Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Sado-chan2020. 05. 30. 22:27:55#35750
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: szerelmemnek


 Üres ágy fogad ébredéskor. Még meleg a matrac, és a takaró is össze van gyűrve, így biztos, hogy mellettem aludt… de most nincs itt…kimászok az ágyból és kilesek a konyhába, de ott sincs… se a nappaliban, vagy a fürdőben… elment… mért hagyott itt?

Talán mégsem akar.… nem. Nem gondolhatok erre! Hikaru szeret engem… kellek neki… megmentette az életemet! Ha nem kellenék, nem tette volna.
Hogy eltereljem a gondolataimat hozzá fogok a reggeli elkészítéséhez, de a gondolataim túlságosan messze járnak. Csak akkor térek magamhoz, mikor Hikaru hátulról átölel

- Hogy van az én kis konyhatündérem? - kérdi mosolyogva, erre már én is össze szedem magam - Mit készítesz?

- Rántotta akart lenni, de… azt hiszem, csak égett tojás lesz belőle – nézek a serpenyőre, majd vöröslő arccal hajtom le a fejem. Még egy rántottát sem tudok neki megcsinálni… pedig úgy szeretnék a kedvére tenni, a hasznára lenni…

- Semmi baj, majd megtanítalak főzni – kiveszi a kezemből a kanalat - Egész jó, bár tényleg egy kicsit sültebb a kelleténél. Nem tettél alá elég olajat, attól égett meg egy picit.

- Sajnálom… - motyogom, majd mikor meglátom a szatyrot és a virágot elkerekednek a szemeim - Vásárolni voltál? Mert mikor felébredtem, sehol sem találtalak.

- El kell mennem valahová. Velem tartasz? Meglátogatok valakit

- Nem fogok zavarni? - kérdem halkan. Biztos magával akar vinni? Csak útban lennék… nem hiszem hogy dicsekedni akarna egy olyan valakivel, ami erre sem képes… szégyen vagyok…
hogy hasznosabbá tegyem magam megterítek, míg menti a menthetőt. Úgy szeretnék a hasznára lenni… boldoggá tenni őt… vajon mellettem lehet boldog?- Nem szeretnék... tudod… alkalmatlankodni… vagy ilyenek…

- Nem fogsz zavarni, egyébként is be szeretnék neked mutatni valakit. Na, készen is vagyok.

 

A dícséretet én kapom, pedig meg sem érdemlem… ő mentette meg a reggelit, én csak elrontottam.
Miután végzünk öltözni küld. Magamra kapom amiket nekem adott, persze mind nagy, de legalább Hikaru illatuk van! Mikor végzek utána megyek. Az ajtóban vár, kezében a szatyorral

- Ne vigyem? Nehéz lehet –  kérdem. Segíteni szeretnék neki, bármiben! Akármiben…de csak a fejét rázza…

- Nem nehéz… De aranyos vagy, hogy felajánlottad. Talán majd máskor, jó?

- Jól van – sóhajtom. Semmit sem mer rám bízni…ügyetlennek tart biztos…

 Nem is emlékszem mikor utaztam utoljára buszon…vagy hogy volt e már ilyen…nem érzem magam túl jól, de nem szólok… biztos erre a legkevésbé kíváncsi most…mintha máshol járna, gondolataiba temetkezik, tekintetében fájdalom fészkel…nem akarom hogy fájjon neki…
 

Csendben sétálok mellette, nem faggatom, de mikor megállunk a temető kapujában, majd belépünk végképp elvesztem a fonalat. Tomohiróról lenne szó?


Igen...Tomohiro. Az ő sírja előtt állunk meg. Nem tudom mit érezzek, vagy mit gondoljak. Lecövekelnek a lábaim, moccanni sem tudok. Félek…de mitől? Nem mintha nálam különösebb ok kellene ehhez..de ez most más… mintha érezném a jelenlétét…félelmetes…

 

- Ne haragudj, hogy nem mondtam el, hová akarlak hozni. De attól féltem, akkor nem jönnél velem. - hátat fordít nekem, majd a sírral kezd foglalkozni - Tomo-chan, jó régen nem jártam itt… Szeretnék bemutatni neked valakit. Ő itt Ira-kun, ő az én… az új párom. És nagyon szeretem. Ira-kun, gyere, köszönj Tomohironak! - fordul felém. Én csak pislogok. Nem vagyok arra méltó, hogy közel menjek hozzá… Hikaru számára mindig is ő lesz az első, ezzel tisztában vagyok…és míg akár csak egy kis hely is jut nekem a szívében, nem bánom…

- Ira-kun, elmegyek hozok vizet és néhány takarítóeszközt, te várj meg itt! - mondja, mire aprót bólintok. - Addig beszélgessetek! - mosolyodik el halványan, majd kettesben hagy minket. Kell egy kis idő, hogy össze szedjem magam
- Sokat hallottam önről, Tomohiro-sama - hajolok meg előtte- Hikaru-san folyton mesél… én… ígérem, vigyázni fogok rá… és hogy mindig ön lesz az első… nem hagyom hogy elfelejtse, bár, azt hiszem, ez nem lesz nehéz…- motyogom zavartan- kérem, engedje meg, hogy mellette legyek! Hikaru-san… mindennél többet jelent nekem… meghalnék érte ha kell… csak egy kis helyet kérek a szívében…- törölgetem a könnyeim. A hó ropogására fordulok meg. Hikaru… vajon mennyit hallott belőle?!
Nem mondok semmit, csak leszegett fejjel állok arrébb, hogy hozzá férhessen. Gyengéden tisztogatja a köveket, feltölti a vázákat, majd füstölőt gyújt és gondosan elhelyezi az ajándékokat. Szégyellem magam, amiért én nem hoztam semmit… a zsebembe csúsztatom a kezem, majd kihalászok egy darab papírt és hajtogatni kezdek…

Mikor Hikaru felkel közelebb lépek a sírhoz
- Én nem hoztam ajándékot… ha tudtam volna, hoztam volna… így csak ezt hagyom itt, hogy őrködjön- teszem a sírkőre a pici papírdarut, majd a markomba veszek egy kis havat, és egy macit formázok belőle- az anyukám készítette…ez az utolsó emlékem róla…- teszem a sír elé a földre, majd Hikaru felé fordulok
- Menjünk haza, kicsim- fogja meg a kezem. Fülig elvörösödve bólintok. Tomohiro előtt szólított kicsimnek…

Otthon teát főzök, majd az asztalra teszem és leülök mellé a kanapéra. Nem mond semmit, csak átölel, olyan lendülettel, hogy hátra esek, ő pedig rám. Nem ereszt, én pedig nem tolom el. Az egész arcom lángol, a szívem majd kiugrik…de olyan jó…
- Köszönöm.…-súgja végül
- Ugyan mit?...
- Amit Tomo-chanért tettél. Szép gesztus volt…
- Ha tudtam volna, vittem volna…
- Ne.…ez így jó. Te készítetted, tudom, hogy örült neki- tiltakozik. Remélem tényleg így van
- Szerinted nem haragudott meg? Amiért én itt vagyok… nem akarok gondot okozni…ha kell, elmegyek
- Ne butáskodj.…-sóhajtja. A hajába fúrom az ujjaim és simogatni kezdem. Olyan fura érzés…
- Mond...mennyit hallottál belőle?
- Miből?
- Amit neki mondtam- sokáig nem válaszol. Ezek szerint hallotta
- Nem hallottam...nem szokásom hallgatózni- válaszolja, én pedig ráhagyom. Végül elenged és felül. Én tovább fekszem, zavartan próbálok máshová nézni
- Nem vagy éhes?- vált témát. Csak bólintok, bár azt hiszem, egy falat sem menne le a torkomon. Nem is kell neki több, felpattan és hozzá kezd, én csak zavartan kuporgok a kanapén. Fogalmam sincs mit mondhatnék, amivel jobb lenne neki… fáj így látnom őt… látni akarom a mosolyát. Számomra a világon nincs annál szebb!

Asztalhoz ülünk, csendben megebédelünk. Ebéd után elmosogatok, ő pedig a laptopjába temetkezik.
Fogalmam sincs mit mondhatnék, de ez a csend az őrületbe kerget… olyan érzés, mintha haragudna rám…
Hogy eltereljem a gondolataimat halkan dúdolgatni, majd énekelni kezdek. Kedves dal a tavaszról és a madarakról, még az iskolában tanultam… egyre több emlékem tér vissza, pedig azt hittem, elvesztettem őket…
Kezemben a tiszta tányérokkal fordulok meg, mikor meglátom magam mögött Hikarut. Kiismerhetetlen arckifejezéssel mered rám
- Hikaru-san…Hikaru-san…megrémítesz- lépek hátrébb
- Tomo-chan…ugyanezt énekelte…-ül ki az arcára a keserűség
- Sajnálom!... - Rezzenek össze. Még a tányérokat is elejtem-Sajnálom… többet nem fogom…- próbálom összeszedni a szilánkokat, azzal sem foglalkozva, hogy szétvágják a kezemet. Attól félek, megint rohamot kap, és rám támad… én mindent tönkre teszek!...
Letérdel mellém és megfogja a kezem. Rémülten sikítok fel, a legrosszabbra számítva
- Ne haragudj- sóhajtja, majd kiveszi a kezemből a szilánkot és a földre dobja. Ökölbe szorítom a kezem, félek, hogy a vértől rosszul lesz. A fájdalom nem érdekel, de aggódom érte…miattam lesz megint rosszul, azt pedig nem viselném el
- Jól vagyok...- húzódom el tőle
- Te félsz tőlem…igaz?- félni? Tőle? Nem tudom. Nem hiszem…bár… olyannyira részemmé vált, hogy már talán fel sem tűnik. A félelem olyan számomra, mint másnak a levegő… a félelem tart életben… miatta élek még
- Nem.…nem félek- dadogom. Erre magához ölel
- Te reszketsz.…-fonja körém a karjait…
- Jól vagyok.- hajtogatom tovább, pedig nem vagyok jól…már nagyon régóta nem vagyok jól, de nem számít. Csak őt féltem…tönkre fogom tenni…


Andro2019. 12. 17. 17:37:23#35712
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)


- Kicsim… - törlöm le ujjbegyemmel a kósza könnycseppet, amely végigfut az arcán és rámosolygok.
- Szóval… akkor te is…
- Azt hiszem… szeretlek… - vallom be szégyenlősen.
- Én is téged… - pillant fel rám, majd szégyenlősen elpirul és témát vált. - Nem mész te is fürdeni? Nem szeretném, hogy megfázz – simít végig a mellkasomon. Igaz, ami igaz, tiszta víz vagyok. Rámosolygok, és bólintok.
- Csak meg ne szökj addig – lehelek apró csókot azokra az ennivaló ajkaira, majd elengedem.
- Itt várok rád, megígérem – ül le a kanapéra.


A fürdőbe sietek, hogy lezuhanyozzam. Nem akarom sokáig váratni Ira-kunt, de a zuhany alatt elgondolkodom. Csoda, hogy visszajött velem, hogy nem rohant el ismét. Mi lesz, ha megtudja, hogy rendőr vagyok? Előbb-utóbb rá fog jönni, hiszen hamarosan letelik a szabadságom, és ha újabb ügyet kapok, keveset leszek itthon. Akkor pedig meg kell majd magyaráznom neki, hogy hová tűnök folyton napokra, vagy akár egy hétre is. Mégsem mondhatom neki állandóan azt, hogy üzleti úton vagyok, mert előbb, vagy utóbb gyanút fogna. De ha elmondom neki, hogy nyomozó vagyok, akkor ki fog akadni. Talán azt fogja hinni, hogy kizárólag azért vagyok vele, mert információkat akarok kiszedni belőle, ami részben igaz is. De én tényleg… érzek iránta valamit. Valami olyasmit, amit Tomo halála óta nem éreztem. Vajon ő hogy fogadná, ha megtudná, hogy újra szerelmes vagyok? Biztosan örülne neki, nem akarná, hogy szomorú legyek. Erről jut eszembe, hogy holnap lesz a születésnapja. Ki kell mennem a temetőbe. Talán magammal vihetem Ira-kunt is. Bár… kérdés, jönne-e. Megrázom a fejem, gyorsan megfürdöm, majd felöltözöm és visszamegyek a nappaliba.
Mikor visszaérek, Ira-kun még mindig ugyanott ül, ahol hagytam. A kanapén.
- Minden rendben? - kérdem aggodalmasan. - Talán megrémítettelek?
- Dehogyis!… - mosolyog rám halványan. - Sosem voltam még ilyen boldog… - kel fel, majd az asztalhoz megy és mindkettőnknek teát tölt. Igazán házias lett, meg kell mondjam. - Tudod… nem is reménykedtem abban, hogy megtalálsz… vagy egyáltalán utánam jössz… miattam lettél rosszul…
- Hosszú ideje nem volt már senkim… Tomohiro óta… de ezt már meséltem… váratlanul ért, talán kicsit tényleg fel is zaklatott… de nem a te hibád, nem tudhattad…é s nem bánom. Jó így… - mondom, mire elpirul. Olyan aranyos így, hogy nem bírom ki nevetés nélkül, mire a kezébe rejti az arcát. De ettől csak még édesebb.
- Ne nevess ki…
- De ha egyszer olyan aranyos vagy! - Átnyúlok az asztal felett, és óvatosan megfogom a kezét, majd hüvelykujjammal lágyan simogatni kezdem a puha bőrt. Nem húzódik el, de későre jár, ideje aludni. A temetőt majd holnap közlöm vele. - Menj, pihenj le! - engedem el, mikor már megitta a teáját. - Ramatyul festesz, rád fér az alvás.
- Igen… nem aludtam mióta elmentem… - kel fel, de megtorpan, és kérdő arccal néz rám.
- Igen?...
- Mond.… kaphatnék egy jó éjt puszit? - fordul felém olyan piros arccal, mint egy túlérett paradicsom. Rettentően édes, amikor így zavarban van. 
- Ó, egy ilyen kérésre igazán nem mondhatok nemet – mosolyodom el, majd felkelek, és lágyan megcsókolom. Viszonozza, bár kissé ügyefogyottan, de nem baj. Majd ebbe is belejön. - Álmodj szépeket! - engedem el végül, ő pedig boldog mosollyal vonul be a hálóba.
Én még egy ideig odakinn maradok, elmosom a bögréket, meg a teáskannát, majd beveszem a gyógyszereimet, hiszen azok nem maradhatnak el. Nem akarok megint úgy járni, hogy esetleg bántom Ira-kunt. Fogat mosok, aztán lassan én is bevonulok a szobába. Ira-kun az ágy egyik felén már édesen szuszog, és nem tudom megállni, hogy ne simítsam meg óvatosan a haját. Túl sokat szenvedett, ahogy én is, itt az ideje, hogy boldog legyen. Beharapom az ajkam, mert akaratlanul is felrémlik, hogy fog reagálni, ha megtudja, ki vagyok. De egyelőre igyekszem erre nem gondolni. Lefekszem, majd magamra húzom a takarót és érzem, hogy egy meleg, puha test nyomódik a hátamnak. Ira-kun az. Nem ébredt fel, de úgy tűnik, akaratlanul is megérezte, hogy végre itt vagyok. Halványan mosolygok, miközben lassan elalszom.


