|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2010. 09. 10. 21:37:05 | #7693 |
 Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Lassan leereszti a takarót, és végigméri magát. Mikor meglátja, hogy ruha díszeleg gyűrötten testén, elvigyorodik, kipattan az ágyból, majd fejét fogva néz körbe. Ez még akkor is vigyorog, ha fáj a feje? Mazochista lenne a srác?
- Tehát túl sokat ittam, és hazahoztál… - motyogja orra alatt, és karba tett kezekkel bólintok rá, végül a nagy terepfelmérés után rám néz. – Köszi a segítséget… Eléggé kiüthettem magam tegnap. Tudod, akármennyire is próbálod tettetni, én tudtam, hogy kedvesebb vagy, mint mutatod… - egyfolytában csak beszél és beszél, közben sétálgat, amitől így korán reggel lassan az én fejem fog fájni, ha így folytatja.
- Arra van a kijárat – igazítom útba, majd magára hagyom, hogy feldolgozza minél gyorsabban az információt. Visszamegyek a fürdőbe, befejezni a reggeli rituálét, becsapva magam után az ajtót. Amikor elkészülök, kilépek, és a zenetermem ajtajában látom meg, ahogy hatalmas szemekkel mered befelé, és nesztelenül próbál osonni.
- Te még mindig itt vagy, kölyök? – vakkantom felé, mire egy pillanatra összerezzen, majd mint akit el sem ért a kérdés, csak észrevette jelenlétem, újra fellelkesedik.
- Te ezeken mind tudsz játszani? – nem hiszem el… mögé lépek azonnal, falnak csapom, és kezeim feje mellett csattannak a falon, majd felé hajolok.
- Najó… Mit kell tennem, hogy végre felszívódj innen? – eszem faszom megáll a kölyöktől.
- M-mindjárt megyek… csak használni akartam még a mosdót… - makogja, majd felsóhajtva az említett helyiség felé mutatok. A nappaliba totyogok, hogy megnézzem mekkora kupit csinált a vakarcs. Úgy látom nem nagy, csak a takaró van szétdobálva félig a földön, félig a kanapén. Nem vészes, majd egy kávé után felszedem.
Épp a konyha felé indulnék, amikor ajtócsapódás üti meg fülem, mire visszafordulok hatalmas szemekkel figyelem, hogy suhan a kölyök, táskáját felkapva indul kifelé.
- A fenébe… már megint elkésem a suliból. – morogja idegesen, s egy olyan vigyor terül szét arcomon, ami ritkán. Suli mi? Tudtam én, hogy kölyök még. Nem bírja az alkoholt, kicsi, ráadásul minden mozzanata erről árulkodik, sejthettem volna. De vajon hány éves lehet?
Megrázom fejem, és fellélegzem, amikor rájövök, végre egyedül vagyok. Egy jó kávé, cigi, és kész a tökély reggel.
~*~
- … szóval a szöveg még nincs meg, már csak az utolsó versszak hiányozna, de még nem jött az ihlet. Az a kölyök bezavart a múltkor… - morgom halkan Dez-nek, aki türelmesen végighallgat. Szeretem ezt a kávézót, itt már nagyjából ismernek engem is, és sosincs nagy felhajtás, nem beszélve a jó kiszolgálásról.
- Értem. De jövő hétvégére meglesz? Tudod, lassan ideje az új lemeznek.
- Tudom – sóhajtom fáradtan, felkönyökölök féloldalt az asztalra, megtámasztva halántékomat, majd másik kezemmel gesztikulálok. – De ami nem megy, az nem megy, ne akard erőltetni.
BUMM.
- Sziasztooook – ismerős a hang… ki az a pofátlan alak, aki bele mer pofázni a magánbeszélgetésünkbe? Mikor meglátom a tettest, azonnal megforgatom szemeimet. Te jó ég. - épp koncertre megyek, a környéken játszunk… szóval megyek is, csak köszöntem. – és már suhan is tovább, olyan hirtelen tűnik el, ahogy jött. Pislogok párat, majd Dez-re nézek, aki mosolyog.
- Most képzelődtem, vagy nem? – pislogok rá, majd ahogy mosolya fokozatosan vigyorrá akar alakulni, elkomorulok. Nem tetszik ez nekem.
- Nem képzelődtél. – belekortyol italába, szeme még mindig mosolyog, jól látom ám.
- Mire gondolsz? – kérdezem, majd én is felhajtom italom utolsó kortyát.
- Szerintem nagyon is jól tudod – leporolja kezeit, majd hátradől jóllakottan, tekintetemmel a hátam mögé utal.
- El akarsz menni? Engem hagyj ki ebből. – oldalra fordítom fejem a tiltakozás jeleképp, karba tett kezekkel, hátradőlve a széken.
- Azt mondtad ihlet hiányod van. Mi lenne, ha lemennénk, megnézzük őket, hátha lesz valami ötleted. – felnevetek, mire csak értetlenül néz rám, gúnyos mosolyt villantok.
- Tőlük? Ugyan… Ne nevettess. Mit tanulhatnék tőlük? Kész röhej.
- Nem azt mondtam, hogy tanuljunk tőlük, hanem csak azt, hogy nézzük meg. Kapcsolódj ki egy kicsit Riki. Persze, hogy nem lesz ihleted, ha csak a 4 fal között ülsz, és nem jársz el többet szórakozni.
- Csak hogy tudd, nem a négy fal között ülök – morgom durcásan tovább. – De jó… meggyőztél. Úgysem hagysz békén, míg bele nem megyek ugye?
- Így van, szóval gyere. – mindent otthagyunk az asztalon, és szinte szó szerint magával ráncigál, hogy megkeressük a helyet, ahol a kölyök és bandája játszani fog.
~*~
Leghátul, a falat támasztom a hátammal, karba tett kezekkel figyelem az izgatott kicsi tömeget, míg Dez hoz piát. Oldalra sandítok, szerencsére még senki nem ismert fel, már eléggé gyűlik a tömeg, így el tudok rejtőzni. Dez épp most jön felém, két pici poharat fog, egy üveget a hóna alatt, telefon pedig a fülére nőve. Kivel beszél ez ilyenkor?
Mikor mellém ér, akkor teszi le, még hallom az utolsó hangot.
- Ugye nem őket hívtad? – morgom előre meredve, kezem tartom felé, hogy adja bele a poharat, így is tesz.
- De… és nincs kifogásod ellene. Többet kell szórakoznod a bandatársaiddal is. – szem forgatva hajtom le az első adagot, majd Dez máris tölti a másodikat. Totál elkezdett anyáskodni felettem, ami nem tetszik. Nagyon nem. A Sake elég gyorsan a fejembe száll amit hozott, nem tudom honnan szedte, de kurva jó. Mire elkezdődik a koncert, már kezdek a jó állapot felé közelíteni. Yumi lép a színre, minden reflektor felé ragyog, és vigyorog a mikrofon előtt. Köszönti a tömeget, nagy lelkesedéssel, szinte pattog és körbenéz, mintha minden egyes személyt szeretne megismerni. Amikor tekintete rám terül, először csak gyorsan átfut rajtam, majd mikor végre felismer, kitágulnak szemei, és száját eltátva mutat felém, ennek hatására mindenki hátranéz. A kurva életbe… Te idióta kölyök. Muszáj volt leleplezned? Bassza meg. Sikongatva rontanak ránk, főleg amikor megérkezik a banda többi tagja is, és az ováció egyre nagyobb, alig bírom eltolni őket. Szörnyen dühös tekintetemet villantom a dobogón álló vakarcsa, aki szintén nincs elragadtatva. Na mi van? Nem tetszik, ha ellopjuk a rajongókat? Feh… bár most jobban örülnék, ha nem akaszkodnának.
