El sem hiszem, hogy teljesíti a kérésemet. Mégis ott van az apró zacskó a kezében, mikor visszaszáll az autóba. Tekintetünk találkozik egy rövid pillanatra, és most meg sem próbálom elrejteni kimondatlan kérésemet. Nem szeretném, ha tovább küszködne fájdalommal, mint muszáj. Minél hamarabb ellátjuk őket, annál hamarabb a gyógyulás útjára léphet. Én már csak tudom. Látom a mozdulatain, hogy mennyire kellemetlenek a sérülések, még ha rejtegeti is. Engem nem tud megtéveszteni. Az életem múlott azon, mennyire tudtam kiismerni az embereket magam körül.

Végül megadó sóhajjal húzza át fején a pólót, mintha csak tudná, hogy képtelen lennék megnyugodni, míg meg nem tesszük. Zavartan sütöm le tekintetem, a zavarba ejtő helyzettől. Azt hittem legalább elhajt egy kevésbé forgalmas utcáig, de úgy tűnik őt semmi sem képes zavarba hozni. Nem is kell szégyenkeznie, Sawada-san alkata tökéletes. Össze sem hasonlítható a legtöbb gazdámmal, akik belesüppedtek a pénzük és hatalmuk szülte kényelembe. Nekik nem csak a lelkük volt undorító.

Csak szemem sarkából lesek a halvány bőrre, de azonnal magára rántja figyelmem a néhány csúnyán sötétlő zúzódás, amit nagyobb jégdarabok okoztak. Tényleg meg kellett volna nézetnie a palotában lévő orvosi csapattal. Halk szisszenésem kicsúszik ajkaim közül, de nem bánom, hátha így még jobban érti majd, mennyire sajnálom, hogy ez történt. Legalább a pulóvert fel kellett volna vennie, hogy megóvja.

- Ne kímélj, doki! Azért megmaradok? – arcom megrándul a különös szavak hallatán. Eltart egy ideig míg felismerem a hangsúlyt, és sikerül emlékekhez kötnöm. Olyan tapasztalatokhoz, amiket gyerekként szerettem. Viccel. Sawada-san próbál viccelni velem. Annyira idegen, pedig a józan eszem tudja, hogy nem kéne annak lennie. Mintha újra kellene tanulnom a világ működését. Talán pontosan erre lesz szükségem, hogy beilleszkedjek. Már ha valóban képes leszek elhinni, hogy nem tűnik el a hirtelen jött szabadság.

- Hát… - közelebb hajolva veszek szemügyre egy csúnya foltot a lapockáján. Mit kéne felelnem? Az igazságot?  Meg kéne próbálnom nekem is viccelni? Enyhítenem kéne a helyzet súlyosságán, hogy ne gondolja, hogy gyengének hiszem? Tanácstalanul harapok alsó ajkaimba, végül azt a lehetőséget választva, ami a legkisebb eséllyel jár büntetéssel. – Nem… nem olyan… súlyos… - nem igazán hiszek szavaimban, de talán nem tévedek nagyot. Eddig csak a saját zúzódásaimat láttam, de az én bőrömön minden másképp fest. Talán mert Sawada-san annyival erősebb. Szó nélkül nyújtja felém a krémet, és fordít ismét hátat, hogy könnyedén hozzáférjek a sérülésekhez. Alig láthatóan rezzen csak meg, mikor ujjaim végig simítanak a sötétedő foltokon. Próbálom a lehető legóvatosabban eloszlatni a kenőcsöt, de muszáj alaposan belesimítani a bőrébe. Tudom. Van tapasztalatom. Tisztelem, hogy ennyire erős. Sawada-san mindenben különleges.

Mire visszakerül rá a póló, ujjaim forróak és bizseregnek ott, ahol bőréhez értek. Talán allergiás lennék a krémre? Nem hiszem, korábban is használtam már, volt gazdám, aki ezt a típust vágta hozzám. Szó szerint. Megborzongok a hangos nevetés, és undorodó szavak emlékétől. Ő addig nem volt hajlandó újra hozzám érni, míg sérült voltam. Ő csak tökéletes állapotban lévő játékkal játszott. Az már nem számított, hogy ő maga tett engem tönkre. Ostoba volt. Az intelligencia és a hatalom sokszor nem jár együtt.

- Nos, most már jobban érzed magad? – mosolyában nyoma sincs annak a kellemetlenségnek, amit korábban okozhattam neki. Miért nem haragszik rá soha? Miért néz el nekem mindent? Miért akarja minden kívánságomat teljesíteni? Sawada-san kedves ember, de én nem érdemlem meg a figyelmét és gondoskodását. Hiszen egy senki vagyok. Elnyomom feltörni kívánkozó szokásaim, és lassan bólintok. A sok kétely mellett valóban ott a megkönnyebbülés, hogy kicsit enyhítettem a sérülésein, amiket miattam szerzett. – Helyes! Akkor menjünk ebédelni. Utána kitaláljuk, merre tovább. Apropó! Hoztál magaddal könyvet? – annyira meglep a gyors téma váltás, hogy csak döbbent pislogásra telik. Könyvet? Most ide? Vagy az útra? Miért számít ez? Teljes tanácstalanságomban az egyetlen biztos dologhoz nyúlok, a meneküléshez. Elfordítom arcomat, és a mellettünk elsuhanó autókra függesztem tekintetemet. Nevetése csak még jobban összezavar, ahogy tincseim közé csúszó ujjai is. Nem értem. Minden lépése váratlan és teljesen eltér attól, amit megszoktam. Mégsem bánom. Kellemes a nevetése. Nem gúnyos és önimádó. Természetes és boldog. Olyan, amilyet rég hallottam, és legfőképp, amiben régen hittem. – Majd ebéd után benézünk egy könyvesboltba – lassan összeállnak a darabkák. Arra gondol, hogy mit fogok tenni holnap, ha nem tartok vele a tárgyalásra. Hát persze. Megint nem gondoltam át a dolgokat, és miattam kell kitérőt tennünk. Sajnálom a hibám, mégis izgalommal tölt el egy könyvesbolt gondolata. A lehetőség, hogy szabadon nézelődhetek, és talán akár választhatok is.

- Sajnálom… - próbálom megállítani a szavakat, amiket a megszokás kényszerít ki belőlem, de nem járok sikerrel. Lassú voltam. Még nem tudtam megváltozni eléggé. Még nem. Talán idővel sikerülni fog.

- Ugyan, egyáltalán nem fáradtság. Egyébként is, szeretek veled lenni. Kifejezetten jó társaság vagy, Iko – szavai még akkor is ott visszhangoznak fejemben, mikor kihajtunk az útra, és a közlekedés halk moraja körbe ölel minket. Arcom felforrósodik, remegő kezeimet combjaim alá csúsztatva rejtem el. Gyomrom összerándul, de ez sem látszik kívülről. Ahogyan annak a fiúnak a mosolya sem, aki lassan előlép a sötét árnyékokból, ahová évekkel ezelőtt taszították. Már csak azt nem tudom, mikor zuhanok vissza mélybe. Mikor fogja Sawada-san elengedni a kezem? Bárcsak soha ne tenné.

oOoOo

 Az étterem egyszerűen csodálatos. Sokkal kevésbé felkapott, mint ahol tegnap voltunk, de nekem jobban tetszik. Talán mert a szabadban, a folyó partjára nyíló teraszon telepszünk le. Ráuntam a zárt falakra, amik közt az elmúlt éveimet éltem. Nagy terekre, tiszta levegőre és fényre vágyom. Ezért szeretem Sawada-san könyvtárát is, a hatalmas ablakokkal. Ha már nem lehetek a szabadban, akkor ahhoz hasonló helyekre vágyom. Már ha vágyhatok bármi ilyesmire.

Szerencsére nincsenek sokan körülöttünk, legalábbis a teljesen elviselhető szint. Emellett Sawada-san is úgy helyezkedik, hogy minél kevesebbet lásson belőlem a többi vendég. Már tudom, hogy nem szégyell, egyszerűen így próbálja számomra könnyebbé tenni a világ megismerését. Elgondolkodva figyelem a lassan hömpölygő folyót, míg Sawada-san mindkettőnknek rendel. Hamar megértette, hogy nekem ez mekkora nehézséget okoz, és átvette a feladatot. Hálás vagyok minden apró kis figyelmességéért. Olyan hamar zúdította a nyakamba a szabadságot, hogy néha még úgy érzem, megfulladok tőle.

Mikor távozik a pincér, visszafordítom figyelmemet gazdám felé. Hosszú ujjai egy üvegpohár köré fonódnak, amire csillogó cseppekként ült ki a pára. Némán rágódom a kérdésen, ami már korábban megfogalmazódott bennem, de eddig nem láttam helyénvalónak feltenni. Talán itt az ideje, hogy bátrabb legyek Sawada-san mellett. Ilyen rövid idő alatt is annyiszor bizonyította, hogy megérdemli a törékeny bizalmamat. Remélem nem tévedtem.

- Ön sosem iszik alkoholt? – egyszer láttam ahogy munka után a könyvtárban olvasgatva elkortyolgatott egy pohár bort, de ennyi. Közel egy hete vagyok vele, de ezalatt nem ivott annyit, mint némelyik gazdám egyetlen vacsora alkalmával.

- Ha vezetek, akkor soha – hát persze, ostoba vagyok. Most nincs velünk a sofőrje, aki helyette beülne a volán mögé. – De egyébként sem vagyok olyan nagy italozó, habár néhanapján esténként szeretek elkortyolgatni egy pohár jófajta vörösbort. Valamint a partikon természetesen egy-két pohár pezsgő, vagy saké le szokott csúszni az udvariasság miatt. Mégsem sérthetem meg a házigazdát – visszagondolva azon az estén sem ivott igazán, amikor találkoztunk. A vendégek nagy része alig látott az elfogyasztott alkoholtól, de az ő tekintete tiszta volt. Tiszta és őszinte. Már akkor láttam, hogy ő nem illik oda. Nem illik a szörnyetegek közé. Remélem nem tévedtem. – De te nem fogsz inni, amíg nem töltöd meg a huszadik évedet! – szavai majdnem előcsalják apró, hálás mosolyomat, de a feltörő emlékfoszlányok megakadályozzák. Sosem akartam inni azelőtt, hogy legálisan megtehettem volna. Nem vagyok álszent, talán, ha normális életem van, normális barátokkal, akkor biztosan előfordult volna olyan buli, ahol belekóstolok az italokba. De nem volt normális életem. Többször és többet ittam, mint valaha akartam. Kényszerből. Gyűlölöm az alkohol ízét. Néhány gazdám szórakoztatónak gondolta, hogy egy alkoholtól kába háziállattal szórakozhat. De ez volt a jobbik lehetőség. Ha én voltam tompa, akkor nem emlékeztem minden szörnyűségre. Azonban, ha a gazdáim ittak, az mindig rosszabbul végződött. Nem mindenki volt annyira szörnyű, mint Ibuki-sama, de ő… ő sosem tudta magát kontrollálni.

Tenyerem akaratlanul is végig simít a combomon húzódó zúzódáson, amit az utolsó alkalommal okozott, amikor még az övé voltam. Tudom, hogy Sawada-san sosem válna ilyenné, mégis hálás vagyok, hogy nem iszik. Az alkohol borzasztó dolgokra kényszerítheti az embert. Megváltozhat tőle a személyiséged. Vagy vajon csak felszínre hozza a valósat? Nehéz kérdés.

- De most én kérdezek – halvány mosollyal dől hátra székében, türelmesen kivárva, míg újra kettesben leszünk. Az étel csodásan fest, az illatától azonnal éhes leszek, pedig korábban nem éreztem, hogy az lennék. – Sosem vittek étterembe sem? Csak mert… hogy is mondjam… ez megmagyarázná, miért viselkedsz így – ennyire ügyetlenül, tanácstalanul és bizonytalanul? Nem tudok neheztelni rá, amiért észrevette. Egy ép és egészséges fiú nem így viselkedne. Én egy összetört pet vagyok, akit mindig irányítottak. Fogalmam sincs mit kéne tennem hétköznapi helyzetekben. Mintha minden, amit a szüleimtől tanultam, régen elhomályosodott volna. Minden tudás és tapasztalat csak lassan szivárog vissza a valóságba. Tényleg újra kell tanulnom a világ működését.

- Soha – fejcsóválva várom meg, míg Sawada-san a szájához emeli az első falatot, és csak ezután kezdek neki én is az ételnek. – A gaz… szóval… azok az emberek, ha elmentek valahová, akkor mindig a hotelben hagytak – hogyan tudták volna megmagyarázni a jelenlétem egy étteremben? Csak privát étkezéseken vehettem részt, ahol nem volt veszélye a lebukásnak. Ahol bármikor az ölükbe húzhattak, és simogathattak, akár egy puha bundájú macskát. Nem volt több szerepem, mint egy egyszerű háziállatnak. Nem hagyhattam el a szobát. Mindig hagytak ott valakit, aki az ajtón kívül vigyázott, hogy ki ne szökjek. Nem mintha lett volna értelme megpróbálnom, mert mindig rám zárták az ajtót. Kulcsom pedig nem volt – az első néhány alkalommal próbálkoztam csak, aztán megtanultam, hogy nincs esélyem. Nem hagynak nekem lehetőséget a menekülésre. Voltak őrök, akik kedvesek voltak, voltak, akik brutálisak, de mindannyian ügyeltek rá, hogy ne tegyenek bennem kárt, hiszen a főnökük tulajdona voltam. Egy igen drága és értékes tulajdona.

- És mit csináltál ilyenkor? Szörnyű lehetett egyedül lenni órákon át és várni – lassan rágom meg a falatot, miközben keresem a megfelelő szavakat. Sawada-san nem ért meg, de ezt nem fogom az arcába vágni. Nem volt szörnyű az egyedüllét. Az a pár óra nyugalom segített összeszedni az erőt, amivel túlélhettem a következő napokat. Elfelejti, hogy én sosem voltam olyan gyerek, mint mások. Engem nem rémített meg az egyedüllét, főleg mert tudtam, hogy valójában nem vagyok egyedül. Csak sikoltanom kellett volna, hogy valaki berontson az ajtón, és ellenőrizzen engem.

- Ha volt zongora, néha megengedték, hogy játsszak, vagy olvashattam, de kizárólag nem túl komoly műveket – ezek voltak a kedvenc napjaim. Egyedül a zenével és könyvekkel. Nem minden gazdám volt egy szörnyeteg. Tudom, hogy gonoszak voltak, hogy sok mindenkinek ártottak, de velem jól bántak. Kevesen voltak ugyan, de nem akartak tönkre tenni. Az egyikük még a mosolyomat is kiérdemelte. Ő volt az egyetlen, akinek az elvesztése űrt hagyott maga után. – A tévé tilos volt, hiszen ki akarta volna, hogy a végén információkat szerezzek arról, mi folyik a világban? Az internet és a telefon szintén tiltólistás volt – egyszerű megoldás. Tartsd távol a foglyodat a világtól, így nem fog vágyni rá. Az első gazdám még engedte, hogy időnként meséket nézzek, de ahogy nőttem, ez is elmaradt. Egyre kevesebbet tudtam arról, ami körülöttem zajlik. Háborúk, válságok, világrengető felfedezések úszhattak el mellettem anélkül, hogy tudomásom lett volna róluk. Sok mindenről maradtam le, amit talán Sawada-san mellett majd bepótolhatok. – De volt, hogy semmit sem engedtek és csak ültem egyhelyben az ágyon, míg meg nem jöttek. Ha véletlenül elaludtam az… nagyon rossz volt…

„Így kell várni a gazdádat, te hálátlan, ostoba kölyök?”

„Lelkes üdvözlést vártam, nem egy alvó babát. Példát vehetnél a kutyámról, legközelebb hamarabb rohanj az ajtóhoz, mint ő.”

Egy lassú pislogással, és egy korty limonádéval űzöm el az emlékeket, és a torkomba tóduló keserű ízt. Látom Sawada-sanon, hogy nem tetszett neki, amit hallott. A hitetlenkedést és felháborodást a tekintetében. Az ő világába nem illik mindez. Hogyan ismerhet ő olyan embereket, mint Ibuki-sama? Vajon mit szólna, ha megismerné előző gazdám valódi természetét? Talán szóba sem állna vele többé.

- Nos, mellettem azt olvasol, amit akarsz, akkor zongorázol, amikor jólesik és nyugodtan nézhetsz tévét, internetezhetsz, valamint kapsz majd egy telefont is – annyira váratlanul érnek szavai, hogy szinte a villa is kicsúszik ujjaim közül. Az olvasás és a zongorázás már eddig is nyilvánvaló volt, említette korábban, de a televízió és a telefon? Mit kezdenék egy saját mobillal? Nem is biztos, hogy igazán tudnám használni. Utoljára gyerekként volt a kezemben, de azok egészen másképp működtem. Láttam a gazdáimnál, figyeltem hogyan használják, de… de én csak egy pet vagyok. Egy játékszernek minek telefon? – Utóbbira szükséged lesz, mert én elég sokat dolgozom és mobilról könnyebben el fogsz tudni érni, ha bármire szükséged van – a válasza teljesen jogos, és látom benne az értelmet, az agyam mégsem tudja teljesen feldolgozni a szavait. Vagy egy zár, egy gát, amit nem tud áttörni. Még nem. Ezt a korábbi gazdáim építették belém, és túl masszívvá vált az évek alatt. Nem fél, hogy segítséget hívnék a telefonon? Hogy rá uszítanám a rendőröket? Nem. Rá sosem. Vele nem tennék ilyet, hiszen ő sem bánt engem. De félek, hogy ha a korábbi gazdáim megtudják, hogy milyen szabadságot adott nekik, mindkettőnket megpróbálnak elintézni. Túl sokat hallottam. Túl sokat tudhatok. Ezért nem szabad egy petet kívülállók kezére juttatni, vagy szabadon engedni. Hallottam ahogy erről beszélnek. Talán figyelmeztetnem kéne Sawada-san?

- Nem szükséges! Ha… ha úgy lesz akkor… megkérem Nozaki-sant, hogy szóljon önnek – nem merem megemlíteni valódi aggályaimat. Félek, hogy ha rájönne, hogy mennyire veszélyes vagyok, azonnal meg akarna szabadulni tőlem. Csak bajt hozok a fejére, ha nem petként bánik velem. Én már élhetek normális életet.

- Jó, legyen, ahogy szeretnéd – megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – De, mint mondtam már, ha szeretnél valamit, szólj és ha lehet, teljesítem. Ezen kívül nyugodtan mondj ellent, ha valamit nem szeretnél, ha valamiről úgy érzed, nem helyes, vagy túlzó. Ahogy most is tetted. Nem fogok haragudni érte, elvégre fontos, hogy minél jobban megismerjük egymást. Mi egy csapat vagyunk, Iko és mindig számíthatsz rám – ajkaimba harapva kapaszkodok szavaiba, miközben gyomrom ideges bukfencet vet. Figyelmeztetnem kéne. Ő olyan kedves és figyelmes velem, pedig veszélyes vagyok rá nézve. Ha Ibuki-sama elárulja másoknak, hogy elveszített, és hogy egy normális emberhez kerültem, akinek nincs köze az alvilághoz… El kell mondanom neki. Hamarosan. Mielőtt baja esne. Nem magam miatt aggódom, hanem Sawada-san miatt. Én már elvesztettem mindent és mindenkit. Őt nem akarom.

oOoOo

Az új könyvek illata, a boltot körbe lengő békés légkör és a plafonig érő polcok szinte elvarázsolnak. Hiába kutatok emlékeim között, nem tudom mikor jártam legutóbb ehhez hasonló helyen. Kíváncsian emelek fel néhány kötetet, belepörgetve a lapokba. Bármilyen témában találnék itt olvasni valót. Annyi könyvet magammal tudnék vinni, amikkel hónapokig ellennék. Nem is igazán tudom, hogyan fogok kiválasztani egyetlen darabot.

- Válassz, amit csak szeretnél – mintha csak olvasna gondolataimban, mosolyogva próbálja elűzni zavaromat. Ő is kezd kiismerni engem, ahogyan én őt. Ilyen rövid idő alatt.

- Többet is… szabad? – szinte erőszakkal kell kipréselnem magamból a kérdést. Nehéz elfogadnom, hogy nem fog érte megbüntetni. Kapaszkodok a mosolyába, és a tekintetéből áradó kedvességbe. Bólintása határozott, és elmondhatatlanul forró boldogságot lobbant fel mellkasomban.

- Amennyit szeretnél. Ha akarod, az összes könyvet megveszem neked – tudom, hogy csak viccel. Biztosan viccelnie kell. Sawada-san gazdag, de csak nem venne meg nekem egy könyvesboltra való olvasnivalót, ugye? Nem tudom. Talán tényleg megtenné, ha kérném, de úgysem fogok ilyet tenni. Nem fogom kihasználni a kedvességét.

Tétován indulok felfedezőútra a sorok között, eleinte figyelve, hogy ne kerüljek ki Sawada-san látóköréből, de egy idő után annyira magával ragad a rengeteg lehetőség, hogy már semmi más nem létezik, csak a könyvek. Az ifjúsági irodalomnál találom meg azt, amit az elejétől fogva keresek. A szüleim minden este felolvastak nekem kiskoromban. A legutolsó, amit éppen csak elkezdtünk, a Harry Potter volt. Emlékszem mennyire vártam a lefekvést, hogy megtudhassam, hogyan alakul a kis varázsló története. Míg az árvaházban éltem, én is vártam a levelemet. Kicsit úgy éreztem magam, mint Harry. Árva lettem, akinek nem sok öröme van a világban. Bagoly azonban sosem érkezett. Helyette egy férfit kaptam, aki kiragadott a sötétségből, és egy még rothadtabb világba rántott magával.

Szomorú mosollyal szorítom magamhoz a könyvet, és tétován leemelem a második részt is. Látom, hogy van folytatása, de mielőtt azokhoz nyúlhatnék, egy másik könyvsorozaton akad meg a tekintetem. Kíváncsian lapozok bele, és már csak azt veszem észre, hogy percek óta olvasom. Gyorsan becsukom, és vívódva a két sorozat között végül a másodikat választom. Lehet nem is leszek képes elolvasni a Harry Pottereket, mert túl sok sebet tépnek fel, ezért felesleges előre megvenni őket.

Az összegyűjtött könyveket egy kényelmes puffra pakolom, de mielőtt elindulhatnék megkeresni Sawada-sant, megakad tekintetem egy teljesen más témájú könyvön. Torkom összeszorul, ujjaim remegnek, ahogy a vaskos album gerincén simítanak végig. Hokkaidó. Ajkamba harapva emelem le a polcról, és telepszem le vele a könyvkupacom mellé. Minden egyes oldallal, minden gyönyörű fotóval egyre nehezebbé válik a légzés. Ismerős tájak, ismerős nevek, régen eltemetett emlékek. Ujjaim szinte maguktól lapozzák fel az Asahikawáról szóló oldalakat. A hegyek, amiknek a képe már csak ritkán kísért álmomban. Az épületek, amiknek csak a körvonalaira emlékszem. És a történetekre, amik hozzájuk fűződnek. Vajon milyen lenne visszatérni? Más él a házunkban, vagy egyszerűen hagyták tönkre menni az épületet? Vajon gondozza bárki a szüleim sírját? Vajon emlékszik még bárki a családunkra? A betűk és színek lassan összefolynak a könnyektől, amik elhomályosítják tekintetem. Kapkodva törlöm le őket, mielőtt igazán előbukkanhatnának és bárki megláthatná őket. Nem szabad sírnom. Én nem sírhatok.

- Hiányzik, igaz? – megrezzenve pillantok fel Sawada-sanra, aki nem is tudom, hogy mikor lépett mellém. Remélem a könnyeim nem látta. – Megvegyem neked? – tudom, hogy csak a jószándék vezérli, és talán máskor képes lennék elfogadni az ajánlatát, de most nem lennék képes még ezzel is megbirkózni. Most az új életem szabályait kell megismernem, csak azután nyúlhatok vissza ahhoz a fiúhoz, aki egykor voltam.

- Nem szükséges, Sawada-san – visszacsúsztatom a könyvet a helyére, és újra elzárom magamban az emlékeket, amiknek még nincs itt az ideje. Hamarosan. Talán már nem kell sokat várnom, hogy újra önmagam lehessek. Ha az az Iko még létezik egyáltalán.

oOoOo

Hajamat törölgetve, a hotel puha, kényelmes köntösébe bújva sétálok ki a fürdőből. A vacsorán már régen túlvagyunk, szerencsére Sawada-san most sem erőltette az étteremet, és egyszerűen a szobánkba rendelte. Hálás vagyok ezért az apró figyelmességért is, ahogy minden másért. Nem erőltetett a könyvesbolt után más programokat, megelégedett azzal, hogy a szobánkhoz tartozó kis udvaron olvasok, míg ő idebent dolgozott valamit a laptopján. Úgy tűnik őt tényleg nem zavarja, ha azt teszem, amit szeretnék. Furcsa még ez a kis szabadság is. De egyre jobban el tudok lazulni a társaságában.

Tekintetem azonnal megtalálja az egyik ülőpárnán pihenő magas alakot. Már nem dolgozik, hanem az egyik könyvet olvassa, amit a boltban vásárolt magának. Az enyémek az egyik fal mellé rendezve pihennek egy kupacban. Féltem, hogy nem fogja mindet megvásárolni nekem, de megint tévedtem. Jobban kéne bíznom benne. De még nehéz. Felpillant rám, és becsukja a könyvet. Van valami a tekintetében, ami megállítja mozdulataimat, és gyorsabb ütemre készteti szívemet. Nem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz értelemben.

- Jól esett a fürdő? – lassan bólintok az ártalmatlan kérdés hallatán. Nem tudja elrejteni a hangjában rejlő kellemetlen élt. Mintha neki sem tetszene igazán, ami most fog következni. – Van rajtad alsónadrág, ugye? – ajkaim vékony vonallá préselődnek, kezeim erőtlenül hullanak testem mellé. De a nevelésem kiváló volt. Jól vagyok idomítva. Ismét bólintok, bár már tudom mi fog következni. Legalábbis azt hiszem. Már többször tévedtem Sawada-sannal kapcsolatban. – Akkor kérlek vedd le a köntöst, és ülj ide mellém, Iko – hangjában nincs semmi kegyetlenség, nincs visszautasíthatatlan parancs, csak halk, megnyugtató kérés. De nem számít, akkor is megtenném, ha éhes pillantással méregetve követelné ezt tőlem. Lábaim megremegnek, ahogy odalépek a másik párnához. Az ő figyelmét sem kerüli el, félelmem. Hogyan is kerülhetné? Mintha ki lenne élezve minden érzéke rám. – Ne félj, nem érek hozzád úgy, és nem teszek semmit, amit nem akarsz. De ellenőrizni szeretném a zúzódásaid, és segíteni a gyógyulásukat – apró mosollyal emeli fel a kenőcsöt, amit délután vásároltunk. Eddig elkerülte a figyelmemet, túlságosan arra koncentráltam, hogy vajon mi fog történni velem. Ostobának érzem magam. Megint félreértettem Sawada-san szándékait. Egyszer már elutasította, hogy előtte öltözzek, nem tudom miért hittem, hogy most ki akarja használni a testem. De. Pontosan tudom. Megint az előző gazdáimhoz hasonlítottam őt, ami egy hatalmas hiba. Pedig ő csak gondoskodni akar rólam.