~*~


Reggel korán kelek, még leugrom a boltba, hogy megvegyem Tomohiro kedvenc, algával töltött onigirijét, valamint vaníliás pudingját, meg természetesen egy fél literes, dobozos epres tejet. Minden reggel ezeket ette, én pedig minden évben ezeket teszem a sírjára. Sosem lopják el, de a gondnok mindig kidobja őket, amikor már lejártak. A sírokról szentségtörés lenne bármit elemelni. Még veszek pár szál fehér nárciszt, egész pontosan öt szálat. Emlékszem, ezt adta nekem ajándékba az  első évfordulónkon, így én minden születésnapján és halálának minden évfordulóján viszek a sírjára. Évente kétszer, ahogy illik. 
Mikor hazaérek, azt látom, hogy Ira-kun a konyhában ügyködik, és inkább kevesebb, mint több sikerrel igyekszik összeütni valamit, ami szerintem nagyon szeretne rántottának tűnni. Lepakolok az asztalra, majd mögé lépek, és óvatosan egy apró puszit nyomok az arcára. Megdermed, de aztán látja, hogy én vagyok.
- Hogy van az én kis konyhatündérem? - kérdem mosolyogva, miközben hátulról lágyan megölelem. - Mit készítesz?
- Rántotta akart lenni, de… azt hiszem, csak égett tojás lesz belőle – mondja lehajtott fejjel, de még így is látom, hogy a pofija elpirult.
- Semmi baj, majd megtanítalak főzni – mondom, miközben kiveszem a kezéből a főzőkanalat. - Egész jó, bár tényleg egy kicsit megsültebb a kelleténél. Nem tettél alá elég olajat, attól égett meg egy picit.
- Sajnálom… - suttogja, majd az asztalon heverő szatyorra és a csokor virágra esik a tekintete. - Vásárolni voltál? Mert mikor felébredtem, sehol sem találtalak.
Nem válaszolok azonnal, előbb egy kis olajat öntök a serpenyőbe, aminek hatására a tojás hála égnek feljön. Kell neki még pár perc, meg egy kis só és újhagyma zöldje, hogy ízesebb legyen. Miközben az ételt kevergetem, válaszolok a kérdésére.
- El kell mennem valahová. Velem tartasz? Meglátogatok valakit – mondom, hátra sem fordulva.
- Nem fogok zavarni? - kérdi aggodalmasan Ira-kun, miközben megterít. Még csak mondanom sem kell. - Nem szeretnék... tudod… alkalmatlankodni… vagy ilyenek…
- Nem fogsz zavarni, egyébként is be szeretnék neked mutatni valakit – mondom halkan. - Na, készen is vagyok.


A rántotta igazából egészen finom, meg is dicsérem Ira-kunt, aki csak pironkodva szabadkozik. De muszáj lesz megtanítanom főzni, hiszen szemmel láthatóan szeretne hasznos lenni a számomra. Ha pedig visszamegyek dolgozni, kell, hogy valaki itthon legyen és rendbe tartsa a lakást. Már csak pár napom maradt a szabadságomból. Muszáj lesz megtanítanom pár dologra, amíg még itthon vagyok. Mikor végzünk a reggelivel, én elmosogatok, míg Ira-kun elmegy felöltözni. Hideg van, így szólok neki, hogy melegen öltözzön és vegyen kabátot is. Vennem kell neki majd néhány dolgot, mert jórészt az enyémeket használja, de majd holnap. Holnap még ráérek, úgyis el kell jönnie velem, hogy felpróbálhassa a ruhákat. 
Hamar készen vagyunk, én is kabátot és bakancsot húzok, majd magamhoz veszem a táskát és a virágot, aztán elindulunk.
- Ne vigyem? Nehéz lehet – ajánlja fel Ira-kun, és már nyúl is a szatyorért, de a fejem rázom.
- Nem nehéz – hárítom el a segítségét. - De aranyos vagy, hogy felajánlottad. Talán majd máskor, jó?
- Jól van – sóhajt fel, és mintha kissé szomorú lenne, de nem szólok semmit. Nem akarom neki odaadni, amit Tomonak vettem.
Busszal megyünk, jó fél óra az út, mert sokan vannak és nagy a forgalom is. Pedig Tokióban ritka a buszkésés. A temető ráadásul az egyik külvárosi részen van, arrafelé, ahogy egykor kettesben éltünk. Tomo halála után képtelen lettem volna abban a lakásban maradni, ezért is költöztem el elég messze ahhoz, hogy ne kelljen minden nap látnom azt a környéket, ahol annyi boldog időt töltöttünk együtt. Képtelen lettem volna ép ésszel elviselni, hogy ő már nincs, ha ott maradok.
A buszról leszállva nagyjából még öt percig gyalogolunk, és látom, hogy Ira-kun nem érti a helyzetet. Kissé félek, hogy mit fog szólni a dologhoz, és már kezdem úgy érezni, hogy hiba volt őt magammal hoznom. Talán nem fogja éppen jól kivenni magát a dolog, talán Ira-kun azt fogja hinni, hogy nem bírom elfelejteni a volt szerelmem, hogy még mindig ő számomra a fontosabb. De tisztába kell jönnöm az érzéseimmel, amik még csaponganak. Nem tudom pontosan, mit érzek Ira-kun iránt. Tegnap este azt mondtam neki, hogy valószínűleg szeretem őt, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Túl hirtelen történt minden, még akkor is, ha ő most már az életem fontos része. 


Belépünk a temetőbe, elsétálunk a sírok között és közben Ira-kun arcát nézem, aki értetlenül nézeget körbe. Mint aki nem érti pontosan, miért is hoztam ide. Aztán, amikor megállunk az egyik sírnál, és elolvassa a nevet – Ikuhara Tomohiro – lassan úgy tűnik, megérti a dolgot. Látom, hogy beharapja az alsó ajkát, a tekintetéből nem tudom kivenni, hogy haragszik-e, szomorú-e, vagy mit is érez, de amikor odalépek a sírhoz, ő megáll. Ez mindent elmond.
- Ne haragudj, hogy nem mondtam el, hová akarlak hozni – mondom halkan. - De attól féltem, akkor nem jönnél velem. - Majd a sírkő felé fordulok, ahol a néven kívül két évszám látható kötőjellel elválasztva. Szép, magas sírkő, szürke színű kőből kifaragva, rajta fekete háttéren aranyszínű betűk és a két évszám alatt egy keretbe foglalt fénykép. - Tomo-chan, jó régen nem jártam itt – mondom egy halvány, fájó mosollyal. - Szeretnék bemutatni neked valakit. Ő itt Ira-kun, ő az én… az új párom. És nagyon szeretem. Ira-kun, gyere, köszönj Tomohironak! - fordulok hátra.
Ira-kun döbbenten néz rám, majd a sírkőre, azon is Tomo fényképére. Olyan gyönyörű, mint akkor volt, mielőtt meghalt. Váll alá érő, ébenfekete haj, sötét szemek, az arcvonásai olyanok, mint egy nemesé. A képen fehér inget és világosbarna mellényt visel, arcán jóindulatú mosoly látszik. A kép elkészülte után két hónappal halt meg. Alig volt huszonkét éves, amikor a halál örökre elragadta tőlem. 
A sírkő lábánál, az alacsony padozaton ott a füstölők helye, jobbra és balra virágvázák, amelyekben most nincs virág, majd a füstölő előtt az áldozati oltár, ahová az ajándékokat szoktam tenni. A sírt hó, föld és por lepte be, ideje letisztítani, mielőtt kirakom a virágot, az ajándékokat és füstölőt gyújtva imádkozom Tomo lelkéért, bárhol legyen is.
- Ira-kun, elmegyek hozok vizet és néhány takarítóeszközt, te várj meg itt! - mondom, ő pedig csak bólint. - Addig beszélgessetek! - mosolyodom el halványan, bár úgy tűnik, Ira-kun erre nem mutat hajlandóságot.
Elindulok a gondnoklak felé, ahol mindig találni a sírok takarításához szükséges eszközöket. Közben csak az jár a fejemben, hogy hiba volt elhoznom Ira-kunt. Még túl korai volt. 


Sado-chan2019. 11. 27. 10:38:04#35696
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Kedvesemnek


 Ennyi volt? Vége?...igazából nem bánnám. Annyi rossz dolog történt velem, a gyerekkorom rettegéssel telt, ami más gyereknek természetes, arról én még álmodni sem mertem soha…

 Az álmok veszélyesek. Bele menekülsz, elveszted a kapcsolatot a külvilággal, édes szavakkal hív, meleg öleléssel tart fogva, aztán, mikor már azt hiszed nem érhet semmi baj jeges csókjával lassan, kíméletlenül végez veled…
Nem emlékszem a családomra. Tudom hogy volt, különben én sem léteznék. Se jó, se rossz emlékeim nem maradtak róluk… azt hiszem minden jó emlékem Hikaruhoz kapcsolódik. Ő jó volt hozzám, pedig hagyhatott volna meghalni. Magához vett, befogadott…én pedig hátba támadtam. Tudhattam volna, hogy ennyire felzaklatja majd… az ő szívében Tomohiro mellett már senkinek sincs hely, ostoba voltam és önző…és most mégis utánam jött hogy megkeressen…de miért?

Lassan térek magamhoz, a tüdőm mintha lángolna, alig kapok levegőt, mindenem zsibbad. Kell egy kis idő, hogy kitisztuljon a látásom. Hikaru… megmentett…megint…megint gondot okoztam neki…

 

 - Hülye! - szólal meg hírtalan. Arcán keserűség és düh, félelem váltja egymást. Nem akartam hogy így érezzen, nem érek annyit, hogy miattam aggódjon - Hülye, idióta, ostoba, tökfej! Van fogalmad, mennyit kerestelek és mennyire aggódtam miattad? Napokon át kutattam utánad, te kis szökevény! Azt hittem, meghaltál, vagy elraboltak és megkínoztak! Azt hittem… Attól féltem, hogy…- az egész testem reszket, legszívesebben a föld alá buknék. Megszólalni sem tudok, és nem is hiszem hogy kíváncsi lenne a mondandómra. Hírtelen könnycseppek csillannak meg az arcán, végig folynak finom vonásain, majd reszkető ajkain gyűlnek össze. Sír…miattam…nem akarom hogy sírjon…nem akarom hogy fájjon neki. Inkább én szenvedjek mint ő…már megszoktam…
Magamhoz ölelem, a mellkasára hajtom a fejem. Már az én könnyeim is potyognak. Átkarolja a derekam, a hátamat simogatja…olyan jó…

 - Saj… sajnálom… Hikaru… Én… én csak… azt hittem… jobb lesz, ha… ha… nem vagyok veled… Hiszen… miattam…

 - Butus – sóhajtja, ezúttal már lágy, kedves hangon. - Menjünk haza, mielőtt mindketten megfázunk ezekben a vizes ruhákban és felhívjuk magunkra a figyelmet.

