Tiszta éjszaka van, a Hold sápadt fénye beragyogja a kertet, kiegészítve a lámpák kellemesen lágy fényét. Annyira szeretem az éjszakákat. A nyugalmat, a csendet, amit csak a természet zajai törnek meg. Éjszaka mindig szabadabbnak érezhettem magam, mint valójában voltam. Halvány mosollyal fürkészem az eget, de a város fényei uralkodnak odafent. Bárcsak a csillagok is látszódnának.

A levegő virágok illatától terhes, talán… rózsa? Mosolyogva veszek még egy mély lélegzetet, hagyom, hogy az édes illat elárasszon. Igen, ez rózsa. A kedvenc virágom. Követem az ösvényt, talpam alatt halkan ropognak a kis kavicsok. Gyönyörű minden. Lászik rajta, hogy szakértő kezek gondozzák, de nehezen tudom elképzelni Sawada-sanról, hogy szabadidejében virágokat vág és bokrokat metsz. Biztosan kiváló kertészeket alkalmaznak.

Leguggolok az egyik fiatal rózsabokor mellé, ujjaimmal gyengéden megérintem az apró leveleket. Milyen törékenynek tűnik, mégis képes magát megvédeni a tüskéivel. Ártatlan, gyönyörű, de nem védtelen. Néha azt kívánom, bárcsak nekem is lennének tüskéim, amivel távol tarthatok másokat. Szomorkás mosollyal iszom magamba a sötétrózsaszín virág édes illatát. Már aludni tért, de az illata így is csodálatos. Holnap pedig ő is felébred a Nap sugaraival, és újra teljes pompájában fog tündökölni. Remélem fényben is meg tudom majd nézni ezt a kertet. Sawada-san azt mondta szabadon mehetek bárhová a házban, de… de ez annyira hihetetlen. Nem tudom, képes leszek-e kimozdulni a szobámból egyáltalán. Túl sokszor verték belém, hogy hol a helyem.

A jól ismert zajokat lépések hangja töri meg. Már nem vagyok egyedül. Rajtakapottan fordulok a hang irányába, de rémületem alábbhagy, mikor látom, hogy csak Sawada-san az. Pont tőle kéne tartanom, hiszen a gazdám, mégis… az ő közelében nem érzem azt, mint a korábbiaknál. Nem érzem ugyanazt a fullasztó rettegést, a kétségbeesést, a menekülési kényszert. Mellette ezek mind elhalványulnak.

Fölállok, kezeimet zavartan rejtem el, bár már biztosan látta, hogy az értékes virágokhoz értem az engedélye nélkül. Nem lett volna szabad, de túlságosan gyönyörűek voltak, nem tudtam ellenállni. Eddig elnéző volt, talán ezért sem fog megbüntetni.

- Sajnálom, hogy olyasmiket kellett hallanod – értetlenül figyelem, ahogy közelebb sétál hozzám. Miért ő sajnálja? Miattam tört ki a veszekedés, én voltam, aki okot adott Yuriko-sannak a sértegetésre. Ha én nem vagyok ott, akkor nem veszekedett volna a családjával. – De most már minden rendben. Yuriko-san kellemetlenkedett, mondott rólad pár dolgot, de apám helyretette – tehát ők ketten is veszekedtek miattam. Nem csak Sawada-san kapcsolatát rontom velük, hanem az apja és nevelőanyja közé is éket verek. Ismét csak gondot okozok mindenkinek.

„Csak a baj van veled, az egyetlen szerencséd, hogy csinos a pofid.”

„Miért vagy láb alatt? Az lenne a dolgod, hogy láthatatlan légy!”

„Egy jó pet nem okoz fejfájást a gazdájának. Nos, te még nagyon messze vagy ettől.”

- Én… sajnálom… - halkan suttogva várom a büntetést. Tekintetem a földre szögezem, ahogy azt mindenki elvárta. Eddig. Sawada-san sosem kérte ezt.

- Mégis mit? Nem történt semmi, ez nálunk naponta megesik. Te nem tettél semmi rosszat, ne hagyd, hogy bárki is ezt gondolja rólad, jó? Nem te tehetsz arról, ahogy fel kellett nőnöd – hangja nyugodt, nincs benne düh és megvetés, csak végtelen türelem. Hallom a szavait, de nehezen értem meg őket. Mindig engem hibáztattak, ha valami rosszul sikerült, nem számított, hogy valóban volt e közöm hozzá. Én voltam az, akin a csalódottságukat és dühüket is le tudták vezetni. Minden az én hibám volt, mert rossz pet voltam. Ő miért gondolja másképp? Talán nem érti, hogy mire gondolok.

- Én csak… mindenkinek problémát okozok… - a fejemben üvöltő emlékhangok elnyomják a sajátomat. Örökké üldözni fognak, nem tudok menekülni előlük.

- Buta kölyök – puha, meleg tenyerek simulnak arcomra. Nem okoz fájdalmat, nem kényszerít, csak szelíden magára irányítja tekintetemet. A szürkészöld szemek tele vannak érzelmekkel… érzelmekkel, amiket gyerekkorom óta nem láttam, és már el is felejtettem a nevüket. Gondoskodás? Féltés? Nem tudom. – Nem okozol senkinek sem problémát. Te egy csodálatos ember vagy, tudod? Csak még nem jöttél rá – hogy lehetnék csodálatos ember? Már abban sem vagyok biztos, hogy ember vagyok-e egyáltalán. Nem szólok semmit, még moccanni sem merek. Bőre felmelegíti az éjszakai levegőtől hűvös arcomat. A csend, ami ránk telepszik nem feszült, inkább olyan, mintha egy puha takaróval csavarna be. Nem értem. Semmit sem értek.

- Gyere, menjünk vissza! – percek múltán elenged, és távolabb lép tőlem, megtörve a varázst. – A végén az a nő mindenfélét kapizsgál, hogy mégis hová tűntünk. Nem akarok neki válaszolni – ó. Zavart pír kúszik arcomra, amit a kertben uralkodó félhomály jótékony módon elrejt. – Persze, megértem, ha nincs kedved ezek után velünk vacsorázni – figyelmes, de feleslegesen. Már utasításba adta, hogy menjünk vissza, így nem is tehetnék másképp.

- Nem, nem gond, Sawada-san – remélem nem tör ki újabb veszekedés miattam. Nem szeretnék több problémát okozni senkinek. Szótlanul követem vissza a házba, egészen az ebédlőig, ahol a levegő még mindig vibrál a feszültségtől. Zavaromat kifejezéstelen arcom mögé rejtve hajolok meg Sawada-sama és felesége irányába, majd újból elfoglalom helyem az asztalnál.

Törékeny nyugalom uralkodik a vacsora hátralevő része alatt, de ezt sokkal jobban ismerem, mint a korábbi, kertben uralkodót. Néha magamon érzem Yuriko-san tekintetét, szinte felnyársal vele, de én makacsul ragaszkodom tányérom bámulásához. Félek, hogy ha figyelmet fordítanék rá, akkor azonnal támadna. Így kevesebb okot adok rá. Ő olyan, mint minden más ragadozó. A leggyengébbet támadja a legkiszolgáltatottabb helyzetben.

- Iko, Shinji azt mondta, hogy csodálatosan zongorázol – egy pillanatra ledermedek a mély hangtól, előbb saját gazdámra, majd a hang gazdájára fordítom tekintetem. Annyira hasonlít Sawada-sanra, de sokkal… keményebb. Nem tudom mi a célja ezzel a kijelentéssel. Mit kellene most tennem? – Esetleg megtisztelnél minket azzal, hogy játszol nekünk valamit? – ő is kér, nem pedig utasít. Itt nem szoktak parancsokat osztani, és elvárják, hogy teljesítsék azokat? Tényleg ennyire más világban élnek, mint a korábbi gazdáim? Bármi legyen is a válasz, erre a kérésre nem mondhatok nemet. És nem is akarok. Minden lehetőséget kihasználok a zongorázásra, ki tudja, meddig maradhatok itt.

- A legnagyobb örömmel, Sawada-sama – fejet hajtva, a lehető legnagyobb tisztelettel válaszolok. Ő nem akar elüldözni innen, és ezt meg kell becsülnöm.

- Helyes, akkor menjünk talán a könyvtárba!

Séta közben Sawada-san tenyerét érzem vállamon, ahogy biztatva gyengéden megütögeti. Mosolya most is annyira… meleg. Nem érzem a rosszullétet, amit a többi gazdám mosolyánál. Az övét sokáig képes lennék elviselni. Nem úgy a hűvös tekintetet, ami időnként hátra villan ránk. Tényleg olyan, mint egy alattomos kígyó. Szinte várom, hogy méreg csöpögjön a szemfogaiból, vagy körém tekeredve szorítson halálra.

A könyvtárba érve azonnal elönt a nyugalom. Nem látok mást, csak a gyönyörű hangszert. Reggel napfényben csodálatosabb látványt nyújtott, de így sincs oka panaszra. Kecses, lenyűgöző, mesébe illő. Ujjaim megrándulnak, legszívesebben odarohannék hozzá, de tartom magam. Nem hozhatok szégyent a gazdámra holmi gyerekes viselkedéssel.

Meghajolok közönségem felé, bár nem is igazán látom az arcokat. Ők már szinte megszűntek létezni, nem marad számomra más, csak a zene. Egy pillanatra lehunyom szemeim, felidézek magamban egy megfelelő művet, és hagyom, hogy ujjaim maguktól kezdjenek táncba.

https://www.youtube.com/watch?v=6qcPBN7O3JY

Átengedem magam a zene lágy hullámainak. Összefonom emlékeim és érzéseim a dallamokkal. A meleg mosolyokkal, szoros ölelésekkel. Lelket tépázó fájdalommal és a magány ürességével. A puha hangok felidézik a hangot, amit már régen elfelejtettem. A nevetést, aminek már csak képére emlékszem. A szeretet, amit egy másik életben kaptam.

Ujjaim remegnek, mikor az utolsó hangot is leütöm. A ránk telepedő csend szinte sérti fülemet. Talán túl sok volt. Talán túl sokat adtam magamból. Talán rosszul választottam. Zavartan fordítom tekintetem Sawada-san felé, de csak egy bólintást és egy mosolyt kapok. Egy boldog mosolyt. Boldog, tekintetében mégis ott a szomorúság apró csillanása. Eljutott hozzá a zeném. Megértette.

- Shinji! Holnap első dolgod lesz tanárt szerezni a fiúnak! Túl tehetséges ahhoz, hogy ne csiszoljuk tovább ezt az ékkövet!

- Biztos vagy ebben? – Sawada-san pont olyan zavartnak tűnik ettől a kijelentéstől, mint én magam. Azt hittem az apja csak megtűr a házában, amíg szükséges, de ez… ez szokatlan kedvesség. Nagyvonalú ajánlat egy olyan számára, mint én.

- Egy igazi kincset találtál – nem fűz hozzá több magyarázatot, és felesége társaságában elhagyja a könyvtárat. Én… nem gondoltam volna, hogy hozzá is eljuthat a zeném. Hogy őt is megérintheti. Mert meg kellett érintenie. Mi másért mondta volna ezt? Újabb bizonyíték arra, hogy mekkora hatalma vagy a dallamoknak.

Zavarom tovább nő, mikor Sawada-san a mellkasához von. Hallom szívverését, érzem karjait magam körül, tenyerét a hátamon. Mennyivel nagyobb nálam. Rémült prédaként dermedek mozdulatlanná, tűrve gyengéd simogatását. Miért teszi mindig ezt? Miért ölel csak úgy magához? A kéretlen érintésekhez hozzászoktam, de az ölelés… az közvetlenebb. Egy játékszert nem szokás ölelgetni.

- Tényleg egy igazi kincs vagy, Iko. Köszönöm! – szavai elvesznek tincseim között. Mit köszön? Hogy nem hoztam rá szégyent? Hogy nem adtam még több okot a veszekedésre? Hogy zongoráztam? Azt nem szükséges megköszönnie, bármikor megtenném.

- Én… nem csináltam semmit – halkan ellenkezek, mire elenged, és felkutatja tekintetemet. Most olyan, mintha több lenne benne a zöld, mintha ez uralkodna jelenleg a lelkén. Jobban tetszik, mint a szürkeség, ami dühös pillanataiban veszi át a hatalmat. Ez sokkal… megnyugtatóbb.

- Dehogynem – gyengéd mosollyal simít végig arcomon, amitől gyomrom görcsbe rándul. Nem a félelemtől, nem az undortól, valami egészen mástól, amit nem tudok megnevezni. –Többet tettél, mint bárki, mióta anyám meghalt. Fényt hoztál ebbe a házba, és ezért nem tudok elég hálás lenni neked – összeszorítom ajkaim, hogy bent tartsam újabb bocsánatkérésem. Megkérte, hogy ritkábban tegyem, próbálom ehhez tartani magam. Pedig az is az én hibám, hogy megint eszébe jutott az édesanyja. Újra és újra felidézem az elvesztése okozta fájdalmat, mégis úgy tűnik, hogy hálás érte. Miért? Miért nem úgy bánik velem, mint mindenki más? Miért zavar folyton össze? Miért érzem nyugodtabbnak magamat mellette? Miért nem félek tőle annyira? Miért teszi ezeket velem?

Miért?

oOoOo

Meleg napsugarak simogatják arcomat, előcsalva elmém a sötét álomvilágból. Minden éjjel gyötörnek a rémálmok, üldöznek engem, nem adnak feloldozás. Minden szörnyűség, amit átéltem, újra megtörténik. Sötétebben, fájdalmasabban. Ezért olvasok késő estig, hogy minél kevesebb időt kelljen ott töltenem. És ezért nem sötétítek be soha a szobámba, hogy mihamarabb elérjenek a Nap éltető sugarai. Így csak időnként, amikor legyűr a kimerültség, zuhanok bele hosszabb időre a fojtogató álmok világába. Apró áldozat ez, de mást nem tehetek.

Halkan nyöszörögve dörzsölöm arcomat a puha párnába, lábaimmal nyújtózkodom a meleg takaró alatt. Akár az egész napot itt tudnám tölteni, de nem várakoztathatom meg a gazdámat. Tegnap csak miattam kellett várnia a reggelivel, nem ismételhetem meg ezt a hibát. Tegnap sokáig próbáltam őt megérteni, de nem jártam sikerrel. Egyetlen magyarázatot találtam, ami túl hihetetlen, túl csodálatos lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Nem ringathatom magam tévképzetekbe.

Laposakat pislogva nyitom fel szemeim, a napfényes hálószoba képe lassan élesedik ki. Azonban valami nem passzol. Valaminek nem kellene itt lennie. Rémülten nyílnak el szemeim az ágy végében ülő alak láttán. Torkom összeszorul, emlékek sokasága tolakszik gondolataim közé.

„Még nem engedtem meg, hogy elaludj, dolgom van veled!”

„Ébredj kis ribanc, nem azért vettelek meg, hogy átalud az éjszakákat!”

„Azt hiszed, ha alvást tettetsz, bármit is megúszhatsz?”

Menekülni akarok. Elfutni. Elrejtőzni.

Kezem megcsúszik a puha lepedőn, elveszítem egyensúlyom, és arccal előre zuhanok a szőnyeg felé. A fájdalom elmarad, helyette erős karok ragadnak meg. Nem harcolok. Nem kapálódzom. Olyan ismerős ez az egész. Mintha már megtörtént volna korábban. Mintha már mentettek volna meg egy fájdalmas eséstől.

- Csak óvatosan, Iko! – ismerős illat, ismerős gyengéd hang. Ő nem egy árnyalak az emlékeimből. Ő nem azok közé tartozik, akik annyi fájdalmat okoztak nekem. Ő…

- Sawada… san… - suttogom halkan, ujjaim karjába mélyednek. Úgy kapaszkodok belé, mint fuldokoló az utolsó uszadékfába. Most biztosan látja, hogy mennyire törött vagyok. Hogy mennyire sérült. Egy romokban heverő játékszert kapott. Nem tudom tettetni, hogy ép és egész vagyok. Nem tudom megjátszani a tökéletességet, amit elvár. nem akartam, hogy csalódjon. nem akartam, hogy dühös legyen. Nem akarom, hogy olyanná váljon, mint a többi gazdám. – Én… én… sajnálom! Annyira… sajnálom… Ne… büntessen meg… könyörgöm... én… én… - bántani fog. Bántani, mert nem vagyok elég tökéletes. Nem vagyok olyan pet, amilyennek lennem kell. Nem vagyok méltó egy ennyire jó gazdához.

- Nem történt semmi, minden rendben van – erős karok fonódnak körém, arcom egy puha pólóhoz simul, finom illata orromba kúszik. – Nem akartam rád hozni a frászt, de olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felkelteni téged. Ne haragudj, Iko! Nyugodj meg szépen, jó? Itt vagyok, nem lesz semmi baj. Shhh, semmi baj, Iko! – lehunyt szemekkel lélegzek mélyeket, hagyom, hogy illata elárasszon, és lenyugtassa háborgó gondolataimat. Erősen koncentrálok szívverésére, próbálom sajátom rémült iramát hozzá igazítani. Szavai sűrű ködön túlról szólnak, tompák és nehezen érthetőek. Hinni akarok bennük. Elhinni, hogy nem lesz baj, hogy többé senki sem bánthat, hogy ez a furcsa gazda megóv a fájdalomtól, de… de lehet pont az fog a legjobban fájni, ha bízok benne. Bízok benne, majd újra összetörök, talán már véglegesen. Nem tudom mit tegyek. Nem tudom mit higgyek.

Hosszú percekig tart, mire enyhül remegésem, mire újra uralni tudom testemet. Sawada-san nem bánt, nem üt meg, nem kiabál, mint ahogy mások tennék. Egyszerűen csak tart, tenyere időnként végigsimít hátamon. Elfelejtettem milyen egy ölelés. Már megfakultak az emlékeim. Kevés gazdám értintésétől nem undorodtam, talán egy-kettő volt, akikét még kedveltem is, de ők sem öleltek soha. Egy pet nem erre való. Ő szép és tökéletes a gazdája oldalán, lehet vele dicsekedni, és ha nem vágyik a használatára, akkor a szobájába zárja. Végigsimíthat rajta, fogdoshatja, játszhat a hajával, de ölelni… azt nem szoktak. Sawada-san miért teszi?

- Köszönöm – suttogom halkan, a körém fonódó karok elhúzódnak, én pedig zavartan igazgatom meg köntösömet. Hogyan kellene meghálálnom neki? A gazdák ritkán jöttek a szobámba ok nélkül. Ez az ok pedig leggyakrabban egyetlen dolog volt. Szemem sarkából felpillantok rá, de nem látom arcán az éhséget, a vágyakozást, a birtoklási vágyat. Akkor miért van itt?

- Az ölelés nem olyasmi, amit meg kell köszönni, Iko – ujjai hátoldalával végigsimít arcomon, ajkai gyengéd mosolyra húzódnak. Zavartan fordítom el fejem, tanácstalanul bámulva a takarót. Nem tudom képes leszek-e erre valaha. Talán már nem maradt bennem elég bizalom, hogy elfogadjam a hátsó szándék nélküli öleléseket. – Azért jöttem, hogy elkísérjelek reggelizni. Öltözz fel, együnk néhány falatot, utána megmutatom a házat – nem sürgető a hangja, nem tűnik dühösnek, amiért sokáig aludtam, és ismét megvárattam. Legalább ezért nem fogok büntetést kapni. Aprót bólintok, majd feltápászkodok az ágyról. Ásításomat elnyomva nyújtózkodom egy utolsót, de nem merek elindulni a szekrényem felé. Az, hogy itt van, és azt várja, hogy öltözzek, valószínűleg azt jelenti, hogy nézni szeretné. Sok gazdám bámult készülődés közben, nem érdekelte őket, hogy mennyire érzem magam zavarban. A tulajdonuk voltam, akkor és úgy láthattak, ahogy akartak. Ezek szerint ebben Sawada-san sem különbözik tőlük.

Hátat fordítok gazdámnak, és arcomon a zavar vörös rózsáival oldom ki köntösöm övét. Hiába a rengeteg év, a tapasztalat, ezt sosem fogom megszokni. Sosem fogom természetesnek érezni. Ilyenkor sebezhetőbb vagyok. Idegenek bámulnak, mintha egy kiállítási tárgy lennék. Talán mert az is vagyok. Elkezdem lecsúsztatni vállaimról a puha anyagot, ami hezitálás nélkül omlik a földre. Összeszorítom ajkaim, és erőt gyűjtök a folytatáshoz. Egyszerűen úgy kell tennem, mintha egyedül lennék. Mintha senki sem ülne az ágyamon.

- Iko… mit csinálsz? – Sawada-san hangja olyan furcsa. Döbbent, és kicsit mintha rémült is lenne. Biztosan eltévesztem, mitől riadt volna meg a saját házában egy veszélytelen játékszer társaságában?

- Sawada-san azt kérte, öltözzek – tétován pillantok hátra vállam fölött. Valamit rosszul csináltam? Próbálom felkutatni a szürkészöld szemet, hogy olvashassak belőlük, de nem járok sikerrel. Elfordítja fejét, nem néz rám. Belém nyilal a kétségbeesés. Elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy nem szerette látni a sérüléseimet. Már megint hibáztam.

