|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2010. 11. 03. 20:14:30 | #9066 |
 Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Hallom, ahogy leül, feneke alatt puhán reccsen a kanapé anyaga. Hosszú néma csend, majd hangját tompán hallom meg, ahogy meglepetten motyog.
- Riki… ugye… ugye nem halt meg? – bosszús sóhajjal fújtatok, hirtelen kapom felé tekintetem. Nem hiszem el. Ez a kölyök nem érti, hogy szálljon le a témáról? Ha szemmel ölni lehetne… ggrr.
- Dehogy halt meg, te idióta… - vakkantom morogva – Csak beteg… - én sem tudom, miért mondom el, de… van egy olyan érzésem, ha nem tettem volna, addig kérdezget, míg ki nem nyögöm. Csak megelőzöm magamnak a felesleges szócséplést.
- Értem… - halkul el végre, majd felugrik helyéről, és elbattyog. Végre… kis nyugalom. A hátam mögé a nagy ablak felé sétál, én inkább az ajtó felé figyelek. Bármennyire idegesítő… bármennyire irritáló tény, igaza van. De… engem senki ne akarjon irányítani.
Ujjaim megszorulnak a fotel karfáján.
Akkor se akarjon irányítani… ha hatással van rám.
- Remélem, hamar meggyógyul a macskád, és utána nem leszel magányos… - töri meg a csendet, érzem, ahogy ujjaim teljesen elfehérednek, mikor még mélyebbre süllyednek ujjaim. Ezt nem hiszem el.
- Nem vagyok magányos – hogy lehetnék? Idióta… Elém sétál, csak komoran figyelem, legszívesebben hátra lökném és… Bahh…
- De addig is… ha egyedül érzed magad, nyugodtan felhívhatsz bármikor. – elkap az asztalomról egy tollat és papírt, majd lefirkant rá valamit. Gondolom a telefonszámát. Ennek komolyan elment az esze? Tuti, hogy nem százas a kölyök. Épp ki akarom lökni, csak addig viselem el, míg meg nem szárad a ruhája, és azt hiszi, hogy később még fel fogom hívni? Tiszta röhej. - Amúgy kíváncsi lennék a cicádra… ha Kage a neve, gondolom fekete… biztos nagyon gyönyörű. – nem áll be a szája. Hogy csinálja? Hogy bírja? Az előbb még agyon alázott kis nyuszi volt, most meg úgy járkál itt, mintha ő lenne a macskám. Hmm… Van egy olyan érzésem, ha tovább folytatja, felszakítom a karfát, majd… rá… vetem… most legszívesebben megfejelném a falat.
- Melyik részét nem értetted annak, hogy most hazamész és elfelejtesz? – mint aki pillanatnyi süketséget kapott, mosolyogva feláll, és mögém sétál, remélem, visszamegy az ablakhoz.
De nem… eddig is sötét volt, de a fényszennyezésnek hála homályosan láttam mindent, viszont most minden hirtelen elsötétül. Puha ujjakat érzek arcomon. Hirtelen kiráz a hideg és a meleg fut rajtam végig egyszerre.
- Nyugi… nem tesz neked jót a sok idegeskedés. Ha dühös vagy hunyd le a szemed, és számolj el tízig. Hidd el, jobban megnyugtat, mint a cigi. – fülembe súgja nyugtatóan a szavakat, de lélegzetem csak elakad, fejem zúgni kezd, és csak feszültebb leszek tőle.
Újra látok…
- Egyszer kipróbálhatnád… tényleg használ.
Látom, ahogy kisétál a folyosóra, viszont moccanni sem tudok, csak nagy szemekkel meredni utána. Ez… én ezt nem hiszem el. Tuti, hogy fejére ejtették kiskorában, mert ekkora idióta nincs még egy. Már csak azt nem értem… miért van rám hatással. Eddig soha, senki nem volt képes arra, mint Ő… Izgatottság… képes volt izgatottságot előcsalni belőlem.
Amikor meghallok pár ismerős, furcsa hangot, felpattanok, és a hangforrás felé megyek, rájövök, hogy a zeneteremben húzta meg magát, és… az egyik eldobott papíromról játszik… Már megint kezdi. Addig fog játszadozni a tűzzel, míg meg nem égeti magát, de akkor már késő lesz… megtanítom repülni a kicsikét… kidobom az ablakon.
Megállok az ajtóban, és amikor elakad egy hangnál, kapok az alkalmon és megtöröm a kavalkádot.
- Ritka rossz darab lett – mire megfordul, már mögötte vagyok, elcsenem kezéből a lapot, majd összegyűrve dobom el, és mennék is kifelé, de megállít.
- Várj! – nem tudom, miért állok meg, de megteszem. Kíváncsi vagyok. - Meghallgatod a számot, amit pár napja írtam? – kezd érdekessé válni a dolog, bár… szerintem rossz emberhez fordult ezzel… nagyon rossz emberhez. Teljes testtel fordulok felé, vállamat az ajtófélfának döntöm, karba tett kezekkel és élvetegen elmosolyodom.
- Halljuk. – meglepetten pislog vissza. Biztos nem ezt várta, ha így meglepődött a reakción.
Lassan végre visszafordul a zongora felé, és játszani kezd.
Miközben hallgatom… nem is tudom, mit gondoljak. Nem elég jó a hangja? Nem… A szöveg olyan, mintha nekem szólna. Annak, aki hallgatja… gondolom ezért… De ha belegondolok abba, amit már több napja szajkózik nekem… amit ma este is mondott… Nem…
A srác agya gyorsan pörög, biztos vagyok benne, hogy most találja ki a rímeket és a szöveget. Vagy mégsem? Lehet, hogy kezdek paranoiás lenni. Ha úgy gondolok bele, hogy teljesen másnak, egy kifejezett személynek írta, akkor… Hehh… Megvan.
Mikor befejezi a számot, kíváncsian fordul felém, és csak unott arccal, lusta mozdulatokkal veszek elő egy szál cigit, hogy komótosan számba véve meggyújthassam. Mikor visszapillantok rá, látom, hogy feszeng, már épp szólásra nyitná a száját, amikor az első füstöt kifújva nyilvánítom ki egyszerű véleményemet.
- Pocsék – amikor elhűl az arca, cseppet gonosznak érzem magam, de… jogos. Én csak őszinte vagyok vele, sohasem puhatolóztam. Egy újabbat szívok jólesően a cigiből, majd megint kifújom felé, persze most nem éri el. Csak ledöbbenve néz rám, így… folytatom. – De esetlenül szerelmes lehetsz, ha ilyet képes voltál megírni. – szemei mintha kétszer akkorára nőnének, mikor ezt kimondom – Az a szánalmas kiscsaj, akit ennyire meg szeretnél menteni, biztos örülni fog ennek. – meg sem várom reakcióját, de úgy érzem, hogy hosszú percekig meg sem tudna szólalni. Csak sarkon fordulok, és a szobám felé megyek, a csikket elnyomom a hamusban, majd leülök az ágyam végébe, masszírozni kezdem halántékaimat. Biztos, hogy csak beképzeltem magamnak azt, hogy nekem énekli. Ebből majd kiderül.
El kell lökni magamtól, jó messzire, mert kezdem úgy érezni, hogy mindjárt megőrülök. Miért akarok visszamenni? Nem akarok vissza menni… Hahh…
Hátamra dobom magam, és nagyokat sóhajtva nyugtatom le magam. Lehunyom szemem, majd… egy… kettő… három…
Miért leszek ettől csak idegesebb? Mert Ő mondta nekem. Sejtettem, hogy nálam ez nem fog beválni. Inkább alszok…
~*~
Pár jó hosszú perces forgolódás után ránézek az órára, és azt látom, hogy alig telt el egy-két óra… többnek éreztem.
Sóhajtva felkelek, és a konyhába baktatok valamiért, ami olthatná a szomjamat. Nekem mindegy, csak hideg legyen.
Amikor kilépek a folyosóra, néma csend van, semmi fény, semmi mozgás. Vajon hazahúzott? Annak igazán örülnék. Amikor kiérek a hallba, viszont csalódnom kell. Ott ül a kanapén, a sötétben. Mikor fogja már fel, hogy szálljon le rólam?
Megrázom fejem, és nesztelenül trappolok a konyhába, nincs semmi így engedek egy pohár vizet. Majd holnap bevásárolok. Elöblítem a poharat, visszafelé sétálok, és amikor egy futó pillantást vetek rá, látom, hogy az óta sem mozdult meg. Mi a fenét csinálhat? Halkan felsóhajtva lépek a kanapéhoz, és ahogy az utcalámpák fénye az arcára vetül, azt látom, hogy… alszik.
Ez komolyan képes volt ülve elaludni?
Már a saját ruhája van rajta, akkor nem értem, hogy miért nem húzott haza.
Kezében egy toll díszeleg, előtte lapok, amire áthúzott sorok vannak firkantva. Hehe… Vajon mit írhatott rá? Rásimítom ujjaim végét a papírra, de megállok a mozdulatban. Mégis mit érdekel engem, hogy miket irkál? Bármit is csinál, az pocsék. De remélem, hogy nem az én lapjaimra firkált, amin megkezdett szövegek vannak, vagy kották.
Végül mégis felemelem a lapot, és vetek rá egy pillantást, de hiába szeretném megtudni, hogy miket is írt, olyan erősen át van satírozva, hogy egy betűt sem tudok kivenni belőle. Furcsa egy szerzet. Leguggolok az asztal és a kanapé között, mindegyik lapot megnézem, de csak ugyan azzal találom szemben magam. Mintha sejtette volna, hogy nem fogom nézni, vagy… nem is tudom.
Amikor egy nagyot sóhajt, hirtelen kapom felé a fejem, pulzusszámom megnő, és ennyi is elég volt ahhoz, hogy tekintetem rajta ragadjon. Pulzusom fokozatosan emelkedik, majd lassan azon kapom magam, hogy kezemmel feltápászkodom a kanapé ülésére, feltérdelek, arcom egyre közelít.
Csak akkor állok meg, amikor pont arca elé kerülök. Forróság… zúg a fejem… egy csomó porcikám ég, szinte lángol. Megőrültem.
Résnyire nyitom ajkaimat, összeszűkült szemekkel figyelem, ahogy szuszog, de képzeletben hideg vizet döntök a nyakamban egy nagy vödörrel, ráharapok ajkamra, majd összeszorított szemekkel állok fel. Ez a rohadék kölyök tényleg hatással van rám… elmegy tőle az eszem olyan messzire, hogy egy hétig fog tartani, míg megtalálom.
Hirtelen torpanok meg a zeneszoba előtt, egy pillanat alatt fordul meg minden bennem, majd vonakodva fordulok hátra, vállam felett. A szoba hangszigetelt, ha bezárom az ajtót, nem fog felkelni… Ki kell… ki kell használnom azt az alkalmat, hogy van bennem valami érzés, amit sikerült előcsalogatnia.
Becsapom magam után az ajtót, kulcsra zárom, és beülök a zongora elé, szöveget és kottát írni egyszerre.
~*~
Holt kómásan kelek fel, mintha másnapos lennék, csak fejfájás és hányinger nélkül. Bahh… nem túl kényelmes zongorán aludni. Elaludtam? Mikor?
Begyógyult szemekkel veszem kezeimbe a lapokat, amiken eddig feküdtem, majd homályosan, de látom az összefüggéstelen sorokat, amit éberen úgyis pillanatokig tart majd nekem összerakni. Bakker… ha ezt Dez meglátja, behal a gyönyörtől… Hehe…
Feltápászkodom, majd nagyokat ásítva megyek ki vissza a nappaliba. Hm… már nincs itt? A kanapén sem látom. Közelebb sétálok, az asztal felé, de újabb csalódás. Még mindig itt van, és hortyog. Nem tudom hogyan került ebben a pozícióba, de igazán érdekes. Hehh… még engem is mosolyra késztet. Bár az jobban érdekel, hogy miről álmodhat, hogy ő is ennyire vigyorog. Persze a fejébe nem látok be.
Leguggolok félig lelógó fejéhez, majd egy forrót lehelek fülébe, mire azonnal felpattan, kiáltva, és füleire tapasztva tenyereit.
Halkan kuncogva egyenesedem fel, és végigmérem, ahogy a kanapén áll. Lassan leereszti kezeit, és értetlenül pislog rám. Mi van? Nem láttál még mosolygó embert?
- Ideje felkelni kölyök, irány haza! – vállam fölött mutatok hátra, az ajtó felé hüvelykujjammal neki, lehunyt szemekkel. Büszke vagyok magamra, kibírtam egy éjszakát egy légtérben ezzel az idióta kisugárzású kölyökkel.
|
| Silvery | 2010. 10. 23. 18:30:08 | #8824 |
 Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Hallom, ahogy felsóhajt, tekintetemet makacsul a fölre kényszerítem, így csak lába mozgásából tudom, hogy a csap felé fordul. Minden szemhunyás egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnik, szempilláim reszketnek testem remegésétől, s hallgatom, ahogy a hajamból csöpögő jeges vízcseppek, hangos koppanással esnek a földre.
Még mindig lábának mozgását figyelem, s ahogy felém közelít, egész testem megfeszül. Miért? Miért jön ide? Nem akarom… nem kérek többet.
Ahogy egy törülközőt terít hátamra, meglepetten nyílnak tágra szemeim, s könnyes tekintettel pislogok fel a kifejezéstelen arcra. Mit csinál? Miért… Nem értem…
Felhúz a földről, térdeim megremegnek, mintha minden csepp erőm elpárolgott volna, de nem hagyja, hogy visszarogyjak. Mi történik… miért?
A hidegtől lelassult, szomorú szívverésem egyre hevesebben kezdi újra pumpálni a vért ereimbe, s érzem, hogy arcom kipirul, ahogy maga után húzva vezet ki a fürdőből, mozdulataiban semmi gyengédség nincs, én mégis úgy érzem, mintha szeretettel babusgatna.
- Itt állj meg. – Dörmögi orra alatt, ahogy a küszöbhöz érünk, s engedelmesen torpanok meg, üveges, üres tekintettel követem szemeimmel, ahogy egy szekrényhez sétál. - Ezeket vedd fel… - A kanapéra dob pár ruhát, s én nagyokat pislogva remegek meg ismét, ahogy a hideg vizes ruhák még mindig makacsul tapadnak bőrömre… de… ha átöltözöm, az azt jelenti, hogy még nem tudok hazamenni. Hiszen azt mondta, hogy tűnjek innen…
- De… - Hangom halk és bizonytalan, ahogy ellenkezni kezdenék, de nem hagy szóhoz jutni.
- Kuss… felveszed… - Morog, ellentmondást nem tűrő hangon, majd némán lép a hatalmas ablakhoz, hogy kinézzen a sötét éjszakába. Lassú léptekkel totyogok oda, majd sietős mozdulatokkal veszem le minden ruhámat, hogy magamra húzhassam a kicsit nagy méretű, de száraz öltözéket.
Testemet jóleső melegség árasztja el, ahogy a puha, száraz pamut végigsimítja a libabőrös végtagjaimat, s egy pillanatra megborzongok a hirtelen váltástól. A törülközőt a fejemre terítve teszek pár bizonytalan lépést Riki mozdulatlan alakja felé, majd megtorpanok, és hosszú, néma másodpercekig figyelem, ahogy lomha mozdulatokkal szív egyet a cigiéből, majd pár rövid pillanat múlva halk sóhaj kíséretében engedik ki a füstöt ajkai. Szám bizseregni kezd, ahogy az ismerős ajkakat figyelem, szívverésem felgyorsul, s remegő kézzel simítom végig számat… hihetetlen, hogy pár perce azok az ajkak még…
Nagyot nyelve lépek egész közel hozzá, majd halkan töröm meg a szobára telepedett síri csendet.
- Miért jó a füstölgés? – Lassú mozdulattal fordul felém, érzelemmentes tekintettel mérnek végig a szürkés félhomályban szinte világítóan kék szemek, s ujjaimat összekulcsolom hátam mögött, hogy elrejtsem a remegő kezeket. Nyugodt közömbösséggel fújja arcomba a tömény cigi füstöt, s még meglepődni sincs időm, tüdőm azonnal heves köhögéssel akarja kilökni magából a fullasztóan büdös levegőt. Ösztönösen összerezzenek, mikor kezeit felém nyújtja, nem tudom, mire számítsak, de hogy jó nem lehet, az biztos. Szemeimet egy pillanatra összeszorítom, s ajkamra harapva döntöm előre a fejem, majd mikor ujjai finoman kezdik a törülközővel dörzsölni a fejem, bátortalanul emelem fel a nehéz szemhéjakat. Riki… Riki a hajamat szárítgatja egy törülközővel? Soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges...
Szívem heves, boldog kalimpálásba kezd, érzem, hogy arcom szinte felgyullad az égető vörösségtől, s örülök, hogy épp nem látja az arcomat… Riki…
- Mert lenyugtat. Kapísi? – Lenyugtatja? De miért van szüksége nyugtatásra?
