|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2011. 08. 22. 22:02:58 | #16184 |
 Karakter: Amejisuto Nama
Megjegyzés: ~Kis Watogámnak; Vyvynek~
Kemény éjszakánk volt. És úgy kelek fel, hogy összeszarom magam majdnem a fájdalomtól. Csíp, szúr, fáj, viszket, éget, húzódik, görcsöl, … Igen, kezdem kapisgálni, miért akartam tegnap még sietve kielégíteni magam... Kirohanva kapok be egy maréknyi fájdalomcsillapítót, és tűkön ülve várom, hogy végre hatni kezdjen. Persze az a fasz megint csak pattogni tud nekem, hogy mit kéne csinálnom és hogyan. Ceh.. Kit érdekelsz? Ugyan már, húzzá' bőrt a fogadra és szarjál sünt... Még ilyenkor is a rohadt bútorai... Rohadj meg te rohadék... El is tűnik, és a fájdalom is kezd szűnni, én meg kezdem magam a mennyekben érezni. Pár perc múlva a keresésére indulok, szinte lebegve a föld felett, rózsaszínben látva a világot is. Betoppanok a fürdőbe, mert már sehol sem találom, és voila! Meg is van! Megharapnám, de az se tetszik neki. Márpedig én megkapom amit akarok! Ahogy most is, úgy érzem magam, mint akit nagy örömére hülyére kefélnek. És mégis... Hiába nem azt kaptam, amiért jöttem, valahogy... Jobb volt.
Nem durván esett nekem, sokkal inkább volt kéjesen erotikus ahogy csinálta, semmint egy buldózer, amire most vágytam. Sebaj. Most az ágyon nyúltam el, és valami lepedőt is dobott rám az a lüke, csak tudnám miért. Majd még valakit meghallok, de a szavaikat nem nagyon tudom kivenni. Mi van a csirizzel? Majd nekiáll a hátam gyúrni, aminek külön örülök, mert imádom ha masszíroznak. Szép lassan elszuszukálok, és észre sem veszem, mikor maradt abba a birizgálás...
~*~
Nem tudom, meddig aludtam, de nyűgös vagyok. Hol van az a jómancsú alak, aki itt gyúrkált engem, és ápolgatott?? Ide vele! Nyújtózok, majd jajgatva mondok le erről az élvezetről. Nem, ezt kicsit most hanyagoljuk talán. Kakaót akarok. Fájdalomcsillapítót... Kamillafürdőt...
-Csakhogy felkeltél! Az én ágyamban dögleni!
-Aúú..
Kapok a fülemhez ahogy eléggé irritáló hangnemben megszólal, és már máris szekál. Nem lehetne csak tíz percig egy kicsit... csend? Kóvályogva ülök fel, és a hátam amennyire tudom, letapogatom, és mivel elég edzett vagyok, nincs olyan pont, amit ne érnék el. Valami nyúlós trutyi van rá kenve, és azonnal fintorogni kezdek rajta.
-Hagyd. Gyógykenőcs. Jut eszembe, örülnék, ha a hátamra kapart neved segítenél leápolni.
Felvont szemöldökkel nézek rá, majd oldalra billen a fejem. Lehet még álmodom... De ez most szívességet kér tőlem? Morcosan ül elém, és a kezembe nyomja a tubust, és lehúzza a köntösét. Elégedett mosolyra fakadok.
-Nem értem, miért kellene leápolnom. A családnevem is oda kellett volna szignózni. De akkor könnyű lenne a dolgod. -sóhajtok. - Ameji...
Sóhajtom a hátára írt becenevem, és kedvtelve nézegetem. Ujjamra nyomom a krémet, és lassan, túl egyértelmű simogatással kezdem kenegetni, főleg a betűkön újra végighúzva ujjam. Kár, hogy ilyen nagy a nevem és ha elmondom, akkor máris oda a játék.
-Hogy is hívnak? -érdeklődik.
-Lényegtelen. Valami más azonban lényegesebb... Kérek még...
A füléhez hajolva súgom bele a kicsi kagylóba, megnyalintva,és megcsócsálva egy kicsit, de mielőtt még belelendülnék, sajna leesik neki, hogy miből kérnék még, és felállva megfoszt magától. Sóhajtok, és ásítva hasalok el újra az ágyán.
-Hé! Kelj fel onnan! Egy szolga nem fekhet bele!-rikkant rám, mire egy párnát hozzávágok.
-Ne ordíts. És mondtam már, nem érdekel, egy szolga mit csinálhat és mit nem egy másik házban. Amúgy is a munkahelyi leírásba belevétettem, hogy sérülés esetén a ház kényelmét élvezzem felépülésemig. -gyanakodva néz rám. -Ami azt jelenti, most kakaót akarok inni. -Nézek fel rá, továbbra is nyűgösen, mert nagyon fáj minden porcikám. - És kamillafürdőt magamnak.
Egy óra ordítozás, hajigálás, hiszti és szerződéslobogtatás után megkapom végre a fürdőmet, és helybe hozzák a kakaóm is. Élvezettel nyúlok el a vízen, és ahogy nyílik az ajtó, nem kell odanéznem, hogy tudjam, ki az, aki meglátogat.
-Kicsi kádad van. Miért? -nézek rá. -Nem tudsz úszni talán?
-Mi a szart akarsz? Mert sikerült az idegeimre menni. -morog rám.
-Ó-ó! Az én gazdám rosszul kelt... Megmasszírozzalak? -nézek fel rá elég kétértelműen, vigyorogva.
-Máris ezen jár az eszed? Inkább tessék kifizetni az okozott kárt!
-Azt hittem gazdag vagy! Ennyire rászorulsz arra, hogy kifizesselek? -nézek rá ártatlanul, figyelve ahogy felmegy benne a pumpa.
-Elég! Elegem van belőled!
-Akkor gyere ide...
-Hagyj békén!
Kiviharzik, én meg ottmaradok a vízben. Fene. Ha nem fájna ennyire minden tagom, lehet utána is rohannék. De így... Csak szépen elfekszünk a vízen, hagyva hogy a nyugtató fürdő megtegye hatását, főleg ezzel a kenőccsel. Most már két nap múlva újra talpra állhatok. Imádom a kamillát! Gyerekkorom óta mindenre használ! Kamilla illatú füstölőt is hozatok, és elnyúlok az ágyában.
-Meddig akarsz ott hemperegni? Ott van a saját szobád! -hallom őt a szoba túloldaláról.
-Jó-jó, de ez kényelmesebb. Meg nem olyan kicsi, hogy csak az oldalamon tudok aludni, vagy a földön. Amikor hallottam, mekkora zsarnok vagy, azt hittem, viccelnek.-vonok vállat.
-Zsarnok??? -kiált fel.
-Igen. Most is csak terrorizálsz. És úgy tűnik, pont olyan gyerekes vagy, mint én.
-Vond vissza!
Kerekedik felém, én meg elégedetten mosolygok rá, akár egy jóllakott óvodás, hiszen azt akarom, hogy alaposan felcukkoljam őt, és aztán újra a magáévá tegyen. De vagy túl átlátható vagyok, vagy nem tudom, lehet hogy kiszeretett ebből a jónak ígérkező játékból. De minden esetre visszaül a szoba végébe.
-Már nem is kellek? Nem kéne annyit gondolkozni, árt az imidzsednek. -vigyorgok kajánul.
-Jaj fogd már be. Olyan gyerekes vagy.
Felállok, és mögé lépkedek, mire csak gyanakvóan méreget. Feltartom a két kezem, jelezve, hogy kivételesen nem akarok bántani senkit, és mögé állva kezdem a vállát finoman masszírozni.
-Túl görcsös vagy. Minden elvárásnak meg akarsz felelni. Hehh.. Ebbe fogsz tönkremenni. Látod, rólam az újságok terjesztik, hogy meghaltam vagy megszöktem. És lám, nem bújkálok, és nem vagyok zombi.
-De..
-Pofa be.- dörrenek rá- Engem nem érdekel a miért, meg a hogyan. Szinte semmi sem érdekel. Csak a játék. Játsszunk.
-He?
-Ha nyerek, akkor az enyém vagy. -hajolok a füléhez. - Szeretem ezt a játékot. Nyertes vagyok.
