|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2011. 03. 18. 21:14:35 | #12370 |
 Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Követ engem a konyhába, én csak egy tál müzlit de végül ő is azt kezd enni… persze ha ezt teszem ki, nem hiszem hogy merne mást választani. Az asztal másik oldalára ült le, és lábait felhúzva kanalazgat abból, de inkább csak bele kavargat. Furcsa… de valamiért még sem tetszik, ha ennyire távolság tartó. Vagy én mondtam rosszat, vagy ő értelmezte túl. Nem tud egy közép hangot megütni? Miért kell mindig a két végletbe rohannia? Egyszer túl közel van aztán túl távol. Eszem faszom megáll ezen a srácon.
Látom néha, ahogy megrezzen szája, de szavak helyett vagy egy sóhajt hallat csak, vagy épp a kanállal tömi be a száját. Hmm… tetszik ahogy csúszkál ajkai között a fém evőeszköz.
Egy idő után megelégelem a feszültséggel fűszerezett csendet.
- Egész nap nem fogsz beszélni? – vicces lenne, de unalmas is… Mondom én… két végletet ismeri csak. Elmosolyodva figyelem arcocskáját, ahogy zavarba süllyed a bizonytalanságból, és arcára is kiül a pirosság.
- Nem tudom, hogy mi az, amit kimondhatok, és mi az amit nem… - jogos… bár ha eléggé ismerne…
hátradőlök a széken, és karba fonom kezeimet.
- Egyszerű… gondold át, hogy egy normális ember kimondaná e a helyedben. kissé megtört megbántódás látok a szemeiben csillanni, majd csak lesütött tekintettel bólint. Talán kissé durva volt, de… ha eddig nem tanult a szép szóból. Kissé mintha el is fordítaná fejét, tincsei előre hullnak, így tisztára egy emo-s képét vetik elém. Be ne depizzen itt nekem – Yumi – szólítom halkan, mire megrezzen, látom tincsein, és egyet halkan sóhajtva próbálom bűvölni tekintetét, de csak nem néz rám – Gyere ide – teszem hozzá halkan, mire végre újra felém fordítja arcát. Nah ez már jobb…
Felpattan a székről és felém jön szinte szökellő léptekkel, és mikor elérhető közelségbe ér csuklóját megragadva rántom ölembe, hogy engesztelésül egy meglepett, forró csókkal jutalmazzam meg küszködését. Talán kicsit enyhítenem kéne…
Szeretem ezeket a finom és puha ajkakat, ahogy egy apró érintésemtől is remegni kezd, ahogy édesen sóhajt, ha csak megsimítom, ahogy rágcsálja, ha érzékeny pontra érek. Ihletet ad… lehet hogy egy kis múzsa veszett el a fiúban? Amikor csókolva falom fel mindig új, forró ihlettel száll meg engem valami. Olyan forró amilyenné lassan válik kéjes kis teste. Alig érzem hozzá máris érzem hogy fűti a csintalan vágy. Tetszik… egyre jobban tetszik.
Elhajolva tőle figyelem kipirult, pihegő arcát, ahogy hosszú pilláit felemelve kába szemekkel keresi tekintetemet, persze nem nehéz megtalálni, ha folyamatosan őt stírölöm.
Halkan suttogja nevemet, s én füléhez hajolva teszem ugyan ezt lágyabban, búgó hangon.
Lállamra hajtja arcát, majd kissé remegni kezd.
- Riki… - még a nevem is puhán reszket hangjában. - Eljössz jövő hétvégén a koncertünkre? – hm… elmosolyodom kissé. Vajon meddig rágódott ezen a kérdésen?
- Majd meglátom – válaszolom megsimítva hátát, szemeiben remény csillan fel. Zavarában másfelé néz, majd egy pillanatra ledöbben.
- Ööö… megnézhetek valamit a tv-ben? Csak pár perc… - kérdi kissé lelkesebben, bátrabb hangon, és csak meglepetten pislogva bólintok. Kipattan ölemből, szinte rohan kifelé, és hallom ahogy puffan… valahol…
Mire felállok a székből már hallom a TV zaját, halk léptekkel követem és mögé állok.
- A lemezbemutató koncertünk összefoglalója? – vonom fel egyik szemöldököm. Most ez komoly? Itt ülök mellette, és ő a tévében akar nézni? Apró mosollyal néz fel rám.
- Igen… mert… nem tudtam elmenni… meg amúgy is, annyira szeretlek nézni a tévében. Imádom, ahogy énekelsz… úgy érzem, ahányszor megnézem egy-egy koncerteteket újra és újra beléd szeretek. – egy pár pillanatra kissé lesokkolva figyelem, ahogy visszafordul a tévé felé, és zavartalanul nézi tovább a műsort.
Ez aranyos… meg minden, de… ha erről van szó, akkor azt hiszem tévedtem. Kisebb sarkot foglalt el szívemben a csalódás… lassan kezdek hozzászokni.
Leülök a fotel karfájára, hirtelen túrok hajába, hogy visszarántsam magamhoz egy csókra. Búcsúnak kissé durva, de most valamiért ezt így érzem jónak és „kellemesnek”.
Megszívva ajkait válok el tőle és arcát figyelem. Mindig… mindig kipirul… nem hiszem el hogy a kis tökfej ennyire kívánatosan szemérmes.
- Ne akard elérni, hogy féltékeny legyek önmagamra, Yumi. – a csillogó kábaság ami eddig uralta szemeit most teljes meglepettséget öltenek magukra, és kidülledve próbálják értelmét keresni szavaimnak, nem sok sikerrel. - Ha jobban szeretsz a tévén keresztül nézni, akkor csak nyugodtan. Összetéveszted a szerelmet a rajongással. – világosítom fel, mire elsápad, felállok mellőle, és magára hagyom. Majd ha megnézte a műsort mehet…
A pillanat törtrésze alatt hallom, hogy kiugrik a fotelból, majd a következő pillanatban már hátulról ölel olyan szorosan, hogy nem merek egy lépést tenni, mert „félek” hogy mindketten elvágódnánk a földön.
- Nem! Tévedsz! Riki… hallgass végig… - van más választásom így karjaitól gúzsba kötve? - Régen tényleg csak rajongás volt, de akkor nem néztem a koncertjeiteket… csupán hallgattam a számokat. Csak azóta… azóta nézek meg minden közvetítést, mióta feléledtek ezek az érzelmek a szívemben. Higgy nekem! – lelkesen magyarázkodik - Azért nézlek a tévében és nem élőben, mert nem akarom, hogy zavarjon a bámulásom… én… nem akarok kellemetlenséget okozni neked… és a tévében büntetlenül nézhetlek akár órákon át… Riki… fogalmad sincs róla, hogy mennyire szeretlek...
Hah…
Sóhajom hangosan szeli ketté azt a csendet, ami könnyes hangú magyarázkodása után maradt.
Pár pillanatig nem szólok semmit, csak… élvezem ölelését. Miért esik ilyen jól?
Halvány mosoly jelenik meg arcomon, kezemet, azaz ujjaimat tenyere és teste közé fúrom, hogy így fogjam meg, de nem szedem le magamról… csak fogom.
Halkan nevetek fel, ami lassan erősödik, de mégsem leszek túl hangos… csak ahogy jól esik… jól esik…
- Riki? – moccam meg mögöttem, lazul szorítása, hallom hangjában az értetlenséget.
Komolyan… el sem hiszem, hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy majdnem megríkassam. Valóban ennyire szeretne? Néha nehéz a szerelmet és a rajongást megkülönböztetni… tudom… láttam már… éreztem már… tapasztaltam már, majdnem a saját bőrömön.
Lassan csitul el nevetésem. Sem boldog nem volt, sem keserű… inkább csak kikívánkozott halkan belőlem.
- Valóban szerelemnek érzed? – kérdezem halkan. Nehéz szétválasztani a két dolgot. A rajongásban is megtennél bármit a másikért, nem csak a szerelemért. Viszont az egyik időszakos, a másik majdnem egy életre szól, legalábbis addig, amíg lángol és nem csak parázslik. Magam sem tudom hogy próbálhatnám kicsalni belőle az őszinte szavakat, tekintve hogy amúgy is zavaros a kölyök, ráadásul én is bezavartam hogy gondolja meg mit mond… érdekes lesz.
- Én… igen, annak érzem. – válaszol hebegve, de határozottan. Finoman feszítem le magamról kezét ellépek tőle egy fél lépést, majd megfordulok, de még mindig fogom kezét, másik kezemmel álla alá nyúlok és hátrálásra késztetem addig, amíg el nem éri a kanapé háttámláját.
- Képes lennél velem élni? – kitágulnak szép szemei, nem mer moccanni, én pedig nem is hagyom, hogy akár egy pillanatra is levegye rólam tekintetét. Akkor őszinte, ha a szemembe nézve válaszol.
- Én… - hebeg halkan.
- Képes lennél? – sürgetem kérdésem ismétlésével, mire megpróbál bólintani.
- Igen – hangja bizonytalan, de talán csak a rémület miatt remeg. Hm. Ebből még szinte semmit nem szűrtem le.
- Képes lennél évekig mellettem maradni? – csukott szájjal búgja igenlő válaszát, egyre közelebb hajolok arcához, de komolyan nézek szemeibe. – El tudnád képzelni, hogy amíg koncertezek itthon ülsz Kage-val? – érzem, ahogy kezei mellkasomról vállamra siklanak – Tényleg tudnál szeretni engem? – a végét halkabban súgom szinte már ajkaira, apró mosoly jelenik meg szája sarkában.
- De hát én már most is szeretlek – suttogja félénken vissza.
- Bármit megtennél azért, hogy mellettem légy? – Lassan próbálja kezeit felfelé csúsztatni, és arcomra simítani ujjait… a meleg apró ujjbegyek bizsergetik bőrömet.
- Bármit megtennék… bármit… - könnybe lábadnak szemei, de még tisztán látom tekintetét…
- Még a zenélésről is lemondanál? – a meghatott csillogást meglepett, fagyos döbbenet veszi át. Teljesen lesokkolt a kérdéstől, ahogy látom. Ujjaiból is kifut a forróság, kihűl az egész teste.
Szemeivel elkerekedve méregeti arcomat.
- Miért kérnél tőlem ilyet? – kérdez vissza, mire csak mellette támaszkodom meg halkan csattanva a háttámla tetején.
- Előbb válaszolj… - meglátjuk…
Hosszasan gondolkodik, lesüti szemeit, ujjai lecsúsznak arcomról, majd lassan letolja álláról kezemet, mellkasomra támaszkodik, próbál eltolni, de csak nekem feszíti őket. Egy könnycsepp gurul ki szeméből, előre biccentett fejjel. Érdeklődve figyelem.
- Nem tudom… Én… én tényleg szeretlek Riki… akkor is, ha nem hiszed el, de… én szeretek zenélni, szeretem a bandámat. Szeretném, ha egyszer befutnánk… nem akarom a zenélést abbahagyni. – Még homlokát is mellkasomra dönti, tenyerei felé, hogy ne kelljen szemembe néznie. Érzem, ahogy megremeg. Hm…
Félmosolyra húzódik szám.
Felemelem egyik kezem és feje tetejére simítom, finoman megborzolom haját. Remegése alábbhagy, kissé belemarkol pólómba, és mintha kisebbre húzná össze magát.
- Hé… - félve emeli fel fejét persze kis segítséggel, mutató ujjamat álla alá siklatom és így gyorsítom meg a folyamatot. Két fényes csík húzódik arcán végig, szemei ugyanolyan könnyesek. Amikor meglátja arcomat, értetlenül pislog, de szemeiben remény csillan meg.
Homlokomat övének döntöm, és ha bár nem mérhetetlen, de valamelyest boldog tekintettel mélyedek az érzékeny szempárba – A végén még hinni fogok neked – jegyzem meg apró mosollyal, puhán súgja nevemet, szinte féltve, majd egy sós csókot lopok tőle finoman.
Karjai felsiklanak nyakam köré, én derekát fonom körbe, kissé megdöntöm, és egyre mélyebben és gyorsabban falom a duzzadt, forró ajkakat, nyelvét.
Annyira megdöntöm, hogy hátra esik, felsikkant és magával ránt engem is, és mivel szerencsére a kanapé még ki van húzva, nem pottyanunk le róla azonnal, csak kis híján. Mindketten szorosabban öleltünk meg a másikat, és ő most könnyes arccal nevetve néz körbe, majd vissza rám.
- Akkor most… - mielőtt folytathatná, mutató ujjamat szájára nyomom.
- Ne kérdezz – mondom halkan, de ujjamat még rajta hagyom. – Nem mondtam, hogy költözz is ide, csak kérdeztem, és azt sem hogy kérek tőled ilyeneket… miért is kérnék… de… hiszek neked – végigsimítom ujjamat száján, majd arcára vezetem, hüvelykujjam váltja fel, s lassan végét becsúsztatom ajkai közé.
- De… - dünnyögi ajkai között, egy pillanatra elkomorul arcom, de valamiért… nem tudok rá szigorúan nézni.
- Mi van? – kérdezem kissé mélyebb hangon, mire ölelése kicsit lazul, és megmoccan tarkómnál, finom bizsergést hagyva maga után.
- Remélem egyszer te is megszeretsz engem – ahogy dünnyögve beszél ujjamtól, véletlenül finoman megnyalja végét, ezért csak félig hallom szavait, szinte fel sem fogom, csak kéjesen beljebb nyomom ujjamat szájába, és akaratlanul is körbesimítja nyelvével. Mrrr…
Nem tudom pontosan mit is mondott az előbb, de nem akarom figyelmen kívül hagyni.
- Majd meglátjuk… - morgom halkan, majd nedves ujjam kihúzom szájából, vad mégis finom inkább szenvedélyes csókkal tapadok rá felé kerekedve, egyik karomon támaszkodok, másikkal feltűröm pólóját, és alatta a puha bőrt simítom végig. Szuszogva falom mélyen ajkait, kezem egyre feljebb és feljebb simul a póló alatt, míg nedves ujjammal el nem érem apró mellbimbóját. Épp hogy rásimítom megfeszül nyöszörögve teste… Tetszik, hogy ennyire érzékeny.
Körözni kezdek rajta míg bőrünk be nem szívja a nedvességet, utána inkább csak dörzsölgetem finoman. Letérek arcára majd nyakába csókolok, hajamba túrva húzná fel térdeit, de az útban vagyok.
- Riki – mondja halkan nyöszörögve, felrántom a pólót nyakáig, egy pillanat alatt hidalom át az akadályt, majd újra bőrébe súghatok, tekintetemmel az érzékeny területeket keresve és bűvölve.
- Kívánlak – búgom halkan, majd nyelvemmel ívelek végig finoman bőrén, apró érzékeny zónákon körözök egy kicsit, kezem megelőzi csókjaimat, már sokkal lejjebb jár, és lassacskán alsóját feszegetem le apróbb simításokkal. Nadrágon keresztül kezdem el ágyékát simítani, halk nyöszörgése zene füleimnek. Hmm…
Gondolok egyet, és egy gyors mozdulattal fordítok a helyzeten, teljesen elfekszik rajtam, mellkasomon támaszkodik, de saját mellkasa is rajta pihen. Kíváncsian pislog le rám, én viszont csak szolid élveteg vigyorral simítgatom meg hátát, felgyűröm kissé hátul is lecsúszott pólóját, majd belemarkolok fenekébe. Fincsi…
Másik kezemmel, ujjbegyeimmel óvatosan simítom meg arcát, majd finoman hajába túrok, simítgatja fejét.
- Mondd csak picúr… te is tudnál kicsit kényeztetni? – kíváncsi vagyok, mit tenne. Megannyi vágyképem jelenik meg mindig ilyenkor, amikor felizgat pár apró mozdulattal. Kissé közelebb hajolok ajkaihoz, félig lehunyja pilláit, így én is így nézek kába szemecskéiben és csábítóan rekedtes hangon súgok még ajkacskáira – Egy… kicsit…
|
| Silvery | 2011. 02. 23. 19:20:01 | #11628 |
 Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Teste mintha megfeszülne egy pillanatra az ölelésemben, izmai megmerevednek, s én kíváncsian, értetlenkedve emelném fel a fejemet, de ledermedek a mozdulatban, ahogy teste könnyedén csusszan ki karjaim közül.
- Meggondoltam magam. – Érzelemmentes, végtelenül rideg és közömbös hangon leheli a szavakat, szemeim tágra nyílnak, ahogy hirtelen hasít fájdalom a mellkasomba, s kezeim erőtlenül hullnak testem mellé, ahogy végleg eltávolodik tőlem. Mi… micsoda? Nem… ezt biztos, hogy rosszul hallottam. Miért?
Még arra sincs igazán időm, hogy felfogjam a szavainak, a mozdulatainak jelentését, már eltűnik szemeim elől, s a hálószoba ajtajának hangos csapódására összerezzen remegő testem, a szoba hűvös, élettelen levegője végigmarja kihűlt bőrömet, s mintha az ereimben pezsgő, forró vér is csak hűvös jeges érzést hordozna magában. Most… most mi rosszat mondtam? Csak… csak egy kérdés volt… és én azt hittem… azt hittem, hogy…
- Riki… miért? Nem… nem értem… - Halkan, szinte magamban motyogom a szavakat, pedig tudom, hogy lehetetlen, hogy hallja amit mondok. Nem értem, miért csinálja ezt… az előbb még azt mondta, hogy… hogy vele aludhatok. Miért gondolta meg magát? Ha nem akarja, akkor fel sem kellett volna ajánlania! Én… én azt hittem, hogy tényleg… hogy tényleg…
Képtelen vagyok józan gondolkodásra, elmémben kuszán kavarognak a kérdések, s pár gyors lépéssel termek Riki hálószobájának ajtaja előtt. Nem akarom, hogy így végződjön ez az este… olyan jó volt… eddig minden annyira jó volt. Megint elrontottam volna? Megint magamra haragítottam. Én nem akartam… mégis mindig ezt csinálom. Talán egyáltalán nem is illünk össze… de… de összeillünk. Tudom. Muszáj…
- RIKII! Most… most mit mondtam? – Halkan csapok az ajtóra az öklömmel, a mozdulat nem durva, inkább kérlelő, s hangos, kérlelő szavakkal kiáltok át a másik szobába. A másik szobába, ahol Riki van… nekem is ott kéne lennem… együtt kéne lennünk. Azt mondta… azt mondta, hogy alhatok vele…
Ujjaim lassan csúsznak a kilincsre, benyitnék, de az ajtót kulcsra zárta, így nem nyílik. Becsukta… kizárt a szobájából… kizárt. Tényleg kizárt… Miért?
- Riki! Nyisd ki! Azt mondtad alhatok veled! – Hangom már-már inkább könyörgő, a felháborodottság, az értetlenkedés kiveszett belőle, s én könnybe lábadt szemmel húzom végig ujjaimat az ajtó fekete faburkolatán. Nem értem. Tényleg nem. Miért nem tudom soha befogni a számat? Pedig annyira jó volt minden. Annyira boldog voltam…
Nem kapok választ, csupán a néma, kínos csend felel szavaimra, mely az egész lakást átjárja… néma, borzongató csend és nyugalom, még a levegő sem rezzen, s halkan szipogva döntöm az ajtónak a homlokomat. Riki… kérlek… nyisd ki… miért zársz ki a szobádból? Miért… miért zársz ki a szívedből? Azt hittem, hogy azért csinálja azokat… azt hittem azért csinálja, mert ő is érez valamit…
Halkan, elvékonyított hangon imitálom Kage édes nyávogását, s halk, néma sóhaj hagyva el ajkaimat. Nem válaszol. Egy szóra sem méltat. Mit… most mit csináltam? Csupán annyi miatt, hogy megkérdeztem… hogy megkérdeztem… de azok után, amiket csináltunk… ez miért olyan meglepő kérdés? Nem értem. Tényleg nem értem. Ezek szerint ő semmit nem érez irántam? Csak én voltam az, aki… aki túl sokat képzelt a dologba? Csak én voltam az, aki elhamarkodottan örült. Hát persze… neki talán semmi különös nem volt a ma estében… nekem életem legszebb pillanatai voltak…
Könnybe lábadt szemekkel, lassú, lomha léptekkel sétálok vissza a nappaliba, s halkan szipogva veszem magamra az alsónadrágomat. Nem számít. Még ha neki semmit sem jelentett… én akkor is örökre emlékezni fogok rá.
Óvatos mozdulattal ülök le a kanapéra, a testemben különös, fáradt bizsergést és enyhe fájdalmat érzek, mégis kellemes érzéssel töltenek el az emlékek. Ujjaimmal végigszántom a fekete bőrkanapé párnáját, s az emlékek visszacsalják arcomra a pírt, ajkaimat összeszorítva hunyom le szemeimet, újra és újra lejátszom magamban a hosszú, forró jelenetet, mígnem testembe, vérembe visszaköltözik a forróság, s ajkaimra ismét mosoly kúszik. El sem hiszem, hogy ezt csináltam. Hogy ezt csináltam Vele.
Kage halk nyávogása töri meg a néma csendet, egy pillanatra összerezzenek, majd elmosolyodva pislogok az édes cicusra. Meg is feledkeztem róla, hogy itt van.
- Látod? Felesleges volt féltékenynek lenned, buta cicus. Soha nem fogom veszélyeztetni a pozíciódat. – Mosolyogva suttogom a szavakat, de mire befejezem a mondatot, arcom komorrá, szomorkássá válik, mellkasom szúró fájdalma nem csitul. Igen… talán soha nem fog beengedni a szívébe… nem is tudom, mit gondoltam. Hiszen már épp le akartam mondani róla… el akartam felejteni… ha ma nem találkozunk… ha ma nem jött volna oda hozzám…
Mégis örülök, hogy így alakult. Ő különleges számomra. Különlegesebb, mint akárki más. Példakép, rivális… és… első szerelem. Életemben először érzek így. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy legalább ennyit lehettem vele… sokaknak ennyi sem adatik meg…
Végigdőlök a kanapén, nehéz, ólomsúlyú szívem mintha minden végtagomra több kilós súlyt aggatna, s én erőtlenül adom meg magamat a fáradság és a fájdalom vegyes érzésének. Összegömbölyödöm, a szoba hűvösnek tűnő levegője kellemetlenül simítja csupasz bőrömet, de nem törődök vele. A pislogások egyre jobban elnyúlnak, légzésem lelassul, testem ellazul, ahogy magába szív az édes álomvilág… remélem… remélem vele fogok álmodni.
Lágy cirógatást érzek arcomon, testemen áramütésként fut végig egy apró, forró bizsergés, s elmém lassan, lomhán hagyja maga mögött az édes álmok birodalmát, hogy éber félálomba kerüljek. Ahogy kicsit megmozdítom lábaimat, puha, meleg anyag simítja végig bőrömet, s a gondolataim lassan folydogáló áradata lustán dolgozza fel az információkat… mikor elaludtam… nem volt rajtam semmi. Azt hiszem… igen… emlékszem… talán csak álmodom az érzést? Nem tudom… vissza akarok aludni. Olyan kellemes volt.
A puha simítás, az ismerős érintés a nyakamra siklik, testem megremeg, ahogy ismét egy borzongás ránt közelebb az éberséghez. Ujjaim finoman mélyednek a kanapé pihe-puha párnájába, ajkaimra halovány, alig észrevehető mosoly kúszik a testemet elárasztó kellemes, édes melegségtől. Annyira jó érzés. Biztosan álmodom. Még… ilyen álmokat akarok még… Riki…
Halk nyikorgás mászik füleimbe, kicsit összeszorítom szemeimet, a csendhez szokott fülemnek kellemetlenül hangosnak tűnik a legapróbb nesz is, s mikor megérzem a matrac mozdulását, hirtelen zökkenek ki végleg az álomból. Szemeim tágra nyílnak, s a sötétbe Riki alakját látom magam előtt, nyugodt, kiegyensúlyozott szívverésem hirtelen szökik az egekbe, s érzem, ahogy arcom kipirul a közelségétől. Riki? Riki… itt? Miért? Már nem haragszik? Megbocsátott? Miért? Nem értem.