- Köszönöm, Sawada-san – halk hálám közben kioldom a köntös övét, és lecsúsztatom magamról. Tudom, hogy ez most egészen más helyzet, mégsem szabadulok a régi szokásoktól. Lassan, szemeimet lesütve csinálom, ahogy a gazdáim szerették. Alázatosan. Megremegek, ahogy hűvös, nedves tincseim a hátamhoz simulnak. Ha ezt tudom, megszárítottam volna. Már nem számít. Szótlanul telepszem le Sawada-san mellé, szembe fordulva vele. Hallom elnyomott sóhaját, ahogy végigpillant testemen. Érzem a késztetést, hogy körbe öleljem magam, és eltakarjam előle a csúf zúzódásokat, de ellenállok. Ő nem fog bántani. Inkább egy emlékbe kapaszkodok. Annak a pillantásnak a képébe, amivel először pillantott végig a sérüléseimen. A haragra és megvetésre, ami nem nekem szólt. Ő ugyanúgy gyűlöli a korábbi gazdáimat, mint én.

- Nagyon fájnak még? – kényszerítem magam, hogy felnézzek. Ha látom a gondoskodástól ragyogó szürkészöld tekintetet, akkor könnyebb elhinnem, hogy ez most más. Hogy nem valamelyik gonosz gazdám hálószobájában ébredtem egy álomból.

- Már nem annyira. Gyorsan gyógyulnak – valóban csökkent a fájdalom, és már a színük sem olyan borzasztó, mint mikor első alkalommal látta őket. Mégis, a tekintetében most is ott van minden korábbi érzelem. Vajon csak miattam fogja vissza a dühét, vagy csak nem az a fajta ember, aki hangosan kimondja az ilyesmit?

- Megengeded? – kérdő pillantással emeli fel ujjait, amit a krém borít. Zavartan bólintok, és nyújtom ki karomat az irányába. Tényleg engedélyt kért, hogy hozzám érjen? Korábban soha, senki sem tett ilyet. Mellkasomban olvadni kezd a fagyos rettegés, érintését szinte kellemesnek érzem a bőrömön. Annyira gyengéden csinálja, hogy szinte semmit sem érzek belőle. Még az is alig hoz zavarba, hogy az alsónadrágon kívül semmi más nincs rajtam. Ruhák helyett körbe ölel a biztonság érzése, ami Sawada-sanból árad. – Sokszor tették ezt veled? – hangja halk, érintései még mindig gyengédek, ahogy lassan áttér kulcscsontomra.

- Voltak, akik igen, voltak, akik soha – nem minden gazda volt ugyanolyan. Ezért volt riasztó minden alkalom, amikor új helyre kerültem. Sosem tudtam, hogy mi vár rám. – Ibuki-sama kegyetlenebb volt az átlagosnál, leginkább akkor, amikor ivott – hangom és testem is megremeg mikor a hasamon húzódó zúzódásra csúszik érintése. Arcom felforrósodik, szemeimet lesütve próbálok ellenállni a késztetésnek, hogy egészen apróra húzzam össze magam. – Ő durván szerette csinálni… azt… - zavart dünnyögésbe fulladnak szavaim. Nem lenne szabad az előző gazdám titkait kiadni, de nem akarok hazudni Sawada-sannak, és most már tudom, hogy ő nem büntet meg, ha rosszat szólok valamelyikükről. Ugyanúgy megveti őket, mint én. Egy pillanatra megdermed szavaimtól, de hamar folytatja óvatos érintéseit.

- Sosem gondoltam volna, hogy Ibuki ilyesmire képes – nem tudom, hogy nekem szánja szavait, vagy saját magának, ezért inkább hallgatok. A hozzá hasonlókat könnyű félreismerni, hiszen azt láttatják a világgal, amit csak akarnak. Sikeres üzletemberek, boldog családapák, lelkes adományozók. Sawada-sannak valószínűleg fogalma sincs a világunk legtöbb szörnyűségéről. Figyelmesen, óvatosan folytatja a munkálkodást, udvariasan megállva alsónadrágom vonalánál, és átugorva combomra. Különös, hogy mennyire könnyen viselem az ő érintését. Hogy mennyire természetes, és nem viszolygok tőle. Nincs undor és kényszer, hogy elhúzódjak. Mintha tett volna valami drogot a vacsorámba, pedig tudom, hogy ő sosem tenne olyasmit. – Hihetetlenül erős vagy, Iko – döbbenten pillantok fel, tekintetem összefonódik a megnyugtató, fakózöld szempárral.

- Erős? – zavartan ismétlem meg a szót, amit nem tudok hová tenni. Miért lennék én erős? Ő mégis határozottam bólint, és tiszta kezével a fülem mögé tűr egy nedves hajtincset.

- Túlélted a borzalmakat, amiket veled tettek – szóval így érti. Legszívesebben újra lesütném a tekintetem, de az övé fogva tart, nem ereszt. A levegő egyre fojtogatóbban forró körülöttünk, mellkasom szaporán emelkedve próbál túlélni.

- De megtörtem. Többször is… - elhaló suttogásomat alig hallom szívem vad dübörgésétől. A múltam szülte pánik az oka, vagy a gyengédség, amit Sawada-san tekintetében látok? Talán a félelem, hogy eldob magától, ha rájön mennyire sérült vagyok? Fogalma sincs mennyire törött vagyok. Hogy hányszor próbáltam összeragasztani magam, és nincs rá garancia, hogy így is marad.

- Mindezek ellenére csodálatos ember tudtál maradni – mielőtt közbevághatnék, ajkaimra csúsztatja arcomon felejtett ujját. – Egy teljesen összetört lélek nem tudott volna úgy bánni egy gyerekkel, ahogyan te tetted ma. Gondolkodj ezen, Iko – égető forróságot okoz mellkasomban. Kábán bólintok, és fordulok meg kérésére, hogy a hátamon lévő zúzódásokkal is foglalkozhasson. Csodálatos? Erős? Ember? Mindegyik hihetetlenül hangzik. Ezeket a szavakat már régen nem használtam magamra. És mások sem rám. Azt hittem menthetetlen vagyok, de Sawada-san nem adja föl. Ő még hisz bennem. Talán nekem is hinnem kéne benne? Vagy saját magamban? Talán. Nem tudom. Zavaros minden. Az egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodni tudok, az a gyengéd, puha érintés a bőrömön. Az érintés, ami enyhülést és biztonságot hoz magával. A világom a feje tetejére állt. Vagy éppen most fordul vissza a helyére.

oOoOo

- Biztosan nem szeretnél velem tartani? Nem lesz unalmas egyedül? – Sawada-san már teljesen felöltözve, tárgyalásra készen áll az ajtóban, de még visszafordul, hogy feltegye a kérdést, amit legalább háromszor nekem szegezett ma. Mintha nehezére esne egyedül hagynia engem. Talán fél, hogy szökni próbálok? Nem. Fél, hogy magányosnak fogom érezni magam. Pedig a magány az én életemben egy kellemes társaság volt mindig is.

- Jól fogom érezni magam, Sawada-san – még egy halovány mosolyt is sikerül ajkaimra varázsolnom, hátha azzal megnyugtathatom. Nagy a késztetés, hogy vele menjek, hogy azt tegyem, amit ő szeretne, de azt mondta ne féljek dönteni és ellent mondani. Itt az ideje, hogy teszteljem, mennyire mondott igazat. Ha hazudott nekem, az derüljön ki még most. Törjek utoljára apró darabokra minél hamarabb. – Átadná üdvözletemet Shimada-senseinek? – legszívesebben azt is hozzá tenném, hogy a macskát is üdvözölje helyettem, de túlzásnak tűnik.

- Természetesen – beletörődő sóhajjal húz ki egy karcsú, sötét készüléket a zsebéből. Megdermedek a mobil láttán, mintha valami sátánian gonosz eszközzel közelítene felém. – Tudom, hogy nem szeretnél mobiltelefont, de ezt most itt hagyom erre a pár órára, rendben? A munkához szoktam használni, de arra is tökéletes lesz, hogy hívhass, ha bármi történik – leküzdöm minden ellenérzésemet, és lassan bólintok. Ha Sawada-sannak erre van szüksége, hogy kicsit nyugodtabb legyen, megteszem. Csak itt hagyja, nem kell használnom. Majd magamnál tartom, de ezen kívül semmit sem kell tennem vele. Még megmutatja hogyan tudom őt felhívni, majd a kezembe nyomja a készüléket. Annyira idegennek érződik, hogy szinte nem is tudom hogyan tartsam a kezeim. – Sietek, hogy ebédre visszaérjek. Vigyázz magadra, Iko – gyengéden megsimogatja fejemet, de ettől nem érzem magam egy gyámoltalan kiskutyának. Ha ő teszi, az más, mint ahogy a gazdáim tették. Talán mert tudom, hogy ő nem háziállatként tekint rám. Bár furcsa érzés, hogy valaki törődik velem, mégis melegséggel tölt el. Rég éreztem már ilyesmit. Túl régen volt, hogy bárki aggódott volna értem.

- Ön is, Sawada-san – mosolyogva biccent, mielőtt behajtaná maga után a szobánk ajtaját. Néhány percig még szótlanul bámulom a helyet, ahol utoljára láttam mosolyát. Furcsa. Eddig szerettem egyedül lenni, de most mégis szokatlan űrt hozott magával a csend. Pedig csak pár perce tart.

Megrázom fejemet, és a tegnap vásárolt könyvsorozat első kötetét, plusz egy plédet magamhoz véve sétálok ki az apró kis kertbe. A tóparton letelepszem megszokott helyemre, magam alá hajtogatva a puha anyagot. A langyos, kora nyári szellő, a növények illata és a madarak éneke azonnal feltölti az ürességet, amit Sawada-san távozása hagyott maga után. Még mindig nehéz elhinni, hogy ez történik velem. Hogy végre talán valóban megszabadulhattam attól a világtól, ami évek óta fogva tartott. vajon képes leszek valaha teljesen elfogadni ezt a változást? Nem tudom. Sawada-san szerint igen. Ha ő hisz ebben, akkor nekem is hinnem kéne.

Kavargó gondolataimat a regénnyel csitítom le, ami segít elszakadni a valóságtól. Segít, hogy megfeledkezzem a borzalmakról. Hagyom, hogy a történet magával rántson egy olyan világba, ahol bármi megtörténhet. Nem is igazán figyelek az idő múlására. Az egyetlen, amit időnként megérzek, az az arcomat simogató egyre melegebb napsugarak. Olyankor pár pillanatra lehunyom szemeimet, érezve magam körül a valóságot, csak hogy újult erővel vethessem magam vissza egy kitalált birodalomba.

A telefon éles csörgése szinte sokként ér. A könyvet majdnem sikerül a tóba ejtenem, ahogy megcsúszik ujjaim között. Még idejében elkapom, mielőtt tekintetemet a mellettem pihenő mobil felvillanó kijelzőjére fordítom. Nem kellett volna. Mintha egy vödör jeges vizet zúdítanának a nyakamba. Ibuki-sama. Dermedten, mozdulatlanul bámulom a nevet, ami visszaránt a sötétségbe, ahonnan indultam. A kijelző elsötétedik, a kert újra elcsendesedik, de én nem tudom levenni tekintetem a mobilról. Hogyan is hihettem benne, hogy minden rendbe jön? Az egész csak egy játék volt. Egy teszt. Vissza fog adni neki. Hazudott mindenről, nem is akar segíteni rajtam. Miért hittem neki? Mert annyira őszinte volt. Mert úgy viselkedett, mintha tényleg érdekelném. De ostoba voltam. Felvillant előttem egy ajtó, ami a kijáratot rejtheti, és én gondolkodás nélkül odarohantam. Csak hogy zárva volt. Mindig is zárva volt.

Térdeimet ölelve, lustán dobogó szívvel figyelem a tó vizének fodrozódását, és a halak lassú mozgását. Már túljutottam az első pánikon. Már visszatértem az üres babához, aki Sawada-san előtt voltam. Meglepően könnyű volt. Talán mert nem sodródtam még túl messze tőle. Vagy mert sosem hagytam magam mögött. Ez a pár nap egy álom volt. Egy csodálatos álom, ami hamarosan véget ér. Fel kell készítenem magam, hogy túléljem a sötétséget, ami vár. Már nem biztos, hogy sikerülni fog. Hiszen most is az az apró, szikrányi kis remény tart egyben, hogy talán félreértettem mindent. Ha ez is kialszik, akkor vége. Tudom. Túl sokszor ragasztottam már össze magamat.

- Iko? – a hang, ami néhány nap alatt kedvessé vált számomra, csak halkan szűrődik át a tompaságon, amivel körülöleltem magamat. – Iko… - óvatos érintés karomon, amitől még csak meg sem rezzenek. A csendes burok, lassan eloszlik, a virágok illata mellett Sawada-san megnyugtató kölnije kúszik orromba. Visszajött. Miért? Ő maga akar visszavinni? Miért nem küldte csak ide Ibuki-sama embereit? – Mi történt, Iko? – már hallom a szavaiban rejlő aggodalmat. Miért aggódik? Örülnie kellene, hogy végre megszabadulhat tőlem. De kérdezett. Kérdezett, és válaszolnom kell, mert még ő a gazdám.

- Csörgött a telefonja, Sawada-sama – akaratlanul váltok vissza a megszólításra, ami jobban illik egy gazdához. Az agyam automatikus üzemmódba váltott. A belé sulykolt szabályok visszatértek. Hallom ahogy körülöttem matat, valószínűleg a mobilt keresi. Nem kell sokat kutakodnia, jól látható helyen pihen mellettem.

- A francba – halk szitkozódása nem tudom minek szól. Annak, hogy Ibuki-sama kereste, vagy annak, hogy lebukott, mert észrevettem?

- Mikor ad vissza Ibuki-samanak? – nem lenne szabad kérdeznem, de eddig sosem büntetett érte. Talán most sem fog. Talán hosszú ideig ez az utolsó kérdés, amit bárkinek is feltehetek. Hangom még mindig kifejezéstelen, nyoma sincs rémületnek, kétségbeesésnek vagy könyörgésnek. Ez az üres belenyugvás. Nem változtatna semmit, ha kiborulnék, vagy könnyeket ejtenék.

- Soha – most először érzek bármit a hívás óta. Most először érzem, hogy határozott, dühös szavai visszahozzák a meleget bőröm alá. Lassan pislogva mozdítom meg elgémberedett ujjaim, amikkel saját magamba kapaszkodom. – Soha többé nem kell visszamenned hozzá Iko. Sem senki máshoz. Megígértem neked, hogy innentől te döntöd el, hogyan éled az életed, emlékszel? – szavai nyomán mélyről, lágyan fodrozódva törnek fel a szavak, amiket alig néhány napja mondott nekem. Amiket eltemetett a múlttól való félelmem.

„Nincs szándékomban odaadni téged valaki másnak. Ez a te életed, te döntöd el, hogyan akarod élni.”

Valóban ezt mondta. Akkor mégsem hazudott? Mégsem volt egy kegyetlen színjáték minden? Felé fordítom fejem, de csak óvatosan, mert a nyakam teljesen elgémberedett. Mikor ült mellém? Mikor zártam el magam annyira a világtól, hogy ne érezzem a közelsége okozta melegséget? A remény apró szikrája erőre kap, a szürkészöld szemekben rejlő megmásíthatatlan ígérettől.

- Azt hitted azért hív, mert vissza akar venni tőlem? – lassan bólintok. Várom, hogy ostobának nevezzen. Hogy kiabáljon, amiért nem bízok benne, de semmi ilyet nem tesz. Nem értem. Miért nem haragszik rám a tévedésem miatt? – Nem engedném neki, Iko. Már szabad vagy, és ezt neki is tudnia kell – csak későn jut el hozzám szavai értelme. Az elnyomott pánik újult erőre kap, de egészen más okból. Nem. Nem szabad. Nem engedhetem. Rémülten nyúlok a kijelző felé, és szakítom meg a hívást, amit pár pillanattal ezelőtt indított. Döbbenten pislog rám, de nem büntet meg a vakmerőségemért. – Miért csináltad?

- Ibuki-sama… veszélyes – nem tudom, mi a jó szó, így azt választom, ami először eszembe jut. El kell neki mondanom. Ha nem teszem, baja eshet. Lehet pont ezért lök majd el magától, de inkább szenvedek én, mint hogy őt veszélybe sodorjam. – Ahogyan a többi gazdám is – már aki még életben van. De ezt nem teszem hozzá, nem akarom a kelleténél jobban felzaklatni a világom borzalmaival. – Egy pet sosem lehet újra szabad, mert túl sokat látott és hallott – nem a saját szavaim ezek, hanem azoké, akik tanítottak. Ezt is belém verték. Úgy gondolták, kevésbé bágyom majd a szabadságra, ha tudom, hogy szinte biztosan a halálommal végződik. Látom rajta, hogy elgondolkodik szavaimon. Vonásai sokkal keményebbé válnak, szemei összehúzódnak, ahogy belemerül gondolataiba. Legalább nem lök el azonnal maga mellől.

- Szerinted képesek lennének…? – még az előtt bólintok, hogy feltenné a kérdést. Tudom jól, hogy mire céloz. Képesek lennének végezni velem. Akár Sawada-sannal is. Nekik nincsenek gátlásaik. Nincsenek erkölcsi normáik és határaik, amiket sosem lépnének át. Nekik csak a hatalmuk és önmaguk számít. Ha ezeket veszélyben érzik, bármit megtennének. Bármit.

- Ezért nem lehetek ember. Ezért nem lehet soha normális életem – Sawada-san mellett kell maradnom. A világnak azt kell hinnie, hogy ő irányít engem. A volt gazdáimnak azt kell látnia, hogy biztonságban van a nevük és a titkaik. Némán könyörögve merülök el az elszürkült tekintetben, ami arcomat fürkészi. Hosszú ideig nem szól semmit, végül halk, gondterhelt sóhajjal rakja zsebre a telefont, és vállamat átkarolva húz oldalához. Megremegek, ahogy a feszült zsibbadás helyét átveszi a megnyugtató melegség. Nem lökött el. Talán nem is fog.

- Megoldjuk, Iko. Ígérem, találunk valami megoldást – nem tudom, ez hogyan lenne lehetséges, de el akarom hinni. El akarom hinni neki. Ellazulva simulok oldalához, és próbálom elhinni, hogy ez a világ valóságos.

A palota egyszerűen lenyűgöző. Még el sem értük igazán, de én már most képtelen vagyok eldönteni, hogy mit nézzek. Hiába forgatom a fejemet, úgy érzem nem tudok mindent magamba szívni. Szerencsére gond nélkül ide jutottunk, és a kezem sem fáj, hála Sawada-san gondoskodásának. Még sosem volt gazdám, akit egyetlen kis karcolás is érdekelt volna. Maximum azért, mert megsérült a gyönyörű tulajdona. De ő maga sosem ápolta volna le. Újabb bizonyíték arra, hogy Sawada-san mennyire más, mint ők.

Nem tudom mit érdemes először megnézni, így csak követem Sawada-san iránymutatásait. Tényleg nagyon rég volt lehetőségem ennyi új dolgot megtapasztani. A szüleimmel sokat utaztunk ugyan, de annak hosszú évekkel ezeleőtt vége szakadt. Most talán újra kezdődhet minden? Sawada-san mellett felfedezhetem a világot? Nem kellene reménykednem, mégis szeretnék. Szeretnék bízni benne. Talán már bízok is.

- Maga a palota egyébként még kétszáz éves sincs. Egészen 1869-ig, míg az udvar át nem költözött Kiotóba a Meiji restaurációt követően, a császár is innen irányította az országot. Utána már csak a koronázási szertartásokat tartották Kiotóban, ami így kulturális főváros lett – figyelmesen hallgatom szavait, próbálva minél több dolgot megjegyezni belőle. Mindig érdekelt a történelem, bár sosem volt lehetőségem igazán elmélyedni benne. Ha volt lehetőségem magamnak rendelkezni az időm felett, azt általában a zenének szenteltem. Az segített gyógyítani a lelkemet. Az segített túlélni az életnek csúfolt szörnyűséget, ami körbevett. De, amit Sawada-san mellett érzek, az más. Itt mintha tényleg normális életet tudnék élni. Lehetséges lenne? Mellette ilyen gyorsan gyógyulnék?

- Akkor már senki sem lakott a palotában? – a válaszok valóban érdekelnek, de az is célom, hogy eltereljem a figyelmemet. Félek, hogy a gondolatok túl reménytelivé válnak, és ezért jobban fog fájni, mikor kiderül, hogy tévedtem. Hogy nincs lehetőségem normális életre. Elhessegetem a borongós gondolatokat, és csak Sawada-san megnyugtató szavaira figyelek. Órákig tudnám őt hallgatni.

- A palota még bizonyos funkciókat ellátott, hiszen rengeteg hivatal maradt itt, hogy kézben tartsa a város és az ország ügyeit. De mára már csak látványosság, bár igaz, többször újjáépítették, mert párszor a múltban egyes részei leégtek. A központi palota azonban még mindig sértetlen, ahol a császár és a családja, valamint a fő udvartartás éltek – milyen különleges hely lehetett egykor. Még most is sugárzik belőle a méltóságteljesség. Szívesen sétáltam volna az egykori császárok udvarában. Gyönyörű lehetett, hiszen most is az. Vajon milyen szerepet tölthettem volna be itt? Boldogabb életem lett volna, ha egy másik korba születek? Talán.

A park, ami lassan kibontakozik előttünk, teljesen elvarázsolt. Lelkesen vetem be magam a növények közé, nem törődve vele, hogy nem úgy viselkedem, ahogyan egy pethez illik. Sawada-san nem várja el, hogy tökéletes porcelánbaba legyek az oldalán. Most rajtam a sor, hogy időnként magyarázzak. Nem tudok olyan hosszan és pontosan, mint ő, de néhány növényt úgy érzem látnia kell. Rengeteg csodálatosan gyönyörű virág nyílik, amikkel még sosem találkoztam, csupán a könyvekben. Látszik, hogy szeretettel bánnak vele, hogy gondoskodnak róla és óvják. Jól reméltem, hogy a palotában is lesz kert, egy pillanatig sem bánom, hogy ezt az úticélt választottam.

A délelőtti napsütés aranyló bevonatot fent a halastavak vizére. Mosolyogva figyelem a koi pontyok komótos úszkálását, a mintákat, amiket különböző színű pikkelyeik összeolvadása fest. Aki szerint a természet nem varázslatos, az egy szörnyen sivár világban él. Beton falak közé zárva egy bűzlő városban sosem lehet igazán kipihent valaki. Vallom, hogy ahhoz szüksége van a természet érintésére.

Sawada-san mosolyogva figyel, érzem a rajtam pihenő tekintete súlyát, de egyáltalán nem zavar. Nem tud megriasztani a jelenléte. Nem érzek undort és menekülési kényszert. Már akkor este sem éreztem, mikor először láttam őt. Nem illett a többi vendég közé. Nem passzolt abba a világba, amiben felnőttem. Mégis hálás vagyok, hogy oda sodorta a sors, és megmentett engem. Azt hiszem már ki merem jelenteni, hogy tényleg megmentett. Nem tudom meddig bírtam volna még azt az életet, de valószínűleg nem sokáig. Ha nem talál rám, lassan elsorvadtam volna.

Vonakodva hagyom hátra a parkot, de tudom, hogy a palotából szinte még semmit sem láttunk. És így legalább újra hallhatom a megnyugtató magyarázatokat. Szerintem ezzel tudja megnyerni magának az ügyfeleket. nem csodálkozom, hogy ilyen sikeres üzletember. Ki tudna neki ellenállni? Nem fenyegetésekkel nyeri meg magának az embereket, hanem a kedvességével. Bárcsak mindenki olyan lenne, mint ő.

- Régen egy függöny választotta el az uralkodót az alattvalóitól – kíváncsian lesek be a trónterembe, Sawada-san szavait hallgatva.

- Miért? – nem lett volna kézenfekvőbb, ha a nép láthatja az uralkodót? Egy olyan vezető, aki nem zárkózik el az alattvalóitól, szerintem sokkal több rokonszenvet ébreszt az emberekben.

- Mert a császárt az Istenek Fiának tartották, akit szentként tiszteltek. Így egyetlen alattvaló sem nézhetett az arcára a közvetlen szolgáin kívül. A követek, hadurak, sőt még a külföldi előkelőségek sem látták őt soha szemtől-szemben. Hiszen őfelsége a csatatéren sem jelent meg, hiszen egy uralkodó számára nem volt divat a hadviselés. Elvégre, ha megsérült volna, vagy harcban elesett volna, az komoly problémákat okozott volna az országban. Ugyanígy óvták a koronaherceget is, de az alacsonyabb rangú, fiatalabb hercegek természetesen katonáskodtak. Sőt, számukra ez kötelező volt a haza védelmében és dicsőségében – mennyire kicsavart világ. Bár jobban belegondolva ez most sem működik másképp. Akinek hatalma van, mással végezteti el a piszkos munkát. Nem akarja közvetlenül bepiszkítani a kezét, és óvja magát minden lehetséges veszélytől. A hatalmasok játékát mindig a köznép vívja meg. Egyszerű sakkfigurák vagyunk az ő táblájukon. Mint ahogy én is csak egy eszköz voltam a gazdáim kezében.

- Ön nagyon okos, Sawada-san – tényleg lenyűgöző mindaz a tudás, amit összegyűjtött. Őt olyan gyereknek tudom elképzelni, aki a könyvek társaságát sokkal többre tartotta, mint az emberekért. Mégis könnyedén szótért velük is. Bárcsak én is képes lennék erre, de sosem voltam a szavak embere. Már gyerekként is inkább magamba vonultam, talán mert annyira más voltam.