Lassan kezd el hátrafelé vezetni, kezei nem állnak meg hajam dörzsölésében… most már biztos, hogy úgy fogok kinézni, mint egy madárijesztő. Mindegy. Nem számít.
Egy gyors mozdulattal bújok ki a kezei közül, egy kicsit megdörzsölöm magamnak is a vizes tincseket, de csak időhúzás céljából. Remélem már nem lesz rákvörös az arcom…
- De miért vagy ideges? – Hatalmasra nyílt szemekkel nézek fel rá ismét, a vizes törülközőt lazán terítem vállamra, átvezetve a lehulló, kócos tincsek alatt. Nem értem… nem tudom, miért idegeskedik annyit. Nem tesz jót az egészségének, az tuti… ahányszor látom, ideges… néha már attól félek, hogy felrobban… vajon miattam van? Lehet, hogy én váltom ki belőle?
Ez esetben tényleg jobb lenne nem találkozni többet… nem akarom, hogy miattam cigizzen ennyit… nem akarom, hogy miattam legyen baja.
- Túl sokat kérdezel mondták már? – Hangja most nem dühös, s meredten figyelem, ahogy érzelemmentes tekintettel nyomja el a parázsló csikket.
- Aha… - suttogom halkan és őszintén… nem is egyszer… de nem tudok megváltozni. Úgy érzem, mindent tudnom kell… úgy érzem, amit lehet, ki kell derítenem róla… hisz ha most elválunk, több mint valószínű, hogy soha többé nem találkozunk személyesen. Újra „csak” rajongó…
A kezét a fejemre csúsztatva nyom le a kanapéra, s engedelmesen csüccsenek le, szívverésem ismét felgyorsul, szemeimmel követem, ahogy a fotelbe telepszik.
- … és… most mi lesz? – Hangom bizonytalan, lábaimat törökülésbe húzva kuporodom össze a puha kanapén, s fejemet lehajtva kezdem a kócos tincseimet igazgatni, ügyelve rá, hogy a borzos szálak arcom elé hullva takarják el a piros pofit.
Az biztos, hogy hazaküldeni így nem fog… tehát… nem tudom, mik lehetnek a tervei…
- Itt maradsz, míg megszáradnak a ruháid, majd szépen hazamész, és elfelejtesz. – Hangja halk, de ellentmondást nem tűrő ridegséggel jelenti ki a szavakat, s elszorult szívvel húzom közelebb magamhoz a lábaimat. Persze... Legbelül pont erre a válaszra számítottam, mégis valahogy szíven ütött. Basszus… nem tudok megszólalni. - Érezd otthon magad. – Elégedetten dől hátra, mint aki minden feladatát teljesítette ezzel a két mondattal, s én egy ideig mozdulatlanul meredek rá… Ennyi? … persze… nem azt mondom… tényleg érdekel a lakása… de úgy jobb lenne, ha körbevezetne. Najó... azt hiszem lehetetlen dolgokról képzelődöm.
Lassú mozdulatokkal tápászkodom fel a kanapéról, s körbenézek a hatalmas légterű nappaliban.
- De ne vidd túlzásba… - Egészíti ki az előző, meggondolatlan felajánlást, s ajkaimra akaratlanul is mosoly szökik. Hehe. Azt hiszem, kezd kiismerni.
- Körbenézhetek?
- Ja. – Válaszolja egyszerűen… úgy látom már nagyon meg akar szabadulni tőlem. Még az sem zavarja, ha feltúrom a lakását, csak hagyjam békén? - De ha beszélgetni akarsz, akkor húzz sorszámot. – Halkan dörmögi a szavakat, majd dühösen fújtatva nyeli le az utolsó szó végét, s én értetlenül pislogok… nem mintha tolongnának az emberek. Miről beszél?
- Sorszám? Hisz… nincs itt senki… - Halkan suttogva figyelem, ahogy ledöbbent tekintettel mered a plafonra, s egyre kevésbé értem, hogy mi folyik itt. Lehet, hogy nemrég költözött ki a lakótársa? …nem… nem hiszem, hogy Riki bárkivel is képes lenne együtt élni. Azt hiszem… gondolom…
Némán, szótlanul figyelem, ahogy gondterhelten masszírozza halántékát, majd halkan, alig hallhatóan suttog egy rövidke szót. Jól hallottam?
- Kage? Mi van az árnyékkal? – Felém kapja a szúrós tekintetet, fagyosan néz rám, majd kicsit előrébb dőlve tanulmányozza értetlenkedő arcvonásaimat.
- Nem árnyék, te kretén. A macskám… - Morcosan dünnyögi a szavakat, s ismét halovány mosoly kúszik ajkaimra, ahogy arcát fürkészem… valószínűleg, ha nem Rikiről lenne szó, már-már azt mondanám… hogy aranyosan durcás.
- Cica? Juj! Nem is tudtam, hogy van cicád. – A kuncogást magamba fojtom, szemeim felcsillannak, s ösztönösen ismét körbenézek… nem… észrevettem volna, ha lenne itt egy macska. De akkor… hol lehet? Biztos nagyon aranyos, ha ilyen reakciót vált ki Rikiből csak az, hogy eszébe jutott.
Ajkamra harapva figyelem, ahogy mérgesen sóhajt fel, szemeimet egy másodpercre sem veszem le róla, hiába kerülgeti szívemet különös, kellemetlen érzés… féltékenység? Nem… nem lennék féltékeny, egy macskára… ugye?! Még soha nem láttam olyan témát, ami ilyen érzelmeket váltott ki belőle. Kizárt, hogy ennyivel beérem.
- Nem válthatnánk témát? – Kérdezi bosszús dünnyögéssel, s szinte egész testével elfordul tőlem. Témát váltani? Nem hinném… addig kell ütni a vasat, amíg forró…
Visszatelepszem a kanapéra, lábaimat felhúzva meredek hátára… de ha nincs itt a cica… és Riki nem akar beszélni róla…
Szemeim tágra nyílnak, ujjaimat a szám elé kapom, s halkan, félve szólalok meg, mintha meg sem hallottam volna az előző kérdését.
- Riki…. ugye… ugye nem halt meg? – újra felém kapja a tekintetét, szemei meglepett dühtől szikráznak, és nagyot nyelve süppedek jobban a kanapéba.
- Dehogy halt meg, te idióta… - felemelt hangon, sértetten válaszolja a szavakat, s én elmosolyodom a megkönnyebbültségtől, mintha egy óriási kő esett volna le a szívemről. – Csak beteg…
- Értem… - dünnyögöm a választ lebiggyesztett ajkakkal, majd felpattanok a kanapéról, hogy elkezdjem a felfedezőutat.
Elgondolkodva sétálok a széles panorámaablakhoz, s kinézek az éjszakai város fényeire. Halk sóhajtással simítom végig az üveget, s hallgatom a szobára telepedett nyugodt csendet. Riki még mindig mozdulatlanul ül a fotelben, szemei a távolba révednek, ahogy maga elé mered. Ilyenkor kíváncsi lennék, hogy min gondolkodik… vajon a macskájára gondol éppen? Vagy lehet, hogy az album elhalasztásán jár a feje? Vagy dalszövegeket talál ki?... nem, azt nem hiszem… ahhoz nagyobb nyugalom kéne neki. Szegény Riki. Vajon mikor jön rá, hogy ha nem változtat a hozzáállásán és nem próbál meg érzelmeket előcsalni magából, akkor soha nem fog újra olyan számokat írni, mint régen? És miért érzem úgy, hogy segítenem kell neki? Nem könnyű valaki segítségére sietni úgy, hogy ilyen mereven eltol magától. Mindegy…
- Remélem, hamar meggyógyul a macskád, és utána nem leszel magányos… - Halkan suttogom a szavakat, még mindig az ablak felé fordulva sandítok hátra a vállam felett, s látom, hogy ujjai megfeszülnek a fotel karfáján.
- Nem vagyok magányos. – Csak elmosolyodom, visszasétálok a kanapé és a fotel között lévő asztalhoz, s a szélére ülve fordulok szembe Rikivel, s arcvonásait fürkészve folytatom, mintha nem is hallottam volna szavait.
- De addig is… ha egyedül érzed magad, nyugodtan felhívhatsz bármikor. – Az asztal tele van üres és félig telefirkált lapokkal, így felkapok egy tollat, s az egyik fehér lap szélére firkantom a telefonszámomat vigyorogva, pedig tudom, hogy annak az esélye, hogy felhív, még a nullánál is kevesebb. – Amúgy kíváncsi lennék a cicádra… ha Kage a neve, gondolom fekete… biztos nagyon gyönyörű. – Gondolkodás nélkül fecsegek, s ahogy odapillantok, látom, hogy Riki ujjai olyan erősen szorítják a karfát, hogy már szinte kezdenek elfehéredni.
- Melyik részét nem értetted annak, hogy most hazamész és elfelejtesz? – Hangjából árad a düh, s én felpattanok az asztalról, ismét úgy téve, mintha semmit nem hallottam volna… úgy látszik, ez a módszer beválik. Éjjen a szelektív hallás!
A fotel mögé sétálva simítom végig ujjaimmal a háttámlát, majd előre hajolva fogom be Riki szemeit.
- Nyugi… nem tesz neked jót a sok idegeskedés. Ha dühös vagy hunyd le a szemed, és számolj el tízig. Hidd el, jobban megnyugtat, mint a cigi. – Halkan suttogom fölébe a szavakat, de tudom, hogy a tűzzel játszom. Amint befejezem a mondatot, elhúzom kezemet, s pár lépést távolodva vigyorgok vissza rá. – Egyszer kipróbálhatnád… tényleg használ.
Faképnél hagyva őt sétálok ki a folyosóra, s már tudom, melyik szobába kell menni, hogy garantáltan érdekes látvány fogadjon.
Ahogy kinyitom az ismerős szoba ajtaját, ismét szemeim elé tárul az elképesztő látvány. Hihetetlen, hogy ennyi hangszere van.
Lassú léptekkel sétálok a zongorához, majd felhajtom a billentyűkel védő fedelet. Elképedve nézek végig a földön heverő kottákon, némelyik át van firkálva, némelyiket félbehagyták, s óvatosan emelek fel egyet a földről. Ahogy szememet legeltetem a sorokon, fejemben szinte hallom a képzeletbeli hangok dallamát, s a zongora felé fordulva simítom végig a billentyűket.
Elmosolyodva kezdem el játszani, amit a földről emeltem fel, ujjaim szinte maguktól mozognak, s igaz, életemben először látom a kottát, mégis mintha érezném, milyen hang jön az előző után.
- Ritka rossz darab lett. – Összerezzenek, ahogy Riki hangját hallom magam mögött, s kezeim ledermednek, ahogy a vállam fölött nézek fel rá. Elveszi előlem a kottát, s összegyűrve dobja a szoba sarkába, majd hátat fordít nekem, s az ajtó felé indul… nekem tetszett…
- Várj! – Állítom meg ösztönösen, s mikor várakozóan hátra néz, csak akkor jövök rá, hogy nem is igazán tudom mit akartam mondani. – Meghallgatod a számot, amit pár napja írtam? – Még én is meglepődök a meggondolatlan kérés hallatán, nagyot nyelek, ujjaim megfeszülnek a zongora peremén… úgysem fogja érdekelni… úgyis le fogja szarni… ugye?
Az ajtófélfának dőlve mosolyodik el gúnyosan, majd halkan szólal meg.
- Halljuk. – Szemeim tágra nyílnak, érzem, ahogy kezeim remegni kezdenek, s elvörösödve fordulok vissza a zongora felé… még egyszer sem énekeltem el hangosan… az utóbbi napokban nem igazán volt hangom… mindegy.
Ismét a zongora felé fordulok, szemeimet lehunyva idézem fel magamban a dallamot és a szöveget, melyeket fejben több százszor lejátszottam, s ajkaimra mosoly kúszik. Imádom ezt az érzést… alkotni valamit. Beleönteni az érzéseimet. Olyan, mintha magamról mesélnék a közönségnek. Vajon rájön, hogy mikor ezt a számot írtam, ő járt a fejemben? …nem hinném.
zene
magyar fordítás ^^
|
| timcsiikee | 2010. 10. 09. 20:38:47 | #8511 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Teljesen rámászok, bár szavaim után lohad az ellenállása, szinte már csak egy darab fa módjára fekszik alattam.
- Yumi, ha nem ellenkezel, folytatni fogom – vigyoroghatok, suttoghatok, de könnyes arca nem változik.
- Akármit csinálhatsz. Ha ezzel enyhítem a haragodat és a benned felgyülemlett keserűséget, akkor bármit… - ezt nem hiszem el. Ezt komolyan nem hiszem el. Buggyant ez a kölyök? Az biztos, hogy neki elmentek otthonról. Született mazochista lehet. Vajon azt is hagyná bárkinek, hogy csak úgy megerőszakolja? Vagy… csak nekem tenné meg?
Fellököm magam róla, unott, gúnyos arccal és hanggal.
- A picsába. Mindig tudod, mit kell mondanod, hogy elvedd a kedvem. – felpattanok róla, és a folyosó felé robogok, ott is a fürdőm felé. - Tűnj el innen, mielőtt meggondolom magam. – kiabálom még vissza, majd magamra csapom az ajtót, hátamat a fának döntöm, és tenyeremet a számra szorítva csúszom le ülő helyzetbe. Kurva élet… Mi a fasz bajom van? Sosem csináltam még ilyet, ezt a szerencsétlen mazochista kölyköt meg folyamatosan molesztálom. Bár igaz szinte követeli magának, de… bakker…
Felállok, majd a csaphoz lépek, rátámaszkodom, és a tükörbe nézek. Vajon mikor lettem ekkora hülye? Simám lerázhattam volna az első alkalommal, vagy csak kitehettem volna, de nem. Mi a fene az, ami ennyire más ebben a kölyökben? Hisz teljesen átlagos!
Halkan nyikorog az ajtó, amikor benyit, leszáll a vörös köd, és újra képtelen vagyok gondolkodni.
- Nem megyek el. Még nem… Nem azt akarom elérni, hogy kedvesebb legyél… én… én csak annyit szeretnék, hogy újra élvezd a zenét. Hogy újra lehess olyan jó, mint egykor… tudom, hogy régen élvezted, és azt is tudom, hogy képes vagy újra megszeretni… - nem hiszem el, hogy nem nyugszik le ez a vakarcs. Kész agyrém. Olyan, mint egy pióca, amit nem lehet egyszerűen levakarni.
- Hűtsd le magad – egy gyors lépéssel termek mellette, s csuklójánál fogva csapom őt be a zuhanyfülkébe, megeresztve a hideg vizet.
Nem moccan, csak felnéz rám, mellkasom úgy dübörög szívemtől, hogy szinte már fáj. Ez már nem csak szimpla idegesség.
- Én csak… azt akartam, hogy boldog legyél. Csak látni akartam, hogy milyen, ha őszintén mosolyogsz. Sajnálom. – még mindig nem fogja be. Mikor tanulja már meg végre, hogy mikor kell csendben maradni?
- Mi a francért érdekel téged, hogy boldog vagyok e? – dörrenek rá, de csak lehajtott, előre bukó fejjel kuporodik tovább a zuhanyban.
- Nem tudom… - remek… csodálatos válasz. Ha te nem tudod, akkor én honnan a frászból tudjam?
Megérzés mi? Régi szép emlékek, amikor még csak megérzésre hagyatkoztam.
Sóhajtok egy nagyot, hátat fordítok neki, majd megnyitom a csapot és hideg vízzel hűtöm le zabos fejem. Le kell nyugodnom… a végén még úgy bepöccenek, hogy elveszítem a józan eszem és öldökölni kezdek… Hehh… rendhagyó eset lenne, és tönkre is baszná a karrierem.
Egy törülközőért nyúlva dörgölöm bele arcomat, majd mikor végzek, visszasandítok felé. Még mindig mozdulatlanul csücsül, álláról és hajáról csöpög a víz, remeg. Fasza, a végén még miattam lesz beteg, még csak az hiányozna.
Leveszem az akasztóról a törülközőt, odalépek hozzá, és a hátára terítem. Félve pillant fel rám, igyekszem megtartani közömbös álcám, bár most még én sem tudom, hogy mi rejtőzhet a maszkom mögött. Nyaka előtt összefogom a ráterített törülközőt, majd felhúzom álló helyzetbe, de mielőtt elesne, megtámasztom, ismét vállánál fogva. Húzni kezdem magam után, ki a fürdőből, vissza a nappaliba.
- Itt állj meg – morgom halkan, és nyomatékosítom az elő szót. Nem lenne jó, ha telecsöpögné nekem az egész lakást. Egy rejtett szekrényből kidobok egy nadrágot és egy pólót felé, ami a kanapén landol, majd ránézek, és karba teszem kezeimet. – Ezeket vedd fel…
- De…
- Kuss… felveszed… - nem tudom mit akart mondani, de most nem érdekel. Ne zavarja össze a gondolataimat. Még egy szó, és tuti káosz leszek belül.