Egyszerre csak ledermed mindenki, aki körülöttem van, sőt az egész helyiség népe. amikor Yumi, hangját megemelve kezd el teli torokból énekelni, mindenki visszafordul, elindul a zene, és mintha el is felejtették volna, hogy mit csináltak eddig, őrjöngve örülnek az elkezdődött koncertnek. Fasza… végre nyugodtan segg-részegre tudom inni magam, hogy most engem cipeljen majd haza valaki. Mondjuk Dez.
~*~
Kezemben egy sörösüveggel, kómásan támasztom azóta is a falat, és unott képpel nézem a koncert végét. Előttem már ugrálnak, táncolnak, beleénekelnek a hangos dalba, és a többi és a többi. Rakás szar… kis bugrisbanda. Lehet, hogy sokan szeretik őket, de ez csak szezonális rajongás, amit persze nem vesznek észre. A számok… nos az énekkel semmi bajom nincs, de a szöveg… igen. Azzal van a gond. Ki csapta össze ezt a rakást? Olyan mintha az unokahúgomat kérték volna meg, hogy írjon valamit a mai fiatalok társadalmáról. De legalább a zene, az ének, az összehangolás jó. Már mindenki nem enyhén illuminált állapotban teng-leng, az utolsó szám végén nagy az ováció, a visszasírás, és miegymás, de persze a zenész is ember, pihennie kell, jól tudom. Levonulnak, a tömeg folytatja a billegést a gépzenére, amit bekapcsolnak ez után. A fények persze nem kapcsolódnak fel, mert a buli tart tovább annak, aki marad. Jó ötlet volt ez a tulajtól, mert így még több bevételre tesz szert, főleg italok terén.
- Na látod, nem is volt olyan rossz. Ugye? – hajol felém Dez, de Shu visszatartja, mielőtt rám esne, és egy szép nagy szagos boát nyomna a nyakamba. Bazz Dez, ne igyál csak annyit, míg nem jutsz el a beled kihányásáig. Ha kiköpöd a lelked is, elvesztem a legjobb haveromat.
- Lehet… de többet akkor sem jövök el – válaszolom lassan forgó nyelvvel, bár van egy olyan érzésem, hogy nem igazán hallották a végét, mert beálltak csörögni. Menjetek csak. Még jó, hogy Dez papolt az együtt bulizásról, erre itt hagynak egyedül a falnál. Na mindegy… Egy nagyot húzok sörömből, hogy már csak az alján maradjon, és mire leeresztem az üveget na kit látok meg? Pontosan… a kis pattogó vakarcsot.
- El sem hiszem, hogy eljöttetek, úgy örülök! Hogy tetszett? Szerinted…
- O-hó… - rikkantom el magam, elvigyorodom, hátrébb emelem az üvegemet tőle. – Nyugi… nyugi… - sunyin figyelem, ahogy arcán legördül egy izzadtságcsepp, kába szemekkel mérem fel arcát, és be kell valjam… a fiú nem csúnya… sőt… Szívesen felfalnám, ha… ha… mi is? Bazz a pia eltompította az agyam. – Mit akarsz? – pislogok rá lassan újra. Olyan gyorsan hadart az előbb, hogy csak a felét értettem.
- Nos, ezt múltkor is kérdeztem. Tudod, én felnézek rád, és adok a véleményedre, és tudni akarom, hogy mit gondolsz rólunk.
- Rólatok? – vonom fel egyik szemöldököm. Na jó, totál hülyének érzem magam, nem iszom többet ennyit.
- Tudod… a banda. – áh a zene… Értem már. Félszegen vigyorodom el, gúnyosan szusszanva hozzá. Banda? Ne röhögtess. Ez még nem egy igazi banda.
- Na idefigyelj kicsikém… - kezdem kicsit hangosabban, mégis mély hangon.
- Igen? – hatalmas, csillogó szemekkel mered rám, túlságosan is közel hajolva. He… nem megmondtam már, hogy húzz az aurámból? Valahova – nem tudom hova – leteszem az üvegemet, felmorranva csapom pár méterrel arrébb a falnak, és hozzá simulva hajolok közel, hogy jól hallja. Már a kritika, és más az égetés. Az egy dolog, hogy köcsög vagyok, de nem fogom lejáratni, van bennem ennyi jóindulat, örülj kölyök.
- A hangod kurva jó – bazsalyogva nézek mélyen a szemébe, majd hirtelen elkomorulok – De erre alapozol mindent. Ez baj. A dal pocsék, a dallam tűrhető, az összhang… azt hagyjuk. Nem fogtok előrelépni, ha csak a szép pofidat villogtatod – egyik kezemmel megpaskolom gyengéden arcát, majd rajtahagyom tenyeremet. Hatalmas szemeiből eltűnt a csillogás, valami más veszi át a helyét, miközben és szájával szemezgetek. Fincsi ajkacskák, szép rózsaszín. Hm… - Bár… be kell valljam… - morgom egyre közelebb hajolva, fokozatosan vigyor ül ki arcomra, tekintetem visszaterelem fátyolos szemeire. – A szép arcod bejön… - nyikkanni sem hagyok időt, résnyire nyitott ajkai közé azonnal befurakszom egy durva, mohó csókra, a falhoz préselve remegő testét.
|
| Silvery | 2010. 09. 07. 13:15:05 | #7625 |
 Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
- Hé – egy éles hang zökkent ki az álomvilágból, s végtagjaimat kinyújtóztatva kezdek el mozgolódni. Ne… még aludni akarok. Mi történt tegnap? Hol vagyok?
Fáradtan ülök fel a puha ágyon, s még mindig a tegnap este történéseit igyekszem felidézni, nem sok sikerrel. Amikor végre kidörzsölöm a csipát szemeim sarkából, kábán, hunyorogva nézek körbe a világos szobában. Ez a hely… nem ismerős.
Ahogy tekintetem a hang forrása felé vándorol, szemeim kipattannak, s agyamat egyszerre rohamozzák meg az emlékek. Hát persze… a koncert… és a bár… és… Riki.
Kétségbeesetten felsikoltva keresem magamon ruháimat és próbálom kényszeríteni agyamat, hogy emlékezzen az éjszakára, miközben testemre rántom a takarót.
- Neked meg mi bajod van? – hallom, ahogy Riki felordít, s elnémulva pislogok rá… hogy mi bajom? Igazán tudhatná… vagy ő is túl sokat ivott? Vajon miket csináltunk? Atya ég… én és Riki…
- Még, hogy mi? Nem tudom! Mit csináltunk?! – egy fintor kíséretében kapja le fejéről a törölközőt,a ruha anyagot hozzám vágva túr éjfekete tincseibe, s egy pillanatra elakad a lélegzetem a látványtól. Itt áll velem szemben Riki… egy szál törölközőben. Az otthonában.
