Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Andro2021. 07. 20. 20:46:53#35958
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)


- Volt egy bonszai a szoba közepén...és... odakint hortenziák. Rengetek hortenzia! Kékek és lilák...ez segít valamit?
- Egész biztosan, kicsim – ölelem magamhoz. Végigsimít az arcomon, és megcsókol. Még sosem csinált ilyet, de nagyon jólesik, hogy ennyire bízik bennem. - Mi ez a nagy lelkesedés? - simogatom az arcát mosolyogva. De idő van, nem késhetünk el. - Induljunk, mielőtt elkésünk!

A fickó nem a tettes volt, és miután kapok egy jó nagy fejmosást a főnöktől, amiért saját szakállamra nyomozgattam, megengedi, hogy tovább vigyem az ügyet. Persze mindenről be kell számolnom. Nem tart sokáig kiszednie belőlem semmit, én pedig nem akarok hazudni. De figyelmeztet, hogy ez az utolsó eset. Megértem, majd Irához megyek, aki az egyik kihallgatóban ül és bőszen rajzol. Egy egész füzetet telerajzol, az ügyeletes tiszt, Inaba-san pedig végig is nézi az összeset. 
- Köszönjük… ez sokat segít - biccent. - Mára végeztünk. Nyugodtan menjenek haza.
- Menjünk – karol belém, majd hazafelé vesszük az irányt. Hazafelé még kaját is veszünk, bár Ira azt mondja, nem éhes. De én igen. Egy nagy adag tészta, csirke, saláta. A kanapén ülve fogyasztjuk el
- Nagyon ügyes voltál ma – szólalok meg elégedetten. - Büszke vagyok rád – Ira csak elmosolyodik.
- Igyekszem bátor lenni… kettőnkért. Eleget féltem és sírtam már, de elfogytak a könnyeim. Most bátor akarok lenni!
- Az vagy. Bátrabb, mint amilyen én voltam...
- Biztos te is nagyon bátor voltál! - Erre inkább nem válaszolok, nem akarok emlékezni, helyette témát váltok. Az étel is elfogy közben. - Mit szólnál egy kellemes fürdőhöz? Felejtsük el egy kicsit a mai napot...
- Látom, nagyon piszkálja a fantáziádat – mosolyodik el Ira, és annyiban hagyom. - Rendben, menjünk...


Ira úgy tűnik, zavarban van, de nem szólok semmit. Megtöltöm a kádat vízzel, teszek bele habfürdőt, levetkőzöm és bemászom. Hamarosan ő is csatlakozik hozzám. A hátam a kád falának döntöm, ő az ölembe ül, a háta a mellkasomhoz ér. Teste köré fonom a karjaimat, az arcom a nyakába temetem.
- Ilyennek képzelted el? - duruzsolom halkan. Tomohiroval is így fürödtünk, ez olyan nosztalgikus. Néha zuhanyoztunk, amikor már senki sem járt a folyosón, és az egész fürdő a miénk volt. 
- Nem egészem... ez sokkal jobb. - Hátranyúlva túr a hajamba, mire lassan ellazulok.
Elég régen nem volt ilyenben részem. Tomohiro halála óta senki sem ért így hozzám, még szoknom kell az érzést. Szoknom kell, hogy valaki más is van itt rajtam és az őrületemen kívül. Ira is összetört testileg-lelkileg, akárcsak én. Őt is megalázták szexuálisan, bántották, megverték, kínozták, széttörték apró darabokra, ahogy engem is. És ő sem lesz soha újra ép egész. 


Miután kiélveztük a forró vizet gyorsan megmosakszunk, majd mivel még nincs olyan késő, pizsamában ülünk le a kanapéra filmet nézni. Félig fekve ülök, ő rajtam, és valami bugyuta filmet nézünk. A film felénél veszem észre, hogy Ira elaludt, miközben én a haját simogattam. Olyan gyönyörű, ártatlan, sebezhető így. Nem érdemelte meg, amit kapott. De tudnia kell, muszáj tudnia, hogy mi történt a szüleivel. Holnap elmondom neki, jobb, ha minél előbb túl lesz rajta. Ha pedig vissza akar menni a házhoz, ahol gyerekként élt, el kell vinnem oda. Ez a kötelességem. Kikapcsolom a filmet, majd Irát az ölembe véve bemegyek a hálóba. Leteszem őt, majd mellé fekve betakarom magunkat. De nem tudom, vajon van-e jogom tönkretenni a boldogságát. Vajon tényleg boldog lehet velem, egy másik nyomorékkal, aki nem tudja, hogy kell jól szeretni? A fejem csóválom, és úgy döntök, a gondokat elteszem másnapra.


~*~


Másnap korán kelek, Ira még szuszog mellettem, én azonban kénytelen vagyok felkelni. Egyből a fürdőbe megyek, bevenni a gyógyszereimet, majd bedobok egy adag mosást is a konyhában levő mosógépbe. Aztán nekilátok reggelit készíteni. Egy kis rizses omlett lesz ketchuppal és mellé gyümölcslé. Már éppen kész vagyok, amikor meghallom Ira lépteit és mikor felnézek, álmos tekintetével találom szemben magam. Ezúttal nem jön közelebb, az ajtónak dőlve nézi, mit csinálok.
- Szia! - mosolygok rá. - Jól aludtál? Nem kellett volna még felkelned.
- De túl jók az illatok – nyöszörgi, én pedig elnézően csóválom a fejem. - Mi eszünk? - somfordál közelebb, majd óvatosan egy puszit nyom az arcomra.
- Rizses omlett és gyümölcslé – mondom. - Megterítesz, szívem? Addig befejezem a kaját.
- Per… persze… - mondja vörös pofival. Fogadok, a megszólításon döbbent meg, de annyi baj legyen. Olyan édes, ahogy elpirul, de megterít.
Nem tudok nem nevetni rajta, amit ő úgy hálál meg, hogy felfújja magát, mint egy mérges kis hörcsög. De ettől csak még édesebb, úgyhogy alig bírom abbahagyni a nevetést. Mérgesen fúj egyet, én pedig megkönyörülök rajta, bár a könnyeim kis kicsordulnak. De hamar eszembe jut, miről akartam vele beszélni, ami engem is elkedvetlenít. 
Hamar elfogyasztjuk a reggelit, Ira pedig segít nekem mosogatni. Tényleg nagyon igyekszik hasznossá tenni magát. Remélem, a kollégák hamar találnak valamit, habár megkértem, hogy nekem is küldjék el a rajzokat. Hortenziák… Ebben az időszakban nem virágzanak, és Japánban amúgy sem igazán divatos virágok. Főleg nem kertekben. Nem lesz nehéz összeszedni azokat a házakat, ahol ültettek ilyesmit. A bonsai viszont annyira nem ritka, sőt! De türelem kell hozzá. Azon kívül Ira sok mindent rajzolt még, ami eszébe jutott. Például a pincét, valamint a folyosók egyes részeit. Szerintem segíteni fognak a nyomozásban, de ki fogják hallgatni. 
- Azt ugye tudod, hogy vallomást kell majd tenned – mondom egyszerűen, mikor már kész vagyunk. Ő csak bólint. - A rajzaid nem lesznek elegek, mindent ki fognak szedni belőled, amire csak emlékszel az eltűnésed előttről és utánról. Semmit sem hallgathatsz el.
- Tudom és… azt hiszem… készen állok rá… - néz rám, de a tekintete bizonytalan. - És… a szüleim? Ők… tudják, hogy…
Sóhajtok egyet. Azt hiszem, itt az ideje megtudnia. A helyére kerül az utolsó edény is, én pedig komoly tekintettel nézek rá. Nem lesz könnyű menet.
- Erről is beszélni akartam veled – mondom. - Gyere, üljünk le odabenn, és jobb, ha nem idegesíted fel magad.
Látom, hogy kérdezne, de csak beharapja az alsó ajkát, mint aki sejti, nem örömhírt fogok vele megosztani. Szótlanul követ a nappaliba, ahol helyet foglalunk a kanapén egymás mellett. Gondolkodom, hogy lehetne kíméletesen elmondani neki, de ezt nem lehet kíméletesen tálalni. Végül belevágok.
- Amikor utánad nyomoztam, elmentem a házatokhoz is, miután megtudtam a címedet – kezdek bele. - Találkoztam Ihara-sannal, a szomszédotokkal. Emlékszel rá?
- Azt hiszem… - mondja Ira bizonytalanul. - Néha beszélgettünk. Elég… barátságos nő volt.
- Igen, az – bólintok. - Kérdezgettem néhány dologról, többek között a szüleidről is, mert nem találtam őket otthon. A ház eléggé elhagyatottnak tűnt. Ihara-san pedig… hát… nem mondott vidám dolgokat. - Látom, hogy Ira elsápad, mintha sejtené, ami utána következik. - Az eltűnésed után anyukád belebetegedett a dologba, és nem sokra rá meghalt. Apád egyedül maradt, próbálta tartani magát, mindenhol téged keresett, még azután is, hogy a rendőrség már feladta a kutatást, a nyomozást pedig lezárták. Nagyon megviselte az elrablásod, és a felesége halála.
- Hol… hol… van most? - kérdi remegő hangon Ira. - Ugye… nem…
- Sajnálom, Ira – suttogom halkan. - Három évvel az elrablásod után egy kamion elgázolta. - Ira a szája elé kapja a kezét. - A vizsgálat szerint a sofőr szívrohamot kapott, és elvesztette az uralmat a kamion felett. Egy buszmegállóba hajtott, ahol apád is állt. Apád azonnal meghalt, a kamionos még megérte, hogy mentőbe tegyék. Baleset volt, Ira. Senki sem hibázott.
Irára nézek, aki a szája elé tett kézzel, könnyes szemekkel néz rám. Nem tehetek mást, megölelem, ő pedig a nyakamba borulva keservesen sírni kezd. A sírás rázza a testét, én pedig igyekszem tartani magam, miközben magamhoz húzva lágyan simogatni kezdem a haját, a hátát, de nem szólalok meg. Várom, hogy lenyugodjon. A szavak most úgysem segítenek. 


Sado-chan2021. 06. 01. 18:55:03#35935
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek


 Bátor akarok lenni. Magamért, és Hikaruért. Kettőnkért...

 

Nem akarok több könnyeket, több fájdalmat, több félelmet. Ha tényleg az a férfi áll majd velem szemben... nem engedem meg neki, hogy több sebet ejtsen rajtam!
Ez mind jól hangzik, de vajon képes leszek rá? Képes leszek-e elhitetni magammal, hogy érek annyit, mint bárki más? Hogy nem azért születtem erre a Földre, hogy más játékszere legyek? Szeretném hinni, hogy elég erős vagyok hozzá...hogy Hikaru szeretete elég erőt ad ehhez

Még utoljára mélyet szippantok Hikaru párnájából, engedem, hogy az illata, és ez a kellemes borzongás még egyszer végig szántsa a testem, majd erőt veszek magamon és felkelek. A konyhában találom, reggelit készít, de gondolatban messze jár
- Min gondolkodsz? - hirtelen pördül meg, kezében a konyhakéssel. Hátra lépek ijedtemben

 

- Soha többé ne osonj így a hátam mögé! -engedi le a kezét - Ha egy lépéssel közelebb vagy, meg is sebesíthettelek volna. A konyha veszélyes hely, Ira.

 

- Sajnálom, nem láttam, hogy kés van nálad – válaszolom, majd közelebb osonok, hogy egy puszit nyomhassak az arcára- Legközelebb jobban vigyázok. Segítek teríteni, ha már úgyis el vagy foglalva.

Mire végzek a terítéssel a reggeli is elkészül. El akarom terelni a gondolataim. Haragszom rá, bár tudom, hogy jót akart... értem, értünk tette, de akkor is hazudott. Hiába vagyok fülig belé bolondulva, idő kell, hogy újra bízzak benne.

 

Reggeli közben azon agyalok, mért is nem Hikaru foglalkozik az elrablásommal. Többet tud, mint bárki, nyilván. Gondolom nyomozgatott is, ezért tűnt el olyan gyakran...

 

 

- Mondd ki! -meglepetten nézek rá - Tudom, hogy mi rág, ne aggódj! Egyszer én is átéltem ezt, szóval, ha valaki, én tudom, min mész keresztül.

 

- Miért nem te nyomozol az ügyemben? - kérdem. - Elvégre már… nyomoztál utánam, ha… jól sejtem. Az a sok ide-oda utazgatás, meg… minden amit nem mondtál el, erre utal.

 

- Igaz, folytattam magánnyomozást, de nem hivatalos úton – válaszolja. Látom, már nem mer hazudni. Úgyis ki fog derülni... vajon képes lennék még egyszer esélyt adni neki?- De hivatalosan nem nyomozhatok az ügyedben. Vannak bizonyos szabályok, miszerint nem nyomozhatok olyan ügyben, amiben egy családtagom, vagy nagyon közeli barátom érintett. Vagy például, saját magam után sem nyomozhatok. Te családtagnak számítasz, és ha hivatalos úton akarnám csinálni, akkor elfogultsággal vádolhatnak. Még akkor is, ha egyértelműen te vagy az áldozat. Egy rendőr nem lehet elfogult, ezért is nem tehetek semmit. Még azt sem mondhatom el a főnökömnek, amit kiderítettem, mert akkor akár fel is függeszthetnek.
Elkerekednek a szemeim. Nem tudom, mi lep meg jobban. Hogy ilyen fontos vagyok, és ezt nem akarja titkolni, vagy hogy ennyire bonyolultak, vagy inkább igazságtalanok a szabályok. Képes volt veszélybe sodorni magát, csak hogy kiderítse, mi történt? Tényleg sokat jelenthetek neki...
Nem faggatom tovább, inkább csendben reggelizünk. Néha az órára pillantok, minden perccel közelebb és közelebb kerülök ahhoz a szörnyeteghez... de nem láthatják rajtam, hogy félek! Megígértem magamnak, hogy bátor leszek!

 

- Azt mondtad, hogy te is átélted ezt... Mire gondoltál pontosan?

 

- Ez nem olyan dolog, amit most akarok neked elmondani – válaszolja mellém telepedve. - Ha vége a szembesítésnek, és már itthon leszünk, te meg lenyugodtál kissé, akkor ígérem, elmondom. Nem szép történet, sok fájdalommal és kegyetlenséggel. Ha most elmondanám, csak még jobban felzaklatnálak vele, érted?

 

- Rendben – bólintok, majd átölelem. Megnyugtat és erőt ad a közelsége - Mi lesz, ha nem ő az? Ha nem azt az embert kapták el?