A panoráma ablakhoz lépek, s messzire tekintek a városban, ahol a fények már csak apró, kis villogó pöttyként fakulnak a messzeségben. Minden egyes pötty mást világít meg.
Hm… nem is lenne rossz egy szövegbe, de valamiért baromira megy mostanában a fogalmazás.
Zsebemből előkotrok egy szálat, a gyújtómat, majd fújtatva pásztázom tovább a teret.
Így máris jobb… valamivel.
- Miért jó a füstölgés? – kérdezi, kissé felbátorodott hangon, és amikor megfordulok, már teljes száraz öltözékben feszít, fején a törcsivel. Egy mélyet szívok a cigiből, felparázslik hosszan, majd letüdőzés után visszafújom rá a füstöt, mire köhécselni kezd. Ajkaimmal összeszorítom a szálat, majd két kézzel dörzsölni kezdem vizes haját, a törülközővel.
- Mert lenyugtat. Kapísi? – motyogom a szál mögül, majd hátrafelé kezdem tolni, még mindig a fejét dörzsölve. A kanapé és fotel előtt kiszabadul kezeim alól, nyakába akasztja a törülközőt, és mintha mi sem történt volna, nyugodt arccal, borzos-vizes-kócos fejjel néz rám.
- De miért vagy ideges? – kifújom az utolsó adag füstöt, majd felsóhajtva nyomom el a csikket.
- Túl sokat kérdezel mondták már?
- Aha… - lökött… hogy tud mindenhez így hozzáállni?
Tenyeremet a fejére teszem, majd lenyomom őt a kanapéra, és pedig a fotelbe zuhanok.
- … és… most mi lesz? – motyogja halkan, és felhúzza lábait törökülésbe, hajába túrva igazítja meg a borzas fejét.
- Itt maradsz, míg megszáradnak a ruháid, majd szépen hazamész, és elfelejtesz – lassan, mégis határozottan és érthetően fogalmazok. Elegem van a játszadozásból, és hogy folyton zaklat az apró hülyeségeivel. – Érezd otthon magad – elnyúlok a fotelban, lehunyom szemeimet, fejemet hátra döntöm, és pár perces néma csend következik. Hallom, ahogy recseg-ropog alatta a bőr anyag, amikor feláll, fel sem kell nyitnom szemem ahhoz, hogy tudjam, mi következik most. – De ne vidd túlzásba – teszem még hozzá. Vajon mennyi idő alatt szárad meg egy egyszerű ruha?
- Körbenézhetek?
- Ja… - válaszolom egyszerűen, majd újra sóhajtok. Relax… max 1-2 óra és elhúz innen – De ha beszélgetni akarsz, akkor húzz sorszámot. – csúszik ki a számon, így a mondat végén akaratlanul is morranok egyet halkan.
- Sorszám? Hisz… nincs itt senki – a szavakra kipattannak szemeim, a plafonra meredek, majd felemelve karjaimat, mindkét tenyeremet arcomra tapasztom, és gyűrögetni kezdem a hülye pofámat. Aaaah… basszus. Szinte már ki is ment a fejemből, hogy Kage nincs itt, és még vagy egy hétig nem lesz… Feh. Ez a kölyök jobb mint egy naptár, nem mintha amúgy nem vettem volna észre a hiányt.
- Kage – súgom halkan, de amikor válaszol a motyogásomra, rájövök, hogy még mindig itt van. Na mi van? Nem érdekel a lakásom? Vagy mi?
- Kage? Mi van az árnyékkal? – értetlen pofija furcsa látványt nyújt nekem, felemelem fejem, hogy jobban lássam.
- Nem árnyék, te kretén. A macskám… - morgom sértetten.
- Cica? Juj! Nem is tudtam, hogy van cicád – felcsillannak szemei ezer wattos villogással, és visszapattan a kanapéra, ingadozva. Bosszús sóhajjal próbálok utalni, de tekintetével csak nem tágít. Pedig én most tényleg próbálok kedves lenni… vagy mi…
- Nem válthatnánk témát? – morgom újra, majd oldalra fordítom fejem, sőt majdnem egész testemet is. Nincs az az Isten, hogy én ilyet beszéljek meg egy ilyen zizi kölyökkel. Nem hiányzik nekem az, hogy eggyel több ember nézzen engem furának.
|
| Silvery | 2010. 09. 20. 15:25:11 | #7959 |
Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
- Ehhez képest most is ezt teszed. Nemde? – kérdezi, miközben felém fordul, s arcomhoz hajolva néz mélyen szemeimbe. Ujjaim ökölbe szorulnak, gyomrom görcsbe rándul közelségétől, s alig hallhatóan válaszolok neki.
- De… de én csak… nem akartam, hogy félreértsd. Mi tényleg csak beszélgettünk… - nem értem… nem értem miért magyarázkodom emiatt. Egyáltalán azt sem étem, miért zavarja ez Rikit. Pedig a koncerten annyira másnak tűnt… lehet, hogy tényleg csak színjáték lett volna a közönségnek?
- Mondtam már, hogy baromira nem érdekel. – hangja rideg és nemtörődöm, s ajkamra harapva próbálom meggyőzni magam, hogy ez az arc csak egy maszk, hogy elrejtse az igazi énjét. Szemeimmel követem, ahogy ráérős mozdulatokkal előhúz egy szál cigit, de mielőtt rágyújthatna, közbe szólok.
- Egy riport-cikkben, pár hónapja azt mondtad, hogy le akarsz szokni… és csak akkor gyújtasz rá, ha ideges vagy… - …mitől lett ideges? A koncert remekül sikerült… az egyetlen dolog, ami az oka lehet az… de miért?
- Igen. És? – kérdezi egyik szemöldökét felhúzva, hangján hallatszik, hogy percről percre egyre idegesebb lesz. Vajon mindenkivel így beszél, vagy csak én hozom ki belőle?
- Miért vagy attól ideges, hogy Dez-el beszélgettem? – nyögöm ki végre, ami böki a csőröm, s kíváncsi tekintettel fürkészem arcvonásait. Ledöbben, szemei kitágulnak, s egy másodpercig azt hiszem, hogy ki fog esni szájából a cigi, de végül ajkait összezárva néz rám dühtől szikrázó tekintettel. Most mivan? Én csak megkérdeztem… már megint magamra haragítottam volna? De miért?
Ösztönösen hátrálok egy apró lépést, mikor idegesen felszisszen, s összerezzenek, ahogy a cigit kiköpve morran rám… csak egyszer ne lenne ilyen ellenséges.
- Tűnj a közelemből, csak felbolygatod az így is bonyolult életemet. – meglepetten pislogva nézem, ahogy hátat fordít nekem, kell pár másodperc, hogy felfogjam szavait, majd sietős léptekkel követem. Nem… nem lehet így vége. Én nem akarom, hogy vége legyen.
Hiába kérem, hogy álljon meg, hiába mondogatom újra és újra nevét, nem figyel rám, s hajthatatlanul viharzik ki az épületből. Könnyes tekintettel nézem, ahogy elhajt a motorral, s csalódottan ülök le a lépcsőre. Vajon látom még?
Fejemet az ölembe hajtom, s összerezzenek, mikor valaki a hátamra teszi a kezét.
- Ilyen könnyen feladod? – kérdezi Dez mosolyogva, s vállam fölött kapom rá a tekintetemet. Ilyen könnyen? Az egész folyosón rohantam utána… a motort sajnos nem érem utol.
- Egyértelműen lekoptatott. Lásd be, hogy tévedtél. Az égvilágon semmilyen hatással nem vagyok rá, és most már ki sem állhat. – hangomban csalódottság tükröződik, s hallom, ahogy felsóhajt, majd mellém ül a lépcsőre.
- Ha utálna miért lett volna ideges amiatt, hogy együtt látott minket? – na ez egy nagyon jó kérdés… amire én sem tudom a választ. Megvonom a vállam, de szemeimben megcsillan a remény. Lehet, hogy nem utál. Lehet, hogy… - Elvigyelek? – kérdezi Dez tekintetem láttán, s ajkamra harapva bólintok neki… félek, hogy ha most nemet mondok, soha többé nem látom őt. – Remek, ha sietünk, még meg is előzhetjük.
Idegesen dőlök az ajtónak, s körmömet rágva várom, hogy Riki feltűnjön a folyosó végén. Vajon mérges lesz? Igen… ez nem kérdés. De vajon mennyire?
Ahogy telnek a percek, egyre jobban elbizonytalanodom, s érzem, hogy lábaim remegni kezdenek, s gyomrom annyira görcsöl, hogy legszívesebben leguggolva görnyednék össze.
Jöjjön már…
Szívem kihagy egy ütemet, ahogy lépteket és kulcszörgést hallok, s mikor befordul a folyosóra, szemeimet összeszorítva várom a reakcióját.
- Te meg mi a francot keresel itt? Egyáltalán hogy előzhettél meg? – hiába számítottam rá, akaratlanul is összerezzenek, ahogy rám dörren, s szívem majdnem kiugrik a helyéről, mikor kezét fejem mellett vágja az ajtóhoz… Csak ne üss meg... kérlek. Nem kellett volna eljönnöm. Hiba volt hallgatni Dezre. Én… én félek. - Á, értem. Dez hozott el ugye? – ajkaimat összeszorítva bólintok lassan, s szemeimet résnyire kinyitva nézek a dühös tekintetbe. Látom, hogy teste megfeszül az idegességtől, s szinte várom, melyik pillanatban robban fel a benne felgyülemlett feszültségtől… ez nem egészséges... - Mondd… mit akarsz még tőlem? Egyáltalán miért jössz utánam? Mi a francot akarsz?
- Én… nem tudom. – válaszolom hangtalanul, a földet bambulva, majd minden megmaradt bátorságomat összeszedve pillantok fel rá. - Én csak azt akarom, hogy a régi önmagad légy. A régi Riki, akit bálványoztam, és aki a példaképem lett. – rövid szünet következik, egy pillanatra mintha elgondolkozna, majd ajkaira kegyetlen vigyor telepszik. Ne. Nem akarom… nem akarom ezt a vigyort… azt a mosolyt akarom látni, amit a színpadon mutatott. Hogy történhetett? Mitől halt ki belőle ennyire a zene iránti szeretet?
- Azt várhatod, kincsem. – hangja gúnyos, s megremegek, ahogy arcomra simítja kezét. Érintése hiába gyengéd, a kegyetlen szempár minden érzést kiöl szívemből, s mikor tekintete gonoszul ajkaimra siklik, már tudom, hogy mi következik. Összerezzenek, ahogy vadul veti rám magát, teljes erőmből próbálom ellökni, de minden hiába. Miért? Miért ilyen durva? Miért csak akkor csókol, mikor dühös rám és büntetni akar? Legszívesebben ordítanék, legszívesebben segítségért kiáltanék, de egy csepp erőt sem érzek magamban. Mi történik velem? Tudtam… tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm.
Magához szorít, szinte megmozdulni sem tudok, s így vezet a lakásba. Pulzusom sokszorosára nő, ahogy egyre beljebb érünk a medve barlangjában, s zihálva felsikoltok, mikor végre ajkaimat eleresztve lök a kanapéra. Egész testem remeg, s szemeim hiába vannak nyitva, alig látok valamit a vastag könnyfátyoltól. Mikor újra rám mászik, számat kinyitva próbálok ellenkezni, de egy hang sem hagyja el a torkomat a hatalmas gombóctól, s úgy érzem, mindjárt belefulladok a visszafojtott könnycseppekbe.
Érzem ujjait oldalamon, egész testem megborzong az erőszakos érintéstől, s kezeimet vállára csúsztatva próbálom távolabb tartani magamtól.
- Az a Riki, akit te annyira akarsz, már rég kihalt belőlem, kicsi Yumi… - szemeim tágra nyílnak, s ahogy végignyal nyakamon, egy sóhaj szökik ki összeszorított ajkaim közül. Neh… nem akarom, hogy hozzám érjen. Így ne. - Be kell érned ezzel… Aki most vagyok… - Ledermedve hallgatom szavait, s kezeim elgyengülve hagyják abba az ellenkezést, ahogy fogait nem túl erősen, de durván a bőrömbe mélyeszti, s megremegek nyelve érintésétől. Hát persze. Mekkora hülye vagyok. Biztos megbántottam őt. Megbántottam azzal, hogy el akartam érni, hogy másvalaki legyen… rá akartam erőltetni az elképzelt ideálomat, csak azért, mert idióta módon azt hittem, hogy jót teszek neki ezzel. Én nem akartam. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Nem akartam, hogy így végződjön… én nem… én csak… én csak boldognak akartam látni őt.
Fejemet a párnába szorítom, s hallom, ahogy ajkaimat halk sóhaj hagyja el, s suttogva, rekedtes hangon lehelem Riki nevét ösztönösen. Szívem összeszorul a fájdalomtól, s a heves zihálás helyett most ürességet érzek mellkasomban.
Mikor újra ajkaimra tapad, már nem próbálom eltolni. Megborzongok, ahogy nyelvét vadul ajkaim közé préseli, testemet egyszerre járja át forróság és rázza ki a hideg, gondolataim kábán kavarognak fejemben. Megértem… megértem, hogy dühös rám. Nem hagytam békén, és önző módon át akartam formálni, csak hogy kedvesebb legyen velem. Megérdemlem ezt a bánásmódot.
Szemeim ösztönösen tágra nyílnak a félelemtől, mikor pólóm alá csúsztatja kezét, s hasamon át, egészen mellkasomig, bőrömet végigsimítva húzza fel a ruhát… ezt nem akarom! Nem akarom… mégis… mindenem bizsereg, s ahol ujjai hozzám érnek, bőröm mintha felgyulladni készülne. Megremegve szorítom össze szemeimet, hatalmas könnycseppek törnek elő szemhéjam mögül, s érzem, ahogy arcomat cirógatva gurulnak végig bőrömön, egészen hajam tövéig, de még mindig nem próbálok ellenkezni. Tűrnöm kell. Megérdemlem.
Ajkamra harapva engedem, hogy kikapcsolja nadrágomat, mellkasom rázkódik a visszafojtott zokogástól, s arcomat kezeimbe temetem. Mikor újra fülemhez hajolva csúszik feljebb, résnyire nyitott szemmel meredek rá a nedves szempillák mögül, de csak homályosan látom arcát.
- Yumi, ha nem ellenkezel, folytatni fogom. – összerezzenve nézem, ahogy ajkait gúnyos vigyorra húzza, szívem olyan gyorsan zihál mellkasomban, hogy szinte megsüketít. Nagyot nyelek, érzem, hogy gyomrom görcsbe rándul, s még mindig nem tudom elállítani a könnycseppek záporozását, ahogy megszólalok.
- Akármit csinálhatsz. Ha ezzel enyhítem a haragodat és a benned felgyülemlett keserűséget, akkor bármit… - hangom meg-megremeg, nehezemre esik kierőltetni magamból a szavakat, de próbálok annyira határozottnak tűnni, amennyire ez a jelen pillanatban lehetséges.
Kezei megállnak a nadrágom zipzárjának lehúzása közben, s szemei tágra nyílnak. Meglepődött volna? Vagy már megint sikerült magamra haragítani?
Az egész csak a pillanat töredékéig tart, egy másodperc múlva arca újra érzelemmentes, s üres tekintettel tolja el magát tőlem.
- A picsába. Mindig tudod, mit kell mondanod, hogy elvedd a kedvem. – hangja nyers, kegyetlen és lenéző, s felegyenesedve mászik le rólam… én… nem ezt akartam… nem ezért mondtam… Tényleg nem! Komolyan gondoltam. Ha ez segít, akkor…
Szemeimmel követem, ahogy a folyosó felé sétál, s onnan szól vissza félvállról.
- Tűnj el innen, mielőtt meggondolom magam. – Hallom, ahogy csapódik a fürdőszoba ajtaja, s ledermedve bámulom a plafont mozdulatlanul. Talán okosabb lenne, ha tényleg elmennék? Talán azt kéne tennem. De nem… nem vagyok képes rá.
Felugrom, s ruháim megigazítása után gondolkozás nélkül viharzom a fürdő ajtajához, s benyitok. Riki a csap mellett állva mered rám gyilkos tekintettel, s mikor sikerül összeszednem a bátorságomat, megszólalok:
- Nem megyek el. Még nem… - nem szabadulsz meg ilyen könnyen tőlem. – Nem azt akarom elérni, hogy kedvesebb legyél… én… én csak annyit szeretnék, hogy újra élvezd a zenét. Hogy újra lehess olyan jó, mint egykor… tudom, hogy régen élvezted, és azt is tudom, hogy képes vagy újra megszeretni… – egy szuszra hadarok el mindent, ami a szívemet nyomja, nem merek rá nézni, tekintetemmel lábamat bámulva várom, hogy mit reagál.
