Karakter: Enomoto Juichi
Megjegyzés: (Nyekokámnak)
- Nos nekem van egy hatalmas házam a sziklaparton.. ami a tengerre néz..biztos tudod melyik az.. – vág bele.
- Igen tudom melyik az – forgatom a szememet fáradtan. Tényleg úgy kezdi, mint egy ötévesnek szóló esti mesét. - mi közöm ehhez?
- Várj várj...nos az a lényeg, hogy egy jótékonysági bálra készülök. Egy nagyon nagy szabású bálra. ott lesz mindenki aki számít. Gazdagok és szegények, mind egytől egyig, hogy eljöjjenek megnézni a kiállítást és a bálon adakozzanak az árva gyerekeknek – folytatja nagy beleéléssel.
- És??? – még mindig nem tom, hogy jövök én ehhez.
- ÉS ehhez kell egy fiú... te tökéletes vagy...
- Mihez ember???? – morranok fel dühösen, mert egyre inkább csak úgy érzem, hogy játszik velem.
- Ahhoz hogy eljátszd az örökbe fogadott fiam..
- Mi van????? Van apám és az egy apa is bőven elég!!!!- pattanok fel felháborodottan. Tény, hogy az apám meghalt, de amíg élt, igyekezett jó apa lenni. Nem fogok újat keresni helyette.
Lenyom a székbe, és a pincérnő is pont akkor érkezik meg, és elénk pakolja az italokat.
Kissé feszélyezve kezdem kortyolgatni a forró csokit.
- Van ezer más kölyök is. – motyogom magam elé.
- De nekem te kellesz. – vágja rá egyszerűen, majd hátradőlve ismét végigmér. Zavaromban megremeg a kezem, és a forró ital a kezemre folyik. Felszisszenek, mire hirtelen elkapja kezemet, és megégett ujjamat a szájába veszi, hogy lehűtse. Vörös fejjel meredek rá, majd elrántom a kezemet.
- Ezt ne csináld!! hülye vagy?- vonom kérdőre kissé ingerülten, hogy elrejtsem égő arcomat.
- Csak lehűtöttem. Most már jobb nem?- kérdezi közelebb hajolva. Nyelek egy nagyot, mikor tudatosul bennem a közelsége.
- Jah...sokkal jobb..most már nyálas is nem csak ég...- morgom halkan, zavaromat kompenzálandó, a pimaszságot választva. De ő csak felnevet.
- Erről beszélek, csípős megjegyzéseid vannak, korban is jó helyen vagy, külsőre is..te kellesz nekem.
- Felejtsd el!!
- Biztos van amire vágysz..én mindent megadhatok.
- Nekem csak a fülesem kell.
- Annyi fülest kapsz amennyit szeretnél.- búgja vidoran.
Összeráncolt homlokkal meredek rá. Mikor adja fel végre?
- Azt mondtad egy apa is elég.. ezek szerint rossz a viszonyotok..
- Ebből következtettél erre?- kérdezem meglepetten. Nehéz valakivel viszony ápolni, ha halott. Viszont a mostohaanyám….
- Igen ebből...
Hihetetlenkedő tekintetemet látva, ismét hozzáteszi:
- Akármit kérhetsz.
- Akármit?- kérdezek vissza némi habozás után.
- Akármit.... – suttogja csábítóan, mire elgondolkodok.
- Nem hiszem…- kezdeném, de felállva a fülemhez hajol.
- A hegy tetején van házam...azt mondtad tudod hol van…ha meggondolod magad csak szólj....akár apádat is lenyugtathatom, hogy ne piszkáljon...akármit kérhetsz…sok pénzem van és a pénz az úr.
- Engem nem vehetsz meg. – szisszenek fel dühösen. Az apám piszkálása meg…jó is lenne, ha tehetné. De a mostohám pokollá teszi az életem.
- Nem szándékoztam...csak felajánlottam egy alkut, ami mindkettőnknek jó. – válaszolja, majd kiegyenesedik
- Tudod hol találsz. – ejti az ölembe fülesemet.
- Remélem jól döntesz Juichi...- szólal meg búgó hangon, majd ujjamat a szájához emelve megpuszilja.
- Gyógyulást az ujjacskádnak. – suttogja, majd kilép a kávézóból, maga mögött hagyva érintetlen kávéját, és döbbent arcú személyemet.
Egy darabig még gondolataimba merülve ücsörgöm. Nem igazán tudom hova tenni a történteket. Ha ez is mostohám újabb trükkje lenne, nem kaptam volna választási lehetőséget.
Végül sóhajtva felpattanok, és fülesemet ismét a fejemre téve búcsút intek a kávézóban dolgozóknak, majd kilépek az utcára.
Ahogy hazaérek, mostohám rikácsolva fogad. Lehord mindennek, számon kéri miért hagytam ott a fogadást, és azonnal elküld lefeküdni. Egy szó nélkül engedelmeskedem, nem méltatom még a vitára se, pedig másokkal mindig szívesen szócsatázom.
Egy pillanatra komolyan megfontolom, hogy elmegyek ahhoz a…öm…Yuukihoz…asszem így hívják. De aztán gyorsan elvetem az ötletet, inkább egy forró fürdő után, bevetem magam az ágyba.
Az elkövetkező két napban eléggé lefoglal a mostohám folytonos szekálása ahhoz, hogy ne legyen időm gondolkodni a történteken. Legközelebb akkor jut eszembe, hogy letelt a két nap, mikor a harmadikon csöngetnek.
