Mintha víz alól bukkannék a felszínre. Borzongva nyitom fel szemeimet, ujjaim elernyednek a díszpárnán, amit eddig öleltem. Még mindig a könyvtárban vagyok. De már nem egyedül.

Lassan pislogva várom, hogy látásom kiélesedjen, de még tompán és összefolyva is felismerem Sawada-san megnyugtató alakját. Úgy ül a kanapén, mint egy rendíthetetlen kőszikla. A kőszikla, amire próbálom újra építeni önmagamat.

- Jól aludtál? – csendes mosollyal pillant föl a kezében tartott könyvből. Szeretem nézni amikor olvas, de most megzavarta halk, ébredező sóhajom. Nem bánom. A zöld tekintetek melegsége sokkal kellemesebb. Most elkerültek a rémálmok, és bár az erőm fogyatkozik, a fejem tisztábbnak érzem, mint alvás előtt, ezért bólintok. – Pihenj csak, szükséged van rá, ha szombaton el akarsz jönni velem – szombat? Vele menni? Hát persze, a megnyitó. A testvére. A családja.

Gyomrom összeszorul, de próbálom figyelmen kívül hagyni a jól ismert aggodalom első jeleit. Nem fogják tudni, hogy mi vagyok. Nem fogok szégyent hozni Sawada-sanra. Csak egy fiú leszek, aki elkíséri őt, mert szeretik együtt tölteni az időt.

- Szeretnék – érdekelnek a festmények. Érdekel milyen a világ, ha nem petként kell élnem benne. Talán Sawada-san mellett képes leszek elhinni, hogy ez az új valóságom. Mellette. Normálisként. Biztonságban. Nagyot nyelve ülök fel a párnák közt, lábaim gyengék, de mikor talpam a szőnyegbe süllyed, megtartanak. Ez a legfontosabb. Óvatosan megrázom fejemet, amikor látom Sawada-san mozdulatát. Szívem hálás forrósággal dobban, de az agyam nem akar engedni neki. Ő még nem bízik abban, hogy másokra támaszkodhat. – Már… egyedül is megy – csak néhány lépést kell megtennem a kanapéig, mégis teljesen kimerülve roskadok le Sawada-san mellé. Sosem engedhettem meg magamnak, hogy ennyire gyenge legyek. A gazdáim nem vágytak egy repedezett műtárgyra maguk mellett. De Sawada-san más. Őt nem zavarja, ha támaszt keresve bújok az oldalához. Ő gondoskodva simogat, mintha ilyen sérülten is csodálatos lennék. Ő nem fog megbüntetni azért, mert engedek a gyengeségnek. – Ki telefonált? – félve kérdezem meg, de mintha érezné mire van szükségem, ujjai végig futnak gerincem vonalán. A nyugalom szétárad bennem, elűzve Ibuki-sama gyomorforgató tekintetének és érintésének emlékét. Ha ő is volt a vonal túlvégén, nem fog visszaadni neki. Meg akar majd óvni.

Remélem nem ez okozza majd a vesztét.

Jóleső szusszanással hunyom le szemeimet egy rövid pillanatra, és próbálok közelebb fészkelődni Sawada-sanhoz. Soha egyik gazdámhoz sem akartam közel lenni. Voltak köztük, akik nem voltak kegyetlenek és gonoszak velem, de rájuk sem tudtam úgy nézni, mint Sawada-sanra. Őket nem tudtam kedvelni.

- Sakata Aoi – mikor már azt hiszem, hogy nem fog válaszolni, halkan megszólal. Ha említette is már ezt a nevet, nem ismerem. Tétován pislogok fel rá. Talán egy híres ember, akit ismernem kéne? Most ostobának gondol? – Az ügyésznő, akiről meséltem. Úgy tűnik, nem vesztegette az idejét, mert elég sok mindent talált Ibuki ellen – remegve bújok közelebb Sawada-sanhoz. Átkarol és magához húz, mintha tudná, hogy erre van szükségem. Mintha ő akarná távol tartani tőlem az emlékeket. – Igazad volt, Ibuki nagyon veszélyes, de Aoi nem fogja feladni és vannak szövetségesei a megfelelően magas helyeken. Viszont… szeretne veled találkozni valamikor a jövő héten – az, hogy felfedezték Ibuki-sama mocskait, nem lep meg. Én hallottam és láttam, hogy mire képes. Biztos voltam benne, hogy nem elég okos ahhoz, hogy minden nyomot eltűntessen. Ő nem olyan volt, mint a legtöbb gazdám. Nekik sosem akadtak volna ennyire egyszerűen a nyomukra. Ők nem tettek volna fel engem egy ostoba darts mérkőzésen ittasan. Ők nem hagyták volna, hogy egy kívülálló, jó ember magával vigyen. Az viszont meglep, hogy velem is akar beszélni Sawada-san ismerőse.

- Velem? Miért? – miért akarná bárki egy pet véleményét hallani? Mit tehetnék én érte? Hiszen nem is ismer. Semmit sem tud rólam.

- Szeretne megismerni és… nos… ha te is benne vagy, szeretné, ha vallomást tennél Ibuki ellen – vallomást tenni? Nem. Nem lehet. Nem tehetem. Szívem heves dobogása, és elmém éles sikolyai elnyomják Sawada-san hangját. Nem hallom, hogy mit mond. Nem értem a szavait. Nem tehetem meg amit kér. Nem tanúskodhatok a volt gazdám ellen. Az tilos. Egy pet nem árulhatja el a gazdáját.

Már nem a gazdám.

De ha megtenném, veszélybe sodornám Sawada-sant. Veszélybe sodornám az egyetlen embert, akinek kicsit is számítok. Nem veszíthetem őt el. Nem tehetem meg.

Zihálva bújok széles mellkasához. Remegve simulok bele az erős karok szorításába. Összezárt szemekkel próbálok a gyengéd érintésekre koncentrálni, de csak lassan sikerül átjutnom a pánik mélybe taszító hullámain. A fájdalom emléke tompa lüktetéssé válik, a lelkem kétségbeesett sikolyai elhalkulnak. Nem érhet el. Itt nem érhet el. Még. De ha bármit mondok, bosszút fog állni. Ha ő nem, akkor a korábbi gazdáim. Ha rájönnek, hogy beszélek, és ezzel őket is elárulhatom, mindennek vége. Nem a saját életemet féltem. Arról mér régen lemondtam. Sawada-san fejére nem akarok bajt hozni.

- Nem… nem szabad… Én ezt… nem tehetem… Nem… ezt… tilos és… - képtelen vagyok összefüggő mondatokat alkotni. A szavak újra és újra cserben hagynak. A gondolatok anélkül siklanak át fejemen, hogy meg tudnám ragadni őket. Az egyetlen biztos pont most Sawada-san, aki rendíthetetlenül ölel magához.

- Megértem. Sem én, sem Aoi nem fogunk kényszeríteni, de szeretne megismerni, ha benne vagy. A többit majd eldöntjük, jó? – megint enged dönteni. Mégsem érzem igazán, hogy lenne választásom. Biztos vagyok benne, hogy nem akarok beszélni. nem akarok semmit mondani. Én csak Sawada-sant akarom boldoggá tenni. Zongorázni akarok. Békét akarok. Bólintok, de a mozdulatból minden őszinteség hiányzik. – Ezen kívül beszéltem anyám zongoratanárával és a pszichiáterrel. Mindketten jövő héten jönnek. A tanár hétfőn, az orvos kedden – ismét bólintok. A zongorázás lehetőségétől elönt a biztonságos nyugalom érzése. A pszichiáterrel nem tudom hogyan kéne viselkednem. Mit kéne tennem vele? Mit kéne mondanom? Tudom, hogy Sawada-san segíteni szeretne ezzel, ezért elfogadom, de olyan idegen minden. – Valamint… a mostani helyzetre való tekintettel úgy gondoltam, hogy felvehetnék melléd két testőrt. Persze, ezt veled kell elsőnek megbeszélnem, de gondolkodj rajta nyugodtan, rendben? – a zöld szemek meleg gyengédséggel figyelnek. A szürkeség visszahúzódott a pupillája köré, de így is gyönyörű. Nem a színe teszi azzá. Hanem a belőle áradó kedvesség.

- Köszönöm, Sawada-san. Én… szeretnék nem csalódást okozni önnek – ha nem merek vallomást tenni, akkor csalódni fog bennem. Ha bajom esik, mert visszautasítom a testőröket, akkor csalódni fog bennem. Nem tudom mit kéne tennem. Azt, amivel őt boldoggá tehetem, vagy azt, amire én vágyok? A testőröket nem érdemlem meg, de talán kevésbé aggódna értem, ha rábólintanék. Tanúskodni rettegek, de ha nem teszem meg, talán nem tudják megbüntetni Ibuki-samát.

Minden zavaros.

- Iko, te sosem okozol csalódást – tenyerei szinte égetik arcomat, mégis legszívesebben hozzájuk dörgölőznék. Olyan gyengéden tart, mint még soha senki. – Az a lényeg, hogy biztonságban legyél és boldog tudj maradni. Ezért nem titkolok el előled semmit. Jogod van tudni, mi történik veled, hogy fel tudj készülni. Jogod van nemet is mondani, ha úgy érzed – jogom? nekem soha semmihez nem volt jogom. Mindig csak kötelességeim voltak. Szabályok, amiket követnem kellett. Utasítások, amiket be kellett tartanom. – Iko, már mondtam, ez a te életed és csak a lehetőségeket adom meg, de neked kell velük élni – nem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogyan kell. De próbálkozni fogom. Sawada-sanért. És magamért.

- Köszönöm. Én… visszamehetek a szobámba? Egy kicsit elfáradtam – túl sok minden kavarog most a fejemben, ami egyre tompábbá válik. Nem vagyok álmos, egyszerűen csak… mintha elfogyott volna az energiám. Mintha a testem teljesen kifogyott volna a tartalékaiból.

- Menjünk – döbbent sikkantással konstatálom, hogy eltűnik lábam alól a talaj. Megszeppenve pillantok a mosolygós arcba, mielőtt zavart pislogással karolnám át nyakát. Nem először vett a karjaiba, de képtelen vagyok megszokni.

Miért ilyen kedves velem? Miért gondoskodik egy olyan törött, összemocskolt, haszontalan fiúról, mint amilyen én vagyok? Nem értem őt. Talán soha nem is fogom.

- Holnap talán kimehetnénk a kertbe is, mit szólsz? – felélénkülve bólintok, elszakadva aggodalmaskodó gondolataimtól. Hiányzik a friss levegő. A természet. A szabadság halovány árnyképe. A virágok, és minden apró rovar. A zene után a természet a második szerelmem. – Ha elég erős leszel hozzá, tehetünk majd egy rövid sétát. Persze, ha nem lesz túl forró az idő, de ebben az időszakban még kellemes a hőmérséklet – mindenre gondol. Mindent tökéletesen megtervez. De nem zavaró a precizitása. Inkább megnyugtató. Mert gondoskodik rólam. El akarom hinni, hogy ez valódi.

- Szeretnék, Sawada-san. Már jobban érzem magam, a zongorázás segített – a zene tényleg gyógyít. Sokkal ritkábban kell köhögést elfojtanom, és a láz is elkerül, mióta felébredtem. Csak az ólmos fáradtság maradt meg.

- Ennek örülök – mosolya puha takaróként ölel körbe. Imbolygó léptei képesek lennének elaltatni kimerült elmémet. – De még nem szabad magad megerőltetni. Az orvos csütörtökön még benéz, hogy megnézze, hogy vagy – lesütöm szemeimet, és bűntudattal figyelem pólóm gyűrődéseit. Hát persze, az orvos. Elönt a szégyen, ha arra gondolok, hogyan viselkedtem vele. Szégyent hoztam Sawada-sanra.

- Bocsánatot kell kérnem tőle. Nagyon bután viselkedtem, mikor itt volt – a szobámban tiszta levegő fogad, amit otthonossá tesz a frissen mosott ágynemű illata. Mégis Sawada-san illatával válik teljessé minden. Vajon a ruhái, vagy a kölnije? Bármi is az, mindig képes megnyugtatni.

- Szerintem látott ő már ennél rosszabbat is – egy ostobán vergődő fiúnál? Nehéz elképzelni. – Nem vagy éhes? Készíttetek neked egy kis könnyű salátát, vagy valamit. És egy kis tőzegáfonya teát. Már úgyis kiürült a termosz – nem érdemlem meg ezt a figyelmet. Nem érdemlem meg a gondoskodást. Nem érdemlem meg a gyengédséget, amivel az ágy szélére tesz.

Mégis boldoggá tesz.

A takarót nyakig felhúzva, lomhán pislogva figyelem ahogy a konyhával egyezkedik. Nem kellene dolgoznia? Ha kedd van, akkor az irodában lenne a helye, nem mellettem. Remélem nem lesz baj abból, hogy engem ápolgat. Nem akarok problémát okozni neki.

Amint leül, óvatosan közelebb kucorgom hozzá. Mintha takarón keresztül is érezném a belőle áradó otthonos meleget. Pedig biztos vagyok benne, hogy csak képzelem. Ilyesmi nem lehetséges. A csend kiváló lehetőséget ad arra, hogy átgondoljam szavait. Tudom mit kellene tennem. Tudom mi lenne a jó döntés. Tudom, hogy mit várnak el tőlem, de gyáva vagyok. Túl sok fájdalom volt eddig az életemben. Nem akarom visszakapni.

- Félek – motyogom halkan. Nincs szükség magyarázatra, biztos vagyok benne, hogy tudja, mire gondolok. – Ha mindent elmondok… akkor… mindenki tudni fogja, mi vagyok és… és Sawada-sant is… bajba keverem… - másképp tekintenének rá, ha megtudnák mennyire undorító vagyok. Ha rájönnének, hogy mi voltam korábban. Ő egy neves kiadó örököse, nem tölthetne időt egy hozzám hasonlóval.

- Nem kell mindent elmondanod. A pet részt kihagyhatod – zavartan pislogok fel rá. Nem értem. Hogyan máshogy magyarázhatnám meg, hogy miért voltam Ibuki-sama mellett? Mit mondanék, hogyan kerültem hozzá? A bíróságot biztosan ez is érdekelné. Tudni akarnák. – Őket csak Ibuki érdekli, nem az, hogy te mi voltál azelőtt. Aoinak azért jobb, ha az igazat mondod, aztán majd kitaláljuk, mit kezdjünk vele. Ő elég okos, nem fog kiadni téged, nem olyan ember – miért? Miért kéne megbíznom benne? Sawada-san az egyetlen, aki jót akart nekem az elmúlt években. A szüleim óta nem volt senki, akit igazán érdekeltem volna.

- Honnan tudja?

- Mert Aoi az unokatestvére miatt lett ügyész és elsősorban Gyermek-és Ifjúságvédelemmel foglalkozik – a hangja elkomorodik, én pedig érzem, hogy érzékeny dologra kérdeztem rá. Legszívesebben visszaszívnék mindent, nem tetszik, amit most a tekintetében látok. – Amit most elmondok, kevesen tudják, de így talán jobban meg fogod érteni Aoi indokát és azt a vehemenciát, amivel az ügyedet intézi – látom a fájdalmat, ami eluralkodik rajta. Ismerem ezt a tekintetet. Tudom milyen, mikor sebeket kell feltépni. Mikor olyasmire kell visszaemlékezni, amire soha nem akarsz. Feljebb csúszok, hogy jobban láthassam arcát, de nem távolod el tőle. Talán neki most nagyobb szüksége van valaki közelségére, mint nekem. – Aoinak volt egy Takuya nevű, nálunk egy évvel idősebb unokatestvére. Kiskorunk óta jóban voltunk, mindent együtt csináltunk és mindig ugyanabba az iskolába is jártunk. Csak Takuya ugye egy évvel felettünk járt mindenhol. Takuya… mindig kedves volt, vidám, segítőkész, a társaság lelke. Talán ezért is nem vettük soha észre, még mi, a hozzá közel állók sem, hogy baj van. Sosem mulasztott egy napot sem az iskolából, tagja volt a Diákönkormányzatnak és rengeteg társadalmi munkát végzett. Aztán egy nap nem jött iskolába. Így Aoival felkerestük. Mi ketten, meg Takuya osztályfőnöke. Azt gondoltuk, megfázott, vagy valami, de… az igazság rosszabb volt – mindig rosszabb. És sosem sejtik. Aki igazán szenved, az képes a legjobban titkolni. Mert szégyelli, ami vele történik. Mert nem akarja, hogy megtudják, mennyire törött.

Ujjaim megrezzennek a takaró alatt, de nincs elég bátorságom megérinteni Sawada-sant. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy vígaszt nyújtsak neki. Pontosan tudom, hogy mi lesz a történet vége. Látom az elszürkülő, fénytelen tekintetben. A fájdalmát a sajátomként érzem.

- A szobájában találtunk rá. Felakasztotta magát. Kiderült, hogy… az apja már évek óta bántalmazta lelkileg és fizikailag is. Néha szexuálisan is. Az anyja elhagyta őket, mikor Takuya tízéves volt és úgy tűnik, az apja a saját fiát okolta érte. Takuya hét évig titkolta a dolgot, hét évig eljátszotta, hogy minden rendben. És mi nem jöttünk rá, pedig számtalanszor voltunk nála látogatóban. Egy búcsúlevet hagyott, amiben mindent leírt és bocsánatot kért, amiért egyáltalán létezett. Valamint... megtaláltuk a naplóit is, amiket éveken át vezetett. Mindent leírt bennük, minden félelmét, fájdalmát, amit nem akart, vagy nem tudott megosztani senkivel – nem tudom mikor ültem fel. Nem tudom mikor csúsztattam tenyereimet a szám elé, hogy visszatartsam kétségbeesett nyöszörgésemet. Sawada-sannak nem kellett volna ennyire közelről találkoznia a halállal. Nem kellett volna megtapasztalni a kegyetlenséget és fájdalmat, amit a világ tartogat. Én megértem a fiút. Megértem, miért titkolta. Hogy miért nem említette soha senkinek. Tudom, hogy miért tette meg végül. Hogy miért fogyott el az ereje. Jártam már ott, ahol ő, de vissza tudtam térni. Neki nem sikerült. – Az apját lecsukták, Aoit pedig sosem láttam még sírni, de akkor… Akkor határozta el, hogy a gyermekvédelemnek szenteli magát, hogy egy gyereknek se kelljen ilyesmit elszenvednie. Azért lett ügyész, hogy megbüntesse az olyanokat, mint a nagybátyja… vagy mint Ibuki – hát persze. Már értem. Ezért akar segíteni rajtam. Meg akar menteni attól, amitől az unokatestvérét nem tudta.

Egész testem remeg a visszafojtott könnyek erejétől. Mondanom kéne valamit. Meg kéne vigasztalnom őt. De nem vagyok rá képes. Nem. Még nem. Mert ez a történet akár rólam is szólhatott volna. Én is végezhettem volna úgy, mint Takuya. De én nem voltam elég bátor megtenni.

Vagy pont az volt a bátorság, hogy nem tettem meg?

Sawada-san megrázza fejét, jelezve, hogy nincs szükség szavakra. De én úgy érzem tennem kell valamit. Valamit, ami könnyít a fájdalmon, ami ránk ült. Az emlékeken, amik, ha nem vigyázunk, mindkettőnket megfojtanak. Sawada-san is küzd kisértetekkel. Árnyakkal a múltból. Talán nem annyival, mint én, de küzd.

Előbb mozdulok, mint hogy gondolkodnék. Csak az hajt, hogy könnyítsek Sawada-san lelkén. Hogy segítsek neki újra eltemetni ezt az emléket, amit miattam kellett felszakítania. Még látom meglepett tekintetét, mielőtt mellkasára hajtanám fejemet. Szemben ülök az ölében, lábaim és karjaim is köré fonódnak. Én nem tudom olyan megnyugtató, otthonos meleget árasztani magamból, mint amilyet ő, de itt tudok lenni. Engem megnyugtat az ő közelsége. Talán őt is az enyém.

Néhány pillanat csupán. Néhány rövid pillanat, amikor a régi Iko rettegése eluralkodik rajtam, félve attól, hogy ellök magától. De nem. Az erős karok átölelnek. Magukhoz szorítanak. Egy széles tenyér csúszik végig hátamon, gyengéd ujjak pihennek meg tarkómra omló szőke tincsek között. Légzése lassan rendeződik, szíve egyre békésebb iramot diktál. Közelebb érzem magam hozzá, mint bármikor korábban.

Hosszú ideig egyikünk sem töri meg a csendet. Csak próbálunk a nyugalomra koncentrálni, ami lassan veszi át a zaklatottság helyét. Sajnálom, hogy ilyesmit kellett látnia. Hogy be kellett pillantania az én világomba, amikor még csak gyerek volt. És Aoi-sant is sajnálom. Szörnyű, ha elvesztesz egy rokont. Minden túlélő elkezdi magát hibáztatni, és magyarázatot keresni. Azon gondolkodni, hogy mit tehetett volna másképp. De a válasz egyszerű. Semmit.

- Sem Sawada-san, sem Aoi-san nem tudott volna segíteni rajta – suttogom halkan. Ujjai, amik eddig tarkómat simogatták, egy pillanatra megmerevednek. – Senki sem vette volna észre a jeleket – talán csak az, aki átélte, amit ő. Vagy egy szakértő. De semmiképpen sem gyerekek, akik még másképp látják a világot.

Nem szól semmit, de keze újra megmozdul. Halk sóhajjal engedem ki a levegőt. Nem haragszik rám azért, mert őszinte voltam.

- Vallomást akarok tenni – hangom kicsit megremeg a halk suttogás végén. A derekamat ölelő karok még közelebb vonnak a széles mellkashoz.

- Nem kell ilyen hamar döntened. Nyugodtan gondold át – ez nem túl jó tanács. Minél többet gondolkodok rajta, annál jobban fogok rettegni. Pedig nem kell félnem semmitől. Sawada-san mellett biztonságban vagyok. Őt pedig védik majd testőrök. Akiket nekem szánt, azoknak rá kéne vigyáznia. Majd megpróbálom ezt később megbeszélni vele.

- Már döntöttem. Aoi-sannak ez fontos – nem ismerem őt, de Sawada-san kedveli. A barátja, aki sokat szenvedett. Igazságot akar szolgáltatni egy olyan világban, ahol mindig a gonosz emberek győznek. Ha segít a lelkiismeretén, ha börtönbe juttathatja Ibuki-samat, akkor meg kell tennem, amit kér tőlem. – Segíteni szeretnék – hangom halk, de sokkal határozottabb, mint korábban. Ujjaim mégis kapaszkodót keresve markolnak Sawada-san pólójába. – De félek. Egyedül nem fog menni – akkor megfutamodnék. Bezárkóznék egy csigaházba, ahonnan többé nem jönnék elő.

- Nem leszel egyedül, Iko. Végig melletted leszek – elhiszem. Neki elhiszem. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, mikor megérzem a tincseim közé sóhajtott apró puszit. Mintha egy pecsét lenne az ígéretén. Pedig nincs rá szükség.

Már enélkül is megbízom benne.

oOoOo

- Gyönyörű vagy, Iko – zavart mosollyal pillantok hátra vállam felett. Épp az utolsó csatokat rögzítem szoros kontyomon, de a tükörben már láttam belépni Sawada-sant a szobámba. Nem gondolnám magam különlegesnek, hiszen csak egy elegáns bézs színű nadrág, és egy világoskék ing van rajtam, amit a szobalányok tökéletesre vasaltak. Ékszerből is csak azt a nyakláncos viselem, amit Sawada-santól kaptam. Az ajtó mellett pedig egy elegáns, világos cipő pihen, amit tegnap hozott nekem.

