|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sado-chan | 2025. 03. 20. 21:04:09 | #36624 |
 Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Kedvesemnek
- Semmi baj, majd kitalálod – mosolyodik el. - Van elég időd, hogy tisztában jöjj az érzéseiddel mind irántam, mind minden más iránt. Nem kell sietnünk semmivel.
- Köszönöm – nézek rá hálásan. Tényleg úgy érzem, mintha ez lett volna az első... a testem minden pontja bizsereg, zsibbad, kicsit fáj is, de ez más... azt hiszem boldog vagyok.
Magához húz, én pedig elfészkelem magam a karjai közt. Mindketten mocskosak vagyunk, de most valahogy ez sem tud érdekelni... túlságosan kimerült vagyok, hogy ezen gondolkozzak...
Mikor felébredek ő már nincs mellettem. Egy pillanatra elönt a félelem, de mikor meghallom a zuhany hangját megnyugszom... csak fürdeni ment... de igazán megvárhatott volna engem is... de mért is vagyok csalódott? Nem is tudom... most valahogy mindennél jobban vágyom a jelenlétére, az ölelésére, hogy mellettem legyen. Úgy érzem, mintha ez lett volna az első, mintha minden, ami ez előtt történt velem csak az előző életem sajgó emléke lenne... érzelgős, ostoba gondolatok, de mintha újjá születtem volna a karjai közt... akármi is kavarog most benne, nincsenek szavaim arra, amit legbelül érzek...
Hamarosan nyílik az ajtó, és Hikaru lép ki rajta egy törölközővel a dereka körül
- Hol voltál? - kérdem, bár talán nem ezek a megfelelő szavak. Talán inkább a mért hagytál magamra...
- Fürdeni. Éhes vagy? Már esteledik, főzök valamit.
- Itt hagytál! - fakad ki belőlem. Nem mondanám, hogy haragszom, ez más...
- Olyan édesen aludtál, hogy nem akartalak zavarni – mellém lép és tenyerébe zárva arcomat megcsókol. Sóvárogva csókolok vissza, majd nézek utána, mikor elszakadunk... ne menj el, kérlek...
Megpaskolja az arcom, de mikor elhúzódna elkapom a karját
- Szerelmem, lesz még rá időnk – mosolyodik el- Inkább menj, fürödj le, addig áthúzom az ágyat. Hacsak nem akarsz testnedvek között aludni az éjjel.
- Gonosz – sóhajtom, de igaza van. Mindenem ragad, akár csak az ágyneműk. Erőt veszek magamon és felkelek, majd elindulok a fürdőszoba felé. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem fáj semmim, de nem bánom... most először boldogan gondolok vissza a történtekre.
Igyekszem alaposan megtisztálkodni, de mikor a lábaim közé ér a kezem megremegek... még érzékeny... ahogy tisztogatni kezdem magam halk nyögés szökik ki belőlem... igyekszem gyors lenni, mielőtt rossz vége lesz...
Megterített asztal és vacsora fogad, mikor végzek. Hamar neki is látok. Szótlanul tömöm a fejem, el akarom terelni a gondolataim, és amúgy is éhes vagyok. Reggel ettünk utoljára, és a testmozgás is megizzasztott
- Ennyire kimerítettelek? - nevet fel, én pedig vörösölő arccal teszem le a pálcikákat- Úgy falsz, mint aki egy hete nem evett.
- Csak… finom a főztöd… - felelem, de nem nézek rá. De mért is szégyellem magam?
- Ennek örülök. Figyelj, mi lenne, ha holnap felfedeznénk a környéket? Hátha van itt egy patak, vagy folyó, vagy tó. Meg úgy tudom, egy erdő is van a közelben.
- Mire célzol? - kérdem óvatosan, próbálva kideríteni a szándékait. Most nem tudok tisztán gondolkodni...
- Kinek is piszkos a fantáziája? - mutat rám vigyorogva, amitől újra csak zavarba hoz. Ő fogalmaz kétértelműen, de persze az én fantáziám a piszkos... hát persze!- Csak egy sétára gondoltam a környéken, semmi „olyasmire”, amin a kis buksid jár.
- Jól van na! - sóhajtok fel, próbálva elterelni a gondolataimat - Ne piszkálj folyton!
- Nem piszkállak, de olyan könnyen felhergeled magad. Ez pedig mulattat- erre már inkább nem reagálok. Azt hiszem, erről sosem fog leszokni, de annyi baj legyen. Végül is igaza van, tényleg azon jár az agyam, még akkor is, ha próbálom elterelni a gondolataimat...
Vacsora után elmosogatunk, majd vissza bújunk az immár tiszta ágyba, hogy egy kis filmezéssel zárjuk a napot. Bugyuta romantikus film, de most pont tökéletes. A vállára hajtom a fejem, szorosan hozzá bújok, ő pedig átölel. Olyan jó így... nem is igazán figyelek a filmre, gondolataimban elmerülve ölelem őt, tenyerem alatt érzem a szívverését... most minden olyan tökéletes!
Felpillantok rá, ahogy látom, ő sem igazán figyel a filmre, gondolataiba merülve mered a semmibe
- Mi a baj? Nagyon elgondolkodtál. Ugye tudod, hogy semmi munka, míg itt vagyunk?- jegyzem meg. Remélem nem a munkán töri a fejét... megígérte, hogy csak ő és én leszünk, semmi munka...
- Nem, semmi baj... Csak fáradt vagyok. Sok minden szarság történt az utóbbi időben és nem olyan könnyű egyből átkapcsolni pihenő üzemmódba.
- Megértem – bólintok és visszafekszem mellé - Tudom, hogy sok mindenen jár az eszed, de engedd el! Az ügyet lezárták, nem? Megvan a tettes és hamarosan rács mögé kerül. Kár már ezen töprengeni. Ami volt, elmúlt, most koncentrálj a pihenésre. Hidd el, megérdemled ennyi munka után.
- Ahogy te is, főleg azok után, hogy annyiszor magadra hagytalak – puha csókot nyom a hajamba- Mindkettőnkre ráfér a feltöltődés. Ideje, hogy megtanuljunk tényleg egy párként együtt élni. De azért gondolkozz el azon, mihez szeretnél kezdeni. Nem kell most, ráér, de azért törheted a fejed.
Igaz. Valamit ki kell találnom, bár jelenleg fogalmam sincs, mihez kedhetnék... alsó középiskolás voltam, mikor az életem félbe szakadt... most sem érzem magam többnek, még úgy sem, hogy tudom, évek teltek el azóta... kérdés, hogy így, ráadásul papírok nélkül lehet e munkám... vagy hogy képes lennék e rá. Emberek közé menni, úgy, hogy Hikaru nincs mellettem... már a gondolatától is előnt a félelem... egy dolog Hikaru mellett "normális" életre törekedni, és teljesen más odakint, egyedül...
Másnap reggeli után valóban felkerekedünk. Melegen öltözünk, de szerencsére csapadék mentes, szélcsendes idő fogad minket. A táj gyönyörű, békés, gondtalan. Kézen fogva sétálunk, fénykép is készül szép számmal. Jó lesz majd őket vissza nézni otthom. Hamar megtaláljuk a tavat, benne a békésen úszkáló hattyúkkal. Mikor közelebb megyek hozzájuk elúsznak... bizalmatlanok, vagy csak nem szeretik az embereket. Hikaru felé fordulok, ő pedig újra fényképezni kezd, ezúttal engem. Nem zavar, de olyan fura arcot vág...
- Ira – sétál közelebb hozzám– kérdezhetek valamit?
- Mit?
- Te… boldog vagy velem? Úgy értem… igazán boldog? - A hangja remeg, mintha félne valamitől
- Persze, hogy boldog vagyok. Ha nem lennék az, már régen otthagytalak volna – mosolygok rá. Nem tagadom, hogy voltak álmatlan éjszakáim, sírtam is miatta. Volt, hogy üresnek éreztem magam, de most végre boldog vagyok, életemben talán először, hála neki- Mi a baj? Olyan más vagy most. Aggaszt valami? - kérdem, miközben tenyereimbe fogom az arcát. Ugye nem megint valami ostobaságon agyal?
- Én – hebegi. Sosem láttam még ilyennek. A kezébe veszi az enyémeket, majd komoly tekintettel néz a szemeimbe – nem tudok nélküled élni, Ira. Nekem te vagy a mindenem, így… azt szeretném megkérdezni, hogy… lennél-e hivatalosan is… az élettársam.
Először fel sem fogom, mit kérdezett. Élettárs...az olyan, mint a férj vagy feleség? Ezek szerint most... jó ég...
Kell pár perc, míg megértem és felfogom, hogy mit kérdezett. Ezer kérdés cikázik a fejemben, először megszólalni sem tudok...
- Ira...kedvesem- simogatja a vállam. A hangja rémült. Nem tudok megszólalni, így csak bólintok. Persze, hogy szeretnék a párja lenni! - szóval...- újra csak bólogatok, mire végre elmosolyodik és magához húz, hogy megcsókolhasson. Hosszan, szenvedélyesen, talán úgy, mint még soha. Viszonzom a csókját, szorosan kapaszkodva belé. Mindketten sírásban törünk ki, de azt hiszem, ezek öröm könnyek...
- Ugye... nem kell menyasszonynak öltöznöm?- kérdem félig nevetve, a könnyeimet törölgetve
- Csak ha feltétlenül szeretnél!- feleli, mikor kicsit magához tér ő is...
Sokáig sétálunk még, egész messzire keveredünk, és a nap is lassan lemegy, mire elindulunk visszafelé.
Mire haza érünk mindketten átfagytunk. Hiába a szélcsend, ha a levegő csípős hideg. Úgy döntök, veszek egy forró fürdő, mielőtt megfátnék, így elfoglalom a fürdőszobát. Ledobom a ruháim és hozzá látok a tisztálkodáshoz. Jól esik a meleg víz, ellazít, de ennek ellenére még mindig Hikaru szavai járnak a fejemben. Élettárs... mostantól hivatalosan is egy pár leszünk, mindenki előtt... senki sem választhat szét minket. Na és Kowai-san? Ő és Hikaru egyek, de ez vajon erre is vonatkozik? Kowai-san és én... akkor ugyanúgy egy pár leszünk...vagyunk...
Gondolataimba mélyedve észre sem veszem, hogy nyílik az ajtó, csak mikor Hikaru mögém oson és hátulról átkarol.
- Hikaru...- nyöszörgöm. - vizes lesz a ruhád...- nem felel, csak kuncog, miközben simogatni kezd. Nem tagadom, jó érzés. A nyakamba temeti az arcát, miközben az oldalamat, majd a hasamat és a mellkasomat veszi célba. A bőröm csúszik a szappantól, és szerintem már őt is össze kentem vele, de nem akarom leállítani... nem akarom, hogy abba hagyja...
- Így sosem végzünk a fürdéssel- sóhajtom. A kád nem túl tágas, de szerencsére egyikünk sem valami nagy darab. Kényelmesen elférünk benne ketten is. Hikaru mögöttem, én pedig a lábai közt, hátam a mellkasához simul, fejem a vállán pihen
- Nem sietünk sehová- súgja. A nyakamba temeti az arcát, forró lélegzete bizsergető, minden egyes érintésébe bele remeget
- De... ki fog hülni...a víz- nyöszörgöm.
- Majd engedünk még meleget...- újra csókolgatni kezd, miközben egyik keze a combjaim közé csúszik. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is ennyire élvezni fogom valaki érintését, most mégis... - fordulj felém- súgja, mikor kitapintja merevedő tagom. Nem ellenkezek, teszem, amit mond. Megfordulva az ölében kötök ki. Átkarolja a derekam, a felsőteste az enyémhez simul. Szabad kezével a fenekembe markol, amitől elkerekednek a szemeim. Komolyan a kádban akarja csinálni?
Csak kuncok, majd lassan elkezd előkészíteni. Nem próbálom leállítani, csak a vállára hajtott fejjel pihegek, ahogy az ujjai bennem mozognak
- Lazíts...- csókol lágyan, miközben lassan becsúsztatja magát. Szerencsére hagy pár pillanatot, hogy megszokjam őt, majd lassan mozogni kezd bennem. Most sokkal jobb, mint a tegnapi...
|
| Andro | 2025. 01. 03. 16:29:32 | #36608 |
 Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Irámnak)
Visszacsókol, miközben a derekam köré fonja a karjait. Kissé meglep, de tetszik, hogy ő is próbál kezdeményezni. Elmosolyodom, ahogy két tenyerem közé fogom az arcát és a nyelvem újra a szájában köt ki. Gyengéden simogatom a nyelvemmel az övét és érzem, hogy Ira kezd kissé beindulni. Nem baj az, azért csinálom, hogy neki minél jobb legyen.
Halkan nyöszörög, ahogy a nyelvét szopogatom, mire elmosolyodom és a karomba kapom őt. Elszakadunk egymástól, de nem tiltakozik, csak a nyakam köré fonja a karjait, miközben elindulok vele az ágy felé. Újra megcsókolom, majd az ágyra ültetem. Ő feljebb húzza magát, de hanyatt lököm és fölé tornyosulok. Most nem menekül, de nem is akar, csak megszeppenve pislog rám, mint aki nem tudja, mit akarok vele tenni. Vagy talán valami rosszra gondol. Feljebb húzom magam, mire hanyatt lök és fölém tornyosul. Először a pulóvere kerül le róla, majd lassan sorban az összes többi ruhadarab. Végül csak egy alsóban fekszik alattam és félősen húzza össze magát. A sebei már szépen begyógyultak, bár vannak hegek, amik örökre meg fognak maradni a testén. Ennek ellenére számomra ő a leggyönyörűbb fiú, akit valaha láttam. Puhán megcsókolom, miközben finoman végigsimítok a testén, egészen a hasáig. Összerándul az érintésre, mire megcsókolom. Félelem és izgalom keveredik benne.
- Lazíts, édesem – súgom lágyan, majd ujjaim lassan az alsó alá csúsznak. - Annyira ennivaló, hogy ilyen kevés is elég ahhoz, hogy felizgassalak – mosolyodom el elégedetten, mire Ira zavartan a tenyerébe rejti az arcát. Annyira ennivaló, de tudom, hogy belül rettentően fél. Még sosem volt része igazi szeretkezésben. Én csak tudom, milyen az első IGAZI alkalom.
Ahogy újra simogatni kezdem, felnyög az érzésre. A szemét is behunyja, miközben lágyan csókokkal kényeztetem a testét és lassan minden porcikáját bejárják az ujjaim is. Az alsónadrág lekerül róla és láthatóvá válik immáron félig merev farka is. Csak megérintem, mire kinyitja a szemét és döbbenten néz előbb saját magára, aztán rám. Szemmel láthatóan nem tudja, mit kéne tennie. Mint egy szűz bakfis az első alkalommal, bár neki tényleg ez az első alkalom. Még ha már nem is szűz.
- Hikaru… - nyöszörgi felemelkedve, mire csak megcsókolom és visszanyomom.
- Ne félj, nem foglak bántani. - A hímtagja köré fonom az ujjaimat és lágyan, de mégis ritmikusan kezdem őt izgatni.
A teste remeg, ahogy finoman végignyalom a farkát és a kezemmel is játszom rajta. A légzése is gyors, majd mikor rám néz, elpirul. Én csak kuncogok és dolgozom tovább. A hímtagja már merev, áll, mint a zászlórúd, amikor a hegyét kezdem szívogatni lágyan. De ennyi is elég, hogy a teste remegni kezdjen, majd forró magja a számba lövell. Nem tartott sokáig, de valószínűleg sosem élvezett még el.
- Ez nem tartott sokáig, édesem – kuncogom, mire fél szemmel, lopva rám pillant.
- Sajnálom… - hebegi zavartan és próbálja összehúzni magát. De nem engedem neki, ő erről ugyanis nem tehet.
- Ne tedd! - mosolyodom el kajánul. - Kicsit olyan, mintha én lennék neked az első.
- Igazából... ezt sosem csinálta… - dadogja halkan, mire elmosolyodom és újra megérintem nyelvével a hegyet. Élesztgetem a kissé lagymatag hímvesszőt, mire összerándul a teste. – Hikaru… - nyöszörgi.
- Még nem végeztünk. - Széthúzom a lábait, hogy helyet csináljak magamnak, majd lassú mozdulattal az egész farkát a számba veszem.
Nem kell sokat dolgoznom, mert hamar újra merevvé válik. Eközben lassan simogatom a combját, egyre lejjebb haladva, míg el nem érem a bejáratot. Lassan kezdek körözni, majd egy idő után óvatos, puha mozdulattal csúsztatom be az egyik, síkosítóval teli ujjam. Összerándul egy kissé, de nem húzódik el, csak édes hangokat ad ki magából. Finoman mozgok benne, miközben a számmal és a nyelvemmel a farkán dolgozom. Nem sietünk sehová. Van időnk, mint a tenger és mindent elkövetek, hogy Ira tudja, milyen a jó szex. Vagy legalábbis milyen a kényeztetés.
Párszor eljátszom még vele, mire végül megkönyörülök rajta. Hagyok neki pihenőidőt, míg leveszem a ruháimat és magam alá húzom őt. Hagyja magát, majd megcsókolom és óvatosan behatolok. Nem akarom, hogy fájjon neki, azt szeretném, ha mindketten élveznénk a dolgot. Ira alattam nyöszörög, ahogy lassan mozogni kezdek benne. Fantasztikus érzés, mintha mindig is rá vártam volna. Lassan növelem a tempót, hogy meg tudjon szokni engem, de túl jó érzés benne lenni. Sokkal jobb, mint a Tomohiro utáni összes partneremben. Tomohiro is mindig figyelt rám és igaz, hogy mint kiderült, csak kihasznált, de a szex fantasztikus volt vele. Mindig óvatos volt, mindig jól éreztem magam, ha szeretkeztünk. Most azonban nem rá gondolok, csak az alattam nyögő Irára, aki körém fonja a lábait, így biztatva gyorsabb tempóra. Végül felnyögök és beleélvezek. Néhány utómozgás után lassan húzódom ki belőle és fekszem mellé. Megcsókolom és végigsimítok a hasán. Összerándul az érintésemre.
- Hogy érzés magad? - kérdem a füléhez hajolva.
- Nem tudom… - leheli halkan.
- Semmi baj, majd kitalálod – mosolyodom el. - Van elég időd, hogy tisztában jöjj az érzéseiddel mind irántam, mind minden más iránt. Nem kell sietnünk semmivel.
- Köszönöm – néz rám hálásan.
A fejem csóválom, majd magamhoz húzom. A karjaim közé fészkeli magát, hozzám bújik és halkan szuszog. Ki van merülve, de nem ártana fürdenünk és áthúzni az ágyat. Eléggé összekentük az ágyneműt és nem hiszem, hogy a tulaj örülne, ha így látná. De még egy kicsit ráérünk pihenni, így magunkra húzom a takarót és lassan elalszunk.