Vigyorgok rá, majd miután a nyakát is kimasszíroztam, leülök az ágyra, és újra elnyúlok. Lehunyom a szemem, és újra alszok is el, lévén elég fáradt vagyok, és pihenni kell, ha játszani akarok. És nem ér, ha ismeri a szabályokat, még időelőtt rámmászik vagy ki tudja. Nyugodtan, kábán hunyom le a szemem, és pillanatok alatt elnyom az álom. Jobb itt aludni, mint ahol eddig aludtam.
|
| Laurent | 2011. 06. 28. 00:48:04 | #14568 |
Karakter: Amejisuto Nama
Megjegyzés: ~Ficsúrkámank~ Vyvynek
Léptek... azt hiszem itt jön alkalmazóm, az én hősöm, vagy aminek nevezni akarjuk. Nyílik az ajtó, sőt már azzal a lendülettel záródik is, és elvigyorodom ahogy újra csend lesz. Látom az arcán hogy pipa, és hogy igencsak a bögyében lehetek, de korántsem annyira, mint amennyire ő fog lakolni. Ugyan már. Itt nem a bosszúról, illetve nem csak arról van szó. Leginkább arról, hogy én nem fogom hagyni ezt a jó kis játékot veszni hagyni. Kell nekem, akarom, és ha ehhez az kell, hogy hátralévő életem itt töltöm hogy legürizzem a tartozásom, amit persze könnyedén kifizethetnék, akkor itt leszek protkóstul és póthajastul, de a kufircbarátait sorban fogom eltüntetni mellőle, megkeserítve az élete utolsó napjait is.
-Te szarházi… rendőröket hívsz? Van bőr a képeden…-fonja kezét karba, én meg felülök, és áldás Jahvénak, nem érzek semmit, bár elkomorulok, mert a jó kedélyem nem nekem, inkább a bogyóimnak tudható be.
-Még hogy nekem? Te szarkalap... már nem is emlékszel, mit műveltél velem a mosdóban? - felállok, és szemeimben engedem hogy felizzon a harag.
-Dehogyisnem, élénken él bennem, mennyei volt.
Elvigyorodik, én pedig megborzongok, pezseg a vérem a játék újdonságától, az illattól, az érzéstől... kell nekem, itt és most. Mégis nyers, vadállatias erővel esem neki, ujjaim a nyaka köré hajlítva, és az ajtónak lökve. Okos, semmi kötözni alkalmas ruha nincs rajta. Se öv, se kendő, de még felső se gomb vagy cipzár nélkül. De nem ez a legfrusztrálóbb. Hanem hogy nem ellenkezik, sőt, elernyed, mintha csak várná hogy megöljem. Ó, ne hidd hogy ilyen könnyen itthagysz engem szórakozás nélkül, apafej! Felmordulva lököm a földre, majd derekára ülök, és hátán végigkúszva kezemmel hajába markolok. Puha tincsek, élvezet, szinte vágykorbácsoló beléjük markolni, és a hosszabb tincseket a kezemre tekerni.
-Te rohadék… még szerencse, hogy a gyógyszertől nem érzem annyira, mint amekkora fájdalmat okoztál a testemnek, de a lelkemet úgy sem töröd meg, kis ficsúr… - súgom neki, de még mindig semmi. – Ellenkezz már…
Kis lökettel engedem el a fejét, de még mindig nem moccan, mintha tudná, hogy ezzel jobban idegesít és dühít mint azzal hogyha ő is nekem esne. Mert kizártnak tartom hogy sebeimre lenne ekkora tekintettel, hősiesen mártírkodva itt nekem. Rántok rajta egy nagyot hogy szembenézhessek vele, vad kifejezéssel nézve szemébe, már magam sem tudva, hogy dühös vagyok vagy kielégületlen. Nem moccan. Valamire nagyon készül, és nekem ez most még nem tetszik ugyan, mert nem tudom mire, ugyanakkor beleborzongok a gondolatba, hogy abban a csinos fejében vajon mit tervelhet. Gúnyos, szinte lenéző pillantással találkozok, ami csak megerősít ebben. Tudom hogy nem hagy győzni, mert nem olyannak ismerem, aki csak úgy elémveti az áhított csontot. Nem. Inkább egy csont alakú dobozt, ami ajándékot rejt, de lehet inkább egy pisztoly van benne, hogy lőjjem magam fejbe ha már eléggé megtébolyultam hozzá.
-Nah mi az? Már nem akarsz megfojtani? -végigpillant rajtam, ami lássuk be, ilyen állapotban, ennyire felspannolva neki lehet nem túl szerencsés. - Látom, nagyon rá vagy izgulva arra, hogy fájdalmat okozhatsz.
A játékgépeken egy cuki zene, meg Jedi-villogás jelzi a telitalálatot, -én egy jobbegyenessel díjazom a helyes válaszát. A szája felreped, vére csábítóan serken ki, szinte fizikai fájdalmat okoz hogy még nem hajolhatok le hozzá nyelvemmel leápolni. Nem, mert még nem szabad. De ettől még a retinámra ég a kép, ahogy nyelvével lenyalintja a vérét, újra a szemembe néz. Felhúzódik finoman ívelő szemöldöke, és úgy vár. Olyan lehetek, akár egy kiéheztetett tigris, akinek egy élő, de eléggé rezignált állatot dobtak be vacsoraként, és még nem tudja eldönteni, hogyan fogyassza el. Lassan, sokáig kínozva, hogy valamit kicsikarjon a másikból, vagy hirtelen, és egy reccsenéssel, saját örömét lelve benne. Lassan engedem el a kezeit, feszülten várva, hogy most mit fog lépni, bár a támadás jellegű mozdulatokra igyekszem felkészülni. Lassan húzza fel kezeit, mint egy alattomos kígyó, úgy kúszik végig mindenen, akadályt nem ismerve. Aztán merevedésemre siklik. Szinte hallom ahogy legbelül a kis fenevadam elégedetten felmordul, és dorombol is hozzá, lehunyom szemeim, lúdbőrözök, és érzem hogy megremeg halványan a gerincem. Játszik... Igen.! Ez kell nekem!
-Ne reménykedj seggfej! -fújok rá, mielőtt még azt hihetné, hogy ennyivel levett a lábamról.
-Miben?
Néz rám, szinte már-már meglepett fejet vágva a kérdésemre. Túl jól csinálja, vonz, mint az illatos virág a sokezer féle bogarat és rovart. Felsőm megragadja, én meg hagyom. Nem érzem, ha megüt, akkor miért ne? Meglep hogy csókért húzott le magához. Nagyon puha, irracionálisan gyengéd elsőre, kiráz tőle a hideg, rosszabb mintha isten tudja mit csinálna velem. Ajkaira harapok finoman, és elmélyítem a csókot, egyre inkább magam adva, és nem törődve semmivel. Kell és kész. Carpe diem. Ajkait tépem, az előbbi sebét, a kis duzzanatot, és a kiserkenő vérével mázolom az én szám is vörösre. Hirtelen a tarkómon talált fogással a hátamra fordít, ami csak azért jobb, mert így tuti nem húzódik semmim, amit most szerencsére nem érzek, és nem erőltetem meg magam.
-Ha úgy sem fáj... esetleg...
Igen, csak kibújik a szög a zsákból. De nem is szabad álmodnod arról, virágszálam, hogy te leszel az aki engem töm meg. Sőt. Szívtam eddig eleget, most már te vagy soron, igazán hálás lehetsz hogy eddig sem léptem drasztikusabban. Csak a nevem véstem rád, köcsög. Elhúzódom tőle, hogy egy pillantással közöljem vele, mennyire lehetetlenről álmodik, szinte lemorzézom neki: ,,álmodj királylány”. Tekintete azonban hűvösen józan, és túl összeszedett. Nem tetszik. Kell bele a már látott vágy, a tompa csillogás, az ,,akarom!”. Hiányzik oda. Ingénél fogva húzom le magamhoz, közelről nézve arcába, és halványan megremegve forró leheletétől.
-Könyörögj. -akkor esetleg, talán, meggondolom, de már a gondolattól mosolyra fakadok.
-Nem fogok. -Ó, igen, látom a szemeiben villanni azt ami nekem kell.
-Akkor ezt basztad, öreg. -mosolyodok el, fejben már készítve támadásos alapú tervem főbb pontjait.
-Biztos? -kérdezi, és összeérő merevedésünk közé csúszik keze.
-Biztoh...s... -nyögök fel, de hiába tart mindent kézben, ezzel még koránt sincs vége.
-Biztos?