Az elmúlt napok nagy részét az ágyban, a kertben vagy a könyvtárban töltöttem. A köhögés szinte teljesen elmúlt, és lázam sem volt szerda délután óta. Az erőm még hamar cserben hagy, és az ólmos fáradtság a legváratlanabb pillanatokban tör rám, de jobban érzem magam. Sawada-san csak rövid időkre hagyott magamra, de nem bánom. Szeretem, ha itt van. Szeretek éjszaka hozzá bújni, és szeretem az ő kisimult vonásait látni, mikor a rémálmok felriasztanak az éjszaka közepén. Tudom jól, hogy nem fog így maradni. Tudom, hogy már csak egy-két éjszaka, és visszatér a saját szobájába. Ha kérném biztosan maradna, de nem akarok több gondot okozni neki. Hétfőtől már biztosan dolgoznia is kell.

Az orvos csütörtöki látogatása is jól sikerült. Ő sem haragudott rám, nagyon kedves és óvatos volt. Nem esett jól az érintése, de képes voltam tűrni. Mert Sawada-san ott volt mellettem. Azt mondta már sokkal jobban vagyok, de sokat kell pihennem, és felírt még gyógyszert. Nem tudom pontosan mit, Sawada-sannak adta, de nem is igazán érdekel. Nem vetetne be velem olyat, ami nincs a hasznomra. Ő nem olyan, mint a korábbi gazdáim. Ő nem akar elkábítani, hogy utána…

Nem.

Lassan pislogva űzöm el ezt a gondolatot. Nem szabad ilyesmire gondolnom. Itt biztonságban vagyok. Mellette biztonságban vagyok.

A tükörben figyelem, ahogy lassan közelebb lép hozzám, de tartja a pár lépés távolságot, hogy ne érezzem feszélyezve magam. Mindig törődik velem. Mindig próbál a kedvemre tenni. Ilyen rövid idő alatt képes volt kiismerni, és tudja, hogy mire van szükségem.

- Köszönöm – zavartan, felforrósodott arccal eresztem le kezeimet, és fordulok szembe vele. Ő elegáns, mint mindig. Nagyon jól áll neki az öltöny, de nem tudom hogyan mondhatnám el ezt neki. Olyan esetlenül hangzik minden módon.

- Biztosan van elég erőd eljönni? – tekintetében aggodalom csillog, de egy apró mosollyal próbálom elűzni onnan. Folyamatosan értem aggódik, és én ezt nem akarom. Nem akarok problémát okozni neki.

- Igen. Bírni fogom – egy ideig még fürkészi vonásaimat, végül megadó sóhajjal bólint. Néha úgy érzem, hogy bármit kérnék, képtelen lenne nemet mondani rá.

- Rendben – ujjai gyengéden simítanak végig arcomon. Már nem először teszi ezt. Az elmúlt napokban megszokott mozdulattá vált, ami elől nem menekülök. Amit kifejezetten szeretek, és boldogan fogadon. – Szólj, ha túlságosan elfáradsz, és szeretnél pihenni – mindig ezt kéri. Próbálom majd teljesíteni, de inkább azt tervezem, hogy csendesen tűrök majd. Nem szeretném, hogy miattam töltsön kevesebb időt a családjával, akiket szeret. – Sokan lesznek, de nem kell beszélned senkivel, akivel nem akarsz, rendben? – ismét bólintok. Ha jól csinálom, a legtöbben észre sem fognak venni. Nem szeretnék feltűnően viselkedni.

- Biztos nem lesz baj belőle, hogy én is ott leszek? – ajkamba harapva pillantok fel rá. A szemei puha melegséggel teltek. A fényük azonnal tompítja félelmemet.

- Ren örülni fog, hogy találkozhat veled – biztató mosolya erőt ad ahhoz, hogy én is bátortalan mosolyra húzzam ajakaimat. – A családja pedig biztosan kedvelni fog téged. Más nem számít – ismét végig simít arcomon. – Nem tudják, hogy mi voltál, és nem is számítana nekik. Ők csak a kedves, figyelmes fiút látják, aki vagy – zavart mosollyal bólintok. Nem tudom mikor mosolyogtam utoljára ennyit. De Sawada-san mellett könnyűnek tűnik.

- Köszönöm Sawada-san. Mindent köszönök – gyengéden megszorítja vállamat, mielőtt az ajtó felé terelne. Minden rendben lesz. Ma este úgy fogok tenni, mintha normális ember lennék. Nem fogok szégyent hozni Sawada-sanra.

oOoOo

- Készen állsz? – szorongva pillantok fel a galéria gyönyörű épületére. Sorban érkeznek az emberek, csodálatos ruhákban. A fényűzés túlságosan emlékeztet arra, ami a korábbi gazdáim mellett vett körül. Csak itt a mosolyok igaziak. A vendégek nem abból szereztek pénzt és hatalmat, hogy másoknak ártottak. Legalábbis remélem. Sawada-san is ott volt Ibuki-sama estélyén, szóval semmiben sem lehetek teljesen biztos.

- Igen – bizonytalanul bólintok, a torkomat szorongató kétségek csak akkor enyhülnek, mikor egy tenyér simul a hátamra. Nem vagyok egyedül. Ezt nem szabad elfelejtenem.

Amint belépünk a kellemes fénybe burkolt előtérbe, egy pincér lép hozzánk, elegáns pezsgőspoharakat egyensúlyozva tálcáján. Sawada-san elvesz egyet, és mosolyogva megköszöni. A gazdáim általában tudomást sem vettek a személyzetről, ő viszont mindenkivel kedves és figyelmes.

Ahogy haladunk a halkan beszélgető tömegben, sokan ráköszönnek Sawada-sanra. Időnként meg is áll, hogy váltson velük néhány szót, én addig próbálok láthatatlanná válni mellette. Az agyam automatikusan egy tompa üresjáratba akar kapcsolni, amit jól ismer, de ellenállok. Itt most nem kell elzárnom magam az információk elől. Nem kell megvédenem magam mindentől.

Tekintetem a falakon sorakozó festményekre siklik. Sokan veszik körbe őket, így nem igazán látom, hogy mit ábrázolnak, de később majd biztosan lesz lehetőségünk közelebbről is szemügyre venni őket. Kíváncsi vagyok, Sawada-san testvére miket alkot. Biztosan nagyon tehetséges, különben nem érkeztek volna ide ennyien. Furcsa ezt a csillogó világot látni ennyire békés verzióban. Furcsa egy olyan este, ami nem fog aljas alkudozással, vagy valaki halálával végződni.

- Shinji – megrezzenek a jól ismert, éles hang hallatán. Riadtan kapom oldalra a fejem, akár csak Sawada-san és a vele beszélgető emberek. Yuriko-san megjelenése most is tökéletes. A haja hibátlan kontyba van fogva, a ruháját mintha rá öntötték volna. Az arcán azonban csak undort és megvetést látok. Nem tudja, hogy mi voltam korábban, de érzi. Sejti. Hiszen a nevelt fia gondoskodik rólam. Nincs senkim és semmim. Mi más lehettem volna, ha nem egy pet vagy prostituált? Bár ő talán nem is tudja mik azok a petek. Egyszerű kurvának hisz. Egy nincstelen, koszos ringyónak. Talán az is vagyok.

- Yuriko-san – Sawada-san tenyere ismét a hátamra csúszik. Nem tudom eldönteni, hogy magát nyugtatja, vagy nekem akar biztonságot adni ezzel az érintéssel. – Azt hittem csak hétfőn érkezel vissza – meglepően nyugodt tud maradni. A hangja semleges, arcáról hiányzik a megszokott mosoly. Az ismerősök, akikkel eddig beszélgetett, diszkréten odébb állnak, tudva, hogy ezt a beszélgetést nem kellene hallaniuk.

- Nem hagytam volna ki a fiam megnyitóját – fintorog, mintha a feltételezés is sértené. Bevallom, engem nem lepett volna meg, ha nincs itt. Ahogy Sawada-sannal viselkedik… még egy nevelőanya sem viselkedhet így a gyerekével. A saját fiával is ugyanezt a hangot üti meg vajon? – Miért hoztad magaddal ezt a… fiút? – ha nem lenne ekkora hallgatóságunk, biztosan más szót használt volna. Talán azt hiszi, hogy ezek a sértések fognak rajtam? Fogalma sincs arról, hogy min mentem keresztül. Hogy mi mindennek hívtak már korábban.

- Nem gondolnám, hogy különösebben közöd van hozzá, Iko miért van itt – ritkán hallom ilyen ridegnek Sawada-san hangját. Ujjai megrándulnak hátamon, de képes csendes és diszkrét maradni. Nem akarom, hogy megint miattam veszekedjenek. – De Ren hívta meg. Szeretett volna találkozni vele – csak egy pillanatra enged a döbbenetnek, mielőtt visszavenné a tökéletes üzletasszony maszkját. – És ha nem haragszol, most meg is keresnénk őt.

Választ nem is várva lép el Yuriko-san mellett, tenyerét még mindig hátamon pihentetve. Hiába hagytuk őt magunk mögött, a sötét szemekből áradó gyűlölet még mindig tőrként fúródik a hátamba.

Talán mégsem volt jó ötlet ide jönni.

A világ összefolyik egy zajos, színes masszává. A tudatom időnként a felszínre bukkan pár pillanatra, de a pihentető álmok mindig visszaragadnak magukhoz. Érzem, hogy mozgunk. Érzem Sawada-san biztonságos jelenlétét. Mintha az ajkaim is mozognának, de a kiejtett szavakat nem tudom megragadni. A valóság és a lázálom összemosódik. A határok elvesztek. De nem félek. Nincs mitől, hiszen Sawada-sannal vagyok.

Már bízom benne.

Mintha lebegnék. A légzés nehezebb, de a testem súlytalan. Egy maszk. Egy vonat. Egy gyengéd, gondoskodó érintés.

Nevét dünnyögve nyitom fel ólomnehéz pilláimat. Ez már nem a ryokan. A kellemes színű falak ismerősnek tűnnek, de eltart néhány másodpercig, míg felismerem őket. Sawada-san otthona. Tompán kutatok emlékeim, de az apró kis részek nem akarnak összeállni egyetlen egésszé. Tényleg hazahozott engem, ahogyan ígérte.

- Nem akartalak felkelteni – hangja mintha egy vastag bársonyfüggönyön túlról szólna. Mégis kapaszkodom a szavaiba. Még nem akarom újra itt hagyni a valóságot. – Most szépen megfürdesz, átöltözöl és pihensz, rendben? Nem vagy éhes? – a fejem tompa, a testem nehéz, és a légvételek is kellemetlenek. A pihenés észszerűnek tűnik. A gyomrom fájdalmas mocorgással figyelmeztet, hogy régóta nem ettem. Talán meg kéne próbálni, bármennyire is ellenzi a torkom.

- Egy… kicsit… - most tudatosul csak bennem, hogy nem a saját lábaimon állok. Sawada-san cipel a karjaiban. A bennem élő pet rémült menekülésbe kezdene. Bocsánatért esedezne, amiért ilyen gondot okoz a gazdájának. De visszafogom őt. Sawada-san csak gondoskodni akar rólam. Ő nem azért teszi, mert kell, hanem mert ezt akarja tenni. Egy apró ellenkezés a figyelmesség ellen azonban kicsúszik a számon. – De… én…

- Semmi de! – határozottan állítja le erőtlen tiltakozásomat. Miért nem hagyja, hogy a személyzet gondoskodjon rólam? Nem a gazda dolga lenne gondoskodni egy beteg petről. – Nozaki-san készíttetett a konyhával egy kis rizskását. Az a legjobb ilyenkor, tápláló, de könnyű étel. Utána kapsz egy kis tőzegáfonya teát és alszol egy nagyot – szótlanul hallgatom a végtelen gondoskodásba tekert szavakat. Nem tudok mit kezdeni velük. Még nem. Túl rég óta nem volt senki, aki valóban törődött volna velem. Ő mégis megteszi. Szerzett nekem tőzegáfonya teát, pedig tudom, hogy itt nem gyakori. Anya is mindig panaszkodott, hogy a „japánok nem tudják mi a jó”.

„Idd meg kicsim, ettől jobban fogod érezni magad.”

Már nem emlékszem a hangjára igazán. De tudom, hogy mindig képes volt megnyugtatni. Hogy mindig nevetett és legyintett, mikor apa kijavította a hibás mondatait. Hogy gyakran énekelt nekem egy olyan nyelven, amit nem értettem igazán, és azóta szinte teljesen elfejtettem. Csak kifakult szavak maradtak meg, amiket sokszor használt a hétköznapokban.

A fürdőszoba forró, párától nedves levegője térít magamhoz. Némán figyelem, ahogyan Sawada-san ellenőrzi a kád vizet. Mintha egy gyermek lennék, akiről gondoskodnia kell. Ellenkeznem kéne, de nem akarok. Nem akarom elveszteni a figyelmét és a gondoskodását. Nem állítom meg, mikor gyengéden tűzi fel hajamat, pedig sosem szerettem, ha mások értek hozzá. A ruháim sorban hullanak a padlóra, de nem érzem a kényszert, hogy meneküljek. Nem érzem a kényszert, hogy eltakarjam magam előle. Talán a láz teszi.

Figyelmesen megáll alsónadrágomnál. Megtorpanó ujjai összeolvadnak az én bőrömmel. Érintése kellemesen hűvös, és gyengéd. Nem hasonítható ahhoz, ahogyan mások érintettek. Aprót bólintok.

Már bízok benne.

- Ha… ha ön csinálja… akkor… akkor rendben… - torkom szúr, ajkaim cserepesre száradtak a láztól, de magamnál vagyok. Képes vagyok bólintani. Képes vagyok megadni az engedélyt, amire vár.

A forró víz megnyugtató ölelése segít ellazulni. Halk sóhajjal hunyom le szemeimet, és dőlök hátra. A kimerültség újra erőt vesz rajtam, érzem kifutni az erőt testemből. A világ ismét összefolyik egy felismerhetetlen masszává. Tudom, hogy segít lemosni a testemet. Tudom, hogy szárazra töröl és elvisz az ágyig. Érzem, ahogy a kezeim lassan mozdulnak. Forró és íztelen massza tölti meg a számat. Majd a tőzegáfonya tea jellegzetes íze. Olyan, mintha két világ között lebegnék. Tudom mi történik, tudom mit teszek, mégis mintha egy külső szemlélő lennék a saját életemben.

Sawada-san mindenben segít. Ténykedik körülöttem, de arra már nincs erőm, hogy felfogjam mit tesz. A kezembe nyom egy tablettát, és én kérdezés nélkül beveszem. Ő sosem adna nekem olyan „gyógyszereket”, mint a korábbi gazdáim. A tompaság egyre jobban eluralkodik rajtam. Fejemet a párnára ejtve simulok bele Sawada-san érintésébe. Korábban ezt kényszerből tettem. A gazdáim kedvében akartam járni. De most azért teszem, mert jól esik. Mert én akarom. Az egész világom felfordult néhány nap alatt.

- Aludj nyugodtan, nekem még van egy kis dolgom – nem szívesen engedem el magam mellől. Érezni akarom az érintését. A jelenlétét. A belőle áradó nyugalmat. De nem lehetek önző. Aprót bólintok. Fáradt vagyok ellenkezni. Tudom, hogy fontos ember, így is túl sok időt pazarolt rám. – Nemsokára visszajövök, csak beszélek apámmal. Te csak pihenj, Iko, rád fér – hangját már csak messziről hallom. Engedem, hogy a puha sötétség magához húzzon. Sawada-san érintésének emlékével az arcomon.

oOoOo

A fejem lüktet, torkomon mintha egy szúrós gombóc lenne, de a didergés elmúlt. Már nem akarok megfagyni a vastag takaró alatt. A gondolataim is sokkal tisztábbnak érződnek. Nem tudom mennyit aludhattam. Nem tudom mennyi idő telt el, mióta lehagytuk a bambuszligetet. Fél nap? Egy hét? A testemet uraló kimerültség alapján nem sok idő. Talán néhány óra, talán egy nap.

Lehunyt szemmel hallgatom az eltéveszthetetlen hangot magam mellett. Tényleg visszajött. Halk, mintha nem akarna megzavarni engem. Igazából azt sem bánnám, ha az álmaimból rázna fel. Mert mellette olyan, mintha folyamatosan álmodnék. Vajon mikor fogok felébredni belőle?

Óvatos mozdulatokkal tornázom ülő helyzetbe magamat. Bár testem nehéz, nem ellenkezik. Tényleg segített a gyógyszer és a pihenés. A melegzöld szemek gyengéd gondoskodással pillanatanak le rám. Most alig látom bennük a hűvös szürkeséget. A szobát egyetlen kis olvasólámpa fénye ragyogja be, de ennyi pont elég. Nem kell látnom őt, elég éreznem törődő érintését az arcomon. Ez elég ahhoz, hogy tudjam, itt van velem.

- Jó reggelt, álomszuszék! Hogy érzed magad – belesimulok hangjába és érintésébe. Még mindig nem értem, mivel érdemeltem ki ekkora figyelmet.

- Fáradtan… - hiába nem csináltam mást az alváson kívül, így is képes lennék napokig visszasüllyedni az álmok birodalmába. Mintha a szervezetem most próbálna rendbe jönni a hosszú évekig tartó mentális megrázkódtatásból. Ásítva dörzsölöm meg arcomat, végig gondolva mindent, amit össze tudok rakni. Hálás vagyok Sawada-sannak, de tudnia kell, hogy nem akartam kihasználni őt. – Én… sajnálom… csak…

- Ne szabadkozz, nem a te hibád – miért nem hibáztat engem? Én voltam, aki ostobán kisétált a zuhogó esőbe az éjszaka közepén. Felelőtlen voltam. Hagytam, hogy az érzelmeim vezessek, pedig petként mindig uraltam őket. Ha nem tettem volna, már halott lennék. De Sawada-san szereti, ha megpróbálok önmagam lenni. Furcsa. Érthetetlen. – Csak pihenj, egy kicsit jobban nézel ki. De nem kell felkelned, nyugalom – nem is biztos, hogy képes lennék most rá. Egyelőre fogva tart a puha ágynemű. Bólintva köszönöm meg figyelmességét.

Ő is átöltözött, már nem azt a ruhát viseli, amit a bambuszligetben. Dolgoznia sem kell? Vagy azt is itthonról teszi? Elgondolkodva veszem szemügyre a telefonját. Ez a magán, nem pedig az, amit nekem adott oda, amikor elment. Tehát nem magában beszélt, hanem valakivel. Több értelme van. Miért forog ennyire lassan az agyam?

- Beszéltem egy barátommal, aki ügyész és megígérte, hogy utánanéz Ibukinak – megrezzenek korábbi gazdám nevének említésétől. Ügyész? Utána néz? Miért nem hallgatott rám? Miért nem fogadja el, hogy Ibuki hatalmasabb nála? Sawada-san darázsfészekbe nyúl, és fogalma sincs róla. – Ne aggódj, a barátom olyan, mint egy vadászkutya. Ha egyszer szagot fog, akkor semmi sem állítja meg – ez a világ meg fogja őt állítani. Nem tudok elképzelni olyan embert, aki szembe szállhat a múltam szörnyeivel, és győztesként kerül ki. – Erős, határozott nő, akit nem ejtettek a fejére és tud magára vigyázni – a meglepettség kizökkent aggodalmamból. Egy nő? Lehet esélye ellenük? Az alvilágban kevés hatalommal rendelkező nővel találkoztam. A gazdáim sosem szóltak elismerően róluk. Talán pont az fogja segíteni a harcát, hogy alábecsülik őt.

- Nő? – biztos ebben a döntésben? És vagyon a barátja tudja, hogy mibe nyúl bele? Aggódom értük. Aggódom Sawada-sanért.

- Ne aggódj, Aoinak stabil kapcsolata van már évek óta és már az esküvőt tervezi a vőlegényével – zavartan, lassan pislantva értelmezem a hallottakat. Miért mondja most ez? Miért néz rám ilyen megnyugtató mosollyal? Ez már egy újabb lázálom lenne? – Sosem volt köztünk semmi, ráadásul ő volt az első, akinek coming-outoltam annak idején. Emlékszem, csak megvonta a vállát és közölte, nem kell ebből ügyet csinálni, mert ettől még ugyanaz az ember vagyok. Ő ilyen ember, sosem csinál ügyet mások szexuális beállítottságából – nem igazán értem a szavai hogyan kapcsolódnak a korábbi témához, mégis megnyugtatnak valamiért. Talán mert még egy bizonyítékot adott arra, hogy korábban nem hazudott nekem. Tényleg a férfiakhoz vonzódik, nem csak azért vagyok itt, hogy bosszantsa velem a nevelőanyját. Ha ebben igazat mondott, talán minden másban is.

Egyre nehezebben tartom nyitva a szemeimet. Egyre hosszabb ideig tart egy-egy pislantás. Vajon, ha megint engedek a sötétségnek, itt lesz, mikor felébredek? Félek, hogy nem. Nem szabadna gyávának lennem, de… de túl sokszor csalódtam már.

Nem tudom mikor és hogyan, de már csak arra eszmélek, hogy pólójának szélét markolom. Szívem hevesen ver. Hevesebben, mint az normális lenne. Láz? Biztosan. Nem lenne szabad ezt tennem, de ő nem gorombít le. Nem rántja ki magát az érintésemből. Türelmes mosoly jelenik meg ajkain, és visszaül mellém az ágy szélére.

- Maradjak még? – hangja a legpuhább paplan, ami valaha körbe ölelt. – Nem szeretnél egyedül maradni, igaz? – most, hogy szavakba öntötte a gondolataimat, tudom, hogy így van. Bízom benne. Fürdök a kedvességében. Félek, hogy elveszítem. Félek, hogy a következő álom nem lesz ilyen csodálatos. Lassan bólintok, ő megértő mosollyal tűr fülem mögé néhány tincset.

Kényszerítem magam, hogy ujjaim elengedjék pólóját, és lassan visszadőljek a párnára. Ő nem mozdul, ahogy ígérte. Tenyere homlokomra simul, hallom elégedetlen sóhaját. Olyan hűvös a teste az enyémhez képest. Ez vajon ismét a láz lenne? Nem tudom. Kimerült vagyok, de nem tudok elaludni. Csak lebegek a zavaró forróságban.

- Gyógyszert még nem szabad bevenned, de innod kéne egy kis teát – résnyire nyitott szemmel figyelem, ahogy egy termoszból tölt teát a korábbi bögrébe. A sűrű gőz jelzi, hogy még mindig forró. Még erre is figyel. – Tőzegáfonya – apró, hálás mosoly kúszik cserepes ajkaimra. Éreztem már az illatán. Emlékszem, hogy alvás előtt is ezt adott. Akkor nem volt erőm megköszönni neki.

- Honnan? – erőtlennek érzem magam, mint egy fészkéből kihullott fióka. Egy kanál mézet tesz a teába, és türelmesen kevergetni kezdi. Szinte megbabonázva figyelem keze mozgását.

- Nozaki-san érti a dolgát. Bármit be tud szerezni – meg kell köszönnöm majd neki is. Talán csak a főnöke utasításainak tett eleget, de ez akkor is figyelmesség. Amiben régen volt részem.

Megtámasztja fejemet, és segít inni néhány torkot. A tea égeti a torkomat, de mégis jól esik. Lassan, talán hosszú percek alatt ugyan, de sikerül az egész bögrét eltűntetnem. Ez az egyszerű folyamat is mintha felemésztette volna minden erőmet. Megkönnyebbült sóhajjal fogadom újra a puha párna érintését. A szemeimet már nincs erőm nyitva tartani, de érzem Sawada-san jelentlétét, és ez éppen elég.

- Sawada-san? – halkan ejtem ki nevét, de ő meghallja. Halk hümmögéssel jelzi, hogy figyel. – Olvasna nekem? – félve teszem föl a kérdést. Szeretem a hangját. Megnyugtat. Segít pihenni. Remélem nem kérek túl sokat.