- De nem kell előttem tenned. Nyugodtan menj a fürdőbe – én… nem értem. Nem tart elég szépnek? Undorodik a látványomtól, vagy csak a zúzódásokat tartja taszítónak? Lehet tényleg csak díszként tart maga mellett, mert a nők vonzzák? Talán Yuriko-sannak volt igaza, és csak a bosszantásukra hozott haza egy fiút? Nem tudom… talán egyszerűen tényleg nem talál elég szépnek. Zavartan veszem magamra a köntöst, a szekrényhez sietve választok ki néhány ruhát, és elrejtőzök velük a tágas fürdőszobában.

oOoOo

- Ma nem a könyvtárban reggelizünk – rejtélyes mosollyal pillant rám, mikor észreveszi zavaromat. Nem azon a folyosón kanyarodtunk el, amire számítottam, így egy rövid időre leblokkoltam. Ő azonban nem taszít rajtam, mint a testőrök tették néha, hanem tenyerét hátamra téve irányít a megfelelő irányba. – Ne aggódj, szerintem ez a hely is tetszeni fog. Ebédelni pedig ott fogunk, akkor kedvedre zongorázhatsz is – meglepve pislogok rá, mire még szélesebbé válik kellemes mosolya. Honnan tudta? Amint kimondta, hogy nem a könyvtár a célunk, eluralkodott rajtam a csalódottság. Reméltem, hogy ma is a gyönyörű hangszer közelébe jutatok, és mintha megérezte volna ezt. Tökéletesen tudja, hogy mire van szükségem, hogy mivel okozhat nekem… örömöt? Igen, azt hiszem ez a boldogság egy halvány árnyéka.

- Köszönöm, Sawada-san – legszívesebben mélyen meghajolnék, de csak fejemet hajtom le egy pillanatra. Próbálok engedelmes kisállat lenni, és teljesíteni minden kérését. Némelyik kissé furcsa, hiszen olyan, mintha azt akarná kevésbé tiszteljem, de ez nincs így. Kezdem azt hinni, hogy pontosan ezért tudom majd jobban tisztelni, mint bárkit korábban.

Levezet az udvarra, amit már felmelegítettek a délelőtti napsugarak. Nem perzselő a hőség, pont kellemes ahhoz, hogy az ébredező növények közt sétáljunk. Élvezem az illatokat, a látványt, ami még varázslatosabb, mint amilyennek az éjszakai sötétség sejtette. A gyönyörű rózsák kibontották szirmaikat, a rovarok lassan éledezve indulnak táplálék után. Egy gyengéd szellő belekap tincseimbe, amik most is szabadon engedve ölelnek körbe. Egy pillanatra lehunyom szemeim, és halvány mosollyal élvezem a simogatást. Csodálatos ez a hely. A végcélunk pedig még ezt is felülmúlja. Egy gyönyörű, fehérre festett nyolcszögletű pavilon. Néhány oszlopán borostyán fut a szürke tetőig, azt az illúziót keltve, hogy az építmény lassan összeolvad a kerttel… vagy éppen abból született. A benne lévő asztalon már ott vár minket a reggeli. Annyira szép.

Elbűvölve torpanok meg, és iszom magamba a látványt. Igaza volt Sawada-sannak, ez a hely talán még megfelelőbb a reggelihez, mint a könyvtár. Itt együtt ébredhetünk minden más élőlénnyel.

- Gyönyörű – suttogom halkan, és most még az sem igazán zavar, ha nem gazdám elvárásai szerint viselkedem. Túlságosan magával ragad a helyszín különleges varázsa.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog – elindul a pavilonban álló asztal felé, én pedig készségesen követem őt. – Láttam mennyire élvezted tegnap este a kertet, ezért szerettelek volna meglepni – széles mosollyal foglalja el az egyik széket, míg én is letelepszem. Úgy helyezkedem, hogy minél többet lássak a kertből, a természetből, a szabadságból. Nem gondoltam volna, hogy egy gazda lehet ennyire figyelmes. Hogy bárki is törődne azzal, hogy én mit élvezek és mi vidít fel. Sawada-san újra és újra meglep. Olyan dolgokat tesz és mondd, amik összezavarnak és mégis… jól esnek. Nem szabadna meghallanom őket, nem szabadna elfogadnom a gondolatot, hogy így is lehet élni, nem csak teljes megaláztatásban, de nehéz. Mellette egyre nehezebb.

- Köszönöm – csak biccent hálás szavaimra, és nekikezd a reggelinek. Követem példáját, de közben tekintetem egyre elkalandozik a színes virágok és tökéletesre nyírt bokrok világában. Vajon Sawada-san családja döntött a kertről, vagy teljesen a kertészekre bízták? Valamiért jobban hajlok az előbbi lehetőség felé. Túlságosan otthonosnak tűnik, mintha lenne szíve, ami együtt lüktet a benne élő állatokéval. Együtt lüktetnek, és ritmust adnak a növények növekedéséhez. Remélem néha tölthetem majd itt az időt.

- Miket szeretsz csinálni, Iko? – rajtakapottan rezzenek össze. Annyira elmerültem saját kis világomban, hogy megfeledkeztem gazdám jelentlétéről. Újabb hiba. – A zongorázáson kívül, természetesen – ajkain türelmes mosollyal figyel engem. Vajon mióta bámulhat? Látta az egész botlásomat, mégsem állított meg? Miért nem követeli, hogy csak övé legyen minden figyelmem, hogy állandóan az ő kívánságait lessem? Nem értem. Ahogyan a kérdését sem. Egy kisállat azt teszi, amit a gazdája kér, nem számít, hogy mit szeret, vagy mit akar. Ez biztosan egy csapda, de nem fogok belesétálni.

- Én azt szeretem, amit a… - felemeli a kezét, és határozottan megrázza fejét.

- Ezt be se fejezd. Nem az a válasz érdekel, amit beléd ve… - egy pillanatra megáll, tekintete a karomra villan, ahol a póló rövid ujja most nem takarja a zúzódásokat. - … beléd neveltek – kijavítja magát, mintha csak hibát követett volna el. Ő most az én érzéseim miatt aggódik? Komolyan figyel rá, hogy ne tépjen fel sebeket? De miért? Miért nem akar nekem fájdalmat okozni, mint mind mindenki más? Miért különbözik ennyire attól, amit ismerek? – Arra vagyok kíváncsi, hogy te mit szeretsz. Mit csinálnál, ha dönthetnél, és nem kéne senkinek megfelelned? – zavartan harapok ajkamba, de csak egy rövid pillanatig tart az elgyengülés és rendezem arcvonásaim. Nem szabad kimutatnom az érzéseimet. Az sebezhetővé tesznek, és a gazdák nem szeretik látni, ha egy dísztárgynak vannak. De ő más. Őt nem zavarja. Ő engem akar megismerni.

- Én szeretek… - kétségbeesetten csúsztatom kezeim az asztal alá, és idegesen kezdek babrálni egy vastagabb tinccsel. Nem tudom mit tegyek. Miért fogok nagyobb büntetést kapni? Ha válaszolok, vagy ha hallgatok?

- Nincs rossz válasz, Iko. Ne félj – mély hangja megnyugtató takaróként ölel körbe. Beburkol és melegen tart, megóv a rettegés fagyos ujjaitól, amik tapogatódzva próbálnak eljutni szívemhez.

„Sosem fogok kezet emelni rád, vagy más módon bántani téged.”

Hihetek neki? Talán igen. Bízhatok benne? Még képtelen lennék rá. Bár megtehetném. Bár ne sérülnék, ha megpróbálom. Bár ne törtek volna már össze annyi alkalommal. Egy idő után feladod. Egy idő után rájössz, hogy nem bízhatsz senkiben. Ha mégis megteszed, sérülni fogsz. Mindenki csak ki akar használni és át akar verni. Mindenki, kivéve őt. Legalábbis szeretném ezt hinni.

- Olvasni és… és tanulni szeretek – hangom egy pillanatra megremeg, de összegyűjtöm bátorságomat. Megpróbálok hinni neki, megpróbálom elfogadni, hogy ő nem fog bántani. Hogy nem üt meg, és nem aláz le szavaival. Mi mást tehetnék? Vagy próbálkozom, vagy örökre feladom és elhalványodok. Ha ez is csupán egy játék, és összeroppanok a végén, akkor is ugyanott végezném. Reménytelenül, fakón, üresen. – Szeretem az esti sétákat, a csillagokat, – ajkaim megrándulnak, de ellenállok a mosolynak. Jól esik, hogy ezeket kimondhatom. Nem tudom, miért akarja tudni őket, de jó érzés, hogy valakit érdeklek. Hogy valakinek többet jelentek, mint egy díszes váza a kandallópárkányon. – és szeretek utazni. – nem otthont váltani, nem új gazdához kerülni, hanem utazni. Új helyeket látni, új élményeket megtapasztalni, amiket beleszőhetek a zenémbe. Ez volt az egyetlen, amit sosem bántam ebben az életben. Sok helyre eljuthattam, és bár keveset láttam belőlük, ez is elegendő volt. A sötétített üvegű autók és magánképek nem sok élményt adnak, de még mindig több, mint amit egy szobába zárva átélhetek.

- Gyere Iko, nézd milyen gyönyörű a táj – erős karok emelnek föl, és tartanak, míg arcomat a hűvös üvegnek nyomom.

- Óriásiak ezek a hegyek! – izgatottan fészkelődve tapasztom tenyereim is a vonat ablakára.

- Ha nagyobb leszel, megmászunk egyet, benne vagy? – lelkesen bólogatok, de tekintetemet nem fordítom el a rohanó tájról.

- Na persze, Hayato. A zongoraszékről is képes vagy leborulni, szerinted engedném, hogy hegyekre kapaszkodjatok fel? – halk, könnyed nevetés.

- Látod? Az anyukád mindent túlaggódik, tönkreteszi a szórakozásunkat – két nevetés hangja fonódik össze, ölel körbe, vigyáz rám.

Torkom összeszorul az emléktől, ami egy lelakatolt ajtó mögül tör elő. Egy olyan ajtó mögül, aminek a kulcsát már régen elvesztettem. Szerettek utazni. Mindig magukkal vittek, sokszor vonatoztunk az autó helyett. El is felejtettem. Elfelejtettem, mert nem akartam emlékezni. Nem akartam beszennyezni.

- Lenne kedved velem utazni? – zavart pislogással rántom magam vissza a valóságba. Elsodort a múlt. Messze a madárszótól hangos kerttől, messze a szürkészöld tekintettől.

- Utazni? – mosolyogva bólint.

- Szerdán néhány napra Kiotóba kell mennem, egy üzleti megbeszélésre. Arra gondoltam, elkísérhetnél – ó. Ez nem szokatlan és furcsa. A korábbi gazdáim is gyakran elvittek tárgyalásokra, ahol csendesen kellett mellettük ülnöm. Mozdulatlanul tűrni, hogy simogassanak, akár egy kisállatot. Néha csak a hatalmukat és a gazdagságukat bizonygatták velem. Néha én magam voltam a fizetség. De Sawada-san nem tenne ilyet. Nem akarom, hogy ilyet tegyen.

- Ha Sawada-san szeretn…

- Fuss neki újra – ismét félbeszakít, türelmes mosollyal dől hátra székében. Ismét ajkamba harapok, aggódva fonom össze, majd bogozom ki újra és újra tincsem alját. Túl sokat kér tőlem. Azt várja, hogy őszinte legyek, hogy döntést hozzak, hogy ne a gazdámtól függjek. De nem tudom, hogy erre képes vagyok-e egyáltalán.

- Én… szeretnék elutazni Sawada-sannal. Köszönöm a lehetőséget – fejet hajtva hálálom meg neki, hogy elhívott. Hogy dönthettem. Hogy érdeklem.

Vonásai megnyúlnak kérdésem hallatán, tekintete fájdalmasan eltompul, mintha maguk alá temetnék gondolatai. Nem kell hallanom válaszát ahhoz, hogy tudjam szörnyű dolgot kérdeztem.

- Az édesanyámé volt. Négy éves koromban halt meg, és rám hagyta – szemeim elkerekednek, ujjaim idegesen szorulnak a pálcikák köré. Érzem a hangjában a fájdalmat és gyászt, ami tudom jól, hogy sosem fog eltűnni. Tudom, mert én ugyanezt érzem. Hiába volt kisgyermek még, nem tudja kitörölni magából a nyomát. Eddig meglepően kedves volt velem, és én így hálálom meg. Vajon meg fog büntetni érte?

- Én… sajnálom… én… nem… nem akartam… én csak… - kétségbeesetten keresem a szavakat, de egy ilyen helyzetre nincsenek megfelelők. Nem szándékosan tettem, nem akartam neki fájdalmat okozni ezzel. Ő akarta, hogy kérdezzek, és én megtettem. Látja mi lett a vége. Ezért nem beszélek, mert csak rontok vele a dolgokon.

- Semmi baj, nem haragudtam meg – fejét csóválva próbál megnyugtatni, nem sok sikerrel. Nem tudom mennyire hihetek a szavaiban. – Alig emlékszem rá, csak néhány emlékképem maradt róla, hogy zongorázik, vagy virágot ültet. Vagy mesél nekem. Nagyon beteg volt, amikor meghalt. Valószínűleg… megváltás volt neki a halál – torkom összeszorul a szavaiban megbúvó tiszta szeretettől. Túl kicsi volt ahhoz, hogy igazán emlékezzen rá, mégis úgy beszél róla, mintha egy éles, tökéletes kép élne róla a fejében. Valóban csodálatos lehetett, ha Sawada-san még most is ennyire szereti, ha nem hagyta elhalványodni az emlékét. Fáj hallani, hogy megváltásként gondol egy szerette halálára, de el kell ismernem, hogy igaza van. Vannak pillanatok, mikor nincs más megoldás, mikor ez a legjobb lehetőség, bármennyire is borzalmas. Ha a zongora az édesanyjáé volt, akkor talán nem kéne többé játszanom rajta. Nem szeretném újra és újra előhozni az emlékeket, amik fájdalmat okozhatnak neki. A cselló hangjától a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, és zokogva kuporodnék össze egy takaró alatt – Ha most az jár a fejedben, hogy nincs jogod játszani a zongorán, akkor nincs igazad. Anyukám is örülne neki, hogy végre újra zene szól a házban. Ő sem ellenezné, szóval akkor játszol rajta, amikor szeretnél – miért ennyire kedves velem? Miért részesít ekkora jutalomban? Mert egy ilyen zongorán, ami ráadásul az édesanyjáé volt, kétségkívül jutalom játszani. Annyira másképp viselkedik, mint bármelyik másik korábbi gazdám.

- Én… köszönöm… Sawada-san… - halkan, bizonytalanul rebegem el a hálálkodó szavakat, de belül már elhatároztam, hogy nem fogok szégyent hozni az anyja emlékére. Megbecsülöm az ajándékot, és a legjobb tudásom szerint fogok rajta játszani. Ha ezzel boldog emlékeket is felidézhetek a szomorúak mellett, akkor szívesen teszem. Amíg a gazdám boldog, addig nekem is könnyebb életem van. Olyan szabály ez, amit a saját bőrén tanul meg egy fiatal pet.

- Most inkább reggelizzünk, aztán menjünk vásárolni – szinte meg is feledkeztem az előttem sorakozó finomságokról, annyira magával sodort az emlékezés. Bólintva emelem számhoz az első falatot, miközben továbbra is Sawada-sant figyelem a következő utasítást várva. – Ó, a ruhákról jut eszembe! Én azt javasolnám, hogy a kimonókat hagyjuk meg az ünnepi alkalmakra. Tudod, Újévre vagy nagyobb rendezvényekre. Egyébként más alkalmakra praktikus okokból inkább a nyugati ruházatot javasolnám. Könnyebb tisztítani és megvarrni is. Egy kimonó tisztítása elég bonyolult, ha pedig esetleg elszakad, a javítása sem éppen egyszerű. De ez csak javaslat. Abban jársz, amiben akarsz – figyelmesen hallgatom szavait, amik egy hétköznapi üzletember logikáját tükrözik. Nincs benne a nagyzolás, a magamutogatás, a hencegés, ami a korábbi gazdáimat jellemezte. Túl racionális. Nem akar engem magával vinni tárgyalásokra, partikra, hogy mutogathasson?

- Igen, Sawada-san – nem teszem fel kérdéseim, nem teszem szóvá aggályaim, csak elfogadom a döntését. Kétlem, hogy valóban abban járhatnék, amiben akarok, ezek is biztosan csak üres szavak. Nem szól többet, így belekezdek a reggelibe. Tehetséges szakácsok dolgozhatnak a konyhán, minden nagyon ízletes, még többet is eszek, mint szoktam. Ha képes lennék rá, akkor mindent megkóstolnék, de így csak a legszimpatikusabbakból csipegetek. Talán jelzi majd, ha szerinte túl sokat ettem, és hagyjam abba, talán most az első alkalommal még csak megfigyel, nem tudom. Néhány gazdám maga szabta meg azt is, hogy mit és mennyit ehetek. Talán azért, hogy karcsú maradjak, talán azért, hogy ezzel is a hatalmát bizonyítsa felettem. Remélem Sawada-san nem tartozik majd közéjük. Ő más, ahogyan a minket körülvevő csend is különbözik minden korábbitól. Ez sokkal… nyugodtabb? Nem értem.

Nozaki-san zavarja meg a törékeny, békés pillanatot, mikor egy halk kopogás után lép be a könyvtárba. Mélyen meghajol Sawada-san előtt, engem egy pillantásra sem méltat, mintha a berendezés része lennék. nem zavar, megszoktam, sőt néha sokkal jobb is, ha nem vesznek tudomást rólad, ha nem vagy szem előtt. Az azonban azonnal látszik, hogy nem megjátszott a tisztelete a gazdám iránt. Tiszteli őt, hiányzik a mozdulataiból az undor és a megvetés, amit sok másik helyen éreztem a szolgálókban. Sawada-san valóban egy kedves ember, vagy úgy intézi az ügyeit, hogy az alkalmazottak ne tudjanak róla. A két lehetőségből bármelyik lehet igaz.

- Akai-san tudni szeretné, mikorra álljon elő az autóval.

- Fél óra múlva, addigra szerintem végzünk a reggelivel – felém fordul a szürkészöld tekintet, mintha csak megerősítést várna. Annyira meglep vele, hogy reflex-szerűen bólintok, pedig ő dönt róla, hogy mikor fejezzük be a reggelit, és mikor induljunk. Nekem nem lehet beleszólásom a gazdám napirendjébe. – És kérem, szerezzen egy megfelelő lábbelit is Iko számára! Ha kell, kérjen kölcsön valakitől!

- Megnézem, mit tehetek, bár Iko-sannak elég kis lába van – szemeim elnyílnak a megszólítás hallatán, amit Nozaki-san használ. Látom rajta, mennyire nehezére esik, és hogy mindezek ellenére is kerüli, hogy rám pillantson, inkább elnéz mellettem. Ha valóban megveti a hozzám hasonlókat, akkor a család iránti tiszteletből próbál velem is udvarias lenni. Ő is legalább annyira a szabályai szerint él, mint én magam. Más a helyzetünk, mégis hasonló. Igyekszem majd távol maradni tőle, hogy ne okozzak neki kellemetlenséget. Nem szeretném, ha miattam kéne megjátszania magát. –  De a bentlakók közül csak kölcsön tud adni valaki egy sportcipőt.

- Köszönöm! Majd később visszaszolgáltatjuk. Elmehet, Nozaki-san, ha nincs más.

- De igen, Sawada-sama, volna még valami – a levegő érezhetően feszültté válik körülöttünk, még Nozaki-san tartásában is megváltozik valaki. Sokkal feszesebb lesz, mintha nehezebb lenne visszatartania valódi érzéseit. – Az édesapja kérése, hogy ma este vacsorázzanak együtt. Mindannyian! – szám kiszárad a komoly, sötét tekintettől, ami most először fordul felém, mióta gazdája belépett a szobába. Szívem rémült dobogásba kezd torkomban, de nem mutatom jelét, csendesen, jólnevelten ülök, ahogy mindig is várták tőlem. Sawada-san a gazdám, de az apja a ház ura, így neki sem mondhatok nemet, bármit is kér tőlem. A fia sem fog ellenkezni. Talán csak kíváncsi rám, tudni akarja, milyen játékszer költözött a házába. Talán nem akar tőlem semmit, nem várja el, hogy őt is szolgáljam, akár a fiát. De ha mégis megtetszem neki? Ha követeli Sawada-sant, hogy adjon neki? Nem akarok ismét gazdát váltani.

- Ez azt jelenti, hogy Őbanyasága is hazarepül? Hacsak nem törik le alatta a seprűnyél – meglep a Sawada-san hangjában lévő megvetés és undor, amit nem is próbál leplezni. Ki lehet az a személy, akiről beszél, és mit tett, amiért a gazdám ennyire gyűlöli? Eddig mindenkihez kedvesen szólt, csak a korábbi gazdáim említésekor láttam hasonlót csillanni tekintetében. Bárki legyen is ez a „banya” nem akarok vele találkozni. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy távol akarjak tőle maradni örökre.