 

- Minden lehetséges, de abban az esetben nem történik semmi – csókol a hajamba. - A nyomozás folytatódni fog a fogva tartód után, míg meg nem találják. Nyugi, addig fogom nyüstölni a főnököt, míg nem ad ki országos elfogatóparancsot. Bár az jó lenne, ha a nevét tudnád. Sosem említette, hogy hívják?

 

- Nem – sóhajok fel csalódottan - Mindig Apucinak, meg Gazdának hívta magát, de a nevét sosem mondta meg.

 

- Okos ember lehetett. Számított rá, hogy talán megszöksz, és a neve nyomra vezetett volna minket. És a házban sem láttál semmit, ami szokatlan volt, feltűnő, vagy bármi olyan, amiből rájöhetnénk, kiről van szó? Ez fontos, Ira. Ha a házon keresztül menekültél, talán láttál valamit, ami akkor nem tűnt fontosnak.

 

- Én… akkor csak arra gondoltam, hogy minél előbb eltűnjek onnan. Ráadásul tegnap már mindent elmondtam, amit tudtam.

 

- Tudod, néha előfordul, hogy hetek, vagy hónapok után bukkannak fel az ember emlékeiben olyan apróságok, vagy részletek, amikre akkor nem igen figyelt fel. Ezért kérdem, hogy nem emlékszel-e bármi, akár akkor jelentéktelennek tűnő apróságra, ami esetleg akkor nem tűnt fontosnak. Egy kép a szekrény tetején, egy antik óra, esetleg egy kopogtató az ajtón, vagy akár egy fogas. Bármi megteszi, ami segíthet azonosítani a házat, és így az elkövetőt is.
Próbálok vissza emlékezni, de az agyam küzd ellene. Hikaru kezét markolom, össze szorítom a szemeim...gyerünk...
Végül kipattannak a szemeim és Hikarura nézek

 

- Na? Emlékszel valamire?
- Volt egy bonsai a szoba közepén...és... odakint hortenziák. Rengetek hortenzia! Kékek és lilák...ez segít valamit?
- Egész biztosan, kicsim- ölel magához. Végig simítok az arcán és megcsókolom. Boldogság önt el, talán mert egy lépéssel közelebb kerültem a szabadsághoz. Egy lépéssel közelebb ahhoz az élethez, amiről nem is mertem álmodozni, de a szívem mélyén mindig vágytam rá- mi ez a nagy lelkesedés?- simogatja meg az arcom mosolyogva-induljunk, mielőtt elkésünk!


Az a férfi nem volt ott, de legalább új infókkal tudtam ellátni a rendőröket. Tollat és papírt adtak, én pedig lerajzoltam mindent, ami eszembe jutott közben. Szinte egy egész füzetre való rajzot adtam át az egyiknek, aki szótlanul nézte végig őket
- Köszönjük...ez sokat segít-biccent- mára végeztünk. Nyugodtan menjenek haza
- Menjünk-karolok bele Hikaruba. Hazafelé veszünk egy adag kaját otthonra. Én nem vagyok éhes, de Hikaru ragaszkodik hozzá, így rá bólintok. Egy nagy adag tészta, csirke, saláta...igazából egész jól néz ki.
A kanapén ülve fogyasztjuk el
- Nagyon ügyes voltál ma- szólal meg Hikaru- büszke vagyok rád- elmosolyodok
- Igyekszem bátor lenni...kettőnkért. Eleget féltem és sírtam már, de elfogytak a könnyeim. Most bátor akarok lenni!
- Az vagy. Bátrabb, mint amilyen én voltam...
- Biztos te is nagyon bátor voltál!- erre nem mond semmit, így inkább témát váltok. Közben elfogy a kaja is- mit szólnál egy kellemes fürdőhöz? Felejtsük el egy kicsit a mai napot...
- Látom, nagyon piszkálja a fantáziádat-mosolyodik el- rendben, menjünk...

Kicsit zavarban vagyok. Ő látott már ruha nélkül, de én őt még nem... elfordulok, mikor vetkőzni kezd, amin ő csak jót nevet, majd bemászik a kádba és elhelyezkedik. Ledobom a ruháim és követem a példáját. Nem túl nagy a kád, kell egy kis helyezkedés, de végül elkényelmesedünk. Hikaru háta a kád falának dől, az enyém pedig a mellkasának. Érzem, hogy lángol az arcom, de mégis nagyon tetszik. Olyan békés, olyan meghitt. Ahogy körém fonja a karjait és a nyakamba temeti az arcát...
- Ilyennek képzelted el?-duruzsolja
- Nem egészem... ez sokkal jobb-hátra nyúlok és a hajába túrok. Érzem, hogy ő is lassan ellazul... milyen rég lehetett része ilyenben utoljára? Mennyire ki lehet éhezve... én képes lennék neki megadni, amire vágyik? És vajon mi lenne az pontosan? Vajon beéri e annyival, mint amire én képes vagyok?

Miután kiélveztük a forró vizet gyorsan megmosakszunk, majd mivel még nincs olyan késő, pizsamában ülünk le a kanapéra filmet nézni. Ő félig fekve, én pedig félig rajta nézem a bugyuta, agyzsibbasztó filmet. Hukari gyengéd simogatásától valahol a film felénél el is alszom. Tökéletes befejezése ennek a napnak...



Szerkesztve Sado-chan által @ 2021. 06. 01. 18:55:29


Andro2021. 03. 02. 10:33:22#35917
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)


- Igen. Lett volna... de nem akarok tovább menekülni… és nem akarom elveszíteni az egyetlen jó dolgot, ami nekem jutott… - teszi le a bögrét. A kezei remegnek. Nagyon fél, és igaza is van. Mindent elrontottam, amit el lehetett.
Lepakolok, majd helyet foglalok mellette. Egy szót sem szólok, ő pedig folytatja.
- Mért nem mondtad el? - kérdi halkan. Nem emeli fel a hangját, de tudom, hogy dúl benne a vihar. Mérges, csalódott, fél, retteg, ahogy én is. 
- Féltem. Féltem, hogy elveszítelek, hogy félni fogsz tőlem, hogy elszöksz, és bajod esik. Tudom, mennyire félelmetes áldozatként egy rendőrrel szemben állni. Tudom. Átéltem. - Óvatosan kinyúlok, ujjaimat az övéibe fonom. Nem ellenkezik. - Meg tudsz nekem bocsátani?
- Szeretnék. De még nem tudom, képes vagyok e rá. Miben hazudtál még?
- Ira...
- Hallani akarom!
- Minden más igaz. Minden, amit kettőnkről mondtam, minden csók és ölelés valódi! - Erre végre hajlandó rám nézni. Tudja, hogy komolyan beszélek, hogy tényleg szeretem őt. De tudom, hogy még nem kész nekem megbocsátani. Ahhoz sok idő kell.
- Mi lesz most velem? Gondolom, be kell vinned a rendőrségre – sóhajtja.
A fejét a vállamra teszi, én pedig átölelem. Igen, be kell vinnem, mert már így is túl sokáig halogattam. Kazunak igaza volt, hogy ha egyszer ez kipattan, mindketten megütjük a bokánkat. Nemcsak én fogok szenvedni, de ő is. Nem tehetem ki ennek Irát. Ő pont olyan nyomorult, szárnyaszegett madár, mint én voltam valaha. Talán még mindig az vagyok. 
- Igen. Be kell jelentenem, hogy megtaláltalak. Ki fognak kérdezni téged a történtekről, felveszik a vallomásod, és azonosítanod kell majd a lehetséges elkövetőt...
- Mi? - kapja fel a fejét, mintha tűz égetné.
- Letartóztattak egy férfit, akinek feltehetően köze van az elrablásodhoz… - kezdek bele, de látom, hogy az arca egyre rémültebb. Tudom, mit él át.
- NEM! Nem akarok még csak a közelébe sem menni! Nem akarom! - húzódik el tőlem. Nem nyúlok utána. - Megint… megint el fog vinni, és megint bántani fog...
- Nem engedem, hogy akár csak hozzád érjen, megígérem – ölelem végül újra magamhoz. Egész testében remeg a félelemtől. 
Sokáig ülünk így, ő a karjaimban keres menedéket, miközben én a hátát simogatom. Lassan nyugszik meg, de nem sürgetem. Rengeteg időnk van még mindenre. 
- Minden rendben lesz. Nem engedem, hogy elvegyenek tőlem – csókolok a hajába. - Nem mondok le rólad
- Én sem akarok lemondani rólad...- kapaszkodik belém. - Csináljuk! Bármit is kell csinálnom, megteszem! Kettőnkért...
 

~*~

 
Másnap bemegyünk az őrsre. Két rendőrre bízom Hikarut, akik bekísérik a kihallgatóba. Én addig az asztalomnál teszek-veszek, de érzem, hogy mindenki engem bámul. Mintha tudnák, amit nem akarok elmondani. Igyekszem elfoglalni magam, de nem megy. Még Kazu is benéz, de segíteni ő sem tud.
- Jó döntést hoztál, Hika – mondja. - A lehető legjobbat, még akkor is, ha most nem így érzed.
- Remélem, igazad van – sóhajtok fel. - Már az is kész csoda, hogy Ira-kun nem fordult vissza. Tegnap halálra volt rémülve, hogy esetleg azonosítania kell azt az embert. Bár arra nem ma kerül sor. Még nem hallgatták ki, és mivel ebben az ügyben én is kissé érintett vagyok, nem nyomozgatok. Pedig hidd el, szívesen darabokra tépném azt a nyomorultat!
Kazu bólint, de hirtelen meglátom az egyik rendőrt, aki bevitte Irát kihallgatni. 
- Nyomozó, a fiú csak akkor hajlandó beszélni, ha maga is ott van – mondja a férfi. Nem ismerem, talán új még, vagy csak egyszerűen nem figyeltem még fel rá. - Azt mondja, csak magában bízik.
- Megyek – biccentek, majd elindulunk.
Odabenn Ira megkönnyebbülten sóhajt fel, ahogy meglát. Helyet foglalok mellette, és látom, hogy megnyugszik. Hiába, egy rendőrőrs mindenki számára ijesztő, aki nem itt dolgozik. Ira beszélni kezd és mindent elmond, nekem meg egyre jobban borzolódnak az idegeim. Olyan részleteket árul el, amikről még nekem sem mesélt. Ha a kezeim közé kerül az a nyomorult...

 
~*~

 
Késő este van már, mire végre hazaérünk. Ira holtfáradtan rogy le a kanapéra, de rám még vár a főzés. Őt azonban nem akarom abajgatni, ki van készülve, ami nem csoda. 
- Menj, vegyél egy forró fürdőt – simogatom meg lágyan az arcát. Fáradtan rámnéz. - Rád fér, addig készítek valami könnyűt vacsorára. Reggel óta nem ettél.
- Jól hangzik... egyszer fürödhetnénk együtt! Azt mindig is ki akartam próbálni...
- Hamarosan eljön annak is az ideje – csókolom meg. - Nagyon büszke vagyok rád, kicsim. - Erre nem mond semmit, csak fáradtan elmosolyodik, majd felkel és a fürdő felé veszi az irányt.
Nagyon kitett ma magáért, így valami extra finomat főzök neki. Elvégre, ma némileg ünnepelünk. És örülhetek, amiért Ira még velem maradt. Leléphetett volna, de nem tette. Ezek szerint azért még bízik bennem, aminek nagyon örülök. Ha elveszteném, abba beleőrülnék.

 
~*~

 
Nem fürdik sokáig, hamar megvacsorázunk, majd én is lefürdök. Mikor mellé fekszem, hozzám bújik. A mellkasomra hajtja a fejét, egyik karjával átölel, a lábait pedig az enyéim köré fonja. Érzem, hogy biztonságban érzi magát, de attól még rettentően fél. Átkarolom, az arcomat pedig a hajába temetem. Olyan jó illata van.
- Köszönöm, hogy itt maradtál – suttogom halkan. - Nem bírtam volna ki, ha elveszítenélek... ha nem ölelhetlek többet magamhoz... ha nem csókolhatlak többet...
- Ezek nekem is hiányoztak volna – vallja be, miközben ujjhegyével a mellkasomon körözget. Jólesik, de nem érzem, hogy még ennek itt lenne az ideje.
- Aludjunk – csókolok a hajába. A hajszálai csiklandoznak, de nem bánom. - Késő van már…


~*~


Reggel én kelek korábban, tegnap már volt róla szó, hogy be kell vinnem Irát azonosítani azt a férget. Remélem, tényleg őt kapták el, de csak azután kezdődik a neheze. Újabb kihallgatások egy ügyvéddel, majd az ügyésszel és még sorolhatnám. Biztosan vissza fogják vinni a tett helyszínére, ahonnan elrabolták, hátha eszébe jut valami. Talán arra a helyre is visszaviszik, ahol az az állat fogva tartotta. Én meg semmit sem tehetek, hiszen mint a párja, érintett vagyok az ügyben és nem nyomozhatok. Ez dühít a legjobban, hiszen nem ezt érdemli. Ráadásul senki sem tudja, hogy titokban nyomoztam utána, kivéve Kazut. Talán Irának is el kéne mondanom, hogy tudja, mire számíthat. De akkor beszélnem kell neki arról is, hogy a szülei már nem élnek. A fejem rázom, miközben reggelit készítek. Tízre ígértük magunkat az azonosítás végett. Nem tudom, Ira hogy fogja kibírni. Én tíz éves voltam, amikor azonosítanom kellett az elrablómat. Még mindig emlékszem az érzésre, majd a tárgyalásra. Kétszer hánytam el magam, a szüleim el sem jöttek, csak a bátyám volt jelen. Ő tartotta bennem a lelket. Aztán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. 
- Min gondolkodsz? - hallok meg egy hangot, mire megpördülök a késsel a kezemben. Éppen paradicsomot szeletelek a reggelihez. Ira riadtan hátrál egy lépést.
- Soha többé ne osonj így a hátam mögé! - szólalok meg, leengedve a kezem. - Ha egy lépéssel közelebb vagy, meg is sebesíthettelek volna. A konyha veszélyes hely, Ira.
- Sajnálom, nem láttam, hogy kés van nálad – válaszolja, majd odaaraszol hozzám és egy puszit nyom az arcomra. - Legközelebb jobban vigyázok. Segítek teríteni, ha már úgyis el vagy foglalva.
Csak bólintok, ő meg tányérokat, bögréket és evőeszközöket pakol az asztalra. Jobban néz ki, de tudom, hogy mit él át. Dúl benne a vihar, ami nem fog egyhamar lecsendesedni. Lassan elkészülök a reggelivel. Rizses omlett némi salátával és kakaóval. Ezt is még Tomo-chantól tanultam meg, ő isteni kakaót tudott készíteni. Bár az enyém a nyomába sem ér. 