- Jobban éreznéd magad tőle? – bólintásomra megmozdul a matrac, és eltűnik mellőlem a súlya. Nem aggódok. Hallom ahogy matat a szobában, és pár pillanat múlva már ismét mellettem van. Közelebb kucorgom hozzá, nadrágjának simítva aromat. Nem lök el, nem nevet ki, csak gyengéden végig simít felhevült bőrömön.

Szinte azonnal felismerem a regény szavait, amit a szállásunkon kezdtem el olvasni. Ott folytatja, ahol a könyvjelzőt hagytam. Mennyivel másképp hangzik az ő szájából. Mintha egy egészen más történet lenne. Megnyugtató hangja elkísér a sötétségbe. Fogja a kezem és vezet. A békébe. A biztonságba.

oOoOo

A következő napok összefolynak. Valahol a valóság és az álomvilág közt lebegek. Bármikor jobban térek magamhoz, Sawada-san mellettem van. A laptopján dolgozik, olvas, vagy éppen alszik ő is. Nem mozdul mellőlem. Hagyja, hogy elveszett gyerekként bújjak hozzá. Felolvas nekem. Megetet. Olyan gyöngéden tart a karjaiban, mint egy törékeny kölyök cicát, aki elsodródott az anyja mellől. Az érintései, a hangja, mind csak kusza emlék, de itt van mellettem. A jelenléte folyamatos, mintha mindig is a világom része lett volna. Talán így is van. Ennek az új, törékeny világnak ő az alapja. Köré építem. Rá építem. Nélküle összeomlana, és maga alá temetne.

A köhögésem rosszabbodott, a láz pedig hullámokban ugyan, de újra és újra hatalmába kerítette a testemet. Valaki volt is Sawada-sanon kívül. Egy ismeretlen férfi. Hiába ellenkeztem nyöszörögve, el kellett viselnem az érintését. Féltem. Hiába szorította Sawada-san a kezemet, hiába simogatta gyengéden az arcomat, nem tudta elűzni az emlékek okozta pánikot. Nem akarok más férfit. Nem akarok más gazdát. Nem akarom, hogy Sawada-san megváljon tőlem. Soha.

Remegve nyitom fel ólomnehéz szemhéjamat. A szoba falait gyenge fény festi meg, ami előtűnik a vaskos sötétítő függönyök résein. Reggel lehet. Azt hiszem. De nem tudom, hogy milyen nap. Arcomat Sawada-san mellkasába fúrva próbálok úrrá lenni reszketésemen. Itt van. Nem adott oda az ismeretlen férfinak. Engedi, hogy párnának használjam őt. Sosem tesz semmit, amit én nem akarok. Sosem kér többet annál, amit adni tudok. Nem lehet igazi.

- Iko? – halkan suttogva simít végig hátamon. Testem azonnal megnyugszik, mintha ő lenne a gyógyszer minden bajomra. Hogyan hihettem, hogy olyan, mint a többi gazdám? – Minden rendben? – egy utolsó, mély lélegzettel szívom be megnyugtató illatát, mielőtt lassan feltornázom magam. Mindenem zsibbad. Mintha napok óta nem mozdultam volna meg.

- Csak rosszat álmodtam… azt hiszem – halkan dünnyögve fojtok el egy köhögést. Nem tudom megfogni az álom emlékét. Nem tudom mi szerepelt benne, csupán abban vagyok biztos, hogy nem volt kellemes. Nem ez volt az első. Az álmaim hol kellemes gyerekkori emlékekkel voltak teli, hogy rémes dolgokkal, amiket a gazdáim mellett éltem át. Vajon meddig fognak még üldözni? Valószínűleg örökké.

- Hogy érzed magad? – ezt a kérdést sokszor hallottam az elmúlt napokban. Még az összemosódott masszából is előtűnik aggodalma.

- Gyengén – ő is felül mellettem. Halvány pírral pillantok végig gyűrött arcán, alvástól kócos barna tincsein, és a bő pólón, amit visel. Velem aludt. Bár nincsenek tiszta emlékeim, tudom, hogy nem először tette. Nem engedtem őt elmenni. Egy buta, önző gyerek voltam. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok – bűntudattal telve hajtom le fejemet. Ujjaim megfeszülnek a takaró peremén. Visszaélek a kedvességével.

- Iko… - puha ujjak csúsznak állam alá. Halvány ajkai kedves mosolyra húzódnak, tekintetében nyoma sincs haragnak vagy neheztelésnek. – Te sosem okozol gondot – kellemesen mély hangjától végigfut rajtam a remegés. Szeretem, mikor a nevemen szólít. Ő máshogy ejti ki, mint a korábbi gazdáim. Ő nem akar birtokolni engem. Ő nem egy dísztárgyként kezel engem. Ő látja, aki vagyok. Aki lehettem volna.

- Milyen nap van? – zavartan fordítom el arcomat, mintha az üres falak választ adhatnának kérdésemre. Pedig csak a kusza érzelmeim akarom elrejteni előle. Köhögés rázza meg a testem, de nem az elviselhetetlen fajtából. Nem kell küzdenem a levegőért.

- Kedd – tenyere hátamra simul, pólón keresztül simogatva egészen addig, míg nem csitul a köhögés. – reggel – teszi hozzá halkan. Tehát nem telt el annyi idő, mint gondoltam. Többnek tűnt. De talán jó jel, hogy ilyen kis idő alatt sem romlott az állapotom. Sőt, a kimerültség ellenére is erősebbnek érzem magam. – Kérsz egy kis teát? Vagy rizskását? – megrázom fejemet, és pihenek néhány pillanatot lehunyt szemekkel. Nincs szükségem most egyikre sem. Ahogyan több fekvést és gyógyszert sem tudok elviselni. Más kell a gyógyulásomhoz.

Ajkamra harapva fordulok vissza Sawada-san felé. Arcomat kutatja, de nem szól semmit. Ad nekem időt. Nem siettet. Csak így fejlődhetek. Ha megvárja, míg elég bátor leszek kimondani a szavakat.

- Zongorázhatok? – láthatóan meglepi kérdésem. Látom, hogy vívódik magában. Talán túl messzire mentem ezzel a kéréssel? Nem volt jogom szívességet kérni? Hiszen ő mondta eddig, hogy bármit kérhetek. Hogy bármit megtesz értem, ami a hatalmában áll. Félreértettem volna?

- Az orvos szerint pihenned kellene – orvos? Ő lehetett az idegen férfi. Ostobán viselkedtem. Remélem nem hoztam szégyent Sawada-sanra. Nem voltam teljesen magamnál. A múlt összemosódott a jelennel, és… és féltem. Egy orvostól. Annyira ostoba vagyok. Lehajtott fejjel figyelem a takarón tekergő szőke szálakat. – De talán néhány perc belefér, míg lecserélik az ágyneműt, és átszellőztetik a szobát – jól hallottam? A szürkészöld szemek mosolyogva ragyognak rám. Nem tudom visszatartani mosolyomat. Annyira hálás vagyok neki. – Nincs rohanás, és nem erőlteted túl magadat – sietve bólintok, és már lógatom is le erőtlen lábaimat az ágy szélén. Egy pillanatra elbizonytalanodok. Van bennük annyi erő, hogy megtartsák a súlyomat? A zene gondolata segít, de…

Mielőtt elérne a végső kétségbeesés, Sawada-san érkezik a segítségemre. Segít felhúzni a tiszta ruhákat, és derekamat átkarolva húz föl az ágyról. A súlyom nagy részét ő tartja, de néhány pillanat múlva sikerül összeszedni az erőmet. Próbál mosolyogni, de a tekintetén látom, hogy ez most nem őszinte. Talán már megbánta, hogy belement. Ahogyan a bambuszligetnél is tette. Folyamatosan csak aggódik értem. Aggódik, de a boldogságom fontosabb a számára.

Miért?

A könyvtárig vezető út nagy részét meg tudom tenni egyedül. Lassan ugyan, de nem siettet. Csak a végén van szükségem rá, hogy átkarolj a derekamat. A könyvek illata, és a hófehér zongora látványa azonban új erővel tölt el. Szinte leroskadok a zongoraszékre, de ujjaim már a billentyűket simítják. Hűvösek, de élettel telik. Csodálatos hangszer. Már nem is hallom magam mögött Sawada-san mozgását. Nem létezik más, csak a zene.

Ajkaimon mosollyal ütöm le az utolsó hangokat. Nem tudom mikor játszottam utoljára ennyire vidám dallamot. Nem tudom miért pont ez jutott az eszembe. Nem én irányítottam az ujjaimat. De el kellett mondanom a világnak, hogyan érzem magam. Hogy jobban vagyok. Hogy gyógyulok. Hogy változok.

Már a következő darabot kezdem, mikor nyílik az ajtó.

- Sawada-sama – mintha a buborék, ami eddig óvott volna, szertefoszlana. Zavartan kapom az ajtóban álló Nozaki-sanra a tekintetemet. Engem csak egy pillantásra méltat, már vissza is fordul gazdám felé. – Elnézést, hogy megszakítom a koncertet, de sürgős hívást kapott – Sawada-san értetlenül kezd kotorászni a zsebeiben, látszólag eredménytelenül.

- A szobában hagytam a mobilomat – hallom halk hangját. Aggódva pillant felém, de én csak bólintok. Így is túl sokat áldozott rám az értékes idejéből. Fontosabb kötelezettségei vannak, mint én.

- Rendben leszek – néhány pillanatig még vívódik, de végül lassan föláll.

- Pár perc és visszajövök – ismét bólintok, apró mosollyal követve távozó alakját. Vissza fog jönni.

A zene gyógyít. Az újabb darabok segítenek sérült lelkemen. De a testem kimerült. Még két hosszabbat vagyok képes lejátszani, de a harmadikban túl sokszor hibázom. Nincs értelme folytatni. Halkan köhögve csukom le a zongora fedelét, és próbálok a normál légzésre koncentrálni. A világ összefolyik, a testem egyre nehezebb. Talán ismét a láz. Tétován pillantok az ajtó irányába, de elvetem az ötletet. Képtelen lennék megtalálni Sawada-sant ilyen állapotban.

Minden erőmet összeszedve botorkálok el az ablakban kialakított kényelmes beülőig. Összekuporogva ejtem fejemet a párnákra. Minden rendben. Lehunyt szemmel simítok végig a nyakamban lógó kis medálon, amit Sawada-santól kaptam, mielőtt elnyel a sötétség. Most is itt van velem. Sosem fog magamra hagyni.

A ránk telepedő nyugalom szinte felfoghatatlan. Valóságos, mégis kicsúszik az ujjaim közül, ha meg akarom érinteni. Talán sosem éreztem így a szüleim halála óta. Sosem éreztem ennyire biztonságban magam. Vajon mikor fog összeroppanni ez a törékeny béke?

Mintha gyomrom megérezte volna kétségeimet, egy hangos kordulással szakítja félbe a csendet. Ha normális életem lett volna, most felnevetnék, de így csak félelem terjed szét mellkasomban, a derűs boldogság helyett. Mindaddig, míg meg nem pillantom a rám mosolygó szürkészöld szemeket. A pillantása azonnal elűzi a pánikot. Sawada-san. Csak Sawada-san az, aki sosem büntetne meg ilyesmiért.

- Menjünk ebédelni – nevetése forró takaróként ölel körbe, megborzongok, ahogy kellemes hangja végig simít bőrömön. – Hol szeretnél enni? – megint a kérdések. Ajkamba harapva figyelem ahogy nadrágját leporolva áll fel mellettem. Harcolok megszokott válaszom ellen, mert tudom, hogy Sawada-san a valódi gondolataimat akarja hallani.

- Lehetne… itt? – óvatosan teszem fel a kérdést, hiába a megnyugtató mosoly, és végül a bólintás. A régi szokásokat nem lehet gyorsan ledobni magadról. Vajon sikerülni fog valaha?

oOoOo

- Most jut eszembe, hogy vettem neked valamit – hosszút pislogva dolgozom fel Sawada-san szavait. A hihetetlenül finom ebéd teljesen eltelített. Nem szoktam ilyen sokat enni, de ellenállni is képtelen voltam. Legszívesebben elnyúlnék a padlón, és egy hosszú alvással pihenném ki a délelőtt fáradalmait. Csak akkor fogom fel igazán, hogy mit mondott, mikor a táskájából elővesz egy apró kis zsákot, pont olyat, amiben az ékszereket szokták tartani. Elnyílt ajkakkal, kitisztult fejjel figyelem mozdulatait. – Amikor megláttam, egyből te jutottál az eszembe. Remélem, tetszeni fog – lassan, visszavonulásra készen nyújtom az ajándék felé kezemet, de nem gondolja meg magát. Mosolya biztonságot ad, és ösztönöz rá, hogy kilépjek a határvonalak mögül, amiket mindeddig be kellett tartanom.

Kezeim megremegnek, mikor a zsákban rejlő dobozhoz érnek. Tényleg ékszer. Erőszakkal űzöm elmém mélyére a feltörő kellemetlen emlékeket. Eddig minden ékszer, amit kaptam, azt a célt szolgálta, hogy mások dicsekedjenek a gazdagságukkal. Azt a célt szolgálta, hogy a saját bűntudatukat enyhítsék, amiért bántottak. Mégis, mikor megpillantom az apró kis medált a vékony lánc végén, azonnal tudom, hogy Sawada-san teljesen más okból vette. Ő engem akart boldoggá tenni vele. Elkerekedett szemekkel, ajkaimat összeszorítva fogom vissza boldog sóhajomat. Tökéletes. Az ezüst színű violinkulcs elegáns, visszafogott, egyáltalán nem hivalkodó. És ami a legfontosabb, hogy Sawada-santól van. Most először érzem igazán, hogy talán valóságos lehet mindez. Hogy tényleg számítok neki, és érdekli a boldogságom. Egyetlen gazdám sem adott ilyen személyes dolgot. Ők arannyal és drágakövekkel akartak megvenni. Sawada-san a figyelmességével nyűgöz le.

- Tetszik? – hangja gyengéd, mégis megrezzenek. Túlságosan elmerültem az ékszer csodálatában. – Egy utcai árusnál bukkantam rá visszafelé jövet – tehát nem egy méregdrága ékszerboltban. Mellkasomat elönti valami megmagyarázhatatlan forróság ettől az egyszerű, mégis annyira csodálatos gesztustól. Sawada-san világa valóban teljesen más, amint amiben eddig éltem.

- Gyönyörű – megengedek magamnak egy óvatos mosolyt és egy hálás pillantást. – Köszönöm, Sawada-san! – szavakkal nem is igazán tudom kifejezni a hálát, amit érzek. Megkönnyebbült mosolya csak még jobban elmélyíti hálámat az irányába. Tényleg aggódott, hogy mit fogok gondolni? Tényleg ennyire boldoggá akar tenni? Miért számítok neked, Sawada-san?

- Semmiség. Feltegyem? – apró bólintással adom neki vissza a nyakláncot, ő pedig habozás nélkül telepszik át mögém. Ujjai gyengéden simítanak végig tarkóm érzékeny bőrén, ahogy félre söpri tincseimet. Forró borzongás indul útnak testemben abból a pontból, ahol hozzám ért. Nem undorodom tőle? Miért nem leszek rosszul egy ennyire intim érintéstől? Mert ő nem olyan, mint a korábbi gazdáim. Ő Sawada-san.

Mire sikerül elcsitítanom vadul kalapáló szívemet, már újra velem szemben ül. Szürkészöld szemei boldog elégedettséggel csillogva mérnek végig, de még pillantásától sem érzem rosszul magamat. Ez nem az a fajta tekintet, amitől felkavarodik a gyomrom. Ez megnyugtat és… és boldoggá tesz. Azt hiszem ez az az érzés. Olyan rég voltam már igazán boldog, hogy nem teljesen emlékeszem rá.

- Jól áll – bókjától felforrósodik arcom, de talán elég halvány a pír ahhoz, hogy elkerülje a figyelmét.

- Én… nem nagyon szeretem az ékszereket – fogalmam sincs, hogy miért osztom meg vele ezt, de mire végig gondolhatnám a szavakat, már kicsúsznak a számon. Azonnal folytatom, aggódva, hogy esetleg megbántottam őt. – De… ez nagyon tetszik és hordani fogom – ostoba vagyok. Most biztosan azt fogja gondolni, hogy csak azért viselem, mert ő ezt akarja. Pedig nem így van. Hosszú idő után tényleg én hozom a döntéseket.

- Nem kell szabadkoznod Iko. Ne aggódj, nem foglak elárasztani drága karkötőkkel, meg hasonlókkal. Valahogy nem is illenének hozzád a hivalkodó dolgok. De ez a medál egészen szerény kis kiegészítő, amit bárhová felvehetsz – vállaimból elszáll a feszültség. Mintha minden szava gyógyító kenőcsként ivódna be a bőrömbe. Talán mellette tényleg sikerül majd rendbe jönnöm. Talán mellette tényleg csak játszanom kell majd a petet, és nem leszek valóban az. Bármennyire is hihetetlenül hangzik.

- Értem – apró bólintással engedem el az egyre nehezebbé váló témát. Ezekkel az érzésekkel most nem vagyok képes megharcolni. Ezekhez még gyenge vagyok. Könnyebb visszasüllyedni abba, amit ismerem. A megalkuvásba. A meghunyászkodásba. A megadásba. – Shimada-sensei nagyon csalódott volt, amiért nem mentem önnel? – felteszem az első kérdést, ami eszembe jut. Nem vagyok hozzászokva, hogy kérdezzek, de most el kellett terelnem a témát. Remélem jól választottam.

- Nem, de hiányolt – nincs szemrehányás szavaiban, gyomrom mégis apróra ugrik össze. Nem akartam gondot okozni. Nem akartam senkit megbántani, vagy megsérteni. Remélem ezt Shimada-sensei is tudja. – Mondtam neki, hogy a díjkiosztón találkoztok, amennyiben szeretnél majd eljönni – zavartan fürkészem arcát, kutatva az információ után, amit talán elszalasztottam.

- Díjkiosztón? – mesélt volna róla, csak én voltam túl figyelmetlen? Nem. Sawada-sanra mindig figyelek, és nem csak azért, mert ő a gazdám. Szeretem hallgatni őt.

- Az Év Írója Díjkiosztóra gondolok. Minden évben megrendezik és Shimada-senseit is jelölték. Bár szinte minden évben jelölik, de nem minden alkalommal nyer. Ha szeretnél eljönni, semmi akadálya nincs – tényleg elvinne magával egy ilyen eseményre? Ez nem az a világ, ahol a petjeként kéne viselkednem. Ugyanolyan vendég lennék, mint mindenki más. De mi történne, ha valaki rájönne? Ha felismernék, hogy én nem vagyok odavaló? Nem tudom, készen állok-e belépni az ő világába. A normális világba.

- Gondolkozhatok rajta? – kedves mosolya és apró bólintása előcsalja megkönnyebbült sóhajomat. Sawada-san olyan türelmes velem. Nem tudom mivel érdemeltem ki a figyelmét és kedvességét. Néhány napja még egy szavát sem hittem volna el igazán, de lassan minden változik. A nyugalom észrevétlenül szővi át minden sejtem. A szálak egyre mélyebbre jutnak minden órával, amit mellette töltök. Nem tudom hogyan csinálja, de nem akarom, hogy véget érjen. Rég éreztem ennyire jól magam. Ennyire élőnek és valóságosnak. – Mikor… kell leadnia a kéziratot?

- Hétfőn, hogy a lektorok és a szerkesztők átnézhessék, mielőtt még nyomdába kerül. Tehát hétvégére még maradhatunk itt, ha szeretnéd. Talán jobb is lenne, akkor lenne időd neked is kissé átgondolni mindent. A mai délelőtt nagyon felzaklathatott téged és szeretném, ha nem idegeskednél olyasmi miatt, ami még be sem következett. Rád fér egy kis feltöltődés – megint a mérhetetlen kedvesség, törődés és gondoskodás. Minden, amit egy pet nem érdemel meg. Minden, amit egy fiú, aki normális életet él, megkaphatna. Tényleg az enyém lehetne mindez? Vagy talán már az enyém is?

- Köszönöm – próbálom beleönteni minden hálámat ebbe az egy szóba. De minden boldogság ellenére, érzem a késztetést, hogy Sawada-san kedvére tegyek. Hogy ne okozzak neki gondot. Ha csak miattam maradna itt, akkor inkább menjünk vissza. Onnan könnyebben tud dolgozni, és nem kell plusz éjszakát kifizetnie csak a pihenésem miatt. – De nem kell aggódnia. Nehezebb időket is átéltem már. Én… ön miatt aggódom. Ibuki-sama bármire képes – nem tudom mennyire értette meg, amit korábban mondani akartam. Annyira nyugodtan és könnyedén kezeli ezt az egész helyzetet, pedig van oka aggodalomra. Nem akarom, hogy baja essen, és nem azért, mert a gazdám. Ez nem lenne valós indok. Egyszerűen őt nem ronthatja meg az én világom.

- Szerinted én egy ma született bárány vagyok? – olyan gyorsan változik meg hangja, hogy egészen megrémít. Még sosem hallottam őt ilyennek. Talán alábecsültem Sawada-sant. – Nekem is megvannak a kapcsolataim a megfelelő helyeken. Bár tény, nem nagyon szeretem őket használni, mert irtózom attól, hogy lealacsonyodjam az Ibuki-félékhez. De ahogy mondani szokás, a vészterhes idők vészterhes döntéseket követelnek. Ennek ellenére nem szeretem a tisztességtelen eszközöket – megszeppenve hallgatom szavait. A szavakat, amiknek meglepően sok értelmük van. Hiszen a tiszta üzletek világában is szükség van fondorlatosságra és kapcsolatokra. Félnem kellene ettől az új Sawada-santól, mégsem érzek semmi hasonlót. Furcsa. – Viszont azt hiszem, most szükség lesz rá. Nem fogom hagyni, hogy Ibuki csak úgy megússza, amit veled tett. Soha többé senki nem teheti rád a kezét! – zavartan sütöm le tekintetemet, és kezdek babrálni egy tinccsel, ami az ölemben pihen. Értem őt. A szavait. De a mögöttük rejlő szándékot nem teljesen. Tényleg azt akarja, hogy normális életem legyen? Hogy szabad ember lehessek, aki azt tesz és akkor, amikor csak akar? Készen állok én erre? Őszintén nem tudom.

Tekintetem az üvegajtón túl nyíló kertre vándorol. A levelek táncolnak az esőcseppek játékára. Mintha élne és mozogna odakint minden. Én is így akarok élni. Szabadon, élvezve az életet. Ezt a vágyat már régen elástam magamban, mert elérhetetlennek bizonyult. Túl messze volt, és nem éltem volna túl az odáig vezető utat. De most, hogy Sawada-san mellettem van, talán sikerülhet. Ha a kezemet fogja, akkor túljuthatok rajta. Egészen a csábító célig. Talán megpróbálhatnám. Talán ideje kockára tenni mindent. Utoljára. De vagyok elég bátor ahhoz, hogy feltegyem az elmém épségét?

- Mit szólnál, ha holnap elmennénk valahová? – megrezzenek az eső halk kopogását elnyomó hangra. Miért feledkezem meg ennyire gyakran arról, hogy itt van velem? A korábbi gazdáim mellett sosem lankadhatott a figyelemem. Mindig vártam a következő utasítást, a következő nem kívánt érintést vagy durva szót. De Sawada-san mellett nyugodt vagyok. Talán már kezdem teljesen elhinni, hogy mellette nem eshet bajom. – Annál is inkább, mert most esik és esőben nem akarom, hogy kinn mászkálj – megint velem foglalkozik. Legszívesebben újra megkérdezném, hogy miért, de a nyelvemre harapok. Nem hálálhatom meg ezzel a törődését.