Lecsúszok a lépcső korlátján, és még az inas előtt csapódok az ajtó elé, szélesre tárva azt, hogy ugyan azzal a lendülettel meg próbáljam be is csukni. Csakhogy a látogató, sőt Genda az inas is másképp vélekedik a dologról, így egyikük kitámasztja a cipőjével, míg a másik megtartja a kezével.
- Na de Juichi úrfi! Nem így szokás fogadni a vendégeket. – érkezik az idős inas feddő hangja.
- Sajnálom. – morgom az orrom alá, nem túl meggyőzően, majd vetek egy uccsó pillantást az időközben belépő Yuukira, és felviharzom a szobámba.
Fogalmam sincs mit keres itt, de mivel a délután folyamán senki nem hívat, valószínűleg nem hozzám jött.
Késő délután Genda kopogtat, és habár nem kértem, üdítőt nyom a kezembe. Vállat vonva megköszönöm, majd az ágyra telepedve szürcsölgetni kezdem. Hamarosan úgy érzem, mint akit fejbekólintottak, képtelen vagyok nyitva tartani a szemem, eldőlök az ágyon és elalszom. A fenébe, biztos altató…
Enyhén kótyagos fejjel, puha párnák között ébredek. Hunyorogva próbálom betájolni, mi hol merre, de hirtelenjében nem járok sikerrel, inkább újra összeszorítom szemeimet.
- Látom felébredtél, kicsi Juim. – hallom meg az ismerős hangot, és úgy ülök fel, mint a kejfeljancsi. Yuuki az ajtónak támaszkodva figyel, kissé gunyoros mosollyal.
- Mi a…hol vagyok? – nyekkenek fel tétován.
- A házamban. – nevet fel halkan. – Üdvözöllek nálam.
- Mi?? – felháborodottan tornázom magam térdelő helyzetbe. – Nem egyeztem bele, hogy idejöjjek. Izé…nem is jöttem ide.
- Nem jöttél, hoztalak. – húzza szélesebb mosolyra ajkait. – Miután a mostohád eladott nekem. Az ő ötlete volt az altató is, mondván, hogy így nem lármázod majd fel a fél világot. Megjegyzem, ez olyan gonosz, mint amilyen remek ötlet volt.
Döbbenten hallgatom, de alig-alig fogom fel szavai jelentését. Újra és újra az eladott kifejezés visszhangzik a fejemben. Hogy tehette?!
- Baromság! – kelek ki magamból. – Nem adhatott el, hisz nem vagyok az övé. Ez emberrablás, törvényellenes!
- Csupán a gyámsági jogokat kellett átadnia nekem, és törvényesen elintéztük a dolgokat. – von vállat nemes egyszerűséggel.
Köpni-nyelni nem tudok hirtelenjében, és könnyeimet is csak eget rengető makacsságom tartja vissza.
- Szemét… - motyogom magam elé, az ágyra roskadva.
- Ugyan Juichi, hidd el, hogy jobb életed lesz itt, mint azzal a rémes nőszeméllyel. – lép közelebb különösen csillogó szemekkel, mire felmorranok, és hozzávágom az első kezem ügyébe kerülő párnát.
Könnyedén elkapja, majd fejcsóválva megtorpan.
- Jól van, kapsz némi időt, hogy feldolgozd az újdonságokat, de este várlak vacsoránál.
- Este? De az mindjárt itt van! – bököm ki dühösen.
- Nem igazán. Átaludtál egy egész éjszakát, így most délelőtt van, szóval majdnem egy egész napod akad, hogy megbarátkozz a helyzettel. – feleli nevetve, majd búcsút int, és magamra hagy.
Elkeseredetten kucorodom az ágy végébe. Nem is tudom miért, de nem a mostani helyzetem bánt, hanem ahogy idekerültem. A mostohám egészen egyszerűen eladott, pedig apám öröksége így is engem illet majd, ahogy nagykorú leszek
Most pedig itt dekkolok Yuuki házában, akiről azt se tudom, ki fia borja, csak egyszerűen úgy döntött, ide hoz és kész.
A céljai pedig…áh, nem is érdekel. Lehet el kéne szöknöm, felmarkolni az örökségem, aztán köd előttem, egy rakás idióta mögöttem.
Azt viszont kétlem, hogy Yuuki egyszerűen hagyná, hogy meglógjak, miután ennyit fáradt a megszerzésemmel.
Egész nap agyalok, de semmire se jutok, így egyenlőre a maradás az egyetlen lehetőségem. Durcásan megyek el fürdeni, majd az időközben megérkezett csomagjaimból előkaparok valami ruhát, és kapucnimat a fejemre húzva cammogok le az ebédlőbe, amit egy szobalány mutat meg merre találom.
- Örülök, hogy eljöttél. – vigyorog rám Yuuki az asztal mögül, pedig tuti, hogy biztos volt a dologban. Lehuppanok a szemközti székbe, majd sóhajtva összekaparok annyi udvariasságot, hogy levegyem a kapucnit.
- Nem mintha kaptam volna választási lehetőséget. – húzom el a száma, mire mosolya még szélesebb lesz.
- Valóban…egy ilyen meghívás nem szokás visszautasítani.
- Nem szokás? Inkább lehetetlen. – morgom magam elé, erősen másnak gondolva egy meghívást. Ez inkább volt parancs.
|