Szó nélkül bújik be mellém a takaró alá, testemen mintha lángok csapnának végig, ahol bőre hozzám simul, s kissé értetlenül, de őszinte, ragyogó mosollyal, kérdőn suttogom nevét. Nem értem… azt hittem haragszik… semmit nem csináltam, hogy kiengeszteljem, mégis megbocsátott volna? Nem tudok kiigazodni rajta. De annyira kellemes érzés. Olyan forró… átölel… el sem hiszem… Riki átölel… magához húz.
- Kuss és aludj. – Mások durvának mondanák, ahogy halkan rám morranva válaszol a félénk, bizonytalan kérdésre, de az én ajkaimra csupán mosolyt csal stílusával. Ez annyira… Rikis. Ez ennyira rá vall.
Egyik lábát átveti rajtam, szorosan magához húz, s én hevesen dübörgő szívvel viszonzom a forró ölelést. Boldogan fonom köré karjaimat, legszívesebben ugrándoznék a testemben tomboló örömtől, de lenyugtatom magamat, s széles mosollyal hajolok arcához. Finom, lágy puszit hintek orrára, ajkaim épp hogy csak érintik bőrét, s érzem, ahogy teste kissé megremeg. Én is megborzongok, csupán a közelsége elég, hogy ezt váltsa ki belőlem, s puhán ejtem vissza fejemet a párnára, de még nem hunyom le szemeimet. Hosszú, néma másodpercig figyelem nyugodt, kisimult arcát, ajkaimról levakarhatatlanná válik a mosoly, s nehezemre esik nem megszólalni. Úgy elmondanám neki… úgy elmondanám neki, hogy mennyire szeretem… hogy azt akarom, hogy többet legyünk együtt… hogy több akarok lenni neki, mint egy a sok közül.
De nem lehet. Nem… nem szólalhatok meg… nem hagyhatom veszni ezt a pillanatot is. Ha csak ennyi adatik… ezt ki akarom élvezni.
Hallom, ahogy a légzése elhalkul, néma, egyenletes, lassú szuszogássá válik, ahogy elalszik, s ajkaimra visszatér a mosoly. Riki… el sem hiszem, hogy láthatlak így. Kisimult, békés mosollyal… nekem már ennyi szebb, mint akármilyen álom.
Csupán hosszú percek múltán hunyom le szemeimet, nehezemre esik elszakadni a látványtól, de a forróság, a boldogság és az elégedett, édes érzések finoman nyomnak vissza az álomvilágba, s én is boldogan alszom el Riki mellkasához bújva.
Az ablakon lágy, élénk fénnyel törnek be a késő délelőtti napsugarak, s a nappali fekete bútorzata érzéki kontrasztot sugározva fürdik a világos fényárban. Hunyorogva nézek körül, majd fejemet ismét a párnára eresztve bújok vissza Riki testéhez, mélyen magamba szívva az édeskés illatot. Nem érdekel mennyi az idő. Kihasználom ezt a közelséget addig, ameddig csak lehet… ameddig meg nem unja az ölelésemet. Még egy kicsit… csak még egy kicsit hadd maradjak ebben a forróságban.
Épp lehunyom szemeimet, mikor finom mozgolódást érzek, karjaim ösztönösen szorulnak meg körülötte, mintha attól félnék, hogy megint váratlanul csusszan ki ölelésemből, s a forróságot ismét hideg fájdalom váltja fel.
De nem mozdul. Nem bújik ki a karjaim közül, nem menekül, s én bátortalanul pislogok fel, hogy tekintetem találkozzon a fáradt szempár pillantásával. Szívem kihagy egy ütemet, érzem, ahogy arcom kipirul. Felébredt…
- Jó reggelt… – Hangom alig hallható, mellkasomat egészen aprónak érzem, ahogy szívverésem ismét kezd egyre hevesebbé és hevesebbé válni. Ajkaimon félénk, mégis boldogságtól ragyogó mosoly lakozik, ujjaimmal puhán simítom végig Riki vállát. Annyira jó érzés ilyen közel lenni hozzá.
- Neked is. – Ismét félreüt szívem, az arcomon vöröslő pír elmélyül a szokatlanul kedves szavaktól és hangvételtől, s összeszorított ajkakkal pislogok fel rá. Annyira boldog vagyok. Olyan hihetetlenül boldog.
Elmém szinte száműzi a tegnapi nézeteltérések emlékét, csupán az örömteli érzések maradnak meg bennem, kellemes forróságot sugározva testembe, s hosszút pislogva bújok kicsit még közelebb hozzá. Riki, Riki, Riki…
Annyira szeretem őt… úgy érzem, el kell mondanom neki. Ez a pillanat annyira tökéletes. Olyan varázslatosan békés és idilli. Talán…
- Riki, én… - Halkan, kissé bátortalanul szólalok meg, s ajkaimon néma nyikkanás szökik ki, mikor hirtelen dönt a hátamra. Testemet a puha párnába préseli, szemeim kikerekednek, ahogy mellkasunk egymásnak simul, a forróság futótűzként árad szét ereimben, az álom legutolsó, apró fuvallatai is semmivé foszlanak, s őrült szívverésem teljes éberségbe ránt. Puhán, ellentmondást nem tűrő, gyengéd erőszakkal simítja nyelvét ajkaim közé, s én felnyögve engedem, hogy elmélyítse a forró csókot, remegő kezeimet nyaka köré simítva húzom még közelebb magamhoz. Riki… annyira… forró…
Gondolataimat könnyedén oszlatják semmivé mozdulatai, egész testemben bizsereg a vágy, elmém felidézi a tegnap történteket, s érzem, ahogy arcomat lángoló, égető pír önti el. Talán… talán még félálomban van? Miért… miért csinál ilyet kora reggel?
Lassan emelkedik fel rólam, s hangosan zihálva kapok levegőért, mikor ajkaink elszakadnak egymástól. Nedves bőröm szinte bizsereg a folytatásért, kezeim megszorulnak a nyakán, mintha soha nem akarnám elengedni. Vajon meddig lehetek vele? Vajon meddig tűr meg maga mellett?
- Tisztázzunk valamit… Nem beszélsz, és nem mondod ki az első gondolatodat… azt teszed, amit mondok rendben? – Elkábultan, kavargó gondolatokkal pislogok fel rá, csupán lassan, másodpercekkel később fogom fel a szavak jelentését, s ajkaimat összeszorítva bólintok, szívem hangosan, őrült tempóban dübörög a boldogságtól. Ezek szerint… amíg nem beszélek túl sokat, vele maradhatok?
- Akkor ma veled tölthetem a napot? – A lelkes, kissé hitetlenkedő, reménykedő kérdés megállíthatatlanul tör ki ajkaim közül, s szemeim tágra nyílnak, mikor felfogom, mit is mondtam. Ujjaimat számra szorítva pislogok rá, izmaim megmerevedve várják a reakciót… ne… ugye… ugye nem rontottam el? Nem igaz, hogy nem tudom befogni? Nem akarom, hogy mérges legyen. Azt akarom, hogy mosolyogjon.
Ajkai megrezzennek, s mikor haloványan, sejtelmesen mosolyodik el, szívem kihagy egy ütemet, ereimben ismét szétárad a forró, pezsgő, égető érzés. Szeretem… annyira szeretem… főleg, mikor így mosolyog rám. Olyan hihetetlen… hihetetlen, hogy kiérdemeltem a mosolyát. Ezek szerint… nem haragszik? Ez nem volt hülye, meggondolatlan kérdés? Nem tudom, hogy hol a határ… nem tudom mi az, amivel feldühítem…
Felül, majd finoman, lágyan borzol a hajamba, s már ennyi érintés is elég tőle, hogy fejbőröm is bizseregni kezdjen, testem megremeg, s ajkaimat megkönnyebbült sóhaj hagyja el, ahogy ujjaimat lehúzom számról. Tényleg nem haragszik.
- Persze… ha betartod, amit mondtam. – Az eddigi halovány, visszafogott mosolyom lelkes, boldog vigyorrá szélesedik, s gondolkodás, kételkedés nélkül bólogatok. Bármit megteszek azért, hogy vele lehessek. Bármit… képes vagyok rá… maximum egy szót sem szólok egész nap. - Akkor az első napi program… reggeli. – Tekintetemmel követem alakját, ahogy felkel mellőlem, s átsétál a szobán, pillantásomat rabul ejtik a világos bőr alatt húzódó feszes, kemény izmok, s érzem, ahogy elpirulok a látványtól, testem felidézi a bőrének tapintását, az erős ölelés emlékét. Felülök a kanapén, lopva pillantok ismét felé, majd lassú mozdulatokkal állok fel én is, hogy kövessem. El se hiszem… még mindig… még mindig nem tudom elhinni. Rikivel fogok reggelizni…
Még mindig ragyogó tekintettel, de kicsit megszeppentebben ülök le Rikivel szemben, a tőle legtávolabb eső székre, s zavartan sütöm le tekintetemet, ahogy magam elé húzom az egyik müzlis tálat. A fejemben kavarognak a feltörni vágyó kérdések, de egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Félek… nem akarom, hogy mérges legyen, és nem tudom, mit mondhatok, és mit nem. Vajon zavarná, ha megkérdezném, hogy eljönne e a jövő hétvégi koncertünkre? Talán… és ha megkérdezném, hogy milyen gyakran akar találkozni velem? Vagy hogy egyáltalán akar e még látni… vagy hogy elmehetek e egyszer egy próbájukra… vagy hogy átjöhetek e újra… annyi mindent kérdeznék… annyi mindent.
Szólásra nyitom ajkaimat, de a levegő bennem reked félúton, s zavartan, bizonytalanul csukom be a számat. Nem. Nem ez a legjobb pillanat, hogy elmondjam mennyire szeretem. Tényleg nem tudom, mi az amit mondhatok neki, és mi az amit nem. Lehet, hogy tényleg az lesz a vége, hogy egész nap meg sem szólalok… nem baj… megéri…
Öntök tejet a csokis müzlire, lesütött szemeimmel a folyadék csordogálását figyelem, s szívem még úgy is hevesen, őrülten dübörög, hogy egy szempillantást sem vetek Rikire.
Néma percek telnek el, a teljes csendet csupán a rágás halk hangja töri meg, s felkapom tekintetemet, mikor Riki kissé gúnyos hangját hallom meg.
- Egész nap nem fogsz beszélni? – Arcán is gúnyos mosoly ül, tekintetében mégis különösen lágy, gyengéd fény csillan, mely enyhíti a szavaiból áradó gúnyt, iróniát, s érzem, ahogy még jobban elpirulok. Összeszorítom ajkaimat, miközben ismét lesütöm a tekintetemet, majd halkan, kisség durcás hangon kezdek suttogni.
- Nem tudom, hogy mi az, amit kimondhatok, és mi az amit nem… - Hangom bátortalan, s hiába próbálom kerülni Riki pillantását tekintetemmel, az arca, a szemei mintha mágnesként vonzanák pillantásomat, s szinte észre sem veszem, ismét mély, megszakíthatatlan szemkontaktusban fonódik össze tekintetünk. Ujjaim megszorulnak a kiskanálon, ahogy Riki mosoly kiszélesedik, majd halkan felkuncogva dől hátrébb a széken, kezeit összefonja mellkasa előtt, a gúny apró jelei visszaköltöznek mosolyába, mikor ismét megszólal, s én ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy ismét lesüssem tekintetemet.
- Egyszerű… gondold át, hogy egy normális ember kimondaná e a helyedben. – Összeszorított ajkakkal pillantok a kanalat tartó ujjaimra, csupán egy bizonytalan bólintással válaszolok, próbálom elrejteni arcomról a fájdalom jeleit, pedig szavai mintha késként döftek volna mellkasomba. Miért mondja ezt? Még akkor is, ha igaza van… beszélgetni akarok vele… még akkor is, ha hülyeségeket mondok… jobban meg akarom ismerni. Arra vágyom, hogy nálam jobban senki ne ismerje őt. Különleges akarok lenni a számára. Bárcsak úgy érezne, mint ahogy én. Bárcsak ő is érezné ezt a kötődést, ezt a szeretetet. – Yumi. – Szívem őrült dobogásba kezd, ahogy magához képest lágy, különösen gyengéd hangon ejti ki nevemet, arcom felforrósodik az érzésektől, melyeket felébreszt szívemben a hangja, s szégyenlősen, összezavarodottan meredek makacsul a tányéromra. Miért? – Gyere ide. – Szemeim tágra nyílnak, hangja nem durva, nem szigorú, szavai mögött mégis egy ellenállhatatlanul vonzó parancs rejlik, s testem megborzong a forró vágyakozástól. Tekintetemet arcára kapom, s ismét megborzongok, ahogy mosolyt pillantok meg bujkálni a szája sarkában… mosolyog… és magához hív… miért? Nem… nem számít miért… közelebb akarok lenni hozzá. Meg akarom érinteni.
Szemeim felragyognak a megkönnyebbült boldogságtól, elmosolyodva, gondolkodás nélkül pattanok fel, hogy egy másodperc alatt nullára csökkentsem a köztünk lévő 1-2 métert. Ahogy mellé érek, ujjait a csuklómra fonva húz az ölébe, s figyelmeztetés nélkül, váratlanul tapad ajkaimra, mohón, szenvedélyesen sajátítja ki a remegő testrészt. Halkan, meglepetten felnyögve hunyom le szemeimet, testemben tombolnak a boldog, vágyakozó érzelmek, ujjaimat hajába vezetve húzom én is közelebb magamhoz, testünk egymásnak simul, s érzem kezeit hátamon kalandozni. Bőröm szinte parázslik, ahol ujjai végigszántják, agyamban összekuszálódnak a kavargó, száguldozó gondolatok… vajon… vajon megint csinálni fogjuk?
Testemet csupán a tegnap este történtek emlékképeitől elönti a forróság, s mikor Riki megszakítja a hosszú, mély csókot, pihegve, levegőért kapkodva emelem fel pilláimat, hogy kábán merülhessek el a világoskék szempár gyönyörű pillantásában.
Elmosolyodik, s én halkan, remegő hangon sóhajtom a nevét. Annyira… annyira jó érzés vele lenni. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarom, hogy eldobjon. Mit tegyek, hogy ne unjon meg? Mit tegyek, hogy eltűrjön maga mellett? Akármit… akármi megteszek érte.
- Yumi… - Halkan leheli fülembe nevemet, s az érzelmek lángolva perzselik végig testem minden porcikáját, megborzongok a forróságtól… emlékszem… emlékszem, régen mennyire vágytam rá, hogy ne ’kölyök’-nek szólítson… hogy kimondja a nevemet. El sem hiszem… el sem hiszem, hogy most ilyen érzéki, ilyen gyengéd hangon suttogja a fülembe, miközben finoman, puhán öleli át a derekamat.
Szemeim könnybe lábadnak a boldogságtól, fáradtan, mosolyogva hajtom a fejemet Riki vállára, testem szinte az ölébe simul karjai között, s ahogy halkan felsóhajt, az ajkain kiszökő levegő arcomat cirógatja végig, újabb borzongást előcsalva testemből.
- Riki… - Hangom alig hallható, szinte némán sóhajtom a szavakat, kezei megtorpannak hátam simításában, ahogy félénken, bizonytalanul folytatom. – Eljössz jövő hétvégén a koncertünkre? – Kicsit felemelem fejemet, tekintetéből nem tudom kiolvasni, hogy mire gondol, de pár néma másodperc után halovány, apró mosoly költözik szája sarkába.
- Majd meglátom. – Ajkamra harapva mosolyodom el, szemeim felcsillannak, ahogy testemet elönti a reménykedés édes érzése. Nem mondott nemet. Nem mondott rögtön nemet. Lehet, hogy eljön? Lehet, hogy tényleg eljön és megnézi?
Lelkesen mosolyogva bólintok, majd tekintetem az órára kúszik, s szemeim meglepetten nyílnak tágra, ahogy megpillantom az időt. Kereken 10 óra.
Kiugrok Riki öléből, teszek pár lépést a nappali közepén álló fotel felé, majd tétovázva pillantok hátra.
- Ööö… megnézhetek valamit a tv-ben? Csak pár perc… - Szó nélkül bólint, s nekem nem is kell több, gyors mozdulatokkal vetem magam Riki fekete bőrfoteljébe, s lábaimat felhúzva ölelem át térdemet, miközben a tv kapcsolóért nyúlok.
Alig pár kapcsolással megtalálom a zene hírcsatornát, s elégedetten mosolyodom el, mikor elkezdődik, amire vártam.
Alig pár perc múlva hallom, ahogy Riki lassú, kimért léptekkel sétál a fotel mögé, könyökével megtámaszkodik a háttámlán, s így pillant a képernyőre, miközben én fél szemmel felsandítok rá, majd visszavezetem tekintetemet az adásra.
- A lemezbemutató koncertünk összefoglalója? – Hangjában életemben talán először hallok őszinte értetlenkedést, s ez akaratlanul is mosolygásra késztet, félénken, kicsit tétovázva pillantok fel rá vállam fölött, s elvörösödöm, ahogy tekintetünk találkozik.
- Igen… mert… nem tudtam elmenni… meg amúgy is, annyira szeretlek nézni a tévében. Imádom, ahogy énekelsz… úgy érzem, ahányszor megnézem egy-egy koncerteteket újra és újra beléd szeretek. – Gondolkodás nélkül duruzsolom a szavakat, tekintetem közben visszakalandozik a tv képernyőjére, csillogó szemekkel figyelem Riki mozdulatait, hangja halkan tölti be a szobát, s meglepetten pislogok oldalra, mikor Riki a fotel karfájára ül. Ujjai már-már durván, érzéki erőszakkal csúsznak tincseim közé, s ledöbbent nyikkanás hagyja el ajkaimat, mikor váratlanul, vadul tapad ajkaimra, s szinte a háttámlába préseli testemet, olyan erővel kényszeríti csókra ajkaimat. Szemeim tágra nyílnak, ujjaim remegve csúsznak mellkasára, pár másodpercig mintha el akarnám tolni magamtól, de ahogy elmém elkábul mozdulataitól, egyre gyengébb, egyre erőtlenebb minden próbálkozás. A szenvedélyesen durva csókban most egy csepp gyengédség, egy csepp finomság sincs, csupán haragos, mohó, követelőző vágy. Valami… valami rosszat mondtam?
Nyelve szinte megtölti számat, ujjaim görcsösen, remegve szorítják vállát, testem forrósága lüktetve összpontosul ágyékomban, s én elgyengülve olvadok szét karjai között. Miért… miért csinálja ezt?
Szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy eltépi ajkainkat egymástól, s én hangosan, zihálva kapok levegőért, szemeimet lassan nyitom ki, kábán pislogok fel rá.
- Ne akard elérni, hogy féltékeny legyek önmagamra, Yumi. – Szemeim tágra nyílnak, ujjai még mindig tincseimet szorítják, ahogy a fülembe dörmög, s én megremegek a testemben szétáradó heves boldogságtól. Féltékeny…? – Ha jobban szeretsz a tévén keresztül nézni, akkor csak nyugodtan. Összetéveszted a szerelmet a rajongással. – Szemeim tágra nyílnak, a testemben tomboló forróság könnyedén, pár röpke pillanat alatt kihűl a szavai hallatán, s gondolataim, érzéseim kétségbeesetten ellenkezve kavarognak fejemben. Nem… nem… félreérti… én nem. Tudom, hogy mi a különbség a rajongás és a szerelem között. Tudom, hogy ez több… ez több, mint egyszerű rajongás… sokkal több.
Riki gyors léptekkel vág át a nappalin, s én gondolkodás nélkül, ösztönösen pattanok fel, s villámgyors lépésekkel érem utol, karjaimat hátulról köré fonva állítom meg, arcomat a hátára simítva töröm meg a csendet.
- Nem! Tévedsz! Riki… hallgass végig… - Határozott, elszánt hangom kissé megremeg a végére, elhalkulva fejezem be a mondatot, s nem kapok választ, ezért folytatom. – Régen tényleg csak rajongás volt, de akkor nem néztem a koncertjeiteket… csupán hallgattam a számokat. Csak azóta… azóta nézek meg minden közvetítést, mióta feléledtek ezek az érzelmek a szívemben. Higgy nekem! – Kezeim megszorulnak körülötte, homlokomat puhán dörgölöm bőréhez, mélyen magamba szívom az ismerős, édeskés illatot, majd kissé felbátorodva folytatom. – Azért nézlek a tévében és nem élőben, mert nem akarom, hogy zavarjon a bámulásom… én… nem akarok kellemetlenséget okozni neked… és a tévében büntetlenül nézhetlek akár órákon át… Riki… fogalmad sincs róla, hogy mennyire szeretlek...
|
| timcsiikee | 2011. 02. 02. 00:12:02 | #11021 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Egyre mélyebben és mélyebben fogad magába, egyre könnyebben csúszom a forróságba, s csípőm immáron ösztönösen mozog, egy lassú ritmust felvéve, ami fokozatosan gyorsul, ahogy kezdem elveszteni az eszem és önuralmam.
Elhajolok édes kis ajkaitól, arcomhoz az övé simul, és kéjes kis nyögései mind a fülemben találnak helyet. Igen… erre a hangra már rég kíváncsi voltam. Hasonlót is csaltam már ki belőle, de ez… sokkal szebb minden elképzelésemnél. Ujjai nyakamon játszanak végigsimulva, majd hajamba túrva találják a kapaszkodót, amitől testem csak még jobban borzongni kezd, újra és újra belé lököm magam, s lenyelem feltörő hangjaim csak azért, hogy őt hallhassam, de ahogy hirtelen mozdulok meg benne, egyik kis kezét szájára tapasztja, és elfojtja előlem. Lassan újra megmozdulok, közben lehúzom szájáról kezét, hogy hallhassak minden egyes apró nyögést és lélegzetvételt, amit én csalok ki belőle. Mint egy törékeny hangszer, ami most csak az enyém, és én vagyok az első, aki ezeket a hangokat varázsolja elő a kéjessé vált testből.
Átölelve őt emelem meg kissé testét, fojtottan nyögök fel, ahogy még mélyebbre juthatok benne, egész teste megremeg, és észre sem veszi, hogy néha kicsit belém mar, ahogy mélyebbre lököm magam. Erősebben remeg meg felnyögve, ahogy elérek egy bizonyos pontot, persze rögtön érzem is, hogy mi ez. Egyre erősebben szorítja ujjaimat, s bár most alig érzem meg, mégis tudom, micsoda erős fejt ki. Kissé elcsitulnak a hangok, akadozva szuszog, mintha visszatartaná magát. Ezh… mh… így nem lesz jó.
Teljesen belé lököm magam és megállok. Még… még akarom érezni ezt a forróságot. Nagyot sóhajt, eddig megfeszült teste lassan ernyed el, édesen kipirult arca is kisimul, és ahogy a sötét pillákat lassan felemeli, vigyor kúszik arcomra. Ó igen… látni akarom. Látni akarom, azt a kéjjel teli arcot, ahogy miattam torzul el gyönyörűen a kéjtől.
Értetlenül pislog párat lustán, egy forró csókkal döntöm a kanapéra és, felé mászom, halkan szuszog a csókba, kérlelően nyöszörög a folytatásért, de nem hagyom, hogy mozgassa magát… Azt majd legközelebb picinyem, amikor lovagolni fogsz… hehe…
Hirtelen újra mozgásba kezdek, felsikolt a gyönyörtől, és még az én ajkaim is beleremegnek, válaszként csak halkan morgok. Duzzadt kis ajkairól lassan letérek arcán keresztül nyakára, mellkasára, megcsócsálva a peckesen álló kis mellbimbókat, finoman megszívva, halovány nyomokat hagyva testén, amit a félhomályban észre sem lehet venni.