~*~
Én jóval hamarabb felébredek, mint Ira. Nézem a békés arcát, ahogy halkan szuszog mellettem. Most már teljesen más, mint amikor először megismertem. Már nem az a riadt, félénk, összetört fiú, akit felszedtem az utcán. Kezd magára találni. Én is ilyen voltam és bár Tomohiro valójában egy szadista volt, de velem jól bánt. Még akkor is, ha csak játszott velem, sosem bántott sem lelkileg, sem testileg. Talán valamiért mégis különleges voltam neki. Óvatosan bújok ki Ira karjai közül, vigyázva, fel ne ébresszem és a fürdőbe botorkálok. A tagjaim kissé merevek, jó ideje nem szexeltem már senkivel, talán kezdek vénülni. A gondolatra halkan elnevetem, ahogy a tükörbe nézek. Nem vagyok nyúzott, de mintha én is más lennék. Ira engem is megváltoztatott. Vagy talán az teszi, hogy már nem Tokióban vagyunk, nem kell gyilkosokkal, nyomozással, meg minden más szarsággal foglalkoznom. Estefelé jár már, gyorsan lefürdök és mikor egy törülközővel a derekam körül visszamegyek a hálóba, Ira az ágyon ülve néz rám. Szemmel láthatóan nem tetszik neki, hogy otthagytam.
- Hol voltál? - kérdi a nyilvánvalót.
- Fürdeni – válaszolom. - Éhes vagy? Már esteledik, főzök valamit.
- Itt hagytál! - morogja, de mintha nem haragudna annyira.
- Olyan édesen aludtál, hogy nem akartalak zavarni – lépek oda hozzá és a két kezem közé fogom az arcát.
Egyből elpirul, a szemei csillognak, ahogy megcsókolom a kívánatos ajkait. Ám még mielőtt többet akarhatna, elengedem és ellépek tőle. Morcosan sóhajt egyet, amire elnevetem magam. Megpaskolom az arcát, mire elkapja a kezem.
- Szerelmem, lesz még rá időnk – mosolygok rá édesen. - Inkább menj, fürödj le, addig áthúzom az ágyat. Hacsak nem akarsz testnedvek között aludni az éjjel.
- Gonosz – suttogja, de a tekintete mosolyog, ahogy kiszáll az ágyból.
Persze semmi nincs rajta és ahogy a fürdő felé veszi az irányt, még rázza is kissé a hátsóját. Komolyan, szívesen vinném még egy körre, de akkor tényleg nem eszünk és nem alszunk ma éjjel. Be kell vallanom, azért kissé fáradt vagyok, ez az ügy sokat kivett belőlem és Irával sem foglalkoztam sokat. Sok mindent kell bepótolnom.
Gyorsan áthúzom az ágyat, majd felöltözöm és nekilátok főzni. Van minden a hűtőben és odakintről még tűzifát is hozok be. A tűzhely hála égnek gázzal működik, de odabenn teszek még pár hasábot a kandallóba, hogy majd ne fázzunk éjjel.
Mire Ira kész van, összeütök egy könnyű vacsorát és leülhetünk enni. Tényleg kényelmes ez a ház, talán ilyenbe költözünk majd, ha leszerelek. Bár már ott tartanánk. Irának úgy tűnik, ízlik az étel, mert egy szót sem szól, csak tömi magába a vacsorát. Mint valami éhező.
- Ennyire kimerítettelek? - nevetek fel, mire elpirulva teszi le az evőpálcáit. - Úgy falsz, mint aki egy hete nem evett.
- Csak… finom a főztöd… - mondja vörös pofival, de nem néz rám.
- Ennek örülök – válaszolom. - Figyelj, mi lenne, ha holnap felfedeznénk a környéket? Hátha van itt egy patak, vagy folyó, vagy tó. Meg úgy tudom, egy erdő is van a közelben.
- Mire célzol? - kérdi óvatosan, mintha arra gondolna, hogy a természet lágy ölén…
- Kinek is piszkos a fantáziája? - mutatok rá vigyorogva, mire felfújja magát. Olyan könnyen fel lehet heccelni a drágát. Aztán mélyen elpirul, mint akit tetten értek. Annyira aranyos tud lenni ilyenkor. - Csak egy sétára gondoltam a környéken, semmi „olyasmire”, amin a kis buksid jár.
- Jól van na! - sóhajt fel, de még látom rajta, hogy mik jártak a fejében. - Ne piszkálj folyton!
- Nem piszkállak, de olyan könnyen felhergeled magad. Ez pedig mulattat – kuncogok.
Erre már nem szól semmit, csak haragosan néz rám, de még én is tudom, hogy nincs benne semmi igazi düh.
Vacsora után elmosogatunk, majd az ágyban nézünk valami romantikus hülyeséget. Magammal hoztam a laptopomat, internet pedig hála égnek van a házban. Ira a vállamra hajtja a fejét, hozzám bújik, én pedig átölelem. Rég éreztem már magam ilyen nyugodtnak és békésnek. Mégis… eszembe jut Tomohiro. Majd a bátyám. Vajon a szüleim miért tüntették el? Nem sok mindenre emlékszem abból az időből, mielőtt abba az iskolába száműztek. Sok részlet homályos, vagy kiesett. Vajon tényleg rájuk támadtam? Vagy az a másik énem volt? A bátyám tudott róla és ezért… Ha visszamentünk Tokióba, talán felkeresem a szüleimet. Muszáj tudnom, de Irának nem akarom ezt még előadni. Nem hiszem, hogy boldog lenne tőle, de szeretném tudni, hol a testvérem, hiszen tizenöt éve nem láttam. Nem. Idén lesz tizenhat éve. Ő már harminc is elmúlt, de nem tudom, él-e még.
- Mi a baj? - kérdi Ira. - Nagyon elgondolkodtál. Ugye tudod, hogy semmi munka, míg itt vagyunk?
A hangja figyelmeztető. A fenébe, jobban kéne ügyelnem az arcvonásaimra.
- Nem, semmi baj – húzom jobban magamhoz. A film valahol a vége felé jár már. - Csak fáradt vagyok. Sok minden szarság történt az utóbbi időben és nem olyan könnyű egyből átkapcsolni pihenő üzemmódba.
- Megértem – bólint és visszafekszik. - Tudom, hogy sok mindenen jár az eszed, de engedd el! Az ügyet lezárták, nem? Megvan a tettes és hamarosan rács mögé kerül. Kár már ezen töprengeni. Ami volt, elmúlt, most koncentrálj a pihenésre. Hidd el, megérdemled ennyi munka után.
- Ahogy te is, főleg azok után, hogy annyiszor magadra hagytalak – csókolok a hajába. - Mindkettőnkre ráfér a feltöltődés. Ideje, hogy megtanuljunk tényleg egy párként együtt élni. De azért gondolkozz el azon, mihez szeretnél kezdeni. Nem kell most, ráér, de azért törheted a fejed.
Ira bólint és tudom, hogy megfontolja a szavaimat. Ő sem akar kolonc lenni a nyakamon, nem fogja hagyni, hogy mindenben én tartsam el. Tényleg szeretem őt, ahogy Tomo-chant szerettem. De ő már nincs többé, Ira viszont nagyon is itt van és él.
~*~
Másnap reggeli után valóban felkerekedünk. Holnap már le kell mennünk a faluba bevásárolni, de mára még kitart a hűtő tartalma. Meg holnap reggelre. A táj valóban gyönyörű, még az évnek ebben a szakában is. A levegő csípősen hideg, de friss és tiszta. Az idő is, így messzire ellátni. Irával kéz a kézben sétálunk, sokat fényképezkedünk, hol egymást, hol kettőnket, hol csak a tájat. Ira boldognak tűnik, sosem láttam még ennyit mosolyogni, de én is remekül érzem magam. Valóban van itt egy tó, a vizén hattyúk úsznak, de nem jönnek ki. Szemmel láthatóan nem szeretik az embereket, de jó nézni őket. Ira egészen a víz széléig sétál és megfordul. Nem tudom megállni, hogy ne fotózzam le. Olyan gyönyörű, boldog és eleven, amilyennek sosem láttam még, mióta egymásba botlottunk. Látszik, hogy igyekszik maga mögött hagyni mindent, de még segítségre van szüksége. Ahogy nekem is. Végül nem bírok magammal, muszáj tőle megkérdeznem. Muszáj tudnom, mit gondol, mit érez.
- Ira – szólalok meg, ahogy odasétálok hozzá –, kérdezhetek valamit?
- Mit? - kérdi mosolyogva.
- Te… boldog vagy velem? Úgy értem… igazán boldog? - A hangom megremeg, mint valami ostoba kölyöké.
- Persze, hogy boldog vagyok. Ha nem lennék az, már régen otthagytalak volna – mosolyog rám. - Mi a baj? Olyan más vagy most. Aggaszt valami? - veszi két keze közé az arcomat.
Nagy levegőt veszek, mielőtt kimondanám. Félek, hogy nemet mond és nem bírnám elviselni. Főleg, azok után.
- Én – fogom meg a két kezét és komolyan a szemébe nézek – nem tudok nélküled élni, Ira. Nekem te vagy a mindenem, így… azt szeretném megkérdezni, hogy… lennél-e hivatalosan is… az élettársam.
Kimondom, igen a szavak maguktól jönnek a számra. Szeretem Irát, de ha nemet mond, azt is meg fogom érteni. A szívem hevesen dobog, miközben a válaszára várok és látom, ahogy lassan felfogja a szavaim értelmét.
|
| Sado-chan | 2024. 11. 04. 07:29:17 | #36592 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Kedvesemnek
Nem tudom, milyen reakcióra számítsak tőle. Nem tudom, melyikük jelent rám nagyon beszélyt, Hokaru vagy Kowai-san... jelenleg mindkettőtől félek. Valahogy úgy érzem, bármikor bűntetlenül megölhetnek engem, hisz senki sem keresne. A szüleim halottak, testvérem sosem volt, a nagyszülők sem élnek már. Nincs élő ember a földön, aki keresne. A hátam a falnak feszül, össze szorítom a szemem. Morbid módon azt találgatom fejben, hogy miként fogja elvenni az életem, megfojt, vagy inkább szíven szúr, mikor hirtelen magához ölel. Először moccanni sem merek, majd lassan viszonzom az ölelés. Érzem, hogy remeg, állni sem bír, így lassan a földre csúszik, magával rántva engem is. A vállára hajtom a fejem
- Valahol… Mindig is tudtam… de… nem tudtam… vagy inkább csak… nem akartam elhinni. Valahol mélyen… tudtam, hogy… Tomo-chan nem jó ember… csak… nem akartam észrevenni a jeleket. Elhitettem magammal, hogy… tényleg törődik velem és… szeret engem…
- Nem a te hibád, Hikaru – sóhajtom. Nem tudom, így gondolom e, vagy csak azért mondom, mert tudom, hogy ez a helyes válasz, ezt kell most hallania... de magamban csak ürességet érzek, semmi mást- Semmi sem a te hibád.
- Szerettem őt – suttogja- Én… őszintén szerettem őt. Tudtam, hogy… nem vagyok egyedül és… és valami… valaki van bennem, de… nem vettem róla tudomást. Titkoltam… elrejtettem, ahogy… Tomohiro és a bátyám… eltűnését is… Féltem, ha… ha bárki tudná, akkor újra… egyedül maradnék… Hogy mi történne másokkal, ha… megtudnák. Hogy Ő mit tenne...
- Ezért nem mondtad el nekem sem? - nézek a szemeibe. Próbálom megérteni, de ez persze nem jelenti azt hogy egyet értek... na nem mintha ez valaha és számított volna...
- Téged féltettelek, Ira. Rettegtem, mi történne veled, ha… megtudnád. Hogy… velünk mi történne. Szeretlek, Ira, csak téged és őszintén. Sosem akartam neked fájdalmat okozni. De ezek után… megértem, ha inkább…
- Hülye! - vágom a fejéhez- Bármikor leléphettem volna, amikor a másik éned előjött! Bármikor megtehettem volna, hogy itt hagylak, amikor magányos voltam és te Tomohiro-san miatt keseregtél! Mondjuk igaz… nincs hová mennem, de… Mindegy, sosem hagynálak el, te is tudod! Szeretlek, te nagy marha és szarok rá, hogy volt-e valaki előttem az életedben! Én nem foglak cserben hagyni, vagy lelépni csak azért, mert problémáid vannak. Nem foglak kihasználni, mert sebezhető vagy! Te is itt vagy mellettem, még ha az utóbbi időben keveset is vagyunk együtt és… És fogalmam sincs, miért beszélek összevissza ennyi…- fakadok ki. Annyi okom és alkalmam lett volna elhagyni őt, igaz, volt, amikor komolyan fontolóra vettem, még úgy is, hogy rajta kívül tényleg semmim sincs, úgy is, hogy hóesésben képes volt a plázában hagyni, csak mert meglátta a szüleit... annyiszor okozott már fájdalmat, de úgy tűnik, ez az ára... még így is többet kaptam tőle, mint eddig bárkitől...
Hirtelen csókol meg, belém fojtani minden szót és gondolatot. Vadul, szenvedélyesen, én pedig próbálom viszonozni. Nyelve hamar a számban köt ki majd az enyémmel kezd játszani. Belé kapaszkodok, ő pedig körém fonja a karjait. Hosszú percekig ostromol, teljesen az őrületbe kerget, mire végre elereszt
- Szeretlek, Ira! Csak téged és senki mást.
- Tudom – bólintok. Ez eddig sem volt kérdés számomra. Tudom, hogy szeret, de vajon eléggé ahhoz, hogy rám is figyeljen, vagy csak azt szereti, hogy van valakije?- De ez így nem mehet tovább! Én… magányos vagyok, ha nem vagy itt és mindig csak ígérgetsz, hogy áthelyezteted magad. Ráadásul… amíg Ő itt van…
- Van egy jó hírem. A főnök a hétre szabadságot adott. Mit szólnál, ha kivennék egy kis házat valahol vidéken egy faluban? Elhúzhatnánk innen pár napra. Tudod, mezők, erdő, jó levegő, esetleg egy patak, vagy tó, meg sok állat. Mit szólnál hozzá? Csak mi ketten lennénk, se munka, se gondok, se múltbeli problémák.
- Komolyan mondod? - csillannak fel a szemeim. Végre kiszabadulhatok? - De akkor a telefont sem veszed fel, amíg vissza nem jövünk! Mert ha igen, én esküszöm, átköltözöm Kazu-sanhoz és fel is út, el is út, viszlát, többé semmi közünk nem lesz egymáshoz!
- Komolyan mondom, egész kis zsarnok lettél, szerelmem. Megőrjítesz, de imádom, hogy ilyen vagy.
.oOo.
Izgatottan várom az indulást. Hikaru egyelőre nem mond el túl sok dolgot, így találgatni is nehéz. Annyit tudok, hogy a lehető legtávolabb akar kerülni innen, valami nyugodt kis faluba, ami mintha nemis ebben a században létezne. Az út hosszú, több, mint három óra. A vonat, amin ülünk elég szokatlan, nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Shinka-valami... nem tudom. Sosem ültem még csak hasonlón sem, így most mint egy kisgyerek, kapkodom jobbra-balra a fejem. Hikaru nem teszi szóvá, igaz, sosem tette szóvá, hogy gyerekes lennék... nem érzem magam annyinak, mint amennyinek kellene...
Egy idősebb úr fogad minket, majd körbe vezet az igazán otthonos kis házikóban.
- Az évnek ebben a szakában kevés a turista – magyarázza. - Szóval maguk lesznek. Egy háló, egy nappali, konyha, fürdőszoba. Nem egy nagy valami, de csendes és biztonságos a környék.
- Nincsenek nagy igényeink. Nekünk ez így tökéletesen meg fog felelni a tokiói nyüzsgés után.
- Azt meghiszem. A falu egy félóra gyaloglásra van arrafelé – mutatja mosolyogva az utat. - Ha bármi kell – vesz elő egy névjegykártyát, majd Hikaru felé nyújtja– telefonáljanak nyugodtan!
- Köszönjük!
A férfi elbattyog, mi pedig bemegyünk, hogy végre tényleg megcsodálhassuk a házat. Egyszerű, régies, de nem kopott vagy használt, inkább otthonos. A tűz már ég, mellé bekészítve további hasábok, és mintha kint is láttam volna jó párat. Olyan szívesen laknék itt!
- Tetszik? - Csak bólintok
- Nagyon! De ne feledd, mit ígértél!
- Nem fogom, ráadásul van vonalas telefon – mutat a nappali felé - Ha kell valami, telefonálunk. De a mobilomat azt hiszem inkább kikapcsolom.
- Miért is hoztad el? - kérdem kíváncsian. Otthon is hagyhatta volna
- Különben hogy veszek jegyet hazafelé? Az állomáson nem láttam mást, csak automatát, még itt is. Pedig ez egy eldugott hely. - csak a fejem csóválom - Nincs kedved sétálni egyet? Felfedezhetnénk a környéket étkezés előtt. Vagy… ha mást szeretnél csinálni… - lép közelebb hozzám, kaján vigyorral az arcán, én pedig sejtem, mire gondolt. Itt? Most? A fülem hegyéig elpirulok, mire közelebb lép, és mielőtt egy szót is szólhatnék megcsókol.
Vissza csókolok, miközben a dereka köré kulcsolom a karjaim. Meglepette, de azt hiszem igazából tetszik...
Elmosolyodik, majd a tenyerébe veszi az arcom. A nyelve újra a számban köt ki, lágyan simogatva az enyémet. Ha sokáig csinálja nem fogom bírni...
Halkan nyöszörgök, ahogy a nyelvemet kezdi szopogatni, erre ő is elmosolyodik, majd hirtelen a karjaiba kap és felemel. Elszakadunk egymástól, de nem tiltakozok. A nyakába karolok, ő pedig elindul velem az ágy felé. Újra megcsókol, majd az ágyra ültet. Feljebb húzom magam, mire hanyatt lök és fölém tornyosul. Megszeppenve pislogok, de nem ellenkezek. Először a pulóvetemet veszi le rólam, aztán a pólót... majd a nadrágot... egy szál alsóban fekszem alatta, ő pedig elégedett mosollyal az arcán néz végig rajtam. Szégyellősen húzom össze magam, mire a nyakamat kezdi csókolgatni. Puha, meleg csókok... meleg tenyere végig simít rajtam, egészen a hasam aljáig. Össze rándulok és össze szorítom a szemeimet. Erre csak lágyan megcsókol
- Lazíts, édesem- súgja, majd ujjai lassan az alsó alá csúsznak- annyira ennivaló, hogy ilyen kevés is elég ahhoz, hogy felizgassalak- mosolyodik el elégedetten, én zavaromban a markomba temetem az arcom. Úgy érzem magam, mint egy szemérmes kamasz, aki most tapasztalja meg először, bár tény, hogy ez közelében sincs annak, amit Ő tett velem. Ő csak használt, mint egy eszkőzt, Hikaru viszont tényleg szeret engem...