- Annyira azért nem vagyok az. Csak sokat olvasok és mindig is érdekelt a történelem – és még szerény is. Nem kérkedik, mint a legtöbb férfi, akit életemben ismertem. Szeretem ezt a lágy, kissé talán zavart mosolyt az arcán. Olyan emberi. Olyan valódi. – Ha gondolod, odahaza van egy csomó történelmi könyvünk. Nyugodtan olvasgathatod őket, ha szeretnéd – hálásan bólintok az ajánlatra, amivel valósínűleg élni fogok. Ha nem is teszek szert akkora tudásra, mint ő, tanulhatok. Nem szeretném, hogy unalmas, tudatlan kölyöknek lásson. Félek, hogy akkor eldobna magától.

- Köszönöm – követem lépteit, de gondolataim már máshol járnak. Az olvasás lehetősége felébresztett bennem egy gondolatot, amin már korábban is gondolkodtam. Szeretnék egy kicsit egyedül maradni a szállásunkon lévő kertben, hogy olvashassak, és rendezhessem a kvargó érzéseim. Sawada-san azt mondta azt teszek, amit csak akarok, és én szeretnék hinni neki. Ez jó lehetőség arra, hogy kicsit rendezzem a gondolataim, értékeljem a helyzetem, és átgondolja, mit kéne tennem. Túl sok új élmény, új tapasztalat, új érzés. Már nem tudok üres fejű babaként viselkedni, nem tudom elzárni az összes gondolatomat, meg kell küzdenem velük. Ehhez pedig időre és nyugalomra van szükségem. – Sawada-san… kérhetnék valamit? – hiába adott rá korábban engedélyt, szokatlan a helyzet. kevés gazdám engedte, hogy kérdezzek, sőt akadt, aki azt sem tűrte, hogy hozzá szóljak. Vagy bárki máshoz. Közel három hónap, amit teljes némaságban kellett leélnem. De ő nem várja el ezt tőlem. Ő bólint, és várja a folytatást. – Holnap… szóval… lehetne, hogy… ne menjek el Shimada-senseihez? – tekintete elfordul az épületekről, hogy meglepetten kutassa fel a vonásaimba rejtett titkokat. ajkaimba harapva állom pillantását, bármennyire is nehéz.

- Mi a baj? Nem szeretnél jönni? – lassú lépteit egy kényelmes kis pad felé irányítja, én pedig hálásan rogyok le rá. Nem arról van szó, hogy elfáradtam volna, egyszerűen ez a beszélgetés szívja el az erőmet. Az elmúlt évek minden belém vert szabályát próbálom most leküzdeni. Próbálok… normális lenni. És őszinte. Hosszú idő után azt tenni, amit én akarok, és nem azt, amit a gazdám. Majd meglátjuk, hogy milyen büntetést kapok érte. – Nem érezted jól magad nála? – nincs szó ilyesmiről. Nagyon kedves hölgy, de úgy érzem ebben a két napban eleget voltam emberek közt. Többet, mint előtte hosszú időn át.

- De… csak… - próbálom szavakba önteni gondolataim, de még fakózöld tekintete sem tud elég megnyugvást adni. Inkább a régi szokásokhoz nyúlok, és lesütöm szemimet. – Én… szeretnék a ryokanban maradni és olvasni. Szabad? – kényszerítem magam, hogy felpillantsak. Nem bámulhatom folyton a talajt, ha másokkal társalgom. Akkor nem, ha Sawada-sannal beszélek. Bármennyire is tartok az elutasítástól, újra felkutatom a szürkészöld szemeket. De nem látok bennük haragot, sem csalódottságot.

- Persze, hogy szabad, csak meglepődtem egy kissé. De ha egy kis egyedüllétre vágysz, semmi akadálya – mosolya melegebb és puhább, mint bármelyik takaró, amivel életemben találkoztam. Bele akarok burkolódzni, hogy biztonságot adjon, és megvédjen. Hálás vagyok neki. Annyi mindent megtesz értem, pedig semmi oka rá. Önzetlenül segít. Pedig már nem hittem az önzetlen emberek létezésében. Bűntudatom van, hogy kihasználom őt. Sok gondot okozok neki, ami elkerülhető lenne, ha figyelmesebb lennék. Pont, mint a tegnap este.

- Én… - hosszas öngyőzködés után kezdek bele erőtlen szavaimba. – Én… sajnálom, hogy… tegnap este elaludtam. Nem… lett volna szabad… - bár már egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy mit szabad és mit nem. A világom lassan teljesen kifordul magából, és én egyre kevésbé ismerem a működése szabályait.

- Nincs miért bocsánatot kérned. Természetes, hogy felfáradtál, hiszen tegnap hosszú napunk volt és sok minden történt. Emiatt igazán nem kell aggódnod – szavai igaznak tűnnek, mint mindig, de a folyamatos aggodalom, ami évekkel ezelőtt gyökeret vert bennem, nem tűnik el azonnal. Talán pont, hogy örülnöm kéne ennek. Hiszen ez a folyamatos számítás és figyelem segített eddig életben maradni. Most mégis olyan, mintha pont az ellenkezőjét tenné. Nem véd meg, hanem éket ver közém és Sawada-san közé. Talán már sosem leszek képes normális emberi kapcsolatra. – Iko, – puha érintése ránt ki önmarcangolásomból. Ujjai gyengéden érnek tincseimhez, mintha attól tartana, hogy szertefoszlanak az érintése alatt. Nem tudom mikor érdekeltem utoljára ennyire valakit. Évek óta nem bánt ilyen óvatossággal velem senki. Mintha meg akarna óvni mindentől, ami kárt tehet bennem. Már csak azt nem értem, hogy miért. – te nem tettél semmi rosszat, amiért haragudnom kéne rád. Kérlek, ne okold magad olyasmi miatt, amiről nem tehetsz – de arról, hogy elaludtam, én tehetek. Hibás a logikája. De azt hiszem értem mire céloz. Értem, de elfogadnom nehéz.

Bólintva dőlök hátra a padon, és szemeimet félig lehunyva engedem, hogy a kora nyári napsugarak ereje és a természet közelsége gyógyítson. Egyszert szeretnék egy zongorát, ami a szabadban van. Egy ahhoz hasonló kis pavilonban, ami Sawada-san-ék kertjében is van. Védené a természet szeszélyeitől, de a szél messzire vihetné a zenémet. Csodálatos lenne. Bár őszintén megvallom, egy nyugodt zugnak is örülnék. Egy egyszerű otthonnak, háznak, lakásnak, bárminek. Egy helynek, ami nyugalmat áraszt magából, nem rideg fényűző pompát. Nem vágyok több drága bútorral és műkincsekkel telezsúfolt kastélyra, ahol könnyedén elveszhetsz a folyosók útvesztőjében. De talán sosem lesz ilyesmire lehetőségem. Hogyan álmodhatnék saját kis otthonról, amikor semmim sincs? Nem értek semmihez, és szinte nem is létezem. Minden csak egy elérhetetlen álom marad a számomra. Örökre másokra leszek utalva, mások kezében lesz az életem.

A járókelők csendes beszélgetésének moraját hamarosan valami egészen más természetű zaj szakítja félbe. Jeges szellő kap bele a fonatból kiszabadult szálakba, amik így körülöttem örvénylenek. Szemeimet felnyitva pillantok a szürkeségre, ami elborítja az eget. Nyári vihar? Szeretem a viharokat, vadak és élők. Mégis mikor leszakad az ég, nem az esőcseppek tompa koppanásai hallatszódnak, hanem hatalmas jégdarabok fájdalmas érintései. Sawada-san karon ragadva von maga után, hogy futólépésben húzódhassunk meg egy eresz alatt. A bádogtetőnek hangos dörrenéssel csapódnak neki a diónyi jéggolyók, hangjukkal borzalmas emlékeket rántva a felszínre. Már nem érzem a szél hűvös érintését arcomon, már nem látom a mellettem álló Sawada-sant. Csak a forró, ragacsos nedvességet érzem, ami végigfolyik arcomon a hangos dörrenések után. A húsomba maró kellemetlen nevetés ismét végigvág rajta, mintha újra ott lennék azon az estén. Amellett az asztal mellett. Annak a gazdámnak az ölében. Az ő vére borítja arcomat, ujjaimat, és a fakósárga kimonót, amit viselek. Tekintete üvegesen mered a semmibe, miközben az éltető folyadék elhagyja a testét. Sikítanék, de nem szabad. Egy pet nem sikolthat. Ha sikoltok, megbüntetnek. Nem marad más, csak a néma rettegés és a vég gyomorforgató, fémes illata. Az íze, amit az ajkaimra hulló cseppek hagytak maguk után. Émelygek.

Ujjaim megszorulnak, de nem a ragacsos forróságot érzik. Nem. Ez máshogy élő. Egy puha és biztonságot ígérő. Ebbe kapaszkodva rántom ki magamat a dermesztő emlékek közül. Lassan tisztul a kép. Lassan ki tudom venni Sawada-san arcát. Az ajkai mozognak, de szavait nem hallom. Túl hangosak a durranások. Körülöttünk, és az emlékeimben is. Dermedt bábként figyelem, ahogy leveszi táskáját, és kutatni kezd benne. Kényszerítenem kell magamat, hogy ne kapjak keze után, ami elereszti enyémet. Félek, hogy az érintése nélkül visszazuhanok a sötétbe. Hogy az emlékek kegyetlenül magukkal rántanak a mélybe.

- Most maradj nyugton, elrohanok veled a látogatóközpontba – egy vastag, sötét pulóvert húz át fejemen. Ellenállás nélkül hagyom, hogy eligazgassa rajtam, és kihúzza vastag fonatomat a kapucni alól. Csak néhány másodperces késéssel tűnik föl, hogy már hallom a szavait. A háttérben még mindig a lövések fülsiketítő emléke csattan, de lassan elnyomja őket új gazdám nyugodt hangja. – Mivel nyílt terepen is kell majd futnunk, jobb, ha ez rajtad van – az iránta érzett aggodalom felülkerekedik félelmeimen, és képes vagyok beszédre bírni ajkaimat. Nyelvem lassan és nehézkesen forog, de legalább szavakat formál.

- De Sawada-san meg fog sérülni! – rám adta azt, ami őt védhette volna a golyóként záporozó jégdaraboktól. Ez így nem jó. Neki nem eshet baja. Ő értékesebb, mint én. De nem hajlandó tovább vitatkozni. Csak megrázza fejét, és könnyedén a karjaiba emel. Körbevesz az illata, és a melegsége, ami cérnavékony indaként töri át magát a múltam jeges ölelésén. Próbálom minél apróbbra összehúzni magamat, arcomat mellkasához fúrva koncentrálok arra a nyugalomra, ami belőle árad. De fájdalmas szisszenése visszalök az emlékvilág peremére. Kétségbeesetten egyensúlyozom a múltam és a jelen között. Megint tönkre tettem mindent. Ha másik programot választok, ez nem történik meg. Ha hozok saját pulóvert, most Sawada-san is védve lenne. Ha nem kellett volna megmentenie, most nem sérülne meg. Ha nem léteznék, minden mindenkinek könnyebb lenne.

Valószínűleg fedél alá érünk, mert újra felerősödik a durrogás. Remegve próbálom elűzni az emlékeket, de újra mindenhol magamon érzem a ragacsos, forró vércseppeket. Újra az a haszontalan pet vagyok, aki csak mások tulajdona. Aki bármikor gazdát cserélhet. Aki azért létezik, hogy az urát szolgálja. Tilos szégyent hoznia rá. Tilos olyat tennie, amivel gondot okozhat. De én megtettem. Ismét megtettem. Kemény talajt érzek magam alatt, és az ölelő karok távolodását. Felnyitom szemeim, és félve pillantok körbe a zsúfolt épületben. Egy pléden ülünk, távol a legtöbbektől. Mindenki elgyötörtnek látszik, többen talán kissé rémültnek. Az alkalmazottak mégis nyugodt mosollyal járnak közöttük, igazi profiként kezelve a helyzetet. Talán nem ez az első alkalom, hogy ilyesmi történt.

Remegve pillantok fel gazdám arcába, hogy lássam az elkerülhetetlen dühöt. De csak nyugalmat, és a fájdalom halvány ráncait látom. Fájdalomét. Miattam. Mert nem tudom megvédeni magamat. Remélem jól van. Nem azért aggódom érte, mert a gazdám, hanem azért, mert ő Sawada-san. Egy kedves, figyelmes férfi, akinek a hozzám hasonló selejtes szemetek csak tönkre teszik az életét. Nem értem miért nem haragszik rám. Csak egy megnyugtató fejrázást kapok és végtelen figyelmet. Még a teásbögre megtartásában is segít, mint egy esetlen gyermeknek. Próbálok a forró italra és az ő közelségére koncentrálni. Mintha csak érezné, hogy erre van szükségem, magához húz. Érintése gyengéd és gondoskodó. Nem követel semmit, csak biztonságot próbál nyújtani. Nem érdemlem meg. Nem érdemlek meg semmit, amit nekem ad. Ő tiszta, az én vérem ragad a múlt mocskaitól, amiket senki sem moshat le rólam. Senki. Soha.

- Semmi baj, nincs semmi baj, Iko! Itt biztonságban vagyunk, a jégeső itt nem ér el minket. Egyébként is hamarosan vége lesz, az ilyen nyári viharok hamar elvonulnak – azt hiszi a vihartól félek ennyire? Végtére is érthető. Egy olyan ember, mint ő, nem gondolna a valódi okra. A véres rémképekre. Bár én is képes lennék nem erre gondolni. Bár ne hozná őket felszínre egy egyszerű, hétköznapi dolog ennyire váratlanul. – Próbálj megnyugodni, rendben? Itt vagyok, nem hagylak magadra, ne félj! – szavai jobban felmelegítenek, mint ölelése. Pólójába kapaszkodva, görcsösen tartom őt magamhoz közel, hogy ne szeghesse meg a szavát. Hogy ne dobhasson el magától. Túlságosan bízom már benne. Túlságosan mélyre ültette a remény magjait bennem. Nem hagyhat most magamra. Azt képtelen lennék elviselni. Olyan apró darabokra törnék, amit már nem tudnék újra összeragasztani.

- Sajnálom… Sawada-san… - muszáj bocsánatot kérnem. Ha megbocsájt, maradhatok. Akkor nem fog ellökni. – Megint… elrontottam az egészet és… Sawada-san is miattam sérült meg – ezért nem petek döntenek. Ezért nem szabad rám bíznia semmit. Abból nem fog jó dolog születni. Úgy tűnik ez az én sorsom. Mindent tönkre tenni.

- Iko, nem rontottál el semmit – tekintetében nyoma sincs haragnak, csak a jól ismert gondoskodó kedvességnek. Most egészen zöldek, mintha a szürkeség visszavonult volna. Vajon tényleg a hangulatát tükrözi, vagy csupán képzelem? Tenyerei forrón, szinte égetőn simulnak arcomra, de nem bánom. Legalább érzem, hogy itt van. Nem hagy magamra a riasztó rémképekkel. – Nem te okoztad a jégesőt, nem tehetsz róla, hogy elromlott az idő. Az ilyen nyári viharokat nem lehet előre látni. És hidd el, kutya bajom, az a pár kék-zöld folt egyáltalán nem fáj – tehát megsérült. Miattam. Torkom összeszorul, ujjaim megfeszülnek pólóján. Meg kéne nézetnie valakivel a sérüléseit. – Szóval, ne okold magad, rendben van? Nem a te hibád – hiába mondja el ennyiszer, képtelen vagyok elhinni neki. Túl közel kerültem a múltamhoz, amit az elmúlt napokban egyre távolabb löktem magamtól. Most minden friss és nyers. Fájdalmasan lüktet, akár egy felszakított nyílt seb. Talán majd az idő segít.

- Nem haragszik rám? – nem kéne meglepődnöm rajta, mégis ezt teszem. Sawada-san eddig még semmiért sem haragudott meg rám. Mintha nem tudnék olyat tenni, amivel magamra haragíthatom. Eddig minden düh, amit az arcán láttam, másnak szólt. A nevelőanyjának, és az előző gazdáimnak.

- Figyelj rám! Nem tudsz olyat tenni, amiért haragudni tudnék rád – mintha csak meghallaná ki nem mondott gondolataimat. Szavakba önti őket helyettem. Nem húzódom el gyengéd érintései elől, inkább kiélvezem őket. Tőle nem undorodok. Tőle mindent készségesen fogadok. Már-már boldogan. – Tudom, hogy mindig mindenért téged okoltak, még ha nem is tettél semmi rosszat. Hidd el, minden a legnagyobb rendben – talán mégis ismeri a világomat? Vagy csupán ennyire jól következtet? Az utóbbi. Biztosan az utóbbi. – Megvárjuk, míg elmúlik a vihar, aztán kitaláljuk, mi legyen. Ha szeretnéd, folytatjuk a túrát, amennyiben nem zár be a kastély. De ez a te napod, azt csinálunk, amit csak szeretnél – tanácstalanul fürkészem arcát, de nem jutok közelebb a válaszokhoz, amiket keresek. Apró biccentéssel fektetem vissza fejemet a mellkasára, átengedve magamat a megnyugtató illatnak és az egyenletes szívverésnek, ami elnyomja a jégtömbök riasztóan eleven dörrenéseit. Mellette tényleg biztonságban lehetek. Mellette nem eshet bajom.

oOoOo

A kusza, felületes álmoktól még kissé kábán lépek ki a párától terhes levegőjű udvarra. A vihar elvonult, de a talajt még helyenként vékonyan borítja a sok apró hófehér jéggömb. Hunyorognom kell a ragyogó napsugaraktól, mégis jól esik újra a szabadban lenni. Megpróbáltam bocsánatot kérni Sawada-santól, amiért legyűrt a felkavart emlékek okozta kimerültség, de csak leintett. A pulóverét is megpróbáltam visszaadni, de nem engedte. Azt mondta hűvös lehet az idő, jobb, ha rajtam marad. Talán igaza is van. A napsugarak közel sem olyan erősek, mint a vihar előtt. És bevallom jól esik, hogy az illata velem marad, bárhová megyek. Mintha folyamatosan biztonság ölelne körbe. Hatalmas karokkal, mert az én alkatomhoz képest szinte óriási ez a ruha, de nem bánom.

- Szeretnéd megnézni a kastély maradék részét? – félve pillantok fel rá, lomhán megdobbanó szívvel zsebelve be türelmes mosolyát. Tudom, hogy ő szívesen maradna, hiszen sok mindent nem láttunk még, de én nem biztos, hogy ugyanolyan lelkesedéssel tudnék fordulni a történelem iránt. Most egy időre elegem van a múltból. Akkor is, ha Sawada-san mesél róla. Emellett láttam mikor felkeltünk, hogy mennyire kellemetlen számára néhány mozdulat. Ha tagadja is, valamennyire fájnak neki a sérülései nem akarom, hogy amiatt megerőltesse magát, mert meg akar nekem mutatni mindent.

- Lehetne egy másik nap? – remélem nem bántom meg a kérdésemmel. Tényleg érdekel minden, amit mond nekem, de nem most. Nem így. Talán máskor vissza tudunk még jönni, hiszen itt leszünk néhány napot. Nem tudom, Sawada-sannal mennyi munkája van, de ha van rá esély, akkor szeretnék visszajönni. Majd akkor, ha már jobban érzi magát.

- Ha belefér az időnkbe, akkor mindenképpen – egy apró, hálás mosollyal biccentek, ha már fejet nem hajthatok előtte. – Van valami, amit szívesen csinálnál helyette? – már megint ezek a kérdések. Már megint azt akarja, hogy én döntsek, pedig látta hogyan végződik, ha rám bízza a dolgot. Csak rossz sülhet ki belőle. Ennek ellenére még mindig bízik bennem. Bár én is képes lennék ennyire bízni őbenne. Vagy talán már ezt is teszem?

Ajkamba harapva, elgondolkodva pillantok körbe az udvaron, hátha ötletet tudok meríteni a többi turistából. Nem tudom hogyan kell egyszerű városnézőként viselkedni. Legszívesebben azt mondanám, hogy azonnal menjünk vissza a szállásunkra, de Sawada-san biztosan unatkozna ott egész nap. Vajon van olyan program, amit élvezne, de közben pihentetni is tudja a zúzódásait? Talán egy teaház, de az nem túl érdekes neki. Nem tudom mit kéne tenni.

A gondolkodásból egy apró, bizonytalan érintés ránt ki. Nem rántom el karomat, a belém nevelt szabályok tiltják, de riadtan kapom tekintetem az ismeretlen irányába. Szinte azonnal el is száll minden félelem, csak a hatalmas, könnyektől csillogó riadt kék szempárt látom magam előtt. A hozzá tartozó szalmaszőke tincsek egy babahájtól kerek arcocskát ölelnek körbe. Ujjai kétségbeesetten kapaszkodnak kölcsön kapott pulóverem ujjába.

- Nem találom anyut – szívem kettészakad a rémült, vékony kis hangocskától. Annyira leköt a kislány arcán végig gördülő könnycsepp, hogy elsőre fel sem tűnik, mi olyan fura a szavaiban. – Elvesztettem – angol. Nem japánul beszél, hanem angolul. Valószínűleg ezért talált meg pont engem. A sok ázsiai turista közt én vagyok az egyetlen szőke, ő pedig biztosan a hozzá hasonlókat kereste. Édesem. Biztosan szörnyen ijesztő lehet egy idegen országban elveszni. Egyszer hagytam el anyáékat egy kisebb üzletben, már az is hatalmas trauma volt, pedig beszéltem a nyelvet. Ő alig lehet több négyévesnél, és egyedül maradt a tömegben.

Leguggolok elé, hogy tekintetünk egy magasságba kerüljön, ajkaimra egy olyan gyengéd mosolyt varázsolok, aminek a létezésében már réges-régen nem hittem. Sawada-san pulcsijának ujjával letörlök néhány könnycseppet, de csak arcát sikerül összemaszatolnom vele.

- Ne félj kicsim, megtaláljuk őket – rég használtam a nyelvet, de viszonylag egyszerűen áll rá a nyelvem. A zene mellett ez volt a másik erősségem. Szinte ragadtak rám az idegen szavak, bár egyedül az angolt volt lehetőségem megtanulni igazán. És részben ezt is kényszerből. Azon kevés pozitív dolgok egyike, amit a korábbi gazdáimnak köszönhetek. – Elárulod a neved? – apró kis ujjait lefejtem a pulóverről, és tenyereim közé fogom kezét. Olyan törékeny. Olyan ártatlan. A gyerekekből hiányzik a gonoszság, legalábbis eleinte. Ezért más az ő társaságuk, mint a felnőtteké.

- Sophie – láthatóan kezd túljutni az első riadalmon. Szipogva törli meg orrát szabad kezével.

- Jól van Sophie, nagyon ügyes vagy. Mikor láttad utoljára anyut? – apró ujjaival a terem felé bök, ahonnan mi is jöttünk. Ez jó hír. Nehezebb lett volna, ha a viharban veszítik el egymást. Így gondolom csak a kifelé hömpölygő tömegben kavarodtak el egymás mellől. Kitárom felé a karjaimat, és biztató mosollyal biccentek. Szinte habozás nélkül lép ölelésembe, és hagyja, hogy felemeljem őt a földről. Szerencsére apró kis madárcsontú lányka, így még én is elbírom a súlyát. Sajnos ellenkező esetben Sawada-sannak kellett volna… Sawada-san! Aggódva fordítom felé tekintetem, remélve, hogy nem haragszik, amiért az engedélye nélkül szóba álltam valakivel, és még azt is engedtem, hogy hozzám érjen. A legtöbb gazdám ki akart sajátítani magának, nem tűrt meg senkit. Szerencsére a szürkészöld tekintetben csak meglepettséget és valami egészen mást… valami sokkal puhábbat és gyengédebbet látok. – Elkeveredett az anyukája mellől – remélem nem fogja azt mondani, hogy tegyem le, és hagyjuk itt. Nem. Sawada-san kedves, ő sosem hagyna magára senkit. Főleg nem egy kislányt, aki a nyakamba csimpaszkodva próbálja megnyugtatni magát.

- Értettem – hát persze. Egy Sawada-sanhoz hasonló intelligens üzletember persze hogy beszél angolul, talán más nyelveken is. Lágy mosollyal nyújtja ki kezét, hogy végig simítson a karomból pislogó, riadt kislány tincsein. – Gyertek, keressük meg őket – úgy tűnik Sophie-t ugyanúgy megnyugtatja gazdám hangja, mint engem szokott. Végre megjelenik egy apró kis mosoly a szája sarkában, miközben bólint, és elkezdi forgatni a fejét.

- Lassabban kicsim, különben elejtelek – széles mosollyal ölelem szorosabban magamhoz, hogy a nagy ficánkolásban nehogy lecsússzon. Sawada-san elindul a legnagyobb ember tömeg felé, én pedig követem őt. Bízom benne, hogy tudja mit csinál.

Míg Sawada-san váltnéhány szót az egyik alkalmazottal, én a kislányt szórakoztatom. Rég éreztem ennyire normálisnak és emberinek magamat. Azt hittem már képtelen vagyok ennyire könnyedén viselkedni valakivel, de ez is igazolja, hogy a gyerekek mennyire mások. Ők sok olyan dolgot képesek kihozni belőlünk, amikben már régen nem is hiszünk. Talán ezért rejtőzik egy kis szomorúság a mosolyomban, mikor át kell adnom Sophie-t egy megkönnyebbült, könnyezve nevető szőke nőnek. Nem tartott túl sokáig rájuk akadnunk, hiszen ők kis kétségbeesetten keresték az elkeveredett kislányt. Végtelen hálálkodás után hagynak csak magunkra minket, és egy búcsú integetés után el is tűnnek az egyik épület mögött. Ajkaimon felejtett mosollyal nézek utánuk, és minden kis szomorúság ellenére örülök, hogy ilyen gyorsan hazakerült. Amilyen kicsi, talán nem is sokáig fog emlékezni erre a kalandra. Ha szerencséje van, hamar elfelejti a magányosság érzését, és sosem fog ilyesmi megismétlődni. Bár valószínűleg minden gyerek időnként elkóborol, ezt maximum akkor lehetne elkerülni, ha összekötöznék magukat a szüleikkel. Szórakoztató látványt nyújtanának.

- Ügyesen helytálltál, Iko – mosolyom akkor is megmarad, mikor felpillantok Sawada-sanra. Az ő arcát is egy halvány, elgondolkodott mosoly uralja, ami tökéletesen illik férfias vonásaihoz. Férfias, de nem tudva. Kicsit sem hasonlít a korábbi gazdáimra. Ők gondolkodás nélkül itt hagyták volna ezt a kislányt.