- Riki… - mrrr… igen… nyögd még a nevem így, és akkor már nekem sem kellesz sok. Rámarkolok ficánkoló kis farkincájára, csípőm mozgásához hangolom kezemet is, de nem kell sok, és hanygos, feltörő sikollyal adja meg magát, a forró, intenzív lüktetése pedig könnyedén engem is a csúcsra juttat ez után. Oh anyám…
Mikor már kissé lenyugodott a környezet, s a lassú, bágyadt, ugyanakkor kellemes lebegést élvezi mindkettőnk kimerült teste, lassan kihúzódom belőle, majd felé görnyedve követelek utójátékként egy apró de annál édesebb csókot.
Kisimítom arcából haját, majd boldog mosollyal pillant fel rám. Milyen nyugodt… ilyenkor sokkal jobban tetszik, mint amikor pattog össze-vissza…
- Riki… az álmaimban... soha nem volt ilyen jó – oh… tehát álmodoztál rólam? Hehe… ez egyszerre meglepő, ugyanakkor megszokott számomra… szerintem nem egy ilyen ember van, de ilyen őszintén még senki nem mondta a szemembe, még véletlenül sem, ahogyan most ő tette… Hehe…
- Tényleg mindent kimondasz, ami eszedbe jut? – dörmögöm halkan a fülébe.
Kuncogásomat cicusom jól ismert nyervákolása szakítja félbe.
- Kage, éhes vagy, igaz? – sóhajtok nagyot, majd felállok, és elbattyogok neki kajáért. Mikor némán lépkedek vissza, kicsi Yumi bambán ül a kanapén. Mögé állok, hátra rántom kis fejét, majd egy finom csókkal támadom le, nyaka előtt összecsúsztatva ujjaimat. Kisebb meglepett tétovázás után ő is felemeli kis mezeit, hogy hozzám érhessen.
- Menj, zuhanyozz le, mindjárt viszek neked törülközőt. – épp hogy elhajolok tőle, már rögtön spurizik is, csak vigyorogva, fejet csóválva „követem”, majd a szobából előhozok egy törülközőt neki.
Lazán belépek a fürdőbe, és mint akit megcsíptek úgy pattan ki a fülkéből, csurom vizesen.
Kis szemecskéi kíváncsian mérnek fel, kipirult arccal, egy kis mosollyal kapja ki kezemből a törülközőt, és kislisszol. Hihetetlen… nem hittem volna, hogy ilyen aranyos reakciókra is képes… Már megint meglepett… vajon ezek után megtud még? Talán…
A zuhanyfülkében csobog még a víz, alá állok, majd kényelmesen mégis viszonylag gyorsan mosakszom meg, hajamat átdörgölöm, és már kész is.
Mikor kilépek, a földön látom meg a falnak dőlve, macskuszommal az ölében.
- Meg fogsz fázni, kölyök. – morranok rá kisebb mosollyal, Kage hangomat meghallva gyorsan hozzám siet, hogy lábamhoz dörgölőzhessen. Azt hiszem, egy kis szeretethiányt érez a szentem. - Ne haragudj Kage, de ma a másik cicusommal alszom. – meglepetten pislog fel rám, jobbomat nyújtom, hogy felhúzzam a földről, és hatalmasra dülledt csillogó szemekkel, piros arccal mosolyodik el… Nem tetszik ez a tekintet… rosszat sejtek.
- Tényleg aludhatok veled? – magamban már épp kifújok egy nagy, mély levegőt. Csak ennyi? Azt hittem, valami rosszabb lesz. Bár… sosem lehet tudni.
- Irány a szobámba, mielőtt meggondolom magam. – szám sarkában apró kis kunkorral válaszolok határozottan, de ahelyett, hogy követné az „utasítást”, inkább hozzám bújva dörgölőzik.
- Ezek szerint mostantól egy pár vagyunk? – egy hosszú kínos pillanatra megfagynak az ereim, és a benne áramló vér. Minden melegség, ami eddig bennem volt, egy pillanat alatt válik köddé, és most már véglegesen elkomorulok. Ettől tartottam.
- Meggondoltam magam – morgom közömbös hangon, egy lassú, könnyed mozdulattal csúszom ki karjaiból, majd szobába belépve csapom be magam után az ajtót, és be is zárom.
Előbb csak kisebb motyogást, hallok, majd.
- RIKII! – máris itt van az ajtó előtt. – Most… most mit mondtam? Riki! Nyisd ki! Azt mondtad alhatok veled! – az ágy szélén ülve, karba tett kezekkel meredek az ajtó felé, majd egyik kezemmel államat kezdem gyűrögetni, számmal együtt.
Francba… bele sem gondoltam az egészbe… Normális vagyok? Egy ilyen kölyökkel? Tuti elment az eszem… vagy a farkam vette át az irányítást… az baszna be…
De miért pont ő? Nem értem… Annyi más nyugodt kedves meg aranyos kis kölyök van, aki önként vetné magát elém, de nem… nekem őt kellett megdugni. Őt, aki már rögtön arra asszociál, hogy ettől…
Mondjuk nem sok olyan egészséges gondolkodású alak van, aki ne ezt gondolná… Francba…
- Miáúú… - halkan nevetek fel, szinte csak magamban, ahogy nyávogását hallom… De nem… nem hagyom becsapni magam. Vicces, néha aranyos, de akkor is csak egy kölyök, aki…
Aki… eddig olyat hozott ki belőlem, amit még más nem.
Lassan elcsendesül, majd távolodó lépteit hallom, de bármennyire bizseregnek végtagjaim, nem mozdulok meg… Inkább hátracsapom magam az ágyon, és a plafon bámulásával töltöm az időmet.
Szeretem ezeket a mintákat, mindig olyan jól el tudok bennük merülni, főleg ha elmélkedni támad kedvem, őrült pillanataimban.
Most mit csináljak vele? Azt sem tudom, hogy hová ment. Vajon itt van még, vagy… Vizesen csak nem húzza el a csíkot. Bár ki tudja. Soha nem tudom, hogy mire számíthatok nála.
Ez a kölyök, egy hatalmas zsákbamacska… Mégis…
Mégis megtettem ugye? Ráadásul én hülye a szüzességét vettem el. Remek… még egy pont az ökörség listájára. Így még jobban kötődni fog, amit… nem bánok. Az egyetlen, ami zavar, hogy annyira szókimondó. Szószátyár kis mitugrász kölyök, mégis zabálni való. Szó szerint… Most ellöktem, de mégsem szeretném, ha eltávolodna. Tényleg megzakkantam?
Hosszú idő óta ő az egyetlen, akit ilyen rövid idő alatt közelebb engedtem magamhoz ennyire… még Dez sem került „ennyire” közel. Igaz nem is igazán vonzódom hozzá, ami jobb is. Nem akarok visszaalacsonyodni azokhoz a fanservice-s majmokhoz. De most nem is ez a lényeg… inkább az, hogy mi a francot csináljak vele. És magammal…
Észre sem veszem, menyit vergődöm magamnak már javában hajnal van, vagy legalább is éjszaka. Az biztos, hogy kint sötét van. Halk kapirgászás töri meg félálmos nyugalmamat, és lustán felpattanva lépek az ajtóhoz, majd amikor kinyitom és Kage sunnyog be gyorsan.
Kijjebb tárom az ajtót, kilesek, de nem látom sehol… néma csend van. Hazament volna?
Hirtelen hideg cikázik rajtam végig.
- Hová ment, Kage? – fordulok vissza cicusom felé, aki csak nagy szemekkel nézve fel rám nyávog egyet, majd az ajtóra néz. Pár pillanatnyi néma csend, majd ráveszem magam, és kilépek a szobából. Csak egy boxer van rajtam, a lakásban elég meleg van, bár alváshoz mindenképp betakarózom. Max lerúgom magamról.
Nesztelen léptekkel lépkedek ki a nappaliba, ahol ugyan olyan nyugalom van, mint a folyosón volt.
Cicusom megelőz, és a kanapé elé tipeg, majd követem, és látom, hogy a másik cicus a kanapén fekszik összegörnyedve, és édesen hortyogva.
Akaratlanul is egy mosoly csúszik az ajkaimra, de csak egy pillanatra. Hozok egy vékony takarót, majd leülök mellé. Hosszú pillanatokig csak arcát figyelem, ajkacskáit, ahogy halkan szuszog, ahogy oldalra fordulva kuporog, és a barna tincsek kicsit a szemébe lógnak. Hosszú pillái arcán pihennek, arca előtt pedig a keze fekszik. Alig pár centire ülök tőle, de érzem a testéből áradó meleget, és ösztönösen borzongok meg. Hihetetlen… Miket ki nem tud váltani belőlem… Itt alszik mellettem, és még így is tud meglepetést okozni. A végén komolyan belezúgok, mint vak ló a szakadékba… de én is vakon.
Kezem magától mozdul, kisimítom arcából a tincseket, füle mögé tűröm, majd ujjbegyem lesiklik nyakára, mire nyammogni kezd valamit, és jól érezhetően megborzong. Édes…
Szemhéjai is megrezzennek, elkomorulok, majd felállok mellőle… de nem megyek el, csak megtorpanok. Lábammal kicsit arrébb tolom az asztalt, majd a kanapé alól kihúzom a beépített matracot, amit nem túl nagy, de így kiegészítve egy kisebb ágy a végeredmény, amin mindketten elférünk.
Mellé fekszem, befurakszom mellé a takaró alá, és épp mikor kipattannak szemei, én akkor hunyom le őket.
- Riki? – motyogja álmoskásan, és a takaró alatt átvetem lábacskái felett sajátomat, így lassan összegabalyodva vele.
- Kuss és aludj – mordulok halkan, látnom sem kell arcát ahhoz, hogy tudjam, mosolyog, és ahogy csendben puszit nyom az orromra, bizsergés cikázik végig testemen, és szorosabban ölelem magamhoz.
Olyan kellemes, el sem hiszem. Együtt alszom valakivel, aki most nem Kage…
~*~
Reggel sunyi matatás ébreszt fel, tapogató ujjacskáit magamon érzem, és mikor kinyitom a szemeimet, az ő csillogó tekintetével találom szemben magam.
- Jó reggelt – mondja vidáman, de szerencsére kicsit sem hangosan… Még szerencse, szerintem tuti ledobtam volna az ágyról, ha rikkantani mer.
- Neked is – morgom kissé nyomottan, meggyűrögetem arcomat, és magamban mélyen örömmel konstatálom, hogy épp magához ölel, sőt szó szerint rám csimpaszkodva ölelget.
- Riki, én… - jaj nem…
Mielőtt megszólalhatna, hirtelen hátára döntöm, felé kerekedek, és egy éhes, mohó csókkal fojtom belé a szavakat, s addig csókolom, míg el nem felejti azt, amit mondani akart az előbb. Nem szeretem, ha hirtelen a semmiből csak úgy megszólal, mert bennem van a feszültség, hogy még idegesebb leszek… Kölyök…
Mikor elhajolok tőle, édesen kipirulva pillog fel rám kába szemecskékkel, és máris nyakamat ölelgeti. Eszméletlen.
- Tisztázzunk valamit… Nem beszélsz, és nem mondod ki az első gondolatodat… azt teszed, amit mondok rendben? – még enyhén a kábulatba este biccent, majd szemében a csillogás lelkessé válik.
- Akkor ma veled tölthetem a napot? – mosolyodik el vidáman, majd hirtelen, ijedten tapasztja szájára kezecskéit, és kikerekedett szemekkel figyel rám.
Csak megmosolygom… ez még határeset volt, sőt… Hajába borzolok, mire elernyedve csúsztatja le kezeit, maga mellé, megkönnyebbült sóhajjal.
- Persze… ha betartod, amit mondtam – kiszélesedő mosollyal hevesen bólogatni kezd. Remek. Kíváncsi leszek. – Akkor az első napi program… reggeli.
|
| Silvery | 2010. 12. 15. 17:06:29 | #9806 |
Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
- Mert nem dobtam ki. – Habozás nélkül, félvállról veti oda a választ nekem, könnyed mozdulatokkal simogatja tovább Kagét, s én feljebb húzom a lábaimat, hogy átölelhessem térdemet, majd újra vetek egy pillantást a kis cetlire… az oké, hogy nem dobta ki… de… miért nem? És miért van itt? Nem értem.
- De… de nem úgy értem. Miért van a telefonod mellett? – Ha attól félt, hogy hívogatni fogom, simán letilthatta volna… és utána kidobhatná a cetlit… vagy talán… remélte, hogy felhívom? Vagy… lehet, hogy ő maga akart hívni? Nem! Nem… az lehetetlen. Vagy mégsem?
Riki némán fordítja oldalra arcát, szemeim tágra nyílnak, s agyamban villámgyorsan kezdenek pörögni a kerekek, ahogy az izgatottság átjárja testemet. Lehet… lehet, hogy Riki… érez valamit irántam? Az… az annyi minden megmagyarázna… hogy miért tudott írni, mikor itt voltam… hogy miért akadt ki Rod csókja miatt… hogy miért nem dobta ki a számomat… Riki… Riki… Riki… nem tudom elhinni. Nem merem elhinni. Annyira boldog vagyok!
Érzem, hogy arcom kipirul, szinte remegő térdekkel pattanok fel a kanapéról, s boldogan Riki nevét rikkantva szökkenek az ölébe. Kezei mellkasomra siklanak, kicsit próbál eltolni magától, s fél füllel hallom, hogy mond valamit, de agyam teljesen máshol jár, fel sem fogom szavait. Nem tudom elhinni. Nem tudom elhinni. Nem tudom elhinni.
Nyakát átkarolva bújok hozzá, szemeimet lehunyva mosolyodom el, mikor vidáman megszólalok.
- Rendben, nem fogom kimondani, de tudom, hogy miért nem dobtad ki és, hogy miért van ott és én annyira örülök! – Gyorsan hadarom a szavakat, egy pillanatra sem lazul az ölelésem… nem akarok elszakadni tőle. Most nem. Olyan jó érzés, hogy átölelhetem… még akkor is ha el akar tolni magától.
Hirtelen ránt az ölébe, szemeim tágra nyílnak, s felsikkantani sincs időm, vadul, erőszakosan tapad ajkaimra, belém fojtva az özönlő szóáradatot. Felnyögök, egy pillanatra megremeg testem, majd lassan elernyednek izmaim, s kezeimet ismét nyaka köré fonom, ahogy gyengéden mozdítja meg ajkait. A forróság egy pillanat alatt szétárad bennem, szívem mintha felrobbanni készülne a villámgyors zakatolástól, s a hirtelen rám törő érzelmek vad, kusza áradatától, s halk nyöszörgéssel hagyom, hogy nyelvét finoman, puhán csúsztassa ajkaim közé. Hosszú másodpercekig falja ajkaimat, nyelve mozgása egyre vadabb és kiéhezettebb, testemben forró hullámokat indít ágyékom lüktetése, s kezeim Riki tarkójára csúszva ölelik nyakát, ujjai gyengéden túrnak a fekete, selymes tincsek közé. Soha… soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így érinthetem. Hogy egyszer így bújhatok hozzá. Hogy egyszer átölelhetem, s ő nem büntetésből, vagy felindultságból csókol. Hihetetlen. Annyira elképesztően jó érzés. Azt hiszem, tényleg… tényleg beleszerettem.
Halkan zihálok ajkaira, ahogy lassan megszakítja a csókot, szemei mintha ködösek lennének, szívem kihagy egy ütemet, ahogy forró, puha nyelve nyakamra tér, a testemben különös, eddig nem ismert vágy árad szét, mikor finoman megszívja bőrömet, s minden porcikám bizsereg érintéseitől.
Halkan, szinte levegőért kapkodva sóhajtom nevét, s hangos morranása hallatán testem megfeszül karjai között, forró lehelete szinte perzseli bőrömet.
- Nem bírok leállni. – Szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, szinte levegőért kapva sóhajtok fel, ahogy Riki ujjai pólóm alá csúszva simulnak hasamra. Lassú, cirógató mozdulatokkal húzza egyre feljebb a puha anyagot, érzem, ahogy teste megremeg alattam, ujjai finoman mélyednek bőrömbe, s fogai érzékien, mégis erősen marnak nyakamba. Hangosan nyögök fel, testem akaratom ellenére rándul össze, szemeim sarkában apró, kába könnycseppek gyülekeznek, majd homályos tekintettel figyelem, ahogy lemasszírozza rólam a pólót. Mit… mit csinál? Miért veszi le?
Szívverésem egyre jobban felgyorsul, s látom szemeiben megcsillanni a vágyat, ahogy nadrágomra pillant. Szemeim tágra nyílnak, ajkamra harapva próbálom lenyugtatni őrjöngő szívemet, természetesen vajmi sikerrel… miért? …miért néz így rám? A szívem… a szívem mintha ki akarna ugrani a mellkasomból ettől a tekintettől. Nem értem… mi történik a testemmel? Annyira forró… melegem van, mégis borzongok…
- Hé… csak most vettem fel. – Tekintetünk összefonódik, élvetegen vigyorogva hajol arcomhoz, s halkan duruzsol ajkaimra, melyek megremegnek a forró bizsergéstől.
- Kit érdekel? Az előbb még itt pucérkodtál előttem… nem volt elég… - Érzem, hogy arcom egyre jobban kivörösödik, bőröm mintha égne, tekintete pedig még tovább perzseli. Mély, vad csókkal szorít magához, szemeimet lehunyva adom át testemet nyelve mozgásának, a forróságnak, az érzelmeknek. Riki… Riki ölel… Riki csókol… úgy érzem… elolvadok…
Halk sikoly hagyja el ajkaimat, mikor hirtelen felemel, s egy könnyed mozdulattal hajítja testemet a puha kanapéra, majd vigyorogva mászik fölém. Hozzám simul, bőrünk egymást simítja, testemen mintha apró, szikrázó villámcsapások rohannának végig, s szemeimet résnyire kinyitva, félénken csúsztatom vállára kezeimet, ahogy ismét csókba csábítja ajkaimat… Riki… ah… mikor… mikor vette le a pólóját? Mikor lett ilyen meleg a szobában? Miért… miért csinálja ezt? A testem… nem engedelmeskedik az agyam parancsainak.
Ajkai mellkasomra siklanak, fejemet hátraejtve meredek tágra nyílt szemekkel a plafonra, ujjai erőtlenül, remegve bújnak az éjfekete tincsek közé, s semmire nem vagyok képes ziháló sóhajtozáson kívül, ahogy nyelve egyre lejjebb siklik testemen… nem… ah… felgyulladok…
Ujjai lágy simítással kezdik lehúzni nadrágomat, minden porcikám összerezzen, testem megmerevedik, s ösztönösen ellenkezve sóhajtom nevét. Ne… ha… ha lehúzza… észreveszi, hogy a testem mennyire vágyik rá… nem akarom… annyira… annyira kínos… meg kell… meg kell állítanom.
- Na, mi van? Eddig tartott? – Bennem reked a levegő, összeszorított szemeim kipattannak, ahogy hirtelen nézek le rá… Nem! Ha… ha most megállítom, azt fogja hinni, hogy nem gondolom komolyan… pedig… én… tényleg… tényleg szeretem… szeretem… azt hiszem. Különben… különben nem érezném ezt, mikor megérint… tudom, hogy ez már több, mint egyszerű rajongás. Tudom.
Megrázom fejemet, testem remeg, s ajkamra harapva figyelem, ahogy egyre lejjebb csúsztatja a nadrágomat… nem… nem tudom levenni róla a szememet. A tekintete foglyul ejtett.
- Ha nem állítasz meg, folytatni fogom – Elvigyorodik, álla hasamat cirógatja, ahogy szemeimbe mélyedve duruzsol, s szívem ismét kihagy egy ütemet, torkomban óriási gombóc nehezíti meg a légzésemet, s hatalmasat nyelve harapok ajkamra, hogy magamba fojtsam a szégyenlős ellenkezést. Nem akarom… nem akarom, hogy lássa. Nem tudom, mi ez az érzés, de nem akarom, hogy vége legyen… még nem…
Szemeimet kitépem tekintetéből, arcomat tenyereimbe temetve rejtőzöm el, s érzem, ahogy az utolsó ruhadarabok is lekerülnek rólam. Teljesen meztelenül fekszem alatta, szemeimet összeszorítva, visszafogottan zihálok levegőért, szinte érzem bőrömön végigvándorolni a sötét tekintetet. Most már látja… mindent lát… nem bírom… megfulladok… még soha nem éreztem ennyire csupasznak magamat… még soha nem éreztem ennyire… kiszolgáltatottnak magamat.
Érzem, hogy lemászik rólam, egy pillanatra megremegek a hidegtől, ahogy a fülledt forróságot árasztó test eltávolodik tőlem, s kezeimet mereven szorítom arcomra, nem merek megmoccanni sem, egész testem megfeszül a kanapé puha anyagán, s a szoba csöndjét pár pillanatra csak a néma pihegésem töri meg. Miért nem mond semmit? Miért nem csinál semmit?
Testem megremeg, mikor hirtelen lágy cirógatást érzek combomon, mintha áramütés ért volna, gerincemen csípő, bizsergető szikrák, rohannak végig, szemeim még jobban összeszorulnak, ahogy magamba fojtok egy halk sóhajt.
- Szebb vagy, mint hittem. – Halkan suttogja a szavakat, nekem mégis hosszan, kitörölhetetlenül visszhangzik fülemben, szívverésem hirtelen szökik az egekbe, arcom még jobban kipirul, testem egy pillanatra elernyed a gyengéd simítástól, de ahogy puha forróságot érzek merevedésemhez érni, hangos nyögés szökik ki összeszorított ajkaim közül. Óvatosan, remegő ujjaim mögül pillantok le, látom, ahogy Riki mosolyogva nyal végig lüktető, hasamhoz simuló vágyamon, s tágra nyílt szemekkel figyelem mozgását. Testem magától megfeszül, hátam felemelkedik a kanapéról, ahogy folytatja, s hangos, visszatarthatatlan sóhajok hagyják el újra és újra ajkaimat. Neh… miért… mit csinál? Mit… ah… én…
Érzem, ahogy szájába csúsztatja, a puha, selymes érzéstől egész testem megremeg, nyakam erőtlenül adja meg magát, s fejem a puha matracba fúródva csuklik hátra. Gondolataim teljesen összekuszálódnak, minden porcikám reszket, s ahol Riki ujjai testemen vándorolnak, forró, égető bőrfelületet hagynak maguk után.
Kicsit feljebb húzza lábamat, minden érintése puha és gyengéd, mégis ellentmondást nem tűrően irányító, s a hosszú ujjak egyre érzékenyebb felületeket simítva haladnak felfelé. Forró, síkos nyelve még mindig merevedésemet kényezteti, amely vágyakozva lüktet ajkai között, s sóhajaimat bőrömbe lehelve próbálom visszafogni magam. Testem megrezzen, ahogy egyik ujjai fenekem partjai közé csusszan, szemeim ismét tágra nyílnak, ahogy gyengéd mozdulatokkal kezdi masszírozni… mit… miért? Ah… miért csinálja ezt? És… miért ilyen jó érzés?
- Ha jól tudom… neked ez az első ugye? – Halk, puha hangja lágyan simítja a szoba nyugodt csendjét, lomhán moccanó gondolataim lassan fogják fel kérdését, s félve bólintok, még mindig eltakarva visszataszítóan vörös arcomat… nem láthat így… nem akarom… és félek… vajon jobban örülne neki, ha tapasztaltabb lennék? Úgy kevesebbet kéne vesződnie velem… nem akarom, hogy abbahagyja… végig akarok menni vele… vajon… két férfi… tényleg úgy csinálják, ahogy hallottam? Nem tudom… félek… mégis, ha Riki csinálja, akkor bármire… akkor bármire képes vagyok.
- Akkor azt hiszem, gyengédnek kell lennem. – Kába szemeim tágra nyílnak, beleborzongok kedves szavaiba, hangján hallatszik, hogy mosolyog, s szívem őrült tempóra vált. Miért… Riki… miért ilyen kedves? Nem értem. Az érintései… mi történik?