Résnyire nyitott szemmel nézem, ahogy lassan csillogni kezd a szeme, és nyelve forrón simít végig ajkaimon, majd betörve forgat fel mindent, én pedig alig észrevehetően felsóhajtok, ajkaim közé szorítva az övét, marva, harapva, nem adva könnyen magam, sőt, inkább csak elveszem, ami megtetszik. Akár egy kígyóbűvölő, úgy néz szemeimbe, mosolyra húzza száját, kivillan a foga fehérje, én pedig a hajába markolva rántom le magamhoz újra és újra, jobb lábam felhúzom hogy combja külső felét kéjesen simítsam végig, másikkal meg épp csak megmoccanok, hogy így jobban összedörgölőzzön az ágyékunk. Lehunyom szemeim ahogy gerincemen végigfut a vágy, a hevesen dobogó szivem szinte kitörni akar.
Ajkaira harapok, halkan felmordulva, lassan lazítva a haját markoló kezemen és lassan elengedem, hogy a puha tincsek közé túrjak, erőszakosan és követelőzve. Ó, nehogy azt hidd, ezzel vége is! Másik kezem legyező alakban széttárva lassan kúszik le hátgerince mentén, belemarkolva a fenekébe, és közelebb húzva magamhoz, amit készségesen hagy is nekem.
-Mi ez a nagylelkűség?
Súgom a szája szélére mielőtt egy aprócskányit belőle újra a fogaimmal tépnék meg. Skarlát vére még az előbbről már csak lágyan szivárog, élvezettel nyalintom le. Egyértelműen hozzámdörgölőzik, és bár belül a vadállatkám elégedetten dorombol, nekem nem jó. Mert nem és kész.
-Ó, nem nem, nyuszikám. A délutáni után sajna pár hétig várnod kell.
Arcomon a legkevesebb sajnálat villan, főleg látva az ő arcát. Újra hajába markolok, nem finoman, de már nem is olyan vadócul, és úgy csókolom meg, mintha valami igen finom sztracsatellás fagyit ennék. A csokidarabkákat elrágcsálom, a többit elnyalogatom-szopogatom. Combommal őt izgatom, majd egy mozdulattal elérem nála a halk sóhajt. Felékerekedek, és úgy nézek le rá, mintha nem tudnám, melyik finom részével is kezdjem.
-Ne parázz, prücsök. Helyben ki tudnám fizetni az okozott kárt. Csak... -közelhajolok a füléhez, ajkaimmal megcsócsálva, belenyalintva, fogaimmal kóstolgatva, belesóhajtva.- az a gond, hogy nem áll szándékomban.
Halkan nyög fel, ahogy megérzi a kíváncsi kezem az ingénél matatni. Szinte simogató mozdulatokkal csábítom le róla az ingét alsó ajkam beharapva, hiszen a cukicsini bőrén ott árulkodik pár helyen az én jelem. Mosolyogva, csillogó szemmel domborítok, akár egy gyerek aki új játékot talált. A nyakán kezdem. Aprócska, forró puszikkal, ajkaim közé csippentve a bőrt, és enyhe pírt varázsolva rá, hogy nyelvemmel utána megízleljem. A kulcscsontján keresztül a vállaira térek rá, majd a mellbimbóira. Ah, igen! A hangod! Nyelvemmel körbejárom, megcsipkedem a számmal, majd áttérek a másikra. Aztán kis csókokkal haladok a hasán, míg z eddig bejárt úton tíz körmömmel szántok gyönyörű vörös csíkokat bőrébe. Belecuppantok egyet a köldökébe, és belenyalok, finoman meg is harapdálom látva milyen érzékeny erre. Majd a nadrágja mentén folytatom a szafari utam.
-Ne játszadozz!
Nyög fel, én meg elmosolyodom. Ugyan babám, nem én kezdtem, nincs okod panaszra! Cicamód hozzábújva siklok fel hozzá, és rámosolygok.
-Cssss... Még meghallja valaki...
Érzem hogy megpróbál felém kerekedni, de én nem hagyom magam. Kezem éppen időben bújik a nadrágjába, és ezzel elérem amit akarok. Szemeiben ott a vágy, az akarat, semmi józanság. Ez kell nekem! Hozzápréselem magam, dörgölőzök, ajkai előtt táncolok. Csintalan mosolyra fakadok, és ujjaimmal nem kímélem. Simogatom mosolyogva a száját sajátommal, és amikor éhesen utánakap, megadom neki. Imádok játszani! Fenekembe markol, és a jó büdös életbe, hogy pont ilyenkor nem érzek semmit az égvilágon. Halkan morranok fel, szinte dorombolok, kezébe bújok, ahogy lassan beférkőzik ő is a nadrágom alá, és biztosan tart a célja felé. Elkapom a kíváncsi kezét.
-Nem szabad. Sajnos van ám napi limit. És ami még nagyobb kár, hogy bizony egy ideig semmit sem érzek. Muszáj leszel mással beérni.
Súgom fülébe érzékien, forrón, látom ahogy libabőrös lesz, és morogva kap a nyakamra, én meg felkiáltok az élvezettől. Ó, anyám, igen! Körmeim vájom belé, másik kezemmel szorosabban fogom, majd hirtelen elengedem, és egy kis csókot nyomva szájára mellkasára térek, és sietve csókolom tele, meg persze fogam is belevájom, majd tíz körmömmel felszántva finom bőrét letérek a nadrágig de nem állva meg, mert körmeim beleakasztva lehúzom, és így kiszabadított ágaskodó vágyát. Számmal egyre lejjebb haladok, de közben végig a szemét nézem, ami egyre sötétebb lesz.
-Istenem...
Veti hátra a fejét ahogy ragadozóként az egészet bekapom, és nyelvemmel körbetáncolom a hosszát. Nos, kis ficsúr... Elértem amit akartam, de nem fogom hagyni hogy engem ma csak úgy megpörgess a farkadon. Totálkárossá vágtad a seggem, ne várd hogy csak úgy megbocsájtom és beengedlek. De helyette... Addig kapsz tőlem valami olyat, amitől garantáltan eláll a szavad. Vagy már el is állt?
|
| Laurent | 2011. 04. 12. 22:50:17 | #12932 |
Karakter: Amejisuto Nama
Megjegyzés: ~Úri ficsúrnak~ Vyvymnek
Ahogy a mosdóba érek be is vágom magam mögött az ajtót és jobb híjján egy budikefét ragadok, így mikor benyit, már vágnám is vele kupán, bár tudom hogy ebből nagy kára nem lesz. Nem akarom hogy különösebb baja essen, mégiscsak neki dolgozok. Azonban kitér előle és azonnal lök is befelé, így még én próbálom visszanyerni az egyensúlyom, addig ő kulcsra zárja az ajtót. Miért van olyan érzésem hogy ennek nem lesz jó vége? Ennyire bántaná a büszkeségét az előbbi? Ugyan már, nem én kezdtem!
-Ne olyan hevesen...
Mondja nekem olyan képpel hogy a bengáli vadak is megirigyelhetnék, és hiába ugrok a hipóért, a világ megpördül körülöttem, és lezúgok a földre. Azannya, mi ez itt, súlybirkózó? A hátam dörren a falon, és miután lecsúsztam, valami nagyon keményet érzek a mellkasomon, aminek hála levegőt sem kapok. Na azért álljunk már meg! Én nem megölni akartam őt!!! Kicsi csillagok táncolnak körülöttem, és érzem hogy kikötöz. Ennek rohadtul nem lesz jó vége! De kibaszottul meg fogja bánni! Most hagyja abba amíg még...
Végre kapok levegőt, így a gondolat megszűnik, viszont a torkom önálló életre kel és ordítok. Bár nem azért hogy jöjjenek segíteni. Soha nem tette senki, miért pont most tenné bárki is?
-Te tényleg egy igazi rohadék vagy...
Jegyzem meg mosolyogva. Igen, megint csak igazam volt, bár jelenlegi helyzetem nézve inkább tévedtem volna, lehet jobban járok... Lábaim felmondják a szolgálatot, és szépen lecsúszok eléggé furán érezve magam.
-Ez jól áll neked...
Jegyzi meg, mire csak felpillantok rá sötéten, és szívből kívánok neki minden jót asztmától zsákbamacskáig mindent ábécé sorrendben. Majd megragadja az ingem és arra sem hagyván időt hogy feleszméljek széttépi rajtam. A gombok szanaszét repülnek, de sajnos nincs időm ezzel foglalkozni, egy sokkal másabb dolog vonja el a figyelmem.
-Most pedig elintézzük neked, hogy iszonyatosan fájjon minden egyes érintés amikor ruhát akarsz felvenni.