- Köszönöm, hogy segített, Sawada-san – hálásan hajtom meg fejem, amire csak egy lemondó sóhajtás a válasza. Hát persze, a hajlongás. De ezt most egészen más okból tettem. Most tényleg hálás vagyok neki, amiért nem hagyott minket magunkra. Én nem biztos, hogy képes lettem volna másoktól segítséget kérni, de ő rögtön tudta kihez kell fordulni. Ő jártas a világban, amiről én nem sokat tudok.

- Könnyen szót értesz a gyerekekkel – beszéd közben elindul a palota kijárata felé, én pedig követem őt. Már csak akkor veszem észre, hogy mellette sétálok, nem pedig mögötte, mikor kilépünk a kapun. Mikor vált természetessé, hogy nem úgy követem őt, mint a korábbi gazdáimat? Remélem nem fogom megbánni ezt a bizalmat. Remélem nem fog apró darabokra törni a hiábavaló reménykedés.

- Velük egyszerűbb – ők sosem bántottak engem. Talán nőkkel is könnyebb kommunikálnom, ezért tudtam ellent mondani Sawada-san nevelőanyjának is a könyvtárban. De a férfiakkal nehéz. Ők okoztak minden fájdalmat és szenvedést nekem az elmúlt években. Ők felébresztenek minden olyan emléket, amit próbálok mélyre zárni magamban. Sawada-sanon kívül nem sokukhoz tudnék hozzászólni. Úgy nem, ahogy egy normális ember tenné. Csak, mint egy pet. Mert még az vagyok. Ezt nem lehet pár nap alatt kitépni belőlem. Már ha valaha ki lehet.

- Nem tudtam, hogy beszélsz angolul – nem boncolja tovább a témát, ami láthatóan elhalványítja mosolyomat. Hálás vagyok neki ezért. Mindig ráérez arra, amit kerülnie kell. Ő a gazdám, mégis lábujjhegyen jár körülöttem. Nem kellene ennyire figyelmesen óvnia, mégis megteszi. Bár érteném, hogy miért. – Méghozzá ilyen jól – nem tudom elrejteni büszke mosolyomat. Ritkán kapok dicséretet. Vagyis ritkán kaptam, mielőtt hozzá kerültem. Ő folyton kedves szavakkal szól hozzám, méltatja a zongora tudásomat, és most még ez is. Sawada-san vagy tényleg a legkedvesebb ember, vagy nagyon jól tud hazudni a titkolt céljai érdekében.

- Éltem egy ideig külföldön az egyik… - elharapom a mondat végét, mert egy pár sétál el mellettünk. Kuncogva hajolnak közel egymáshoz, látszólag ügyet sem vetve ránk, de nem szeretném, hogy meghallják, amit mondanék. Furcsán venné ki magát, és bajba is sodorhatná Sawada-sant. A világ nem szerezhet tudomást arról, hogy mi vagyok. – Szeretek nyelveket tanulni – egy újabb dolog, amit szeretek. Korábban faggatott már ezekről, de akkor nem jutott eszembe. Olyan ritkán gondolok rá, hogy mi is az, ami örömet okoz.

- Van másik is, amit szívesen megtanulnál? – elgondolkodva pillantok fel mosolyára, hogy erőt nyerjek belőle. Megterhelő őszintén válaszolni a kérdéseire. Sokkal nehezebb, mint vártam. Mert közben küzdenem kell magammal. Küzdenem kell a szabályokkal, amik szerint eddig éltem. Végül lassan bólintok. – Gondolkodj rajta, és ha szeretnéd, keresünk neked egy tanárt – döbbenten dermedek le, és figyelem, ahogy az autó zárjával kezd matatni. Hamar észreveszi mozdulatlanságom, így ismét felém fordul. Tekintetében nincs harag vagy neheztelés, csak egy kis szomorúság. Szomorúság miattam. Amiatt, ami vagyok. Amivé mások formáltak. – Nem kell ennyire meglepődni. Bármit kérhetsz tőlem, Iko, és ha módomban áll, elintézem neked – tanácstalanul figyelem, ahogy kinyitja nekem az ajtót. Akár egy szolgáló az urának. De ennek fordítva kellene lennie. Sawada-san az én gazdám, nem én az övé. Miért ilyen furcsa mellette minden? Vagy pont ez a furcsaság kellene, hogy normális legyen? Össze vagyok zavarodva. Tényleg megtenne bármit, amit kérek? Engedné, hogy normális életet éljek? Engedné, hogy többet ne kelljen másokat szolgálnom? Engedné, hogy többé ne kelljen elviselnem olyanok érintését, akiktől viszolygok? Nem tudom. A szívem azt mondatja velem, hogy igen, de a józanságom óvatosságra int. Bár már késő. Már úgyis összeroppannék. Szó nélkül szállok be a kocsiba.

A motor kellemes dorombolása, és a mellettünk lassan mozgásba lendülő táj segít visszasüppedni a nyugalmamba. A világba, amit nem forgatott még fel teljesen Sawada-san.

- Mit szólnál, ha lemennénk a Kamo partjára, és keresnénk ott egy éttermet? Azalatt van időd kitalálni, hogy mit szeretnél csinálni a délután maradék részében – szinte át sem gondolva bólintok. A megszokás. De nem bánom, biztosan gyönyörű helyet talál nekünk. Talán egy ebéd egy folyóparti teraszon nem lesz rossz. Normálisnak hangzik. Túlságosan normálisnak. Van nekem jogom ilyesmihez? Járhat nekem ilyen boldog pillanat? Az első válaszom az lenne, hogy nem, de ezért Sawada-san biztosan felszólalna.

- Előtte még elmehetünk megint egy gyógyszertárba? – mosolya lehervad arcáról, és átveszi helyét az aggodalom. A szürke tekintetek rám pillantanak, majd vissza az útra. Egy pillanatra megriadok, hogy haragszik a kérdés miatt, de hamar rájövök, hogy nem. Ez valami már érzés.

- Mégis megsérültél? Fáj valahol? Miért nem szóltál korábban? – kérdései összehúzzák mellkasomat. Nehéz levegőt venni. Nehéz elnyomni reménykedve dobbanó szívem hangját. Olyan régen törődött velem bárki. Bele akarok kapaszkodni ebbe a kedvességbe, és nem akarom elengedni.

- Nem, én jól vagyok – zavartan kezdek babrálni hajammal, de tekintetem még mindig Sawada-sanon pihentetem. Talán sosem néztem még őt ilyen sokáig. – De vehetünk valamit zúzódásokra? Sawada-sannak… - hangom egészen alhalkul a végére. A bűntudat éles késként hasít gyomromba. Mélyen és fájdalmasan.

- Segítene, ha leápolhatnád őket? – egy halk sóhaj után teszi fel gyengéd kérdését. Azt hittem ellenkezni fog, de ismét megérzi, hogy mire van szükségem. Talán emlékszik, hogy mennyire megviselt, mikor felsértette a kezét. Nem szeretem látni, hogy szenved. Még ha némán, férfias büszkeséggel is teszi. Aprót bólintok, de ő még ezt is észreveszi. – Akkor veszünk valami krémet – hálás mosollyal fordulok vissza az elsuhanó táj felé, hátra dőlve a kényelmes ülésben.

 „Bármit kérhetsz tőlem, Iko, és ha módomban áll, elintézem neked.”

Lehunyom szemeimet, és hagyom, hogy a szavak újra és újra elismétlődjenek bennem. A mély, nyugodt és lágy hangon, ami bármikor képes lecsitítani kavargó gondolataimat. Remélem nem hazudsz nekem, Sawada-san. Azt nem élném túl. Már nem.

Némán, de fejemet kíváncsian forgatva követem Sawada-sant, és a kedves mosolyú fiatal fiút, aki a szobánkhoz vezet minket. Más helyzetben lehajtott fejjel haladnék gazdám mögött, de kezdem úgy érezni, hogy Sawada-san mellett erre tényleg nincs szükség. Az egész épület gyönyörű. Sokkal kevésbé túldíszített, és rideg, mint azok a szállodák, amiket a korábbi gazdáim használtak. Még a szobánk is egészen otthonos. Tökéletesen megtalálták az egyensúlyt a hagyományos és a modern között. Mégis az első dolog, ami megragadja figyelmemet, az a szobához tartozó privát kis kert.

- Átöltözöm, aztán mehetünk. Addig nyugodtan pakolj le, nézz körül, vagy ami tetszik – a kert ismét magához vonzza tekintetemet. Vajon oda is kimehetnék? A falak magasak, attól nem kell félnie, hogy megszöknék. Bár Sawada-san már többször értésemre adta, hogy nem vagyok fogoly. Talán, ha megkérném, el is engedne. Ha lenne hova mennem. Az otthonunkat biztosan eladták már, hiszen apának nem voltak rokonai. Anya rokonairól pedig semmit sem tudok, túlságosan messze élnek Japántól. Titkon mindig reménykedtem benne, hogy a gazdáim európai útjain majd valaki felismer és kiszabadít, de hamar rájöttem, hogy ez lehetetlen. Csak egy gyerek álma, aki mindenét elvesztette.

- Igen, Sawada-san! – visszapillantok gazdámra, de csak néhány másodpercig képes magán tartani a pillantásomat. Bármennyire is jóképű, az odakint nyújtózó növények sokkal csábítóbbak.

- Ha visszajöttünk, semmi akadálya, hogy kimenj egy kicsit – zavartan sütöm le szemeim, mert lebuktam. Nem lett volna szabad, ő mégis mosolyog. Mert mellette nem tiltott dolog a vágyakozás valami után. Volt olyan gazdám, aki mindent megvett nekem, amit csak kértem, de még az is egy kicsit más helyzet volt. – Tudom, hogy szereted az esti sétákat. Ez egy hagyományos japán kert, tehát biztosan találsz majd benne egy koi halas tavat is – arcom felderült a lehetőségtől, hogy este felfedezhetem az udvart. Remélem tényleg ott lesznek a halak, alig várom, hogy lássam őket.

- Köszönöm, Sawada-san! – hálásan próbálok egy halvány mosolyt arcomra varázsolni, de nem sikerül teljesen. Megvárom, míg eltűnik a fürdőben, és kissé zavartan körbe forogva próbálom eldönteni, mihez is kezdjek. Mindig a személyzet pakolta el a holmimat, akiket a gazdám hozott magával. Most azonban rám marad a feladat, hogy bőröndömet berakjam az egyik szekrénybe. Még nézelődni is marad egy kis időm, míg Sawada-san visszaérkezik.

A látványa szokatlan, mintha nem is ugyanaz az ember lenne. De a tekintete nem hazudik. Azt nem tudja elrejteni. Furcsa őt hétköznapi ruhákban látni, és azt kell mondanom, hogy az öltöny és az ing jobban áll neki. Most valahogy még fiatalabbnak is tűnik, mint a valódi kora. Az ajtó felé biccent, én pedig bólintva követem őt az utcára.

Séta közben folyamatosan mantrázom magamban, hogy nem kapok büntetést, ha nézelődök. Próbálom élvezni a város látványát, és nem teljesen kétségbeesni a járókelők közelségétől. Furcsa teljesen hétköznapi emberek között járni. Vajon ők mit gondolnak, ha rám néznek? Csak egy furcsa hajszínű fiút látnak, vagy tudják mi vagyok valójában? Néha úgy érzem a homlokomra van írva, pedig az emberek többsége nem is tud róla, hogy léteznek hozzám hasonlók. Boldog ártatlanok.

Ha azt hittem az utcák zsúfoltak, akkor az étteremben valóságos fullasztó tömeg fogad. Legalábbis számomra. Remegve lépek közelebb Sawada-sanhoz, aki azonnal megérti, hogy mi a gond. Ahogyan korábban a pályaudvaron is, tenyere ismét vállamra simul, meleg pajzsot vonva körém.

- Semmi baj, nem fognak bántani – reszketve koncentrálok szavaira, kizárva minden mást. Ezek hétköznapi emberek. Nem olyanok, mint akik a gazdáim rendezvényein szoktak feltűnni. Ők nem fognak éhesen méregetni és lekicsinylő sértéseket a fejemhez várni. Legfőképp nem akarnak majd megérinteni. Az utóbbi három gazdám kegyetlen volt. Az előttük lévők nem bántak velem rosszul, ők megbecsültek, pont annyira, mint egy szép műtárgyat szokás. Ők a vendégeiktől is távol tartottak. Próbálok arra összpontosítani, hogy Sawada-san hozzájuk hasonló.

A régi berögződéseknek nehéz ellenállni, ezért csak akkor veszem észre, hogy teljesen kizártam a személyzet és Sawada-san beszélgetését, mikor kettesben maradunk egy gyönyörűen berendezett privát szobában. Meglepetten pislogok körbe, mint aki most ébredt egy álomból. Meglepetten és megkönnyebbülten.

- Tetszik? – a berendezés egy pillanatig sem érdekel igazán, a lényeg, hogy távol van a többi embertől. Biztos vagyok benne, hogy csak miattam választott egy külön szobát, és ezért rettentő hálás vagyok neki. Bár még mindig nem értem igazán, miért ennyire figyelmes velem, és miért tesz meg mindent, hogy kényelmesen, biztonságban érezzem magam. Nehéz elhinni, hogy ez a valóság. – Azért választottam, mert gondoltam, hogy esetleg nem szeretnél kint enni a többi vendéggel – rögtön meg is erősíti gondolataimat. Szavai nyomán forró hála árasztja el a mellkasomat. Régen éreztem bármi ehhez hasonlót.

- Köszönöm, Sawada-san! – a mosoly még mindig nehezen megy, de ajkaim széle legalább már felfele görbül. Ez a maximum, amit képes vagyok kihozni magamból. Még túl frissek a sebek. Még túl nehéz bízni és reménykedni. – Gyönyörű ez a terem – letelepszem az asztal vele szemközti oldalára, és figyelem, ahogy kezébe veszi az étlapot.

- Valóban az – mosolyától megrándul a gyomrom. Őszinte, kedves, gondoskodó. Pedig nem is ismer, nem tud rólam semmit azon kívül, hogy egy törött játék vagyok. Lehetséges, hogy mellette lesz időm újra összeragasztani a darabkáim? Képes vagyok még egyáltalán rá? Nem tudom. Tényleg nem. – Rám bízod magad, vagy szeretnél magadnak rendelni? – zavart pír borítja el arcomat a kérdésétől. A legtöbb gazdám kérdés nélkül rendelt nekem is, kevesen voltak valóban kíváncsiak rá, hogy mit szeretnék enni. Ha meg is kérdezték, akkor sem rendelhettem meg magamnak, mert általában tilos volt másokhoz szólnom az engedélyük nélkül. Túlságosan ki akartak sajátítani. Elvágni a világtól. Jól sikerült nekik.

- Önre bízom magam. Én… nekem soha… szóval… - nem tudom hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy ne tűnjek ostobának és haszontalannak. Tényleg nem sokat tudok a világról, ha még rendelni sem vagyok képes. Nem tudom, hogy juthatott olyan ostobaság az eszembe, hogy valaha önálló leszek.

- Megértem. Nem kell beszélned róla – ő most is elfogad így. Egyre jobban megérti, hogy min mentem keresztül, pedig a legtöbb dologról valószínűleg elképzelése sincs. Sawada-san világa túl békés és normális, talán a rémálmaiban élhet át hasonlót. Mások rémálma az én valóságom. Vagyis csak volt, mindezidáig. Sawada-san lassan átalakítja az életemet. Állíthatok ilyet alig néhány nap után? Nem tudom, de nagyon szeretném.

Az étel gyorsan megérkezik, ráadásul minden annyira csodálatosan néz ki, hogy nem is tudom, mihez nyúljak először. Sawada-san nagyon jól választott, látszik, hogy nem először kell ennyi különleges finomság közül választania. Az első néhány falat valóságos ízbomba a számban. Ilyenkor bánom igazán, hogy nem tudok sokat enni. Épp, hogy csak egy-egy falatot lopok mindenből, különben nem lenne lehetőségem az összes finomságot végig kóstolni. Szerencsére Sawada-san erre is gondolt, tökéletes arányban osztja el az ételeket, hogy ne vesszen semmi kárba.

Szemem sarkából látom, hogy Sawada-san felemeli a telefonját, és a kamerát felém irányítva félreérthetetlen módon készít néhány képet. Zavartan kapom rá pillantásomat, és próbálok értelmet keresni abban, amit tesz. Korábban csak akkor fotóztak a gazdáim, ha… nem, erre gondolni sem akarok. Hátsó szándék nélkül utoljára a szüleim fotóztak. Szívem egy pillanatra összeszorul a gondolattól, hogy ezek a képek, az emlékekkel teli albumok is valószínűleg a szemétben végezték.

- Ne haragudj, de annyira aranyos voltál az előbb, hogy nem tudtam megállni – aranyos? Döbbenten pislogok párat, míg felfogom, hogy mosolya kedves, nem pedig undorítóan gyomorfogató dolgokat ígérő. Nincs benne semmi beteges vágyakozás, amit korábban már megszoktam. – Ha akarod, letörlöm a képeket – tényleg megtenné? Valószínűleg igen. Van jogom ilyet kérni tőle? Ebben nem vagyok egészen biztos. Abban viszont igen, hogy valamilyen furcsa okból kifolyólag nem zavar, hogy ő készít képeket rólam. Nem bánom, hogy ezt teszi, és ez meglepőbb, mint ma bármi.

- Nem… nem kell… Vagyis… engem nem… nem zavar… - zavartan bámulom az előttem pihenő ételt, hogy elkerüljem Sawada-san mindent látó pillantását. Néha úgy érzem, hoyg tényleg a lelkembe lát vele. A legrosszabb, hogy még ezt sem bánom. Nagyon meg fogok sérülni, ha majd eldob magától. De talán erre van szükségem. Ez kell ahhoz, hogy végleg összetörjek, és érzések nélkül sodródjak tovább.

- Rendben van. Ízlik az étel? – hálás vagyok neki, amiért tovább tereli a beszélgetést, és ezzel gondolataim kavargását is sikerül leállítania. Legalábbis egyelőre. Izgatottan bólintok, és remélem, hogy nem gondolja az ellenkezőjét csak azért, mert nem tudtam sokat enni. Magamhoz képest már így is belakmároztam, csoda, ha nem lesz sárgadinnye nagyságú a hasam, ha felállok.

- Minden nagyon finom, Sawada-san. Köszönöm, hogy elhozott ide – főleg, ha tényleg olyan nehéz asztalt szerezni, mint ahogy Shimada-sensei mondta. Ha az aztal is bonyolult, egy privát szoba felérhet a lehetetlennel. Vajon hogyan sikerült neki mégis? Nem tudom, hogyan leszek képes meghálálni mindezt. Ha egy lenne a korábbi gazdáim közül, nem lenne kérdés, hogyan mutathatom ki a hálámat. Tudtam, hogy ők mit szeretnek és mire vágynak, de Sawada-san… ő még ismeretlen terep. Megpróbálok figyelni, és minél többet megtudni róla. Mást úgysem tudok tenni.

- Ne köszönd! Egyél nyugodtan annyit, amennyit szeretnél – visszatér a finomságokhoz, és bár belém már nem igazán fér több, követem a példáját. Nem akarom megbántani őt, ezért tovább csipegetek az ételből.

- Igen, Sawada-san! – ismét egy rossz berögződés. Ha azt mondja egyek, én enni fogok akkor is, ha már nem esik jól. Tudom, hogy szólhatnék, de még hiányzik belőlem ez a képesség. A ránk telepedő csend nem feszült, hanem az a békés nyugalom, amit korábban a kerti pavilonban, és a könyvtárban többször is éreztem. Mintha Sawada-san mellett mindig háborítatlan békesség lenne. Már egészen olyan, mintha két ismerős enne együtt, nem pedig egy pet és a gazdája. Vajon erre célzott, mikor azt mondta, hogy szabad lény vagyok, nem pedig valaki háziállata? Ilyen érzés, mikor nem kell folyamatosan utasításokat lesnem? Már el is felejtettem milyen ez az élet. Hogy milyen volt boldog gyereknek lenni. De talán most tényleg kaptam lehetőséget az újrakezdésre. Egyre jobban kezdek hinni benne. A halk figyelmeztető szirénát pedig elzárom agyam egyik hátsó, hangszigetelt szobájába.

Mire a desszertekhez érünk, már tényleg teljesen teli érzem magam. Zavartan pislogva veszem szemügyre a mochikat és kekszeket. Nagyon finomnak tűnnek, de lehet már nem tudnék enni belőlük. Tekintetem Sawada-san csendesen várakozó arcára villan, majd vissza a süteményekre. Nem akarom megbántani őt.

- Mi a baj? – túl nyilvánvaló. Általában sikerül elrejtenem az érzéseimet, de előle nehéz. Tényleg minden falamon átlát azokkal a különleges szemekkel. – Iko, nem kell félned, nem fogok haragudni – elhiszem. Neki egyre inkább el tudom hinni. El akarom hinni. De az igazat nem mondhatom meg. Valamiért szégyellem, hogy ennyire megteltem. Megpróbálkozom egy féligazsággal. Sokszor alkalmaztam ezt. Egy másik igazságot választottam, így nem vádolhattak hazugsággal. Mert egy pet sosem hazudhat.

- Én… nem nagyon szeretem az édességeket – ez valóban igaz. Sosem voltam igazán édesszájú, anya is mindig olyan desszerteket választott, amik nem voltak túlcukrozva. – De a citromos dolgokat szeretem – ezekből anya készítette a legfinomabbakat. Bármilyen édességet szerettem volna citromos kiadásban, ő legyártotta. Bármit megtett volna értem. A hiánya tompa sajgásként lobban fel elmém mélyén, de könnyedén nyomom el, ahogy már évek óta teszem.

- A mochi között van citromos is – ettől tartottam. Miért kellett ezt a kis részletet is elárulnom? Így elvesztettem az utolsó lehetőséget arra, hogy elhárítsam a kedvességét. Így muszáj leszek legalább megkóstolni. – A mochi egyébként sem egy édes édesség, ahogy a rizskeksz sem. A hagyományos japán édességek nem éppen arról híresek, hogy tele vannak nyomva cukorral és csokoládéval – ezzel én is tisztában vagyok. Lehet, hogy a hajszínem nem ezt mutatja, de ugyanúgy itt nőttem fel, mint ő. Ennek ellenére nem teszem szóvá, csak csendesen hallgatom a magyarázatot. Szeretem, mikor beszél. – De nem kötelező enned belőle, ha nem szeretnél – hálás vagyok az ajánlatáért, de tényleg nem szeretnék hálátlannak tűnni. Annyi mindent tett értem az elmúlt napokban, legalább ennyivel meghálálhatom. Úgy tűnik élvezi, ha kedveskedhet nekem. Elszántan nyúlok egy citromos mochiért, és megfogadom, hogy akkor is megeszem, ha ezután három napig nem fogok semmit sem kívánni.

oOoOo

A rettenetesen finom ebéd után kicsit sétáltunk a város régi, de gyönyörű állapotban lévő részén. Először ijesztő volt a sok ember, de Sawada-san közelsége mindig meg tudott nyugtatni. A boltok elképesztően csodálatosak voltak, bár látszott rajtuk, hogy a turisták a célközönség. Utoljára gyerekként jártam ilyen helyeken, az emlékek, amik ellen ádázul küzdöttem, újra és újra megrohantak. Akkor könyörögtem a szüleimnek, hogy vegyenek nekem apró butaságokat, most azonban semmit sem kértem Sawada-santól. Beértem a lehetőséggel, hogy kicsit normálisnak érezhettem magam. Ő türelmesen várt, amíg felfedezek mindent, mielőtt a szentély felé indultunk.

Vetek egy oldalpillantást a mellettem sétáló magas férfira. Békés mosollyal nézelődik, tökéletesen úgy fest, mint bármelyik átlagos japán ember, aki a szabadnapját tölti a városban. Hogyan keveredtem én pont mellé? Mivel érdemeltem ki ezt a szerencsét? A kezdeti kételyek minden vele töltött perccel egyre jobban elhalványulnak. Valamiért egyre jobban bízom benne. Csak azért, mert mellettem van, és próbál gondoskodni rólam.

- Ha vége Ren megnyitójának, akkor utána csináltatok neked néhány kimonót és pár yukatát – megrezzenek a hangjától. Semmi bántót nem mond, egyszerűen csak túlságosan belemerültem az arca tanulmányozásába, és megfeledkeztem róla, hogy egy élő, hús-vér, beszélő ember. Túl sokszor képzeltem már magamnak társaságot a magányosan, szobámba zárva eltöltött napok alatt. Néha azt hiszem, Sawada-san is csak egy képzelgés. – Szükséged lehet rájuk. A yukaták jók lesznek a nyári fesztiválokra, a kimonók a hivatalos eseményekre, ha úgy adódik. A mintákat majd te kiválasztod – fesztiválok? Hivatalos események? Azt hittem csak el akar majd rejteni mindenki szeme elől, hogy ne hozzak szégyent a családja nevére. Miért akar ilyen helyekre is magával vinni? Mert mindent meg akar nekem maradni, ami eddigi életemből kimaradt. Hiszen ő maga mondta ezt. De a legnagyobb döbbenetet mégsem ez okozza.

- Én?! – hitetlenkedve kapom kezeimet a szám elé. Még sosem választhattam ki a mintájukat. Túl értékes és drága darabok ahhoz, hogy elrontsam őket az ízlésemmel.

- Te fogod őket hordani – úgy néz rám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és nem értené, hogy mit nem értek. Ebből is látszik, hogy csak a felszínét kapargatja az én világomnak. – Olyan mintákat kell választanod, amikben jól érzed magad. Ez csak egy javaslat – mindig hozzáteszi valamilyen módon, hogy nem utasítás, mondhatok nemet, lehet saját döntésem. De még túlságosan új ahhoz, hogy teljesen el is tudjam fogadni.

- Értem, Sawada-san – a biztonságos, jól ismert választ választom, amivel biztosan nem fogok mellé. Túl sok minden történt ma, szükségem lesz egy kis nyugalomra, hogy mindent alaposan átgondoljak.

A szentély egyszerűen lélegzetelállító. Régen sokszor látogattuk őket apával, így otthonosan mozgok. A jól ismert helyek, a begyakorolt mozdulatok segítenek igazán megnyugodni. Mindig volt egyfajta sajátos légköre a szentélyeknek. Nem sok kisgyerek szeret ilyen helyekre járni, hiszen fegyelmezettnek kell maradni, csendben kell lenni, és nem lehet fejvesztve rohangálni. Én mégis imádtam minden alkalmat, mikor eljöttünk az egyikhez. Sawada-san mindkettőnk helyett csúsztatja helyére az érméket, így hálásan, boldogan verdeső szívvel követem őt. A csengettyűk káosznak tetsző szimfóniája végig simítja a bőröm. Lehunyt szemmel, némán élvezem a különleges pillanatot. Nem hittem volna, hogy újra eljuthatok egy ilyen helyre. De Sawada-san mindent megváltoztatott. Ki nem mondott szavaim érte adnak hálát. Az ismeretlenért, aki úgy tűnik, megváltoztatja az életemet. Aki mellett talán újra szabad lehetek. Imámban elsuttogom a kéréseket, amiket eddig még a gondolataimban sem mertem soha megfogalmazni. Most itt az alkalom. Most érzek hozzájuk bátorságot. Remélem a kami hallja a szavaim. Amikor végzek, Sawada-sanra emelem tekintetem, aki gyengéd mosollyal figyel engem. Remélem nem vár rám túl rég óta.