  - Még mindig… azt akarod, hogy… veled lakjak? - nem értem őt…még mindig kellek neki?- De én csak… gondot okozok neked, nem?-pillantok fel rá

 - Ha gondot okoznál, már kitettelek volna – felkel és engem is felsegít. Nem eresztem, félek, hogy elesnék - Na, indulás haza, te kis csavargó
Félek, hogy meggondolja magát…túl nagy teher vagyok neki, útban vagyok és csak gondot okozok. Pedig azt nem akarom… szeretem őt… mindenhogy. Megrémít a tudat, a szerelem elgyengít, sebezhetővé tesz… mégis mennyire vágytam már rá… szeretni valakit, tartozni valakihez. Gondtalanul, kézen fogva sétálni, nevetni, beszélgetni, mellette feküdni és ébredni…egyszerű dolgok, mégis a világot jelentik számomra…

Otthon a fürdőbe parancsol, én pedig engedelmesen követem az utasításait. Ledobom a vizes ruhákat, majd vizet engedek magamnak és bemászok a kádba. A jeges folyóvíz után még a máskor kellemesen meleg is éget, kell egy kis idő, hogy felmelegedjek és megszokjam a vizet. Mikor már jó szappant ragadok és alaposan megmosakszom. Elidőzök még egy kicsit majd kimászok. Nem akarom sokáig váratni, biztosan neki is jól esne a fürdés.
A konyhában találom. Annyi minden jár a fejemben, annyi mindent akarok neki mondani, de egy szót sem tudok kinyögni…
 - Mi a baj? Jólesett a fürdő?  

- Igen, és… Én… köszönöm, hogy… hogy megmentettél, meg… visszafogadtál… És… sajnálom, hogy…- mielőtt befejezhetném magához ölel. Már megint túl sokat beszélek…a mellkasára hajtom a fejem, szívverésének üteme megnyugtat. Dereka köré fonom a karjaim, olyan békés így…

- Üres volt nélküled a lakás, Ira-kun – suttogja lágyan, miközben tenyereibe rejti az arcom - Hiányoztál, kincsem.

Nem értem őt.…talán…talán ő is…
Gondolkodni sincs időm, a következő pillanatban már az ajkait érzem, ahogy az enyémre tapadnak. Ez nem olyan mint az én esetlen próbálkozásom, puha, meleg, az egész testem bele zsibbad. Gyengéd simogatással vesz birtokba, a sokktól moccanni sem tudok. Azt hiszem, ha nem tartana ilyen biztosan el is esnék. Végül elenged, kipirult arccal néz rám, én csak lesütött szemekkel pihegek
- kicsim...-ujjbegyével törli le a kósza könnycseppeket, majd ajkaimon simít végig
- szóval...akkor te is…
- azt hiszem...szeretlek…
- én is téged…-pillantok fel rá. olyan fura így kimondani…ajkaira pillantok, most már én is fülig vörös vagyok- nem mész te is fürdeni? Nem szeretném, hogy megfázz- simítok végig a mellkasán, emlékeztetve, hogy még mindig a vizes ruha van rajta. Elmosolyodik, majd bólint
- csak meg ne szökj addig- apró csókot lehel az ajkaimra, majd elenged
- itt várok rád, megígérem- ülök a kanapéra. Jó is hogy most egy kis időre elmegy, végig kell ezt gondolnom. A mérhetetlen örömöt beárnyékolja a félelem, mi van, ha nem leszek neki elég? Többre vágyik, mint amire én képes vagyok… vagy nem leszek elég jó? Eléggé olyan, mint Tomohiro…kicsit sem hasonlítunk…pedig …boldoggá akarom tenni…ez a dolgom, nem? Megadni mindet amire vágyik…

Mikor vissza tér még mindig ugyanott ülök
- minden rendben?-kérdi aggódóan- talán megrémítettelek?
- dehogyis!...- mosolygok rá halványan- sosem voltam még ilyen boldog…-felkelek és asztalhoz ülök, a tea már fogyasztható hőfokra hűlt. Töltök mindkettőnknek…- tudod…nem is reménykedtem abban, hogy megtalálsz…vagy egyáltalán utánam jössz…miattam lettél rosszul…
- hosszú ideje nem volt már senkim…Tomohiro óta… de ezt már meséltem…váratlanul ért, talán kicsit tényleg fel is zaklatott…de nem a te hibád, nem tudhattad…és nem bánom. Jó így…-erre újra elpirulok. Halkan kuncog, mire a markomba temetem az arcom
- ne nevess ki…
-de ha egyszer olyan aranyos vagy!- átnyúl az asztal felett és megfogja a kezem. Nem ellenkezem, hüvelykujja lágyan simogatja a kézfejem. Sosem éreztem még ilyen gyengédséget…annyira jó, melegséggel tölt el…- menj, pihenj le…- enged el, mikor elfogy a teám- ramatyul festesz, rád fér az alvás
- igen...nem aludtam mióta elmentem…- kelek fel, de mielőtt elmennék megtorpanok
- igen?...
- mond.…kaphatnék egy jóéjt puszit?-fordulok felé lángoló arccal
- oh, egy ilyen kérésre igazán nem mondhatok nemet-mosolyodik el, majd felkel és lágyan megcsókol. Ezúttal már én is viszonzom, bár kissé esetlenül- álmodj szépeket- enged el, én pedig boldogan vonulok vissza a hálószobába. Elfoglalom az ágy egyik felét, a párnába temetem az arcom. Mindenhol az ő illatát érzem, bele kústózik az orromba, mintha itt lenne és magához ölelne...talán meg sem érdemlem ezt a boldogságot...


Andro2019. 07. 14. 11:15:08#35647
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (az én édes kis Ira-kunomnak)


Ira-kun riadtan néz rám, látom, hogy menekülni akar és nem hisz nekem. Pedig tényleg nem akartam bántani. Nem az ő hibája volt, hogy nem vettem be időben a gyógyszert. A csók is közrejátszhatott abban, hogy Ő kiszabadult. Remélem, nem bántottam nagyon Ira-kun. Vagyis, Ő nem bántotta, bár a fiú nem jelent számomra veszélyt.

- Sajnálom! - mondja Ira-kun, majd visszamenekül a szobába. De ezt nem hagyhatom, muszáj megmagyaráznom neki, hogy nem kell félnie, nem az ő hibája és nem haragszom rá. Lassan benyitok és azt látom, hogy az ágyon kuporog, védekezésül pedig a takarót is magára húzta. A szívem megszakad a látványtól, de nem tehetek mást, beszélnem kell vele. - Ne bánts, kérlek! - csúszik hátrébb az ágyon, míg a háta a falnak nem ér.
- Azt.…én tettem? - mutatok a karjára, mert most látom, hogy nagyon szorítja. Csak némán bólint. - Sajnálom…Ira-kun… bármit is tettem… - mondom, majd odaülök mellé és szorosan magamhoz ölelem. Érzem, mennyire meg van ijedve, mennyire reszket a karjaimban és még csak nem is hibáztathatom érte. - Nem akartalak bántani, de… a gyógyszerem… az a csók...- próbálom magyarázni, de tudom, hogy csak rontok a dolgon.
- Hiba volt… bocsánat… én csak… nem számít, mindent tönkre tettem.
- A kíváncsiság nem bűn. - A hajába temetem az arcom, beszívom az illatát. Hogy voltam képes bántani? Hogy volt képes Ő hozzáérni? Nem értem, nem értem az egészet.
- Nem kíváncsiság volt… de nem szabad! - szabadítja ki magát a karjaim közül. Nem értem az egészet. Sóvárogva néz rám, de mégsem bújik vissza az ölelésembe. - Az olyanoknak mint én, nem jár a boldogság… csak ártok vele – közli, majd lassan feláll és kitámolyog a szobából.

Csak ülök szótlanul, a szavain gondolkodva. Hogy gondolhatja, hogy teher számomra, hogy csak rosszat okoz nekem? Hiszen miatta voltam képes Őt is eddig visszaszorítani. Tomohiro halála óta nem éreztem ilyesmit senki iránt. Egyedül ő volt képes elűzni a démonaimat, most pedig Ira tette ugyanezt. Úgy döntök, utánamegyek, biztosan a nappaliban van. Ám amikor kimegyek, senkit sem látok ott.

- Ira-kun? - kérdem körbejárva a lakást, és akkor veszem észre a nyitott bejárati ajtót. - Ira-kun! - kiáltom, és úgy, ahogy vagyok, papucsban kirohanok a lépcsőházba.
A nevét kiabálom, de nem találom sehol, sem a folyosón, sem a lépcsőházban, sem az utcán. Felszívódott, egyszerűen elment. Itt hagyott engem egyedül, akárcsak Tomohiro.


 

~*~

 
Napok teltek el, mióta Ira-kun magamra hagyott. A szabadságom lassan letelik, én pedig őt keresem, még a nyomozással sem igen foglalkozom. Pedig érdekelne, hogy miért gondolja úgy, hogy csak problémát okoz a jelenléte. Talán a múltjához van köze? Esetleg otthon sem úgy mentek a dolgok, ahogy a szomszéd mesélte? Éppen egy hídon megyek át, amikor a szívem nagyot dobban, mivel megpillantom Irát, aki a híd korlátján üldögél. Borzalmasan néz ki, fogyott, a ruhái koszosak és szakadtak, de ő az. - Ira-kun? Te vagy az? Ira… - kérdem bizonytalanul, mire felém fordul. Ő az! Tényleg ő az! Egy hatalmas kő esik le a szívemről, és már indulok felé, amikor rám szól. - Menj innen! Megint csak bajt hozok rád! - kiabál rám könnybe lábadt szemekkel. Egyet lépek előre, mire hátrálna, de a korlát megcsúszik az esőtől, ő pedig a vízbe esik. - Hikaru! - kiabálja a nevemet, de mire a korláthoz érek, őt már elnyeli a folyó.
 

Gondolkodás nélkül ugrom utána, nem törődve azzal, hogy én is megfulladhatok. A víz kegyetlenül hideg, de nem érdekel. Lebukom, majd fel, majd újra le, mikor végre megpillantom a testét. Utána úszom, és bár a nedves ruháim engem is lehúznak, sikerül elkapnom Ira-kunt és felúsznom vele a felszínre. Lihegek, amikor partra vergődöm vele valamivel lejjebb, és lefektetem őt a földre. Nem lélegzik, de a szíve még ver, van pulzusa, így biztosan nem halt meg. Hála égnek tanultam elsősegélyt a kiképzésen, hiszen alapvető tudásnak számít, így befogom az orrát, kinyitom a száját és belefújom a levegőt. Aztán újra és újra, mígnem a negyedik, vagy inkább ötödik fújásnál köhögni kezd és kiköpi a vizet. Zilál, nehezen kap levegőt, de életben van. Lassan a szemét is kinyitja, majd úgy néz körül, mint aki nem hiszi el, hogy életben van. Kimerülten és megkönnyebbülten ülök mellette a hidegben, az sem érdekel, hogy fázom, csak az a fő, hogy ő életben maradt. Ira-kun végül rám néz, és mikor felismer, látom, hogy bűntudat önti el az arcát. Már megint saját magát fogja hibáztatni mindenért.

 
 - Hülye! - szólok rá mérgesen, mert valóban dühös vagyok rá. Megrezzen a hangomra, de nem hagyom abba. Muszáj ezeket kiadnom magamból. - Hülye, idióta, ostoba, tökfej! - szidom, ő pedig már nem csupán a hidegtől reszket. - Van fogalmad, mennyit kerestelek és mennyire aggódtam miattad? Napokon át kutattam utánad, te kis szökevény! Azt hittem, meghaltál, vagy elraboltak és megkínoztak! Azt hittem… Attól féltem, hogy...

Érzem, hogy a szemeimet szúrják a könnyek, nem tudom folytatni. Igazából, azt hiszem, nem is vagyok annyira mérges, csak az aggodalom mondatta velem ezeket. Aztán hirtelen érzem, hogy valaki átölel és hozzám bújik. Ira-kun az, megismerem az érintését, az illatát. Reszket, egész testében remeg és sír, ahogy ölel engem. Visszaölelem, és tétova mozdulatokkal simogatom a hátát, a haját, ahol csak érem.
 

 - Saj… sajnálom… Hikaru… - nyöszörgi halkan, bűntudattal teli hangon. - Én… én csak… azt hittem… jobb lesz, ha… ha… nem vagyok veled… Hiszen… miattam…

 

  - Butus – sóhajtom, a haragom már régen elszállt. - Menjünk haza, mielőtt mindketten megfázunk ezekben a vizes ruhákban és felhívjuk magunkra a figyelmet.

 

  - Még mindig… azt akarod, hogy… veled lakjak? - kérdi bizonytalanul Ira, miközben végre a szemembe mer nézni. A szemei vörösek, könnyesek, mire csak bólintok. - De én csak… gondot okozok neked, nem?

 

 - Ha gondot okoznál, már kitettelek volna – mondom fáradtan, majd felállok, őt is felhúzva magammal. - Na, indulás haza, te kis csavargó – borzolom meg szeretetteljesen a haját.

 

  Szinte magammal kell húznom, mert még mindig menekülne, de nem adom fel. Aztán ő is belátja, hogy nincs esélye ellenem, így hagyja magát. De még mindig látom, hogy magát okolja, én viszont most egy szót sem szólok. Fáradt vagyok ehhez az egészhez. Másra sem vágyom, mint egy zuhanyra, meg tiszta ruhára és egy jó nagy bögre forró teára. És arra neki is szüksége lesz.