Felnyögök, ahogy lassan simogatni kezd. Ez jó érzés... meleg és bizsergető... leteszem a karjaim, de a szemem nem nyitom ki, csak élvezem az új ingereket. Lassan újra csókolgatni és nyalogatni kezd, majd szép lassan az alsónadrág is lekerül rólam. Erre kipattannak a szemeim és rémülten nézek hol Hikarura, hol magamra
- Hikaru...- nyöszörgöm, de ő csak megcsókol és vissza nyom
- Ne félj, nem foglak bántani- köré fonja az ujjait és lassan kezd játszani, rajtam. Ez jó... jobb, mint eddig bármi, amit éreztem.
Próbálom rendezni a légzésem, de nem igazán tudom kontrollálni a testemet... mindenem remeg.
Hirtelen valami meleg és nedves csúszik végig rajta. Kell pár pillanat, mire értelmezni tudom az ingereket. A szám elé szorítom a kezem, mikor újra végig nyal rajta. Hallom a kuncogását, majd érzem, ahogy ajkaival és nyelvével játszik. Ő sosem csinált ilyet... sosem kényeztetett, csak elvette amit akart...
Épp, hogy a hegyét kezdi szívogatni, mire az egész testem remegni kezd, a következő pillanatban pedig már vége is.
- Ez nem tartott sokáig, édesem- kuncogja, mikor fél szemmel lopva rá pillantok
- Sajnálom...- hebegem zavaromban. Próbálom összehúzni magam, de nem engedni
- Ne tedd- mosolyodik el kajánul- kicsit olyan, mintha én lennék neked az első
- Igazából... ezt sosem csinálta...- dadogom. Erre újra elmosolyodik, majd újra a szájába veszi a hegyét. Újra csak felnyögök - Hikaru...- nyöszörgöm
- Még nem végeztünk- széthúzza a lábaimat, hogy helyet csináljon magának, majd lassan az egészet a szájába veszi. Nem kell sokat dolgoznia, hogy újra merev legyek. Szabad kezével a combomat kezdi simogatni, apránként, centinként egyre beljebb haladva, míg el nem éri a bejáratot. Lassan kezd körözni, majd egy kis idő után becsúsztatja az ujját. Ez már ismerősebb érzés, de fájdalom helyett most valami mást érzek. Lassan mozgatja az ujját, miközben a nyelvével még mindig rajtam játszik. Úgy tűnik tudja mit csinál, mert érzem, hogy ezúttal sem fogom sokáig bírni...
Nem tudom, hányszor játsza el ezt velem, mire végre megkönyörül rajtam és hagy egy szusszanásnyi időt, de épp csak annyit, míg leveszi a fölös ruhákat. Moccanni sincs erőm, így rongybabaként hagyom, hogy maga alá húzzon. Lábaim közé fészkeli magát, majd egy apró csók után gond nélkül siklik be egészen a tövéig. Csak nyöszörgök, mikor lassan mozogni kezd bennem. Egyre gyorsabban, egyre hangosabban zihálva, majd végül egy nyögés kíséretében roskad rám. Mikor össze szedi magát kicsúszik belőlem és mellém fekve magához ölel. Lágyan simogat, de most minden porcikám sajog és érzékeny. Ahogy a hasamat kezdi simogatni megremegek
- Hogy érzés magad?- kérdi a fülemhez hajolva
- Nem tudom...- lehelem. Nem tudom megfogalmazni, mit érzek most...
|
| Andro | 2024. 11. 01. 09:57:14 | #36591 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Irámnak)
Ira csak turkálja az ételt, mint akinek nincs étvágya. De szerintem inkább valami nyomasztja, de nem teszem szóvá. Ha akarja, elmondja, nem merem faggatni, mert talán rosszat tennék vele. De mindenképpen segíteni szeretnék rajta. Ha hazajöttem, megbeszéljük a dolgokat, de nekem indulnom kell. A tettest elkaptuk, elvileg vége az ügynek, a főnök sem láthat okot arra, hogy ne helyeztessen át a saját kérelmemre. Irának is jobb lesz, nekem is. Talán ejtenem kéne a bátyám és Tomohiro ügyét is. Jobb lenne nekem is és Irának is, ha nem foglalkoznék vele tovább, elvégre… valahol tudom jól, mi történt valójában. De nem akarok vele foglalkozni. Elmosogatunk, majd veszem a cipőm, kabátom, egy csókot nyomok Ira homlokára és megígérem, hogy sietek haza. De a szívem nehéz, nem nagyon akarom magára hagyni ismét itthon… egyedül a lakásban. Tényleg jó lenne, ha ki tudnánk mozdulni. Mindenképpen vidékre akarom helyeztetni magam, ahol sok a tágas tér, a jó levegő és nem kell folyton gyilkosokkal, emberrablókkal és mindenféle szarsággal foglalkoznom. Ahol ugyan kevesebb pénzből, de nyugodtabban élnénk és Irának sem kéne a nap minden minden percében azon aggódnia, mikor történik velem valami. Elsősorban miatta teszem. Tudom, hogy Ira úgy érezheti, mindig csak hitegetem, de nem az én hibám. A bürokrácia így működik sajnos. Az ügyintézés meg lassú és most elég baj az, hogy a sajtó ránk szállt, mert szimatot fogtak. Akebayashi-san próbálja menteni a menthetőt, de ő sem mindenható.
A papírmunkát hamar elvégzem, csak utána megyek be az áldozathoz. Már magához tért, jobban van. Sikerül elég normális vallomást kicsikarnom tőle, persze csak finoman és udvariasan. A lány készségesen válaszol. Nem ismerte az elkövetőt és egy buliból tartott hazafelé, amikor megtámadták. Mindent elmond nekem, amit tud, ami sajnos nem sok, de megadja a barátai nevét és címét, akik szintén jelen voltak a nevezett buliban. Ezzel tudok kezdeni valamit. A szülőkkel is beszélnem kell majd, bár mivel sokan dolgoztunk az ügyön, a főnök talán erre mást szemel ki. Nem is baj, nekem Irával kell foglalkoznom.
~*~
Mire hazaérek, Ira már alszik. Igaz, későn is jöttem, nem tehet róla, ha fáradt volt. De meg akarom beszélni vele ezt a reggeli dolgot. Ám másnap reggel sokáig alszik, mikor elmegyek, ő még húzza a lóbőrt. Az elkövetkezendő egy hét így telik. Én dolgozom, jelentéseket írok, próbálom a helyén kezelni a sajtót a többiekkel együtt és kihallgatom az áldozat ismerőseit. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy Ira inkább kerül engem, ráadásul szándékosan teszi. Aggódom miatta, mert biztos vagyok benne, hogy az én hibám. Keveset foglalkoztam vele mostanában és igaza van, ha kerül. Megérdemlem, hogy haragudjon rám, de ez a néma bosszúállás sokkal rosszabb, mintha vádlón kiabálna, vagy hozzám vágna valamit. Azzal tudnék mit kezdeni, de ezzel a viselkedéssel nem. Csak még jobban aggódom miatta. Iszonyat bűntudatom van, de már tudom, hogy tegyen jóvá. Hétvégén úgysem dolgozom, elmegyünk valahová vidékre. Kiveszek egy kis házat és ott töltünk két éjszakát és két napot. Biztosan örülne neki.
Másnap később megyek be, így mikor Ira kilép a hálóból én a kanapén ülök és újságot olvasok. Mikor meglát, kővé dermed, mint aki szellemet látott.
- Ira... jó reggelt! - fordulok felé. - Minden rendben? - Bólint, de visszaiszkol a szobába és becsukja maga után az ajtót. Utána megyek, de nincs benn. Az ágy alatt bujkál, az ajtóból hallom. - Ira? Mi történt? Ira… - Nem szólal meg, de tudom, hogy ott van. - Ira... történt valami?
- Hikaru? - kérdi remegő hangon.
- Ki más?
- Nem akarok Kowai-sannal beszélni! Félek tőle...
- Ki az a Kowai-san? - kérdem értetlenül, de egy gyanú kezd körvonalazódni bennem. Ugye, nem...
- A... A másik... a másik Hikaru – nyögi halkan, alig hallhatóan, bennem meg megáll az ütő.
Kimegyek a nappaliba, telefonálok, hogy ma csak délután megyek be. A főnök nem bánja, már nincs sok munkánk, azt mondja, nyugodtan vegyem ki a hét hátralevő részét. Megemlítem neki a hétvégét és belemegy.
Órák telnek el, mire Ira kijön. Addigra mindent átrágtam magamban. Valahol mindig is tudtam, hogy Ő létezik, de nem akartam tudomást venni róla. Az emlékezetkiesések az elrablásom óta, meg az elrablóm holtteste előttem és én semmire sem emlékszem. A bátyám eltűnése, a sok fura eset az iskolában, a kollégiumban, majd… Tomohiro… És utána is… Ira halkan lépdel, de nem nézek rá. Nem tudok, nem bírok! Mi van, ha nem engem lát, hanem egy szörnyeteget? Egy démont, aki bánthatja? Veszélyes vagyok rá, nemcsak rá, de mindenkire. Önmagamra is.
- Mióta? - szólalok meg hirtelen. A hangomban nincs vád, elvégre nem vádolhatom semmivel. Itt egyedül én vagyok a hibás. - Mióta tudod?
- Amikor... megcsókoltalak... akkor találkoztam vele először... aztán... félek tőle... azt mondta, ha beszélek neked róla...vagy elmondom, amit mondott valószínűleg megint ártanál magadnak... és ha hagyom, hogy bajod essen megöl engem... de... én gyenge vagyok... nem tudlak megvédeni... így attól féltem, mindenképp megöl, ha elmondom – szipogja. Felkelek és elindulok felé, mire Ira a falig hátrál.
- Mit mondott? - Nem emelem fel a hangom, de dühös vagyok. Nem, nem Irára, hanem Rá vagyok dühös. Mi a fenét mondott Irának, amitől így halálra rémült?
- Azt, hogy Tomohiro-san... meg a testvéred... nem halt meg...Tomohiro-san egy szörnyeteg volt... a testvéredet pedig a szüleid tüntették el...
Közelebb lépek hozzá és magamhoz ölelem, beszívva az ismerős, kellemes illatát, amibe kamilla és jázmin vegyül. Megnyugtató, lágy és puha. Ő csak dermedten, majd lassan mozdul és visszaölel. Tudja, hogy én vagyok az, hogy nem Ő öleli, hanem én. A testem hirtelen remegni kezd, nem tudom, miért, de nem bírom megállítani. Hallom, hogy Ira döbbenten felnyög, de nem húzódik el, nem lök el magától, ahogy lassan lecsúszunk a földre és az ölembe húzom. A fejét a vállamba fúrja, én pedig az államat a feje tetejére teszem.
- Valahol… - mondom halkan. - Mindig is tudtam… de… nem tudtam… vagy inkább csak… nem akartam elhinni. Valahol mélyen… tudtam, hogy… Tomo-chan nem jó ember… csak… nem akartam észrevenni a jeleket. Elhitettem magammal, hogy… tényleg törődik velem és… szeret engem…
- Nem a te hibád, Hikaru – mondja Ira. - Semmi sem a te hibád.
- Szerettem őt – suttogom. - Én… őszintén szerettem őt. Tudtam, hogy… nem vagyok egyedül és… és valami… valaki van bennem, de… nem vettem róla tudomást. Titkoltam… elrejtettem, ahogy… Tomohiro és a bátyám… eltűnését is… Féltem, ha… ha bárki tudná, akkor újra… egyedül maradnék… Hogy mi történne másokkal, ha… megtudnák. Hogy Ő mit tenne...
- Ezért nem mondtad el nekem sem? - néz rám őszinte tekintettel Ira. Mint aki végre megérti, hogy min mentem keresztül.
- Téged féltettelek, Ira – mondom komolyan. - Rettegtem, mi történne veled, ha… megtudnád. Hogy… velünk mi történne. Szeretlek, Ira, csak téged és őszintén. Sosem akartam neked fájdalmat okozni. De ezek után… megértem, ha inkább…
- Hülye! - Ira felfújja magát, én meg ledöbbenve nézek rá. - Bármikor leléphettem volna, amikor a másik éned előjött! Bármikor megtehettem volna, hogy itt hagylak, amikor magányos voltam és te Tomohiro-san miatt keseregtél! Mondjuk igaz… nincs hová mennem, de… Mindegy, sosem hagynálak el, te is tudod! Szeretlek, te nagy marha és szarok rá, hogy volt-e valaki előttem az életedben! Én nem foglak cserben hagyni, vagy lelépni csak azért, mert problémáid vannak. Nem foglak kihasználni, mert sebezhető vagy! Te is itt vagy mellettem, még ha az utóbbi időben keveset is vagyunk együtt és… És fogalmam sincs, miért beszélek összevissza ennyi…
Megcsókolom, mélyen, szenvedélyesen, ami végre a torkára forrasztja a szót. Szeretem ezt a fiút és nem fogom hagyni, hogy bárki, akár a másik énem közénk álljon. Ira belém kapaszkodik, viszonozza a csókot, miközben én végignyalok az ajkán, bebocsátást kérve a szájába. Nem ellenkezik és nyelveink hamarosan vad tangót járnak egymással. Akarom őt, mindennél jobban akarom ezt a fiút, aki a világot jelenti nekem. Percekig csókolózunk, mígnem a levegőhiány miatt válunk el egymástól. Ira arca kipirult, a szemei csillognak, ajkai duzzadtak a csóktól.
- Szeretlek, Ira! - mondom őszintén. - Csak téged és senki mást.
- Tudom – bólint. - De ez így nem mehet tovább! Én… magányos vagyok, ha nem vagy itt és mindig csak ígérgetsz, hogy áthelyezteted magad. Ráadásul… amíg Ő itt van…
- Van egy jó hírem – mondom. - A főnök a hétre szabadságot adott. Mit szólnál, ha kivennék egy kis házat valahol vidéken egy faluban? Elhúzhatnánk innen pár napra. Tudod, mezők, erdő, jó levegő, esetleg egy patak, vagy tó, meg sok állat. Mit szólnál hozzá? Csak mi ketten lennénk, se munka, se gondok, se múltbeli problémák.
- Komolyan mondod? - csillannak fel Ira szemei. Bólintok. - De akkor a telefont sem veszed fel, amíg vissza nem jövünk! Mert ha igen, én esküszöm, átköltözöm Kazu-sanhoz és fel is út, el is út, viszlát, többé semmi közünk nem lesz egymáshoz!
- Komolyan mondom, egész kis zsarnok lettél, szerelmem – nézek rá szeretettel. - Megőrjítesz, de imádom, hogy ilyen vagy.
~*~
Jó áron sikerül kivennem egy kis házat egy távoli faluban. Jó három és fél óra vonattal az út valahol a Fuji-hegy lábánál, de pont erre van szükségünk. Minél távolabb Tokió zajától és a problémáktól. Ira élvezi az utazást, Shinkasennel megyünk, drága, de nem zavar, van elég pénzem. A rendőri munka jól fizet és végre lazíthatok. Még hideg van, meleg ruhákat csomagoltunk és ahogy láttam, a ház hála égnek bútorozott és ágynemű is van. Ami meg kell, azt veszünk. Mikor megérkezünk, egy idősebb férfi vezet minket házhoz. Takarosnak tűnik.
- Az évnek ebben a szakában kevés a turista – magyarázza. - Szóval maguk lesznek. Egy háló, egy nappali, konyha, fürdőszoba. Nem egy nagy valami, de csendes és biztonságos a környék.
- Nincsenek nagy igényeink – mondom, ahogy átveszem a kulcsokat. - Nekünk ez így tökéletesen meg fog felelni a tokiói nyüzsgés után.
- Azt meghiszem. A falu egy félóra gyaloglásra van arrafelé – mutatja mosolyogva az utat. - Ha bármi kell – vesz elő egy névjegykártyát – telefonáljanak nyugodtan!
- Köszönjük! - hajolok meg udvariasan.
A férfi elbattyog, mi pedig bemegyünk a házba. Valóban egyszerűen van berendezve, de nagyon szép és tágas. A bútorok ugyan régiek, de minden ki van takarítva és semmin sem látszik, hogy lelakott lenne. Benn meleg van, úgy tűnik, már befűtöttek. Igazi kandalló van, mellette néhány hasáb fa és a ház mellett is láttam egy jó csomót szépen felhasogatva és elrendezve. Lepakolunk és körbenézünk. Ahogy látom, Irának is tetszik a hely.
- Tetszik? - kérdem, mire bólint.
- Nagyon – mosolyog rám. - De ne feledd, mit ígértél!
- Nem fogom, ráadásul van vonalas telefon – mutatok az említett, fehér színű készülékre a nappaliban. - Ha kell valami, telefonálunk. De a mobilomat azt hiszem inkább kikapcsolom.
- Miért is hoztad el? - kérdi kíváncsian.
- Különben hogy veszek jegyet hazafelé? - nézek rá. - Az állomáson nem láttam mást, csak automatát, még itt is. Pedig ez egy eldugott hely. - Ira a fejét csóválja. - Nincs kedved sétálni egyet? Felfedezhetnénk a környéket étkezés előtt. Vagy… ha mást szeretnél csinálni… - lépek hozzá közelebb és látom, hogy Ira elpirul. Én pedig kajánul elvigyorodom, ahogy lassan hozzá lépek és megcsókolom.
Szerkesztve Andro által @ 2024. 11. 02. 16:18:32
|
| Sado-chan | 2024. 08. 18. 17:12:57 | #36567 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Kedvesemnek
Elkap, de ki híján a földön kötünk ki. Alig bír talpon maradni
- Fáradt vagy? - kérdem aggodalmasan. Nem fest túl jól - Menj, fürödj meg, addig végzek a vacsorával. Szükséged van valami normális ételre.
- Jól van, anyu – mosolyodik el fáradtan és homlokon csókol. - Nagyfiú vagyok már, nem kell miattam aggódnod.
Ezen csak fintorgok, de nem mondok inkább semmit. Ő fürdeni megy, én pedig vissza térek a főzéshez. Végre vége, el sem hiszem!
A vacsora kész, az asztalnál ülök, de Hikaru még mindig ázik. Nem baj, megérdemli...
Már egy órája várok rá. Kezdek aggódni... ugye nem történt semmi? Ugye nem fulladt bele... a fürdőszoba ajtajához lépek és bekopogok
- Hikaru...minden rendben? Hikaru?- nincs válasz óvatosan benyitok. Nem mozdul. Félve lépek közelebb. Ugye nem... Hirtelen rándul egyet, majd az oldalára fordul. Tényleg képes volt elaludni a kádban?! Bosszúsan, de kicsit megkönnyebbülten sóhajtok fel. Most mégis mi a fenét kezdjek vele? Ha itt hagyom még a végén megfullad...ha leengedem a vizet megfázik... ki kellene szednem a kádból... de hogyan?