Ez nem túl sok jót ígér, főleg hogy még mosolyog is hozzá, majd ahogy mellkasomon kezd el sikálni olyan erővel mintha egy több hónapja nem tisztított nyilvános budinak esne neki, én pedig hátracsukló fejjel állok neki az üvöltésnek. Ha... te.. Állat! Dögölj meg! Nem tudok szólni de a gurgulázásból azt hiszem egyértelmű lehet mit akarok neki mondani. Kissé késve észlelem csupán mikor abbahagyja, zsezseg az egész felsőtestem mintha ezernyi húsevő hangya mászna rajtam ebédelve. Csak akkor jövök rá hogy nincs nadrágom, mikor látom a kezében a pumpát villanni és ezzel egyidőben hasít belém a felismerés hogy én bizony lehet rossz lóra tettem... Késő bánat, azt hiszem erre mondják. És hiába is készülök fel arra hogy rohadtul fog fájni, felordítok ahogy belémvágja minden további nélkül. Lehet az a szerencsém hogy nem rég vette hátsómat kezelésbe, különben lehet most itt véreznék el ha valamimet elrepeszti ez a gennyláda.
-Szinte magadba szívod, hát nem mókás? - szinte eszméletemet is nehéz megtartani, és most szívózol? -Biztosan nagyon éghet a mellkasod. Jó darabig emlékeztetni fog rám.
-Istenverte rohadék... -nyöszörgöm,mert többre nem futja, és szinte azonnal folytatja a birizgálásomat, bár nem mondom, jó felé, mert legalább élvezem is egy idő után, főleg mikor a prosztatámhoz ér, és érzem hogy forrósodom.
-Nocsak, eltaláltam egy igazán érzékeny pontot, hát ne kíméljük...
Hangja halk, és mégis hallom, tehát közel lehet hozzám. Mi van, faszi? Van is minek örülnöd, hiszen ha már a farkad olyan rövid hogy nem értél el odaáig, vagy te vagy olyan analfabéta hogy nem tudod merre keresd, akkor legalább a pumpával megtaláltad. Ennek tényleg örülnöd kellene... Sóhajtok, és hiába az ezernyi apró fájdalom ami hasgat, a kéj minden mást elnyom. De persze ez sem tart sokáig, mert mielőtt elmennék, szépen belémvágja teljes hosszában azt a micsodát, és feláll, mint aki jól végezte dolgát, én pedig rémülten nyikkanok. Így itthagyna? Neeem... Ekkora geci ugye nincs? Hiszen én legalább egy szobában csináltam ahol nem találhattak rá olyan megalázó pózban!
-Jó szórakozást a továbbiakban!
Mondja nekem majd távozik. Ha eddig voltak is problémáim a vérnyomásommal, most tuti rendbepofozta alig pár perc alatt. Szédülök, és semmi másra nem tudok gondolni csak hogy a felsőtestem ég, de rohadtul, mintha citromot vagy savat öntöttek volna a sebbe, és odalent meg lüktetek és szinte hörgök a kielégületlenségtől. Oké, legközelebb nem őt fogom szekálni, vagy nem közvetlenül. Mert tuti nekiesek, és akkor nem lenne megállás. Sajnos hajlamos vagyok túlzásokba esni. Ekkor lép be valaki a helyiségbe, fókuszálva jövök rá hogy az egyik szobalány, de mielőtt szólhatnék neki, iszonyú ricsajt csap. Igen, kezdem kapisgálni miért válnak a pasik buzivá.
-Kuss...
Hangom túl halk és rekedt ahhoz hogy bárki is meghallja, de talán a tekintetem az ami hatott rá, mert bevágja maga mögött az ajtót, és kéztördelve rohan hozzám. Rákvörös és könnyezik és a tököm tudja még mi, sajnálatos módon nem nagyon tud érdekelni. Hála az égnek szó nélkül is kioldja a kezem, igaz sokáig tart, de ha már eddig bírtam, ez után se fogok türelmetlenkedni, és mikor a földre huppanok, újra csillagokat látok. Lemorzézom neki hogy hívjon valami emberkét aki beköti a mellkasom, és amíg kimegy, szépen rendbeteszem magam. Legszívesebben a képébe élveznék, hadd fulladjon meg, de ilyen örömben most nem lehet részem. Sziszegve húzom fel a nadrágom, majd a törülközőt lecsapva a kagylóba nehezen megengedem a vizet. Kissé nehezen megy ez míg a földön ülök, de a jóisten hosszú végtagokkal áldott meg, így panaszra okom nem lehet. Óvatosan törlöm meg magam a hideg vizes ronggyal, grimaszolva, de cseppet sem bánva hogy így totálkárossá teszem az egész mosdót. Ő kezdte. Ekkor ér oda valaki, és felszisszenve ül le mellém, hogy szépen kimossa a sebeket, szerencsére kárt nem tett bennem, igaz ott lesz darabig a helye, de nem maradandó annyira hogy ne mászkálhassak többet a strandon egy szál fürdőgatyában. Miután kimosta a sebet, és valami trutyival bekent, gézzel körbetekeri a testem, és akár egy múmia úgy érzem magam. Elkap a hányinger, hát a padlót is telehányom, nem én fogom felmosni az is hétszentség. Segít aztán felállni és megmossa a képem is, majd lekísér valami kis szobácskába, ami a környezetről ítélve valami cselédszoba, így ide a lábát nem fogja betenni az a finnyás ficsúr a is hótziher. Aztán hoznak inni és enni is, majd a cseléddel beszélek hogy pár százasért hallgasson mert pénz helyett egy véletlenül száguldozó golyó fog vele közelről megismerkedni. Kölcsönös megegyezés után végre hagynak. Néhány bogyót is kaptam, így teljesen érzéketlen vagyok. Tényleg nem érzem semmimet. Lassan feltápászkodok, és egy bögre kakaóval a kezemben kidöcögök a nagy összekötő folyosóra. Szép nagy, perzsaszőnyeggel a padlón, meg drága kárpittal, itt mennek majd át a vendégek ha mennek vacsorázni a nagy étkezdébe. Egy mozdulattal öntöm végig a ragacsos kakaóm a drága szőnyegen, majd eltámolygok a legközelebbi bárszekrényig, és képes vagyok további fél órát azzal szenvedni hogy a különféle nagyon drága és finom borokkal is megszenteljem a drágaságos anyagot. Miután kigyönyörködtem magam a disznóólban. Most majd keresheti a tettest az a szarkalap. Hiába, a konyhán mindenki tudja hogy begyógyszerezve döglök itt, és észnél se vagyok a fájdalomtól. Jobb is így. Ilyenekkel fogom az életét megkeseríteni. Ha kell újságot kihordó is leszek csak hogy arra a pár percre ide beugorva mindent a feje tetejére állítsak. Aztán rendőrséget is hívok, és álnéven bejelentem hogy bombát találtam a házban, és jöjjenek mert nemsokára robban, majd szusszanva döglök ki. Odakint hullacsend van. Mindenki a bálteremben van még, és mivel van még időm a vacsoráig, pihenek csukott szemmel. Ha vacsorázni hamarabb mennek, akkor a drága szőnyegeit találja meg, ha a rendőrök jönnek hamarabb, akkor is tönkremegy a mulatság. Itt senki se fogja jól érezni magát többet, arról is tenni fogok.
|
| Laurent | 2011. 01. 30. 22:56:27 | #10963 |
Karakter: Amejisuto Nama
Megjegyzés: Watoga- Vyvynek
-Rendben, levonom a fizetésedből. -mosolyog rám, én pedig elkomorodom. Jaj de utálom az ilyen elkényeztetett ficsúrokat, márpedig hogyha tudná hogy ki vagyok én, lehet hogy még csak rámnézni sem merne így! -Ezek után te tartozol nekem.- önelégülten fordul meg, de hát én nem hagyhatom ennyiben. Elhajítom a létrámat és megragadva a kezét fordítom magam felé.
-Ez egyáltalán nem humoros. -hajolok hozzá közel, de úgy látom a szép szónak itt semmi hatása.
-És talán az előbbi színjáték és a károkozás az? A munkaszerződésedben benne foglaltatik, a keletkezett kárt a jövendő béredből kerül levonásra. Azonban a kár jóval tetemesebb, mint a fizetésed, így ingyen fogsz nekem dolgozni addig, amíg le nem dolgozol annyit, amennyi a javíttatás lesz. Ez antik fa. Jó pár hónapig nálam fogsz dolgozni. Jobb, ha hozzászoksz. Amennyiben nem teszel ennek eleget, per útján hajtom be rajtad. Tiéd a döntés, kedves Mary Poppins.- Elrántja a kezét, én meg úgy nézek rá mintha most látnám először. Ez tényleg ennyire hülye? Nevethetnékem van, de nem fogom szemtől szembe kacagni mert még tényleg azt fogja hinni hogy fogyatékos vagyok. Elrántja a kezét, én meg felvonom a szemöldököm.