Reggeli közben nem sok szó esik köztünk, de látom, hogy Ira mondani akar valamit. Az arcára van írva, de nem tudja, hogy kezdjen neki. Végül leteszem az evőeszközt és ránézek.
- Mondd ki! - mondom, mire meglepetten rám pislog. - Tudom, hogy mi rág, ne aggódj! Egyszer én is átéltem ezt, szóval, ha valaki, én tudom, min mész keresztül.
- Miért nem te nyomozol az ügyemben? - kérdi. - Elvégre már… nyomoztál utánam, ha… jól sejtem. Az a sok ide-oda utazgatás, meg… minden amit nem mondtál el, erre utal.
- Igaz, folytattam magánnyomozást, de nem hivatalos úton – válaszolom. Úgysem kerülhetem el a válaszokat. - De hivatalosan nem nyomozhatok az ügyedben. Vannak bizonyos szabályok, miszerint nem nyomozhatok olyan ügyben, amiben egy családtagom, vagy nagyon közeli barátom érintett. Vagy például, saját magam után sem nyomozhatok. Te családtagnak számítasz, és ha hivatalos úton akarnám csinálni, akkor elfogultsággal vádolhatnak. Még akkor is, ha egyértelműen te vagy az áldozat. Egy rendőr nem lehet elfogult, ezért is nem tehetek semmit. Még azt sem mondhatom el a főnökömnek, amit kiderítettem, mert akkor akár fel is függeszthetnek.
Ira szemei kistányér méretűre tágulnak. Szerintem nem volt tisztában azzal, hogy milyen veszélyes terepen is mozgok miatta. De én döntöttem így, és mindig is szerettem a kihívásokat. Csak éppen most mindkettőnk jövőjét kockára teszem ezzel az egésszel. 
Csendben megreggelizünk, majd elmosogatunk. Ira ideges, látom rajta, de igyekszik tartani magát. Talán miattam. Már végzünk, és van még egy kis időnk, míg indulnunk kell. Ira igyekszik lekötni magát a laptopommal, de úgy tűnik, nem megy neki. Végül lekapcsolja és rám pillant.
- Azt mondtad, hogy te is átélted ezt – mondja halkan, mire a tarkómon is feláll az összes szőrszál. - Mire gondoltál pontosan?
- Ez nem olyan dolog, amit most akarok neked elmondani – válaszolom mellé telepedve. - Ha vége a szembesítésnek, és már itthon leszünk, te meg lenyugodtál kissé, akkor ígérem, elmondom. Nem szép történet, sok fájdalommal és kegyetlenséggel. Ha most elmondanám, csak még jobban felzaklatnálak vele, érted?
- Rendben – bólint, majd hozzám bújik. - Mi lesz, ha nem ő az? Ha nem azt az embert kapták el?
- Minden lehetséges, de abban az esetben nem történik semmi – csókolok a hajába. - A nyomozás folytatódni fog a fogva tartód után, míg meg nem találják. Nyugi, addig fogom nyüstölni a főnököt, míg nem ad ki országos elfogatóparancsot. Bár az jó lenne, ha a nevét tudnád. Sosem említette, hogy hívják?
- Nem – sóhajt fel Ira. - Mindig Apucinak, meg Gazdának hívta magát, de a nevét sosem mondta meg.
- Okos ember lehetett – morfondírozok.  - Számított rá, hogy talán megszöksz, és a neve nyomra vezetett volna minket. És a házban sem láttál semmit, ami szokatlan volt, feltűnő, vagy bármi olyan, amiből rájöhetnénk, kiről van szó? Ez fontos, Ira. Ha a házon keresztül menekültél, talán láttál valamit, ami akkor nem tűnt fontosnak.
- Én… akkor csak arra gondoltam, hogy minél előbb eltűnjek onnan – vallja be. - Ráadásul tegnap már mindent elmondtam, amit tudtam.
- Tudod, néha előfordul, hogy hetek, vagy hónapok után bukkannak fel az ember emlékeiben olyan apróságok, vagy részletek, amikre akkor nem igen figyelt fel – magyarázom. - Ezért kérdem, hogy nem emlékszel-e bármi, akár akkor jelentéktelennek tűnő apróságra, ami esetleg akkor nem tűnt fontosnak. Egy kép a szekrény tetején, egy antik óra, esetleg egy kopogtató az ajtón, vagy akár egy fogas. Bármi megteszi, ami segíthet azonosítani a házat, és így az elkövetőt is.
Látom, hogy Ira elgondolkodik, erősen koncentrál, mint aki valóban látott valamit, de nem tudja, mi volt az. Elvégre, akár végigrohant a házon, akár nem, nem tudhatta, hol a kijárat. Keresnie kellett, a házat nem ismerte, így csak látott valamit, ami segíthet nekünk. Végül rám néz, és a tekintete felcsillan.
- Na? - kérdem reménykedve. - Emlékszel valamire?


Szerkesztve Andro által @ 2021. 03. 03. 17:08:32


Sado-chan2020. 12. 06. 22:19:05#35882
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek


 A sarokba kuporodok, kövér könnycseppek szánkóznak végig az arcomon. Mit titkol még előlem? Hihetek neki bármiben is? Azt mondta szeret, kellek neki...talán ezzel is csak maga mellett akar tartani...Hikaru az egyetlen jó dolog az életemben. Semmim sincs rajta kívül...és mintha már ennyim sem lenne...


Hallom, hogy újra csörög a telefon, felveszi, bele szól. Mintha semmi sem történt volna...mintha nem az imént törte volna össze a szívem.

- Ira-kun, most el kell mennem, de pár órán belül megjövök. Ha… ha közben úgy döntenél, hogy… hogy már nem leszel itt… akkor… tiszteletben fogom tartani a döntésed… De… de ha megvársz, akkor… mindent elmondok, amit csak szeretnél hallani, jó? A te döntésed, én… én nem fogok beleszólni. - szólal meg ismét, de képtelen vagyok válaszolni neki. A karjaiba vágyom, de félek tőle. Félek, hogy mi lesz velem ezután, eddig minden olyan jó volt, egy percig se gondoltam arra, hogy ennek az egész elrablás dolognak még nincs vége. Nem akarom, hogy bevigyenek, és kivallassanak, és látnom kelljen azt a férfit...csak Hikaruval akarok lenni, valahol messze innen...azt a Hikarut akarom vissza, akibe beleszerettem!


Kell egy kis idő, hogy össze szedjem magam legalább annyira, hogy felálljak és kibotorkáljak a nappaliba. Hikaru persze már nincs itt, de nem is baj. Csendre és nyugalomra van most szükségem, hogy össze szedhessem a gondolataimat. Mi lesz most velem? Vajon vele maradhatok? Akarok egyáltalán vele maradni? Azt hiszem igen. Tartozik egy jókora bocsánatkéréssel, de emiatt nem akarom elveszíteni! Össze kell végre szednem magam, épp eleget féltem már! Oh, igen, mondani könnyű...

Felkelek és főzök magamnak egy teát, talán az segít megnyugodnom.

 

Mikor Hikaru haza ér, én még mindig a kanapén kuporgok, a bögrét szorongatva, mai még mindig félig tele van. Felé fordulok, mire ő csak az ajkába harap, de nem mozdul

 

- Maradtál... Pedig lett volna okod elmenni azok után.
- Igen. Lett volna... de nem akarok tovább menekülni...és nem akarom elveszíteni az egyetlen jó dolgot, ami nekem jutott...-teszem le a bögrét. Újra remegni kezd a kezem.

Lepakol és leül mellém. Nem szól egy szót sem, így foltatom
- Mért nem mondtad el?
- Féltem. Féltem, hogy elveszítelek, hogy félni fogsz tőlem, hogy elszöksz, és bajod esik. Tudom, mennyire félelmetes áldozatként egy rendőrrel szemben állni. Tudom. Átéltem.- ujjait az enyémek közé fonja. Nem ellenkezem- meg tudsz nekem bocsátani?
- Szeretnék. De még nem tudom, képes vagyok e rá. Miben hazudtál még?
- Ira...
- Hallani akarom!

- Minden más igaz. Minden, amit kettőnkről mondtam, mint csók és ölelés valódi!- erre már rá nézek. Az arckifejezése alapján tényleg komolyan beszél. Talán tényleg csak jót akart... talán, ha akkor elmondja, már nem élnék...
- Mi lesz most velem? Gondolom, be kell vinned a rendőrségre- sóhajtom. A vállára hajtom a fejem, mire magához ölel
- Igen. Be kell jelentenem, hogy megtaláltalak. Ki fognak kérdezni téged a történtekről, felveszik a vallomásod, és azonosítanod kell majd a lehetséges elkövetőt...
- Mi?- kapom fel a fejem
- Letartóztattak egy férfit, akinek feltehetően köze van az elrablásodhoz...
- NEM! Nem akarok még csak a közelébe sem menni! Nem akarom!-húzódok el tőle- megint...megint el fog vinni, és megint bántani fog...
- Nem engedem, hogy akár csak hozzád érjen, megígérem- ölel magához. Az egész testem remeg a félelemtől.

Sokáig ülünk még így, ő a hátamat simogatja, míg meg nem nyugszom. Teljesen ellazulok a karjaiban.

- Minden rendben lesz. Nem engedem, hogy elvegyenek tőlem- csókol a hajamba- nem mondok le rólad
- Én sem akarok lemondani rólad...- kapaszkodok belé- Csináljuk. Bármit is kell csinálnom, megteszem! Kettőnkért...

 


.oOo.

 

Másnap bemegyünk a rendőrségre. Végig Hikaru mellett maradok, egy percre sem mozdulok mellőle. Legalábbis ez a tervem... itt minden olyan félelmetes!

Bekísérnek egy szobába, majd leültetnek egy asztalhoz, gondolom, itt fogják felvenni a vallomásom...

- Nem lehetne... hogy Hikaru-san is velem legyen?- kérdem rémülten. A két rendőr össze néz- csak benne bízom...- erre az egyik felkel és kimegy, majd pár perc múlva Hikaruval tér vissza. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor leül mellém. Az elejétől a végéig mindent elmondok nekik...

 

.oOo.

 

Késő este van már, mire haza érünk. Kimerülten rogyok le a kanapéra

- Menj, vegyél egy forró fürdőt- simogat meg lágyan- Rád fér... addig készítek valami könnyűt vacsorára... reggel óta semmit sem ettél...
- Jól hangzik... egyszer fürödhetnénk együtt! Azt mindig is ki akartam próbálni...
- Hamarosan eljön annak is az ideje- csókol meg lágyan- Nagyon büszke vagyok rád, kicsim-erre csak fáradtan elmosolyodok és felkelek. Azt hiszem, jól fog esni az a fürdő

 

.oOo.

 

Nem áztatom magam sokáig, éhes vagyok, fáradt, és vissza akarok térni Hikaru forró ölelésébe. Vacsora után ő is gyorsan megfürdik, én addig az ágyban várom. Mikor mellém fekszik mellé bújok. A mellkasára hajtom a fejem, egyik karommal átölelem, míg a lábaimat az övé köré fonom. Válaszul ő is átkarol, arcát a hajamba temeti

- Köszönöm, hogy itt maradtál- suttogja- nem bírtam volna ki, ha elveszítenélek... ha nem ölelhetlek többet magamhoz... ha nem csókolhatlak többet...
- Ezek nekem is hiányoztak volna- vallom be. Ujjbegyeimmel a mellkasán körözgetek. Érzem, hogy az egész arcom lángol... mért vagyok már megint zavarban?
- Aludjunk- csókol a hajamba- késő van már...
- Jó éjt- erre már nem válaszol. Én is lassan elalszom...



Szerkesztve Sado-chan által @ 2020. 12. 06. 22:36:40


Andro2020. 12. 06. 11:12:47#35879
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)


Nem tetszik, hogy Kazu kihív magával, mert az arckifejezésén látom, hogy valami baj van. Csak nem előbb kell visszamennem? Az utcán állunk meg, nem messze az étteremtől, majd Kazu felém fordul.
- Ki a kölyök? - kérdi. - Még sosem láttam veled. Hol szedted fel?
- Az utcán – mondom őszintén. - Emlékszel, amikor telefonáltam neked, hogy elvinném a kocsidat? Őt kellett hazavinnem. Rémes állapotban volt, mint aki megszökött valahonnan, ahol bántalmazták. - Mielőtt még közbeszólhatna, leintem. - Tudom, tudom, jelentenem kellett volna, de nem volt olyan állapotban. Ráadásul úgy tűnik, retteg a rendőröktől. Azt sem tudja, hogy én zsaru vagyok.
- Jézusom, Hikaru! - rázza a fejét Kazu. - Tudod, mi lesz, ha rájönnek, hogy rejtegetsz valakit, akinek talán köze lehet egy bűncselekményhez? Mégis mennyit tudsz róla? A nevén kívül, persze, már ha tényleg Irának hívják.
- Nem sokat, és az az igazság, hogy a háta mögött nyomozok utána – vallom be bűntudatosan. - Talán húsz éves lehet, de lehet, hogy még annyi sem. Annyi biztos, hogy fogságban tartották és ő sem emlékszik semmire a gyerekkorából. Tudom, hogy egy nap színt kell vallanom, de…
- Szereted, igaz? - kérdez rá Kazu, mire bólintok. Ő csak sóhajt. - Nem tudom, mibe keverted magad, de jobb lenne, ha nem bonyolódnál bele egy szerelmi kapcsolatba. Főleg nem ezzel a gyerekkel.
Mielőtt még rákérdezhetnék, elővesz a zsebéből néhány papírt és átadja nekem. Egy vallomás szerepel benne, amelyet egy bizonyos Shindo Haruna írt. A név nem ismerős, de a következő képen szereplő fiú már igen. Döbbenten fedezem fel rajta Irát, bár fiatalabbnak tűnik, talán tizenkét-tizenhárom évesnek. Talán picit idősebb lehet. Shindo-san évekkel korábban látta, amint egy férfi a házába hurcolja a fiút. Mint kiderült, az illetőt elkapták, amikor egy bejelentés alapján drogot találtak nála. A férfit Mikado Hironobunak hívják és nem ez volt az első ilyen ügye. Garázdaság, súlyos testi sértés, drogfogyasztás és terjesztés meg sok más is szerepel a bűnlajstromán.
- Szerinted Irát ez a férfi tarthatta fogva? - kérdem visszaadva a papírokat Kazunak.
- A kép és a vallomás alapján igen, bár a fickót drogterjesztésért kaptuk el – mondja Kazu. - Hika, nagyon vékony jégen táncolsz, ugye tudod? Ha kiderül, hogy egy potenciális szemtanút, vagy inkább áldozatot rejtegetsz, meg fogod ütni a bokád. A srác sok mindent tudhat, és segíthet nekünk, te is tudod.
- Tudom – sóhajtok fel keserűen. - De adj még pár napot, oké? Ira semmit sem tud, de borzalmas dolgokon ment keresztül. Ha most szembesítsük azzal az alakkal, ki tudja, mire érzelmi károsodást fog elszenvedni.
Kazu ezzel csak egyet tud érteni. Figyelmeztet, hogy kerüljem a bajt, majd magamra hagy. Várok még pár percig, hogy lenyugodjak, mert ezek az információk bizony nem kevés problémát fognak még okozni nekünk. Ha Ira rájön, arra gondolni sem merek, hogy fog reagálni. De most vissza kell mennem hozzá, és muszáj erősnek maradnom, mintha misem történt volna.
Mikor visszamegyek, azt látom, hogy Ira már a szakács mellett áll a pult belső oldalán és figyeli a ramenkészítést. Nagyon édes, ahogy a szemei csillognak, amitől csak még jobban összeszorul a szívem. 
- Csak nem szakácsnak álltál? - kérdem mosolyt erőltetve magamra. Ira visszamosolyog. Olyan gyönyörű, és félek, mi történik, ha újra csak rettegést fogok látni a szemében. 
- Megmutatta, hogy kell rament készíteni! - újságolja, majd visszaül a helyére. Nekilátunk az evésnek, de alig érzem az ízeket. - Tényleg nagyon finom! - motyogja két falat között.
- Reméltem, hogy ízleni fog – biccentek, de nem nagyon vagyok ott.
Étkezés után még beszélgetek kissé a szakáccsal, de aztán hazaindulunk. Ira belém karol, de nem nagyon foglalkozom vele. A Kazuval való beszélgetésen töprengek. Igaza van, ha elszúrom, mindent elveszítek. 


