Túl hosszúra nyúlik a csend. Már éppen gondolkodom a bocsánatkérésen, mikor hirtelen magához húz. Karjai körül fonnak, mintha az egész világtól el akarna zárni, de nem úgy ahogyan a korábbi gazdáim. Ő sosem érne hozzám úgy.

Halvány mosollyal fúrom arcomat mellkasába, mélyeket lélegezve kellemes illatából. Szeretem ezt az illatot. Az üvegcsét az éjjeliszekrényen tartja, és bevallom, egyszer szándékosan fújtam belőle a párnájára, hogy tovább érezhessem. Nem zavar az érintése, sem a közelsége. Ő teljesen más dolgokat vált ki belőlem, mint a korábbi gazdáim.

Mert ő nem egy gazda.

Ő egy kedves, önzetlen férni, aki megmentett és befogadott egy törött szárnyú madarat.

- Én lennék a legboldogabb, ha a nevemen hívnál – olyan közel van fülemhez, hogy szavai végig borzongatják testemet. Az illatánál csak a hangját szeretem jobban. Bármeddig tudnám hallgatni. – De ha nem megy még, ne erőltesd! Biztosnak kell lenned benne, hogy te is ezt szeretnéd. Nem kell sietned, rengeteg időd van, te is tudod – lassan bólintok, lehunyva a szemeimet. Tudtam, hogy megértő lesz, de magam miatt akarok sietni. Meg akarom fogadni Dr. Noguchi tanácsait. Túl sokáig voltam a saját elmém fogja.

- Tudom, csak… - mit kéne mondanom? Hogy magam miatt teszem? Az önzőn hangozna, és nem is lenne teljesen igaz. Nem csak magam miatt teszem. Sawada-san… Shinji jobbat érdemel annál az Ikonál, aki eddig voltam. – Szeretném, ha boldog lenne. Úgy értem… én… - ez kicsit ostobán hangzik. Miért érzem mindig ennyire butának magam mellette? Mintha nehezebben forogna az agyam.

- Minden rendben. Már az is boldoggá tesz, hogy gondoltál rá – ölelése szorosabbá válik, én pedig készségesen simulok mellkasához. Örülök, ha boldog.

- Én annyira szeretném, de… de nem tudom, hogy mások mit szólnának – halk sóhajjal húzódom kicsit távolabb tőle, hogy felnézhessek szemeibe. Most egy különleges, melegzöld árnyalatban játszanak, a szürke csíkok csak a pupillája körül látszanak.

- Mások? Mint Yuriko-san – lassan bólintok. Azok, akik tudják, hogy mi voltam korábban. Ő nem olyan körökben mozog, mint a korábbi gazdáim. Félek szégyent hozna rá a múltam. Yuriko-san nem kedvel, és miattam Shinji életét is megnehezítheti. Nem akarom, hogy bármi hátrány érje miattam. – Kit érdekel az a vén banya? Csak károg, mint a varjak, de tenni semmit sem tud ellened. Miatta igazán kár aggódnod – szeretnék hinni neki. Bár én is ennyire egyszerűen szembe tudnék szállni bárkivel. De belőlem kiöltek minden ellenállást. Egy pet nem ellenkezhet.

- Én annyira gyáva vagyok – suttogom halkan. Meg akarom védeni Shinjit, de ahhoz el kéne hagynom a házát, és őt magát. Gyáva vagyok elmenni. Gyáva vagyok elengedni a biztonságos, normális élet reményét, amit tőle kaptam.

- Iko – vállamnál fogva tol távolabb magától, hogy ne menekülhessek el döbbent, de szigorú pillantása elől. – Te  minden vagy, csak gyáva nem! Sok mindent átéltél, megértem, ha kissé nehezebben bújsz ki a csigaházadból és tartasz a következményektől. De nagyon szépen haladsz és Ren megnyitóján Mamorut is megvédted attól a rohadék féregtől. Te vagy az egyik legbátrabb ember, akit ismerek. De nem kell semmivel sem sietned, hagyd, hogy a dolgok csak megtörténjenek, amikor kell, érted?

Szavai még visszhangoznak bennem, miközben lassan bólintok. Ő mindig másnak lát, mint én magamat. Mindig olyan kedves dolgokat mond, amiknek a felét is nehéz elfogadnom. Ő volt, aki kiállt értem Ibuki-samával szemben, én csak csendben remegtem mögötte, egy kisfiút ölelve. Nehéz meglátnom ebben a bátorságot, de ha ő mondja, biztosan ott van. Talán majd beszélek erről Noguchi-senseijel a következő foglalkozásunkon. Ő majd segít megérteni.

- Szóval nem vaj, ha még nem megy? – motyogom halkan. Próbálkozni fogok, de biztosan hibázok majd még.

- Persze, hogy nem – mosolyogva érinti meg arcomat. A mosolya a harmadik kedvenc dolgom vele kapcsolatban. A hangja, az illata, a mosolya. A kedves tekintete már nem fért föl a dobogóra, pedig ott lenne a helye. – Neked sokkal több idő kell, mint másoknak ahhoz, hogy megtegyél bizonyos lépéseket. De szépen haladsz előre és már nem kell attól félned, hogy bántani fognak, mert valami helytelent teszel – így van. Dr. Noguchi szerint is azért fogok rátalálni önmagamra, mert megbízom Shinjiben. Mellette nem kell aggódnom semmi miatt. Sosem bántana, ha hibázom, vagy neki nem tetszőt teszek. Még nem találkoztam nála kedvesebb emberrel. – Egyébként beszéltem ma Aoival – félelem csap keresztül gerincemen, de próbálok olyan bátornak tűnni, amilyennek Shinji hisz. – Jövő hét péntek délutánra van időpontunk hozzá. Majd beszélek a tanároddal és Noguchi-senseijel is, hogy aznapra engedjenek el. Persze, ha még mindig kész vagy arra, hogy vallomást tégy Ibuki ellen – látom a pillantásban, amivel rám néz, hogy nem neheztelne, ha megfutamodnék. De nem fogok. Nem hagyhatom, hogy Ibuki-sama másokkal is megtegye, amit velem.

- Kész vagyok, ez nem változott – bólintom a legtöbb határozottsággal, amire jelenleg képes vagyok, bár valószínűleg nem ez a legmeggyőzőbb alakításom. – De ön is ott lesz, ugye? – nélküle nem tudnám végig csinálni.

- Persze, hogy ott leszek veled – játékosan kócolja össze hajamat. Olyan emberi és természetes dolog, hogy rögtön megnyugszom tőle. Mintha mindig tudná, hogy mire van szükségem. – Tudod, hogy sosem hagynálak magadra – tudom. És most már képes vagyok elhinni is. – Most viszont kapd össze magad, mert már lassan éhen halok – a nevetését elfelejtettem. Azt is annyira szeretem.

Megdobbanó szívvel gyönyörködöm benne egy túl rövidnek tűnő pillanatig.

Mellette tényleg biztonságban vagyok.

oOoOo

- Minden rendben van, de ha gondolod, mehetünk máshová is – összerezzenve fordítom el tekintetemet az ablaktól, először Sawada-san kezére pillantva, ami éppen az enyémet fogja, majd megnyugtató mosolyára pislogva. Elmerültem a kilátásban, szinte észre sem vettem a körülöttünk lévőket, amíg meg nem említette őket.

Azt hiszem mellette tényleg gyógyulok.

- Nem, jó lesz itt – halvány mosollyal biccentem oldalra a fejemet. Gyönyörű helyet választott, mint mindig. Szeretem ezeket az éttermeket, mert nem túlzók. Tényleg az étel miatt jövünk, nem azért, hogy Sawada-san villoghasson a vagyonával… és velem. – Dr. Noguchi szerint egyébként is hozzá kell szoknom más emberekhez is. Szerinte nem tesz jót, ha folyton bezárkózom a saját világomba és talán igaza van. De megszoktam, hogy nekem nem lehetnek igényeim – magyarázom nyugodtan. Könnyebb, ha kimondom hangosan azokat a javaslatokat, amikhez próbálom tartani magamat. Dr. Noguchi tudja, hogy mi voltam, és kezdi megérteni, hogy min mentem keresztül. Ő az első, akinek igazán mindenről beszélhetek. Jobban ismer, mint én magamat, így bátran fogadom meg a tanácsait.

- Tudom – tudom, hogy tudja. Aprót biccentek, majd visszafordítom tekintetem a kilátás felé. Ez is segít kizárni az embereket.

Az étel, amit Sawada-san rendel, isteni, mint mindig. Szeretem, ha időnként nem csak hagyományos ételeket eszünk. Túl sok gazdám volt, aki betegesen ragaszkodott a tradíciókhoz. Egy kis változatosság segít felejteni. Ahogyan a velem szemben ülő férfi is. Neki könnyű megnyílni. Észre sem veszem, mikor kezdek lelkesen mesélni a mindennapjaimról, már csak akkor eszmélek, mikor a legújabb művemről mesélek neki. Olyan figyelemmel hallgat, mintha én lennék a legérdekesebb ember a világon, pedig tudom, hogy nem így van. Mégis olyan jó érzés normálisnak lenni. Kicsit úgy élni, ahogyan mindenki más.

A desszertet eszegetve hallgatom, ahogyan ő is mesél a napjáról. A legújabb szerződésekről, és lehetőségekről. Irigylem, amiért ennyire könnyen teremt kapcsolatot másokkal. Én sosem voltam ilyen. Azelőtt sem, hogy be kellett zárkóznom magamba, ha túl akartam élni. Ha jól értettem Dr. Noguchi szavait, ezzel nincs semmi gond, elég gyakoriak a hozzám hasonlók. Nem mindenki szereti a nyüzsgést és az embereket. Ez egy kicsit megnyugtatott. Szívesen kísérem Shinjit bárhová, mégis azokat az estéket szeretem a legjobban, amikor a könyvtárban zongorázhatok, ő pedig az egyik karosszékben olvas.

Valószínűleg észrevette, mennyire lelkesen figyeltem a parkot az ablakon keresztül, mert rögtön afelé irányítja a lépteinket, mikor elhagyjuk az éttermet. Apró, hálás mosolyomat próbálom elrejteni, miközben az árnyékokba boruló fákat figyelem. Mélyet lélegzem a természet megnyugtató illatából, és tekintetemmel az alkony utolsó énekesmadarait kutatom. Már belekezdtek altatódalaikba. Hamarosan átveszik helyüket az éjszaka vadászai. Mindig is szerettem volna baglyot látni. Egyszer apával…

Megrezzenve kapom pillantásomat összefont ujjainkra, majd Shinji ragyogó, mohazöld szemeire. Elég közel van ahhoz, hogy tisztán lássam a vonásait. Ezt most miért csinálta? Nem fogjuk elveszteni egymást az éjszakában, nem kell emiatt aggódnia.

- Nyugi, senki sem lát minket. Ráadásul, ezt már egy ideje ki akartam próbálni – óóó. ÓÓÓ. Hatalmasra nyílt szemekkel, lángoló arccal találom meg az értelmet szavaiban. Tekintetem a nem messze sétáló pár szintén össze fűzött kezére ugrik, mielőtt a kavicsos ösvényt kezdené tanulmányozni.

Vajon milyen rég óta szerette volna ezt? Tudom, hogy szépnek talál. Látom abban, ahogyan rám néz. Néhány gazdám nézett így, mikor még fiatalabb voltam. Túl fiatal ahhoz, hogy másképp gondoljanak rám. Akkor ők is annak láttak, aminek Sawada-san. Egy csinos fiúnak. Mégis Shinji arcán mást is látok. Olyasmit, amit nem ismerek fel, de reménykedem.

Ez csendes séta kettesben pedig a legcsodálatosabb dolgokra ad reményt.

Szeretem az éjszakai park hangjait. Az ébredező állatok halk neszeit, a szél játékát az ágak között. Még a lépteink alatt ropogó kavicsos ösvény zaja is illik ide. Shinji időnként végig simít a kézfejemen az ujjával, jóleső borzongást okozva. Nem a hideg miatt van, hanem miatta. A közelsége miatt. A kimondatlan szavakkal, amik ott lebegnek körülöttünk. Annyira élvezek vele minden pillanatot. Szeretném, ha ő is legalább ilyen boldog lenne.

Megállok, ő pedig egy fél lépés után ugyanígy tesz, és visszapillant rám. A lámpák arany gyűrűjében látom a kérdést arcán. Most, vagy soha. Mégis, mintha nem jönne a név, amit gondolatban már annyira könnyedén ki tudok mondani. Miért nehéz ez élő szóban.

- Shin… ji… - néhány szánalmas habogás után sikerül többé-kevésbé kimondanom a nevét. Annyira dühös vagyok magamra. Dühös és szomorú, amiért nem megy olyan gyorsan, ahogyan elvártam magamtól. nem akarok senkinek csalódást okozni.

Ő mégis a legcsodálatosabb mosollyal néz le rám.

- Iko – eddig tartott a bátorságom. A feltörő emlékek alatt fulladozva próbálom kerülni pillantását, bármennyire is igyekszik magára vonni figyelmemet. Teste az enyémhez simul, a belőle áradó otthonos meleg, ami mindig megnyugtat, most feszélyez. Amikor legutóbb volt valaki ennyire közel hozzám… amikor ilyen vágyódással ejtette ki a nevemet… nem. Nem gondolhatok rá, amikor Shinji tart a karjaiban. – Én drága Ikóm – bizonytalanul pillantok fel rá, mert most egészen mást hallok a hangjában. Olyasmit, amit senkiében nem hallottam korábban.

Az nem lehet.

Nem lehet, hogy ő…

Mégis, a szürkészöld szemek, amik egészen közelről ragyognak rám, ezt sugallják. Olyan szeretet ragyog bennük, amit még senki mástól nem kaptam. Nem akartam többé senkié lenni. Nem akartam mások játékszereként élni az életemet, de Shinjié szívesen leszek. Az ő Ikójának lenni kiváltság.

Légvételei forrón simogatják ajkaimat, ahogy egészen közel hajol hozzám. Tekintetem egy pillanatra szájára villan, majd vissza a megnyugtató szemekre. Meg fogja tenni. Tényleg meg fogja tenni. És én egy pillanatig sem bánom. Akarom, hogy megtegye. Hogy kitöröljön vele minden korábbi emléket. Az érintései szép lassan halványítják el a gyűlölt és megvetett érintéseket a múltamból. Talán a csókja is képes lesz elfeledtetni velem a keserű, kéretlen csókokat.

Ajkai puhán simulnak az enyémekre. Végtelen türelemmel és gyengédséggel. Még soha, senki nem ért hozzám így. Neki én számítok, és nem a saját vágyai. Érzem. Tudom. Derekamnál fogva von magához, én pedig készségesen ölelem át nyakát. A világ megszűnik körülöttünk, nincs más, csak ő és én. Az a mérhetetlen boldogság, ami szétfeszíti a mellkasomat. Ujjai hajamba túrnak, amitől borzongó késztetést érzek, hogy még közelebb bújjak hozzá. Ez az első boldog csókom. ügyetlenül ugyan, de próbálom viszonozni. Azt akarom, hogy ő is tudja, mennyire boldog vagyok. Itt. Vele.

Zihálva válunk el egymástól, de még érzem az ízét. A korábbi gazdáimnak általában borzasztó íze volt, de Shinji… ő más. Mellette normálisnak és egészségesnek érezhetem magam. Egy egyszerű fiú lehetek, aki egy vacsora után romantikus sétára indult a parkban a férfival, aki többet jelent neki bárminél. Azt hittem nekem nem jár a boldogság. Talán tévedtem.

Készségesen simítom arcomat tenyerébe, és lépek vissza hozzá. Homlokomat a mellkasának támasztva hallgatom heves szívverését.

- Szeretlek Iko – szemeim azonnal kipattannak a váratlan vallomás hallatán. Döbbenten emelem fel fejemet, hogy a szemeimbe nézhessek. Nem viccel. Látom, hogy minden szavát teljesen komolyan gondolja. De azt nem tudom még, hogy mit kéne kezdenem ezzel.

Túl sok, túl hirtelen.

- Én… Nem igazán tudom, hogy mit érzek – a megfelelő szavak után kutatva, lassan próbálok formát adni a fejemben kavargó gondolatoknak. Boldog vagyok. Tényleg nagyon boldog. Megbízom Shinjiben. Szeretnék örökké mellette maradni, ha neki nem okoz problémát. Leszek a házi zenésze, a takarítója vagy bármi, csak mellette maradhassak. – Olyan zavarban vagyok. Minden olyan… új – nem találok rá jobb szót. Még sosem csókoltak meg szerelemből. A legtöbb gazdám amúgy is kerülte a csókot, nekik csak másra volt szükségük. De Shinji nem olyan, mint ők.

- Nem baj, majd együtt kiderítjük, mit érzel. Nem sietünk sehová – boldog mosollyal nézek fel rá. Tudtam, hogy ő meg fogja érteni azokat a gondolataimat is, amiket én nem. – De ma mindketten nagy lépést tettünk – ez igaz. Dr. Noguchi biztosan büszke lesz rám, és talán azt is segít megfejteni, hogy mit érzek Shinji iránt. Shinji. Olyan boldoggá tesz, hogy így nevezhetem őt. Nem a gazdám, hanem a jótevőm. – Menjünk haza, jó? A többiek a végén aggódni fognak értünk – sűrűn pislogva hozom magam vissza a valóságba, és bólintok ismét.

Őt talán hiányolnák, de engem… biztosan nem. Yuriko-san még örülne is, ha soha többé nem térnék vissza a házba.

Ezt azonban megtartom magamnak. Nem akarom tönkre tenni a tökéletes estét. Shinjinek igaza van, nem sietünk sehová. A problémáink megvárnak minket.

oOoOo

Egy ásítást elnyomva, fáradtan rogyok le az ágyam szélére. Shinji csendesen hajtja be maga után az ajtót, és indul el a szekrénye felé. Aggódtam, hogy ma a saját szobájában akar majd aludni a csók után, de nem így tett. Nem igazán tudom kitalálni, hogy mi jár a fejében. A kocsiban hagyta, hogy hozzá bújjak, szótlanul simogatta a karomat a rövid úton, de semmi mást nem tett. Féltem, hogy talán megbánta a csókot, de azzal, hogy maradt, megnyugtatott. Szeretek vele aludni, sokkal nyugodtabbak az éjszakák, ha mellettem van. Előfordul, hogy felriadok, és már a jelenléte is segít visszaaludni. Csak hallgatom egy ideig az ütemes szuszogását, és helyére kerül a világ.

Félrebillentett fejjel figyelem, ahogy előveszi a pólót és a melegítőt, amit alváshoz tart itt. Más ruháját még nem hozta át, általában a saját szobájában öltözik reggelente. Talán felajánlhatnám, hogy csinálok neki helyet a szekrényemben, bár nem biztos, hogy végleg szeretne ideköltözni. Az ő szobája nagyobb és szebb is.

Amikor a fürdőszoba felé indul, tétován utána szólok.

- Shinji – meglepetten fordítja fejét vissza. Arcán széles mosollyal néz rám, mintha nem tudna betelni a saját nevével. Ha boldoggá teszi, bármennyiszer elismétlem. – Szeretnél együtt zuhanyozni? – kérdem olyan gyorsan elhadarva, hogy kétséges, mennyire értette meg. De így legalább nem habogok, mint egy zavart kisgyerek.

Jelenleg nem tudom melyikünk arcán vörösebb a pír. Látom, ahogy nagyot nyelve próbálja megőrizni nyugalmát, ujjai egészen elfehérednek, ahogyan a ruháit szorítja. Most először nem az jut azonnal az eszembe, hogy dühös rám. Talán ez is fejlődés.

- Tessék? – hangja mélyebb a megszokottnál, de nem rémiszt meg. Tudom, hogy nem a düh miatt változott meg. Inkább valami olyasmi miatt, ami az én testemet is forrósággal tölti meg. – Miért ajánlod fel, Iko? – homlokát ráncolva lép hozzám, gyengéden érintve meg arcomat. Zavartan harapok ajkamba, a megfelelő válasz után kutatva.

- Mert a párok ezt szokták tenni – motyogom halkan, lesütve a tekintetemet. Talán még sem volt olyan jó ötlet.

Meleg tenyere az arcomra simul, ahogy próbálja visszanyerni figyelmemet. Vonakodva ugyan, de teljesítem a kérését, és felnézek rá. Mosolya gyengéd, a tekintete tele van érzelmekkel, amiknek a felét nem értem, mégis jól esik, hogy így néz rám.

- Szóval egy párként gondolsz ránk? – most rajtam a sor, hogy értetlenkedjek. Azt hittem ez nyilvánvaló.

- Együtt alszunk, és szinte minden időnket kettesben töltjük – elgondolkodva simítom kezemet arra, amit az arcomon felejtett. – Szép helyekre viszel vacsorázni, és kézen fogva sétálunk – elbizonytalanodom a megfogalmazástól. Talán túl közvetlenül szólok hozzá, de ha a keresztnevét használom, ez a helyes. Azt hiszem. A mosolya meggyőz róla, hogy jól gondolom. – És a csók is… - halvány mosollyal érintem meg saját ajkaimat. – Ilyesmiket csak párok csinálnak – jelentem ki határozottan.

