csak… - nem fejezi be a mondatot, én meg nem kérdezek rá. Ha akarja, majd elmondja. - Megterítek.
- Rendben – mondom. - Jó lesz a csirkesaláta? Nem is kérdeztem, mit ennél.
- Bármit főzöl is, biztos finom – közli, miközben tányérokat, poharak és evőeszközöket vesz elő. - Tomohiro-sama jó tanár volt.
A kezemben megáll a kanál, amivel még egyszer átkeverem a salátát. Ira is látja, hogy valami olyat mondott, amit nem kellett volna, de nem rovom fel neki. Megérdemlem, sok mindent nem mondtam el neki, most biztos elég paprikás hangulatban van. Nem kell zseninek lennem, hogy levágjam a szitut. Nem vagyok mérges, de a szavai azért fájnak egy kissé, főleg, mert tudja, milyen érzékeny pontra tapintott.
- Az volt – válaszolom csendesen némi szünet után, miután sikerül összeszednem a gondolataimat.
Ira nem szól egy szól egy szót sem, de a tekintete többet mond minden szónál. Mintha azt hinné, hogy összehasonlítom őket. De Tomo-chan a múlt, Ira a jelen és remélhetőleg a jövő is. Csendben eszünk, egyikünknek sincs kedve beszélgetni. A mai napot mindketten megszenvedtük. Vacsora után gyorsan megfürdöm, majd míg Ira is a fürdőben szöszmötöl, keresek valami filmet. Egy romantikus csacskaságra esik a választásom, a címét nem is nézem, csak belököm a lemezt a lejátszóba. Megvárom, míg Ira előkerül, majd mikor mellém fészkelődik a kanapén, elindítom a filmet. De nem tudok rá koncentrálni, és ahogy látom, ő sem. Feszült csend telepszik közénk, amit végül ő tör meg.
- Mikor akartad elmondani? - kérdi, de a hangjában nincs harag. Mégis tudom, hogy nem túl boldog az egésztől.
- Később. Valamikor – vallom be. - Akkor, amikor ennek az egésznek már vége. Nem akartalak a saját nyavalyáimmal is terhelni, van elég gondod így is.
- Ez akkor sem fair! - néz rám, és összehúzza a szemöldökét. - Olyan, mintha nem bíznál bennem, mintha egy oktalan gyerek lennék, aki nem ért meg semmit. Pedig igenis értem, és tudni akarom! A párod vagyok, és elég szemétség, hogy te mindent tudsz rólam, én meg rólad semmit! Mondd el, hogy megértsem! Jogom van tudni!
- Tudni akarod?! - emelem fel a hangom, miközben érzem, hogy kezd bennem felmenni a pumpa. Látom Ira szemében, hogy megrémült, de szarok rá. - Hát jó, akkor elmondom. A szüleink gyűlöltek minket, sosem törődtek velünk, a bátyám nevelt fel. Aztán mikor elraboltak, és végül előkerültem, ő volt az egyetlen, aki segíteni akart, de mivel csak tizenöt éves volt, mindenhez a szüleink hozzájárulása kellett volna. Ők persze nem járultak hozzá a a pszichológiai kezelésekhez, mert féltek, hogy majd azt mondják rám, hogy elmebeteg vagyok. Ártott volna a család hírének. Később, miután alig kerültem ki a kórházból, a bátyám eltűnt, a szüleim pedig semmit sem tettek, hogy megkeressék! Semmit, érted?! Én meg nemsokára egy bentlakásos iskolában találtam magam, ahonnan nyáron sem jöhettem haza! Most már mindent tudsz, és remélem, elégedett vagy!
Felpattanok, majd az ajtóhoz sietek és egy pillanattal később már csukom is be magam mögött. Levegőre van szükségem, mert úgy érzem, megfulladok a lakásban. Körbe sem nézve száguldok le a lépcsőn, csak úgy, kabát nélkül ki az utcára. Rohanni kezdek, mintha így megszabadulhatnék bármitől is. Van némi bűntudatom, hogy Irát otthagytam a lakásban, de nem érdekel. Ő kérdezett, ő faggatott, most már úgyis tudja. Jó pár sarokra a lakástól állok meg a park bejáratánál. Nincs itt senki, az idő nem túl meleg, de engem még fűt a bennem dúló düh és fájdalom. Fújtatok, ahogy lassan lecsillapodok és rájövök, hogy nem kellett így bánnom Irával. Nem az ő hibája az egész, talán bocsánatot kéne kérnem. De ha most hazamegyek, talán már nem is lesz ott. Talán jobb is lenne neki nélkülem. Beszámíthatatlan vagyok, félek, rettegek attól, hogy bánthatom őt, ahogy azt az embert is. Mert valahol mélyen tudom, hogy én voltam az, aki végzett az elrablómmal, még akkor is, ha nem emlékszem semmire. 