Hosszas agyalás után végül úgy döntök, hogy leengedem a vizet és megpróbálom átinni őt a hálószobába... könnyű azt mondani. Bár kb csak egy fejjel magasabb nálam, ez épp elég ahhoz, hogy nehezebb legyen nálam... és én sem vagyok túl izmos. Majd' kiköpöm a tüdőm, mire ágyba fektetem. Alig, hogy leülök az ágy szélére, hogy megpihenjek ébredezbi kezd. Véletlenül sem akkor, mikor kádban szenvedtem vele...
- Jó reggelt!
- Neked is. Hány óra? - kérdi forgolódva.
- Elmúlt tíz. Elaludtál a fürdőkádban, alig tudtalak becipelni a szobába. Nagyon nehéz vagy.
- Sajnálom, kissé… kimerített ez az ügy – sóhajtja, majd felül- Bocsi, hogy annyit ügyködtél a vacsorával.
- Semmiség, nem tehetsz róla, a vacsora meg eláll holnapig a hűtőben. Pihenj csak, megérdemled ezután a nagy ügy után. - a vacsora a legkevesebb, elvégre végre vége! Újra csak az enyém! Ha tényleg tartja a szavát, hamarosan végre sokkal többet lehetek vele, végre vissza kapom, és nem kell egyedül, bezárva leélnem az életem!
Hirtelen megragadja a kezem és maga alá ránt. Meglep, de nem ellenkezem, de újra zavartan vörösödök el, mikor eszembe jut, hogy nincs rajta ruha
- Túl sokat beszélsz, édesem – csókol meg mosolyogva, majd magunkra húzza a takarót. A hajamba túr, miközben a hátamon, a gerincem mentén simít végig rajtam. Az egész testem bele borzong.
- Aludjunk, holnap is lesz nap – ereszt el végül
- Már nem kell bemenned, ugye? - kérdem reménykedve
- Egy ideig még igen. Elkaptuk az elkövetőt, ki is hallgattuk, de még ott van a sérült lány is, akit megtámadott. Szükségünk van a vallomására, hogy vádat tudjunk emeltetni a gyilkos ellen. Ráadásul, a média ránk fog szállni, mert belsős ember a tettes. Nem hagyhatom cserben Akebayashi-sant, ahhoz túl sokat tett értem. Amíg nem ül a hiszti, addig nem akarok előhozakodni az áthelyezéssel. Meg kell várnom, míg elül a vihar, mert a főnöknek van elég baja nélkülem is.
- Akkor megint alig leszel itthon? - csattanok fel. Megint semmit sem ér az adott szó...- Nem ezt ígérted!- csalódottnak és tehetetlennek érzem magam. Úgy érzem magam, mint valami berendezési tárgy, minek úgysem számítanak az érzései, amit nyugodtan napokra, hetekre be lehet tenni a szekrénybe, és csak akkor elő venni, mikor szükség van rá. Feladom... nincs erőm harcolni...
- Azt ígértem, ha lezártuk az ügyet, átkérem magam, de ez még beletelik pár hétbe. Légy még egy kicsit türelmes, életem! Az áthelyezés sem egyik napról a másikra fog megtörténni, kell egy kis átfutási idő.
- Jól van, ne haragudj, csak már szeretném ezt az egészet magam mögött tudni – sóhajtom. Már nem akarok tovább küzdeni-Belefáradtam, hogy mindig várjak rád és aggódjak, nem esett-e bajod.
- Megértem – simogatja meg az arcom. Nem reagálok rá, csak mellé fekszem- De most aludjunk. Hosszú volt ez a nap…
Könnyű azt mondani... hogy tud csak így simán aludni? De nem teszem szóvá, úgysem számítana semmit. A szemem sarkából látom, hogy kinyitja a szemeit, majd elmosolyodik.
- A másik énem annyira könnyelmű – Suttogja, a hanglejtéséből pedig azonnal felismerem. Ez Ő!
- Kowai-san? - kérdem rémülten és fepattanok. Nem hívtam. Hikaru nincs veszélyben. Mit akarhat?
- Nem foglak megenni, de kérdeznék valamit, kölyök – könyököl fel és ravaszul elmosolyodik. - Mikor óhajtod végre bevezetni Hikarut az igazságba? Bár valójában ő is tudja, mi történt a „szerelmével”. Mindössze elzárja az emlékeit mindenről, amire nem akar emlékezni.
- Hogy érted ezt?! - kérdem döbbenten. Nem értem... azt hittem, nem tudja... és Kowai-sanról sem tud... most már semmit sem értek. És ha mindvégig tudta... én mert kellek hozzá?
- Hikaru valahol mindig is tisztában volt vele, hogy nincs egyedül, hogy valaki a sötétből segít neki. Valahol a szíve mélyén mindig tudta, hogy Tomohiro nem jó ember, de képtelen volt szembenézni az igazsággal azok után, amiken keresztülment – mondja egykedvűen. - Inkább mélyen eltemette magában a kétségeket és a fájdalommal teli gondolatokat. Pont úgy, ahogy te is teszed.
- Én tényleg nem emlékszem azokra a dolgokra! - tiltakozok hevesen, de ő csak mosolyog. Olyan félelmetes...
- Valóban? Vagy csak vannak dolgok, amikre nem akarsz emlékezni. A kettő nem ugyanaz, Ira-chan.
- Miért jöttél elő? - kérdem végül. Mit akar tőlem? Mért akar ő is kínozni?! Válasz helyett csak nevet - Nem viccnek szántam!
- Figyelmeztetni akarlak – válaszolja nyugodt hangon - Hikaru előbb-utóbb rájön mindenre, emlékezni fog. És ha megtudja, hogy te is tudod, amit nem kéne és eltitkoltad előle, nem biztos, hogy örülni fog neki. Mi lesz, ha emiatt megszabadul tőled, Ira-chan? Mi lesz, ha nem kellesz majd nekik, mert úgy érzi, te is elárultad őt? Akkor hová mész? Nincs hová menned innen.
Érzem, hogy az összes vér kiszökik a fejemből. Mért én? Mért kellett belerángatni ebbe? Mért én oldjam meg az ő problémájukat, mikor még a sajátommal sem tudok mit kezdeni? Érzem, hogy forog velem a világ...
Ő neves egyszerűséggel hátat fordít nekem és alig egy perc múlva már húzza a lóbőrt.
Felkelek és kibotorkálok a mosdóba. Forog a gyomrom... nem akarok a közelében lenni...
A fürdőszobában, a szőnyegen fekve töltöm az éjszakát, de egy szemhunyásnyit sem alszom... a lehető legmesszebb akarok lenni tőlünk! Hajnalban végül kibotorkálok a nappaliba. Bekapcsolom a tévét, hátha azzal sikerül elterelnem a gondolataimat, de nem igazán segít
- Jó reggelt! - Hirtelen a hajamba túl, mire ijedten ugrok arrébb- Na, ennyire csak nem lehetek ijesztő. Bár igaz, reggel nem nézek ki a legjobban.
- Hikaru? - nézek rá félve. Nem tudom, melyikünk örülnék jobban... bár úgy érzem, a hátam közepére se kívánom most őket
- Talán a Húsvéti Nyuszit vártad? - nevet fel és magához húz egy csókra. Nem tiltakozok, de nem is igazán viszonzom. Nem megy...- Valami baj van?
- Nem, semmi – mentegetőzök. Mégis mit kellene most mondanom neki? Hogy a másik énje halálra rémített? Hogy tudom, mi történt a testvérével és az exével, de fogalmam sincs, hogy mondjam el? Hogy most alig bírom elviselni az érintését, holott alig egy napja csak azután sóvárogtam... úgy érzem teljesen magamra maradtam...
- Készítek reggelit, együnk, aztán nekem be kell mennem a kapitányságra. Van még némi elmaradt munkám, később pedig benézek az áldozathoz a kórházba.
Csak bólintok, és most először a lehető legmesszebb akarok lenni tőle, hogy ne kelljen beszélnem vele.
Hamar elkészül a reggeli, de én csak turkálom... nem bírok enni. Hikaru nem teszi szóvá, de egyértelműen feltűnik neki. Csak akkor lélegzek fel kicsit, mikor elmegy végre. Miután elment az első dolgom felhívni Ahiru- senseit és elmondani neki mindent. Türelmesen végig hallgat, de sajnos ő sem tud egyszerre két különböző helyen lenni, és mivel az én ügyem sem zárult még le, csak órákkal később tud szabadulni...
Leteszem a telefont. Kicsit sem lettem jobban... legszívesebben világgá mennék... de nem hagyhatom el a házat... pedig... jelenleg itt érzem magam a legkevésbé biztonságban.
Az asztal alatt kötök ki, az egész testem remek, a szívem majd' kiugrik a helyéről, jeges verejték folyik végig a hátamon... mi történik velem?!
Fogalmam sincs mennyi időt tölthetek újdonsült búvóhelyemen, arra térek magamhoz, hogy kopognak. Nagy nehezen elő bújok, majd elvánszorgok az ajtóig. Kilesek a lyukon. A sensei az. Ajtót nyitok, de nem szólok egy szót sem
- Ira-san, mi történt?- kérdi látva, hogy szinte falfehér vagyok
- Nem tudom...- húzom össze magam
- Nekem ez pánikrohamnak tűnik, de nem vagyok orvos...
- Pánikroham?
- Látott téged orvos, mióta itt vagy?- faggatózik, miközben beljebb terelve a kanapéra ültet - kegkapták egyáltalán bármit a szükséges kezelésekből?
- Nem... én... Hikarunak szüksége van rám...
- Már nem is haragudj, de nem neki kellene inkább rád vigyáznia? Nem azt mondom, hogy az ő problémái kevésbé fontosak, egyik sem fontosabb a másiknál, de mégis csak ő az idősebb...
- A nyomozás fontosabb, mint én... kérem, ne szóljon neki! Csak mérges lesz megint...
- Úgy tűnik, nincs rád túl jó hatással...- csóválja a fejét. Most az számít legkevésbé, hogy én jól vagyok-e vagy sem...
Átbeszélgetjük a délutánt a senseiel. Nem mondom, hogy teljesen jól vagyok estére, de sokat segített az állapotomon. Mikor Hikaru haza ér este a sensei már nincs itt. A hálószobában gubbasztok az ágyon, mikor hallom, hogy megjött. Hallom, ahogy pakolászni kezd, és mire bejön a hálóba úgy teszek, mint aki alszik... így telik a következő pár nap. Reggel sokáig alszom, este pedig korán lefekszem, hogy ne kelljen vele beszélnem.
Már lassan egy hete nem is szólunk egymáshoz. Kicsit sem érzem jobban magam, de így legalább nem kell attól rettegnem, hogy kidob, elvégre hogy is mondhatnék el neki bármit is, ha nem is beszélünk...
Későn ébredek... ilyenkor már biztosan nincs itthon. Alig, hogy kilépek a nappaliba meglátom Hikarut, ahogy a kanapén ül. Szinte kővé dermedek a rémülettől. Melyikük lehet ezúttal?
- Ira... jó reggelt!- fordul felém- minden rendben?- jobb híján csak bólintok, majd vissza iszkolok a szobába. Mért van itt? Ilyenkor már nem szokott itthon lenni. Az ágy alatt bújkálok, mikor nyílik az ajtó- Ira? Mi történt? Ira...- nem szólok egy szót sem, de hamar megtalál- Ira... történt valami?
- Hikaru?- kérdem félve
- Ki más?
- Nem akarok Kowai-sannal beszélni! Félek tőle...
- Ki az a Kowai-san?- kérdi értetlenül, majd elhallgat, talán eszébe jutott valami?
- A... A másik... a másik Hikaru- nyögöm ki alig hallhatóan. Nem szólal meg többet, csak a halk, távozó lépteit hallom. Elment? Nem... az ajtót nem hallottam csukódni... valószínűleg a nappaliban ül a kanapén... most biztos gyűlöl, amiért nem mondtam el neki korábban... megint mindent elcsesztem...
Órák telnek el, mire nagy nehezen ráveszem magam, hogy elő merészkedjek. A sejtéseim nem csaltak. A kanapén ül, nekem háttal. Nem reagál rám. Most biztos gyűlöl... fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Ha elmondom mindazt, amit Kowai-san mondott nekem vajon elhinné egyetlen szavamat is? Talán azt hinné, be akarom mocskolni az emlékét. És a testvére... valószínűleg azonnal a keresésére indulna, én pedig magamra maradnék...
- Mióta?- szólal meg hirtelen- mióta tudod?
- Amikor... megcsókoltalak... akkor találkoztam vele először... aztán... félek tőle... azt mondta, ha beszélek neked róla...vagy elmondom, amit mondott valószínűleg megint ártanál magadnak... és ha hagyom, hogy bajod essen megöl engem... de... én gyenge vagyok... nem tudlak megvédeni... így attól féltem, mindenképp megöl, ha elmondom- szipogom. Erre felkel és elindul felém. Rémülten kezdek hátrálni, egészen a falig
- Mit mondott?- nem emeli fel a hangját, de érzem benne a haragot... nem tudom, ez nekem szól-e, vagy Kowai-sannak
- Azt, hogy Tomohiro-san... meg a testvéred... nem halt meg...Tomohiro-san egy szörnyeteg volt... a testvéredet pedig a szüleid tüntették el...
|
| Andro | 2024. 08. 15. 19:17:43 | #36566 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Irámnak)
- De ugye nem hagysz ott azonnal, amint megcsörren a telefon? - kérdi aggodalmasan. Megint a régi nóta, holott tudhatná, hogy az én munkám kötetlen. Ha telefon van, megyek, akár randizunk, akár nem. Bár megértem őt, mert fél, hogy elhagyom, hogy megint egyedül lesz. De a kötelesség az sajnos kötelesség.
- Ira… - sóhajtom. Már előre látom, hová lyukadunk ki. - Tudod, mivel jár a munkám. Ha kellek, mennem kell... de ettől még meg kell próbálnunk jól érezni magunkat.
Egy szót sem szól, csak bólint, de ez is több a semminél. Nem szeretem, ha felhozza a dolgot, mert olyan érzésem van, mintha nem bízna bennem. Kiszabadítja magát a karjaim közül és nekilát teríteni. Bár tudom, hogy mérges és csalódott, nem szólok egy szót sem. Csak rontanék a helyzeten. Reggeli után össze pakolunk és elindulunk. Ira rám bízza magát, bár én sem voltam még ott, de eltalálok. Nem is baj, hogy együtt vagyunk, én kifejezetten élvezem. Tudom, hogy elhanyagolom Irát, nem egy ilyen embert érdemelne, aki alig van otthon. De sajnos ez a nyomozói munka átka. Egy kis séta és pár megállónyi metrózás után már ott is vagyunk. Apró, de hangulatos kiállítás, gyönyörű festményekkel, tus rajzokkal és rézkarcokkal. Ira hosszasan nézi a képeket és nekem is nagyon tetszenek. Igazán gyönyörűek, érdemes volt ide eljönni, mert mintha Ira is kezdene kissé ellazulni. Ennek örülök, mert ráfért már az utóbbi hetek után. Nem akarom megzavarni Irát, ahogy elmélyed a meseszép festmények és egyéb képek csodálatában. Sosem hittem volna, hogy műkedvelő, bár igazából alig tudok róla bármit is. Igaz, ő sem emlékszik egy csomó dologra saját magával kapcsolatban. Én meg az életemet kitörölném a fejemből legszívesebben. Minden rosszat, csak a jót meghagyva.
- Nem hittem volna, hogy ennyire lekötnek téged a festmények - jegyzem meg mosolyogva, mikor már a ruhatárnál járunk. Próbálok valami normális társalgásfélét összehozni. Kijöttem a gyakorlatból, annak idején ez sokkal jobban ment.
- Én sem... de jó volt végre kicsit többet látni a világból.
- Ha gondolod, máskor is szervezhetnénk ilyen programot – vetem fel az ötletet. Jó lenne többet együtt lenni és nemcsak a négy fal között.
- Jó ötlet! - bólogat Ira is. Úgy tűnik, tetszik neki az ötlet. Hogyne tetszene, ő is ki akar mozdulni, ez természetes. - És most? Mi a következő úti cél?
- Kinéztem egy jó kis helyet, ahol megebédelhetnénk.
- Jól hangzik – bólint ismét, mire a gyomra hangosan megkordul. Alig bírom visszafogni a nevetésem, így csak egy mosolyt engedélyezek magamnak. Nem akarom kinevetni.
- Ezt igennek veszem!
A hely, amit kiválasztottam, nincs messze. Egy hangulatos kávézó, ahol szendvicset és süteményt is lehet fogyasztani. Mindketten választunk egy-egy szendvicset és süteményt, majd helyet foglalunk. Jó hangulatban fogyasztjuk el az ebédet, közben a múzeumban látottakról beszélgetünk. Jó végre Irát ilyen felszabadultnak látni. Így olyanok vagyunk, mint egy normális pár. Tomohiro óta nem volt normális kapcsolatom, vele is gyakran jártunk kávézókba, éttermekbe, moziba, vagy csak úgy sétáltunk egyet és a kirakatokat nézegettük. Mintha egy élet telt volna el azóta. Néha még mindig nagyon hiányzik, de Ira jelenléte igazi fény az életemben. Jobban meg kéne becsülnöm, de amíg ez az ügy meg nem oldódik, állandó készenlétben vagyok.
~*~
- Köszönöm – borul Ira a nyakamba, alig, hogy beteszem magunk után az ajtót. - Úgy tűnik, nagyobb szükségem volt erre, mint hittem.
- Örülök, hogy boldognak láthatlak végre – mosolyodom el, miközben átkarolom a derekát. Nekem is jó volt vele. Egészen új ember lettem. Lábujjhegyre állva akar megcsókolni, de túl alacsony. Végül kis kuncogás után lehajolok és homlokon puszilom. - Úgy nézel ki most, mit egy hörcsög – nevetek fel a felfújt képét látva, de azért rendesen megcsókolom és a hajába túrok. Belemorran a csókba, úgy tűnik, jólesik neki. - Ez már jobban tetszett, igaz? - mosolyodok el elégedetten Ira vörös fejét látva. Ki gondolta volna, hogy ilyen kis érzékeny és ilyen hamar zavarba jön?
- Ez... sokkal jobb volt… - hajtja le a fejét, de nem engedem, hogy másfelé nézzen. Apró puszikkal halmozom el, miközben a nyakát és a hátát simogatom.
- Mire készülsz? - kérdi édesen nyöszörögve, de nem ellenkezik. Milyen édes kis kölyök, legszívesebben leteperném és… De arra még ráérünk.
- Meg akarom mutatni, hogy a csókok és a simogatások milyen jók tudnak lenni... hogy megismerd, és ne félj tőle... neked is jár az öröm és a boldogság... - lehelem két csók között.
Azt már nem teszem hozzá, hogy nekem is jó érzés hozzáérni, a karjaimban tartani, megcsókolni és végigsimítani a hátán, beletúrni a hajába és hallani az édes hangját.