- Ahogy… - a megszokott válasz észrevétlenül költözik ajkaimra, de időben észreveszem. Sawada-san nem egy üres fejű, megalkuvó pet társaságára vágyik. – Én… még nem tudom. Eldönthetem reggel, Sawada-san? – megkönnyebbült sóhajjal fogadom bólintását. Nem tudom mivel érdemeltem ezt ki. Mivel érdemeltem ki őt? A kedvességét, a gondoskodását, a figyelmét. Sawada-san különleges. Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. És valószínűleg soha nem is fogok.

oOoOo

Borzongva bújok vissza pólómba, miután bőröm beszívta a krémet, amivel Sawada-san lekente a zúzódásaimat. Ragaszkodott hozzá, csak úgy engedte, hogy leápoljam az övéit, ha ő is megtehette az enyémekkel. Félrebillentett fejjel figyelem a televíziót figyelő alakot. Az egész délután békében és harmóniában telt. Ő dolgozott, én olvastam, vacsora közben pedig beszélgettünk egy keveset. Még mindig nehezemre esik úgy válaszolni neki, ahogyan ő szeretné, de próbálkozom. Tanulok. Megteszek mindent, hogy elégedett legyen velem, és mellette maradhassak. Furcsa. Mintha csak úgy lehetnék a petje, hogy nem viselkedem petként. Vagy ha nem háziállat vagyok a számára, akkor micsoda? Ezt még nem merem megkérdezni.

Tétován harapok ajkaimba, de végül engedek a kísértésnek. Óvatosan mellé telepszem, és ölébe fektetem a fejemet. Gyakran tettem ezt a gazdáim kérdésére, de ez most más. Más, mert én akarom. Közel szeretnék lenni hozzá, érezni a belőle áradó biztonságot. Nem zavar el, inkább gyengéden végig futtatja ujjait a hajamon. Sok gazdám szerette ezt csinálni. A szokatlan színeim miatt kerültem bele ebbe a világba. De ezek voltak azok is, amik életben tartottak.

- Tudod, már egészen hozzászoktam, hogy itt vagy velem – hangja összeolvad a tévéből szűrődő halk duruzsolással. Hírek. Sosem nézhettem híreket, de még tévét is csak ritkán. Egy petet könnyebb irányítani, ha nem tud a világról. – Már nem is nagyon tudom, milyen volt, amikor még nem voltál itt – én túl jól emlékszem a Sawada-san nélküli világra. Hideg volt és magányos. Tele fájdalommal és kiszámíthatatlansággal. Minél tovább vagyok attól a világtól, annál biztosabb, hogy nem akarok visszakerülni oda.

- Pedig… csak egy hete, hogy… önnel vagyok – fejemet úgy fordítom, hogy felpillanthassak rá. A szürkészöld szemek engem figyelnek. Tele olyan érzelmekkel, amiket nem igazán tudok megfejteni. Ezeket az érzelmeket nem kellett felismernem az előző életemben, mert sosem láttam őket a gazdáimon. Talán, ha kutatnék, fellelném halvány lenyomatukat a gyerekkoromban, de félek olyan mélyre ásni. Félek a fájdalomtól, ami ott várna.

- Bizony – ajkai sarka alig látható mosolyra húzódik, miközben gyengéden, bőrömet alig érintve simít végig arcomon. – El sem akartam menni arra a nyavalyás partira, de ha nem teszem, sosem ismertelek volna meg. Szerintem a sors akarta így. Vagy a fene tudja, de örülök, hogy így történt – szavain merengve fordítom vissza tekintetem a műsor felé. Ujjai egy pillanatra sem hagyják abba játékukat a tincseim között, de nem bánom. Mintha tőle minden jól esne.

Ha nem jön el arra a partira, akkor sosem ismerem meg őt. Akkor most is Ibuki-sama mellett lennék, ő pedig játékként bánna velem. Egy roppant értékes, de eldobható tárgyként. Vajon meddig bírtam volna még mellette? Ha túlélem őt, hány gazdát lettem volna még képes elviselni? Nem mindenki volt kegyetlen és durva, de egyikük sem kezelt emberként. A szépségem életben tartott, de talán csak a testemet. A lelkem már haldoklott egy ideje. És ha Sawada-san nem ment meg, akkor hamarosan el is sorvadt volna. Azzá az összetört, üres bábbá váltam volna, akit a gazdáim láttak bennem.

Épp két számomra teljesen ismeretlen színészről beszél a bemondó, mikor megcsörren Sawada-san telefontja. Mintha gyomorszájon rúgtak volna. Reszketve ülök föl, és pillantok reflexből a fényesen világító kijelzőre. Torkom összeszorul a név láttán, ami ma már nem először akar tönkre tenni. Ibuki-sama nem adja föl. Nagyon akar valamit Sawada-santól. Engem. Engem akar tőle. Ezen nem is kell sokáig gondolkodnom, a válasz túl nyilvánvaló.

- Beszélek vele. Kihangosítom, hogy te is halld, de kérlek, ne áruld el, hogy jelen vagy. Nem akarom megadni ennek a görénynek azt az örömet, hogy téged is bánthasson – mintha jéggé változna a vérem. Legszívesebben magam köré tekernék egy takarót, hogy megvédjem magam a hidegtől. Hogy megóvjam magam Ibuki-samától. Nem akarom hallani őt. Nem akarom tudni, hogy mit beszélnek, de nem ellenkezek. Ha Sawada-san ezt szeretné, akkor ki fogom bírni. Még ha ezzel felélesztem a rémálmokat, amiket eddig sikerül a mélybe taszítanom.

- Igen, Sawada-san – halk sóhajjal némítja le a tévét, és veszi fel a telefont. Meredten bámulom a reklámokat, de a színes képek összefolynak a szemim előtt. Képtelen vagyok másra figyelni, csak a telefonban hallatszó halk légvételekre.

- Itt Sawada Shinji.

- Á, Sawada-san! Végre felvette, már próbáltam délelőtt hívni, de csak csörgött és csörgött az az átkozott telefon. Örülök, hogy végre tudunk beszélni – gyomrom felfordul, keserű epe tódul a torkomba a gyűlölt hang hallatán. Negédes, de nem udvarias. Egy olyan ember hangja, aki mindig megkapja, ami jár neki, és nem fogadja el, ha félrelökik. Olyankor tombol. Tudom. Tudom, mert sokszor rajtam vezette le ezt a dühöt.

„Az az idióta barom azt hiszi csak úgy kizárhat az üzletből! Öntelt fasz, aki nem tudja, hogy hol a helye! Nem úgy, mint te, kicsi Iko. Te pontosan tudod, hogy mi vagy, ugye?”

Érzem Sawada-san érintését, de még ujjai melege sem tudja elüldözni azt a fagyos félelmet, ami lebénít. Mi történik, ha sikerül meggyőznie Sawada-sant, és ő úgy dönt, hogy visszaad régi gazdámnak? Nem. Nem szabad erre gondolnom. Bíznom kell benne.

- Ibuki-san, sajnos nem tudok sok időt önre szánni. Nézze, még sok dolgom van ma este, szóval, ha lehet, fogjuk rövidre. Miért keresett? – Sawada-san hangja nyugodtnak tűnik, de nem kerüli el a figyelmem, hogy mennyire éles és távolságtartó. Szavaiban ott rejtőzik az a megvetés, ami mindig, ha a korábbi gazdáim kerülnek szóba. Próbálok ebbe kapaszkodni, hogy ne sodródjak messzire kínzó emlékeim között.

- Drága Sawada-san, azt önnek kéne a legjobban tudnia – nem bírom. Nem bírom a hazugságot és megjátszott kedvességet. Undorodom tőle. El akarok menni innen. Bezárkózni egy apró szobába, és örökre ott maradni, ahol nem találhat rám. De adhatom fel. Nem lehetek gyenge. A gyengék elvesznek. Én nem akarok elveszni. – Van önnél valami, ami az én tulajdonomat képezi. Ön pedig úgy egy hete volt olyan kedves és eltulajdonította azt. Csak szeretném visszakapni, ami jogosan engem illet – tudtam. Tudtam. Még mindig azt hiszi, hogy a tulajdona vagyok. Pedig nem. Én már Sawada-sanhoz tartozom. Nem adhat vissza ennek az őrültnek. Nem küldhet oda vissza. Nem lehetek újra az övé.

- Nem értem, miről beszél, Ibuki-san. Én semmit sem vettem el magától, ami az öné – Sawada-san most sem hazudik. Nem elvett tőle. Elnyert. Mert Ibuki-sama ostoba volt. Az alkohol tette azzá. Józanul sosem követett volna el egy ilyen hibát. Túl értékes, túl élvezetes játékszer voltam ahhoz, hogy ennyire könnyedén túladjon rajtam, és most már ő is rájött erre.

- De igen, az én gyönyörű és pótolhatatlan kicsi Ikóm önnel távozott múlt péntek este és azóta sem jött haza.

„Kicsi Iko…”

Nem merem lehunyni a szemem. Nem merek pislogni sem, mert félek, hogy a sötétség magával ránt. Folyamatosan menekülök az emlékek elől. Menekülök a múltam elől. De sosem juthatok elég messzire. Sosem szabadulhatok tőle.

- Remélem, nincs ellenére, ha visszaküldi nekem. Szeretném végre itthon látni a kis drágámat, annyira hiányzik. Nélküle üres az életem – sikítani akarok. Lerázni magamról ezt a gyomorforgató hangot, és menekülni. Kirohanni az esőbe, hogy a hideg cseppek mossák tisztára a bőrömet. Nem bírom hallgatni őt. Éppen csak elkezdtem hinni, hogy lehetek ember, de ő nem enged el. Emlékeztet arra, hogy mi voltam. Hogy mi vagyok még most is.

- Ne aggódjon, Iko remekül van. De átadom neki, hogy mennyire aggódik a hogyléte felől. Biztos vagyok benne, hogy könnyekig meg lesz hatva – Sawada-san nyugodt, érzelemmentes szavaiba kapaszkodok. Gúnyolódik. Gúnyolódni mer Ibuki-samán. Hogy van ehhez elég bátorsága? Nem csak kedves, hanem erős és bátor is. Mint egy mesebeli herceg, aki a gyengék védelmére siet. – De nem hiszem, hogy vissza akarna menni önhöz, már nagyon hozzászoktam a jelenlétéhez és nem kívánok megválni tőle, ha érti, mire gondolok. Ahhoz túl értékes, hogy csak úgy minden szép szóra odaadjam magának – tényleg úgy tesz, mintha a gazdám lenne. Megőrzi a látszatot, hogy még a petje vagyok. Így a biztonságosabb mindkettőnknek. De vajon így is gondolja? A tulajdona vagyok, vagy valami más? Meg kéne riasztania ennek a ridegségnek. Félnem kéne, hogy tévedtem, de érzem, hogy az egész színjáték. Érzem, mert közben gyengéden tartja a kezem. Nem akar birtokolni. Ő segíteni akar. Szívem kizökken üteméből. Hinnem kell neki. Bíznom kell benne.

- De ő az enyém!

„Az enyém vagy, kicsi Iko…”

Egy erős szorítás ránt vissza a valóságba, mielőtt átcsapnának fejem fölött a keserves emlékek. Hányszor suttogta ezt a fülembe. Hányszor ordította az arcomba. Gyűlöltem. Gyűlöltem minden napot, amit mellette kellett töltenem.

- Nem, Ibuki-san! Ön múlt hét pénteken azon a partin merev részegen feltette őt egy fogadáson, amit én becsületesen meg is nyertem. Iko most már az én tulajdonomat képezi és ne higgye, hogy olyan könnyen lemondok egy, az ölemben ingyen hullott szépségről. Ha azt hiszi, ma jöttem le a falvédőről, akkor nagyon téved, barátom! – tévedtem. Sawada-san meg tudja védeni magát. Azt hittem nem ismeri ezt a világot, de talán érti, hogy hogyan működik. Távol áll tőle, értem mégis beleveti magát. Miért? Miért érdemlem ezt tőle? – Ha annyira háziállatot akar, vegyen egy kutyát! De figyelmeztetem, ha azzal próbálkozik, hogy bármilyen módszerrel elvegye tőlem Ikót, nagyon fog szívni vele!

- Még nem végeztünk, Sawada! – ismerem ezt a hangot. Ismerem, és rettegek tőle. Nem fogja ennyiben hagyni. Ki fog találni valamit, hogy visszakaphasson. Mindent meg fog tenni, és nem tudom meddig védekezhetünk ellene. Remélem Sawada-san biztos a dolgában, különben… különben… Nem. Erre nem gondolhatom. Nem hagyhatom, hogy a félelem maga alá gyűrjön.

Gyengéd érintéssel próbálja felhívni magára a figyelmemet. Lassan tisztul ki a kép, és ismerem fel az arcot, ami mindig képes megnyugtatni. A szürkészöld szemek mélyén még ott van az indulat, de tudom, hogy nem én vagyok az oka. Nem rám dühös. Újra és újra elismétlem ezt magamban, hogy képes legyek elhinni.

- Az az igazság, hogy talán most rontottam a helyzeten azzal, hogy megfenyegettem. De ha egy újjal is hozzád mer érni, esküszöm, eltöröm a nyakát! Téged soha senki sem vehet el tőlem, ha te nem akarod, megértetted, Iko? – ajkaim megremegnek, a korábbi jeges rémület helyét lassan átveszi a hála és a boldogság. A remény fénye felragyog, bármennyire is próbáltam magam távol tartani tőle. Arcomra simuló tenyerei szinte égetik bőrömet. De nem bánom. Legalább érzem, hogy élek. Hogy nem vagyok egy törött játékbaba. – Soha senki! – hangja határozott és megszeghetetlen ígéretet hordoz magában. Tudom, hogy igazat mond. Tudom, hogy tényleg így is gondolja. Tudom, mert a tekintetében látom az elszántságot. Most már elhiszem neki. Bízom benne. Kész arra is, hogy megharcoljon értem Ibuki-samával. Remélem nem fogja megbánni. Remélem nem fog lemondani rólam.

- Nem akarok visszamenni – halkan suttogom reménykedéssel és félelemmel átszőtt szavaimat. Nem tudom mit tenne velem Ibuki-sama, ha egy ilyen „árulás” után visszakerülnék hozzá. Nem tudom, és nem is akarom megtudni. – Nem akarok elmenni – könyörgő tekintettel merülök bele zöldes pillantásába, ami tele van melegséggel és élettel. Most, hogy kimondtam a szavakat, leszek bennük teljesen biztos. Nem akarok új gazdát. Nem akarok máshová kerülni. Nem akarom elhagyni, Sawada-sant, mert mellette biztonságban vagyok. Évek óta nem éreztem ennyire épnek magam. Ennyire embernek.

- Nem is kell, Iko – hüvelykujja útját arcomon egy gyengéd mosoly kíséri végig. Mély hangja a legszebb dallam, amit valaha hallottam. Lehunyom szemeimet, és magamhoz ölelem szavait. Magam köré tekerem őket, hogy megóvjanak a múltamtól. Hogy fényessé tegyék a jövőmet. – Addig maradsz velem, amíg csak szeretnél. Megígérem – hiszek neki. Most először igazán hiszek. Talán hiba volt így döntenem, de késő visszafordulni.

Már bízom benne.

oOoOo

- Úgy fekszel alattam, mint egy néma, üres baba. Ez így rohadtul nem izgató – dühös morgás szakad föl egy torokból. Nem látom az arcot. Nem látok mást, csak a plafonon végig futó túlzó mintákat. – Tudsz egyáltalán nyögni? – egy durva lökés, amiben semmi izgató nincs. Egy újabb mozdulat, ami nem ébreszt bennem vágyat. – Vagy csak az kelti fel a figyelmed, ha valaki durva? – éles fájdalom tép testembe. Ajkaimon kicsúszik egy fájdalmas nyöszörgés, bármennyire is próbálom visszatartani. – Na, alakul ez – élveteg nevetés, amitől felfordul a nyomrom. – Sikítani is tudsz?

Rémült kiáltások, amik visszaverődnek a falakról.

Elviselhetetlen fájdalom.

Szemeim kipattannak, száraz ajkaim rémülten kapnak levegő után. Testem rázkódik a lüktető fájdalom emlékétől. Fülem cseng az sikolyoktól. Az én sikolyaimtól. A takaró teljesen körém tekeredett, a vékony alvó póló második bőrként tapad a testemre.

Álom volt. Csak egy álom.

Eltart néhány percig, mire sikerül meggyőznöm vadul kalapáló szívemet, hogy semmi sem volt valóságos. Vagy az elmém játszott velem. Felélesztett egy emléket, amit azt hittem már régen elfelejtettem. Az ég haragos dörrenései és az eső ütemes kopogása lassan elnyomja a fülemben dübörgő kegyetlen ritmust. De még mindig magamon érzem az érintéseket. Még mindig fájdalom égeti a bőrömet. Le kell mosnom magamról. Meg kell szabadulnom tőle.

Hangtalanul szabadítom ki magam a takaró fogságából, és ügyetlenül felkelek a padlóról. Sawada-san mozdulatlanul, békésen fekszik, ő nem ébredt fel a mozgolódásomra. Ezek szerint hangosan nem sikítottam. Nem szoktam. A rémálmaimat is némán próbáltam átvészelni. Mindig ilyen voltam. Nem akartam megadni az örömet a gazdáimnak, hogy tudják, ott is kísértenek engem.

Nesztelen léptekkel szelem át a szobát, és nyitom ki a kertbe vezető ajtót éppen csak annyira, hogy ki tudjak osonni rajta. Reszkető sóhajjal fogadom a késő tavaszi hűs levegő, és a hideg esőcseppet borzongató érintését. Néhány lépést teszek csak az apró kavicsokon, mielőtt lehunyt szemmel fordítanám arcomat az ég felé. Pár pillanat elég ahhoz, hogy az eső teljesen eláztassa pólómat. Testem remeg a hidegtől, de nem bánom. Nem bánok semmit, mert a vízcseppek lassan lemossák rólam az álmomban rám tapadt érintések emlékeit. Már nem érzem undorítónak magam. Nem fordul fel a gyomrom az izzadtságtól átnedvesedett ruha érintésétől. Végre tiszta vagyok. Tiszta és boldog.

Nem tudom meddig állok mozdulatlanul a viharban. Egy idő után már nem érzem a hideget. Nem érzem az idő múlását, csak csendes megkönnyebbülést. Újnak érzem magam. Épnek. Boldognak.

- Iko! – egy halk kiáltás harsogja túl az ég szünet nélküli morgolódását. Lassan pislogva fordítom fejemet a hang irányába, de a szempilláimon ülő vízcseppektől alig látok. Egy árny siet felém a ház irányából. – Mégis mit csinálsz idekint? – mintha félelem csendülne hangjában. Megragadja csuklómat, és magával húz. Ellenkezés nélkül követem. De nem azért, mert egy pet sosem ellenkezhet. Azért, mert ő Sawada-san.

A szobát elárasztó fényességtől hunyorognom kell. Most, hogy érzem a meleg levegő simogatását bőrömön, testem megállíthatatlan reszketésbe kezd. Pólóm és tincseim nedvesen tapadnak bőrömhöz. Úgy érzem magam, mint egy ázott madár. Egy ázott, de boldog madár. Egészen addig, míg meg nem pillantom a szürke tekintetek mélyén ülő aggodalmat. Maga felé fordít, és úgy mér végig, mint aki sérülést keres rajtam. Torkom elszorul, saját ostobaságom éles pofonként csattan az arcomon. Gondot okoztam Sawada-sannak. Nem lett volna szabad kimennem az esőbe. Megrémült, hogy nem talált itt, mikor felébredt?

- Nem lett volna szabad kimenned az esőbe – nem kiabál. Nem veti a szememre, hogy mennyire ostoba tett volt, de remegő hangja nagyobb fájdalmat okoz, mintha ordítana. Biztosan csalódott bennem.

- Sajnálom, Sawada-san – fogaim összekoccannak a halkan elsuttogott, remegő szavak közben. Karjaim mozdulnának, hogy átöleljem magam, de megelőz. Hosszú ujjai megragadják pólóm szélét, és gyors, határozott mozdulattal szabadítanak meg tőle. A vizes anyag kellemetlen csattanással érkezik a padlóra. Egy pillanatra ledermedek, de elűzöm feltörni kívánó rémületemet. Nem arra készül. Nem fog úgy megbüntetni. Nem fogja azt tenni velem, amit a korábbi gazdáim tettek volna.

- Megrémítettél – sóhajtja, miközben ujjait megállítja elázott alsónadrágom szélénél. Egy pillanatig habozik, végül derekamra csúsztatja karját, és finom a fürdő irányába húz. – Szükséged van egy forró zuhanyra – nem ellenkezem, mert igaza van. Így is nagy rá az esély, hogy az ostobaságomnak ára lesz. Nem csak őt ijesztettem meg, hanem magamat is veszélybe sodortam. De sosem foglalkoztam igazán a saját épségemmel. Sosem számított. Ha nem dönthetsz magadról, nem is kell foglalkoznod azzal, hogy észszerűen gondolkodj. Minden erőmmel a túlélésre koncentráltam, de azt sosem választhattam meg, hogy mikor mit teszek. Arra minden gazdám ügyelt, hogy ne árthassak magamnak. Bennem csak ők tehettek kárt.

- Sajnálom, Sawada-san – ismétlem meg halkan, miközben ő megnyitja a csapot, és várja, hogy a víz megfelelő hőmérsékletűvé váljon. Egészen aprónak érzem magam mellette. Aprónak és törékenynek. Mégsem fenyegető a közelsége. Soha, senki társasága nem volt még ennyire megnyugtató. Én mégis ártottam neki az ostobaságommal. – Rémálmom volt, és szükségem volt levegőre – felém fordulva lép közelebb, tenyere arcomra simul, jóleső melegséget hozva magával. – Az eső segít megnyugodni. Nem akartam gondot okozni – ajkaim megremegnek, ujjaim egy nedves tincset kezdenek tekergetni. Próbálom elűzni a bűntudatot és az aggodalmat. És minden kétségbeesett gondolatot, ami azt súgja, hogy ezért meg akar majd szabadulni tőlem.

„Addig maradsz velem, amíg csak szeretnél. Megígérem.”

Ebbe kell kapaszkodnom.

- Legközelebb nyugodtan ébressz fel, rendben? Már nem vagy egyedül, Iko – nem vagyok egyedül. Mert ő mellettem van. Nem fog elengedni és magamra hagyni. Hálás vagyok neki. Annyira hálás. Apró bólintással teszek ígéretet, bár nem vagyok benne biztos, hogy mindig képes leszek megtartani. Ha másik szobában alszik, zavarjam fel a nyugodt éjszakáját egy ilyen jelentéktelen aprósággal? Egyedül is meg tudok birkózni az árnyakkal. Most is képes lennék rá. De vajon megéri magányosan küzdeni? – Felmelegedett a víz, vegyél egy hosszú zuhanyt – kizökkent gondolataimból, ahogy ellép mellettem az ajtó felé. Aggodalmasan fordulok utána. A barna tincsek vizesen lapulnak le, pólója nedves, bár annyira nincs rossz állapotban, mint az enyém volt. Ettől függetlenül neki is át kellene melegednie.

- Sawada-san is elázott – félve szólalok meg, de gyengéd mosolya, amivel hátrafordul felém, bátorságot ad a folytatáshoz. – Nem szeretne zuhanyozni? – egyik szemöldökét felhúzza, és nekem rögtön bevillan, hogy másképp is lehetett érteni a kérdésemet. Arcomra pír kúszik, amitől csak még szélesebbé válik mosolya. Nem együtt gondoltam!