Ujjai csuklómra simulnak, puhán húz fel ülő helyzetbe, finoman maga felé fordít, s én még jobban elvörösödve hagyom, hogy irányítsa testem. Remegve dőlök hátra, mikor lábaimat szétnyitva simítja fel őket a kanapéra, tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy vigyorogva térdel széttárt combjaim közé. Szívem szinte a fülemben zihál, ledermedve mozdulatlanul figyelem, ahogy lassan simítja ismét fenekem bejáratára az egyik ujját, a mozdulatra testem rezzenése válaszol. Ajkaimat összeszorítom, hosszan merülök el Riki tekintetében, mintha bilinccsel tartaná fogva szemeimet, s lassan, még mindig széles vigyorral hajol vissza a merevedésemhez, s ujjaim számra tapadva fojtják belém a nyögéseket, ahogy nyelve ismét kényeztetni kezd. Ah… Riki… ne… én mindjárt… mindjárt… nem, még nem lehet. Mérges lenne, ha ilyen hamar elmennék. Nem akarom felidegesíteni… félek, hogy abba hagyja.
Érzem, ahogy puha, forró nyelve finoman siklik fenekem két partja közé, szemeim tágra nyílnak, arcomat ismét tenyerembe temetve fogom vissza a nyögéseimet… nem bírom… mi ez… mi ez az érzés? Az ujjai… ah…
Ujjai, nyelve gyengéden kényeztetve hatolnak egyre mélyebbre bennem, fejemet hátrafeszítve nyomom a kanapé háttámlájába, egész testem megmerevedik, s remegő lábaim automatikusan csukódnának össze, ha ő nem feszítené széles terpeszbe őket. Testem beleborzong a mély érintésekbe, minden porcikámat eddig nem ismert élvezet járja át, különös, mélyről jövő bizsergés, melytől egyre jobban remegek, egyre hangosabb sóhajok szakadnak ki torkomból.
Lassan elhajol tőlem, remegő testem kicsit megnyugszik, ahogy megszűnik a kényeztetés, szemeimet lassan nyitom ki résnyire, s kábán nézem a plafont. Ujjai ismét finoman csúsznak kezemre, s elhúzzák arcom elől, erőtlenül pillantok fel, tekintetem elmerül a vágytól kavargó íriszekben. Szívem hatalmasat dobban, szinte levegőért kell kapnom, mikor halkan, érzéki hangon, szinte vágyakozva suttogja nevemet, s egy lágy puszit lehel arcomra… a nevem… Istenem… ahogy a nevemet mondta… Yumi… nem kölyök… vagy idióta… és amilyen hangon mondta… Istenem… meg tudnék halni a boldogságtól.
Ujjainkat összefűzi, kezemet finoman szorítja a kanapé háttámlájába, s a forróság elsöprő hullámokban fut végig reszkető testemen. Kába szemeim tágra nyílnak, ahogy megpillantom Riki vágyát, hirtelen mintha tűzforró vizet öntöttek volna a nyakamba, beleborzongok. Annyira… nagy… hihetetlen… Riki… vágyik rám? Miattam lett ilyen? Nem tudom elhinni. Egyszerűen nem tudom elhinni. Miért? … és… azt… belém fogja… tenni? Nem… nem… kizárt, hogy befér… kizárt, hogy sikerülni fog? Mi van, ha nem fog? Nem akarok csalódást okozni… félek…
Felsóhajtok, ahogy merevedése az enyémhez simul, forrón, lüktetve dörzsöli hozzám, s szívverésem észveszejtő tempóra vált.
- Még megállhatok… csak egy szavadba kerül. – Halkan, nyugtatóan sóhajtja ajkaimra a szavakat, s hirtelen minden kételyem tovaszáll… nem… most már nincs visszaút. Azzal nagyobb csalódást okoznék neki, ha most arra kérném, hogy megálljon. Azt akarom, hogy tudja, hogy mennyire komolyan gondolom, amit mondtam. Azt akarom, hogy tudja, milyen komoly érzéseim vannak iránta. Tudnia kell, hogy mennyire szeretem. Kibírom, ha fáj. Tudom, hogy kibírom. Akármennyire fog fájni… ha Riki csinálja, örülni fogok neki.
Visszafogott fejrázással válaszolok kérdésére, tudom, hogy ha akarnék sem tudnék megszólalni, de Riki nem lép tovább, csupán lassú, kínzó mozdulatokkal simítja hozzám újra és újra merevedését, s elmém ismét kezd romhalmazzá válni. Minden erőmet összeszedem, testem megfeszül, s halkan sóhajtom a szavakat.
- Én… én szeretném, Riki… hogy veled legyen… az első… - Nem lehet senki más, csak ő. Tudom… mindig azt akartam, hogy az első különleges legyen. Riki számomra a legfontosabb a világon, és ez nem fog változni… tudom.
Érzem, hogy Riki egy pillanatra ledermed, arcom egyre vörösebbé és vörösebbé válik, bőröm szinte felgyullad, ahogy kierőltetem magamból az utolsó szócskát.
- Csináld. – Nem tudom, hogy hallotta e, hangom teljesen elhal, s ő mosolyogva hajol közelebb, arcunk egymáshoz simul, s ismét mintha apró szikrák zsibbasztanák bőrömet, forró lehelete lágyan cirógatja bőrömet, ahogy fülembe suttog.
- Akkor lazíts. – Szívverésem még gyorsabbá válik, érzem, ahogy forró, lüktető vágya bejáratomhoz simul, testem ösztönösen megfeszülve készül fel a fájdalomra. Szabad kezem a kanapé párnájába mar, s ahogy nagy nehezen sikerül belém hatolnia, feszítő, kényelmetlen fájdalom hasít belém. Némán tartom vissza a levegőt, érzem, ahogy Riki megremeg, majd lassan hajol arcomhoz, s egy forró, kábító csókra hívja ajkaimat. Testem megborzong, átjárja minden porcikámat a kellemes, melengető szerelem boldogsága, izmaim szinte maguktól lazulnak el, nyelve izgató, édes játékától, s érzem, ahogy merevedése immár könnyedén csúszik tovább bennem. Szemeim tágra nyílnak, a fájdalom olyan hirtelen válik köddé, amilyen hirtelen megjelent, s helyét égető, bizsergető simogatás veszi át. Hangos, meglepett nyögés szalad ki ajkaimon, ahogy a váratlan, elsöprő élvezet magával ragad, mellkasom reszket, ahogy levegőért küzdök, s érzem arcomon Riki ziháló lélegzetvételét is. Tűzforró merevedése szinte belülről égeti testemet, minden lángoló, perzselő mozdulat hangos, kéjes nyögést csal ki ajkaimból, szabad kezemet Riki nyakára simítom, ujjaim lágyan cirógatva bújnak tincsei közé, s halkan zihálva simítom össze arcunkat, mikor tövig elmerül bennem. Ellazult testem könnyedén, forrón fogadja őt magába, szívünk mintha egyszerre dobbanna, ahogy testünk összekapcsolódik… még mindig… még mindig nem tudom elhinni… Riki és én…
Alig pár másodperc rövid, nyugodt pihegés után, Riki hirtelen mozdul meg bennem, lassan húzódik kijjebb, hogy utána még forróbb, gyorsabb mozdulattal merülhessen mélyebbre, s kezemet remegve kapom ajkaim elé, hogy le tudjam nyelni a nyögéseimet. A lassan felgyülemlett kéj mintha robbanni készülne testemben, a forróság egyre égetőbb, s szinte alig veszem észre, hogy Riki ismét lehúzta arcomról kezemet, s nyögéseim hangosan visszhangzanak a szoba csendjében. Néha hallom mély morranásait, testem beleremeg a boldogságba, s mintha minden lökéssel mélyebbre hatolna bennem, egyre közelebb és közelebb kerülve szívem védtelen forróságához. Zihálva ejtem hátra a fejemet, ahogy gyorsabb tempóra vált, minden mozdulata után összerándul testem, egyik kezét derekam alá csúsztatja, s kicsit megemeli fenekemet, hogy még közelebb húzzon magához, s szemeimet összeszorítva hagyom, hogy a forróság újra és újra testembe tódulva kábítson el… nem… ah… nem bírom… nem bírom tovább… még nem lehet… még nem mehetek el… még nem.
Testem megfeszül, megpróbálom visszatartani az orgazmust, érzem, ahogy Riki kezébe simuló ujjaim megszorulnak ujjai körül, a levegő bennem reked, némán, hang nélkül feszítem fejemet ismét a kanapé háttámlájába, s tudom, hogy mindjárt… mindjárt elérem…
Riki hirtelen áll meg, mélyen elmerülve bennem állítja meg csípője gyors, kiéhezett mozdulatait, ajkaim közül csalódott sóhajként tör elő a tüdőmben rekedt levegő. Testem remegve ernyed el, lassan visszazuhanva távolodom a gyönyör kapujától, s lomha, nehézkes mozdulatokkal nyitom ki szemeimet, hogy Riki vigyorgó arcára pillantsak… miért… miért állt meg? Ah… pont… pont amikor… nem értem… megőrülök…
Lassú, hihetetlenül mély csókkal ébresztget fel, testünk egymáshoz simul, ahogy arcomhoz hajol, de csípője még mindig nem mozdul, s sóváran remegve karolom át vállát. Testem szinte teljesen lenyugszik, s a vágyakozástól, csípőm mintha magától, ösztönösen mozdulna. Riki elvigyorodva hajol el a hosszú csókból, majd kicsit hátra dönt, finoman harap nyakamba, s ezzel egy ütemben, hirtelen, váratlanul erős mozdulatokkal kezdi meg ismét a mozgást. Szinte sikítva nyögök fel, ujjaim görcsösen szorítják meg kezét, majd halk, visszafoghatatlan nyögésekkel fogadom az újabb és újabb lökéseit. Nyelve nyakamon, mellkasomon vándorol, puhán, finoman kényezteti verejtéktől csillogó bőrömet, s ahogy erősen harap mellbimbómra, szabad kezemet remegve csúsztatom tincsei közé.
- Riki… - Halkan, erőtlenül nyöszörgöm nevét, tudom, hogy már nem bírom tovább, a forróság, a kéj, melyek Riki testéből tódulnak belém, teljesen magukkal ragadnak, testem megfeszül, s mikor Riki ujjai hirtelen csúsznak merevedésemre, hangosan felnyögve adom meg magamat az ostromló vágynak. Testem teljesen összerándul, remegve, sóhajtozva élvezek el, a sötét szoba egyre távolibbnak tűnik, résnyire nyitott ajkaimon reszkető mellkassal kapkodom a levegőt, s érzem, ahogy testembe forró lávaként csurran Riki égető nedve. Hosszú, fülledt másodpercekig tart, míg lassan lenyugszik testem, remegésem kezd alább hagyni, s Riki lomha mozdulatokkal húzódik ki belőlem, s fölém emelkedve hajol arcomhoz. Látásom homályos, kábán, üres tekintettel meredek rá, légzésem még mindig szapora, ujjaink még mindig összefonódva fekszenek a kanapé háttámláján, s szinte elolvadok, ahogy mély, émelyítően lassú és nyugtató csókra hívja nyelvemet. Ujjai kisimítják az arcomba tapadt frufrum rövid tincseit, s lusta mozdulattal, mosolyogva pillantok rá. A boldogság nyugtatóan járja át minden porcikámat, szívem kielégülten lüktet mellkasomban, ahogy Riki gyengéden cirógatja bőrömet, s meleg mosollyal suttogok, még mindig pihegve.
- Riki… az álmaimban... soha nem volt ilyen jó. – Látom, ahogy elvigyorodik, halk kuncogással hajol fülemhez, s lágyan lehel bele, érzékeny testem egy pillanatra ismét beleborzong a forró lehelet puha csiklandozásába.
- Tényleg mindent kimondasz, ami eszedbe jut? – Értetlenül pislogok rá, s hirtelen egy halk nyávogás töri meg az idilli pillanat érzéki nyugalmát… Riki Kage felé pillant, halk sóhaj hagyja el ajkait, majd különös, sejtelmes mosollyal áll fel, eltávolodik tőlem, s én ösztönösen csukom össze lábaimat, s összébb húzom magam a puha bőrkanapén. – Kage, éhes vagy, igaz? – Hallom, ahogy Riki még mindig mosolyogva szól a fekete cicushoz, aki édes bújással jelzi helyeslését… el is felejtettem, hogy itt van… de… az azt jelenti… hogy végignézte, amit csináltunk? …most biztos utál, hogy elvettem tőle a gazidját.
Gondolataimból Riki zökkent ki, ahogy a kanapé mögé sétálva hirtelen, váratlanul hajol fölém, s fejemet hátra húzva tapad ajkaimra fejjel lefelé. Meglepetten nyögök az édes csókba, ujjai nyakamra csúsznak, ahogy fejem hátra dől, s én remegő kezeimet a fejem fölé emelve túrok a fekete tincsekbe.
- Menj, zuhanyozz le, mindjárt viszek neked törülközőt. – Halkan duruzsolja ajkaimra a szavakat, majd felegyenesedik, s én a kanapéból egy gyors mozdulattal felpattanva követem utasítását. Egy pillanatra megremegnek a térdeim, érzem, ahogy forró nedve combom belsejét csiklandozva folyik ki belőlem, s elvörösödve sietek a folyosóra, hogy minél hamarabb a zuhany alá kerülhessek… tényleg… tényleg ezt csináltuk? Komolyan? Nem álom volt? Nem… nem… tényleg… itt vagyok…
Élvezem, ahogy a hűs cseppek megtisztítják ragacsos bőrömet, elmosolyodva simítom végig ujjaimmal a zuhanyfülke üvegét díszítő hangjegyecskéket, majd homlokomat a falnak döntve hunyom le szemeimet. Tényleg itt vagyok. Riki… Riki zuhanyfülkéjében… nem hiszem el…
Gyors mozdulatokkal tisztogatom meg magam, majd mikor hallom, ahogy nyílik az ajtó, már ugrom is ki a zuhany alól, átadva Rikinek a helyet… nem akarok problémát okozni… nem akarok az útjában lenni.
Akaratlanul is végigsiklik tekintetem meztelen testén, érzem, hogy ismét kivörösödöm, a hideg zuhany kellemes, hűsítő érzése a múlté, testem újra lángol, ég a vágytól, s egy halovány mosollyal veszem el a felém nyújtott törülközőt, majd gyors léptekkel iszkolok ki a fürdőszobából.
Fellélegezve sétálok a nappaliba, szívem őrült zihálása lassan nyugszik le, s önkéntelenül elmosolyodom, mikor Kage édesen dorombolva dörgölőzik a lábamhoz. Édes, csillogó szemekkel pillant fel rám, s én arcomat égnek emelve fonom össze karjaimat mellkasom előtt.
- Nehogy azt hidd, hogy megsimogatlak. Ezennel hivatalosan is riválisok lettünk. – Csupán egy halk nyávogás a válasz, s elvigyorodom, kitör belőlem a nevetés, majd fejcsóválva csavarom derekam köré a törülközőt, és a földre huppanva húzom az ölembe a fekete cicust. Dorombolva, édesen hagyja, hogy a bundáját cirógassam, kezem mozgása egyre lassabb, hosszúkat pislogva dőlök a falnak… sosem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó… de valahogy… annyira kellemes, kielégített kimerültséget érzek.
- Meg fogsz fázni, kölyök. – Szemeim kipattannak Riki hangja hallatán, összerezzenek, Kage nyávogva pattan ki az ölemből, s rögtön Rikihez bújik... hűséges macska, az már biztos… - Ne haragudj Kage, de ma a másik cicusommal alszom. – Hangja halk, hallatszik rajta, hogy vigyorog, s értetlenül, álmosan pislogok fel rá. Szemeim tágra nyílnak, ahogy felém nyújtja a kezét, érzem, hogy arcom egyik pillanatról a másikra vesz fel tűzpiros árnyalatot, szívem vad dobogása mintha fülemben szólna, s remegő ujjaimat elmosolyodva csúsztatom Riki tenyerébe, hogy felhúzzon a földről… nem… ez lehetetlen… ezt nem mondhatta tényleg… annyira… annyira boldog vagyok… ezek szerint… ő is szeret engem? Ugye? Különben nem csinálta volna azokat a dolgokat… különben nem mondaná ezt... igaz? Az ember csak azzal csinál ilyesmit, akit szeret… ugye?
Mikor felhúz, hatalmas szemekkel pillantok fel rá, s elmosolyodva, lelkesen szólalok meg.
- Tényleg aludhatok veled? – Érzem, ahogy keze egy pillanatra megfeszül, majd halk sóhaj kíséretében válaszol közömbös hangon.
- Irány a szobámba, mielőtt meggondolom magam. – Szemeim felcsillannak, ösztönösen bújok hozzá, derekát átölelve temetem arcomat mellkasába, s mélyet szívok a tusfürdő friss, finom illatából, majd gondolkodás nélkül, halkan, szinte lebegve suttogom a szavakat.
- Ezek szerint mostantól egy pár vagyunk?
|
| timcsiikee | 2010. 12. 07. 19:18:01 | #9680 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Hevesen kezd bólogatni, ellököm magam tőle, majd halvány mosoly félével indulok el, tétován követ, léptei egyenetlenek, majd hirtelen csapódik finoman hátamnak, hogy átölelhessen. Érdekes hangulat hullámaid vannak kölyök. Megfogom csuklóját, majd tovább indulok, magam után húzva őt. Furcsa… minden furcsa érzés, és valahogy még sem kellemetlen. Inkább szokatlan. Az eső már alig csepereg, cipőink kopogása a köveken jobban hallatszik, mint bármi más. Csak szívem rendezetlen dobogását észlelem mellette. Mikor már rendesen halad mellettem, nincs szükség arra hogy húzzam, ezért eleresztem csuklóját, kiérünk a parkból, s már csak a pocsolyák látszanak az utak szélén, egyik sem fodrozódik meg, csal a széltől. Nem kellenek szavak, már puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy valamit másnak érezzek, hisz régen volt már, hogy önszántamból sétáltam valaki mellett.
Hirtelen megáll, s kezem után is kap, hogy visszarántson.
- Néééézd! – rikkantja vidáman, s kíváncsian fordítom tekintetem a mutatott irányba, ahol egy nagy szivárvány csillog átszelve az eget. - A szivárványról mindig az első albumotok jut eszembe… - kezd el fecsegni, és érdeklődően emelem fel egyik szemöldökömet. Pont a szivárványról? - emlékszem… nyár volt… egy késő délutáni időpont… az egyik barátom rávett, hogy menjek el vele egy koncertre… nem ismertem az együttest... szabadtéri koncert volt, és az eső lassan szemerkélni kezdett… akkor láttam életemben először szivárványt… - ábrándozva nézi az eget, már nem is a jelenséget, hanem őt figyelem. Apró mosoly, kipirult arc az emlékek hatása alatt, ábrándosan csillogó szemek. - Gyönyörűen húzódott végig az égbolton, szinte világított… és akkor megszólalt a hangod… tökéletes… varázslatos… abban a pillanatban tudtam, hogy az életem semmit nem ér, ha nem énekelhetek. – mellé lépve siklatom ujjaimat hideg, mégis kipirult arcára simítom, közel hajolok hozzá, s egy finom csókkal hallgattatom el. Talán még egyszer sem adtam másnak ehhez hasonlót. A vizes tincsek megtapadnak ujjaimon, ahogy megpróbálok közéjük furakodni, lassan csúszik csak kezem, finoman falom édes ízét sokáig kiélvezve, majd lassan hajolok el.
- Mindig így képzeltem el az első csókomat. – piheg kipirultan, meglepett szemekkel pillantok rá, sarkon fordulva indulok tovább, apró mosollyal.
- Ez nem is az első csókod volt, kölyök. – lassan utolér, pár pillanatig marad csak elgondolkodott csendben.
- De… csak az számít csóknak, amit én annak gondolok. – magyarázza meg, oldalra lépve közelebb kerül hozzám, ujjait tenyerembe csúsztatja, fejét vállamra hajtva lépked kis mosollyal. Ujjaimat kicsúsztatom övéi közül, majd hajába borzolva lépek oldalra.
- Ne vidd túlzásba. – lebiggyeszti egy pillanatra duzzadt ajkait, majd végül felfogva a mondatot bólint.
~*~
Halkan zörren a kulcs a zárban, kinyílik az ajtó, és épp hogy belépek, még szerencse hogy hozzá vagyok szokva a meleg fogadtatáshoz, mert már felbuktam volna kedvenc szőrgolyómban. Amint meghallja, hogy jövök, már rohan is, bárhol van.
Amint eleget dörgölőzött előttem, Yumihoz tipeg, aki leguggol hozzá, hogy könnyebben elérje.
- De ééédi… - apró mosollyal „hagyom magukra őket”, a folyosó felé, azaz a szobám felé véve az irányt, hogy váltóruhát kotorhassak elő.
- Hozok száraz ruhát… - szólok még vissza, majd eltűnök a folyosón.
Visszaérve azt látom, hogy már egy vizes ruha sincs rajta, sőt semmi. Első pillanatra meglepődve torpanok meg, majd egy széles vigyorral lépek tovább.
- Ilyen könnyen levetkőzöl mások előtt? – értetlenül néz végig magán, elfojtok egy kuncogást.
- De hisz… mindketten fiúk vagyunk… - hihetetlen, milyen tökkelütött a srác, eszem faszom megáll, komolyan. Ahogy lassacskán végre felfogja a dolgot, kivörösödve próbálja takarni magát minden féle módszerrel, nekidobom a ruhát, hogy gyorsan felkapja magára.
A fotelből kiveszem macsekomat, hogy leülhessek, s így ölbe véve kényeztessem dorombolásig.
Mikor végre Yumi is lenyugodott, felöltözve dobja magát elkényelmesedve.
- Riki… miért… van a számom a telefonod mellett? – egy pillanatra megáll a kezem a mozdulatban, de nem hagyhatom, hogy észrevegye. Tovább vakargatom Kage füle tövét.
- Mert nem dobtam ki. – válaszolom könnyedén, fél szemmel felsandítva rá.
- De… de nem úgy értem. Miért van a telefonod mellett? – nem hiszem el. Miért nem veszi észre elsőre, ha az ember nem akar válaszolni? Kölyök…
Csak oldalra fordítom fejem, az ablak felé, szemem sarkából reakcióját figyelem, ami kissé… meglep. Kipirosodik arca, szemei ezer wattos égőkként csillannak fel, majd egy hirtelen szökelléssel pattan felém. Kage-t azonnal kilököm ölemből, hogy kimentsem időben. Fuss haver!
- Rikiiiiiii – vetődik felém, szinte bekönnyezve, én pedig védekezőn emelem magam elé karjaimat.
- Wáá! Kussolj! – Hirtelen pattan a nyakamba, én pedig próbálom eltolni, de nem megy. nagyon ragaszkodik.
- Rendben, nem fogom kimondani, de tudom, hogy miért nem dobtad ki és, hogy miért van ott és én annyira örülök! – hogy tud ez ennyit hadarni csípőből? Nehéz levakarni, ezért taktikát váltok.
Megragadom a pólóját, majd az ölembe rántom, oldalasan leültetem, és szorosan tapadok ajkaira. Szám megmozdul, ahogy végre csend lesz, halkan nyöszörög egy kicsit, majd megadva magát, nyakam köré fonja karjait, és hagyja, hogy elmélyítsem a csókot. Túlságosan belelendülök, magával ragad a szenvedély, ami miatta jött elő, s olyan sokáig csókolom reszkető kis ajkait, hogy minden mást elfelejtek. Például azt, hogy az előbb még el akartam taszítani, most pedig… most pedig azt akarom, hogy bújjon akár egy macska, ne eresszen el, és teljesen benne akarok lenni.
Elválok ajkaitól, nyelvemmel gyors, vékony csíkot húzok arcán, és letérek nyakára. Kis köröket rajzolok rá, belecsókolok, finoman megszívom, közben hallgatom nyöszörgését.
- Riki… - sóhajtja édesen, komoran, elmélyült hanggal morgok dőrébe.