- Igen, Őbany… khm… Az úrnő késő délutánra jelezte érkezését – Nozaki-san botlása is igazolja gondolataim. Ha ő is képes ezzel a titulussal illetni, akkor szörnyű lehet. Másképp a túlzó udvariasság álarca mögött tudta volna tartani érzéseit. Úrnő? De Sawada-san anyja meghalt. Talán van egy nővére? De őt miért gyűlölnék? Túl sok a megválaszolatlan kérdés. – Távozom, és értesítem Akai-sant, valamint gondoskodom a cipőről – egy újabb meghajlás után távozik, maga után hagyva a feszültségtől vibráló levegőt. Némán figyelem Sawada-sant, aki egy halk sóhajjal dől hátra székén. Feldúlt és dühös, de nem tudom, hogy arra személyre, akiről szó van, vagy a helyzetre. Talán nem szeretné, hogy a családjával vacsorázzak, de az apjának nem mondhat ellent? Lehet, hogy ő nem büszke rám, nem vagyok elég mutatós ahhoz, hogy mások lássanak?

- Más nem is hiányzott, minthogy apám vipera felesége hazajöjjön! – dühös fújtatása és hangja elárulja, hogy mi a véleménye a mostohaanyjáról. Szóval az anyja halála után egy új nőt kellett volna elfogadnia, amit láthatóan nem bírt megtenni. Bár a személyzet reakcióját látva, nem csak ő érez így. Sokszor a nők sokkal kegyetlenebbek, aljasabbak, mint a férfiak. Bár minden gazdám férfi volt, találkoztam olyan nőkkel, akik az alvilág legsötétebb szegleteit irányították. Félelmetesek voltak. Talán hozzájuk hasonló lehet ő is. – Yuriko-san apám felesége, más néven a mostohaanyám. De mindig is utáltuk egymást. Egy igazi vipera, egy hárpia, egy boszorkány, és még finom voltam – meglep az a dühös megvetés, ami szemeiben csillog. Mit követett el vajon ez a nő, hogy így maga ellen fordította Sawada-sant? – Vagy ha jobban akarom kifejezni magam, olyan nő, akit az amerikaiak gold diggernek hívnak. Más néven hozományvadász, hogy jobban értsd. Tartsd magad távol tőle, ha lehetséges! Nagyon sok kellemetlenséget tud okozni, és még nagyon enyhén fogalmaztam – szóval csak a pénz miatt van Sawda-san apjával, ez sok mindent megmagyaráz. Nehéz lehet kedvelni egy ilyen nőt, főleg, ha a személyiségét is igaznak írta le. Ő elintézheti, hogy elküldjenek innen, hogy megszabaduljanak tőlem, ha nem tetszem neki. Ujjaim idegesen süllyednek combomba, nem adom jelét a félelemnek, ami gyűlik bennem. Nem akarok még elmenni. Talán, ha jól viselkedem, ha elég engedelmes leszek, akkor maradhatok. Talán.

- Igen, Sawada-san!

oOoOo

- Gyere – halk utasítással indul el a csendes sétálóutcán, ahová érkeztünk. Idefelé nem igazán szólalt meg az autóban, úgy tűnt elveszett gondolatai között. Talán az esti vacsorán, illetve annak megúszásán gondolkodott, talán a mostohaanyján, nem tudom. Nem tűnik boldognak, azóta érzem a feszültséget mozdulataiban, mióta megtudta, hogy visszatér az a nő. Még nem ismerem, de ha ilyen hatással van a nyugodt és kedves Sawada-sanra, akkor nem is akarom megismerni. Sajnos nem az én döntésem. Én csak annyit tehetek, hogy nem hozok majd rá szégyent, és nem adok okot a mostohaanyjának a támadásra. Csendes és láthatatlan leszek. Ahogyan most is az vagyok. Követem Sawada-sant a boltok között, egy kicsit lemaradva mögötte, hogy megadjam a kellő tiszteletet. A fejemet nem hajtom le, mert megtiltotta, hogy azt tegyem, így szabadon nézelődhetek. Márkás üzletek, de nem feleslegesen drágák. Néhányat felismerek közülük, néhányról még nem hallottam. A korábbi gazdáim ízlése nagyon változatos volt, de vásárolni sosem hoztak el. Furcsán vette volna ki magát a viselkedésem, és könnyebben megszökhettem volna. Egy petet nem használnak a hétköznapi életben, mi ugyanúgy az alvilághoz tartozunk, mint a sötét ügyletek.

- Sawada-san! – egy kellemes női hang köszönt minket, mikor belépünk az első üzletbe. Körbe pillantva mindenfelé cipőket látok, különböző színekben az egyszerűektől az elegáns darabokig. Itt bármit be lehet szerezni, és az üdvözlésből ítélve Sawada-san nem először jár ezen a helyen. Tényleg sokkal… egyszerűbb életet él, mint a korábbi gazdáim. – Régen nem járt már errefelé. Csak nem elpártolt tőlem? Kár lenne, ha elveszítenék egy ilyen nagyszerű, és régi vevőt, mint ön – a játékos él a nő hangjában meglepő. Szinte mintha flörtölne a gazdámmal, mintha élvezné a figyelmét. Az is lehet, hogy túl sokat látok bele, és minden vásárlóval így viselkedik. Az emberi viselkedésnek ezzel a részével nincs sok tapasztalatom… rég vett már körbe ennyi udvarias kedvesség.

- Erről szó sincs – kellemes a nevetése. Elgondolkodva nézem arcát, amin nem megjátszott mosoly uralkodik, hanem valódi, jókedvű nevetés. A korábbi gazdám kacajaitól többnyire kirázott a hideg, de az övé lágyabb, kellemesebb. – Jaj, Haruna-san, tudja, hogy csak magánál vásárolok. De most nem magam miatt jöttem. Ennek a fiatalembernek keresnénk valami tartós, és divatos sportcipőt. Segítsen ki, legyen olyan kedves! – Sawada-san oldalra lép, hogy láthatóvá váljak az eladó hölgy számára is. Zavartan pislogok párat. Csinos nő, kedves mosollyal, és őszintén csillogó fekete szemekkel, amik kiváncsian, de nem tolakodóan pillantanak végig rajtam. Egy apró, furcsa fiút láthat szokatlan színekkel, túlméretezett ruhákban. Nem lehetek a legkellemesebb látvány, és valószínűleg nem érti, mit keresek Sawada-san mellett. Kérdést azonban nem tesz fel, csupán nekem is ajándékoz egyet széles mosolyából.

- Ez csak természetes. Jöjjön velem, nézze meg, tetszik-e valamelyik termékünk. Csak tessék, nyugodtan válogasson! – int, hogy kövessem, de Sawada-san felé fordulva várom a végső megerősítést. Nem értem ezt az egészet. A gazdámnak kéne kiválasztania mit viseljek, akkor miért engem hív magával? Még nem ismerem elég rég óta, hogy tudjam miben szeretne látni. Hogyan dönthetnék? Mi történik, ha olyasmit választok, ami neki nem tetszik? Nem szeretném, ha megbüntetne érte.

- Menj csak, te tudod, hogy melyik tetszik, nem? Elvégre, nem én fogom hordani – egy újabb mosoly, csupán másik arcból. A zavar lassan felülkerekedik, és nem tudom elrejteni arcomról. Miért ilyen kedves mindenki? Miért nem utasítanak? Mit várnak tőlem? Tanácstalanul indulok el Haruna-san után, ösztönösen visszapillantva gazdám felé, várva a következő utasítást. Azonban nem érkezik semmi, a korábbi mosolyon kívül.

- Tudja esetleg, hogy milyen fazont hordana szívesen? Vagy a színről döntött már? – jókedvű fecsegése sem tud megnyugtatni, folyamatosan úgy érzem magam, mintha valamelyik polc mögül előugorhatnának Sawada-san eddig titkolt testőrei, és elhurcolhatnának egy sötét szobába, ahol… nem. Ne gondolj erre Iko.

- Nem igazán – arcomra kiülhet kétségbeesésem, mert Haruna-san azonnal odaterel egy kényelmes puffhoz, és leültet rá. Sok helyzethez hozzá vagyok szokva, de ez… ez annyira különbözik attól a világtól, amiben eddig éltem. Itt nem tudom, hogyan kéne viselkednem, nem tudom mit várnak el tőlem.

- Semmi probléma. Hozok néhány darabot, ami alapján el tudunk indulni. Várjon itt – ezzel azutasítással legalább tudok mit kezdeni. Csendesen nézelődve várok, míg visszaérkezik néhány dobozzal, majd készségesen próbálom fel őket. Vannak kérdések, amikre gond nélkül képes vagyok válaszolni, de mikor azt próbálja kideríteni mi az, ami tetszik, mintha megnémulnék. Gyönyörű, kényelmes cipők, de képtelen vagyok dönteni. Nem dönthetek önállóan. Egy idő után már nem is próbálkozik ezekkel a kérdésekkel, olyan, mintha az arcomról és a gesztusaimból próbálna olvasni. Talán nem én vagyok az első vevője, aki nehéz eset? Mindenesetre csodálom a türelméért.

A sokadikfelpróbált lábbeli után Haruna-san végre bólint, mintha megtalálta volna a tökéletes darabot. Úgy tűnik elégedett, és az igazat megvallva szerintem is szép darab. Egyszerű, kényelmes, mégis kicsit különlegessé teszik a rajta lévő minták. Ám hiába, a végső szó nem a miénk.

- Sawada-san! Ez… jó lesz? – kicsit hangosabban szólalok meg a szokásosnál, hogy biztosan felfigyeljen ránk. Nem jött közelebb, míg válogattunk, nem szólt bele, csak békésen üldögélt, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy mit választok. Pedig ez biztosan nincs így.

- Neked tetszik? – már megint ez a kérdés. Mit számít az én véleményem? Zavartan harapok ajkamba, de végül egy apró bólintással válaszolok. Nem tudom, ez e az elvárt válasz, de nem merek hazudni neki. Nem tudom melyikért kapnám a nagyobb büntetést. – Akkor megvesszük. Ha szeretnél még másikat is, nyugodtan próbálgass! Ráérünk, nem kell sietni – próbálgassak még? Legyen még több lehetőségem hibázni? Talán tényleg azt akarja, hogy olyat találjak, ami nem tetszik neki, és ezért megbüntethessen? Vagy tényleg szeretné, ha olyan ruháim lennének, amiket szívesen hordok? Nem. Egyetlen gazdám sem volt még ennyire figyelmes és kedves, miért pont ő lenne az első? Nem hagyhatom, hogy csalóka reményt keltsen bennem.

- Nekem… ez elég… - halkan utasítom vissza ajánlatát. Ez az egyetlen cipő is több, mint amit hosszú évek alatt bárki más tett értem. Többet ér, mint azok az ékszerek, amiket a gazdáimtól kaptam. Mert ezt én választhattam… legalábbis meg volt a szabad döntés látszata. Első önálló döntésemé gyerekkorom óta.

- Akkor maradjon rajtad, ez legalább nem bő. És nagyon jól áll, nekem elhiheted – apró bólintással veszem tudomásul szavaim, és mintha a feszültség egy része is távozna belőlem. Lentebb eresztem vállaim, és újra képes vagyok mély levegőt venni. Mert hiszek neki. Nem lenne szabad, de annyira őszinték a szavai. Tetszik neki a cipő, jól döntöttem… illetve döntöttünk Haruna-sannal. Talán ő ismeri Sawada-san ízlését, ezért végződött jól ez a vásárlás.

oOoOo

- Sosem mentél el azokkal az emberekkel vásárolni? – Sawada-san hangja ránt ki a nézelődésből. Rajtakapottan rezzenek össze, és fordulok felé. Megint hibát követtem el, nem a gazdámra figyeltem. Egyszerűen túlságosan magával ragadott a hatalmas ruhabolt látványa. Még sosem láttam ennyi gyönyörű holmit egy helyen. Legszívesebben végigsétálnék köztük, minden anyagot megtapinthassak, mindent érezhessek. Nem tudom miért van rám ekkora hatással egy egyszerű üzlet, de valamiért sokkal szabadabbnak érzem itt magam. Nincsenek testőrök, nincsenek mogorva szabók, és nincsenek gazdák, akik élvezkedve figyelik, míg úgy öltöztetnek, mint egy élő babát. Itt valódi emberek vannak, mintha csak egy normális életbe csöppentem volna. Normális, de csalóka és hamis. Nem szabad hinnem benne.

- Soha. Mindig… mindent házhoz hoztak, vagy… néha méretre készítették nekem a ruhákat. Főleg a kimonókat. De volt, hogy… hogy az ő szekrényükből választottam valamit – ez a diszkrét módja egy pet tartásának. Úgy tűnik Sawada-san tényleg nem sok hozzám hasonlóval találkozott az élete során. Vagy csak csodás színész.

- Akkor ez az első alkalom, hogy vásárolsz – tulajdonképpen igen. Utoljára a szüleimmel voltam, de olyan, mintha az egy másik életben történt volna meg. Egy másik, jobb életben. Az a kisfiú nem ugyanaz, aki most vagyok. Ő boldog volt, szerették, és támogatták. Neki voltak céljai és álmai. Nekem már semmim sem maradt ebből. – Gyere, nézzünk neked pár normális ruhát, mert őszintén szólva, amikben most vagy… Hát… nem a legjobb választások. De nem a te hibád, gondolom sebtében kapták össze ezeket a holmikat. Szóval, ha emiatt is bocsánatot kérsz, a végén tényleg megharagszom – a szórakozott mosoly, ami ajkain bujkál, nem illik össze szavaival. Miért mosolyog, ha megharagszik? Vagy csak viccelni próbál velem? Tényleg nem akarja, hogy bocsánatot kérjek, ha nem felelek meg neki? Nem tetszik neki a ruhám, nem elégedett vele, és még ha nem is tehetek róla, az elnézését kellene kérnem. Volt gazdám, aki ilyen hiba miatt is elvárta volna, hogy térdre esve könyörögjek megbocsátásért. Mert egy pet mindig tökéletes. Mindig a gazdája kedvére tesz.

Követem a bolt belsejébe. Most nem segít nekünk eladó, hanem ő válogat a ruhák közül. Ez sokkal megnyugtatóbb, mint a cipőkesetében. Itt nem kell nagy döntéseket hoznom, csupán bólintanom, ha valamit leemel a polcról. Szinte minden darab olyan, amit tényleg szívesen hordanék, el tudom képzelni magamon, és… tetszik is. Az ízlése sokkal jobban illik hozzám, mint más gazdáké. Néhány ruhadarab kiválasztásánál halvány pír kúszik arcomra, de még ez is kevésbé megalázó, mint mikor élvezkedő idős üzletemberek előtt vesznek méretet rólad… mindenhonnan. Hozzájuk képest Sawada-sama igazán udvarias és körültekintő, mintha egy valódi vendég lennék. Annyira megfeledkezem magamról, hogy nem követem szorosan, ahogy illene, csak kíváncsian kóborolok a gyönyörű ruhák között. Elbűvöl a színek és minták kavalkádja, mintha új fénnyel töltenék meg kifakult életemet. Talán később megkapom érte a dorgálást, de őszintén azt hiszem, megéri. Egy pillanatnyi boldogság. Boldogság, ami akkor válik teljessé, mikor meglátom a számomra legtökéletesebb felsőt. Egy egyszerű fehér póló, rajta a jól ismert, gyönyörű hangjegyekkel. Másnak talán meg sem akadna rajta a szeme, semmi különleges nincs benne, de nekem… nekem ez a legszebb. Sosem érdekelt mibe öltöztetnek a gazdáim, de most először azt kívánom, Sawada-sannak is tetszen meg a választásom. Mintha csak meghallaná körülötte forgó gondolataim, megjelenik, kezében néhány kiválasztott ruhadarabbal.

- Mi kötötte le a figyelmed? – semmi neheztelés nincs hangjában, mégis összerezzenek, mikor meghallom. Tudtam, hogy jön, láttam a szemem sarkából, de… azt hiszem ez ösztönös. Ezek az ösztönök segítettek eddig életben maradni. Most mégis ellenük megyek, és felteszek egy kérést. Ezt másoknál sosem mertem volna megtenni, de… de ez más helyzet. Nem tudom még miért és mennyire, de más.

- Ezt… szabad… felpróbálnom? – hangom megremeg a bizonytalanságtól, de bátorságot ad az, hogy mennyire vágyom erre a felsőre. Sawada-san követi tekintetem, és bólintva adja áldását a választásomra. Hálásan pillantok rá, és magamhoz veszem zsákmányomat. Úgy szorítom magamhoz, mintha a legdrágább kincsem lenne, pedig csak egy egyszerű póló. Egészen addig nem is eresztem, míg Sawada-san magamra nem hagy a próbafülkében. Kissé zavartan álldogálok a rengeteg kiválogatott ruhadarab előtt. Azt mondta próbáljak fel egy nadrágot és egy pólót, de nem szabta meg, hogy melyiket. Szabadon párosíthatom őket? És ha olyan összeállítás mellett döntök, ami neki nem tetszik? Azt hittem ő is velem marad, és személyesen ellenőriz le minden ruhát, de elment ingekért, így nekem kell választanom. Ami tetszik. Ismét. Halk sóhajjal húzom fel a pólót, amit kiválasztottam magamnak, és egy sötétkék nadrágot, amit Sawada-san hozott magával. A méret tökéletes, mindkét ruhadarab passzol. Megkövültem bámulom magam a tükörben, próbálom feldolgozni a látványt, ami annyira… hátköznapi. Felkontyolt hajjal egy egyszerű nadrágban és pólóban olyannak látszom, mint bármelyik fiatal férfi az utcán. Mintha csak egy találkozóra indulnék a barátaimmal. Talán ez lehettem volna, ha nem vesztem el a szüleim, vagy valaki más fogad örökbe az árvaházból. Milyen apró dolgokon múlik, hogy mennyire siklik ki egy ember élete. Ha nem betegszem le, és a szüleimmel tartok azon az estén, ha az első gazdám egy másik fiút választ helyettem, ha az európai rokonok tudnak rólam… minden másképp alakult volna.

Halk kopogás ránt ki gondolataim közül, meglepetten pislogok a próbafülke függönyére. Miért kopogtat? Miért nem húzza elegyszerűen és lép be mellém? Az övé vagyok, akkor úgy lát, amikor csak akar, nem kell engedélyt kérnie hozzá. Persze jól esik az apró figyelmesség, de… de össze is zavar. Ő minden tettével, minden szavával összezavar. Először csak kinézek, hogy megbizonyosodjak róla, gazdám áll a fülke előtt, majd teljesen elhúzom s függönyt, hogy ellenőrizhesse a választásomat. Elégedetten mér végig, de nem úgy, mint egy eladásra szánt lovat, mint a korábbi gazdáim. Az ő tekintete inkább… dicsérő? Egészen addig, míg meg nem pillantja a karom, amit többé már sem a kimono, sem az ing hosszú ujja nem takar. A fenébe. Megfeledkeztem róla. Zavartan takarom el másik kezemmel a sötét foltot, de már késő. Sawada-san szemei egészen elsötétednek, mintha most több lenne bennük a szürke, mint a zöld. Dühös. Érzem. Látom. Nem elégedett, mert egy sérült baba vagyok. Nem tökéletes, mint amire ő számított. Vajon meg fog ezért büntetni, vagy csak követelni fogja, hogy takargassam, míg meg nem gyógyulnak? Ibuki-sama szerette nézegetni őket, szerinte jót tett nekem egy kis… szín. De talán még jobban élvezte felidézni, hogyan szenvedtem, miközben létrehozta a művét. Ő kegyetlen ember volt, Sawada-san viszont… ő még nem tudom pontosan, hogy milyen.

Belép mellém a fülkébe, és behúzza maga mögött a függönyt. Szívem azonnal rémült iramra kapcsol, pulzusom hangos dobként dübörög fülemben. Ezen a kis helyen azonnal megérzem kellemes kölnijét, és a testéből áradó forróságot. Érintése túl sok emléket ébreszt bennem, képtelen vagyok legyőzni remegésem. nem tesz semmi durvaságot, egyszerűen csak tart.

- Ő csinálta ezt veled? – hangja veszélyesen éles, bármennyire is próbálja selyemkendőbe csomagolni. Nem kell kimondania a nevet, pontosan tudom, kire céloz. Valószínűleg nem ismeri Ibuki-sama sajátos… hobbiját, de kezd rájönni, milyen ember is valójában. Nem merem minősíteni korábbigazdámat, ezért csak bólintok. – Máshol is bántott? – ismét bólintok, tekintetemet nem sütöm le, de elfordítom arcáról, és inkább a fekete függönyt kezdem bámulni. Nem akarom az undort és a megvetést látni az arcán. Nem akarom figyelni, miközben rájön, nem vagyok olyan értékes, mint eddig hitte, ezért nem kell megbecsülnie. – Vedd le a pólód! – próbálja tovább lágyítani a hangját, úgy tenni, mintha nem lenne dühös rám, de nem hiszek neki. Némán teljesítem utasítását. Nem szokatlan a helyzet, túl sokan, túl sokszor láttak már ruha nélkül, de minden alkalommal zavarba jövök. Most szégyellem is magam. Szégyellem a sérüléseim és a hibáim, mintha tehetnék róluk. Mintha bárhogy meg tudtam volna akadályozni, hogy létrejöjjenek. Talán, ha jobban viselkedem.