Hirtelen elengedem, mire meglepetten és értetlenül néz rám. Nem lehet ám mindent egyszerre, de úgy tűnik, nagyon felkorbácsoltam a vágyait. Helyes, maradjon csak így.
- Hikaru...- nyöszörög követelőző hangon.
- Nem sietünk sehová, kicsim – mosolyodom el elégedetten, majd a konyha felé indulok. Van időnk és neki is hozzá kell szoknia az érintésemhez. Meg ahhoz, hogy a jó érintés nem fáj és nem akarok vele ártani.
A következő napokban eljátszom még egy párszor a dolgot. A leglehetetlenebb pillanatokban kapom el Irát, és mindig az a vége, hogy Ira elpirul és szinte szétfolyik a kezeim alatt. Néha lekerül róla a felsőm, de a nadrághoz nem nyúlok. Még nem tartunk ott. Addig még sokat kell várnia.
~*~
Hetekig tart az egész, mire végre telefont kapok, hogy megfogták az elkövetőt. Vagyis nagy valószínűséggel ő az, így kapom a kabátom és indulok is. Tudom, hogy Ira nem boldog, de ez van, el kell viselnie, hogy a munkám ezzel jár. Hála égnek, talán már nem sokáig és átkérhetem magam egy nyugalmas kisvárosba. Mondjuk egy kis vidéki, hegyi faluba, ahol az összlakosság alig száz fő. Én dolgoznék, Ira vezetné a háztartást, lenne egy házunk, kis kertünk és esetleg egy kutyánk is. Vagy egy macskánk, amit Ira szeretne.
Mire a kapitányságra érek, ott már zűrzavar honol. Meg tudom érteni. Kis kérdezősködés után egyből Akebayashi-san irodája felé veszem az irányt. Nem kétséges, hogy a főnök látni akar.
- Ő az – mondja a főnök, alighogy belépek. - Elkaptuk, most más semmi kétség. Ki gondolta volna, hogy pont innen…
- Tehát igaz, hogy kolléga? - kérdem összehúzott szemekkel. A folyosón persze már téma volt, sőt, az egész kapitányságon, hogy a sorozatgyilkos végig közöttünk volt.
- Sajnos igen – bólint kelletlenül Akebayashi-san. - Ha a sajtó megszimatolja, nekünk végünk, lehúzhatjuk a rolót. El fogják híresztelni, hogy ez a kapitányság dilettánsok gyülekezete, akik nem voltak képes kiszűrni egy bűnözőt, aki végig az épületben bujkált. A fejem célkeresztbe fog kerülni.
- Nem maga tehet róla, főnök – rázom a fejem. Azt hiszem, nem most fogok előhozakodni az áthelyezésemmel. - De szeretném látni azt a mocskot, aki ilyen sok fejtörést okozott nekünk.
- Jó, de egy ujjal sem nyúlhat hozzá, hadnagy! - figyelmeztet. - Akármit is gondol, az egész ügyosztály dolgozott rajta, nemcsak a maga munkája van benne. Tomita nyomozó fogja kihallgatni, de maga ott lehet, mint megfigyelő. Ám ha megtudom, hogy bántalmazta a gyanúsítottat…
Nem kell továbbmondania, tudom, mire céloz. Néha elvetem a sulykot, de az ilyen alakokkal csak így lehet bánni. Csak azt bánom, hogy nem láttam, amikor elkapták. Ebből kimaradtam, de Tomita nyomozó nagyon jó rendőr, én is sokat tanultam tőle. Tapasztalt, vén róka, de tud harapni, ha kell. Ő vett a szárnyai alá, mikor idekerültem zöldfülű nyomozóként.
A kihallgatás simán megy, Kurosaki rendőrtiszt, akit mindenki jámbor, türelmes és békés embernek ismert, szinte hencegve vallja be az összes rémtettét. Egy kész pszichopata a fickó és remélem, villamosszékbe kerül. Viszket a tenyerem, hogy kissé „megsimogassam” és ahogy látom, Tomita nyomozó is így érez. De fékezem magam, mialatt a kihallgatás folyik és a terepet átengedem idősebb társamnak. Mire vége az egésznek és kiderül, hogy az utolsó áldozat, alig tizenkilenc éves egyetemista lány életben van és fel fog épülni, már nagyon későre jár az idő. Ki vagyok merülve, de még meg kell írnom a jelentést, holott én igazából most nem voltam jelen. De a kihallgatási jegyzőkönyvet is nyugtáznom kell. Mire elbúcsúzom mindenkitől és hazaérek, alig állok a lábamon. Csak egy fürdőre és az ágyamra vágyom, lehetőleg Irával együtt. Mikor benyitok a lakásba, a konyhából főzés hangja szűrődik kifelé. Lepakolok, leveszem a cipőmet és a zajok után indulok. Ira éppen főz, nekem háttal áll, de amikor meghallja a lépteimet, megfordul és rám néz.
- Sikerült. Elkaptuk – állok meg előtte, ő pedig egy pillanatig értetlenül néz rám.
- Komolyan? Mármint... biztos, hogy ő az?
- Ezer százalék! A kollégáknak sikerült őt tetten érnie, épp mielőtt befejeztette volna – bólintok fáradtan. Kész, teljesen kivagyok.
- És az áldozat? - kérdi rémülten Ira.
- Megsérült, de fel fog épülni. - Ira megkönnyebbülten mosolyodik el és a karjaimba veti magát.
Alig tudok talpon maradni, majdnem elesünk, de sikerül megkapaszkodnom az asztal sarkában.
- Fáradt vagy? - kérdi aggodalmasan Ira. - Menj, fürödj meg, addig végzek a vacsorával. Szükséged van valami normális ételre.
- Jól van, anyu – mosolyodom el fáradtan és homlokon puszilom. - Nagyfiú vagyok már, nem kell miattam aggódnod.
Felfújja magát, majd elenged én pedig kuncogva vonszolom magam a fürdő felé. Tényleg kifáradtam, ez az ügy rengeteget vett ki belőlem és most talán egy kis szünet jön. Ha mindennek vége, ami még hónapokig eltarthat, talán végre tudok szólni a főnöknek. Majd hétfőn, addigra elcsitulnak a dolgok és talán a médiahiszti is lehiggad. Bár az igaz, Akebayashi-sant elő fogják venni, hogy miért nem intézkedett hamarabb. Nem irigylem, mert tényleg nem tehet róla. Nem az ő hibája az egész.
Engedek magamnak vizet a kádba, majd levetkőzöm és beleülök. A meleg víz kellemesen elálmosít, észre sem veszem, mikor csukódnak le a szemeim. Hirtelen puha valami alatt fekszem és mikor kinyitom a szemem, csak az éjjeli lámpa világít az ágy mellett. Ira az ágy szélén ül és rám mosolyog.
- Jó reggelt! - mondja.
- Neked is. Hány óra? - kérdem. Sötét van kinn, még este lehet.
- Elmúlt tíz – válaszolja. - Elaludtál a fürdőkádban, alig tudtalak becipelni a szobába. Nagyon nehéz vagy.
- Sajnálom, kissé… kimerített ez az ügy – sóhajtom és lassan felülök. Még mindig fáradt vagyok, a tagjaim ólomnehezek. - Bocsi, hogy annyit ügyködtél a vacsorával.
- Semmiség, nem tehetsz róla, a vacsora meg eláll holnapig a hűtőben – rázza a fejét. - Pihenj csak, megérdemled ezután a nagy ügy után.
Gyanakodva nézek rá. Eddig mindig utálta, ha az ügyet emlegetem, vagy a munkám bármely részét. Most meg mintha nem zavarná. Talán azért, mert vége és már nem kell attól tartania, hogy váratlanul elmegyek itthonról egy telefon miatt. Ira sokat fejlődött, ha nem ismerném jobban, azt hinném, számító kis dög, de ez nem így van. Rossz volt neki, hogy keveset voltam itthon és nekem is az volt. De ez van, nem tehetek mást, ha engem állítanak egy ügyre. Viszont ennek vége és szerintem a főnök is el fog engedni.
Hirtelen ötlettől vezérelve megfogom Ira kezét és mielőtt reagálhatna, magam mellé húzom. Meglepetten sikkant fel, de nem ellenkezik, mikor magunkra húzom a takarót.
- Túl sokat beszélsz, édesem – mosolyodom el és megcsókolom. Felnyög, de nem húzódik el, mikor a hajába túrok és mélyítem a csókot.
Viszonozza, bár kissé sután és ügyetlenül, de nem baj, nem kell sietnünk. Majd megtanulja, hogy kell ezt. Nem csinálok semmit, csak átölelem és végigsimítok a hátán, pont a gerince mentén, mire megremeg a teste és édesen elpirul. Olyan gyönyörű így, nem számít a múltja, a forradásai, mert ő kívül-belül tökéletes úgy, ahogy van. Váratlanul szakítom meg a csókot és élvezettel nézem kissé megduzzadt ajkait.
- Aludjunk, holnap is lesz nap – mondom.
- Már nem kell bemenned, ugye? - kérdi aggodalmasan.
- Egy ideig még igen – vallom be, mire bosszúsan néz rám. - Elkaptuk az elkövetőt, ki is hallgattuk, de még ott van a sérült lány is, akit megtámadott. Szükségünk van a vallomására, hogy vádat tudjunk emeltetni a gyilkos ellen. Ráadásul, a média ránk fog szállni, mert belsős ember a tettes. Nem hagyhatom cserben Akebayashi-sant, ahhoz túl sokat tett értem. Amíg nem ül a hiszti, addig nem akarok előhozakodni az áthelyezéssel. Meg kell várnom, míg elül a vihar, mert a főnöknek van elég baja nélkülem is.
- Akkor megint alig leszel itthon? - kérdi vádlón. - Nem ezt ígérted!
- Azt ígértem, ha lezártuk az ügyet, átkérem magam – mondom türelmesen. - De ez még beletelik pár hétbe. Légy még egy kicsit türelmes, életem! Az áthelyezés sem egyik napról a másikra fog megtörténni, kell egy kis átfutási idő.
- Jól van, ne haragudj, csak már szeretném ezt az egészet magam mögött tudni – sóhajt fel fáradtan. - Belefáradtam, hogy mindig várjak rád és aggódjak, nem esett-e bajod.
- Megértem – simogatom meg az arcát és ásítok egyet. - De most aludjunk. Hosszú volt ez a nap…
~*~
Végre előbújhatok az árnyékból. Hikaru annyira ostoba. Ira még fenn van, így amikor látja, hogy a szemeim kinyílnak, azt hiszi, a kedvese az. Elmosolyodom.
- A másik énem annyira könnyelmű – suttogom, mire a kölyök szemei elkerekednek.
- Kowai-san? - kérdi rémülten és felül. Én csak a szemöldököm húzom fel. Most mi van, tőlem miért fél?
- Nem foglak megenni, de kérdeznék valamit, kölyök – könyökölök fel és ravaszul elmosolyodom. - Mikor óhajtod végre bevezetni Hikarut az igazságba? Bár valójában ő is tudja, mi történt a „szerelmével”. Mindössze elzárja az emlékeit mindenről, amire nem akar emlékezni.
- Hogy érted ezt?! - kérdi döbbenten Ira.
- Hikaru valahol mindig is tisztában volt vele, hogy nincs egyedül, hogy valaki a sötétből segít neki. Valahol a szíve mélyén mindig tudta, hogy Tomohiro nem jó ember, de képtelen volt szembenézni az igazsággal azok után, amiken keresztülment – mondom egykedvűen. - Inkább mélyen eltemette magában a kétségeket és a fájdalommal teli gondolatokat. Pont úgy, ahogy te is teszed.
- Én tényleg nem emlékszem azokra a dolgokra! - közli hevesen.
Elmosolyodom. Olyan könnyű lenne végezni ezzel a gyerekkel és elhitetni Hikaruval, hogy egyszerűen elhagyta. De nem tehetem meg, a gyerek nem ártott neki, meg akarja védeni, de nem lesz örökké képes.
- Valóban? - kérdem félredöntve a fejem és úgy tanulmányozom őt, ahogy a ragadozó a prédát. - Vagy csak vannak dolgok, amikre nem akarsz emlékezni. A kettő nem ugyanaz, Ira-chan.
- Miért jöttél elő? - kérdi Ira. A hangja ideges, fél, de dühös is. Elnevetem magam. - Nem viccnek szántam!
- Figyelmeztetni akarlak – mondom nyugodt hangon. - Hikaru előbb-utóbb rájön mindenre, emlékezni fog. És ha megtudja, hogy te is tudod, amit nem kéne és eltitkoltad előle, nem biztos, hogy örülni fog neki. Mi lesz, ha emiatt megszabadul tőled, Ira-chan? Mi lesz, ha nem kellesz majd nekik, mert úgy érzi, te is elárultad őt? Akkor hová mész? Nincs hová menned innen.
Látom, hogy elsápad, hiszen ez a lehetőség nem jutott eszébe. Nem vagyok én olyan gonosz, mindössze Hikarut akarom megvédeni. De nem tudok vele beszélni, nem tudom neki elmondani, amit el kéne. Erre a kölyök a megfelelő alany. Hátat fordítok neki és lefekszem. Mára éppen elég volt, a testem fáradt, nem tudnék sokáig fennmaradni.
~*~
Reggel kipihenten ébredek, de Irának már nyomát sem látom a szobában. Megvonom a vállam és a nappaliba megyek. Ott találom Irát a kanapén, tévét néz, de mintha nem nagyon figyelne a műsorra.
- Jó reggelt! - hajolok oda hozzá és megborzolom a haját. Ijedten ugrik arrébb. - Na, ennyire csak nem lehetek ijesztő. Bár igaz, reggel nem nézek ki a legjobban.
- Hikaru? - néz rám Ira, mire értetlenül meredek rá.
- Talán a Húsvéti Nyuszit vártad? - nevetek rá és magamhoz húzva megcsókolom. Nem húzódik el, de csak olyan tessék-lássék viszonozza a csókomat. Mint aki nem is itt jár fejben. - Valami baj van? - kérdem aggodalmasan.
- Nem, semmi – rázza a fejét, de engem nem csap be. Valamit nem akar elmondani, de annyiban hagyom.
- Készítek reggelit, együnk, aztán nekem be kell mennem a kapitányságra – mondom. - Van még némi elmaradt munkám, később pedig benézek az áldozathoz a kórházba.
Ira csak bólint, de mintha teljesen máshol járnának a gondolatai. Talán én csináltam valamit? Még mindig a tegnap esti beszélgetésünkön rágja magát? Félek megkérdezni, mert attól tartok, megint megbántom valamivel. Inkább a reggelivel foglalom el magam, de nem megy ki a fejemből, hogy Ira valamit titkol előlem. Ez pedig nagyon nem tetszik.
|
| Sado-chan | 2024. 05. 05. 18:09:59 | #36515 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Kedvesemnek
Egyetlen szóval sem állítom, hogy nem lenne jó érzés, amit Hikaru csinált. A szívem és a testem sóvárog utána, de az elmémet a rettegés járja át. Úgy érzem magam, mint egy használt, összegyűrt papírzsebkendő, amibe bele töröltek már minden mocskot. Ő hogyhogy nem látja mindezt? A testem tele van hegekkel, vágás, égés és harapás nyomokkal... semmi szép nincs bennem...
- Szívem – veszi két kezébe az arcom, nem engedi, hogy elforduljak – te gyönyörű vagy. Kívül-belül gyönyörű vagy, Ira – suttogja halkan és ajkaival itatja fel a könnyeimet. Ugye nem csak azt mondja, amit gondol, hogy hallani akarok? Hisz semmi vonzó nincs bennem... hogy lennék képes kielégíteni őt?
- De… undorító vagyok és… mocskos és…
- Nem te vagy az undorító, hanem az az alak, aki ezt tette veled, gyönyörűm – magához húz, én pedig szorosan bújok hozzá - Tudom, mit élsz át, tudom, mit érzel, mert annak idején én is ezt éltem át. Én is azt hittem, hogy senkinek sem fogok kelleni azok után, amiket az a féreg velem tett. De jött valaki, aki bebizonyította, hogy értékes vagyok, gyönyörű és megérdemlem, hogy szeressenek. Ahogy te is megérdemled ezeket. Értékes vagy, Ira és megérdemelsz egy boldog, normális életet.
Hangja szelíd, nyugtatni próbál, de csak lassan szedem össze magam. Tönkre tettem az estéjét... elrontottam a hangulatot, megint. Remélem, nem fog emiatt lecserélni, mert még erre sem vagyok képes...
- Nem fogsz… rám unni? - kérdem remegő hangon. - Vagy… kidobni?
- Soha – rázza meg a fejét - Sajnálom, hogy nem figyeltem rád jobban, hogy nem voltam itt melletted, amikor szükséged lett volna rám. Nem tudtam, hogy ennyire szenvedsz. Ne haragudj, hogy feleslegesnek érezted magad.
- Nem… semmi baj… - próbálok mentegetőzni. Mármegszoktam a fájdalmat...- Neked… ott ez az ügy… én meg… csak…
- Nem, egyáltalán nem vagy útban, szerelmem – vág közbe. Pedig néha úgy érzem, csak teher vagyok a számára... - Ha nem lennél, valószínűleg már felkötöttem volna magam. És ne is akard magad Tomohiróhoz hasonlítani. Tomohiro az Tomohiro volt, te meg te vagy.
- Féltem, hogy… nem leszek elég jó, mert… nem értek semmihez és… ügyes sem vagyok – szipogom és óvatosan felnézek rá.
- Kis butuskám. Te pont így vagy tökéletes, ahogy vagy. Ne akard másokhoz hasonlítani magad.
Válasz helyett inkább csak még szorosabban ölelem magamhoz. Lomha mozdulatain érzem, hogy mennyire kimerült, és az az igazság, hogy én is... a sírás sokat kivett belőlem, így inkább aludni térünk. Talán legközelebb nagyobb sikerrel járunk majd...
Lefekvés előtt Hikaru még tusolni megy, én viszont nem akarok egy percre sem egyedül maradni, így kénytelen vagyok vele tartani. Más esetben talán élvezném is, most viszont csak zavartan pislogok, miközben mosdat. Jó érzés, de nem tudok ellazulni...
Igazából sosem próbáltam végig gondolni, hogy mi jó érzés és mi nem. Mikor azt tette velem próbáltam nem ott lenni fejben. Mikor bennem volt csak arra gondoltam, hogy hamarosan vége lesz... sosem próbáltam meg élvezni a dolgot... azt sem tudtam, képes vagyok e egyáltalán vonzódni máshoz... ijesztő, hogy most mindezt egy velem azonos nemű személy váltja ki belőlem... annyit még én is tudok, hogy ennek nem így kellene lennie, de sosem volt más tapasztalatom ez ügyben... csak Ő, és most Hikaru...