- Nem bírok leállni. – csak egy pillanatra szakadok el tőle, majd folytatom tovább, tenyeremet hasára simítom, majd felfelé siklanak ujjaim, feltűrve a pólót. Forró bőréhez érve megremegek egy pillanatra, kicsit erősebben harapok nyakába, hangosabb nyögést csalva ki énekes torkából. Leveszem róla a pólót, egy pillantást veszek alsójára, és halkan kuncogva nézek vissza arcára.
- Hé… csak most vettem fel – visszahajolok ajkaira, de megállok előtte, rabul ejtem tekintetét.
- Kit érdekel? Az előbb még itt pucérkodtál előttem… nem volt elég… - kipirult arcában gyönyörködöm egy pillanatig, majd megint száját veszem célba, és heves csókkal kábítom tovább. Alá nyúlok, felemelem és egy könnyed mozdulattal dobom vissza a kanapéra, felállok a fotelből, s egy lépés kell csak, hogy kövessem, azonnal felé kerekedek. Felé térdelve lekapom saját pólómat, majd testéhez simulok, hagyok egy félpillanatnyi szusszanást neki, s sóhajait, pihegését egy újabb csókba fojtom. Nem bírom… Mindig csak eddig jutottam el vele, és most már nem tudom visszafogni magam… Nem mintha akarnám.
Végigsimítom a karcsú testet, ami sóvárogva nyöszörög alattam, lassan lesiklom nadrágjára, és vigyorogva hajolok fel. Úgy látom, nem csak én nem bírom tovább ugye? Gyors csókot hintek nyakára, majd nyelvemmel lassan körözök lefelé, mellkasa felé. Ujjai hajamba bújnak, édes nyöszörgése tölti be fülemet, és az egész szobát. Megfeszül egész teste, lassan haladok egyre lejjebb, hasát is megharapdálom, majd lassan bűvölöm le a nadrágot, a falatnyi alsóval együtt.
- Riki… - felpillantok rá, ujjaim továbbra is a nadrágba akadva csúsznak lejjebb.
- Na, mi van? Eddig tartott? – talán már eddig nem képes követni? Vagy… más oka lenne?
Válaszként csak egy fejrázást kapok, csillogó tekintettel, és édesen kipirult arccal. Tovább húzom a nadrágot. – Ha nem állítasz meg, folytatni fogom – duruzsolom halkan, hasára a szavakat, végig szemeibe nézve. Nyel egyet, de nem tesz semmit, én pedig csak vigyorogva húzom le róla teljesen a nadrágot, ami alatt eddig lapult merev farkacskája. Milyen édes…
Arcára sandítva látom mennyire vörös, ujjai mögé próbálja rejteni, de felesleges. Szinte átvilágít a réseken ez a szép szín. Megnyalom ajkaimat körbe, de csak hogy kicsit benedvesítsem őket, tenyerem combján simul végig halkan, a kanapé mellé térdelve mérem végig nem egyszer, ahogy végignyúlva fekszik a bőrkanapén… Észveszejtő. Erről egyszer még ínrom kell.
- Szebb vagy, mint hittem – suttogom, szinte csak magamnak, majd előre hajolva, végignyalok kis merevedésének hosszán. Megfeszül kis teste, farkacskája nagyobb lesz, s vigyorogva folytatom tovább. Combját simogatom, miközben beengedem a számba, másik kezemmel mellkasán játszadozom, szétterítem rajta tenyeremet, s csak egy ujjamat ide-oda simítva akadozok el apró mellbimbójában. Nem ellenkedik, inkább fejét hátra vetve sóhajtozik és nyöszörög, alkarja mögé bújva. Egyik lábát felhúzom, hogy könnyebben férhessek hozzá, egyre beljebb simítom kezem, míg el nem érem a formás kis feneket. Megrezzen, ahogy eléri az egyik ujjam, és körkörösen mozgatni nem kezdem bejáratánál. Felhajolok öléből, ajkaimat megnyalva figyelem eltakart arcát, közben kezeim tevékenységét bőszen folytatva.
- Ha jól tudom… neked ez az első ugye? – búgom halkan, mire csak édesen nyüszögve bólint, én pedig mosolyogva sóhajtok fel. – Akkor azt hiszem, gyengédnek kell lennem – Magam mögött hátrább rúgom az asztalt, hogy legyen helyem, eleresztem a ki édest, majd kezét lehúzom arcáról, és csuklójánál fogva húzom ülő helyzetbe. Kis lábait felterelem a kanapéra, hátát a támlának veti, és pedig lábai közé térdelve vigyorgok fel piros arcára. Egy ujjammal ismét bejáratánál kezdek körözni. Mindent látok rajta… mindent. És minél tovább nézem, annál szebb és kívánatosabb, bizseregnek ajkaim, ujjaim, hogy érintsem. Hogy érezzem.
Tekintetét rabul ejtve hajolok vissza, nyelvem végighúzom fényes vágyán, továbbra is combjának belső felét simítva. Átívelek a feszes kis zacskón, majd ujjam mellé társulva, nyelvemmel kezdem tovább masszírozni bejáratát, szemeimet lehunyva. Nyöszörgése egyre hangosabb lesz, csak combjaiba markolva tartom, hogy ösztönösen ne csukja össze lábait. Finom… jó íze van, amire nem is számítottam, de nem is lep meg. Nehezen tudok betelni vele.
Megint eltakarja arcát, néha megvonaglik ahogy mélyebbre és mélyebbre nyalok, de mikor már magam sem bírom tovább cérnával, egy utolsó hosszú nyalintás, és felegyenesedve görnyedek felé. Megnyalom szám, majd megtörlöm alkaromban, lejjebb csúsztatom nadrágomat, hogy kiszabadítsam a lüktető fenevadat. Keze után nyúlok, finoman megfogom csuklóját, és lehúzom arcáról. Látni akarom… látni akarom azt, ami most csak az enyém lehet.
- Yumi… - közelebb hajolok, tűzforró arcára puha csókot hintek, majd egyik kezemmel belesimítok tenyerébe, ujjaimat kitárom, majd összefűzöm ujjainkat, és a puha háttámlába szorítom finoman. Másik kezemmel saját forró ölemet markolom meg, s így irányítom fényes bejárata felé. Megrezzen, kikerekednek szemei, de még nem teszek semmit, csak rajta csúsztatgatom fel és le.
- Még megállhatok… csak egy szavadba kerül. – halkan duruzsolom puha ajkaira, csak finoman fejet csóvál, kába tekintetébe merülök, őszinte válasz után kutatva. Nem mozdulok, rendes választ várok, s addig csúszok rajta, míg ki nem csalom belőle.
- Én… én szeretném, Riki… hogy veled legyen… az első… - pihegve sóhajtozza a szavakat, kissé akadozva, ha lehetséges egyre vörösebbé válik. Mellkasomban megdobban valami, pulzusom az egekig szökik, majd az utolsó hang adja meg a kellő löketet – Csináld – olyan halkan mondja, hogy szinte meg sem hallom. Újabb erős dobbanás, még a levegőt is nehezebben tudom venni. Füléhes hajolok, arcunk összesimul, szinte perzsel a bőre, de kellemes érzéssel tölt el.
- Akkor lazíts – dörmögöm bele halkan, majd lassan hatolok belé, óvatosan csúszva, és még nekem is vissza kell fojtanom a mélyebb nyögéseket. Forró… nagyon forró… És… túl szűk… Franc… Ah…
Válláról felemelem fejem, majd arcára hajolva, egy mohó, érzéki csókkal nyugtatom, rögtön érzem, hogy enyhül a szorítás, és lassan egyre mélyebbre juthatok benne, ajkaiba nyögöm gyönyöröm, ahogyan ő is. Basszus… nem bírom.
|
| Silvery | 2010. 11. 21. 17:48:39 | #9419 |
Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Egy pillanatra mintha megborzongna teste, majd hangosan felmordulva mélyeszti fogait bőrömbe. Óvatos, mégis durva mozdulattal harap nyakamba, szemeimet összeszorítva tűröm a fájdalmat és a testemet elárasztó őrült forróságot. Szemeimből újabb könnyzápor indul, egész testem megfeszül, ahogy kezeimet erőtlenül próbálom kiszabadítani a szorításából… ne… nem akarom…
Hirtelen hajol el tőlem, arcomon még mindig csordogálnak a hatalmas könnycseppek, s ő megrökönyödött, már-már hitetlenkedő szemekkel mered rám. Gyötrelmesen hosszú, néma másodpercek telnek el, mozdulatlanul nézem a földet, érzem magamon a komoly tekintetét. Teste már nem remeg a dühtől, s ahogy óvatosan felpillantok, látom, hogy a világos szempárban sem kavarog már harag… vajon lehiggadt? De… mitől? Azt hittem, idegességen kívül semmilyen érzést nem tudok kiváltani belőle…
- Te tényleg szeretsz engem? – Szavai halkan, nyugodtan kúsznak füleimbe, a higgadt hang egyszerre nyugtat le és gyorsítja fel szívverésemet. Egész testem megremeg, erőtlen beletörődéssel hunyom le szemeimet, s félénken bólintok… igen… szeretem, és úgy érzem, muszáj elmondanom… már úgysincs vesztenivalóm, nem igaz? Most már mindegy… már semmi sem számít, és ennél rosszabb úgysem lehet… maximum ezt sem hiszi el, mint ahogy azt sem, hogy neki írtam a számot. Nem érdekel... Úgy érzem, hogy ha kimondom, könnyebben el tudom majd felejteni.
Halk sóhaj hagyja el ajkait, szorítása lazul, de már nem akarom kiszabadítani a kezeimet. Úgy érzem, minden erőm elhagyta testemet, s lehunyt szemekkel döntöm a fa kérgének fejemet. Elmondtam neki. Most már tudja. Azt hiszem, ezzel most mindennek vége is, és végre vissza tudok menni egyszerű rajongóba… talán… nem… nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne… talán sok idő elteltével…
- Miért? – Halkan suttogja az egyetlen rövid szót, s szívem kihagy egy hosszú ütemet. Szemeim elkerekednek, hirtelen érzem, ahogy kivörösödik az egész arcom… micsoda? Jól hallottam? Azt kérdezi… hogy miért? Ezek szerint… elhiszi? Vagy… nem értem… mi van? Erre nem lehet válaszolni… én magam sem tudom, hogy miért… csak egyszerűen így érzek és kész… talán az vonz benne, hogy senkit nem enged közel magához? Talán arra vágyom, hogy különleges legyek a szemében? Talán a tehetsége fogott meg… és a jelleme… hogy erősnek és sérthetetlennek próbálja mutatni magát… de tudni akarom, hogy mi van a felszín alatt… nem tudom, miért érzem így, csak azt, hogy a szívem minden egyes mozzanatára hangosan dobogva reagál, s testem beleremeg az érintéseibe… ez az, amit szerelemnek hívnak, nem?
Ajkaim megremegnek, kétségbeesetten keresem a szavakat, de egy hang sem jön ki a torkomon… nem megy… nem tudom kimondani. Riki tekintetébe fúrom szemeimet, némán figyelem a másodpercről másodpercre enyhébbnek tűnő tekintetet. Hihetetlen… hihetetlen, hogy így néz rám… most nincs durvaság, nincs távolságtartás az örökké rideg szemekben… félek, hogy akármit mondok, visszatér a régi önmagába… nem akarom, hogy ez a pillanat tovaszálljon.
- Akkor miért műsoroztatok a haveroddal a közönség előtt? – Tettetett nyugodtsággal folytatja, mikor megunja a felesleges várakozást, s mellkasom apró borsóvá szorul össze a szívembe nyilalló fájdalomtól… vajon… vajon tényleg zavarta? Annyira… annyira örülnék neki…
- Én nem tudtam, hogy ezt fogja csinálni… egyszerűen odajött, és letámadott. – Hangom egészen halk, szemeimet hol a földre sütöm, hol visszakapom Riki tekintetébe, majd egyre hangosabban folytatom… nem akarom, hogy azt higgye, hogy én és Rod… semmi nem volt, nincs és nem is lesz közöttünk… - Nem tehetek róla, hogy belém esett, pedig mondtam neki, hogy nem akarok tőle semmit. Őt nem tudnám szeretni. Vagyis tudnám, de csak, mint egy testvért, szeretőnek nem lenne jó… - Már szinte azt sem tudom, hogy miket mondok, csak felbátorodva ömlenek belőlem a szavak, s össze-vissza zagyválok mindent, ami eszembe jut. Csak egyetlen célom van… azt akarom, hogy megértse… lehet, sőt valószínű, hogy le fogja szarni… hogy nem fogják érdekelni az érzéseim… de nekem akkor is fontos, hogy tudja.
Nagyokat pislogva mered rám, egy másodpercig hitetlenkedés csillan tekintetében, de gyorsan tovaszáll, s a rideg szemek megenyhülten pillantanak rám. Elszorult torokkal figyelem, ahogy ujjai lecsúsznak csuklóimról, kezei lezuhannak teste mellé, s hangos sóhaj hagyja el ajkait, miközben szemeit fáradtan hunyja le… nem értem… ez most mit jelent? Hisz nekem? Vagy csak megunta a marhaságaimat, és most próbálja lenyugtatni magát? Igen… valószínűleg…
Szinte pislogni sem merek, hosszú percekig fürkészem arcát, egy másodpercet sem vesztegethetek, amíg még itt van előttem… kitudja, talán soha többé nem látom ilyen közelről…
Szemeim tágra nyílnak, mikor némán dől nekem, teste rám nehezedik, a fába préselve hátamat, de most nem zavar… ez most… más. Szívem őrült zihálásba kezd, ahogy testünk egymásnak simul, s nem tudom, hogy mire véljem a váratlan mozdulatot, de minden porcikám üvölt a boldogságtól. Mintha remegne, kezeimet vállára csúsztatva próbálok egy ölelésfélét kicsikarni magamból, de reszkető végtagjaim aligha akarnak engedelmeskedni agyam zaklatott parancsainak… nem értem… nem értem mi folyik itt… ezek szerint… elhitte? Vagy… miért?
- Öhm… Riki… - Halkan, bizonytalanul suttogom a nevét, s válla erőteljesen rázkódik meg kezeim alatt. Sír? … nem… nevet… miért nevet?
Szemeim tágra nyílnak, s mikor felemeli fejét, hatalmas, értetlen szemekkel nézek arcára. Aligha mosolyog, a nevetés sem volt valódi, jóízű kacaj, s egyre jobban összezavarodnak az amúgy is homályos gondolataim. Most min nevet?
Kezei vállamra csúsznak, ajkaira halovány mosoly kúszik, ahogy tekintete lassan elkomolyodik.
- Akarod látni a macskámat? Már otthon van… - Az értetlenkedést egy pillanat alatt váltja fel a meglepettség, szemöldökeim a homlokomra szaladnak, s hirtelen megszólalni sem tudok… m-micsoda? Riki… meghívott… magához? Önszántából? Nem azért, mert részegen kiütöttem magamat, vagy mert utána loholtam, mint egy hűséges kiskutya? Riki… most tényleg… meghívott?
Válaszra nyitom ajkaimat, szemeim felcsillannak, de torkom nem képes kipréselni egy röpke „igen”-t sem, ezért bizonytalanul elmosolyodva kezdek lelkesen bólogatni… nem hiszem el… ugye… ugye ez nem csak egy álom? És ha mégis… akkor ugye soha, de soha többé nem kell felébrednem?
Szó nélkül löki el magát a fától, ajkain még mindig halovány, sejtelmes mosoly ül, s elvörösödve követem tekintetemmel, ahogy lassú léptekkel elindul, még mindig alig hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. Ugye nem csak egy látomás?
Testemet hirtelen átjárja a hideg, ahogy már nem véd meg Riki teste a hűvös szellőtől, s elmosolyodva lépek utána, mikor már pár méterre eltávolodott tőlem, majd néhány gyors, rugalmas szökkenéssel hozom be a lemaradást. Boldog mosoly kúszik arcomra, s kezeimmel ösztönösen ölelem át hátulról, mikor utolérem. Ujjaim gyengén markolnak a vastag bőrkabát anyagába, s most nem löki le kezeimet, mint eddig mindig. Megtorpan, majd pár rövid másodperc után ujjait csuklómra fonva húzza el kezem, s újra elindul az úton, maga után vonva engem. Bizonytalanul mosolyogva sétálok mellé, s mikor már nincs szükség rá, hogy maga után vezessen, ujjai elengedik csuklómat. Kíváncsi tekintettel sandítok oldalra, arca nem tükröz semmilyen érzelmet, s némán, lassú léptekkel sétálunk az úton… nem vagyok hozzászokva a csendhez… többnyire akárkivel vagyok, tudok olyan témát találni, amiről tudunk beszélgetni… vagy ha mégsem, akkor összevissza fecserészve űzöm el a csendet… de ez most más… félek… annyira félek, hogy egy rossz szó elég ahhoz, hogy megtörjem a varázst… nem merek megszólalni.
Az eső még mindig szemerkél, de a felhők bátortalanul kezdenek eloszlani, s egyre több halovány napsugár küzdi át magát a sötét égbolton. Elmosolyodva pillantok hátra, ahogy átlépjük a park növényekkel benőtt, hatalmas kapuját, s szemeim tágra nyílnak a gyönyörködéstől. Szemeim felcsillannak, megtorpanok, s ösztönösen nyúlok Riki keze után, hogy visszahúzzam.
- Néééézd! – A park fölött egy hatalmas, gyönyörű színekben pompázó, erőteljes szivárvány húzódik, a lágyan szemerkélő esőcseppeken megtörnek a fényes napsugarak, s az egész égbolt mintha ragyogna a gyönyörűségtől. Meredten nézem a csodás képződményt, minden aggodalmas gondolat kiszáll a fejemből, s elmosolyodva hunyom le szemeimet. – A szivárványról mindig az első albumotok jut eszembe… emlékszem… nyár volt… egy késő délutáni időpont… az egyik barátom rávett, hogy menjek el vele egy koncertre… nem ismertem az együttest... szabadtéri koncert volt, és az eső lassan szemerkélni kezdett… akkor láttam életemben először szivárványt… - A mosolyom kiszélesedik, szinte érzem a boldog izgatottságot, amit akkor éreztem, csukott szemeim előtt ismét megjelenik a jelenet. – Gyönyörűen húzódott végig az égbolton, szinte világított… és akkor megszólalt a hangod… tökéletes… varázslatos… abban a pillanatban tudtam, hogy az életem semmit nem ér, ha nem énekelhetek. – És talán… talán a szívem már abban a pillanatban az övé volt.
Egész testem megborzong, minden porcikám libabőrössé válik a gyönyörű emlék hatására, s szemeimet résnyire emelem fel, mikor Riki az arcomra csúsztatja ujjait. Megremegek, agyam mintha elbódulna a lágy érintéstől, s émelyegni kezdek. Szinte fel sem fogom, mi történik, a következő pillanatban alig pár centiről nézek Riki szemeibe, s ajkaim megremegnek, ahogy puhán ejti rabul őket. Nyelve mozgása nem kifejezetten gyengéd, de egy csepp durvaság, egy csepp erőszak sincs benne, szenvedélyesen simítja ajkaim közé a puha testrészt, s én szófogadóan engedem be.
Istenem… annyira… hihetetlen… Riki… ez… ez a csók. Szívverésem ritmusa az egekbe szökik, érzem, hogy arcom teljesen kipirul, s egész testem vad remegésbe kezd.
Érzem ujjait vizes tincseim közé bújni, fejbőröm szinte bizsereg a hideg, kihűlt ujjak érintésétől, s remegő kezeimet válla köré fonva bújok közelebb hozzá… nem akarom, hogy vége legyen… nem akarom, hogy vége legyen ennek a csóknak… ilyet… ilyet még soha nem éreztem.
Testemet különös forróság önti el, a csók egyre hosszabbra és mélyebbre nyúlik, s csalódott sóhaj kíséretében kapok levegőért, mikor ajkaink elszakadnak egymástól. Felforrósodott arcbőrömet fájdalmasan marják a hideg esőcseppek, s szemeimet szégyenlősen lesütve húzom le remegő kezeimet Riki válláról.
- Mindig így képzeltem el az első csókomat. – Mosolyogva, meghatódottan suttogok gondolkodás nélkül, tekintetemet újra a szivárványra szegezem, s Riki tőlem eltávolodva indul el az úton, szemem sarkából látom, hogy mosolyog.
- Ez nem is az első csókod volt, kölyök. – Elvigyorodva lépek utána, kezeimet zsebre vágva kémlelem az eget, s mélyet sóhajtva fürkészem tekintetét… oh… dehogynem… amiket eddig kaptam tőle, azokat legkevésbé sem nevezném csóknak… semmi érzelem… semmi szeretet… csupán üres mozdulatok és erőszakos érintések… nem. Rod csókját pedig legszívesebben elfelejteném… még akkor is, ha kedves és gyengéd volt… szegény Rod… pedig annyira szeretném szeretni… és talán jobban is járnék… de nem megy… egyszerűen nem lehet más, csak Ő… senki más.
- De… csak az számít csóknak, amit én annak gondolok. – Bátortalanul lépek közelebb hozzá, remegő kezemet gyengéden simítom tenyerébe, ujjaink finoman kulcsolódnak össze, s bőröm bizseregni kezd, ahol Rikivel érintkezem. Fejemet lehajtva bámulom a cipőm orrát, ahogy lépkedek, nem akarom, hogy lássa az elvörösödött arcomat. Szívem hevesen zakatol mellkasomban, s ajkaimat összeszorítva merülök gondolataimba.
Finoman szabadítja ki ujjait, kezével hajamba borzol, s én kérdő tekintettel pislogok fel rá.
- Ne vidd túlzásba. – Csalódott beletörődéssel bólintok, kezeimet ismét a zsebembe dugom, majd az elején bizonytalanul, aztán felbátorodva kezdek el hétköznapi dolgokról fecserészni az út további részében.
Halk zörrenéssel nyílik ki az ajtó, Riki szó nélkül lép be, s én mélyen beszívva a levegőt követem. Szívem majd kiugrik a helyéről, igaz, csomószor voltam már itt, mégis úgy érzem, mintha ez lenne az első alkalom. Most először érzem vendégnek magam… igen… eddig mindig csak egy betolakodó voltam… most ő hívott.
Elmosolyodva bátorodom fel, s amint belépek az ismerős szobába, halk nyávogás üti meg a fülemet. Látom, ahogy egy nagy, gyönyörű fekete bundájú macsek vidáman dörgölőzik Riki lábához, s a látvány akaratlanul is újabb mosolyt csal arcomra.
Mikor a cica végzett a gazdija üdvözlésével, kíváncsian rohan hozzám, s én letérdelve kezdem el simogatni.
- De ééédi… - Hatalmas, zöld szemekkel pislog rám, s édesen dorombolva mászik ölembe, amíg simogatom. Riki némán sétál a folyosóra, majd közömbös hangon szól vissza.
- Hozok száraz ruhát… - Felállok, a cica egy könnyed mozdulattal szökken ki az ölemből, hogy Riki foteljébe mászva gömbölyödjön össze egy hatalmas szőrcsomóvá, s elmosolyodva figyelem… illik Rikihez. Annyira el tudom képzelni őket együtt… ahogy Riki gyengéden cirógatja... olyan gyengéden, ahogy engem soha nem fog megérinteni…
A szemem előtt megjelenik a kép, hirtelen újra elvörösödöm, s közben gyors mozdulattal dobálom le magamról az átfagyott, nedves ruhadarabokat. A kezemet dörzsölve melengetem magam, s mikor Riki visszasétál a szobába, ajkain gúnyos mosollyal néz rám.
- Ilyen könnyen levetkőzöl mások előtt? – Szemeim tágra nyílnak, értetlenül pislogok rá, majd végignézek testemen, melyet csak egy vékony alsónadrág takar.