- Van egy… a combomon is, de… - alig hallhatóan suttogom a szavakat, egy rövid pillantást vetve arcára. Pontosan rá van írva, hogy mit érez. Döbbenet, düh, tehetetlenség. Csak remélni tudom, hogy a másikat nem akarja látni. Nem szeretném még dühösebbé tenni. A gondolat, hogy sérülten nincs rám szüksége, és ezért visszaküld Ibukihoz sokkal jobban fáj, mint a rengeteg zúzódás. A testi fájdalom túl régóta a az életem része, egyszerűen hozzászoktam. A hatalmasok élvezik, ha a védteleneket gyötörhetik. Furcsa perverzió ez, amit egy peten következmény nélkül kiélhetnek. És sokan meg is teszik.

A fülke dermedt csendjét már csak Sawada-san mély légvételei, és szívem kitartó dübörgése töri meg. Felkészülök a legrosszabbra, az elutasításra. Hogy berak a kocsiba, és azonnal visszaküld Ibuki-samahoz. Azonban nem ez történik. Olyat tesz, amire soha nem számítottam volna. Magához húz, körém fonja karjait pont olyan erővel, hogy ne okozzon fájdalmat, de ne is tudjak elmenekülni. A pillanatnyi rémület keserű ízét érzem számban, minden porcikám sikít, követeli, hogy fussak, de józan eszem nem engedi. Nem tehetem, hiszen az ő játékszere vagyok. Azt tesz velem, amit akar. Ha itt akar magáévá tenni, akkor is csak tűrnöm kell. Összeszorítom szemeim, várom a következő mozdulatot, de nem történik semmi. Egyszerűen csak tart. Saját remegésem mellett az ő feszült rezzenéseit is érzem, mintha csak azért szorítana magához, hogy megnyugtassam. De… nem értem. Ha feszült, akkor miért nem vezeti le rajtam? Miért nem tölti ki a dühét egy babán, aki nem ellenkezne?

Hosszú percek múlva tol távolabb magától, puha tenyerei közrefogják az arcom, szinte követelve, hogy nézzek rá. Felnyitom pilláim, így egészen közelről láthatom a szürke viharfelhőkkel teli tekintetet. Még mindig dühös, de… de ott van mellette egyfajta elhatározás is, mintha döntésre jutott volna.

- Iko, én sosem fogok veled úgy bánni, mint azok az alakok. Sosem fogok kezet emelni rád, vagy más módon bántani téged. Ezt megígérem, akkor is, ha nem hiszed el. Az egész nem a te hibád, Iko, ezt tudnod kell! – hangja halk, határozott és… és őszinte. Legalábbis annak tűnik. A tekintete csak alátámasztja szavait, de bármennyire is szeretnék hinni neki, nem tehetem. Nem hagyhatom, hogy reményt keltsen bennem, majd még jobban összezúzzon. Olyan sokan ámítottak már ezekkel a szavakkal. Sokan, mégis ő az első, akinek képes lennék elhinni.

oOoOo

- Gyere, együnk valamit, biztos éhes vagy. Szereted a rament? – hangja ismét nyugodt, nyoma sincs benne a feszültségnek, amit a zúzódásaim látványa okozott. Vagy tényleg sikerült lecsitítania háborgó érzéseit, vagy csupán nagyon jó színész, és ügyesen elrejti őket.

- Azt… hiszem… - zavaromra csak egy újabb mosollyal reagál. Nem gúnyos, inkább… kedves. Egyre kevésbé értem a helyzetet. Minden alkalommal, mikor azt kérdezi, hogy mit szeretek, összezavarodom. Miért érdeklem? Miért kíváncsi rám?

- Van itt erre egy nagyon jó ramenes, én mindig oda megyek, ha errefelé járok. Látom, meglep, hogy nem valami puccos étterembe viszlek, de őszintén szólva, jobban szeretem az egyszerű, családias helyeket. Sokkal kellemesebb a légkör és kell hónapokkal előbb asztalt sem foglalni – kissé kétkedve ugyan, de bólintok és követem. A gazdáim többnyire előkelő, diszkrét helyekre vittek magukkal, ahol nem vetett fel kérdéseket a jelenlétem. A családias hely kifejezés szerintem még a szótárjukban sem szerepelt. Képtelen vagyok elképzelni, hogy Ibuki-sama, vagy bármelyik korábbi gazdám valaha járt volna ahhoz hasonló helyen, ahova Sawada-san bevezet. Pusztán elképzelni őket egy ennyire otthonos, kellemes helyen… szinte nevethetnékem támad a groteszk képtől. Maximum akkor tudnám elképzelni, ha pénzmosodának használnák.

Sawada-san megrendeli az ételt, és bár próbálkozik megtudni mit szeretnék, taktikusan kikerülöm a választ. Igazából nem tudnék olyat mondani, amit nem eszek meg, hiszen sosem válogathattam. Amit elém raktak, azt meg kellett kóstolnom, nem lehettem udvariatlan vagy válogatós. Mindig a gazdáim ízlése szerint étkeztem, és ez most sincs másképp. Amit ő választ, az biztosan megfelel nekem is. Rendelés közben feltűnik, mennyire kedves a fiúval, aki kiszolgál minket. Nincs benne arrogancia, mintha teljesen egyenrangú emberek lennének. Ibuki-sama szinte levegőnek nézett minden pincért vagy más alkalmazottat, őt nem érdekelték az udvarias gesztusok, hiszen mindenki felett állt. Sawada-san azonban ebben is eltér tőle. Ez a fél nap elég volt ahhoz, hogy több különbséget találjak közöttük, mint hasonlóságot. Talán igazat mondott, és ő nem olyan körökben mozog, mint az eddigi gazdáim? Talán tényleg egy becsületes üzlettársa Ibuki-samanak? Nem tudom mit gondoljak.

- Egyél nyugodtan, amennyit szeretnél. Ha nem tudod mind megenni, nem fognak megsértődni. És én sem – ismét hibáztam, és a meglepetés kiült arcomra. Ez az ételmennyiség merőben eltér a drága éttermek apró adagjaitól, amikhez szokva vagyok. Teljesen biztos, hogy képtelen leszek az egészet elfogyasztani, de Sawada-san azelőtt megnyugtat, hogy egyáltalán elkezdenék aggódni. Legalábbis próbál megnyugtatni. Túl nagy a belső kényszer, hogy mindenben megpróbáljak megfelelni neki, de azok, amiket kér és mondd, szembe mennek mindennel, amire eddig tanítottak. Mintha ketté akarnám szakítani a saját lényem.

Az étel tényleg remek. Egyszerű, de mégis tökéletes egyensúlyban vannak az ízek, szinte eteti magát. Még magamat is meglepem azzal, hogy mennyit meg tudok enni belőle. Talán gyerekkoromban kóstoltam legutoljára ilyet. A szüleimmel gyakran jártunk ehhez hasonló helyekre. Mindig ismerősként fogadtak minket, mintha egy nagy, közös családhoz tartoznánk. Nem. Ne gondolj erre Iko. Ne szennyezd be azemlékeket azzal, hogy a mostani életedhez hasonlítod.

- Ízlett? – ismét az a mosoly, amitől görcsbe rándul a gyomrom.

- Nagyon finom volt, de… nem bírok többet – próbálok a szavakra koncentrálni, amikkel az elején nyugtatott, de még így sem tudom teljesen elnyomni aggodalmam. Nem szeretnék senkinek problémát okozni, nem szeretném megsérteni a tulajdonosokat, sem Sawada-sant.

- Semmi baj, mondtam, hogy annyit egyél, amennyi jólesik – egy újabb reménytelen próbálkozás a félelmeim elűzésére, ami nem jár túl sok sikerrel. A tekintetéből azt olvasom ki, hogy ezzel ő maga is tisztában van. Ennek ellenére nem szól többet, míg ki nem érünk az utcára. Nem tűnik dühösnek, inkább csak elgondolkodottnak. Mintha keresné a tökéletes megoldást a problémákra, amiket én okozok neki. Ha sosem volt még dolga hozzám hasonlóval, akkor időbe telhet neki kitalálni, hogy mire is használjon. - Holnap megmutatom a házat. Egyébként bárhová szabad bejárásod van a könyvtártól kezdve a dolgozószobámig. Csak a keleti szárnyat hanyagold, az apám és a felesége rezidenciája. Jobb, ha nem találnak ott – egyszerű szabályok, amiket nem lesz nehéz betartani. Eddig kevés gazdám engedte meg, hogy szabadon járjak a házában, inkább csak 1-2 szoba volt, ahová mehettem, messzebb csak testőrökkel engedtek. Ez viszont azt jelenti, hogy bármikor zongorázhatok. Legszívesebben boldogan elmosolyodnék a gondolattól, hogy újra érinthetem azt a csodálatos hangszert. Remélem Sawada-sannak ritkán lesz rám szüksége, és sok időt tölthetek a könyvtárban. Szeretek olvasni is, így ez a legcsábítóbb hely a számomra. Természetesen csak akkor, ha nem zavarom vele Sawada-sant, az apját és a mostohaanyját. Remélem ők nem szoktak sok időt tölteni ott.

- Értem, Sawada-san!

- A kertbe is kimehetsz, amikor szeretnél, csak mindig szólj valakinek, hogy merre vagy. Senki nem fog a sarkadban állni, ne félj! Ez nem az a hely. Ha nincs semmi dolgod, azt csinálhatsz, amit akarsz. Zongorázhatsz, olvashatsz, sétálhatsz odakinn, vagy ami jólesik. Ha egy kis magányra vágysz, nem fogok rád akaszkodni. Szeretném, ha meglenne a saját tered és nem éreznéd úgy, hogy ketrecbe zárlak – szavai szinte támadják a falakat, amiket pislákoló reményem köré építettem. Nem szabad hinnem neki, mégis… mégis ez már egészen olyan, mintha szabad lennék. Mintha hozhatnék döntéseket, és nem kéne a gazdám kedve szerint ugrálnom. Kényszerítenem kell magam, hogy ne vegye át az uralmat gondolataim felett a lelkesedés és a remény. – Szeretném, ha tényleg otthon éreznéd magad, amíg más megoldást nem találunk erre a faramuci helyzetre, amibe mindketten belepottyantunk – szavai szinte arcul vágnak, megtorpanok mögötte, és tágra nyílt szemekkel bámulok rá, míg vissza nem fordul felém.

- Más… megoldást? – suttogom halkan, miközben a pánik egyre jobban növekszik bennem. Milyen megoldást? Meg akar szabadulni tőlem? Tényleg vissza fog küldeni Ibuki-samához, ha nem tud velem mit kezdeni? Tehát ez egy olyan helyzet, amire ő sem vágyott… és ilyenkor a legjobb megválni a tehertől. Két lépéssel áthidalja a köztünk lévő távolságot, és lágy mosollyal simít végig feltűzött tincseimen. Nincs semmi tolakodó érintésében, inkább olyan, mintha egy aggódó kisgyereket próbálna megnyugtatni. Nálam azonban inkább az ellenkezőjét éri el, és újra azt érzem, hogy menekülni akarok. Minél távolabb tőle. Minél távolabb mindenkitől.

- Ha emiatt aggódsz, nem kell elmenned, ha nem akarsz. Nincs szándékomban odaadni téged valaki másnak. Ez a te életed, te döntöd el, hogyan akarod élni. Én csak segíthetek neked, de nem dönthetek helyetted, Iko. De annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged van, rendben? – nem értem miről beszél. Nekem nincs saját életem, amiről dönthetnék. Az én életem a gazdáim élete. Egyszer már sikerült ezt elfogadnom, most miért akar mást elhitetni velem? Inkább arra a részre koncentrálok, amit még képes vagyok ép ésszel felfogni. Nem akar elajándékozni. Nem fog visszaküldeni Ibuki-samahoz, sem egy hozzá hasonló alakhoz. Maradhatok, amíg elégedett velem. Meg kell tennem mindent, hogy ez így maradjon, hogy sokáig mellette maradhassak. Boldoggá kell őt tennem, és talán végre nekem is olyan helyem lesz, ahol kellemesebben érezhetem magam.

- Igen, Sawada-san!

oOoOo

Hazafele nem sokat beszélünk, a kocsiban a megszokott, békés csend telepszik ránk, így van időm szavain rágódni. Még mindig nehezen találom bennük az értelmet. Úgy beszélt velem, mintha valóban ember lennék, saját döntésekkel. Én… nem is tudom mikor tekintett rám valaki így. Általában egy csinos tárgy vagy egy engedelmes kis háziállat voltam, nem élő személy gondolatokkal és érzésekkel. Talán már azt sem tudom, hogyan legyek önmagam. Annyira elvesztem a rengeteg megpróbáltatásban, fájdalomban, sötét kegyetlenkedésben, hogy elvesztettem azt a férfit, akivé válnom kellett volna. Most Sawada-san azt várja, hogy előrántsam a sötét mocsár mélyéről? Hogy hamvaimból feltámadva gyönyörű főnixé váljak? Tényleg arra vár, hogy döntéseket hozzak, hogy ne valaki kiegészítőjeként gondoljak magamra? Mert attól tartok csalódást kell neki okoznom, és erre már képtelen vagyok.

- Isten hozta önöket itthon! – Nozaki-san üdvözöl minket mikor kiszállunk a kocsiból, bár sokkal kimértebben beszél, mint reggel a könyvtárban. Azt hiszem tudom is, hogy miért. Nem messze Sawada-san kocsijától egy másik is parkol, mellette egy csinos, de roppant ellenszenves arcú nő áll, aki minket figyel megvető tekintettel. A barna szemek hűvös intelligenciával pillantanak végig gazdámon, majd rajtam is. Ez a legrosszabb párosítás. Ha már ellenséget szerzel magadnak, akkor az legyen ostoba. Ezt egy korábbi gazdámtól tanultam, és azon kevés dolgok közé tartozik, amiben igazat adtam neki.

- Köszönöm! Kérem, gondoskodjon róla, hogy Iko holmijai a szobájába kerüljenek! – teszik, hogy minden utasítása tulajdonképpen egy határozott, udvarias kérés. Nem követel, mégis hallgatnak rá, és ez a valódi tisztelet jele. Ebben is különbözik másoktól.

- Azonnal intézkedem, Sawada-sama! – Nozaki-san int két férfinak, akik eltűnnek csomagjainkkal a házban. Így már csak négyen maradunk a nővel, aki minden kétséget kizárva Sawada-san mostohaanyja. Elég csak gazdám feszült arcára pillantanom. Testtartása merev, mint egy ugrásra kész ragadozóé. Pont úgy néz ki, mint egy tigris, ami felkészül a támadásra… csak azt nem tudom eldönteni, hogy ő a támadó, vagy az áldozat.

- Ez meg mi? – a hang pont ugyanolyan metszően éles, mint a hűvös tekintet. Szinte undorodva bök felém, mintha egy gusztustalan szemétkupac lennék. Mozdulatlanul tűröm, nem szólok semmit, csak figyelek. Nem szokatlan, hogy semmibe vesznek, ezért nem érint érzékenyen a megszólítása. Sokkal rosszabb szavakat is vágtak már a fejemhez. Tisztában vagyok vele, hogy mi vagyok. – Shinji, az rendben van, hogy még mindig szégyent akarsz hozni a családra a nevetséges téveszméddel, hogy homokos vagy, de egy ilyennel mászkálni… - meglepetten pislogok párat a szavaktól, amikkel Sawada-sant illeti. Hogy lehet ennyire lekezelő és sértő a saját mostohafiával? Azt hittem, Sawada-san csak túlzott, mikor róla beszélt, de úgy tűnik tényleg komoly ellentét van közöttük. Pedig egy család. Egy családban pont, hogy számítani kellene egymásra, nem pedig harcolni a másikkal.

- Yuriko-san, fogd be a szád! Iko a vendégem, semmi jogod bántani őt!

- Én vagyok ennek a háznak az úrnője és követelem, hogy dobd ki innen ezt a semmirekellő kis koldust! Nozaki-san! Intézkedjen!

- Apám megengedte, hogy maradjon, szóval neked nincs ebbe beleszólásod, banya! Ha pedig egyszer is, bármilyen módon ártani mersz Ikónak, jobb, ha elásod magad tíz méter mélyre! – pár rövid pillanat alatt játszódik le a jelent, szinte fel sem fogom mi történik, már Sawada-san ránt maga után, faképnél hagyva a felháborodott, kipirult arcú Yuriko-sant. Én… ő… ő most engem védett? Miattam szállt szembe a mostohaanyjával? Értem nem szoktak kiállni. A gazdáimat nem szokta érdekelni, hogy mit mondanak rám, sőt ők maguk is gyakran csatlakoztak azilletlen élcelődéshez és megalázó viccelődéshez. Valójában nem bántottak a nő szavai, már ez is az életem része, de az, hogy Sawada-sant ennyire felzaklatta… hogy megvédett… nem értem.

Szobám ajtaja csukódik mögöttünk, Sawada-san keze pedig szinte azonnal felemelkedik. Egy pillanatra azt hiszem, hogy rám fog lesújtani, de csak az ajtófélfába csapódnak öklei. Még így is összerezzenek a hangos puffanástól, és az azt kísérő dühös sóhajtástól. Feszült és ideges, mintha törni és zúzni akarna maga körül. Ujjaival hajába túr, és tehetetlen dühvel pillant felém. Csak egy röpke pillanatra találkozik tekintetünk, azonnal hátat is fordít nekem, mintha látni sem akarna. Némán, riadtan lüktető szívvel figyelem széles hátát, merev vállait, amikből csak hosszú percek múltán kezd távozni a feszültég. Légzése egyenetlen, de próbálja szabályozni. Csak akkor fordul újra felém, mikor valamennyire sikerrel járt. Mintha nem akarta volna, hogy dühe rajtam csapódjon, pedig mások pont az ellenkezőjét tették volna. Ők engem használtak volna az indulatok levezetésére.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Az egész nem neked szólt, hanem nekem. Az a nő engem akart elsősorban bántani. Mindent betesz, hogy az ő akarata érvényesüljön. Ha lehet, kerüld el, ha itthon van! – elég megszólalnia ahhoz, hogy tudjam, még nincs túl a dühén. Még könnyen kárt tehet a környezetében, vagy akár saját magában is. Yuriko-san engem használt, hogy felidegesítse őt? Tudta, hogy ha engem sérteget, akkor azzal Sawada-sant fogja bosszantani? De miért foglalkozik ő azzal, hogy mit mondanak rám? Miért reagál ennyire… hevesen? Bármennyire is sok a kérdésem, bármennyire is nem értem a helyzetet, szeretném meghálálni neki, hogy emberként tekint rám. Már ha nem értek mindent félre. Bár józan eszem tiltakozik, felé lépek, és óvatosan megérintem csuklóját.

„Sosem fogok kezet emelni rád, vagy más módon bántani téged.”

Próbálok ezekbe a szavakba kapaszkodni, miközben bőrünk összesimul. Érzem ujjaim alatt zaklatott szívének ritmusát. Korábban úgy tűnt, segít neki megnyugodni az érintésem, talán most is így lesz. Én nem vagyok képes megölelni őt, még megérintenem sem szabadna azengedélye nélkül, de… de ez ösztönösen jött. Ő akarta, hogy önálló döntéseket hozzak, talán nem fog megbüntetni érte. Tekintetében őszinte meglepődést látok, valószínűleg ő sem számított ennyi merészségre tőlem. Azonban nem húzódik el, és nem is szól rám, csak elfogadja érintésem.

- Ki fogod bírni a vacsorát? Mert a hárpia biztos, hogy ki fog kezdeni apám előtt is. Nem akarom, hogy kellemetlen helyzetbe kerülj, mert belerángatlak valamibe – értem aggódik, pedig a helyzet rá van igazán nagy hatással. Engem nem tud bántani a nő a szavaival. Én már túl sok mindent hallottam, egyszerűen… üresnek érzem magam, mikor ezeket hallom. Kettőnk közül őt fogja jobban megviselni a vacsora, ha nem tud megnyugodni, és ismét ennyire hevesen fog válaszolni.

- Én… szinte meg sem hallom a szavait. Ez a néhány sértés semmi a… a korábbiakhoz képest – kissé tétovázva, de ügyesen válogatom meg szavaim. Nincs jogom minősíteni a korábbi gazdáim, hiába van meg a véleményem róluk. Talán jobb is, ha nem tudja, hogy mit kellett átélnem. Még dühösebb lenne egy olyan ellenségre, aki ellen nem harcoltak. Ők pillanatok alatt, bűntudat nélkül intézném el Sawada-sant, ha megpróbálná felelősségre vonni őket. Jobb neki a tudatlanság.

- Ettől még nem kell elviselned, hogy így beszéljen rólad – keze újra ökölbe szorul és megremeg ujjaim alatt. Miért dühíti ennyire Yuriko-san viselkedése? Meg kell nyugtatnom valahogy, mielőtt megint kárt tesz magában. Vagy bennem.