- Majd utánad – búcsúzóul nedves tincseimbe túr, majd magamra hagy kavargó gondolataimmal.

oOoOo

- Nem biztos, hogy jó ötlet volt – Sawada-san szemöldökét ráncolva méregeti a sötétszürke kora reggeli égboltot. A levegő már megtelt a közeledő eső illatával, de egyelőre kitart a szerencsénk. – Talán újra kellene gondolnunk – ettől féltem. Már elindulni sem igazán akart az esti események után. Húsz percenként a homlokomra csúsztatta a kezét, és folyamatosan azt leste, hogy mikor tüsszentem el magam. Szerencsére se láz, se tüsszentés, így nem tudott okot találni a maradásra. Kicsit fáradt és tompa vagyok, és mire ideértünk a fejem is nehézzé vált, de ezt nem fogom elárulni neki. Nem akarok gondot okozni.

- Kérem, Sawada-san – reménykedve pillantok föl rá, ő pedig néhány rövid másodperc után sóhajtva adja meg magát.

- De amint rosszul érzed magad, szólj – hálásan bólintok, és izgatottan fordítom visszatekintetem a célunk felé. Ma reggel a telefonján mutatott nekem néhány helyet és látnivalót, amiről úgy gondolta, hogy érdekelhet. Még a végén tényleg lesz haszna azoknak a készülékeknek. Egyszer szeretnék zenét is hallgatni rajta, vajon Sawada-san megengedné? Biztosan. Eddig bármit kértem, teljesítette.

Nem volt nehéz választani, mert ez nyűgözött le a legjobban. Az Arashiyama bambuszliget. Szeretem a növényeket és a bambuszokat még inkább, mert hatalmasok, és szinte elpusztíthatatlanok. Sok mindennek ellenállnak, ahogyan én is tettem eddig. A korai időpontnak köszönhetően alig néhányan lézengenek az ösvényen, amit a hatalmas bambuszok borítanak árnyékbe. Énekesmadarak hajnali dalolása teszi még varázslatosabbá ezt a helyet. Ajkaim mosolyra húzódnak, és gyönyörködve forgatom a fejemet. Sawada-san nem siettet, türelmesen kivárja, míg mindent szemügyre veszek, bár lehet, hogy számára minden bambusz teljesen ugyanolyan. Időnként észreveszem, hogy újabb képeket készít rólam, de nem zavar. Ő megteheti.

- Varázslatos ez a hely. Minden olyan hatalmas, mintha egy mesében járnánk – suttogom, mikor mellém lép. Nem merek hangosabban beszélni, mert azzal összeroppantanám a békét, ami körbevesz minket.

- Ez adja a hely igazi varázsát. Vannak köztük idősebbek, amik akár negyven méteresre is megnyúltak – elbűvölve követem tekintetemmel az eget megérintő óriásokat. Tudom, hogy ha végig sétálunk ezen az alagúton, akkor nem jutunk át egy másik világba, mégis jól esik azt gondolni, hogy ott megszabadulhatok minden tehertől, amit cipelek.

- A kertünkben sok bambusz volt – elmerengve, szomorkás mosollyal idézem fel az emléket. – Apa ültette őket, amikor oda költöztek anyával – fogalmam sincs miért osztom meg vele ezt a jelentéktelen információt, de jól esik róluk beszélni. Szomorúsággal tölt el, de végre valakivel megoszthatom, hogy léteztek. Léteztek, és csodálatosak voltak. Sawada-san nem fogja bemocskolni az emlékeimet róluk. Mellette minden biztonságban van, amit eddig mélyen magamba temetve védtem az engem körülvevő mocsoktól. – Azt mondta megvéd a gonosz szellemektől – kaptam tőle egy kis bambuszt is, amit a szobámban nevelgettem. Anya aggódott, hogy nem vagyok túl felelősségteljes, de kitartottam. Ez után kaphattam meg a hörcsögömet is. Bárcsak őket is megvédte volna valami azon az éjszakán. Bárcsak ne indultak volna el. – Kaphatok majd egy bambuszt? – csúszik ki ajkaimon a halk kérés. A néma, alázatos pet, aki voltam sikítva ellenkezik a kérés ellen, de nem foglalkozom vele. Sawada-san nem fog ezért megbüntetni.

- Persze, szerzünk neked egyet – hálásan hajtok fejet előtte. Talán még sosem volt ennyire őszinte és boldog a mosolyom. Ő tényleg nem hasonlítható egyik korábbi gazdámhoz sem.

Már majdnem az ösvény végénél vagyunk, mikor megérkezik az eső. Megrezzenek a karomra hulló kövér vízcsepptől, de mielőtt többen támadhatnának rám, Sawada-san a megmentésemre siet. Mellém lépve nyitja ki hatalmas esernyőjét, hogy mindkettőnket megóvjon a lezúduló esőtől. Félénk mosollyal nézek fel rá. Arca még mindig túlságosan gondterhelt, pedig nincs miért aggódnia. Igaz, hogy fáradtabbnak érzem magam, mint mikor elindultunk, de olyan jó itt lenni.

- Végig mehetünk még? – reménykedve pislogok föl rá, ő pedig lassan ugyan, de bólint. Valószínűleg legszívesebben most azonnal visszavinne a kocsihoz, és meg sem állna egy meleg, száraz helyig, ahol gyógyteát itathat velem. Aggódik értem. De nem teljesen értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a figyelmet és gondoskodást. Talán nincs is valódi oka. Talán Sawada-san egyszerűen ilyen ember.

Ajkamba harapva tétovázok néhány pillanatig, végül óvatosan belekarolok esernyőt tartó karjába. Így kényelmesebben elférünk, és könnyebb tartanunk a másik tempóját. Döbbenet suhan át arcán, de mosolya biztosít róla, hogy nem csináltam semmi rosszat. Megkönnyebbült sóhajjal szívom magamba az esőillatú levegőt, és fordítom vissza minden figyelmemet az zöld leveleken végig csúszó csillogó esőcseppekre. Ezt a helyet a vihar csak még gyönyörűbbé teszi.

A séta nem hosszú ugyan, de mikor visszafordulunk, már egyre nehezebbnek érzem fejemet. Sawada-san időnként mesél néhány érdekességet a helyről, és a közelben lévő templomokról, de megnyugtató hangja csak ront a helyzeten. Túl megleg és puha, magam köré akarom csavarni, és aludni. Mire visszaérünk a kocsihoz, már teljesen kimerültnek érzem magamat. Nem értem. Ez egy rövid, könnyed kis kirándulás volt, amit könnyedén bírnom kellett volna. Mégis lomhának érzem magam. Mintha a testem csak késve reagálna lassuló elmém utasításaira.

- Fáradt vagyok, Sawada-san – kérte, hogy szólja, és én megteszem. Betartom az utasítását. Illetve a kérését. Bár nem kifejezetten rosszul érzem magam, egyszerűen csak… tompának. Jóleső sóhajjal fogadom homlokomra csúszó hűvös tenyerét. Lehunyom szemeim, engedve a pihentető csábításnak.

- Lázas vagy – láz? Lehet. Régen voltam lázas. A gazdáim túlságosan vigyáztak rám, ritkán engedtek levegőre. Esélyem se volt rá, hogy megfázzak, vagy összeszedjek bármilyen vírust. Burokban tartottak. Most, hogy kiszabadultam belőle, a testemnek meg kell tanulni újra élni. Ahogyan a lelkemnek is. – Foglalok kora délutánra vonatjegyeket, hogy mihamarabb hazakerülj – fel sem fogom igazán szavait, gondolataim már messze járnak. A múltban, egy puha ágyban, a homokszín falat díszítő vidám festmények ölelésében. Egy gyengéd mosolyú, ragyogó kék szemű alak társaságában.

- Anya mindig tőzegáfonya teát készített, ha megfáztam – dünnyögöm halkan. Hirtelen melegebb lesz, ahogy egy puha, Sawada-san illatú dolog kerül rám. Fészkelődve kuporodom össze az ülésben, és húzom föl nyakamig a puha anyagot. Talán egy pulóver? – Apa csak borzasztó európai szörnyűségnek hívta – ajkaim fáradt mosolyra húzódnak az emléktől, és engedem, hogy a szőke alakhoz tartozó karok szorosan ölelve húzzanak magukkal az álomvilágba.

El sem hiszem, hogy teljesíti a kérésemet. Mégis ott van az apró zacskó a kezében, mikor visszaszáll az autóba. Tekintetünk találkozik egy rövid pillanatra, és most meg sem próbálom elrejteni kimondatlan kérésemet. Nem szeretném, ha tovább küszködne fájdalommal, mint muszáj. Minél hamarabb ellátjuk őket, annál hamarabb a gyógyulás útjára léphet. Én már csak tudom. Látom a mozdulatain, hogy mennyire kellemetlenek a sérülések, még ha rejtegeti is. Engem nem tud megtéveszteni. Az életem múlott azon, mennyire tudtam kiismerni az embereket magam körül.

Végül megadó sóhajjal húzza át fején a pólót, mintha csak tudná, hogy képtelen lennék megnyugodni, míg meg nem tesszük. Zavartan sütöm le tekintetem, a zavarba ejtő helyzettől. Azt hittem legalább elhajt egy kevésbé forgalmas utcáig, de úgy tűnik őt semmi sem képes zavarba hozni. Nem is kell szégyenkeznie, Sawada-san alkata tökéletes. Össze sem hasonlítható a legtöbb gazdámmal, akik belesüppedtek a pénzük és hatalmuk szülte kényelembe. Nekik nem csak a lelkük volt undorító.

Csak szemem sarkából lesek a halvány bőrre, de azonnal magára rántja figyelmem a néhány csúnyán sötétlő zúzódás, amit nagyobb jégdarabok okoztak. Tényleg meg kellett volna nézetnie a palotában lévő orvosi csapattal. Halk szisszenésem kicsúszik ajkaim közül, de nem bánom, hátha így még jobban érti majd, mennyire sajnálom, hogy ez történt. Legalább a pulóvert fel kellett volna vennie, hogy megóvja.

- Ne kímélj, doki! Azért megmaradok? – arcom megrándul a különös szavak hallatán. Eltart egy ideig míg felismerem a hangsúlyt, és sikerül emlékekhez kötnöm. Olyan tapasztalatokhoz, amiket gyerekként szerettem. Viccel. Sawada-san próbál viccelni velem. Annyira idegen, pedig a józan eszem tudja, hogy nem kéne annak lennie. Mintha újra kellene tanulnom a világ működését. Talán pontosan erre lesz szükségem, hogy beilleszkedjek. Már ha valóban képes leszek elhinni, hogy nem tűnik el a hirtelen jött szabadság.

- Hát… - közelebb hajolva veszek szemügyre egy csúnya foltot a lapockáján. Mit kéne felelnem? Az igazságot?  Meg kéne próbálnom nekem is viccelni? Enyhítenem kéne a helyzet súlyosságán, hogy ne gondolja, hogy gyengének hiszem? Tanácstalanul harapok alsó ajkaimba, végül azt a lehetőséget választva, ami a legkisebb eséllyel jár büntetéssel. – Nem… nem olyan… súlyos… - nem igazán hiszek szavaimban, de talán nem tévedek nagyot. Eddig csak a saját zúzódásaimat láttam, de az én bőrömön minden másképp fest. Talán mert Sawada-san annyival erősebb. Szó nélkül nyújtja felém a krémet, és fordít ismét hátat, hogy könnyedén hozzáférjek a sérülésekhez. Alig láthatóan rezzen csak meg, mikor ujjaim végig simítanak a sötétedő foltokon. Próbálom a lehető legóvatosabban eloszlatni a kenőcsöt, de muszáj alaposan belesimítani a bőrébe. Tudom. Van tapasztalatom. Tisztelem, hogy ennyire erős. Sawada-san mindenben különleges.

Mire visszakerül rá a póló, ujjaim forróak és bizseregnek ott, ahol bőréhez értek. Talán allergiás lennék a krémre? Nem hiszem, korábban is használtam már, volt gazdám, aki ezt a típust vágta hozzám. Szó szerint. Megborzongok a hangos nevetés, és undorodó szavak emlékétől. Ő addig nem volt hajlandó újra hozzám érni, míg sérült voltam. Ő csak tökéletes állapotban lévő játékkal játszott. Az már nem számított, hogy ő maga tett engem tönkre. Ostoba volt. Az intelligencia és a hatalom sokszor nem jár együtt.

- Nos, most már jobban érzed magad? – mosolyában nyoma sincs annak a kellemetlenségnek, amit korábban okozhattam neki. Miért nem haragszik rá soha? Miért néz el nekem mindent? Miért akarja minden kívánságomat teljesíteni? Sawada-san kedves ember, de én nem érdemlem meg a figyelmét és gondoskodását. Hiszen egy senki vagyok. Elnyomom feltörni kívánkozó szokásaim, és lassan bólintok. A sok kétely mellett valóban ott a megkönnyebbülés, hogy kicsit enyhítettem a sérülésein, amiket miattam szerzett. – Helyes! Akkor menjünk ebédelni. Utána kitaláljuk, merre tovább. Apropó! Hoztál magaddal könyvet? – annyira meglep a gyors téma váltás, hogy csak döbbent pislogásra telik. Könyvet? Most ide? Vagy az útra? Miért számít ez? Teljes tanácstalanságomban az egyetlen biztos dologhoz nyúlok, a meneküléshez. Elfordítom arcomat, és a mellettünk elsuhanó autókra függesztem tekintetemet. Nevetése csak még jobban összezavar, ahogy tincseim közé csúszó ujjai is. Nem értem. Minden lépése váratlan és teljesen eltér attól, amit megszoktam. Mégsem bánom. Kellemes a nevetése. Nem gúnyos és önimádó. Természetes és boldog. Olyan, amilyet rég hallottam, és legfőképp, amiben régen hittem. – Majd ebéd után benézünk egy könyvesboltba – lassan összeállnak a darabkák. Arra gondol, hogy mit fogok tenni holnap, ha nem tartok vele a tárgyalásra. Hát persze. Megint nem gondoltam át a dolgokat, és miattam kell kitérőt tennünk. Sajnálom a hibám, mégis izgalommal tölt el egy könyvesbolt gondolata. A lehetőség, hogy szabadon nézelődhetek, és talán akár választhatok is.

- Sajnálom… - próbálom megállítani a szavakat, amiket a megszokás kényszerít ki belőlem, de nem járok sikerrel. Lassú voltam. Még nem tudtam megváltozni eléggé. Még nem. Talán idővel sikerülni fog.

- Ugyan, egyáltalán nem fáradtság. Egyébként is, szeretek veled lenni. Kifejezetten jó társaság vagy, Iko – szavai még akkor is ott visszhangoznak fejemben, mikor kihajtunk az útra, és a közlekedés halk moraja körbe ölel minket. Arcom felforrósodik, remegő kezeimet combjaim alá csúsztatva rejtem el. Gyomrom összerándul, de ez sem látszik kívülről. Ahogyan annak a fiúnak a mosolya sem, aki lassan előlép a sötét árnyékokból, ahová évekkel ezelőtt taszították. Már csak azt nem tudom, mikor zuhanok vissza mélybe. Mikor fogja Sawada-san elengedni a kezem? Bárcsak soha ne tenné.

oOoOo

 Az étterem egyszerűen csodálatos. Sokkal kevésbé felkapott, mint ahol tegnap voltunk, de nekem jobban tetszik. Talán mert a szabadban, a folyó partjára nyíló teraszon telepszünk le. Ráuntam a zárt falakra, amik közt az elmúlt éveimet éltem. Nagy terekre, tiszta levegőre és fényre vágyom. Ezért szeretem Sawada-san könyvtárát is, a hatalmas ablakokkal. Ha már nem lehetek a szabadban, akkor ahhoz hasonló helyekre vágyom. Már ha vágyhatok bármi ilyesmire.

Szerencsére nincsenek sokan körülöttünk, legalábbis a teljesen elviselhető szint. Emellett Sawada-san is úgy helyezkedik, hogy minél kevesebbet lásson belőlem a többi vendég. Már tudom, hogy nem szégyell, egyszerűen így próbálja számomra könnyebbé tenni a világ megismerését. Elgondolkodva figyelem a lassan hömpölygő folyót, míg Sawada-san mindkettőnknek rendel. Hamar megértette, hogy nekem ez mekkora nehézséget okoz, és átvette a feladatot. Hálás vagyok minden apró kis figyelmességéért. Olyan hamar zúdította a nyakamba a szabadságot, hogy néha még úgy érzem, megfulladok tőle.

Mikor távozik a pincér, visszafordítom figyelmemet gazdám felé. Hosszú ujjai egy üvegpohár köré fonódnak, amire csillogó cseppekként ült ki a pára. Némán rágódom a kérdésen, ami már korábban megfogalmazódott bennem, de eddig nem láttam helyénvalónak feltenni. Talán itt az ideje, hogy bátrabb legyek Sawada-san mellett. Ilyen rövid idő alatt is annyiszor bizonyította, hogy megérdemli a törékeny bizalmamat. Remélem nem tévedtem.

- Ön sosem iszik alkoholt? – egyszer láttam ahogy munka után a könyvtárban olvasgatva elkortyolgatott egy pohár bort, de ennyi. Közel egy hete vagyok vele, de ezalatt nem ivott annyit, mint némelyik gazdám egyetlen vacsora alkalmával.

- Ha vezetek, akkor soha – hát persze, ostoba vagyok. Most nincs velünk a sofőrje, aki helyette beülne a volán mögé. – De egyébként sem vagyok olyan nagy italozó, habár néhanapján esténként szeretek elkortyolgatni egy pohár jófajta vörösbort. Valamint a partikon természetesen egy-két pohár pezsgő, vagy saké le szokott csúszni az udvariasság miatt. Mégsem sérthetem meg a házigazdát – visszagondolva azon az estén sem ivott igazán, amikor találkoztunk. A vendégek nagy része alig látott az elfogyasztott alkoholtól, de az ő tekintete tiszta volt. Tiszta és őszinte. Már akkor láttam, hogy ő nem illik oda. Nem illik a szörnyetegek közé. Remélem nem tévedtem. – De te nem fogsz inni, amíg nem töltöd meg a huszadik évedet! – szavai majdnem előcsalják apró, hálás mosolyomat, de a feltörő emlékfoszlányok megakadályozzák. Sosem akartam inni azelőtt, hogy legálisan megtehettem volna. Nem vagyok álszent, talán, ha normális életem van, normális barátokkal, akkor biztosan előfordult volna olyan buli, ahol belekóstolok az italokba. De nem volt normális életem. Többször és többet ittam, mint valaha akartam. Kényszerből. Gyűlölöm az alkohol ízét. Néhány gazdám szórakoztatónak gondolta, hogy egy alkoholtól kába háziállattal szórakozhat. De ez volt a jobbik lehetőség. Ha én voltam tompa, akkor nem emlékeztem minden szörnyűségre. Azonban, ha a gazdáim ittak, az mindig rosszabbul végződött. Nem mindenki volt annyira szörnyű, mint Ibuki-sama, de ő… ő sosem tudta magát kontrollálni.

Tenyerem akaratlanul is végig simít a combomon húzódó zúzódáson, amit az utolsó alkalommal okozott, amikor még az övé voltam. Tudom, hogy Sawada-san sosem válna ilyenné, mégis hálás vagyok, hogy nem iszik. Az alkohol borzasztó dolgokra kényszerítheti az embert. Megváltozhat tőle a személyiséged. Vagy vajon csak felszínre hozza a valósat? Nehéz kérdés.

- De most én kérdezek – halvány mosollyal dől hátra székében, türelmesen kivárva, míg újra kettesben leszünk. Az étel csodásan fest, az illatától azonnal éhes leszek, pedig korábban nem éreztem, hogy az lennék. – Sosem vittek étterembe sem? Csak mert… hogy is mondjam… ez megmagyarázná, miért viselkedsz így – ennyire ügyetlenül, tanácstalanul és bizonytalanul? Nem tudok neheztelni rá, amiért észrevette. Egy ép és egészséges fiú nem így viselkedne. Én egy összetört pet vagyok, akit mindig irányítottak. Fogalmam sincs mit kéne tennem hétköznapi helyzetekben. Mintha minden, amit a szüleimtől tanultam, régen elhomályosodott volna. Minden tudás és tapasztalat csak lassan szivárog vissza a valóságba. Tényleg újra kell tanulnom a világ működését.

- Soha – fejcsóválva várom meg, míg Sawada-san a szájához emeli az első falatot, és csak ezután kezdek neki én is az ételnek. – A gaz… szóval… azok az emberek, ha elmentek valahová, akkor mindig a hotelben hagytak – hogyan tudták volna megmagyarázni a jelenlétem egy étteremben? Csak privát étkezéseken vehettem részt, ahol nem volt veszélye a lebukásnak. Ahol bármikor az ölükbe húzhattak, és simogathattak, akár egy puha bundájú macskát. Nem volt több szerepem, mint egy egyszerű háziállatnak. Nem hagyhattam el a szobát. Mindig hagytak ott valakit, aki az ajtón kívül vigyázott, hogy ki ne szökjek. Nem mintha lett volna értelme megpróbálnom, mert mindig rám zárták az ajtót. Kulcsom pedig nem volt – az első néhány alkalommal próbálkoztam csak, aztán megtanultam, hogy nincs esélyem. Nem hagynak nekem lehetőséget a menekülésre. Voltak őrök, akik kedvesek voltak, voltak, akik brutálisak, de mindannyian ügyeltek rá, hogy ne tegyenek bennem kárt, hiszen a főnökük tulajdona voltam. Egy igen drága és értékes tulajdona.

- És mit csináltál ilyenkor? Szörnyű lehetett egyedül lenni órákon át és várni – lassan rágom meg a falatot, miközben keresem a megfelelő szavakat. Sawada-san nem ért meg, de ezt nem fogom az arcába vágni. Nem volt szörnyű az egyedüllét. Az a pár óra nyugalom segített összeszedni az erőt, amivel túlélhettem a következő napokat. Elfelejti, hogy én sosem voltam olyan gyerek, mint mások. Engem nem rémített meg az egyedüllét, főleg mert tudtam, hogy valójában nem vagyok egyedül. Csak sikoltanom kellett volna, hogy valaki berontson az ajtón, és ellenőrizzen engem.

- Ha volt zongora, néha megengedték, hogy játsszak, vagy olvashattam, de kizárólag nem túl komoly műveket – ezek voltak a kedvenc napjaim. Egyedül a zenével és könyvekkel. Nem minden gazdám volt egy szörnyeteg. Tudom, hogy gonoszak voltak, hogy sok mindenkinek ártottak, de velem jól bántak. Kevesen voltak ugyan, de nem akartak tönkre tenni. Az egyikük még a mosolyomat is kiérdemelte. Ő volt az egyetlen, akinek az elvesztése űrt hagyott maga után. – A tévé tilos volt, hiszen ki akarta volna, hogy a végén információkat szerezzek arról, mi folyik a világban? Az internet és a telefon szintén tiltólistás volt – egyszerű megoldás. Tartsd távol a foglyodat a világtól, így nem fog vágyni rá. Az első gazdám még engedte, hogy időnként meséket nézzek, de ahogy nőttem, ez is elmaradt. Egyre kevesebbet tudtam arról, ami körülöttem zajlik. Háborúk, válságok, világrengető felfedezések úszhattak el mellettem anélkül, hogy tudomásom lett volna róluk. Sok mindenről maradtam le, amit talán Sawada-san mellett majd bepótolhatok. – De volt, hogy semmit sem engedtek és csak ültem egyhelyben az ágyon, míg meg nem jöttek. Ha véletlenül elaludtam az… nagyon rossz volt…

„Így kell várni a gazdádat, te hálátlan, ostoba kölyök?”

„Lelkes üdvözlést vártam, nem egy alvó babát. Példát vehetnél a kutyámról, legközelebb hamarabb rohanj az ajtóhoz, mint ő.”