- Amíg nem szólnak, hogy van valami, nem megyek sehová – ágyba bújunk, én pedig szorosan ölelem magamhoz. Ha máshogy nem is, de így érezhetem őt... - A főnök megígérte, hogy amint lesz valami eredmény, én leszek az első, aki megtudja.
- Akkor megint elmész – sóhajtom
- Ez a munkám és nem hinném, hogy jól szórakoznál, míg én ide-oda rohangálok – magyarázza, én csak fújtatok. Megint helyettem akar dönteni - A hullaházba nem jöhetnél velem, sem a bizonyítékraktárba. A legjobb esetben ott ülhetnél az asztalomnál, vagy átmehetnél Kazuhoz a kábszeresekhez. Bár nekik is van éppen elég dolguk most.
- De… magányos vagyok, ha nem vagy itt...
- Szívem, ha velem akarsz élni, most még el kell ezt viselned. Ha átkérem magam egy bódéba, akkor fix időbeosztásom lesz. Vagy elmehetünk valami vidéki kis faluba, ahol én lennék az egyetlen rendőrtiszt.
- Erről már beszéltünk, de biztosan ott akarod hagyni a gyilkossági osztályt? Azt hittem, meg akarod keresni Tomohiro gyilkosát...
- Az az igazság, hogy Tomohiro szerintem nem akarná, hogy ezzel menjen el az életem. Ő mindig azt akarta, hogy boldog legyek és szerintem szeretné, ha tovább tudnék lépni. Talán ideje is lenne – sóhajt fel. Igyekszem nem elfintorodni. Ha tudná, amit én... - És nem lenne rossz egy nyugis állás, akkor neked sem kellene egy örökös frászban élned, hogy vajon nem puffantanak-e le akció közben.
- Köszönöm! - suttogom halkan. Szeretném hinni, hogy így is lesz... szeretném hinni, hogy megérdemeljük a boldogságot... egymást...
Mosollyal az arcomon alszom el végül.
Reggel üres ágy fogad. Rémülten pattanok fel. Nincs itt... megint elment... csak a párnát szorongatom, mintha ő lenne...de persze nincs itt. Végül össze szedem magam és elő merészkedek. Fény szűrődik ki a konyhából, majd ahogy közelebb érek már a neszezést is meghallom. Megkönnyebbülten ölelem át Hikaru derekát
Össze rezzen ijedtében, a telefont is majdnem elejti
- Ira… - sóhajt fel végül- Tudod, hogy nem szeretem, ha így meglepsz.
- Ne haragudj... Csak… nem voltál ott, amikor felébredtem és… féltem, hogy… elmentél…
- Mondtam, hogy nem megyek sehová, míg nem hívnak – felém fordul, arcán mosollyal, majd még egy puha csókot is kapok tőle. Ezek szerint nem haragszik...- Egyébként is, akkor felkeltettelek volna. Teríts meg, addig befejezem a reggelikészítést. Utána elmegyünk valahová.
- Azt hittem, nem akarod, hogy odakinn mászkáljak – nézek rá értetlenül. Eddig arról volt szó, hogy nem hagyhatom el a házat...
- Nappal nincs gond. Azon kívül neked sem tesz jót, ha állandóan itthon gubbasztasz. Meg valljuk be, nekem sem, mert így csak megőrülök, míg a főnök telefonjára várok. Mit szólnál, ha megnéznénk egy kiállítást? Most nyílt egy tájképkiállítás, nincs messze és ilyen hidegben nem éppen alkalmas egy szabadban levő program. Ez meg nyugodt hely, nincs tömeg és a hely is elég nagy. Persze, ha van kedved.
- De ugye nem hagysz ott azonnal, amint megcsörren a telefon?- kérdem félve. A munkája fontosabb, mint én, de remélem én is vagyok annyira fontos a számára, hogy ne tegyen tönkre egy jól induló napot...
- Ira...- sóhajtja- tudod, mivel jár a munkám. Ha kellek, mennem kell... de ettől még meg kell próbálnunk jól érezni magunkat. - tudtam, hogy ez lesz a válasza. A Munka fontosabb, mit én... bár most legalább megpróbál velem lenni... azt hiszem kénytelen leszek ennyivel beérni... egyetlen szabad óra is jobb, mint az örökös bezártság. Nem mondok semmit, csak bólintok. Kiszabadítom magam a karjai közül, majd neki állok megteríteni. Ő sem firtatja a témát. Reggeli után össze pakolunk és elindulunk. Hikarura bízom a navigálást, ő tudja, merre van az úti cél. Egy kis séta és pár megállónyi metrózás után már ott is vagyunk. Apró, de hangulatos kiállítás, gyönyörű festményekkel, tus rajzokkal és rézkarcokkal. Hosszasan vizslatom mindegyiket. Meseszép tájak, hatalmas rizsföldek, smaragdzöld erdők... bárcsak én is eljuthatnék egyszer egy ilyen helyre... Hikaru nem szól közbe, de az is lehet, hogy csak én nem hallom meg a hangját. Gondolatban messze járok. Elképzelem, milyen lenne, ha a képek valójában ablakok lennének, és rajtuk átmászva kint lehetnék a szabadban...
- Nem hittem volna, hogy ennyire lekötnek téged a festmények- jegyzi meg mosolyogva, mikor már a ruhatárnál járunk.
- Én sem... de jó volt végre kicsit többet látni a világból...
- Ha gondolod, máskor is szervezhetnénk ilyen programot- veri fel az ötletet
- Jó ötlet!- bólogatok- És most? Mi a következő úti cél?
- Kinéztem egy jó kis helyet, ahol megebédelhetnénk
- jól hangzik- bólogatok ismét, és mintha a gyomrom is meghallotta volna a hírt, akkorát kordul, hogy azt még Hikaru is meghallja
- Ezt igennek veszem!
A hely, amit kinézett nincs messze. Hangulatok, apró kávézó, ahol szendvicseket, salátákat és sütiket is lehet kapni. Mindketten válaszunk egy egy szendvicset, majd sütit. Jó hangulatban fogyasztjuk el az ebédet, közben a múzeumban látottakról beszélgetünk. Jó végre kicsit kikapcsolódni... mintha mi is olyanok lennénk kicsit, mint mindenki más... mintha nem két érzelmi roncs lennénk, akik ép embernek próbálják kiadni magukat...
- Köszönöm- borulok Hikaru nyakába, mikor már otthon vagyunk- úgy tűnik, nagyobb szükségem volt erre, mint hittem
- Örülök, hogy boldognak láthatlak végre- mosolyodik el, miközben átkarolja a derekamat. Lábujjhegyre ágaskodva hajolok hozzá, hogy csókot lophassak. Erre csak kuncokva hajol felém, mikor látja, hogy így sem érem fel rendesen. Puha csókot biggyeszt a homlokomra. - úgy nézel ki most, mit egy hörcsög- nevet fel a durcás fejemet látva, majd végre kapok egy rendes csókot is tőle. Hosszan, szenvedélyesen csókol, miközben a hajamba túr, én pedig úgy érzem, a fellegekben járok. Mikor elereszt meg kell kapaszkodjak benne, különben elesnék.- Ez már jobban tetszett, igaz?- mosolyodik el elégedetten. Az egész fejem lángol, olyan vörös lehetel most, minta a főtt rák...
- Ez... sokkal jobb volt...- hajtom le a fejem zavaromban, de nem engedi, hogy másfelé nézzek. Újra megcsókol, ezúttal apró, lágy puszikat kapok, miközben a nyakamat és a hátamat simogatja
- Mire készülsz?- nyöszörgöm, de nem ellenkezek. Túl jó érzés...
- Meg akarom mutatni, hogy a csókok és a simogatások milyen jók tudnak lenni... hogy megismerd, és ne félj tőle... neked is jár az öröm és a boldogság... - leheli két csók közt. Valóban jó érzés... jó érzés a karjaiban lenni, jó érzés a hajába túrni, de ennek ellenére sem tudom magam elengedni. Magam sem értem miért, hisz ő ugyanazon ment keresztül, mint én. Pontosan tudja, mit jelentenek a hegek, mit tett velem... de akkor mitől félek ennyire?
Hirtelen abba hagyja, én pedig értetlenül pislogok. Ennyi? Mi történt? Értetlenül nézek rá, miközben próbálom rendezni a légzésem és a szívverésem
- Hikaru...- nyöszörgöm
- Nem sietünk sehová, kicsim- mosolyodik el elégedetten, majd a konyha felé indul, de én moccanni sem tudok. Az egész testem remeg, de ezúttal nem a félelemtől...
A következő napokban eljátsza még ezt párszor. A leglehetetlenebb pillanatokban kap el, és mindig az a vége, hogy úgy érzem, menten szét esek. Néha lekerül rólam a felsőm, de a nadrághoz nem nyúl...
Épp egy videó alapján próbálok vacsorát készíteni, mikor nyílik az ajtó Hikaru lép be rajta, hulla fáradtan, de valamiért mosollyal az arcán
- Sikerült. Elkaptuk.- áll meg előttem, én pedig először fel sem fogom, hogy mit mond
- Komolyan? Mármint... biztos, hogy ő az?
- Ezer százalék! A kollégáknak sikerült őt tetten érnie, épp mielőtt befejeztette volna
- És az áldozat?- kérdem rémülten
- Megsérült, de fel fog épülni- megkönnyebbülten mosolyodok el, majd a nyakába vetem magam. Ennél jobb hír nem is kell mára!
|
| Andro | 2024. 05. 04. 08:58:39 | #36513 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira drágámnak)
Iszonyatos bűntudatom van, amiért megint magára hagyom Irát, de vár a munka. A gyilkos ezúttal hibázott, ezt nem hagyhatom csak úgy ki. Végre talán lesz valami nyom, amin el tudunk indulni. Magamban azért imádkozom, hogy ne egy tégla legyen a kapitányságon belül, de sajnos erre is megvan az esély. Az egyik kollégám felvesz, akivel elvileg egy csapatban vagyunk, de alig beszélek vele is. Útközben felhívom Kazut, hogy ha tud, ugorjon majd be Irához egy kis csevejre, ha van rá lehetőség. Megígéri, bár azt is mondja, hogy csak holnap, mert most ő is el van kissé havazva és késő éjszakáig nem fog ráérni. Mire elintézem a telefont, már a helyszínen vagyunk. Még beveszek két nyugtatót, mielőtt kiszállnék. Hála égnek, szinte azonnal hatnak, ez gyorsan ható gyógyszer. A dokim tudja, mi kell nekem.
- Mit találtak? - lépek oda Hirayama-sanhoz, aki a vezető helyszínelő ennél az ügynél. Távolabb megpillantom Morino-senseit, az orvosszakértőnket. Nagy szaktekintély és már erősen benne jár a korban. De esze ágában nem lenne nyugdíjba menni.
- Húsz éves lány, egy kötéllel, vagy hasonlóval fojthatták meg – kezd bele Hirayama-san. - A ruhájából ítélve egy buliból tarthatott hazafelé, feltehetően egyedül. A gyilkos itt kapta el a járdán, majd beljebb vonszolta, miközben a lány feltehetően védekedett.
- Feltehetően? - kérdem jegyzetelés közben.
- A holttest körmei alatt bőr és ruhafoszlányokat találtunk – hallom meg Morino-sensei hangját. - Nagy valószínűséggel az elkövetőét. Ami a gyilkos fegyvert illeti, ahogy Hirayama-san is említette, kötél lehetett. Fonott, nem túl vastag, de erős szálú. Persze pontosabbat csak a boncolás után tudok mondani.
- És a gyilkosunk? - érdeklődöm tovább, miközben megtekintem a holttestet.
A lány valóban fiatal, hosszú, fekete hajába falevelek akadtak. A ruhája és a kabátja tépett, az egyik cipője, egy fekete magas sarkú is hiányzik. A körmei véresek, egyértelműen nem adta olcsón az életét, de hát ez csak természetes. Szegény, még előtte volt az élet és egy bulival töltött éjszaka ilyen borzalmas véget ért. Készítek pár képet, hátha be tudjuk azonosítani a lányt. Sosem lehet tudni. Mindenesetre, remélem, hamarosan az a szemét a börtönbe kerül, ahová való. Vagy a villamosszékbe.
- Erős testalkatú lehet, nagyjából százhetvenöt-száznyolcvan centi magas és nem pehelysúlyú, az egyszer biztos – közli Hirayama-san. - Amilyen pechje volt, ezúttal a cipőlenyomatát is itt hagyta nekünk. Negyvenhármas, véleményem szerint drága bőrcipő lehet, de az azonosítás után többet fogok tudni mondani. A fiúk már gyűjtögetik a nyomokat.
- Tehát nem szegény ember az illető, vagy pedig szereti a drága luxusholmikat – vélekedek halkan, miközben lekörmölök mindent. - Köszönöm, uraim! Ha végeztek, kérem tájékoztassanak!
Mindkét férfi bólint, én pedig a kapitányságra megyek az egyik rendőrtiszttel, aki szemmel láthatóan sokkal jobban szeretne egészen máshol lenni.
A kapitányságon teljes a káosz, jelentést teszek a főnöknek, majd nekilátok kideríteni a lány személyazonosságát. A fél éjszakám rámegy, de sikerül kiderítenem mindent. Asada Minako, húsz éves, pszichológiát tanult és tényleg egy buliból jött hazafelé, mint később megtudom. Mikor kora reggel értesítem a családját, majd az anyja bejön, hogy megnézze és azonosítsa a lányát, nem tudok nem arra gondolni, hogy ha én feküdnék ott, a szüleim rám sem bagóznának. Később kikérdezem az anyát, aki szerint a lánya rendes, tisztességes ember volt és előző este egy barátnője születésnapját ünnepelték. Mint megtudom, nem volt fiúja, de érdeklődött egy fiatalember iránt, akivel egy baráti társaságba jártak. Minden elérhetőséget elkérek, amit a hölgy adni tud, de nem ígérek semmit.
- Ugye megtalálják azt a szemetet, aki megölte a kislányomat? - kérdi kétségbeesetten a nő.
- Mindent elkövetünk, asszonyom – bólintok komolyan.
Még sok dolgom van, jelentést kell írnom, telefonálgatnom, tanúkat meghallgatnom. A doki csak másnapra ígéri az eredményt, mert sajnos ő is le van terhelve. Nem sokat aludtam és ezt érzem is, így a főnök végül hazaküld.
- Menjen, aludja ki magát, hadnagy! - szól rám. - Ha van valami fejlemény, maga lesz az első, aki értesül róla.
Fáradtan bólintok és csak remélhetem, hogy Kazunak volt ideje ránézni Irára. Ha most is magára hagyom, megérdemlem, hogy elhagyjon.
~*~
- Megjöttem! - lépek be a lakásba. Kazu és Ira abbahagyják a vidám csevegést, ahogy ledobom magam a párom mellé. Hulla vagyok, de tartom magam. - Jót beszélgettetek?
- Nagyon is!- bólogat Ira és hozzám bújik. Fáradtan csókolom homlokon és hálásan nézek a legjobb barátomra. Kazu csak vigyorog, majd feláll és az ajtó felé indul.
- Azt hiszem, ideje kettesben hagynom titeket. Majd hívj, ha kellek – biccent felém, én meg csak bólintok, ahogy Kazu távozik.
- Köszönöm, hogy itt voltál! - mosolyog Ira is. Úgy tűnik, jót tett neki Kazu jelenléte. Boldogabbnak tűnik tőle.
- Mitől lettél ennyire bújós? - nevetek fel, mikor Ira a nyakamba karol és átölelve bújik hozzám, mint egy kismacska. - Ennyire jó hatással volt rád a társaság?
- Meglehet. Minden esetre most jó kedvem van – mosolyodik el.
Erre nem tudok mit mondani, az ölembe kapom és mélyen megcsókolom. Ő visszacsókol és hálás vagyok Kazunak, amiért számíthatok rá. Igaz, hogy ő is el van havazva, de ő az egyetlen, aki tudja, milyen sorscsapások értek az életben.
- Ezt örömmel hallom – lehelem két csók között. - Akkor duplán jó ez a mai nap.
- Sikerült elkapni a tettest?
- Nagy eséllyel. Természetesen csak a bírósági tárgyalás végén mondható ki minden egyértelműen, de nagyon úgy tűnik, hogy már nem kell sokáig várnunk – mesélem fáradtan. Ki vagyok ütve, tényleg jól jönne egy alvás, de nem akarom Irát megint cserben hagyni. Nem lenne fair vele szemben, hiszen annyi mindent elviselt miattam.
- Örülök, hogy hamarosan vége... és hogy épségben itt vagy… - temeti az arcát a nyamakba.
A hátát simogatom, de egyre jobban kezdek begerjedni rá. Felkapom és a hálószoba felé indulok vele, ahol az ágyra ültetem. Nemsokára én is mellé telepszem, majd finoman, gyengéden megcsókolom. Nem húzódik el, de a szája után rátérek a nyakára. Először csak finom csókokkal borítom a puha bőrét, majd megharapom és megszívom.
- Hikaru.. - nyöszörgi édes hangon, ahogy lehámozom a felsőjét.
- Félsz? - kérdem, mikor gyengéd csókokkal borítom el a mellkasát. Nem válaszol, csak bólint, miközben én a teste minden kis rezdülésére figyelek. - Tudom, hogy rosszul bánt veled... de ígérem, én nem foglak bántani
- Tudom... csak...
- Beszélj hozzám... mond, mit érzel! - suttogom, miközben visszatérek a nyakához.
- Puha és meleg... jó érzés… - nyöszörgi.
Egyik kezemmel a derekát fogom át, a másikkal finoman simogatni kezdem az oldalát, a mellkasát, a hasát, miközben a szám is követi a kezem útját. Ira édes hangon nyög alattam, ami engem is feltüzel. Óvatos, finom mozdulatokkal szabadítom meg az összes ruhájától és élvezettel nézem az elém táruló gyönyörű látványt. Minden tökéletes rajta, minden egyes porcikája kiált azért, hogy kényeztessem és elélvezhessen a kezem alatt.
Ira összehúzza a kezét a mellkasa előtt, mint aki szégyelli magát, ami engem is megakaszt. Nem értem, mi a baj.
- Ira...
- Olyan sokszor használt... hogyhogy nem undorodsz tőlem? - csúszik hátrébb, miközben potyogni kezdenek a könnyei.
Lehajtja a fejét, nem néz rám. Megint elutasít, megint menekül előlem. De nem tudom hibáztatni, mert pontosan tudom, mit érez, hiszen én is átéltem ezt annak idején. Ha Tomohiro nem lett volna, talán ma már nem élnék. De ő kihúzott a gödörből, így most nekem kell segítenem Irán. A szívem szakad meg érte, mert ő is azon megy át, amin anno én. Nem hagyhatom magára, hiszen most rajtam a sor, hogy segítsek valakinek.
- Szívem – veszem két kezem közé az arcát és kényszerítem, hogy rám nézzen –, te gyönyörű vagy. Kívül-belül gyönyörű vagy, Ira – suttogom halkan és finoman lecsókolom a könnyeit. Megremeg, de nem akar már elhúzódni, bár nem is tudna hová. Retteg, halálra van rémülve, a tekintete tele lemondással és fájdalommal. Megszakad a szívem érte.