- Nagyon fontos dologról lehetett szó, mert annyira komolynak tűnt az arcod – remélem nem jön rá, hogy a legtöbb kérésem középpontjában pontosan ő állt. Zavartan, lángoló arccal nyílnak el ajkaim, de nem tudok megszólalni. Nem tudom mit mondhatnék. – De ha elmondod, nem válik valóra – ezzel tisztában vagyok. Soha nem is mondanám el neki, bár nem csak ezért. Egy részüket szégyellem, egy részüket így is teljesíthetetlennek érzem. A legfontosabb kérésemet így sem tettem fel. Hiszen az valóban teljesíthetetlen, akár megosztanám vele, akár nem.

- Tudom, Sawada-san – próbálom elrejteni, de szomorúságom átüt érzelemmentes pajzsomon. Mellette tényleg minden ellenállásom hasztalan. Hogyan képes erre? Miért gyengülök el ennyire mellette? Meg akarom kapni a válaszokat akkor is, ha nem állok még rájuk készen.

A szentély szerencsére nem túl zsúfolt ebben az időszakban, csak néhány látogató vesz minket körbe, így nem érzem magam annyira feszélyezve. Mindenki a saját dolgával van elfoglalva, senki sem vesz rólunk tudomást. Furcsa érzés, hogy nem bámulnak meg, nem méregetnek úgy, mintha egy darab hús lennék. A néhány lézengő közül egyetlen egy alak ragadja meg pillantásomat. Egy lány, aki a kívánságát akasztja a fára. Régen én is mindig ezt tettem, sokszor apa emelt fel, hogy elég magasra nyújtózhassak. Ha már úgyis magával ragadtak az emlékek, engedhetnék ennek az utolsónak is. De nem fogok ilyet kérni Sawada-santól. Talán annak is eljön majd az ideje, de nem most. Még nem.

Szomorkásan figyelem az iskolai egyenruhát, és azt, amit jelképez. A szabadságot, a tanulni vágyást, a barátokat és a közösséget. Sosem tudtam igazán beilleszkedni az iskolákba a külsőm miatt, de mindig úgy képzeltem, hogy ha zenei irányba tudok tovább menni, akkor ott találkozok majd hozzám hasonlókkal, akikkel megértjük egymást. Ezt már sosem lesz lehetőségem kipróbálni. Valószínűleg nem is lennék képes visszailleszkedni a társadalomba, túl sok mindent éltem át ahhoz. Szerencsére volt gazdám, aki nem tagadta meg tőlem a tanulás lehetőségét, így nem nevezném magam műveletlennek és ostobának, de ez nem helyettesítheti a diákéveket.

- Várj meg itt, mindjárt jövök! – riadtan pislogok távolodó alakja után. Nem megy messzire, mégis úgy érzem rám szakad a nyílt tér súlya, és lassan összeroppant. Zavartan fordítom körbe fejemet, mintha bármelyik pillanatban előbukkanhatna valaki a múltamból, és visszaránthatna a mocsokba, ahonnan Sawada-san éppen csak kiszabadított. Legszívesebben utána mennék, hogy elrejtőzzek megnyugtató közelsége mögé, de utasítást adott. Itt kell várnom rá, bármennyire is riasztó.

Ironikus, korábban bármit megtettem volna, hogy távol kerüljek a gazdáimtól. Nem voltak mind kifejezetten gonoszok és kegyetlenek, de egyikük mellett sem éreztem igazán biztonságban magam. Most viszont másra sem vágyom, csak hogy újra itt legyen, ne hagyjon magamra ebben az ismeretlen, új világban. A világban, amiben ő az egyetlen biztos pont. Ő, és a zene, de nem látok túl sok zongorát a közelben, így marad ő. Szerencsére hamar visszatér, tenyerén tartva valami apróságot, amit nem tudok pontosan kivenni.

- Vettem neked valamit – elkerekedett szemekkel bámulom a kezében lévő apró kis tasakot. Nekem vette? Ez most csak az enyém? Mint korábban a ruhák, amikkel megajándékozott? – Hátha szerencsét hoz. Azt mondják, megóv az ártó szellemektől is – mintha meghallotta volna korábbi félelmem, pontosan azt adja, amire szükségem van. Remegő ujjakkal nyúlok az apró ajándékért, ami jelenleg többet jelent bárminél. Tudom, hogy nem hatalmas és drága dolog, mégis többet jelent minden ruhánál, vagy cipőnél, amit vett. Sőt, többet fog jelenteni a drága kimonóknál is, ezt előre látom.

- Köszönöm, Sawada-san! Ígérem, nagyon fogok rá vigyázni – magamhoz ölelem a kis ajándékot, és minden hálámat próbálom beleszőni hangomba.

- Tudom – mosolya kiszélesedik, amitől engem is átjár a békés nyugalom. Vele talán tényleg minden rendben lesz.

oOoOo

Halvány mosollyal üdvözlöm a frissen mosott tincseimbe belekapó éjszakai szellőt. Tekintetem az éjszakai égre fordítom, ahol csak a legerősebb csillagok fénye tündököl. Nem sokaknak van ereje hozzá, hogy áttörjék a város fényszennyezésének erejét. Remélem lesz még alkalmam eljutni olyan helyekre, ahol semmi sem akadályozza a ragyogásukat. Ahol megmutathatják magukat a világnak. Mint én Sawada-san mellett.

„Azért, mert sosem dönthettél, és szeretném, ha a holnapi csak a te napod lenne.”

Hosszút pislogva igézem fel a korábban elhangzott szavakat. Ujjaim végig simítanak a hajamon ott, ahol ő is hozzám ért. Nem akartam elfutni az érintése elől, és nem azért mert tilos. Az övét nem érzem taszítónak. Az én napom? Tényleg hajlandó lenne azt csinálni, amit én szeretnék, még akkor is, ha neki nem tetszik az ötlet? Elképzelni sem tudok ilyen lehetőséget. Emlékszem, kiskoromban volt egy térképünk Japánról, ahol kis zászlók jelölték a helyeket, amiket már „meghódítottunk”. Ha bármelyik üres helyre ráböktem, az volt a következő úticélunk. Legalábbis azt hiszem, lehet időnként csaltak egy kicsit, de gyerek fejjel ezt úgysem vettem észre. Nekem akkor csak az számított, hogy utazhattam, új helyeket láthattam, és boldog voltam. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra dönthetek. Egy éles kis hang hátul a fejemben megpróbál figyelmeztetni, hogy ez biztosan csapda, hogy túl szép minden ahhoz, hogy igaz legyen, és hamarosan Sawada-san is pontosan úgy fog viselkedni, mint a többi gazdám. De próbálok nem figyelni rá. Nem akarok figyelni rá.

A kert nem túl nagy, de annál tökéletesebb. Látszik rajta, hogy folyamatosan karban tartják, gondozzák és szeretik. Gyengéden simítok végig egy árnyékliliom széles levelein, és követem a kis lámpások fakó fényét. Napelemesek, gondolom a praktikusság miatt, de az élményen egyáltalán nem rontanak. Vajon Sawada-san mit szólna, ha a palota vagy a város helyett egy egy egyszerű kertben szeretném tölteni a napot? Bár valószínű, hogy a palotához kert is tartozik, ami biztosan gyönyörű. Talán ez lenne a jobb választás a két lehetőség közül. Tényleg azt szeretné, hogy én döntsek? Igen. Szeretném azt gondolni, hogy igen.

Sawada-sannak igaza volt, hamar ráakadok a tóra, benne a halakkal. Mosolyogva guggolok mellé, egyik ujjamat belelógatva a vízbe. Néhány kíváncsi koi ponty azonnal közelebb úszik, de miután rájönnek, hogy nem vagyok ehető, visszatérnek a pihenésükhöz. Még a sötétben is látszik milyen gyönyörűek és változtatos színűek. Mindenképp meg kell látogatnom őket napközben is. Esetleg kiülhetnék ide olvasni és pihenni, ha Sawada-sannak megint dolgoznia kell. Vajon itt merne hagyni, ha megkérném, vagy mindenképp vele kell mennem a találkozóra? Talán megkérdezhetném. Nem tudom, lenne-e bátorságom hozzá.

Oldalra kapom tekintetem, és próbálom felkutatni a halk zörgés forrását. Összehúzott szemekkel méregetem a bokrot, aminek tövéből egy fehér mancs kandikál elő. Éppen csak egy pillanatra, majd el is tűnik, mintha nem is lenne itt. Van még mit gyakorolnia a rejtőzködés terén, ha madár lennék, már régen elmenekültem volna.

- Megenni akarsz, vagy csak egy kis simogatást? – a mancs helyén egy izgatottan szaglászó ott jelenik meg, majd a hozzá tartozó fehér bundás fej is. Úgy tűnik, ez a macskák napja. Nem bánom, bármilyen állat kellemes társaság. – Fogadjunk, hogy te is a halakban jöttél gyönyörködni – mintha csak alá akarná támasztani szavaimat, végre előmerészkedik a bokor takarásából. Nem teljesen fehér, néhol vörös foltok tarkítják ápolt bundáját. Hatalmas kék szemei kíváncsian villannak rám, majd a tó felé. Úgy tűnik tényleg egy halleső cica. Kétlem, hogy bármelyiküket ki tudná fogni, de attól még figyelheti őket. Lehet, hogy neki is ez az éjszakai programja, mint nekem. nem tűnik kóbor macskának, talán valamelyik szomszédból lóghatott át ide, vagy egyszerűen csak a hotel lakói tartják ennyire jó súlyban. Kicsit bánom, hogy nincs nálam semmi, amivel megkínálhatnám. – Mit szólnál egy kis simogatáshoz? – kinyújtom felé a kezem, amit a macskákra jellemző fölényes tekintettel vizsgál, mielőtt nagy kegyesen hozzám dörgölőzne. Halk kuncogással vakarom meg fülét, ami a motort is beindítja, így az éjszakai zajokba már hangos dorombolás is vegyül.

Nem kell sokat édesgetni, pár perc múlva már az ölemben heverészve, lustán mozgó farokkal figyeli a koi pontyok lassú táncát. A talaj nem a legmelegebb, és bűntudatom van, amiért összekoszolom a köntöst, de annyira békés most itt üldögélni. Túl békés. Szinte arcon vág a lehetőség, hogy elveszíthetem. Azért nem élem bele magam semmibe már hosszú ideje, mert nem akarok megsérülni. Erre most az ellenkezőjét teszem. Bízni és hinni akarok.

- Úgy látom jól kijössz az állatokkal – megrezzenek a csendet felkavaró nyugodt hangra. Mégis ellenállok a késztetésnek, hogy rémülten felpattanjak, és bocsánatot kérjek, amiért még mindig kint vagyok. Kis vendégem azonban megriadva pattan fel ölemből, menekülés közben végig szántva körmeivel az alkaromon. Ajkaimat összepréselem a váratlan fájdalomtól, kezemet ösztönösen szorítom magamhoz, elrejtve Sawada-san elől a sérülést. A gazdáim nem szerették, ha az ügyetlenkedésem miatt kárt tettem magamban. Sérült a tulajdonuk, amiért annyit fizettek. Ha nem is pont amiatt takargatom, nem szeretnék még bemenni a házba. Sawada-san viszont biztosan beparancsolna, ha észreveszi.

- Mindig is szerettem őket – halvány mosollyal figyelem a békésen lebegő halakat. Talán fel kéne néznem Sawada-sanra, de nem akarom, hogy kimondja, ideje bemennem. Nem tudom, mióta lehetek idekint, de így sem éreztem elegendőnek az időt.

- Volt valaha sajátod? – mosolyom kiszélesedik, ahogy előtör az egyik emlék, amit már hosszú ideje elzártam magamban, ahogy minden mást is. Évek óta őrzöm vasajtó mögött, Sawada-san mégis képes egyetlen kérdéssel előrántani.

- Szerettem volna egy macskát vagy kutyát, de a szüleim szerint túl fiatal voltam még hozzá – pedig sokkal felelősségteljesebb és érettebb voltam, mint a legtöbb korombéli. Akkor nehezteltem rájuk emiatt, de most már tudom, hogy igazuk volt. – De volt egy hörcsögöm, Dango – lehunyt szemmel idézem fel a kis szőrgolyót, aki bőven elfért egy hét éves fiúcska tenyerén. Akkor ő volt számomra a legszebb, legkülönlegesebb állat. Ha anya nem tiltja meg, mindenhová magammal vittem volna. – Valódi szabadulóművész volt, folyton őt kerestük a bútorok alatt – bevallom néhányszor én magam engedtem szabadon, néha véletlenül, néha pedig szándékosan. Akkor nagyon jó mókának tűnt, hogy az egész család felforgatja a lakást egy apró kis rágcsálót keresve. Mindig sokat nevettünk közben, kivéve, mikor az egyik alkalommal a zongorából került elő. Apa szörnyen megrémült, hogy baja esett a második szerelmének. Sosem láttam őt olyan mérgesnek, mint akkor.

Az emlékezést egy puha, meleg anyag ölelése szakítja félbe. Meglepetten pillantok Sawada-sanra, aki éppen egy szürke plédet terít körém. Nem éreztem hidegnek az éjszakát, mégis jól esik a pokróc melegsége. Ösztönösen húzom össze mellkasomon, és kicsit megemelkedek, hogy magam alá is tűrhessek belőle. Halk sóhajjal, apró, alig látható mosollyal nézek fel a mellettem álló magas, ragyogó szemű álomképre. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő nem lehet igazi.

- Köszönöm, Sawada-san – hálásan hajtanám meg fejem, de eszembe jut, hogy nem szereti mikor ezt csinálom, ezért inkább álcázom a mozdulatot, és visszafordulok a tó felé.

- Nem tesz semmit. Nem szeretném, hogy megfázz – miért? Miért ennyire figyelmes és törődő mindig? Miért érzem igaznak a mosolyt, ami ott rejtőzik hangjában? Az életem többször a feje tetejére állt már, és most elérkeztem egy újabb ponthoz. Egy újabb pillanathoz, ami mindent megváltoztat. A szüleim halála. A nap, amikor örökbe fogadtak. Az éjszaka, amikor Sawada-san megnyert engem. Milyen dicsőséges sorhoz sikerült csatlakoznia. – Nem bánod, ha maradok? – mondhatnám, hogy egyedül akarok maradni? Hogy nem vágyom a társaságára? Igen. Nem haragudna meg érte. Nem akkor hazudnék. Egyáltalán nem zavar, hogy itt van. A gondolataimat nehezebb rendezni mellette, de már úgyis túl kimerült vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak. Jobb, ha hagyok nekik időt leülepedni.

- Nem – megrázom fejem, és szemem sarkából figyelem, ahogy mellém telepszik. Magának nem hozott plédet, de lehet, hogy ő nem is fázik. Nem olyan vékony és törékeny, mint én, valószínűleg neki nem árt meg ez a kora nyári időjárás.

Egyikünk sem töri meg a csendet, úgy tűnik, hogy neki az is elég, ha egyszerűen mellettem lehet. Ujjaimmal egy vékony tincset tekergetek a takaró biztonságos takarásában. Hosszú ideje nem éreztem ehhez hasonlót. Nem tudom hogyan tegyem, nem tudom hogyan kezdjek neki. Beszélgetni akarok vele. Hallani akarom a hangát, de már elfelejtettem, hogyan kell csinálni. Hogyan kell normális ember módjára kommunikálni. Évekig csak a gazdáim engedélyével szólalhattam meg. Kevesen voltak kíváncsiak egy egyszerű pet szavaira és gondolataira. De, mint mindig, most is ő siet a megmentésemre.

- Sok mindenre emlékszel gyerekkorodból? – fejemet oldalra billentve, elgondolkodva figyelem a tó felszínén tükröződő holdfény ragyogását. Ez egy összetett kérdés. Valószínűleg ő az árvaház előtti időt tekintené gyerekkornak, nem pedig a poklot, amit utána kellett átélnem. Túl hamar kellett felnőttként viselkednem, pedig még nem álltam rá készen.

- Igen. De gyakran azt kívánom, bár kevesebb emlékem lenne – felhúzom térdeimet, átölelem őket, és államat támasztva hunyom le szemeimet. Engedem, hogy az emlékek színes kavalkádja forgószéként söpörjön át gondolataimon. Nevetés, zene, illatok és elmosódott képek. Halványodnak, megfakulnak, de örökre velem maradnak.

- Miért? – a kérdés jogos egy olyan embertől, aki szinte semmire sem emlékszik az édesanyjáról. Remélem nem hánytorgattam fel ismét túl fájdalmas emlékeket. Torkom összeszorul a gondolatra, hogy ilyen módon fájdalmat okozhatok Sawada-sannak, de ha már egyszer belekezdtem, nem hagyhatom abba.

- Ha kevesebb az emlék, kevesebb a fájdalom – ha nincs mire emlékezned, nem kell újra és újra felhasítani ugyanazokat a sebeket. A megóvásuk mellett ez volt a másik ok, amiért annyi időre elzártam őket.

- Szerintem az emlékek pont, hogy erőt adnak – oldalvást fektetem fejemet a térdeimre, hogy tekintetemmel átkutathassam Sawada-san arcát. Nem látok fájdalmat a vonásaiban, csak őszinte nyugalmat. – Segítenek átvészelni a nehéz időszakokat, mert van mibe kapaszkodni – elgondolkodva hunyom le ismét szemeimet. Azt hiszem értem mire gondol. Bármennyire is igyekeztem elzárni az emlékeim, időnként előtörtek. Mindig, amikor a legrosszabb állapotban voltam. Amikor a fürdőmbe zárkózva fojtottam zokogásomat egy törülközőbe, a második gazdámnál töltött első éjszakán. Amikor az egyik gazdám elég idősnek gondolt ahhoz, hogy elvegye, amiért megvásárolt engem. Amikor zúzódásaimat kimonó alá rejtve, mosolyogva kellett órákon át állnom a gazdám mellett, aki egy újabb éjszaka itta agresszívvá magát. Minden alkalommal volt egy halvány emlék. Egy elmosódott, szőke tincsekkel ölelt arc, egy mély, borzongató nevetés, a zongora és cselló dallamos játéka, ami bársonyos pajzsként ölelt körbe. Tényleg igaza van. Sokszor fájdalmas felidézni őket, de legalább annyi alkalommal óvtak meg. Néhány könnycsepp szökik ki lehunyt pilláim alól. Az emlékezés könnyei.

- Mesélne nekem, Sawada-san? – hangom halk, szinte teljesen belemosódik az éjszaka csendjébe. Egyre fáradtabb vagyok, egyre jobban magához húz a tompa sötétség.

- Miről szeretnél hallani? – közelebb húzódik hozzám, de egyáltalán nem zavar. Az ő közelsége nem. Még az illata is kellemes, pedig most biztosan nincs rajta semmi féle kölni.

- Bármiről. Szeretem hallgatni, ahogy beszél – néhány pillanat múlva meg is hallom a nyugodt, pihentető duruzsolást. A szavakat nem tudom kivenni, hiába nyújtózom utánuk, újra és újra kicsúsznak az ujjaim közül. Nem is számítanak. Csak az számít, hogy most nem vagyok egyedül.

oOoOo

- Iko, kérlek legközelebb akkor szólj, mikor megtörténik – Sawada-san a reggeli napfényben tanulmányozza karomat, amit tegnapi kis vendégünk karomnyomai díszítenek. Némelyik elég mély, és kissé feldagadt a széleinél, de semmi igazán komoly gondot nem fognak okozni. Ő mégis úgy fogja körbe csuklómat ujjaival, és hajol közel bőrömhöz, mintha valami szörnyű ragály nyomaira lelt volna.

- Sajnálom, Sawada-san – halkan suttogva tekergetek egy tincset szabad kezemmel. El akartam neki mondani lefekvés előtt, de elnyomott az álom az udvaron. Igazából azt sem tudom, hogyan kerültem az ágyamba, bár túl sok lehetőség nincs. Szörnyen zavarba jövök már csak a gondolatától is, hogy Sawada-san hozott be, húzta le rólam a köntöst, és fektetett be az ágyba. Ráadásul a tőle kapott pólót viseltem. És semmire sem emlékszem mindebből. Az ég világon semmire. Szánalmasan ügyetlen pet vagyok, nem a gazdámnak kellene gondoskodnia rólam. – Ezek csak karcolások, nem kell figyelmet fordítani rájuk – legszívesebben elhúznám a kezem és elrejteném, hogy ne okozzak neki aggodalmat vele. Pedig tényleg csak egy kis semmiség.

- Egy kóbor macska lába bárhol járhat – sóhajtva engedi el karomat, és ajkaira varázsol egy mosolyt, valószínűleg csak az én megnyugtatásomért. Zavartan sütöm le szemeit, reggelink maradékát vizsgálva. A hagyományos japán reggelit felhozták nekünk a szobába, valószínűleg azért, hogy ne kelljen a többi vendéggel találkoznom. Ez is Sawada-san figyelmességét mutatja. – A biztonság kedvéért veszünk valamilyen fertőtlenítőt egy gyógyszertárban a palotához menet – elengedi kezem, amit azonnal vissza is húzok magamhoz. Hosszúujjút kellett volna felvennem, akkor nem látja meg az ügyetlenségem bizonyítékát.

- Rendben, Sawada-san – olyan boldog volt reggel, amikor kiválasztottam a mai programunkat, eszembe se jutott, hogy egy ilyen aprósággal ennyire elronthatom. Ez mutatja, hogy semmire sem vagyok jó. Hogy semmit sem tudok jól csinálni, pont ahogyan néhány gazdám állította.

- Iko – hangja olyan békés és megnyugtató, hogy muszáj felemelnem fejemet, és felkutatni a kábító, szürkészöld tekintetet. – Nem kell rosszul érezned magad, nincs semmi gond – már megint kitalálta mi jár a fejemben. Tényleg belém lát. Vagy én nem tudom elég jól elrejteni már az érzelmeim. Nem tudom melyik miatt kéne jobban aggódnom. – Készülődj össze, ideje indulnunk – bólintok, és a bűntudat helyét szinte azonnal át is veszi az izgatott várakozás. Talán még sincs tönkretéve az egész nap.

- Semmiség, nekem még egyébként is van egy kis dolgom. Még át kell néznem pár dolgot, de te csak nézelődj nyugodtan. Legalább három óra, mire odaérünk – a kezében lévő táblagéppel ad nyomatékot szavainak. Hát persze, ez egy üzleti út, és Sawada-san igazi üzletember. Nem olyan, mint a korábbi gazdáim. Nem vár arra, hogy mindent elintézzenek helyette. Abba kéne hagynom, hogy folyton hozzájuk hasonlítom őt. De még nehéz. Még túl friss minden.

- Igen, Sawada-san – bólintva csúszok be az ablak melletti ülésre. Kényelmes, még a nálam sokkal nagyobb alkatok számára is. Én szinte elveszek benne.

Követem tekintetemmel, ahogy leül mellém, és bekapcsolva a tabletet, megnyit néhány dokumentumot. Azonnal elfordítom arcom, és inkább az állomáson nyüzsgő embereket kezdem figyelni. Én nem bámulhatom a gazdám személyes dolgait. Ha olyat látok, ami nem az én szememnek való, akkor akár azonnal végezhet is velem. Nem. Sawada-san sosem tenne ilyet. Neki nincsenek testőrei, se saját fegyvere. Ő nem sötét és alvilági. Ő normális ember. Egy kedves ember.

A vonat egy alig érezhető zökkenéssel indul neki több órás, sebesen rohanó útjának. A táj gyorsan változik mellettünk. Mire igazán felfoghatnám mit is látok, újabb képek tárulnak elém. Elsuhanó épületek vonalai, majd a természet formálta táj egyedisége. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyit a világból. Az elmúlt éveket mintha egy elfüggönyözött üvegdobozban éltem volna le. És a dobozhoz csak a gazdáimnak volt kulcsa. Most Sawada-san ezzel a kulccsal kitárta az ajtót, és lehetőséget adott nekem rá, hogy újra éljek. De ez vajon valódi lehetőség? Nem szabadna, de azt remélem, hogy igen.

Legszívesebben az ablakra tapasztanám arcom, akár csak gyerekkoromban, de nem akarok szégyent hozni Sawada-sanra. Így csak elnyílt szemekkel, ujjaimmal egy vastag tincset tekergetve gyönyörködöm a tájban. Egészen elfeledkezem róla, hogy nem az elsuhanó mezők és hegyek alkotják a valóságom. Hanem a mellettem ülő gazdám. A telefonja csörgése zökkent vissza. Szemem sarkából pillantok csak rá, de nem fordítom felé fejem. Nem igazán tartozik rám a telefonbeszélgetés. Azonban legnagyobb döbbenetemre kihangosítja a készüléket.

- Igen? – óvatosan körbepillantok, de a környező üléseken is ülnek. Egyáltalán nem zavarja, hogy kihallgathatják? Nem. Hiszen ő nem sötét ügyleteket folytat, nincs mit titkolnia.

- Shinji, jó, hogy felvetted! – a megszólaló hang ismét igazolja gondolataim. Ez nem egy bűnöző hangja, akivel Sawada-san üzletelhetne.

- Ren, mit akarsz? – az ablakon kibámulva próbálok minél kevésbé figyelni a beszélgetésre.

- Hívj már bátyusnak, ha egyszer az öcsém vagy – Sawada-sannak testvére van? Meglepett pislogásomnak szerencsére csak az elsuhanó táj a tanúja. Nem említette korábban, pedig a családjáról már mesélt. Egyetlen gyerekkori emlékében sem volt szó testvérről. Minden szóra emlékeszem, amit körbevezetés közben mondott, biztosan nem felejtettem volna el ezt sem.

- Nem vagy a bátyám. Csak apám elvette az anyádat – ó, szóval Yuriko-san fia. A szavai ellenére azonban nem érzem, hogy valódi ellentét lenne közöttük. Hiányzik a hangjából az a gyűlölet, ami a mostohaanyjához intézett szavakat átszővi.