-Mi van? -még neki áll feljebb? Na ne már! Ennyire sügér nem lehet! Közelebb hajol, nekem hányingerem van a parfümétől.
-Ha nem volt érthető, a könyvtárszobában találsz értelmező kéziszótárt. Csak ne mocskold be a drága holmijaimat… Legalább kezet moss előtte… - vigyorog, és viszket a tenyerem.
-Utolsó féreg vagy. -köpöm felé, de csak nem ijedezik.
-Valóban? -odalent érzem a kezét, és alig tudom elfojtani a mosolygásom. Tehát te is a faszra buksz mint minden tehetősebb fasz? -Pedig még semmit sem láttál… - nyelvét érzem a számon, és furán bizsergek. – Takarítsd el a szemetedet. Ti pedig fejezzétek be a munkát két órán belül, mert kezdődik a parti. Amint meg vagytok, a személyzeti részlegre menjetek, ott a komornyik megmutatja a szobátokat. Holnap díszletbontás. Oszolj!
Azzal megfordul és lelép, otthagyva minket, s bár a többiek nem igen érthetik hogy miért vagyok ilyen nyugodt, nem is igazán törődöm velük. Azt csinálnak és úgy ahogy tetszik. Ennyi. De nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget neki, ha tovább leszek itt legfeljebb sokáig húzhatom az agyát akárhogy is. Igen gyorsan összekapjuk a termet, szinte nem is kellek én ehhez, így elmegyek átöltözni, lévén egy szakadt farmeben mégsem mászkálhatok! Kivételesen csak négy öv van rajtam, és elég csinos felsőnek számító cucmók, úgy vegyülök a személyzet közé.
Elkezdenek a vendégek is szállingózni, halk beszélgetés szűrődik lassan a konyhára, ahol éppen azon vagyok hogy se láb alatt ne legyek, de felesleges léhűtő se. tartanék kifelé, hogy behozzam az üres tálakat, amikor valaki az utam állja. Nem tudom hogy düh vagy sajnálat lobban fel bennem először, de hamarosan mind a kettő egyformán ég.
-Nem voltál ma túl kedves. - húzom vigyorra a szám, mert nevetségesen túlöltözött szerintem. Sosem vallanám be hogy milyen szép ruhái vannak.
-Te pedig nem tudod, hogy kivel állsz szemben.
Félrelök, és továbbmenne, de nem fogom én csak úgy hagyni. Én játszani akarok, és ha nem is a lehető legdurvábban, akkor is nekem most kell egy kis tánc. Kezénél megfogom és egy szobába húzom be.
-Akkor játsszunk kicsit keményebben...
Lököm a falnak minden kímélet nélkül, támadom le. Betörök a szájába, és meglepődök hogy milyen kis finom falatka, amikor azon kapom magam hogy röppenek és fájdalmasan nyekkenek valahol. De legalább puhára estem. A hátam sajog, de kit érdekel. Lépteket hallok és egy kéz passzíroz a matracba, mintha nem lenne elég bajom nekem enélkül is, én pedig rámarkolok a kezeire. Jól tudom mit tervez ha már az ágyon vagyok akár egy behűtött pezsgő, és valamilyen szinten elégedett vagyok. Csak nem rám fáj a foga? Hehh... Istenem, tudtam hogy jól választok játékot. Igaz hogy nem szeretem ha a másik van felül. Lévén egy sem volt még felettem. És nem is most jött el ennek az ideje!
-Ne hidd hogy te leszel felül.
-Márpedig, te leszel, aki felnyög alattam.
A kis buzi a számba harap és megremegek és felnyögök. Igen! Mindenki olyan kis óvatoskodó! De azért nem járja hogy összeköti a kezeimet! Újra begurulok, mert hát nem vagyok én kötöznivaló sonka akit csak úgy kénye- kedve szerint megdug! A nadrágom is lekerül, és nekem már ez nagyon nem tetszik. Ez nagyon csúnyán fog véget érni ha így folytatja!
-Hagyd abba!
-Durva játékot akartál, hát megkapod. - hallom az ő nadrágját, szívem úgy kalapál mint talán még egész életemben egyszer se.
-Rohadék!!!
Üvöltöm, de aztán már nem jutok szóhoz. A tüdőmben reked a levegő, és hangtalan sikolyra nyílik szám míg a fájdalomtól megfeszülök. Nem látok és nem is akarok, csak hallom a szuszogását ahogy lassan mozogni kezd és minden egyes mozdulatnál egyre nagyobb a fájdalom. Összeszorítanám a lábaim de széttárja őket a combomba marva, elhúzódnék de visszaránt a farkára. Szerintem azt hiszi most hogy én élvezem, és együtt akarok vele mozogni. Hát ezt benézte! Artikulálatlan blablák törnek fel belőlem, és mintha egy évezredig tartana, míg felnyögve rámborulna. Remegek egész lágyan, de dühöm nem csillapodván megvárom míg felnéz rám, és szembeköpöm. Képen töröl, de kit érdekel? Feláll és szépen rendbe teszi magát, majd visszaveszi a nyakkendőjét is, és rámnéz, talán várakozva. Több se kell nekem, ahogy vagyok félmeztelenül ugrok rá akár egy macska, és amint a földön puffanunk, behúzok neki egyet, hadd legyen ennek maradandó nyoma és ne tudjon csak úgy mászkálni a cuki vendégek között.
-Legalább kint is látszik milyen fasz vagy. -súgom a fülébe, miközben a kezeire is ráülök, így ellenkezni már nem tud. -Szóval szeretsz játszani?
S bár minden mozdulat fáj, lehajolok hozzá, és az állába harapok egy fogsormintát, majd mielőtt lefejelné az orrom, egy kézzel lefogom a fejét, és szépen kidíszítem a nyakát is. Remélhetőleg kérdéses lesz hogy ki volt alul- a vendégeknek. Beletúrok a hajába, majd új fordulatot veszek.
-Fejezd be mert megjárod!
Fenyegetőzik, de eleresztem a fülem mellett az ilyentén fenyegetéseket, és a saját nyakkendőmmel betömöm a száját. Megrándul a teste, de lévén jól ülök rajta, még csak meg sem ingok. Egy kézzel hátranyúlok, és előveszem a kis lomposát, s lassú kényeztetésbe kezdek, mire átfut rajta az élvezet. Rajtam meg egy mosoly. Élvezd csak amíg lehet, bögyörőm! Harapásokkal övezett csókokat hintek nyakára, majd a füléhez lépkedek, és belenyalintok, majd amikor már kezeim között újra meredezik a farkinca, felállok hirtelen és hasra fordítom. Fejét kétségbeesetten fordítgatja hátrafelé ahogy a hátára ülök, és a saját nyakkendőjével kötöm össze kezeit.
-Azt mondják édes a bosszú. Szerintem vicces.
Vigyorgok, és elszaggatom a felsőjét, akármilyen drága is mert ki tudnám fizetni és a hátára négy körmömmel vésem fel az ,,AME” nevet, itt-ott lenyalva róla a vért. Aztán felrángatom és az ágyába cipelem a hajánál fogva, hogy oda behajítva kikötözzem.
-Én nem vagyok olyan mint te. Én szeretek játszani.
Az utolsó szót kihangsúlyozva simítok rajta végig, és a gyanakvó félelem szerű kifejezés egy pillanatra élvezetté válik. Folytatom a kényeztetést, és éhes vadként figyelem arcát. Mielőtt elérné az orgazmus, felállok, és szépen ruháimat felkapva megigazítom magam. Kicsit leülök megint, mert elég fájdalmas dolog így mozogni, de volt már rosszabb is. Végül búcsút intve csókot hintek, és távozom. Kikötött, felpeckelt és felhergelt kis ficsúrkánkat otthagyva.A konyhában kapok egy aszpirint, bár ígyis a következő egy órát krumplipucolással töltöm, lévén nem bírok állni. Kicsit sok volt a mozgás, lehet nem kellett volna keménykedni. De szerintem neki sokkal rosszabb. Elvégre az orgazmus szélén áll, és már csak nagyon kicsi kéne a gyönyörhöz, mégis az a kicsi pont olyan sokáig hiányzik, hogy lehet a kicsi szerszámot egy ideig nem fogja előkapni. Úgy kell neki. Dühösen metélem a krumplit darabokra, majd nekiállok egyéb zöldséget meg gyümölcsöt pucolni, habot verni meg hasonlók, és arra hivatkozom, hogy a vádlim begörcsölt. Így kapok görcsoldót- két legyet egy csapásra.