- Nem tudok ellenkezni, amikor ennyire aranyos vagy – sóhajtja megadóan, és lehajol hozzám. Csak egy pillanatig tétovázik, mielőtt puha csókot nyomna az ajkaimra. Pirulva, de mosolyogva viszonzom a rövid kis csókot. Boldogan simulok tenyerébe, miközben a gyomrom megtelik pillangókkal. – Igazad van – hüvelykujjával gyengéden simogatja arcomat. – De mi még friss pár vagyunk, korai lenne ezeknél a dolgoknál többet tenni.

Elgondolkodom a szavain, végül bólintok. Ő valószínűleg többet tud a kapcsolatokról, mint én. Egyelőre nekem elég az, amink van. A következő lépés megtételét rá hagyom, és igyekszem tanulni. Talán a hatalmas könyvtárukban találok valamilyen könyvet ehhez a témához is. Vagy Dr. Noguchi tud majd ajánlani valamit. Szeretnék fejlődni, és minél több dolgot megérteni a világból. Azt hiszem a laptopot is meg kell tanulnom használni, amit Shinjitől kaptam. Eddig csak zenéket hallgattam rajta, de tudom, hogy ennél többre képes.

- Akkor türelmesen várok – bólogatok, közben felhúzom az ágyra törökülésben a lábaimat. – De szólj, ha eljött az ideje tovább lépni… Shinji – teszem hozzá bizonytalanul, bezsebelve egy újabb boldog mosolyt. Figyelmemet azonban nem kerüli el a vágyakozás, amivel rám néz. Mintha ő már többre vágyna, de nem merné kimondani.

- Nem könnyíted meg a dolgomat – mormogja inkább magának, mint nekem, miközben egy búcsú simítással elválik tőlem, és eltűnik a fürdőben.

Nem egészen értem mi történt, de elfogadnom. Tőle mindent elfogadok.

Mert Shinji egy csodálatos ember.

Én pedig szeretem őt.

oOoOo

https://www.youtube.com/watch?v=0n-VY5tLVUI

Szeretem ennek a szobának a hangulatát. És az sem hátrány, hogy ezt a helyet Yuriko-san a legtöbbször messzire elkerüli. Nem tudom, hogy a könyvek vagy a zongora rémisztik-e meg ennyire. Vagy talán az, amit ezek a képviselnek. Shinji szerint a boszorkány mindig tartott az emlékektől. A férje sokkal jobban szerette az előző feleségét, az nem érdekházasság volt. Néha megsajnálom Yuriko-sant, amiért boldogtalanul kell élnie. Aztán találkozom vele, és elmúlik.

- Gyönyörűen szólt – hálás mosollyal pislogok fel a mély hang gazdájára, aki időközben mellém sétált. Ujjai már a vastag fonattal játszanak, amibe a tincseimet kényszerítettem. – Ezt is te írtad?

- Nem – rázom meg fejemet. – Ez Yiruma műve, ő volt apa egyik kedvenc zeneszerzője – az emlékeim fakulnak ugyan, de az tisztán rajzolódik ki előttem, hogy tőle játszik, miközben anyával a konyhában dolgozunk az ebéden.

- Mi a címe? – zavartan sütöm le pillantásomat. Reméltem, hogy erre nem fog rákérdezni.

- Remény – suttogom halkan. – Évek óta nem játszottam, mert nem mertem reménykedni. De te mindent megváltoztattál – nagyot nyelve győzöm meg magam, hogy fel kell néznem. Látnom kell a napfényben fürdőző szempárt. Azonban amint megmozdulok, az ajkaival találom szembe magamat. Csak egy meglepett nyögésre futja, miközben egy mély, de gyengéd csókba vonja ajkaimat.

Lehunyt szemmel engedek a csábításnak. Ujjaim lecsúsznak a zongora billentyűiről, és tétován hullanak ölembe. Ő tarkómat támasztva mélyíti el még jobban a csókot. Az íze kitölti minden érzékemet. Az illata ilyen közelről töményen kúszik az orromba. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Bárcsak semmi se szakítana ki minket belőle.

De a kérésem süket fülekre talál.

- Shinji bácsi!

Gazdám olyan gyorsan válik el ajkaimtól, mintha nem is ebben a világban mozogna. Mire a harsány kis hang gazdája beviharzik a könyvtárba, már mellettem áll, enyhén zihálva, de széles mosollyal. Zavartan rejtem el arcomat a belépők elől, és inkább kibámulok az ablakon. Még éppen láttam a Mamoru-kun nyomában érkező szülőket, de sem Rennek, sem a feleségének nem kéne így látnia minket. Túl nyilvánvaló, hogy mit szakítottak félbe.

- Hát megérkezett a kedvenc kis szélviharom – némán hallgatom, ahogy üdvözli a testvérét is, és váltanak néhány szót. Én csak akkor fordulok feléjük, mikor már nem érzek más meleget az arcomon, csak a napsugarak simogatását.

Mindhárman kényelmesen elegánsak, ahogyan egy ebédre érkezni illik, de látszik, hogy mennyire otthon érzik magukat. Mamoru-kun Shinji karjaiban van, de mikor észrevesz, azonnal követelni kezdi, hogy eresszék le a földre. Apró kis lábaival hozzám siet, és szorosan átöleli a derekamat. Ellágyult mosollyal simítok túrok sötét tincseibe.

- Örülök, hogy látlak, Mamoru-kun – valamiért képtelen vagyok nem mosolyogni, mikor így néz rám. Ez a kisfiú csupa szív. Megérdemli azt a boldog életet, amit a családjától kap.

- Ezen szoktál játszani? – hatalmas szemeket meresztve bámul a hófehér zongorára. Nem tudom mennyire használták az érkezésem előtt, az is lehet, hogy még sosem látta, vagy egyszerűen nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget.

- Igen, Shinji bácsié, de meg szokta engedni, hogy használjam – bólintok, és kicsit odébb húzódok, hogy felmászhasson mellém a székre. Egy kis segítséggel sikerrel is jár, bár a lábai nem érik el teljesen a földet.

- Kipróbálhatom? – a lelkesedése csodálatos, de a válaszban nem vagyok egészen biztos. Kérdve pillantok Shinjire, aki mosolyogva figyel minket testvére mellől.

- Csak nyugodtan, mi addig beszélgetünk. Hamarosan az italok is megérkeznek – a második mondatot már Renék felé intézi, és int a puha ülőgarnitúra felé. Ha nekik nem okoz gondot, akkor nekem sem.

Kicsit közelebb húzom magunkat a billentyűkhöz, és a széket is magasabbra állítom, hogy mindent elérjen. Gyengéden fogom meg Mamoru-kun egyik kezét, és az ujjait óvatosan behajtogatom egyetlen egy kivételével.

- Most csak erre lesz szükséged, jó? – lelkesen bólogat. – Megmutatom mit fogunk játszani, figyelj jól! – felemelem saját ujjamat, meggyőződve róla, hogy enyém a figyelme. Nem kell aggódnom, úgy csüng a szavaimon, mintha a világ legérdekesebb dolgát magyaráznám éppen. Talán érzi, hogy ez számomra tényleg a legkülönlegesebb dolog.

Egy egyszerű néhány hangos gyerekdalt játszok el neki. Könnyű, fülbemászó, és a rajongásából ítélve ő is felismerte. Amikor azonban ő próbálkozik meg vele, kuncognom kell. Még mielőtt csalódna, ismét megfogom kezét, és óvatosan lejátszom a dallamot az ő kis törékeny ujjával is. Nevetése olyan mosolyt ragaszt az arcomra, amitől talán sosem tudok majd megszabadulni.

A zene tényleg egy közös nyelv.

És én boldog vagyok, hogy végre valakit megtaníthatok rá.  

Türelmesen, csendesen nézelődve várom, hogy Sawada-san és a testvére is befejezze a beszélgetéseket, amiket folytat. Szerencsére egy-egy lopott kíváncsiskodó pillantáson kívül nem kapok több figyelmet, és nekem ez pontosan elég így. Hozzászoktam a gazdáim oldalán a nagy rendezvényekhez, de ez most mégis más. Itt nem zajlanak sötét ügyletek. Ez művészet.

Az emberek helyett a festményeket figyelem. Néhány előtt már megálltunk Sawada-sannal, de sokat meg szeretnék még nézni közülük. Egy hozzám hasonló kalitkába zárt madárnak ezek a képek a soha nem ismert szabadságot jelentik. Olyan tájak, amikre nem juthattam el.

Talán majd ezek után.

Sawada-san finoman megérinti a karomat, én pedig követem őt a testvéréhez. A szívem hevesebben kezd verni, de próbálok a gazdámból áradó nyugalomra összpontosítani. Talán a mostohaanyja nem kedvel, de a mostohatestvére más ember. Sawada-san szerint kedves, nincs mitől félnem. A széles mosoly, amivel minket fogad, szintén ezt támasztja alá.

- Csak nem sikerült kikészíteniük? – Sawada-san nevetve int fejével a pezsgőspohár felé, amiből nagyon gyorsan, nagyon sok ital tűnt el pár másodperc alatt.

- Sosem hagyják békén az embert. Te meg persze csak most dugod ide az orrod, mi, Shinji? Igazán kihúzhattál volna a szarból – széles mosolya elveszi a szavai élét. Egyszerű testvéri civakodás. Nem is igazán veszek tudomást szavaikról, inkább Sawada-san testvérét próbálom minél jobban szemügyre venni, pont annyira, hogy még ne bámuljam udvariatlanul.

Nem igazán hasonlítanak egymásra, de a mosolya és a tekintete neki is olyan melegséggel van teli, amilyet korábban nagyon ritkán láttam. Ha biológiailag nem is testvérek, tagadhatatlan, hogy van közöttük valamilyen kapcsolat.

- Ó, igaz is, be szeretnék mutatni neked valakit. Ő itt Koromo Iko – megrezzenve kapcsolódok vissza a beszélgetésbe, aminek egy részéről biztosan sikerült lemaradnom. Megszoktam, hogy a gazdáim ügyei nem rám tartoznak. Azt hiszem ezen meg kell próbálnom változtatni. Többé nem múlik azon az életem, hogy mennyire tudok hallgatni és kizárni mindent.

- Ó, szóval te vagy Iko! – félelem ellen küzdve állom a sötét pillantást. Nevetése nem olyan kellemes, mint Sawada-sané, de valamiért ez is segít megnyugodnom. – Shinji már sokat mesélt rólad, de nem mondta, hogy ennyire elragadó vagy – a bóktól még inkább zavarba jőve pillantok fel gazdámra. Miért beszél rólam másoknak? El kéne titkolnia, mert csak egy szégyenfolt vagyok az ő tökéletes életén.

Nem.

Ő nem így gondol rám, ezért nekem sem szabad selejtként tekintenem magamra.

- Sawada Ren vagyok, örülök, hogy megismerhetlek – nagyot nyelve pislogok a felém nyújtott kézre. Engem nem szoktak így üdvözölni. Sőt a gazdámon kívül nem is érinthetett meg korábban más. De azt hiszem ez megváltozott.

- Én is örvendek! – lopok egy pillantást Sawada-san felé, de csak biztató mosolyt kapok. – Én is sokat hallottam már önről… Sawada-san – a megszólítás előtt egy pillanatnyit tétovázva keresem a tökéletes szavakat. Remélem jól emlékszem, hogy Sawada-sama a házasság után őt is a nevére vette, és nem követtem el végzetes hibát.

- Hívj Rennek, nem kell ez a túlzott udvariaskodás – mellkasomban jóleső melegség árad szét az ajánlatától, bár tudom, hogy képtelen leszek így szólítani őt. Egyelőre biztosan. Talán majd ez is változni fog egyszer – Aztán vigyázz erre a kóklerre, képes és halálra dolgozza magát – nevetve int Sawada-san felé. Nekem kéne figyelnem rá? Nem mondhatom meg neki, hogy mit tegyen, de talán megkérhetem, hogy pihenjen, ha látom, hogy nagyon elfáradt a munkába.

- Hé, vigyázz a szádra! – elfojtok egy halvány mosolyt. Jó látni Sawada-sannak ezt az oldalát is. – Egyébként is, hol hagytad Asakót és a kedvenc unokaöcsémet?

- Elvileg már úton vannak, ha Asakónak sikerült ráimádkozni a kis hercegre a ruhát. Mostanában nem hajlandó bármit felvenni. Nagyjából egy fél óra és itt lesznek – csendesen hallgatom őket, ügyelve rá, hogy most tényleg halljam is, amit mondanak. Meglepően nagy erőfeszítést igényel leküzdeni a berögzült szokásokat.

Lelkesedésemet elnyomva, boldogan követem a testvérpárt a képekhez. Próbálom visszafogni magam, de képtelen vagyok végig elrejteni a rajongásomat. Ren-san nagyon tehetséges. Így, hogy még több képét még közelebbről látom, biztos vagyok benne, hogy sokra fogja vinni. A stílus olyan ismerős, hogy azon sem lepődnék meg, ha láttam volna már a műveit néhány korábbi otthonomban. A gazdáim szerették szép dolgokkal körbevenni magukat. Ezért voltam én is mellettük.

Lenyűgözve figyelek egy havas csúcsokat, és az előtte elterülő vételen, hófedte erdőségeket ábrázoló festményt. A szívem összeszorul a már-már ismerős táj láttán. Ez akár az otthonom is lehetne. A városok szürkesége nélkül. Ha az emberek sosem találtak volna rá ezekre a szigetekre. Szerettem reggelente a fehér hegyek látványára ébredni. Szerettem azt hinni, hogy egyszer majd tényleg megmászhatjuk őket apával.

- Ezek varázslatosak – suttogom halkan, leginkább magamnak, de még így is meghallanak. Elnémulva pillantok fel a mellettem álló két férfira.

- Örülök, hogy tetszenek, Iko-kun. Ha szeretnéd, bármelyik a tiéd lehet. Bár csak abban az esetben, ha Matsumura-san még nem adta el – hatalmasra nyílnak szemeim a meglepetéstől. Ezek a festmények egy vagyonba kerülhetnek. Ren-san ebből él, nem ajándékozhatja csak úgy el őket. Főleg nem olyan jelentéktelen személyeknek, mint én. Hiszen még csak nem is ismer.

Tényleg egyáltalán nem hasonlít az anyjára.

- Matsumura-san keményen dolgozik. Kiváló ügynökre tettél szert, aki a te érdekeidet nézi. Ritka az ilyen – Sawada-san a terem egy másik szegletébe pillant, bár a tömeg miatt nem sikerül kivennem, hogy pontosan kire. Ő lehet Ren-san ügynöke.

- Én csak festek, a többi az ő dolga. Abszolút nem értek az üzlethez, ezért nem is értem, miért akarta „drága” anyám, hogy átvegyem a céget – nem kerüli el figyelmemet a hangsúly, ahogyan az anyjáról beszél. Meglepetésemet elrejtve, csak szemem sarkából pillantok fintorgó arcára. Tehát ő sem kedveli? Megértem. Hiszen a saját fiát akarta arra a helyre juttatni, ami Sawada-sant illeti meg. Biztosan csak a pénzért. – Nos, csak szólj, ha bármelyik megtetszik annyira, hogy a szobádban szeretnéd tudni.

- Köszönöm Saw… Ren-san – javítom ki magam egy mély meghajlás kíséretében. Tudom, hogy úgysem fogok élni ezzel a lehetőséggel. Bármennyire is gyönyörűek ezek a festmények, nincs jogom hozzájuk.

A halk nevetés ismét előcsalja döbbent pillantásomat. Néha nem értem Ren-san reakcióit. Sawada-san megnyugtató pillantása alapján azonban nem követtem el semmi rosszat.

Mielőtt bárki bármit szólhatna, hangos kiáltozás szakítja meg a kiállítótér békés csendjét. Egyként fordulunk a hang irányába. Egy apró fiúcska, teli szájjal mosolyogva rohan felénk, meg sem állva addig, míg Sawada-san lábának nem ütközik. Nevetve öleli át, sötét szemei pedig rajongva ragyognak fel gazdámra.

- Shinji bácsi! – szívem teljesen ellágyul az édesen kócos kis ördögfióka látványától. Tényleg megpróbálták szép ruhákba öltöztetni, de nem sokáig tartott ki. Már most látom az apró kosz foltokat a térdén. Vagy elesett a saját lábában, vagy egy érdekes bogarat látott a homokban. Az árvaházban a kicsik mellett megtanultam, hogy nincs érdekesebb dolog egy bogárnál.

- Szia kiskomám! – Sawada-san türelmes, szeretetteljes mosollyal emeli föl a vígan kacarászó kisfiút. Muszáj nekem is elmosolyodnom a látványuktól. Látszik mennyire szeretik egymást. Sawada-san ért a gyerekekhez, ezt már a templomban is észrevettem. Könnyen meg tudja nyerni őket magának, pedig a gyerekek átlátnak a műmosolyokon. – Na, végre itt a kedvenc unokaöcsém. Most már minden rendben van – ekkor érkezik meg egy kissé ziháló, de makulátlan külsejű fiatal nő is közénk. A szigorú tekintet, amit a kisfiúra vet, és a mély mosoly, ami Ren-san arcán megjelenik, biztossá teszi, hogy ki ő. – Szia Asako! A kis forgószél megelőzött?

- Olyan, mint a villám, de mindenképpen látni akarta már az ő Shinji bácsikáját – halk nevetése lágy, akár csak a mozdulatai. Gyönyörű, és látszik rajta, hogy ő is tele van szeretettel.

Az ő kezét könnyebben fogadom el. A mosolya emlékeztet egy múltba vesző, egyre halványabb nőéhez. Nem néz rám elítélően, nem undorodik tőlem, egyszerű kedvességgel fogad, ahogyan bárki mással is tenné. Hogyan lehet ilyen családja egy Yuriko-sanhoz hasonló nőnek?

 - Neked miért ilyen fura a hajad? – apró, halovány mosollyal pillantok fel a Sawada-san vállaiba kapaszkodó apró fiúcskába. A gyerekek, és az ő határtalanul őszinte kíváncsiságuk.

- Iko-kun, sajnálom, hogy Mamoru ilyet kérdezett. Nem akart megbántani, csak még… nem mindig tudja, mit szabad mondani – Asako-san teljesen feleslegesen szabadkozik. Tudom, hogy a gyerekek ilyenek, és ez a kérdés egyáltalán nem esik rosszul. Mindig is ilyen volt a hajam, mindig is kilógtam miatta a tömegből, de már megtanultam elfogadni.

- Nem, semmi baj – nyugtatom meg csendesen, majd visszafordulok a kisfiú felé. – Azért ilyen a hajam, mert csak félig vagyok japán. Az anyukám külföldi volt – talán nem a legjobb megfogalmazás, de remélem érti, hogy mi az a külföld. Megőrzöm mosolyomat, de az enyhe fájdalmat nem tudom kiűzni belőle. Valószínűleg sosem leszek képes enélkül a mardosó hiányérzet nélkül beszélni a szüleimről.

- És most hol van az anyukád? Messze van? – mosolyom merevvé válik a mellkasomat szaggató fájdalomtól. Válaszolni szeretnék neki, mondani valami megnyugtatót, de elakadnak a szavak.

Szerencsére Sawada-san azonnal észreveszi a küszködésem, és a segítségemre siet.

- Igen, Iko anyukája nagyon-nagyon messze van – egy gyengéd, gondoskodó pillantással próbál segíteni a fájdalmamon, ha már mást nem tehet. Pedig többet tett, mint bárki korábban. – Hé, kiskomám, mi lenne, ha segítenél Ikónak valami innivalót keresni. Biztos szomjas – óvatosan leteszi Mamoru-kunt a földre. – Mindjárt utánatok megyek, csak váltok pár szót a bátyámékkal.

- Igen, Sawada-san – bólintok halvány mosollyal, ami azonnal kiszélesedi, mikor az apró fiúcskához fordulok. Szerencsére a fájdalom már csak tompa lüktetés így minden figyelmemet ennek a kis energiabombának szentelhetem. – Gyere, keresünk valami finomat, jó? – bátorítva nyújtom felé kezemet. Csak egy pillanatig bizonytalankodik, mielőtt lelkesen elfogadná. Apró kis ujjai még az én tenyeremben is szinte teljesen elvesznek.

- Menjetek csak, de ne egyél túl sok édességet, kicsim! – adja meg a végső engedélyt az édesanyja, és Mamoru-kun már húz is magával a tömegbe.

Mosolyogva hallgatom lelkes fecsegését bármiről, ami eszébe jut. Természetesen azonnal a büféaszat felé vezeti apró lépteit. Gondolom már akkor kiszúrta, mikor megérkezett. Egy okos és élelmes gyerek mindig feltérképezi a nassolni valók lelőhelyét.

Néha eluralkodik rajtam a tompa pánik, mikor a tömegben véletlen hozzám ér egy-egy ember, de próbálok arra koncentrálni, ami a feladatom. Itt biztonságban vagyok, nem kell aggódnom. Sawada-san nem hozott volna ide, ha a legkisebb veszélyt is sejtette volna. Ráadásul van velem egy vidám kisfiú, akiről gondoskodnom kell. Ha összeomlok, akkor eljátszom Sawada-san családjának belém vetett bizalmát.

- Te melyik sütit szereted a legjobban? – tanakodva bámulja az asztalt, bár látom a nagy nyújtózkodásán, hogy nem lát mindent rendesen. Óvatosan felemelem őt, hogy minden édességet alaposan szemügyre vehessen. – Köszönöm! – már nyúl is egy töltött kekszért.