 - Igen, igen, tudom, tudom. Ja, de pont anya miatt hívlak. Tegnap este felhívott, sírt egy sort, hogy a múlt héten összeszedtél valami prostit egy utcasarokról. Elsírta, hogy ez mekkora szégyen a családra, meg hogy keríteni kéne neked egy feleséget. Tudod, a szokásos, amit minden alkalommal előad, amikor összejössz valakivel – szavai szinte semmilyen hatással nincsenek rám. Tudom mi Yuriko-san véleménye. Tudom mit látnak az emberek, ha rám néznek. Egy szennyet. Egy sötét foltot, amit el kell tüntetni a makulátlan életükről. Az, hogy Ren-san is így vélekedik, nem lep meg. Már régen hozzászoktam. Ha valahol fáj is, az túl mélyen van ahhoz, hogy igazán érezzem. – Szóval, tényleg van valakid? Milyen? Hány éves? Hogy hívják? Tényleg az utcáról kapartad össze, vagy… - furcsa mód még ez a fajta érdeklődés is jól esik. Ha annyi éven át átnéznek az emberen, meglepő mikor ismét észrevesznek. Még ha ilyen is az a figyelem.

- Nem az utcáról szedtem össze! Amúgy, ha érdekel, a telefon ki van hangosítva és szegény minden szavadat hallja – Sawada-san félbe szakítja, hangjából hallok egy kis neheztelést. De nem az én irányomba. Megint az érzéseimmel foglalkozik. Ismét próbál vigyázni, hogy ne sérüljek. Nem lenne szabad, de ettől furcsa forróság árad szét mellkasomban.

- Ó! Izé… sajnálom. Nem úgy értettem, csak… - szóval ő sem akart megbántani? Ha az anyjára hasonlítana, nem kérne elnézést. Talán ezért vannak jóban Sawada-sannal?

- Tudom, és ő is tudja. A neve Iko, tizennyolc éves és nem a pasim – halk sóhajjal oszt meg rólam néhány alap információt. A leglényegesebbet azonban kihagyja. Hogy mi is vagyok igazándiból. Egy pet. Egy pet, akit ő nem akar arra használni, amire való. Vajon mik a tervei velem? Azt mondta sosem küld el maga mellől, míg én nem akarom. De akkor mi lesz a szerepem? Nem látom, hogyan illenék bele Sawada-san életébe.

- Azta! Tudsz élni, nem mondom! Eddig ő a legfiatalabb… nem pasid. De ha nem jártok, miért vitted haza? – a nevetése jókedvű és ragadós. Valószínűleg az a típusú ember, aki egyedül is képes megtölteni élettel egy szobát. Nehéz elhinni, hogy annak a nőnek a rokona.

- Hosszú történet, és nem telefonban akarom megvitatni egy vonaton Kiotó felé. Majd jövő szombaton megbeszéljük, ha meglesz a megnyitód – szóval nem szeretné titkolni előle, hogy miféle vagyok? Nem szégyelli, hogy velem mutatkozzon? Nem. Őt ez nem érdekli. Ő valamiért nem undorodik tőlem. Ő értékesnek tart. Csak az okét nem tudom még. Képtelen vagyok rájönni.

- Szóval tényleg eljössz? – miféle megnyitó lehet? Talán a testvére művész? Ennél kevésbé nem is hasonlíthatnának. Sawada-sannak jól áll az üzletember szerep, nem tudnám elképzelni, ahogy fest vagy szobrászkodik. Olyan életidegen lenne. – Asako és Mamoru is nagyon várnak már. A kisördög állandóan azzal nyaggat, hogy Shinji bá’ mikor látogatja már meg. Nem tudom, miért van oda érted – nem lenne szabad, de tovább hallgatom a beszélgetést, elraktározva minden nevet és információt. Nem tudom miért teszem. Általában pont az ellenkezője volt a célom. Minél kevesebb dolgot megjegyezni, hagyni, hogy átsuhanjanak elmémen. De, amit Sawada-sanról megtudok, az már. Valamiért más.

- Mert én vagyok a kedvenc nagybácsija – egy oldalpillantással lopok magamnak Sawada-san mosolyából. Nem nekem szól, de nem akarok kimaradni belőle. Túlságosan magával ragadó.

- Te vagy az egyetlen nagybácsija – legalább tudom, hogy több testvérük nincs. Vagy legalábbis nem férfi. Ettől még egy húguk vagy nővérük lehet. – De most mennem kell, a kép nem festi meg saját magát sajnos. Pedig néha jól jönne. El akarok készülni vele a héten, hogy mehessen a kiállításra. Ez az utolsó darab – tehát festő. Kíváncsi vagyok az alkotásaira. Mindig is szerettem a gazdáim házában lévő festményeket. Mindig segítettek abban, hogy elmeneküljek, hogy azt gondolhassam, távol vagyok a sok szenvedéstől és fájdalomtól. Bárcsak láthatnám a kiállítást.

- Akkor húzzál festeni, vagy elmondom az asszonynak, hogy zaklatod az öcsédet! – most már biztos, hogy kedvelik egymást. Talán összekovácsolódtak egy ilyen nő mellett. Örülök, hogy Sawada-san nem volt egyedül, mikor Yuriko-san próbálta megkeseríteni az életét. Csodálatos érzés lehet, ha van egy testvéred, akire mindig számíthatsz.

Akaratlanul is jobban figyelek beszélgetésükre, mint a tájra, ami mellett elhaladunk. Valamiért megnyugtató az az egészséges kapcsolat, ami közöttük van. Az elmúlt években nem igazán láttam ehhez hasonlót. Én a hazugságok, érdekbarátságok, és felszínes kapcsolatok világába nőtem bele. Ebből szabadított ki Sawada-san. Már nem is emlékszem, milyen, ha vannak barátai az embernek. Ha vannak olyanok, akik gondoskodnak róla és szeretik. Vajon az én életemben lesznek még ilyenek? Nem hiszem. Nem szabad hinnem benne.

Nem tudom mikor kezdtem Sawada-sant figyelni a táj helyett, csak akkor jövök rá hibámra, mikor találkozik tekintetünk. Nem. Ez most nem hiba. Sawada-san nem büntet meg a figyelemért, ő más. Egyre inkább szeretném elhinni. És egyre inkább el is hiszem.

- Ren Yuriko-san fia, aki akkor került a családba, amikor apám újranősült – nyugodt, türelmes hangon kezd mesélni, megválaszolva ezzel fel nem tett kérdésemet. Mintha csak a fejembe látna. De ott túl sok mocsok van, miért nem menekül? – Eleinte nem jöttünk ki túl jól, de aztán egészen közel kerültünk egymáshoz. Három évvel idősebb nálam, hat éve nősült és van egy négyéves fia. Ő Mamoru, egy igazi kis rosszcsont, de imádni való gyerek – szeretem a gyerekeket. Ők még ártatlanok, és hiányzik belőlük a rosszindulat. Azt mi neveljük beléjük. Volt gazdám, aki engedte, hogy a szolgálók gyerekeivel barátkozzak. Ők nem tudták mi vagyok, nem néztek rám másképp, és a mosolyuk nekem is erőt adott. Szerettem zongorázni nekik, ők pedig boldogan táncikáltak rá. A legjobb közönségem voltak. – Ren egyébként festő, ami a mostohaanyám számára igazi csapás, mert ő úgy gondolta, hogy majd Ren átveszi a céget. A mostohabátyám azonban inkább művész, akinek már saját műterme, évente több kiállítása és a képeiből már négy albuma is van. Nem szegény ember. A felesége Asako pedig illusztrátorként dolgozik, és főleg gyerekkönyvekhez készít borítókat és belső illusztrációkat – tökéletes családnak hangzik. Gondtalannak és boldognak, pont olyannak, amilyenre egy apró gyermeknek szüksége van. Ha Sawada-san ilyen boldogsággal a hangjában mesél róluk, akkor biztosan jó emberek. Sajnálom, hogy ők nem élnek a házban, könnyebb lenne elviselni Yuriko-san jelenlétét, ha gyerekkacajtól zengenek a falak.

- Nem tudtam, hogy… van testvére – nem tudom miért, de úgy érzem, mondanom kell valamit. Hogy tudja figyelek, és értékelek mindent, amit tőle kapok.

- El akartam mondani, de valahogy sosem került szóba – nevetésétől libabőrös lesz karom a vékony pulóver alatt. De ez nem az undortól vagy a félelemtől van. Most nem. Most valami egészen más okozza, amit egyelőre nem tudok megragadni. – Ők nem élnek velünk, de a jövő heti kiállításon megismerheted őket. Feltéve, hogy szeretnél eljönni. De nem kell most eldöntened, még ráérsz – felesleges időt adnia, már biztos vagyok benne, hogy szeretnék menni. De nem mondhatom, mert… a megszokások.

- Igen, Sawada-san – bólintva fordulok vissza az ablak felé, hogy tovább gyűjthessem az emlékeket. Nem tudhatom, meddig tart ez a nyugodt békesség, és mikor fordul ismét minden rosszra.

oOoOo

- Előbb Shimada-senseihez megyünk – elveszi tőlem a bőröndöt, és befekteti a csomagtartóba a sajátja mellé. Valóban ő fog vezetni. Furcsa lesz egyedül ülni hátul, szinte mindig ott volt velem a gazdám, vagy egy testőr. – majd, ha ott végeztünk, elmegyünk a szállodába. Egy ryokanban foglaltam szobát kettőnknek. De mivel három hete még nem tudtam, hogy te is velünk fogsz élni, már nem tudtam két szobát foglalni. Így egy szobában kell aludnod velem. Remélem, ez nem okoz számodra kellemetlenséget – szám kiszárad, de nem érzem azt a pánikot, amit a közös szoba gondolatától éreznem kéne. Ez most sokkal szelídebb félelem.

- Nem, Sawada-san – ha az lenne se árulnám el neki. Nem árulhatnám, hiszen a gazdám. Ha velem akar aludni, nem ellenkezhetek, bármennyire is tartok tőle. Sawada-san nem bánata, ebben már biztos vagyok, de az emlékek kisértenek. Azok elől nem tudok elmenekülni. Talán soha.

- Nyugalom, külön futonon fogunk aludni – megint olvas a gondolataimban. Nem kéne hinnem neki, mégis azonnal nyugodtabbá válok szavaitól. – Ülj be mellém! Nem kell félned, nem eszlek meg – mellé? Nem hátra kell ülnöm? Újabb olyan dolog, amit egyetlen korábbi gazdám sem tett volna. Egyenrangúként kezel.

- Igen, Sawada-san – az ülés kényelmes, az autó hatalmas, mégis olyan furcsa az egész. Még sosem ültem elől. Innen minden olyan… más. Egyedül Sawada-san jelenléte képes megnyugtatni. Ahogy elfoglalja helyét a volán mögött, máris természetesebbnek tűnik minden. Nem történhet baj. Ő nem hagyná. Legalábbis annyira szeretnék hinni ebben.

Szerencsére amint elindulunk, elterelődnek aggodalmaskodó gondolataim. A város nyüzsgése, a rengeteg ember, a hatalmas épületek… minden magával ragad. Próbálok keveset forgolódni és nézelődni, de nehéz ellenállnom. Próbálok minél több dolgot magamba szívni, mielőtt minden összeomlik. Ebből majd építkezhetek, ha újra ablaktalan szobákba zárnak. Sajnos csak a lámpáknál van lehetőségem megfigyelni a kirakatokat, és az arcokat. Mindenki a saját életét éli. Nem irányítja őket senki. Azt teszik, amit szeretnének, nem pedig parancsokat teljesítenek. Nem tudok elképzelni egy ilyen életet. Most még nem.

- Ez a belváros, de az igazi látnivalók a külvárosban vannak – az igaziak? Nekem már ezek is valós látnivalók. Olyasmik, amiket korábban nem figyelhettem meg. Nekem még egyszerű pékség is maga a csoda, nincs szükségem műemlékekre, palotákra és múzeumokra. Persze azok is érdekelnek, de elégedett tudnék lenni ennyivel is. – Mi is a külvárosban szállunk meg, ahol gyorsabban elérhetjük a látnivalókat – bólintva jelzem, hogy hallottam szavait, és visszafordulok a nyüzsgéshez.

Sajnos túl rövid az út. Túl hamar érkezünk meg és parkolunk le egy csöndes utcában. Furcsa ez a nyugalom a belváros őrületes tempója után, de nem meglepő. Ezt a helyet sokkal inkább el tudom képzelni egy Shimada-sensei féle íróhoz. Szinte látom, ahogy a kertben ül kézirataival, és elmélyülten szővi legújabb története szálait. Irigylem tőle ezt a szabadságot.

- Szia, Tama! – megrezzenek Sawada-san szavaira. Észre sem vettem, hogy ennyire belemerültem a gondolataimba. Mellette egyre többet hibázok. Felé fordulva látom, hogy egy fekete macska mellett guggol, mosolyogva vakargatva az állat füleit. Sárga szemek fürkésznek, mintha próbálná eldönteni, hogy mihez is kezdjen velem. Elmém mélyén felvillan egy fehér bundás test, és a hozzá tartozó átható kék pillantás. Fubuki. El is felejtettem őt. Nem vihettem magammal az árvaházba, ott kellett hagynom a házban. Ahogy minden mást is. Túl fájdalmas volt arra gondolni, hogy mi történhetett vele, ezért inkább elzártam minden emléket róla. Eddig. – Ő Tama, Shimada-sensei macskája. Nagyon barátságos, nyugodtan megsimogathatod – kérdő pillantásom a cica, és Sawada-san között ugrál. Nagyon szeretnék végigsimítani a puha bundán.

- Szabad?

- Persze, hogy szabad! Ez a kis hercegnő imádja, ha dédelgetik – ismét megrezzenek, de most egyismeretlen hang miatt. Sawada-sannal egyszerre fordulunk a felénk sétáló idős hölgy felé. Alacsony, bár nálam még így is magasabb. Kedves mosolyú, kifogástalan megjelenésű hölgy, pont olyan, mint amilyennek a könyve alapján elképzeltem. Tekintete pajkosan csillog, mintha megannyi titkot tudna, amiről nem beszélhet.

- Shimada-sensei! – én is meghajlok Sawada-sannal együtt.

- Sawada-san, örülök, hogy eljött! – mosolya pont olyan, mint egy kedves nagymamáé. Legalábbis mindig így képzeltem el egy nagymamát. Én sosem ismertem a sajátjaim. – A barátja? – tekintete végigfut rajtam. Hát persze, ha nem ismeri a múltam, akkor egyszerű fiúnak tűnhetek a szemében. Pedig sosem voltam az. És soha nem is leszek. – Jöjjenek be, ne álldogáljanak odakint! Kimura-san már elkészítette a teát, ne hagyjuk kihűlni – követjük őt a házba. Nem merek sokat nézelődni, de amit látok, az megnyugtató. Egy kellemesen berendezett, gyönyörű otthon. Látszik a hosszú évek munkája és szeretete, amivel kialakította. Mindenki boldog lehet, ha egy ilyen helyen élhet. Én is boldog lennék, ha egyszer egy saját otthont teremthetnék. Nem is tudom hol fognék hozzá. Ne gondolj ilyenekre Iko! Felesleges önámítás.

Letelepszünk a kanapére, és alig pár pillanat múlva Tama már az ölemben helyezkedik, keresve a legkényelmesebb pozíciót. Aggódva pillantok fel gazdájára, mintha azt várnám, hogy azonnal követni fogja, hogy tegyem le. Hiszen nem vagyok méltó rá, hogy hozzáérjek ahhoz, ami nem az övé. Megnyugtató mosolya emlékeztet, hogy már nem olyan helyen vagyok, mint eddig. Hogy ők nem hasonlítanak azokhoz az emberekhez, akiket eddig ismertem. Új szabályok, amiket még tanulnom kell.

- Hagyd csak, úgy tűnik szimpatikus vagy neki. Akkor pedig nem lehetsz rossz ember. Hidd el, az állatok sokkal jobb emberismerők, mint mi, emberek – zavarba hoznak szavai. Hogy ne lennék rossz ember? Egy jó emberrel nem történtek volna olyasmik, amik velem. Valamivel kiérdemeltem azt a sok büntetést. Nem lehet olyan, mint amilyennek Sawada-san, Shimada-sensei és Tama látnak. Mindannyian tévednek.

- Köszönöm – bármennyire is nem hiszek bennük, meghálálom kedves szavait. Olyan ritkán kapok ezekhez hasonlót. Talán mert nem érdemlem meg őket. Talán.

A beszélgetés hosszúra nyúlik, és bennem bekapcsolnak a régi ösztönök. Nem figyelek az elhangzott szavakra és információkra. Hallom őket, de anélkül engedem tovább, hogy belekapaszkodnék. Ők biztosan nem szörnyűségekről tárgyalnak, amiket nem lenne szabad hallanom, de nem lehet azonnal levetni a hosszú évek alatt kialakult szokásoknak. Tama dorombolása segít benne, hogy ne figyeljek Sawada-san megnyugtató hangjára. Olyan puha és aranyos ez a macska. Minden egyes simítással eltűnik belőlem egy kis feszültség. Szeretem az állatokat, és a macskák nagy kedvenceim. Ők szabadok és függetlenek, mégis igénylik mások szeretetét. Bárcsak hasonló lehetnék. De én egy másik fajta háziállat vagyok. Egy kevésbé értékes.

Nevem említése pöccinti át a kapcsolót fejemben. Újra felveszem a beszélgetés fonalát, hogy hozzá tudjak szólni, ha szükség lenne rá. Nem hozhatom szégyenbe a gazdámat.

- Néhány napig még Kiotóban maradunk, úgyis meg akarom mutatni Ikónak a várost – ha jól látom, Sawada-san éppen a papírjait pakolja táskájába, szóval a tárgyalás üzleti része véget ért, és ezek már csak a formaságok.

- Ha ajánlhatok valamit, ebédeljenek a Honke Owariya étteremben. Sehol máshol nem kapni olyan jó ételt Kiotóban, mint ott! De maga már tudja.

- Én is erre gondoltam. Akkor mi megyünk is, ha nem jutunk most dűlőre – ó, szóval még vissza kell térnünk. Azt hittem ez elegendő idő volt, de úgy tűnik a normális tárgyalások is sokáig húzódhatnak, akár a sötétbe rejtett megállapodások.

- Pénteken jöjjenek vissza! Mindketten! Addigra talán a szerződéssel és az utolsó fejezettel is dűlőre jutok – végigpillant rajtunk az átható „mindent tudok rólatok” idős hölgy pillantásával. Legszívesebben fészkelődni kezdenék ettől a tekintettől, bármennyire is kedves. De ellenállok a késztetésnek, és mozdulatlanul ülök tovább, ahogy egy jó pethez illik. – Tama megkedvelte a fiút, és őszintén szólva, nekem is szimpatikus. Illedelmes, kedves, tisztelettudó és nem rajcsúrozik úgy, mint a mai fiatalok. Érezze jól magát, Iko-san! Kiotó nagyszerű város, ha tudja az ember, mit érdemes megnéznie – a kifejezéstelenség álarca mögé rejtem meglepettségem, amit a tiszteletteljes megszólítás okoz. Miért használják ezt egyre többen, ha velem beszélnek? Miért tartanak többre, mint egy egyszerű vázát? Nem értem.

- Köszönöm, Shimada-sensei – meghajolok előtte, majd óvatosan odébb teszem a méltatlankodó Tamát. Bocsáss meg, most mennünk kell, de hátha pénteken ismét találkozunk. Búcsúzóul megvakargatom fültövét, és Sawada-san után idulok a kocsihoz.

oOoOo

- Shimada-sensei kedves nő, nem? – elfordítom tekintetem a város színeiről, és az utat figyelő Sawada-san profiljára koncentrálok.

- Igen, Sawada-san – valóban az. Nem is értem, hogy miért hozott el engem a találkozóra. Nem voltam csereajánlat, nem voltam a gazdagsága jelképe, és nem voltam szórakozóeszköz sem. Akkor mégis mi volt ezzel az egésszel a célja? Még mindig nem látom a helyemet Sawada-san életében. Ő nem olyan ember, akinek egy hozzám hasonlót kellene tartania. Zavaros az egész.

- Mi jár a fejedben? – fejemet rázva kerülöm el a válaszadást. Félek, ha felhívnám figyelmét a haszontalanságomra, akkor hamar meg akarna szabadulni tőlem. Azt mondta bármeddig maradhatok, de nem hiszek ebben. Egyszer tovább fog adni. Ahogy mindenki más is tette. – Jól van, nem forszírozom a dolgot. Ha akarod, majd elmondod. Most menjünk, pakoljunk le, aztán ebédeljünk valamit. Éhen halok. Azután pedig remélem, készen állsz egy kis városnézésre – elszakítja tekintetét az útról, éppen csak annyi időre, hogy megajándékozhasson a mosolyával. Ismét visszatér mellkasomba a melegség és a nyugalom. Miért van rám ilyen hatással egy egyszerű mosoly? Miért nem félek tőle? Mert ő már. Lassan kezdem teljesen elhinni.

- Igen, Sawada-san – éhes még nem igazán vagyok, de a várost szívesen megnézném. Olyan különleges, még akkor is, ha Sawada-san szerint ez az a része, ahol kevesebb a látnivaló. Vajon miket fogunk megnézni? Ha a turisták által kedvelt helyeket, akkor gondolom rengeteg ember lesz. Torkom összeszorul a tömeg gondolatától, de lehunyom szemem, és néhány mély lélegzettel szerzem vissza nyugalmamat. Nem lesz gond, ahogy a vonatállomáson sem volt. Sawada-san mellettem lesz. Nem azért, hogy a menekülésemet állítsa meg, hanem hogy megvédjen a zsúfolt helyeken. Vajon megállítana, ha futni kezdenék? Elkapna, vagy hagyná, hogy addig meneküljek, míg nem találok egy rendőrséget? Azt hiszem, nem próbálna megállítani. De mit mondanék? Nem biztos, hogy bárki is hinne nekem, és vagy egy újabb árvaházba, vagy az utcára kerülnék. Azt nem élném túl.

- Jártál már Kiotóban? – fejemet oldalra billentve, elgondolkodva kutatok emlékeim között. Végül néhány pillanatnyi csend után megrázom fejem. Amit ő nem láthat, mert az utat figyeli.

- Ha jártam is, nem tudtam róla – csendesen egészítem ki a korábbi mozdulatomat. Valamiért Sawada-san mellett nem olyan kellemetlen beszélni. Talán mert ő nem büntetne meg, ha olyat hallana, ami nem tetszik neki.

- Nem tudtál? – hangjából kihallom az értetlenséget. Hát persze, számára elképzelhetetlen egy olyan utazás, amit nem ismersz. Ahová csak elrángatnak, és lehajtott fejjel kell töltened minden időt. Csak a luxusholmikkal teletömött szobákat látod, ahol alszol és tárgyalsz. Remélem sosem kell megismernie azt a világot. Sawada-san nem illik oda. Elevenen felfalnák a ragadozók, akik közt éltem.

- Ritkán árulták el az úticélt, és sosem nézelődhettem sokat – furcsa. Most olyan, mintha én tanítanám őt. Sosem kellett még másoknak magyaráznom, hogyan működik a sötétség birodalma. A város alatti város, amiről csak kevesen tudnak.

- Értem – szemem sarkából látom, hogy megfeszülnek ujjai a kormányon. Ideges, ahogy minden alkalommal, ha a korábbi gazdáim jönnek szóba. Miért haragszik rájuk? Talán bántotta valaha valaki abból a világból? Ha ismeri Ibuki-samat, akkor bármit el tudok képzelni. – Emlékszel még rá, hogy hol volt az eredeti otthonod? – lehunyom szemeim a kérdés hallatán, és utat engedek a szomorkás mosolynak, ami megtöri kifejezéstelen maszkomat. Hogyan felejthetném el? Még ha el is zártam az emlékeket, ott vannak. Minden, amire egy gyermek emlékezhet.

- Asahikawa-ban éltem mielőtt… minden előtt – a múlt sebei már nem lüktetnek olyan fájón. Tompán érezhetőek, de már nem éles és húsba maró, mint évekkel ezelőtt. Nagyon kevés gazdámat érdekelte a múltam. Ők többnyire azzal foglalkoztak, hogy mennyire vagyok gyönyörű, és mire használhatnak. Az nem számított nekik, hogy honnan jöttem, és ki vagyok valójában.

- Messzire sodródtál otthonról – és nem is tudja, mennyire messze jártam. Még japánt is el kellett hagynom egy gazdám miatt. Abban sem voltam biztos, hogy visszatérhetek-e valaha, vagy külföldi gazdák várnak rám. De szerencsére visszatértem. Legalább ezt nem vették el tőlem. A kultúrát, amit ismerek. – Úgy tudom a téli fesztiválok gyönyörűek arrafelé – mosolyom továbbra is apró, de elmélyül, ahogy Sawada-san akaratlanul is a legkedvesebb emlékeimet idézi föl. A hófehér tájakat, a gyönyörű jég- és hószobrokat, a hűvös levegőt, ami vörös rózsákat fest az emberek arcára. Hiányzik. Igyekszem keveset gondolni rá, de most összeszorítja torkomat a honvágy.

- Igen, gyönyörűek – bólintva erősítem meg gazdám szavait. Hátra dőlök a kényelmes ülésben, és a szélvédőn kibámulva figyelem a körülöttünk haladó járműveket. – A szüleim minden évben elvittek Sapporoba is, volt, hogy több alkalommal is – nem tudom miért árulom el ezt neki. Nem tudom, miért beszélek olyasmiről, amiről nem kérdezett. Talán mert érzem, hogy többet akar rólam tudni. Neki nem egy dísztárgy vagyok, hanem ember. Ő annak akar látni, aminek lennem kellett volna.

- Szereted a telet? – már megint a kérdés, hogy mit szeretek. Már megint olyasmi érdekli, ami senki mást. De neki válaszolhatok őszintén.

- Igen. A hideget, a havat, mindent. Gyerekkoromban a hógömböket is gyűjtöttem – Ismét egy felesleges információ, amit valamiért meg akarok osztani vele. Talán mert évek óta nem hallgat meg senki. Furcsa gyerek voltam, aki játékok helyett is ezt kért minden alkalommal. De a szüleim nem kérdeztek, csak teljesítették a vágyamat. Ezek az ajándékok is elvesztek, ahogy minden más. Vajon eladták mikor kiürítették a házat? Mi lesz ezeknek a sorsa? A szemétben végezték volna, minden emlékkel együtt? Valószínűleg igen. Bárcsak lenne legalább egy fotóm, vagy bármim, ami segítene megőriznie ezeket az emlékeket.

- Mi történt velük? – nem szükséges pontosítania, tudom kikre gondol. Azokra a halványodó emlékfoszlányokra, amik a szüleimből maradtak.