- De hisz… mindketten fiúk vagyunk… - Mosolya vigyorrá szélesedik, egyik szemöldökét felhúzva pillant rám, s hirtelen felfogom, hogy mire céloz… mekkora… hülye vagyok. Én…. Nem úgy gondoltam… ez… még soha nem fordult meg a fejemben… ha egy férfiba szerettem bele… az azt jelenti… hogy…
Érzem, hogy fülig vörösödöm, pulzusom egy másodperc alatt szökik az egekbe, s remegő kezekkel kapom fel magamra a pulcsit és a nadrágot, amit nekem hozott.
Némán figyelem, ahogy még mindig mosolyogva sétál a fotelhez, egy gyengéd mozdulattal kapja fel a cicát, majd a helyére huppanva húzza az ölébe. A szoba másik végéből hallom a macska hangos dorombolását, s elmosolyodva figyelem, ahogy Riki a füle tövét simogatva kényezteti… najó… nem lehetek féltékeny egy macskára… nyugi Yumi…
A kanapéhoz sétálva huppanok le, szemem megakad a telefon mellett lévő apró cetlin… ismerős írás… ismerős számok… mi-micsoda? ez… nem lehet…
- Riki… miért… van a számom a telefonod mellett? – Hitetlenkedve, meglepetten pislogok újra a cetlire, mintha csak ellenőrizni akarnám, hogy nem láttam e rosszul… nem… ezt a cetlit én magam írtam… mikor legutóbb itt jártam… de miért? Azt hittem rögtön kivágja a kukába? Miért nem tette? Vajon… nem! Nem szabad semmiben reménykednem… semmiben…
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 11. 21. 19:34:32
|
| timcsiikee | 2010. 11. 20. 21:07:08 | #9402 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Habár az én vizes arcomról kerül rá pár csepp, mégis… a szeméből induló könnyek összetéveszthetetlenek az esővel. Még mindig kabátomba csimpaszkodik, lesüti pilláit.
- Sajnálom. Nem tudom bizonyítani, hogy valóban én írtam, és azt sem, hogy neked… De… de nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy olyannak tarts, aki más számát a sajátjaként adja elő. – reszketve kezd sírni, és kikerekedett szemekkel figyelem. Ez nem vicc… ez komoly…
Elhátrálok egy lépést, és ha a fa nem tartaná a hátát, akkor minden bizonnyal összerogyna. Lassan le is csúszik, és összekuporodik a fa tövében.
- Tényleg neked írtam… - dünnyögi térdei mögül, fel sem nézve reám, majd könnyfátyolos tekintetét félve vezeti rám. Nem tudom, mit gondoljak. Így nem tud senki hazudni… Senki… még én sem… Előre dobja fejét, homloka térdének csapódik, és úgy zokog tovább halkan, rázkódva.
Ennél őszintébb talán még… senki nem volt velem.
Visszalépek egy felet, megállok közvetlen előtte, majd ujjaimmal tétovázok, végül a hajába borzolok.
- Második hallásra kevésbé volt pocsék a szám. – akaratlanul is ajkaimra csúszik egy kisebb mosoly szerűség, továbbra is könnyezik, de felnevet.
- Riki… - zavart nevetése közben halkan suttogja. Még így könnyezve is jobban áll neki a nevetés…
Hirtelen felpattan, meglepődni sincs időm, már felém szökkenve, karol át, csak pislogok nagyokat.
- Köszönöm. – megmozdulni sem nagyon tudok. Miért nem? Miért nem akarom eltolni? - Sajnálom… mármint a csókot… sajnálom, ha rosszul érezted magad miatta… nem direkt volt… mármint… nem akartam, hogy féltékeny legyél… - agyamra egy szempillantás alatt száll le a vörös köd, ahogy felfogom szavait. Hihetetlen a kölyök… végre sikerül neki elhitetni az igazat, megnyugtat – fogjuk rá – és mégis képes egyetlen pillanat alatt megfordítani a helyzetet úgy, hogy felbassza az agyam… nincs még egy ilyen hülye, az már biztos.
Felnéz komorrá váló arcomra, a düh szállingózik alakom körül, eltolom, ő hátrál, majd teste a törzsnek csapódik újra. Azt hiszem még mindig nem fogta fel.
- Ne bízd el magad, vakarcs. Nehogy azt hidd, hogy érdekel, hogy kivel és mit csinálsz. Felőlem akár szexelhetsz is vele a színpadon, kurvára leszarom. – hörgöm képéhez hajolva, összeszűkült szemekkel.
- Akkor… miért voltál olyan dühös? És… miért jöttél ide hozzám, mikor te mondtad, hogy soha többé ne kerüljek a szemed elé? – mellkasomban a szívem olyan heves pumpálásba kezd, hogy nem tudom megkülönböztetni, melyik kalimpálás jelent jót és melyik a dühöt… összekeveredik a kusza érzelmekkel a mérgem, és összeolvadva tör ki belőlem megint az állat… miatta… az utóbbi időben ez a kretén, folyamatosan előhoz belőlem minden féle szart, amivel nem tudok mit kezdeni. Hogy a francba képes erre? És miért csinálja még mindig? Mazochista? Talán egy verésre vár? Nem fogja megkapni, nem vagyok hülye. Azzal kínzom, ami lelkileg fájdalmasabb.
Testemmel durván szorítom a fához, mohón tépem ajkait. Miért kell folyton ezt csinálnia? Miért csinálom ezt folyton? Csak hagynom kéne, csak el kéne tűnnöm innen, de nem… valami mindig visszahúz. Vállamba kapaszkodik, vadul szuszogva harapom ajkait, nyelvemmel durván furakszom szájába, majd hirtelen hajolok el, zihálva.
- Neh… Riki… az utcán vagyunk… bárki megláthat. – oh így állunk kicsikém? Nem is bánnád, ha jól megdugnálak, csak más ne lássa? Vicces… a végén még kiderülne, hogy ő szégyell engem.
Kapálózó kis kezeit a feje fölé feszítem, forró nyakába harapok.
- Tehát csak ennyi ellenvetésed van az ellen, amit csinálok? – arcomra kaján vigyor kunkorodik, mellkasom mindjárt kettészakad, de elborult agyam csak úgy tolja kifelé a szavakat a számon. - Neked tényleg bárki megteszi, igaz? – durván csókolok nyakába, reszket, sőt remeg alattam, nyöszörögve próbál ellenkezni egyre gyengébben, végül szavakkal.
- Nehm… csak… csak te… - súgja halkan, akadozva, s felmorranva harapok puha bőrébe. Hazudsz… biztosan hazudsz… Ezért fáj ennyire… Direkt törsz le szilánkokat a szívem burkából?
Felhajolok, és könnyes arcát látom… és nem hiszem el. Mit csinálok vele? Miért húzom fel magam minden szaron? Miatta? De most más kérdés jobban foglalkoztat.
- Te tényleg szeretsz engem? – dörmögöm halkan, sírása szipogássá válik, majd pár könnycseppet kipislogva néz fel rám, és csepp tétovázás nélkül lehunyja pilláit, majd bólogat lassan. Felsóhajtok… Valamiért… jobban érzem magam… ér ez idegesít… - Miért? – kérdeznék rá, hirtelen pattannak ki szemei, és tétován remegnek meg ajkai. Tényleg tudni akarom? Hisz még el sem hiszem neki igazán. Csak a reményét hiszem el, amit magamba rejtek mélyen. Talán mégsem akarom hallani, biztos valami hülyeséget hablatyolna össze, amitől megint felhúznám magam… nem kell ez most nekem. Ahogy látom, úgysem találja a szavakat. Inkább… - Akkor miért műsoroztatok a haveroddal a közönség előtt? – összeszorítja ajkait, szomorú tekintettel néz rám tovább. Én elkomorulok, próbálom a szokásos formám fenntartani… Nem könnyű. Most nem…
- Én nem tudtam, hogy ezt fogja csinálni… egyszerűen odajött, és letámadott. Nem tehetek róla, hogy belém esett, pedig mondtam neki, hogy nem akarok tőle semmit. Őt nem tudnám szeretni. Vagyis tudnám, de csak, mint egy testvért, szeretőnek nem lenne jó… – csak pislogva hallgatom, ahogy reszkető hanggal kezd neki, majd végül belelendülve hadarja el a végét. Szerintem… ez a kölyök soha életében nem hazudott még… vagy túl jól csinálja… amit kétlek… Szerintem ahhoz túl hülye, mint ahhoz is, hogy megtanulja, mit kell mondani és mit nem. Szemem lehunyva sóhajtok, eleresztem karjait, és kezeimet magam mellett lógatom. Érzem magamon kíváncsi tekintetét. Tehát felhúztam magam… szinte a semmin, ezzel elárulva azt, amit nem akartam, hogy még én is megtudjak. Mert ez a vakarcs olyat hoz ki belőlem, amit még magam sem tudtam, hogy van bennem… Ennyi féle érzés…
Szótlanul dőlök testének, hanyagul támaszkodva meg a fán, ezzel visszaszorítva őt a kérgekre. Fázom… kívülről fázom, ahogy vizes testemet fújja a lágy szél. Kis kezeit testemen érzem puhán megtámaszkodni, nekem feszülő mellkasában érzem hevesen dobogó szívét a vékony ruhán keresztül.
- Öhm… Riki… - suttogva motyog, kitörlöm minden idióta gondolatomat, majd halkan nevetni kezdek. Teljesen kész vagyok… ez már az őrület határa, ebben biztos vagyok. De úgy érzem… hagynom kell magam. Olykor az őrület hozza a legjobb ihletet nemde? Ha ezt az egész szart álmodom, egyszer úgyis fel kell kelnem… Ugye?
Elhajolok tőle, értetlenül pislog rám, én pedig csak vállaiba kapaszkodom. Nem is tudom, miért hagyom magam. Talán emlékeztet a régi önmagamra, aki még tudott élni… Igazán…
Egy biztos… megnyugodtam attól, hogy hallottam a zavaros meséjét. És ha már itt tartunk… talán apró reménnyel tölt el valami… aminek nem tudom az okát.
- Akarod látni a macskámat? Már otthon van…
|
| Silvery | 2010. 11. 12. 18:54:17 | #9277 |
Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
- Hogy tehetted? – Csattanok fel újra, s kikapom Rod kezéből a távkapcsolót, hogy kikapcsoljam a tévét. Remek… már fél órája erről beszélnek… le lehet kattanni a témáról… minden perccel egyre valószínűbb és valószínűbb, hogy Riki véletlenül arra az adóra téved. – Nézd meg… most mindenki azt fogja hinni, hogy így akarunk rajongókat szerezni! – Az ágyról felállva sétálok fel s alá a szobában.
- Nem muszáj így lennie… ha elmondanánk, hogy kapcsolatban vagyunk… - Vigyorogva pillant rám, ahogy fülig vörösödve torpanok meg, kezemből kiesik a távirányító, s hangos koppanással ér földet.
- De nem vagyunk semmiféle kapcsolatban… - Bizonytalanul hátrálok egy lépést, mikor ő is feláll, s felém közeledik.
- Attól félsz, hogy Ő is látni fogja? – Újra elmosolyodik, szemeim tágra nyílnak, s átlátszó füllentéssel rázom meg a fejemet. – Yumi… még ha látja is… valószínűleg a legkevésbé sem fogja meghatni… nem mintha bármi lenne köztetek, és nem tartozol neki hűséggel… - szemeim könnybe lábadnak, minden egyes szava mintha újabb és újabb tőr lenne szívemben, s tekintetemet lesütve hátrálok még egy lépést. Hogy mondhat ilyet? Mikor tudja… tudja, mit érzek… pedig igaza van. Tudom, hogy igaza van. Riki valószínűleg röhögne egy nagyot, és annyit mondana, hogy szánalmas és csak rajongókat akarunk szerezni.
A pillanatban, mikor az első könnycsepp végigcsurran arcomon, Rod államnál fogva emeli fel arcomat, s egy újabb gyengéd csókot lehel ajkaimra. Szemeim tágra nyílnak a meglepetéstől, minden mozdulata, minden simítása számomra szokatlanul gyengéd, s megremegve tolom el magamtól. Hiába csókol ilyen gyengéden… hiába kedves és lágy minden érintése… nem érzem azt, amit Riki durva csókjainál… felesleges az egész, ha nem a megfelelő ember csinálja…
- Sajnálom, nekem ez nem megy. Tudom, hogy segíteni akartál, hogy elfelejtsem, de felesleges. Még nem vagyok képes rá. – Választ nem várva hagyom faképnél, szívem fájdalmasan lüktet, szinte szorongatja mellkasomat… még Rodot is bántottam. Annyira szörnyű vagyok. Miért történik mindez? Én nem akarom ezt az egészet… nem szabadott volna… nem szabadott volna beleszeretnem.
Másnap reggel nyúzottan ébredek. Az éjszaka nagy részét álmatlan forgolódással töltöttem, s most karikás szemekkel megyek a fürdőbe, hogy legalább egy kicsit felfrissítsem magam. Lehetetlen vállalkozás. Bár… máskor koncertek után még másnapos is vagyok… ehhez képest a kialvatlanság egy álom… hurrá… talán minden koncert után össze kéne vesznem Roddal. Jhajj…
Dél felé jár az idő, mikor elegem lesz a magányos gyötrődésből, s gyors mozdulatokkal kapok magamra pár átlagos utcai ruhát. A barna vászonkabátomat magamra öltve surranok ki az ajtón még az előtt, hogy bárki megkérdezhetné, hova megyek. Nincs kedvem magyarázkodni. Nincs kedvem beszélgetni. Mintha nem is önmagam lennék. Nem vágyok másra csak egyedüllétre az mp3-mal.
Az utcára lépve egyből átjárja testemet a hűvös szellő, fülemben megszólal a Take új albuma, s Riki hangjának hallatán egyszerre olvadok el a gyönyörtől és szenvedek a szívemet mardosó fájdalomtól. Tökéletes.
Szemeimet lehunyva hagyom, hogy lábaim arra vigyenek, amerre akarnak, néha kikukucskálok, hogy felmérjem a terepet, mielőtt belerohannék valakibe. Az utcák szinte üresek, csupán pár ember sétál körülöttem, a legtöbben inkább az autót választották ebben a borús, gyönyörű időben. Tökéletesen tükrözi a hangulatomat.
El kell felejtenem mindent, ami Riki is köztem történt. A durva csókokat, a kegyetlen szavakat, az észveszejtően szívdöglesztő, gúnyos mosolyokat… mindent. Mindent. Csak nem lehet olyan nehéz… csupán annyi a feladatom, hogy ne gondoljak rá… lehetetlen. Bárcsak ne lenne ennyire jó az új albumuk… bárcsak ne látnám egyfolytában a klipjeiket a tévében… nem… valószínűleg… akkor is találnék valami indokot, ami miatt jogosnak tűnik, hogy egész nap ő jár a fejemben. A fenébe is. Mennyivel egyszerűbb volt minden, amíg nem ismertem. Ő volt a példaképem én pedig egy hülye kis senki, akiről azt se tudja, hogy ki az. Most… én beleszerettem, ő pedig pont olyannak lát, mint addig, amíg a létezésemről sem tudott. Egy senki. Már nem is értem, miért aggódtam, hogy látja a koncertünket. Rodnak igaza volt. Valószínűleg a szeme sem rebbenne.
Letörlök egy kósza könnycseppet, az egyre sötétebben kavargó égre emelem fáradt tekintetemet, s elmosolyodva élvezem, ahogy az apró lyukakon áttörő napsugarak erőtlenül simogatják arcomat. Legalább az ő érintésük gyengéd és forró.
Nem tudom, mióta járom az utakat, már negyedszerre indul újra az album, s halkan dúdolgatva figyelem tornacipőm orrát, miközben zsebre dugott kézzel sétálok. Fáradtan megtorpanva nézek körül, s lemondóan nevetek fel magamban, mikor agyam felismeri a környéket. Hát persze… hát persze. Szánalmas vagyok. Egy utcányira innen lakik Riki. Nem hiszem el… így jár az, aki engedi, hogy a lábai vigyék. El kell tűnnöm innen, mielőtt szembejön… most nem bírnám, ha látnom kéne… túlságosan vágyom rá.
Gyors mozdulatokkal fordulok meg, s sietős léptekkel sétálok az ellenkező irányba. Mindegy merre… mindegy hova… csak minél messzebb innen.
A levegő páratartalma egyre emelkedik, szinte nehéz lélegezni a sűrű esőszagtól. Az emberek mind rohanva próbálnak zárt helyre menekülni, mielőtt leszakad az ég, s én magányosan sétálok egy üres, kihalt parkocskába. Egy árva lélek sincs rajtam kívül, haloványan elmosolyodva megyek a park közepében álló vastag törzsű fához, s a tövébe leülve kezdem el énekelni a számot, ami épp megy… annyira gyönyörű… imádom a számait… imádom. És ha jól emlékszem… márpedig jól emlékszem, akkor ezután a szám után a kedvencem jön.
Fejemet hátra döntöm, a fa kérge durván simítja hajamat, ahogy az égre pillantok. A zene elhalkul, ahogy véget ér a szám, s hosszúakat pislogva várom, hogy elkezdődjön a következő.
Ahogy megszólal a zene, szinte vezényszóra kezdenek el hullani az égből az esőcseppek, mintha minden egyes szürkés felhő helyettem törne ki zokogásban. Torkom elszorul, csodálattal nézem a záporzó cseppeket, s a fa lombja nem sokáig véd meg a szakadó esőtől.
Kiengedem a hangomat, a dúdolás helyett énekelni kezdek, minden egyes szavam a hangosan kopogó záporba veszve könnyíti szívemet.
- Everything falls into place but I think I need a little more time… and yeah I know my life has changed, but honestly I don't know if we'll survive… - Szemeim tágra nyílnak, ahogy duplán hallom Riki hangját fülemben, s mikor megpillantom magam előtt, szívem kihagy egy ütemet, majd eddig nem ismert száguldásba kezd. Most… most már… képzelődöm is? Nem… odáig még nem jutottam… vagy igen… nem tudom…
Halkan, hitetlenkedve suttogom a nevét, miközben belül magamat győzködöm, hogy valóban itt áll előttem. Igen. Ez tényleg ő… nem egy képzelet… de miért? Hogy kerül ide? És ami a legfontosabb… miért jött ide hozzám? Nem értem… ő mondta, hogy soha többé ne kerüljek a szeme elé… és én… nem vagyok felkészülve… nem akarok beszélni vele… el akarok futni… el akarok menekülni.
Remegő kézzel veszem le a fülhallgatót, miközben másik kezemmel kikapcsolom az apró kütyüt.
- Látom megvetted a lemezünket. – Bizonytalanul, szinte alig észrevehetően bólintok, miközben felállok a fölről, vizes ruháim bőrömhöz tapadnak, még a kabát is átázott. Szemeimet makacsul a földre sütöm, s életemben először, gőzöm sincs, hogy mit mondjak. Akármit mondok, csak magamra haragítom. Mindig így van.
- Ez a számod nagyon jó lett… - Halkan suttogok, s idiótán érzem magam, hogy a számát dicsérem… nem mintha ne szarna magasról a véleményemre. Gondolom tökéletesen tisztában volt vele, hogy jó lett… mindegy… most már mindegy.
- Legalább őszinte. – Zavartan kapom rá tekintetemet, szívem mintha megállna egy pillanatra, s némán kapok levegőért… ezt hogy érti? Ugye… ugye csak üldözési mániám van, és nem úgy gondolta, ahogy gondolom, hogy gondolta??
- Mi-miről beszélsz? – Suttogom rekedtes hangon, de már előre félek a választól. Nem akarom hallani… félek, hogy azt fogja mondani, amitől tartok.
- Láttam a koncertetek. – Szívem kihagy egy ütemet, legszívesebben ordítanék, s remegve, csalódottan sütöm le újra a szemeimet… ne… nem hiszem el… pedig annyira reménykedtem… akkor látta a csókot… - Bár arra akartál utalni, hogy a számot nekem írtad… - Rövid szünetet tart, s szemeim tágra nyílnak… basszus! A szám… szinte… szinte el is felejtettem. Annyira féltem, hogy látta a csókot, hogy el is felejtettem, hogy üzentem neki… de akkor… akkor már tudja… már tudja, hogy neki írtam.
Szívem olyan gyorsan kezd dübörögni, hogy már fizikai fájdalmat okoz, ujjaimat mellkasomra szorítom, hogy csillapítani próbáljam a kínzó fájdalmat.
- Valójában a kis halvérű haverod írta ugye? Neked. Aztán te pedig elénekelted. – Ledermedek, tekintetemet kétségbeesetten kapom felé, s szinte fel sem fogom szavait. Nem akarom felfogni. Miket beszél? Hogy Rod? Nekem? Nem! Én írtam… én írtam… miért mondja ezt? Nem értem…
- Tévedsz! – Ösztönösen ellenkezve lépek hozzá, lendületből ölelem át, ujjaim kabátjába markolnak, ahogy próbálom meggyőzni… nem… nem hiheti ezt. Én írtam… neki! Muszáj elhinnie… muszáj… annyira fáj… annyira fáj, hogy ezt mondja. - Én… én azt neked írtam. Hozzád írtam, és… - Hangom egyre hisztérikusabb, kezeimmel gyengén rázom, s látom, ahogy közömbös tekintetét elárasztja a düh. Szemeim könnybe lábadnak, homályosan nézem, ahogy kemény arcvonásait cirógatják az esőcseppek, s szívem kihagy egy ütemet, mikor hirtelen lök távolabb magától, hogy pólómba markolva emeljen fel. Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak a ledöbbentségtől, a levegő a tüdőmben reked, még ahhoz sincs hangom, hogy felsikoltsak, mikor látom lendülni az összeszorított öklöt. Szemeimet összeszorítva várom az újabb fájdalmat, egész testem remeg, szemhéjaim alól hatalmas könnycseppek gurulnak ki, hogy az arcomon csordogáló esőcseppekhez csatlakozzanak. Meg fog ütni. Meg fog ütni. Félek. Nagyon félek. Fájni fog? Nem jobban, mint ahogy a szívem csikar. Annál nem lehet rosszabb.
Hosszú másodpercekig várom az ütést, s meglepett nyikkanás hagyja el számat, mikor pólómat elengedve vág a fához. Hátam fájdalmasan csapódik a kemény kéreghez, szinte érzem, ahogy az apró dudorok lila foltokat hagynak bőrömön, de a következő pillanatban már nem ez a legnagyobb problémám. Olyan hirtelen történik minden, hogy szinte felfogni sincs időm, combom belsején érzem Riki lábának érintését, egész testem felforrósodik, ahogy teste hozzám simul, s mikor ajkait az enyémekre tapasztja, felnyögve markolok a kabátjába. Ne! Ezt… ne…
Testem egy pillanatra megfeszül, próbálok ellenállni a szívemből áradó forróságnak, próbálok tiltakozni a vadul őrjöngő érzelmeknek, de minden hiába. Nyelve vadul tör ajkaim közé, testével a fa kérgének nyom, elzárva minden szabadulási lehetőséget. Egyre jobban elvesztem fejemet, nyelve mohó követelőzése teljes kábaságba borítja elmémet, s hiába küzdök, szívem már rég behódolt a csóknak. Testem elernyed, már nem ellenkezem, hagyom, hogy önzően, durván falja ajkaimat.
Minden másodperc egy fájdalmasan boldog örökkévalóságnak tűnik, néha, pár röpke pillanatra elválnak ajkaink, levegőért kapkodva reménykedek, hogy már vége, de nem. Mindig újra és újra rabul ejti ajkaimat, minden porcikám bizsereg, és érzem, hogy arcom kipirul, felforrósodik, a hideg esőcseppek szinte csípik bőrömet. Nem bírom… nem bírom… miért csinálja ezt? Nem értem. Talán nem is akarom érteni. Pedig én… én el akartam felejteni. Ha ezt csinálja, csak megnehezíti a dolgomat. Miért? Miért történik ez velem? Miért kell mindig ennyire durvának lennie?