Egy szalvétába szedünk még néhány finom falatot, amit kinéz magának, majd visszateszem őt a földre. Elveszek két pohár gyümölcslevet is, mielőtt letelepednénk az egyik kényelmes padra. Mamoru-kun küldetésének tekinti, hogy minél hamarabb, minél több sütit eltűntessen. Annyira, hogy még félre is nyeli az egyi falatot beszéd közben.

- Igyál egy kortyot, és minden rendben lesz – megnyugtatóan simogatom a hátát, miközben egy korty helyett a pohár teljes tartalmát eltűnteti.

Halvány mosollyal hallgatom, ahogy a kutyájáról mesél, amit nemrég kapott a szüleiről. Mindent megtudok róla, a nevét, a színét, a kedvenc alvóhelyét, és hogy milyen ügyesen vissza tudja hozni a labdát. Persze a beszéd és a sütievés együtt azt eredményezi, hogy mindent ellep morzsákkal. Reménytelen harcot vívok a kis ételmaradékok ellen, folyamatosan sepregetve le őket a ruhájáról, és törölgetve a nyálas, ragacsos darabkákat az arcáról. Bármennyire is piszkos munka, évezem. Mamoru-kun túlságosan aranyos ahhoz, hogy haragudjak rá.

Mintha csak megérezném a közeledtét, akkor pillantok fel, mikor Sawada-san a közelünkbe ér. Int, hogy maradjak ülve, én pedig teljesítem a kérését. Hiszen ebben vagyok a legjobb. Utasítások betartásában.

Lassan kortyolok gyümölcslevemből, miközben leül mellénk. Most nem pezsgő van a kezében, hanem gyümölcslé. Talán eleget ivott már az estére. Ő sosem részegedett le úgy, mint a korábbi gazdáim. Legalábbis mióta együtt vagyunk.

- Sajnálom, hogy elküldtelek, de muszáj volt pár dolgot megbeszélnem velük. Mamoru meg hamar unatkozott volna – mintha tartozna nekem bármilyen bocsánatkéréssel. Tudja, hogy bármit megtennék, ami kér tőlem. És nem csak azért, mert egy pet vagyok. Azért tenném, mert szeretném őt boldoggá és büszkévé tenni.

- Nem baj, Sawada-san. Mamoru-kun nagyon jó társaság – mosolyogva törlök le egy újabb nyálas keksz darabot puha arcáról. Felmosolyog rám egy kissé hiányos, de annál elbűvölőbb mosollyal, mielőtt folytatná a majszolást.

- Megkedveltétek egymást a kisördöggel, mi? – Sawada-san nevetése mintha végig simítana a gerincemen. Megborzongva hunyom le szemeimet, kiélvezve a tincseimen végig simító puha érintést. – Te jó fiú vagy és tudom, hogy meg lehettél ijedve, mert egyedül küldtelek el. De nagyon bátran helytálltál. Kezdesz egyre önállóbb lenni – büszkeség csordogál végig a testemben. Látja, hogy próbálkozom. Szeretnék fejlődni. Szeretnék jobb lenni. Egy olyan fiú, akit Sawada-san szívesen tart maga mellett. Ő nem egy petre vágyik, ezt már kezdem teljesen elfogadni. De még ki kell tapasztalnom, hogy pontosan mivé is kell válnom mellette.

- Csak mert ön mellettem van – suttogom halkan, forrón lángoló arccal. Nem tudom mennyire illik ilyet mondanom, de neki köszönhetem azt, aki most vagyok. Ő volt, aki segített előbújni a csigaházból. Ő az, akiből erőt merítek a mindennapokhoz. Akibe kapaszkodom éjszakánként, amikor a múltam kísért. Talán hiba így éreznem, de nem tudok tenni ellene.

- Iko, én mindig itt leszek melletted, amíg csak szükséged van rám – elhiszem neki. Egyre jobban, egyre őszintébben képes vagyok elhinni neki. – Nem vagy egyedül, sokan szeretnek. A bátyám és Asako és azt mondta, hogy nagyon aranyos és rendes fiú vagy. Pedig csak öt perce ismernek. De te mindenkire különleges hatással vagy és nemcsak a külsőd miatt – zavartan pillantok fel Sawada-san gondoskodó, szürkészöld tekintetébe. Miért mond most ilyeneket? Olyan helyen, ahol bárki meghallhatja? – Iko te nagyon együtt érző vagy, figyelmes, türelmes és kedves. Pedig azok után, amiken átmentél, még az is csoda, hogy ember tudtál maradni. A szüleid jól neveltek téged, büszke lehetsz rájuk. Én meg rád vagyok büszke – szavaitól elérzékenyülve, és teljesen elveszve próbálom rendezni vadul kavargó gondolataimat. Nem tudom mikor kaptam utoljára ennyi kedves szót valakitől. Mikor kaptam ennyi gondoskodást és szeretetet. Nem csak Sawada-santól, hanem az egész családjától.

Remegő ajkakkal, és mélyre zárt meghatódott könnyekkel figyelem ujjait, amit gyengéden tartják az enyémeket. Ő sosem volt durva velem. Sosem kiabált, sosem büntetett. Ő mindig támogatott és dicsért. Próbálta elhitetni velem, hogy fontos vagyok. Hogy számítok. Nem csak neki, hanem a világnak.

Sosem tudom majd meghálálni neki mindezt.

- Shinji bácsi, te és Iko bátyó szerelmesek vagytok egymásba? – Mamoru kérdése a semmiből csapódik közénk. Döbbenten pillantok először a kíváncsian pislogó fiúcskára, majd a zarvartan félreforduló Sawada-sanra. Mikor meglátom az ő arcán is megjelenni a pírt, ami az enyémet is felforrósítja, nem tudom mit mondjak. Látom rajta a teljes kétségbeesést és tanácstalanságot.

Elrántja tőlem a kezét, és még jobban elfordul, hogy elrejtse arcát, de már késő. Nem értem. Vagyis azt hiszem igen, de az nem lehet valós.

Szerelmes?

Én nem lehetek szerelmes. Soha. Nem érdemlem meg. Nem is igazán tudom, hogy milyen az. Sosem volt lehetőségem megtapasztalni. Sawada-san pedig biztosan nem szerelmes egy olyan egyszerű petbe, mint én.

- Micsoda drámai fordulat – ez a gúnyos nevetés…

Dermedten, görcsösen kapaszkodva figyelem a felettünk álló férfit. Öltönye makulátlan, akárcsak a teljes megjelenése, de én tudom, hogy belülről rohad. A lelke már régen az enyészeté lett. A pánik hullámai átbuknak felettem, remegésem csillapíthatatlanná válik. A jól ismert jeges tekintet úgy méreget, mint egy ragadozó a csoport leggyengébb tagját. Mindig értett hozzá, hogyan szemelje ki a legsebezhetőbbeket, és hogyan okozza a lehető legnagyobb fájdalmat nekik.

- Mit keresel itt Ibuki? – széles vállak takarják ki előző gazdám gyomorforgatóan ismerős arcát előlem. Minden tagom sikítva követeli, hogy meneküljek. Hogy fussak minél messzebb, de a belém vert szabályok maradásra bírnak. Emlékszem a büntetésekre. Emlékszem Ibuki-sama büntetéseire.

- Meghívtak, mint a Sawada család barátját, és Ren egyik támogatóját – önelégült szavai mintha lámpát gyújtanának elmémben. Hát persze. Ezért voltak olyan ismerősek a festmények. Már találkoztam Ren-san műveivel. Ibuki-sama otthonában.

- Tetszik ez a kép, Iko? Elismerem tehetséges a srác. Talán egyszer téged is megfesthetne. Meztelenül. Miközben alattam sikoltasz.  

Apró kis kezek ragadják meg ingujjamat. Megrezzenve pillantok oldalra, a belém kapaszkodó, rémült Mamorura. Sötétbarna szemei elkerekedve, könnyekkel telve bámulják a két férfit. Nem szabadna ezt látnia. Nem is szabadna itt lennie.

Minden erőmre szükségem van, hogy megmozduljak. Remegve, óvatosan húzom ölembe a kis testet, és fordítom magam felé, hogy legalább ne lássa, hogy mi történik. A hangoktól nem védhetem meg, de a látványtól megpróbálhatom.

- Minden rendben Mamoru-kun – suttogom halkan, egy reszketeg, erőtlen mosolyt kényszerítve ajkaimra. Hüvelykujjaimmal gyengéden letörlök arcáról néhány kiszökött könnycseppet. – Csak hangosan beszélgetnek, nincs semmi baj – hagyom, hogy kicsi, pufók arcát nyöszörögve a nyakamba fúrja, és apró mancsaival kétségbeesetten kapaszkodjon belém. Hátát simogatva, aggódva pillantok fel, és próbálok erőt meríteni Sawada-san hátának látványából. Csak most tudatosul bennem, hogy azonnal közénk állt. Nem habozott, hogy minél távolabb tarthasson Ibuki-samától.

- Azt ne mondd Shinji, hogy a kis taknyos ráhibázott – éppen annyira halkítja le hangját, hogy ne vonja magunkra a körülöttünk álló többi vendég figyelmét. Látom Sawada-san ujjait ökölbe szorulni. Az ing alatt minden izma ugrásra készen feszül meg. – Ezért nem akarod visszaadni, ami az enyém? Mert beleszerettél? – halkan felnevet, mintha a legabszurdabb dolgot mondta volna ki a világon. Gyűlölöm ezt a nevetést. Túl sokszor hallottam, mielőtt… miközben…

- Tűnj el, Ibuki! – még sosem hallottam Sawada-sant így beszélni. Tényleg egészen… ijesztő. De tudom, hogy nem rám dühös. Nem miattam ilyen. Illetve nem úgy, ahogy korábban gondoltam volna. Csak meg akar védeni a múltamtól, ami még mindig kísért.

Meg akarom állítani. Könyörögni akarok neki, hogy ne szegüljön szembe Ibuki-samával, mert túl kemény ellenség. Nem akarom, hogy Sawada-sannak baja essen. Hogy miattam essen baja.

- Ejnye, milyen érzékeny lettél – nem kell látnom, elég hallanom élveteg hangját. Pontosan tudom, milyen mosoly terül el az arcán ilyenkor. Megremegve ölelem szorosabban magamhoz Mamoru törékeny kis testét. – Neked tényleg nem szólt senki, hogy nem szokás beleszeretni a hozzá hasonlókba? Sajnos elég gyakran és hamar kell megválnunk tőlük – ajkaim vékony vonallá préselem, és próbálom a lelkemet elzárni a szavai elől. Nem hagyhatom, hogy tovább mérgezzen. Nem engedhetem, hogy újra mélyre ássa magát a fejemben. Még csak most kezdtem el hinni Sawada-sannak, nem kezdhetünk mindent előlről.

„Pedig azok után, amiken átmentél, még az is csoda, hogy ember tudtál maradni. A szüleid jól neveltek téged, büszke lehetsz rájuk. Én meg rád vagyok büszke.”

Erősnek kell lenned, Iko.

- Már nincs ráhatásod az életére – erőtlenül kapaszkodom Sawada-san szavaiba, és próbálom elhinni őket. Hinnem kell bennük. Ibuki-sama csak üres fenyegetődzéssel próbálkozik. Már nincs hatalma felettem. – Ahogyan arra sincs, ki és hogyan érez iránta – szívem hatalmasat dobban a feszült, indulattól nehéz szavak hallatán. Ez? Nem. Biztosan nem úgy értette.

- Veszélyes vizekre eveztél Sawada – Ibuki-sama hangja egészen elhalkul, mégis fenyegetőbb, mint valaha. Látom, ahogy egy lépést közelebb lép hozzánk, mintha egyáltalán nem tartana gazdámtól. – Nem sokáig játszhatod a hősszerelmes megmentőt.

A világ eltompul körülöttünk, a tömeg morajlása teljesen megszűnik. Nincs más, csak saját kétségbeesett szívverésem, a karomban tartott kisfiú halk szipogása, és a felettünk álló két férfi indulatos szavai.

- Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek fogytán az ideje – Ibuki-sama csak felkacag a fenyegetés hallatán. Ostoba. Tényleg sérthetetlennek és elérhetetlennek hiszi magát. A leghatalmasabban is ebbe buktak bele a történelem folyamán.

- Ezen van még mit gyakorolnod – szorosan lehunyom szemeimet, hogy még jobban ki tudjam zárni a bőröm alá kúszó metsző szavakat. – Ha időben belátnád a hibádat, küldd vissza hozzám Ikot. Hiányzik a csinos kis… pofija – ismét a gunyoros nevetés. Émelyegve próbálok Mamoru kellemes illatára koncentrálni. A maszatos, vigyorgó arca képébe kapaszkodva távol tartani magamtól egy másik arc keserű emlékét.

- Minden rendben, Shinji?

A buborék szétpukkan, a külvilág hangjai szinte lavinaként zúdulnak ránk. Néma megkönnyebbüléssel nyitom ki szemeimet, és pillantok a felénk közeledő Ren-sanra. Most sokkal komolyabb, mint legutóbb. Csak egy rövid pillantást kell vetnie kis csoportunkra, hogy lássa, valami történt. Nem ostoba, rögtön megérzi a gazdáim feszültségét, és a mi félelmünket.

- Talán szükség van a biztonságiakra? – tekintete összeszűkül, ahogy Ibuki-samára pillant. Látom elhátrálni volt gazdám lábait, egészen addig, míg már engem is meg tud pillantani Sawada-san háta mögött.

- Ugyan Ren, csak beszélgettem a testvéreddel, és a barátjával – tekintete rám villan, amitől jeges ujjak sokasága szorítja markába a szívemet. Ez a sötét tekintet az, ami a legtöbbet kísért az álmaimban. – De éppen távozni készültem. A titkárom majd rendezi az anyagiakat. Csodálatos kiállítás volt, mint mindig – negédes mosollyal emeli poharát Ren-san felé, majd felhajtja a maradék pezsgőt. – Hamarosan találkozunk – szavai közben utoljára rám pillant, mintha csak hozzám intézné őket. Majd hátat fordít, és eltűnik a tömegben.

Futni akarok. Sikoltozni és menekülni. Sawada-san karjaiba vetni magam, hogy biztosítson róla, minden rendben van, és senki sem árthat nekem. De nem mozdulok. Nem szólok semmit, míg Mamoru meg nem moccan az ölemben. Arca puffadt és maszatos, mikor elemeli tőlem. Sírt, de csendesen és bátran tette.

- Elment a gonosz bácsi? – nem lep meg, hogy megérezte Ibuki-sama szándékait. A gyerekek mindig érzékenyebbek az ilyesmire.

- El. Nagyon bátor voltál Mamoru-kun – suttogom halkan, halvány mosollyal, miközben ingem ujjával megtörlöm arcát, de csak még jobban elmaszatolom a könnyek nyomait. Azt hiszem egy alapos arcmosásra lesz szüksége. Mégis a mosoly, amit cserébe kapok, pillanatok melegíti fel a mellkasomat.

- Gyere kicsim, hagyd levegőhöz jutni Iko-kunt – Asako-san tűnik fel, és veszi át tőlem a fiát. A kisfiú azonnal belecsimpaszkodik, és halkan mesélni kezdni a borzasztó találkozást, amit hősiesen átvészelt.

Látom, ahogy némán váltanak néhány pillantást egymást közt a férjével, mielőtt elindulna a büféasztal felé, hogy felvidítsa valami finomsággal a fiát. Lehajtom fejemet, és engedek az eddig visszatartott heves reszketésnek. Próbálom elrejteni remegő ujjaimat, de képtelenség. A kimonók hosszú ujja legalább erre tökéletes volt. Így azonban mindenki látni fogja esetlen gyengeségemet.

Hirtelen meleg ujjak ölelik köbe teljesen elfagyott, remegő kezeimet. Megrezzenve pillantok a velem szemben guggoló, aggódó arcú Sawada-sanra. Tekintetében még mindig izzik a harag, de látom ahogy pillanatról pillanatra veszi át helyét az a gyengéd gondoskodás, amit csak nekem tartogat.

- Sajnálom Iko – ujjai megszorítják az enyémeket. Hangja halk, hogyan csak én és a testvére hallhassa. – Meg sem fordult a fejemben, hogy ő is itt lehet – érzem a bűntudatot, ami átitatja minden szavát, és eltompítja tekintete fényét. Nem tehet róla. Már tudom, hogy eszébe sem jut visszaadni Ibuki-samának. Már megbízom benne, mert… mert fontos a számomra.

- Jól vagyok, Sawada-san – erőtlen mosolyra húzódnak ajkaim, és tudom jól, hogy ő átlát ezen, de nem teszi szóvá.

- Mégis mi volt ez az egész? – megrezzenek Ren-san hangjától. Sawada-san mellett hajlandó vagyok megfeledkezni arról, hogy nem kettesben vagyunk. Aggódva pillantok gazdámra, majd a testvérére. Meg kell tudnia? El kell mondanunk neki, hogy én… hogy mi voltam korábban? Tudnia kell róla, hogy Ibuki-sama miket tett velem? Nem akarom elmondani neki. Nem akarom, hogy tudja az igazságot. Hogy mennyire sérült és undorító vagyok.

Mintha csak tudná mi jár a fejemben, Sawada-san finoman megrázza a fejét, és magával húz, miközben feláll. Egyik karja a derekamra csúszik, én pedig nem ellenkezem. Készségesen simulok oldalához, nem törődve azzal, hogy hányan és kik láthatnak meg minket. Most szükségem van rá, hogy érezzem, nem csak álom az életem boldog alakulása.

- Nem akarom Ibukit Iko közelében tudni – ujjai megfeszülnek derekamon, még közelebb húzva magához, mintha attól tartana, hogy előző gazdám bármelyik pillanatban visszatérhet és elragadhat mellőle. – A részletekről nem beszélhetek, de…

- De most jobb, ha hazamentek – Ren-san megértően bólint, és bár tekintete tele van kérdésekkel, nem tesz fel egyet sem. Mikor felém fordul, már egy mosoly ül az arcán, még ha nem is a legőszintébb. – Örülök, hogy megismertelek végre, Iko-kun. A következő hétvégén meglátogatjuk anyámat, és ha lesz kedved, akkor zongorázhatnál nekünk. Shinji rengeteget áradozott már a tehetségedről – zavartan, félve pillantok fel Sawada-sanra, majd vissza a testvérére. Az elmém még kissé sokkos állapotban van a váratlan találkozástól, de úgy tűnik jól értettem a szavait.

Lassan bólintok, és miután ők is elbúcsúztak egymástól, hagyom, hogy Sawada-san átvezessen a tömegen. Rábízom magam. Mert tudom, hogy megvéd.

Mert bízom benne.

oOoOo

Fáradt mosollyal gyönyörködöm a festményben, ami hálószobám falát díszíti. A kiállítás másnapján érkezett gondosan becsomagolva. Sawada-san szerint ez a testvére ajándéka, mert látta, hogy mennyire tetszik. Úgy tűnik nem tudtam elég jól leplezni az érzelmeimet.

A havas tájkép egyszerre tölt el örömmel és szomorúsággal. Mégis jól esik ránézni. Eszembe juttatja, hogy nem csak itt, Sawada-san mellett van otthonom, hanem valahol a szigetek északi részén is. Talán megkérhetném majd Sawada-sant, hogy télen látogassunk el a szülővárosomba. Nincsenek hiú reményeim. Nem gondolom, hogy bármit találni fogok ott, egyszerűen csak… haza akarok menni.

Halk sóhajjal fordítom vissza figyelmemet a maszatos kottára, amin egy ideje dolgozom. A hétköznapok általában ugyanazon séma szerint működnek, de megnyugtat ez a kiszámíthatóság és rendszer. Sawada-san sokat dolgozik, gyakran az irodába is be kell mennie, így sokat vagyok egyedül. Illetve mégsem annyit, hiszen a zongoratanár minden nap két-három órát gyakorol velem. Az ő biztatására kezdtem el többet foglalkozni a saját darabjaimmal is. Szerinte van tehetségem hozzá. Nagyon kedves nő, és tényleg sokat tudok tanulni tőle. Türelmes velem, nem parancsolgat, hanem tényleg tanít. Sokkal könnyebben beszélgetek vele, mint bárki mással Sawada-sanon kívül. Talán mert a zene a mi közvetítőnyelvünk.

A zongoratanár mellett egy pszichiáter is minden nap meglátogat. Vele már nehezebben boldogulok. Általában tudom, mit várnak tőlem az emberek, és tudok aszerint cselekedni, ő viszont… ő azt akarja, hogy én tudjam mit akarok. Az első két foglalkozás katasztrófa volt. Amikor arra kért, hogy beszéljek magamról, teljesen lefagytam, és alig tudtam kinyögné néhány halk szót. A következő alkalommal pedig csak sírtam. Pedig ritkán szoktam sírni. De azt hiszem az volt az áttörtés. A következő három délután már egészen sokat beszélgettünk. Ő kérdezett, én megpróbáltam válaszolni, sőt időnként már magamtól próbáltam mesélni. Tényleg úgy érzem, hogy sokat segít. Nagyon jó tanácsokat ad, még ha nehéz is megfogadnom őket. Azt mondta sok minden van bennem, aminek meg kell találnunk a helyét, de azon lesz, hogy végig segítsen ezen az úton. Én pedig elhittem neki.