A nap további részében elvonulok, van elég dolgom és van min gondolkodnom. Túl közel vagyok a tűzhöz, ami meg fog égetni mindkettőnket. Ira vacsorát főz, de a hangulatom a padlón van, vagy talán alatta. Egyszerűen nem tudok megnyugodni, nem tudok boldog lenni. Persze tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezhet, de ez nem segít a hangulatomon.
- Pontosan mik vagyunk egymásnak? - kérdi hirtelen Ira, amikor este benn vagyunk a hálóban. Egy pillanatra a kérdést sem fogom fel, de mélyen elpirulok. Ez kizökkent az eddigiekből. 
- Hogy érted ezt, kicsim?
- Ez lenne az, ha párja van valakinek? Akkor mi most... egy pár vagyunk? - kérdi, mire elgondolkodom. Majd néhány perc múlva végre válaszolok is.
- igen...ez az... és szeretném, ha egy pár lennénk – fogom meg a kezét gyengéden. - Az bánt, amit Kazu kérdezett, és ahogy reagáltam rá? Tudod... ha egy férfi és egy nő szereti egymást, az a társadalom szemében “normális”. Viszont ha két férfi, vagy két nő érez szerelmet egymás iránt, azt nem mindig nézik jó szemmel – mondom, mire elszomorodik. Magamhoz húzom, és gyengéden megcsókolom az arcát. - Nem kell szomorkodnod... azzal sincs semmi baj, amit mi érzünk – hozzám bújik, és viszonozza a csókot, de tudom, hogy azon jár az agya, amit Kazu mondott nekem. 
Kazu tudja, hogy meleg vagyok, de ez sosem érdekelte túlságosan. Néha ugrat vele, de nem taszít el magától. Ő amúgy sem az esetem. 
Nem hagyom, hogy Ira agyaljon a dolgokon, inkább tovább csókolom és simogatom. Semmi „olyasmit” nem csinálok vele, de ez legalább mindkettőnk gondolatait eltereli. Ira élvezi a kényeztetést, én pedig örülök neki, hogy boldog velem. Szeretem őt, beleőrülnék, ha elveszteném, pedig ez egy nap meg fog történni. 
- Próbálj meg aludni...- nyomok végül egy puszit a homlokára, majd hamarosan álomba szenderülök.


~*~


Reggel a telefonom hangjára ébredek, majd arra, hogy Ira beszél valakivel. Úristen! A mobilom a nappaliban maradt! Mint a villám kelek fel és rohanok ki, de már csak Ira-kun riadt arcát látom magam előtt. A telefonom a kanapén hever és Ira úgy néz rá, mint valami démonra. Aztán rám kapja a tekintetét, nekem meg azonnal leesik. Tudja! 
- Te… rendőr vagy? - kérdi elcsukló hangon, nekem pedig a szívem is megáll egy pillanatra. Nem így akartam közölni vele. - Miért.. mért nem mondtad soha?
- Ira… kicsim… - sóhajtom, valami jó magyarázatot keresve, de az agyam üres. Semmi nem jut eszembe. - Sajnálom… de... féltem. Nem éreztem úgy, hogy itt az ideje... féltem, ha elmondom, elszöknél...
- Elszökni?… - Közelebb lépek hozzá, de ő hátrál. Egyértelműen fél tőlem. Retteg a rendőröktől. 
A háta a falnak ütődik, ő pedig remegve néz fel rám. Borzalmasan érzem magam. Most mindennek vége, én is tudom. El fogom veszíteni. 
- Ne menj el, kérlek… - remeg meg a hangom. - Nem veszíthetlek el téged is...
Ira-kun kiszabadítja magát, majd a fürdőbe rohan és magára zárja az ajtót. Én pedig csak nézek utána, miközben semmit sem tudok csinálni. Ezt nagyon elszúrtam, eljátszottam Ira bizalmát és szeretetét. Lassan a földre csúszom és sírni kezdek. Ezt sosem tudom helyrehozni.
Hirtelen megint megcsörren a telefonom. Most semmi kedvem felvenni, de hátha fontos. A kanapéhoz vánszorgok és felveszem.
- Tessék, Nariyama Hikaru nyomozó beszél – szólalok meg, miközben tudom, hogy Ira-kun minden szavamat hallja.
- Nariyama nyomozó? Hála az égnek! - szólal meg egy női hang. - Ihara Satsuki vagyok, maga járt nálam pár napja Tsurugi-kun miatt. Tudja, eszembe jutott valami, ami talán fontos lehet. Tudnánk most találkozni?
- Igen, természetesen, azonnal indulok – mondom. - Egy órán belül ott vagyok, ha minden jól alakul.
Elköszönök, majd kinyomom a telefont. Nagyot sóhajtok, majd a fürdőszoba felé nézek. Ira-kun nem jön ki, de tudom, hogy hallgatózik. Össze kell szednem magam. 
- Ira-kun, most el kell mennem, de pár órán belül megjövök – mondom. - Ha… ha közben úgy döntenél, hogy… hogy már nem leszel itt… akkor… tiszteletben fogom tartani a döntésed… De… de ha megvársz, akkor… mindent elmondok, amit csak szeretnél hallani, jó? A te döntésed, én… én nem fogok beleszólni.
Egy hang sem jön ki a fürdőből, én pedig felöltözöm, iszom egy pohár vizet és útnak indulok. Sietnem kell, nem akarom megvárakoztatni Ihara-sant. 


Most kifejezetten jó a közlekedés, így hamar elérek a már ismerős házikóhoz. Ihara-san teával és süteménnyel kínál, majd bele is kezd a dologba.
- Tudja, eszembe jutott valami az eltűnés napjával kapcsolatban – kezd bele, én pedig jegyzetelni kezdek. - Igazából, már előtte is volt valami gyanús. Tudja, nyomozó, napokkal korábban egy furcsa pasas őgyelgett az utcában. Itt mindenki ismer mindenkit, úgyhogy igencsak feltűnést keltett. Az a fajta volt, aki úgymond nincs teljesen rendben, ha érti, mire gondolok. Ápolatlan volt, a ruhái koszosak és nagyon nézegette a Tsurugi házat. Akkor azt hittem, valami házaló, mert egy táska is volt nála. De aznap reggel is megjelent, amikor Tsurugi-kun iskolába indult. A pasas mintha követte volna, na nem úgy, csak a tekintetével. De aznap délután Tsurugi-kun nem jött haza, és a fickó sem mutatkozott többé.
- Hogy nézett ki az illető? Le tudná nekem írni? - kérdem.
- Tagbaszakadt volt, az a tipikus munkás típus, tudja, akit az építkezéseken látni. Fekete haja volt, aminek nem ártott volna egy jó fodrász. A szemei kicsik voltak, az arca széles. A fején mindig fekete sapkát hordott, pedig nem is volt hűvös. Ha jól saccolom, olyan negyvenes lehetett.
- Értem – bólintok. - Sokat segített, asszonyom, köszönöm szépen! - hajolok meg, mikor menni készülök.
- Remélem, mielőbb megtalálják szegény fiút, hogy a szülei békében nyugodhassanak – mondja a szemeit törölgetve az asszony. - Hihetetlen, mik történnek a mai világban, nem gondolja?
- De – biccentek, majd távozom.
Valóban borzalmas dolog, de a fickó talán ugyanaz lenne, akit Kazuék elkaptak? Muszáj lenne felhívnom, de a tegnapi után ódzkodom tőle. Ám mégis muszáj. Fel is veszi, előbb jól letol, amiért hülyeségeket csinálok, de után hajlandó segíteni. Mint kiderül, a személyleírás nagyjából illik a fickóra, akit elkaptak, így nem lehetetlen, hogy ő legyen Ira elrablója is. 
- A hangod olyan fura – jegyzi meg, mikor már majdnem letenném. - Mi történt?
- Ira tudja – mondom, mire egy halk káromkodást hallok a vonal másik végéről. - Most a fürdőbe zárta magát. Retteg a rendőröktől, ezért akartam várni a dologgal. Most csak reménykedhetem, hogy egyszer kijön onnan, hacsak már ne lécelt le azóta.
Mikor Kazu rákérdez, elmondom az egészet, ő meg szitkozódik, de ezúttal nem engem hibáztat. Pedig hibás vagyok, hiszen ha nem felejtem kinn a telefonom, akkor Ira még mindig nem tudna semmit. Végül elköszönünk egymástól, én pedig lassan hazafelé veszem az irányt. Előre rettegek, hogy mi fogad otthon. 


~*~


Lassan vánszorgok felfelé az emeletre, majd veszem elő a kulcsomat. Az ajtó zárva, Irának nincs kulcsa, ezek szerint még itthon lehet. Hacsak nem találta meg a pótkulcsot, és nem zárta be az ajtót, miután távozott. Legalább három órát voltam távol, de akkor is remegő gyomorral lépek be a lakásba, hogy a nappali kanapéján megpillantsam az ideges, rémült, összezavarodott Ira-kunt, aki remegő kezében egy bögre teát tart. Mikor rám néz, beharapom az ajkam, de nem bírok mozdulni. Végül néhány perc után sikerül megszólalnom.
- Maradtál – mondom halk, bűntudattal teli hangon. - Pedig lett volna okod elmenni azok után. 


Sado-chan2020. 10. 26. 18:12:56#35821
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek


 Fura érzések járnak át...ahogy a tenyere a hátamra simul... a szívem a torkomban dobog. Végül nem tesz semmit, nem érint olyan helyeken, pedig... azt hiszem élvezném...boldoggá szeretném tenni őt...
- Nem esik bajom, ne aggódj már annyit – próbál nyugtatgatni- Holnap elmegyünk neked ruhát venni a közeli áruházba. Az csak egy sarokra van innen. Utána megebédelünk a közeli ramenesnél. Ettél már rament? - csak a fejem rázom. Fogalmam sincs, mi az a ramen - Akkor mindenképpen meg kell majd kóstolnod. Muszáj kimozdulnod, mert ha dolgozni kezdek, nem akarom, hogy állandóan itthon ülj. Nem tenne jót neked.
- De én… nem akarok nélküled menni sehová – motyog
om halkan.
- Tudom, de az sem megoldás, hogy begubózol
. Ismerkedj a környékkel, elintézheted nekem a bevásárlást, vagy hasonlók. Tudom, hogy szeretnéd hasznosnak érezni magad, és ezzel elég sokat segítenél. Én amúgy sem nagyon fogok ráérni, jó ha este hétre hazaesek majd. És akkor még korai időpontot mondok. Megtanulhatsz főzni.
- De… a m
últkor is elbénáztam… - motyogom elpirulva. szeretnél a hasznára lenni, de nem tudom, menne e...- Mi lesz ha… ha ehetetlen lesz?
- Abban az esetben rendelünk valamit – nevet fel. - De sosem tanulsz meg f
őzni, ha nem gyakorolsz. Engem is Tomo-chan tanított mindenre. Az elején én is tök béna voltam, egyszer majdnem felgyújtottam a konyhát, meg odaégettem a tésztát, kifutott mellettem a leves és hasonlók. Tomo-chan sosem volt mérges érte, legfeljebb a fejét csóválta, hogy milyen ügyetlen vagyok. Azt hiszem… túlságosan is elnéző volt velem.
- Te is az vagy
mosolyodok el- De… igazad van. Szeretnék hasznos lenni, hogy ne legyek csak nyűg a nyakadon. Meg… meg majd… egyszer… szeretnék dolgozni is, hogy… hogy ne csak te állj mindent.
- Erre még ráérünk
... Most inkább aludjunk. Mindkettőnknek elég hosszú napja volt...

Igaz is... hossz
ú, fárasztó, és erőt próbáló. Azt hittem, elveszítem, pedig ő a mindenem. Nem bírnám ki nélküle...
M
ég szorosabban ölelem őt. Érezni akarom hogy velem van...

.oOo.

 

Reggel a karjaiba ébredek. Olyan jó vele aludni...
Hamarosan ő is fel
ébred. Puha csókkal köszönt, majd kimászik mellőlem. Össze szedem magam és utána megyek. Gyors reggeli, aztán öltözünk és megyünk.

Ez
úttal egy másik, kisebb áruházba megyünk, de persze ez is hatalmas. Nem merek Hikaru mellől mozdulni. Szorosan kapaszkodok belé, de persze nézelődök mindenfelé. Nem emlékszem, hogy előtte jártam e ilyenben... igaz, szinte semmire sem emlékszem azelőttről. Mintha nem is lett volna előtte életem...
Rengeteg mindent vesz
ünk, ruhákat, tisztálkodó szereket kapok. Alig bírjuk haza cipelni a szatyrokat.