Egy lassú pislogással, és egy korty limonádéval űzöm el az emlékeket, és a torkomba tóduló keserű ízt. Látom Sawada-sanon, hogy nem tetszett neki, amit hallott. A hitetlenkedést és felháborodást a tekintetében. Az ő világába nem illik mindez. Hogyan ismerhet ő olyan embereket, mint Ibuki-sama? Vajon mit szólna, ha megismerné előző gazdám valódi természetét? Talán szóba sem állna vele többé.

- Nos, mellettem azt olvasol, amit akarsz, akkor zongorázol, amikor jólesik és nyugodtan nézhetsz tévét, internetezhetsz, valamint kapsz majd egy telefont is – annyira váratlanul érnek szavai, hogy szinte a villa is kicsúszik ujjaim közül. Az olvasás és a zongorázás már eddig is nyilvánvaló volt, említette korábban, de a televízió és a telefon? Mit kezdenék egy saját mobillal? Nem is biztos, hogy igazán tudnám használni. Utoljára gyerekként volt a kezemben, de azok egészen másképp működtem. Láttam a gazdáimnál, figyeltem hogyan használják, de… de én csak egy pet vagyok. Egy játékszernek minek telefon? – Utóbbira szükséged lesz, mert én elég sokat dolgozom és mobilról könnyebben el fogsz tudni érni, ha bármire szükséged van – a válasza teljesen jogos, és látom benne az értelmet, az agyam mégsem tudja teljesen feldolgozni a szavait. Vagy egy zár, egy gát, amit nem tud áttörni. Még nem. Ezt a korábbi gazdáim építették belém, és túl masszívvá vált az évek alatt. Nem fél, hogy segítséget hívnék a telefonon? Hogy rá uszítanám a rendőröket? Nem. Rá sosem. Vele nem tennék ilyet, hiszen ő sem bánt engem. De félek, hogy ha a korábbi gazdáim megtudják, hogy milyen szabadságot adott nekik, mindkettőnket megpróbálnak elintézni. Túl sokat hallottam. Túl sokat tudhatok. Ezért nem szabad egy petet kívülállók kezére juttatni, vagy szabadon engedni. Hallottam ahogy erről beszélnek. Talán figyelmeztetnem kéne Sawada-san?

- Nem szükséges! Ha… ha úgy lesz akkor… megkérem Nozaki-sant, hogy szóljon önnek – nem merem megemlíteni valódi aggályaimat. Félek, hogy ha rájönne, hogy mennyire veszélyes vagyok, azonnal meg akarna szabadulni tőlem. Csak bajt hozok a fejére, ha nem petként bánik velem. Én már élhetek normális életet.

- Jó, legyen, ahogy szeretnéd – megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – De, mint mondtam már, ha szeretnél valamit, szólj és ha lehet, teljesítem. Ezen kívül nyugodtan mondj ellent, ha valamit nem szeretnél, ha valamiről úgy érzed, nem helyes, vagy túlzó. Ahogy most is tetted. Nem fogok haragudni érte, elvégre fontos, hogy minél jobban megismerjük egymást. Mi egy csapat vagyunk, Iko és mindig számíthatsz rám – ajkaimba harapva kapaszkodok szavaiba, miközben gyomrom ideges bukfencet vet. Figyelmeztetnem kéne. Ő olyan kedves és figyelmes velem, pedig veszélyes vagyok rá nézve. Ha Ibuki-sama elárulja másoknak, hogy elveszített, és hogy egy normális emberhez kerültem, akinek nincs köze az alvilághoz… El kell mondanom neki. Hamarosan. Mielőtt baja esne. Nem magam miatt aggódom, hanem Sawada-san miatt. Én már elvesztettem mindent és mindenkit. Őt nem akarom.

oOoOo

Az új könyvek illata, a boltot körbe lengő békés légkör és a plafonig érő polcok szinte elvarázsolnak. Hiába kutatok emlékeim között, nem tudom mikor jártam legutóbb ehhez hasonló helyen. Kíváncsian emelek fel néhány kötetet, belepörgetve a lapokba. Bármilyen témában találnék itt olvasni valót. Annyi könyvet magammal tudnék vinni, amikkel hónapokig ellennék. Nem is igazán tudom, hogyan fogok kiválasztani egyetlen darabot.

- Válassz, amit csak szeretnél – mintha csak olvasna gondolataimban, mosolyogva próbálja elűzni zavaromat. Ő is kezd kiismerni engem, ahogyan én őt. Ilyen rövid idő alatt.

- Többet is… szabad? – szinte erőszakkal kell kipréselnem magamból a kérdést. Nehéz elfogadnom, hogy nem fog érte megbüntetni. Kapaszkodok a mosolyába, és a tekintetéből áradó kedvességbe. Bólintása határozott, és elmondhatatlanul forró boldogságot lobbant fel mellkasomban.

- Amennyit szeretnél. Ha akarod, az összes könyvet megveszem neked – tudom, hogy csak viccel. Biztosan viccelnie kell. Sawada-san gazdag, de csak nem venne meg nekem egy könyvesboltra való olvasnivalót, ugye? Nem tudom. Talán tényleg megtenné, ha kérném, de úgysem fogok ilyet tenni. Nem fogom kihasználni a kedvességét.

Tétován indulok felfedezőútra a sorok között, eleinte figyelve, hogy ne kerüljek ki Sawada-san látóköréből, de egy idő után annyira magával ragad a rengeteg lehetőség, hogy már semmi más nem létezik, csak a könyvek. Az ifjúsági irodalomnál találom meg azt, amit az elejétől fogva keresek. A szüleim minden este felolvastak nekem kiskoromban. A legutolsó, amit éppen csak elkezdtünk, a Harry Potter volt. Emlékszem mennyire vártam a lefekvést, hogy megtudhassam, hogyan alakul a kis varázsló története. Míg az árvaházban éltem, én is vártam a levelemet. Kicsit úgy éreztem magam, mint Harry. Árva lettem, akinek nem sok öröme van a világban. Bagoly azonban sosem érkezett. Helyette egy férfit kaptam, aki kiragadott a sötétségből, és egy még rothadtabb világba rántott magával.

Szomorú mosollyal szorítom magamhoz a könyvet, és tétován leemelem a második részt is. Látom, hogy van folytatása, de mielőtt azokhoz nyúlhatnék, egy másik könyvsorozaton akad meg a tekintetem. Kíváncsian lapozok bele, és már csak azt veszem észre, hogy percek óta olvasom. Gyorsan becsukom, és vívódva a két sorozat között végül a másodikat választom. Lehet nem is leszek képes elolvasni a Harry Pottereket, mert túl sok sebet tépnek fel, ezért felesleges előre megvenni őket.

Az összegyűjtött könyveket egy kényelmes puffra pakolom, de mielőtt elindulhatnék megkeresni Sawada-sant, megakad tekintetem egy teljesen más témájú könyvön. Torkom összeszorul, ujjaim remegnek, ahogy a vaskos album gerincén simítanak végig. Hokkaidó. Ajkamba harapva emelem le a polcról, és telepszem le vele a könyvkupacom mellé. Minden egyes oldallal, minden gyönyörű fotóval egyre nehezebbé válik a légzés. Ismerős tájak, ismerős nevek, régen eltemetett emlékek. Ujjaim szinte maguktól lapozzák fel az Asahikawáról szóló oldalakat. A hegyek, amiknek a képe már csak ritkán kísért álmomban. Az épületek, amiknek csak a körvonalaira emlékszem. És a történetekre, amik hozzájuk fűződnek. Vajon milyen lenne visszatérni? Más él a házunkban, vagy egyszerűen hagyták tönkre menni az épületet? Vajon gondozza bárki a szüleim sírját? Vajon emlékszik még bárki a családunkra? A betűk és színek lassan összefolynak a könnyektől, amik elhomályosítják tekintetem. Kapkodva törlöm le őket, mielőtt igazán előbukkanhatnának és bárki megláthatná őket. Nem szabad sírnom. Én nem sírhatok.

- Hiányzik, igaz? – megrezzenve pillantok fel Sawada-sanra, aki nem is tudom, hogy mikor lépett mellém. Remélem a könnyeim nem látta. – Megvegyem neked? – tudom, hogy csak a jószándék vezérli, és talán máskor képes lennék elfogadni az ajánlatát, de most nem lennék képes még ezzel is megbirkózni. Most az új életem szabályait kell megismernem, csak azután nyúlhatok vissza ahhoz a fiúhoz, aki egykor voltam.

- Nem szükséges, Sawada-san – visszacsúsztatom a könyvet a helyére, és újra elzárom magamban az emlékeket, amiknek még nincs itt az ideje. Hamarosan. Talán már nem kell sokat várnom, hogy újra önmagam lehessek. Ha az az Iko még létezik egyáltalán.

oOoOo

Hajamat törölgetve, a hotel puha, kényelmes köntösébe bújva sétálok ki a fürdőből. A vacsorán már régen túlvagyunk, szerencsére Sawada-san most sem erőltette az étteremet, és egyszerűen a szobánkba rendelte. Hálás vagyok ezért az apró figyelmességért is, ahogy minden másért. Nem erőltetett a könyvesbolt után más programokat, megelégedett azzal, hogy a szobánkhoz tartozó kis udvaron olvasok, míg ő idebent dolgozott valamit a laptopján. Úgy tűnik őt tényleg nem zavarja, ha azt teszem, amit szeretnék. Furcsa még ez a kis szabadság is. De egyre jobban el tudok lazulni a társaságában.

Tekintetem azonnal megtalálja az egyik ülőpárnán pihenő magas alakot. Már nem dolgozik, hanem az egyik könyvet olvassa, amit a boltban vásárolt magának. Az enyémek az egyik fal mellé rendezve pihennek egy kupacban. Féltem, hogy nem fogja mindet megvásárolni nekem, de megint tévedtem. Jobban kéne bíznom benne. De még nehéz. Felpillant rám, és becsukja a könyvet. Van valami a tekintetében, ami megállítja mozdulataimat, és gyorsabb ütemre készteti szívemet. Nem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz értelemben.

- Jól esett a fürdő? – lassan bólintok az ártalmatlan kérdés hallatán. Nem tudja elrejteni a hangjában rejlő kellemetlen élt. Mintha neki sem tetszene igazán, ami most fog következni. – Van rajtad alsónadrág, ugye? – ajkaim vékony vonallá préselődnek, kezeim erőtlenül hullanak testem mellé. De a nevelésem kiváló volt. Jól vagyok idomítva. Ismét bólintok, bár már tudom mi fog következni. Legalábbis azt hiszem. Már többször tévedtem Sawada-sannal kapcsolatban. – Akkor kérlek vedd le a köntöst, és ülj ide mellém, Iko – hangjában nincs semmi kegyetlenség, nincs visszautasíthatatlan parancs, csak halk, megnyugtató kérés. De nem számít, akkor is megtenném, ha éhes pillantással méregetve követelné ezt tőlem. Lábaim megremegnek, ahogy odalépek a másik párnához. Az ő figyelmét sem kerüli el, félelmem. Hogyan is kerülhetné? Mintha ki lenne élezve minden érzéke rám. – Ne félj, nem érek hozzád úgy, és nem teszek semmit, amit nem akarsz. De ellenőrizni szeretném a zúzódásaid, és segíteni a gyógyulásukat – apró mosollyal emeli fel a kenőcsöt, amit délután vásároltunk. Eddig elkerülte a figyelmemet, túlságosan arra koncentráltam, hogy vajon mi fog történni velem. Ostobának érzem magam. Megint félreértettem Sawada-san szándékait. Egyszer már elutasította, hogy előtte öltözzek, nem tudom miért hittem, hogy most ki akarja használni a testem. De. Pontosan tudom. Megint az előző gazdáimhoz hasonlítottam őt, ami egy hatalmas hiba. Pedig ő csak gondoskodni akar rólam.

- Köszönöm, Sawada-san – halk hálám közben kioldom a köntös övét, és lecsúsztatom magamról. Tudom, hogy ez most egészen más helyzet, mégsem szabadulok a régi szokásoktól. Lassan, szemeimet lesütve csinálom, ahogy a gazdáim szerették. Alázatosan. Megremegek, ahogy hűvös, nedves tincseim a hátamhoz simulnak. Ha ezt tudom, megszárítottam volna. Már nem számít. Szótlanul telepszem le Sawada-san mellé, szembe fordulva vele. Hallom elnyomott sóhaját, ahogy végigpillant testemen. Érzem a késztetést, hogy körbe öleljem magam, és eltakarjam előle a csúf zúzódásokat, de ellenállok. Ő nem fog bántani. Inkább egy emlékbe kapaszkodok. Annak a pillantásnak a képébe, amivel először pillantott végig a sérüléseimen. A haragra és megvetésre, ami nem nekem szólt. Ő ugyanúgy gyűlöli a korábbi gazdáimat, mint én.

- Nagyon fájnak még? – kényszerítem magam, hogy felnézzek. Ha látom a gondoskodástól ragyogó szürkészöld tekintetet, akkor könnyebb elhinnem, hogy ez most más. Hogy nem valamelyik gonosz gazdám hálószobájában ébredtem egy álomból.

- Már nem annyira. Gyorsan gyógyulnak – valóban csökkent a fájdalom, és már a színük sem olyan borzasztó, mint mikor első alkalommal látta őket. Mégis, a tekintetében most is ott van minden korábbi érzelem. Vajon csak miattam fogja vissza a dühét, vagy csak nem az a fajta ember, aki hangosan kimondja az ilyesmit?

- Megengeded? – kérdő pillantással emeli fel ujjait, amit a krém borít. Zavartan bólintok, és nyújtom ki karomat az irányába. Tényleg engedélyt kért, hogy hozzám érjen? Korábban soha, senki sem tett ilyet. Mellkasomban olvadni kezd a fagyos rettegés, érintését szinte kellemesnek érzem a bőrömön. Annyira gyengéden csinálja, hogy szinte semmit sem érzek belőle. Még az is alig hoz zavarba, hogy az alsónadrágon kívül semmi más nincs rajtam. Ruhák helyett körbe ölel a biztonság érzése, ami Sawada-sanból árad. – Sokszor tették ezt veled? – hangja halk, érintései még mindig gyengédek, ahogy lassan áttér kulcscsontomra.

- Voltak, akik igen, voltak, akik soha – nem minden gazda volt ugyanolyan. Ezért volt riasztó minden alkalom, amikor új helyre kerültem. Sosem tudtam, hogy mi vár rám. – Ibuki-sama kegyetlenebb volt az átlagosnál, leginkább akkor, amikor ivott – hangom és testem is megremeg mikor a hasamon húzódó zúzódásra csúszik érintése. Arcom felforrósodik, szemeimet lesütve próbálok ellenállni a késztetésnek, hogy egészen apróra húzzam össze magam. – Ő durván szerette csinálni… azt… - zavart dünnyögésbe fulladnak szavaim. Nem lenne szabad az előző gazdám titkait kiadni, de nem akarok hazudni Sawada-sannak, és most már tudom, hogy ő nem büntet meg, ha rosszat szólok valamelyikükről. Ugyanúgy megveti őket, mint én. Egy pillanatra megdermed szavaimtól, de hamar folytatja óvatos érintéseit.

- Sosem gondoltam volna, hogy Ibuki ilyesmire képes – nem tudom, hogy nekem szánja szavait, vagy saját magának, ezért inkább hallgatok. A hozzá hasonlókat könnyű félreismerni, hiszen azt láttatják a világgal, amit csak akarnak. Sikeres üzletemberek, boldog családapák, lelkes adományozók. Sawada-sannak valószínűleg fogalma sincs a világunk legtöbb szörnyűségéről. Figyelmesen, óvatosan folytatja a munkálkodást, udvariasan megállva alsónadrágom vonalánál, és átugorva combomra. Különös, hogy mennyire könnyen viselem az ő érintését. Hogy mennyire természetes, és nem viszolygok tőle. Nincs undor és kényszer, hogy elhúzódjak. Mintha tett volna valami drogot a vacsorámba, pedig tudom, hogy ő sosem tenne olyasmit. – Hihetetlenül erős vagy, Iko – döbbenten pillantok fel, tekintetem összefonódik a megnyugtató, fakózöld szempárral.

- Erős? – zavartan ismétlem meg a szót, amit nem tudok hová tenni. Miért lennék én erős? Ő mégis határozottam bólint, és tiszta kezével a fülem mögé tűr egy nedves hajtincset.

- Túlélted a borzalmakat, amiket veled tettek – szóval így érti. Legszívesebben újra lesütném a tekintetem, de az övé fogva tart, nem ereszt. A levegő egyre fojtogatóbban forró körülöttünk, mellkasom szaporán emelkedve próbál túlélni.

- De megtörtem. Többször is… - elhaló suttogásomat alig hallom szívem vad dübörgésétől. A múltam szülte pánik az oka, vagy a gyengédség, amit Sawada-san tekintetében látok? Talán a félelem, hogy eldob magától, ha rájön mennyire sérült vagyok? Fogalma sincs mennyire törött vagyok. Hogy hányszor próbáltam összeragasztani magam, és nincs rá garancia, hogy így is marad.

- Mindezek ellenére csodálatos ember tudtál maradni – mielőtt közbevághatnék, ajkaimra csúsztatja arcomon felejtett ujját. – Egy teljesen összetört lélek nem tudott volna úgy bánni egy gyerekkel, ahogyan te tetted ma. Gondolkodj ezen, Iko – égető forróságot okoz mellkasomban. Kábán bólintok, és fordulok meg kérésére, hogy a hátamon lévő zúzódásokkal is foglalkozhasson. Csodálatos? Erős? Ember? Mindegyik hihetetlenül hangzik. Ezeket a szavakat már régen nem használtam magamra. És mások sem rám. Azt hittem menthetetlen vagyok, de Sawada-san nem adja föl. Ő még hisz bennem. Talán nekem is hinnem kéne benne? Vagy saját magamban? Talán. Nem tudom. Zavaros minden. Az egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodni tudok, az a gyengéd, puha érintés a bőrömön. Az érintés, ami enyhülést és biztonságot hoz magával. A világom a feje tetejére állt. Vagy éppen most fordul vissza a helyére.

oOoOo

- Biztosan nem szeretnél velem tartani? Nem lesz unalmas egyedül? – Sawada-san már teljesen felöltözve, tárgyalásra készen áll az ajtóban, de még visszafordul, hogy feltegye a kérdést, amit legalább háromszor nekem szegezett ma. Mintha nehezére esne egyedül hagynia engem. Talán fél, hogy szökni próbálok? Nem. Fél, hogy magányosnak fogom érezni magam. Pedig a magány az én életemben egy kellemes társaság volt mindig is.

- Jól fogom érezni magam, Sawada-san – még egy halovány mosolyt is sikerül ajkaimra varázsolnom, hátha azzal megnyugtathatom. Nagy a késztetés, hogy vele menjek, hogy azt tegyem, amit ő szeretne, de azt mondta ne féljek dönteni és ellent mondani. Itt az ideje, hogy teszteljem, mennyire mondott igazat. Ha hazudott nekem, az derüljön ki még most. Törjek utoljára apró darabokra minél hamarabb. – Átadná üdvözletemet Shimada-senseinek? – legszívesebben azt is hozzá tenném, hogy a macskát is üdvözölje helyettem, de túlzásnak tűnik.

- Természetesen – beletörődő sóhajjal húz ki egy karcsú, sötét készüléket a zsebéből. Megdermedek a mobil láttán, mintha valami sátánian gonosz eszközzel közelítene felém. – Tudom, hogy nem szeretnél mobiltelefont, de ezt most itt hagyom erre a pár órára, rendben? A munkához szoktam használni, de arra is tökéletes lesz, hogy hívhass, ha bármi történik – leküzdöm minden ellenérzésemet, és lassan bólintok. Ha Sawada-sannak erre van szüksége, hogy kicsit nyugodtabb legyen, megteszem. Csak itt hagyja, nem kell használnom. Majd magamnál tartom, de ezen kívül semmit sem kell tennem vele. Még megmutatja hogyan tudom őt felhívni, majd a kezembe nyomja a készüléket. Annyira idegennek érződik, hogy szinte nem is tudom hogyan tartsam a kezeim. – Sietek, hogy ebédre visszaérjek. Vigyázz magadra, Iko – gyengéden megsimogatja fejemet, de ettől nem érzem magam egy gyámoltalan kiskutyának. Ha ő teszi, az más, mint ahogy a gazdáim tették. Talán mert tudom, hogy ő nem háziállatként tekint rám. Bár furcsa érzés, hogy valaki törődik velem, mégis melegséggel tölt el. Rég éreztem már ilyesmit. Túl régen volt, hogy bárki aggódott volna értem.

- Ön is, Sawada-san – mosolyogva biccent, mielőtt behajtaná maga után a szobánk ajtaját. Néhány percig még szótlanul bámulom a helyet, ahol utoljára láttam mosolyát. Furcsa. Eddig szerettem egyedül lenni, de most mégis szokatlan űrt hozott magával a csend. Pedig csak pár perce tart.

Megrázom fejemet, és a tegnap vásárolt könyvsorozat első kötetét, plusz egy plédet magamhoz véve sétálok ki az apró kis kertbe. A tóparton letelepszem megszokott helyemre, magam alá hajtogatva a puha anyagot. A langyos, kora nyári szellő, a növények illata és a madarak éneke azonnal feltölti az ürességet, amit Sawada-san távozása hagyott maga után. Még mindig nehéz elhinni, hogy ez történik velem. Hogy végre talán valóban megszabadulhattam attól a világtól, ami évek óta fogva tartott. vajon képes leszek valaha teljesen elfogadni ezt a változást? Nem tudom. Sawada-san szerint igen. Ha ő hisz ebben, akkor nekem is hinnem kéne.

Kavargó gondolataimat a regénnyel csitítom le, ami segít elszakadni a valóságtól. Segít, hogy megfeledkezzem a borzalmakról. Hagyom, hogy a történet magával rántson egy olyan világba, ahol bármi megtörténhet. Nem is igazán figyelek az idő múlására. Az egyetlen, amit időnként megérzek, az az arcomat simogató egyre melegebb napsugarak. Olyankor pár pillanatra lehunyom szemeimet, érezve magam körül a valóságot, csak hogy újult erővel vethessem magam vissza egy kitalált birodalomba.

A telefon éles csörgése szinte sokként ér. A könyvet majdnem sikerül a tóba ejtenem, ahogy megcsúszik ujjaim között. Még idejében elkapom, mielőtt tekintetemet a mellettem pihenő mobil felvillanó kijelzőjére fordítom. Nem kellett volna. Mintha egy vödör jeges vizet zúdítanának a nyakamba. Ibuki-sama. Dermedten, mozdulatlanul bámulom a nevet, ami visszaránt a sötétségbe, ahonnan indultam. A kijelző elsötétedik, a kert újra elcsendesedik, de én nem tudom levenni tekintetem a mobilról. Hogyan is hihettem benne, hogy minden rendbe jön? Az egész csak egy játék volt. Egy teszt. Vissza fog adni neki. Hazudott mindenről, nem is akar segíteni rajtam. Miért hittem neki? Mert annyira őszinte volt. Mert úgy viselkedett, mintha tényleg érdekelném. De ostoba voltam. Felvillant előttem egy ajtó, ami a kijáratot rejtheti, és én gondolkodás nélkül odarohantam. Csak hogy zárva volt. Mindig is zárva volt.

Térdeimet ölelve, lustán dobogó szívvel figyelem a tó vizének fodrozódását, és a halak lassú mozgását. Már túljutottam az első pánikon. Már visszatértem az üres babához, aki Sawada-san előtt voltam. Meglepően könnyű volt. Talán mert nem sodródtam még túl messze tőle. Vagy mert sosem hagytam magam mögött. Ez a pár nap egy álom volt. Egy csodálatos álom, ami hamarosan véget ér. Fel kell készítenem magam, hogy túléljem a sötétséget, ami vár. Már nem biztos, hogy sikerülni fog. Hiszen most is az az apró, szikrányi kis remény tart egyben, hogy talán félreértettem mindent. Ha ez is kialszik, akkor vége. Tudom. Túl sokszor ragasztottam már össze magamat.