Mert benne is meg akarok bízni.

- Szóval itt vagy – arcomra azonnal halvány mosoly költözik, mikor meghallom a biztonságot és békét jelentő hangot. Felé fordulva figyelem ahogy belép a szobámba, táskáját az egyik fotelbe dobva. Fáradtan megdörzsöli arcát, de mosolya még a kimerültség ellenére is teljesen töretlen. – Hogyhogy nem a könyvtárban dolgozol? – érdeklődve pillant az ölemben lévő lapokra, de tudom jól, hogy semmit sem ért belőlük. Szereti hallgatni a zenét, de kottát olvasni nem tud. Ezt is az egyik csendes, békés beszélgetésünk alatt árulta el. A napom legboldogabb része, amikor csak beszélgetünk.

Továbbra is minden estét a szobámban tölt. Egyikünk sem veti fel, hogy talán vissza kéne mennie a saját hálójába, mert… mert hiányoznánk egymásnak. Legalábbis ő nekem biztosan. nem tisztáztuk le pontosan, hogy mit érzünk a másik iránt, de szeretném azt hinni, hogy tényleg kedvel. Hogy ugyanúgy számítok neki, ahogyan ő nekem. Nem tudom, mit kéne éreznem, ha szerelmes lennék, de az biztos, hogy szeretek minden vele töltött pillanatot. Szeretem, amikor nevet, vagy amikor engem próbál megnevettetni. Biztonságban érzem magam mellette. Szeretem mikor megölel, vagy csak megérint. Amikor nincs itthon, akkor arra várok, hogy végre megérkezzen. Bízom benne. Mindennél és mindenkinél jobban.

- Dr. Noguchi szerint túl sokat zárkózom be a könyvtárba – a mai foglalkozáson mondta, hogy többet kéne kimozdulnom. Nem tudom pontosan hogyan értette, de próbálkozom.

- Ezért inkább a hálóba zárkóztál be? – nevető tekintettel pillant rám, végtelenül zavarba hozva a kérdéssel. Azt hiszem igaza van. Noguchi-sama valószínűleg jelentősebb változásra gondolt. – Mit szólnál, ha ma elmennénk vacsorázni valahová? – tétovázva harapok ajkaimba. Nem csak a kimozdulás miatti félelmem miatt. Nagyon kimerültnek tűnik, talán jobb lenne, ha pihenne. Főleg, hogy holnap jönnek Ren-sanék, így akkor sem tud majd eleget pihenni.

Mégis lassan bólintva fogadom el ajánlatát. Tudom, hogy ezzel boldoggá teszem őt, és büszkévé az orvosomat.

- És mi mindent mondott még neked ma Dr. Noguchi? – leül az ágyam szélére, és gyengéden simítja meg arcomat. Mint minden alkalommal, amikor haza ér. Halvány pírral, de boldog mosollyal engedem neki.

- Hogy próbáljak elhagyni néhány rossz berögződést, amivel mások alá helyezem magam – kérdő tekintetére ismét elbizonytalanodom. Bátorítóan szorítja meg ujjaimat, türelmesen kivárva a válaszomat. – Például, hogy Sawada-san helyett, használjam egyszerűen azt, hogy… hogy Shinji – az utolsó szót csak halkan ejtem ki, mintha valami megtorlástól tartanék. Korábbi énem hevesen tiltakozik, de próbálom mélyre űzni őt. Vissza a sötétbe, a rengeteg fájdalom közé. – Szabad?

Mintha víz alól bukkannék a felszínre. Borzongva nyitom fel szemeimet, ujjaim elernyednek a díszpárnán, amit eddig öleltem. Még mindig a könyvtárban vagyok. De már nem egyedül.

Lassan pislogva várom, hogy látásom kiélesedjen, de még tompán és összefolyva is felismerem Sawada-san megnyugtató alakját. Úgy ül a kanapén, mint egy rendíthetetlen kőszikla. A kőszikla, amire próbálom újra építeni önmagamat.

- Jól aludtál? – csendes mosollyal pillant föl a kezében tartott könyvből. Szeretem nézni amikor olvas, de most megzavarta halk, ébredező sóhajom. Nem bánom. A zöld tekintetek melegsége sokkal kellemesebb. Most elkerültek a rémálmok, és bár az erőm fogyatkozik, a fejem tisztábbnak érzem, mint alvás előtt, ezért bólintok. – Pihenj csak, szükséged van rá, ha szombaton el akarsz jönni velem – szombat? Vele menni? Hát persze, a megnyitó. A testvére. A családja.

Gyomrom összeszorul, de próbálom figyelmen kívül hagyni a jól ismert aggodalom első jeleit. Nem fogják tudni, hogy mi vagyok. Nem fogok szégyent hozni Sawada-sanra. Csak egy fiú leszek, aki elkíséri őt, mert szeretik együtt tölteni az időt.

- Szeretnék – érdekelnek a festmények. Érdekel milyen a világ, ha nem petként kell élnem benne. Talán Sawada-san mellett képes leszek elhinni, hogy ez az új valóságom. Mellette. Normálisként. Biztonságban. Nagyot nyelve ülök fel a párnák közt, lábaim gyengék, de mikor talpam a szőnyegbe süllyed, megtartanak. Ez a legfontosabb. Óvatosan megrázom fejemet, amikor látom Sawada-san mozdulatát. Szívem hálás forrósággal dobban, de az agyam nem akar engedni neki. Ő még nem bízik abban, hogy másokra támaszkodhat. – Már… egyedül is megy – csak néhány lépést kell megtennem a kanapéig, mégis teljesen kimerülve roskadok le Sawada-san mellé. Sosem engedhettem meg magamnak, hogy ennyire gyenge legyek. A gazdáim nem vágytak egy repedezett műtárgyra maguk mellett. De Sawada-san más. Őt nem zavarja, ha támaszt keresve bújok az oldalához. Ő gondoskodva simogat, mintha ilyen sérülten is csodálatos lennék. Ő nem fog megbüntetni azért, mert engedek a gyengeségnek. – Ki telefonált? – félve kérdezem meg, de mintha érezné mire van szükségem, ujjai végig futnak gerincem vonalán. A nyugalom szétárad bennem, elűzve Ibuki-sama gyomorforgató tekintetének és érintésének emlékét. Ha ő is volt a vonal túlvégén, nem fog visszaadni neki. Meg akar majd óvni.

Remélem nem ez okozza majd a vesztét.

Jóleső szusszanással hunyom le szemeimet egy rövid pillanatra, és próbálok közelebb fészkelődni Sawada-sanhoz. Soha egyik gazdámhoz sem akartam közel lenni. Voltak köztük, akik nem voltak kegyetlenek és gonoszak velem, de rájuk sem tudtam úgy nézni, mint Sawada-sanra. Őket nem tudtam kedvelni.

- Sakata Aoi – mikor már azt hiszem, hogy nem fog válaszolni, halkan megszólal. Ha említette is már ezt a nevet, nem ismerem. Tétován pislogok fel rá. Talán egy híres ember, akit ismernem kéne? Most ostobának gondol? – Az ügyésznő, akiről meséltem. Úgy tűnik, nem vesztegette az idejét, mert elég sok mindent talált Ibuki ellen – remegve bújok közelebb Sawada-sanhoz. Átkarol és magához húz, mintha tudná, hogy erre van szükségem. Mintha ő akarná távol tartani tőlem az emlékeket. – Igazad volt, Ibuki nagyon veszélyes, de Aoi nem fogja feladni és vannak szövetségesei a megfelelően magas helyeken. Viszont… szeretne veled találkozni valamikor a jövő héten – az, hogy felfedezték Ibuki-sama mocskait, nem lep meg. Én hallottam és láttam, hogy mire képes. Biztos voltam benne, hogy nem elég okos ahhoz, hogy minden nyomot eltűntessen. Ő nem olyan volt, mint a legtöbb gazdám. Nekik sosem akadtak volna ennyire egyszerűen a nyomukra. Ők nem tettek volna fel engem egy ostoba darts mérkőzésen ittasan. Ők nem hagyták volna, hogy egy kívülálló, jó ember magával vigyen. Az viszont meglep, hogy velem is akar beszélni Sawada-san ismerőse.

- Velem? Miért? – miért akarná bárki egy pet véleményét hallani? Mit tehetnék én érte? Hiszen nem is ismer. Semmit sem tud rólam.

- Szeretne megismerni és… nos… ha te is benne vagy, szeretné, ha vallomást tennél Ibuki ellen – vallomást tenni? Nem. Nem lehet. Nem tehetem. Szívem heves dobogása, és elmém éles sikolyai elnyomják Sawada-san hangját. Nem hallom, hogy mit mond. Nem értem a szavait. Nem tehetem meg amit kér. Nem tanúskodhatok a volt gazdám ellen. Az tilos. Egy pet nem árulhatja el a gazdáját.

Már nem a gazdám.

De ha megtenném, veszélybe sodornám Sawada-sant. Veszélybe sodornám az egyetlen embert, akinek kicsit is számítok. Nem veszíthetem őt el. Nem tehetem meg.

Zihálva bújok széles mellkasához. Remegve simulok bele az erős karok szorításába. Összezárt szemekkel próbálok a gyengéd érintésekre koncentrálni, de csak lassan sikerül átjutnom a pánik mélybe taszító hullámain. A fájdalom emléke tompa lüktetéssé válik, a lelkem kétségbeesett sikolyai elhalkulnak. Nem érhet el. Itt nem érhet el. Még. De ha bármit mondok, bosszút fog állni. Ha ő nem, akkor a korábbi gazdáim. Ha rájönnek, hogy beszélek, és ezzel őket is elárulhatom, mindennek vége. Nem a saját életemet féltem. Arról mér régen lemondtam. Sawada-san fejére nem akarok bajt hozni.

- Nem… nem szabad… Én ezt… nem tehetem… Nem… ezt… tilos és… - képtelen vagyok összefüggő mondatokat alkotni. A szavak újra és újra cserben hagynak. A gondolatok anélkül siklanak át fejemen, hogy meg tudnám ragadni őket. Az egyetlen biztos pont most Sawada-san, aki rendíthetetlenül ölel magához.

- Megértem. Sem én, sem Aoi nem fogunk kényszeríteni, de szeretne megismerni, ha benne vagy. A többit majd eldöntjük, jó? – megint enged dönteni. Mégsem érzem igazán, hogy lenne választásom. Biztos vagyok benne, hogy nem akarok beszélni. nem akarok semmit mondani. Én csak Sawada-sant akarom boldoggá tenni. Zongorázni akarok. Békét akarok. Bólintok, de a mozdulatból minden őszinteség hiányzik. – Ezen kívül beszéltem anyám zongoratanárával és a pszichiáterrel. Mindketten jövő héten jönnek. A tanár hétfőn, az orvos kedden – ismét bólintok. A zongorázás lehetőségétől elönt a biztonságos nyugalom érzése. A pszichiáterrel nem tudom hogyan kéne viselkednem. Mit kéne tennem vele? Mit kéne mondanom? Tudom, hogy Sawada-san segíteni szeretne ezzel, ezért elfogadom, de olyan idegen minden. – Valamint… a mostani helyzetre való tekintettel úgy gondoltam, hogy felvehetnék melléd két testőrt. Persze, ezt veled kell elsőnek megbeszélnem, de gondolkodj rajta nyugodtan, rendben? – a zöld szemek meleg gyengédséggel figyelnek. A szürkeség visszahúzódott a pupillája köré, de így is gyönyörű. Nem a színe teszi azzá. Hanem a belőle áradó kedvesség.

- Köszönöm, Sawada-san. Én… szeretnék nem csalódást okozni önnek – ha nem merek vallomást tenni, akkor csalódni fog bennem. Ha bajom esik, mert visszautasítom a testőröket, akkor csalódni fog bennem. Nem tudom mit kéne tennem. Azt, amivel őt boldoggá tehetem, vagy azt, amire én vágyok? A testőröket nem érdemlem meg, de talán kevésbé aggódna értem, ha rábólintanék. Tanúskodni rettegek, de ha nem teszem meg, talán nem tudják megbüntetni Ibuki-samát.

Minden zavaros.

- Iko, te sosem okozol csalódást – tenyerei szinte égetik arcomat, mégis legszívesebben hozzájuk dörgölőznék. Olyan gyengéden tart, mint még soha senki. – Az a lényeg, hogy biztonságban legyél és boldog tudj maradni. Ezért nem titkolok el előled semmit. Jogod van tudni, mi történik veled, hogy fel tudj készülni. Jogod van nemet is mondani, ha úgy érzed – jogom? nekem soha semmihez nem volt jogom. Mindig csak kötelességeim voltak. Szabályok, amiket követnem kellett. Utasítások, amiket be kellett tartanom. – Iko, már mondtam, ez a te életed és csak a lehetőségeket adom meg, de neked kell velük élni – nem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogyan kell. De próbálkozni fogom. Sawada-sanért. És magamért.

- Köszönöm. Én… visszamehetek a szobámba? Egy kicsit elfáradtam – túl sok minden kavarog most a fejemben, ami egyre tompábbá válik. Nem vagyok álmos, egyszerűen csak… mintha elfogyott volna az energiám. Mintha a testem teljesen kifogyott volna a tartalékaiból.

- Menjünk – döbbent sikkantással konstatálom, hogy eltűnik lábam alól a talaj. Megszeppenve pillantok a mosolygós arcba, mielőtt zavart pislogással karolnám át nyakát. Nem először vett a karjaiba, de képtelen vagyok megszokni.

Miért ilyen kedves velem? Miért gondoskodik egy olyan törött, összemocskolt, haszontalan fiúról, mint amilyen én vagyok? Nem értem őt. Talán soha nem is fogom.

- Holnap talán kimehetnénk a kertbe is, mit szólsz? – felélénkülve bólintok, elszakadva aggodalmaskodó gondolataimtól. Hiányzik a friss levegő. A természet. A szabadság halovány árnyképe. A virágok, és minden apró rovar. A zene után a természet a második szerelmem. – Ha elég erős leszel hozzá, tehetünk majd egy rövid sétát. Persze, ha nem lesz túl forró az idő, de ebben az időszakban még kellemes a hőmérséklet – mindenre gondol. Mindent tökéletesen megtervez. De nem zavaró a precizitása. Inkább megnyugtató. Mert gondoskodik rólam. El akarom hinni, hogy ez valódi.

- Szeretnék, Sawada-san. Már jobban érzem magam, a zongorázás segített – a zene tényleg gyógyít. Sokkal ritkábban kell köhögést elfojtanom, és a láz is elkerül, mióta felébredtem. Csak az ólmos fáradtság maradt meg.

- Ennek örülök – mosolya puha takaróként ölel körbe. Imbolygó léptei képesek lennének elaltatni kimerült elmémet. – De még nem szabad magad megerőltetni. Az orvos csütörtökön még benéz, hogy megnézze, hogy vagy – lesütöm szemeimet, és bűntudattal figyelem pólóm gyűrődéseit. Hát persze, az orvos. Elönt a szégyen, ha arra gondolok, hogyan viselkedtem vele. Szégyent hoztam Sawada-sanra.

- Bocsánatot kell kérnem tőle. Nagyon bután viselkedtem, mikor itt volt – a szobámban tiszta levegő fogad, amit otthonossá tesz a frissen mosott ágynemű illata. Mégis Sawada-san illatával válik teljessé minden. Vajon a ruhái, vagy a kölnije? Bármi is az, mindig képes megnyugtatni.

- Szerintem látott ő már ennél rosszabbat is – egy ostobán vergődő fiúnál? Nehéz elképzelni. – Nem vagy éhes? Készíttetek neked egy kis könnyű salátát, vagy valamit. És egy kis tőzegáfonya teát. Már úgyis kiürült a termosz – nem érdemlem meg ezt a figyelmet. Nem érdemlem meg a gondoskodást. Nem érdemlem meg a gyengédséget, amivel az ágy szélére tesz.

Mégis boldoggá tesz.

A takarót nyakig felhúzva, lomhán pislogva figyelem ahogy a konyhával egyezkedik. Nem kellene dolgoznia? Ha kedd van, akkor az irodában lenne a helye, nem mellettem. Remélem nem lesz baj abból, hogy engem ápolgat. Nem akarok problémát okozni neki.

Amint leül, óvatosan közelebb kucorgom hozzá. Mintha takarón keresztül is érezném a belőle áradó otthonos meleget. Pedig biztos vagyok benne, hogy csak képzelem. Ilyesmi nem lehetséges. A csend kiváló lehetőséget ad arra, hogy átgondoljam szavait. Tudom mit kellene tennem. Tudom mi lenne a jó döntés. Tudom, hogy mit várnak el tőlem, de gyáva vagyok. Túl sok fájdalom volt eddig az életemben. Nem akarom visszakapni.

- Félek – motyogom halkan. Nincs szükség magyarázatra, biztos vagyok benne, hogy tudja, mire gondolok. – Ha mindent elmondok… akkor… mindenki tudni fogja, mi vagyok és… és Sawada-sant is… bajba keverem… - másképp tekintenének rá, ha megtudnák mennyire undorító vagyok. Ha rájönnének, hogy mi voltam korábban. Ő egy neves kiadó örököse, nem tölthetne időt egy hozzám hasonlóval.

- Nem kell mindent elmondanod. A pet részt kihagyhatod – zavartan pislogok fel rá. Nem értem. Hogyan máshogy magyarázhatnám meg, hogy miért voltam Ibuki-sama mellett? Mit mondanék, hogyan kerültem hozzá? A bíróságot biztosan ez is érdekelné. Tudni akarnák. – Őket csak Ibuki érdekli, nem az, hogy te mi voltál azelőtt. Aoinak azért jobb, ha az igazat mondod, aztán majd kitaláljuk, mit kezdjünk vele. Ő elég okos, nem fog kiadni téged, nem olyan ember – miért? Miért kéne megbíznom benne? Sawada-san az egyetlen, aki jót akart nekem az elmúlt években. A szüleim óta nem volt senki, akit igazán érdekeltem volna.

- Honnan tudja?

- Mert Aoi az unokatestvére miatt lett ügyész és elsősorban Gyermek-és Ifjúságvédelemmel foglalkozik – a hangja elkomorodik, én pedig érzem, hogy érzékeny dologra kérdeztem rá. Legszívesebben visszaszívnék mindent, nem tetszik, amit most a tekintetében látok. – Amit most elmondok, kevesen tudják, de így talán jobban meg fogod érteni Aoi indokát és azt a vehemenciát, amivel az ügyedet intézi – látom a fájdalmat, ami eluralkodik rajta. Ismerem ezt a tekintetet. Tudom milyen, mikor sebeket kell feltépni. Mikor olyasmire kell visszaemlékezni, amire soha nem akarsz. Feljebb csúszok, hogy jobban láthassam arcát, de nem távolod el tőle. Talán neki most nagyobb szüksége van valaki közelségére, mint nekem. – Aoinak volt egy Takuya nevű, nálunk egy évvel idősebb unokatestvére. Kiskorunk óta jóban voltunk, mindent együtt csináltunk és mindig ugyanabba az iskolába is jártunk. Csak Takuya ugye egy évvel felettünk járt mindenhol. Takuya… mindig kedves volt, vidám, segítőkész, a társaság lelke. Talán ezért is nem vettük soha észre, még mi, a hozzá közel állók sem, hogy baj van. Sosem mulasztott egy napot sem az iskolából, tagja volt a Diákönkormányzatnak és rengeteg társadalmi munkát végzett. Aztán egy nap nem jött iskolába. Így Aoival felkerestük. Mi ketten, meg Takuya osztályfőnöke. Azt gondoltuk, megfázott, vagy valami, de… az igazság rosszabb volt – mindig rosszabb. És sosem sejtik. Aki igazán szenved, az képes a legjobban titkolni. Mert szégyelli, ami vele történik. Mert nem akarja, hogy megtudják, mennyire törött.

Ujjaim megrezzennek a takaró alatt, de nincs elég bátorságom megérinteni Sawada-sant. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy vígaszt nyújtsak neki. Pontosan tudom, hogy mi lesz a történet vége. Látom az elszürkülő, fénytelen tekintetben. A fájdalmát a sajátomként érzem.

- A szobájában találtunk rá. Felakasztotta magát. Kiderült, hogy… az apja már évek óta bántalmazta lelkileg és fizikailag is. Néha szexuálisan is. Az anyja elhagyta őket, mikor Takuya tízéves volt és úgy tűnik, az apja a saját fiát okolta érte. Takuya hét évig titkolta a dolgot, hét évig eljátszotta, hogy minden rendben. És mi nem jöttünk rá, pedig számtalanszor voltunk nála látogatóban. Egy búcsúlevet hagyott, amiben mindent leírt és bocsánatot kért, amiért egyáltalán létezett. Valamint... megtaláltuk a naplóit is, amiket éveken át vezetett. Mindent leírt bennük, minden félelmét, fájdalmát, amit nem akart, vagy nem tudott megosztani senkivel – nem tudom mikor ültem fel. Nem tudom mikor csúsztattam tenyereimet a szám elé, hogy visszatartsam kétségbeesett nyöszörgésemet. Sawada-sannak nem kellett volna ennyire közelről találkoznia a halállal. Nem kellett volna megtapasztalni a kegyetlenséget és fájdalmat, amit a világ tartogat. Én megértem a fiút. Megértem, miért titkolta. Hogy miért nem említette soha senkinek. Tudom, hogy miért tette meg végül. Hogy miért fogyott el az ereje. Jártam már ott, ahol ő, de vissza tudtam térni. Neki nem sikerült. – Az apját lecsukták, Aoit pedig sosem láttam még sírni, de akkor… Akkor határozta el, hogy a gyermekvédelemnek szenteli magát, hogy egy gyereknek se kelljen ilyesmit elszenvednie. Azért lett ügyész, hogy megbüntesse az olyanokat, mint a nagybátyja… vagy mint Ibuki – hát persze. Már értem. Ezért akar segíteni rajtam. Meg akar menteni attól, amitől az unokatestvérét nem tudta.