- Hűtsd le magad. – mondja halk, vérfagyasztó hangon, s összerezzenek, mikor csuklómat megragadva lök a zuhanyfülkébe. A peremben megbotlok, s térdre esve kezdek el remegni, mikor jéghideg vizet érzek a nyakamba zúdulni. Miért? Miért csinálja ezt? Hogy lehet ennyire kegyetlen? Dez tévedett: egyáltalán nem vagyok rá jó hatással…
Érzem, hogy eltörik a mécses, reszketve kezdek el zokogni, s nem csak kívül, belül is jeges ürességet érzek, s levegőért küszködve, makacsul folytatom.
- Én csak… azt akartam, hogy boldog legyél. Csak látni akartam, hogy milyen, ha őszintén mosolyogsz. Sajnálom. – remegő kézzel nyúlok a fejem fölé, s lassú mozdulatokkal zárom el a vizet… most nem engedhetem meg magamnak, hogy megfázzak. Nem akarok beteg lenni.
Kisöpröm arcomból az elázott tincseket, s érzem, hogy minden ruhám jéghideg nedvességgel tapad bőrömre.
- Mi a francért érdekel téged, hogy boldog vagyok e? – hangja még mindig dühös, lemondóan felsóhajtva dől a csapnak, s még mindig nem merek szemeibe nézni.
- Nem tudom… - motyogom halkan, s térdeimet kezdem masszírozni, melyek szép hangosan koppantak az esés pillanatában. Meg fogok fázni… beteg leszek, és Rod ki fog nyírni. Kivéve, ha még most Riki megöl a tekintetével. Miért? Miért nem sikerül semmi? És csak azt akartam, hogy jóban legyünk…
|
| timcsiikee | 2010. 09. 19. 13:22:02 | #7918 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Rá irányul minden reflektor, hogy véletlenül se tudjon elszökni, megnyílik előtte az embertömeg, és lassan, tétovázva indul meg felém. Fél úton megáll, és lepasszolná a mikrofont, de természetesen nem hagyom.
- Nem-nem. A győzelem nem átruházható – ingatom ujjaim, és türelmesen kivárom a közönséggel együtt, hogy a színpad elé battyogjon. Jól van…
Felhúzom magam mellé, nevén szólítva bátorítom még, majd elkezdek énekelni, várom, hogy kövessen. Egy régebbi számot hagytam a végére, ami nagyjából illik a jelleméhez is, hihetetlen, hogy hosszú évek után magamon kívül gondoltam másra is. Meghülyít egy a vakarcs.
Az elején még végtelennek tűnt, de olyan gyorsan lecsengett a dal, hogy alig veszem észre. A rajongó tömeg kap még egy búcsú grimaszt, sikollyal válaszolnak rá, és gyorsan elhúzom a csíkot a színről. Kénytelen vagyok hátra elrejtőzni pár pillanatra, míg eltűnik a tömeg egy része.
~*~
Egy kellemes cigi a sloziban… nos nem a leg üdítőbb, de jobb volt mint a karmolászó fan csoport. Kényelmes léptekkel sétálok az öltözőbe, ahol vár a megérdemelt kényelmes, pár perces pihenő, mielőtt indulnék haza. Úgy érzem feltöltődtem, és… talán újra írok sok mindent. Talán… ez az egész nagyobb hatással volt rám, mint hittem.
Épp hogy befordulok, azt látom, hogy Dez és a kicsi Yumi egymással szemben állva smúzol, a vakarcs arcán rózsaszín kis foltok ékeskednek. Hehh… Most körülbelül olyan érzésem van, mintha bilibe lógott volna a kibaszott kezem könyékig.
- Értem. Tehát a Take bármelyik tagja jó neked, igaz? Amíg van, aki körül legyeskedhetsz, nem számít. – csalódottságomat egy vigyor mögé rejtem, meglepettséget látok arcán, de ez kurvára nem zavar.
- Riki, mi csak beszélgettünk – hát persze… Dez… Lehet, hogy így van, de most nincs időm és kedvem gondolkodni ezen, hiába ismerlek.
- Ki nem szarja le? – köpöm feléjük félvállról, majd sarkon fordulva azonnal kirobogok az öltözőből. Ennyit a pihiről, majd otthon bepótolom.
Alig teszek meg pár métert kifelé, egy valami csapódik hátamnak, és átkarolva állít meg. Miért lett hirtelen melegem egy pillanatra?
- Nekem csak Riki a példaképem… senki más. És ne haragudj, hogy eljöttem, nem akartam megszegni az ígéretemet… én tényleg nem akartam. – hehh… ez kedves, és idióta egyszerre.
Lekaparászom magamról a ragaszkodó ujjakat, és szembe fordulok vele. Látni akarom… a szemeit. A szem a szív tükre. Eddig csak kibaszott csillogást látok, ami erősebb, mint a reflektoré.
- Ehhez képest most is ezt teszed. Nemde? – vonom fel egyik szépen ívelt szemöldököm.
- De… de én csak… nem akartam, hogy félreértsd. Mi tényleg csak beszélgettünk.
- Mondtam már, hogy baromira nem érdekel – fáradtan sóhajtva veszem elő zsebemből a cigis dobozt. Bassza meg, hogy ennyire felidegesít ez a vakarcs. Egyáltalán miért állok vele még mindig szóba? Épp rágyújtanék, amikor megszólal, ezzel megzavarva.
- Egy riport-cikkben, pár hónapja azt mondtad, hogy le akarsz szokni… És csak akkor gyújtasz rá, ha ideges vagy… - igen, emlékszem.
- Igen. És? – morranok rá a szál mögül.
- Miért vagy attól ideges, hogy Dez-el beszélgettem? – hirtelen kitágulnak szemeim, majd amilyen gyorsan elárasztott a meglepettség, olyan gyorsan lep el a düh, és összehúzom két szemöldököm.
- Tsh – szisszenek idegesen, elharapom a cigi végét, aztán ki is köpöm. – Tűnj a közelemből, csak felbolygatod az így is bonyolult életemet – a gyújtót visszacsúsztatom a zsebembe, miközben hosszú és gyors léptekkel sietek ki a hátsó ajtón. Hallom, hogy fut utánam szólongatva, de elsiklik fülem mellett minden hang. Kiérve felpattanok motoromra, és a sisakot a fejembe nyomva bődítem fel a motort, hogy hangos morranással indulnak neki az éjszakának.
Kerülő úton megyek haza, a hosszú, süvítő szeles suhanásban mindig lehűl a fejem, ezért is szeretek motorozni. Főleg éjszaka, amikor alig van utas, és ember az utcákon.
Idióta kölyök. Hogy a francba talált bele a közepébe? Kurva életbe… Fogadjunk, hogy Dez beszélt neki arról, hogy folyton szóba hozom. Dez már ismer mint a tenyerét, és ezt kihasználva uszítja rám ezt a mitugrászt. De ennek ellenére. Honnan tudhatta ő is, hogy ilyen hatással van rám? Mindegy… már úgy is mindegy. Egy hónapra elutazom Hokkaido-ba, és ott aztán senki nem zargathat.
Beállok a motorommal a helyére, majd a kulcsomat pörgetve, halkan csörögve sétálok az ajtómhoz. A folyosó végén már körvonalazódik a sötétben egy alak, de amikor közelebb érek, tisztán látom, hogy ki az, és szemem forgatva robogok közelebb.
- Te meg mi a francot keresel itt? Egyáltalán hogy előzhettél meg? – összehúzza magát, ahogy idegesen morranok rá, tenyerem csattan az ajtón, én pedig rabul esem az illatában. Bassza meg. – Á, értem. Dez hozott el ugye? – félénken bólint, és pedig ajkaimat összeszorítva, remegő ujjakkal szorítom kezem ökölbe, visszatartva szitokszavaim. Kezd elegem lenni mindkettőből. – Mondd… mit akarsz még tőlem? Egyáltalán miért jössz utánam? Mi a francot akarsz? – próbálok nem túl hangos lenni, nem tenne jót a hangszálaimnak se.
- Én… - először szemét lesütve makog valamit, majd pilláit felemelve, reménnyel telt csillogó szemekkel mered rám, amitől megmoccan bennem valami. – Én csak azt akarom, hogy a régi önmagad légy. A régi Riki, akit bálványoztam, és aki a példaképem lett. – Na persze… szép szavak kicsikém, de vajon ezt ki hinné el? Azt hitted, hogy ennyivel hatni tudsz rám? Ezer rajongó könyörgése sem lenne elég, hogy megváltozzak. Már rég kihalt belőlem az a Riki, aki örömből, rajongásból írt zenét, és zenélt.
- Azt várhatod, kincsem – vigyorodom el gonoszul, egyik kezem arcára simul, és tovább figyelem remegő tekintetét. Baszd meg kis Yumi, hogy ilyen édes és kívánatos kis arcod van. Felmorranva tapadok szájára, ajkaimba nyög, és ettől csak felerősödöm. Kinyitom az ajtót, miközben rabként tartom magamhoz közel. Belököm az ajtót, majd becsapom magunk után. Hátrálásra kényszerítem, közben folyamatosan falom ajkait. Ujjai görcsösen kapaszkodnak kabátomba, a kanapé szélén állva rálököm a bútorra, és lekapom a kabátot, újra rávetem magam, végigsimítva karcsú kis alakját. Fincsi…
Ajkaimmal lassan nyakára térek, élveteg vigyorral falva a puha bőrt.
- Az a Riki, akit te annyira akarsz, már rég kihalt belőlem, kicsi Yumi… - végignyalok nyakának ívén, hátra feszíti fejét, és felsóhajt. Oh, mily’ erotikus látvány. – Be kell érned ezzel… Aki most vagyok… - érzékien harapok nyakába, forróság árad szét bennem, testemet övéhez dörgölöm kuncogva, rekedtes hangon. Hogy én ezt mennyire élvezem…
|
| Silvery | 2010. 09. 15. 16:47:16 | #7822 |
Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Kialvatlanul dőlök a suli padjára, s csak fél füllel hallgatom, amiről a tanár beszél. Figyelni kéne? Meglehet. De annyira álmos vagyok.
Mito oldalba lökve jelzi, hogy a tanár engem bámul, mire tekintetemet felemelve teszek úgy, mint aki roppantul figyel, vajmi sikerrel.
- Ramatyul nézel ki… - jelenti ki barátom óra után, s válasz nélkül dőlök vissza a padra, kiélvezve a szünetet. – ugye tudod, hogy már egy lement a két hétből? Hogy áll a hangod, Yumi? – durcásan emelem fel a fejemet, s úgy válaszolok neki.
- Mito, tudod, hogy az, hogy minden nap rákérdezel, többet árt, mint használ? – hangomban nem titkolt szemrehányás bujkál, majd megenyhülten folytatom. – ne aggódj, jól vagyok. Már arra sem emlékszem, hogy mi miatt voltam kibukva. – mosolyt kényszerítek magamra, s hátradőlök a széken, mikor megcsörren Mito telefonja.
- Szia, Rod… - veszi fel, s tétovázva néz rám. Hosszú ideig hallgat, s kíváncsian hajolok közelebb, de így sem hallom Rod szavait. Vajon mit akar? – Rendben… értem… ott leszünk. – válaszol Mito, majd lerakja a telefont. Mi az, hogy ott leszünk? Mármint… ugye nem próbát beszéltek meg? Még van egy hetem… egy pillanatra kétségbe esem, kezdek elbizonytalanodni… még nem vagyok készen.
Arckifejezésem láttán, Mito villámgyorsan kezd el megnyugtatgatni.
- Nyugodj le, Yumi… csak találkozni akar. Azt mondta van egy ötlete… - ötlete? Milyen ötlet? Mi folyik itt? Mito titokzatosan elmosolyodik, s ettől még idegesebb kezdek lenni… ezek meg miben mesterkednek? Nem értem…
- Mito, mond már el miért kell átmennünk ma Rodhoz! – nyaggatom még mindig, de most sem tudok belőle egyértelmű választ kicsikarni. Rod nem gyakran hív meg minket magához, elég magának való, zárkózott jelleme van. Vajon most mit akarhat?
Amikor a házhoz érünk, egyből nyílik az ajtó, s Rod szobájába sétálva hallom, hogy be van kapcsolva a rádió.
- Azt hittem, nem szereted a hülye beszélgetős műsorokat a rádióban. – vetem oda rögtön, de ő csak elmosolyodik.
- Amúgy tényleg nem szeretem. De most a Take van a műsorban. – szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra megáll a vér az ereimben, s tenyerem izzadni kezd. Ez volt hát a nagy ötlet? Azzal akarnak segíteni, hogy újra és újra emlékeztetnek? Nagyon okos húzás.
- és? – kérdezek vissza egyik szemöldökömet felhúzva, s Mito folytatja a magyarázkodást.
- Hát, nem tudom, tudod e… De a Take elhalasztotta az album kiadását. – igen… már volt szerencsém hallani az információt. Sürgetően bólintok, egyre jobban érdekel, hogy mit akarnak kihozni ebből a helyzetből. – és, hogy addig is kiengeszteljék a rajongókat… - Mito rövid szünetet tart, s Rod ezt kihasználva folytatja.
- Zártkörű ingyen koncertet adnak jövő héten. – nagyot nyelek, s szívverésem akaratom ellenére felgyorsul… remek… és akkor mi van? Nem mintha lenne jegyünk. Ráadásul azok után, amiket Riki fejéhez vágtam nem is hiszem, hogy el akarnék menni… a kis koncerteken könnyebben kiszúrna a közönség soraiban.
Némán fordítom el tekintetemet, mire Rod az órájára pillant, majd felhangosítja a rádiót.
- … és kedves hallgatók, a heti nyereményjátékhoz fűződően egy meglepetéssel szolgálok nektek. Itt van a stúdióban velem a Take! …Jobban mondva, csak Riki és Dez ül velem szemben, a többiek nem értek rá. – szívem megdobban neve hallatán, már azzal, hogy őt hallgatom a rádióban, úgy érzem, hogy megszegem a neki és magamnak tett ígéretemet. Torkom elszorul, s törökülésben ülök fel Rod ágyára, hogy ne látsszon, ahogy térdeim megremegnek. Hihetetlen, hogy ekkora hatással van rám… de azt még mindig nem értem, miért.
- A mai kérdésekre, ha jól válaszoltok, ők fogják eldönteni, hogy kaptok e jegyet, vagy sem. Egy jó válaszért 2 jegy jár! Akkor kezdjük is… Szóval a mai első kérdésünk az, hogy mikor jelent meg a Take első albuma. Várjuk a hívásukat, addig pedig hallgassuk meg a Demons legújabb slágerért. – hallgatom a nő csilingelő hangját, s szívem egyre hevesebben ver… két jegyet nyerni? Ha a régi önmagam lennék, valószínűleg most összegyűjtenék vagy 5 telefont, és mindegyikről hívnám a rádiót, hogy nagyobb valószínűséggel kerüljek adásba… de az a múlt. Most, ha lenne jegyem sem biztos, hogy elmennék a koncertre.
- Halljuk a választ, Yumi. - Mondja vigyorogva Mito, s megcsóválom a fejemet.
- Nem akarom… Nem akarok elmenni. – tekintetemet a földre sütve erőltetem ki magamból a nyilvánvaló hazugságot, s Mito próbál tovább győzködni azzal, hogy még ha fel is hívjuk, kicsi az esélye, hogy bekerülünk, stb… de minden hatástalan. Ezt már eldöntöttem.
- Hagyjad Mito – mondja végül Rod, s ledöbbenek szavai hallatán. Ilyen könnyen feladja, mikor az ő ötlete volt az egész? – gondolom Yumi nem tudja a választ. – fejezi be gúnyos vigyorral, s dühösen kikelve magamból pattanok fel az ágyról.
- Minden Take rajongó tudja, hogy az első albumukat 2005. október 13.-án adták ki! – szemeim tágra nyílnak, kezemet szám elé kapom, s úgy ülök vissza az ágyra. Nem hiszem el, hogy bedőltem egy ilyen régi trükknek… nem hiszem el. Rod hangosan felnevetve tárcsázza a rádió számát, s szívem majd kiugrik a helyéről. Lábamat felhúzom az ágyra, úgy ölelem át térdeimet, s a telefont bámulom Rod kezében, szinte szuggerálva szemeimmel... de vajon azt akarom, hogy bekerüljön vagy azt, hogy ne?
Csak most veszem észre, hogy a beszélgetésünk közben vége lett a számnak, s Riki hangját hallva megremegek. Kár, hogy látni nem láthatom többet… élőben.
- Na és akkor jöjjön a mai műsor első telefonálója. Helló! – feleszmélek az eddigi hallgatásomból, s mikor Rod hangját hallom egyszerre magam mellől és a rádióból, szemeim tágra nyílnak.