- Nem csináltunk semmit, kölyök… ébredj fel, és húzz haza! Túl sokat ittál. – ledermedve nyugszom meg, s próbálom higgadtan átgondolni a dolgokat. Hát persze, hiszen rajtam vannak a ruháim. Lehet, hogy tényleg csak haza hozott… huhh… de miért van az, hogy nem csak megkönnyebbültséget érzek, hanem különös csalódottságot is? Mindegy…
Tekintetem felderül a gondolatra, hogy Riki házában vagyok, elmosolyodva pattanok ki az ágyból, de ezt rögtön meg is bánom, mert éles fájdalom hasít fejembe. Halántékomat kezdem masszírozni, de még mindig vigyorogva nézek körbe a szobában.
- Tehát túl sokat ittam, és hazahoztál… - szinte magamnak mondom a szavakat, majd csillogó szemekkel nézek újra Rikire. – köszi a segítséget… Eléggé kiüthettem magam tegnap. Tudod, akármennyire is próbálod tettetni, én tudtam, hogy kedvesebb vagy, mint mutatod.. – fecserészve kezdek el körbe járkálni a szobában, s hajamba túrva próbálom rendbe szedni a fejem lévő szénakazalt.
- Arra van a kijárat – biccent Riki az előtérből nyíló ajtóra, majd visszafordul, hogy a fürdőszobába menjen. Lelkesen követem, s közben még mindig a berendezést csodálom. Gyönyörű. Itt minden annyira… annyira illik hozzá. Imádom ezt a lakást.
Épp bemennék a fürdőbe Riki után, hogy ott is körbenézzek, de az orrom előtt csapódik az ajtó. Lehet, hogy azért ilyen mogorva, mert ő is másnapos? …talán.
Továbbsétálok a tágas folyosón, s a következő ajtón bekukkantva egy óriási, különböző hangszerekkel teli szobát pillantok meg. Szemeim tágra nyílnak, izgatottság járja végig testem, s épp bemennék, mikor kinyílik a fürdőszoba ajtaja.
- Te még mindig itt vagy, kölyök? – kérdezi nyersen Riki, s zavartan a hajamba túrva mosolyodom el… esélytelen, hogy valaha is a nevemen szólítson, igaz? …
Tekintetem visszavándorol a szobára, s imádattal mérem végig az összes hangszert.
- Te ezeken mind tudsz játszani? – kérdezem csodálkozva, s meglepődöm, hogy mennyire közel áll hozzám, mikor ismét az ő irányába pillantok. Szívem kihagy egy ütemet, mikor hirtelen csuklómat megragadva lök háttal a falnak, s kezével a fejem mellé csapva hajol közelebb arcomhoz. Pulzusom kétszeresére nő, s ajkamra harapva nézek a szigorú, érzelemmentes tekintetbe… mi-mi a baja?
- Najó… Mit kell tennem, hogy végre felszívódj innen? – ajkamra harapva fordítom oldalra tekintetemet, s halkan motyogni kezdek, miközben szívem majd kiugrik mellkasomból, ahogy érzem Riki leheletét arcomon.
- M-mindjárt megyek… csak használni akartam még a mosdót… - halkan felsóhajtva lép hátra egy lépést, és a szoba felé mutat, ahonnan az előbb kijött. Pár másodpercig még némán, megszeppenve állok a fal mellett, majd nagy ívben kikerülve őt, bemegyek a fürdőbe.
Körbenézek a bámulatba ejtő helyiségben, s a tükörbe nézve elborzadok… látszik, hogy másnapos vagyok. Mindegy… hazamegyek és folytatom az alvást… vagyis… várjunk csak… olyan érzésem van, mintha valamit elfelejtettem volna… Rémlik valami, mintha anya azt mondta volna, hogy most egyből a koncert után menjek haza, mert… miért is? BASSZUS! Mert ma hétfő van!
Az ajtót kivágva rontok ki a fürdőből, s a nappaliba rohanva kapom fel a táskámat.
- A fenébe… már megint elkésem a suliból. – Riki megdöbbenve néz rám, s mintha egy mosoly futna át arcán. Szívem megdobban, egy pillanatra megállok, s én is elvigyorodom, majd a kijárati ajtóhoz sietve nyomom le a kilincset.
- Még egyszer köszi mindent. – kiáltom vissza, s a következő pillanatban már az utcán rohanva próbálok rájönni, hogy hogy jutok haza… már elmúlt 11, igazából a suliba felesleges lenne mennem…főleg, hogy nincsenek nálam se cuccok, se az egyenruhám.
Remek… megint hallgathatom végig anyától, hogy csak akkor énekelhetek a suli mellett, ha nem befolyásolja a tanulmányaimat… bla-bla-bla… Ráadásul Riki előtt is hülyét csináltam magamból. Mindegy is. Úgysem találkozom vele többet személyesen. Azt hiszem, ezentúl visszatérünk az egyszerű rajongó és híresség kapcsolatba. Nem mintha most több lett volna.
*
Összerezzenek, ahogy megszólal a mobilom, s fáradtan nézek az órára. 17:32… Jó sokat aludtam.
- Igen? – szólalok meg, ahogy felveszem a telefont, de már tudom, ki lesz az.
- Yumi, hol voltál? Nem jellemző rád, hogy nem jössz suliba csak azért, mert vasárnap koncertünk van. – homlokomat masszírozva hunyom le szemeimet, s visszafekszem a puha párnára.
- Tudom, csak tegnap eléggé kiütöttem magam… majd elmesélem holnap. – nem válaszol, rövid, szemrehányó csend következik, s tudom, hogy igaza van… Mito az élő lelkiismeretem.
- Rendben, de tudod, hogy ha eltiltanak téged a bandától, azzal minket is szivatsz?
- Igen. Tudom, és sajnálom. Nem lesz ilyen többször.
- Jó mindegy is… Mellesleg Rod mondta, hogy ezen a héten, szombaton lesz koncertünk, szóval valahogy dumáld ki magad a szüleidnél.
Miután leraktuk a telefont, arcomat a párnába fúrva próbálom elfelejteni az egész felfordulást… soha többé nem iszom, és azt hiszem, egy ideig nem hallgatok Take-et… kivéve, mikor lesz a tévében a tegnapi koncert ismétlése… azt a világért sem hagynám ki.
*
Lassú léptekkel sétálok, kezemben az apró papírcetlivel, melyre girbegurba betűkkel van ráfirkantva a keresett cím, és hogy hogy jutok oda. Szerencsére a szüleim nem akadtak ki nagyon, egy rövid fejmosás után már el is felejtették a dolgot, így nem kaptam büntetést.
A mai koncert egy kisebb klubban lesz, mint a múltkori, de nem baj… nem lehetünk minden alkalommal egy olyan híres együttes előzenekara, mint a Take. És most legalább azért jönnek az emberek, hogy minket lássanak, nem csak bemelegítésnek vagyunk itt. Hehh…
Rod valami olyasmit mondott, hogy a klub igencsak jó környéken van, a gazdag övezetben, ezért több pénzt kapunk az átlagosnál. Király… de miért olyan ismerős ez a hely? Mintha már jártam volna errefelé.