Egész testem remeg a visszafojtott könnyek erejétől. Mondanom kéne valamit. Meg kéne vigasztalnom őt. De nem vagyok rá képes. Nem. Még nem. Mert ez a történet akár rólam is szólhatott volna. Én is végezhettem volna úgy, mint Takuya. De én nem voltam elég bátor megtenni.

Vagy pont az volt a bátorság, hogy nem tettem meg?

Sawada-san megrázza fejét, jelezve, hogy nincs szükség szavakra. De én úgy érzem tennem kell valamit. Valamit, ami könnyít a fájdalmon, ami ránk ült. Az emlékeken, amik, ha nem vigyázunk, mindkettőnket megfojtanak. Sawada-san is küzd kisértetekkel. Árnyakkal a múltból. Talán nem annyival, mint én, de küzd.

Előbb mozdulok, mint hogy gondolkodnék. Csak az hajt, hogy könnyítsek Sawada-san lelkén. Hogy segítsek neki újra eltemetni ezt az emléket, amit miattam kellett felszakítania. Még látom meglepett tekintetét, mielőtt mellkasára hajtanám fejemet. Szemben ülök az ölében, lábaim és karjaim is köré fonódnak. Én nem tudom olyan megnyugtató, otthonos meleget árasztani magamból, mint amilyet ő, de itt tudok lenni. Engem megnyugtat az ő közelsége. Talán őt is az enyém.

Néhány pillanat csupán. Néhány rövid pillanat, amikor a régi Iko rettegése eluralkodik rajtam, félve attól, hogy ellök magától. De nem. Az erős karok átölelnek. Magukhoz szorítanak. Egy széles tenyér csúszik végig hátamon, gyengéd ujjak pihennek meg tarkómra omló szőke tincsek között. Légzése lassan rendeződik, szíve egyre békésebb iramot diktál. Közelebb érzem magam hozzá, mint bármikor korábban.

Hosszú ideig egyikünk sem töri meg a csendet. Csak próbálunk a nyugalomra koncentrálni, ami lassan veszi át a zaklatottság helyét. Sajnálom, hogy ilyesmit kellett látnia. Hogy be kellett pillantania az én világomba, amikor még csak gyerek volt. És Aoi-sant is sajnálom. Szörnyű, ha elvesztesz egy rokont. Minden túlélő elkezdi magát hibáztatni, és magyarázatot keresni. Azon gondolkodni, hogy mit tehetett volna másképp. De a válasz egyszerű. Semmit.

- Sem Sawada-san, sem Aoi-san nem tudott volna segíteni rajta – suttogom halkan. Ujjai, amik eddig tarkómat simogatták, egy pillanatra megmerevednek. – Senki sem vette volna észre a jeleket – talán csak az, aki átélte, amit ő. Vagy egy szakértő. De semmiképpen sem gyerekek, akik még másképp látják a világot.

Nem szól semmit, de keze újra megmozdul. Halk sóhajjal engedem ki a levegőt. Nem haragszik rám azért, mert őszinte voltam.

- Vallomást akarok tenni – hangom kicsit megremeg a halk suttogás végén. A derekamat ölelő karok még közelebb vonnak a széles mellkashoz.

- Nem kell ilyen hamar döntened. Nyugodtan gondold át – ez nem túl jó tanács. Minél többet gondolkodok rajta, annál jobban fogok rettegni. Pedig nem kell félnem semmitől. Sawada-san mellett biztonságban vagyok. Őt pedig védik majd testőrök. Akiket nekem szánt, azoknak rá kéne vigyáznia. Majd megpróbálom ezt később megbeszélni vele.

- Már döntöttem. Aoi-sannak ez fontos – nem ismerem őt, de Sawada-san kedveli. A barátja, aki sokat szenvedett. Igazságot akar szolgáltatni egy olyan világban, ahol mindig a gonosz emberek győznek. Ha segít a lelkiismeretén, ha börtönbe juttathatja Ibuki-samat, akkor meg kell tennem, amit kér tőlem. – Segíteni szeretnék – hangom halk, de sokkal határozottabb, mint korábban. Ujjaim mégis kapaszkodót keresve markolnak Sawada-san pólójába. – De félek. Egyedül nem fog menni – akkor megfutamodnék. Bezárkóznék egy csigaházba, ahonnan többé nem jönnék elő.

- Nem leszel egyedül, Iko. Végig melletted leszek – elhiszem. Neki elhiszem. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, mikor megérzem a tincseim közé sóhajtott apró puszit. Mintha egy pecsét lenne az ígéretén. Pedig nincs rá szükség.

Már enélkül is megbízom benne.

oOoOo

- Gyönyörű vagy, Iko – zavart mosollyal pillantok hátra vállam felett. Épp az utolsó csatokat rögzítem szoros kontyomon, de a tükörben már láttam belépni Sawada-sant a szobámba. Nem gondolnám magam különlegesnek, hiszen csak egy elegáns bézs színű nadrág, és egy világoskék ing van rajtam, amit a szobalányok tökéletesre vasaltak. Ékszerből is csak azt a nyakláncos viselem, amit Sawada-santól kaptam. Az ajtó mellett pedig egy elegáns, világos cipő pihen, amit tegnap hozott nekem.

Az elmúlt napok nagy részét az ágyban, a kertben vagy a könyvtárban töltöttem. A köhögés szinte teljesen elmúlt, és lázam sem volt szerda délután óta. Az erőm még hamar cserben hagy, és az ólmos fáradtság a legváratlanabb pillanatokban tör rám, de jobban érzem magam. Sawada-san csak rövid időkre hagyott magamra, de nem bánom. Szeretem, ha itt van. Szeretek éjszaka hozzá bújni, és szeretem az ő kisimult vonásait látni, mikor a rémálmok felriasztanak az éjszaka közepén. Tudom jól, hogy nem fog így maradni. Tudom, hogy már csak egy-két éjszaka, és visszatér a saját szobájába. Ha kérném biztosan maradna, de nem akarok több gondot okozni neki. Hétfőtől már biztosan dolgoznia is kell.

Az orvos csütörtöki látogatása is jól sikerült. Ő sem haragudott rám, nagyon kedves és óvatos volt. Nem esett jól az érintése, de képes voltam tűrni. Mert Sawada-san ott volt mellettem. Azt mondta már sokkal jobban vagyok, de sokat kell pihennem, és felírt még gyógyszert. Nem tudom pontosan mit, Sawada-sannak adta, de nem is igazán érdekel. Nem vetetne be velem olyat, ami nincs a hasznomra. Ő nem olyan, mint a korábbi gazdáim. Ő nem akar elkábítani, hogy utána…

Nem.

Lassan pislogva űzöm el ezt a gondolatot. Nem szabad ilyesmire gondolnom. Itt biztonságban vagyok. Mellette biztonságban vagyok.

A tükörben figyelem, ahogy lassan közelebb lép hozzám, de tartja a pár lépés távolságot, hogy ne érezzem feszélyezve magam. Mindig törődik velem. Mindig próbál a kedvemre tenni. Ilyen rövid idő alatt képes volt kiismerni, és tudja, hogy mire van szükségem.

- Köszönöm – zavartan, felforrósodott arccal eresztem le kezeimet, és fordulok szembe vele. Ő elegáns, mint mindig. Nagyon jól áll neki az öltöny, de nem tudom hogyan mondhatnám el ezt neki. Olyan esetlenül hangzik minden módon.

- Biztosan van elég erőd eljönni? – tekintetében aggodalom csillog, de egy apró mosollyal próbálom elűzni onnan. Folyamatosan értem aggódik, és én ezt nem akarom. Nem akarok problémát okozni neki.

- Igen. Bírni fogom – egy ideig még fürkészi vonásaimat, végül megadó sóhajjal bólint. Néha úgy érzem, hogy bármit kérnék, képtelen lenne nemet mondani rá.

- Rendben – ujjai gyengéden simítanak végig arcomon. Már nem először teszi ezt. Az elmúlt napokban megszokott mozdulattá vált, ami elől nem menekülök. Amit kifejezetten szeretek, és boldogan fogadon. – Szólj, ha túlságosan elfáradsz, és szeretnél pihenni – mindig ezt kéri. Próbálom majd teljesíteni, de inkább azt tervezem, hogy csendesen tűrök majd. Nem szeretném, hogy miattam töltsön kevesebb időt a családjával, akiket szeret. – Sokan lesznek, de nem kell beszélned senkivel, akivel nem akarsz, rendben? – ismét bólintok. Ha jól csinálom, a legtöbben észre sem fognak venni. Nem szeretnék feltűnően viselkedni.

- Biztos nem lesz baj belőle, hogy én is ott leszek? – ajkamba harapva pillantok fel rá. A szemei puha melegséggel teltek. A fényük azonnal tompítja félelmemet.

- Ren örülni fog, hogy találkozhat veled – biztató mosolya erőt ad ahhoz, hogy én is bátortalan mosolyra húzzam ajakaimat. – A családja pedig biztosan kedvelni fog téged. Más nem számít – ismét végig simít arcomon. – Nem tudják, hogy mi voltál, és nem is számítana nekik. Ők csak a kedves, figyelmes fiút látják, aki vagy – zavart mosollyal bólintok. Nem tudom mikor mosolyogtam utoljára ennyit. De Sawada-san mellett könnyűnek tűnik.

- Köszönöm Sawada-san. Mindent köszönök – gyengéden megszorítja vállamat, mielőtt az ajtó felé terelne. Minden rendben lesz. Ma este úgy fogok tenni, mintha normális ember lennék. Nem fogok szégyent hozni Sawada-sanra.

oOoOo

- Készen állsz? – szorongva pillantok fel a galéria gyönyörű épületére. Sorban érkeznek az emberek, csodálatos ruhákban. A fényűzés túlságosan emlékeztet arra, ami a korábbi gazdáim mellett vett körül. Csak itt a mosolyok igaziak. A vendégek nem abból szereztek pénzt és hatalmat, hogy másoknak ártottak. Legalábbis remélem. Sawada-san is ott volt Ibuki-sama estélyén, szóval semmiben sem lehetek teljesen biztos.

- Igen – bizonytalanul bólintok, a torkomat szorongató kétségek csak akkor enyhülnek, mikor egy tenyér simul a hátamra. Nem vagyok egyedül. Ezt nem szabad elfelejtenem.

Amint belépünk a kellemes fénybe burkolt előtérbe, egy pincér lép hozzánk, elegáns pezsgőspoharakat egyensúlyozva tálcáján. Sawada-san elvesz egyet, és mosolyogva megköszöni. A gazdáim általában tudomást sem vettek a személyzetről, ő viszont mindenkivel kedves és figyelmes.

Ahogy haladunk a halkan beszélgető tömegben, sokan ráköszönnek Sawada-sanra. Időnként meg is áll, hogy váltson velük néhány szót, én addig próbálok láthatatlanná válni mellette. Az agyam automatikusan egy tompa üresjáratba akar kapcsolni, amit jól ismer, de ellenállok. Itt most nem kell elzárnom magam az információk elől. Nem kell megvédenem magam mindentől.

Tekintetem a falakon sorakozó festményekre siklik. Sokan veszik körbe őket, így nem igazán látom, hogy mit ábrázolnak, de később majd biztosan lesz lehetőségünk közelebbről is szemügyre venni őket. Kíváncsi vagyok, Sawada-san testvére miket alkot. Biztosan nagyon tehetséges, különben nem érkeztek volna ide ennyien. Furcsa ezt a csillogó világot látni ennyire békés verzióban. Furcsa egy olyan este, ami nem fog aljas alkudozással, vagy valaki halálával végződni.

- Shinji – megrezzenek a jól ismert, éles hang hallatán. Riadtan kapom oldalra a fejem, akár csak Sawada-san és a vele beszélgető emberek. Yuriko-san megjelenése most is tökéletes. A haja hibátlan kontyba van fogva, a ruháját mintha rá öntötték volna. Az arcán azonban csak undort és megvetést látok. Nem tudja, hogy mi voltam korábban, de érzi. Sejti. Hiszen a nevelt fia gondoskodik rólam. Nincs senkim és semmim. Mi más lehettem volna, ha nem egy pet vagy prostituált? Bár ő talán nem is tudja mik azok a petek. Egyszerű kurvának hisz. Egy nincstelen, koszos ringyónak. Talán az is vagyok.

- Yuriko-san – Sawada-san tenyere ismét a hátamra csúszik. Nem tudom eldönteni, hogy magát nyugtatja, vagy nekem akar biztonságot adni ezzel az érintéssel. – Azt hittem csak hétfőn érkezel vissza – meglepően nyugodt tud maradni. A hangja semleges, arcáról hiányzik a megszokott mosoly. Az ismerősök, akikkel eddig beszélgetett, diszkréten odébb állnak, tudva, hogy ezt a beszélgetést nem kellene hallaniuk.

- Nem hagytam volna ki a fiam megnyitóját – fintorog, mintha a feltételezés is sértené. Bevallom, engem nem lepett volna meg, ha nincs itt. Ahogy Sawada-sannal viselkedik… még egy nevelőanya sem viselkedhet így a gyerekével. A saját fiával is ugyanezt a hangot üti meg vajon? – Miért hoztad magaddal ezt a… fiút? – ha nem lenne ekkora hallgatóságunk, biztosan más szót használt volna. Talán azt hiszi, hogy ezek a sértések fognak rajtam? Fogalma sincs arról, hogy min mentem keresztül. Hogy mi mindennek hívtak már korábban.

- Nem gondolnám, hogy különösebben közöd van hozzá, Iko miért van itt – ritkán hallom ilyen ridegnek Sawada-san hangját. Ujjai megrándulnak hátamon, de képes csendes és diszkrét maradni. Nem akarom, hogy megint miattam veszekedjenek. – De Ren hívta meg. Szeretett volna találkozni vele – csak egy pillanatra enged a döbbenetnek, mielőtt visszavenné a tökéletes üzletasszony maszkját. – És ha nem haragszol, most meg is keresnénk őt.

Választ nem is várva lép el Yuriko-san mellett, tenyerét még mindig hátamon pihentetve. Hiába hagytuk őt magunk mögött, a sötét szemekből áradó gyűlölet még mindig tőrként fúródik a hátamba.

Talán mégsem volt jó ötlet ide jönni.

A világ összefolyik egy zajos, színes masszává. A tudatom időnként a felszínre bukkan pár pillanatra, de a pihentető álmok mindig visszaragadnak magukhoz. Érzem, hogy mozgunk. Érzem Sawada-san biztonságos jelenlétét. Mintha az ajkaim is mozognának, de a kiejtett szavakat nem tudom megragadni. A valóság és a lázálom összemosódik. A határok elvesztek. De nem félek. Nincs mitől, hiszen Sawada-sannal vagyok.

Már bízom benne.

Mintha lebegnék. A légzés nehezebb, de a testem súlytalan. Egy maszk. Egy vonat. Egy gyengéd, gondoskodó érintés.

Nevét dünnyögve nyitom fel ólomnehéz pilláimat. Ez már nem a ryokan. A kellemes színű falak ismerősnek tűnnek, de eltart néhány másodpercig, míg felismerem őket. Sawada-san otthona. Tompán kutatok emlékeim, de az apró kis részek nem akarnak összeállni egyetlen egésszé. Tényleg hazahozott engem, ahogyan ígérte.

- Nem akartalak felkelteni – hangja mintha egy vastag bársonyfüggönyön túlról szólna. Mégis kapaszkodom a szavaiba. Még nem akarom újra itt hagyni a valóságot. – Most szépen megfürdesz, átöltözöl és pihensz, rendben? Nem vagy éhes? – a fejem tompa, a testem nehéz, és a légvételek is kellemetlenek. A pihenés észszerűnek tűnik. A gyomrom fájdalmas mocorgással figyelmeztet, hogy régóta nem ettem. Talán meg kéne próbálni, bármennyire is ellenzi a torkom.

- Egy… kicsit… - most tudatosul csak bennem, hogy nem a saját lábaimon állok. Sawada-san cipel a karjaiban. A bennem élő pet rémült menekülésbe kezdene. Bocsánatért esedezne, amiért ilyen gondot okoz a gazdájának. De visszafogom őt. Sawada-san csak gondoskodni akar rólam. Ő nem azért teszi, mert kell, hanem mert ezt akarja tenni. Egy apró ellenkezés a figyelmesség ellen azonban kicsúszik a számon. – De… én…

- Semmi de! – határozottan állítja le erőtlen tiltakozásomat. Miért nem hagyja, hogy a személyzet gondoskodjon rólam? Nem a gazda dolga lenne gondoskodni egy beteg petről. – Nozaki-san készíttetett a konyhával egy kis rizskását. Az a legjobb ilyenkor, tápláló, de könnyű étel. Utána kapsz egy kis tőzegáfonya teát és alszol egy nagyot – szótlanul hallgatom a végtelen gondoskodásba tekert szavakat. Nem tudok mit kezdeni velük. Még nem. Túl rég óta nem volt senki, aki valóban törődött volna velem. Ő mégis megteszi. Szerzett nekem tőzegáfonya teát, pedig tudom, hogy itt nem gyakori. Anya is mindig panaszkodott, hogy a „japánok nem tudják mi a jó”.

„Idd meg kicsim, ettől jobban fogod érezni magad.”

Már nem emlékszem a hangjára igazán. De tudom, hogy mindig képes volt megnyugtatni. Hogy mindig nevetett és legyintett, mikor apa kijavította a hibás mondatait. Hogy gyakran énekelt nekem egy olyan nyelven, amit nem értettem igazán, és azóta szinte teljesen elfejtettem. Csak kifakult szavak maradtak meg, amiket sokszor használt a hétköznapokban.

A fürdőszoba forró, párától nedves levegője térít magamhoz. Némán figyelem, ahogyan Sawada-san ellenőrzi a kád vizet. Mintha egy gyermek lennék, akiről gondoskodnia kell. Ellenkeznem kéne, de nem akarok. Nem akarom elveszteni a figyelmét és a gondoskodását. Nem állítom meg, mikor gyengéden tűzi fel hajamat, pedig sosem szerettem, ha mások értek hozzá. A ruháim sorban hullanak a padlóra, de nem érzem a kényszert, hogy meneküljek. Nem érzem a kényszert, hogy eltakarjam magam előle. Talán a láz teszi.

Figyelmesen megáll alsónadrágomnál. Megtorpanó ujjai összeolvadnak az én bőrömmel. Érintése kellemesen hűvös, és gyengéd. Nem hasonítható ahhoz, ahogyan mások érintettek. Aprót bólintok.

Már bízok benne.

- Ha… ha ön csinálja… akkor… akkor rendben… - torkom szúr, ajkaim cserepesre száradtak a láztól, de magamnál vagyok. Képes vagyok bólintani. Képes vagyok megadni az engedélyt, amire vár.

A forró víz megnyugtató ölelése segít ellazulni. Halk sóhajjal hunyom le szemeimet, és dőlök hátra. A kimerültség újra erőt vesz rajtam, érzem kifutni az erőt testemből. A világ ismét összefolyik egy felismerhetetlen masszává. Tudom, hogy segít lemosni a testemet. Tudom, hogy szárazra töröl és elvisz az ágyig. Érzem, ahogy a kezeim lassan mozdulnak. Forró és íztelen massza tölti meg a számat. Majd a tőzegáfonya tea jellegzetes íze. Olyan, mintha két világ között lebegnék. Tudom mi történik, tudom mit teszek, mégis mintha egy külső szemlélő lennék a saját életemben.

Sawada-san mindenben segít. Ténykedik körülöttem, de arra már nincs erőm, hogy felfogjam mit tesz. A kezembe nyom egy tablettát, és én kérdezés nélkül beveszem. Ő sosem adna nekem olyan „gyógyszereket”, mint a korábbi gazdáim. A tompaság egyre jobban eluralkodik rajtam. Fejemet a párnára ejtve simulok bele Sawada-san érintésébe. Korábban ezt kényszerből tettem. A gazdáim kedvében akartam járni. De most azért teszem, mert jól esik. Mert én akarom. Az egész világom felfordult néhány nap alatt.

- Aludj nyugodtan, nekem még van egy kis dolgom – nem szívesen engedem el magam mellől. Érezni akarom az érintését. A jelenlétét. A belőle áradó nyugalmat. De nem lehetek önző. Aprót bólintok. Fáradt vagyok ellenkezni. Tudom, hogy fontos ember, így is túl sok időt pazarolt rám. – Nemsokára visszajövök, csak beszélek apámmal. Te csak pihenj, Iko, rád fér – hangját már csak messziről hallom. Engedem, hogy a puha sötétség magához húzzon. Sawada-san érintésének emlékével az arcomon.

oOoOo

A fejem lüktet, torkomon mintha egy szúrós gombóc lenne, de a didergés elmúlt. Már nem akarok megfagyni a vastag takaró alatt. A gondolataim is sokkal tisztábbnak érződnek. Nem tudom mennyit aludhattam. Nem tudom mennyi idő telt el, mióta lehagytuk a bambuszligetet. Fél nap? Egy hét? A testemet uraló kimerültség alapján nem sok idő. Talán néhány óra, talán egy nap.