- Szia Gwen! Rod vagyok. – mutatkozik be… várjunk csak… Rikiék ismerik őt! Najó… nyugi… akárki más is lehetne. Biztos nem ismerik fel.
- Szia Rod. Nos, mi a megfejtés? Nem kell évszámra tudni.
- 2005, október 13, a Take első albumának megjelenése. – mondja be a megoldásomat, s természetesen egy percig sem kételkedem benne, hogy ez a helyes megfejtés.
- Ez igen, Rod, látom nagy rajongó vagy.
- Nem én, hanem a haverom, csak ő nem mert telefonálni. – felhorkanva lököm oldalba könyökömmel, de ő csak elvigyorodik… mi az hogy nem mert? Nem akart…
- Á, értem. Nos Riki? Dez? Mi a véleményetek?
- Redben, megérdemli a jegyeket. – válaszol Dez habozás nélkül, s hangján hallatszik, hogy mosolyog. Várom, hogy Riki is megerősítse, de ő nem szólal meg. Bárcsak egyszer Riki hangján is hallani lehetne, ahogy mosolyog… szemeimet lehunyva fekszem el az ágyon, míg Rod bediktálja az adatait a rádiósoknak.
- Még mindig nem hiszem el, hogy rávettél, hogy eljöjjek. – dünnyögöm durcásan Rodnak, s a kocsijából kiszállva megyünk az épület felé.
- Én meg azt nem hiszem el, hogy képes voltál ilyen maskarát magadra venni… - mondja rideg hangon, s akaratlanul is felnevetek. Határozottan jobban érzem magam, mint pár nappal ezelőtt. Talán a tudat, hogy kicsi koncert lesz, feldob… talán azért van, mert így jobban fognak hasonlítani a régi önmagukra… talán tudom bennük újra azt az együttest látni, mint régen… remélem.
Ahogy bemegyünk a terembe, a tömegen átverekedve magam állok meg leghátul, majdnem a sarokban, s Rod rosszallóan rám nézve követ.
- Komolyan innen akarod nézni?
- Igen. – válaszolom nyersen és határozottan… még így is mázlim van, ha nem vesz észre… bár az álca elrejti, hogy ki vagyok. És ahogy Rikit megismertem, túlságosan el lesz foglalva önmagával ahhoz, hogy a közönségből bárkire akár egy szempillantást is vessen… hihetetlen, hogy ilyeneket gondolok róla. Hihetetlen, de ez az igazság.
Elszomorodva bámulom a padlót, s mikor végleg megtelik a túlzsúfolt terem, a bandatagok vigyorogva lépnek színpadra. A szemüveg fölött átnézve fürkészem Riki tekintetét. Ez a mosoly. Ez más.
Ajkamra harapva kúszik halovány mosoly az én ajkaimra is, s testemet furcsa, kellemes érzés járja át. Ez a mosoly… ez nem mű.
Riki a szokásosnál sokkal lelkesebben köszönti a közönséget, s mikor elkezd énekelni, szívem kihagy egy ütemet. A hangja. Olyan, mint régen. Egy könnycsepp csordul végig arcomon, s megmoccanni sem tudok a meghatódottságtól. Hihetem azt, hogy akár csak a legcsekélyebb mértékben is, de közöm volt ehhez? Vajon legalább végiggondolta a szavaimat? Komolyan lehetséges lenne?
Összerezzenek, mikor hirtelen Rod lekapja rólam a szemüveget, s a kezéből kitépve rakom vissza magamra.
- Mit művelsz? – kérdezem magamhoz nem illő ingerültséggel, de ő nyugodt hangon válaszol.
- Yumi, ha az a célod, hogy ne vegyek észre, akkor baromi szarul csinálod… szerinted mit könnyebb kiszúrni a színpadról… azt, ha valaki a tömeg közepén tombol, vagy azt, ha a terem szélén áll, idióta öltözékben, mozdulatlanul? – válaszra nyitom ajkaimat, de semmi nem jut eszembe, amivel visszavághatnék. Igaza van… a fenébe is… igaza van. Mindegy… most már mindegy.
Egy üveg sört nyom a kezembe, s belekortyolva nézek vissza Rikire, s ismét az arcán elterülő mosoly hatása alá kerülök.
- Az utolsó szám következik, remélem, megértitek, de… Ezt az utolsó számot… szeretném megosztani valakivel. A meglepetésem az, hogy valaki… ezt a számot, velem együtt énekelheti. Aki elkapja a mikrofont, az lesz a szerencsés. – szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, s ökölbe szorítom a kezem, hogy megállítsam magam abban, hogy akárhova repül a mikrofon, vetődjek érte. Vele énekelni? Akarom! Akarom! Akarom! …de… nem… nem lehet. Akkor biztos, hogy rájön, hogy ki vagyok. Nem szegem meg az ígéretemet.
Hátat fordít, úgy hajítja el a mikrofont, s minden olyan gyorsan történik, hogy szinte reagálni sincs időm. Nagy szemekkel meredek a kezemben landoló tárgyra, s szemüvegemet lekapva nézek kétségbeesetten Rodra. Nem… én… nem lehet. Nem is csak az ígéret. Nem hallhatja így a hangomat. Látom, ahogy Rod szélesen elvigyorodik, s ez csak tovább növeli a kétségbeesésemet.
- Nos? Hol a győztesünk? – hallom Riki hangját, s óriási nyeléssel próbálom eltüntetni a gombócot a torkomból, sikertelenül. Miért? Miért pont most, mikor nincs hangom? A fények mind rám szegeződnek, s Rod kaján vigyorral lök a színpad felé, s egy határozott mozdulattal rántja le rólam a sapkát és a sálat. Ellenkeznék, de tudom, hogy mindenki engem néz, s érzem magamon Riki tekintetét is. Most mit csináljak? Biztos dühös. Nem merek odanézni. Nem megy. Nem akarom látni még egyszer a gyűlöletet a szemében. És azok után, amiket mondtam, biztos nem akar velem énekelni. Az egyik rajongóhoz lépve nyomom a kezébe a mikrofont, jelezve, hogy nekem nem kell. Nem éneklek. Nem menne.
- Nem-nem. A győzelem nem átruházható. – hallom, ahogy Riki felnevet, hangjában nincs se düh, se harag… de miért? Nem értem. Hiszen annyi mindent vágtam a fejéhez. Tényleg nem értem. Vagy ez csak színjáték a rajongóknak? Vagy meg akarja bosszulni, amiket mondtam? Hát persze. – bátorság. – hallom hangját, s szívem mintha a torkomban dobogna, félénken pillantok rá egy másodperc erejéig, majd szemeimet újra lesütöm, ahogy tekintetünk találkozik. Annyira vágyom rá. Remegő kézzel veszem újra magamhoz a mikrofont, s elindulok bátortalanul a színpad felé. Mikor elérem a nézőtér elejét, Riki a kezét nyújtja, hogy felsegítsen a magas emelvényre, s kicsit tétovázva ugyan, de ujjaimat tenyerébe csúsztatom, s ahogy bőrünk egymásnak ér, melegség járja át testemet. Ez egy másik Riki. Ez nem az, aki azokat a dolgokat mondta és tette. Ez nem ő. Tudom.
Az adrenalin szintem az eget verdesi, testemet átjárja a szokásos izgatottság, vérem kezd felpezsdülni, ahogy a közönség felé sandítok a színpadról. Érzem, ahogy Riki hozzám hajol, hajamba túrva borzolja össze tincseimet, majd halkan szólal meg, hogy csak én halljam.
- Készen állsz, Yumi? – szívem megdobban a szokásosnál kedvesebb hangszín hallatán, érzem, hogy kipirulok, s egész testem beleborzong érintésébe, fejbőröm bizseregni kezd, ahol ujjaival hozzáért… nem értem mi történik velem… mikor más csinálha ugyanezt az teljesen más érzés... Talán csak azért érzem így most, mert izgulok a dal miatt. Mivan ha olyan szörnyű lesz a hangom, mint próbán? Nem! Erre nem is gondolhatok.
A közönség felé fordulva nézek végig rajtuk, s sikolyok hallatán érzem, ahogy testemet átjárja az energia. Legszívesebben ismét kiugranék a bőrömből. Milyen régen… milyen régen éreztem ezt… olyan távolnak tűnik a legutolsó koncertünk.
Hallom, ahogy Riki elkezdi a dalt, s először bátortalanul csatlakozom be, majd hangom egyre erősödik, ahogy húz magával a gyönyörű hangszín, egyre jobb és jobb teljesítményre ösztönözve engem is. Mintha a hosszú kihagyás meg sem történt volna, éneklésem visszaáll az eredeti állapotába, s felszabadultan mosolyogva pásztázom a közönséget. Szemem megáll Rod vigyorgó tekintetén, hosszan nézek rá, s tudom, hogy ezt soha nem leszek képes meghálálni neki.
Csalódottan teszem le a mikrofont, mikor véget ér a szám, s hallom, ahogy Riki elbúcsúzik a közönségtől, de szavaira nem vagyok képes figyelni az izgatottságtól.
Azt hiszem, jobb, ha most eliszkolok… már így is megszegtem a szavam. Most már jogosan lehet rám mérges Riki. Épp készülnék leugrani a színpadról, hogy újra csatlakozzam Rodhoz, mikor érzem, hogy valaki megragadja pulcsim kapucniját, s annál fogva húz a színfal mögé.
- Riki… engedj el! Sajnálom, nem akartam, hogy megláss. – nyafogom a pulcsim nyakába markolva, s mikor végre megállunk, meg tudok fordulni, s szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól.
- Öhm… Dez… azt hittem… - mivan? Najó, most már tényleg nem értek semmit. Miért rángatott ide Dez? Rikinek még oka is lett volna rá.
- Tudom mit hittél. – mondja halkan, majd elvigyorodva mér végig, s úgy folytatja. – viszont most hallgass végig. Azt akarom… - rövid szünetet tart, vigyora kiszélesedik, s látom arcán, hogy tervez valamit... nem tetszik ez nekem… utálom ezt az arckifejezést. – azt akarom, hogy találkozz Rikivel. Ne csak most. Többször. – leírhatatlan megdöbbentség ül ki arcomra, s nagyokat pislogva szedem fel a földről az államat. Hogy mi?
- Nem lehet. Megígértem neki, hogy békén hagyom. – válaszolom gondolkodás nélkül, kicsit durcásan, s hangom mélyén csalódottság bujkál… de miért? Miért kér tőlem ilyet?
- Nem számít. Akkor is. Az ő érdekében. Szüksége van rád. – a meglepettséget most értetlenkedés váltja fel, s egyik szemöldökömet felhúzva hátrálok egy lépést. Miket beszél? Persze… Rikinek majd pont rám lesz szüksége. – Mióta ismer, rengeteget változott, pedig csak párszor találkoztatok. Pont a te lelkesedésedre és elevenségedre van szüksége. – változott volna? Miattam?
Érzem, ahogy elvörösödöm a gondolat hatására, kezem megremeg, s Dez a hajamba borzolva hajol közelebb hozzám.
- Akkor megbeszéltük? – mielőtt bármit válaszolhatnék, nyílik az ajtó, s mindketten ledermedünk, ahogy Riki lép az öltözőbe. Dez elveszi a kezét fejemről, én pedig tekintetemet lesütve próbálom elrejteni, a kipirult pofit. Riki arcáról lefagy a mosoly, a színpadon látott megenyhült tekintet mintha a múlté lenne, s szemem sarkából látom, ahogy ajkaira gúnyos vigyor húzódik.
- Értem. Tehát a Take bármelyik tagja jó neked, igaz? Amíg van, aki körül legyeskedhetsz, nem számít. – szemeim tágra nyílnak, s érzem, ahogy vékony könnyfátyol homályosítja el tekintetemet… nem! Nem… ez nem igaz!
- Riki, mi csak beszélgettünk. – jelenti ki nyugodt hangon Dez, de Riki már az ajtó felé fordulva sétál kifelé.
- Ki nem szarja le? – szól még utoljára vissza, s lábaim mintha földbe gyökereznének. Nem akarom. Ezt így nem akarom. Ha le is koptat, ne egy félreértés miatt legyen.
Futásnak eredve vágódom ki az ajtón, s a folyosón elindulva követem, amerre indult. Mikor utolérem, gondolkodás nélkül ölelem át hátulról, s mélyet szippantok kabátja illatából.
- Nekem csak Riki a példaképem… senki más. És ne haragudj, hogy eljöttem, nem akartam megszegni az ígéretemet… én tényleg nem akartam. – egy szuszra hadarom el a szavakat, s hagyom, hogy lehámozza magáról kezeimet. Lehetséges, hogy meg tudom változtatni? Lehetséges, hogy a régi Rikit elő lehet csalogatni a mélyből?
|
| timcsiikee | 2010. 09. 14. 22:46:32 | #7803 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
- Amiatt, amit a koncertünk után mondtál… és még inkább, amit csináltál… - szinte azonnal felnevetek, eleresztem, és ellépek tőle. Vicces. Azt hiszem pont beletrafáltam, de hát… ezt elbasztad édes.
- Értem. Hát ez esetben sajnálom, de semmire nem emlékszem abból az éjszakából…
- Hogy képzeled, hogy rám erőlteted magad… akaratom ellenére ellopod az első csókomat… és utána mindezt elfelejted? …Add vissza! Add vissza az első csókomat! – a kis hiperaktív nyuszika átvált agresszív méregzsákba, és felvont szemöldökkel hallgatom. Meg sem fordulok még, egy pofon csattan arcomon, amitől a meglepettség úgy csap le rám, ahogy megütött. Van merszed kölyök, ezért minimum ki is nyírhatnálak, de… tisztelem a bátorságod, hogy szembenézel a halállal. Azonnal visszalépve ragadom meg csuklóit, és karjait a feje fölé feszítem, összeszorított szemekkel remeg, előre biccentett fejjel, összehúzva magát. Na mi van? Nem bírod a következményt, és behúzod füled-farkad? Helyes, nagyon helyes. De ne hidd, hogy én ennyivel beérem.
Rádobom a kanapéra, ráfekszem, és rá nehezedek. Ahogy így elnézem a meglepett pofit, bevillan pár jelenet az estéből. Ó vagy úgy. Szóval elloptam az első csókját? E miatt aggódik ennyire? No para babay, ellopom a másodikat is, hogy még idegesebb lehess. Hehe…
Amikor kinyitja kis szemeit, farkas vigyorral nézek az íriszekbe.
- Azt akarod, hogy adjam vissza? – kérdezek vissza, de nem válaszol, és hiába próbál eltolni, nem moccanok. Oké, visszaadom. Szájból szájba. Durva csókkal vetődöm rá, nyelvem szinte ledugom a torkán, és rohadtul élvezem, ahogy alattam reszket. - Elég volt, vagy kérsz még? – élvezettel nyalok végig nyakán.
- Miért csinálod ezt? – A fotelbe vetem magam, leszállva róla, majd egy fincsi cigit előkapva gyújtok rá. Ez a kölyök most baromira felhúzott, pedig itthon nem szokásom annyira cigizni.
- Hogy végre eltűnj innen – válaszolok kimérten, miután kényelmesen begyújtottam a szálat.
Szótlanul áll fel, komoran, sosem láttam még ilyen nyugodtnak a bugrist. Furcsa. Bár nem hat meg, de elég szokatlan ennyi pattogás után.
Melankolikusan fordul felém még az ajtóból, furcsa tekintettel.
- Rendben… akkor ígérem, hogy soha többé nem látsz – kifújom a füstöt, és kíváncsian figyelem miért néz rám ennyire. Tudom, hogy szép vagyok, de remélem nem ez fogja visszatartani attól, hogy eltűnjön innen. Tekintete néha az asztalomra vándorol, majd vissza rám. Na mi van kölyök? Elfelejtetted mit akartál? Segítek. A kilincset fogd meg… - nincs ihleted, igaz? Már én is észrevettem. A számaid egyre sötétebbek és üresebbek. A régiekhez képest az újak csak élettelen másolatok. Nem tudom mi történt veled, de amíg nincsenek érzéseid, nem tudod elérni a hallgatók szívét.
Ez után szinte azonnal kilép én pedig kerek szemekkel meredek a bezárt ajtóra. Ez a kis taknyos komolyan engem kritizált? Engem? Kész röhej. Először csak felnevetek halkan, sőt inkább gúnyosan kuncogok, majd csak gúnymosoly szerű fintor terül szét arcomon, végül a düh minden apró rezzenése harapódzik el mimikámon. Ujjaim összeszorulnak ökölbe, a szál cigi kettétörik, én pedig fogcsikorgatva dobom az ajtó felé. Bassza meg…
Kezemet számra tapasztom erősen, a karfára könyökölök, és oldalra fordulva tekintek ki az ablakon. Összeszűkül tekintetem, ahogy az esti fényeket pásztázom. Akaratlanul is pörögni kezdenek fejemben a gondolatai, és egyre hevesebben verő szívvel jövök rá, hogy… idegesít… Kurvára idegesít, hogy ez a kölyök átlátott rajtam. Pedig nem is ismer. Tényleg ennyire példaképnek tekintett engem? Nos akkor… azt hiszem ezzel vége van, és image váltás következik őkelménél.