Amikor egy ismerős arcot pillantok meg, szívem kihagy egy ütemet, szemeim tágra nyílnak, s egy pillanat alatt beugrik, hogy honnan rémlett ez a környék. Lábaim azelőtt mozognak, mielőtt végiggondolnám, hogy mit csinálok, s a következő pillanatban már a kávézó kinti asztala mellé vetem magam egy székre, Riki és Dez mellé.
- Sziasztooook. – köszönök széles vigyorral, s mindketten meglepetten néznek rám. Dez elmosolyodik, de Riki arca meg se rezzen, s miután köszöntek, folytatom – épp koncertre megyek, a környéken játszunk… - rövid szünetet tartok, nem tudom, mit mondhatnék még… vajon ha elhívnám őket, eljönnének? Kizárt. – szóval megyek is, csak köszöntem. – amilyen hirtelen levetettem magam a székbe, ugyanúgy pattanok fel, s vigyorogva integetek vissza, ahogy megyek tovább. Nem akarok zavarni… elég, hogy múltkor haza kellett cipelnie Rikinek.
*
- Képzeljétek, találkoztam Dezzel és Rikivel – mesélem Mitonak és Rodnak az öltözőben, fülig érő vigyorral, majd egy gondterhelt sóhaj kíséretében ülök le egy székre.
- Ne aggódj – szólal meg Rod, s a fejemet felkapva nézek rá. – mikor híresebbek leszünk náluk, majd ők fognak könyörögni az autogrammodért. – felnevetve pattanok fel a székből, s újra felhőtlennek érzem a hangulatomat.
- Igazad van. Szóval menjünk, és nyűgözzük le a közönséget.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 09. 07. 13:26:15
|
| timcsiikee | 2010. 09. 05. 21:27:36 | #7585 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Az utolsó szám végénél már izzadtságcseppek gurulnak le halántékomon, de hagyom, hogy csiklandozza érzékeimet. Ez az én kemény munkám jele. Összekapcsolom a munkát az élvezettel, mosolyogva búgom az utolsó hangokat a mikrofonba, közvetlen közelről, s ahogy a hangszerek is teljesen elhalkulnak akkora ováció tör ki, mint még soha. A vége a legszebb, és ahogy könyörögnek a folytatásért, de én is ember vagyok. A kemény munka másik jele a fáradtság, ami persze könnyen kiheverhető lesz pár perces ülés után.
Elbúcsúzunk a közönségtől, pléhpofa fel, vidámság a köbön, majd ahogy lemegyünk a dobogóról, hátra az öltözőkbe, komorrá válok, és kifújom magam. Jó kis este volt, tökéletesen előmelegített közönséggel, igazi tombolással. Csak ezért kaptak még plusz egy számot ajándékba a végén. Elégedett mosolyféle kanyarodik arcomra, ahogy levetem magam egy hátsó székre, és dobozom felkapva a kis asztalról azonnal rágyújthatok. Megérdemlem.
- És láttátok az első sorban a sok csajt? – Pattog Shu a széken, de Zai lecsapja.
- Te lökött, örülj, hogy a csajod nem jött el. – nevet fel, és ők is mind lehuppannak körben egy-egy székre.
- Jól van na! Viszont a te pasid se.
- Az arcodba lépjek?
Nem hallgatom tovább a fecsegésüket, mindig ez megy minden koncert után. Pihenünk kicsit, ők ökörködnek, majd húzunk inni. Csak előbb elszívok egy cigit.
Hirtelen akkora hanggal csapódik be az ajtó, hogy még a parazsam is majdnem leesik, de a jövevény szerencséjére mégsem. Már megint ez a mitugrász az? Azt hittem, hogy már hazahúzott. Végig hallgatta volna a koncertünket?
- Annnyira jók voltatok. Ez volt az eddigi legkirályabb koncertetek – eddigi? Jézus maris. Csak nem egy rajongó is egyben? Irgalmazz nekem…
- Ti is jók voltatok – kedveskedik Dez neki, mire csak felvonom egyik szemöldökömet. Jók? Na az túlzás. Shu feláll, és a hajába borzol.
- Tudod, koncert után néha elugrunk inni valamit, hogy megünnepeljük a sikert – Ha ez egy meghívás akart lenni szarul nyomtad el Shu, bár meg sem lep. A szöveg is az én erősségem. De biztosan jó ötlet magunkkal vinni ezt a kölyökbandát? Még eddig egyszer sem tettünk ilyet. Persze nem szólok bele, most az egyszer. Úgyis hamar lelépek majd, amikor látom, hogy mind túl sokat ittak.
- Megkérdezem a többieket – még alig mondja ki a mondatot, már száll mögötte a porfelhő, és libeg az ajtó. Csak egy fintorral rendezem le a jelenetet.
- Ugye jössz? – Dez felé nézek, és látom, hogy természetesen nekem szegezi a kérdést.
- Mint mindig – válaszolok egy apró, negédes mosollyal.
Egész gyorsan visszarobog, és mint kiderül, egyedül jön. Így jobb, mert nem kell csak őt elviselni pluszba. Bár a helyes pofiját elnézegetném, csak ne beszélne ennyit, más nem irritál benne.
Kimegyünk a limóhoz, ami engem hozott, a sofőr már nem olyan szívéjes amikor meglát engem, de lesajnálom.
- Hé, kölyök… nem szállsz be? – vakkantom hátra, mikor látom, hogy csak az ajtóban állva bambul a kocsira.
- Nem vagyok kölyök… van nevem is – az lehet, vakarcs. De hogy fingom nincs róla, az is fix.
Bepattan végre ő is, persze már csak mellettem jut hely, amit nem bánok mindaddig, míg a nyakamba nem kezd el lihegni.
- Annyira elképzelhetetlenül jó volt a koncert, imádom, ahogy énekelsz. – furcsa, pont olyan mintha egy nyálas rajongó csajszit hallgatnék, csak ez valahogy kicsivel másabb érzés. Viszont, mint mondottam, irritál a sok fecsegés, így arcába fújva a füstöt igyekszem tágításra bírni.
- Túl közel vagy, kölyök… behatolsz privát szférámba. – végre befogja a kis száját, és arrébb csúszik pár centit, közben Dez nevet jóízűen. Pedig ez nem vicces, haver. Még szerencse, hogy a kölyök ért az első és szép szóból.
~*~
Legurítom söröm utolsó adagját, kicsit beszédesebben ontom magamból a szavakat, szokásomhoz nem híven, persze csak Deznek. Alkohol hatása…
- … és elkezdtem ezt az új ötletet megírni, már majdnem a fele megvan a szövegnek. Ha kész lesz, megmutatom… - ecsetelem az elmúlt pár napban felvetült szövegötletemet, amikor fél füllel meghallom egy bájcsevej végét, amiben persze én szerepelek.
- Riki a kedvencem! Imádom, ahogy énekel… – rikkantja a kölyök –avagy Yumi, mint hallottam- és vállamra dől, ekkor megakadok a következő mondatban is, és lesandítok rá - Ő a példaképem.
Felvonom egyik szemöldököm, és nem merek moccani. Ez komolyan itt hortyog a vállamon?