- De… undorító vagyok és… mocskos és… - sírja, mire megrázom a fejem.
- Nem te vagy az undorító, hanem az az alak, aki ezt tette veled, gyönyörűm – húzom magamhoz, ő pedig remegve kapaszkodik belém. - Tudom, mit élsz át, tudom, mit érzel, mert annak idején én is ezt éltem át. Én is azt hittem, hogy senkinek sem fogok kelleni azok után, amiket az a féreg velem tett. De jött valaki, aki bebizonyította, hogy értékes vagyok, gyönyörű és megérdemlem, hogy szeressenek. Ahogy te is megérdemled ezeket. Értékes vagy, Ira és megérdemelsz egy boldog, normális életet.
Gyengéden beszélek hozzá, lassan, hogy megértse és felfogja a szavaimat. Nem néz rám, a fejét a nyakamba fúrja és érzem, ahogy zokog. Az egész testét rázza a sírás és tudom, hogy a hangulata már elmúlt az esti kis összebújásra. Nem is baj, jobb is így talán. Elvégre végre beszélnünk kell.
- Nem fogsz… rám unni? - kérdi remegő hangon. - Vagy… kidobni?
- Soha – rázom meg a fejem. - Sajnálom, hogy nem figyeltem rád jobban, hogy nem voltam itt melletted, amikor szükséged lett volna rám. Nem tudtam, hogy ennyire szenvedsz. Ne haragudj, hogy feleslegesnek érezted magad.
- Nem… semmi baj… - mondja halkan. - Neked… ott ez az ügy… én meg… csak…
- Nem, egyáltalán nem vagy útban, szerelmem – vágok közbe, mert tudom, mit akart mondani. - Ha nem lennél, valószínűleg már felkötöttem volna magam. És ne is akard magad Tomohiróhoz hasonlítani. Tomohiro az Tomohiro volt, te meg te vagy.
- Féltem, hogy… nem leszek elég jó, mert… nem értek semmihez és… ügyes sem vagyok – szipogja és óvatosan felnéz rám.
- Kis butuskám – borzolom meg gyengéden a haját és rámosolygok. - Te pont így vagy tökéletes, ahogy vagy. Ne akard másokhoz hasonlítani magad.
Nem válaszol, csak még jobban hozzám bújik. Rettentően fáradt vagyok, rám férne az alvás, de nem akarom, hogy Ira megint csalódjon. De végül ő maga javasolja, hogy aludjunk egyet. Azt hiszem, ő is tudja, hogy ma már nem lesz hancúr, de egyikünk sem nagyon bánja. Ira azonban még arra a kis időre is akar elengedni, míg lezuhanyozom, így velem jön a fürdőbe. Végül is, nincs ellenemre a közös zuhany, bár látom, hogy Ira kissé kényelmetlenül érzi magát, ahogy segítek neki megfürdeni. Azt hiszem, még sok idő kell neki, míg teljesen el tudja engedni magát. Nem tudom, valóban szerelmes-e belém, vagy úgy van, mint anno én Tomohiróval. Az elején csak védelmet kerestem mellette, ragaszkodtam hozzá, mert ő volt az első, aki rendes volt velem. Időbe telt, mire tényleg beleszerettem, nemcsak azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé. De azt hiszem, nem említem meg ezt Irának, mert csak még jobban összezavarnám vele. A végén azt hinné, el akarom dobni és még jobban ellökne magától.
- Amíg nem szólnak, hogy van valami, nem megyek sehová – ígérem, mikor már a takaró alatt fekszünk. Ira hozzám simul, makacsul tapad rám és átölel. De egyáltalán nem bánom a dolgt. Kell ez nekünk most. - A főnök megígérte, hogy amint lesz valami eredmény, én leszek az első, aki megtudja.
- Akkor megint elmész – sóhajtja Ira.
- Ez a munkám és nem hinném, hogy jól szórakoznál, míg én ide-oda rohangálok – magyarázom türelmesen. Csak fúj egyet, mint egy macska. - A hullaházba nem jöhetnél velem, sem a bizonyítékraktárba. A legjobb esetben ott ülhetnél az asztalomnál, vagy átmehetnél Kazuhoz a kábszeresekhez. Bár nekik is van éppen elég dolguk most.
- De… magányos vagyok, ha nem vagy itt – néz rám édesen.
- Szívem, ha velem akarsz élni, most még el kell ezt viselned – mosolygok rá. - Ha átkérem magam egy bódéba, akkor fix időbeosztásom lesz. Vagy elmehetünk valami vidéki kis faluba, ahol én lennék az egyetlen rendőrtiszt.
- Erről már beszéltünk, de biztosan ott akarod hagyni a gyilkossági osztályt? Azt hittem, meg akarod keresni Tomohiro gyilkosát – mondja komolyan.
- Az az igazság, hogy Tomohiro szerintem nem akarná, hogy ezzel menjen el az életem. Ő mindig azt akarta, hogy boldog legyek és szerintem szeretné, ha tovább tudnék lépni. Talán ideje is lenne – sóhajtok fel. - És nem lenne rossz egy nyugis állás, akkor neked sem kellene egy örökös frászban élned, hogy vajon nem puffantanak-e le akció közben.
- Köszönöm! - suttogja halkan, de fogalmam sincs, mit köszön meg.
Végül lassan álomba merül, de az én szememre még sokáig nem jön álom. Sok minden jár a fejemben, amiről nem beszélek Irának. Nem akarok mindent az ő vállára tenni, ha meg akarom óvni őt attól, hogy baja essen. De tudom, hogy teret kell adnom neki és talán holnap elmehetnénk valahová. A gyilkos nappal sosem tevékenykedik, bár sejtheti, hogy a nyomában vagyunk. Viszont Irának is jót tenne, ha nem kéne állandóan a négy fal között ülnie.
~*~
Reggel korán kelek, Ira még alszik és nem könnyű kibújni mellőle. Vigasztalásként a párnámat teszem a keze ügyébe, amire azonnal rá is markol. Majdnem húsz éves, de sokkal fiatalabbnak tűnik most a koránál, ahogy békésen szuszog a takaró alatt. Miközben beveszem a reggeli gyógyszereimet és nekilátok reggelit készíteni, végiggörgetem a netet a telefonomon, hogy hová is érdemes menni. Hideg van odakinn, tehát a kinti program kizárt, de találok egy tájképkiállítást, ami nemrég nyílt meg. A képek és a vélemények alapján pont jó lesz kettőnknek. A galéria is elég nagy ahhoz, hogy Ira ne érezze nyomasztónak se a teret, se a látogatókat. Utána megebédelhetnénk egy kis kávézóban és… a többit meglátjuk.
Hirtelen két kar ölel át hátulról, mire majdnem elejtem a telefont.
- Ira… - sóhajtom. - Tudod, hogy nem szeretem, ha így meglepsz.
- Ne haragudj – érkezik a bűntudattal teli válasz. - Csak… nem voltál ott, amikor felébredtem és… féltem, hogy… elmentél…
- Mondtam, hogy nem megyek sehová, míg nem hívnak – mosolygok rá és megcsókolom. Boldogan bújik a karjaimba. - Egyébként is, akkor felkeltettelek volna. Teríts meg, addig befejezem a reggelikészítést. Utána elmegyünk valahová.
- Azt hittem, nem akarod, hogy odakinn mászkáljak – néz rám összevont szemöldökkel.
- Nappal nincs gond – rázom a fejem –, azon kívül neked sem tesz jót, ha állandóan itthon gubbasztasz. Meg valljuk be, nekem sem, mert így csak megőrülök, míg a főnök telefonjára várok. Mit szólnál, ha megnéznénk egy kiállítást? Most nyílt egy tájképkiállítás, nincs messze és ilyen hidegben nem éppen alkalmas egy szabadban levő program. Ez meg nyugodt hely, nincs tömeg és a hely is elég nagy. Persze, ha van kedved.
|
| Sado-chan | 2024. 03. 18. 14:43:50 | #36486 |
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Kedvesemnek
-Nem leszel – válaszolja egyszerűen. Lehet, hogy igaza van. Ezer gondokat és érzés kavarog bennem. Némelyik kellemes, melengető, míg másik mintha a mellkasomba mártaná a karmait, hogy még egyet bele csavarhasson amúgy is sajgó szívembe. -jobb lett volna, ha nem kamuzol a terápián. Zsaru vagyok, ha elfelejtetted volna, drágám. Felismerem a hazugságot, és szerintem Murata-sensei sem vette be a mesédet. Talán szeretsz, de leginkább hálás vagy nekem. A kettő nem ugyanaz! És nem, sosem leszel jobban, amíg nem vagy őszinte saját magadhoz. Pont ezért kell a terápia, mert reméltem, hogy ott olyasmit is elmondasz, amit kettesben nem mersz.- Könnyű azt mondani! Csak azt érzem, hogy fáj... de már nem tudom, mit is érzek iránta pontosan... fontos nekem, ez egyértelmű. De vajon ezt hívják szerelemnek? Szükségem van rá, de úgy érzem megfulladok!
- Te pedig csak Tomohiro-san pótlékának nézel! - vágom vissza enyhe éllel a hangomban. Sosem én kellettem neki, csak Tomohiro... pedig amiket művelt vele... de a szerelem úgy tűnik gyakran vaksággal jár... csak a szép emlékeket látja belőle, az igazságot nem... bár... neki legalább jutott szép emlék a keserűség mellett...
- Ha így lenne, akkor nem veled lennék, hanem keresnék valaki olyat, aki rá hasonlít – közli hidegen. - Én szeretlek téged, Ira. Azért szeretlek, mert olyan vagy, amilyen, mert nem Tomohiro vagy. Önmagadért szeretlek, ahogy Tomo-chant is azért szerettem, mert Tomo-chan volt. Hála égnek, nem vagytok egyformák.
- Én… nem így… gondoltam… - sóhajtom, miközben felkelek. Valóban nem hasonlítunk... mégis ő jár állandóan a fejében. Újra és újra hozzá hasonlít, de vajon lát engem valójában?
Itt állok előtte egy szál semmiben, karnyújtásnyira, de valószínűleg ismert ő jár a fejében...
A hajába túr, majd kisegít a kádból és egy vastag törülközőbe bugyolál.
- Meg fogsz fázni, butus – magához húz és átölel. Mintha ezzel mindent meg lehetne oldani... de attól félek, ez már kevés... - És tudom, hogy szörnyű neked egész nap itthon bezárva lenni. Ha lenne más mód, hogy megvédjelek, hidd el, megtenném. De egyszerűen nem bírnám ki, ha az az elmebeteg elkapna téged. - jobb híján csak bólintok, majd a vállára hajtom a fejem. - Bár társaságot talán tudok neked nyújtani. Emlékszel Kazura? - újra csak bólintok. - Jó fej srác, bár teljesen bolond néha. Felhívom, hogy van-e kedve átjönni egy kicsit. Meg akkor, amikor ráér és én nem tudok veled lenni.
- Köszönöm! - suttogom. Talán ő segíthet, hogy ne őrüljek meg teljesen... bár kétlem, hogy érdekelné a picsogásom...- De nem kell. Jól megvagyok.
- Nagy szart vagy meg jól! - mordul fel - Tudom, milyen érzés, én is átéltem már. Nem is egyszer. Mit gondolsz, minek szedem a hülye antidepresszánst? Ami mondjuk kb. minden rendőr szekrényében ott van. A nyomozói munka elég stresszes.
Erre inkább nem mondok semmit, csak felöltözök. Úgysem számít, hogy mit mondok...
A kanapéra telepszünk le, én csak szótlanul meredek magam elé, míg ő telefonál. Váltanak pár szót a fő kérdésen felül, de hamar leteszi a telefont. Félve teszem fel a kérdést
- Szerinted… mennyi idő még míg… elkapjátok a tettest?
- A gyanús személyekre már ráállítottak pár embert. Most azt várjuk, hogy az elkövető hibázzon. Előbb-utóbb fog, és akkor már lesz nyomunk. Persze, ha az ember a rendőrségen belül is nyomozgat, akkor fokozottan óvatosnak kell lenni. Ha tényleg az egyik emberünk a gyilkos, vagy a gyilkos bűntársa, egy rossz lépés végzetes lehet.
- Nem akarom, hogy felesleges kockázatot vállalj! - az ujjai közé fonom a magamét- Miattam ne!
- Nemcsak miattad csinálom- tiltakozik- Magam miatt is. És az áldozatok miatt is. El akarom kapni a rohadékot, mielőbb bilincset akarok kattintani a csuklójára, hogy végre nyugodtan kapj levegőt és elhagyhasd a lakást anélkül, hogy aggódnunk kéne. Hogy végre elkezdhessünk élni.
- Hogy érted ezt? - nézek rá értetlenül, próbálva értelmezni a szavait. Elkezdhessünk élni? Mire céloz?
- Úgy döntöttem, hogy a mostani ügy után otthagyom a gyilkossági osztályt. Túl sok macera, túl kevés időt töltök veled és állandóan a frász kerülgetne, hogy esetleg velem történik valami. Így is tiszta idegroncs vagy, életem. - Megsimogatja az arcom, én pedig megborzongva élvezem a gyengedségét, de a szavai meglepnek. Tényleg képes lenne mindent hátra hagyni, amit eddig elért? Érek neki annyit? És én képes leszek ezzel együtt élni ezek után?- Ki akarsz lépni a rendőrségtől? De azt hittem, szereted, amit csinálsz. Ez az életed! Miattam ne add fel, én megértem, ha...
- Nem lépek ki, és igen, szeretem, amit csinálok. De nem ér annyit, hogy folyton halálra aggód magad miattam – a mosolya őszintének tűnik, de ettől nem érzem kevésbé pocsékul magam. Csak nehogy megbánja... - Elmehetnék egy olyan kis rendőrbódéba, áthelyeztetem magam a közelbe. Az nyugis munka, sokkal biztonságosabb és kötött munkarendben dolgoznék. És mindketten kevésbé kapnánk idegbajt is. Már egy ideje fontolgatom, de ezt az ügyet még végig akarom vinni. Látni akarom, mi a vége, hogy ki és miért teszi, amit tesz. Aztán nekiállhatunk összekaparni azt, ami kettőnk között van.- talán tényleg működhet a dolog. Ha egyikünknek sem kell rettegésben élnie, talán ami köztünk van sem szenvedné meg a dolgot, és nem kellene attól rettegnünk, hogy elveszítjük a másikat. Akkor talán én sem lennék bezárva, lenne saját életem...egy olyan élet, aminek tényleg a része lenne ő is!
- Ha tényleg ezt szeretnéd, én támogatlak. - mosolyodok el őszintén. Szeretnék hinni benne, hogy működni fog...- Bármit, hogy mindketten jobban legyünk. Én… sajnálom, hogy nem voltam őszinte. Sajnálom, hogy felhoztam Tomohiro-sant és… megbántottalak.
- Nézd, Tomohiro az életem része, a múltam része, ami nem fog változni – a tenyerébe temeti az arcomat. Ha tudná azt, amit én...- Te a jelenem, és a jövőm vagy. A kettő egészen más. A múltat nem lehet megváltoztatni, a jövőt azonban igen. Te pedig nem mondtál semmi rosszat. A múlt az a múlt, már lezártam. A jövőmet viszont veled képzelem el, Ira. Veled akarok élni, veled akarok családot alapítani, majd később megöregedni.
- Csa… családot alapítani?! - döbbenek le. Mégis hogy? És mért? Biztosan jó ötlet ez?
- Nyugi, nem most – nevet fel. - Arra még ráérünk, ha mindketten megtaláltuk önmagunkat. De mindig is szerettem volna egy-két gyereket, ha mindketten készen állunk rá.- erre csak fújtatok. Nem hiszem, hogy jó ötlet... egyikünk sincs épp rendben mentálisan... nem akarom, hogy ezt azok a gyerekek szenvedjék meg végül. Már épp mondanám neki, de megszólal a telefonja
- Igen, itt Nariyama nyomozó beszél!... Megyek! - vágja rá pár pillanat után, majd leteszi a telefont. Ezek szerint eddig tartott a beszélgetés.
- Úgy tűnik, a gyilkosunk elkövette a hibáját.
- El kell menned, igaz? - kérdem szomorúan, bár anélkül is tudom a választ. Csak sóhajtok egyet- Vigyázz magadra, és gyere vissza élve!
- Sietek, ahogy tudok – ölel magához, majd puszi nyom a homlokomra- A mélyhűtőben van mirelit lasagne, ha éhes vagy, melegítsd meg! Én meg jövök, ahogy tudok.
Csak bólintok, mást úgysem tehetnék. Aggódom érte, és kicsit csalásnak érzem, hogy a lelkizős hegyibeszéd után ismét csak az a vége, hogy magamra hagy. Remélem vissza jön ezúttal is, és nem maradok végleg egyedül.
Szótlanul figyelem, ahogy gyorsan össze készülődik, majd kilép az ajtón és távozik. Hosszú percekig csak az ajtót bámulom, de természetesen nem lép be rajta senki, így végül erőt veszek magamon, felkelek és bemegyek a hálószobába. Hikaru helyét foglalom el és magamhoz ölelem a parnáját. Mélyet szippantok bele, behunyom a szemem és elképzelem, hogy most is itt van. Hogy gyengéden átölel, apró csókokkal halmoz el... talán igaza lehet az orvosnak... igazából fogalmam sincs, mit érzek pontosan. Honnan is kellene tudnom... Hikaru az első személy, aki jó hozzám... aki szeretettel bánik velem... aki törődik velem... ennek ellenére a magány az első érzés, ami eszembe jut, ha rá gondolok. Azt már jól ismerem... de a másik...
Másnap ébredek. Valaki kopog... körül nézek, Hikaru sehol. Ugye nem?...
A kopogás csak nem áll le, így erőt veszek magamon és felkelek. Remegő lábakkal indulok az ajtó felé. Már látom magam előtt, ahogy egy kolléga áll ott, hogy közölje a rossz hírt... már a kilincsen van a kezem, mikor eszembe jut, hogy rólam nem is tudnak...
- jó reggelt csipkejózsika!- hallom meg az ismerős hangot. Kell pár pillanat, hogy magamhoz térjek, és felismerjem az előttem álló Kazut
- Kazu- san... jó reggelt- köszöntöm kissé megkönnyebbülten- Hikaru még nem ért haza...