Lassan visszanézek a papírokra, majd egy hirtelen mozdulattal mindet lesöpröm a földre, morogva. Kurva élet…
~*~
- … szerinted? – Dez csak furcsán pislog az első pár másodpercben, majd lenyugodva, félmosollyal dől hátra a székén.
- Mit szeretnél mit mondjak? – kérdezi kíváncsian, és mosolyog. Ez a barom most kinevet engem? – Riki, nem ismerek rád. Téged mióta zavar egy rajongó vagy volt rajongó véleménye?
Most rajtam a meglepődés sora, és először szólni nem tudok, mert a levegő a torkomon akad.
- Baz’meg neked már mesélni sem lehet? – rivallok rá, mire békítően tartja fel kezeit.
- Nyugi, nem ezt akartam kihozni… nyugi… inkább nem mondtam semmit…
- Azért… - sunyin nézek rá, majd felkönyökölök az asztalra. – De úgy döntöttem halasszuk el a lemez kiadását.
- És erről szóltál a többieknek is? – vonja fel egyik szemöldökét, de csak megmosolygom.
- Persze, hogy nem. Majd ma megtudják, ha eljönnek próbálni.
~*~
- Ne már Riki! – nyafog Shu, és leül a földre. Hülyegyerek, ez nem poén már. – Megírom helyetted azt a pár sort, csak legyünk kész.
- Nem… én a kezedbe nem adok tollat, az biztos – mutatok rá a mikrofonnal, fenyegetően.
- De ugye tudod, hogy a rajongók csalódottak lesznek? – kérdi Zai, a falnak támaszkodva.
- Ja. És? – vonok vállat.
- Illene kiengesztelni őket nem gondolod? – kérdez ő is vissza.
- Már elintéztem – lép be a semmiből a managerünk, és mindkét szemöldököm azonnal a homlokomra szalad.
- Hogy mi van? – vakkantom felé. De utálom a pasit. Túl jól végzi a dolgát. Szeretem, ha mindenki belead mindent abba, amibe kell, de… rájöttem, ha ő ezt teszi, folyton keresztbe tesz nekem.
- Mindennek ára van, Riki. – nagyon magabiztos az ipse, biztos csak azért mert Zai és Shu is itt vannak előttem, és lefognának ha nekiesnék. Olyan gyepálni való feje van, nem tehetek róla. – Egy hónapot csúszik a lemez… legalább. Ezért elintéztem, hogy egy zártkörű ingyen koncertet adjatok érte cserébe, amire a jegyeket egy rádióműsoron lehet megnyerni. És te is ott leszel, és Dez – mutat rám, én meg épp azon vagyok, hogy reakcióként bemérjem a fejét, majd egy jól irányzott mozdulattal nekivágjam a mikrofont. De nem teszem meg, drága a miki.
- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan?
- Szerintem nagyon jó ötlet – szól bele Dez, pedig most nem osztottam lapot – egy kis nosztalgia nem lenne jó? Ráadásul ezzel biztosan kiengesztelnénk a rajongók egy részét.
- Ja… hogyne… - na jó, eddig kettő az egy ellen, bár amikor látom, hogy a többiek is beleegyeznek, úgy érzem le vagyok szavazva… csodás…
~*~
- Csak őszintén… - Mondja Dez, miközben kikapcsolja az övét. Ő hozott el a rádióhoz, hisz ma van a napja annak, amikor jegyeket lehet nyerni. Azaz az egyik napja, mert egy hétig tart az akció, de nincs az az isten, hogy én egész héten itt üljek akár egy óránál is többet. Bőven elég lesz ez a mai három, sőt ez három órával több, mint amit én elviselek.
- Hát hogyne… - kénytelen leszek. Hacsak nem… az igazságot hazugságnak álcázom. Bár szeintem is hazugság, így megmarad az image-m is. Csodás.
A stúdióban ülve, fülessel a fejemen, karba tett kezekkel, elkényelmesedve öltöm magamra a pléh pofát. Csak kedvesen, ahogy a rajongók elvárják. Mondjuk ez a csaj sem semmi, aki a műsort vezeti. Ha biszex lennék, szerintem bepróbálkoznék nála.
- … és kedves hallgatók, a heti nyereményjátékhoz fűződően egy meglepetéssel szolgálok nektek. Itt van a stúdióban velem a Take! – show time… - Jobban mondva, csak Riki és Dez ül velem szemben, a többiek nem értek rá – hát hogyne. Csak nem volt kedvük eljönni – A mai kérdésekre, ha jól válaszoltok, ők fogják eldönteni, hogy kaptok e jegyet, vagy sem. Egy jó válaszért 2 jegy jár! Akkor kezdjük is… - felteszi a kérdést, amit csak megmosolygok, felkonferálja a következő számot, majd az időt húzva sejteti, hogy utána mi is megszólalunk.
- Jól nyomod – jegyzem meg mosolyogva Gwennek, mikor kinyomja az adás gombot.
- Köszi, nagyon imádom – buja pillantás, kacér mosoly. Csini. De szerintem nem igazán vagyok/leszek a célközönsége.
Nem sokat beszélünk, elmondja mit hogyan csináljunk, válaszoljuk néhány dologra, de gyorsan telik az idő, lecseng a szám, és újra adás.
- Nos, mielőtt fogadnánk a telefonokat, beszélgetünk kicsit a vendégeinkkel. Nos. Mint ahogy minden rajongó tudja, sőt ezért van ez a nyereményjáték is, késik a lemezetek kiadása egy hónappal. Megkérdezhetem miért? Hisz ez a kérdés mindenkit foglalkoztat.
Hirtelen nem tudok mukkanni sem. Rögtön belecsap a lecsóba? Hát fasza, nekem erről senki nem szólt. Dez nyög pár szót arról, hogy nincsenek kész a számok, realizálódik fejemben pár dolog, és kombinálok. Dez oldalba bök, így észbe kapok. Na jó.
- Nos, Gwen… nem egyszerű a válasz. Igazából azért toltuk el, mert a megírt számokat nem éreztem elég jónak. Hallgattam egy rajongómra, és úgy döntöttem inkább átgondolom az összest, mielőtt kiadnám a kezemből.
- Egyes személyben beszélsz, a többiek mit szóltak ehhez? – nagyon pimasz a csaj, már nem is tetszik annyira…
- Szerintünk jogos, és személy szerint örülök, hogy Riki így döntött. Ő a feje a bandának ezen a téren, szóval bízunk benne – köszi Dez, imádlak ilyenkor, persze csókot nem kapsz a fáradozásaidért.
- Így minden érthető, reméljük a hallgatók is megértik ezt. Na és akkor jöjjön a mai műsor első telefonálója. Helló!
- Szia Gwen! Rod vagyok – Rod? Honnan ismerős nekem ez a név?
- Szia Rod. Nos, mi a megfejtés? Nem kell évszámra tudni.
- 2005, október 13, a Take első albumának megjelenése.
- Ez igen, Rod, látom nagy rajongó vagy.
- Nem én, hanem a haverom, csak ő nem mert telefonálni.
- Á, értem – nevet – Nos Riki? Dez? Mi a véleményetek? – Én Dezre nézek, hagyom őt dönteni, bár őt ismerve…
- Redben, megérdemli a jegyeket – sejtettem.
Egész nap ezen az első telefonálón töröm a fejem. De lehet nem is arról a személyről van szó akire gondoltam. Bár hiába gondoltam rá, akkor sem jut eszembe. Lehet csak képzelődöm, na mindegy. A műsor… Nos Gwen cicától a végén már a hideg rázott. Tényleg nagyon jól végzi a munkáját, de mindenhol a csipkelődést keresi. Ez egy idióta szokás a rádiós műsorvezetőknél?
- Nos köszönöm a mai figyelmet, és köszönöm a Take-nek, hogy ellátogattak hozzánk. Sziasztok!
Végre vége, el sem hiszem. Húzhatok haza, és mielőtt Dez bármi kérdést is feltehetne, inkább hívatok egy taxit, ami hazavisz és kislisszolok előtte. Nem akarom a papolását sem hallgatni, sem az anyáskodó szövegeit arról, hogy megváltoztam. Mert nem igaz, csak színjáték, jól tudja Ő is.
~*~
Szokásomhoz nem híven már itt ülök, mikor még közönség is alig van. Persze hátul, az öltözőben, ahol csendes magányomban elszívhatok egy cigit.
- Ahhoz képest, hogy le akarsz szokni elég sokat szívsz – neked is szia Dez.
- Majd én eldöntöm, mit akarok… - szó nélkül leül mellém, átlagos szemekkel néz rám, karba tett kezekkel. Elfintorodom – bár igazad van. – a fél szál cigit a hamusba nyomom, majd hátradőlök. Na akkor relax a kezdésig.
- Nem izgulsz? – kérdezi mosolyogva, először úgy nézek rá, mint aki nem veszi komolyan a kérdést, majd el is röhögöm magam.
- Te hülye vagy – állapítom meg egyszerűen, majd lassan lenyugszom.
- Tudom… de emlékszel még az első fellépéseinkre? – oh igen, hogy ne emlékeznék. Akkoriban még tudtam igazán vigyorogni, lelkesedni. Manapság már erre nincs szükség, hisz mindenkit a rajongók spannolnak fel. Van elég, nem kell az, hogy én is bátorítsak bárkit, miközben anno én is be voltam tojva.
- Persze… Talán kicsit tényleg nosztalgikus lesz az egész…
~*~
Kis terem, nagy tömeg, s akkora a sikoltás, mint egy nagykoncerten. Hihetetlen. Éles fények az arcomra, kábelrengeteg a lábam alatt, amiktől alig lehet elférni. Kis hely, mindenki közel egymáshoz. Pont mint régen…
Mosoly fel, tömeget pásztáz… Olyan kis meghitt az egész, hogy a végén még az én szívem is eléri.
Köszöntöm a kis tömeget, s a managerrel megbeszéltek után újabb meglepetéssel kell NEKEM kedveskedni a népnek. Azaz annak az egy valakinek, akit kiválasztok. Utálom, hogy engem okol az egészért, bár igaz, hogy én mondtam hogy késsünk a lemezzel, nem csak én vagyok a bandában. Vagy igen?
Éneklés közben feltűnik a hátsó sorban, a falnál egy alak, aki sapkában, szemüvegben, sálban támasztja a falat. Érdekes… Bár nem törődöm először sokat vele, de egyre jobban zavar, hogy nem mozog, csak áll, és néz. Miért van így beöltözve? Csak nem rejtőzködik? Hehh…
A tömeg imádnivaló, sőt a lábamat is megfogják néha, még szerencse, hogy a tornacsukát nem szedik le rólam. Élvezem az egészet, mi tagadás egész jó érzés még ilyen kis tömeg előtt is játszani, ha ilyen lelkesek. Most érzem azt, hogy jó ötlet volt az egész.
Ahogy folyamatosan azt az alakot figyelem, fokozatosan ismerem fel körvonalát, de az buktatja le, amikor –vélhetően- a társa italt visz neki, és lekapja arcáról a szemüveget, rosszallva.
Nocsak. Csak nem a kis Yumi? Hehe… Beszarok…
Visszakapja magára a szemüveget, egy pillanatra elnézek onnan, és hatalmas vigyorral énekelek tovább, mire a női sikolyok nőnek. Ó igen…
Úgy néz ki komolyan vette azt az ígéretét, hogy soha többet nem látom. Node… akkor mit keres itt? Várjunk… csak nem Ő volt a Rod? Kezd összeállni a kép.
~*~
Elérünk az este vége felé, s jön a meglepetés.
- Az utolsó szám következik, remélem megértitek, de… - sajnálkozó sóhajok, kiáltások, de folytatom – Ezt az utolsó számot… szeretném megosztani valakivel. A meglepetésem az, hogy valaki… ezt a számot, velem együtt énekelheti. – Akkora újabb sikolyáradat zúdul ránk, mint a koncert közepén. – Aki elkapja a mikrofont, az lesz a szerencsés.
Mint a kibaszott menyasszony az esküvőjén, megfogom a második mikrofont, és hátat fordítok a tömegnek. Persze… előszedem célzó képességem, kicsi csalással hátra sandítok, és bemérem a kicsikét. Lássuk…
Eldobom a mikrofont, az ováció egyre nő, majd kíváncsian fordulok meg, és széles vigyorral konstatálom, hogy célt értem. Persze úgy teszek, mintha nem látnám tisztán, hova is dobtam a tárgyat.
- Nos? Hol a győztesünk?
|
| Silvery | 2010. 09. 13. 13:01:19 | #7748 |
Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Egy ideig csak hitetlenkedve néz rám, mint aki tényleg nem érti miről van szó, majd száját gúnyos vigyorra húzza, s én ajkamra harapok… miért mosolyog így?
- Neked elment az eszed – szólal meg, s most rajtam a sor, hogy meglepődjek. Mikor ide jöttem arra számította, hogy gyorsan kiböki ezt az egy szót, hogy megszabadulhasson tőlem, de nem így történt... A képembe nevet… miért? - Mire fel, kérnék bocsánatot? Egyáltalán hogy mersz ilyennel idejönni? – Nagyokat pislogok, s értetlenül nézek rá… Mi az, hogy mire fel?! Eszébe sem jut, hogy amit tegnap csinált nem helyes? Torkom összeszorul, testem megfeszül, s ahogy felkacag, minden egyes hang, ami elhagyja ajkait, mintha tőrdöfés lenne szívembe.
- Komolyan gondolom! – rikoltom elszorul torokkal, hangom magasabb a szokásosnál, s szemem könnybe lábad a dühtől. Nem hiszem el… hogy lehet ilyen? Tényleg egy ilyen embert tiszteltem és imádtam? Nem akarom, hogy ez igaz legyen.
- Pazarolod a drága időmet, húzz innen kölyök, és zaklass mást. – hangjából árad a lenézés, egy pillanatra összerezzenek, s mikor hatalmas erővel vágja be az ajtót az orrom előtt, reflexből hátrébb ugrok egy fél métert. …Ennyi lett volna? Most menjek el? Nem! Ha már idáig eljöttem, legalább annyit el kell érnem, hogy rádöbbenjen, hogy megbántott. Nem érdekel mennyire dühös lesz.
Előre lépve nyomom meg a csengőt újra és újra, másik kezemmel pedig az ajtót püfölöm minduntalan… ha attól ennyire ingerült volt, hogy idejöttem, akkor kíváncsi vagyok, ez mennyire tetszik neki.
Olyan hirtelen történik minden, hogy reagálni sincs időm, az ajtó kivágódik, a következő másodpercben egy erős rántást érzek, s óriási lendülettel esek hátra, ahogy lábam a kanapé karfájába akad. Érzem, ahogy zuhanok, s szívem majd kiugrik a helyéről. Mikor földet érek, meglepően puha anyagra érkezem, de pulzusom még mindig az eget verdesi. Nagyokat pislogva szedem össze magamat, de még felfogni sincs igazán időm a történteket, Riki a kabátom nyakát megragadva emel fel. Ujjaim kezére siklanak, próbálom lemasszírozni magamról, vajmi sikerrel. Szemeiből árad a vad düh, s gyomrom görcsbe rándul, ahogy a szikrákat szóró szempárba pillantok. Lehet, hogy túlzásba vittem? Meg fog ütni? Ugye nem fog megütni? Szemeimet összeszorítva várom a fájdalmat, s kezd egyre kényelmetlenebb lenni, hogy a kabátom tartja meg testem egész súlyát.
- Ide figyelj… Nem fogok bocsánatot kérni tőled. Érted? Addig húzd innen a csíkot, míg jó kedvemben vagyok. Remélem érthető voltam. – szinte köpi a szavakat, s tudom, hogy nem kéne tovább feszítenem az amúgy is pattanásig feszült húrt. Kezdek homályosan látni, a szememet elárasztó könnycseppek fátyolától, s ajkamra harapva nézek Rikire. Miért? Miért nem tudja kimondani azt az egy szót? Ilyen nehéz lenne?
- Én csak annyit kértem, hogy kérj bocsánatot, nem baj, ha nem őszinte. – suttogom a szavakat, hangom kicsit rekedtes a torkomat fojtogató hatalmas gombóctól. Hülyeség volt idejönni… tudhattam volna, hogy nem fogja érdekelni. Tudhattam volna, hogy csak feldühítem.
Lassú mozdulattal tesz le a kanapéra, s én fellélegzem, ahogy újra szilárd talajt érzek talpaim alatt. Lábát mellém felrakva görnyed le, s arcomba hajolva kutatja tekintetemet. Pulzusom ismét megugrik, ahogy arcunkat alig pár centi választja el, s akaratlanul is lejátszódnak fejemben a koncert után történtek.