 

 ~*~


Amint hazaérünk, fürdeni küldöm Irát, mert több nap után szüksége van rá. Már kerestem mindkettőnknek tiszta, száraz ruhát, majd, amíg Ira-kun fürdik, ledobálom a ruháimat az előszobában és egy szál köntösben várom, hogy Ira végezzen. Jó sokáig folytatja a meleg vizet, de nem szólok érte. Szüksége van rá, és biztosan sok mindent kell átgondolnia. Mikor végül kijön, olyan tekintettel néz rám, amiből egyértelmű, hogy mondani akar valamit.
 
- Mi a baj? Jólesett a fürdő? - kérdem, végignézve rajta. Egy sima fehér póló és sötétkék melegítőnadrág van rajta.
 
- Igen, és… - áll tétován egyik lábáról a másikra. - Én… köszönöm, hogy… hogy megmentettél, meg… visszafogadtál… És… sajnálom, hogy…
 
Nem engedem, hogy befejezze, hanem egyszerűen magamhoz ölelem. Nincs szükség szavakra, de ezt azt hiszem, ő is érzi. Hozzám bújik, visszaölel és tudom, hogy hálás, pedig nem kéne annak lennie. Természetes, hogy visszajöhet ide, sőt!
 
- Üres volt nélküled a lakás, Ira-kun – mondom halkan, miközben a szemébe nézek és lágyan két kezem közé fogom az arcát. - Hiányoztál, kincsem.
 
Látom a megdöbbenést az arcán, én pedig nem tudom, miért, de úgy érzem, tennem kell valamit. Itt és most! Nem tétovázok, hanem egyszerűen megcsókolom. Erősen, határozottan, szenvedélyesen, hogy érezze, nem teher, hanem igenis itt a helye, mert szükségem van rá, nélküle csak félember vagyok. Ledöbben, ezt érzem rajta, de nem visszakozik, nem menekül, bár nem is csókol vissza, de nem baj. Azt hiszem, szeretem őt, bár ebben még nem vagyok biztos. De érzek iránta valamit, ha nem is olyan erősen, mint Tomohiro iránt éreztem, de határozottan nem a kíváncsiság vezetett ahhoz, hogy megcsókoljam. És ez még engem is kissé megijeszt, de igyekszem nem kimutatni. Nem akarom, hogy Ira-kun újra féljen tőlem.
 


Szerkesztve Andro által @ 2019. 07. 14. 11:23:22


Sado-chan2019. 06. 28. 09:27:11#35630
Karakter: Tsurugi Ira



 - Ira-kun… könyörgöm…- folytatja. Tudom, hogy nem bántana, de félek. Félek a szemébe nézni, félek, hogy mindent elrontottam. Az egész eddigi életem félelemről szólt, de ez valahogy teljesen más. Vissza akarom csinálni az egészet, nem lett volna szabad megtennem- Nyisd ki… az ajtót! Kellenek a… szükségem van… Ira-kun…

 

- Ira-kun! - szólal meg újra, egy teljesen más hangszínen. Félek. Mire készül? Bántani fog, ha kimegyek?- Gyere ki szépen, nem foglak bántani! De szükségem van a gyógyszereimre, mielőtt megőrülök idekinn.

 

 Végül össze szedem magam. Az, hogy én mit érzek, nem számít. Sosem számított…de ha tényleg bajban van…nem bírnám ki…
Felkelek és remegő kezekkel nyitom ki az ajtót. Több lehetőség is végig fut az agyamon. Megragadja a nyakamat és addig szorítja, míg meg nem fulladok. Addig ver, míg el nem ájulok… talán…talán magához húz, vissza csókol…aztán azt teszi velem, mint a gazdám…
 Az arcát fürkészem, mintha nem is ő lenne…vagy csak képzelgek

- Minden rendben, Hikaru-san? -  kérdem halkan

- Te kis hülye idióta! - ordít rám, majd arrébb lök. Nem is kell több, a kanapé felé futok menedék reményében.- Mégis meddig akartál várni? Talán addig, amíg elájulok?!

 - Saj… sajnálom… Hikaru-san… - nyöszörgöm könnyes szemekkel - Én nem… nem akartam, hogy…

 - Most már mindegy, de ajánlom, hogy legközelebb ne várd meg, míg… -nem fejezi be, csak bemegy a fürdőbe. Talán…ennyire undorodik tőlem? Biztos ez az oka…nem kellek neki úgy…nem csoda, senkinek sem kellek. Nem érdemlem meg a boldogságot, biztos szörnyűségeket tettem előző életemben, és most bűnhődök értük. A földön kuporogva várom mi fog történni, de nem jön vissza. Sokáig van bent, órákig. Végül mocorgást hallok bentről, félek tőle, de ha nem megyek oda talán még rosszabb lesz, így belesek hozzá

- Mi történt? - kérdi halkan. Nem emlékszik? - Mit… mit csináltam? Mit műveltem veled… Ira-kun? Bántottalak?
Nem tudom, hihetek e neki. Ha valami féle roham volt megeshet, hogy nem emlékszik, de…nem tudom. Nem válaszolok, csak érzem, hogy újra könnyel telik meg a szemem. Felkel, majd felém lép. Nem akarom hogy megint bántson!
-Sajnálom!-vissza iszkolok a hálószobába. Az ágyon kulporgok, magamra húzom a takarót
 Hallom hogy utánam jön, hallom ahogy nyílik az ajtó- Ne bánts, kérlek!- csúszok hátrébb az ágyon
- Azt.…én tetem?- mutat a karomra, ahol megszorított. Bólintok- sajnálom…Ira-kun… bármit is tettem…- hirtelen magához húz és átölel. Szorosan tart, moccanni sem tudok. Nem t udom, most összeroppantani akar, vagy ölelni- nem akartalak bántani, de… a gyógyszerem… az a csók- érzem, hogy elvörösödök
- Hiba volt...bocsánat… én csak… nem számít, mindent tönkre tettem
-A kíváncsiság nem bűn- a hajamba temeti az arcát, amitől kellemes borzongás jár át. Sosem éreztem még ilyet…
- Nem kíváncsiság volt…de nem szabad!- szabadítom ki magam a karjai körül. Sóvárogva pillantok rá, az akarom, hogy újra átöleljen, de nem szabad- az olyanoknak mint én, nem jár a boldogság…csak ártok vele-támolygok ki a szobából. Miattam lett rosszul, miattam veszítette el a fejét. Nem tehetem ezt vele…túlságosan szeretem ahhoz. Nem számít, miféle szeretet ez, fontos nekem, ez a lényeg. Nem jön utánam, talán megbántottam… bár sose talált volna rám- bár hagyott volna meghalni kint az utcán… úgy mindenkinek jobb lett volna. A lakásajtó nincs bezárva, lenyomom a kilincset… jobb, ha elmegyek. Nem viszek magammal semmit, még cipőt sem húzok, csak elmegyek. Így lesz a legjobb neki…

Napok óra kóválygok kint. A ruháim már teljesen átáztak, de nem foglalkozom vele… talán ha a folyóba vetném magam…senkinek sem hiányoznék…
A korláton üldögélek, mikor ismerős hangot hallok
-Ira-kun? Te vagy az? Ira…- felé fordulok. Hikaru…
- Menj innen! Megint csak bajt hozok rád!- kiáltom. Újra könnybe lábad a szemem. Közelebb lép, próbálok hátrálni de a hideg, nedves vaskorlát csúszik, elvesztem az egyensúlyom és a folyóba esek- Hikaru!- kiáltom, de pillanatok alatt elnyel a víz. Nem tudok úszni!


Andro2019. 01. 12. 10:21:33#35603
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)


 - Jó étvágyat! - veszi kezébe a pálcikákat, miután szó nélkül asztalhoz ül. Ira tényleg furcsa fiú, ali pár napja van velem, de mégis annyit változott. Vajon én képes leszek valaha is megváltozni?

 

 

- Még mindig azon a videón mosolyogsz? - kérdem csodálkozva, mivel még mindig fülig ér a szája.

- Nem... csak szembe jutott valami… ne is foglalkozz vele – rázza meg a fejét. - Nagyon finom lett! - mosolyog rám. Olyan aranyos, mindenáron igyekszik maga mögött hagyni azt a sok szörnyűséget, amin keresztülment. Én pedig? Én képtelen vagyok rá.

 

 

- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem ízlik – nevetek fel, hogy ne lássa, mennyire megvisel ez az egész. Muszáj tettetnem előtte, nem akarom, hogy rosszul érezze magát.

 

 

- Ezt hogy érted?

 

 

- Most először eszel lassan, rágod meg rendesen az ételt. Eddig mindig úgy ettél, mintha egy hete nem kaptál volna semmit…

- Megszokás? Azt hiszem… eddig mindig gyorsan kellett ennem, különben a kutyák elvették az ételt… kellett egy kis idő, hogy ezt hátra hagyjam úgy látszik… nem is figyeltem rá…- válaszolja, miközben tovább eszik.

 

 

- Ennek örülök. Tényleg – eresztek meg egy újabb mosolyt. Muszáj, még Kazu előtt is tettetek, pedig ő ismerte Tomohirot, tudja, min mentem keresztül a halála után.

 

 

Reggeli után Ira visszatér a videójához, én pedig elmosogatok. Fáradt vagyok, így úgy döntök, pihenek egy kicsit. Hajnal óta fenn vagyok, és éjjel sem aludtam túl sokat, hiába tűnik úgy. Aggódom, rág ez az ügy, ami nagyon hasonlít a sajátomhoz. De ha a főnök megtudja, hogy engedély nélkül nyomozok, minimum felfüggeszt. Így is csoda, hogy nem akart rám egy újabb társat sózni. Ja, tényleg, az előzőt is egy hét alatt sikerült elkergetnem. Szegény, még újonc volt, nem tudta, mivel jár az, ha együtt akar dolgozni velem. Azóta Akiboshi-san nem tett mellém újabb embert. Ő is jól tudja, hogy nem jó ötlet valakivel összepárosítani. Egyedül Kazuval tudnék együtt dolgozni, de ő nem akarja otthagyni a kábszereseket. Fene enné meg, pedig ő is lát elég ronda dolgot nap, mint nap. Még hullákat is. De az ő dolga, holott tudja, hogy mi ketten remek csapat lennénk.

Ledőlök az ágyra, és csak bámulom a plafont. Fogalmam sincs, hol kéne kezdenem. Talán a legközelebbi alsó-középiskolánál. Ha jól tudom, Hanamomozono a neve. Ez a hely a legvalószínűbb, hiszen ez esik a legközelebb a folyóparthoz. Bár az is igaz, hogy ez van a legmesszebb Ira-kun egykori otthonától. Aztán eszembe jut, hogy azt mondta, Okinawáról származik. Talán kiskorában költöztek ide. Ez is lehet egy nyom, bár ahhoz tudnom kéne, hány évesen költöztek Tokióba. Talán a középiskolában vannak erről iratok, vagy megtudhatom, melyik általános iskolába járt. Takeda-senpai talán tudna… Ám mielőtt a gondolataim végére érhetnék, érzem, hogy a szemeim lecsukódnak, én pedig pillanatokon belül alszom is.



Nem tudom, hogy meddig alhatok, de arra ébredek, hogy valami puha dolgot érzek az ajkaimon. Lassan, lustán nyitom ki a szemem és Ira-kunt látom, aki riadtan hátrál el tőlem. Első pillanatban fel sem fogom a dolgot, de aztán rájövök, hogy… megcsókolt.

 

 

- Ira.… - nézek rá, de mielőtt befejezhetném a mondatot, csak a fürdőajtó csukódását hallom. Bezárta magát.

 

 

Felsóhajtok, majd lassan magamhoz térve összerakom a képet. Ira megcsókolt… Biztosan kíváncsi volt, elvégre nem igazán lehetett szerelmi kapcsolata, ha évekig bezárva tartották. Természetes, hogy próbálkozik és talán… Megrázom a fejem. Nem tudok haragudni rá, bár a dolog kissé felkavart. Tomohiron kívül soha senki sem csókolt meg ilyen lágyan, bár voltak futó kapcsolataim, de azok inkább csak szexuális jellegűek voltak. Nem volt bennük soha semmi érzékenység, csak szex és néha egy-egy rövid randi. Felsóhajtok, megvakarom a tarkóm, majd rendezem a gondolataimat. Ira most biztosan meg van ijedve, muszáj megmagyaráznom neki, hogy nem haragszom, amiért kíváncsiságból megcsókolt. Habár meglepett, nem gondoltam, hogy ilyesfajta érzései vannak annak ellenére, hogy nekem is tetszik a fiú. De sosem erőszakolnám rá magam, holott… én is vágyom rá, hogy valaki hozzám bújjon, átöleljen, megcsókoljon, kényeztessen. Vágyom valakire, akivel azt élhetem át, mint vele. De ilyen ember nincs, még én is tudom. Pótlék meg nem kell. Főleg így nem, hogy mindenkinek lehazudom a csillagos eget is. Ha Ira megtudná, hogy ki vagyok valójában, akkor soha többé nem bízna bennem és elszökne olyan messzire, hogy sosem találnám meg. Tiszta ideg vagyok, mi lesz, ha rájön, hogy zsaru vagyok. Felállok, majd a fürdőhöz lépek és bekopogok.