- Én tényleg… - ujjaimat öklére simítom, hogy megpróbáljam tovább nyugtatni, de bennem reked a szó, ahogy bőröm hozzáér a meleg, ragacsos anyaghoz, amit olyan jól ismerek. Tekintetem is odakapom, de nem tévedtem. – Vérzik – válaszát meg sem várva, csuklójánál fogva húzom az ágyhoz. Nem lenne szabad rángatnom, hiszen ő a gazdám. Neki vannak saját döntései, nem kellene, hogy a kis állatkája irányítsa, de nem gondolkodom. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy megsérült, és segítenem kell rajta. Némán tűri, hogy leültessem az ágy szélére, de vonásain az őszinte döbbenetet látom. Valószínűleg mindenre számított, de arra, hogy önként hozzáérek, határozott leszek és utasítások nélkül cselekszem, arra nem. Néha úgy érzem, ez annak a fiúnak egy halvány lenyomata, akivé válhattam volna. Talán már sosem fogom megtudni.

Fürdőben benedvesítek egy törülközőt, majd visszasietek Sawada-sanhoz, aki továbbra is némán üldögél pont ott, ahol hagytam. Mellé telepszem a világos ágytakaróra, és sérült kezét óvatosan az ölembe húzom. Nem tűnik komolynak, egyszerűen csak felszakadt a bőr az erős ütés következtében. Ezért nem kéne ajtófélfákon kitöltenie a dühét. Gyengéden törölgetem le bőréről a vért, figyelve, nehogy véletlen fájdalmat okozzak. Ahogy tisztul a kép, még inkább látszik, hogy igazam volt.  Apró sérülés, ami egy ki fertőtlenítésen kívül nem sok mindent igényel. Még bekötni is felesleges lenne, de ez már természetesen az ő döntése.

- Nem undorodsz a vértől? – csak hosszú percek múlva töri meg a csendet. Hangja nyugodtabbnak tűnik, bár mindig kiérezni belőle a feszült vibrálás utóhullámait. Elgondolkodva figyeli arcom ahogy felpillantok rá. Vonásai kisimultak, nincsenek rajta a dühös ráncok. Ha másra nem is, legalább nyugtatónak jó volt ez a kis közjáték.

- Sokszor kellett ellátnom magam – a legtöbb gazdám ügyelt rá, hogy orvost sose kelljen hozzám hívniuk. Talán a pénzt sajnálták, talán nem akarták, hogy kiderüljenek a különleges… hobbijaik. Megtanultam lekezelni az apróbb sérüléseket, meggátolni, hogy elfertőződjenek, és elérni, hogy a lehetőleggyorsabban gyógyuljanak. Eleinte nagyon megviselt, később ez is természetessé vált. Tekintete ugyanazt az árnyalatot veszi fel, mint korábban a sérüléseim láttán. Megint felbosszantottam? Nem. Nem én. A korábbi gazdáim.

- Hogy tehették ezt veled? – a kérdés leginkább költői, mégis kicsúszik számon a válasz.

- Én egy játék vagyok, akit bármikor összetörhetnek, megjavítja magát – ez az igazság. Vagyis a féligazság. Nem biztos, hogy örökké képes leszek megjavítani magam. Lehet, hogy egyszer eljön a pont, mikor olyan apró darabokra hullok, hogy nem tudom összeilleszteni őket, de még próbálkozom. Még van egykis erőm. Hogy miért tartok ki? Azt magam sem tudom megmondani.

- Te emberi lény vagy, Iko. Vannak érzéseid, gondolataid, és saját egyéniséged. Sosem voltál játékszer – próbál megnyugtató mosollyal nyomatékot adni szavainak, szabad kezével végigsimít hajamon, ahogy korábban az utcán is tette. – Többé senki sem fog kihasználni – szinte elveszek a szürkészöld tekintetben kavargó érzelmek közt. Düh, megvetés, sajnálat, féltő gondoskodás. Ha hitetek szavainak, nem mindegyik szól nekem. Nem rám haragszik, nem tőlem undorodik. Ha hihetek neki. Hihetek neki? Nem tudom. Őszintének tűnik, de… először sokan annak tűntek. De miért hazudna ilyeneket? Mit érhet el azzal, ha reményt kelt bennem? Így akar kínozni? Nem tudom… ő nem tűnik olyannak, aki ehhez hasonló kegyetlen játékokat űz.

Nem tudom mit válaszoljak, és egy idő után már tekintetét sem tudom tovább állni. Elfordítom pillantásom kezére, amit még mindig ölemben tartok. Meg is feledkeztem róla. Zavartan engedem el, és halk bocsánatkérést suttogva csúszom távolabb tőle az ágyon. Mindig tudatában voltam a gazdáim érintésének, éreztem magamon a tapogatózó ujjaikat, és alig vártam, hogy végre elengedjenek, de Sawada-san nem zavart. Észre sem vettem… biztosan csak a sérülés miatt. Ez még annak a hatása lehet.

- Vacsoráig van még pár óra, azt töltsd el, ahogyan szeretnéd. Hét körül érted jövök, nehogy eltévedj a házban – mosolyát megőrizve áll föl az ágyról, és indul el az ajtó felé. – Köszönöm a gondoskodást, Iko – olyan lágyan ejti ki nevem, hogy szinte beleborzongok. Az ő ajkairól egészen másképp hangzik, mint Inuki-samaéról. Már a kilincsen van keze, mikor tétovázva utána szólok. Minden bátorságomra szükségem van hozzá, de úgy érezem, ez a helyes döntés.

- Kérhetek valamit, Sawada-san? – ma már sokadszor lepem meg, de úgy tűnik, nem zavarja. Bólintva fordul vissza felém, de nem szól semmit. Talán jobb is. Lehet elveszteném a bátorságom, ha megtörné a pillanatot. – Ne vitázzon miattam a vacsoránál. Nem számít mit mond Yuriko…-san – kissé bizonytalanul választom ki a megszólítást, ami talán nem elég udvarias, de nem képtelen vagyok nagyobb tisztelettel fordulni efelé a nő felé, mint a gazdám felé. – Nem érek annyit, hogy feldühítse magát miattam – nem szeretnék gondot okozni senkinek. Talán, ha Yuriko-san látja, hogy a megjegyzéseivel semmit sem ér el, akkor abbahagyja. Én figyelmen kívül tudom hagyni őket, de ha Sawada-san idegessé válik miatta, akkor biztosan folytatni fogja. Találkoztam már ilyen emberekkel. Ők is mások fájdalmából élnek, csak… kissé más irányból közelítik meg a prédát. Gazdám mosolyának helyét egy kellemetlen fintor veszi át, ami már-már vicsorgásra hasonlít. Mintha már a név említésétől is bevadulna. Ez az ő vörös posztója.

- Ezt a kérésed nem biztos, hogy tudom teljesíteni – nem kérhetem tőle, hogy legalább próbálja meg, ezért csak bólintok, és csendesen figyelem, ahogy becsukja maga után az ajtót.

oOoOo

Az elmúlt órákat a szobámban töltöttem, nem mertem elmenni a könyvtárszobáig, nehogy összeakadjak Yuriko-sannal. Jobbnak láttam nem a szeme elé kerülni, legalább a vacsoráig. Akkor úgyis elkerülhetetlenül bekövetkezik a bántó szavak és csontig hatoló sértések ostroma. De ezek már leperegnek rólam. Elfogadtam, hogy az én életembe ezek illenek, nem pedig kedves, törődő szavak.

Bár nem mozdultam ki a biztonságot jelentő falak közül, egy pillanatig sem unatkoztam. A ruhákat felhozták ugyan a szobámba, de az elpakolás, a rendezkedés csak rám várt. Ebben is szabadságot akartak nekem adni, én pedig kétkedve ugyan de elfogadtam. A korábbi helyeimen mindent a szobalányok csináltak, itt viszont… itt van személyes terem. Nem sok mindent vásároltunk, mégis úgy pakolgattam őket, mintha a legdrágább kincsek lennének. Míg nem voltunk itthon, néhány könyv is megjelent a szobámban. A legtöbb témája valamilyen módon kötődik a zenéhez, zeneszerzőkhöz, így rögtön ki is választottam néhányat, amit még nem ismertem. Ha tippelnem kéne, Nozaki-san keze van a dologban. Láthatta, hogy mennyire fontos nekem a zongora, így rögtön intézkedett csendesen a háttérből. Ő tényleg egy nagyszerű házvezető, akit meg kell becsülni. Még ha nem is szimpatizál a vendéggel, próbálja a legkellemesebb itt tartózkodást előkészíteni neki.

Az egyik könyvvel elvonultam a fürdőbe, feltöltöttem a kádat forró vízzel, és megpróbáltam lazítani kicsit. Annyira jól sikerült, hogy mire feleszméltem, egészen besötétedett odakint, és alig volt időm vacsoráig. Ahhoz képest egészen elfogadható munkát végeztem.

Kritikusan mérem magam végig az egész alakos tükörben. A világos szövetnadrágot és a fehér inget választottam azok közül, amiket Sawada-san vásárolt nekem. Sokkal jobban illenek rám, mint a korábbi, sebtében összevadászott darabok, és ezek… tetszenek is. Halvány mosollyal simítok végig az ing gallérján lévő kis csillagokon. Apró kis meglepetések, amik fel tudnak dobni egy ennyire egyszerű darabot is. Nem akartam rövid ujjú felsőben mutatkozni, hiszen az több támadási felületet adott volna Yuriko-san számára. Biztosan lettek volna megjegyzései a zúzódásaimról. Így azonban mindegyik takarásban van. Apropó takarás. Hátra nyúlva engedem ki tincseimet és eligazgatom őket egy hajkefével. Nem készítek frizurát, nem bajlódok tökéletes kontyokkal vagy feltűzésekkel, törekszem az egyszerűségre. Próbálok minél kevesebb feltűnést kelteni, szinte láthatatlanná válni.

Sawada-san egy halk kopogás után lép be a szobába. Most is ingben, és egy hozzá illő stílusos nadrágban van. Úgy tűnik, neki ez az általános viselet, nem csak a munka kedvéért szokta felvenni. Tekintete végigsiklik rajtam, ajkai halvány mosolyra húzódnak.

- Jól választottál, remekül nézel ki – zavartan sütöm le szemeim, mert ez most másfajta bók. Nem olyan, mint amiket eddig kaptam. Ebben nem érzem, hogy birtokolni akar.

- Sawada-san választotta őket – halkan felsóhajt, megcsóválja fejét, majd int, hogy kövessem a folyosóra. Egyikünk sem töri meg a csendet, kicsit olyan, mintha a vágóhíd felé sétálnánk. Mindketten tudjuk, hogy ez egy nehéz este lesz. Vajon megpróbálja majd teljesíteni a kérésem, vagy azonnal támadni fog, ha meghallja Yuriko-san megjegyzéseit?

Az étkező pont olyan gyönyörű, mint a ház többi része. A hatalmas ablakok a kertre néznek, napközben természetes fénnyel és élettel töltve meg a teret. Jelenleg a kis kerti lámpák halvány fényét látom felsejleni a sötétben. Annyira vágyom rá, hogy kint sétáljak, gyönyörködjek az árnyakba burkolódzó tájban, miközben a hűvös szellő az arcomat simogatja. Szeretem az éjszakai sétákat, főleg, ha még a csillagok is látszanak az égen. Sajnos azonban ehhez távol kéne kerülni a várostól.

A szobát egy nagy, terített asztal uralja, ami mellett már ott ül a Yuriko-san, tökéletes frizurával, és pengevékonyra szorított ajkakkal. A mellette ülő férfi biztosan Sawada-san apja, ha nem tudnám, hogy ő a vendéglátónk, akkor sem tippelnék mást. Hasonlít a fiára, le sem tagadhatnák egymást.

- Apa, ő itt Iko. A vendégem – az utolsó szó kétségkívül Yuriko-sannak szól, akit gazdám nem is üdvözöl. Talán azt a stratégiát követi, hogy jobb levegőnek nézni. Érthető taktika, bár kétlem, hogy működni fog.

- Üdvözlöm, Sawada-sama – egy mély meghajlással kísérem szavaim, nem szeretnék szégyent hozni Sawada-sanra. Legalább a modoromra ne legyen panasz, ha már maga a létezésem kifogásolható.

- Örülök a találkozásnak. Üljetek le – elfoglaljuk a velük szemben lévő két széket, és már érkezik is az első fogás. A kínos csend, amitől korábban tartottam elmarad, Sawada-san apja szinte azonnal belekezd valamilyen munkával kapcsolatos témába. Csendesen hallgatom és közben eszegetek, igyekezve azt a látszatot kelteni, mintha itt sem lennék Már-már úgy tűnik, hogy egészen jól alakul a vacsora, míg fel nem csendül az ellenszenves, éles hang. Pedig már a főételnél tartottunk, miért nem bírta tovább?

- Ha már a munkánál tartunk… a vendéged mit dolgozik? Van egyáltalán munkája, vagy csak szétteszi a lábát gazdag férfiaknak, hogy a pénzükből éljen? – leteszem az evőeszközöket, és ölembe ejtem kezeimet. A megvető tekintetét kettőnk között járatja, várva a ledobott bomba hatását. Szinte éhezik arra, hogy megalázhasson másokat.

- Azt hiszem, ebben a témában neked több tapasztalatod van Yuriko-san – Sawada-san válaszában annyi a gúny, szinte már az én bőrömet is marja. Máskor talán meglepne, hogy ennyire sértően beszél a mostohaanyjával, de azok után, amit láttam… nem. Egy ilyen nő nem érdemel udvarias szavakat. Ha ő csak bántani képes másokat, akkor… akkor ez a helyes döntés.

- Shinji, több tiszteletet! – Sawada-sama velem ellentétben felháborodott a fia szavain, és dühösen próbálja helyre rakni a viselkedését. Azt hiszem azonban ez csak olaj a tűzre.

- Szóval ő sértegetheti a vendégemet, de én tiszteljem? – Sawada-san hangja megremeg, és mielőtt még felpattanna helyéről, a combjára csúsztatom tenyeremet. Szerencsére az asztal takarásában ezt más nem láthatja. Korábban megnyugtatta az érintésem, talán most is működni fog. Egy pillanatra megdermed, rám villannak a dühtől egészen sötétszürkévé vált szemek. Valószínűleg tudja, hogy miért teszem. Emlékeztetem a kérésemre. Nem érek annyit, hogy miattam romba döntsön egy vacsorát az apjával.

- Vendég? Ugyan már… csak összeszedtél egy csinos kis segget, akivel tönkre akarod tenni a család hírnevét – érzem az izmokat megfeszülni tenyerem alatt, és a következő pillanatban Sawada-san már dühösen fújtatva áll az asztal mellet, széke hangosan koppan a padlón. Bár tudom, hogy dühe nem nekem szól, mégis összeszorul a torkom. Ha a gazdáim ilyen állapotba kerültek, az számomra sosem jelentett nyugodt éjszakát.

- Iko, magunkra hagynál minket, míg megbeszéljük ezt a… nézeteltérést – Sawada-sama udvarias kérése inkább utasítás. Bár nem a gazdám, neki is engedelmességgel tartozom, amíg a házában tartózkodom. Vagy amíg Sawda-san máshogy nem utasít. Bólintva állok fel székemről, eleget téve kérésének. Talán könnyebb is lesz rendezniük a vitát, ha nem vagyok itt. A jelenlétem csak katalizátorként hat erre a parázs helyzetre.

- Ugyan már Akihiro! Miért udvariaskodsz vele? Te is jól tudod, hogy mi ez a kölyök! Mióta tűröd, hogy a fiad prostikkal mutatkozzon, és a házunkba is beköltöztesse? – felgyorsítom lépteim, hogy ha érkezik is válasz, azt már ne hallhassam. Sietve elhagyom az étkezőt, és próbálok olyan messze jutni, amennyire csak tudok. Mi lesz, ha Yuriko-san nyer, és meggyőzi a férjét? Ha valóban úgy dönt, hogy egy hozzám hasonló fertőző hulladékra nincs szüksége a házában? Hová mehetnék? Visszaküldenek Ibuki-samahoz, vagy egyszerűen csak kiraknak az utcára? Én… ott… ott biztosan rám találna valaki, és kezdődne minden elölről. Az sem lenne igazi menekvés. Sőt, talán minden sokkal rosszabbra fordulna. A gazdagok játékszereinek jobb életük van, mint egy utcai drogárus olcsó ribancának. Azzá válnék? Nem tudom. Nem akarom. Friss levegőre van szükségem.

Udvariasan kérek segítséget az első szolgálótól, akivel találkozom, ő pedig készségesen segít eljutni a hátsó udvarra vezető ajtóig. Még ki is nyitja előttem, mintha lenne bármilyen rangom ebben a házban, nem csupán egy élősködő lennék, aki rontja az összképet. Elrebegek egy halk köszönömöt, és kimenekülök az éjszakai sötétségbe.

Némán, lehajtott fejjel követem Nozaki-sant a hosszú folyosók útvesztőjében. Nem merek felpillantani és megfigyelni a berendezést, mert voltak gazdáim, akik nem szerették, ha hálószobákon kívül mást is ismerek a házban. Talán úgy gondolták, így kisebb az esélye annak, hogy egyszer menekülni akarjak. Sosem tettem volna. Féltem a büntetéstől, amit az ellenszegülésért kaphatnék. Senki sem szereti, a neveletlen háziállatokat. Sawada-sama nem tűnik kegyetlennek, de ez könnyen lehet egyszerű álca, hogy magához édesgessen.

„Itt nyugodtan pihenhetsz, biztonságban vagy.”

Nem, nem tudok hinni a szavaiban, hiába szóltak azon a lágy, mély hangon. Hiába csillogott végtelen türelem és figyelmesség a szürkészöld szemekben. Már nem vagyok az az ostoba gyerek, aki bízott a jobb élet ígéretében, és ezért bármit megtett a gazdáinak. Ez az élet idővel kiöl minden fényt az emberből, és nem ismerünk már mást, csak a szolgálatot és a csendes alázatot. Hallom egy zár kattanását, majd ahogy átnézünk a folyosó padlójának helyét átveszi egy kellemes, barack színű, puha szőnyeg látványa.

- A szoba, amit előkészítettünk Önnek. Saját fürdővel rendelkezik, felszereltük mindennel, amire szüksége lehet. Bármilyen különleges igénye lenne, kérem írja össze, és hamarosan beszerezzük – aprót biccentve emelem fel tekintetem a padlóról, és kíváncsian pillantok végig a szobán. Egyszerű, mégis stílusosan berendezett, nem túlzó, mint a legtöbb eddigi otthonom. Van benne valami finom lágyság, ami nem jellemző a durva gazdáimra, sokkal lágyabb. A fehér és a barack különböző árnyalatai az uralkodó színek, mintha arra tervezték volna, hogy megnyugtassa a lakóját. A világos fa bútorok pedig csak erősítik ezt a hatást. Mintha attól, hogy beléptem, máris csökkent volna a tagjaimat szorosan tartó feszült aggodalom. – Szeretne vacsorázni?

- Igen. Köszönöm Nozaki-san – csendes meghajlással nyomatékosítom hálámat. Tipikus idős, jól képzett házvezető, akin nem igazán látszik, hogy mit is gondol valójában. Ha tippelnem kéne, azt mondanám nem örül a jelenlétemnek. A hozzá hasonló precíz, intelligens komornyikok szemében mi olyanok vagyunk, mint egy apró piszok, amit legjobb lenne addig sikálni, míg el nem tűnik a tökéletesen felépített háztartásukból. Természetesen ezt sosem mondanák a szemünkbe, ahhoz túl udvariasak. Nem fűzök hozzá sok reményt, de talán képes leszek megnyerni magamnak, ha nem okozok sok gondot. Mindig is ez volt a stratégiám. Meghúzódni a háttérben, és eltűnni szem elől annyira, hogy szinte megfeledkezzenek rólam. Egy pet sokkal inkább a berendezés része, mint ember. Csak akkor kell feltűnőnek és mutatósnak lennünk, ha a gazdánk ezt kívánja.

- Hamarosan felküldöm az ételt – meg sem várja válaszomat, nem búcsúzik, csak határozott léptekkel elhagyja a szobát, és becsukja maga után az ajtót, magamra hagyva a gondolataimmal. Pár pillanatig még várok, hátha visszatér, vagy belép egy újabb szolgáló, de végül győzedelmeskedik a fáradtság, és az eddig szoros láncokkal tartott félelem. Utat engedek gyenge remegésemnek, és lehunyt szemmel veszek néhány mély lélegzetet. Minden rendben lesz Iko. Ez is csak egy újabb hely, ahol eltöltesz néhány hónapot. A korábbi helyednél csak jobb lehet. Itt talán kevesebb lesz a megalázás és a fájdalom.