- Iko? – a hang, ami néhány nap alatt kedvessé vált számomra, csak halkan szűrődik át a tompaságon, amivel körülöleltem magamat. – Iko… - óvatos érintés karomon, amitől még csak meg sem rezzenek. A csendes burok, lassan eloszlik, a virágok illata mellett Sawada-san megnyugtató kölnije kúszik orromba. Visszajött. Miért? Ő maga akar visszavinni? Miért nem küldte csak ide Ibuki-sama embereit? – Mi történt, Iko? – már hallom a szavaiban rejlő aggodalmat. Miért aggódik? Örülnie kellene, hogy végre megszabadulhat tőlem. De kérdezett. Kérdezett, és válaszolnom kell, mert még ő a gazdám.

- Csörgött a telefonja, Sawada-sama – akaratlanul váltok vissza a megszólításra, ami jobban illik egy gazdához. Az agyam automatikus üzemmódba váltott. A belé sulykolt szabályok visszatértek. Hallom ahogy körülöttem matat, valószínűleg a mobilt keresi. Nem kell sokat kutakodnia, jól látható helyen pihen mellettem.

- A francba – halk szitkozódása nem tudom minek szól. Annak, hogy Ibuki-sama kereste, vagy annak, hogy lebukott, mert észrevettem?

- Mikor ad vissza Ibuki-samanak? – nem lenne szabad kérdeznem, de eddig sosem büntetett érte. Talán most sem fog. Talán hosszú ideig ez az utolsó kérdés, amit bárkinek is feltehetek. Hangom még mindig kifejezéstelen, nyoma sincs rémületnek, kétségbeesésnek vagy könyörgésnek. Ez az üres belenyugvás. Nem változtatna semmit, ha kiborulnék, vagy könnyeket ejtenék.

- Soha – most először érzek bármit a hívás óta. Most először érzem, hogy határozott, dühös szavai visszahozzák a meleget bőröm alá. Lassan pislogva mozdítom meg elgémberedett ujjaim, amikkel saját magamba kapaszkodom. – Soha többé nem kell visszamenned hozzá Iko. Sem senki máshoz. Megígértem neked, hogy innentől te döntöd el, hogyan éled az életed, emlékszel? – szavai nyomán mélyről, lágyan fodrozódva törnek fel a szavak, amiket alig néhány napja mondott nekem. Amiket eltemetett a múlttól való félelmem.

„Nincs szándékomban odaadni téged valaki másnak. Ez a te életed, te döntöd el, hogyan akarod élni.”

Valóban ezt mondta. Akkor mégsem hazudott? Mégsem volt egy kegyetlen színjáték minden? Felé fordítom fejem, de csak óvatosan, mert a nyakam teljesen elgémberedett. Mikor ült mellém? Mikor zártam el magam annyira a világtól, hogy ne érezzem a közelsége okozta melegséget? A remény apró szikrája erőre kap, a szürkészöld szemekben rejlő megmásíthatatlan ígérettől.

- Azt hitted azért hív, mert vissza akar venni tőlem? – lassan bólintok. Várom, hogy ostobának nevezzen. Hogy kiabáljon, amiért nem bízok benne, de semmi ilyet nem tesz. Nem értem. Miért nem haragszik rám a tévedésem miatt? – Nem engedném neki, Iko. Már szabad vagy, és ezt neki is tudnia kell – csak későn jut el hozzám szavai értelme. Az elnyomott pánik újult erőre kap, de egészen más okból. Nem. Nem szabad. Nem engedhetem. Rémülten nyúlok a kijelző felé, és szakítom meg a hívást, amit pár pillanattal ezelőtt indított. Döbbenten pislog rám, de nem büntet meg a vakmerőségemért. – Miért csináltad?

- Ibuki-sama… veszélyes – nem tudom, mi a jó szó, így azt választom, ami először eszembe jut. El kell neki mondanom. Ha nem teszem, baja eshet. Lehet pont ezért lök majd el magától, de inkább szenvedek én, mint hogy őt veszélybe sodorjam. – Ahogyan a többi gazdám is – már aki még életben van. De ezt nem teszem hozzá, nem akarom a kelleténél jobban felzaklatni a világom borzalmaival. – Egy pet sosem lehet újra szabad, mert túl sokat látott és hallott – nem a saját szavaim ezek, hanem azoké, akik tanítottak. Ezt is belém verték. Úgy gondolták, kevésbé bágyom majd a szabadságra, ha tudom, hogy szinte biztosan a halálommal végződik. Látom rajta, hogy elgondolkodik szavaimon. Vonásai sokkal keményebbé válnak, szemei összehúzódnak, ahogy belemerül gondolataiba. Legalább nem lök el azonnal maga mellől.

- Szerinted képesek lennének…? – még az előtt bólintok, hogy feltenné a kérdést. Tudom jól, hogy mire céloz. Képesek lennének végezni velem. Akár Sawada-sannal is. Nekik nincsenek gátlásaik. Nincsenek erkölcsi normáik és határaik, amiket sosem lépnének át. Nekik csak a hatalmuk és önmaguk számít. Ha ezeket veszélyben érzik, bármit megtennének. Bármit.

- Ezért nem lehetek ember. Ezért nem lehet soha normális életem – Sawada-san mellett kell maradnom. A világnak azt kell hinnie, hogy ő irányít engem. A volt gazdáimnak azt kell látnia, hogy biztonságban van a nevük és a titkaik. Némán könyörögve merülök el az elszürkült tekintetben, ami arcomat fürkészi. Hosszú ideig nem szól semmit, végül halk, gondterhelt sóhajjal rakja zsebre a telefont, és vállamat átkarolva húz oldalához. Megremegek, ahogy a feszült zsibbadás helyét átveszi a megnyugtató melegség. Nem lökött el. Talán nem is fog.

- Megoldjuk, Iko. Ígérem, találunk valami megoldást – nem tudom, ez hogyan lenne lehetséges, de el akarom hinni. El akarom hinni neki. Ellazulva simulok oldalához, és próbálom elhinni, hogy ez a világ valóságos.

A palota egyszerűen lenyűgöző. Még el sem értük igazán, de én már most képtelen vagyok eldönteni, hogy mit nézzek. Hiába forgatom a fejemet, úgy érzem nem tudok mindent magamba szívni. Szerencsére gond nélkül ide jutottunk, és a kezem sem fáj, hála Sawada-san gondoskodásának. Még sosem volt gazdám, akit egyetlen kis karcolás is érdekelt volna. Maximum azért, mert megsérült a gyönyörű tulajdona. De ő maga sosem ápolta volna le. Újabb bizonyíték arra, hogy Sawada-san mennyire más, mint ők.

Nem tudom mit érdemes először megnézni, így csak követem Sawada-san iránymutatásait. Tényleg nagyon rég volt lehetőségem ennyi új dolgot megtapasztani. A szüleimmel sokat utaztunk ugyan, de annak hosszú évekkel ezeleőtt vége szakadt. Most talán újra kezdődhet minden? Sawada-san mellett felfedezhetem a világot? Nem kellene reménykednem, mégis szeretnék. Szeretnék bízni benne. Talán már bízok is.

- Maga a palota egyébként még kétszáz éves sincs. Egészen 1869-ig, míg az udvar át nem költözött Kiotóba a Meiji restaurációt követően, a császár is innen irányította az országot. Utána már csak a koronázási szertartásokat tartották Kiotóban, ami így kulturális főváros lett – figyelmesen hallgatom szavait, próbálva minél több dolgot megjegyezni belőle. Mindig érdekelt a történelem, bár sosem volt lehetőségem igazán elmélyedni benne. Ha volt lehetőségem magamnak rendelkezni az időm felett, azt általában a zenének szenteltem. Az segített gyógyítani a lelkemet. Az segített túlélni az életnek csúfolt szörnyűséget, ami körbevett. De, amit Sawada-san mellett érzek, az más. Itt mintha tényleg normális életet tudnék élni. Lehetséges lenne? Mellette ilyen gyorsan gyógyulnék?

- Akkor már senki sem lakott a palotában? – a válaszok valóban érdekelnek, de az is célom, hogy eltereljem a figyelmemet. Félek, hogy a gondolatok túl reménytelivé válnak, és ezért jobban fog fájni, mikor kiderül, hogy tévedtem. Hogy nincs lehetőségem normális életre. Elhessegetem a borongós gondolatokat, és csak Sawada-san megnyugtató szavaira figyelek. Órákig tudnám őt hallgatni.

- A palota még bizonyos funkciókat ellátott, hiszen rengeteg hivatal maradt itt, hogy kézben tartsa a város és az ország ügyeit. De mára már csak látványosság, bár igaz, többször újjáépítették, mert párszor a múltban egyes részei leégtek. A központi palota azonban még mindig sértetlen, ahol a császár és a családja, valamint a fő udvartartás éltek – milyen különleges hely lehetett egykor. Még most is sugárzik belőle a méltóságteljesség. Szívesen sétáltam volna az egykori császárok udvarában. Gyönyörű lehetett, hiszen most is az. Vajon milyen szerepet tölthettem volna be itt? Boldogabb életem lett volna, ha egy másik korba születek? Talán.

A park, ami lassan kibontakozik előttünk, teljesen elvarázsolt. Lelkesen vetem be magam a növények közé, nem törődve vele, hogy nem úgy viselkedem, ahogyan egy pethez illik. Sawada-san nem várja el, hogy tökéletes porcelánbaba legyek az oldalán. Most rajtam a sor, hogy időnként magyarázzak. Nem tudok olyan hosszan és pontosan, mint ő, de néhány növényt úgy érzem látnia kell. Rengeteg csodálatosan gyönyörű virág nyílik, amikkel még sosem találkoztam, csupán a könyvekben. Látszik, hogy szeretettel bánnak vele, hogy gondoskodnak róla és óvják. Jól reméltem, hogy a palotában is lesz kert, egy pillanatig sem bánom, hogy ezt az úticélt választottam.

A délelőtti napsütés aranyló bevonatot fent a halastavak vizére. Mosolyogva figyelem a koi pontyok komótos úszkálását, a mintákat, amiket különböző színű pikkelyeik összeolvadása fest. Aki szerint a természet nem varázslatos, az egy szörnyen sivár világban él. Beton falak közé zárva egy bűzlő városban sosem lehet igazán kipihent valaki. Vallom, hogy ahhoz szüksége van a természet érintésére.

Sawada-san mosolyogva figyel, érzem a rajtam pihenő tekintete súlyát, de egyáltalán nem zavar. Nem tud megriasztani a jelenléte. Nem érzek undort és menekülési kényszert. Már akkor este sem éreztem, mikor először láttam őt. Nem illett a többi vendég közé. Nem passzolt abba a világba, amiben felnőttem. Mégis hálás vagyok, hogy oda sodorta a sors, és megmentett engem. Azt hiszem már ki merem jelenteni, hogy tényleg megmentett. Nem tudom meddig bírtam volna még azt az életet, de valószínűleg nem sokáig. Ha nem talál rám, lassan elsorvadtam volna.

Vonakodva hagyom hátra a parkot, de tudom, hogy a palotából szinte még semmit sem láttunk. És így legalább újra hallhatom a megnyugtató magyarázatokat. Szerintem ezzel tudja megnyerni magának az ügyfeleket. nem csodálkozom, hogy ilyen sikeres üzletember. Ki tudna neki ellenállni? Nem fenyegetésekkel nyeri meg magának az embereket, hanem a kedvességével. Bárcsak mindenki olyan lenne, mint ő.

- Régen egy függöny választotta el az uralkodót az alattvalóitól – kíváncsian lesek be a trónterembe, Sawada-san szavait hallgatva.

- Miért? – nem lett volna kézenfekvőbb, ha a nép láthatja az uralkodót? Egy olyan vezető, aki nem zárkózik el az alattvalóitól, szerintem sokkal több rokonszenvet ébreszt az emberekben.

- Mert a császárt az Istenek Fiának tartották, akit szentként tiszteltek. Így egyetlen alattvaló sem nézhetett az arcára a közvetlen szolgáin kívül. A követek, hadurak, sőt még a külföldi előkelőségek sem látták őt soha szemtől-szemben. Hiszen őfelsége a csatatéren sem jelent meg, hiszen egy uralkodó számára nem volt divat a hadviselés. Elvégre, ha megsérült volna, vagy harcban elesett volna, az komoly problémákat okozott volna az országban. Ugyanígy óvták a koronaherceget is, de az alacsonyabb rangú, fiatalabb hercegek természetesen katonáskodtak. Sőt, számukra ez kötelező volt a haza védelmében és dicsőségében – mennyire kicsavart világ. Bár jobban belegondolva ez most sem működik másképp. Akinek hatalma van, mással végezteti el a piszkos munkát. Nem akarja közvetlenül bepiszkítani a kezét, és óvja magát minden lehetséges veszélytől. A hatalmasok játékát mindig a köznép vívja meg. Egyszerű sakkfigurák vagyunk az ő táblájukon. Mint ahogy én is csak egy eszköz voltam a gazdáim kezében.

- Ön nagyon okos, Sawada-san – tényleg lenyűgöző mindaz a tudás, amit összegyűjtött. Őt olyan gyereknek tudom elképzelni, aki a könyvek társaságát sokkal többre tartotta, mint az emberekért. Mégis könnyedén szótért velük is. Bárcsak én is képes lennék erre, de sosem voltam a szavak embere. Már gyerekként is inkább magamba vonultam, talán mert annyira más voltam.

- Annyira azért nem vagyok az. Csak sokat olvasok és mindig is érdekelt a történelem – és még szerény is. Nem kérkedik, mint a legtöbb férfi, akit életemben ismertem. Szeretem ezt a lágy, kissé talán zavart mosolyt az arcán. Olyan emberi. Olyan valódi. – Ha gondolod, odahaza van egy csomó történelmi könyvünk. Nyugodtan olvasgathatod őket, ha szeretnéd – hálásan bólintok az ajánlatra, amivel valósínűleg élni fogok. Ha nem is teszek szert akkora tudásra, mint ő, tanulhatok. Nem szeretném, hogy unalmas, tudatlan kölyöknek lásson. Félek, hogy akkor eldobna magától.

- Köszönöm – követem lépteit, de gondolataim már máshol járnak. Az olvasás lehetősége felébresztett bennem egy gondolatot, amin már korábban is gondolkodtam. Szeretnék egy kicsit egyedül maradni a szállásunkon lévő kertben, hogy olvashassak, és rendezhessem a kvargó érzéseim. Sawada-san azt mondta azt teszek, amit csak akarok, és én szeretnék hinni neki. Ez jó lehetőség arra, hogy kicsit rendezzem a gondolataim, értékeljem a helyzetem, és átgondolja, mit kéne tennem. Túl sok új élmény, új tapasztalat, új érzés. Már nem tudok üres fejű babaként viselkedni, nem tudom elzárni az összes gondolatomat, meg kell küzdenem velük. Ehhez pedig időre és nyugalomra van szükségem. – Sawada-san… kérhetnék valamit? – hiába adott rá korábban engedélyt, szokatlan a helyzet. kevés gazdám engedte, hogy kérdezzek, sőt akadt, aki azt sem tűrte, hogy hozzá szóljak. Vagy bárki máshoz. Közel három hónap, amit teljes némaságban kellett leélnem. De ő nem várja el ezt tőlem. Ő bólint, és várja a folytatást. – Holnap… szóval… lehetne, hogy… ne menjek el Shimada-senseihez? – tekintete elfordul az épületekről, hogy meglepetten kutassa fel a vonásaimba rejtett titkokat. ajkaimba harapva állom pillantását, bármennyire is nehéz.

- Mi a baj? Nem szeretnél jönni? – lassú lépteit egy kényelmes kis pad felé irányítja, én pedig hálásan rogyok le rá. Nem arról van szó, hogy elfáradtam volna, egyszerűen ez a beszélgetés szívja el az erőmet. Az elmúlt évek minden belém vert szabályát próbálom most leküzdeni. Próbálok… normális lenni. És őszinte. Hosszú idő után azt tenni, amit én akarok, és nem azt, amit a gazdám. Majd meglátjuk, hogy milyen büntetést kapok érte. – Nem érezted jól magad nála? – nincs szó ilyesmiről. Nagyon kedves hölgy, de úgy érzem ebben a két napban eleget voltam emberek közt. Többet, mint előtte hosszú időn át.

- De… csak… - próbálom szavakba önteni gondolataim, de még fakózöld tekintete sem tud elég megnyugvást adni. Inkább a régi szokásokhoz nyúlok, és lesütöm szemimet. – Én… szeretnék a ryokanban maradni és olvasni. Szabad? – kényszerítem magam, hogy felpillantsak. Nem bámulhatom folyton a talajt, ha másokkal társalgom. Akkor nem, ha Sawada-sannal beszélek. Bármennyire is tartok az elutasítástól, újra felkutatom a szürkészöld szemeket. De nem látok bennük haragot, sem csalódottságot.

- Persze, hogy szabad, csak meglepődtem egy kissé. De ha egy kis egyedüllétre vágysz, semmi akadálya – mosolya melegebb és puhább, mint bármelyik takaró, amivel életemben találkoztam. Bele akarok burkolódzni, hogy biztonságot adjon, és megvédjen. Hálás vagyok neki. Annyi mindent megtesz értem, pedig semmi oka rá. Önzetlenül segít. Pedig már nem hittem az önzetlen emberek létezésében. Bűntudatom van, hogy kihasználom őt. Sok gondot okozok neki, ami elkerülhető lenne, ha figyelmesebb lennék. Pont, mint a tegnap este.

- Én… - hosszas öngyőzködés után kezdek bele erőtlen szavaimba. – Én… sajnálom, hogy… tegnap este elaludtam. Nem… lett volna szabad… - bár már egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy mit szabad és mit nem. A világom lassan teljesen kifordul magából, és én egyre kevésbé ismerem a működése szabályait.

- Nincs miért bocsánatot kérned. Természetes, hogy felfáradtál, hiszen tegnap hosszú napunk volt és sok minden történt. Emiatt igazán nem kell aggódnod – szavai igaznak tűnnek, mint mindig, de a folyamatos aggodalom, ami évekkel ezelőtt gyökeret vert bennem, nem tűnik el azonnal. Talán pont, hogy örülnöm kéne ennek. Hiszen ez a folyamatos számítás és figyelem segített eddig életben maradni. Most mégis olyan, mintha pont az ellenkezőjét tenné. Nem véd meg, hanem éket ver közém és Sawada-san közé. Talán már sosem leszek képes normális emberi kapcsolatra. – Iko, – puha érintése ránt ki önmarcangolásomból. Ujjai gyengéden érnek tincseimhez, mintha attól tartana, hogy szertefoszlanak az érintése alatt. Nem tudom mikor érdekeltem utoljára ennyire valakit. Évek óta nem bánt ilyen óvatossággal velem senki. Mintha meg akarna óvni mindentől, ami kárt tehet bennem. Már csak azt nem értem, hogy miért. – te nem tettél semmi rosszat, amiért haragudnom kéne rád. Kérlek, ne okold magad olyasmi miatt, amiről nem tehetsz – de arról, hogy elaludtam, én tehetek. Hibás a logikája. De azt hiszem értem mire céloz. Értem, de elfogadnom nehéz.

Bólintva dőlök hátra a padon, és szemeimet félig lehunyva engedem, hogy a kora nyári napsugarak ereje és a természet közelsége gyógyítson. Egyszert szeretnék egy zongorát, ami a szabadban van. Egy ahhoz hasonló kis pavilonban, ami Sawada-san-ék kertjében is van. Védené a természet szeszélyeitől, de a szél messzire vihetné a zenémet. Csodálatos lenne. Bár őszintén megvallom, egy nyugodt zugnak is örülnék. Egy egyszerű otthonnak, háznak, lakásnak, bárminek. Egy helynek, ami nyugalmat áraszt magából, nem rideg fényűző pompát. Nem vágyok több drága bútorral és műkincsekkel telezsúfolt kastélyra, ahol könnyedén elveszhetsz a folyosók útvesztőjében. De talán sosem lesz ilyesmire lehetőségem. Hogyan álmodhatnék saját kis otthonról, amikor semmim sincs? Nem értek semmihez, és szinte nem is létezem. Minden csak egy elérhetetlen álom marad a számomra. Örökre másokra leszek utalva, mások kezében lesz az életem.

A járókelők csendes beszélgetésének moraját hamarosan valami egészen más természetű zaj szakítja félbe. Jeges szellő kap bele a fonatból kiszabadult szálakba, amik így körülöttem örvénylenek. Szemeimet felnyitva pillantok a szürkeségre, ami elborítja az eget. Nyári vihar? Szeretem a viharokat, vadak és élők. Mégis mikor leszakad az ég, nem az esőcseppek tompa koppanásai hallatszódnak, hanem hatalmas jégdarabok fájdalmas érintései. Sawada-san karon ragadva von maga után, hogy futólépésben húzódhassunk meg egy eresz alatt. A bádogtetőnek hangos dörrenéssel csapódnak neki a diónyi jéggolyók, hangjukkal borzalmas emlékeket rántva a felszínre. Már nem érzem a szél hűvös érintését arcomon, már nem látom a mellettem álló Sawada-sant. Csak a forró, ragacsos nedvességet érzem, ami végigfolyik arcomon a hangos dörrenések után. A húsomba maró kellemetlen nevetés ismét végigvág rajta, mintha újra ott lennék azon az estén. Amellett az asztal mellett. Annak a gazdámnak az ölében. Az ő vére borítja arcomat, ujjaimat, és a fakósárga kimonót, amit viselek. Tekintete üvegesen mered a semmibe, miközben az éltető folyadék elhagyja a testét. Sikítanék, de nem szabad. Egy pet nem sikolthat. Ha sikoltok, megbüntetnek. Nem marad más, csak a néma rettegés és a vég gyomorforgató, fémes illata. Az íze, amit az ajkaimra hulló cseppek hagytak maguk után. Émelygek.

Ujjaim megszorulnak, de nem a ragacsos forróságot érzik. Nem. Ez máshogy élő. Egy puha és biztonságot ígérő. Ebbe kapaszkodva rántom ki magamat a dermesztő emlékek közül. Lassan tisztul a kép. Lassan ki tudom venni Sawada-san arcát. Az ajkai mozognak, de szavait nem hallom. Túl hangosak a durranások. Körülöttünk, és az emlékeimben is. Dermedt bábként figyelem, ahogy leveszi táskáját, és kutatni kezd benne. Kényszerítenem kell magamat, hogy ne kapjak keze után, ami elereszti enyémet. Félek, hogy az érintése nélkül visszazuhanok a sötétbe. Hogy az emlékek kegyetlenül magukkal rántanak a mélybe.

- Most maradj nyugton, elrohanok veled a látogatóközpontba – egy vastag, sötét pulóvert húz át fejemen. Ellenállás nélkül hagyom, hogy eligazgassa rajtam, és kihúzza vastag fonatomat a kapucni alól. Csak néhány másodperces késéssel tűnik föl, hogy már hallom a szavait. A háttérben még mindig a lövések fülsiketítő emléke csattan, de lassan elnyomja őket új gazdám nyugodt hangja. – Mivel nyílt terepen is kell majd futnunk, jobb, ha ez rajtad van – az iránta érzett aggodalom felülkerekedik félelmeimen, és képes vagyok beszédre bírni ajkaimat. Nyelvem lassan és nehézkesen forog, de legalább szavakat formál.