 


 

- Hová fogjuk tenni ezt a sok mindent? - kérdem döbbenten.
- Van elég hely a szekrényemben, ráadásul pár fiókot is kiürítettem neked. A fels
ő háromba pakolhatsz, a többi az enyém. Még egy telefont is akarok venni neked.
- Nem, nem kell, igazán! - mentegetőzök. Így is annyi mindent vett már nekem... nem akarom, hogy ilyen sokat költsön rám...- Igazán… nincs rá szükségem…
- De van! Mégis hogy érjelek el, ha itthon nincs vezetések telefon? Ha pedig te akarsz velem beszélni valamiért, akkor legalább fel tudsz hívni. Bármikor adódhat olyan vészhelyzet, amikor értesítenünk kell egymást, és nem akarom, hogy az utcai fülkéket használd. Drága, és nem igazán biztonságos megoldás.

Nem akarok neki gondot okozni, de szemmel láthatóan ragaszkodik hozzá...ha ő így akarja, legyen.
Nem tudok kiigatodni rajta. Játsza a védelmező szerepét, holott neki is épp annyi támogatásra lenne szüksége... vajon képes leszek ezt megadni neki? Boldoggá tudnám tenni? Ha valaki, hát ő tényleg megérdemli a boldogtásot... jobban mint bárki más...
- Valami baj van, Hikaru-san? - kérdem. Megint csak a gondolataiba mélyed... mintha nem merné elmondani mi bántja
- Csak elgondolkodtam – mosolyodik el- Éhes vagy? - bólintok. - Akkor gyere, a többit el tudjuk intézni kés
őbb is.

Talán jobb, ha inkább rá hagyom. Úgyse mondaná el...
A rameneshez visz, apró, otthonos hely, nem fér el sok ember, de ennek csak örülök. Nem bírom a tömeget.

Hikaru a vendégeket figyeli, majd elmosolyodik. Én is oda kapom a tekintetem. Egy férfi...
- Hika! - ere csak felsóhajt. Ezek szerint jól ismerik egymást...- Na, kit fújt be a szél az ajtón?
- Hali, Kazu! -indulunk a férfi felé. És Hikaruhoz palulva keresek menedéket - Téged itt látni?
- Igazából, fel akartalak hívni, de el
őtte betértem ide. Annyit ajánlottad a helyet, és tényleg isteni rament készítenek itt... Ki a kis haverod? Csak nem felszedtél végre valakit? Már ideje volt – erre elvörösödök. Felszedni? Végülis... mi is van köztünk? Az ölelések, a csókok...egészen olyan, de igazából sosem mondtuk ki... nem tudom, mi vagyok Hikaru számára...
- Kazu, ő itt Tsurugi Ira – mutat be. - Ira-kun ő itt a legjobb barátom és egyben munkatársam, Shindou Kazuki.
- Örvendek – mosolyodik el. Kedves embernek tűnik, de ez a közvetlenség mégis megrémít - Hívj Kazunak, mint mindenki más.
- Én is… örülök, hogy… megismerhetem… Kazu-san… - motyogom zavartan. Talán tényleg több időt kellene emberek közt lennem...

Leülünk a férfi mellé, de szinte azonnal el is rabolja tőlem Hikarut

- Ira-kun, várj meg itt, mindjárt jövök. Beszélnem kell Kazuval, csak pár perc az egész. Addig rendelj valamit, jó?
- De sietsz vissza? - ugye nem hagy megint magamra? Félek egyedül...
- Persze, nem t
űnök el, ne aggódj! - mosolya kicsit megnyugtat. Most nincs baj, nincs roham, biztos vissza jön...

Hogy eltereljem a gondolataim, az étlapot kezdem bújni, de a kezeim remegnek, és ez a szakácsnak is feltűnik
- Hé, kölyök, minden rendben? Úgy festesz, mint aki Oni-t látott
- Én csak...-hebegem. Szánalmasan festhetek- nem szeretek egyedül maradni..
- Ne aggódj, nem eszlek meg- nevet fel- inkább válassz valami finomat, és mire vissza ér, elkészítem nektek
- Hmm...
- Ettél már Rament?
- Még nem-rázom a fejem
- Na, akkor elkészítem nektek az én személyes kedvencemet-hajol közelebb- megsúgom, ez még az étlapon sincs rajta-kacsint rám. Erre én is elmosolyodok.

Mire Hikaru vissza tér, már a pulton gőzölögnek a tálak, én pedig a szakács mellett állva lesem, hogy kell rament készíteni
- Csak nem szakácsnak álltál?- mosolyodik el Hikaru. Vissza mosolygok
- megmutatta, hogy kell rament készíteni!- újságolom, miközben vissza ülök a helyemre. Hozzá látunk az evéshez- tényleg nagyon finom!- motyogom két falat közt
- Reméltem, hogy ízleni fog-biccent. Látom, hogy valami megint lelombota a kedvét, de inkább nem kérdezek rá. A ramen után még váltanak pár szót, majd haza megyünk. Hikaruba karolok, de mintha észre sem venné...

A nap további részében is inkább elvonuk, alig szól hozzám. Vacsorára a kedvencég készítem, de az sem elég, hogy feldobja. Már épp lefeküdni készülődik, mikor megállok az ágy mellett
- Pontosan mik vagyunk egymásnak?- szegezem neki kissé félve a kérdést. Sosem volt párom, sosem voltam még szerelmes... nem tuom, amit iránta érzek, az e, de azt tudom, hogy szeretem őt. A kérdésemre egy pillanat alatt elvörösödik, először csak pislog, mint aki a kérdést sem érti
- Hogy érted ezt, kicsim?
- Ez lenne az, ha párja van valakinek? Akkor mi most... egy pár vagyunk?-ezen ő is elgondolkodik. Kell pár perc, hogy meg tudjon szólalni
- igen...ez az... és szeretném, ha egy pár lennénk-megfogja a kezem- az bánt, amit Kazu kérdezett, és ahogy reagáltam rá? Tudod... ha egy férfi és egy nő szereti egymást, az a társadalom szemében “normális”. Viszont ha két férfi, vagy két nő érez szerelmet egymás iránt, azt nem mindig nézik jó szemmel- ezen elszomorodok. Magához húz és megcsókol. Lágyan, gyengéden kóstolgat- nem kell szomorkodnod... azzal sincs semmi baj, amit mi érzünk- hozzá bújok és visonzom a csókját. Kavarognak bennem a gondolatok. A kérdésből ítélve a barátja tudja... tudja, hogy a fiúkat szereti... de mért nem bólintott rá? Engem nem akar vállalni?
Nem hagyja, hogy ezen agyaljak, gyengéd simogatása és csókjai miatt képtelen vagyok másra gondolni. Nem csinál semmi olyat, de már ez is... sokkal több, mint amit valaha kaptam. Annyira jó érzés... vajon szabad ezt ennyire élveznem?
Nem teszem szóvá, amikor abba hagyja és inkább magához ölel... Tomohiro után most biztos fura... nekem is kicsit bűntudatom van miatta... vajon haragszik ránk ezért?
- próbálj meg aludni...- nyom végül puszit a homlokomra, és nem sokára már alszik is, én azonban nem tudok elaludni. Annyi érzés kavarog ennem...

.oOo.

Mivel szinte egy percet sem alszom, már hajnalban fent vagyok. Kiosonok a konyhába, hogy teát főzzek, amikor hírtelen megcsőrren Hikaru telefonja. Kint felejtette az asztalon...
Felveszem, megmondom neki, hogy Hikaru még alszik, szólok majd neki, hogy hívjon vissza, de mielőtt akár csak bele kezdhetnék egy mély, férfi hang szólal meg
- Nariyama nyomozó?...- hogy ki?
- Te..tessék?...
- jó reggelt... Nariyama Hikaru nyomozót keresem...- rémülten nyomom ki a telefont és dobom a kanapéra. A hangra Hikaru is elő kerül. Amint meglát elsápad
- te...rendőr vagy?...-kérdem elcsukló hangon- mért..mért nem mondtad soha?...
- Ira...kicsim...-sóhajtja- sajnálom...de... féltem. Nem éreztem úgy, hogy itt az ideje... féltem, ha elmondom, elszöknél...
- elszökni?...- közelebb lép hozzám, de én csak hátrálok. A rendőrök sem sokkal jobbak a bűnözőknél. Gonoszak... kegyetlenek... na és Hikaru? ő...ő nem olyan...bár... ha jobban bele gondolok, semmit sem tudok róla. Tudom a nevét, tudom, hogy mindent elvesztett, de ezen kívül...
Észre sem veszem, hogy egyre közelebb oson hozzám, csak mikor a hátam a falnak ütődik és ilyedten felnézel. Felettem tornyosul, tekintetében bűnbánat keveredik a félelemmel
- Ne menj el, kérlek...-remeg meg a hangja- nem veszíthetlek el téged is...
Nem tudom mit mondjak neki...én sem akarom őt elveszíteni...rajta kívül semmim és senkim sincs...de...nem tudom, képes lennék e bízni benne...
Kiszabadítom magam és a fürdőszobába rohanok és bezárkózok. Mintha minden kezdődne elölről... ő mond vagy tesz valamit, én pedig bezárkózok...de egyszerűen képtelen vagyok elviselni a tekintetét, vagy a közelében maradni... azt hiszem...félek tőle... mi másban nem mondott igazat még?


Andro2020. 08. 30. 10:47:14#35789
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)


Fogalmam sincs, mikor állok meg, de már kinn vagyok a plázából. Egy épület falának dőlök, ott remegek, arcomat a tenyerembe temetve sírok, míg végül lassan megnyugszom. Nem gondoltam, hogy ennyire ki fogok borulni anyámék láttán. Még jó, hogy ők nem láttak meg, de talán fel sem ismertek volna, hiszen elég sokat változtam, mióta tizenegy évesen egyszerűen beraktak egy messzi iskolába Hokkaidón. Azóta egyszer sem láttam őket, nem gondoltam, hogy erre valaha sor kerül, de a lehetőség mindig ott motoszkált az elmém hátsó részében. Hiszen Tokió hatalmas, ki gondolta volna, hogy elmerészkednek Ginzából egészen idáig. Mikor kicsit lenyugszom, eszembe jut Ira. Hiszen otthagytam a plázában, biztosan meg van ijedve, fogalma sincs, hogy hol lehetek, mi történt velem. A lábaim még mindig kissé remegnek, de visszaindulok, ám hiába járom körbe a plázát, nem találom meg Irát. A rémület fog el, hogy valami történt vele. Talán hazament volna? Vagy valaki elrabolta. Megrázom a fejem, nem szabad a legrosszabbra gondolni. A logikus magyarázat, hogy esetleg hazament és az ajtó előtt vár rám. Mély levegőt veszek, bekapok két szem nyugtatót, aztán hazaindulok. Gyalog sincs messze, negyed óra alatt már az ajtó előtt állok, de Ira sehol. Viszont a könyv, amit vettem neki, az ajtó előtt hever a lábtörlőn. Megijedek. Ezek szerint itt járt, és mivel nem talált itthon, talán engem keres. Elkerültük egymást. Biztosan aggódik, hol lehetek. De biztosan nem ment messzire, hiszen nem ismeri a környéket. Már későre jár, hideg is van. 
Megnézem a környező utcákat, de nem találom őt sem az utcán, sem az üzletekben, sem a helyi kifőzdében. A park jut eszembe, biztosan ott van, így arrafelé veszem az irányt. Nem tart sokáig, mire megtalálom az egyik fa alatt ülve, egy szál semmiben. Az aggodalom, a fájdalom, a bűntudat erőt vesz rajtam és odarohanok hozzá. Sírva borulok rá, ő pedig valamit nyöszörög.
- Sajnálom… sajnálom… - motyogom, de nem figyel rám.
A karjaimba kapom Irát, és sietve indulok vele hazafelé. Ő önkéntelenül kapaszkodik belém, de más jelét nem adja, hogy életben van.


Hazaérve meleg vizet engedek a kádba, levetkőztetem őt és a vízbe teszem. Megrezzen, talán túl meleg neki a víz, de lassanként kezd magához térni. Felemeli a kezét és végigsimít az arcomon.
- Bocsáss meg, kicsim… otthagytalak… - suttogom bűntudattal teli hangon.
- Mi..történt? - nyöszörög, de nem válaszolok. Képtelen vagyok rá, és ő sem faggat.
Mikor már úgy érzem, kellően felmelegedett, segítek neki kimászni a kádból és megtörölgetem. Nem adok rá semmit, anyaszült meztelenül viszem az ágyba, majd én is mellé fekszem a takaró alatt. A hasára teszem a kezem, a bőre meleg és puha a bőröm alatt. Ira elpirul, mint egy szégyenlős gyerek, pedig tudom, miket tettek vele. Nem szólok egy szót sem, csak hálás vagyok, amiért itt van, amiért él, amiért épségben megtaláltam. Beleőrültem volna, ha őt is elveszítem.
- Hikaru-san… - kérdi halkan. - Mi történt?
- A… szüleim… ott voltak, a plázában. Elfogott a rettegés és a pánik – válaszolom akadozva, végre feltárva az igazságot. - Meg tudsz valaha bocsátani nekem? Nem vigyáztam rád, pedig megígértem, hogy nem eshet mellettem bajod...
- Én… aggódtam érted... féltem, hogy bajod esik… - válaszolja felém fordulva, majd szorosan átölel. Egy pillanatra megdermedek, de nem tolom el.
Furán jó érzés, hogy átölel, hogy a puha teste hozzám ér. Visszaölelem, de nem megyek tovább. Szívesen tenném, de nem merem, hiszen nem akarom, hogy megijedjen tőlem. Sokáig nem szólunk egymáshoz, majd végül én töröm meg a csendet.
- Nem esik bajom, ne aggódj már annyit – mondom, próbálva könnyed hangnemet megütni. - Holnap elmegyünk neked ruhát venni a közeli áruházba. Az csak egy sarokra van innen. Utána megebédelünk a közeli ramenesnél. Ettél már rament? - A fejét rázza, de úgy tűnik, érdekli a dolog. - Akkor mindenképpen meg kell majd kóstolnod. Muszáj kimozdulnod, mert ha dolgozni kezdek, nem akarom, hogy állandóan itthon ülj. Nem tenne jót neked.
- De én… nem akarok nélküled menni sehová – motyogja halkan.
- Tudom, de az sem megoldás, hogy begubózol – mosolyodom el. - Ismerkedj a környékkel, elintézheted nekem a bevásárlást, vagy hasonlók. Tudom, hogy szeretnéd hasznosnak érezni magad, és ezzel elég sokat segítenél. Én amúgy sem nagyon fogok ráérni, jó ha este hétre hazaesek majd. És akkor még korai időpontot mondok. Megtanulhatsz főzni.
- De… a múltkor is elbénáztam… - pirul el. - Mi lesz ha… ha ehetetlen lesz?
- Abban az esetben rendelünk valamit – nevetek fel. - De sosem tanulsz meg főzni, ha nem gyakorolsz. Engem is Tomo-chan tanított mindenre. Az elején én is tök béna voltam, egyszer majdnem felgyújtottam a konyhát, meg odaégettem a tésztát, kifutott mellettem a leves és hasonlók. Tomo-chan sosem volt mérges érte, legfeljebb a fejét csóválta, hogy milyen ügyetlen vagyok. Azt hiszem… túlságosan is elnéző volt velem.
- Te is az vagy – jegyzi meg finoman, és elmosolyodik. - De… igazad van. Szeretnék hasznos lenni, hogy ne legyek csak nyűg a nyakadon. Meg… meg majd… egyszer… szeretnék dolgozni is, hogy… hogy ne csak te állj mindent.
- Erre még ráérünk – ásítok egyet. - Most inkább aludjunk. Mindkettőnknek elég hosszú napja volt.
Még eszembe jut, hogy el kéne mennem zuhanyozni, meg hogy utcai ruha van rajtam, de túl fáradt vagyok felkelni. Túlságosan is sok minden történt ma, amire nem akarok gondolni. Hétfőn még a dokihoz is el kell mennem. Nem tudom, mit fog szólni, ha megtudja, hogy befogadtam valakit. Érzem, hogy Ira még közelebb húzódik hozzám, aztán lassan elnyom az álom.