 

 

- Ira-kun… semmi baj – próbálom nyugtatni, de még én is érzem, hogy a hangom milyen idegesen cseng. Szükségem lenne nyugtatóra, de amilyen „okos” vagyok, a gyógyszereimet a fürdőben tartom és most nem férek hozzájuk. - Tudom, hogy csak kíváncsi voltál… nem történt semmi… Ira-kun… - folytatom, hátha kijön. Mert ha nem jön ki zárós határidőn belül, én meg fogok őrülni. Kellenek a gyógyszereim. Most!


 

 

Persze, hiába kopogtatok, hiába szólongatom Irát, nem nyílik az ajtó. Én pedig kezdek pánikba esni, ami már a hangomon is hallatszik. Egyre rosszabbul érzem magam, és tudom, ha nem jutok elég hamar gyógyszerhez, akkor a végén el fogok ájulni, vagy valami még rosszabbat teszek. Pánikba fogok esni, és a végén előjön Ő is. Nem akarom, hogy előjöjjön, nem akarok újabb emlékezetkiesést, amikor nem tudom, mi történik.

 

 

- Ira-kun… könyörgöm… - mondom olyan megnyugtatóan, ahogy tőlem telik ebben az állapotban. - Nyisd ki… az ajtót! Kellenek a… szükségem van… Ira-kun…

 

 

Hányinger tör rám, érzem, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt. Támolyogva állok fel, mivel már a földön térdeltem az elmúlt percekben. Nehezen lélegzem, alig vagyok magamnál. A világ kezd összefolyni előttem, majd beterít a sötétség.


 

~*~


Végre eljött az én időm! Már alig vártam. Ez a nyomorult nem képes semmire, de én majd helyrehozom a dolgokat. Hikaru egy béna, de szükségem van rá, nem tudom teljesen átvenni az irányítást. Sajnos, ez nem valami ostoba anime, ahol a másik személyiségnek sikerül kilöknie az eredetit, hogy véglegesen megkaparintsa a testet. Fújok egyet, majd a fürdő ajtaja felé pillantok. A kis hülye még mindig nem jött ki, úgy tűnik, nagyon fél, de nem is nagyon érdekel. Viszont Hikarunak szüksége van a gyógyszereire, vagy a test nem fogja sokáig bírni, akkor pedig én is bajban leszek. De hol is lehet a pótkulcs? Bár, ha Ira nem elég ostoba, akkor bennhagyta a kulcsot a zárban. Nehéz ügy. Megvakarom a fejem, majd eszembe jut valami. Ha azt hinné, hogy elmentem, egy idő után kijönne, de vajon mennyi idő után? Jobb, ha a bevált módszert folytatom.

 

 

Odalépek az ajtóhoz, majd bekopogok.

 

 

- Ira-kun! - mondom megnyugtató hangon, bár én is érzem, hogy a hangom túlzottan is nyugodt. - Gyere ki szépen, nem foglak bántani! De szükségem van a gyógyszereimre, mielőtt megőrülök idekinn.

 

 

Várok, majd jó egy perc múlva hallom a zár kattanását, az ajtó pedig kinyílik. A kis idióta ijedten bújik elő az arcomat pásztázva, majd óvatosan felém nyúl.

 

 

- Minden rendben, Hikaru-san? - kérdi aggodalmasan, de látom, hogy sokkal inkább magát félti, mint engem.

 

 

- Te kis hülye idióta! - ordítom, majd elkapom a kezét és arrébb lököm. Ijedten néz rám, majd menekül előlem a kanapé felé. - Mégis meddig akartál várni? Talán addig, amíg elájulok?!

 

 

- Saj… sajnálom… Hikaru-san… - nyöszörgi könnyes szemekkel, mire a kezeim ökölbe szorulnak. - Én nem… nem akartam, hogy…

 

 

- Most már mindegy, de ajánlom, hogy legközelebb ne várd meg, míg… - nem fejezem be a mondatot, még a végén elárulnám magam.

A fürdőbe lépek. Nem vagyok én olyan gonosz, de annak a nyavalyásnak szüksége van rám. Mégis ki volt az, aki kimentett mindkettőnket annak az elmebetegnek a karjaiból? Ki volt az, aki elintézte, hogy Tomohiro gyilkosa megkapja, amit megérdemel? Még jó, hogy ezekre Hikaru nem emlékszik, annyira nem vagyok kegyetlen, hogy ezeket megosszam vele. Valahol mélyen kedvelem azért, és vigyáznom kell rá, elvégre ez az én testem is.

 

Előkaparom a gyógyszert. Nem igazán akarom bevenni, mert akkor megint aludni megyek, de nem nagyon van más választásom. Hikarunak meg kell tennie, amit tennie kell, én pedig nem avatkozhatom bele mindig az életébe. Pedig szívesen élnék szabadon, ám nem akadályozhatom őt abban, amit most tennie kell. Kiveszek pár szem gyógyszert, majd engedek egy kis vizet a fogmosó pohárba és nagy levegőt véve lenyelem a pirulákat egy kis vízzel. Eltart egy-két percig, amíg hatni kezd a dolog, de érzem, hogy máris kezdem elveszíteni az irányítást. Nem kell öt perc sem, hogy jöjjön az édes feledés.


 

 

~*~


A fürdőszoba padlóján térek magamhoz. Fogalmam sincs, hogy mi történt, hogy kerültem oda, így csak arra tudok következtetni, hogy megint Ő csinált valamit. Kiesett isten tudja mennyi idő. A fejem fáj, szét akar robbanni, de már nem akarok megőrülni és a látásom is tiszta. Körbenézek, de Ira már sehol. Biztosan megijedt Tőle. Vajon mit művelt szegény Irával? Nem, bántani biztosan nem bántotta, olyat nem tenne, hacsak nem vagyok életveszélyben. Feltornázom magam ülő helyzetbe, és akkor pillantom meg az ajtóban félénken kukucskáló Irát. Olyan arcot vág, mint aki nem tudja eldönteni, hogy elfusson, vagy odasiessen-e hozzám. Rémültnek tűnik, amin nem lepődöm meg. Ő mindenkit meg tud ijeszteni, bármit is csinál.

- Mi történt? - kérdem halkan, mire Ira szemei elkerekednek. - Mit… mit csináltam? Mit műveltem veled… Ira-kun? Bántottalak?


Sado-chan2018. 11. 29. 14:33:42#35583
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Andronak


Álmomban Hikarut látom, de nem olyan mint most…fiatalabb, olyan mint a képeken amikor a kedvese még életben volt… a lakás is más, hasonlít a mostanira, de valahogy mégsem egyezik a kettő… az étkező asztalnál üldögél egy könyvvel a kezében, de a gondolatai máshol járnak… felém néz, arcán szelíd mosollyal, tekintetünk találkozik, de mégsem vesz észre. Megfordulok, akkor veszem észre, hogy a mögöttem álló idősebb fiút figyeli, ahogy az a tűzhelynél forgolódik. Tomohiro. Más nem lehet… Vajon leszek neki valaha ilyen fontos? Más vágyam nincs, csak hogy szeressen… nem emlékszem milyen érzés szeretve lenni… milyen ha valakinek mindennél fontosabb vagy, milyen, ha a világon bármit képes lennél megtenni a másikért… vagyis… nem is tudom. Amit Hikaru iránt érzek vajon mi lehet? Fontos nekem, nagyon is. Felvidít a mosolya, az ölelése…  biztonságban érzem magam mellette… sosem éreztem még ilyet... Hirtelen pattannak ki a szemeim, és a pillanat tört részéig mintha Hikarut látnám és ölelném magamhoz, aztán mikor kitisztul az elmém veszem csak észre, hogy egy párnát szorongatok. Csalódottság tölt el, a párnába temetem az arcom, és bár érzem rajta az illatát, az mégsem ő… nem ölel, nem üdvözöl mosolyogva.
Végül kénytelen vagyok felkelni és összeszedni magam, nem ücsöröghetek itt egész nap…
 Hikarut a kanapén találom ölében a laptopjával, valamit nagyon nézeget.
- Jó reggelt! – mosolyodik el, mikor meglát – Jót aludtál?
- Igen, de mikor felébredtem, nem voltál ott – mondom, miközben helyet foglalok mellette. – Mit csinálsz?
- Csak megnéztem pár dolgot a neten, és nem akartalak zavarni. Én amolyan pacsirta vagyok, korán kelek. Haragszol?
Haragudni? Rá? Sok mindent érzek iránta és vele kapcsolatban, de a harag nem szerepel köztük… különben sem lenne jogom haragudni, bármit is tenne vagy mondana… az életemet köszönhetem neki, a szabadságomat…
- Nem, egyáltalán nem, csak… Semmi az egész – dadogom elpirulva. – Csak… hiányoztál…
Olyan kínos! Legszívesebben most elmerülnék a kanapé rései közt. Persze tudom, hogy soha, semmilyen körülmények közt nem árulhatom el neki mit érzek, azzal csak tönkre tennék mindent. Meg kell tanulnom elnyomni magamban, elfelejteni, bármi is legyen ami bennem motoszkál.
- Nos, itt vagyok, nem tűntem el – válaszol mosolyogva. – Kérsz reggelit? Biztos kérsz, elvégre éhes lehetsz. Na, összeütök valamit, addig ha akarod, használhatod a laptopomat.- mintha kicsit ő is zavarban lenne, idegesen kapkodja a fejét… ugye nem jött rá?!
- Nem félsz, hogy tönkreteszem? – kérdem aggódva, de ő csak a fejét rázza
- Hidd el, ha ezt gondolnám, nem adnám oda – vonja meg egyszerűen a vállát, majd magamra hagy. A bizalma boldogsággal tölt el, úgyhogy az ölembe veszem a készüléket – Teát, vagy inkább tejeskávét kérsz a reggelihez?
- A… a tea jó lesz… - felelek bizonytalanul. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen a kezemben… persze, ha a gazdámnak éppen olyan kedve volt, és tényleg nagyon nagyon nagyon jól viselkedtem, fél, egy órákra néha megengedte, hogy használjam az övét, de persze csak a felügyelete alatt, így az ki is merült pár játékban, esetleg videónézésben. Ezek többnyire valamilyen ünnepnapokat jelentettek, így ritkán volt rá lehetőségem. Most sem teszek másként, egymás után nézem végig az aranyosabbnál aranyosabb kisállatos videókat
- Mi ennyire mulatságos? – kérdi mosolyogva, teljesen meg is feledkeztem róla, így kicsit megijedek, mikor meghallom a hangját – Gyere enni, utána tovább nézheted, ha szeretnéd. Bármi is az, ami ilyen jókedvre derített. - nem ellenkezek, csak leállítom a videót, majd félre teszem a laptopot és Hukaru-san után megyek.
- Jó étvágyat!- veszem a kezembe a pálcikákat, most, hogy már nem remegnek a kezeim és nincs szükségem a kanálra. Tényleg, csodát művel velem… nem tudom mióta vagyok itt, de nem olyan rég óra, mégis…
- Még mindig azon a videón mosolyogsz?- kérdi csodálkozva
- Nem... csak szembe jutott valami… ne is foglalkozz vele- rázom meg a fejem-nagyon finom lett!- mosolygok rá
- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem ízlik-nevet fel
- Ezt hogy érted?
- Most először eszel lassan, rágod meg rendesen az ételt. Eddig mindig úgy ettél, mintha egy hete nem kaptál volna semmit…
- Megszokás? Azt hiszem… eddig mindig gyorsan kellett ennem, különben a kutyák elvették az ételt… kellett egy kis idő, hogy ezt hátra hagyjam úgy látszik… nem is figyeltem rá…- kapok be mégy egy falat tojást. Eddig nem is igazán éreztem az ízeket, csak azt, hogy ehető, és hogy meleg, most viszont elkezdtem végre érezni, és élvezni…tényleg nagyon finom
- Ennek örülök. Tényleg-mosolyog rám. Olyan szép a mosolya!
Reggeli után vissza térek eddigi elfoglaltságomhoz, ő pedig a munkájához, gondolom. Nem mesél róla, én pedig nem faggatom, nyilván semmi közöm hozzá…persze sokkal jobban örülnék, ha velem töltené az idejét, de már így is olyan sokat tett értem… nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám hálálni neki mindezt. Az ebédet ma is én készítem, ma is a könyvből, de már nagyobb magabiztossággal. A délelőttöt a szobájában töltötte, biztosan dolgozik, így hogy meglepjem, kiszedek neki mindenből egy adagot, tálcára pakolom majd bekopogok hozzá
- Hikaru-san, kész az ebéd! -semmi válasz… biztosan nem hallott- Hikaru-san?-nyitom ki az ajtót, majd körül nézek. Alszik… persze, hogy nem hallott. Biztos nem érezte jól magát és lepihent. Csendben leteszem az asztalára a tálcát, majd az ágy mellé lépek- Hikaru-san…- simogatom az arcát, de nem mozdul. Percekig csak nézem őt, az arcába lógó kósza tincseit, a szemét, hogy vadul cikáznak a szemhéja alatt, az ajkait… vajon az ő csókja is olyan durva mint azé az emberé? Vagy édes mint a cukorka?
Fogalmam sincs meddig nézem őt, vagy hogy mikor hajolok közelebb hozzá, csak a határtalan melegséget és félelemmel vegyes boldogságot érzem mikor az ajkai az enyémekhez érnek. Új érzések, amiket sem felfogni nem tudok igazán, sem értelmezni, nem tudom, hogy egy pillanatig tart e csupán, vagy egy emberöltőig. Koromfekete szemeinek látványa ránt vissza, melyek épp hogy csak kezdenek kinyílni, én mégis ijedten ugrok hátra tőlük
- Ira.… -nem hallom őt, a szívverésem hangja belülről szakítja át a dobhártyáimat, rémülten szaladok egészen a fürdőszobáig, majd zárom magamra az ajtót, hogy aztán a sarokba bújva kuporodjak olyan kicsire, amennyire csak tudok.
Tényleg megtettem? Nem lett volna szabad… most tönkre tettem mindent! Pár perc múlva már hallom is a lépteit, majd a kopogását
- Ira-kun…semmi baj..-próbál nyugtatgatni, de hangján hallom, hogy rá is épp annyira rá férne, mint rám. -tudom, hogy csak kíváncsi voltál… nem történt semmi… Ira-kun…- nem véletlen volt, és nem kíváncsiság… nem hiszem, hogy csak az lenne… meg akartam tenni, és megtettem…tudom, hogy nagy hiba volt…mégis annyira élveztem…
 


Andro2017. 02. 12. 11:16:15#35020
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)


- Elfáradtam… azt hiszem, megyek fürdeni, persze csak ha szabad – pillant rám, mire mosolyogva bólintok. Ő is elmosolyodik, majd elindul a fürdőszoba felé.