Lassan a felszolgálók keresni kezdik a ficsúrt, hiszen a vendégek hiányolják, de én a világért nem szólok. Hát honnan tudjam? Lehet még ott van kikötve, lehet már megtalálta valaki. És lám, alig kell egy fél óra, (hozzáteszem, ha eddig nem jutott dűlőre a kis barátjával akkor kemény két és fél óráig hintázott és szemezett az álló barátjával) előkerül ez a Watoga is. Arca kissé vörös, látszik hogy dühös is, de azt mondja hogy valami rokona bajban volt és oda kellett mennie. Fogadok ha az istállóba mennék ezt megkérdezni, épp a pénzt számolnák a kegyes hazugságért a lovászok. Megcsóválom a fejem, és az előttem lévő tálra rendezem a salátát amit eddig csináltam, és kiküldöm valakivel.
-Kellene valaki aki a mosdókat nézi át, nincs-e ott rumli.
Jegyzi meg az ajtóban állva, és látom hogy mindenki fintorogva néz össze. Hát tény hogy jobb az odaégett pörköltet szagolni mint a fényességes seggük termékét... És úgyis tudom hogy nekem szánja a feladatot, így mielőtt még kiosztana, megtörlöm a kezem, és indulok felfelé. Miért van olyan érzésem hogy jó ötlet vegyszert vinni magammal? Talán mert tudom hogy követ, és egy méternél ha közelebb jön, és itt haljak meg ha nem öntöm képen a Domestossal vagy bármi mással!
|
| Laurent | 2011. 01. 20. 18:25:20 | #10654 |
Karakter: Amejisuto Nama
Megjegyzés: ~Vyvynek~
Ollaláá... megint egy kis meló, végre, hiszen mostanában nem igen volt nekem, annak ellenére hogy igen sok pénzem van, szeretem magam lefoglalni, még akkor is ha ez valakinek nem tetszik. Ha van ilyen, jelentkezzen, most még van időm arra hogy lelőjjem! Senki többet harmadszor? Akkor nekilátok. Először is itt van ez a nagy puccos vityilló, amit ki kell pofozni egy banzájra, és a díszlettervezőnek olyan szar ízlése van hogy hányni kell tőle. Nem volt nehéz átvenni a vezetést tőle, hiszen egy idő után mindenki hozzám jött a kérdésekkel és ajánlatokkal vagy észrevételekkel, lévén a tervező folyton eltűnt valahol kufircolni vagy lógatni valahol a lábát, és mivel senki sem tudott hová fordulni, én meg láthatóan mindig tudom hogy mit akarok, így lassan merészkedtek hozzám mindenfélével. Persze nem pályázok a nagyobb fizetésre, de azért... Pár ember nem bírta a strapát, hát nekik adtam ülve végezhető munkát is, akik meg tele voltak energiával, azok rohangáltak mindenféle kütyükkel innen-oda. Persze úgy tűnt, hogy nem én vagyok a vezető, lévén ügyesen el tudtam kerülni az olyan lebukósféle helyzeteket, de azért élvezem. Nem tudnám letagadni.
Én azonban lefoglalom magam azzal, hogy a lehető leghajmeresztőbb és legnagyobb ügyességet követelő feladatokat végezzem, és hát lássuk be, a csillárról lógva nem hiszem hogy bárki is odajönne hogy a virágok piros vagy sárga színűek legyenek. Most épp egy drapériát próbálok felvarázsolni, lévén senki sem bírja felemelni és feltűzni egyszerre, de dirigálni azt tudnak. De ha csak nekem van ahhoz érzékem hogy párhuzamos legyen ez a szar a padlóval! Basszameg. Megáll valaki mögöttem, talán csak nézi a munkám, hiszen nem csak felcsapni akarom hanem meg is tekerem pár helyen az anyagot.
-Odaadhatnád azt a tűzőgépet, ha már úgy is erre sétálsz. -pillantok le nemtörődve azzal hogy ki is áll ott, az emberek váltogatják egymást, baromság hogy mindenkit meg lehet ismerni.
-Hát persze. Tessék – nyújtja a kívánt eszközt, én pedig visszafordulok dolgozni. Ezért fizetnek, nem?
-Kösz!- mondom, ezzel lezárva a beszélgetést, hiszen remélem neki is van dolga.
-Itt dolgozol? -megakad a kezem, de nagy levegőt veszek. Nyugi, csak egy IQ bajnok hülye izomagy.
-Igne, talán nem feltűnő? -istenem, miért nem ért a szép szóból?
-Oh, de. Én pincér leszek.
-Remek. -fogom megint rövidre, hátha sikerül lerázni, persze ez nem olyan könnyű mint aminek látszik.
-Mikor lesz szüneted? Talán beszélgethetnénk…
-Egykor… Add az ollót!-nyújtom ki a kezem, mert már csak levágni kell az anyagot, ám ujjak fonódnak a csuklómra, és rántanak meg. Megszoktam hogy folyton letaknyolok, így nem nagyon fűzök hozzá semmit, még akkor sem ugrok fel amikor az olló alig pár centire a kezemtől.
-Aztán rendesen nézzen ki, mire visszajövök!
Ch.. Gondolhattam volna. Egy arisztokratikusan hülye öntelt bunkó aki az ,,enyém a világ ami körülöttem forog” elv alapján éldegél. Nem éri meg hogy utánaszóljak, de még annyira sem érdemes, hogy gondolkozzam rajta. Így fogom az ollót, könnyűszerrel kihúzva a padlóból és befejezem a drapériát. Pár emberrel konzulálok még, elrendezzük a terem alapdíszletét, és mivel még nincsenek készen a kis faligyertya alakú lámaernyők, szünetet tartunk páran.
-Ame! Megjöttek a ruhákkal!
-És? Mi vagyok én? A dada?
Emelem fel a szemöldököm, mire bólint, mintha csak azt mondtam volna hogy hova vigye azokat. Kit érdekel, én csak dolgozok, nem én vezetek... Hivatalosan... hehe...
-Hol a kávém?-hallok egy idegesítően ismerős hangot mögöttem, mire épp csak odafordítom a fejem, hiszen most éppen kajálok. Ne merjen ugráltatni!
-Nem vagyok Marry Poppins. Keresse meg. De ha látom, majd szólok neki hogy kereste.
Vágok vissza, és már vissza is térnék a ebédfélémhez, de valami visszatart.
-Sajnálom. Én fizetem, szóval egy kávét. Most. -hehe, csak nem keménykedni akarsz?
-Máris, felségecske.- állok fel hajbókolva, amin jót derülnek a többiek, persze lopva. Nem sokára vissza is térek egy zacskónyi őröletlen kávészemmel, és a kezébe nyomom. -Ahogy kérte.
Azzal felkapom a kajámat, és odébbállok mielőtt a bomba robban. Na kérem, felkértek egy táncra, és nem tudom nem otthagyni, hiszen annyira jó fricskázni a másik orrát, elvégre mit tehet? A legsúlyosabb amit tesz hogy kirúg. Na istenem. Pénzem van, nem téma. Munka meg mindig lesz, nem? Szóval nem tudom nem elfogadni, egyszerűen nem és kész. Imádni fogom ezt a kört. Egy-egy, öcsike. Mit szólsz? Készek a kis lámpaernyők, hát fogom és egy szép nagy létrán állva egy lábon hajgálom fel rá a cuccot, övemről leszedem a tűzőt és felrakom, majd némi szerelés után kipróbálom hogy ég-e, és rákötöm egy kábelre. Voala, igazi középkori képet kap ezzel. Hehe... a végén még beállok ide íjazni meg bemutatózni. Lemászva a létráról továbbtolom, mikor a szomszéd csajszi, aki utánaigazít a festésen megbillen, és én épp csak odaugorva kapom el, majd állok tovább. Nem szeretek a hibákat, vagy a bajokat, inkább megelőzzük. A földön húzom magam után a létrát. Remélem annak a pulykának jól felcsikarja...
-Hé! Azokat most eltünteted, vagy kiteszem a szűröd!
Csattan a várva várt hang, és én elvigyorodok, mintha nem hallanám a csikorgástól. De csak arra pályázok, hogy közönséget szerezzek. Dupla vagy semmi, édes.
-Hé, kölyök!
Megállok, körbenézek, majd magamra mutatok, mintha nem tudnám hogy miről van szó. Meglepetten pislogok, és újra körbenézek.
-Én?
-Igen te! Azok a csíkok többszázas kárt jelentenek, felfogtad?