- Autóbaleset – ahol nekem is ott kellett volna lennem. Ha velük utazom, nem kellene ezt az életet élnem. Akkor velük lehetnék, még ha egy másik világban is. Nem kell többet mondanom, de nem is tudnék. Habár nem fáj már annyira az emlék, nem kellemes róla beszélni. Valószínűleg sosem lesz az. Legalább Sawada-san részben megérti ezt a fajta veszteséget.

- Sajnálom, Iko – aprót bólintok. Komolyan gondolja. Ezt nem csak illemből mondja, hallom a hangján. Ezért olyan különleges ő. – Beszéltél erről valaha valakivel? – beszélni? Értetlenül fordítom felé arcomat. Tekintetünk találkozik egy rövid időre, mielőtt tovább indulnánk a lámpánál. A szürkészöld szemek komolyan csillognak, látom bennük az eltökéltséget. Mintha eldöntött volna magában valamit, amit mindenáron véghez fog vinni. Bárcsak tudnám, mi lehet az. – Egy baráttal vagy pszichiáterrel – pontosítja magát gyengéden, mikor látja a tanácstalanságot arcomon. – A traumákat fel kell dolgozni, és ehhez sokszor szükség van segítségre – szavain rágódva fordulok vissza az út felé. Igazat mond, de ez még sosem jutott eszembe. Az árvaházban nem foglalkoztak ilyesmivel, a gazdáim pedig… őket nem a lelkem érdekelte. Amíg a szépségem nem fakult, a belsőm nem számított. Barátaim sem voltak soha, mióta… az óta. Túl különc voltam, tökéletes céltábla.

- Nem, Sawada-san az első, akinek mesélek róluk – remélem nem él ezzel vissza. Ő kérdezett, biztosan nem fog megbüntetni az őszinteségem miatt. Bátornak kell lennem.

- Mit szólnál, ha keresnénk neked egy kedves szakembert, aki időnként eljön beszélni veled? – zavartan kezdem tekergetni egyik tincsem, miközben Sawada-san leparkol egy árnyas, fákkal takart részen. Azt hiszem megérkeztünk a szállásunkhoz. Gyönyörű hely, de egyelőre képtelen vagyok ezzel foglalkozni. Túlságosan hangosan ismétlődik bennem újra és újra ugyanaz a kérdés. Szinte üvölt, teljesen megsüketítve vele. Muszáj feltennem, vagy képtelen leszek nyugodt maradni. Nem fogom tudni megtartani a maszkomat.

- Miért? – felkutatom gazdám tekintetét. Elmerülök a szürkeségben, nem törődve vele, mennyire helytelen lépés ez. Most nem számítanak a következmények, muszáj választ kapnom.

- Mert szeretném, ha jobban lennél – jobban? Nem érzem magam betegnek, miért kellene jobban lennem? Ez a válasz nem kielégítő. Nem hozza magával azt a megnyugvást, amit vártam.

- Miért kezel normális… emberként? – még kimondani is furcsa ezt a szót. Olyan rég használták rám. Olyan rég használtam saját magamra is. Kérdésem kizökkenti a nyugalmából, de az indulatai ismét nem nekem szólnak. Sosem nekem szólnak. Egy olyan ellenfélre dühös, akivel sosem küzdhet meg.

- Ezt már megbeszéltük. Te egy ember vagy, Iko! Nem valaki játékszere, nem mások tulajdona – zavartan rázom meg fejemet. Szívem vadul zakatol, kétségbeesetten kapkodok levegőért. Túlságosan zavaros, amit mond. Nem lehet igaz. Éveken át azt sulykolták belém, hogy senki vagyok, most mégis el kéne hinnem ennek az ellenkezőjét?

- Én egy pet vagyok. Sawada-san pedig a gazdám – tekintetem újra arcára emelem, várom a megerősítő bólintást, a nyugalmat adó igazságot, a világot, amit jól ismerek, de elmarad. Sawada-san mellett minden ismeretlen. És ez megrémít. Másképp, mint a korábbi életem, de megrémít.

- Iko – olyan lágyan ejti ki nevem, hogy a további ellenkezések ajkaim közt ragadnak. Kikapcsolja biztonsági övét, hogy felém tudjon fordulni. Tenyere arcomra siklik, megakadályozva, hogy elfordítsam róla tekintetemet. Nem engedi, hogy elmeneküljek. – Nem vagyok a gazdád, és te nem vagy az enyém – ismét szólásra nyílnak ajkaim, de hüvelykujját rájuk csúsztatva hallgattat el. – A vendégem vagy, akinek segítek, hogy újra megtalálja a helyét a világban – forró bőrének érintése és gyengéd szavai megnyugtatják rémült kismadárként csapongó szívem. Kölnijének kellemes illata orromba kúszik és körbe ölel. – Ha visszaértünk, rendszeresen jönni fog hozzád egy pszichiáter, és egy zongoratanár. Mindketten segítenek majd a lelkeden – elhúzza ujját ajkaimról, és én akaratlanul is megborzongok a jóleső simítástól. Miért van rám ilyen erős hatással? Miért nem undorodom tőle, mint mindenki mástól? – És az irataidat is elintézzük, újra létező ember leszel, akit senki sem adhat többé kézről kézre – mosolya egyszerre lágy és komoly. Nem tudtam, hogy ilyen lehetséges, de azt hiszem Sawada-sanban semmi sem átlagos. Ő minden szabályt megszeg. Vagy csak olyanok szerint él, amiket én nem ismerek.

Elengedi arcom, én pedig teljesen ledöbbenve, mozdulatlanul figyelem, ahogy kinyitja a kocsiajtót és elkezdi kipakolni csomagjainkat. Pontosan megérezte, hogy mikor kell abbahagynia, hogy hol van az a pont, ami után már csak összeomlást okozna szavaival. Így csak zavart okozott bennem. Próbálok értelmet adni szavainak, próbálom elfogadni őket, de túlságosan… álomszerűek. Visszaadná nekem az életemet? Segítene abba, hogy az a fiú legyek, aki az árvaház előtt voltam? De miért? Neki ebből nem származik haszna. Abban a világban, amit én ismerek, mindenki a saját érdekeit helyezi mások elé, Sawada-san azonban még ezen is csavar. Én… még gondolkodnom kell ezen. Sokat.

Övemet kikapcsolva szállok ki én is, és kíváncsian pillantok fel az épületre, ami mellett megálltunk. Gyönyörű környezetben van, igazi kikapcsolódást és nyugalmat ígérő helynek tűnik.

- Hagyományos ryokan? – számon csak kicsúszik a kérdés, ami egy ideje már aggaszt. Még sosem szálltam meg hasonlóban, de tudom, hogyan működnek. Olvastam róluk már nem egy alkalommal.

- Nem kell használnod a közös fürdőket, ha nem szeretnéd – mintha csak gondolataimban olvasna, azonnal ráérez félelem alapjára. Nem lennék képes rá, hogy mások előtt megmutassam a testem. Senkinek sem kellene látnia a sérüléseim. Azok csak bizonyítékok rá, hogy mekkora selejt is vagyok valójában. – A szobádból is csak akkor kell kijönnöd, ha igazán szeretnél – hálásan fordulok felé, és meghajtom fejemet. Legszívesebben mélyen meghajolnék hálám jeleként, de tudom, hogy azt nem kedveli.

- Köszönöm, Sawada-san.

- Gyere, pakoljunk le, utána menjünk ebédelni – bőröndöm fogóját a kezembe nyomva indul el a bejárat felé, én pedig követem őt. Nem tudom mit várok ettől az úttól, nem tudom mi jár Sawada-san fejében, de abban biztos vagyok, hogy ez más lesz. Teljesen más, mint eddig bármi, amit a gazdáim mellett átéltem.

- Én is örülnék a társaságodnak. Unalmas dolog egyedül utazni – megint az a mosoly, amitől összeszorul a gyomrom, de nem rossz értelemben. Nem úgy, mint másoknál. Én élvezném, hogy egyedül utazok, de a gazdáim máshogy gondolták. Nekik kellett a társaság. Kellett az unaloműzés. kellettem én. – És ne aggódj, semmi olyasmi nem fog történni, amibe nem egyezel bele – sosem kérdezték, hogy beleegyezek-e. Egyszerűen megtették. Elvették, amit akartak, én pedig megtanultam, hogy ne ellenkezzek. Ha Sawada-san szeretné, neki is hagynám, hiszen a gazdám. Joga van hozzá, hogy tegyen velem, amit csak szeretne.

Vajon irtóznék Sawada-san érintésétől? Mikor átölelt, nem éreztem azt a borzalmat, mint általában. Nem minden korábbi gazdám volt rossz. Akadt egy-kettő, akikkel nem bántam, hogy… akiknél nem is akartam ellenkezni. Nem voltam boldog, hogy megteszik, de nem bántottak, gyengédek voltak, így elfogadtam. Talán Sawada-san is ilyen lenne.

- A hölgy, akihez menni fogunk, Shimada Momoko-sensei – mesélni kezd, elterelve gondolataimat az aggasztó jövőről. Igyekszem szavaira koncentrálni, bár nem esik nehezemre. Annyira kellemes a hangja, megnyugtató hallgatni, bármit is mond. – Egy régóta a szakmában levő, már idős írónő, aki leginkább a történelmi romantikus regényeiről híres. A regényei leginkább a Meiji-korban, valamint az Edo-korban játszódnak. Bár valószínűleg nem találkoztál még a nevével – nem, még nem hallottam róla, pedig biztosan csodás könyveket ír. Mindig is szerettem olvasni, de a gazdáim könyvtárában nem találkoztam a műveivel. Érthető ódon ők nem igazán olvastak hasonlókat. Bár legtöbbjük szerintem csak azért tartott könyveket a házában, mert jól mutattak, és sosem nyitotta ki őket.

- Még nem – csendesen erősítem meg feltevését. Remélem nem gondolja, hogy műveletlen vagyok. Én mindent megpróbáltam, amit a helyzetem engedett.

- Semmi baj, ez nem a te hibád – összeszorított ajkakkal próbálok bólintani, de nem sikerül. Sajnálom, hogy ennyivel tájékozatlanabb vagyok nála. Talán azt hitte, hogy olyan pet kerül hozzá, akivel mindenről tud beszélgetni, ami csak érdekli. De én túl egyszerű vagyok. – Shimada-sensei leginkább az idősebb női olvasóknak ír regényeket, bár bevallom, magam kedvelem a történeteit. Ha kíváncsi vagy rá, van a házi könyvtárunkban a regényeiből. Én személy szerint a „Szerelem a Fuji-hegy árnyékában” című könyvét ajánlanám kezdésnek. Kevésbé drámai és komor, mint az írónő legtöbb regénye. Inkább könnyedebb, talán kissé eltúlzottan romantikus, néhol picit butuska, mivel ez volt az egyetlen regénye, amit a fiatal közönségnek írt. Shimada-sensei szereti a drámát, és az erőszakos jelenetektől, vagy a durvább témáktól sem riad vissza – mindenképpen meg fogom keresni a könyvet, amit Sawada-san említ. Tetszik az elmesélése alapján, mindig is szerettem a romantikus regényeket. Azokban minden megtörténhet, és meg is történik, ami velem soha. Nekem nincs lehetőségem boldog befejezésre, így legalább olvashatok róla. Ha pedig nincs benne annyi erőszak, akkor még tökéletesebb. Abból látok eleget a valóságban. Gondolatban feljegyzem magamnak a címét, hogy holnap elhozhassam a könyvtárból. Sajnos nem mesél többet, pedig szívesen hallgattam volna tovább a hangját. Ehelyett folytatja a reggelijét, gondolataiba merülve.

Nem zavarom meg, én is inkább próbálok örülni az utazás lehetőségének. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz, hogy mi mindent láthatok majd. Vajon Sawada-san magával visz a találkozóra, vagy a szállodában kell várnom, míg végez? Ha ez egy hétköznapi üzlet, akkor talán jobb, ha én nem vagyok ott. Egy idős hölgyet megbotránkoztatna egy hozzám hasonló jelenléte. De nem bánom, szeretem a szállodai szobákat. Van egyfajta megnyugtató légkörük. Talán szerencsés leszek, és láthatok néhány dolgot az autó ablakából is. Esetleg kérhetnék engedélyt Sawada-santól egy éjszakai sétára is. Nem tudom, hogy jönnek-e majd velünk testőrök, de ha ők elkísérnek, akkor nem kell félnie, hogy megszököm. De ebben a házban még sosem láttam testőröket. Ez is csak azt jelzi, hogy az új otthonom tényleg nem az alvilághoz tartozik.

A reggeli csodálatos, mint eddig minden étkezés. Próbálok minél több dolgot megkóstolni, most főleg olyanokat, amiket még nem ettem. Néhánynak a nevét sem tudom, és mindenből csak egy-két falatot tudok enni, de ez is több, mint amit általában elfogyasztok. De most túl csábítóak az illatok, a színek. Mikor már nem fér belém több, elrendezem a terítéket, és ölembe fektetem kezeim. Sawada-san még csendesen kortyolgatja kávéját egy lekvárral töltött sütemény mellé, ezért nem szólok. Hiszen nem is zavarhatom meg a gazdámat, én csak egy csinos dísz vagyok. Kihasználhatom viszont az alkalmat arra, hogy őt figyeljem. A látványa hasonlóan megnyugtató, mint a hangja. A vonásai kellemesek, de férfiasok, a tekintete annyira különleges árnyalatú, hogy szinte követeli magának a figyelmet. Most nem ingben és öltönyben van, de még egy egyszerű pólóban is elegánsan mutat. Szerintem sosem láttam a gazdáim ennyire… hétköznapinak és emberinek. Ők mindig elegánsak vagy meztelenek voltak. Ez a két opció létezett. Viszont Sawada-san pont olyan, mint bármelyik ember az utcán. Nincs benne sötét kegyetlenség. Ő egyszerűen… jó. Nem tudok rá más szót mondani.

Tekintetén látszik, hogy visszatér a valóságba. Látom az éber csillanást, a pillanatnyi zavart, mikor rádöbben mennyire távol járt a világunktól. A szürkészöld szemek megpihennek rajtam, én pedig kivételesen nem fordítom el tekintetemet. Azt kérte, hogy ne tegyem, így próbálok harcolni hosszú évek szabályai ellen. Hamarosan azonban zavarttá válik, arcán pír jelenik meg, mintha melege lenne. Belázasodhat valaki ilyen rövid idő alatt? Kétlem. A levegőt sem érzem forróbbnak. Akkor viszont csak egyetlen lehetőség maradt. Arra gondol, amire nem akar rákényszeríteni. Én legalábbis mindig olyankor pirulok el. Őt sokkal jobban zavarja ez a gondolat, mint engem. Én hozzászoktam, hogy az emberek egy üres fejű, gyönyörű babának látnak, és mocskos gondolataik támadnak, ha csak rám pillantanak.

- Csak… forró a kávé – aprót köhint, próbál magyarázatot adni vörösségére, de nem túl meggyőző. Túl sok jó színészt láttam már az alvilágban. Olyanokat, akiknek az egész élete hazugság. Sawada-sanon túl könnyű átlátni, hozzájuk képest. – Befejezted a reggelit?

- Igen, köszönöm, Sawada-san – mielőtt eszembe jutna kérése, már meg is hajolok hálám jeléül. Megint nem vettem figyelembe az utasítását. De annyira nehéz elengedni a régi láncokat.

- Akkor, készen állsz egy kis kerti sétára? – szívem nagyot dobban az ötlet hallatán. Másra sem vágyok, mint bejárni a napfényben úszó kertet, beleszagolni minden virágba, megérinteni a puha szirmaikat. Ennél jobban csak a zongorázás tudna felvidítani. Azonban örömömet nem merem kimutatni, félek, hogy akkor elvenné tőlem. Bármennyire is kedves a mosolya, még félek, hogy hátsó szándékokat rejt mögötte.

- Igen, Sawada-san!

- Akkor gyere! – felkel az asztal mellől, én pedig utána indulok. A megszokott távolságot hamarosan elfelejtem tartani, annyira magával von a kert varázsa. Mindenfelé káprázatos, szebbnél szebb virágok nyílnak, az illatuk szinte elbódít és magához csábít. Mindet meg akarom érinteni, mindet meg akarom szagolni, és magamba vésni az emléküket. Nem tudhatom, meddig maradhatok még ezen a csodálatos helyen.

A színek kavalkádjában is ügyelek rá, hogy időnként Sawada-san felé pillantsak. Ha utasítást ad, vagy úgy látom már dühös rám, amiért ennyit nézelődök, azonnal abbahagyom. Azonban nem látok mást az arcán, csak nyugalmat és gyengéd mosolyt. Amivel engem figyel. De sosem állít meg. Hálás vagyok neki.

Minden olyan mesébe illő, de a legcsodálatosabbak a különböző méretű és színű rózsabokrok. Egyszerűen lenyűgöznek, különösen egy élénk, sárga színű darab. Hosszasan elidőzök mellette, gyengéden végigsimítom bársonyos szirmait, és mélyeket lélegzek illatából. Olyan gyönyörűséges. Bárcsak magammal vihetnék belőle egy szálat a szobámba… de nem szabad. Nem tehetek kárt a gazdám kertjében. Nem lophatok tőle, még egyetlen szirmot sem. Bármennyire is vágyok rá.

Apró mosollyal búcsúzom a királyi virágtól, és tovább sétálok. Ahogy tegnap este már gondoltam, rengeteg kertész dolgozik a kert különböző pontjain. Bokrokat vágnak, gyomlálnak, látszik rajtuk az odaadás és szenvedély, amivel a növények felé fordulnak. Szeretik a munkájukat, és értenek is hozzá, ez nem is kérdést. Csak néhány furcsálló pillantást kapok tőlük, de megjegyzést egyikük sem tesz. Sőt, a gyűlölet is hiányzik tekintetükből. Vajon tudják, hogy mi is vagyok valójában? Valószínűleg nem. Akkor másképp tekintenének rám.

- Ha elfáradtál, nyugodtan szólj – megrezzenek a nyugodt, gyengéd hangtól. Nem hallok ki belőle ártó szándékot, és mosolya is végtelen kedvességet sugároz felém, mégsem tudom teljesen elfogadni. Nem tudok bízni benne egészen. Túl igaz ahhoz, hogy igaz legyen.

- Jól vagyok, Sawada-san – felesleges aggódnia értem, már ha ez valódi aggódás. Nem fogok neki gondot okozni azzal, hogy összesek, akár egy napig is képes vagyok talpon maradni. Megtanultam.

- Akkor is ezt mondanád, ha majdnem összeesnél a fáradtságtól? – szavai még mindig gyengédek, de látom tekintetén a mögöttük rejlő komolyságot. Ismeri a válaszom. Tudja, hogy így tennék, és nem tetszik neki. Miért akarja, hogy szóljak róla? Miért nem hagyja, hogy úgy viselkedjek, ahogy egy petnek kell? Miért kezel emberként?

Ajkamba harapva tartom magamban válaszomat. Nem tudom mit kéne mondanom. Bármi hagyja is el a számat, azzal bajba sodorhatom magam. Olyan nehéz. Nem akarok több büntetést. Inkább némán követem őt tovább a kertben. Megint elrontottam. Megint elégedetlenné tettem.

Az utunk egy gyönyörű, eldugott részen ér véget. Mintha egy csodálatos ki parkba csöppentünk volna. A fák magasra gyúlnak, hűsítő árnyékkal mentenek meg minket a késő délutáni napsugaraktól. Szinte várom, hogy melyik pillanatban ugrik elénk egy mókus, szájában egy makkal, mint egy bájos gyerekmesében. Kár, hogy az én történeteim sosem végződnek boldogan.

Engedelmesen ülök mellé az egyik tökéletesen elkészített padra. Még ez is kifogástalan és gyönyörű. Mint minden más ebben a kertben. Nem tudom mit vár el tőlem. Volt gazdám, aki ilyenkor azt akarta, hogy az ölében üljek, volt, aki csak kartávolságon belül akart tudni, hogy simogathasson, mint egy aranyos háziállatot. Sawada-san egyik kívánságnak sem adta jelét, így a legmegszokottak helyzet mellett döntök. Távol tőle, de csak annyira, hogy legkisebb rezdülésére is ugorhassak. Bárhogy dönt, azonnal tudom teljesíteni.

- Tudod, sok helyre akarlak majd elvinni. Először most Kiotóba, ahol a tárgyalások mellett lesz időnk egy kis városnézésre is – szívem nagyot dobban, de nem adom jelét a lelkesedésnek. Végre nem csak az autó ablakén keresztül pillanthatok be a város életébe? Végre láthatom azokat a helyeket, amik egy alvilági üzletember számára jelentéktelenek voltak, de egy kíváncsi fiú minden boldogságát jelenthetik? Túl szép. Hol lehet a csapda? – Nem hiszem, hogy pénteknél előbb haza tudunk majd indulni. Shimada-sensei nem arról híres, hogy elkapkodja a dolgait. Szóval biztosan lesz időnk bejárni a várost. Örülnél neki? – vajon ez a csapda? Ha igennel felelek, akkor azt fogja hinni, hogy túl sokra vágyom, hogy túl sokra tartom magam, és megbüntet a mohóságomért? Nem.

„Sosem fogok kezet emelni rád, vagy más módon bántani téged.”

Kapaszkodj ebbe Iko. Kapaszkodj, bár így is hatalmasat zuhanhatsz.

- Én… én… örülnék… Sawada-san – bátorságom cserben hagy, bár talán soha nem is volt. Szerettem volna határozott választ adni neki, de túl nehéz. Túl sok a fájdalmas emlék. Az én szavamra ritkán voltak kíváncsiak.

- Én is örülök – mosolyától bukfencet vet a gyomrom, de nem tölt el félelemmel vagy szorongással. Ez az érzés még mindig más. – Majd elviszlek ide-oda. Kirándulni, moziba, színházba, balettre. Akár hangversenyre is, ha szeretnéd – most képtelen vagyok visszatartani döbbenetem. Szemeim elnyílnak, összeszorított ajkaim eltávolodnak egymástól, az álomba illő válaszra. Egy hangverseny? Gyerekkorom óta nem jártam hasonlón sem. Minden, amit csak megemlített, szinte hihetetlen, de egy hangverseny… bármit megadnék azért, hogy újra elmehessek. Bármilyen kérését teljesíteném érte. – Bár nem vagyok egy nagy zeneértő, de a családomnak páholya van a Zeneakadémián. Yuriko-san sosem tart velünk, ő a komolyzenét pont olyan felesleges időpocsékolásnak tartja, mint az olvasást. Pedig apám második feleségeként azért egy kis kultúrát is csepegtethetne magába időnként. De így legalább senki szórakozását nem rontja el – én azt sem bánnám, ha ott lenne. Bármit is tenne, nem tudná tönkre tenni számomra azt az élményt. Valószínűleg észre sem venném, hogy ott van, csak a zene lenne számomra, semmi más.

- Köszönöm, Sawada-san – legszívesebben itt abba is hagynám, de a belém nevelt illem nem hagyja. Túl mohó lennék, ha szótlanul elfogadnék ilyen ajándékot a gazdámtól. Egyszerűen nem érdemlem meg. – De… nem kell értem… ennyi mindent tennie.

- Iko, azért teszem, mert szeretném – ismerős mozdulattal simít végig tincseimen, de nem érzem a késztetést, hogy elhúzódjak, hogy messzire rohanjak tőle. Szinte már jól is esik a gyengéd érintés. Ne gondolj erre! – Nekem az a fontos, hogy jól érezd magad, amíg itt vagy – mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba. Azt mondta nem kell elmennem. Azt mondta maradhatok, nem fog új gazdához küldeni. Eddig tartott? Néhány nap elég volt, hogy rám unjon? Vajon, ha könyörögni kezdek, akkor meggondolja magát? Lennének rá bármilyen hatással a könnyeim? Talán érte tudnék sírni. – Jaj, nem úgy értettem! Iko, addig maradsz itt, amíg csak akarsz. Senki sem fog innen kitenni téged, érted? Ez a te életed, neked kell eldöntened, hogy akarod élni – nem tudom mit higgyek. Nem tudom, melyik szavában bízzak. Mikor mond vajon igazat, és mikor hiteget? Bárcsak megérteném őt.

Csendesen bólintok, mert mást úgysem tehetek.

oOoOo

- Gyere, fedezzük fel a házat! – tudtam, hogy ez jön, mégis fáj az elválás. Szomorúságom egy érzelemmentes maszk mögé rejtve vetek búcsúpillantást a gyönyörű hangszerre. Sawada-san türelmesen hallgatta végig azt a néhány darabot, amit az ebéd után eljátszottam. Magamnak. Neki. Bárkinek, aki szívét megérintette a dallam.

A körbevezetés izgalmasabbá válik, mint vártam. A ház minden pontja egyszerűen gyönyörű és harmonikus. Látszik, hogy a megálmodója mennyire szeretett volna egy otthont. Ez nem rideg, drága műalkotásokkal telezsúfolt ház, ahol élnek. Ez tényleg otthon. Legalábbis az volt, amíg a szíve élt. Nem kell sokat találgatnom, hogy rájöjjek, ki alkotta mindezt. Ugyanaz a csodálatos lélek, aki előttem gondoskodott a zongoráról.

Sawada-san sokat mesél, így újra hallhatom a hangját. Gyerekkori kalandokról, játékokról, emlékekről. Nem tudom miért osztja meg velem ezeket, de szívesen fogadom. Így egy kicsit jobban megismerhetem őt, beleláthatok a múltjába, ami azzá formálta, aki. Különleges pillanatok ezek, és csak remélni tudom, hogy igazak is.

- Egyébként, a házat és a kertet is anyukám tervezte – tehát igazam volt. Torkom elszorul a gondolatra, hogy egy olyan helyen kell élnie, ami folyamatosan eszébe juttatja a veszteségét. Én nem biztos, hogy képes lennék rá. – Az ő keze munkája az egész, és apám még Yuriko-sannak sem engedte, hogy hozzányúljon. Az a nő legfeljebb a saját szobáját rendezhette be úgy, ahogy akarta. Mivel a házassága apámmal előre elrendezett volt, nem is alszanak egy szobában. Az apám szerette anyámat, annak ellenére vette el, hogy tudta, valószínűleg nem lesz hosszú az együttlétük. Anyám csak harminckét éves volt, amikor meghalt – milyen fiatal. Akárcsak az én szüleim. A pontos korukra nem emlékszem, de körülbelül egyidősek lehettek Sawada-san édesanyjával. Az élet igazságtalan, és túl sok boldogságtól foszt meg bennünket. – Apám öt évre rá a szülei nyomására házasodott újra. A nagyszüleim azzal érveltek, hogy nekem anya kell, pedig nagyon jól megvoltam anya nélkül is. Volt egy nevelőnőm, akit imádtam. Wakana-sannak hívták, de Yuriko-san az első intézkedésével elbocsátotta. Azt mondta, hogy túl idős vagyok már ahhoz, hogy pesztonkám legyen – milyen kegyetlen. Elvenni egy gyerektől azt a személyt, aki valamilyen szinten megnyugvást jelenthetett neki az anyja elvesztése után. Aljas és undorító cselekedett. Meg akarta törni a fiatal fiút, hogy ne állhasson közé és a pénz közé. Ennyire egyszerű a képlet.