~*~


Másnap valóban elmegyünk vásárolni. A közeli áruház nem olyan nagy, mindössze egy emeletes, de mindent meg lehet benne találni. Ira így is csak jobbra-balra forgatja a fejét, de végig velem marad, holott tömeg sem igen van. Egy rakás mindent vásárolok neki a pólóktól kezdve a nadrágokon át az alsóneműig mindent. Még egy télikabátot, sapkát, sálat és kesztyűt is. Ezen kívül fogmosópoharat, fogkefét, saját törülközőket és mindent, amire szüksége lehet. A végén két hatalmas szatyorral távozunk, amit alig bírunk el, de mégis sikerül elvonszolni a lakásig. Ira szégyenlős, de ő is tudja, hogy szüksége van saját ruhákra, saját holmikra, mert ugyan eljárhat az enyéimben, de mégis kényelmesebb lesz neki a saját cuccaiban. Úgyis ő választotta őket, szóval, viselje is.
- Hová fogjuk tenni ezt a sok mindent? - kérdi döbbenten.
- Van elég hely a szekrényemben, ráadásul pár fiókot is kiürítettem neked – mutatok a hálószobai fiókokra. - A felső háromba pakolhatsz, a többi az enyém. Még egy telefont is akarok venni neked.
- Nem, nem kell, igazán! - hárítja el, miközben nekilát kipakolni. - Igazán… nincs rá szükségem…
- De van! - mondom nyomatékosan. - Mégis hogy érjelek el, ha itthon nincs vezetések telefon? Ha pedig te akarsz velem beszélni valamiért, akkor legalább fel tudsz hívni. Bármikor adódhat olyan vészhelyzet, amikor értesítenünk kell egymást, és nem akarom, hogy az utcai fülkéket használd. Drága, és nem igazán biztonságos megoldás.
Végül nagy nehezen belemegy, szerintem tudja, hogy igazam van. Hétfőn veszek is neki egy telefont, ha végeztem az őrsön. Remélem, nem lesz sok munkám, vagy nem akarnak egyből mély vízbe dobni. Mostanában amúgy sem hallottam semmiféle kegyetlen gyilkosságról a körzetben, vagy pedig csak senki nem mond semmit. Az utóbbi időben csendesebb a város, talán a bűnözők is várnak, míg enyhül az idő. Vagy ki tudja, de ráérek vele hétfőn foglalkozni. Az jobban aggaszt, hogy Ira egyszer rájöhet, hogy nyomozó vagyok és nem tudom, akkor mit mondjak neki. A pisztolyomat és a jelvényemet elzártam, de hétfőn viselnem kell őket. Talán meg tudom oldani, hogy korán felkelek és a kabátomba teszem őket, így nem fogja látni egyiket sem. 
- Valami baj van, Hikaru-san? - kérdi Ira, mire megrázom a fejem.
- Csak elgondolkodtam – válaszolom, mosolyt erőltetve az arcomra. Remélem, át tudom verni. - Éhes vagy? - kérdem, mire bólint. - Akkor gyere, a többit el tudjuk intézni később is.


A ramenes tényleg nincs messze, egy kis hely, de barátságos és a főnök is kedves. Már visszatérő vendég vagyok, hiszen rengetegszer szoktam itt étkezni. Bár mostanában sajnos hanyagoltam a helyet, mióta Ira hozzám került. Mikor belépek, alig ketten vannak rajtunk kívül, ám akkor kiszúrok egy harmadik alakot is a pultnál ülve. A fekete, vállig érő haj, a testalkat, mind arra utal, hogy ismerőssel van dolgom. Ő is felnéz és elvigyorodik.
- Hika! - kiált felém Kazu, mire önkéntelenül felsóhajtok. - Na, kit fújt be a szél az ajtón?
- Hali, Kazu! - mosolyodom el, miközben Irával elindulunk felé. Nem kerüli el a figyelmem, hogy Ira hozzám bújik. - Téged itt látni?
- Igazából, fel akartalak hívni, de előtte betértem ide. Annyit ajánlottad a helyet, és tényleg isteni rament készítenek itt – nevet fel a barátom. - Ki a kis haverod? - kukkant a hátam mögé. - Csak nem felszedtél végre valakit? Már ideje volt - kacsint jókedvűen. Kazu számára nyílt titok, hogy meleg vagyok, de sosem csinált ügyet belőle.
- Kazu, ő itt Tsurugi Ira – mutatom be Irát. - Ira-kun ő itt a legjobb barátom és egyben munkatársam, Shindou Kazuki.
- Örvendek – mosolyog rá Kazu Irára. - Hívj Kazunak, mint mindenki más.
- Én is… örülök, hogy… megismerhetem… Kazu-san… - motyogja Ira, édesen elpirulva.
Kazu vigyorog, én meg jelentőségteljesen ránézek. Veszi a lapot, hogy Ira nem tud semmit, és ő sem mond semmit. Helyes. Épp leülnék, amikor Kazu jelez, hogy mondandója van számomra. Remélem, nem egy újabb ügy, de ha igen, nem tehetek semmit.
- Ira-kun, várj meg itt, mindjárt jövök – mondom. - Beszélnem kell Kazuval, csak pár perc az egész. Addig rendelj valamit, jó?
- De sietsz vissza? - kérdi aggodalmasan, mire megsimogatom az arcát.
- Persze, nem tűnök el, ne aggódj! - mosolyodom el, és mintha megnyugodna.
Nekem azonban gombóc van a torkomban. Ideges vagyok, hogy Kazu, aki egyébként a kábszereseknél dolgozik, mi miatt akar beszélni velem. Aggodalmakkal telve indulok el az ajtó felé.


Sado-chan2020. 08. 25. 18:50:46#35783
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: Szerelmemnek


 Hosszan ölel, gyengéden fonja kötém karjait, majd végül elereszt. Eltol magátók, majd markába temeti az arcom. Félek ránézni...félek, hogy bolyat látom a szemében, ami megrémít... gyűlöletet...szánalmat...haragot. Tudom, ha így érezne nem ölelne ilyen odaadóan, de a félelem nagy úr. Mintha nem is lenne más a szívemben a félelmen kívül...
- Legalább magadnak ne hazudj, ha már nekem nem mondod meg az igazat – suttogja. űrá nézek. Magamnak... nem tudom mit érzek jelenleg...– Nehogy azt hidd, hogy te vagy az egyetlen, aki pocsékul érzi magát. Rettegsz tőlem, amire minden okod megvan. Én… bántottalak, bár… erre nem emlékszem. De akkor is… meg is ölhettelek volna. Én…
- Nem a te hibád...Csak… beteg vagy. Ha… ha kijöttem volna aznap a fürdőből, és… és… be tudod venni a gyógyszereidet, akkor…
- Énekelj nekem! Énekelj nekem, Ira-kun! Kérlek! - húz újra magához.- Azt a dalt, amit az előbb énekeltél.
- De az… az… Tomohiro-sama dala, és… és olyan szomorú voltál, amikor énekeltem – hebegem
- De megnyugtat. Tomo-chan mindig ezt énekelte, ha magamon kívül voltam, ha ideges voltam, ha féltem és nem tudtam, mit csináljak. Amikor ki voltam borulva, mindig átölelt, és ezt énekelte. Attól mindig megnyugodtam. Kérlek… énekeld nekem… Ira-kun…
Az egész testem remeg. Halkan kezdek énekelni, miközben teljesen a karjaiba fészkelem magam. A hangom is remeg...nem jó ötlet...de ha ezt szeretné, legyen...
Lassan elmúlik a remegése, és én is keidek megnyugodni. Mikor a végére érek a szemembe néz
- Szeretlek, Ira – hajol hozzám egészen közel- Ez sosem fog változni. Tomo-chan a múlt, te vagy a jelen és… remélem, a jövő is. Sosem fogom őt elfelejteni, ő mindig a szívemben fog élni, de te vagy a párom. Veled akarok maradni, ha… te is akarod…
- Hikaru… san… - a jelenje és jövője? Én? Nem érdemlem meg, hogy az élete része legyek... úgy érzem, nem érdemlem meg a szeretetét...
Félve pillantok fel rá, az egész arca lángol. Felém hajol és megcsókol, én pedig viszonzom.
Nem érdemlem meg őt...de nem bírnám ki, ha elveszíteném...
 
Mikor már mindketten megnyugszunk feltakarítjuk a romokat, ő pedig vissza vonul a hálószobába. Én ellátom a kezemet, nem akarom, hogy rosszul legyen. Vissza kuporodok a kanapéra és bekapcsolom a TV-t, hogy legalább valami zaj legyen, ne csak a nyomasztó csend, de igazán nem érdekel ami megy benne... Hikarun jár az agyam. Hírtelen újra mellettem terem. Rémisztó tud lenni... egy ideig csak nézzük egymást, végül azonban elneveti magát
- Semmi, semmi – kuncogja. - Csak annyira aranyos voltál az előbb. De eszembe jutott valami. Nekem hétfőn már vissza kell mennem dolgozni. Addig is nem lenne kedved csinálni valamit?
- Mire gondolsz, Hikaru-san? -kérdem értetlenül
- Nos, arra gondoltam, hogy elmehetnénk valamelyik plázába. Shoppingolnánk, mivel úgyis kellenek neked saját ruhák, törülköző, meg hasonló dolgok. Meg elmehetnénk moziba, megnéznénk valami nyálas filmet, kirakatokat nézegetnénk, vagy akár a kölcsönzőből kivehetnénk valamit, ha nem akarsz mozizni. Esetleg be is kaphatnánk valami egészségtelen kaját az egyik gyorsétteremben. Mit szólsz?
- Ez… most egy… randi?! dadodom fülig vörösödve. Rábólint
- De csak ha van kedved. Semmi sem kötelező, de úgy gondoltam, jót tenne mindkettőnknek, ha nem ülnénk itthon állandóan. Mondjuk holnap, rendben?
 
Nem válaszolok, csak a nyakába borulok. Szorosan öleljük egymást. Olyan megnyugtató, szinte el is feledteti velem azokat a borzalmakat... meleg ölelése, édes illata, halk szuszogása és szívverése... sosem akarom elereszteni őt...
 
.oOo.
Szeretek vele aludni. Olyan megnyugtató, biztonságban érzem magam, ahogy hátulról átkarol, vagy mikor fejemet a mellkasára hajtva alszom el.
Sokáig alszunk, hisz nem sietünk sehová. Egy kellemes reggeli, aztán irány a bevásárló központ. Szorosan kapaszkodok belé, nem akarom szem elől téveszteni...olyan sok az ember... nem érzem biztonságban magam, hacsak egy kicsit is távolabb kerülök tőle. Szerencsére engedi, hogy belé kapaszkodjak, sőt, még a kezemet is megfogja. Igyekszem leplezni a zavaromat. Ennyi ember előtt? Nyilván nem néz minket mindenki, de akkor is...vajon csak miattam teszi,vagy ő is így akarja?
Sorra járjuk végig az üzleteket, mindent megnézünk, de nem veszünk egyelőre semmit
- Hová menjünk először? - Kérdi Hikaru, de én csak meredek magam elé. Annyi minden van itt...- Menjünk egy könyvesboltba? Ott talán kevesebben lesznek. Ruhát majd akkor nézünk neked, ha már hazafelé tartunk, jó?
- Nekem… nekem mindegy… - motyogom zavartan. - Ahogy… neked jó, Hikaru-san…
- Nagyon elszoktál az emberektől. De semmi baj. Gyere, nézzünk könyveket! Hátha találunk valami érdekeset.
 
Csak bólintok. Mindegy mi a program, míg vele lehetek. Az üzlet hangulatos, és alig vannak bent. Itt össze tudom magam szedni. Bele is merülök a könyvek nézegetésébe. Azt hiszem, szerettem olvasni...nem emlékszem pontosan. Sorra nézem végig őket.
- Ha tetszik valami, szólj és megveszem neked. Hátha találsz valamit, amit már régen el akartál olvasni.
- Én… arra sem emlékszem, hogy… szerettem-e olvasni… - motyogom halkan - De azért köszönöm!
 
Hosszas keresgélés után találok egyet ami érdekesnek tűnik. Romantikus történet, egy lányról és egy lovagról, aki az egyik álmában lakik
- Ki gondolná, hogy ilyen romantikus alkat vagy – jegyzi meg vigyorogva
- Én… csak… megtetszett… - suttogom fülig pirulva
- Jaj, ne vedd annyira komolyan, csak ugratlak. Semmi baj nincs azzal, ha ilyesmit olvasol. Szerintem aranyos.
- Tényleg? - vajon valóban aranyos, csak inkább ciki, csak nem meri elmondani? Ezeket lányoknak írták, nem a magamfajtáknak
- Tényleg. Szerintem…-Hirtelen abba hagyja, teljesen lemerevedik. Az arca lesápad, érzem, az egész teste remeg. Mi történt? Megint rohamot kapott? Kezdek megijedni. Hiába szólongatom, nem is hallja. Belé kapaszkodok, finoman húzogatom a karját, de nem is hallja amit mondok. Látom, hogy könnyek szöknek a szemébe
- Apa… anya… -motyogja, majd kirántja a karját a kezemből és elindul. Gors lépteivel nem tudok lépést tartani vele, egy pillanat alatt eltűnik a tömegben
-Hukari! Merre vagy?!- kiáltok utána rémülten, de nem hallja már. Rémülten kerdem keresni, de persze már messze jár. Az egyik padra rogyok le, potyognak a könnyeim, a markomban temetem az arcom, persze senki sem vesz észre. Hová mehetett? Mi történt, mért hagyott itt? Én ezt nem értem...
Órákig várok rá, de nem jön értem. Félek, és nem tudom, hogy jutok haza... És ő hová ment?
 