- Hogy akarod ezek után, hogy elhiggyem, te írtad és nekem? – Szemeimet újabb könnycseppek hagyják el, ujjaim még mindig görcsösen markolnak kabátjába, pedig már elhajolt arcomtól. Mi az, hogy ezek után? Csak mert Rod váratlanul megcsókolt? Én… nem értem Rikit… mégis… valahogy különös boldogság tölt el, hogy látom, hogy mégsem szarja le… felismerte, hogy neki küldtem, ráadásul… ráadásul… zavarta, hogy Rod megcsókolt? Micsoda? nem… az… nem lehet… biztos csak félreértelmeztem valamit. Az lehetetlen. Vagy talán mégis? … nem, ha reménykedek, csak jobban fog fájni.
Szemeimet ismét a fölre sütöm, nem tudom állni Riki szúrós, mégis különösen gyengéd tekintetét… vagy talán, csak képzeltem? Lehet.
- Sajnálom. Nem tudom bizonyítani, hogy valóban én írtam, és azt sem, hogy neked. – Hangom remeg, minden szóért küzdelmet vívok a sírás ellen. – De… de nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy olyannak tarts, aki más számát a sajátjaként adja elő. – Nem bírom tovább, kitör belőlem a zokogás, ujjaim remegnek mellkasán, de mégsem veszem le. Még nem… kihasználom azt a pár percet, amíg még itt van velem. Kihasználom, amíg érinthetem, amíg ilyen közel van. Komolyan… komolyan azt hiszi, hogy aznap este, mikor nála voltam… mikor nagy nehezen rávettem magam, hogy megkérjem, hogy hallgassa meg az új számomat… mikor remegve vártam, hogy mit mond rá… tényleg azt hiszi, hogy nem a sajátom volt? Kegyetlen. Hihetetlenül kegyetlen… én soha… soha nem tennék olyat. Ráadásul egy ilyen számmal.
Hirtelen lép hátrébb, kezeim erőtlenül hullnak testem mellé, de még mindig nem nézek rá. Tekintetemet makacsul oldalra fordítva meredek a földre, s hosszú, néma másodpercek telnek el, amiket csak az eső kopogása és szipogásaim törnek meg. A földre csúszva görnyedek össze, térdeimet felhúzom, átkarolom őket, vállaim némán rázkódnak.
- Tényleg neked írtam… - Suttogom remegő hangon, majd végre félénken, bizonytalanul rá emelem könnyes szemeimet. Alig egy-két lépésre áll tőlem, s mintha megrökönyödve nézne le rám. Tekintete most nem közömbös, mégsem tudom kiolvasni belőle, mire gondolhat.
Újabb néma percek telnek el, s fejemet térdemre hajtva zuhanok magamba, már abban sem vagyok biztos, hogy itt van e még… nem tudom… talán jobb is, ha elment. Talán…
Szemeim tágra nyílnak, mikor hajamba borzol, hirtelen emelem fel könnyes tekintetemet, s hatalmas szemekkel pillantok a magához képest gyengéd tekintetbe. Ujjai most gyengéden túrnak tincseim közé, pulzusom újra az egekbe szökik, ahogy kipirulva nézek rá… annyira más érzés, mikor Ő ér hozzám… annyira más.
- Második hallásra kevésbé volt pocsék a szám. – Torkom elszorul, ajkaimra halovány mosoly kúszik, majd a könnyekkel küszködve nevetek fel, miközben halkan suttogom nevét. Kevésbé pocsék… milyen megható dicséret… mégis… Rikitől… örülök neki. Annyira örülök neki. Ezek szerint… elhiszi, hogy én írtam? Vagy egyszerűen megunta a témát? Nem tudom… remélem... remélem elhiszi. Neki írtam, és azt akarom, hogy tudja.
Lassan állok fel a földről, szemeimet törölgetve nézek rá, majd elmosolyodva szökkenek egyet, hogy előtte teremve öleljem át.
- Köszönöm. – Suttogom halkan, érzem, hogy teste megfeszül, de nem tol el magától. Tudom, hogy mindjárt jönne az, hogy „nem dicséretnek szántam” vagy az, hogy „még így is katasztrofális”, ezért nem hagyom szóhoz jutni, kíváncsi tekintettel nézek fel rá, s folytatom. – Sajnálom… mármint a csókot… sajnálom, ha rosszul érezted magad miatta… nem direkt volt… mármint… nem akartam, hogy féltékeny legyél… - Összeszedetlenül zúdítom rá gondolataimat, s látom, hogy szemei tágra nyílnak a dühvel keveredett megdöbbentségtől. Hirtelen tol el magától, hátam ismét a fának ütközik, ahogy hátrálok pár lépést, s tudom, hogy mi jön most… basszus… lehet, hogy ezt nem kellett volna… de… én csak azt akartam, hogy tudja, hogy nem én akartam a csókot… miért érzem úgy, hogy magyarázkodnom kell? Pedig Rodnak igaza van… nem mintha bármi lenne köztünk…
Ismét különös fájdalom nyilall szívembe, kezeimet odakapom, majd ahogy Riki rideg tekintetébe nézek, egy pillanatra bennem reked a levegő, s kétségbeesetten lélegzek fel.
- Ne bízd el magad, vakarcs. Nehogy azt hidd, hogy érdekel, hogy kivel és mit csinálsz. Felőlem akár szexelhetsz is vele a színpadon, kurvára leszarom. – Szemeim tágra nyílnak a durva szavak hallatán, ajkamra harapva fordítom oldalra tekintetemet, kezeim ökölbe szorulnak. Nyugi… ne vedd komolyan… egy szavát se vedd komolyan. Ő sem gondolja ezt, csak azért mondja, mert ideges. Nyugi Yumi. Nem szabad megint sírnod. Nyugi…
- Akkor… miért voltál olyan dühös? És… miért jöttél ide hozzám, mikor te mondtad, hogy soha többé ne kerüljek a szemed elé? – Félve, remegő hangon suttogom a szavakat, s felsikkantani sincs időm, ahogy teste ismét az enyémnek csapódik, vadul, erőszakosan tapad ajkaimra, s megremegve szorítom ujjaimat vállára, de magam sem tudom, hogy eltolni próbálom, vagy közelebb húzni… ellenkeznem kell… muszáj ellenkeznem… én nem akarok… ilyen csókot nem akarok tőle. Soha többé… utálom, mikor a düh miatt csókol meg… én… annyira… fáj.
Ajkai nyakamra térnek, az eddig összeszorított szemeim ismét tágra nyílnak, s felnyögve próbálom összeszedni minden erőmet, hogy ellenkezzek, nem sok sikerrel.
- Neh… Riki… az utcán vagyunk… bárki megláthat. – Erősen fogja le a mellkasát püfölő kezeimet, egyik kezével a fejem fölött fogja össze őket, s remegve harapok ajkaimra, mikor nyelve újra nyakamon kalandozik.
- Tehát csak ennyi ellenvetésed van az ellen, amit csinálok? – Ajkait kegyetlen, gúnyos vigyorra húzza, s szemeim tágra nyílnak. – Neked tényleg bárki megteszi, igaz? – Szívembe hatalmas fájdalom mar, ha Riki nem nyomná testemet a fának, valószínűleg összegörnyednék tőle, így némán nyögök fel tőle, arcomat oldalra fordítom, s agyam hiába utálja őt szavai és kegyetlensége miatt, szívem és testem minden egyes érintésére reagál.
- Nehm… csak… csak te… - Némán, elhaló hangon suttogom a szavakat, a könnycseppek újra záporoznak arcomon, halkan zihálva kapkodom a levegőt. Hogy mondhatott ilyet? Bárki megteszi? … nem tud semmit… gőze sincs róla, hogy min mentem keresztül, míg megpróbáltam elfelejteni… nem tudja, hogy visszautasítottam Rod gyengédségét. Persze, hogy nem…
|
| timcsiikee | 2010. 11. 11. 18:43:11 | #9251 |
Karakter: Kumasaka Nariaki "Riki"
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Riki:
Először nem válaszol, csak visszavágódik a kanapéra, kényelmesen maga alá húzva lábait.
- Nem maradhatok még egy kicsit? Nemsokára próbánk lesz, és hazamenni már úgysem lenne időm… ráadásul innen közelebb is van a hely… - már lassan kezdek hozzászokni ezekhez a válaszokhoz, de még mindig hihetetlennek tűnik. Érdeklődve emelkedik egyik szemöldököm a homlokom közepére.
- Esélytelen. Már így is rég el kellett volna húznod. A lakásom nem egy hotel. – morgom elégedetlenül, és elfordulok tőle. Inkább örülhetne, hogy tegnap nem dobtam ki csurom vizesen az utcára.
- Te… te… te írtál! – hebegi hitetlenül, a gyomrom ugrik egyet, majd enyhe düh jár át. Van valami, amit ez a hülye kölyök nem ismer fel? Lehet, hogy nem is olyan hülye, mint aminek látszik.
- Miről beszélsz, vakarcs?! – eltuszkolom magamtól csillogó pofáját, majd bevetődöm a fotelembe, és rágyújtok. Kage olyan régóta nincs már itt, kezdek nagyon hozzászokni, hogy itt ülök. Pedig ő szokott itt henyélni.
Néma csend következik, lassú léptekkel a közelembe jön, és velem szemben az asztal szélére ül. Még az sem zavarja meg, hogy arcába fújom a füstöt. Mi a fene, kezdesz immunis lenni? Jobb vagy minta bacik meg vírusok. Bár, még mindig nem jött rá, hogy ezzel az oroszlánt piszkálja? Aki nem is alszik, hanem csak félálomban van?
- Tehát… egyik lehetőség: megpróbáltál írni, ismét kudarcba fulladt, mert nem volt ihleted, és emiatt voltál dühös, mikor rákérdeztem… - mereven, sőt ridegen meredek rá, ujjaim között parázslik a cigi, szabad kezemmel a karfába markolva figyelem. Tekintetemmel próbálok lyukat égetni szép pofijába, de nem megy. Milyen kár… Persze úgy néz ki, még mindig nem tanult semmiből, a velem való beszélgetések során. - – másik lehetőség: volt ihleted és tudtál írni… ez a reggeli jókedvet is megmagyarázza… ebben az esetben viszont nem indokolt az ingerültséged… hacsak nem… azért volt ihleted, mert végre nem voltál egyedül, viszont ezt nem akarod beismerni. – felsikkant, ahogy hátra lököm az asztalon, és felé kerekedek.
- Elveted a sulykot, kölyök. – muszáj mindenbe beleszólnia? Elfordítja fejét, ujjaim közé véve arcát fordítom vissza magam felé, egyre közelebb hajolva. - Azt elemezgesd, aki kíváncsi rá. – fokozatosan közelebb hajolok, visszafojtott lélegzettel fekszik alattam, nem moccan, nem remeg, csak mozdulatlanul fekszik, mintha felkészülten várna valamire… Hm…
Felegyenesedem róla, neki háttal állva a fotel háttámlájába markolok.
- Tűnj innen. Soha többé ne kerülj a szemem elé. – utálom, ha kiismernek…
Pár pillanatig semmi reakció, végül lassú, néma, tétova léptekkel távozik. Ahogy becsukódik az ajtó, felsóhajtok, és az ablakomon meredek ki. Így lesz helyes… És ha végre minden igaz, nem kell többet miatta idegeskednem. Soha többé…
~*~
Telnek a napok, a hetek, és ki sem mászom a lakásból. Csak írok és írok, valamint szerzek. Kissé idegesítő, hogy a rá való emlékezéssel sikerül csak érzelmeket kicsikarni magamból, de minden félét… És ebből merítek ihletet. De… mindennek ára van, és a sikernek is. Úgy sem fogja senki tudni ennek az alapját, csak én érthetem. Esetleg Dez lesz még az aki rájön, de… az nem érdekel.
A telefont sem veszem fel, csak néha-néha meghallgatom az üzenetrögzítőmet.
A sötét szobában ülök, már jócskán elmúlt az este, és javában folyik az éjszaka. A kanapé közepén ülök, kényelmesen elterpeszkedve. Egyik kezemben egy pohár jeges whisky hűsíti forró bőrömet, másik kezemben a jóleső cigit tartom, s bekapcsolom az üzenetrögzítőmet.
„Riki, Dez vagyok. Örülnék, ha legalább a mobilod felvennéd, mert lassan már azon vagyok, hogy kutató csoportot küldök a lakásodra. Élsz még? Ugye tudod, hogy egyre közeledik a határidő? Denem zaklatlak tovább, a végén még nekem is nekem esel. Ha ezt megkapod, azonnal hívj fel, mindegy mikor” – csak elmosolyodom, és egy mélyet szívok a cigiből, hátra döntve fejem, karikákat fújok a levegőbe.
Egy sípolás után jön a következő üzenet.
Érdektelennél érdektelenebb apróságokkal. Újságírók, egyéb fontosnak tűnő emberek… azaz inkább olyanok, akik fontosnak hiszik magukat. A mobilomon is vagy kétezer nem fogadott hívás van.
Bár… fura hatású csalódás fészkelődött mellkasomba. Azt hittem, hogy a kölyök még próbálkozni fog, vagy felhívni… vagy bármi. De semmi, nem is hallok róla. Végre felfogta volna?
Minden alkalommal, amikor meghallgatom az üzenetrögzítőmet, előttem hever egy cetlin a száma, amit a készülék alá csúsztattam be félig. Nem fogom fel, hogy miért nem dobtam még ki.
„Nariaki-sama? Itt Dr. Hashimoto. Azért telefonálok, mert holnap már jöhet a kisállatáért, teljesen meggyógyult. A többit, majd veszmélyesen megbeszéljük” – elköszön, és ennyi. Végre… végre valami jó hír ebben a szar világban. Bár valószínűnek tartom, hogy holnap félig megörvendeztetem a tagokat. Örülni fognak azért, mert kész az album, viszont annak nem fognak örülni, hogy két hetünk lesz lemezre venni. De persze… eddig henyélhettek, most jön ám nekik is a kemény munka.
~*~
Hót másnapos fejjel ülök fel az ágyon, hajamba túrok, és fújtatok egyet. Aszta de kibaszottul fáj a fejem. A tegnapi kis party a lemez kiadása után eléggé betett. Biztos sokan örülhettek annak, hogy láttak jobb kedélyűnek. Persze nem vittem semmit túlzásba… az iváson kívül. Be kell vennem egy Aszpirint. Nyöszörögve kelek fel, és a konyhába indulok. Épp hogy kinyitom a hálószoba ajtaját, egy fél lépés után máris Kage rohan hozzám, lábamhoz dörgölőzve és nyivákolva, mint mindig. Tudom, jól mit akar, de most nincs kedvem hozzá.
- Bazmeg, most nem – morgom egy zombi hangján, majd átlépek rajta, és tovább haladok, persze hűségesen követ. A konyhában egy pohárba vizet engedek, megint a lábamnál dörgölőzik a szőrmók. Hm…
Leteszem elé a kajáját, pár pillanatig szemez vele, míg bekapom a gyógyszert, és a poharat a csapba teszem, de visszanéz rám, közvetlen előttem lecsüccsen a csempére, és hatalmas cicaszemekkel nyivákol. Hahh… hogy mennyire tudja. Ennek nem tudok ellenállni.
- Na jóvan kis geci, gyere – halvány mosollyal hajolok le érte, karomba kapom kedvenc szőrmókomat, és nyakánál, fülénél vakargatom, önelégült fejjel dorombol. – Kis önző dög, de imádlak – még a fejfájásom is csitul tőle. Mondja nekem valaki azt, hogy nem jó egy háziállat ezek után…
Kisétálok vele a nappaliba, leülök a fotelba, tovább dédelgetve a kis dögöt. Minden reggel igényli a kis törődést. Pár perc elég, majd simitől jóllakottan vonul el kajálni, addig én elkenődök a fotelban, és vegetálok… hasson a gyógyszer, hasson a gyógyszer… vagy szétreped a fejem. A rajongóknak nem hiszem, hogy tetszene.
Hallgatom, ahogy Kage rágcsál, a másodpercek hosszúra nyúlnak, mély sóhajjal csillapítom fejfájásomat. Lassan hat a gyógyszer, de legalább hat. Arra eszmélek, hogy megszólal a TV. a távirányító után kutatva meglátom, hogy a macsek a mancsával nyomta be, elégedett fejjel nyávog felém.
- Rég tévéztél mi? – vigyorgok rá, majd sóhajtva dőlök hátra. Azt sem tudom hány óra lehet, dél? Vagy több?
„Mai híreink következnek…”
Uncsi… de lusta vagyok arrébb kapcsolni. Inkább vegetálok tovább.
Balesetek, gyilkosságok, peres ügyek. Kage nincs kedved arrébb kapcsolni?
„… és következzen mai exkluzív bulvár hírünk. Tegnap este egy nagyszabású koncerten, a ShiNee elő zenekara, a Black Rose, igen érdekes műsorral fejezte be saját koncertjüket.”
Hogy… mi? Erre még én is felkapom a fejem. Mit csinált már az a kölyök?
„Stílusuktól kicsit eltérő hangulatú számmal zárták a koncertet…, aminek a síme: Save You”
„… egy új számmal zárnánk a koncertet. Ezt egy kedves ismerősömnek írtam, és ha nézi ezt a közvetítést, üzenem neki, hogy remélem meggyógyult a macskája, és már nem magányos.”
Összeszorul a torkom.
„Érdekes üzenet, egy ilyen keletű zeneszámhoz nemde? De a legmeglepőbb, az utolsó mozdulat volt, ahol is a Black Rose gitárosa, megcsókolta az énekest, mindenki szeme láttára.”
Amikor a készített kép is felvillan a képernyőn, majd az élőkép, ahogy a közönség sikongat, ujjaimmal erősen markolok a fotel karfájába… Kis rohadék… szerelmes mi? Belém voltál szerelmes? Frászt… biztos azt a pocsék számot, is mással szereztetted. Vagy Ő volt… Az a kis…
Kikerekednek szemeim, amikor rájövök, hogy mit is csinálok… Mitől húztam így fel magam? Nem hiszem el, hogy még attól is elmegy az eszem, ha csak hallok felőle valamit.
Kage lassan felmászik hozzám, semmi akadályt nem ismerve addig jön, míg arcomhoz nem kezd el dörgölőzni. Imádom a kis dögöt, mindig megérzi, hogy mikor kell felvidítani. Lefigni sem tudom, csak simogatom a hátát, majd amikor csillapodik bennem a düh, abbahagyja, és az ölembe fekszik.
Most már elkezdhetek valamelyest tisztán gondolkodni.
- Te mit tennél macsek? – mondom halkan, tovább simogatva. Csak egy álmos nyávogás a válasz. Valami, amit nem értek. Jó kérdés mi? Azt sem tudom mit akarok, mi a fenét foglalkozom vele?
Kedves ismerős… Hehh… komolyan kedves ismerősnek nevezett? Megáll az eszem.
A híradó utáni szennyműsor is ezzel a témával foglalkozik. Nem értem miért nem kapcsolom ki. Pedig csak magamat húzom fel vele.
„Vajon valódi ez a kapcsolat? Vagy csak rajongószerzés céljából csinálták? Még senki nem tudja…”
Undorító… vajon azt is ennyire felfújnák, ha mi csináltuk volna ezt? Biztosan… sőt… már tuti, hogy a házam körül legyeskednének a mocskos firkászok.
Mit kéne tennem? Egyáltalán kéne tennem valamit? Valahogy irritál, hogy az a halvérű vadbarom rátámadt. A felvételről nekem ez jön le. Már csak azt nem értem, miért kapták fel őket ennyire? Bahh…
Kikapcsolom a tévét, Kagét óvatosan leteszem magam mellé, majd felállok, és rágyújtok. Lassan, komótosan sétálok fel alá a nappaliban, olykor meg-megállva az ablaknál, füstölögve. A fejfájásomnak már nyoma sincs, mintha egy pillanat alatt szállt volna tova.
Az már biztos, hogy dühöt érzek… csalódottságot… nem… Inkább…
Hm… nem is tudom igazán megfogalmazni. Maradjunk a dühnél. Miért lettem dühös? Azért, mert láttam? Nem… azért, mert Őt láttam.
Pár órával később, enyhén beborul az ég, de még a felhők mögül erős napsugarak szelik át a habos szürkeséget. Micsoda küzdőszellem. Nagyot sóhajtok, majd úgy döntök, kimászom egy kicsit a szabadba. Felkapok magamra valami tűrhető ruhát, ami kéznél van. Szürke farmer, fekete póló, bőrkabát, tornacipő. Ez pont elég is nekem. Zsebembe megy a pénztárca, a cigi és gyújtó. Kész is vagyok.
Mielőtt kilépnék az ajtón visszafordulok, leguggolok és házőrző macsekom orrához érintem mutatóujjamat.
- Vigyázz a lakásra – mondom komoran, majd halvány mosollyal simítok még párat fején, és elmegyek otthonról.
Zsebre vágott kezekkel járok az utcán, egyre kevesebb az ember, és ahogy látom azért, mert érzékelhetően beborult az ég. Talán esni fog, de az nem zavar, csak jobban kitisztítja összekuszált agyamat. A park felé veszem az irányt, ha esni fog biztos, hogy oda senki nem megy. Az utcán ha fel is ismernek, senki nem mer megszólítani. Mindig így megy, és végre valami aminek örülök. Talán azért teszik, mert nem biztosak, talán azért mert a vészjósló aurám szinte láthatóan leng körülöttem. Nem tudom.
De megnyugtató egyben csalódást okozó tény. Vajon csak akkor ismernének fel, ha kísérettel járkálnék? De akkor jönne a rajongói roham is.
Befordulok a sarkon, átsétálok az úttesten, majd a park kapuján lépek be, a város betondzsungeléből zöld, füves-fás terület lesz hirtelen. Épp hogy belépek a kikövezett útra, orromra egy esőcsepp zuhan, lassan követi a többi is, ahogy az égre tekintek.
Nem lesz vihar, csak egy kis nyári zápor talán. Pár perc és abbahagyja.
Lassabban battyogok tovább, élvezve a fülledt levegőt, a frissen nyírt fű illatát, a nyugodt csendet, az esőcseppek kopogását. Faszom se tudja, mit akarok. Akkor én honnan tudjam? De rég volt már, hogy beszéltem valakivel… valaki olyannal, aki tudna tanácsot adni. Ezer éve nincs szükségem tanácsokra, de most mégis… úgy érzem, jól jönne. Bár csak felesleges szócséplés lenne az egész, talán mégis hagynom kéne mindent a fenébe, átsiklani a bosszantó dolgok felett, felejteni és tovább élni. Eddig is ezt csináltam nem? És bevált.
Az eső szitál, olyan aprók lesznek a cseppek a szélben, mintha egy sűrű, telített ködfelhő szállt volna le, a napsugarak azóta is törnek át a felhők között. Megállok a park közepén, tekintetem az égre emelem, majd lehunyom szemem. Érzem az arcomon végigfolyó cseppeket, ahogy nyakamon is csurog le, a bőrkabátnak hála, csak mellkasomnál egy kicsi résznél lett vizes a póló.
Hirtelen egy ismerős hangra leszek figyelmes, és a hang irányába fordulva, elkerekedett szemekkel figyelek a fa tövében ülőre. Yumi?
Fején füles, kezében egy apró lejátszó, az égre tekintve dúdol valamit, majd elkezdi énekelni is.
- If I say I'm sorry It's just me sending a lie… when you're in my arms, I feel emptier inside. I never felt so satisfied… - csak nem? Engem hallgat? Megáll az eszem. Valamiért mégis… lüktet a szívem, gyorsabban, mint eddig. Nem vett még észre, de most teszek róla, hogy ne legyek számára láthatatlan, és folytatom a dalszöveget.
- Everything falls into place but I think I need a little more time… and yeah I know my life has changed, but honestly I don't know if we'll survive… - azonnal meghall persze, és amikor felismer, szemei kistányér méretűek lesznek. Komoran nézek rá, államról azóta is csepegnek le a cseppek.
- Riki… - úgy tátog áhítattal, mintha szellemet látna, vagy még soha nem látott volna, de a rajongóm…
- Látom megvetted a lemezünket – lassan leemeli fejéről a fülhallgatót, és feltápászkodik a fűből. Zavart arckifejezéssel süti le szemeit, zsebébe csúsztatva a készüléket.