- És mégis… mi a jó büdös francért kéne nekem bocsánatot kérnem? He? – egy ideig némán állom szúrós tekintetét, majd szemeimet lesütve fordítom el arcom. Érzem, ahogy kipirulok, s halkan, bátortalanul kezdek el suttogni.
- Amiatt, amit a koncertünk után mondtál… és még inkább, amit csináltál… - ismét felnevet, ujjai végre elengedik kabátom nyakát, s könnyes szemekkel nézem, ahogy pár rövid lépéssel távolabb sétál, majd ajkait gúnyos vigyorra húzva mered rám.
- Értem. Hát ez esetben sajnálom, de semmire nem emlékszem abból az éjszakából. – szemeim tágra nyílnak, gyomrom mintha borsó nagyságúra ugrana össze, s irtózatos düh árasztja el testem… mi az, hogy nem emlékszik???
- Hogy képzeled, hogy rám erőlteted magad… akaratom ellenére ellopod az első csókomat… és utána mindezt elfelejted? …Add vissza! Add vissza az első csókomat! – hangom rekedtes, szinte már hisztérikusnak tűnik füleimnek, s a számomra is szokatlan hangszín miatt még magam is meglepődöm… tényleg én mondtam ki ezeket a szavakat? Ez a különös, ingerült érzés tényleg hozzám tartozik? Még soha nem voltam ennyire mérges.
Testem gyorsabban mozog, mint gondolataim, a következő pillanatban felugrom a kanapéról, s Rikihez lépve vágom pofon teljes erőből. Csak a csattanásra eszmélek fel, s kétségbeesve hátrálok egy lépést a Riki arcán elterülő piros folt láttán… én… most tényleg… megütöttem?
Az én megdöbbentségemnél csak az övé nagyobb, s szemében veszélyes fényt látok csillanni. Ez nem lesz jó… én… én félek… félek tőle... Ki akarok jutni innen. Közelebb lép, s én ösztönösen hátrálnék, de csuklómat megragadva ránt egyet testemen. Szemeimet összeszorítva készülök fel lelkileg a fájdalomra, s olyan erővel szorítom ökölbe kezeimet, hogy érzem, ahogy körmeim tenyerembe mélyedve hagynak nyomot maguk után… most tényleg megüt. Tényleg meg fog ütni, és meg is érdemlem. Én ütöttem először.
A fájdalom helyett azonban ismét zuhanást érzek, s szívem mintha az előző helyen leragadva akarna kiszakadni mellkasomból, kínzó ürességet hagyva maga után. Felnyikkanva érkezem a puha kanapéra, s épp felülnék, de Riki fölém mászva présel a párnákba irtózatos erővel. Szemeim tágra nyílnak, nagyot nyelve simulnak ujjaim mellkasára, hogy eltoljam magamtól testét. Ajkai kegyetlen mosolyra húzódnak, majd halkan, de vérfagyasztó hangon szólal meg.
- Azt akarod, hogy adjam vissza? – Ne! Én nem… Hiába próbálom eltolni, erősebb nálam, s arcomhoz hajolva tapad ajkaimra. Nyöszörögve ellenkezem minden erőmből, de ajkai vadul fogva tartják az enyémeket. Testem megremeg, s ahogy szemeimet összeszorítom, apró könnycseppek csordogálnak végig arcomon. Miért? Miért csinálja ezt? Nyelvével erőszakosan feszíti szét ajkaimat, s én megadóan eresztem be, hogy elmélyíthesse a csókot. Nyelvünk egymáshoz simul, s mozgásával válaszra kényszeríti enyémet. Ujjaim megfeszülnek mellkasán, s szívem olyan hevesen zihál, hogy a dobbanások szinte egybefolyva kábítják el elmémet. Érzem, ahogy kipirulok, s mikor Riki végre elhajol arcomtól, minden csepp levegőért küzdenem kell a torkomat szorongató gombóc ellen.
- Elég volt, vagy kérsz még? - Kérdezi, még mindig élveteg vigyorral, s felnyöszörgök, mikor végignyal nyakamon. Arcom nedves a könnycseppektől, s ajkaim megremegnek a sírás visszafojtásától.
- Miért csinálod ezt? – kérdezem suttogva, tudom, hogy ennél hangosabbra, most úgysem lennék képes. Arcomat tenyerembe temetem, már nem próbálom eltolni magamtól, csak el akarom rejteni, hogy sírok.
Végre lemászik rólam, s távolabb sétálva ül le a fotelbe, majd egy cigit előhúzva gyújt rá lassú, nyugodt, ráérős mozdulatokkal.
- Hogy végre eltűnj innen. – válaszol nyersen és őszintén, s kiráz a hideg szavai hallatán. Szemeimet törölgetve, remegő térddel állok fel, s némán sétálok a bejárati ajtóhoz.
- Rendben… akkor ígérem, hogy soha többé nem látsz. – hangom élettelen és szomorú, s az ajtóban megállva fordulok vissza, s nézem, ahogy a füst mögül pillant rám a kék, érzelemmentes szempár. Szemeim most az asztalon fekvő jegyzetekre és átfirkált szövegekre siklanak, s ismét Rikire nézve folytatom. – nincs ihleted, igaz? Már én is észrevettem. A számaid egyre sötétebbek és üresebbek. A régiekhez képest az újak csak élettelen másolatok. Nem tudom mi történt veled, de amíg nincsenek érzéseid, nem tudod elérni a hallgatók szívét. – hangom komoly, s mikor befejeztem, köszönés nélkül sétálok ki az ajtón, s hangtalanul csukom be magam után… miket beszélek? Most komolyan én kritizáltam Riki zenéjét? Tényleg elmondtam volna neki, amit gondolok az újabb albumaikról? Nem érdekel. Már semmi nem érdekel. Valószínűleg csak röhög rajta, hogy egy kis senki kritizálni merészeli, és folytatja tovább az életét, mintha mi sem történt volna.
- De hát kaptál egy hetet… azt mondtad összeszeded magad. – rivall rám Rod szemrehányó tekintettel, s könnybe lábadt szemekkel térdelek a földre.
- Sajnálom. – suttogom szinte hangtalanul, s újabb könnycseppek folynak végig arcomon. Mégis hogy tudnék a tegnapi után felhőtlenül énekelni? – menni fog… csak több idő kell… kicsit több. – kérlelő tekintettel nézek Rodra, majd tekintetem Mito sajnálkozó arckifejezésére vándorol.
- Ne aggódj, Yumi. Biztos csak átmeneti zavar, és rendbe jössz. Akkor tartsunk 2 hét szünetet. – sétál mellénk Mito, s látom, ahogy szúrós pillantást vet Rodra, pedig igazából tudom, hogy neki van igaza. Szánalmas vagyok. Nem érdemlem meg, hogy én legyek a banda énekese, ha ennyitől összeomlom.
Álmatlanul forgolódom az ágyban, de nem tudom elterelni a gondolataimat. Leveszem a polcról a tokot, melyen a Take tagjai virítanak, s óvatosan kinyitva simítom végig a cd-t… tényleg megvettem az eredeti albumukat? Pazarlás.
Ajkamra harapva csukom vissza, de kezem megremeg, s a következő pillanatban hangos csattanással vágódik a cd a falnak, s apró darabokra törve esik a földre. Szemeim ismét könnybe lábadnak a szúró fájdalomtól mellkasomban… nem tudom eldönteni, hogy a cd vagy a szívem hullott e apróbb darabokra… de miért? Miért visel meg ennyire, hogy ilyen bunkó? Igaz, hogy a példaképem volt évekig… de akkor is. Miért fáj ennyire?
Fáradtan dőlök vissza az ágyba, de tudom, hogy úgysem tudok még elaludni. Az oldalamra fordulva kapcsolom be a tévét, s szemeimet lehunyva próbálok elfelejteni mindent, aminek köze van a Take-hez.
- A legfrissebb közlemények szerint, a napjainkban igencsak népszerű rockbanda, a Take menedzsere megerősítette a hírt, miszerint az együttes legújabb albumának kiadási határidején egy hónappal elcsúsztatták, nem publikus okok miatt. A hírt a rajongók szomo… - egy határozott gombnyomással némítom le a tévét, s arcomat a párnába fúrva ölelem át a takarót. Nem hiszem el, hogy még itt is pont róluk kell hallanom. Minden összeesküdött ellenem… de miért? Miért halasztották el az album kiadását? Ugye nem lehet köze van ahhoz, amit mondtam neki? … áh, miket gondolok… mintha én bármilyen hatást is ki tudnék váltani Rikiből az ingerültségen kívül.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 09. 13. 13:02:07
|
| timcsiikee | 2010. 09. 13. 01:22:13 | #7743 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
- Rikii… M-mit művelsz?? – rikkantja a csókból kimászva, de alig akarom ereszteni.
- Nem volt elég egyértelmű? – ez a kölyök vagy hülye, vagy nagyon hülye. Vagy csak szimplán hülye.
- De… de miért csinálod ezt? – oké, tehát nagyon hülye. Újabb csókkal próbálom tudatni vele szándékomat, s nyelvemet majdnem a torkán ledugva adagolom gondolataimat. Várj kicsikém, szótagolom neked, hogy megértsd: DUG-NI!
- Ne kérdezz, hanem élvezd – morgom vigyorogva, úgy érzem a szám mindjárt körbeér a fejemen. Fura, hogy pont a kölyök tiltakozik és hitetlenkedik, pedig ő az aki rám akart mászni eddig is nem? Vagy megjátssza épp a nehezen kaphatót? - hiszen ezt akartad, nem? Lásd be, hogy titkon ezt akartad. – erősen fenekébe markolva szorítom jobban magamhoz - látom, ahogy rám nézel, kicsi Yumi. Inkább örülhetnél. Nem ezért pattogsz körülöttem? – dehogynem, szóval ne kellesd magad, hanem csináld azt, amire annyira vágysz. Most kiélheted, adok neked egy ekkora hatalmas kegyet, hogy velem teheted meg.
Makog valamit, de nem nagyon értem, igaz nem is érdekel, csak moccanjon végre, vagy csináljon valamit. Nem szeretem a túl passzív ukékat, akiket csak kényeztetni lehet.
Hirtelen kitör karjaim közül, és meg csak pislogok mint hal a szatyorban, hogy hová is reppen a madárka. Na mi van? Nem bírod a vonzerőmet kicsikém? Pedig nagy lehetőséget szalasztottál el ezzel, ezer másik srác a fél karját adta volna ezért.
Fehh…
Idióta kölyök…
Visszacsaklizom sörömet, bár gyanúsan több van benne, mint az előbb volt, és valaki kezében volt, de attól még az én söröm. Most ittam bele, így már az enyém nem? De! Na akkor irány haza, mielőtt egy hatalmas, díszes, szagos boát aggatok a nép nyakába.
~*~
A kanapén hátradőlve nyúlok el, egyik kezem a tarkóm alatt, másikban egy papír díszeleg ropogva. Nem… nem hiszen el, hogy ez az egyetlen rohadt versszak fogja meggátolni azt, hogy késsen a lemez kiadása. Pedig már a dallam is a fejemben van.
Csengetnek.
Ki a rák lehet ez ilyenkor? És pont nálam? Tudhatná bárki, hogy fontosabb dolgom is van, mint vele foglalkozni.
Fáradt, ideges sóhajjal állok fel, kinyitom az ajtót, és már rögtön megforgatom szemem. Ez nem lehet igaz. Folyton megtalál ez a vakarcs?
- Mit keresel itt, kölyök? – mordulok rá, hátha eliszkol, de nem sok hatással van rá, ahogy látom. Ez baj. Nagyon nagy baj.
- Arra szeretnélek kérni… - makogja halkan - hogy kérj bocsánatot. – először csak hatalmasakat pislogok, és arcát figyelem, majd próbálom felfogni, hogy vajon jól hallottam-e, amit mondott. Furcsa, nem szokásom drogozni, de ez olyan, mintha beszívtam volna. Vagy a kölyök lenne ennyire hülye?
- Hogy micsoda? – tágulnak ki szemeim.
- Azt szeretném, hogy kérj bocsánatot, hogy újra tudjak hinni benned… - ez megbuggyant, komolyan -… hogy újra tudjak énekelni… Kérlek. Nem baj, ha nem őszinte… nem baj, ha csak megjátszod, csak legyen hihető. Kérlek…
Ujjaim megfeszülnek a kilincsen, lassan emésztem a hallottakat, majd gúnyos mosoly jelenik meg ajkaimon.
- Neked elment az eszed – a nevetéstől rezeg hangom, megcsóválom fejemet a hatás fokozásaképp – Mire fel, kérnék bocsánatot? Egyáltalán hogy mersz ilyennel idejönni?
- Komolyan gondolom! – vágja magát vigyázba, de nem igazán hat meg. Ha komoly, ha nem, csak az időmet vesztegeti.
- Pazarolod a drága időmet, húzz innen kölyök, és zaklass mást. – orrára csapom az ajtót, és már meg is fordultam, amikor egyszerre kezd el vadul csengetni, és dörömbölni.
Először összerezzenek a méregtől, majd fogaimat csikorgatom, szemem összeszorítom, ahogy öklömet is, és próbálom visszafogni magam, de nehezen meg. Na jó… most aztán szörnyen kihúzod a gyufát.
Csak pár percig bírom a zenebonát, szinte kiszakítom a tokjából az ajtót, és a nyakánál megfogva a ruhát berántom a lakásba. Pont nekiesik a kanapé szélének, és rázuhan, lábai az égnek állnak. Visszacsapom az ajtót a helyére, majd egy bika határozottságával indulok neki a lökött vakarcsnak. Nem hagyom, hogy összeszedje magát, újra nyakánál fogom meg két kézzel a ruhát, és szemmagasságba emelem, kicsit meggörnyedek.
- Ide figyelj… Nem fogok bocsánatot kérni tőled. Érted? Addig húzd innen a csíkot, míg jó kedvemben vagyok. Remélem érthető voltam.
Nem mond semmit, csak száját összeszorítva mered fel rám, hatalmas csillogó, könnyes szemekkel. Mi ez? Egy lányos technika, amit még nem láttam? Esélytelen.
- Én csak annyit kértem, hogy kérj bocsánatot, nem baj, ha nem őszinte. – már megint ez a szöveg. Nem hiszem el.
Mivel kezd kicsit nehézzé válni a fiú, így visszaültetem a kanapéra, felrakom mellé a lábamat, és teljesen felé görnyedve nézek mélyen a szemébe. Tényleg komolyan gondolja. Na de miért megy el ilyen messzire egy egyszerű szóért? Még akkor is, ha színjáték lennem és tudja? Tényleg nem normális.
- És mégis… mi a jó büdös francért kéne nekem bocsánatot kérnem? He? – lihegem arcába, ujjaim megszorulnak a ruhán. Franc… kezdem túllihegni a dolgot, ami nem tesz jót az idegállapotomnak. A végén még totál eltűnik a költői véna, és annyi a lemeznek, egy hónappal eltolódik. Ez a vakarcs teljesen összezavar.
Nem értem mit pattog. Mi volt a baja azzal, hogy múltkor elhoztam ide? Engem hibáztatna azért, hogy akkor elkésett a sulijából? Vagy az a baja, hogy a koncertjükön pár percre elcsakliztuk egy pillantással a közönségét? Nem, nagyon nem értem. Bár lehet mondtam valamit aznap este, csak baromira nem emlékszem rá. Amúgy is kit érdekel? Minél hamarabb ki kell löknöm innen, mert csak zavar.
|
| Silvery | 2010. 09. 11. 10:19:27 | #7703 |
Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Hevesen dobogó szívvel lépek a színpadra, a reflektorok szinte elvakítanak, de élvezem, ahogy fényükben sütkérezve sétálhatok a tömeg elé. Magamba szívom a sikolyok zaját, s mélyet lélegzek a forróságig hevült levegőből. Megállok a mikrofon előtt, s szokásomhoz híven köszöntöm a közönséget. Imádok a színpadon lenni, imádom, hogy mindenki engem néz, mindenki csak rám figyel… elképesztő érzés.
Szemeimet a közönség sorain legeltetem végig. Igaz nincsenek annyian, mint a legutóbbi koncerten, legalább barátságosabb a hangulat… és ők tényleg miattunk vannak itt. A reflektor elvakít, ezért csak homályosan látom az arcokat, de még így is észrevehető a lelkes ragyogás tekintetükben. És ezt mi váltjuk ki belőlük.
Tekintetem megakad egy ismerős arcon, s először meggyőzőm magam, hogy képzelődök, majd újra rá fókuszálva jövök rá, hogy nem csak képzeletem játszik velem. Ez tényleg ő… ezt nem hiszem el… RIKI a közönségben. Miért? Hogy? Miért jött el?