Végül elindulok hazafelé. Remélem Hikaru is haza ment. Kilépek az áruházból és csak meredek magam elé. Merre menjek? Próbálom felidézni az útvonalat, de nem emlékszem. Eluralkodik rajtam a pánik, remegnek a lábaim. Nem akarom elveszíteni őt...szeretem őt...szükségem van rá...de talán ez nem is kölcsönös. Nem tudom mi történhetett... de nem jött értem... nem jutottam eszébe... nincs is rám szüksége...
 
Végül sikerül haza jutnom, de csak állok a lakásajtó előtt. Percekig meredek az ajtóra, majd bekopogok, de senki sem nyit ajtót. Újra bekopogok... semmi. Leteszem a könyvet a lábtörlőre, majd elindulok valamerre. Újra magamra maradtam... nem kellek neki, pedig az életemet adnám érte...
Nem megyek messzire, csak a parkba. Félek, hogy eltévedek...félek, hogy bele esek megint a folyóba...de haza sem mehetek. Nem vár haza, különben beengedett volna. Lekuporodok az egyik fa alá és össze húzom magamon a kabátot. Hideg van...éhes vagyok és félek. Mi lesz most velem?
Álomba sírom magam.
Késő este, Hikaru hangjára ébredek. Zokogva borul rám, félálomban nyöszörgök, ő csak zokogva motyog valamit, de nem értem. A karjaiba kap és elindul hazafelé velem. Erőtlenül kapaszkodok belé, túlságosan fázom, az izmaim merevek a hideg miatt. Haza visz,leveltkőztet és a kádba ültet. Forrónak érzem a vizet, fáj, ahogy hozzám ér, de nem ellenkezek. Lassan felengednem az izmaim, mostmár mozogni is tudok. Lassan emelem fel a kezem, hogy végig simítsak az arcán
- Bocsáss meg, kicsim...otthagytalak...
-Mi..történt?- nyöszörgöm. Sokáig nem válaszol, ajkai össze szorulnak. Nem fagatom őt inkább. 
Mikor már Felengednek az izmaim és felmelegszem segít kimásznom, majd megtörölget és ágyba fektet. Mellém fekszik, szorosan bújik hozzám. Fülig elvörösödök, ahogy a takaró alatt a hasamra teszi a kezét. Sosem érintett így, főleg, hogy ruhát sem adott rám...Nincs erőm ellenkezni, és igazából...nem is akarok. Eddig nem vágytam ilyen közeledésre, meg sem fordult a fejemben, de most...olyan furán érzem magam. Olyan jó...Az a férfi előszeretettel tépte le rólam a ruhát, hogy magáévá tegyen újra és újra. Gyűlöltem azt az érzést, undorodtam az érintésétől, de ez most más. Azt hiszem... vágyom Hikaru érintésére, elképzelem, ahogy végig simít rajtam, ujjai lágyan barangolnak rajtam. Nem...Nem szabad erre gondolnom... Nem helyes!
-Hikaru-san...- nyöszörgöm- Mi történt?...
- A...szüleim...ott voltak, a plázában. Elfogott a rettegés és a pánik- nyöszörgi- meg tudsz valaha bocsátani nekem? Nem vigyáztam rád, pedig megígértem, hogy nem eshet mellettem bajod...
- Én...aggódtam érted... féltem, hogy bajod esik...-fordulok felé és szorosan hozzá simulok. érzem, hogy össze rezzen, de nem tol el szerencsére. Szükségem van rá...
 


Andro2020. 06. 04. 11:05:00#35752
Karakter: Nariyama Hikaru
Megjegyzés: (Ira-kunnak)


Nem sietek, hagyom, hadd „beszélgessenek”. Ira-kunnak biztosan sok mondanivalója van. De így is hallom, hogy beszél, amikor visszaérek. Nem akarok zavarni, csak pár szót csípek el véletlenül, meg azt látom, hogy Ira-kun a szemét törölgeti. Meghat, hogy ennyire aggódik értem, hogy ő csak a második helyet akarja. De azt hiszem, Tomo-chan azt akarná, hogy boldog legyek. Szerintem, kedvelték volna egymást. Mikor közelebb lépek, Ira-kun megfordul és rám néz. Úgy döntök, em mondok neki semmit, nem árulom el, hogy hallottam, mit mondott Tomo-channak. Azzal csak felzaklatnám.
Ira-kun leszegi a fejét és arrébb áll, hogy a sírhoz léphessek. Gyengéden tisztogatom le a köveket, feltöltöm a vázákat, füstölőt gyújtok, majd elhelyezem az ajándékokat és imádkozom Tomo-chan lelkéért. Remélem, bárhol is van, nagyon boldog.
Mikor felkelek, Ira-kun közelebb lép a sírhoz. Óvatosan, lassan lépdel, mintha félne valamitől. Pedig erre semmi oka nincs.
- Én nem hoztam ajándékot… ha tudtam volna, hoztam volna… így csak ezt hagyom itt, hogy őrködjön – tesz a sírkőre egy pici papírdarut, majd a kezébe vesz egy kis havat és egy macit formáz belőle. – Az anyukám készítette…ez az utolsó emlékem róla… – teszi a macit a földre a sír elé, majd felém fordul.
- Menjünk haza, kicsim – fogom meg a kezét. Látom, hogy Ira-kun fülig vörösödik, de úgy teszek, mintha nem láttam volna semmit.

~*~

Ira-kun otthon teát főz, majd elém teszi. A kanapén ülök, és mikor mellém telepszik, olyan hevesen ölelem át, hogy mindketten elesünk. Ő alattam van, én nem eresztem, ő pedig nem tol el magától. Olyan gyönyörű, olyan jó az illata. Mindig vele akarok maradni. 
- Köszönöm.… – suttogom végül.
- Ugyan mit?
- Amit Tomo-chanért tettél. Szép gesztus volt…
- Ha tudtam volna, vittem volna…
- Ne.…ez így jó. Te készítetted, tudom, hogy örült neki – tiltakozom. Ha lett volna eszem, én is készíthettem volna neki ajándékot. Majd legközelebb.
- Szerinted nem haragudott meg? Amiért én itt vagyok… nem akarok gondot okozni…ha kell, elmegyek
- Ne butáskodj.… – sóhajtom. Ira-kun a hajamba fúrja az ujjait és simogatni kezd. Az érintése lágy, tapogatózó, óvatos és nagyon-nagyon kellemes.
- Mond… mennyit hallottál belőle?
- Miből?
- Amit neki mondtam – mondja. Nem válaszolok azonnal, nem is tudom, miért nem
- Nem hallottam… nem szokásom hallgatózni – hazudom, ő pedig nem szól semmit. Felkelek, ő azonban még fekszik, és zavart pillantással néz rám.
- Nem vagy éhes? – váltok témát.
Ira-kun csak bólint, én meg azonmód felpattanok. Nem akarok erről beszélni, örülök, hogy végre terelhetem a témát. Nekilátok az ebédkészítésnek, miközben magamon érzem Ira-kun pillantását. Tudja, hogy hazudtam neki, tudja, hogy hallottam, amit Tomo-channak mondott és most magát emészti miatta. Pont olyan törött szárnyú madár, mint amilyen én vagyok. 

Asztalhoz ülünk, csendben ebédelünk. Ebéd után Ira-kun mosogat, míg én a laptopomba temetkezem. Igyekszem összeszedni a gondolataimat Ira-kun ügyével kapcsolatban. 
Hirtelen hallom meg Ira-kun hangját. Énekel, a dal pedig annyira ismerős. Hiszen…. Tomo-chan is mindig ezt énekelte nekem. Az emlékek feltódulnak bennem, ahogy lassan lecsukom a laptopot és a konyhába megyek. Tomo-chan éneke, de Ira-kun hangja. Tomo-chan mindig ezt a dalt énekelte, ha ki voltam borulva, hogy megnyugodjak. Annyira fáj, rettentően fáj, de nem tudom Ira-kunt hibáztatni érte. Nem tudhatta. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Ira-kun szólongat.
- Hikaru-san… Hikaru-san… megrémítesz – mondja, és hátrál. Fél, retteg tőlem. De ki ne rettegne?
- Tomo-chan… ugyanezt énekelte… – mondom keserű hangon.
- Sajnálom!... – rezzen össze, még a kezében levő tányért is leejti. – Sajnálom… többet nem fogom… - hebegi, miközben a szilánkokat próbálja összeszedegetni. Reszket, én pedig nem hibáztatom. Nem tehet róla, hogy feltépett egy sebet.
Letérdelek elé, és megfogom a kezét. Felsikít a félelemtől, amitől a szívem csak még jobban fáj. Ennyire félne tőlem? Hiszen… egyszer már bántottam...
- Ne haragudj – sóhajtom, majd kiveszem a kezéből a szilánkot és a földre dobom. Látom, hogy ökölbe szorítja a kezét. Tudja, hogy nem bírom a vért, ami az én munkámban kész röhej tárgya. 
- Jól vagyok… –  húzódik el. Tudnom kell!
- Te félsz tőlem… igaz? – kérdem meg a nyilvánvalót, bár valószínű, hogy hazudni fog. Én is azt tenném a helyében.
- Nem.… nem félek – dadogja, de a tekintete mást mond. Magamhoz ölelem.
- Te reszketsz.… – fonom köré a karjaimat.
- Jól vagyok – hajtogatja tovább, mintha attól minden rendben lenne. Pedig mindketten tudjuk, hogy ez nem így van. Egyikünk sincs jól.
Nem tudom, meddig ölelem, de aztán finoman eltolom magamtól, és két kezem közé fogom az arcát. Nem néz rám, kerüli a tekintetem, mint azok a gyanúsítottak, akik tudják, hogy vaj van a fejükön, de nem akarnak vallani. 
- Legalább magadnak ne hazudj, ha már nekem nem mondod meg az igazat – mondom halkan, mire végre rám néz. A tekintetéből látom, hogy tudja, komolyan beszélek. – Nehogy azt hidd, hogy te vagy az egyetlen, aki pocsékul érzi magát. Rettegsz tőlem, amire minden okod megvan. Én… bántottalak, bár… erre nem emlékszem. De akkor is… meg is ölhettelek volna. Én…
- Nem a te hibád – mondja Ira-kun. - Csak… beteg vagy. Ha… ha kijöttem volna aznap a fürdőből, és… és… be tudod venni a gyógyszereidet, akkor…
- Énekelj nekem! Énekelj nekem, Ira-kun! Kérlek! - húzom újra magamhoz. Megremeg, de nem tol el. - Azt a dalt, amit az előbb énekeltél.
- De az… az… Tomoharu-sama dala, és… és olyan szomorú voltál, amikor énekeltem – hebegi.
- De megnyugtat – válaszolom. - Tomo-chan mindig ezt énekelte, ha magamon kívül voltam, ha ideges voltam, ha féltem és nem tudtam, mit csináljak. Amikor ki voltam borulva, mindig átölelt, és ezt énekelte. Attól mindig megnyugodtam. Kérlek… énekeld nekem… Ira-kun…
Ira-kun reszketeg, halk hangon kezd énekelni. Én csak ölelem magamhoz, ő pedig a ruhámba kapaszkodva bújik hozzám. Lassan érzem, hogy megnyugszom és érzem, hogy az ő teste is kezd ellazulni. Azt hiszem, ő is megnyugszik lassan. A dal véget ér, én pedig lassan Ira-kun szemébe nézek. 
- Szeretlek, Ira – mondom lágyan, közelebb hajolva hozzá. - Ez sosem fog változni. Tomo-chan a múlt, te vagy a jelen és… remélem, a jövő is. Sosem fogom őt elfelejteni, ő mindig a szívemben fog élni, de te vagy a párom. Veled akarok maradni, ha… te is akarod…
- Hikaru… san… - látom Ira ledöbbent arcát, ahogy lassan felfogja a mondandómat.
Én is zavarban vagyok. Nem tudok mást tenni, lágyan megcsókolom, ő pedig viszonozza. Azt hiszem, Tomo-chan is így akarná. Ő azt akarná, hogy találjak valakit, akivel boldog lehetek.


Később közösen feltakarítunk, de nem igazán tudom, mihez kéne most kezdenünk. A laptopot mindenesetre beviszem a szobába, kilépek a zárolt fájlokból és lekapcsolom a gépet. Aztán eszembe jut valami. Hétfőn már dolgoznom kell menni, alig maradt pár napom, amit még itthon tölthetek Irával. És nem akarok addig is a négy fal között kuksolni. Már tudom is, mit kéne csinálnunk, ami mindkettőnket kimozdít ebből az állapotból. Mikor kimegyek a nappaliba, Ira valami vetélkedőt néz a tévében. De mintha ott sem lenne, teljesen bele van feledkezve a gondolataiba. Leülök mellé, mire rám néz, és úgy tűnik, nem tudja, hogy meneküljön, vagy megöleljen. Elnevetem magam, mire felvonja a szemöldökét.
- Semmi, semmi – kuncogok. - Csak annyira aranyos voltál az előbb. De eszembe jutott valami. Nekem hétfőn már vissza kell mennem dolgozni. Addig is nem lenne kedved csinálni valamit?
- Mire gondolsz, Hikaru-san? - kérdi Ira.
- Nos, arra gondoltam, hogy elmehetnénk valamelyik plázába. Shoppingolnánk, mivel úgyis kellenek neked saját ruhák, törülköző, meg hasonló dolgok. Meg elmehetnénk moziba, megnéznénk valami nyálas filmet, kirakatokat nézegetnénk, vagy akár a kölcsönzőből kivehetnénk valamit, ha nem akarsz mozizni. Esetleg be is kaphatnánk valami egészségtelen kaját az egyik gyorsétteremben. Mit szólsz?
- Ez… most egy… randi?! - kérdi meglepetten Ira, mire bólintok.
- De csak ha van kedved – mondom. - Semmi sem kötelező, de úgy gondoltam, jót tenne mindkettőnknek, ha nem ülnénk itthon állandóan. Mondjuk holnap, rendben?
Ira egy szót sem szól, csak megölel, ami sokkal többet mond mindennél. A fejét a vállamba fúrja, és már nem is érdekli a tévé. Szerintem addig sem nézte. Átölelem, a fejem a fejére hajtom. Olyan békés így minden. Talán még jól alakulhatnak a dolgok.