Besétálok a parkba, majd lerogyok az első padra, ami az utamba kerül. Borzalmasan érzem magam, nem lett volna szabad így beszélnem Irával, de már mindegy. A kimondott szavakat nem tudom visszaszívni. Legszívesebben tombolnék, üvöltenék, sikítanék, ahogy a torkomon kifér, de nem teszem meg. Valami visszatart. Olyan nyomorultnak érzem magam, kimerültnek, összetörtnek és üresnek. Hirtelen lépéseket hallok, majd mikor felnézek, Irát pillantom meg, aki bizonytalan léptekkel közeledik felém, a karján a kabátommal. Megáll tőlem úgy öt lépésre, és szemmel láthatóan nem tudja, mit csináljon. Fél, látom rajta, és ezt én okoztam. 
- Jól… jól vagy? - kérdi tétován.
- Faszán – sóhajtom, és kis híja, hogy fel nem nevetek. - Jobban nem is lehetnék.
- Hazudsz – közli, majd odalép hozzám, a vállamra terítve a kabátomat.
- Igen – bólintok. - A hazugság már jól megy.
Ira még mindig tétován áll előttem, majd végül helyet foglal a padon kissé messzebb tőlem. Tart tőlem, és talán jól is teszi. Még én sem tudom, miféle szörnyeteg rejtőzik bennem. Jobb, ha távol marad tőlem.
- Sajnálom – hallom meg Ira hangját. - Nem kellett volna faggatnom téged. Legalábbis… nem így…
- Semmi baj – válaszolom halkan. - Nekem sem kellett volna kiborulnom. A mai nap mindkettőnket megviselt, és… csak rosszul reagáltam, ennyi.
- Nem kellett volna őt sem szóba hoznom. Tudom, mennyire szeretted – böki ki végül, mire felsóhajtok.
- Hagyjuk – mondom végül. - Tomohiro a múltam része, ez sosem fog változni. De te vagy a jelenem. Ha még… akarod…
Óvatosan nézek rá, nem tudom, mire számítsak. Ira fél tőlem, nem tudom, bízik-e bennem, vagy én bízhatok-e benne. A bizalom törékeny dolog, megjártam már párszor, így témát váltok.
- Egyébként megkaptam az osztályfőnököd címét és telefonszámát. Holnap felhívom, és megbeszélek vele egy találkozót, hátha tud még valami plusz információval szolgálni – mondom, mire Ira szemei elkerekednek. - Nem muszáj jönnöd, elvégre fájdalmas emlékeket kavarhat fel a találkozás. Neked kell döntened, Ira-kun, én nem dönthetek helyetted.
Ira nem válaszol, nem tudom, hogy azért, mert haragszik rám, vagy mert nem tudja, hogy mit tegyen. A legjobb lenne, ha haragudna, azzal tudnék mit kezdeni. Végül lassan felállok, mire ő is felpattan. Elindulok hazafelé, ő pedig követ, majd mellém szegődik. Mintha még jobban lehűlt volna a levegő, vagy talán csak én érzem így. De mindegy is.
- Nézd – mondom, mert ki kell mondanom –, megértem, ha nem akarsz többé velem élni. Ki tudja, mikor támadok akár rád is. Ha gondolod, beszélek pár ismerősömmel, keresünk neked egy csendes kis lakást. Nem hibáztatnálak érte, ha többé a színemet sem akarnád látni. Ön- és közveszélyes vagyok, nem akarom a biztonságodat kockáztatni.
Ira mindennél fontosabb nekem, de ha saját magamtól is meg kell védenem, akkor legjobb, ha a lehető legmesszebb van tőlem. És ezt ő is tudja.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).