Kicsit szomorúbban, de tovább hallgatom a történeteket, és próbálok minden szobát, minden folyosót az emlékezetembe vésni. Leginkább azokat, amiktől Sawada-san óva int. Nem vágyom rá, hogy belefussak Yuriko-sanba, próbálok nem útban lenni, hogy minél tovább maradhassak.

- Ez az én szobám, a mellette levő pedig a dolgozószobám – félve pislogok a két említett ajtóra. Miért mutatja meg ezeket nekem? Most jön az, amit eddig halogatott? – Bármelyikbe bármikor bemehetsz, akár benn vagyok, akár nem. Tudom, hogy nem teszel kárt semmiben. Megbízom benned, Iko.

- Én… nem érdemlem meg… - megint ez a túlzott kedvesség. Fáj. Fáj, hogy én nem tudok megbízni benne úgy, ahogyan ő bennem. Hogy én törött játékbaba vagyok, akit képtelen lesz teljesen rendbe hozni, bármennyi szeretetet is ad neki. Felesleges rám pazarolnia, hiszen már nem változtathat semmin. Ő mégis próbálkozik. Próbálkozik, mert ismét magához ölel, mellkasához húz, és úgy fonja körém karjait, mintha mindentől próbálna megvédeni. Egyvalamitől azonban nem tud. Saját magamtól.

- Dehogynem érdemled meg. Ne higgy el mindent, amit a gazdáid mondtak neked. Te sokkal többet érsz náluk, hidd el! – halk, de határozott hangja elér hozzám, bármennyire is ellenkezem ellene. Miért neki kéne hinnem? Miért nem azoknak, akik sokkal többen voltak nála, és sokkal hosszabb ideig birtokoltak. Ők biztosan jobban ismertek. Biztosan jobban tudták, mennyit is érek valójában.

Ajkaimat harapdálom, de nem tudok szavakat formálni. Ismét nem tudom, mit mondhatnék. Mellette ki teljesen kiürül az agyam, elveszítem a jól betanult válaszokat, a begyakorolt reakciókat. Olyanná válok, mint egy ostoba gyermek. Egy gyermek, aki bárhova követi őt, még abba a szobába is, ami a vesztét okozhatja.

Kíváncsian pillantok körbe Sawada-san hálójában. Hatalmas szoba, amit igazán elüt a lakás többi részétől. Sem a színek, sem a bútorok nem passzolnak, de ezzel nincs is gond. Ez a berendezés egy fiatal férfi ízlését tükrözi, nem egy finom nőét. A bútorok sötétek, de nem keltenek komor hatást. Minden rendezett, és nyugalmat sugároz magából. Nem érem feszélyezve magam még akkor sem, mikor a vörössel fedett ágyra pillantok. Egyszerűen átsiklik rajta tekintetem, mintha ott sem lenne. Nem úgy a meggyötört plüss nyúl, ami gombszemeivel bámul ránk az egyik polcon pihenve. Tehát ennyi maradt abból a gyermekből, akinek a kalandjait az elmúlt órákban végighallgathattam. Valamiért megmosolyogtat, hogy megőrizte ez az apróságot. Annyira… emberivé teszi őt.

Tekintetem tovább siklik, és egy képen akad meg, ami az ágy melletti kis szekrényen pihen. Egy fiatal, gyönyörű nő, aki elsőre átlagosan tűnik, de a mosolya és tekintete elvarázsol. Olyan boldogságot, amit ritkán lehet tapasztalni. A mosolya valahogy ismerős. Mintha láttam volna már valahol.

- Az ott anyukám – a halk, gyengéd szavak villámcsapásként hasítanak belém. Hát persze. Ez Sawada-san mosolyának a mása. – A fénykép nem sokkal azelőtt készült, hogy komolyan beteg lett – szóval ezt a csodálatos nőt juttatom eszébe minden alkalommal, mikor a zongorához ülök. Őt hallja minden játékomban, minden egyes leütött billentyűvel újabb és újabb sebeket szakítok fel benne. Pedig én nem akartam. Sosem volt ez a célom. Én nem szenvedést akarok okozni a zenémmel. Főleg nem Sawada-sannak.

- Sajnálom… Annyira… sajnálom… Én… mindig Sawad-san eszébe juttatom, hogy… meghalt, pedig biztosan hiányzik. Én… rossz pet vagyok… Hasznavehetetlen és… buta… és...

- Iko! – félbeszakít, mielőtt eluralkodhatnak rajtam a teljes kétségbeesés. A félelem, hogy megválik tőlem, hogy odaad másnak, mert hibás vagyok. Próbálok érintésének melegébe kapaszkodni, próbálok nem elveszni a tekintetben, ami sokkal zöldebben csillog, mint eddig bármikor. – Most figyelj rám jól! Nem vagy se rossz, se buta, se hasznavehetetlen. Iko, te egy csodálatos, jószívű és okos fiú vagy. Nem a te hibád, hogy az anyukám meghalt, rendben? És tudod, örülök, hogy az eszembe juttatod, mert akit szeretünk, arra mindig örömmel emlékezünk vissza. Akkor is, ha fáj. És nagyon örülök, hogy itt vagy velem – én… próbálom megérteni a szavait. Próbálom elfogadni, amit mond. Hogyan tud örömmel emlékezni arra, akit elveszített? Őt nem nyomja össze a fájdalom? Nem érzi úgy, mintha minden levegőt kinyomtak volna a tüdőjéből? Nem hibáztatja magát, amiért meghaltak? Mert én ezt teszem. Velem ez történik minden egyes alkalommal, mikor eszembe jutnak. Egy pillanatnyi boldogság, amit beszennyez a bűntudat és a fájdalom. Sosem tudtam igazán meggyászolni őket. A nevelőnők elvittek a temetésükre, de akkor még nem tudtam felfogni. Még csak nem is sírtam. Nem értettem. Nem hittem el. Azóta nem tudtam visszamenni hozzájuk. Nem tudtam bocsánatot kérni. Nem tudtam elbúcsúzni. Nekem nem öröm az emlékezés, nehéz elfogadnom, hogy ő így éli meg. Hogy nem fájdalmat okozok neki, hanem boldogságot.

Kezem reszket, egyre nehezebb levegőt venni. Nem akarok itt lenni. Nem akarok emlékezni. Nem akarom ezt a fájdalmat. Zihálva hunyom le szemeim, és néhány pillanat múlva ismét érzem magam körül a forró karokat. Most nem dermedek meg. Most nem menekülök. Homlokomat mellkasához nyomom, és mélyeket lélegzek illatából. A kölnije nem túl erős, de jótékony takaróként öleli körbe remegő testem. Hosszú percekbe telik, mire sikerül megnyugodnom. Szégyellem magam, nem szoktak így magukkal sodorni az érzelmeim. Általában képes vagyok uralkodni felettük, de most… most túl heves volt minden. Felborult az életem. Minden megváltozott. Sawada-san más. Ezért nekem is másnak kell lennem.

- Sajnálom, Sawada-san – halkan suttogom, még mindig mellkasán pihentetve homlokomat. Nem tudom miért nem akarok elszakadni tőle. Nem tudom miért vágyom rá, hogy tovább tartson, és tovább simogassa lassú mozdulatokkal fejemet. Jól érzem magam mellette, pedig nem lenne szabad. Nem lenne szabad elkezdenem bízni egy gazdában. Mégis megtettem. Még csupán az első apró lépést, de megtettem. Ostoba vagyok.

- Nincs miért bocsánatot kérned – hangja szinte sugározza magából a békét, amiben szeretnék meghentergőzni. Szeretnék minden nyugalmat magamhoz ölelni, és örökké megtartani. De még nem merem megtenni. Ehhez nem volt elég nagy az a lépés. – Talán jobb lenne, ha pihennél egy keveset – hátrébb lép, és elenged. Kivéve mosolyával. Azzal továbbra is magához húz. Még egyszer végig simít arcomon, majd az egyik szekrényéhez lép. Értetlenül figyelem, ahogy keresgélni kezd a ruhák között, végül egy összehajtogatott fekete pólóval fordul újra felém. – Ebben aludhatsz, amíg nem szerzünk neked pizsamát. Talán kényelmesebb, mint a köntös – felém nyújtja a ruhadarabot, amint szinte át sem gondolva, reflexből veszek át. Ez… figyelmes. Túlságosan is az. Én nem érdemlek ilyet, nem hordhatom a gazdám ruháit. – De ez nem parancs. Csak akkor vedd fel, ha szeretnéd – zavartan bólintok, és lehajtom fejem hálám jeléül.

- Köszönöm, Sawada-san – nem igazán tudom még, hogy mit kezdjek vele. Szívesen viselném, de… nem vagyok benne biztos, hogy megtehetem. Egyszerre érződik a világ legtermészetesebb dolgának, és rettentő helytelennek.

- Töltsük a könyvtárban a nap hátralévő részét. Zongorázhatsz, olvashatsz, amit csak szeretnél és megnyugtat – tétován bólintok, amitől csak még jobban elmélyül mosolya. Ha neki az így megfelelő, akkor én boldogan töltöm ott az időt. Gyönyörű az egész ház, de az a szoba a legszebb mindközül. Ott érzem magam igazán a helyemen. Talán még a könyvet is megtalálhatom, amiről Sawada-san beszélt. – Holnap is menj oda bátran, amikor csak akarsz. Nozaki-sannak, vagy bárki másnak is jelezheted hol szeretnél enni – ismét bólintok. Holnap már hétfő, így nem sokan lesznek a házban. A gazdám dolgozik, és oda nem visz magával. Nem szokatlan, mások is tettek így korábban. A fedőcégeik látogatásakor túlságosan sok kérdést vetett volna fel a jelenlétem. Ezeket a napokat szerettem, mert nyugodtak voltak. Azt tehettem, amit szerettem volna, még ha legtöbbször a szobámban is kellett maradnom. Jobb volt, mint némán ülni és hallgatni a szörnyűségeket, amiket a világgal tettek. De Sawada-sannal más lenne. Ő nem képes szörnyűségekre. Nem lehet képes szörnyűségekre. Azt már nem tudnám elviselni.

oOoOo

A következő nap végtelen nyugalmat hoz magával. A hatalmas ház csendes, de érezni a lüktetést, a benne zajló élet apró rezdüléseit. Mindenki előzékeny és figyelmes velem, még annak ellenére is, hogy mi vagyok valójában. Próbálok keveset kérni, kevés gondot okozni, és nem zavarni meg semmit. Időm nagy részét a könyvtárban töltöm, belemerülve a regénybe, amit Sawada-san ajánlott. Csodálatos mű. Magával ragad a megfestett világ, a karakterek, a történet finom részletei. Időnként átmozgatom lábaimat, de ezen kívül nem hagyom el az ablakban kialakított, puha párnákkal bélelt ülőrészt. Még az étkezésekről is megfeledkeznék, ha időnként nem jelennének meg szolgálók, akik kizökkentenek kábulatomból. Furcsa mód a zongorához is csak ebéd után ülök oda. Bűntudatom van, hogy egész nap elhanyagoltam ezt a gyönyörű hangszert. Többet érdemel.

Éppen befejezek egy darabot, mikor hallom az ajtó halk nyikordulását. Furcsa, az ebéd után már rendet raktak az asztalon, de a vacsora még távol van. Sawada-san azt mondta, csak késő délután ér haza, így még ő sem lehet. Kíváncsian fordulok a hang felé, de mellkason vág a látvány. Yuriko-san lép be, tökéletes, rá szabott bézs kosztümben, haja szoros kontyba fogva, egyetlen kósza szál nélkül. Mintha egy magazin borítójáról lépett volna le. Csak éppen a mosoly hiányzik az arcáról. Van azonban helyette végtelen megvetés és undor.

Felpattanok a zongoraszékről, és mélyen meghajolok előtte. Nem érdemel tiszteletet. Azok után nem, amiket Sawada-san mesélt róla. Aki képes ennyire lelketlenül bánni egy szomorú gyermekkel, az előtt nem kéne hajbókolnom. Mégsem tehetek mást, hiszen az ő otthonában élek. Ha ennél is jobban magamra haragítom, akkor az utcára tesz, mielőtt bárki megakadályozhatná benne.

- Mégis mit esznek rajtad mindketten? – hangjából sugárzik az ellenszenv, olyan, mint aki kész bármelyik pillanatban leköpni engem. – Ha tényleg szétteszed a lábaid Shinjinek, akkor az ő indoka megvan. De Akihirot mivel tudtad az ujjaid köré csavarni? – felemelkedem, de nem nézek szemeibe, csak vállát bámulom merev tekintettel. Tudom, hogy ezek olyan kérdések, amiket nem szabad megválaszolnom. Amikre nem is vár választ. A hozzá hasonló embereket ismerem. Ő nem olyan, mint Sawada-san.

Lassú léptekkel sétál hozzám közelebb. Úgy érzem magam, mint egy sérült zebra az oroszán falka figyelő szemei előtt. Miért jött ide? Semmit sem tettem, nem zavartam meg a napját, távol maradtam attól a szárnytól, amit Sawada-san mutatott. Azt hittem így elkerülhetem a veszélyt, de végül az talált meg engem.

- Elég volt meghallania, hogy ezen az ostoba hangszeren játszol, és rögtön melléd állt – megkerül engem, és a zongora billentyűihez sétál. Nem beszélhet így erről a gyönyörű és csodálatos hangszerről. Mégis hogy gondolhatja komolyan, ezeket a lekicsinylő szavakat? Fogalma sincs, mennyire különleges darab. Nem egy egyszerű szobadísz, hanem lelke van. Amibe ő éppen beletipor.

- Nem ostoba – az előtt csúsznak ki a szavak számon, hogy igazán átgondolhatnám őket. Zavarban kéne lennem, rosszul érezni magam, amiért ellenszegültem valakinek, aki rangban felettem áll, de most semmi hasonlót nem érzek. Átlépett egy határt. Talán később megbánom, de most nem félek a következményektől. Sawada-san nem hagyná, hogy bármit is tegyen velem. Legalábbis próbálok ebben bízni.

Felé fordulok, de szinte azonnal meg is bánom. Ismerem ezt a mosolyt. Gyomrom görcsbe szorul, de arcom megőzi nyugalmát. Nem szabad látnia a félelememet.

- Szóval ez a gyenge pontod – hűvös mosollyal tenyerel rá a billntyűkre, keserves kakofóniát kicsalva a zongorából. Összerezzenek, de nem moccanok. Tudom, hogy csak arra vár. Ki akar borítani. Okot akar rá adni, hogy eltávolíthasson a házból. Legszívesebben elrángatnám kezét onnan, de biztosan úgy adná elő Akihiro-sannak, hogy rátámadtam. Nem kockáztathatok. Itt akarok maradni. – Rád nem emelhetek kezet, de bármin is töröd a fejed, bárhogyan is akarsz ártani a hírnevünknek, az ezen az ostoba zongorán fog lecsapódni. Ezt jól jegyezd meg – szemei összeszűkülnek, arcán elmélyül a jéghideg mosoly. Mintha még élvezné is ezt az egészet. Ő jól kijönne néhány korábbi gazdámmal. Rossz férjet talált magának. – Ajánlom, hogy minél hamarabb eltűnj ebből a házból – egy utolsó fenyegető pillantással jutalmazza némaságom, majd elhagyja a szobát, magamra hagyva háborgó gondolataimmal.

Megtenné? Tényleg képes lenne kárt tenni a zongorában? Igen. Ő biztosan megtenné még akkor is, ha ez nem a férje tulajdona, hanem a mostohafiáé. Ő nem olyannak tűnik, aki fél a következményektől, inkább az a típus, aki mindig nyertesként hozza ki magát. Sawada-san biztosan nem hagyná, hogy az édesanyja zongorájának egyetlen billentyűje is sérüljön. Billentyű!

Aggódva ülök le ismét, és simítok végig a helyen, ahol Yuriko-san rátenyerelt. Minden rendben. Gyengéden szólaltatok meg néhány hangot, de semmi eltárást nem tapasztalok. Még mindig gyönyörűen cseng. Nem is tudom mihez kezdtem volna, ha az én hibámból baja esik.

- Nem hagyom, hogy az a kígyó még egyszer így bánjon veled – csendesen suttogom bele szavaimat a könyvtár némaságába. Még nem tudom hogyan tartom be az ígéretem, de mindenképp megteszem. Bármibe is kerüljön.

oOoOo

https://www.youtube.com/watch?v=f6COwmcIA3E

Halk taps ébreszt föl a zene okozta mámorból. Zavartan, de halvány mosolyomat megőrizve fordulok Sawada-san felé, aki az egyik fotelben pihen. A vacsorát már régen befejeztük, ő csendesen olvasott azóta, az én zenei aláfestésemmel. Már jó néhány darabot lejátszottam, néha láttam, hogy olvasás helyett lehunyt szemmel hallgatja rövid ideig, de most először zavarta meg rögtönzött koncertemet.

- Nem tudom, hogy vagy képes erre – a vaskos kötet az ölében pihen, gyengéd tekintetét rajtam pihenteti. Ő is mosolyog, és ettől valamiért átjár a melegség. Mintha ez lenne a tökéletes pillanat. Minden napot így akarok zárni. Zongoraszóval. A kedves mosolyával. A hamis reményekkel. – Olyan könnyűnek tűnik, amikor játszod, de szinte nem is láttam a kezeid mozgást – tekintete levándorol ujjaimra, mik még mindig a billentyűkön fekszenek. Nem szívesen engedem el őket. Látom arcán az őszinte csodálatot és elismerést. Boldoggá tesz, hogy élvezi a zenét, amit adok.

- Sok gyakorlás – csendesen válaszolom meg a kérdést, ami nem is igazán volt az. Mégis most először érzem, hogy hallatni akarom a hangom. Hogy nem akarok teljesen néma baba lenni.

- És veled született tehetség – forró pír égeti arcom, mosolyom zavarttá válik, de képtelen vagyok elszakadni attól, hogy őt figyeljem. – Ma beszéltem egy régi ismerőssel, aki ajánlott egy tehetséges zongoratanárt. Ha hazaértünk Kiotóból, megszervezzük az óráidat vele, rendben? – tahát komolyan gondolta? Nem hittem volna, hogy valóban tanárt fogadnak mellém. Arra számítottam, hogy csupán a hirtelen felindulás mondatta ezt az édesapjával. Annyira hálás vagyok érte. Fejlődhetek és a zenével foglalkozhatok, ahogy mindig is szerettem volna. Nem érdemlek meg ennyi jót. Valaminek el kell romlania. Hamarosan.

- Nagyon köszönöm, Sawada-san – meghajtom fejem, elhúzom kezeimet a csábító billentyűk birodalmából, és felé fordulok székemen. Néhány pillanatig tétovázok, de végül halkan, óvatosan megformálom a szavakat, amik kikívánkoznak belőlem. Nem adott engedélyt a beszédre, de… de ő más. – Elkezdtem a könyvet, amit Sawada-san ajánlott.

- Valóban? – meglepett, de jókedvű mosolyra húzódnak ajkai. – És mi a véleményed róla?

- Nagyon tetszik. Shimada-sensei csodálatos író – valószínűleg csodálatos ember is. Aki ilyen művet képes írni, az nem hasonlítható össze mindazokkal, akikkel eddig találkoztam. A gazdáim üzletei sötét alakokkal köttettek, amilyenek ők maguk is voltak. Nem művészekkel, akik elvarázsolják az olvasóikat.

- Örülök, hogy elnyerte a tetszésed. Ha szeretnéd, magaddal hozhatod a könyvet, hátha dedikálja neked – döbbenten pislogok gazdámra. Dedikálni? Nekem? Egy haszontalan és lényegtelen petnek? Nem, ez nem történhet meg. Neki a létezésemről sem szabad tudnia, nem pedig könyveket dedikálni a számomra. Bármennyire is jó érzéssel tölt el a gondolat.

- Én… nem is gondoltam ilyesmire – egyetlen hozzám hasonlónak sem jutna ez eszébe. Mi ritkán kapunk ajándékot, talán csak olyan gazdáktól, akik igazán büszkék ránk. Akik élvezik, ha rajtunk keresztül mutathatják be a gazdagságukat. Például a kimonókkal. De azok sem igazán a mieink.

- Majd rákérdezünk, azért csak hozd el – bíztat, és nyújtózkodva feláll a foteléből. Még az az ing van rajta, amit valószínűleg a munkához viselt. Mintha minden ruhadarabot rá öntöttek volna. Elegáns, de természetes módon. – Sajnálom, nekem muszáj visszavonulnom mára – elrepült az idő, amíg játszottam, tényleg későre jár. Ha egész nap dolgozott, akkor szüksége van a pihenésre. Sajnálom, hogy eddig visszatartottam. Hangosan is szeretném kimondani a szavakat, de még időben harapok nyelvemre. Sawada-san megkért, hogy ne tegyem. Ne feledd Iko, kevesebb bocsánatkérés. – Te még szeretnél maradni, vagy visszakísérhetlek a szobádhoz? – már megint az érdekli, hogy én mit szeretnék. Zavarba hoz ezzel. Nem tudom, miért teszi.

- Köszönöm, ha elkísér, Sawada-san – mosolyogva bólint, és kinyitja nekem a könyvtár ajtaját. Zavartan pislogok párat, végül elfogadom az udvarias gesztust, bármennyire is helytelennek tűnik. Nekem a gazdám mögött kéne járnom, nem pedig előtte.

Ő azonban mindent a feje tetejére állít.

oOoOo

A következő nap teljes békében zajlik, mintha az előző mása lenne, csak Yuriko-san nélkül. Az olvasás és a zongorázás teszi ki a napom nagy részét, este pedig vacsora és pihenés Sawada-sannal a könyvtár békéjében. Illetve pakolás. Nem vagyok hozzászokva, hogy nekem kell elrendeznem a holmimat a bőröndben, korábban sosem kellett ilyesmit csinálom. Én csak egy csinos tárgy voltam, az volt a feladatom, ahogy viseljem, amit a szolgálók a gazdám utasítására becsomagoltak nekem. Ezért volt zavarba ejtő, és teljesen új, mikor egy szobalány behozta a teljesen üres bőröndöt, majd magamra hagyott vele. Azt a bőröndöt, ami most a kocsi csomagtartójában pihen, bár már nem sokáig.

- Ez nem reptér – döbbenten meredek ki az ablakon, ahol nem a jól ismert látvány tárul elém. Ez nem egy magánreptér hatalmas hangárokkal és kihalt kifutópályákkal. Ez egy emberektől nyüzsgő pályaudvar.  Távolabb látom egy shinkansen elmosódott csíkját, amitől hatalmasat dobban a szívem. Még sosem utaztam rajta, de mindig is vágytam rá.

- Miért gondoltad, hogy azzal megyünk? – pont olyan értetlenül néz rám, mint én az állomásra. Ez a nap mindkettőnk számára tele van meglepetésekkel.

- A korábbi gazdáim... – nem nagyja, hogy befejezzem, csak egy undorodó fintorral, és dühös fújtatással szakít félbe.

- Nekem nincs szükségem rá, hogy a sötét ügyleteim miatt magángéppel utazva maradjak a radar alatt – ebben igaza van. De Itt rengeteg ember fog minket együtt látni. Ha valahogy rájönnek, hogy mi is vagyok valójában… nem engedhetem. Nem akarom szégyenbe hozni Sawada-sant. Úgy kell tennem, mintha egy teljesen átlagos… ember… lennék. Mintha nem különböznék azoktól, akik napi dolgaikat intézve sietnek keresztül az utcán.

- Sajnálom Sawada-san, nem akartam megbántani – talán sértő lehet számára a feltételezésem. Megint azokhoz az emberekhez hasonlítottam őt, akiket gyűlöl. Látom a tekintetén, akárhányszor szóba jönnek. Látom, mikor a zúzódásaimra pillant.

- Nincs baj, Iko – magára erőltet egy mosolyt, amivel jól tudom, hogy csak engem szeretne megnyugtatni.  – Ilyen távolságokon jobban kedvelem a vonatot. Kiotóban pedig egy bérelt kocsival fogunk közlekedni – nem is tudtam, hogy Sawada-san tud vezetni. Eddig mindenhová a sofőrje vitt minket, de most gondolom nem fog velünk utazni csak ezért. Újabb meglepetés.

Sawada-san elbúcsúzik a sofőrtől, miután kivettük csomagjainkat az autóból. Kényelmes léptekkel indul el az épület felé, és én kivételesen próbálok mellette maradni, nem pedig mögötte. Egy pillanatra megdermedek, mikor az állomáson hömpölygő tömeg széléhez érünk. Ujjaim megszorulnak bőröndöm fogantyúján, és az is kétségessé válik, hogy képes vagyok-e megtenni következő lépést. Érzem gyengéd érintését hátamon, tenyere meleg, és én ebből próbálok erőt meríteni. Ebből és a mosolyból, amivel bátorít.

Végig rajtam hagyja kezét, nagy engedi, hogy a tömeg véletlen is elsodorjon mellőle. Túl sok a hang, túl sok a szín, túl sok az élet. Mellkason vág a valóság lüktetése, ami körbe vesz minket. Kiszorítja belőlem a levegőt, mégis… mégis valamiér tetszik. Talán mert végre nem egy kalitkába zárva kell élnem az életem. Végre olyan lehetek, mint bárki. Legalábbis látszatra.

A jegyek természetesen első osztályra szólnak. Vágyakozva pillantok az ablak melletti ülésre, nem vagyok benne egészen biztos, hogy Sawada-san melyik helyet akarja, így megvárom, míg elrendezi a csomagjainkat. Bármennyire is próbálunk átlagosan tűnni, ő a gazdám. A külsőségek ezen nem változtatnak.

- Nyugodtan ülj be, hogy tudj nézelődni – mintha csak kitalálta volna gondolataimat. Mellette nehezebben rejtem el az érzéseimet. Pedig a páncél fontos. Olyan sok éven keresztül mentett meg. De most nincs szükségem védelemre.

Egy apró, félénk mosoly kúszik ajkaimra.

- Köszönöm, Sawada-san.