- Hehe – hallom Dez hangját a zenén keresztül, ami igaz pocsék, de ettől a bártól nem várok el mást. – Úgy látom kidőlt.
- Micsoda észrevétel, gratulálok. Ha nem szólsz, észre sem veszem, komolyan – dörrenek rá, a többiek csak kuncognak válaszként. Mi olyan vicces már megint? Ha rajtuk tanyázna egy mitugrász, biztosan nem nevetnének.
- Azt hiszem én megyek, az előbb hívott Maya, mindjárt jön értem – zavartan vakargatja tarkóját Shu, és feláll. Feh… csajok…
- Én is megyek – pattan fel Zai, és kezd gyanússá válni a helyzet, bár ők mindig hamar menekülnek.
- Azt hiszem én is megyek, eléggé kifáradtam. – Itt szakad el a cérna, amikor dez is bejelenti, hogy elhúzza a csíkot.
- Na nem! Álljon meg a menet! Ki löki haza a kölyköt? Én ugyan nem! Azt sem tudom, hol lakik.
- Mi se – von vállat Shu – Na de sietek, cső! – és már ki is robogott.
- Bocs, de én nem vihetem haza. Tudod… Hiro… De amúgy is, te vagy a kedvence – vigyorodik el pimaszul, majd int és ő is elhúzza a csíkot. Miért hagynak egyedül?
- Dez, könyörgöm szedd le rólam!
- Ne bánj így egy rajongóval – kacsint rám, és elindul kifelé – a limuzint itt hagyom nektek.
- Dez! Azonnal húzd vissza a beled! Dez! – a kölyök nagyon jó alvó lehet, mert még arra sem kel fel, hogy itt ordibálok a füle mellett. Persze a szólított is úgy tesz, mintha szelektív hallása lenne, és halál nyugodt léptekkel ballag ki. Na megállj, Dez. Ezt még visszakapod, kamatostul. Esküszöm az életedre.
Befejezem a majdnem teljesen elporladt cigim végét a kölyökkel a vállamon, és mikor megunom az egészet átdobom vállaimon a karját, és kivonszolom. Annyira nem is nehéz, de nem is könnyű, főleg hogy totál elhagyta magát. Bedobom az ülésre, ahol teljesen elnyúlik, én pedig a szemközti ülésre terülhetek, majd a sofőrnek kopogok, hogy irány haza.
Egész hamar megérkezünk, és mivel eléggé elfáradtam, felvitetem vele a srácot, leteszi a kanapéra, és megy is. Hulla vagyok, főleg hogy ezt a sós zsákot is cipelnem kellett. Megmasszírozom és megmozgatom vállaimat, előkapok egy pokróc félét, és rádobom a kölyökre, mert hát jószívű vagyok… A szobám felé menet fokozatosan hagyom el ruháimat, majd alsónadrágban vetem magam az ágyba. Alváááás.
~*~
Meglepő módom nem másnaposan kelek. Ez köszönhető a bandának, hisz hamar elhúzták a csíkot, és nem ittunk annyit, mint amennyit szoktunk egy jó koncert után. Automatikusan indulok zuhanyozni, dúdolgatva tusolok le a a gitárral és hangjegyekkel teli üvegfalak mögött, majd kilépek a zuhany alól, és két törülközőt veszek magamhoz. Az egyiket a derekamra csavarom, a másikat a fejemre dobom, és a fogkefét a számba nyomom. Fogmosás közben kitotyogok a nappali felé, ahol már messziről hallom a horkolást. Jó alvó a kölyök, annyi szent. A pia ilyen könnyen ki tudta ütni? Akkor van egy olyan sejtésem, hogy nem fogyaszthat túl gyakran.
A folyosó végére érve megállok, és végigmérem. A lábai szerte széjjel, ahogy karjai is. Egyik lelóg, másik fel van dobva a kanapé tetejére, a takaró össze-vissza áll, a ruhája néhol fel van csúszva. Kicsusszan image-m alól egy mosoly, de hamar visszaváltok semleges arckifejezésre.
- Hé! – vakkantom a fogkefe mögül, mire abbahagyja hirtelen a horkolást, motyog valamit, és pislog. Nah, látom már ébredezik. Fokozatosan moccan meg, pislog, majd álmosan felül, és szemét dörzsöli. Édes… de mozoghatna gyorsabban is.
Körbenéz, majd megállapodik rajtam tekintete, pár pillanatig pislog rám, majd kidüllednek szemei, és hangosan felsikolt magára rántva a takarót, ugorva egy hatalmasat. Olyan erős a hangja, hogy be kell fognom a füleimet, nehogy megsüketüljek tőle, majd mikor kiordítozta magát, végre újra tudok hallani.
- Neked meg mi bajod van? – ordítok vissza, kikapva számból a fogkefét, mielőtt rá köpném.
- Még, hogy mi? Nem tudom! Mit csináltunk?!? – kicsit halkabban, de még mindig kiabál, reszket a takaró alatt, és hatalmas szemekkel néz rám. Először nem értem a kérdést, majd nyomok felé egy fintort, és a törülközőt a fejemről az arcába dobom.
- Nem csináltunk semmit, kölyök… ébredj fel, és húzz haza! Túl sokat ittál.
|
| Silvery | 2010. 09. 05. 11:37:09 | #7575 |
Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Idegesen nézek az órámra, ahogy a busz megáll a piros lámpánál, s lábammal a földön dobolva siettetem magamban az indulást. Gyerünk, gyerünk, gyerünk… ha így haladunk nem lesz időm felkészülni.
Amint kinyílik az ajtó, egy lendületes ugrással vetem le magam a járműről, egyszerre átugorva 3 lépcsőfokot, s magamban kuncogok, ahogy a mellettem leszálló öreg néni dühösen szentségel. Vigyorogva fordulok meg, a kezemet nyújtom neki, és lesegítem az utolsó lépcsőfokon. Most semmi nem ronthatja el a kedvemet. Szinte rohanva lépkedek a hűvös levegőben, s összébb húzom magamon a bordó vászondzsekit, de arcomról még mindig levakarhatatlan a mosoly.
Ahogy közeledek a keresett címhez, érzem, hogy szívem egyre hevesebben ver, ahogy az adrenalin szétárad ereimben, s kellemes izgatottsággal tölt el a tudat, hogy életem eddigi legnagyobb koncertje előtt állok. Alig veszem észre, és az eddigi üres utcák helyett népesebb környékre érkezem, s ahogy még közelebb megyek, már alig tudom átfurakodni magamat a tömegen. Rugalmas léptekkel szlalomozok az emberek között, s eleresztem a fülem mellett a mérges káromkodásokat, mikor véletlenül valakinek a lábára lépek. Addig értem, hogy azt mondták, hogy a hátsó ajtón menjek be, de az hol a fenében van? És hogy jutok oda?
Nagy nehezen kivergődöm magam egy közeli kisutcára, s az épületet megkerülve felderülök, mikor megpillantom a hátsó bejáratot. Ez lesz az. És még pont időben vagyok… király.
Szinte futólépésben termek az ajtónál, s vigyorogva, büszkén adom meg a nevemet, hogy az ott ácsorgó biztonsági őr beengedjen a színpad mögé. Igen… most jogosan vagyok itt. Hihetetlen.