Nem is baj, hogy ő ment elsőnek fürdeni, a kérdése eléggé aggaszt. Mi lesz, ha rájön, hogy rendőr vagyok? Biztos félni fog tőlem. Tapasztalatból tudom, hogy rengeteg áldozat retteg a nyomozóktól, hiszen kényelmetlen kérdéseket tehetnek fel. De előbb-utóbb rá fog jönni, én pedig nem tehetek semmit. Vagy én mondom el, ami a kisebbik rossz, vagy magától találja ki. Hála égnek, minden fontos dolog, ami erre utalhat, el van zárva, a kulcs pedig biztos helyen van. Még a pisztolyom is a fiókban lapul a jelvénnyel és a bilinccsel együtt. Nem akarom, hogy megtalálja, nem tudom, mit mondanék neki. Nem tudom, hogy reagálna. Biztos halálra rémülne és menekülne előlem. Eltűnne, hogy ne találjam meg. Még jó, hogy most ki tudtam kerülni a kérdést, de előbb-utóbb muszáj lesz rendes választ adnom a kérdésére, mert tudom, hogy nem fogja annyiban hagyni.

Jó sokáig van benn a fürdőben, és mikor az órára nézek, látom, hogy majdnem háromnegyed óra eltelt. Valami baj van, érzem. Vagy csak szeret sokáig fürdeni. A sebeit sem kötöztem be. Végül felállok a kanapéról, összehajtom a plédet és a fürdő felé veszem az irányt. Bentről semmi nesz, így kopogok. Szólongatom, de semmi válasz, kezdek aggódni.
- Ira-kun, minden rendben? – nyitok be, mire felkapja a fejét. - Ne haragudj, nem akartalak megrémíteni, de nem válaszoltál a kiabálásomra – mondom, de nem néz rám. Mint aki zavarban van, de nem firtatom.
- Én… jól vagyok… csak elmerengtem kissé… ne haragudj, máris kimászom! – pattan fel, de már esik is kifelé a kádból. Még idejében ugrom oda, hogy elkapjam, majd megtartom, és segítek neki visszaereszkedni a vízbe.
- Nem akartalak megrémíteni, ne haragudj! – kapom el a tekintetem a testéről, majd felegyenesedem. - De máskor ne pattanj fel ilyen hirtelen, a fürdőkád veszélyes is lehet, akár meg is sérülhettél volna. – Érzem, hogy elpirulok. Régen volt már részem egy teljesen meztelen test látványában, leszámítva a sajátomat. És meg kell valljam, hogy nem néz ki rosszul. Egyáltalán nem. Gyorsan előkapok egy törülközőt és a mosógépre teszem. - Hagyok itt neked törölközőt… - mondom, majd az ajtó felé indulok. Muszáj lenyugodnom.
- Várj még! – hallom a hangját. - Maradj itt… kérlek – mondja halkan. Zavartan fordulok mellé, majd aprót biccentek és még el is mosolyodom, miközben a kád mellé ülök. A fenébe is, elég kellemetlen a helyzet, mert a puszta látványa is felcsigázott. Uralkodnom kell magamon! Túl régóta nem voltam együtt senkivel. Végül pár perces csend után megszólal. - Köszönöm, hogy itt vagy velem… hogy itt lehetek és nem dobtál még ki – suttogja átkarolva a térdeit. – Nem is értem, hogy tudod elviselni a jelenlétem… hisz semmire sem vagyok jó, és biztosan fárasztó lehet neked, hogy ennyit kell velem foglalkozni és…
- Ira-kun! – nézek egyenesen a szemébe. - Nem okozol gondot, és különben sem foglak kidobni. Tudom miken mentél és mész keresztül, átéltem én is…
- Biztos, hogy… hogy nem vagyok útban? – kérdi, a szemében pedig könnyek csillognak. Lágyan simítok végig az arcán, mire megremeg. Tekintetem önkéntelenül is az ajkaira téved. Olyan puhák és kívánatosak. Szívesen megcsókolnám őket, hogy érezzem, amit érezni akarok. Elpirul, de ettől csak még gyönyörűbb, mint egy angyal. - Azt hiszem, ideje kimásznom… kezd kihűlni a víz – mondja hirtelen, mire azonnal elengedem, és hátat fordítva felállok.

Gyorsan törülközik, majd öltözik és slisszol el mellettem. Mikor végre becsukódik az ajtó, a falnak tántorodom és érzem, hogy a szívem hevesen ver a mellkasomban. Szaporán szedem a levegőt, nem értem, mi van velem. Ez a fiú megbabonáz, nem értem magam. Tomohiro óta senki sem tudott így felizgatni, mint Ira-kun. Időbe telik, mire lenyugszom, és sikerül lezuhanyoznom. Mire végzek, és a hálóba sétálok, Ira-kun már az ágyban fekszik. Fárasztó nap volt, mindketten kimerültünk.  Ira-kun rám néz, a szemei csillognak. Vajon ő is azt érzi, amit én? Végül leülök az ágy szélére, és felé fordulok.
- Jobban vagy kicsit? – kérdem mosolyogva, mire bólint.

Lefekszem, ő pedig a karjaim közé vackolja magát. Nem tudom, miért, de olyan természetesnek tűnik az egész. Még mindig zavarban vagyok, de közel sem annyira, mint a fürdőben. Aludni akarok, minden más ráér holnap. Muszáj lesz lenyomoznom az illetőt, aki elrabolta Ira-kunt. Talán ha végigjárnám az útvonalat, amin az iskolába ment, lenne esélyem. De ha másnap megint eltűnök hosszabb időre, nem tudom, mit mondok neki. Majd kitalálom. Végül lassan elalszom.

~*~

Reggel korán ébredek, nagyon korán, a nap még épphogy csak készülődik felkelni. Ira-kun békésen szuszog mellettem, de nem telik nagy erőfeszítésembe, hogy lehámozzam magamról. A párnámat teszem oda magam helyett, amire rá is markol, mormog valamit, de nem ébred fel. Megkönnyebbülten kelek fel, majd felveszek egy sima pólót és melegítőt és a konyhába sietek. Gyorsan lefőzök egy kávét, megédesítem, majd a nappaliba sétálok, és a kanapéra ülök. Magamhoz veszem a laptopomat, és nekilátok leellenőrizni pár dolgot. Többek között, hogy Ira-kun hová is járt iskolába. Ha tizennégy éves volt, akkor az alsó-gimnázium második évfolyamára kellett járnia. És tekintve azt, hogy hol lakik, arrafelé csak két alsó-gimnázium van, három általános iskola és egy óvoda. Gyorsan megnézem a személyi lapját, amit a senpai küldött át, és egyből kiderül, melyik iskolába is járt. Egy útvonaltervezővel kiderül, hogy az iskola mindössze huszonöt perc sétára van a régi otthonától. Az út pedig egy szakaszon a folyó mellett is elhalad, bár van egy másik út is. Úgy tűnik, Ira-kun jobban szerette a folyópartot. Tehát bárki volt is az elkövető, már egy ideje figyelte Ira-kunt, és tudta, hogy mikor, merre közlekedik. Talán egy szomszéd volt, mert környékbelinek kellett lennie, olyannak, akit jól ismerte az útvonalat, a lakókat. Utána valószínűleg azonnal elhagyta a házat, mert Ira-kunra Tokió belvárosában akadtam rá. Talán le kéne ellenőriznem, hogy az elmúlt négy évben kik azok, akik nagyon hirtelen költöztek el, különösképpen Ira-kun eltűnése után.

Bele is kezdek a nyomozásba, belépek a lakossági adatbázisba, és már a címváltozásokat nézem, amikor hallom, hogy nyílik a hálószoba ajtaja. Azonnal kilépek, és helyette gyorsan belépek az email-címemre. Nem lenne jó, ha Ira-kun tudná, min dolgozom. Felnézek, és az említett személyt pillantom meg, aki éppen a szemét dörzsölgetve tart felém.

-      -  Jó reggelt! – mosolygok rá. – Jót aludtál?

-       - Igen, de mikor felébredtem, nem voltál ott – mondja, majd leül mellém. – Mit csinálsz?

-     -  Csak megnéztem pár dolgot a neten, és nem akartalak zavarni – mentem ki magam. – Én amolyan pacsirta vagyok, korán kelek. Haragszol?

-       - Nem, egyáltalán nem, csak… Semmi az egész – rázza a fejét. – Csak… hiányoztál…

Lesüti a szemét, és mintha az arca is pirosabb lenne. Meglepetten pislogok, mert nem gondoltam volna, hogy pont tőle hallok ilyesmit. Persze, kötődik hozzám, hiszen ugyanazon mentünk keresztül. Ráadásul megmentettem az életét. Valószínűleg csak hálás, és nem érez úgy irántam, ahogy én iránta. Az lehetetlen. Egy megmentőt, egy védelmezőt, vagy legfeljebb egy barátot láthat bennem, de biztosan nincsenek irántam romantikus érzései, vagy vágyai.

-     -  Nos, itt vagyok, nem tűntem el – válaszolom mosolyogva. – Kérsz reggelit? Biztos kérsz, elvégre éhes lehetsz. Na, összeütök valamit, addig ha akarod, használhatod a laptopomat.

-      -  Nem félsz, hogy tönkreteszem? – kérdi aggódva, mire a fejemet rázom.

-     -  Hidd el, ha ezt gondolnám, nem adnám oda – vonok vállat, majd felállok és a konyha felé veszem az irányt. – Teát, vagy inkább tejeskávét kérsz a reggelihez?

-      -  A… a tea jó lesz… - hallom bizonytalan hangját, mire bólintok.

-       - Akkor azt kapsz – válaszolom, miközben eltűnök az ajtó mögött.

Nem félek tőle, hogy bármibe is belenézne. A legtöbb adatbázisról úgysem tud, ráadásul rejtve nézem meg őket. Ami file meg olyan, azt jelszó védi a gépen, és ha akarna, sem tudna hozzáférni. Rólam sem találna semmit a neten hiszen biztonsági okokból mindent jelszó véd, így nem tartok tőle, hogy olyasmit talál, ami megijesztheti. A nyomozókat jobban védik, mint az FBI, a Nemzetbiztonság és a CIA tagokat. Persze, szükség is van rá, nehogy valaki esetleg bosszúból utánunk jöjjön.

Gyorsan reggelit készítek, egy kis rántottát szalonnával, mellé pirítóst, magamnak tejeskávét, Ira-kunnak teát. Egészen hamar megvagyok, meg is terítek, majd a nappaliba sietek. Ira-kun a kanapén ül, és valamit nézeget, miközben halkan kuncog. Még sosem hallottam nevetni, de örülök, hogy végre jókedvű.

-     -  Mi ennyire mulatságos? – kérdem mosolyogva, mire rám néz, de az arcáról nem tűnik el a vigyor. – Gyere enni, utána tovább nézheted, ha szeretnéd. Bármi is az, ami ilyen jókedvre derített. 


Sado-chan2017. 01. 20. 20:40:27#34965
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Andronak


 

 - Lemaradtam valamiről? – kérdi, miközben átkarol. Nem hiszem el, hogy lehet ezek után is ilyen kedves velem– Mi történt, Ira-kun? Miért sírsz?
 - Én… én csak… csak… - dadogom miközben a könnyeimmel küzdök.– Én… nem akartam…
 -  Na, jó, ebből egy árva kukkot sem értek. Mit nem akartál, meg mit hittél? Előbb nyugodj meg, igyál egy pohár vizet és ülj le! –eltol magától és egy kendővel itatja fel az elmosóbott cseppeket– Mert így nem tudom, mi bajod is van.