- Tudom, ő kért meg, hogy nézzek rád. Úgy tervezte, hogy még tegnap este haza jön, de nem jött össze, és jelen állapotodban nem mer sok időre egyedül hagyni téged, így engem riasztott- felemeli a kezében tartott zacskót, ami a mozgás hatása ínycsiklandó illatokat kezd árasztani magából- Hoztam kaját is- hálás mosollyal az arcomon állok félre, hogy betessékeljem a vendéget, majd becsukom az ajtót. A kanapéra telepszünk le, majd a kezembe nyomja az egyik dobozt
- Köszönöm...- szemügyre veszem a tartalmát. Minden IS van benne. Rizs, hús, némi rák, és milliónyi színpompás zöldség. Hozzá is kezdek az evéshez
- Látom ízlik- csak bólogatok, miközben tovább tömöm a fejem- rád fért már némi rendes étel! Hikaru nem egy konyhatündér, és a mirelit étel hosszú távon nem egészséges...
- Sajnálom... én... nem vagyok jó szakács... pedig igyekszem...
- Ne vedd magadra! Hikaru az idősebb, neki kellene, hogy több esze legyen...
A bőséges reggeli, vagy inkább korai ebéd után elpakolok és vissza ülünk filmet nézni
- köszönöm a reggelit... és hogy átjöttél hozzám
- Nagyon szívesen!- biccent- Hikaru régi barátom, és téged is kedvellek, úgyhogy szívesen segítek, ha tudok. És ahogy látom, rád fér egy kis lelkizés
- lelkizés?- nézek rá értetlenül
- Hikaru beavatott pár dologba...
- igaz...- bólintok. Nyilván a tegnap esti beszelgetésre, meg a pszichológusra gondol- szeretem Hikarut... azt hiszem. Nem tudom pontosan hogy mi az, amit érzek iránta, de kell nekem. Vele akarok lenni, boldoggá tenni...
- nincs semmi baj azzal, amit érzel- legyint Kazu- kölyök vagy még, és ha jól sejtem, Hikaru az első szerelmed. Az elsőnél senki sem szakértő, azt sem tudja, merre áll a feje, csak sodródik és élvezi az újdonságot, neked pedig a legapróbb kedvesség is új, ha jól értesültem a helyzetedről- erre csak bólintok- úgy tűnik Hikaru elfelejtette, hogy ő is volt szerelmes tini- erre elmosolyodok. Hikaru, mint szerelmes tini...
- Tehát... akkor nincs baj velem?
- Már mért lenne?- kérdi csodálkozva- mindenkinek vannak hibái, mindenkiben van egy kis bogarasság, de hogy baj lenne veled... nem hiszem...
Hosszú órákig beszélgetünk. A lelkizést Hikaru szakítja félbe, mikor haza ér
- Megjöttem...- dobja le magát kimerülten mellém- jót beszélgettetek?
- Nagyon is!- bólogatok, miközben közelebb bújok hozzá. Átölel és homlokon csókol. Kazu csak vigyorog, majd feláll és az ajtó felé indul
- azt hiszem, ideje kettesben hagynom titeket. Majd hívj, ha kellek- biccent Hikaru felé, aki hálás mosollyal búcsúzik tőle, mielőtt távozik.
- köszönöm, hogy itt voltál!- mosolyodok el én is. Ugyan mindenbe nem avattam be, Kowai-sanról egy szót sem szóltam neki, vagy arról, amit megtudtam tőle, de így is hatalmas segítség volt a társasága... talán tényleg csak erre volt szükségem...
- Mitől lettél ennyire bújós?- nevet fel Hikaru, mikor a nyakába karolok és átölelem- ennyire jó hatással volt rád a társaság?
- Meglehet. Minden esetre most jó kedvem van- mosolyodok el. Erre az ölébe húz és megcsókol. Viszonzom a csókját. Nem oldódott meg minden, de mintha könnyebb lenne a szívem és az elmém, hála Kazunak. Mintha végre újra kapnék levegőt
- Ezt örömmel hallom- leheli két csók közt- akkor duplán jó ez a mai nap
- Sikerült elkapni a tettest?
- Nagy eséllyel. Természetesen csak a bírósági tárgyalás végén mondható ki minden egyértelműen, de nagyon úgy tűnik, hogy már nem kell sokáig várnunk
- Örülök, hogy hamarosan vége... és hogy épségben itt vagy...- temetem az arcom a nyakaba. Ő a hátamat simogatja, majd hirtelen felpattan és a karjaiba kap. Megszeppenve pislogok, de nem próbálok meg szabadulni. Mivel nem ellenkezek a hálószoba felé indul, majd az ágyra ültet. Egy szót sem szólok, csak megcsókolom, mikor mellém telepszik. A markába fogja az arcom és mohón csókolni kezd. A hajába túrok és viszonzom. Hamar áttér a nyakamra. Először csak csókolgat, majd finoman beleharap és beleszív. Felnyögök, mire halkan felkuncog. Egy szót sem szól, csak folytatja. Olyan jó érzés...
- Hikaru..- nyöszörgöm, mikor lehámozza rólam a felsőm. Félek. Ő olyan kegyetlen volt velem... olyan sokszor megtette... Hiába tudom, hogy Hikaru nem akar bántani, mégis csak a múlt rémképeit látom magam előtt
- Félsz?- kérdi mikor a mellkasomat kezdi csókolgatni, de az egész testem görcsbe rándul. Nem szólok egy szót sem, csak bólintok- Tudom, hogy rosszul bánt veled... de ígérem, én nem foglak bántani
- Tudom... csak...
- Beszélj hozzám... mond, mit érzel! - vissza tér a nyakamhoz. Újra puha csókokkal simogat. Behunyom a szemem és csak az érzésre figyelek.
- Puha és meleg... jó érzés...- nyöszörgöm. Egyik kezét a derekam köré fonja, míg a másikkal simogatni kezd. Szokatlan érzés... forróság járja át a testem, ahogy végig simít a hasamon. Kellemes borzongás és félelem váltják egymást... amikor az a férfi először tette azt fel sem fogtam igazán, hogy mi történik velem. Aztán megtette másodjára, majd harmadjára. Az elején még egészen gyengéd volt velem, de miután először szökni próbáltam már nem finomkodott... többször is volt, hogy kis híján ott pusztultam, de sosem volt szerencsem, mindig túléltem. Aztán szép lassan felfogtam, mit is művel velem... undor fogott el, akárhányszor hozzám ért. Küzdöttem ellene, de persze esélyem sem volt nyerni... összetörte a lelkemet és az akaratomat, így egy idő után rongybabaként türtem, hogy akár naponta többször is magáévá tegyen. Akkor valamiért újra elkezdett kedveskedni... újra gyengédebben bánt velem... a testem reagált rá, de legbelül csak sírni tudtam... és most itt van Hikaru. Ugyanott csókol, ahol az a férfi, és ugyanott simogat, de teljesen más... az ő érintését csak felejteni akartam, Hikaruéból viszont még többet akarok!
Észre sem veszem, mikor lekerül rólam az összes ruha. Bár látott már többször is meztelenül, most mégis összehúzom magam előtt a karjaimat. Gusztustalannak és mocskosnak érzem magam...
- Ira...
- olyan sokszor használt... hogyhogy nem undorodsz tőlem?- csúszok hátrébb. Potyognak a könnyeim, de képtelen vagyok rá nézni... olyan jó érzés volt... de úgy érzem, nem érdemlem meg mindenzt...
|
| Andro | 2023. 11. 01. 10:18:14 | #36427 |
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira drágámnak)
- Megígértem, hogy nem hagylak el, nem? Tartom a szavam. - Nem néz rám, nem engem figyel, bár a szavai elvileg nekem szólnak. A senseire fordítja a figyelmét, ami elbizonytalanít. Mintha Ira csak azért mondaná ezt, mert ezt kell hallanom. Mert meg akar nyugtatni, de ezzel csak még jobban összezavar.
- Tsurugi-san, meséljen kicsit, ön hogy látja a kapcsolatát Nariyama-sannal? - szólal meg Murata-sensei.
- Hikaru...megmentette az életemet... kétszer is... ha ő nem talál rám, már halott lennék… - Ira szavai akadoznak, mintha nem lenne biztos benne, mit akar mondani. Mintha félne, hogy ha rosszat mond, azzal ront az amúgy is ramaty helyzeten.
- És ezért érzi úgy, hogy tartozik neki? - Ira ledermed, és őszintén, engem is meglep kissé a dolog. Bár számítottam rá. Majd Ira bólint, mintegy nyugtázva azt, amit sejtettem. Talán nem is szeret, csak hálás nekem, a hálát pedig összekeveri valami mással. - Ugye tudja, hogy egy párkapcsolat nem erről szól?
- Én... nem emlékszem a szüleimre... így Hikaru az egyetlen, aki jó hozzám… - A kezem megremeg, Ira ugyan nem engedi el, de nem is néz rám. Mintha félne, hogy mit látna a szememben.
Rettegek, hogy mi lesz ebből az egészből. Nem akarom elveszíteni őt, én őszintén szeretem Irát. Ő nem Tomo-chan, ő már nem jön vissza, de nem is egy pótlék. Ő más, és bár mindketten sebzettek vagyunk, egymást próbáljuk segíteni.
- Mit érez Nariyama-san iránt? - A kérdésre mindketten összerezzenünk, a szívem a torkomban dobog, ahogy a választ várom.
- Nem tudom, mi a jó szó erre... szeretem őt... hálás vagyok neki…
Nem tudom, hihetek-e a szavainak, vagy csak azt mondja, amit a doktor és én is hallani akarunk. Nem hiába vagyok zsaru, felismerem a kamuzást, ezért félek, hogy Ira sem teljesen őszinte. Pedig ez lenne a terápia lényege, nem? Hogy őszintén beszéljünk az érzéseinkről, hogy segítséget kérjünk és elinduljunk egy jobb jövő felé.
A terápia egy órás, utána megbeszélünk egy egy héttel későbbi időpontot. Én akarom ezt az egészet, de félek, hogy Ira nem lesz ebben partner.
~*~
Otthon nem szólunk egymáshoz. Ira fürdeni megy, én a kanapét célozom meg és a tévét nézem. De a gondolataim állandóan visszatérnek Ira szavaira, amiket a rendelőben mondott. Hálás nekem, mert megmentettem az életét. De vajon tényleg szeret? Nem bírom tovább, tudnom kell az igazat, így benyitok a fürdőbe. Ira a kádban fekszik, mikor meglát, meglepi a jelenlétem, de egy ideig egyikünk sem szól. Végül én töröm meg a csendet. Ira felül a kádban.
- Tényleg szeretsz engem? - teszem fel a kérdést, de nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom a választ.
- Szeretlek – válaszolja, majd visszafekszik a kádba. Nem valami meggyőző a hangja.
- És...boldog vagy velem?
- Nem. De remélem, hogy az lehetek egyszer, ha ennek vége… - sóhajt fel, ami megerősíti a gyanúmat. Csak azt mondta ma, amit mondania kellett.
- Tehetek bármit, hogy ez változzon? - kérdem óvatosan.
- Nem tudom... - rázza a fejét, mint aki le akar rázni. Talán így lenne a legjobb. Szeret, de talán jobb lenne neki nélkülem. Nekem is nélküle. - Ne aggódj miattam... - néz újra rám, ahogy a kád mellett állok őt bámulva. Gyönyörű, de elgyötört. Nem csoda, hiszen én tettem ezt vele. -Jól leszek, ha ennek vége – mosolyodik el, de a mosolya erőltetett, kínzó és szomorú.
- Nem leszel – válaszolom egyszerűen. - És jobb lett volna, ha nem kamuzol a terápián. - Ira szemei elkerekednek. - Zsaru vagyok, ha elfelejtetted volna, drágám. Felismerem a hazugságot, és szerintem Murata-sensei sem vette be a mesédet. Talán szeretsz, de leginkább hálás vagy nekem. A kettő nem ugyanaz! És nem, sosem leszel jobban, amíg nem vagy őszinte saját magadhoz. Pont ezért kell a terápia, mert reméltem, hogy ott olyasmit is elmondasz, amit kettesben nem mersz.
- Te pedig csak Tomohiro-san pótlékának nézel! - vágja vissza enyhe éllel a hangjában.
- Ha így lenne, akkor nem veled lennék, hanem keresnék valaki olyat, aki rá hasonlít – közlöm hidegen. - Én szeretlek téged, Ira. Azért szeretlek, mert olyan vagy, amilyen, mert nem Tomohiro vagy. Önmagadért szeretlek, ahogy Tomo-chant is azért szerettem, mert Tomo-chan volt. Hála égnek, nem vagytok egyformák.
- Én… nem így… gondoltam… - sóhajtja Ira, majd lassan feláll. A víz csöpög róla, megmutatva minden sebet a testén.
A hajamba túrok, majd kisegítem a kádból és egy vastag törülközőbe burkolom.
- Meg fogsz fázni, butus – ölelem magamhoz gyengéden. - És tudom, hogy szörnyű neked egész nap itthon bezárva lenni. Ha lenne más mód, hogy megvédjelek, hidd el, megtenném. De egyszerűen nem bírnám ki, ha az az elmebeteg elkapna téged. - Ira csak bólint, majd a vállamra hajtja a fejét. - Bár társaságot talán tudok neked nyújtani. Emlékszel Kazura? - kérdem, mire Ira bólint. - Jó fej srác, bár teljesen bolond néha. Felhívom, hogy van-e kedve átjönni egy kicsit. Meg akkor, amikor ráér és én nem tudok veled lenni.
- Köszönöm! - suttogja Ira. - De nem kell. Jól megvagyok.
- Nagy szart vagy meg jól! - morgom. - Tudom, milyen érzés, én is átéltem már. Nem is egyszer. Mit gondolsz, minek szedem a hülye antidepresszánst? Ami mondjuk kb. minden rendőr szekrényében ott van. A nyomozói munka elég stresszes.
Megtörölgetem, hagyom, hogy felöltözzön, majd a nappaliba megyünk. Nem szólunk egymáshoz, én felhívom Kazut, aki persze örömmel átjön. De csak másnap. Mint kiderül, pár napig úgyis otthon lesz, a barátnője most dobta ki és nincs semmi dolga. A kirúgásán nem csodálkozom, pedig csak három hétig voltak együtt. A legrövidebb kapcsolata volt, már ha lehet ezt annak nevezni.
- Szerinted… mennyi idő még míg… elkapjátok a tettest? - kérdi óvatosan Ira, mint aki nem tudja, mennyit kérdezhet az ügyről.
- A gyanús személyekre már ráállítottak pár embert – mondom. - Most azt várjuk, hogy az elkövető hibázzon. Előbb-utóbb fog, és akkor már lesz nyomunk. Persze, ha az ember a rendőrségen belül is nyomozgat, akkor fokozottan óvatosnak kell lenni. Ha tényleg az egyik emberünk a gyilkos, vagy a gyilkos bűntársa, egy rossz lépés végzetes lehet.
- Nem akarom, hogy felesleges kockázatot vállalj! - Ira megragadja a kezem. - Miattam ne!
- Nemcsak miattad csinálom – rázom a fejem. - Magam miatt is. És az áldozatok miatt is. El akarom kapni a rohadékot, mielőbb bilincset akarok kattintani a csuklójára, hogy végre nyugodtan kapj levegőt és elhagyhasd a lakást anélkül, hogy aggódnunk kéne. Hogy végre elkezdhessünk élni.
- Hogy érted ezt? - Ira gyanakvón néz rám, mintha forgatna valamit a fejében.
- Úgy döntöttem, hogy a mostani ügy után otthagyom a gyilkossági osztályt – mondom egyszerűen. - Túl sok macera, túl kevés időt töltök veled és állandóan a frász kerülgetne, hogy esetleg velem történik valami. Így is tiszta idegroncs vagy, életem. - Megsimogatom az arcát, ő pedig belebújik az érintésembe.
- Ki akarsz lépni a rendőrségtől? - Ira döbbenten mered rám. - De azt hittem, szereted, amit csinálsz. Ez az életed! Miattam ne add fel, én megértem, ha...
- Nem lépek ki, és igen, szeretem, amit csinálok. De nem ér annyit, hogy folyton halálra aggód magad miattam – mosolygok rá őszintén. Ira elkínzott arccal bólint, mint aki nem egészen ért egyet a dologgal. - Elmehetnék egy olyan kis rendőrbódéba, áthelyeztetem magam a közelbe. Az nyugis munka, sokkal biztonságosabb és kötött munkarendben dolgoznék. És mindketten kevésbé kapnánk idegbajt is. Már egy ideje fontolgatom, de ezt az ügyet még végig akarom vinni. Látni akarom, mi a vége, hogy ki és miért teszi, amit tesz. Aztán nekiállhatunk összekaparni azt, ami kettőnk között van.
- Ha tényleg ezt szeretnéd, én támogatlak. - Először látok őszinte mosolyt szétterülni Ira arcán. - Bármit, hogy mindketten jobban legyünk. Én… sajnálom, hogy nem voltam őszinte. Sajnálom, hogy felhoztam Tomohiro-sant és… megbántottalak.
- Nézd, Tomohiro az életem része, a múltam része, ami nem fog változni – veszem gyengéden két kezem közé az arcát. - Te a jelenem, és a jövőm vagy. A kettő egészen más. A múltat nem lehet megváltoztatni, a jövőt azonban igen. Te pedig nem mondtál semmi rosszat. A múlt az a múlt, már lezártam. A jövőmet viszont veled képzelem el, Ira. Veled akarok élni, veled akarok családot alapítani, majd később megöregedni.
- Csa… családot alapítani?! - Úgy tűnik, ez az egyetlen, ami eljut a tudatáig.
- Nyugi, nem most – nevetek fel. - Arra még ráérünk, ha mindketten megtaláltuk önmagunkat. De mindig is szerettem volna egy-két gyereket, ha mindketten készen állunk rá.
Ira fúj egyet, mint a mérges macska, de látom rajta, hogy nem igazán mérges. Hirtelen megszólal a mobilom, mire morogva nézem meg a hívót. A főnököm az.
- Igen, itt Nariyama nyomozó beszél! - szólok bele a telefonba, miután fogadom a hívást.
- Nyomozó, igaza volt! - hallom meg Akebayashi kapitány hangját. - A gyilkosunk ezúttal hibázott. Újabb eset történt a Yoyogi parkban a szökőkútnál. A helyszínelők már úton vannak.
- Megyek! - mondom, majd a főnök bontja a vonalat. Irához fordulok. - Úgy tűnik, a gyilkosunk elkövette a hibáját.
- El kell menned, igaz? - kérdi szomorúan Ira, de aztán sóhajt egyet. - Vigyázz magadra, és gyere vissza élve!
- Sietek, ahogy tudok – ölelem magamhoz, és nyomok egy puszit a homlokára. - A mélyhűtőben van mirelit lasagne, ha éhes vagy, melegítsd meg! Én meg jövök, ahogy tudok.
Ira csak bólint, de látom, hogy aggódik miattam. Ugyanakkor tudja, hogy dolgom van. Gyorsan cipőt és kabátot veszek, majd már rohanok is. Az ajtó becsapódik mögöttem, nekem pedig csak azon jár a fejem, hogy vajon Ira valóban őszintén aggódik-e miattam. Vajon tényleg van-e jövőnk együtt. De előbb meg kell oldanom egy ügyet.
|
|