Az öltözőnkbe lépve egyből Rodot és Mitot pillantom meg, s már messziről látom a megkönnyebbült arckifejezésüket. Nem tudom mi bajuk… nem is késtem… sokat. Rohanva közelítek feléjük, s lassítás nélkül vetem magam Rodney nyakába.
- El se hiszeeeeem. Hihetetlen, hogy tényleg megszervezted, hogy mi legyünk a Take előzenekara. Imááádlak. – lelkesen szorongatom, de nem lepődök meg, hogy arckifejezése nem sokat változik. Már megszoktam… Rod ilyen… ő a banda gitárosa és egyben ő a menedzser is. Nem tudom, hogy csinálja, de eszméletlen fellépési lehetőségeket tud szerezni, ahhoz képest, hogy még nem vagyunk túl ismertek. Nem tudom, mit csinálnánk nélküle. Vigyorogva engedem el, s mintha egy halovány mosolyra húzná ajkait. Mitohoz fordulok, s egyik lábamról a másikra lépkedek az izgatottságtól.
- A barátnőd nem jött el? – kérdezem kíváncsiskodva, s egy mukkanás nélkül, a fejét rázva válaszol. Mosolyom kiszélesedik viselkedése láttán, majd arcához hajolva fúrom tekintetemet szemeibe. – Izgulsz? – felnevet a kérdés hallatán, s végre ő is mosolyogni kezd.
- Tudod, hogy igen. A különbség kettőnk között, hogy én nem azzal mutatom ki, hogy pattogok, mint egy niggerbolha. – nevetve fordulok meg, látom, hogy a hangszereket már a színpadon hangolják, s nézem, ahogy beengedik lassan az embereket, a tömegek kezdik megtölteni az óriási koncerttermet, s eláll a lélegzetem a látványtól. Még soha nem énekeltem ennyi ember előtt.
Egy pillanatra elfog a félelem, de a másodperc töredéke alatt tovaszáll, s újra csak a boldog izgatottság marad a helyén. Rugalmas léptekkel sietek vissza a többiekhez, s a szomszéd öltözőbe kukkantva a Take tagjait pillantom meg. Fellelkesedve, gondolkodás nélkül rontok be a szobába, s ők furcsa szemekkel merednek rám.
- Deez, Shuu, Zaii – csillogó szemekkel nézek végig rajtuk, és megáll a tekintetem a szobában lévő negyedik, ismeretlen arcon. – Te nem Riki vagy. – mondom megrökönyödve, mire mind a négyen felnevetnek a szobában. Az ismeretlen férfi megköszörüli a torkát, majd mosolyogva válaszol.
- Helyes meglátás, én vagyok a menedzser… Riki szokásához híven az utolsó pillanatban szándékozik megérkezni. – enyhe csalódottsággal ülök le egy székre, otthon érezve magamat, s elgondolkodva mormolom az orrom alatt. – Kár… - 2 éve ismertem meg a Take-et, s már számtalan koncertjükön tomboltam nézőként… és most… ma… én énekelhetek előttük. Számomra ez elképzelhetetlenül nagy megtiszteltetés.
- És ha jól sejtem te vagy a Black Rose frontembere. – elvigyorodom a megszólítás hallatán, büszkeséggel tölt el, hogy a Take menedzsere tudja, ki vagyok… igaz, nyilvánvalóan csak azért van róla fogalma, mert valamennyire ismernie kell az együttes előzenekarát, de ez már mellékes.
Mintha villámütés ért volna, felpattanok a székből, s az órámra pillantva sietek az ajtóhoz vigyorogva.
- Most rohannom kell különben Rod kinyír. – kiviharzok az ajtón, majd visszanézve nyújtom ki a nyelvem, s megszólalok. – aztán szedjétek össze magatokat, nehogy lefőzzünk titeket. Elég ciki lenne. – a reakciójukat már nem látom, gyors léptekkel viharzok végig a folyosón, s csak a színpad mellett lassítok le, ahol a többiek már engem várnak.
- Kezdhetjük? – kérdezi Mito mosolyogva, s izgatottan bólintok… vágjunk bele.
A színpadra lépve hallom, ahogy a tömeg felmorajlik. Szívem mintha a fülemben dobogna, s ahogy Mito megadja az alapütemet, lábam magától mozogni kezd a ritmusra, s szemeimet lehunyva hajolok a mikrofonhoz. Ha akarnám, sem tudnám levakarni arcomról a széles mosolyt, minden pillanatot élvezek, minden sikítás, minden üvöltés csak fokozza az izgalmat. Akarom… még többet akarok. Még nagyobb közönséget és saját koncertet.
Mikor eljön az idő, énekelni kezdek, testem reflexszerűen mozog a ritmusra, s a színpadot körbeugrálva perzselem tovább a forró hangulatot.
Az utolsó szám befejeztével vidáman köszönök el a közönségtől, s lelkesen vezetem fel a mai este fő attrakcióját, a Take-et.
- Még úgy énekeltem volna… hihetetlen… az idők végezetéig tudnék énekelni, ha mindig ilyen lelkes lenne a közönség… elképesztő. – Egyből Mito mellé sétálva kezdek áradozni, ahogy a színpad mögé érünk, s szívem kihagy egy ütemet, mikor szemem sarkából megpillantom, hogy ki mellett sétáltam el. Már előre vigyorogva fordulok meg, s példaképem elé sétálok csodálattal teli szemekkel. Látható megdöbbentséggel néz rám, s egy pillanatig nem tudom, mit mondjak.
- Mit szólsz? Tetszett? Milyenek voltunk? – szinte nem férek a bőrömbe, el se hiszem, hogy a kedvenc énekesen végighallgatta a koncertemet. Egy pillanatig furcsán néz rám, egy másodperc erejéig tekintete mintha egy csöppnyit megenyhülne, majd egy hirtelen mozdulattal nyom barackot fejemre, ezzel teljesen hazavágva a frizurámat, melyet egyből igazgatni kezdek, ahogy elenged. Arcán most már a megdöbbenés nyomai sem látszanak, gúnyos vigyor veszi át a helyét, s ahogy szemeivel végigmér, furcsa érzés kerít hatalmába. Szívem kihagy egy ütemet, s nagyokat pislogva várom, hogy végre megszólaljon.
- Nőj fel, kölyök… sokat kell még tanulnod. – szemeim tágra nyílnak szavai hallatán… nőjek fel? Ezt meg hogy érti? … ezek szerint nem tetszett neki? Csalódottan követem tekintetemmel, ahogy megfordul, végigmérem alakját, s egy utolsó intés kíséretében hagy faképnél – Csak figyelj.
Elámulva nézem, ahogy felmegy a színpadra, sugárzik belőle az nyers energia, a közönség szinte elnémul, ahogy megpillantják a belőle áradó erőt. Szívem dübörgése elnyomja a kezdődő zenét, s ahogy meghallom hangját, egész testemet átjárja a ritmus, s igaz, most nem a tomboló közönségben vagyok, testem magától mozog, s akaratlanul is táncolni kezdek. Hihetetlen, hogy páholyból nézhetem a kedvenc bandám koncertjét.
- Tudod, valahol megértem, hogy miért szereted őket annyira. – hallom magam mellett Mito hangját, és elvigyorodom… hát persze.