-Hát, nem az enyémek... -hajolok le megszemlélni őket. Nem, tényleg nem. -Lábon járok, szóval nem én csináltam. Sajnálom uram. De ha megtaláljuk a tettest, majd vasra verjük vagy ilyesmi, csak ne idegeskedjen. Ráncosodik az ilyesmitől az ember.
Vágok komoly képet hozzá, és indulok újra neki, hogy a maradékot is elintézzem.
|
| Silvery | 2010. 09. 11. 18:56:29 | #7719 |
 Karakter: Iwasaki Shouma
Megjegyzés: (Vyvynek)
Szinte arra sincs időm, hogy megmukkanjak, felkaromat megragadva ráncigál erőszakosan egy szobába, s a következő pillanatban már kamerám recsegését hallom a cipőjének talpa alatt.
- Ezt már nem kell használnod többször. – mondja élveteg vigyorral, s egy laza mozdulattal rúgja a falhoz a kamera roncsait.
- Rohadék. – szólalok meg dühösen… nem volt olcsó az a kis kütyü… Ráadásul az információk, amiket tartalmazott még annál is értékesebbek voltak. Szikrákat hányó szemekkel lépek közelebb hozzá, s mélyen nézek a dühös tekintetbe. Ha nem ő lenne az előnyösebb helyzetben, még a pofájába vágnék kreatívabb, cifrább szidalmakat is, de a jelen szituációban úgy gondolom okosabb, ha beérem ennyivel.
Csuklómat megragadva ránt magához, teste szorosan feszül az enyémhez, s szemeim tágra nyílnak a megdöbbentségtől. A picsába… tényleg bajban vagyok.
- Ezt is szeretnéd megírni? Hm? Hogy zaklattalak? Hogy megcsókoltalak? – megcsókolt? Megrökönyödve nézek újra rá, hogy megtudjam, vajon komolyan beszél e, de megszólalni sincs időm, mikor durván kényszeríti vad csókra ajkaimat… mit csinál ez???
Szinte megfulladok a durva érintéstől, ajkaival kitartóan falja enyémeket, s erőtlenül próbálom eltolni magamtól. Mi folyik itt? Miért történik ez?
- Eresszen! – ordítom, amikor kapok egy lélegzetvételnyi szabadidőt, de tudom, hogy minden hiába. Az ő otthonában vagyunk, nincs esélyem, hogy valaki a segítségemre siet… itt én vagyok az idegen. Torkom elszorul, szemeim ösztönösen menekülési útvonal után kutatnak az apró szobában. Az ajtó kizárva, és az ablak sem túl csábító ötlet, tekintettel arra, hogy az emeleten vagyunk.
- Üvölts csak, attól jobban begerjedek! – köpi arcomba a szavakat, s hajamba túrva tépi meg tincseimet, maga felé fordítva tekintetemet. Érzem, ahogy a laza gumi a földre hullva csúszik ki hajamból, s mikor ajkaival újra lecsap, próbálok ellenkezni, vajmi sikerrel. Szorítása túl erős, s érintésétől mintha elgyengülnének végtagjaim. Egyszerre ráz ki a hideg az undortól, s árasztja el forróság testemet, mikor ágyékomra csúsztatja ujjait, s masszírozni kezdi. Testem összerándul, kezemet mellkasára simítva próbálom növelni a köztünk lévő távolságot. Az ágy felé kezd tolni, s előre tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. Kétségbeesetten próbálok tovább ellenkezni, mikor öltönyömet szinte letépve dobja a földre, s ingemet kezdi el kigombolni. Mit csinál?! Ne… miért veszi le a ruhámat? … ugye nem arra készül, amire gondolok?
Nagyot nyelek a rémülettől, mikor egy könnyed mozdulattal lök az ágyra. Hirtelen ér a zuhanás, s mire feleszmélnék, hogy egy pillanatra elengedett kezei közül, fölém mászva présel a puha matracba. Minden erőmmel próbálom távolabb tolni magamtól, de túl erős. Legszívesebben szitkozódva káromkodnék, de egy hang sem jön ki torkomon, az óriási gombóc nem engedi mozogni hangszálaimat… még soha nem éreztem ilyet. Félek.
Ingemet szétnyitva simítja végig mellkasomat, s mikor nyelvével kényezteti bőrömet, ajkamra harapok, hogy magamba fojtsam a belőlem kitörő sóhajokat. A szégyen érzése árasztja el testem, a tudat, hogy titkon nem csak undort, hanem élvezetet is érzek mozdulatai hatására, szinte megőrjít.
Kezdek egyre jobban elgyengülni, már könnyedén elég az egyik keze, hogy lefogjon, s másik kezével szabadon simogathat. Felnyögök, mikor sliccemet lehúzva szabadítja ki merevedésemet, szemeimet összeszorítom, s ajkamra harapva próbálom lehalkítani magam. Legszívesebben ásnék egy óriási lyukat, és belemásznék, de tudom, hogy a megalázásnak még közel sincs vége. Gondolataim kezdenek elhomályosulni az élvezettől, s ahogy dörzsölni kezdi farkam, hiába harapok ajkamra, hangos sóhajok hagyják el számat. Ez így nem lesz jó.
Szinte észre sem veszem, hogy hasra fordított, bizonytalanul próbálnék feltápászkodni, de jön a folytatás.
Ledöbbenve vágódnak szét szemhéjaim, ajkaimat tiltakozásra nyitnám, mikor nadrágomat lerántja rólam, de nincs időm megnyikkanni. Ujjai durván hatolnak belém, s hangos ordítás kíséretében feszül meg testem. Szemeim könnybe lábadnak a fájdalomtól, s kezemet ökölbe szorítva nyomom fejemet a takaróba. Ahogy elkezdi mozgatni ujjait, a fájdalom lassan enyhülni kezd, s a végére szinte teljesen eltűnik, különös érzést hagyva maga után. Megkönnyebbülök, mikor kihúzza ujjait, de szemeimet nem merem kinyitni. Arcomat a takaróba süppesztem, kezeim magam mellett támasztják testemet.
Mikor egy hirtelen mozdulattal hatol belém, felordítok, testem összerándul, s a könnycseppek előtörnek szemeimből. Az előbbi fájdalom ehhez képest szúnyogcsípésre emlékeztetett, felüvöltök, majd ajkamra harapva fojtom vissza, s minél jobban fáj, annál erősebben mélyednek fogaim bőrömbe, mígnem a vér kesernyés fém íze árasztja el számat. Mikor teljesen bennem van, egy pillanat erejéig mozdulatlanul áll, de a fájdalom nem akar enyhülni. Érzem, ahogy arcom alatt egyre nedvesebb a takaró, s mikor mozogni kezd, újra felüvöltök a belém nyilalló fájdalomtól. Alig kapok levegőt, minden csepp oxigénért küzdelmet vívok remegő testemmel, s ahogy gyorsítja a tempót, egyre erősebben feszülnek meg ujjaim a takarón, s felsóhajtok, mikor farkamat kezdi masszírozni. A fájdalommal vegyült élvezet teljesen elkábít, gondolataim kavarognak, érzem, hogy az ájulás kerülget. Testem megremeg, ahogy elélvezek a durva kényeztetéstől, de hányingerem van a gondolattól, hogy a legcsekélyebb mértékben is élveztem. Erőtlenül ernyednek el ujjaim, mikor végre kihúzódik belőlem, s még mindig sajog minden porcikám. Ez tényleg megtörtént? Kérlek… hadd legyen csak egy rossz álom… nem… ha álom lenne, nem fájna ennyire.
- Na ezt írd meg, ha mered! – szólal meg vigyorogva, s felfordul a gyomrom a látványtól. Mikor az ajkaimra lehel egy lágy csókot, a szégyen helyét harag veszi át, s ahogy kisétál a szobából, az ágyról feltápászkodva szedem össze magam. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy még a csicskásai is végigtapizhassanak. Az őrök a hátsó ajtóhoz hurcolnak, s nem ellenkezem… mindegy, hogy hol, csak minél hamarabb ki akarok jutni innen.
Lábaim reszketnek, ahogy megyek, minden lépésnél éles fájdalom hasít belém, s óvatosan ülök be a kocsiba. Nem érdekel. Ezt még megkeserüli, ebben biztos lehet. Torkomat még mindig hatalmas gombóc szorongatja, s a visszapillantó tükrébe nézve elszörnyedek. A hajam csapzott, az ajkaim vérben úsznak, és kimondhatatlanul sápadt vagyok. Jobb, ha hazamegyek. Erre aludnom kell.