A fürdőben is visszaköszönnek a szoba színei, gyönyörű barackszínű csempe, hófehér kád, világos bútorok. Egy puha köntös lóg felakasztva, néhány árnyalattal világosabb tincsimnél, mellette a kis szekrényen összehajtogatott törölközők várakoznak. Valóban mindenre gondoltak, néhány specifikus balzsam hiányzik, amit a hajamra szoktam használni, de ezeket majd felírom, ahogy kérték. Sawada-sama még nem mondta el az igényeit ezzel kapcsolatban, de valószínűleg őt is ez fogta meg bennem. A külsőmön kívül nem sok különlegesség van rajtam, de legalább ez nincs ellenemre. A hajamat szeretem, ez az egyetlen, ami még valóban az enyém, amiről eddig magam dönthettem. Halvány mosollyal nyitom meg a csapokat, hogy feltöltsem a kádat forró vízzel. A fürdő segíteni fog megnyugodni, gondolkodni, és elfogadni az új helyem. Olyan ez, mint egy szertartás. Egy szertartás, amit olyan sok alkalommal kellett már elvégeznem. Vajon itt meddig maradhatok? Vajon mikor jön el az újabb váltás ideje? Ironikus, hogy éppen csak megérkeztem, de már ezen gondolkodom. Végtére is a változás az életem része, bármennyire is harcolok ellene. Minden alkalommal félek, mert magában hordozza egy sokkal rosszabb jövő lehetőségét. Talán ez alkalommal másképp lesz. Bár bízhatnék benne.

oOoOo

Jóllakottan dőlök hátra a puha karosszékben, és lehunyom szemeim egy pillanatra. Képes lennék itt helyben elaludni. A forró víz és a finom étel ellazított annyira, hogy ne foglalkozzak a bőröm alatt bizsergő aggodalommal. A kimonó megfelelően összehajtva pihen biztonságban, míg Sawada-sama emberei el nem döntik, hogy mi legyen vele. Hatalmas értéket képvisel, így lehet visszajuttatják Ibuki-samanak, de az is lehet, hogy megtartják, mert velem érkezett, így az egyeség része volt. Ezt mindig a gazdáim rendezték le maguk között, nekem sosem volt beleszólásom. Én azt viseltem, amit megkívántak tőlem. Most nem találtam más ruhát a szobában, így a finom anyagú sárga köntöst választottam a fürdőből. Minden olyan kényelmes és megnyugtató… nem kéne engednem az apró mosolynak, ami ajkaimra kúszik, de képtelen vagyok megállni. Olyan kevés lehetőségem volt az elmúlt években mosolyogni. Olyan ritkán érezhettem magam boldognak? Nem, ez még nem boldogság. Inkább megkönnyebbülés és nyugalom, amik szintén ritkán látott vendégek az életemben. Talán csak pár óráig marad így, talán pár napig, de ez is több, mint ami Ibuki-sama mellett jutott nekem.

Az ajtó nyitódására kinyitom szemeim, és a korábbi feszültség azonnal felszínre tör. Merev háttal, tökéletes meghajlással üdvözlöm az ajtón belépő gazdámat. Nem szólok semmit, nem üdvözlöm, míg nem ad rá engedélyt. Még nem tudom, ő milyen ember, nem ismertem ki ilyen rövid idő alatt, nem tudom, mit vár el tőlem.

- Megfelelő a szoba? Látom, Nozaki-san gondoskodott róla, hogy vacsorát is kapj – lesütött tekintetem egy pillanatra az asztalon lévő tányérra siklik, amin vacsorám nagy része még ott árválkodik. Remélem nem veszi sértésnek, tényleg nagyon finom volt, de sosem tudtam sokat enni. Egy gazdám remekül szórakozott ezen, mindig madár étkűnek nevezett, és azt hitte csak a törékeny alkatom akarom megőrizni ilyen módon, de egyszerűen csak nem vágyom többre. Aggódva szorul össze torkom, de igyekszem minél több hálát szuszakolni szavaimba, nehogy kivívjam haragját.

- Köszönöm, Sawada-sama.

- Ne hajtsd le a fejed, semmi szükség rá! Nyugodtan nézz rám, nem foglak megenni – jó leplezett döbbenettel teljesítem kérését, míg ő elfoglalja az enyémmel szemközti kényelmes széket. Nem értem. A legtöbb gazda alázatos játékszerre vágyik, ő miért nem akarja, hogy lesütött szemmel járjak mellette? Ez is csak egy jól felépített csapda része lenne? Valamilyen kegyetlen előkészület a végső csapás előtt, amivel a földbe tiporhat? - És ülj le, kérlek! Kényelmetlen úgy beszélgetni, hogy fel kell néznem rád – itt az első hiba, amit elkövettem. Máris csalódást okoztam neki, minden mozdulatomat kifogásolja. Remélem nem fog megbüntetni érte. Még az sem képes megnyugtatni, hogy nem utasítást ad, hanem kér. A gazdák nem szoktak kérni, csak parancsolnak.

- Bocsásson meg! – halkan suttogom a szavakat, miközben elfoglalom korábbi helyemet. Tekintetem nem sütöm le, mert ezt adta utasításba, inkább őt figyelem. Még fáradtabbnak tűnik, mint az autóban, de tekintete tisztában csillog. Valószínűleg az alkohol nagy része már kiment a szervezetéből. Nem ihatott túl sokat. Vajon mennyire szereti az alkoholt? Képes annyit inni és elveszteni a kontrollt, mint Ibuki-sama? Kell vajon számítanám rá, hogy az éjszaka közepén megjelenik a szobámban, borgőzös lehelettel követelve azt, ami az övé?  Nem. Valamiért nem hiszek benne, hogy ő ilyet tenne. Egyszerűen nem látom rá képesnek. Hiányzik belőle a kegyetlenkedés legapróbb nyoma is. Lehet valaki ennyire jó színész? Viselhet ennyire felfedhetetlen álcát? Nem tudom. Eddig még nem találkoztam hozzá hasonlóval.

- Csodálatosan játszottál ma este – a hangjában csendülő elismerés zavart pír csal arcomra, és egy pillanatra el is szakítom róla tekintetem, hogy az egyik festményt bámuljam meg a falon. Sosem tudtam igazán mit kezdeni az őszinte bókokkal, ez pedig biztosan az volt. Az élvezkedő, büszke, birtokló dicséreteket ismerem, de ilyesmiben ritkán van részem. Ő miért nem büszke rá, hogy egy tehetséges játékszerre tett szert? Miért nem értem a hangjában azt az élveteg rajongást, mint másokéban? Miért különbözik ennyire mindenki mástól? Egy vékony tincset tekergetek ujjam köré az asztal takarásában, hogy legyen bátorságom visszafordítani rá tekintetemet. - Szeretsz zongorázni? – ez szinte az egyetlen dolog, amit igazán szeretek. Aprót bólintok, miközben kíváncsi tekintetét fürkészem. Miért néz úgy, mintha valóban érdekelné a válaszom? A gazdáim nem szoktak figyelmet fordítani arra, amit mondok.

- Igen. A zene… megnyugtat… azt hiszem… - halkan, kissé akadozva válaszolok, nem tudom mennyire vár rövid választ. Órákig tudnék beszélni arról, hogy mit jelent számomra a zene, de nem akarom untatni. Egy gazda sem akarhatja a háziállata ostoba ömlengését hallgatni, így azt emelem ki, ami a legfontosabb a jelenlegi helyzetben. A zene nyugalmat ad, biztos pontot a félelem, hazugság és fájdalom világában.

- A zenéd ma este szomorú, és magányos volt. Mint egy segélykiáltás – már sokadszor zökkent ki nyugalmamból, még ha csak pár pillanatra is. Átlátott a zenémen? Megértette azt, amit valóban üzenni akartam? Azt hittem az ottlévők közül senki sem lesz képes erre. Azt hittem az ő szívük már túl rothadt és a lelkük túlságosan elszáradt ahhoz, hogy megértse a hangokban rejlő reménytelenséget. – Mintha azt szeretted volna, hogy valaki meghalljon és megmentsen – levegőt venni is elfelejtek, annyira koncentrálok szavaira. A zenébe rejtettem azokat a gondolatokat, amiket már száműztem agyam egy eldugott pontjára. Nem szabad reménykednem, de néha… néha nem tudom megállni, hogy elképzeljem, milyen lehet egy kedves gazda mellett, aki szeret, és többé nem ajándékoz el. Ezek az érzések leginkább játék közben szabadulnak fel bennem, akkor nem tudom őket annyira kontrollálni. Talán ezt hallotta meg. – Én csak egy laikus zenekedvelő vagyok, de még én is tudom, hogy szívből játszottál. Azt akartad, hogy tényleg halljanak téged. Varázslatos volt, tényleg tehetséges vagy, Iko – nem reagálok szavaira, csak dermedten bámulom őt. A titokzatos idegent, aki ragyogó fényként jelent meg az alvilág poklában, és rángatott ki a sötétségből, ahol éltem. Miért próbál reményt kelteni bennem? Mi lehet vele a célja? - Ha szeretsz játszani, akkor fel tudok ajánlani egy hófehér Grotrian zongorát – döbbenettől elnyílt szemekkel tapasztom számra tenyerem, hogy visszafogjam izgatott sikkantásomat. Jól hallottam? Hogy kerül hozzá egy ilyen különleges darab? Ha csak laikus zenekedvelő, beérhetné egy olcsóbb, egyszerű darabbal, nem pedig a zongorák egyik hercegnőjével. Kevés olyan márka van, amiért képes lennék újra eladni a lelkem bármelyik szörnyűséges korábbi gazdámnak, de a Grotrian ilyen. Elképesztő darabokat gyártanak, és igazi megtiszteltetés rajtuk játszani. Egy olyan embernek, aki nem ért a zenéhez, a zongora az zongora. Nézzen ki jól, adjon ki hangot, és ennyi. Pedig a hangszereknek lelke van, mind egyéniség, és ezek a darabok igazán különlegesek. – Már jó pár éve nem játszottak rajta, és a hangszer is biztosan boldog lenne, ha te vennéd kezelésbe. Persze, a döntés a tiéd, én nem foglak kényszeríteni – legszívesebben felpattannék, és követelném, hogy azonnal vigyen a hangszerhez. Látni akarom a saját szememmel, meg akarom érinteni, és játszani akarok rajta. Talán ez a sors kárpótlása azért, amit Ibuki-samanal át kellett élnem. Hogy lehet évekig érintetlenül hagyni egy ilyen mesterművet? Őt arra tervezték, hogy életre keltse a zenét, hogy megvalósítsa mások álmát és érzéseit. Remélem legalább megfelelő helyen tárolják, nem egy sötét, dohos alagsorban. A torkom is összeszorul attól, hogy mi történhetne vele egy egértanyán. – Holnap reggeli megmutatom, aztán elmegyünk neked ruhákat venni. Mégsem maradhatsz egy szál kimonóban életed végéig – utolsó két mondata megtöri a varázslatos tündérvilág képét, ami izgalommal töltött el. Hát persze, új ruhatár. Egy ruhatár, ami a gazdám ízlését fogja tükrözni, jelezni fogja, hogy a tulajdona vagyok, és még jobban hozzá köt. A zongora csak csali volt, a jó hír a szomorú igazság előtt.

Leeresztem kezeim, és rendezem arcvonásaim, hogy nyoma se legyen a korábbi gyermeki izgatottságnak. Nem szabad beleélnem magam. Holnap játszhatok egy különleges zongorán, de ugyanakkor még szorosabbra húzódik a láthatatlan nyakörv, amit évek óta viselek. Valamiért most nem tölt el olyan szomorúsággal, mint korábban. Sawada-sama nagyon tehetséges abban, hogy felajánlja, amire egy ember vágyik. Vajon tárgyalás közben is ilyen? A partnerei szívének legnagyobb vágyát ajánlja a jobb üzlet reményében, hogy ne tudjanak nemet mondani? Bátor és okos stratégia.

Amikor feláll az asztaltól, a belém nevelt szabályok szerint állnék fel, de int, hogy maradjak. Nem értem. Egy pet nem ülhet a gazdája jelenlétében. Miért tesz újra és újra olyan dolgokat, amik nem illenek egy gazdához? Miért kezel úgy, mintha valóban egy vendég lennék a házában, nem pedig az új tulajdona? Talán tényleg nem tudja hogyan kell bánni egy hozzám hasonlóval? Ha még sosem volt neki, akkor számára is új lehet a helyzet. Ez megmagyarázza azt a tanácstalan tekintetet, amivel a kocsibal bámult rám. Megrémiszt ez a bizonytalanság, és az, hogy nem tudom mire számítsak.

Halk kopogás után kinyílik az ajtó, és egy fiatal lány lép be rajta, aki a ruhájából ítélve az egyik szolgáló lehet.  Úgy tűnik zavarban van, de nem tudom, hogy az én jelenlétem, vagy Sawada-sama miatt. Talán nincs hozzászokva, hogy az egyik főnökének közelében legyen. Fiatal, még biztosan nem bízzák rá a ház urának kiszolgálását. Ismerem az ilyen helyek felépítését és hierarchiáját. Rámutat a tányéromra, én pedig megrázom fejem. Ennyi elég neki, gyorsan összeszedi a maradékokat, majd sietve távozik a szobából. Talán ő tud valami olyat a gazdámról, amit én nem, ezért nem akar sokáig a közelében tartózkodni? Nem. Nem hiszem, hogy bántaná a szolgálóit.

- Aiko-san néma, és bár tud jelelni, nem lehetett biztos benne, hogy te ismered a jelbeszédet – bólintva jelzem, hogy megértettem a magyarázatot. Ez a zavarát is kicsit érthetőbbé teszi. Sajnos nem értem a jelnyelvet, de ez nem lehet akadálya annak, hogy megértsük egymást. Én azon kevesek közé tartozom, akik értik, hogy nem csak szavakkal lehet kommunikálni. Egyszerűen csak nyitottnak kell lennünk mások iránt. – Most megyek, te is aludj, biztosan fárasztó napod volt. Holnap akkor kelsz, amikor akarsz, nem foglak kirángatni hajnalban az ágyból. Én nem vagyok olyan – zavartan harapok nyelvemre, és figyelem a nyugodt arcot. Nem. Képtelen vagyok róla elhinni, hogy bármikor berontana hozzám, és elvenné, amit akar. Egyszerűen idegennek érződik a meleg, gondoskodó kisugárzásától.

- Ön… más – csúszik ki ajkaimon, mielőtt átgondolhatnám mit is teszek. A fenébe. A vér kifut arcomból, talán össze is csuklanának lábaim, ha felálltam volna korábban. Ostoba vagy Iko. Annyira ostoba.

- Mint a többi gazdád? – nem igazán értem a hangját átszövő mély megvetést. Nem kedveli a korábbi gazdáimat? De hát csak Ibuki-samaról tud, korábban sohasem találkoztunk, nem tudhatja kiknek a kezében jártam. – Talán mert nem vagyok az alvilág tagja. Az apám a Meteor Könyvkiadó jelenlegi vezérigazgatója. Ha tudna akarod, csak azért voltam ott a partin, mert Ibuki-san egy régi ügyfelünk. Eleinte nem akartam elmenni, de most már nem bánom, nem mondtam le. Így megismerhettelek téged, Iko – egyre értetlenebbül hallgatom szavait, amiket őszinte tekintete tesz még valóságosabbá. Biztosan álmodom. Ez nem történhet meg a valóságban. Szívem kétségbeesett dübörgéssel szeretne hinni neki, de nem ökölbe szorított ujjakkal állok ellen. Nem. Nem szabad. Ha bízol és reménykedsz, csak még jobban fogsz sérülni. Ez az alapszabály. A szabály, ami szerint élnem kell. – Nem fogok visszaélni a helyzeteddel, ha emiatt aggódsz. Jó éjt, Iko! – tanácstalanul nézek utána, elgyötörve, mintha egy terepjáró hajtott volna keresztül rajtam. A saját ostoba érzelmeim viselnek meg ennyire, és a harc, amit ellenük folytatok. Miért teszi ezt velem? Miért hiteget és kínoz hamis szavakkal? Mennyivel könnyebb lenne egyszerűen csak elhinni. Bízni benne, és elfogadni a fájdalmat, ami a csalódással jár. Nem. Azt nem bírnám elviselni.

- Jó éjt, Sawada-sama – észre sem veszem, de a szokások mozgatják testem, felállok a székből, és mély meghajlással búcsúzom tőle. Nem néz hátra, csupán egy pillanatra torpan meg, mielőtt elhagyná a szobát.

- A jövőben hanyagold a „sama” megszólítást, kérlek! – a mai nap a döbbent pillantásoké. Csak bámulok az ajtóra, és próbálok értelmet találni ebben a kicsavarodott világban. Mintha minden a feje tetejére állt volna. Ne állj fel, ne hajtsd le a fejed, ne szólíts samanak… mintha teljesen az ellenkezőjét kérné tőlem, mint korábban bárki más. Pontosan ezeket a szabályokat nevelték belém az első helyemen, és most azt akarja, hogy ne kövessem őket? Akkor mit vár el tőlem? Milyen petnek kéne lennem mellette? Félek, mert repedezik körülöttem a világ, amit ismerek. A világ, ami pokoli ugyan, de valós. Ez az egész olyan álomszerű. Túl ismeretlen. Túl meseszerű. Túl hihetetlen. Mit tegyek? Mit várnak tőlem? Elveszettnek érzem magam. Elveszettebbnek, mint évek óta bármikor.

oOoOo

A tükörből rám bámuló alak szinte idegennek tűnik a reggeli napfényben. Hajamat szoros kontyba tekertem, hogy ne legyen útban ruhavásárlás közben, de így szinte meztelennek érzem magam. Védtelennek és bizonytalanabbnak. A hajam a pajzsom, ami mögé elrejtőzhetek, de néha kénytelen vagyok a praktikusságot választani. Aiko-san reggel hozott néhány egyszerű inget és nadrágot, amik talán jók lehetnek rám. Találtam köztük egy halványkék inget és egy bézs színű szövetnadrágot, ami nem tökéletes méret ugyan, de egy öv segítségével viszonylag elfogadható külsőt tudtam alkotni magamnak. A legtöbb gazdám megbüntetne ezért a kinézetét, de azt hiszem Sawada-samat nem fogja érdekelni. Éjszaka rengeteget gondolkodtam, próbáltam értelmet keresni a zűrzavarban, de nem leltem rá. Egyetlen megoldásként azt találtam, hogy sodródom az árral, hogy próbálom minél jobban megismeri őt, és megérteni miért teszi mindezt. Még nem bízok benne, arra még képtelen vagyok, de talán… talán lehetek nyitottabb, hogy megérthessem a kérdései mögött rejlő okokat.

- Sawada-sama megkért, hogy kísérjem a könyvtárszobába. Kérem kövessen – az ajtóban egy ismeretlen nő áll, idősebb Aiko-sannál, de közel sem olyan régi bútordarab, mint Nozaki-san. Még nem találkoztuk, de rajta is érzem a távolságtartást, mint tegnap este a komornyikon. Valószínűleg mindenkinek el lett mondva, hogy milyen vendég vagyok, és pontosan ezért fenntartásokkal kell kezelni. Remélem Sawada-san és az apja között nem okozott feszültséget a jelenlétem. Mivel övé a ház, megteheti, hogy egyszerűen kidob, vagy ami még rosszabb, visszaküld Ibuki-sama birtokára. Már a gondolat is elég, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom.

 - Köszönöm – kis meghajlás után követem a szolgálót. Most nem hajtom le fejem, Sawada-san értésemre adta, hogy nem akar ilyen viselkedést látni tőlem. Szokatlan ugyan, de legalább felfedezhetem az új helyemet. A folyosók ugyanolyan ízlésesen vannak berendezve, mint a hálóm, és a korábban látott előszoba. Vagy egy tehetséges lakberendező műve, hogy Sawada-sama valamelyik rokonáé lehet. Talán az anyja? Nővére? Vagy egy művészi vénával rendelkező kishúg? Az utóbbi megmagyarázná, miért nem lát szívesen az apja… senki sem kívánná, hogy egy pet legyen a lánya közelében, eléggé felzaklató lehet.

Nem telik sok időbe, már ki is tárul előttem a könyvtárszoba ajtaja. Ajkaim kissé elnyílnak a végeláthatatlan könyvtenger látványától. Legalább kétszer akkora, mint bármelyik gazdám könyvtára. Sőt, azok inkább kamrák emellett a helység mellett. Nem kéne meglepődnem, hiszen Sawada-sama szerint könyvkiadással foglalkoznak, mégis lehengerlő a látvány. Az olvasáshoz tökéletes fotelek helyezkednek el a szoba több pontján, és az egyik tágad ablak beülőjében puha pasztellszínekben játszó párnák várják azokat, akik csendesen elmélyednének egy képzeletbeli világban. Mégis, a szoba legtökéletesebb pontja a hófehér zongora, ami egy másik ablak mellett helyezkedik el. Összeszorul a torkom a tökéletességétől, ujjaim szinte bizseregnek, hogy megérinthessék a billentyűket. Semmi másra nem vágyom, mint elfoglalni a zongoraszéket, és örökké ott maradni. Beleveszni a zenébe, és nem szabadulni.