- Ez a számod nagyon jó lett… - tudom… nem kell megerősítés, főleg tőled nem… mégis… Jól esik a dicséret.
- Legalább őszinte – válaszolok ridegen, egy lépést teszek felé, magam sem tudom miért.
- Mi-miről beszélsz? – látom tekintetében a zavart, de végre megint rám néz. A szemében csillog valami, amit… nem tudok hova tenni.
- Láttam a koncertetek – savanyú félmosolyra húzom szám.
Csalódottság jelenik meg arcán. Oh… csak nem reménykedtél abban, hogy nem láttam? Hát sajnálom… még mit nem. – Bár arra akartál utalni, hogy a számot nekem írtad… - mellkasához kap, félve néz rám. Idegesítően édes ilyenkor, és csak vonz magához, teszek még egy lépést. – Valójában a kis halvérű haverod írta ugye? Neked. Aztán te pedig elénekelted. – horkanva sóhajtok egyet oldalra pillantok, fejcsóválást imitálva, keserű mosoly jelenik meg arcomon. Miért rossz ezt így kimondanom?
- Tévedsz! – rikkantja, és testemnek csapódik, belemarkol bőrkabátom két szélébe, és gyengén rázni kezdi, de csak komor arccal nézek kétségbeesett tekintetébe. – Én… én azt neked írtam. Hozzád írtam, és… - összeszűkülnek szemeim, egy pillanatra ellepi agyam a vörös köd. Nyaka előtt markolom meg pólóját, kicsit megemelem, másik kezem, öklöm fellendül, ő pedig összeszorított szemekkel rezzen össze. A francba is.
Testét a fa törzsének csapom, lábai közé lépek, öklöm elernyed, majd egy hirtelen mozdulattal tarkójánál hajába túrok, mohón tapadok ajkaira.
Francba, amiért jólesik…
Durva, önző csókot követelek, halk nyöszörgése sem hat meg, de meglepően nem tiltakozik igazán. Hiányzott ez az íz.
Csak hosszú percek után válok el tőle, amikor már duzzadtra csókoltam kis száját, pihegve feszül teste a fának. Elönt a forróság, bőrömet a hűvös eső mardossa lágyan. Francba…
- Hogy akarod ezek után, hogy elhiggyem, te írtad és nekem? – nem mintha fontos lenne… vagy mégis? Most már én is összezavarodtam.
|
| Silvery | 2010. 11. 09. 22:25:40 | #9212 |
Karakter: Hoshino Yumi Mikazu
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Teljesen belefeledkezem az éneklésbe és a játékba, ajkaimra mosoly kúszik, s csak azután zökkenek vissza a jelenbe, hogy leütöttem az utolsó hangot a zongorán. Szinte csak most tudatosul bennem igazán, hogy Riki végighallgatta a dalt, amit neki írtam, s izgatott feszültséggel fordulok meg a széken, ajkaimról egy pillanat alatt fagy le a reménykedő mosoly, ahogy megpillantom az unott, bunkón közömbös arckifejezést… ne… kérlek… ne nézz így rám. Kérlek, ezt a dalt ne hord le gondolkodás nélkül… azt nem bírnám… most nem…
Szívem egyre hevesebben dobog, s türelmetlenül dobolok a lábammal, mikor lomha mozdulattal gyújt rá. Cigi? Miért? …ideges lenne? Nem értem… most mit csináltam?
- Pocsék. – Szemeim tágra nyílnak, szívem mintha végtelennek tűnő másodpercekig megszűnne dobogni, s szóhoz sem jutok a fojtogató sokktól. Micsoda? Miért? Miért mondja ezt? Ennyire szörnyű lenne? És ha igen… még akkor is… miért kell ennyire nyersen és kegyetlenül a pofámba vágni? Nem kellett volna… nem kellett volna megmutatnom neki. Nem is tudom, mit gondoltam. Riki soha nem fog egy árva jó szót sem mondani a dalaimra. Soha. Pedig annyira… annyira vágyom tőle egy dicsérő szóra, mint senki mástól… talán azért mert a példaképem? Igen… emiatt lehet.
Hosszan magamba zuhanva meredek rá, a lustán gomolygó füsttől homályosan látom arcát, s némán várok folytatást… vagy nem lesz folytatás? Ennyi lett volna? Ez az egy szó minden, amit mondani fog?
- De esetlenül szerelmes lehetsz, ha ilyet képes voltál megírni. – Szívverésem egy másodperc alatt az egekbe szökik, szemeim még tágabbra csapónak, s ajkaim tátva maradnak a ledöbbentségtől… miről beszél? Szerelem? Nem… nem… - Az a szánalmas kiscsaj, akit ennyire meg szeretnél menteni, biztos örülni fog ennek. – NEM! Neked írtam! Azt akarom, hogy te örülj neki… azt akarom, hogy neked tetsszen… mások véleménye most nem érdekel… Riki…
Mire magamhoz térek a sokkból, újra egyedül vagyok a néma szobában, s könnyes szemekkel meredek a helyre, ahol pár perce ő állt. Nem értem… én már semmit nem értek… miről beszélt? Szerelem? Nem lehet… még soha… még soha nem voltam szerelmes… és nem egy lánynak írtam.
Gondolatok százai száguldoznak fejemben, szinte zsong a fülem a feldúltságtól, s lassú, bizonytalan léptekkel sétálok a sötét, üres nappaliba.
Végülis… a csodálat nem áll távol a szeretettől… biztos azért… ugye? Vagy lehet, hogy… nem… nem tudom.
Arcom elvörösödik a sötétben, ahogy eszembe jutnak a forró csókok, amiket durván rám erőszakolt, s testem megremeg már csak az emléktől is. Eddig azt hittem, hogy a félelemtől remegek, mikor megcsókol… most már nem tudom… annyira más érzés… ez nem félelem. Vagyis… nem csak félelem. Mi ez az érzés? Lehet, hogy… szerelmes lennék? Nem… nem hiszem. Alig ismerem, és eddig szinte csak negatív tapasztalatom van vele. Mármint… hazahozott, mikor túl sokat ittam... aztán… eljött a koncertünkre… és most is… megengedte, hogy itt maradjak, amíg megszárad a ruhám. Tudom, hogy a szíve mélyén valahol rejtőzik egy kedves és törődő ember. Tudom…
Bágyadtan veszem fel a száraz ruháimat, majd a kanapéra telepedve süllyedek vissza a gondolataimba. Megszáradtak a ruháim… nem tudom, hol van Riki, de ha észreveszi rögtön hazazavar… és akkor tényleg nincs tovább… soha többé nem találkozunk.
Szívembe éles fájdalom nyilall, kezemet a mellkasomra kapom, s szemeim ismét tágra nyílnak. Mi ez… mi ez… mi ez?! Nem… én tényleg… beleszerettem volna?! Nem lehet… biztos összetévesztem az imádattal, amit eddig éreztem… igen… biztos a csókjai miatt összekeveredtek bennem az érzések. Ez lehet az egyetlen magyarázat.
Lehet, hogy el kéne mennem… biztos örülne, ha szó nélkül lelépnék. Igen… legalább életemben egyszer sikerülne elérnem, hogy Riki örüljön valaminek.
Mereven állok fel a kanapéról, a bejárati ajtóhoz sétálva csúsztatom a kilincsre ujjaimat, de nem visz rá a lélek, hogy elmenjek… komolyan azt akarom, hogy így legyen vége? Nem… nem akarom. Ha legalább tudná…
Hirtelen ötlettől vezérelve sietek az asztalhoz, s remegő kezembe veszek egy tollat. Magam elé húzok egy üres papírt, s hezitálás nélkül firkantom le a kavargó gondolataimat, amit érzek, hogy neki írtam a számot, mindent, ami a szívemet nyomja. Mikor befejeztem, a tollat a számba véve olvasom át a szépen ívelt gyöngybetűimet, s fejcsóválva firkálom át az egészet olyan vastagon, hogy egy betűt se lehessen kiolvasni belőle. Túl zavaros… össze kell szednem a gondolataimat, megfogalmazni és egyben leírni… Riki elég kritikus személyiség… nem tudom, mit szólna ha ki kéne goboznia a kusza gondolataim bonyolult csomóit… valószínűleg az első három szó után kivágná a kukába… már ha addig elolvasná...
Újra és újra leírom, de mindegy hányszor fogalmazom újra a szöveget, idióta locsogásnak hangzik elolvasva… ilyen gondolatokat nem lehet írásban elmondani…
Az utolsó cetlin is átfirkálom a lapokat, majd gondterhelten dőlök a kanapé támlájára, s halántékomat masszírozva fojtom magamba a sírást… nem bírom… ehhez túl fáradt vagyok… leragadnak a szemeim és forog a világ… biztos a sírástól.
Az utolsó, amit érzek, hogy a vékony papír lágyan csúszik ki ujjaim közül, elmém szépen lassan átadja magát az édes álomvilágnak.
Kellemes kipihentséggel zökkenek ki a mély, jóleső álmodozásból, s félálomban kezdek el mocorogni. Ajkaimra boldog mosoly kúszik, s igaz, agyam nem emlékszik rá, hogy mit álmodtam, szívemet még mindig átjárja a meleg, elégedett érzés. Szemeimet még nem nyitom ki, sokáig élvezem a mély relaxálást, elmém néha-néha pár másodpercre visszasüllyed az alvás állapotába.
Minden olyan hirtelen történik, hogy felfogni sincs időm, egy forró, borzongató leheletet érzek fülembe mászni, s szemeim kipattannak, ahogy testem összerezzen a váratlan ébresztőtől. Felugrok, ajkaimon egy halk sikoly szökik ki a meglepetéstől, ujjaim ösztönösen fedik be a lüktető testrészt. Még mindig érzem a forró levegő lágy fuvallatát a fülemben. Mi… mi volt ez? Miért csinálta? Muszáj volt felébreszteni? … olyan jó érzés volt félálomban ábrándozni… róla…
Az első sokk után lassan kitisztul látásom, majd fáradtan dörzsölöm meg szemeimet. Neked is jó reggelt, Riki… bár, nem tudom mit vártam…
Szemeim csak most tévednek arcára, s hirtelen még a durcás értetlenkedés is kimegy a fejemből… micsoda? Oh, már mindent értek… még mindig álmodok. Riki csak ott nevethet és mosolyoghat így… hihetetlen… hihetetlen, hogy a mosolyában most nincs gúny. Úgy látszik, kreatív fantáziám van… ilyen élethű látomást kitalálni.
- Ideje felkelni kölyök, irány haza! – Az ajtó felé mutat, arcán még mindig mosoly terül el, s még ledöbbenni is elfelejtek. Najó… most már… tényleg összezavarodtam. Ezek szerint mégsem álmodnék? Az álmomban csak nem az lenne az első szava, hogy húzzak innen…
Csalódottan rogyok vissza a kanapéra, lábaimat törökülésbe húzva pislogok fel először rá, majd a falon lévő órára. Elmúlt 10. Hmm…
- Nem maradhatok még egy kicsit? Nemsokára próbánk lesz, és hazamenni már úgysem lenne időm… ráadásul innen közelebb is van a hely… - Halkan suttogok, reménykedve pislogok fel rá, de tekintetében szokásához híven semmiféle érzelem nem tükröződik. Hosszan mered rám, szemeiben szinte lenézést és megvetést látok, s szívemet mintha apró tűcskék szurkálnák. Ez nem lesz jó… tényleg olyanokat képzelek be, amik lehetetlenek… és ráadásul még a testem is elhiszi… hihetetlen.
- Esélytelen. Már így is rég el kellett volna húznod. A lakásom nem egy hotel. – Rideg közömbösséggel ejti ki a szavakat, elfordul tőlem, s ahogy arcát megvilágítja a késő délelőtti nap halovány, pislákoló fénye, vizslató tekintetem különös mintákra lesz figyelmes, a hófehér bőrön. Szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól, újra felpattanok, s Riki elég állva nézem meg közelebbről az arcot. Igen… jól gondoltam.
- Te… te… te írtál! – Suttogom lelkesen csillogó szemekkel, pulzusom újra az egekbe szökik, s örömömet még Riki meglepettséggel vegyült mérges arckifejezése sem rontja el… igen… nem kétséges… az arcán tökéletesen látszanak a zongora billentyűjének a nyomai. Bármikor felismerem, szinte hónapos rendszerességgel látom a saját arcomon reggel a tükörben. Imádok éjszaka írni.
- Miről beszélsz, vakarcs?! – Dühösen tol távolabb magától, majd elfordul, és lazán veti magát a szokott helyére, a fotelbe. Lassú mozdulatokkal húz elő ismét egy szál cigit, arcán már nyoma sincs a reggeli mosolynak, s mereven állva bámulok rá néhány méter távolságból.
Lassú léptekkel sétálok elé, az asztal szélére ülve figyelem, ahogy mélyet szippant a cigiből, s az arcomba érkező cigi füst már meg sem kottyan tüdőmnek. Azt hiszem, kezdek igen aktívan passzív dohányos lenni. Felhúzom egyik lábaimat, kezeimet térdem köré fonom, majd halkan foglalom szavakba gondolatatimat.
- Tehát… egyik lehetőség: megpróbáltál írni, ismét kudarcba fulladt, mert nem volt ihleted, és emiatt voltál dühös, mikor rákérdeztem… - Némán, mozdulatlanul merednek rám a szürkéskék szemek, tekintete olyan sötét, hogy szinte ölni tudna, a szoba merev, feszült mozdulatlanságát csak a cigiből szállingózó, kavargó füstgomolyok törik meg. Nem szólal meg, ezért folytatom a gondolatmenetet. – másik lehetőség: volt ihleted és tudtál írni… ez a reggeli jókedvet is megmagyarázza… ebben az esetben viszont nem indokolt az ingerültséged… hacsak nem… azért volt ihleted, mert végre nem voltál egyedül, viszont ezt nem akarod beismerni. – Halkan felsikoltok, mikor hirtelen csapódik a hátam az asztal lapjának, ahogy Riki egy könnyed mozdulattal lök hátra, szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra könnycseppek gyülekeznek szemem sarkában a fájdalomtól, majd mikor fölém mászik, testem már remeg a félelemtől. Mi… mi folyik itt? Valami rosszat mondtam? Mit csinál?
- Elveted a sulykot, kölyök. – Szinte sziszegi a szavakat, testem összerezzen, ahogy a hideg ujjak keményen ragadják meg államat, s elfordított tekintetemet magára kényszeríti. A dühös, idegességtől villanó sötét szemek szinte fogva ejtenek, szívem hevesen zihál, és már tudom… tudom, hogy nem csak a rettegéstől… - Azt elemezgesd, aki kíváncsi rá. – Közelebb hajol, arcom mintha felgyulladni készülne, s remegve szorítom össze szemeimet. Meg fog csókolni… meg fog csókolni…
Ajkaim szinte bizseregnek már a gondolattól is, de most nem jön a megszokott, durva érintés. Egy hirtelen mozdulattal áll fel, hátat fordít nekem, majd vérfagyasztóan halk hangon szólal meg.
- Tűnj innen. Soha többé ne kerülj a szemem elé. – Követem szemeimmel, ahogy a fotel mellé sétál, a háttámlába markol, ujjai kezdenek elfehéredni, s a kegyetlenül rideg hang élesen mar szívembe. Még soha… nem hallottam, hogy ennyire komolyan gondolta volna.
Remegő térdekkel állok fel, szemeimből némán csorognak a könnyek, ahogy az ajtóhoz sétálok. Ujjaim ismét a kilincsre kúsznak, és most már tudom, hogy nincs visszaút. Köszönnék, de a torkomat szorongató gombóc nem hagy szóhoz jutni, és egy rövid másodperces tétovázás után, némán lépek ki a hideg folyosóra. Hangtalanul csukom be magam után a bejárati ajtót, s ahogy a lépcsőn megyek lefelé, szabadjára engedem a vadul záporozó könnyeket. Soha többé nem fogom látni.
Lassan telnek a napok, de az idő a legjobb gyógyír a lelki sebekre. Már csak óránként jut eszembe, s egyre gyakrabban tudok mosolyogni is. Kértem még két hét pihenési időt Rodtól és Mitotól. Holnap telik le a két hét. Már jól vagyok. Minden rendben lesz, és hiszek benne, hogy egyszer újra képes leszek úgy hallgatni a zenéjüket, hogy nem őrjít meg a fájdalom. Talán tényleg beleestem. Azt mondják, az első szerelem meghatározó… nem tudom… csak azt tudom, hogy el akarom felejteni.
Következő nap, korábban érkezem a próbára. Halovány, bizonytalan mosollyal sétálok a terembe, s Rodot pillantom meg. Mellé sétálok, némán figyelem, ahogy a hangszereket szereli, majd mikor észrevesz, mosolyra húzódnak ajkai.
- Hogy vagy?
- Jól… - Leülök a fal mellé, s ő mellém sétálva borzol a hajamba, s a mosolyom biztosabbá válik. A világ forog tovább. Nem állt meg. Pedig azt hittem, vége…
Némán figyel egy darabig, majd mellém ül, s halkan szólalok meg. Úgy érzem, el kell mondanom valakinek, különben beleőrülök.
- Rod… rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé… mármint... voltam… - Tekintetemet a földre sütöm, ujjaimmal a nadrágomon piszkálok egy kilógó cérnaszálat.
- Tudom. – Felsóhajt, majd újra a hajamba borzol, ahogy tágra nyílt szemekkel kapom felé tekintetemet. Micsoda? Mi az, hogy tudja? – Jaj, ne nézz így rám, Yumi. Olyan egyértelmű volt a magatartásod. Csodálkoznék, ha ő nem vette volna észre… - Ledermedve pörgetem vissza fejemben az utolsó este történéseit, szívemben mintha felnyílt volna egy fájdalmas seb… mikor elénekeltem… azt mondta, hogy szerelmes vagyok… aztán egy lányt emlegetett… akkor vagy nem jött rá… vagy rájött, és csak kegyetlenségből mondta. Miért… miért érzem úgy, hogy a második valószínűbb?
Rod gyengéden simítja végig az arcomat, s a váratlanul lágy érintés kizökkent a fájdalmas gondolatok kusza hálójából, tekintetemet ismét rá emelem.
- Yumi… járj velem. Majd én elfeledtetem veled a kegyetlenségét. – Szemeim még jobban elkerekednek, s hitetlenkedve hajolok távolabb Rodtól…
- Miket beszélsz? Nem járhatok veled úgy, hogy őt szeretem. – Arra nem lennék képes… még akkor sem, ha tudja.
- De. Azt szeretném, hogy elfelejtsd. – Magához húz, gyengéden, de mégis határozottan ölel át, s szívemet kellemes nyugodtság járja át… pont, mintha egy testvér vigasztalna. Nem érzek izgatottságot, nem nő meg a pulzusom… mégis… annyira jó ez a vigasztaló melegség. Még… még kérek belőle.
Az idő felgyorsul, a következő napok pörgősebben telnek, szinte minden délután próbálunk, hogy behozzuk a lemaradást, s a következő hétvégére már koncertet is szervezett Rod. Igen… azt hiszem visszaállt minden a régi kerékvágásba. Kivéve azt az apróságot, hogy ahányszor eszembe jut Riki, még mindig ürességet érzek. Nem számít. Úgy látszik, hogy nem voltam elég ahhoz, hogy érzelmeket csaljak elő belőle. Majd talán másnak sikerül… remélem másnak sikerül felolvasztania őt.
Hazafelé menet, ösztönösen állok meg a cd bolt előtt, s ajkaimra harapva dermedek le, mikor megpillantom a Take új albumának reklámját a kirakatban. Mikor magamhoz térek, lábaim maguktól mozognak, s mire feleszmélek, már a cd-vel a kezemben sétálok ki a boltból. Mit művelek? Direkt nem néztem zenei csatornákat, hogy ne kelljen róluk hallanom. Miért? Miért érzem azt, hogy muszáj? … nem tudtam ellenállni. De ma nem hallgathatom meg. Nem kockáztathatok, hogy visszasüllyedek a depresszióba, mikor holnap koncert.
Mikor hazaérek, az ágyamra fekve próbálok relaxálni, de nem tudok megnyugodni. Basszus… basszus… itt van mellettem a Take új albuma, és tényleg nem hallgatok bele?!
Gyors mozdulatokkal rakom be a cd lejátszóba, nem hagyom, hogy a józaneszem utolsó cseppjei véletlenül lebeszélhessenek a meggondolatlan cselekedettől.
Elindul a zene, s én feszülten hallgatom az ismerős hangot… a csodált és dicsőített hangot.
Végtelen hosszúnak tűnik minden szám, de szívem hevesen dobog mellkasomban, szemeimből ösztönösen könnycseppek indulnak el. Hát sikerült neki. Még ha csak árnyéka a régi önmagának, akkor is… elindult felfelé. Talán… talán egyszer újra képes lesz úgy írni, mint akkor.
Vidáman, izgatottan várom, hogy Rod jöjjön értem a kocsival a következő napon, s mosolyogva ülök be hátra, a hangszerek mellé. Ma a városon kívülre megyünk, egy hatalmas koncertteremben fogunk játszani… ennél nagyobb koncertünk talán csak akkor volt, mikor a Take elő zenekaraként játszottunk. Természetesen most is csak egy híres banda bemelegítői vagyunk, de nem számít. Ez a legjobb reklám, és közvetíteni fogja szinte az összes zenei csatorna. Hihetetlen. Annyira várom.
- Még mindig nem hiszem el, hogy ezt megszervezted. Elképesztő…
Minden porcikám remeg a boldog izgatottságtól, ahogy kilépünk a már most tombolásra kész közönség elé, s ajkaimra széles vigyor kúszik a mozgolódó tömeg láttán. Annyira régen volt fellépésünk. Hiányzott. Nagyon hiányzott. Nem tudom elképzelni az életemet enélkül. Most már rájöttem. Akárki mond akármit, soha nem fogom abbahagyni. A közönség mondja a legőszintébb kritikát. Majd meglátjuk, nekik hogy tetszik a dalod, Riki.
Vidáman pörgök a színpadon, régi szokásomhoz híven, lelkes élénkséggel adom elő a számainkat, s minden másodpercet élvezek.
Elérkezik a koncertünk vége, s hangomat kicsit elkomolyítva, halovány mosollyal vezetem elő az utolsó számot.
- És végül, egy új számmal zárnánk a koncertet. Ezt egy kedves ismerősömnek írtam, és ha nézi ezt a közvetítést, üzenem neki, hogy remélem meggyógyult a macskája, és már nem magányos. – Mosolyogva kezdem el az éneklést, a közönség visszafogottan tombol a lassú számra, s mély levegőt véve fejezem be. Szemeimet lehunyva hallgatom a hangos, kitörő tapsvihart, s ajkaimra megkönnyebbült mosoly kúszik.
Soha többé nem fogom élőben énekelni ezt a számot. Csodálom, hogy most be tudtam fejezni még normális hangon.
Rod és Mito előrejönnek, együtt hajolunk meg az ujjongó tömeg előtt, s ajkaimon széles, levakarhatatlan mosoly ül. Annyira rég éreztem ennyire felhőtlenül boldognak magamat.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy Rod hirtelen arcomhoz hajolva lehel egy gyengéd csókot ajkaimra, s ledöbbenten pislogok rá hatalmas szemekkel… hogy… mi? Ez meg… mi a franc volt?!
Női sikolyok százai hallatszanak a közönségből, s remegő kézzel emelem fel a mikrofont.
- A-a Black Rose-t hallottátok! Köszönjük a figyelmet… - Sikerül lepleznem hangom remegését, s gyors léptekkel hagyom el a színpadot… ezt… közvetíteni fogja a tv… akárki nézheti… a szüleim… a barátaim… és… nem… ebbe belegondolni sem akarok. Soha nem nézne meg egy ilyen koncertfelvételt. Soha.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 11. 09. 22:53:14
|
|