Lehunyt szemmel hallgatom az eltéveszthetetlen hangot magam mellett. Tényleg visszajött. Halk, mintha nem akarna megzavarni engem. Igazából azt sem bánnám, ha az álmaimból rázna fel. Mert mellette olyan, mintha folyamatosan álmodnék. Vajon mikor fogok felébredni belőle?

Óvatos mozdulatokkal tornázom ülő helyzetbe magamat. Bár testem nehéz, nem ellenkezik. Tényleg segített a gyógyszer és a pihenés. A melegzöld szemek gyengéd gondoskodással pillanatanak le rám. Most alig látom bennük a hűvös szürkeséget. A szobát egyetlen kis olvasólámpa fénye ragyogja be, de ennyi pont elég. Nem kell látnom őt, elég éreznem törődő érintését az arcomon. Ez elég ahhoz, hogy tudjam, itt van velem.

- Jó reggelt, álomszuszék! Hogy érzed magad – belesimulok hangjába és érintésébe. Még mindig nem értem, mivel érdemeltem ki ekkora figyelmet.

- Fáradtan… - hiába nem csináltam mást az alváson kívül, így is képes lennék napokig visszasüllyedni az álmok birodalmába. Mintha a szervezetem most próbálna rendbe jönni a hosszú évekig tartó mentális megrázkódtatásból. Ásítva dörzsölöm meg arcomat, végig gondolva mindent, amit össze tudok rakni. Hálás vagyok Sawada-sannak, de tudnia kell, hogy nem akartam kihasználni őt. – Én… sajnálom… csak…

- Ne szabadkozz, nem a te hibád – miért nem hibáztat engem? Én voltam, aki ostobán kisétált a zuhogó esőbe az éjszaka közepén. Felelőtlen voltam. Hagytam, hogy az érzelmeim vezessek, pedig petként mindig uraltam őket. Ha nem tettem volna, már halott lennék. De Sawada-san szereti, ha megpróbálok önmagam lenni. Furcsa. Érthetetlen. – Csak pihenj, egy kicsit jobban nézel ki. De nem kell felkelned, nyugalom – nem is biztos, hogy képes lennék most rá. Egyelőre fogva tart a puha ágynemű. Bólintva köszönöm meg figyelmességét.

Ő is átöltözött, már nem azt a ruhát viseli, amit a bambuszligetben. Dolgoznia sem kell? Vagy azt is itthonról teszi? Elgondolkodva veszem szemügyre a telefonját. Ez a magán, nem pedig az, amit nekem adott oda, amikor elment. Tehát nem magában beszélt, hanem valakivel. Több értelme van. Miért forog ennyire lassan az agyam?

- Beszéltem egy barátommal, aki ügyész és megígérte, hogy utánanéz Ibukinak – megrezzenek korábbi gazdám nevének említésétől. Ügyész? Utána néz? Miért nem hallgatott rám? Miért nem fogadja el, hogy Ibuki hatalmasabb nála? Sawada-san darázsfészekbe nyúl, és fogalma sincs róla. – Ne aggódj, a barátom olyan, mint egy vadászkutya. Ha egyszer szagot fog, akkor semmi sem állítja meg – ez a világ meg fogja őt állítani. Nem tudok elképzelni olyan embert, aki szembe szállhat a múltam szörnyeivel, és győztesként kerül ki. – Erős, határozott nő, akit nem ejtettek a fejére és tud magára vigyázni – a meglepettség kizökkent aggodalmamból. Egy nő? Lehet esélye ellenük? Az alvilágban kevés hatalommal rendelkező nővel találkoztam. A gazdáim sosem szóltak elismerően róluk. Talán pont az fogja segíteni a harcát, hogy alábecsülik őt.

- Nő? – biztos ebben a döntésben? És vagyon a barátja tudja, hogy mibe nyúl bele? Aggódom értük. Aggódom Sawada-sanért.

- Ne aggódj, Aoinak stabil kapcsolata van már évek óta és már az esküvőt tervezi a vőlegényével – zavartan, lassan pislantva értelmezem a hallottakat. Miért mondja most ez? Miért néz rám ilyen megnyugtató mosollyal? Ez már egy újabb lázálom lenne? – Sosem volt köztünk semmi, ráadásul ő volt az első, akinek coming-outoltam annak idején. Emlékszem, csak megvonta a vállát és közölte, nem kell ebből ügyet csinálni, mert ettől még ugyanaz az ember vagyok. Ő ilyen ember, sosem csinál ügyet mások szexuális beállítottságából – nem igazán értem a szavai hogyan kapcsolódnak a korábbi témához, mégis megnyugtatnak valamiért. Talán mert még egy bizonyítékot adott arra, hogy korábban nem hazudott nekem. Tényleg a férfiakhoz vonzódik, nem csak azért vagyok itt, hogy bosszantsa velem a nevelőanyját. Ha ebben igazat mondott, talán minden másban is.

Egyre nehezebben tartom nyitva a szemeimet. Egyre hosszabb ideig tart egy-egy pislantás. Vajon, ha megint engedek a sötétségnek, itt lesz, mikor felébredek? Félek, hogy nem. Nem szabadna gyávának lennem, de… de túl sokszor csalódtam már.

Nem tudom mikor és hogyan, de már csak arra eszmélek, hogy pólójának szélét markolom. Szívem hevesen ver. Hevesebben, mint az normális lenne. Láz? Biztosan. Nem lenne szabad ezt tennem, de ő nem gorombít le. Nem rántja ki magát az érintésemből. Türelmes mosoly jelenik meg ajkain, és visszaül mellém az ágy szélére.

- Maradjak még? – hangja a legpuhább paplan, ami valaha körbe ölelt. – Nem szeretnél egyedül maradni, igaz? – most, hogy szavakba öntötte a gondolataimat, tudom, hogy így van. Bízom benne. Fürdök a kedvességében. Félek, hogy elveszítem. Félek, hogy a következő álom nem lesz ilyen csodálatos. Lassan bólintok, ő megértő mosollyal tűr fülem mögé néhány tincset.

Kényszerítem magam, hogy ujjaim elengedjék pólóját, és lassan visszadőljek a párnára. Ő nem mozdul, ahogy ígérte. Tenyere homlokomra simul, hallom elégedetlen sóhaját. Olyan hűvös a teste az enyémhez képest. Ez vajon ismét a láz lenne? Nem tudom. Kimerült vagyok, de nem tudok elaludni. Csak lebegek a zavaró forróságban.

- Gyógyszert még nem szabad bevenned, de innod kéne egy kis teát – résnyire nyitott szemmel figyelem, ahogy egy termoszból tölt teát a korábbi bögrébe. A sűrű gőz jelzi, hogy még mindig forró. Még erre is figyel. – Tőzegáfonya – apró, hálás mosoly kúszik cserepes ajkaimra. Éreztem már az illatán. Emlékszem, hogy alvás előtt is ezt adott. Akkor nem volt erőm megköszönni neki.

- Honnan? – erőtlennek érzem magam, mint egy fészkéből kihullott fióka. Egy kanál mézet tesz a teába, és türelmesen kevergetni kezdi. Szinte megbabonázva figyelem keze mozgását.

- Nozaki-san érti a dolgát. Bármit be tud szerezni – meg kell köszönnöm majd neki is. Talán csak a főnöke utasításainak tett eleget, de ez akkor is figyelmesség. Amiben régen volt részem.

Megtámasztja fejemet, és segít inni néhány torkot. A tea égeti a torkomat, de mégis jól esik. Lassan, talán hosszú percek alatt ugyan, de sikerül az egész bögrét eltűntetnem. Ez az egyszerű folyamat is mintha felemésztette volna minden erőmet. Megkönnyebbült sóhajjal fogadom újra a puha párna érintését. A szemeimet már nincs erőm nyitva tartani, de érzem Sawada-san jelentlétét, és ez éppen elég.

- Sawada-san? – halkan ejtem ki nevét, de ő meghallja. Halk hümmögéssel jelzi, hogy figyel. – Olvasna nekem? – félve teszem föl a kérdést. Szeretem a hangját. Megnyugtat. Segít pihenni. Remélem nem kérek túl sokat.

- Jobban éreznéd magad tőle? – bólintásomra megmozdul a matrac, és eltűnik mellőlem a súlya. Nem aggódok. Hallom ahogy matat a szobában, és pár pillanat múlva már ismét mellettem van. Közelebb kucorgom hozzá, nadrágjának simítva aromat. Nem lök el, nem nevet ki, csak gyengéden végig simít felhevült bőrömön.

Szinte azonnal felismerem a regény szavait, amit a szállásunkon kezdtem el olvasni. Ott folytatja, ahol a könyvjelzőt hagytam. Mennyivel másképp hangzik az ő szájából. Mintha egy egészen más történet lenne. Megnyugtató hangja elkísér a sötétségbe. Fogja a kezem és vezet. A békébe. A biztonságba.

oOoOo

A következő napok összefolynak. Valahol a valóság és az álomvilág közt lebegek. Bármikor jobban térek magamhoz, Sawada-san mellettem van. A laptopján dolgozik, olvas, vagy éppen alszik ő is. Nem mozdul mellőlem. Hagyja, hogy elveszett gyerekként bújjak hozzá. Felolvas nekem. Megetet. Olyan gyöngéden tart a karjaiban, mint egy törékeny kölyök cicát, aki elsodródott az anyja mellől. Az érintései, a hangja, mind csak kusza emlék, de itt van mellettem. A jelenléte folyamatos, mintha mindig is a világom része lett volna. Talán így is van. Ennek az új, törékeny világnak ő az alapja. Köré építem. Rá építem. Nélküle összeomlana, és maga alá temetne.

A köhögésem rosszabbodott, a láz pedig hullámokban ugyan, de újra és újra hatalmába kerítette a testemet. Valaki volt is Sawada-sanon kívül. Egy ismeretlen férfi. Hiába ellenkeztem nyöszörögve, el kellett viselnem az érintését. Féltem. Hiába szorította Sawada-san a kezemet, hiába simogatta gyengéden az arcomat, nem tudta elűzni az emlékek okozta pánikot. Nem akarok más férfit. Nem akarok más gazdát. Nem akarom, hogy Sawada-san megváljon tőlem. Soha.

Remegve nyitom fel ólomnehéz szemhéjamat. A szoba falait gyenge fény festi meg, ami előtűnik a vaskos sötétítő függönyök résein. Reggel lehet. Azt hiszem. De nem tudom, hogy milyen nap. Arcomat Sawada-san mellkasába fúrva próbálok úrrá lenni reszketésemen. Itt van. Nem adott oda az ismeretlen férfinak. Engedi, hogy párnának használjam őt. Sosem tesz semmit, amit én nem akarok. Sosem kér többet annál, amit adni tudok. Nem lehet igazi.

- Iko? – halkan suttogva simít végig hátamon. Testem azonnal megnyugszik, mintha ő lenne a gyógyszer minden bajomra. Hogyan hihettem, hogy olyan, mint a többi gazdám? – Minden rendben? – egy utolsó, mély lélegzettel szívom be megnyugtató illatát, mielőtt lassan feltornázom magam. Mindenem zsibbad. Mintha napok óta nem mozdultam volna meg.

- Csak rosszat álmodtam… azt hiszem – halkan dünnyögve fojtok el egy köhögést. Nem tudom megfogni az álom emlékét. Nem tudom mi szerepelt benne, csupán abban vagyok biztos, hogy nem volt kellemes. Nem ez volt az első. Az álmaim hol kellemes gyerekkori emlékekkel voltak teli, hogy rémes dolgokkal, amiket a gazdáim mellett éltem át. Vajon meddig fognak még üldözni? Valószínűleg örökké.

- Hogy érzed magad? – ezt a kérdést sokszor hallottam az elmúlt napokban. Még az összemosódott masszából is előtűnik aggodalma.

- Gyengén – ő is felül mellettem. Halvány pírral pillantok végig gyűrött arcán, alvástól kócos barna tincsein, és a bő pólón, amit visel. Velem aludt. Bár nincsenek tiszta emlékeim, tudom, hogy nem először tette. Nem engedtem őt elmenni. Egy buta, önző gyerek voltam. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok – bűntudattal telve hajtom le fejemet. Ujjaim megfeszülnek a takaró peremén. Visszaélek a kedvességével.

- Iko… - puha ujjak csúsznak állam alá. Halvány ajkai kedves mosolyra húzódnak, tekintetében nyoma sincs haragnak vagy neheztelésnek. – Te sosem okozol gondot – kellemesen mély hangjától végigfut rajtam a remegés. Szeretem, mikor a nevemen szólít. Ő máshogy ejti ki, mint a korábbi gazdáim. Ő nem akar birtokolni engem. Ő nem egy dísztárgyként kezel engem. Ő látja, aki vagyok. Aki lehettem volna.

- Milyen nap van? – zavartan fordítom el arcomat, mintha az üres falak választ adhatnának kérdésemre. Pedig csak a kusza érzelmeim akarom elrejteni előle. Köhögés rázza meg a testem, de nem az elviselhetetlen fajtából. Nem kell küzdenem a levegőért.

- Kedd – tenyere hátamra simul, pólón keresztül simogatva egészen addig, míg nem csitul a köhögés. – reggel – teszi hozzá halkan. Tehát nem telt el annyi idő, mint gondoltam. Többnek tűnt. De talán jó jel, hogy ilyen kis idő alatt sem romlott az állapotom. Sőt, a kimerültség ellenére is erősebbnek érzem magam. – Kérsz egy kis teát? Vagy rizskását? – megrázom fejemet, és pihenek néhány pillanatot lehunyt szemekkel. Nincs szükségem most egyikre sem. Ahogyan több fekvést és gyógyszert sem tudok elviselni. Más kell a gyógyulásomhoz.

Ajkamra harapva fordulok vissza Sawada-san felé. Arcomat kutatja, de nem szól semmit. Ad nekem időt. Nem siettet. Csak így fejlődhetek. Ha megvárja, míg elég bátor leszek kimondani a szavakat.

- Zongorázhatok? – láthatóan meglepi kérdésem. Látom, hogy vívódik magában. Talán túl messzire mentem ezzel a kéréssel? Nem volt jogom szívességet kérni? Hiszen ő mondta eddig, hogy bármit kérhetek. Hogy bármit megtesz értem, ami a hatalmában áll. Félreértettem volna?

- Az orvos szerint pihenned kellene – orvos? Ő lehetett az idegen férfi. Ostobán viselkedtem. Remélem nem hoztam szégyent Sawada-sanra. Nem voltam teljesen magamnál. A múlt összemosódott a jelennel, és… és féltem. Egy orvostól. Annyira ostoba vagyok. Lehajtott fejjel figyelem a takarón tekergő szőke szálakat. – De talán néhány perc belefér, míg lecserélik az ágyneműt, és átszellőztetik a szobát – jól hallottam? A szürkészöld szemek mosolyogva ragyognak rám. Nem tudom visszatartani mosolyomat. Annyira hálás vagyok neki. – Nincs rohanás, és nem erőlteted túl magadat – sietve bólintok, és már lógatom is le erőtlen lábaimat az ágy szélén. Egy pillanatra elbizonytalanodok. Van bennük annyi erő, hogy megtartsák a súlyomat? A zene gondolata segít, de…

Mielőtt elérne a végső kétségbeesés, Sawada-san érkezik a segítségemre. Segít felhúzni a tiszta ruhákat, és derekamat átkarolva húz föl az ágyról. A súlyom nagy részét ő tartja, de néhány pillanat múlva sikerül összeszedni az erőmet. Próbál mosolyogni, de a tekintetén látom, hogy ez most nem őszinte. Talán már megbánta, hogy belement. Ahogyan a bambuszligetnél is tette. Folyamatosan csak aggódik értem. Aggódik, de a boldogságom fontosabb a számára.

Miért?

A könyvtárig vezető út nagy részét meg tudom tenni egyedül. Lassan ugyan, de nem siettet. Csak a végén van szükségem rá, hogy átkarolj a derekamat. A könyvek illata, és a hófehér zongora látványa azonban új erővel tölt el. Szinte leroskadok a zongoraszékre, de ujjaim már a billentyűket simítják. Hűvösek, de élettel telik. Csodálatos hangszer. Már nem is hallom magam mögött Sawada-san mozgását. Nem létezik más, csak a zene.

Ajkaimon mosollyal ütöm le az utolsó hangokat. Nem tudom mikor játszottam utoljára ennyire vidám dallamot. Nem tudom miért pont ez jutott az eszembe. Nem én irányítottam az ujjaimat. De el kellett mondanom a világnak, hogyan érzem magam. Hogy jobban vagyok. Hogy gyógyulok. Hogy változok.

Már a következő darabot kezdem, mikor nyílik az ajtó.

- Sawada-sama – mintha a buborék, ami eddig óvott volna, szertefoszlana. Zavartan kapom az ajtóban álló Nozaki-sanra a tekintetemet. Engem csak egy pillantásra méltat, már vissza is fordul gazdám felé. – Elnézést, hogy megszakítom a koncertet, de sürgős hívást kapott – Sawada-san értetlenül kezd kotorászni a zsebeiben, látszólag eredménytelenül.

- A szobában hagytam a mobilomat – hallom halk hangját. Aggódva pillant felém, de én csak bólintok. Így is túl sokat áldozott rám az értékes idejéből. Fontosabb kötelezettségei vannak, mint én.

- Rendben leszek – néhány pillanatig még vívódik, de végül lassan föláll.

- Pár perc és visszajövök – ismét bólintok, apró mosollyal követve távozó alakját. Vissza fog jönni.

A zene gyógyít. Az újabb darabok segítenek sérült lelkemen. De a testem kimerült. Még két hosszabbat vagyok képes lejátszani, de a harmadikban túl sokszor hibázom. Nincs értelme folytatni. Halkan köhögve csukom le a zongora fedelét, és próbálok a normál légzésre koncentrálni. A világ összefolyik, a testem egyre nehezebb. Talán ismét a láz. Tétován pillantok az ajtó irányába, de elvetem az ötletet. Képtelen lennék megtalálni Sawada-sant ilyen állapotban.

Minden erőmet összeszedve botorkálok el az ablakban kialakított kényelmes beülőig. Összekuporogva ejtem fejemet a párnákra. Minden rendben. Lehunyt szemmel simítok végig a nyakamban lógó kis medálon, amit Sawada-santól kaptam, mielőtt elnyel a sötétség. Most is itt van velem. Sosem fog magamra hagyni.

A ránk telepedő nyugalom szinte felfoghatatlan. Valóságos, mégis kicsúszik az ujjaim közül, ha meg akarom érinteni. Talán sosem éreztem így a szüleim halála óta. Sosem éreztem ennyire biztonságban magam. Vajon mikor fog összeroppanni ez a törékeny béke?

Mintha gyomrom megérezte volna kétségeimet, egy hangos kordulással szakítja félbe a csendet. Ha normális életem lett volna, most felnevetnék, de így csak félelem terjed szét mellkasomban, a derűs boldogság helyett. Mindaddig, míg meg nem pillantom a rám mosolygó szürkészöld szemeket. A pillantása azonnal elűzi a pánikot. Sawada-san. Csak Sawada-san az, aki sosem büntetne meg ilyesmiért.

- Menjünk ebédelni – nevetése forró takaróként ölel körbe, megborzongok, ahogy kellemes hangja végig simít bőrömön. – Hol szeretnél enni? – megint a kérdések. Ajkamba harapva figyelem ahogy nadrágját leporolva áll fel mellettem. Harcolok megszokott válaszom ellen, mert tudom, hogy Sawada-san a valódi gondolataimat akarja hallani.

- Lehetne… itt? – óvatosan teszem fel a kérdést, hiába a megnyugtató mosoly, és végül a bólintás. A régi szokásokat nem lehet gyorsan ledobni magadról. Vajon sikerülni fog valaha?

oOoOo

- Most jut eszembe, hogy vettem neked valamit – hosszút pislogva dolgozom fel Sawada-san szavait. A hihetetlenül finom ebéd teljesen eltelített. Nem szoktam ilyen sokat enni, de ellenállni is képtelen voltam. Legszívesebben elnyúlnék a padlón, és egy hosszú alvással pihenném ki a délelőtt fáradalmait. Csak akkor fogom fel igazán, hogy mit mondott, mikor a táskájából elővesz egy apró kis zsákot, pont olyat, amiben az ékszereket szokták tartani. Elnyílt ajkakkal, kitisztult fejjel figyelem mozdulatait. – Amikor megláttam, egyből te jutottál az eszembe. Remélem, tetszeni fog – lassan, visszavonulásra készen nyújtom az ajándék felé kezemet, de nem gondolja meg magát. Mosolya biztonságot ad, és ösztönöz rá, hogy kilépjek a határvonalak mögül, amiket mindeddig be kellett tartanom.