- És Riki barackot nyomott a fejemre! Láttad? – lelkesedve hajolok Mitohoz, hogy jobban halljam szavait, s látom, ahogy elmosolyodik.
- Persze, hogy láttam… és azt is láttam, ahogy leégetted magad előtte. – értetlenkedve pislogok… annyira azért nem volt gáz… ugye? Vagy talán idegesítő, nyáladzó rajongónak tűnhettem számára? Talán… végülis, van benne igazság. Hehe.
Nem várom meg a koncert legvégét, az utolsó szám közepénél visszasétálok az öltözőbe, s fáradtan ülök le Rod mellé, aki cigivel a szájában figyeli némán a mozdulataimat.
- Mi a baj? – kérdezi rögtön, meg sem kell szólalnom, tudja, hogy valami nem oké.
- Semmi… - szünetet tartok, de nem szólal meg, tudja, hogy folytatni fogom. - …csak nem tudom… soha nem leszünk olyan jók, mint ők. – egyik szemöldökét felhúzva fordul oldalra, és haloványan elmosolyodik, vörös tincsei kihullnak a füle mögül, s egy laza mozdulattal túr hajába, ahogy válaszol.
- Ki vagy te, és hol az igazi Yumi? – az én ajkaim is mosolyra húzódnak – nem jellemző rád, hogy ilyen negatívan gondolkodj. Nem olyan jók leszünk, mint ők… jobbak leszünk náluk. – mosolyom magabiztossá válik, s Rod mellé szökkenek, hogy átöleljem.
- Mi lenne velem nélküled. – ahogy elengedem, hallom a többiek hangját a szomszéd öltözőből, valószínűleg közben befejezték a koncertet, és már vissza is jöttek. Újra fellelkesülve száguldok ki az ajtón, s habozás nélkül megyek be hozzájuk.
- Annnyira jók voltatok. Ez volt az eddigi legkirályabb koncertetek. – minden szem rám szegeződik, ahogy ismét hívatlanul berobbanok, s hirtelen nem tudom, hogyan folytassam.
- Ti is jók voltatok. – szólal meg végül Dez, s büszkén vigyorogva fogadom a bókot… még akkor is, ha csak udvariasságból mondja.
- Tudod, koncert után néha elugrunk inni valamit, hogy megünnepeljük a sikert. – lép mellém Shu, s rá emelem a tekintetemet, majd mikor összeborzolja a hajamat, akaratlanul is Rikit keresik szemeim. Szótlanul ül a háttérben, s szájában cigi füstölög, miközben érzelemmentes tekintettel figyeli a jelenetet… igaz, hogy Shu is a Take tagja, akárcsak Riki… mégis más érzés volt… áh, mindegy… Arcom mintha égne, érzem magamon a sötét szempárt, s gondolataimat visszakényszerítem az elkalandozásból
- Megkérdezem a többieket. – válaszolom elvigyorodva, majd gyors léptekkel megyek ki az öltözőből, becsapva magam mögött az ajtót. Mélyet lélegzek, felsóhajtva indulok vissza, s szívem még mindig hevesen ver a mellkasomban… ahányszor rám néz, olyan érzésem van, mintha a szúrós szempár az agyam legmélyebb zugaiba hatolva olvasná minden gondolatomat…
A szobába lépve csak Mitot pillantom meg, ő is pakolássza a cuccait, s meglepetten nézek körbe.
- Hova tűnt Rod?
- El kellett mennie. Nem mondta hova… és most én is megyek, mert találkozom a barátnőmmel. – vigyorogva túr hajában a zavarodottságtól, s elindul az ajtó felé. Remek… komolyan itt hagynak egyedül? Mindegy… attól én még elmehetek velük… bár nem is ismerem őket igazán… azon kívül, hogy 2 éve a rajongójuk vagyok.
Egy pillanatra elbizonytalanodom, majd kicsit felbátorodva kapom fel a táskámat, s elindulok a Take öltözője felé.
- A többiek már elmentek. – idegesen a hajamba túrok, majd folytatom. – de én szívesen megyek. – nem minden nap adódik olyan lehetőség, hogy a kedvenc bandáddal menj bulizni.
Ahogy kimegyünk a hátsó ajtón, tátva marad a szám, mikor megpillantom a ránk váró éjfekete limuzint, s hitetlenkedve nézem, ahogy beszállnak.
- Hé, kölyök… nem szállsz be?– egy pillanatra összerezzenek Riki hangja hallatán, s ekkor jövök rá, hogy elbambultam.
- Nem vagyok kölyök… van nevem is. – válaszolok durcás hangon, de mikor beülök a hatalmas járműbe, ajkaimon újra széles vigyor ül. Igaz, sok hely van az óriási légterű autóban, de én közvetlenül Riki mellé ülök, s lábaimat magam alá húzva fordulok felé az ülésen.
- Annyira elképzelhetetlenül jó volt a koncert, imádom, ahogy énekelsz. – lelkesen ömlenek belőlem a szavak, s Rikin kívül mindenki mosolyog az autóban. Mikor rövid szünetet tartok, kimérten fújja ki a cigi füstöt, s felém fordulva szólal meg.
- Túl közel vagy, kölyök… behatolsz privát szférámba. – hallom, ahogy Dez felnevet, s a fecsegést abbahagyva csúszok pár centivel messzebb, s lábaimat letéve veszek fel normális ülési pózt.
- Amúgy, Yumi-chan… vagy már egyáltalán 18? – Shora nézek, mikor felteszi a kérdést, s nagyot nyelve bólintok. Nehogy már azért ne vigyenek magukkal, mert még csak 17 vagyok… Szerencsémre pont leparkol a limó egy hétköznapi bár mellett, s gyorsan kiszállok, mielőtt tovább kérdezősködnének. A füllentés sosem volt az erősségem.
A sokadik sörös korsót ürítem ki, s a mellettem ülő Sho-ra nézek, ahogy megszólal.
- Van kedvenced közülünk? – kérdezi vigyorogva, már ő is többet ivott a kelleténél, bár minden bizonnyal jobban viseli, mint én.
- Persze, hogy van. – elvigyorodva nézek körbe, s ködös tekintetem természetesen Rikin áll meg, aki épp lazán hátradőlve beszélt valamit Dezzel. – Riki a kedvencem! – folytatom fülig érő szájjal. – Imádom, ahogy énekel… - hirtelen rám tör a fáradtság, érzem, ahogy émelyegni kezdek, s kihasználva, hogy Riki mellett ülök, kábán a vállára dőlve folytatom. – Ő a példaképem.
|
| timcsiikee | 2010. 09. 04. 10:16:32 | #7536 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Egy limóban ülve, lezserül nyúlok el a bőr ülésen, az ablakon keresztül figyelem a futó fényeket, közben egy jó cigivel teszem ködössé a hangulatot. A menedzser küldte utánam a kocsit, bár nem tudom mi értelme volt, ugyan olyan jó lett volna, ha Dez jön értem, ahogy mindig. Mindegy, ő tudja, én csak élvezem a kényelmet. A sofőr elől már felhúzta a kis ablakot, nyilván zavarja a füst. Ő baja, szokjon hozzá. Ha engem szállít, pláne koncertre, akkor telefüstölöm a kocsit, ez a minimum. hagyok magamból egy kis emléket. hehe… A koncertről kaptam ma reggel egy szórólapot egy igazán érdekes sráctól, nagyon pattogósnak tűnt, és mivel siettem, csak kikaptam a kezemből és a zsebembe gyűrtem. Előhalászom, majd kisimítom a díszekkel telenyomott lapot, minden betű olyan lassan, mintha hieroglifa lenne. A kanjik legalább normálisan vannak rajta.