~*~


Másnap reggel később kelünk, mint szoktunk, kényelmesen megreggelizünk, majd a közeli pláza felé vesszük az irányt. Nem akarok nyitásra odamenni, de tíz után már tömeg van. Mindenhol emberek, így Ira belém kapaszkodik, úgy tűnik, fél a tömegtől. Vagy csak nem szereti. Engem nem zavar, óvatosan megfogom a kezét, és úgy vezetem, így biztosan jobban érzi magát. Először körbenézünk. Rengeteg üzlet van itt, ruhaboltok, CD- és DVD boltok, könyvesboltok, játékboltok, ezen kívül játéktermek, éttermek, és egy hatalmas mozi is a legfelső szinten. Meg persze fagyizók is vannak. 
- Hová menjünk először? - kérdem Ira-kunt, de ő szemmel láthatóan nem tudja eldönteni. - Menjünk egy könyvesboltba? Ott talán kevesebben lesznek. Ruhát majd akkor nézünk neked, ha már hazafelé tartunk, jó?
- Nekem… nekem mindegy… - motyogja zavartan. - Ahogy… neked jó, Hikaru-san…
- Nagyon elszoktál az emberektől – mondom félhangosan, hogy más ne hallja. - De semmi baj. Gyere, nézzünk könyveket! Hátha találunk valami érdekeset.
Ira-kun bólint, én pedig a legközelebbi könyvesbolt felé indulok vele. Szerencsénk van, alig pár vásárló tartózkodik az üzletben. Úgy tűnik, Ira-kun is megnyugszik. Talán hiba volt őt idehoznom. Tegnap a temető, most egy pláza. Azt hittem, jó ötlet, de úgy tűnik, mégsem annyira. A bolt hatalmas, a választék is nagyon széles. Inkább csak sétálgatunk, hátha megpillantunk valamit, de igazából csak céltalanul lődörgünk az üzletben. 
- Ha tetszik valami, szólj és megveszem neked – mondom lágyan. - Hátha találsz valamit, amit már régen el akartál olvasni.
- Én… arra sem emlékszem, hogy… szerettem-e olvasni… - mondja halkan Ira-kun. - De azért köszönöm!
Én végül találok magamnak egy könyvet. Valami külföldi író írta, akinek a neve nem igazán mond semmit, de a történet tetszik. Amolyan klasszikus fantasy sárkányokkal, mágusokkal, hősökkel. Végül Ira-kunnak is sikerül választania egy romantikus könyvet. Ki gondolná, hogy ilyeneket olvasgat. Elmosolyodom, ahogy a pulthoz lépünk és fizetek.
- Ki gondolná, hogy ilyen romantikus alkat vagy – jegyzem meg vigyorogva, mikor elhagyjuk a boltot.
- Én… csak… megtetszett… - suttogja fülig pirulva Ira-kun.
- Jaj, ne vedd annyira komolyan – kuncogok halkan. - Csak ugratlak. Semmi baj nincs azzal, ha ilyesmit olvasol. Szerintem aranyos.
- Tényleg? - kérdi Ira-kun kíváncsian, mintha arra lenne kíváncsi, vajon hazudok-e, vagy esetleg ugratom.
- Tényleg – bólintok. - Szerintem…
A mondat abbamarad, amikor megpillantom a két alakot, akik akkor lépnek ki az egyik divatos ruhabolt ajtaján. A lábam ledermed, szinte földbe gyökerezik a látványtól. Miért most kell felbukkanniuk? Hiszen évekig nem láttam őket, már a létezésükről is majdnem megfeledkeztem. Azonnal felismerem a szüleimet, akiket azóta nem láttam, hogy a bátyám eltűnése után bentlakásos iskolába adtak. Mégis, elég egyetlen pillantást vetnem rájuk, hogy tudjam, ők azok. Érzem, hogy kezdek bepánikolni, a régi rossz emlékek kezdenek a felszínre törni. Könnyek szúrják a szemem, mozdulni akarok, de nem tudok. Nem látnak meg, boldogan beszélgetnek egy másik házaspárral, mintha minden rendben lenne. A kezem remeg, sőt, egész testemben remegek, futni akarok, de nem bírok megmozdulni. Nem akarom látni őket, de képtelen vagyok elfordítani a tekintetem róluk. Érzem, hogy valaki belém kapaszkodik, hogy valaki rázogat, valaki szól hozzám, de nem tudom ki, és nem is érdekel.
- Apa… anya… - suttogom magamon kívül.
Végre meg tudok mozdulni, de a lábaim nem a szüleim felé indulnak, hanem az ellenkező irányba. Hallom, hogy valaki utánam kiabál, de nem törődöm vele. Csak minél előbb, minél messzebb innen, ahol nem láthatom őket. Gyűlölöm őket! Gyűlölöm őket! Gyűlölöm őket!


Sado-chan2020. 05. 30. 22:27:55#35750
Karakter: Tsurugi Ira
Megjegyzés: szerelmemnek


 Üres ágy fogad ébredéskor. Még meleg a matrac, és a takaró is össze van gyűrve, így biztos, hogy mellettem aludt… de most nincs itt…kimászok az ágyból és kilesek a konyhába, de ott sincs… se a nappaliban, vagy a fürdőben… elment… mért hagyott itt?

Talán mégsem akar.… nem. Nem gondolhatok erre! Hikaru szeret engem… kellek neki… megmentette az életemet! Ha nem kellenék, nem tette volna.
Hogy eltereljem a gondolataimat hozzá fogok a reggeli elkészítéséhez, de a gondolataim túlságosan messze járnak. Csak akkor térek magamhoz, mikor Hikaru hátulról átölel

- Hogy van az én kis konyhatündérem? - kérdi mosolyogva, erre már én is össze szedem magam - Mit készítesz?

- Rántotta akart lenni, de… azt hiszem, csak égett tojás lesz belőle – nézek a serpenyőre, majd vöröslő arccal hajtom le a fejem. Még egy rántottát sem tudok neki megcsinálni… pedig úgy szeretnék a kedvére tenni, a hasznára lenni…

- Semmi baj, majd megtanítalak főzni – kiveszi a kezemből a kanalat - Egész jó, bár tényleg egy kicsit sültebb a kelleténél. Nem tettél alá elég olajat, attól égett meg egy picit.

- Sajnálom… - motyogom, majd mikor meglátom a szatyrot és a virágot elkerekednek a szemeim - Vásárolni voltál? Mert mikor felébredtem, sehol sem találtalak.

- El kell mennem valahová. Velem tartasz? Meglátogatok valakit

- Nem fogok zavarni? - kérdem halkan. Biztos magával akar vinni? Csak útban lennék… nem hiszem hogy dicsekedni akarna egy olyan valakivel, ami erre sem képes… szégyen vagyok…
hogy hasznosabbá tegyem magam megterítek, míg menti a menthetőt. Úgy szeretnék a hasznára lenni… boldoggá tenni őt… vajon mellettem lehet boldog?- Nem szeretnék... tudod… alkalmatlankodni… vagy ilyenek…

- Nem fogsz zavarni, egyébként is be szeretnék neked mutatni valakit. Na, készen is vagyok.

 

A dícséretet én kapom, pedig meg sem érdemlem… ő mentette meg a reggelit, én csak elrontottam.
Miután végzünk öltözni küld. Magamra kapom amiket nekem adott, persze mind nagy, de legalább Hikaru illatuk van! Mikor végzek utána megyek. Az ajtóban vár, kezében a szatyorral

- Ne vigyem? Nehéz lehet –  kérdem. Segíteni szeretnék neki, bármiben! Akármiben…de csak a fejét rázza…

- Nem nehéz… De aranyos vagy, hogy felajánlottad. Talán majd máskor, jó?

- Jól van – sóhajtom. Semmit sem mer rám bízni…ügyetlennek tart biztos…

 Nem is emlékszem mikor utaztam utoljára buszon…vagy hogy volt e már ilyen…nem érzem magam túl jól, de nem szólok… biztos erre a legkevésbé kíváncsi most…mintha máshol járna, gondolataiba temetkezik, tekintetében fájdalom fészkel…nem akarom hogy fájjon neki…
 

Csendben sétálok mellette, nem faggatom, de mikor megállunk a temető kapujában, majd belépünk végképp elvesztem a fonalat. Tomohiróról lenne szó?


Igen...Tomohiro. Az ő sírja előtt állunk meg. Nem tudom mit érezzek, vagy mit gondoljak. Lecövekelnek a lábaim, moccanni sem tudok. Félek…de mitől? Nem mintha nálam különösebb ok kellene ehhez..de ez most más… mintha érezném a jelenlétét…félelmetes…

 

- Ne haragudj, hogy nem mondtam el, hová akarlak hozni. De attól féltem, akkor nem jönnél velem. - hátat fordít nekem, majd a sírral kezd foglalkozni - Tomo-chan, jó régen nem jártam itt… Szeretnék bemutatni neked valakit. Ő itt Ira-kun, ő az én… az új párom. És nagyon szeretem. Ira-kun, gyere, köszönj Tomohironak! - fordul felém. Én csak pislogok. Nem vagyok arra méltó, hogy közel menjek hozzá… Hikaru számára mindig is ő lesz az első, ezzel tisztában vagyok…és míg akár csak egy kis hely is jut nekem a szívében, nem bánom…

- Ira-kun, elmegyek hozok vizet és néhány takarítóeszközt, te várj meg itt! - mondja, mire aprót bólintok. - Addig beszélgessetek! - mosolyodik el halványan, majd kettesben hagy minket. Kell egy kis idő, hogy össze szedjem magam
- Sokat hallottam önről, Tomohiro-sama - hajolok meg előtte- Hikaru-san folyton mesél… én… ígérem, vigyázni fogok rá… és hogy mindig ön lesz az első… nem hagyom hogy elfelejtse, bár, azt hiszem, ez nem lesz nehéz…- motyogom zavartan- kérem, engedje meg, hogy mellette legyek! Hikaru-san… mindennél többet jelent nekem… meghalnék érte ha kell… csak egy kis helyet kérek a szívében…- törölgetem a könnyeim. A hó ropogására fordulok meg. Hikaru… vajon mennyit hallott belőle?!
Nem mondok semmit, csak leszegett fejjel állok arrébb, hogy hozzá férhessen. Gyengéden tisztogatja a köveket, feltölti a vázákat, majd füstölőt gyújt és gondosan elhelyezi az ajándékokat. Szégyellem magam, amiért én nem hoztam semmit… a zsebembe csúsztatom a kezem, majd kihalászok egy darab papírt és hajtogatni kezdek…

Mikor Hikaru felkel közelebb lépek a sírhoz
- Én nem hoztam ajándékot… ha tudtam volna, hoztam volna… így csak ezt hagyom itt, hogy őrködjön- teszem a sírkőre a pici papírdarut, majd a markomba veszek egy kis havat, és egy macit formázok belőle- az anyukám készítette…ez az utolsó emlékem róla…- teszem a sír elé a földre, majd Hikaru felé fordulok
- Menjünk haza, kicsim- fogja meg a kezem. Fülig elvörösödve bólintok. Tomohiro előtt szólított kicsimnek…

Otthon teát főzök, majd az asztalra teszem és leülök mellé a kanapéra. Nem mond semmit, csak átölel, olyan lendülettel, hogy hátra esek, ő pedig rám. Nem ereszt, én pedig nem tolom el. Az egész arcom lángol, a szívem majd kiugrik…de olyan jó…
- Köszönöm.…-súgja végül
- Ugyan mit?...
- Amit Tomo-chanért tettél. Szép gesztus volt…
- Ha tudtam volna, vittem volna…
- Ne.…ez így jó. Te készítetted, tudom, hogy örült neki- tiltakozik. Remélem tényleg így van
- Szerinted nem haragudott meg? Amiért én itt vagyok… nem akarok gondot okozni…ha kell, elmegyek
- Ne butáskodj.…-sóhajtja. A hajába fúrom az ujjaim és simogatni kezdem. Olyan fura érzés…
- Mond...mennyit hallottál belőle?
- Miből?
- Amit neki mondtam- sokáig nem válaszol. Ezek szerint hallotta
- Nem hallottam...nem szokásom hallgatózni- válaszolja, én pedig ráhagyom. Végül elenged és felül. Én tovább fekszem, zavartan próbálok máshová nézni
- Nem vagy éhes?- vált témát. Csak bólintok, bár azt hiszem, egy falat sem menne le a torkomon. Nem is kell neki több, felpattan és hozzá kezd, én csak zavartan kuporgok a kanapén. Fogalmam sincs mit mondhatnék, amivel jobb lenne neki… fáj így látnom őt… látni akarom a mosolyát. Számomra a világon nincs annál szebb!

Asztalhoz ülünk, csendben megebédelünk. Ebéd után elmosogatok, ő pedig a laptopjába temetkezik.
Fogalmam sincs mit mondhatnék, de ez a csend az őrületbe kerget… olyan érzés, mintha haragudna rám…
Hogy eltereljem a gondolataimat halkan dúdolgatni, majd énekelni kezdek. Kedves dal a tavaszról és a madarakról, még az iskolában tanultam… egyre több emlékem tér vissza, pedig azt hittem, elvesztettem őket…
Kezemben a tiszta tányérokkal fordulok meg, mikor meglátom magam mögött Hikarut. Kiismerhetetlen arckifejezéssel mered rám
- Hikaru-san…Hikaru-san…megrémítesz- lépek hátrébb
- Tomo-chan…ugyanezt énekelte…-ül ki az arcára a keserűség
- Sajnálom!... - Rezzenek össze. Még a tányérokat is elejtem-Sajnálom… többet nem fogom…- próbálom összeszedni a szilánkokat, azzal sem foglalkozva, hogy szétvágják a kezemet. Attól félek, megint rohamot kap, és rám támad… én mindent tönkre teszek!...
Letérdel mellém és megfogja a kezem. Rémülten sikítok fel, a legrosszabbra számítva
- Ne haragudj- sóhajtja, majd kiveszi a kezemből a szilánkot és a földre dobja. Ökölbe szorítom a kezem, félek, hogy a vértől rosszul lesz. A fájdalom nem érdekel, de aggódom érte…miattam lesz megint rosszul, azt pedig nem viselném el
- Jól vagyok...- húzódom el tőle
- Te félsz tőlem…igaz?- félni? Tőle? Nem tudom. Nem hiszem…bár… olyannyira részemmé vált, hogy már talán fel sem tűnik. A félelem olyan számomra, mint másnak a levegő… a félelem tart életben… miatta élek még
- Nem.…nem félek- dadogom. Erre magához ölel
- Te reszketsz.…-fonja körém a karjait…
- Jól vagyok.- hajtogatom tovább, pedig nem vagyok jól…már nagyon régóta nem vagyok jól, de nem számít. Csak őt féltem…tönkre fogom tenni…


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2021. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).