Kezeim megremegnek, mikor a zsákban rejlő dobozhoz érnek. Tényleg ékszer. Erőszakkal űzöm elmém mélyére a feltörő kellemetlen emlékeket. Eddig minden ékszer, amit kaptam, azt a célt szolgálta, hogy mások dicsekedjenek a gazdagságukkal. Azt a célt szolgálta, hogy a saját bűntudatukat enyhítsék, amiért bántottak. Mégis, mikor megpillantom az apró kis medált a vékony lánc végén, azonnal tudom, hogy Sawada-san teljesen más okból vette. Ő engem akart boldoggá tenni vele. Elkerekedett szemekkel, ajkaimat összeszorítva fogom vissza boldog sóhajomat. Tökéletes. Az ezüst színű violinkulcs elegáns, visszafogott, egyáltalán nem hivalkodó. És ami a legfontosabb, hogy Sawada-santól van. Most először érzem igazán, hogy talán valóságos lehet mindez. Hogy tényleg számítok neki, és érdekli a boldogságom. Egyetlen gazdám sem adott ilyen személyes dolgot. Ők arannyal és drágakövekkel akartak megvenni. Sawada-san a figyelmességével nyűgöz le.

- Tetszik? – hangja gyengéd, mégis megrezzenek. Túlságosan elmerültem az ékszer csodálatában. – Egy utcai árusnál bukkantam rá visszafelé jövet – tehát nem egy méregdrága ékszerboltban. Mellkasomat elönti valami megmagyarázhatatlan forróság ettől az egyszerű, mégis annyira csodálatos gesztustól. Sawada-san világa valóban teljesen más, amint amiben eddig éltem.

- Gyönyörű – megengedek magamnak egy óvatos mosolyt és egy hálás pillantást. – Köszönöm, Sawada-san! – szavakkal nem is igazán tudom kifejezni a hálát, amit érzek. Megkönnyebbült mosolya csak még jobban elmélyíti hálámat az irányába. Tényleg aggódott, hogy mit fogok gondolni? Tényleg ennyire boldoggá akar tenni? Miért számítok neked, Sawada-san?

- Semmiség. Feltegyem? – apró bólintással adom neki vissza a nyakláncot, ő pedig habozás nélkül telepszik át mögém. Ujjai gyengéden simítanak végig tarkóm érzékeny bőrén, ahogy félre söpri tincseimet. Forró borzongás indul útnak testemben abból a pontból, ahol hozzám ért. Nem undorodom tőle? Miért nem leszek rosszul egy ennyire intim érintéstől? Mert ő nem olyan, mint a korábbi gazdáim. Ő Sawada-san.

Mire sikerül elcsitítanom vadul kalapáló szívemet, már újra velem szemben ül. Szürkészöld szemei boldog elégedettséggel csillogva mérnek végig, de még pillantásától sem érzem rosszul magamat. Ez nem az a fajta tekintet, amitől felkavarodik a gyomrom. Ez megnyugtat és… és boldoggá tesz. Azt hiszem ez az az érzés. Olyan rég voltam már igazán boldog, hogy nem teljesen emlékeszem rá.

- Jól áll – bókjától felforrósodik arcom, de talán elég halvány a pír ahhoz, hogy elkerülje a figyelmét.

- Én… nem nagyon szeretem az ékszereket – fogalmam sincs, hogy miért osztom meg vele ezt, de mire végig gondolhatnám a szavakat, már kicsúsznak a számon. Azonnal folytatom, aggódva, hogy esetleg megbántottam őt. – De… ez nagyon tetszik és hordani fogom – ostoba vagyok. Most biztosan azt fogja gondolni, hogy csak azért viselem, mert ő ezt akarja. Pedig nem így van. Hosszú idő után tényleg én hozom a döntéseket.

- Nem kell szabadkoznod Iko. Ne aggódj, nem foglak elárasztani drága karkötőkkel, meg hasonlókkal. Valahogy nem is illenének hozzád a hivalkodó dolgok. De ez a medál egészen szerény kis kiegészítő, amit bárhová felvehetsz – vállaimból elszáll a feszültség. Mintha minden szava gyógyító kenőcsként ivódna be a bőrömbe. Talán mellette tényleg sikerül majd rendbe jönnöm. Talán mellette tényleg csak játszanom kell majd a petet, és nem leszek valóban az. Bármennyire is hihetetlenül hangzik.

- Értem – apró bólintással engedem el az egyre nehezebbé váló témát. Ezekkel az érzésekkel most nem vagyok képes megharcolni. Ezekhez még gyenge vagyok. Könnyebb visszasüllyedni abba, amit ismerem. A megalkuvásba. A meghunyászkodásba. A megadásba. – Shimada-sensei nagyon csalódott volt, amiért nem mentem önnel? – felteszem az első kérdést, ami eszembe jut. Nem vagyok hozzászokva, hogy kérdezzek, de most el kellett terelnem a témát. Remélem jól választottam.

- Nem, de hiányolt – nincs szemrehányás szavaiban, gyomrom mégis apróra ugrik össze. Nem akartam gondot okozni. Nem akartam senkit megbántani, vagy megsérteni. Remélem ezt Shimada-sensei is tudja. – Mondtam neki, hogy a díjkiosztón találkoztok, amennyiben szeretnél majd eljönni – zavartan fürkészem arcát, kutatva az információ után, amit talán elszalasztottam.

- Díjkiosztón? – mesélt volna róla, csak én voltam túl figyelmetlen? Nem. Sawada-sanra mindig figyelek, és nem csak azért, mert ő a gazdám. Szeretem hallgatni őt.

- Az Év Írója Díjkiosztóra gondolok. Minden évben megrendezik és Shimada-senseit is jelölték. Bár szinte minden évben jelölik, de nem minden alkalommal nyer. Ha szeretnél eljönni, semmi akadálya nincs – tényleg elvinne magával egy ilyen eseményre? Ez nem az a világ, ahol a petjeként kéne viselkednem. Ugyanolyan vendég lennék, mint mindenki más. De mi történne, ha valaki rájönne? Ha felismernék, hogy én nem vagyok odavaló? Nem tudom, készen állok-e belépni az ő világába. A normális világba.

- Gondolkozhatok rajta? – kedves mosolya és apró bólintása előcsalja megkönnyebbült sóhajomat. Sawada-san olyan türelmes velem. Nem tudom mivel érdemeltem ki a figyelmét és kedvességét. Néhány napja még egy szavát sem hittem volna el igazán, de lassan minden változik. A nyugalom észrevétlenül szővi át minden sejtem. A szálak egyre mélyebbre jutnak minden órával, amit mellette töltök. Nem tudom hogyan csinálja, de nem akarom, hogy véget érjen. Rég éreztem ennyire jól magam. Ennyire élőnek és valóságosnak. – Mikor… kell leadnia a kéziratot?

- Hétfőn, hogy a lektorok és a szerkesztők átnézhessék, mielőtt még nyomdába kerül. Tehát hétvégére még maradhatunk itt, ha szeretnéd. Talán jobb is lenne, akkor lenne időd neked is kissé átgondolni mindent. A mai délelőtt nagyon felzaklathatott téged és szeretném, ha nem idegeskednél olyasmi miatt, ami még be sem következett. Rád fér egy kis feltöltődés – megint a mérhetetlen kedvesség, törődés és gondoskodás. Minden, amit egy pet nem érdemel meg. Minden, amit egy fiú, aki normális életet él, megkaphatna. Tényleg az enyém lehetne mindez? Vagy talán már az enyém is?

- Köszönöm – próbálom beleönteni minden hálámat ebbe az egy szóba. De minden boldogság ellenére, érzem a késztetést, hogy Sawada-san kedvére tegyek. Hogy ne okozzak neki gondot. Ha csak miattam maradna itt, akkor inkább menjünk vissza. Onnan könnyebben tud dolgozni, és nem kell plusz éjszakát kifizetnie csak a pihenésem miatt. – De nem kell aggódnia. Nehezebb időket is átéltem már. Én… ön miatt aggódom. Ibuki-sama bármire képes – nem tudom mennyire értette meg, amit korábban mondani akartam. Annyira nyugodtan és könnyedén kezeli ezt az egész helyzetet, pedig van oka aggodalomra. Nem akarom, hogy baja essen, és nem azért, mert a gazdám. Ez nem lenne valós indok. Egyszerűen őt nem ronthatja meg az én világom.

- Szerinted én egy ma született bárány vagyok? – olyan gyorsan változik meg hangja, hogy egészen megrémít. Még sosem hallottam őt ilyennek. Talán alábecsültem Sawada-sant. – Nekem is megvannak a kapcsolataim a megfelelő helyeken. Bár tény, nem nagyon szeretem őket használni, mert irtózom attól, hogy lealacsonyodjam az Ibuki-félékhez. De ahogy mondani szokás, a vészterhes idők vészterhes döntéseket követelnek. Ennek ellenére nem szeretem a tisztességtelen eszközöket – megszeppenve hallgatom szavait. A szavakat, amiknek meglepően sok értelmük van. Hiszen a tiszta üzletek világában is szükség van fondorlatosságra és kapcsolatokra. Félnem kellene ettől az új Sawada-santól, mégsem érzek semmi hasonlót. Furcsa. – Viszont azt hiszem, most szükség lesz rá. Nem fogom hagyni, hogy Ibuki csak úgy megússza, amit veled tett. Soha többé senki nem teheti rád a kezét! – zavartan sütöm le tekintetemet, és kezdek babrálni egy tinccsel, ami az ölemben pihen. Értem őt. A szavait. De a mögöttük rejlő szándékot nem teljesen. Tényleg azt akarja, hogy normális életem legyen? Hogy szabad ember lehessek, aki azt tesz és akkor, amikor csak akar? Készen állok én erre? Őszintén nem tudom.

Tekintetem az üvegajtón túl nyíló kertre vándorol. A levelek táncolnak az esőcseppek játékára. Mintha élne és mozogna odakint minden. Én is így akarok élni. Szabadon, élvezve az életet. Ezt a vágyat már régen elástam magamban, mert elérhetetlennek bizonyult. Túl messze volt, és nem éltem volna túl az odáig vezető utat. De most, hogy Sawada-san mellettem van, talán sikerülhet. Ha a kezemet fogja, akkor túljuthatok rajta. Egészen a csábító célig. Talán megpróbálhatnám. Talán ideje kockára tenni mindent. Utoljára. De vagyok elég bátor ahhoz, hogy feltegyem az elmém épségét?

- Mit szólnál, ha holnap elmennénk valahová? – megrezzenek az eső halk kopogását elnyomó hangra. Miért feledkezem meg ennyire gyakran arról, hogy itt van velem? A korábbi gazdáim mellett sosem lankadhatott a figyelemem. Mindig vártam a következő utasítást, a következő nem kívánt érintést vagy durva szót. De Sawada-san mellett nyugodt vagyok. Talán már kezdem teljesen elhinni, hogy mellette nem eshet bajom. – Annál is inkább, mert most esik és esőben nem akarom, hogy kinn mászkálj – megint velem foglalkozik. Legszívesebben újra megkérdezném, hogy miért, de a nyelvemre harapok. Nem hálálhatom meg ezzel a törődését.

- Ahogy… - a megszokott válasz észrevétlenül költözik ajkaimra, de időben észreveszem. Sawada-san nem egy üres fejű, megalkuvó pet társaságára vágyik. – Én… még nem tudom. Eldönthetem reggel, Sawada-san? – megkönnyebbült sóhajjal fogadom bólintását. Nem tudom mivel érdemeltem ezt ki. Mivel érdemeltem ki őt? A kedvességét, a gondoskodását, a figyelmét. Sawada-san különleges. Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. És valószínűleg soha nem is fogok.

oOoOo

Borzongva bújok vissza pólómba, miután bőröm beszívta a krémet, amivel Sawada-san lekente a zúzódásaimat. Ragaszkodott hozzá, csak úgy engedte, hogy leápoljam az övéit, ha ő is megtehette az enyémekkel. Félrebillentett fejjel figyelem a televíziót figyelő alakot. Az egész délután békében és harmóniában telt. Ő dolgozott, én olvastam, vacsora közben pedig beszélgettünk egy keveset. Még mindig nehezemre esik úgy válaszolni neki, ahogyan ő szeretné, de próbálkozom. Tanulok. Megteszek mindent, hogy elégedett legyen velem, és mellette maradhassak. Furcsa. Mintha csak úgy lehetnék a petje, hogy nem viselkedem petként. Vagy ha nem háziállat vagyok a számára, akkor micsoda? Ezt még nem merem megkérdezni.

Tétován harapok ajkaimba, de végül engedek a kísértésnek. Óvatosan mellé telepszem, és ölébe fektetem a fejemet. Gyakran tettem ezt a gazdáim kérdésére, de ez most más. Más, mert én akarom. Közel szeretnék lenni hozzá, érezni a belőle áradó biztonságot. Nem zavar el, inkább gyengéden végig futtatja ujjait a hajamon. Sok gazdám szerette ezt csinálni. A szokatlan színeim miatt kerültem bele ebbe a világba. De ezek voltak azok is, amik életben tartottak.

- Tudod, már egészen hozzászoktam, hogy itt vagy velem – hangja összeolvad a tévéből szűrődő halk duruzsolással. Hírek. Sosem nézhettem híreket, de még tévét is csak ritkán. Egy petet könnyebb irányítani, ha nem tud a világról. – Már nem is nagyon tudom, milyen volt, amikor még nem voltál itt – én túl jól emlékszem a Sawada-san nélküli világra. Hideg volt és magányos. Tele fájdalommal és kiszámíthatatlansággal. Minél tovább vagyok attól a világtól, annál biztosabb, hogy nem akarok visszakerülni oda.

- Pedig… csak egy hete, hogy… önnel vagyok – fejemet úgy fordítom, hogy felpillanthassak rá. A szürkészöld szemek engem figyelnek. Tele olyan érzelmekkel, amiket nem igazán tudok megfejteni. Ezeket az érzelmeket nem kellett felismernem az előző életemben, mert sosem láttam őket a gazdáimon. Talán, ha kutatnék, fellelném halvány lenyomatukat a gyerekkoromban, de félek olyan mélyre ásni. Félek a fájdalomtól, ami ott várna.

- Bizony – ajkai sarka alig látható mosolyra húzódik, miközben gyengéden, bőrömet alig érintve simít végig arcomon. – El sem akartam menni arra a nyavalyás partira, de ha nem teszem, sosem ismertelek volna meg. Szerintem a sors akarta így. Vagy a fene tudja, de örülök, hogy így történt – szavain merengve fordítom vissza tekintetem a műsor felé. Ujjai egy pillanatra sem hagyják abba játékukat a tincseim között, de nem bánom. Mintha tőle minden jól esne.

Ha nem jön el arra a partira, akkor sosem ismerem meg őt. Akkor most is Ibuki-sama mellett lennék, ő pedig játékként bánna velem. Egy roppant értékes, de eldobható tárgyként. Vajon meddig bírtam volna még mellette? Ha túlélem őt, hány gazdát lettem volna még képes elviselni? Nem mindenki volt kegyetlen és durva, de egyikük sem kezelt emberként. A szépségem életben tartott, de talán csak a testemet. A lelkem már haldoklott egy ideje. És ha Sawada-san nem ment meg, akkor hamarosan el is sorvadt volna. Azzá az összetört, üres bábbá váltam volna, akit a gazdáim láttak bennem.

Épp két számomra teljesen ismeretlen színészről beszél a bemondó, mikor megcsörren Sawada-san telefontja. Mintha gyomorszájon rúgtak volna. Reszketve ülök föl, és pillantok reflexből a fényesen világító kijelzőre. Torkom összeszorul a név láttán, ami ma már nem először akar tönkre tenni. Ibuki-sama nem adja föl. Nagyon akar valamit Sawada-santól. Engem. Engem akar tőle. Ezen nem is kell sokáig gondolkodnom, a válasz túl nyilvánvaló.

- Beszélek vele. Kihangosítom, hogy te is halld, de kérlek, ne áruld el, hogy jelen vagy. Nem akarom megadni ennek a görénynek azt az örömet, hogy téged is bánthasson – mintha jéggé változna a vérem. Legszívesebben magam köré tekernék egy takarót, hogy megvédjem magam a hidegtől. Hogy megóvjam magam Ibuki-samától. Nem akarom hallani őt. Nem akarom tudni, hogy mit beszélnek, de nem ellenkezek. Ha Sawada-san ezt szeretné, akkor ki fogom bírni. Még ha ezzel felélesztem a rémálmokat, amiket eddig sikerül a mélybe taszítanom.

- Igen, Sawada-san – halk sóhajjal némítja le a tévét, és veszi fel a telefont. Meredten bámulom a reklámokat, de a színes képek összefolynak a szemim előtt. Képtelen vagyok másra figyelni, csak a telefonban hallatszó halk légvételekre.

- Itt Sawada Shinji.

- Á, Sawada-san! Végre felvette, már próbáltam délelőtt hívni, de csak csörgött és csörgött az az átkozott telefon. Örülök, hogy végre tudunk beszélni – gyomrom felfordul, keserű epe tódul a torkomba a gyűlölt hang hallatán. Negédes, de nem udvarias. Egy olyan ember hangja, aki mindig megkapja, ami jár neki, és nem fogadja el, ha félrelökik. Olyankor tombol. Tudom. Tudom, mert sokszor rajtam vezette le ezt a dühöt.

„Az az idióta barom azt hiszi csak úgy kizárhat az üzletből! Öntelt fasz, aki nem tudja, hogy hol a helye! Nem úgy, mint te, kicsi Iko. Te pontosan tudod, hogy mi vagy, ugye?”

Érzem Sawada-san érintését, de még ujjai melege sem tudja elüldözni azt a fagyos félelmet, ami lebénít. Mi történik, ha sikerül meggyőznie Sawada-sant, és ő úgy dönt, hogy visszaad régi gazdámnak? Nem. Nem szabad erre gondolnom. Bíznom kell benne.

- Ibuki-san, sajnos nem tudok sok időt önre szánni. Nézze, még sok dolgom van ma este, szóval, ha lehet, fogjuk rövidre. Miért keresett? – Sawada-san hangja nyugodtnak tűnik, de nem kerüli el a figyelmem, hogy mennyire éles és távolságtartó. Szavaiban ott rejtőzik az a megvetés, ami mindig, ha a korábbi gazdáim kerülnek szóba. Próbálok ebbe kapaszkodni, hogy ne sodródjak messzire kínzó emlékeim között.

- Drága Sawada-san, azt önnek kéne a legjobban tudnia – nem bírom. Nem bírom a hazugságot és megjátszott kedvességet. Undorodom tőle. El akarok menni innen. Bezárkózni egy apró szobába, és örökre ott maradni, ahol nem találhat rám. De adhatom fel. Nem lehetek gyenge. A gyengék elvesznek. Én nem akarok elveszni. – Van önnél valami, ami az én tulajdonomat képezi. Ön pedig úgy egy hete volt olyan kedves és eltulajdonította azt. Csak szeretném visszakapni, ami jogosan engem illet – tudtam. Tudtam. Még mindig azt hiszi, hogy a tulajdona vagyok. Pedig nem. Én már Sawada-sanhoz tartozom. Nem adhat vissza ennek az őrültnek. Nem küldhet oda vissza. Nem lehetek újra az övé.

- Nem értem, miről beszél, Ibuki-san. Én semmit sem vettem el magától, ami az öné – Sawada-san most sem hazudik. Nem elvett tőle. Elnyert. Mert Ibuki-sama ostoba volt. Az alkohol tette azzá. Józanul sosem követett volna el egy ilyen hibát. Túl értékes, túl élvezetes játékszer voltam ahhoz, hogy ennyire könnyedén túladjon rajtam, és most már ő is rájött erre.

- De igen, az én gyönyörű és pótolhatatlan kicsi Ikóm önnel távozott múlt péntek este és azóta sem jött haza.

„Kicsi Iko…”

Nem merem lehunyni a szemem. Nem merek pislogni sem, mert félek, hogy a sötétség magával ránt. Folyamatosan menekülök az emlékek elől. Menekülök a múltam elől. De sosem juthatok elég messzire. Sosem szabadulhatok tőle.

- Remélem, nincs ellenére, ha visszaküldi nekem. Szeretném végre itthon látni a kis drágámat, annyira hiányzik. Nélküle üres az életem – sikítani akarok. Lerázni magamról ezt a gyomorforgató hangot, és menekülni. Kirohanni az esőbe, hogy a hideg cseppek mossák tisztára a bőrömet. Nem bírom hallgatni őt. Éppen csak elkezdtem hinni, hogy lehetek ember, de ő nem enged el. Emlékeztet arra, hogy mi voltam. Hogy mi vagyok még most is.

- Ne aggódjon, Iko remekül van. De átadom neki, hogy mennyire aggódik a hogyléte felől. Biztos vagyok benne, hogy könnyekig meg lesz hatva – Sawada-san nyugodt, érzelemmentes szavaiba kapaszkodok. Gúnyolódik. Gúnyolódni mer Ibuki-samán. Hogy van ehhez elég bátorsága? Nem csak kedves, hanem erős és bátor is. Mint egy mesebeli herceg, aki a gyengék védelmére siet. – De nem hiszem, hogy vissza akarna menni önhöz, már nagyon hozzászoktam a jelenlétéhez és nem kívánok megválni tőle, ha érti, mire gondolok. Ahhoz túl értékes, hogy csak úgy minden szép szóra odaadjam magának – tényleg úgy tesz, mintha a gazdám lenne. Megőrzi a látszatot, hogy még a petje vagyok. Így a biztonságosabb mindkettőnknek. De vajon így is gondolja? A tulajdona vagyok, vagy valami más? Meg kéne riasztania ennek a ridegségnek. Félnem kéne, hogy tévedtem, de érzem, hogy az egész színjáték. Érzem, mert közben gyengéden tartja a kezem. Nem akar birtokolni. Ő segíteni akar. Szívem kizökken üteméből. Hinnem kell neki. Bíznom kell benne.