- De Sawada-san meg fog sérülni! – rám adta azt, ami őt védhette volna a golyóként záporozó jégdaraboktól. Ez így nem jó. Neki nem eshet baja. Ő értékesebb, mint én. De nem hajlandó tovább vitatkozni. Csak megrázza fejét, és könnyedén a karjaiba emel. Körbevesz az illata, és a melegsége, ami cérnavékony indaként töri át magát a múltam jeges ölelésén. Próbálom minél apróbbra összehúzni magamat, arcomat mellkasához fúrva koncentrálok arra a nyugalomra, ami belőle árad. De fájdalmas szisszenése visszalök az emlékvilág peremére. Kétségbeesetten egyensúlyozom a múltam és a jelen között. Megint tönkre tettem mindent. Ha másik programot választok, ez nem történik meg. Ha hozok saját pulóvert, most Sawada-san is védve lenne. Ha nem kellett volna megmentenie, most nem sérülne meg. Ha nem léteznék, minden mindenkinek könnyebb lenne.

Valószínűleg fedél alá érünk, mert újra felerősödik a durrogás. Remegve próbálom elűzni az emlékeket, de újra mindenhol magamon érzem a ragacsos, forró vércseppeket. Újra az a haszontalan pet vagyok, aki csak mások tulajdona. Aki bármikor gazdát cserélhet. Aki azért létezik, hogy az urát szolgálja. Tilos szégyent hoznia rá. Tilos olyat tennie, amivel gondot okozhat. De én megtettem. Ismét megtettem. Kemény talajt érzek magam alatt, és az ölelő karok távolodását. Felnyitom szemeim, és félve pillantok körbe a zsúfolt épületben. Egy pléden ülünk, távol a legtöbbektől. Mindenki elgyötörtnek látszik, többen talán kissé rémültnek. Az alkalmazottak mégis nyugodt mosollyal járnak közöttük, igazi profiként kezelve a helyzetet. Talán nem ez az első alkalom, hogy ilyesmi történt.

Remegve pillantok fel gazdám arcába, hogy lássam az elkerülhetetlen dühöt. De csak nyugalmat, és a fájdalom halvány ráncait látom. Fájdalomét. Miattam. Mert nem tudom megvédeni magamat. Remélem jól van. Nem azért aggódom érte, mert a gazdám, hanem azért, mert ő Sawada-san. Egy kedves, figyelmes férfi, akinek a hozzám hasonló selejtes szemetek csak tönkre teszik az életét. Nem értem miért nem haragszik rám. Csak egy megnyugtató fejrázást kapok és végtelen figyelmet. Még a teásbögre megtartásában is segít, mint egy esetlen gyermeknek. Próbálok a forró italra és az ő közelségére koncentrálni. Mintha csak érezné, hogy erre van szükségem, magához húz. Érintése gyengéd és gondoskodó. Nem követel semmit, csak biztonságot próbál nyújtani. Nem érdemlem meg. Nem érdemlek meg semmit, amit nekem ad. Ő tiszta, az én vérem ragad a múlt mocskaitól, amiket senki sem moshat le rólam. Senki. Soha.

- Semmi baj, nincs semmi baj, Iko! Itt biztonságban vagyunk, a jégeső itt nem ér el minket. Egyébként is hamarosan vége lesz, az ilyen nyári viharok hamar elvonulnak – azt hiszi a vihartól félek ennyire? Végtére is érthető. Egy olyan ember, mint ő, nem gondolna a valódi okra. A véres rémképekre. Bár én is képes lennék nem erre gondolni. Bár ne hozná őket felszínre egy egyszerű, hétköznapi dolog ennyire váratlanul. – Próbálj megnyugodni, rendben? Itt vagyok, nem hagylak magadra, ne félj! – szavai jobban felmelegítenek, mint ölelése. Pólójába kapaszkodva, görcsösen tartom őt magamhoz közel, hogy ne szeghesse meg a szavát. Hogy ne dobhasson el magától. Túlságosan bízom már benne. Túlságosan mélyre ültette a remény magjait bennem. Nem hagyhat most magamra. Azt képtelen lennék elviselni. Olyan apró darabokra törnék, amit már nem tudnék újra összeragasztani.

- Sajnálom… Sawada-san… - muszáj bocsánatot kérnem. Ha megbocsájt, maradhatok. Akkor nem fog ellökni. – Megint… elrontottam az egészet és… Sawada-san is miattam sérült meg – ezért nem petek döntenek. Ezért nem szabad rám bíznia semmit. Abból nem fog jó dolog születni. Úgy tűnik ez az én sorsom. Mindent tönkre tenni.

- Iko, nem rontottál el semmit – tekintetében nyoma sincs haragnak, csak a jól ismert gondoskodó kedvességnek. Most egészen zöldek, mintha a szürkeség visszavonult volna. Vajon tényleg a hangulatát tükrözi, vagy csupán képzelem? Tenyerei forrón, szinte égetőn simulnak arcomra, de nem bánom. Legalább érzem, hogy itt van. Nem hagy magamra a riasztó rémképekkel. – Nem te okoztad a jégesőt, nem tehetsz róla, hogy elromlott az idő. Az ilyen nyári viharokat nem lehet előre látni. És hidd el, kutya bajom, az a pár kék-zöld folt egyáltalán nem fáj – tehát megsérült. Miattam. Torkom összeszorul, ujjaim megfeszülnek pólóján. Meg kéne nézetnie valakivel a sérüléseit. – Szóval, ne okold magad, rendben van? Nem a te hibád – hiába mondja el ennyiszer, képtelen vagyok elhinni neki. Túl közel kerültem a múltamhoz, amit az elmúlt napokban egyre távolabb löktem magamtól. Most minden friss és nyers. Fájdalmasan lüktet, akár egy felszakított nyílt seb. Talán majd az idő segít.

- Nem haragszik rám? – nem kéne meglepődnöm rajta, mégis ezt teszem. Sawada-san eddig még semmiért sem haragudott meg rám. Mintha nem tudnék olyat tenni, amivel magamra haragíthatom. Eddig minden düh, amit az arcán láttam, másnak szólt. A nevelőanyjának, és az előző gazdáimnak.

- Figyelj rám! Nem tudsz olyat tenni, amiért haragudni tudnék rád – mintha csak meghallaná ki nem mondott gondolataimat. Szavakba önti őket helyettem. Nem húzódom el gyengéd érintései elől, inkább kiélvezem őket. Tőle nem undorodok. Tőle mindent készségesen fogadok. Már-már boldogan. – Tudom, hogy mindig mindenért téged okoltak, még ha nem is tettél semmi rosszat. Hidd el, minden a legnagyobb rendben – talán mégis ismeri a világomat? Vagy csupán ennyire jól következtet? Az utóbbi. Biztosan az utóbbi. – Megvárjuk, míg elmúlik a vihar, aztán kitaláljuk, mi legyen. Ha szeretnéd, folytatjuk a túrát, amennyiben nem zár be a kastély. De ez a te napod, azt csinálunk, amit csak szeretnél – tanácstalanul fürkészem arcát, de nem jutok közelebb a válaszokhoz, amiket keresek. Apró biccentéssel fektetem vissza fejemet a mellkasára, átengedve magamat a megnyugtató illatnak és az egyenletes szívverésnek, ami elnyomja a jégtömbök riasztóan eleven dörrenéseit. Mellette tényleg biztonságban lehetek. Mellette nem eshet bajom.

oOoOo

A kusza, felületes álmoktól még kissé kábán lépek ki a párától terhes levegőjű udvarra. A vihar elvonult, de a talajt még helyenként vékonyan borítja a sok apró hófehér jéggömb. Hunyorognom kell a ragyogó napsugaraktól, mégis jól esik újra a szabadban lenni. Megpróbáltam bocsánatot kérni Sawada-santól, amiért legyűrt a felkavart emlékek okozta kimerültség, de csak leintett. A pulóverét is megpróbáltam visszaadni, de nem engedte. Azt mondta hűvös lehet az idő, jobb, ha rajtam marad. Talán igaza is van. A napsugarak közel sem olyan erősek, mint a vihar előtt. És bevallom jól esik, hogy az illata velem marad, bárhová megyek. Mintha folyamatosan biztonság ölelne körbe. Hatalmas karokkal, mert az én alkatomhoz képest szinte óriási ez a ruha, de nem bánom.

- Szeretnéd megnézni a kastély maradék részét? – félve pillantok fel rá, lomhán megdobbanó szívvel zsebelve be türelmes mosolyát. Tudom, hogy ő szívesen maradna, hiszen sok mindent nem láttunk még, de én nem biztos, hogy ugyanolyan lelkesedéssel tudnék fordulni a történelem iránt. Most egy időre elegem van a múltból. Akkor is, ha Sawada-san mesél róla. Emellett láttam mikor felkeltünk, hogy mennyire kellemetlen számára néhány mozdulat. Ha tagadja is, valamennyire fájnak neki a sérülései nem akarom, hogy amiatt megerőltesse magát, mert meg akar nekem mutatni mindent.

- Lehetne egy másik nap? – remélem nem bántom meg a kérdésemmel. Tényleg érdekel minden, amit mond nekem, de nem most. Nem így. Talán máskor vissza tudunk még jönni, hiszen itt leszünk néhány napot. Nem tudom, Sawada-sannal mennyi munkája van, de ha van rá esély, akkor szeretnék visszajönni. Majd akkor, ha már jobban érzi magát.

- Ha belefér az időnkbe, akkor mindenképpen – egy apró, hálás mosollyal biccentek, ha már fejet nem hajthatok előtte. – Van valami, amit szívesen csinálnál helyette? – már megint ezek a kérdések. Már megint azt akarja, hogy én döntsek, pedig látta hogyan végződik, ha rám bízza a dolgot. Csak rossz sülhet ki belőle. Ennek ellenére még mindig bízik bennem. Bár én is képes lennék ennyire bízni őbenne. Vagy talán már ezt is teszem?

Ajkamba harapva, elgondolkodva pillantok körbe az udvaron, hátha ötletet tudok meríteni a többi turistából. Nem tudom hogyan kell egyszerű városnézőként viselkedni. Legszívesebben azt mondanám, hogy azonnal menjünk vissza a szállásunkra, de Sawada-san biztosan unatkozna ott egész nap. Vajon van olyan program, amit élvezne, de közben pihentetni is tudja a zúzódásait? Talán egy teaház, de az nem túl érdekes neki. Nem tudom mit kéne tenni.

A gondolkodásból egy apró, bizonytalan érintés ránt ki. Nem rántom el karomat, a belém nevelt szabályok tiltják, de riadtan kapom tekintetem az ismeretlen irányába. Szinte azonnal el is száll minden félelem, csak a hatalmas, könnyektől csillogó riadt kék szempárt látom magam előtt. A hozzá tartozó szalmaszőke tincsek egy babahájtól kerek arcocskát ölelnek körbe. Ujjai kétségbeesetten kapaszkodnak kölcsön kapott pulóverem ujjába.

- Nem találom anyut – szívem kettészakad a rémült, vékony kis hangocskától. Annyira leköt a kislány arcán végig gördülő könnycsepp, hogy elsőre fel sem tűnik, mi olyan fura a szavaiban. – Elvesztettem – angol. Nem japánul beszél, hanem angolul. Valószínűleg ezért talált meg pont engem. A sok ázsiai turista közt én vagyok az egyetlen szőke, ő pedig biztosan a hozzá hasonlókat kereste. Édesem. Biztosan szörnyen ijesztő lehet egy idegen országban elveszni. Egyszer hagytam el anyáékat egy kisebb üzletben, már az is hatalmas trauma volt, pedig beszéltem a nyelvet. Ő alig lehet több négyévesnél, és egyedül maradt a tömegben.

Leguggolok elé, hogy tekintetünk egy magasságba kerüljön, ajkaimra egy olyan gyengéd mosolyt varázsolok, aminek a létezésében már réges-régen nem hittem. Sawada-san pulcsijának ujjával letörlök néhány könnycseppet, de csak arcát sikerül összemaszatolnom vele.

- Ne félj kicsim, megtaláljuk őket – rég használtam a nyelvet, de viszonylag egyszerűen áll rá a nyelvem. A zene mellett ez volt a másik erősségem. Szinte ragadtak rám az idegen szavak, bár egyedül az angolt volt lehetőségem megtanulni igazán. És részben ezt is kényszerből. Azon kevés pozitív dolgok egyike, amit a korábbi gazdáimnak köszönhetek. – Elárulod a neved? – apró kis ujjait lefejtem a pulóverről, és tenyereim közé fogom kezét. Olyan törékeny. Olyan ártatlan. A gyerekekből hiányzik a gonoszság, legalábbis eleinte. Ezért más az ő társaságuk, mint a felnőtteké.

- Sophie – láthatóan kezd túljutni az első riadalmon. Szipogva törli meg orrát szabad kezével.

- Jól van Sophie, nagyon ügyes vagy. Mikor láttad utoljára anyut? – apró ujjaival a terem felé bök, ahonnan mi is jöttünk. Ez jó hír. Nehezebb lett volna, ha a viharban veszítik el egymást. Így gondolom csak a kifelé hömpölygő tömegben kavarodtak el egymás mellől. Kitárom felé a karjaimat, és biztató mosollyal biccentek. Szinte habozás nélkül lép ölelésembe, és hagyja, hogy felemeljem őt a földről. Szerencsére apró kis madárcsontú lányka, így még én is elbírom a súlyát. Sajnos ellenkező esetben Sawada-sannak kellett volna… Sawada-san! Aggódva fordítom felé tekintetem, remélve, hogy nem haragszik, amiért az engedélye nélkül szóba álltam valakivel, és még azt is engedtem, hogy hozzám érjen. A legtöbb gazdám ki akart sajátítani magának, nem tűrt meg senkit. Szerencsére a szürkészöld tekintetben csak meglepettséget és valami egészen mást… valami sokkal puhábbat és gyengédebbet látok. – Elkeveredett az anyukája mellől – remélem nem fogja azt mondani, hogy tegyem le, és hagyjuk itt. Nem. Sawada-san kedves, ő sosem hagyna magára senkit. Főleg nem egy kislányt, aki a nyakamba csimpaszkodva próbálja megnyugtatni magát.

- Értettem – hát persze. Egy Sawada-sanhoz hasonló intelligens üzletember persze hogy beszél angolul, talán más nyelveken is. Lágy mosollyal nyújtja ki kezét, hogy végig simítson a karomból pislogó, riadt kislány tincsein. – Gyertek, keressük meg őket – úgy tűnik Sophie-t ugyanúgy megnyugtatja gazdám hangja, mint engem szokott. Végre megjelenik egy apró kis mosoly a szája sarkában, miközben bólint, és elkezdi forgatni a fejét.

- Lassabban kicsim, különben elejtelek – széles mosollyal ölelem szorosabban magamhoz, hogy a nagy ficánkolásban nehogy lecsússzon. Sawada-san elindul a legnagyobb ember tömeg felé, én pedig követem őt. Bízom benne, hogy tudja mit csinál.

Míg Sawada-san váltnéhány szót az egyik alkalmazottal, én a kislányt szórakoztatom. Rég éreztem ennyire normálisnak és emberinek magamat. Azt hittem már képtelen vagyok ennyire könnyedén viselkedni valakivel, de ez is igazolja, hogy a gyerekek mennyire mások. Ők sok olyan dolgot képesek kihozni belőlünk, amikben már régen nem is hiszünk. Talán ezért rejtőzik egy kis szomorúság a mosolyomban, mikor át kell adnom Sophie-t egy megkönnyebbült, könnyezve nevető szőke nőnek. Nem tartott túl sokáig rájuk akadnunk, hiszen ők kis kétségbeesetten keresték az elkeveredett kislányt. Végtelen hálálkodás után hagynak csak magunkra minket, és egy búcsú integetés után el is tűnnek az egyik épület mögött. Ajkaimon felejtett mosollyal nézek utánuk, és minden kis szomorúság ellenére örülök, hogy ilyen gyorsan hazakerült. Amilyen kicsi, talán nem is sokáig fog emlékezni erre a kalandra. Ha szerencséje van, hamar elfelejti a magányosság érzését, és sosem fog ilyesmi megismétlődni. Bár valószínűleg minden gyerek időnként elkóborol, ezt maximum akkor lehetne elkerülni, ha összekötöznék magukat a szüleikkel. Szórakoztató látványt nyújtanának.

- Ügyesen helytálltál, Iko – mosolyom akkor is megmarad, mikor felpillantok Sawada-sanra. Az ő arcát is egy halvány, elgondolkodott mosoly uralja, ami tökéletesen illik férfias vonásaihoz. Férfias, de nem tudva. Kicsit sem hasonlít a korábbi gazdáimra. Ők gondolkodás nélkül itt hagyták volna ezt a kislányt.

- Köszönöm, hogy segített, Sawada-san – hálásan hajtom meg fejem, amire csak egy lemondó sóhajtás a válasza. Hát persze, a hajlongás. De ezt most egészen más okból tettem. Most tényleg hálás vagyok neki, amiért nem hagyott minket magunkra. Én nem biztos, hogy képes lettem volna másoktól segítséget kérni, de ő rögtön tudta kihez kell fordulni. Ő jártas a világban, amiről én nem sokat tudok.

- Könnyen szót értesz a gyerekekkel – beszéd közben elindul a palota kijárata felé, én pedig követem őt. Már csak akkor veszem észre, hogy mellette sétálok, nem pedig mögötte, mikor kilépünk a kapun. Mikor vált természetessé, hogy nem úgy követem őt, mint a korábbi gazdáimat? Remélem nem fogom megbánni ezt a bizalmat. Remélem nem fog apró darabokra törni a hiábavaló reménykedés.

- Velük egyszerűbb – ők sosem bántottak engem. Talán nőkkel is könnyebb kommunikálnom, ezért tudtam ellent mondani Sawada-san nevelőanyjának is a könyvtárban. De a férfiakkal nehéz. Ők okoztak minden fájdalmat és szenvedést nekem az elmúlt években. Ők felébresztenek minden olyan emléket, amit próbálok mélyre zárni magamban. Sawada-sanon kívül nem sokukhoz tudnék hozzászólni. Úgy nem, ahogy egy normális ember tenné. Csak, mint egy pet. Mert még az vagyok. Ezt nem lehet pár nap alatt kitépni belőlem. Már ha valaha ki lehet.

- Nem tudtam, hogy beszélsz angolul – nem boncolja tovább a témát, ami láthatóan elhalványítja mosolyomat. Hálás vagyok neki ezért. Mindig ráérez arra, amit kerülnie kell. Ő a gazdám, mégis lábujjhegyen jár körülöttem. Nem kellene ennyire figyelmesen óvnia, mégis megteszi. Bár érteném, hogy miért. – Méghozzá ilyen jól – nem tudom elrejteni büszke mosolyomat. Ritkán kapok dicséretet. Vagyis ritkán kaptam, mielőtt hozzá kerültem. Ő folyton kedves szavakkal szól hozzám, méltatja a zongora tudásomat, és most még ez is. Sawada-san vagy tényleg a legkedvesebb ember, vagy nagyon jól tud hazudni a titkolt céljai érdekében.

- Éltem egy ideig külföldön az egyik… - elharapom a mondat végét, mert egy pár sétál el mellettünk. Kuncogva hajolnak közel egymáshoz, látszólag ügyet sem vetve ránk, de nem szeretném, hogy meghallják, amit mondanék. Furcsán venné ki magát, és bajba is sodorhatná Sawada-sant. A világ nem szerezhet tudomást arról, hogy mi vagyok. – Szeretek nyelveket tanulni – egy újabb dolog, amit szeretek. Korábban faggatott már ezekről, de akkor nem jutott eszembe. Olyan ritkán gondolok rá, hogy mi is az, ami örömet okoz.

- Van másik is, amit szívesen megtanulnál? – elgondolkodva pillantok fel mosolyára, hogy erőt nyerjek belőle. Megterhelő őszintén válaszolni a kérdéseire. Sokkal nehezebb, mint vártam. Mert közben küzdenem kell magammal. Küzdenem kell a szabályokkal, amik szerint eddig éltem. Végül lassan bólintok. – Gondolkodj rajta, és ha szeretnéd, keresünk neked egy tanárt – döbbenten dermedek le, és figyelem, ahogy az autó zárjával kezd matatni. Hamar észreveszi mozdulatlanságom, így ismét felém fordul. Tekintetében nincs harag vagy neheztelés, csak egy kis szomorúság. Szomorúság miattam. Amiatt, ami vagyok. Amivé mások formáltak. – Nem kell ennyire meglepődni. Bármit kérhetsz tőlem, Iko, és ha módomban áll, elintézem neked – tanácstalanul figyelem, ahogy kinyitja nekem az ajtót. Akár egy szolgáló az urának. De ennek fordítva kellene lennie. Sawada-san az én gazdám, nem én az övé. Miért ilyen furcsa mellette minden? Vagy pont ez a furcsaság kellene, hogy normális legyen? Össze vagyok zavarodva. Tényleg megtenne bármit, amit kérek? Engedné, hogy normális életet éljek? Engedné, hogy többet ne kelljen másokat szolgálnom? Engedné, hogy többé ne kelljen elviselnem olyanok érintését, akiktől viszolygok? Nem tudom. A szívem azt mondatja velem, hogy igen, de a józanságom óvatosságra int. Bár már késő. Már úgyis összeroppannék. Szó nélkül szállok be a kocsiba.

A motor kellemes dorombolása, és a mellettünk lassan mozgásba lendülő táj segít visszasüppedni a nyugalmamba. A világba, amit nem forgatott még fel teljesen Sawada-san.

- Mit szólnál, ha lemennénk a Kamo partjára, és keresnénk ott egy éttermet? Azalatt van időd kitalálni, hogy mit szeretnél csinálni a délután maradék részében – szinte át sem gondolva bólintok. A megszokás. De nem bánom, biztosan gyönyörű helyet talál nekünk. Talán egy ebéd egy folyóparti teraszon nem lesz rossz. Normálisnak hangzik. Túlságosan normálisnak. Van nekem jogom ilyesmihez? Járhat nekem ilyen boldog pillanat? Az első válaszom az lenne, hogy nem, de ezért Sawada-san biztosan felszólalna.

- Előtte még elmehetünk megint egy gyógyszertárba? – mosolya lehervad arcáról, és átveszi helyét az aggodalom. A szürke tekintetek rám pillantanak, majd vissza az útra. Egy pillanatra megriadok, hogy haragszik a kérdés miatt, de hamar rájövök, hogy nem. Ez valami már érzés.

- Mégis megsérültél? Fáj valahol? Miért nem szóltál korábban? – kérdései összehúzzák mellkasomat. Nehéz levegőt venni. Nehéz elnyomni reménykedve dobbanó szívem hangját. Olyan régen törődött velem bárki. Bele akarok kapaszkodni ebbe a kedvességbe, és nem akarom elengedni.

- Nem, én jól vagyok – zavartan kezdek babrálni hajammal, de tekintetem még mindig Sawada-sanon pihentetem. Talán sosem néztem még őt ilyen sokáig. – De vehetünk valamit zúzódásokra? Sawada-sannak… - hangom egészen alhalkul a végére. A bűntudat éles késként hasít gyomromba. Mélyen és fájdalmasan.

- Segítene, ha leápolhatnád őket? – egy halk sóhaj után teszi fel gyengéd kérdését. Azt hittem ellenkezni fog, de ismét megérzi, hogy mire van szükségem. Talán emlékszik, hogy mennyire megviselt, mikor felsértette a kezét. Nem szeretem látni, hogy szenved. Még ha némán, férfias büszkeséggel is teszi. Aprót bólintok, de ő még ezt is észreveszi. – Akkor veszünk valami krémet – hálás mosollyal fordulok vissza az elsuhanó táj felé, hátra dőlve a kényelmes ülésben.

 „Bármit kérhetsz tőlem, Iko, és ha módomban áll, elintézem neked.”

Lehunyom szemeimet, és hagyom, hogy a szavak újra és újra elismétlődjenek bennem. A mély, nyugodt és lágy hangon, ami bármikor képes lecsitítani kavargó gondolataimat. Remélem nem hazudsz nekem, Sawada-san. Azt nem élném túl. Már nem.