Hm… Lesz elő zenekarunk mint mindig, de… ezt a bandát még nem ismerem. Rituro kinyírlak! Hogy mertél egy névtelen bandát tenni elénk? Cseszd meg. Megölöm a menedzsert amint odaérek. Vagy a producert, nekem mindegy, csak hulla legyen a cipőm előtt, amit rugdoshatok.
A kocsi hirtelen fékez, bár nem zökkenek nagyot az ülésen, de így is megérzem. Bosszúból egy nagyot rúgok a szemközti, üres ülésbe, egy gyönyörű lábnyomot hagyva a fehér bőrön. Hehe… ezt szedd le. Kell neked ilyen durván megállni.
- Megérkeztünk, uram. – közli a mufurc alak, mire csak elfintorodom, és ismételten kinézek az ablakon. Ez teljesen hülye? A rajongók előtt szálljak ki? Azonnal szét is tépnének. Idióta. Újabbat rúgok a székbe, majd visszakiáltom neki.
- Menj egy fél utcával arrébb! Vadbarom – a végét csak halkan mormolom orrom alatt, azonnal eleget tesz kérésemnek, és arrébb áll, ahol a hátsó bejáraton mehetek be, ahogy szoktam.
Mire beérek már szinte mindenki itt van, a menedzsert azonnal megpillantom ahogy Dez-el beszélget, több sem kell nekem, se szó se beszéd nekirontok Rituronak, ingét megmarkolom nyakánál, és már ütésre emelem öklömet, de Dez és Shu lefognak, csak kapálózni tudok.
- Neked meg mi bajod van már megint? – igazgatja magát a köcsögje, és próbálok lenyugodni. Csak próbálok.
- Asshole! – köpöm felé – Hogy mertél a kérdezésem nélkül egy névtelen bandát elénk vetni? Eresszetek el, szétverem a képét!
- Nyugodj már le Riki! – szorít meg erősebben Dez, és lenyugszom. Jól van, csak mondj egy jó okot és nem rúgom szét a seggét. – Hallottam már ettől a bandától pár számot, és egész jók.
Valóban? Erre kíváncsi vagyok. Egy pillanat alatt nyugszom le, és már csak morgok. Nem tesz jót az arcomnak, főleg fellépés előtt, ha ennyit ráncolom a homlokomat. Rituro köhécsel párat, majd felém fordul, újra lenyalt fejjel.
- Mivel a napokban elég elfoglalt voltál, nem tudtam kikérni a véleményed, viszont gyorsan kellett dönteni. Megnyugodhatsz, jó választás volt.
- Ajánlom is – mutatom felé ujjamat fenyegetően. Ha elcseszi a mai koncertet, tuti kinyíratom, de előtte összeverem. Zsebre vágott kezekkel vonulok az öltöző részre, hogy rendbe tegyem én is magam, mielőtt kiállnék a színre.
Dez jön be újra utánam, mindig Ő jön csak, hisz ő az aki a bandából a legjobban elvisel. A többiek is, de hát mindenkinek vagy egy határa, az övé nagyobb.
- Nem jössz ki? Most kezdenek a kicsik – int maga mögé, az ajtó felé, látom a tükörben. Hátra sandítok, arcán látom, hogy komolyan gondolja. Nem szoktam megnézni az elő zenekarunkat, inkább idebent iszogatok és itt hallgatom, de most kíváncsi vagyok, kik ezek a noname kölykök.
- De – válaszolok tömören, egy utolsó igazítás felsőmön, és követem a dobogó szélére. Nem kis koncert, meg kell hagyni. Vajon jól fognak teljesíteni? Ha nem, akkor őket is kinyírom.
Magamat is meglepem azzal hogy karba tett kezekkel végighallgatom az egész koncertjüket, azaz a felvezetést. Nagyon jól bemelegítik a közönséget, de… ez nem a maximum. Látszik rajtuk is, és a rajongó tömegen is, hogy ez nem elég. A zene és a hang viszont nem is olyan rossz.
Az énekes figura igazán lendületes, pattogós egy kölyök, meg kell hagyni talán ő az egyetlen aki valamivel többet ad bele az egészbe, és élvezi is.
- Na? – bök oldalba Dez, és rá sem nézve, komoran figyelek előre.
- Elmegy – válaszolom halkan, s ha bár nem nézek rá, tudom, milyen arckifejezést vág. Mosolyog. Hisz volt, hogy a jobbakra is azt mondtam, hogy pocsék, de ezekben a kölykökben valóban látszik lehetőség, főleg az énekesben.
Vége az előadásuknak, és levonulnak a középpontból, integetve élvezik a sikolyokat és tapsot. Oldalra lépek egyet, hogy gyorsabban haladjanak el mellettem, és átadják nekünk a helyet. Az énekes kölyök teliszájas vigyorral halad el mellettem, lelkendezve társának, csak egy sanda pillantást vetek rá, ám amikor hirtelen újra megjelenik előttem, meghökkenve nézek le rá.
- Mit szólsz? Tetszett? Milyenek voltunk? – hadarja lelkesen, még mindig nagy mosollyal. De kis hiperaktív vagy haver.
Egy erős barackot nyomok fejére, ezzel teljesen összeborzolva haját is, nem csak gondolatait. Felszisszenve kap feje búbjára, és kacsintva néz fel rám, elfancsalodott arccal. Gúnyos mosollyal sandítok le rá újra, szép arcocskáját felmérve.
- Nőj fel, kölyök… sokat kell még tanulnod. – elfordulok tőle, és intek hátra kezemmel – Csak figyelj.
Miközben kivonulunk a dobogó teljes sötétségben úszik, persze a körvonalak mozgását látni, így a közönség hangos sikolyban törik ki. Végigborzong egész testem, szeretem, ha szeretnek, ez éltet. Felkapom vállamra a gitárt, a mikrofon elé állva igazítom termetemhez a kütyüt, majd mikor mindenki elkészült, é a helyére állt, intek a technikusnak, hogy mehet.
Minden fény ránk vetül, szinte vakít, de már hozzászoktam az évek során. Feltartott karokkal, kis mosollyal élvezem a rivallást, az őrjöngést, az őrületet amit már csak a megjelenésünkkel váltunk ki. Néma csend, nem szól még semmi, csak a rajongók. Megfogom gitáromat, arcomhoz emelem, mire még a sikolyok is halkabbá válnak. Szürkéskék fény borít mindent, felemelem fejem, így még jobban vakít. Számhoz emelem a gitárt, majd az első pár hangot foggal lejátszva adom meg a kezdő löketet, visszaejtem a hangszert, megszólal a dob is végre, a többi hangszer, én pedig a mikrofont megragadva énekelni kezdek. Imádom.
|
|