- De ő az enyém!

„Az enyém vagy, kicsi Iko…”

Egy erős szorítás ránt vissza a valóságba, mielőtt átcsapnának fejem fölött a keserves emlékek. Hányszor suttogta ezt a fülembe. Hányszor ordította az arcomba. Gyűlöltem. Gyűlöltem minden napot, amit mellette kellett töltenem.

- Nem, Ibuki-san! Ön múlt hét pénteken azon a partin merev részegen feltette őt egy fogadáson, amit én becsületesen meg is nyertem. Iko most már az én tulajdonomat képezi és ne higgye, hogy olyan könnyen lemondok egy, az ölemben ingyen hullott szépségről. Ha azt hiszi, ma jöttem le a falvédőről, akkor nagyon téved, barátom! – tévedtem. Sawada-san meg tudja védeni magát. Azt hittem nem ismeri ezt a világot, de talán érti, hogy hogyan működik. Távol áll tőle, értem mégis beleveti magát. Miért? Miért érdemlem ezt tőle? – Ha annyira háziállatot akar, vegyen egy kutyát! De figyelmeztetem, ha azzal próbálkozik, hogy bármilyen módszerrel elvegye tőlem Ikót, nagyon fog szívni vele!

- Még nem végeztünk, Sawada! – ismerem ezt a hangot. Ismerem, és rettegek tőle. Nem fogja ennyiben hagyni. Ki fog találni valamit, hogy visszakaphasson. Mindent meg fog tenni, és nem tudom meddig védekezhetünk ellene. Remélem Sawada-san biztos a dolgában, különben… különben… Nem. Erre nem gondolhatom. Nem hagyhatom, hogy a félelem maga alá gyűrjön.

Gyengéd érintéssel próbálja felhívni magára a figyelmemet. Lassan tisztul ki a kép, és ismerem fel az arcot, ami mindig képes megnyugtatni. A szürkészöld szemek mélyén még ott van az indulat, de tudom, hogy nem én vagyok az oka. Nem rám dühös. Újra és újra elismétlem ezt magamban, hogy képes legyek elhinni.

- Az az igazság, hogy talán most rontottam a helyzeten azzal, hogy megfenyegettem. De ha egy újjal is hozzád mer érni, esküszöm, eltöröm a nyakát! Téged soha senki sem vehet el tőlem, ha te nem akarod, megértetted, Iko? – ajkaim megremegnek, a korábbi jeges rémület helyét lassan átveszi a hála és a boldogság. A remény fénye felragyog, bármennyire is próbáltam magam távol tartani tőle. Arcomra simuló tenyerei szinte égetik bőrömet. De nem bánom. Legalább érzem, hogy élek. Hogy nem vagyok egy törött játékbaba. – Soha senki! – hangja határozott és megszeghetetlen ígéretet hordoz magában. Tudom, hogy igazat mond. Tudom, hogy tényleg így is gondolja. Tudom, mert a tekintetében látom az elszántságot. Most már elhiszem neki. Bízom benne. Kész arra is, hogy megharcoljon értem Ibuki-samával. Remélem nem fogja megbánni. Remélem nem fog lemondani rólam.

- Nem akarok visszamenni – halkan suttogom reménykedéssel és félelemmel átszőtt szavaimat. Nem tudom mit tenne velem Ibuki-sama, ha egy ilyen „árulás” után visszakerülnék hozzá. Nem tudom, és nem is akarom megtudni. – Nem akarok elmenni – könyörgő tekintettel merülök bele zöldes pillantásába, ami tele van melegséggel és élettel. Most, hogy kimondtam a szavakat, leszek bennük teljesen biztos. Nem akarok új gazdát. Nem akarok máshová kerülni. Nem akarom elhagyni, Sawada-sant, mert mellette biztonságban vagyok. Évek óta nem éreztem ennyire épnek magam. Ennyire embernek.

- Nem is kell, Iko – hüvelykujja útját arcomon egy gyengéd mosoly kíséri végig. Mély hangja a legszebb dallam, amit valaha hallottam. Lehunyom szemeimet, és magamhoz ölelem szavait. Magam köré tekerem őket, hogy megóvjanak a múltamtól. Hogy fényessé tegyék a jövőmet. – Addig maradsz velem, amíg csak szeretnél. Megígérem – hiszek neki. Most először igazán hiszek. Talán hiba volt így döntenem, de késő visszafordulni.

Már bízom benne.

oOoOo

- Úgy fekszel alattam, mint egy néma, üres baba. Ez így rohadtul nem izgató – dühös morgás szakad föl egy torokból. Nem látom az arcot. Nem látok mást, csak a plafonon végig futó túlzó mintákat. – Tudsz egyáltalán nyögni? – egy durva lökés, amiben semmi izgató nincs. Egy újabb mozdulat, ami nem ébreszt bennem vágyat. – Vagy csak az kelti fel a figyelmed, ha valaki durva? – éles fájdalom tép testembe. Ajkaimon kicsúszik egy fájdalmas nyöszörgés, bármennyire is próbálom visszatartani. – Na, alakul ez – élveteg nevetés, amitől felfordul a nyomrom. – Sikítani is tudsz?

Rémült kiáltások, amik visszaverődnek a falakról.

Elviselhetetlen fájdalom.

Szemeim kipattannak, száraz ajkaim rémülten kapnak levegő után. Testem rázkódik a lüktető fájdalom emlékétől. Fülem cseng az sikolyoktól. Az én sikolyaimtól. A takaró teljesen körém tekeredett, a vékony alvó póló második bőrként tapad a testemre.

Álom volt. Csak egy álom.

Eltart néhány percig, mire sikerül meggyőznöm vadul kalapáló szívemet, hogy semmi sem volt valóságos. Vagy az elmém játszott velem. Felélesztett egy emléket, amit azt hittem már régen elfelejtettem. Az ég haragos dörrenései és az eső ütemes kopogása lassan elnyomja a fülemben dübörgő kegyetlen ritmust. De még mindig magamon érzem az érintéseket. Még mindig fájdalom égeti a bőrömet. Le kell mosnom magamról. Meg kell szabadulnom tőle.

Hangtalanul szabadítom ki magam a takaró fogságából, és ügyetlenül felkelek a padlóról. Sawada-san mozdulatlanul, békésen fekszik, ő nem ébredt fel a mozgolódásomra. Ezek szerint hangosan nem sikítottam. Nem szoktam. A rémálmaimat is némán próbáltam átvészelni. Mindig ilyen voltam. Nem akartam megadni az örömet a gazdáimnak, hogy tudják, ott is kísértenek engem.

Nesztelen léptekkel szelem át a szobát, és nyitom ki a kertbe vezető ajtót éppen csak annyira, hogy ki tudjak osonni rajta. Reszkető sóhajjal fogadom a késő tavaszi hűs levegő, és a hideg esőcseppet borzongató érintését. Néhány lépést teszek csak az apró kavicsokon, mielőtt lehunyt szemmel fordítanám arcomat az ég felé. Pár pillanat elég ahhoz, hogy az eső teljesen eláztassa pólómat. Testem remeg a hidegtől, de nem bánom. Nem bánok semmit, mert a vízcseppek lassan lemossák rólam az álmomban rám tapadt érintések emlékeit. Már nem érzem undorítónak magam. Nem fordul fel a gyomrom az izzadtságtól átnedvesedett ruha érintésétől. Végre tiszta vagyok. Tiszta és boldog.

Nem tudom meddig állok mozdulatlanul a viharban. Egy idő után már nem érzem a hideget. Nem érzem az idő múlását, csak csendes megkönnyebbülést. Újnak érzem magam. Épnek. Boldognak.

- Iko! – egy halk kiáltás harsogja túl az ég szünet nélküli morgolódását. Lassan pislogva fordítom fejemet a hang irányába, de a szempilláimon ülő vízcseppektől alig látok. Egy árny siet felém a ház irányából. – Mégis mit csinálsz idekint? – mintha félelem csendülne hangjában. Megragadja csuklómat, és magával húz. Ellenkezés nélkül követem. De nem azért, mert egy pet sosem ellenkezhet. Azért, mert ő Sawada-san.

A szobát elárasztó fényességtől hunyorognom kell. Most, hogy érzem a meleg levegő simogatását bőrömön, testem megállíthatatlan reszketésbe kezd. Pólóm és tincseim nedvesen tapadnak bőrömhöz. Úgy érzem magam, mint egy ázott madár. Egy ázott, de boldog madár. Egészen addig, míg meg nem pillantom a szürke tekintetek mélyén ülő aggodalmat. Maga felé fordít, és úgy mér végig, mint aki sérülést keres rajtam. Torkom elszorul, saját ostobaságom éles pofonként csattan az arcomon. Gondot okoztam Sawada-sannak. Nem lett volna szabad kimennem az esőbe. Megrémült, hogy nem talált itt, mikor felébredt?

- Nem lett volna szabad kimenned az esőbe – nem kiabál. Nem veti a szememre, hogy mennyire ostoba tett volt, de remegő hangja nagyobb fájdalmat okoz, mintha ordítana. Biztosan csalódott bennem.

- Sajnálom, Sawada-san – fogaim összekoccannak a halkan elsuttogott, remegő szavak közben. Karjaim mozdulnának, hogy átöleljem magam, de megelőz. Hosszú ujjai megragadják pólóm szélét, és gyors, határozott mozdulattal szabadítanak meg tőle. A vizes anyag kellemetlen csattanással érkezik a padlóra. Egy pillanatra ledermedek, de elűzöm feltörni kívánó rémületemet. Nem arra készül. Nem fog úgy megbüntetni. Nem fogja azt tenni velem, amit a korábbi gazdáim tettek volna.

- Megrémítettél – sóhajtja, miközben ujjait megállítja elázott alsónadrágom szélénél. Egy pillanatig habozik, végül derekamra csúsztatja karját, és finom a fürdő irányába húz. – Szükséged van egy forró zuhanyra – nem ellenkezem, mert igaza van. Így is nagy rá az esély, hogy az ostobaságomnak ára lesz. Nem csak őt ijesztettem meg, hanem magamat is veszélybe sodortam. De sosem foglalkoztam igazán a saját épségemmel. Sosem számított. Ha nem dönthetsz magadról, nem is kell foglalkoznod azzal, hogy észszerűen gondolkodj. Minden erőmmel a túlélésre koncentráltam, de azt sosem választhattam meg, hogy mikor mit teszek. Arra minden gazdám ügyelt, hogy ne árthassak magamnak. Bennem csak ők tehettek kárt.

- Sajnálom, Sawada-san – ismétlem meg halkan, miközben ő megnyitja a csapot, és várja, hogy a víz megfelelő hőmérsékletűvé váljon. Egészen aprónak érzem magam mellette. Aprónak és törékenynek. Mégsem fenyegető a közelsége. Soha, senki társasága nem volt még ennyire megnyugtató. Én mégis ártottam neki az ostobaságommal. – Rémálmom volt, és szükségem volt levegőre – felém fordulva lép közelebb, tenyere arcomra simul, jóleső melegséget hozva magával. – Az eső segít megnyugodni. Nem akartam gondot okozni – ajkaim megremegnek, ujjaim egy nedves tincset kezdenek tekergetni. Próbálom elűzni a bűntudatot és az aggodalmat. És minden kétségbeesett gondolatot, ami azt súgja, hogy ezért meg akar majd szabadulni tőlem.

„Addig maradsz velem, amíg csak szeretnél. Megígérem.”

Ebbe kell kapaszkodnom.

- Legközelebb nyugodtan ébressz fel, rendben? Már nem vagy egyedül, Iko – nem vagyok egyedül. Mert ő mellettem van. Nem fog elengedni és magamra hagyni. Hálás vagyok neki. Annyira hálás. Apró bólintással teszek ígéretet, bár nem vagyok benne biztos, hogy mindig képes leszek megtartani. Ha másik szobában alszik, zavarjam fel a nyugodt éjszakáját egy ilyen jelentéktelen aprósággal? Egyedül is meg tudok birkózni az árnyakkal. Most is képes lennék rá. De vajon megéri magányosan küzdeni? – Felmelegedett a víz, vegyél egy hosszú zuhanyt – kizökkent gondolataimból, ahogy ellép mellettem az ajtó felé. Aggodalmasan fordulok utána. A barna tincsek vizesen lapulnak le, pólója nedves, bár annyira nincs rossz állapotban, mint az enyém volt. Ettől függetlenül neki is át kellene melegednie.

- Sawada-san is elázott – félve szólalok meg, de gyengéd mosolya, amivel hátrafordul felém, bátorságot ad a folytatáshoz. – Nem szeretne zuhanyozni? – egyik szemöldökét felhúzza, és nekem rögtön bevillan, hogy másképp is lehetett érteni a kérdésemet. Arcomra pír kúszik, amitől csak még szélesebbé válik mosolya. Nem együtt gondoltam!

- Majd utánad – búcsúzóul nedves tincseimbe túr, majd magamra hagy kavargó gondolataimmal.

oOoOo

- Nem biztos, hogy jó ötlet volt – Sawada-san szemöldökét ráncolva méregeti a sötétszürke kora reggeli égboltot. A levegő már megtelt a közeledő eső illatával, de egyelőre kitart a szerencsénk. – Talán újra kellene gondolnunk – ettől féltem. Már elindulni sem igazán akart az esti események után. Húsz percenként a homlokomra csúsztatta a kezét, és folyamatosan azt leste, hogy mikor tüsszentem el magam. Szerencsére se láz, se tüsszentés, így nem tudott okot találni a maradásra. Kicsit fáradt és tompa vagyok, és mire ideértünk a fejem is nehézzé vált, de ezt nem fogom elárulni neki. Nem akarok gondot okozni.

- Kérem, Sawada-san – reménykedve pillantok föl rá, ő pedig néhány rövid másodperc után sóhajtva adja meg magát.

- De amint rosszul érzed magad, szólj – hálásan bólintok, és izgatottan fordítom visszatekintetem a célunk felé. Ma reggel a telefonján mutatott nekem néhány helyet és látnivalót, amiről úgy gondolta, hogy érdekelhet. Még a végén tényleg lesz haszna azoknak a készülékeknek. Egyszer szeretnék zenét is hallgatni rajta, vajon Sawada-san megengedné? Biztosan. Eddig bármit kértem, teljesítette.

Nem volt nehéz választani, mert ez nyűgözött le a legjobban. Az Arashiyama bambuszliget. Szeretem a növényeket és a bambuszokat még inkább, mert hatalmasok, és szinte elpusztíthatatlanok. Sok mindennek ellenállnak, ahogyan én is tettem eddig. A korai időpontnak köszönhetően alig néhányan lézengenek az ösvényen, amit a hatalmas bambuszok borítanak árnyékbe. Énekesmadarak hajnali dalolása teszi még varázslatosabbá ezt a helyet. Ajkaim mosolyra húzódnak, és gyönyörködve forgatom a fejemet. Sawada-san nem siettet, türelmesen kivárja, míg mindent szemügyre veszek, bár lehet, hogy számára minden bambusz teljesen ugyanolyan. Időnként észreveszem, hogy újabb képeket készít rólam, de nem zavar. Ő megteheti.

- Varázslatos ez a hely. Minden olyan hatalmas, mintha egy mesében járnánk – suttogom, mikor mellém lép. Nem merek hangosabban beszélni, mert azzal összeroppantanám a békét, ami körbevesz minket.

- Ez adja a hely igazi varázsát. Vannak köztük idősebbek, amik akár negyven méteresre is megnyúltak – elbűvölve követem tekintetemmel az eget megérintő óriásokat. Tudom, hogy ha végig sétálunk ezen az alagúton, akkor nem jutunk át egy másik világba, mégis jól esik azt gondolni, hogy ott megszabadulhatok minden tehertől, amit cipelek.

- A kertünkben sok bambusz volt – elmerengve, szomorkás mosollyal idézem fel az emléket. – Apa ültette őket, amikor oda költöztek anyával – fogalmam sincs miért osztom meg vele ezt a jelentéktelen információt, de jól esik róluk beszélni. Szomorúsággal tölt el, de végre valakivel megoszthatom, hogy léteztek. Léteztek, és csodálatosak voltak. Sawada-san nem fogja bemocskolni az emlékeimet róluk. Mellette minden biztonságban van, amit eddig mélyen magamba temetve védtem az engem körülvevő mocsoktól. – Azt mondta megvéd a gonosz szellemektől – kaptam tőle egy kis bambuszt is, amit a szobámban nevelgettem. Anya aggódott, hogy nem vagyok túl felelősségteljes, de kitartottam. Ez után kaphattam meg a hörcsögömet is. Bárcsak őket is megvédte volna valami azon az éjszakán. Bárcsak ne indultak volna el. – Kaphatok majd egy bambuszt? – csúszik ki ajkaimon a halk kérés. A néma, alázatos pet, aki voltam sikítva ellenkezik a kérés ellen, de nem foglalkozom vele. Sawada-san nem fog ezért megbüntetni.

- Persze, szerzünk neked egyet – hálásan hajtok fejet előtte. Talán még sosem volt ennyire őszinte és boldog a mosolyom. Ő tényleg nem hasonlítható egyik korábbi gazdámhoz sem.

Már majdnem az ösvény végénél vagyunk, mikor megérkezik az eső. Megrezzenek a karomra hulló kövér vízcsepptől, de mielőtt többen támadhatnának rám, Sawada-san a megmentésemre siet. Mellém lépve nyitja ki hatalmas esernyőjét, hogy mindkettőnket megóvjon a lezúduló esőtől. Félénk mosollyal nézek fel rá. Arca még mindig túlságosan gondterhelt, pedig nincs miért aggódnia. Igaz, hogy fáradtabbnak érzem magam, mint mikor elindultunk, de olyan jó itt lenni.

- Végig mehetünk még? – reménykedve pislogok föl rá, ő pedig lassan ugyan, de bólint. Valószínűleg legszívesebben most azonnal visszavinne a kocsihoz, és meg sem állna egy meleg, száraz helyig, ahol gyógyteát itathat velem. Aggódik értem. De nem teljesen értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a figyelmet és gondoskodást. Talán nincs is valódi oka. Talán Sawada-san egyszerűen ilyen ember.

Ajkamba harapva tétovázok néhány pillanatig, végül óvatosan belekarolok esernyőt tartó karjába. Így kényelmesebben elférünk, és könnyebb tartanunk a másik tempóját. Döbbenet suhan át arcán, de mosolya biztosít róla, hogy nem csináltam semmi rosszat. Megkönnyebbült sóhajjal szívom magamba az esőillatú levegőt, és fordítom vissza minden figyelmemet az zöld leveleken végig csúszó csillogó esőcseppekre. Ezt a helyet a vihar csak még gyönyörűbbé teszi.

A séta nem hosszú ugyan, de mikor visszafordulunk, már egyre nehezebbnek érzem fejemet. Sawada-san időnként mesél néhány érdekességet a helyről, és a közelben lévő templomokról, de megnyugtató hangja csak ront a helyzeten. Túl megleg és puha, magam köré akarom csavarni, és aludni. Mire visszaérünk a kocsihoz, már teljesen kimerültnek érzem magamat. Nem értem. Ez egy rövid, könnyed kis kirándulás volt, amit könnyedén bírnom kellett volna. Mégis lomhának érzem magam. Mintha a testem csak késve reagálna lassuló elmém utasításaira.

- Fáradt vagyok, Sawada-san – kérte, hogy szólja, és én megteszem. Betartom az utasítását. Illetve a kérését. Bár nem kifejezetten rosszul érzem magam, egyszerűen csak… tompának. Jóleső sóhajjal fogadom homlokomra csúszó hűvös tenyerét. Lehunyom szemeim, engedve a pihentető csábításnak.

- Lázas vagy – láz? Lehet. Régen voltam lázas. A gazdáim túlságosan vigyáztak rám, ritkán engedtek levegőre. Esélyem se volt rá, hogy megfázzak, vagy összeszedjek bármilyen vírust. Burokban tartottak. Most, hogy kiszabadultam belőle, a testemnek meg kell tanulni újra élni. Ahogyan a lelkemnek is. – Foglalok kora délutánra vonatjegyeket, hogy mihamarabb hazakerülj – fel sem fogom igazán szavait, gondolataim már messze járnak. A múltban, egy puha ágyban, a homokszín falat díszítő vidám festmények ölelésében. Egy gyengéd mosolyú, ragyogó kék szemű alak társaságában.

- Anya mindig tőzegáfonya teát készített, ha megfáztam – dünnyögöm halkan. Hirtelen melegebb lesz, ahogy egy puha, Sawada-san illatú dolog kerül rám. Fészkelődve kuporodom össze az ülésben, és húzom föl nyakamig a puha anyagot. Talán egy pulóver? – Apa csak borzasztó európai szörnyűségnek hívta – ajkaim fáradt mosolyra húzódnak az emléktől, és engedem, hogy a szőke alakhoz tartozó karok szorosan ölelve húzzanak magukkal az álomvilágba.