- Jó reggelt Iko – a nyugodt köszöntés magára vonja figyelmem, bár nehezemre esik elszakítani tekintetem a gyönyörű hangszertől. Sawada-sama egy megterített kis asztal mellett áll, sokkal kipihentebb, és kisimultabb, mint tegnap este. Arcán egy apró mosollyal figyeli döbbenetem, de nem szíd le azért, mert engedtem felszínre törni érzéseim. Pedig köszönteni is elfelejtettem őt. Ez lenne az első dolgom egy szobába érkezve vele, de elkalandozott a figyelmem. Ostoba Iko. Mégsem tűnik dühösnek. Kezei békésen pihennek a jól szabott szürke öltönynadrág zsebében, a hozzá illő világos ing és nyakkendő pedig azt a hatást kelti, mintha egy plakátról sétált volna le. – Sokáig aludtál – itt is a szemrehányás, ami korábban elmaradt. tudtam, hogy túl szép volt ahhoz, hogy valóságos legyen.

- Sajnálom – hangom halk, de nem remeg, pedig félek, hogy mi lesz a büntetésem. A hosszú évek alatt azonban megtanultam kezelni ezt a félelmet.

- Nem kell bocsánatot kérned, nem fedésnek szántam – szelíd mosollyal próbál megnyugtatni, de valójában szavai csak még jobban felzaklatnak. Megint félreértettem őt. Képtelen vagyok megérteni, mit vár el, mikor teszek kedvére valót, és mikor olyat, amivel felbosszanthatom. Mintha tényleg a tökéletes ellentétje lenne az összes korábbi gazdámnak. Bólintok, jelezve, hogy tudomásul vettem, de tekintetem akaratlanul ismét a zongorára siklik, mintha csak tőle várnék megnyugvást. Mintha csak ő lehetne balzsam a sajgó lelkemre. – Látom észrevetted a lényeget. Reggel behangolták, így már csak arra vár, hogy kipróbáld – hangjában most sincs harag, inkább izgatott kíváncsiság, mintha ő is arra várna, hogy hallja a zenét, amit előcsalogatok ebből a mesterműből. Saját magam is meglepem, hogy hosszú idő után hálát érzek egy gazdám irányába. Azt hittem, már erre is képtelen vagyok.

- Köszönöm, Sawada-sam… Gazdám – elharapom a megszólítást, mert eszembe jut tegnap esti kérése, és azt választom helyette, amit más esetekben is szoktam. Csak ezen a két módon nevezhettem a gazdáimat, más nem volt megengedett. Talán ő is jobban kedveli majd ezt. Alázatosabb, jobban meghatározza a helyem.

- Ne. Ez még rosszabb, nem akarom többet hallani – tanácstalanul bámulok a fintorra, ami eltorzítja kellemes vonásait. Pontosan úgy néz ki, mintha valami undorító dolgot látna, vagy szagolna. Ha nem hívhatom gazdának, akkor hogyan kéne neveznem őt? Ne feledd Iko, ő más, mint a többiek. Gondolkodj egy kicsit… szabadabban.

- Sawada-san? – bizonytalanul ejtem ki a szavakat, amikre csak egy fáradt, beletörődő sóhajjal reagál. Mintha még mindig nem lenne teljesen elégedett, de ebben a pillanatban nem bízik semmi javulásban.

- Kezdetnek megfelel – bólintva egyezik bele végül a megszólításba, és az ablaknál álló zongora felé int. – Menj, játssz, amit csak szeretnél.

Szó nélkül teljesítem kérését. Ezt bármikor megteszem érte. Ha az éjszaka közepén felráz és követeli, hogy játszak neki, már rohannék is. Egy pillanatig sem gondolkodnék. Egész életemben zongorista akartam lenni, amióta az eszem tudom, csak másoknak akartam játszani, és hogy ezt egy ilyen remekművön tehetem meg, minden korábbi szenvedést megér, amit át kellett élnem. Nem próbálom elrejteni mosolyom, mikor végre leülhetek elé, és ujjaim a billentyűkre simíthatom. Az ablakon beragyogó napfény felmelegítette őket, tökéletesen illenek az ujjaim alá. Azért alkották meg, hogy játszanak rajta. Hosszú évekre némaságra volt ítélve, de ennek vége. Amíg itt vagyok, minden nap játszani fogok rajta, együtt eljuttatjuk a csodálatos műveket mások szívéhez. Lehunyom szemeim, csak egy pillanatig gondolkodom, hogy mit is játszak, de ujjaim maguktól mozdulva kezdenek bele az egyik kedvenc darabomba, ami méltó arra, hogy eljátsszam. Belemerülök a harmóniába, és érzéseim végtelen kavalkádjába.

https://www.youtube.com/watch?v=tZC7lVmfnZA

Nem tudnám eldönteni, hogy a boldogság, vagy a felszínre törő fájdalom könnyei szorongatják torkom, mire az utolsó hangokat leütöm. Bármelyik is legyen, nem engedem ki őket. Bármennyire is boldog ez a pillanat, bármennyire is szétfeszít a zene okozta öröm, nem fogok sírni. Nem teszem tönkre ezt a pillanatot. Megörzöm halvány mosolyom, és kiélvezem a vibráló csendet, ami tökéletes hangokat követi a könyvtárszobában. Már kezdenék bele a következő darabba, mikor egy kellemes hang töri meg a varázslatos csendet.

- Gyönyörű volt. Még én is hallom, hogy van tehetséged hozzá – zavart pírral fordulok Sawada-san felé, de még nem állok fel, hátha ad lehetőséget rá, hogy folytathassam. Látom tekintetén, hogy tényleg elérte a zene, hogy kiváltott belőle valamit. Valamit, amit csak ő ismerhet. Nem kell megosztania senkivel, ezt a titkot megőrzik a dallamok. – Hol tanultál meg zongorázni?

- Az első leckéket az apámtól kaptam, később különböző tanároktól, akiket a gazdáim választottak mellém – apa nem volt profi zongorista, de imádta a zenét, ahogyan anya is. Ő csellózott. Mindketten játszottak az egyetem zenekarában, ott ismerték meg egymást, és többé nem is váltak el. Tőlük örököltem ezt a tehetséget, mindig támogattak benne. A vonósokhoz sosem volt érzékem, de a billentyűket már apa ölében ülve is elbűvölve figyeltem, vagy éppen püföltem. Szerettem volna, ha egyszer ott ülnek egy nagy koncertemen, és nekik játszhatok, de erre sosem volt lehetőségünk. Helyette japán alvilágának krémje gyönyörködhetett a művészetemben. De nekik sose játszottam saját dalokat. Azokat csak különleges személyeknek tartogatom.

- A szüleid japánok? – végre egy kérdés, ami nem lep meg. Gyerekkorom óta teszik fel nekem ezt a kérdést a szokatlan színeim miatt. Mindig kilógtam a sorból, pedig itt születtem. Ázsiainak túl európai vagyok, európainak túl ázsiai. Bárhol is jártam a világban, mindenhonnan kitűntem, mintha sehová sem tartoznék.

- Csak az apám. Anya Európából jött ide – pontosabban sajnos már nem emlékszem rá. Túl fiatal voltam, hogy megjegyezzek városokat, vagy akár országokat. Az egyetem miatt költözött japánba, és a szerelem tartotta itt. Mindig úgy gondoltam a történetükre, mint egy modern romantikus regényre. Tudom, hogy szerették egymást, és boldogok voltak. Emlékszem a mosolyukra, a nevetésükre, de a hangjukat már elfelejtettem. Túl régen hagytak magamra.  

- Tudják, hogy ilyen életet élsz? – torkom összeszorul, szomorúan pillantok ismét a billentyűkre, mintha csak megnyugtató ölelést várnék tőlük. Biztató szavakat, hogy ki tudjam mondani azt, amit évek óta nem voltam képes. Hogy meghaltak egy balesetben, ahol nekem is ott kellett volna lennem. Mellettük lett volna a helyem az autóban, de túl beteg voltam, hogy elkísérjem őket a koncertre.

- Az első gazdám egy árvaházból fogadott örökbe – ezzel kikerülöm az egyenes választ, de arcára pillantva látom, hogy megértette. Együttérzés? Sajnálat? Miért jelennek meg tekintetében ezek az érzelmek? Miért érdekli egy egyszerű pet fájdalma? Ő valóban túl kedves ahhoz a világhoz, amiben eddig éltem, nem is értem, hogyan lehet bárkivel kapcsolata onnan.

- Mennyi idős voltál? – látom rajta, hogy szinte félve teszi fel a kérdést, és ujjai megfeszülnek a nadrág zsebében. Előlem nem tudja elrejteni, hisz életem nagy részét hallgatással és figyeléssel töltöttem. Ha semmibe veszik az embert, ha a berendezés részeként kezelik, akkor megtanul olvasni a jelekből, az apró rezdülésekből.

- Tizenkettő – túl fiatal ahhoz, hogy megértsem mi történik. Hogy higgyek a boldog jövő reményében és a hazug szavakban. Bár az első gazdám sosem ért hozzám úgy, ő egyszerűen azért tartott maga mellett, mert gyönyörű voltam. Mert örömét lelte csupán abban, hogy figyelhetett zongorázás közben, hogy mutogathatott az üzlettársainak. Az üzlettársainak, akik később megszereztek tőle. Válaszomra hátat fordít nekem, de a méregdrága ing alatt is látom, hogy izmai megfeszülnek, mintha próbálná elrejteni dühét. Eszembe jut milyen hangsúllyal ejtette ki tegnap a gazda szót, és a kétség szikrája felvillan bennem. Talán ő tényleg ellenzi a petek létezését. De akkor miért tart maga mellett, miért nem ajándékozott tovább? Nem értem a célját.

- Gondoltam reggelizhetnénk, mielőtt veszünk neked megfelelő ruhákat – hangja még mindig feszültnek tűnik, de igyekszik kedves figyelmesség mögé rejteni. Vajon ez a düh nekem szól? Nem. Akkor nem fogná vissza magát, egyszerűen kitöltené rajtam. Ez biztosan az előző gazdám tetteinek nyoma. Meg is feledkeztem az asztalról, amin rengeteg finomabbnál finomabb fogás hever. Nem csak ázsiaiak, mintha a világ minden pontjáról választottak volna ételeket. Talán ők is világutazók?

- Ahogy Sawada-san szeretné – bólintva állok fel a zongorától, és fájó szívvel hagyom hátra, hogy helyet foglaljak gazdámmal szemben, aki idő közben szintén leült az asztalhoz. Nem mozdulok, várom, hogy előbb ő kezdjen enni, én csak utána következem. Igazából addig nem is szabadna ételhez érnem, míg világosan engedélyt nem ad rá, de azt hiszem ezt nem tudja. Olyan szabály ez a petekkel kapcsolatban, amit nem ismerhet. Alkalmazkodj, Iko.

- Sosem ellenkezel, vagy jelzed, ha valami nem tetszik? – sóhajtva tölt magának egy kis kávét, miközben kitartóan fürkészi arcomat. Zavaromat leplezve húzok magam elé egy kis párolt rizst és sült lazacot. Ismeretlen helyzetben mindig az ismerős dolgokhoz nyúlok, így a hagyományos reggeli részei segítenek megőrizni nyugalmam. Nem annyira hatékony, mint a zene, de megteszi.

- Nem. Az ellenkezés büntetéssel jár – halkan ejtem ki a szavakat. Nekem kell megtanítanom rá, milyen viselkedést kell elvárnia tőlem? Valóban ennyire nem ismeri ennek a világnak a működését? Bárcsak én is ebben az ártatlan tudatlanságban nőhettem volna fel.

- Iko – olyan lágyan ejti ki nevem, hogy muszáj felnéznem rá. Kávéját kortyolva, székén hátradőlve figyeli mozdulataim. – Itt nem lesz részed büntetésben. Mondd ki, amit gondolsz, ellenkezz vagy kérdezz bátran. Megteheted mindazt, ami eddig tiltott volt, én nem foglak emiatt bántani – ujjaim között megremeg a pálcika, miközben próbálok értelmet találni a valószínűtlen szavakban. Nem várhatja el ezt tőlem. Nem hiheti, hogy belesétálok a csapdájába. Talán csak okot akar találni arra, hogy megbüntessen, mert eddig túlságosan szabálykövető voltam. Egy pet nem gondolkodik, nincs véleménye, nincs akarata, csak teszi, amit a gazdája kíván. Hogyan dobhatnám el hosszú évek szabályait pár pillanat alatt? Nem tudja mit kíván tőlem. – Kezdjük valami egyszerűvel. Milyen ruhákat szeretnél? – türelmesen kérdez, harapva egyet valamilyen péksüteményből, amit nem ismerek fel. Ismét összezavar kérdésével, amire gondolkodás nélkül adom meg a jól begyakorolt választ.

- Amilyenekben Sawada-san szeretne látni – egy újabb fájdalmas sóhajjal masszírozza meg orrnyergét, ahogyan tegnap is láttam tőle. Úgy tűnik akkor csinálja, mikor gondterhelt, vagy megoldást keres egy problémára. Tehát nem erre a válaszra számított.

- Azt hiszem, nem lesz könnyű dolgunk. Talán a kérdezés jobban megy. Halljam, mire vagy kíváncsi? – kérdezzek? Sosem kérdezhettem. Sosem érdekelhetett és nem is érdekelt semmi a gazdáimmal kapcsolatban. De nem akarok neki ismét csalódást okozni, ezért felteszem az egyetlen kérdést, amit jelenleg elfogadhatónak tartok.

- Milyen ruhákban szeretne látni? – pár döbbent pislantás után kitör belőle egy erőtlen nevetés, és fejét rázva teszi le a kávéscsészét az asztalra. Nem értem, miért ennyire szórakoztató a kérdésem? Folyton váratlanul reagál, képtelen vagyok kikövetkeztetni a következő lépését.

- Kérdezz mást – zavart tekintetem a szoba egyetlen olyan tárgyára siklik, ami képes megnyugtatni zakatoló szívem. Ajkaimon szinte gondolkodás nélkül csúszik ki a kérdés.

- Kié volt a zongora?

Zsibbadt, fájdalomtól lüktető tagokkal bámulom a plafonra festett kacskaringós mintázatot. Ezek a vonalak segítettek átvészelni az elmúlt hónapok kegyetlenségeit. Minden alkalommal követtem őket tekintetemmel, hagytam, hogy távolra csaljanak az undort keltő, durva pillanatoktól, amiket Ibuki-sama mellett kell átélnem. Eleinte próbáltam a kedvére tenni, reménykedtem, hogy akkor kedvesebbé válik, de semmi sem változott. Könnyebb volt távolra űzni gondolataimat, ahonnan már csak tompa sajgásként éreztem, amit velem tesz. Emiatt csak még tovább romlottak a dolgok. Nem szereti, ha a játékszere néma rongybabaként tűr. Ő a sikolyokat, a könnyeket és a könyörgést szereti, de ezeket nem kapja meg tőlem, bármilyen keményen is próbálkozik. Egy kegyetlenkedéssel tűzdelt, végeláthatatlan körbe kerültem.

A matrac besüpped mellettem, orromat eltölti a méregdrága cigaretta bántóan kellemetlen illata. A pénz ritkán társul jó ízléssel. A jelenlegi gazdámhoz hasonló emberek egyszerűen megrekedtek az életükben. Hagyták, hogy az élvezetek, az önpusztítás és a hamis életcélok ellepjék őket. Ibuki-sama mind közül a legrosszabb. Félni szoktam a változástól, rettegni, hogy a következő hely rosszabb lesz, de most várom a pillanatot, mikor végre rám un. Mikor úgy dönt, elajándékoz egy partnernek, vagy felajánl egy kecsegtető szerződés reményében. Így kerültem hozzá is. Az előző gazdám nem volt ennyire szörnyű ember, de sarokba szorították. Ibuki-sama engem akart attól a pillanattól kezdve, hogy meglátott, és nem hagyott más lehetőséget Akiyama-samanak. Ő ahhoz van szokva, hogy bármit megszerez, amit akar. Hogy mindenki tökéletesen teljesíti az elvárásait. Ezért nem illek teljesen a jól idomított háziállatról alkotott képébe. Nem fogok sírni, csak hogy elégedetté tegyem. Ez az egy dolog maradt számomra.

- Szedd magad rendbe az estére, ne úgy nézz ki a partin, mint egy szánalmasan csapzott, olcsó, ostoba kurva – államat megragadva követeli ki tekintetemet. Fekete szemei már most enyhén ködösek, valószínűleg túl van pár italon. Mindig ezt csinálja, ő bemelegítésnek nevezi, felkészülésnek az éjszakára. Én egyszerű alkoholizmusnak hívnám. – Tűnj olyan luxus ribancnak, akire mindenki vágyik. Legyenek csak féltékenyek a pénzes kutyák – még fel is nevet az elégedettségtől. Hogy lehet ekkora hatalma egy olyan embernek, aki magán kívül mindenkit semmibe vesz? A világ tele van igazságtalan dolgokkal.

- Igenis, Ibuki-sama – még nem mozdulok, tűröm, hogy tekintete lassan végig pillantson elgyötört testemen. Látom az elégedettséget és büszkeséget a tekintetében. Mint egy művész, aki élete legfontosabb alkotásában gyönyörködik. Bármennyire is nem szeretnék reagálni rá, érzem, ahogy arcom felforrósodik a zavartól. Ezt az egy reakciót képtelen vagyok kontrolálni. Sok évem volt hozzászokni, de azt hiszem el kell fogadnom, hogy a ruháim hiánya örökké bizonytalanná fog tenni.

- A zúzódásokat takard el. Azokat csak én láthatom – élveteg mosollyal simít végig a színes foltokon, amiket ujjai hagytak felkaromon. Mintha tényleg egy csodálatos festmény lennék. Egy festmény, amit maró fájdalom alkotott. – Menj készülni.

- Igenis, Ibuki-sama – felkelek a sötét takarók és párnák birodalmából, rezzenéstelen arccal veszem fel a sötétkék selyemköntöst, amit korábban a földre ejtettem. Nem mutatom ki, mennyire szenvedek, pedig sikítani tudnék. Lábaim gyengék, de még magamat is képes vagyok meglepni a határozott léptekkel, amikkel elindulok saját szobám felé. Majd ott felmérem az állapotom, és egy forró fürdővel lemosom magamról az undorító érintések emlékét. Ahogy minden alkalommal teszem, miután ágyba visz.

 Mikor lesz már ennek vége?

oOoOo

- Köszönöm, Tarumi-san – hálásan hajtok fejet az idős hölgy előtt, aki segített felvenni kimonómat. Gyönyörű női darab, de nem bánom. Az eddigi legszebb, azok közül, amikbe a gazdáim öltöztettek. Az árát még megbecsülni sem merem, de Ibuki-sama valószínűleg ebben sem fukarkodott. Neki mindenből a legjobb jár. Ki akarja mutatni a világ felé, hogy mennyire tehetős, és erre tökéletes lehetőség egy luxusautó, egy hatalmas ház, vagy egy selyembe bújtatott játékszer. Megtehettem volna, hogy egy méregdrága öltönyt választok a ruhatárból, de tudom, hogy Ibuki-sama jobban szereti, ha tradicionális ruhákban jelenek meg. Minden gazdának megvan a sajátos ízlése, és nekem ehhez kell alkalmazkodnom.

- Igazán semmiség, kedvesem – szomorkás mosollyal simít végig még egyszer ruhámon, majd hátrál egy lépést. Ő az egyetlen személy, aki igazán kedves velem ezen a helyen. Tulajdonképpen ő az egyetlen személy, aki egyáltalán hosszabb ideig a társaságomban tartózkodik. Nem tudom, hogy a többieknek tiltott, vagy csupán félnek a gazdám haragjától, sosem kérdeztem. Sosem érdekelt igazán. Jobb, ha nincsenek szoros kapcsolataim, jobb, ha senkihez sem ragaszkodok. Csak jobban fájna az elválás és a cserbenhagyás. Tarumi-sant képes lennék kedvelni, de nem engedhetem meg magamnak. – Ibuki-sama azt üzeni, hogy maradj a szobádban, míg érted nem jönnek, és gyakorolj. Zongoráznod kell a vendégeinek – szívem nagyot dobban szavai hallatán, de nem mutatom ki a cseppnyi örömöt sem, ami felragyog bennem. Talán mégsem lesz annyira elviselhetetlen a parti. A gazdám nem igazán rajong a zenéért, de úgy gondolja, hogy ez egy olyan képesség, amivel még értékesebbé válok. Az előző gazdámnál többször hallott játszani, így mikor ide hozott, már egy zongora várt a szobámban. Talán az egyetlen dolog, ami igazán boldoggá tud tenni ebben a kifacsarodott életben. A zene megnyugvást és menekülési utat ad a valóságból. Már mindent elvettek tőlem ezen kívül. Egyedül a zongora iránti szeretetem tarthattam meg az ártatlan, boldog gyermekből, aki egykor voltam. Ha ettől is megfosztanak… nem, erre gondolni sem tudok. A zene a lelkem egy része, anélkül elvesznék. Bár talán már így is elvesztem.

oOoOo

- Jelenésed van – Kao mély hangja ránt ki a kották tanulmányozásából. Annyira belefeledkeztem a sötét mintákba, hogy az ajtó nyitódást sem hallottam meg. Lassan pislogva emelem tekintetem a két testőrre, akik szinte mindig Ibuki-sama mellett vannak. Ha utaztuk, ha tárgyalásra mentünk, ha vacsoráztunk, ők árnyékként követték. Néha rám is vigyáztak, főleg az első hetekben, mikor azt hitték meg akarok majd szökni. Pedig egy hozzám hasonlónak ez meg sem fordul a fejében. Mi szolgálunk. Mi a gazdánké vagyunk. Hová mehetnénk? Nincs semmink és senkik. Magunk vagyunk. – Ne várakoztasd meg, már sokat ivott – apró bólintással jelzem, hogy megértettem a burkolt figyelmeztetést. Kao és Yato sosem akartak nekem rosszat, a maguk durva módján talán még kedvesnek is nevezhetném őket. Tisztában vannak vele, hogy milyen embert védenek, és bár tisztelik és az életüket is áldoznák érte, azért nem rajonganak, amit velem tesz. Többször láttam a tekintetükben megcsillanni a megvetés és az undor halvány szikráját, de biztos vagyok benne, hogy nem nekem szólt. Remélem Ibuki-sama sosem veszi ezt észre, különben nem csak a munkájuktól búcsúzhatnának el. Túl sokat láttak, túl sokat tudnak, és rájuk fenyegetésként tekintenek. Egy hozzám hasonlóról feltételezik, hogy ostoba és felejt, így nem jelent kockázatot, de ők… ők nem lennének biztonságban.