Szemeim tágra nyílnak, leblokkolva meredek rá… mit keres itt? Egy pillanatra elönt a lámpaláz, de ez csak tovább lelkesít. Mikor a közönség forgolódni kezd, rádöbbenek, hogy túl feltűnő lehetett a leblokkolásom, de ekkor már késő. A tömeg rikoltozva közelít a Take tagjai felé, s én ajkamra harapva nézek segítségkérően Rodra… mekkora idióta vagyok… lebuktattam őket, ráadásul ennyit a koncertünkről. Najó, talán még menthető a helyzet.
Mikor látom, hogy Rod bólint, tudom, hogy mit kell tennem. Kikapom a mikrofont az állványról, s hangosan kezdem meg a koncertet. A közönség egy szempillantás alatt újra a színpadhoz tömörül, s tombolni kezdenek a pörgős számra. Tudtam, hogy ez kell ide. Felszabadultan adom át magamat a zenének és a táncnak, s a tudat, hogy Riki figyel, csak még tovább fokozza a hangulatot. Most extra jól kell teljesítenem. Igaz, múltkor is végignézte egy koncertemet, de az más volt… most direkt ezért jött. Még mindig nem tudom elhinni, hogy eljött.
Mikor a koncert vége felé közeledünk, már kezdek fáradni, s a reflektorok tűző fényének melegségétől egyre több verejtékcsepp csiklandozza bőrömet, s igaz, a közönség még jól bírja, szinte örülök, mikor az utolsó számba kezdek bele. Fülig érő vigyorral, pattogva köszönök el a tömegtől, s mindaddig energetikusan lépkedek, amíg be nem megyek a színpad mögé. Nagy sóhajjal vágódóm le az első székbe, s elterülve veszek még pár nagyobb lélegzetet. Huhh… még egy sikeres koncert. A többiek is hasonlóan tesznek, mikor beérnek a színpad mögé, s egy üveg bort bontva koccintunk a majdnem zökkenőmentes munka örömére.
- Amúgy… mi történt a koncert elején? Mikor leblokkoltál? – Mito töri meg a csendet, s értetlenkedve néz rám.
- Csak ledöbbent, mert észrevette, hogy a drágalátos példaképe, valamilyen csoda folytán eljött a koncertünkre. – válaszol nyersen Rod, és ekkor döbbenek rá… a fenébe… elfelejtettem, hogy itt van.
Rögtön felpattanok a székből, s a fáradtság legapróbb nyomai is elpárolognak testemből a gondolat hatására. Épp készülnék elviharzani, mikor Rod folytatja.
- Yumi, az a csávó nem kóser… nem kéne közel kerülnöd hozzá. Megértem, hogy tiszteled, mint zenészt, de a munkája és a magánéleti személyisége két külön dolog. – meglepetten pislogok Rodra, s bizonytalanul elmosolyodva fordulok újra feléjük. Ezt most miért mondja? Mi baja vele?
- Nem tudom, miért mondasz ilyeneket róla… múltkor hazavitt, mikor kiütöttem magam. És most pedig eljött megnézni a koncertünket, pedig nem is hívtam. – nem értem Rodot. Mi oka rá, hogy ne bízzon meg benne? Akinek olyan hangja van, mint neki, nem lehet rossz ember… ugye? Ráadásul azok a szövegek…
- Te tényleg nem látod, hogy milyen valójában? Elég ránézni, és tudja az ember, hogy jobb nem a közelébe menni… - folytatja, s kezdek mérges lenni.
- Tényleg nem tudom, mi bajod van… talán féltékeny vagy rájuk? Felesleges, mert ahogy te is mondtad, jobbak leszünk nálunk. – rövid, lélegzetvételnyi szünetet tartok, majd Mitohoz fordulva folytatom. – Mito, ugye te velem értesz egyet? Ugye szerinted is normális? – mindketten rá szegezzük a tekintetünket, s ő nyakát behúzva néz egyszer az egyikünkre másszor a másikunkra, majd végül rám pillantva válaszol.
- Nem ismerem, ezért nem igazán mondhatok róla véleményt… - épp diadalmas mosolyra húznám ajkaimat, mikor folytatja. - …de nekem sem szimpatikus valamiért. Szerintem se kéne közel kerülni hozzá. – szó nélkül fordulok meg… remek, összefogtak ellenem. Mindegy. Úgyis mennem kell, hogy megkeressem, mielőtt véletlenül hazamenne.
A következő pillanatban már a táncoló tömegben próbálom meg átverekedni magam oda, ahol Riki állt, s fellelkesülve veszem sietősebbre lépteimet, mikor megpillantom a fal mellett. De jó, még nem ment el. Úgy érzem újdonsült energia járja át testemet, s mikor végre sikerül mellé vergődni, hangosan hadarva szólalok meg, hogy hallja a zene mellett.
- El sem hiszem, hogy eljöttetek, úgy örülök! Hogy tetszett? Szerinted… - még folytatnám a szófosást, de egy hangos rikkantással folytja belém a szót, s lenyugodva hallgatok el.
- Nyugi-nyugi. – szólal meg, pedig ekkor már csendben állok mellette, s ámuldozva nézek arcába. Igen, ez tényleg ő. Biztos, hogy ő az… nem kevertem össze senkivel. Nem hiszem el. – Mit akarsz? – kérdezi végül nyersen, s nagyot nyelve szólalok meg ismét, látom rajta, hogy már sokat ivott, így most lassabban érthetőbben próbálom kiejteni a szavakat.
- Nos, ezt múltkor is kérdeztem. Tudod, én felnézek rád, és adok a véleményedre, és tudni akarom, hogy mit gondolsz rólunk. – Ezaz! Végre kiböktem… ugye most kapok választ? Vagy talán nem akkor kéne ezzel idegesíteni, mikor ennyit ivott? Bár, lehet, hogy soha többé nem látom, és ez esetben nem kéne leszalasztani egy ilyen alkalmat.
- Rólatok? – kérdez vissza, s egyre izgatottabban várom a választ… igen-igen rólunk…
- Tudod, a banda… - egy pillanatra mintha elgondolkozva, s kíváncsian fürkészem tekintetét, bár szokás szerint, semmilyen érzelmet nem lehet kiolvasni belőle.
- Na idefigyelj kicsikém… - kezd bele, s még közelebb hajolok, hogy jól hallhassam szavait.
- Igen? – kérdezek vissza, mikor végtelen hosszúnak tűnő szünetet tart. Még mindig nem válaszol, közelebb lép, s érzem, ahogy testünk egymásnak simul. Szívem egyre gyorsabban kezd dübörögni, mikor egészen közel hajol hozzám, s egy másodperc erejéig azt is elfelejtem, hogy most épp arra várok, hogy kritikát mondjon rólunk.
- A hangod kurva jó… De erre alapozol mindent. Ez baj. A dal pocsék, a dallam tűrhető, az összhang… azt hagyjuk. Nem fogtok előrelépni, ha csak a szép pofidat villogtatod… - egy pillanatra ledermedek, s úgy próbálom meg felfogni szavait. Hogy… mi? Ennyire szörnyűek lennének a számaink? Ezt nem tudom elhinni… Lefagy a vigyor arcomról, s érzem, torkomban hatalmas gombóc keletkezik a csalódottságtól. Lelkesedésem egy másodperc alatt alább hagy, s helyét üresség veszi át… értelmetlen lett volna minden? Érzem, hogy veszélyesen közel állok ahhoz, hogy elsírjam magam, s ezen az sem segít mikor Riki gyengéden arcomra csúsztatja kezét… várjunk csak… MIÉRT tette Riki az arcomra a kezét? Meg akar vigasztalni? Nem értem…
Felemelem kiábrándult tekintetemet, hogy szemeibe nézhessek, s meglepetten pislogok egyet, mikor észreveszem, mennyire közel van… miért jött ilyen közel? Most nem hatolok be a privát szférájába?
- Bár… be kell valljam… - dörmögi halkan, újra közelebb és közelebb hajolva, s már tényleg nem értem mi folyik itt… miért van ilyen közel? Miért érzem Riki leheletét az arcomon? Ez még álomnak is túl furcsa és elképzelhetetlen. - A szép arcod bejön… - suttogja szinte ajkaimra, s mielőtt bármit válaszolhatnék, érzem, ahogy ajkait az enyémekre simítja, s hátamat a falnak döntve simul hozzám. Szemeim kitágulnak a csodálkozástól, ahogy a forró, puha ajkak rabul ejtik számat, s nyelvével utat tör magának, hogy ajkaim közé hatolhasson. Felnyögve próbálok kétségbeesetten ellenkezni, s még mindig nem értem, mi folyik itt. Miért csókolózom Rikivel? Ezt nem akarom… ezt én nem akarom.
Ujjaim erőtlenül feszülnek mellkasára, mintha minden energiámat elszívná érintésével.
- Rikii… M-mit művelsz?? – kérdezem hadarva, mikor egy lélegzetvételnyi ideig elszakadnak ajkaink, s kezeim még mindig mellkasára simulva próbálják távolabb tolni testét.
- Nem volt elég egyértelmű? – dünnyögi elégedett vigyorral, s közelebb hajolva látom, ahogy különös fény csillan a szemében… ugye nem akar még egyszer…? Szívem kihagy egy ütemet, mikor ismét csak pár milliméter választja el ajkainkat, s erőtlenül fordítom el tekintetemet.
- De… de miért csinálod ezt? – kérdezem vékony hangon, majd szemeibe nézek. Kihasználva, hogy újra felé fordulok, hirtelen csap le ajkaimra, s ujjaim a ruhájába markolnak mellkasán. Vajon most eltolni akartam vagy közelebb húzni?
- Ne kérdezz, hanem élvezd. – dünnyögi öntelten, arcom mintha felgyulladni készülne, s újra határozott mozdulattal próbálom eltolni, ahogy folytatja. – hiszen ezt akartad, nem? Lásd be, hogy titkon ezt akartad. – kezét a hátamra vezeti, úgy szorít magához, s hiába próbálok ellenkezni, semmi nem használ. Összerezzenek, mikor keze a fenekemre siklik, miközben tovább beszél. – látom, ahogy rám nézel, kicsi Yumi. Inkább örülhetnél. Nem ezért pattogsz körülöttem? – Miről beszél? Nem… ezt nem akarom… nem akarom, hogy így érjen hozzám. Mikor ujjai fenekembe markolnak, megremegve elégelem meg a bánásmódot, s érzem, ahogy pár könnycsepp gördül végig az arcomon, amikor, teljes erőből lököm el magamtól. Nem hiszem el… bunkó, öntelt, seggfej, szemétláda.
- Rodnak igaza volt. – szinte ordítok, amennyire a torkomat szorongató gombóc engedi, s csalódottan tépem ki magam karjai közül. – nem kellett volna bíznom benned. – könnyeimet letörölve hagyom faképnél, s kiábrándultan indulok el vissza a többiekhez. Miért tett ilyet?
Ujjaimat ajkamra csúsztatom, s finoman simítom végig… még mindig érzem az ízét… tényleg nagyon sokat ihatott, mert még én is érzem a sör kesernyés aromáját… biztos csak az alkohol vette el a fejét… ez volt az első csókom… de miért csinálta? És miért nem tudtam határozottabban küzdeni ellene?
Ahogy visszaérek a színpad mögé, meglepetten pislogok, mikor megpillantom, hogy Mito és Rod ugyanott ülnek, mint mikor elmentem pár perccel ezelőtt… ugyan nem telt el sok idő, nekem mégis végtelen hosszúnak tűnik, mintha órákkal ezelőtt lett volna, hogy Rikit hevesen védve vitatkoztam velük. Mikor meglátják arcomat, egyből tudják, hogy bajom van, s már nem bírom tovább visszatartani, erőteljesen tör ki belőlem a zokogás.
- Sajnálom… - dünnyögöm elszorult torokkal, s hagyom, hogy a könnyek eláztassák arcomat. – igazatok volt… én… sajnálom, hogy nem hittem nektek. – Mindketten felugorva sietnek hozzám, s Mito bátorítóan teszi vállamra a kezemet, míg Rod ingerülten szólal meg:
- Mit csinált? – nem válaszolok, csak szipogok tovább, mire hangosabban ismétli meg a kérdést.
- Azt mondta, hogy pocsékok a számaink. – bököm ki, s mintha mindketten kicsit megkönnyebbülnének, hogy csak erről van szó… a többiről inkább nem is számolok be nekik…
- Ne törődj vele, mit mond az a goromba alak… lehet, hogy csak fél, hogy elveszed a közönségét… - próbál Mito megnyugtatni, de én tudom, hogy nem erről van szó. Amit a bandáról mondott, azt nagyon is komolyan gondolja, ezt tudom… ő volt a példaképem… és azt mondta, hogy pocsékok vagyunk… ha ő mondja úgyis igaz… mi értelme így folytatni? Nem is tudom, mit gondoltam… talán azt, hogy majd híresek és ismertek leszünk? Mintha olyan megtörténhetne… ahhoz kéne egy kis tehetség.
- Hazamegyek. – jelentem ki nemes egyszerűséggel, és szó nélkül, lomha, élettelen mozdulatokkal veszem fel a cuccomat. – Mito, hétfőn találkozunk a suliban.
- Kezdjük elölről - hagyja abba a játékot Rod, s magamba zuhanva ülök le a földre… nem megy. Már negyedszerre kezdjük el ugyanazt a számot a péntek esti próbán, de soha nem sikerül megfelelnem. – Yumi, mi történt a hangoddal? Eltűnt belőle az életerő… - folytatja, s szemeim tágra nyílnak, mintha tőrt szúrnának szívembe… igen, én is nagyon jól tudom, hogy szörnyen hangzott. Ajkamra harapva nézek rájuk, és megrázom a fejem.
- Nekem ez nem megy… - kicsit tétovázok, szememet lesütöm, s érzem, ahogy ismét elszorul a szívem.
- Yumi, ne törődj vele, hogy mit mondott Riki. A kritika azért van, hogy javítson minket, nem azért, hogy összetörjünk a súlya alatt… - némán nézem a földet, s mozdulatlanul mélyedek gondolataimban… a kritika… nem, nem az az oka. Inkább a csalódás, amit érzek… a tudat, hogy Riki valójában milyen, nem hagyja, hogy olyan felszabadultan énekeljek, mint azelőtt. Nem könnyű, ha az ember csalódik a példaképében.
- Sajnálom. – suttogom halkan, csak ennyire futja, s Rod mérgesen folytatja.
- Nem is baj… ha ennyi miatt feladod, jobb is, hogy időben kiderült, hogy nem vagy elég elszánt. – mélyen a szemembe néz, s szavai sokáig visszahangzanak fülemben: - csalódtam benned. – szemeim tágra nyílnak, s kezemet ökölbe szorítva állom tekintetét.
- Egy hetet kérek… egy hetet, és összeszedem magam.
Gyorsan lépkedek a néptelen utcán, s csak akkor lassítok le, mikor megpillantom az ismerős házat… nem hittem volna, hogy ide találok azok után, amilyen sietősen távoztam.
Mikor a lépcsőházba lépek, gyomrom már görcsbe van rándulva, s minden lépést nehezebb megtennem… de tudom, hogy muszáj. Valószínűleg itthon van, hiszen péntek este van és tudom, hogy nemsokára új lemezt adnak ki… és az azt jelenti, hogy sokat kell dolgoznia… remélem, azért pazarol rám pár percet az életéből…
Becsengetek a díszes ajtón, s nem tudom eldönteni, hogy annak örülnék e jobban, ha kinyitná, vagy annak, ha nem. Mikor kitárul az ajtó, nagyot nyelve, bizonytalanul nézek Rikire.
- Mit keresel itt, kölyök? – kérdezi ingerülten, mikor megpillant, s szemeimet a földre sütve lépek be a szobába invitálás nélkül. Összeszedem bátorságomat, s határozottan emelem fel arcomat, az elmúlt két hét mérgelődéseit tekintetembe zsúfolva.
- Arra szeretnélek kérni… - kicsit habozok, de magabiztosan folytatom. – hogy kérj bocsánatot. – arcán most először pillantok meg őszintének látszó érzelmeket, egyértelműen leolvashatók arcvonásairól a meglepettség jelei. Ennyire megdöbbentő lenne, hogy ezt szeretném?
- Hogy micsoda? – kérdez vissza, kicsit mintha meg lenne rökönyödve, de most már nincs visszaút.
- Azt szeretném, hogy kérj bocsánatot, hogy újra tudjak hinni benned… - lehajtom fejemet, majd úgy folytatom, a szavak lavinaként ömlenek belőlem, mielőtt átgondolnám, hogy miket is beszélek. - … hogy újra tudjak énekelni… Kérlek… - hangom már szinte könyörgő, s érzem, hogy megint a sírás kerülget. – Nem baj, ha nem őszinte… nem baj, ha csak megjátszod, csak legyen hihető. Kérlek…
|
|