Csak bólintani tudok. A kanapéra ültet és kis idő múlva egy pohár vízzel tér vissza. Egy szuszra iszom meg, próbálok megnyugodni, de nem megy, túlságosan félek attól, hogy mit fog mondani, ha megtudja. Türelmesen simogatja a hátam és a vállam, míg meg nem nyugszom annyira, hogy beszélni tudjak.
- Én… sajnálom, de… de amikor elmentél én… én… bementem a hálóba és… - alsó ajkamba harapok, nem tudom, folytassam-e– Szóval… azt hittem, hogy… hogy rejtegetsz valamit, így… így kihúztam a felső fiókot és…
- És? – kérdi, és mintha megkönnyebbülést látnék az arcán.  – Mit találtál, ami miatt olyan nagyon fel vagy zaklatva?
 - Egy fél tábla mogyorós csokit – vallom be csendesen, leszegett fejjel. Itt nem is az a lényeg, hogy mit találtam… hanem hogy kutakodtam, de egyszerűen nem bírtam ki. tudni akartam, hogy igazak-e a feltevéseim, hogy veszélyes lehet-e rám nézve… bár nem láttam volna semmit.

Egy örökkévalóságig tartó pillanatig csak néz meredten, majd elneveti magát. Döbbenten nézek rá, nem tudom hová tenni a nevetését. Egyfelől megkönnyebbülök, másrészről viszont rosszul esik, hogy kinevet. Én tényleg megijedtem, attól féltem, hogy mérgében kiabálni, vagy akár bántani fog…meg is érdemeltem volna.
Egy kis idő múlva végül abbahagyja a nevetést és szemeit törölgetbe fordul ismét felém
- És emiatt voltál úgy kiakadva? – kérdi mosolyogva. – Ha megetted volna, akkor sem csináltam volna nagy ügyet belőle. Bár – érzetem, hogy ez lesz. Hangja elkomolyodik, úgy folytatja- nem szép dolog turkálni valaki holmijai között az engedélye nélkül. Legközelebb azért kérdezd meg, hogy szabad-e, rendben?
 - Rendben – szipogom – Tényleg… nem haragszol?
- Nem, egy cseppet sem – rázza a fejét mosolyogva. – Nagyobb gondban lennék, ha megtaláltad volna a szekrényemben a véres baltámat és az ásót – mondja olyan könnyedén, mintha csak egy pár zokniról lenne szó. Véres balta? Ásó??– Nyugi, csak vicceltem, nem vagyok a baltás gyilkos típus.- nevet fel könnyedén
- Ó, akkor jó – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Nem is értem mért hittem, hogy nem csak viccelni akar– Tudom, hogy sosem bántanál. Ugye? – kérdem halkan
-  Persze, hogy nem – mondja komolyan, majd elmosolyodik. – És most, hogy ilyen szépen mindent megbeszéltünk, mi lenne, lassan nekifognánk vacsorát készíteni? Vagy rendelhetünk pizzát, mint az amerikai filmekben.
-  A pizza jól hangzik – mosolyodok el végül én is. Örülök, hogy nem haragudott meg rám nagyon
- És közben megnézhetnénk valami filmet. Vagy egy pár, ami nem véres, nem durva, nincs benne káromkodás sem. És nem romantikus marhaság, mert azoktól kiborulok.

A futár hamar megjön, és a pizza is finom. Nem emlékszem, hogy valaha ettem-e ilyet, de finom, és a film is jó, annak ellenére, hogy nem sokat értek belőle. Bár vér nincs benne, elég sokat verekednek a szereplők… Hukaru-sanhoz simulva nézem, ám ő mintha máshol járna.
A filmnek már vége, de ő még mindig csak néz maga elé meredten
- Min gondolkozol? – kérdem félénken, mire megrázza a fejét és felém fordul.

-  Csak azon, hogy el kéne mennem angol nyelvtanfolyamra. Ha feljebb akarok kerülni a ranglétrán a munkahelyemen, nem ártana, ha legalább angolul megértetném magam.
- Tényleg, mit dolgozol? Kíváncsi vagyok rá, mert még nem mondtad.
- Ez… kicsit bonyolult – gondolkodik el hirtelen. – De lényegében a munkám az, hogy segítsek azoknak az embereknek, akik bajban vannak. Jobban nem tudom elmagyarázni.

Hogy segítsen másoknak…
Mi lehet ő? Talán egy testőr, egy orvos? Esetleg egy rendőr… az megmagyarázná a bilincset, de nem láttam se fegyvert, se jelvényt….
Elfog a félelem, vajon ha így van, mért nem mondta meg nekem? Nem bízik bennem, vagy azt hiszi én nem bízom? Talán igaza van, talán csak meg kell szoknom, hogy nem kell már rettegnem…. akárhogy is, ő az én angyalom.

- Elfáradtam… azt hiszem megyek fürdeni, persze csak ha szabad- pillantok rá, mire mosolyogva bólint. Egy apró mosollyal a szám szélén indulok el a fürdőszoba felé.
Kell egy kis idő, hogy gondolkodni tudjak, hogy kitisztuljon az elmém. Odabent leveszem a ruhákat és megállok a tükör előtt. Az egész testem tele van kötésekkel, hegekkel és lassan múló zúzódásokkal. Vajon mit lát, ha rám néz? Nem vagyok sem szép, sem igazán fiút, az alkatom olyan akár egy kisgyereké… mit láthatott bennem az a férfi… és mit lát bennem Hikaru?

Egy kis ideig még ezen tűnődve méregetem magam, majd bemászom a kádba és harmadig engedem a kádat. Jó érzés a meleg víz, a kellemes illatú tusfürdő…remélem nem haragszik meg, hogy használok belőle.
Hosszú ideig áztatom magam, talán el is bóbiskolok a vízben, mert Hikaru-san kopogására térek magamhoz
- Ira-kun, minden rendben?- nyílik az ajtó, én pedig felkapom a fejem- ne haragudj, nem akartalak megrémíteni, de nem válaszoltál a kiabálásomra- nem néz rám, aminek örülök is kicsit…az arcom lángvörös és érzem, hogy egyre emelkedik a pulzusom. Sose éreztem még ilyet, olyan ijesztő…
- Én…jól vagyok…csak elmerengtem kissé…ne haragudj, máris kimászom!- pattanok fel, de megcsúszok a lendülettől és elvesztem az egyensúlyom, de mielőtt eleshetnék a kád mellé lép és elkap. Hirtelen levegőt venni is elfelejtek, csak rémült tekintetét figyelem, hogy megdermed, majd egy pillanat múlva visszaenged a vízbe
- Nem akartalak megrémíteni, ne haragudj- kapja el végül a tekintetét, majd felegyenesedik- de máskor ne pattanj fel ilyen hirtelen, a fürdőkád veszélyes is lehet, akár meg is sérülhettél volna- mintha halvány pír lepné el az ő arcát is, bár az is lehet, hogy csak a meleg miatt. Elő vesz egy törölközőt, majd a mosógépre teszi- hagyok itt neked törölközőt…- indul el az ajtó felé
- Várj még- térdelek fel- maradj itt… kérlek- hajtom le a fejem zavaromban. Felém fordul, majd zavarodott mosollyal az arcán rá bólint és leül a kád mellé. Percekig ülünk így, csendben, mire végre megszólalok- köszönöm, hogy itt vagy velem… hogy itt lehetek és nem dobtál még ki- karolom át a térdeimet. –nem is értem, hogy tudod elviselni a jelenlétem…hisz semmire sem vagyok jó, és biztosan fárasztó lehet neked, hogy ennyit kell velem foglalkozni és…
- Ira-kun- fordul felém, szemei egyenesen az enyémbe merednek- nem okozol gondot, és különben sem foglak kidobni. Tudom miken mentél és mész keresztül, átéltem én is…
- Biztos, hogy…hogy nem vagyok útban?- kérdem kibuggyanó könnyekkel. Lágyan simít végig az arcomon, majd letörli a könnyeket. Megdermedek egy pillanatra, nem tudom, mit kelleme mondanom. Hirtelen olyan ostobának érzem magam, tehetetlennek és elveszettnek. Fontos nekem, hisz megmentett, értelmet adott az életemben…elérte hogy érezzek…bár hogy pontosan mit, azt nem tudom.
- Azt hiszem, ideje kimásznom… kezd kihűlni a víz- szedem össze magam, majd miután felkel és arrébb állva hátat fordít kimászom és magam köré csavarom a törölközőt. Gyorsan megtörölközök, majd elindulok kifelé. A hálószobában gyorsan felöltözök, és míg ő is letusol kicsit összébb pakolom a dolgaimat.
Mire végez én már az ágyban fekszem, fárasztó volt ez a nap, kimerültem és azt hiszem semmi nem tenne boldogabbá, mint mellette, a karjaiban aludni. Hamarosan ő is megérkezik, majd mellém ül
- jobban vagy kicsit?- kérdi mosolyogva, én pedig bólintok. Lefekszik és magához ölel, én pedig boldogan vackolom magam a karjaiba. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Az, hogy hálás vagyok, nem írná le jól, hogy mit érzek, hogy mennyire boldoggá tesz akár csak egyetlen mosolyával. Csendben nézem, ahogy elalszik, ahogy légzése lassan egyenletessé válik
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem – suttogom, miközben feljebb csúszva apró puszit nyomok az arcára. Mikor lett nekem ennyire fontos?


Andro2016. 12. 18. 11:40:17#34843
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)


- Én... szóval… - dadogja halkan. - Majd ha úgy akarod, elmondod, Hikaru-san – hajtja le a fejét, pedig nem csinált semmi rosszat. - Nincs jogom ahhoz, hogy kérdőre vonjalak, vagy, hogy faggatózzak… és… nem akarok fájdalmat okozni… túlságosan fontos vagy nekem.

 Alig hallhatóan suttog, de én így is hallom, és jólesik, amit mond. Közelebb kúszik hozzám, majd két ölelő kart érzek a nyakam körül. Ira-kun nem fél tőlem, nem úgy, ahogy más tenné az ő helyében. Nem rohan el a közelemből, nem hagy magamra. Talán azért, mert neki is hasonlóan borzalmas élete volt, mint nekem. Valamilyen furcsa, kifacsart módon még tetszik is ez az egész. Tudom, hogy nem normális, de a vállára teszem a kezem, és magamhoz húzom. Szükségem van rá, pedig nem helyes, amit teszek, mert csak kihasználom. Neki egy stabil valakire lenne szüksége, nem egy másik idegroncsra, aki belé kapaszkodik.
- Ne haragudj… nem akartalak így megrémíteni – suttogom lágyan, hogy megnyugtassam.
- Hikaru-san – suttogja elhúzódva tőlem. - Próbáljunk meg pihenni… ránk fér – mondja mosolyt erőltetve az arcára. Még én is tudom, hogy műmosoly, hiszen én is mindig ezt használom, ha valakivel kedves akarok lenni. Csak bólintok, majd visszafekszünk, de ezúttal távolabb húzódom tőle. Nem vagyok még kész rá, hogy elfogadjam. És ezt ő is tudja.


~*~

Reggel nyúzottan, kialvatlanul ébredek, de mire magamhoz térek, Ira-kun már nincs az ágyban. Az első gondolatom az, hogy lelépett még hajnalban, ám amikor a konyha felé indulok, a reggeli készülődés hangjait hallom. Valahogy örülök, hogy nem lépett le, hanem ott sürgölődik a konyhában.
- Jó reggelt, Ira-kun – szólalok meg, mikor belépek a kis helyiségbe.
- Neked is… Hikaru-san – fordul felém, majd el is kapja a tekintetét. - Hamarosan kész a reggeli… remélem nem bánod… - pillant rám, mire a fejem rázom, és az asztalhoz ülök. Hamarosan rántotta, zöldség és pirítós kerül elém, meg persze tea. Kávét sem bánnék igazából, de majd veszek útközben.
- Ha ezek után is reggelivel vársz, megtartalak magamnak – mosolyodom el. Ha főzni tud, akkor nem reménytelen eset.
- Örülök, hogy a kedvedre tehetek vele... Hikaru-san.

Velem szemben foglal helyet, mintha félne tőlem. Felvonom a szemöldököm, de nem szólok egy szót sem. Úgy tűnik, ő is távolságot akar tartani tőlem, ami nem csoda. Az éjjel történtek után természetes, hogy tart tőlem. A reggeli csendben telik, talán kissé fagyos hangulatban, és azt hiszem, ez Ira-kunnak is feltűnik. Hamarosan úgyis ideje indulnom, ha még ma vissza akarok érni. Ira-kunék egykori otthona nem a közelben van, hanem sajnos Tokió másik végén, és ki tudja, mennyi időt kell eltöltenem ott, mire nyomra bukkanok. Attól függ, hogy a szomszédok mennyire barátságosak.