Szótlanul haladunk végig a kihalt folyosókon, az egyre erősödő hangzavar irányába. Beszélgetésfoszlányok, nevetgélés, poharak csengése. Valószínűleg több egyszerű és gyors üzlet lezajlott már a vendégek között, tárgyalásokat beszéltek meg és elérhetőségek cseréltek gazdát. Ebben a világban csak akkor maradhatsz fenn, ha megvannak a kapcsolataid, az ilyen események pedig tökéletes alkalmak erre. Tudom, mert legtöbbször ehhez hasonló partikon cseréltem gazdát.

Mire a kertben felállított hatalmas pavilonhoz érünk, már többen észrevettek. Kíváncsi tekintetek szegeződnek rám, némelyek úgy méregetnek, mint egy cirkuszi látványosságot, némelyek pedig mint egy sosem látott értékes műkincset. Megszoktam ezeket a pillantásokat, hiszen egy olyan helyre születtem, ahol a sötét színek uralkodnak. Míg fiatal voltam, a hajam és a szemem a csúfolódás tárgyává tett, a legjobb céltábla voltam a rosszindulatú gyerekeknek. Később a színeim voltak azok, amik kimentettek ugyan az árvaházból, de cserébe egy sokkal kegyetlenebb világba sodortak.

„Szerencséd, hogy legalább ez az egy dolog különleges benned.”

Rezzenéstelen arccal pillantok végig a tömegen, éppen csak annyira, hogy felismerjek néhány arcot, akiket tárgyalásokon láttam, majd lesütöm tekintetem. Nincs jogom bámulni őket, egy senki vagyok hozzájuk képest. Ők gazdagok és hatalmasok, én csak egy egyszerű játékszer vagyok a kezükben, ezt nem szabad elfelejtem. Ha elfelejtem megbüntetnek.

- Kedves vendégeim, drága barátaim! – felzendül mellettem gazdám alkoholtól nehéz hangja. A nyelve már sokkal lassabban forog, de még nem vesztette el teljesen a kontrollt. Túl sokszor láttam már őt ilyen állapotban, túlságosan jól ismerem. – Ő itt mellettem az én drága kis Ikóm, aki mindenkinél fontosabb nekem. És aki gyönyörűen tud zongorázni. Most elő fog adni nekünk egy csodás darabot, amit remélem, mindannyian élvezni fognak – felfordul a gyomrom a mézes-mázos szavaktól, de megőrzöm semmitmondó arckifejezésem. Hazugság. Hogyan lehetnék mindenkinél fontosabb, ha folyton fájdalmat okoz? Ki bánik így egy számára különleges személlyel? Egyáltalán ki hiszi el, hogy egy hozzám hasonló bárkinek is fontos lehet? Nem. Neki önmaga a legfontosabb. Önmaga, a pénz és a hatalom.

Tenyerét hátamra csúsztatja, és a közönség udvarias tapsának kíséretében irányít a zongora felé. Többször játszottam már közönség előtt, mégis összeszorulnak ujjaim a kotta körül az izgalomtól. Minden fellépésnél előbukkan ez a bizonytalan félelem, de ha hinni lehet tanáraimnak, sosem fog teljesen eltűnni. Ha eltűnik, az azt jelenti, hogy belefásultál, és ideje változtatnod, vagy felhagynod a zenéléssel. Én sosem fogom ezt az utat választani.

- Ajánlom, hogy kápráztasd el őket, különben egy egészen másfajta szolgáltatást kell nyújtanod nekik – sokkal inkább a leheletéből áradó savanyú alkohol szagtól rezzenek össze, semmint szavai miatt. Tudom jól, hogy ez mit jelent, de csak bízni tudok benne, hogy nem tenné meg. Vajon a testőrei leállítanák? Vajon bárki a tömegből megpróbálna tenni valamit? Nem. Nekik csak egy tárgy vagyok, akit mindenki arra használ, amire csak akar. Örömmel állnának be a sorba, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak. Így bánik Ibuki-sama azzal, aki a legfontosabb neki. Gondolkodás nélkül odavetne mások elé, majd, ha kijózanodik, engem büntetne meg érte. Megbánná, mert birtokolni akar. Holnap már tombolna a történtek miatt, eddig nem úgy ismertem meg, hogy túlságosan osztozkodó lenne.

Apró bólintással foglalok helyet a zongoraszéken, a helyére rakom a kottákat, bár igazából nincs rájuk szükségem, csak a biztonság kedvéért hoztam magammal őket. Ujjaim remegnek, egészen addig a pontig, míg meg nem érzem a billentyűk hűvös értintését. A fekete és fehér tökéletes összhangját, ami a világ legcsodálatosabb alkotásait kelti életre. Ami megnyugvást, örömöt, emlékezést és bánatot is megeleveníthet. Sokszor egy-egy darab különböző hatással van az emberekre. Van, aki mosolyogva hallgatja végig, van, aki könnyeket hullajt szeretteiért. Ezért olyan különleges a zene. Ezért akarom eljuttatni mindenkihez. Szomorú mosollyal kezdek bele egyik kedvenc művembe, átengedve magam a dallam lágy hullámzásának.

https://www.youtube.com/watch?v=VUCI-1vIbUo

Magával ragad a zene. Feltépi a sebeim, de ugyanakkor nyugtató balzsam is rájuk. Aki figyel, hallhatja a fájdalmam, a szomorúságom és a magányom. Hallhatja mindazt, ami sosem látszik rajtam. A zenén keresztül megoszthatom velük az érzéseim, felnyithatom a szemüket, kiránthatom őket az érdektelenség mocsarából. Azokat, akik nyitottak rá. Azokat, akiknek a szíve és a lelke még nem rothadt el teljesen. Azokat, akiket még meg lehet menteni.

Túl gyorsan ér véget a darab, és kell visszatérnem a valóságba. Fülemben még csengenek az utolsó tökéletes hangok, a tökéletes egység, egészen addig, míg az összecsattanó tenyerek zavara ki nem űzi onnan. Ez most nem udvarias taps, ez őszinte csodálat és dicséret, olyan, amiben ritkán van részem. Zavartan állok fel székemről, és mélyen meghajolok a közönség felé. Szívem boldogan verdes mellkasomban a tudattól, hogy ennyi emberre lehettem hatással. Hogy ennyi emberhez eljuttathattam ezt a csodálatos művet. Remélem Ibuki-sama is elégedett.

Elég felpillantanom, hogy meglássam közeledő alakját. Járása már bizonytalan, elfogyaszthatott pár pohárral, míg a vendégei többsége az előadásban gyönyörködött. Az ő szívéhez ez már nem jut el. Arcára vörös rózsákat fest az alkohol, tekintete ködösen csillog. Holnap kevés dologra fog emlékezni, és korán magához fog hívatni, hogy csillapítsa a fejfájását. Mindig azt mondta, arra én vagyok a legjobb módszer.

- És most, kedves vendégeim, szeretnék egy fogadást ajánlani mindenkinek! A győztes viheti a kis ribancot, ahová akarja! – annyira megdöbbentenek szavai, hogy majdnem kicsúszik ajkaimon egy fájdalmas nyögés, mikor megragadja korábban megzúzódott karomat. A megrökönyödés elgyengíti kifejezéstelen páncélom, de időben összeszedem magam, hogy semmi se látszódjon. Nem a gazda váltás gondolata lep meg, egyszerűen a tény, hogy ilyen hamar. Máskor aggodalommal tölt el az új hely gondolata, rettegni szoktam a változástól, de most… most nem érzem ezt. Nem tudok hinni benne, hogy Ibuki-sama komolyan gondolja. – A fogadás pedig… Nos, mindenki szeret darts-ozni, nem igaz? Fogadok, hogy senki sem tud legalább 90 pontot összeszedni három dobásból. Akinek mégis sikerül, megkapja Ikót és mindenki jól jár – nem stimmel. Ebben a fogadásban hol a kiskapu? Miért járna mindenki jól? Ő elveszíti a játékszerét, de semmit sem kap helyette. Túl részeg ahhoz, hogy belássa, ostobaságot művel. Tekintetem találkozik Kaoéval, aki tanácstalanul, alig látható vállrándítással reagál, mikor észrevesz. Ő sem érti, de nem szólhat bele. Kilencven pontot dobni nem olyan nehéz, nem állított teljesíthetetlen feladatot a vendégei elé, ezt tudnia kell. Nem értem.

Tanácstalanul figyelem, ahogy jó pár vendég jelentkezik a kihívásra. Többségük már túl ittas, vagy túl ügyetlen a dartshoz, mégis belevágnak, csak hogy megkapjanak engem. Arcukat fürkészve próbálom kitalálni milyen emberek lehetnek, de szinte lehetetlen. Az ilyen partikon mindenki más oldalát mutatja. Az első gazdám volt az, aki kegyetlen diktátornak tűnt a versenytársai előtt, de mikor kettesben voltunk, gyengéddé, szinte már figyelmessé vált. Nem kergetek álmokat, ő sem szeretett soha, de legalább emberként kezelt, de nem egy bútordarabként. Ő volt az egyetlen.

Ibuki-sama tovább folytatja az ivást, míg jókat nevet vendégei ügyetlenkedésén. Visszataszító, de nem mozdulok mellőle. Nem mozdulhatok mellőle. Ahogy fogynak a jelentkezők, úgy párolog el az én reményem is arra, hogy egy kevésbé rossz helyre kerüljek. Már csak ketten várnak a sorukra, hogy szerencsét próbáljanak. Ideje felkészülnöm lélekben a holnap reggelre. Talán jó hangulatban lesz, mert sikeres volt a parti, és rengeteg ember ellen nyerte meg a fogadást. Ha jó kedve van, akkor velem sem lesz annyira kegyetlen. Talán…

A tömeg halkan felmorajlik, és én visszarántom magam a valóságba. Azonnal megpillantom a táblán lévő nyilakat. Valakinek sikerült. Szívem nagyot dobban, az aggodalom összeszorítja torkom.

Új gazdám lett.

- Gratulálok, Sawada-san! – Ibiki-sama megragadja csuklómat, ujjai fájdalmasan mélyednek bőrömbe, mintha csak büntetne a veresége miatt. Nem nyögök fel, nem teszek semmit, csak hagyom, hogy közelebb húzzon az ismeretlen férfihez. – A kölyök a magáé, hiszen ebben állapodtunk meg! Én már úgyis ráuntam, nem okoz örömet. Jó szórakozást hozzá! – rámunt? Nem okozok örömet? Néhány órával ezelőtt még más volt a véleménye. Színjáték. Ez most egy színjáték. Veszített, de nem fogja kimutatni, hogy dühös, mert az lenne az igazi győzelem ellenfele számára. Tombolni fog, ha vége a partinak, ebben biztos vagyok. Ő egy igazi játékos, és bár most nem az történt a táblán, amire számított, ki fogja találni, hogyan tegyen ellenlépést. Eddig minden gazdámnál azt éreztem, hogy elfogadja, hogy meg kell válnia tőlem, de most… most félek. Mintha csak gondolataim akarná alátámasztani, durván taszít új gazdám felé, én pedig esetlenül zuhanok a váratlan lökéstől. Összeszorítom fogaim, felkészülve a kemény talajjal való találkozásra, de elmarad a fájdalom. Erős karok állítják meg utam, mielőtt a végére érhetnék. Értetlenül pillantok föl, de nem egy testőr sietett a segítségemre, hanem az új gazdám. Talán nem akarja, hogy a tulajdona rögtön az első percben megsérüljön. Ő még nem tudja, hogy valójában már régen összetörtem.

- Jól vagy? – egy pillanatra megtörik álcám, és utat engedek döbbenetemnek. A hangja kellemesen mély, és szokatlanul lágy a benne megbúvó érzelmektől. Miért kérdez tőlem ilyet? A gazdák nem szoktak aggódni értem, nem szokta őket érdekelni, hogy hogy érzem magam. Az ő tekintetében mégis valami egészen új dolgot vélek felfedezni. Sajnálat? Aggodalom? Nem értem. Összezavarodtam. – Ne félj, nem foglak bántani. Fel tudsz állni? – miért nem ránt egyszerűen talpra, ahogy mindenki más tenné? Miért mások ezek a szürkészöld szemek? Miért nem a fagyos megvetés csillog bennük, ahogy minden más alkalommal? Sokan mondták már, hogy nem fognak bántani, de az első néhány alkalom után nem hittem nekik. Neki sem hiszek, bármennyire is meggyőző az alakítása. Ha ilyen körökben mozog, akkor hasonlítania kell a többiekre. Olyannak kell lennie, mint a korábbiaknak. Önzőnek. Lélektelennek. Hazugnak.

Apró bólintással állok talpra, és hagyom, hogy kivezessen a tömegből. Hallom, ahogy halkan elbúcsúzik néhány embertől, de nem állunk meg. Mihamarabb el akar vinni innen. Minél hamarabb ki akarja bontani a nyereményét, ahogy korábban mások is tették. Mind ugyanolyanok.

oOoOo

- Mi a teljes neved? – hosszú idő után töri meg a csendet. Nem szólt semmit, mióta elindult a kocsi, csak elgondolkodva bámult engem. Egy idő után túlságosan zavarba jöttem, és inkább az elsuhanó város fényeit figyeltem, hogy megnyugtassam magam, de most visszafordulok felé. Tiszteletlenség nem a gazdámra figyelni, ha hozzám beszél. Figyelni és hallgatni. Ez az egyik első dolog, amit megtanultam.

- Koromo Iko – csendesen, de jól érthetően válaszolok, miközben próbálom jobban megfigyelni arcát az autó félhomályában. Fiatalabb, mint a legtöbb korábbi gazdám, és sokkal… kellemesebb látvány. Hiányzik az a durva él a vonásaiból, amit a kegyetlenkedés és az alvilági üzletek hagynak az emberen. Ha valaki olyan sokukkal Találkozik, mint én, képes meglátni a közös vonásaikat. Származhatnak bárhonnan, nem tudják letagadni, hogy mivel foglalkoznak. Az európai és amerikai gazdáim pont ugyanolyanok voltak, mint az ázsiaiak. De akkor ő miért különbözik tőlük? Rajta miért nem látom nyomát?

- Nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy… - nem igazán tudja hogyan fejezze be a mondatot, mintha nem akarna bántó szavakat használni. Hogy kihasználjanak? Hogy tárgyként vagy háziállatként bánjanak velem? Hogy gazdag emberek játékszere legyek? Mikor elkezdődött valóban túl fiatal voltam, de ehhez sosem lehetsz elég idős. De én már nem ismerek más fajta életet.

- Tizennyolc éves vagyok – őszinte meglepettség jelenik meg arcán, és újra végigpillant rajtam, mintha nem hinne szavaimban. Pedig tudhatná, hogy neki nem hazudhatok. Ő gazdám, akinek teljes engedelmességgel tartozom. Eleinte fájt kimondani ezeket a szavakat, még gondolatban is izzó vasként égették bőröm, de mára mantrává vált. A billog, amit a lelkemen hagytak, csak egy halvány bizonyítéka egykori ellenállásomnak.

- Sokkal fiatalabbnak tűnsz – tudom. Pont ez az, amiért néhány gazdám annyira odavolt. Kiélhette elítélendő vágyait anélkül, hogy kivívta volna az emberei megvetését. Nem véletlen halmoztak el kozmetikumokkal. Azt akarták, hogy minél tovább gyönyörű és különleges maradjak. Még az ajándékaik mögött is csak önzés rejtőzött.  – Ibuki szeretője vagy? – most rajtam a sor, hogy összezavarodjak szavai hallatán, bár igyekszem leplezni. Talán azt hiszi, hogy szándékosan voltam nála? Nem hallott még hozzám hasonló játékszerekről, vagy egyszerűen csak tesztelni akar? Mintha nem akarná elfogadni, hogy valóban csak egy magányos dísz voltam abban az házban.

- Ő a gazdám volt – szándékosan emelem ki az utolsó szót, hogy tudatosítsam benne, már ő az. Talán túl sokat ivott és ezért lassan forognak a gondolatai. – Az előző gazdám ajándékozott neki

- Előző? Mégis mennyi… - fáradt sóhajjal masszírozza meg orrnyergét, és megrázza fejét. - Inkább ne válaszolj – lehunyja szemeit, ezzel lezártnak tekintve ezt a beszélgetést. Nehéz eldönteni, hogy alszik, vagy csupán gondolkodik, de nem merem tovább bámulni, tartok tőle, hogy magamra haragítom. Inkább visszafordulok az ablak felé, és próbálom felkészíteni magam az új otthonomra.

oOoOo

Csak egy rövid pillantást vethetek a házra, mielőtt Sawada-sama beterelhetne az ajtón. Ez is hatalmas, de méretben elmarad a korábbi gazdáimétól, és sokkal ízlésesebb. Mintha nem arra szánták volna, hogy hirdesse a tulajdonos mérhetetlen gazdagságát. Sokkan inkább el tudom képzelni egy otthonnak. Az előtérbe érve ugyanez a visszafogott fényűzés fogad, de inkább lesütöm tekintetem. Nem tudom mennyit szabad látnom mindebből.

- Üdvözlöm itthon, Sawada-sama – csak egy rövid pillantás erejéig emelem fel tekintetem, hogy beazonosíthassam a hang gazdáját. Egy korosodó férfi, akinek tartásából és jól szabott öltönyéből látszik, hogy magas pozíciót foglal el a ház vezetésében. Talán titkár, komornyik, vagy hasonló lehet. – Előkészítettük a vendégszobát, ahogy kérte a telefonban.

- Köszönöm Nozaki-san. Kísérjék fel Iko-t, és gondoskodjanak róla, hogy semmibe se szenvedjen hiányt. Egy ideig a vendégünk marad – Sawada-sama hangja egyre kimerültebb, valószínűleg hosszú napja volt a parti előtt, és az alkohol egy idő után csak még fáradtabbá teszi az embert. Ezek szerint nem fogja rögtön kibontani az új szerzeményét. Talán ő is olyan gazda, aki csak csinos díszként tart majd maga mellett? Ujjaim reménykedve rezzennek meg a kimonó hosszú ujjának rejtekében. Nincs ellenemre a kísérő szerepe, az jár a legkisebb megaláztatással.

- Sawada-sama, elnézést az ellenvetésért, de az apja nem híve az ilyen… vendégeknek – ha kevesebb gyakorlatom lenne, most biztosan gúnyos mosolyra húzódnának ajkaim. Tipikus tojáshéjon táncolós megfogalmazás. Tehát a ház ura valójában a gazdám apja, és ők nem tartanak peteket. Ez megmagyarázza Sawada-san bizonytalanságát, tényleg új neki ez a helyzet. Arról kétségem sincs, hogy honnan találta ki mi is vagyok. Talán ő is szolgált korábban más házakban, ahol hozzám hasonlóak voltak. A mi megjelenésünk túlságosan felismerhető. Gyönyörű és alázatos.

- Az apámat majd elrendezem, ti tegyétek, amit kértem – hangja határozott, nem is érkezik több szó Nozaki-san felől. Ő is rájött, hogy nincs értelme a további ellenkezésnek. Puha ujjak csúsznak állam alá, és óvatosan fordítja maga felé arcomat. Össze sem hasonlítható ez a gyengéd érintés azzal, ahogyan Ibuki-sama ért hozzám. Zavartan pislogok párat, de nem fordítom el tekintetem, hagyom magam beleveszni a szürkészöld íriszekbe. – Itt nyugodtan pihenhetsz, biztonságban vagy – hüvelykujjával végig simít arcomon, tekintete egy pillanatra lesiklik ajkaimra, de nem tesz semmi mást. Fáradt sóhajjal lép hátrébb, és vissza sem nézve eltűnik egy széles lépcsősor tetején. Tanácstalanul veszem ujjaim közé egyik előre hullott tincsem, hogy kissé megnyugtassam magam. Eddig sokkal békésebb itt, mint a legtöbb korábbi helyemen, de vajon meddig marad ez így? Szeretnék remélni, de… de nem szabad. A remény után csak még jobban fáj a csalódás, én pedig nem biztos, hogy el tudok viselni még több fájdalmat.