- Ira-kun – szólalok meg, mikor már reggeli után pakolni kezd. A vállára teszem a kezem, hogy rám figyeljen. - Ma be kell mennem a városba elintézni pár dolgot… mondanám, hogy gyere velem, de szerintem túl megterhelő lenne a számodra. Ugye nem haragszol?
- Nem, dehogy – mosolyodik el halványan, amitől nagy kő esik le a szívemről -, úgyis csak hátráltatnálak… és addig legalább befejezem a könyvet.
- Nagyszerű – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Örülök, hogy nem akar velem jönni, mert nehezen magyaráztam volna ki, mit keresek a régi otthona környékén. - Nem tart sokáig, ígérem.
Magamhoz veszem a kabátom, a táskám, benne a jelvényemmel és a szolgálati fegyveremmel, cipőt húzok, majd indulni készülök.
- Biztos megleszel egyedül? – pillantok rá aggódva. Nem szeretném, ha követne, bár valószínűleg könnyedén le tudnám rázni.
- Ne aggódj miattam, Hikaru-san – mosolyodik el a kezében a könyvvel.

Csak biccentek, majd indulok is. Közben eszembe jut, hogy felhívjam Kazut, hogy délután jöhet a kocsijáért. Szegény, már biztos hiányolja ezt az öreg tragacsot. Na, jó, nem tragacs, de nem is egy nagyon új modell. Viszont legalább még gurul, ez is valami.

~*~

Nagyjából két órába telik, mire végre átérek a reggeli tokiói csúcsforgalmon. Persze, hétköznap van, mindenki munkába és iskolába siet, de ennek ellenére dugó az nem nagyon van. Mire kiérek a zöldövezetbe valahol a város másik végében, már majdnem délelőtt tizenegy van. Kellemes kis környék, tipikus kertváros kertes házakkal, egy parkkal, játszótérrel, egy óvodával és egy általános iskolával. Újabb húsz perc kell, mire elérek a megadott címre, ahol elvileg Ira-kun családjának kéne laknia.

Mikor kiszállok, azonnal szembeötlik, hogy a ház igen elhagyatott. A pázsit túl nagyra nőtt, a függönyök elhúzva és úgy tűnik, régen nem söprögették fel a kis járdát sem, ami a bejárati ajtóhoz vezet. A kertkapun kívül egy tábla áll ”Eladó” felirattal. Nem úgy tűnik, hogy lakna itt valaki. Rosszat sejtek, így úgy döntök, hogy bekopogok a szomszédhoz.

Egy idősebb asszony nyit ajtót, az a fajta, aki egész életében háziasszonyként tevékenykedett. Egyszerű blúzt, szoknyát, kötényt visel, a lábán fehér papucs.

-       -  Segíthetek valamiben, fiatalember? – kérdi gyanakodva.

-       - Jó napot kívánok! – mondom, majd előveszem az igazolványom. – Nariyama Hikaru nyomozó vagyok a Metropolitan Rendőrségtől. Gyilkossági osztály – mutatkozom be, mire az asszony szemei elkerekednek. – Szeretnék feltenni néhány kérdést a szomszédjairól, ha megengedi, asszonyom. Ígérem, nem fog tovább tartani tíz percnél.

-       - Kérem, jöjjön be, nyomozó úr! – int az asszony, majd beterelget a házba.

-      -  Köszönöm, és elnézést kérek a zavarásért! – hajolok meg.

A konyhába vezet, leültet, majd teát hoz és leül velem szemben. Szép ház, igazán otthonos, olyan, amilyet én is mindig szerettem volna, de nekem csak a rideg ”otthon” és a kollégium jutott. Iszom egy kortyot a teából, majd a lényegre térek.

-      -  Ha jól tudom, négy éve történt itt egy gyermekrablás – mondom, mire az asszony bólogatni kezd. – Tsurugi… Ira-kun, azt hiszem így hívták az eltűnt személyt.

-       - Igen, igen – bólogat az asszony. – Borzalmas eset volt, mindenki a fiút kereste. A helyet megszállták a helyszínelők, a nyomozók, de nem jutottak semmire. Szegény Ira-kun, a szülei teljesen belebetegedtek a dologba. Aztán egy évvel később a rendőrség lezárta az ügyet, mert semmilyen nyomot nem találtak.

-       - Értem – biccentek, miközben mindent gondosan lejegyzetelek. – Tudna nekem mesélni Ira-kunról egy kicsit? Milyen gyerek volt?

-       - Ó, nagyon kedves fiú volt, segítőkész, jó tanuló, jó sportoló. Tudja, futóversenyeket nyert, a szülei nagyon büszkék voltak rá. Rengeteg barátja volt, gyakran töltötték itt az időt hétvégeken. Aztán egyszerűen eltűnt. Borzalmas eset, én mondom, borzalmas! Szegény anyja nem sokkal később bele is halt a fájdalomba. Állítólag felkötötte magát – meséli a szomszédasszony.

-       - És az édesapja? – kérdem finoman. – Úgy láttam, árulják a házat, így arra következtettem, hogy a szülei esetleg elköltöztek.

-       - Sajnálom, nyomozó úr, de az apja… Sajnos a múlt évben szörnyű baleset érte. Közúti baleset, tudja. Egy teherautó gázolta halálra, amikor éppen a zebrán ment keresztül. A sofőr szívrohamot kapott, és nem tudta irányítani az autót.

-       - Értem – biccentek, és felállok. – Köszönöm szépen a segítségét, asszonyom! Sajnálom, hogy fel kellett tennem ezeket a kérdéseket, de kénytelen voltam. Tudja… - habozok egy kicsit, mit is mondhatnék, majd eszembe jut valami. – Az ügyet újra megnyitották, úgy tűnik új bizonyíték került elő, de többet nem mondhatok. Tudja, a titoktartás miatt, nehogy valami kiszivárogjon.

-       - Úgy érti, a fiú még életben lehet? – kérdi az asszony döbbenten.

-      -  Minden lehetséges – bólintok, majd az ajtó felé indulok. – Meg tudná mondani, honnan rabolták el Tsurugi-kunt?

-      -  Onnan lentebb – mutat végig az úton. – Mindig a folyóparton jött hazafelé, pedig a szülei már ezerszer mondták neki, hogy nem biztonságos.

-      -  Köszönöm szépen! – hajolok meg. – Viszontlátásra!

Végigsietek arrafelé, amerre az asszony mondta, és hamarosan a folyóparton találom magam. Szép hely, bár valóban nem a legbiztonságosabb. Tele van bokrokkal és fákkal, ahol bárki könnyen elrejtőzhet. Nem lennék meglepve, ha valaki figyelte volna Ira-kunt, ha valaki már előre kitervelte volna, hogy elrabolja. És az illetőnek ismernie kellett a környéket, vagyis nagy valószínűséggel vagy innen való, vagy sokszor járt már errefelé. Ez az ügy igen különös, talán jó lenne, ha át tudnám nézni Ira-kun aktáját, de azt valószínűleg ki kéne kérnem az archívumból. Hetekbe telne, még akkor is, ha a főnök engedélyezi. És akkor is kérdőre vonnának, hogy miért akarok egy már halott üggyel foglalkozni. Mindenesetre Ira-kunnak nem szólhatok erről, nem tudhatja meg, hogy nyomozok az ügyében, hiszen akkor el kéne árulnom, hogy rendőr vagyok. Nem tudom, az milyen következményekkel járna. Készítek pár fényképet a folyópartról, majd úgy döntök, ideje hazaindulnom. Ira-kun már biztosan vár rám. Útközben írok Kazunak, hogy ha gondolja, pár óra múlva jöhet a kocsiért, mire közli, hogy majd reggel. Kedves, de ez van. Biztos a barátnőjével ejtőzik valahol. Mázlista disznó!

~*~

Mikor hazaérek, Ira-kunt a kanapén ülve találom. Valahogy rossz előérzetem van, de talán csak amiatt amit ma megtudtam.
- Megjöttem! Nem unatkoztál nagyon? – kérdem, miközben felakasztom a kabátom. Elfáradtam. Ira-kun a fejét rázza, nekem pedig kezd nagyon rossz érzésem lenni. Valami nem stimmel. - Valami baj van?

Felkel, majd odacsoszog hozzám és átöli a derekam, fejét az ingembe fúrja. Oké, itt valami történt.
- Ne haragudj... én csak… azt hittem…- szipogja halkan, a könnyei pedig potyogni kezdenek.

-       - Lemaradtam valamiről? – kérdem, miközben tétován átölelem. – Mi történt, Ira-kun? Miért sírsz?

-       - Én… én csak… csak… - hebegi halkan sírva. – Én… nem akartam…

-       -  Na, jó, ebből egy árva kukkot sem értek – csóválom a fejem. – Mit nem akartál, meg mit hittél? Előbb nyugodj meg, igyál egy pohár vizet és ülj le! – mondom, miközben eltolom magamtól és elővéve egy zsebkendőt, megtörlöm a szemét. – Mert így nem tudom, mi bajod is van.

Bólint egyet, majd a kanapéhoz vezetem és hozok neki egy pohár vizet. Mohón issza meg, és látom, hogy próbál megnyugodni, de az arca halott sápadt, mintha valami olyat tett volna, ami nekem nem fog tetszeni. Türelmesen várok, míg végre kiböki, amit mondani akar, ami be is következik.

-       - Én… sajnálom, de… de amikor elmentél én… én… bementem a hálóba és… - beharapja az alsó ajkát, majd folytatja. – Szóval… azt hittem, hogy… hogy rejtegetsz valamit, így… így kihúztam a felső fiókot és…

-       - És? – kérdem, miközben belül megkönnyebbülök. A felső fiókot húzta ki, nem az alsóval próbálkozott, hála égnek. – Mit találtál, ami miatt olyan nagyon fel vagy zaklatva?

-       - Egy fél tábla mogyorós csokit – vallja be szégyenkezve, és lehajtja a fejét.

Nem bírom megállni, és elnevetem magam, de még a könnyem is kicsordul. Ira-kun döbbenten, ugyanakkor kissé neheztelően néz rám. Mintha megbántottam volna, és talán így is van. D egyszerűen ez elég abszurd helyzet. Végül nagy nehezen sikerül abbahagynom a nevetést, megtörlöm a szemem és Ira-kun felé fordulok.

-       - És emiatt voltál úgy kiakadva? – kérdem mosolyogva. – Ha megetted volna, akkor sem csináltam volna nagy ügyet belőle. Bár – komolyodom el -, nem szép dolog turkálni valaki holmijai között az engedélye nélkül. Legközelebb azért kérdezd meg, hogy szabad-e, rendben?

-       - Rendben – bólint egy aprót. – Tényleg… nem haragszol?

-      -  Nem, egy cseppet sem – rázom a fejem. – Nagyobb gondban lennék, ha megtaláltad volna a szekrényemben a véres baltámat és az ásót – vigyorgok, mire Ira-kun szemei elkerekednek. – Nyugi, csak vicceltem, nem vagyok a baltás gyilkos típus.

-       - Ó, akkor jó – mondja Ira-kun, és szinte látom, hogy mázsás kövek gördülnek le róla. – Tudom, hogy sosem bántanál. Ugye? – kérdi óvatosan rám pislogva.

-      -  Persze, hogy nem – mondom komolyan, majd elmosolyodom. – És most, hogy ilyen szépen mindent megbeszéltünk, mi lenne, lassan nekifognánk vacsorát készíteni? Vagy rendelhetünk pizzát, mint az amerikai filmekben.

-      -  A pizza jól hangzik – mosolyodik el Ira-kun is.

-       - És közben megnézhetnénk valami filmet – ajánlom fel. – Vagy egy pár, ami nem véres, nem durva, nincs benne káromkodás sem. És nem romantikus marhaság, mert azoktól kiborulok.

Végül Hawaii pizzát rendelünk, vacsora közben pedig egy Bud Spencer-Terence Hill klasszikust nézünk. Igaz, hogy ebben van verekedés, de a végén mindenki feláll és senki sem hal meg. Sőt, csúnyán sem beszélnek benne. A ”Nincs kettő négy nélkül”-t nézzük, és még Ira-kun is jól szórakozik rajta. Hála égnek, az angol szinkronhoz van japán felirat, mert az én angoltudásom elég gyér. Talán rá kéne startolnom az angolra, ha feljebb akarok kerülni a ranglistán. Az Első Osztályon dolgozók mindegyike kiválóan beszéli az angolt, ha be akarok oda kerülni, nekem sem ártana tanfolyamra járni.

-       - Min gondolkozol? – hallom meg hirtelen Ira-kun hangját. A pizza elfogyott, a filmnek is vége, így kikapcsolom a DVD-lejátszót.

-      -  Csak azon, hogy el kéne mennem angol nyelvtanfolyamra – mondom felé fordulva. – Ha feljebb akarok kerülni a ranglétrán a munkahelyemen, nem ártana, ha legalább angolul megértetném magam.

-       - Tényleg, mit dolgozol? Kíváncsi vagyok rá, mert még nem mondtad.

-       - Ez… kicsit bonyolult – mondom elgondolkodva. – De lényegében a munkám az, hogy segítsek azoknak az embereknek, akik bajban vannak. Jobban nem tudom elmagyarázni.

Ira-kun elgondolkodva néz rám, nem tudom, elhitte-e, amit mondtam. De nem mondhatom meg neki, hogy rendőr vagyok, ráadásul gyilkossági nyomozó. Még nincs itt az ideje. Ahogy annak sem, hogy megtudja, mi történt a szüleivel. Csak felzaklatnám vele, azt pedig nem akarom.


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).