Ágyamban ébredek, a délelőtti napfény megtölti a szobát, s hunyorognom kell a szobát elárasztó fénytől. Ahogy kikelek az ágyból, eszembe jut az előző este, minden olyan távolinak és elképzelhetetlennek tűnik, s az egyetlen bizonyíték, hogy tényleg megtörtént, a testembe nyilalló éles fájdalom minden mozdulatnál. Egy kávé mellett sétálok vissza az ágyhoz, és laptopomat kihajtva fekszem vissza, s az ölembe húzom a gépet. Azt hiszem az ülést egy ideig hanyagolni fogom. Viszont most dolgoznom kell. Akármi is történt tegnap, nekem írnom kell egy cikket arról a partyról. És, hogy őszinte legyek… kicsit vágyom is rá. Csak várj, Watoga… fogod te még sajnálni, hogy nem tudtad kordában tartani a farkadat.
Watoga hírhedt rendezvényei, avagy a híres emberek titkos mocskainak színhelye… - bepötyögöm a címet, majd hosszan nézve olvasom át még párszor… nem lesz túl nyers? Hirtelen felrémlik agyamban a tegnap este, arcom előtt látom Watoga kegyetlen vigyorát… nem, nem lesz túl nyers. Azt kapják, amit megérdemelnek… az emberek amúgy is azt élvezik, ha rosszat olvashatnak a hírességekről. Csökkenti a szánalmas irigykedésüket. Hát, akkor ezt imádni fogják. Minden keserűségemet kiadom magamból, ahogy még a szokásosnál is szatirikusabban fogalmazom meg a hosszú cikket. Mindent beleírok, amire emlékszem, a hihetetlen leleplezéseket, s az egész este lefolyását, persze kihagyva azt a részt, amit Watogával töltöttem… azzal más terveim vannak.
Gúnyos vigyorral hajtom le a laptopot, mikor végeztem az írással, s elégedetten kelek fel az ágyból. Mintha máris jobban érezném magam… persze csak lelkileg. A testem még mindig elképesztően sajog a fájdalomtól.
Másnap, miután elküldtem a cikket a szerkesztőnek, elkezdem a tervem következő lépését. Az utcán sétálva keresek egy telefonfülkét, majd mikor bemegyek, a város egyik középosztálybeli szennylapjának számát kezdem el tárcsázni. Ők pont tökéletesek lesznek… nem túl igénytelenek ahhoz, hogy mások megkérdőjelezzék a történeteik szavahihetőségét, de nem elég igényesek ahhoz, hogy utána nézzenek, hogy mennyire megbízható a forrásuk. Mikor kapcsolják az irodát, fájdalmas hangon szólalok meg, és megkérem, hogy kapcsolják az egyik ismertebb újságírót a lapnál.
- Jó napot… - kezdem el, elvékonyított hangon. – Watoga Utamaroról szeretnék mesélni… - kezdek neki, s végig tartom a kétségbeesett, megtört fiúcska szerepét. Elmondom, hogy meghívtak a partyra, és lépésről lépésre elmesélem, ahogy Watoga egy szobába hurcolt és megerőszakolt. Direkt fűzök bele tényszerű információkat Watoga otthonáról, s a vendégekről, hogy bizonyítsam, hogy a történet nem kitaláció. Hallom, hogy a vonal túlsó végén kérdezgető férfi egyre izgatottabb, s ez elégetettséggel tölt el… ha szerencsém van, ma-holnap lehozzák a sztorit. Ezt neked Watoga. Mikor befejezem a történetet, sóhajtok egyet… szörnyű érzés erről beszélni, és igaz, névtelenül teszem, mégis olyan, mintha leleplezném magam. Miután leraktuk a telefont fáradtan megyek haza… minden tőlem telhetőt megtettem, hogy keresztbe tegyek neki, de miért érzem úgy, hogy még mindig nem volt elég?
Vigyorogva olvasom a saját cikkem nyomtatott verzióját az újságban, s elégedetten dobom az asztalra, a másik szennylap mellé, amiben a Watogáról szóló cikk díszeleg. Király… ha két különböző újság is ilyen információkat hoz le, nem kell sok idő, hogy a többi lap is rákattanjon a témára. Hehe, ha egy újságíró így kihozta a sodrából, mit fog tenni, mikor elárasztják az otthonát? Hehhh… elég valakire ráirányítani a figyelmet, és a többiek úgy tapadnak a témára, mint a piócák.
Pár nap múlva mintha mi sem történt volna, próbálom eltemetni a rossz emlékeket, s magamat munkával elhalmozva kényszerítem agyamat, hogy ne is gondoljon vissza arra a szörnyű éjszakára… azt hiszem, rám férne egy kis pihenés is…
Hátradőlök a székben, s szemeimet lehunyva relaxálok, mikor megcsörren a mobilom. Ingerülten veszem fel, s akkor sem váltok nyájasabb hangszínre, mikor a főnököm szólal meg a vonal túlsó végén.
- Iwasaki, most jött a hír, hogy Watoga sajtókonferenciát tart holnap, mert megelégelte, hogy az újságírók ne hagyják békén a napokban elterjedt pletykák miatt. – elégedetten mosolyodom el, s testemben szétárad a büszkeség… ezek szerint bejött a tervem. Kár, hogy nem láthattam az arcát, mikor lefagyott róla az a gúnyos vigyor. – téged küldelek el, hogy képviseld az újságunkat a konferencián. – szemeim tágra nyílnak, s összerezzenve dőlök előre a székben, de a hirtelen mozdulat miatt majdnem a telefonba nyikkanok a fájdalomtól… én… Watoga sajtókonferenciáján… nem akarom… nem megyek el.
- Főnök… nem mehetne más?
- Nem, már eldöntöttem és te mész… te ismered legjobban az ügyet, te írtad a cikket is. Nem vitatkozom. – leteszi a telefont, s az asztalra könyökölve hajolok előre. A picsába. Nem akartam soha többé látni az öntelt pofáját. Mindegy… még szerencse, hogy az ilyen konferenciákon annyi újságíró van, hogy kizárt, hogy kiszúr a tömegben… majd próbálom meghúzni magamat.
Elegáns ruhában szállok ki az autóból, az utolsók között érkeztem az eseményre, természetesen nem véletlenül. A beléptetőknél megmutatom a kis kártyát, mely bizonyítja, hogy az egyik meghívott újságtól jöttem, s az épületbe érve látom, hogy még 10 perc van kezdésig. Nem akarok kockáztatni, hogy túl korán bemegyek, és észrevesz…
A mosdó felé veszem az irányt, s a csaphoz lépve nézek a tükörbe, gyomrom mintha görcsbe rándulna az izgalomtól… nem hiszem el, hogy még mindig ilyen hatással van rám a gondolat, hogy látnom kell...
Megnyitom a csapot, s ahogy előre hajolok inni, hosszú tincseim arcom mellett hullnak a vízbe. Összerezzenek, mikor hátulról valaki finom, óvatos mozdulattal simítja végig arcomat, s hajamat összefogja, hogy ne lógjon a vízbe. Egész testem megremeg, torkom összeszorul… ismerem ezt az érintést. Nem tudom, mit csináljak, nem merek felegyenesedni, de az ujjak most erősebben feszülnek tincseimre, s azoknál fogva húzzák fel testemet. A tükörbe nézek, látom, ahogy Watoga áll mögöttem, s a tükrön keresztül nézünk egymás szemébe. Ajkamra harapok, egyikünk sem mozdul, csak farkasszemet nézve állunk némán. Egyik kezével testemet átölelve fogja le karjaimat, a másikkal kisöpri hajamat nyakamból… annyira leblokkolok, hogy egy pillanatig ellenkezni is elfelejtek, majd mikor észbe kapok, testem mintha nem követné utasításaimat, ezért csak szóban próbálom távol tartani magamtól.
- Ne merészelj hozzám érni, vagy… - épp folytatnám, de ő ajkait gúnyos, kegyetlen vigyorra húzva szakít félbe.
- Vagy mi lesz? Ez az épület hemzseg a firkászoktól. Ha kiáltasz, és valaki észrevesz, melyikünk fog rosszul járni? Hiszen rólam már mindenki azt beszéli, hogy meleg vagyok, ráadásul ártatlan fiúkat erőszakolok meg. – hangja egyre keményebb, nyakamhoz hajolva harap bőrömbe, s felszisszenve rezzenek össze, majd mikor óvatosan megszívja bőröm, szemeimet összeszorítva markolok a ruhámba, s mikor elhajol, tisztán látom a vörös véraláfutást a hófehér bőrön. – viszont rólad még semmit nem tudnak. - Fejezi be a mondatot, s közben kezével ingem alá nyúlva simítja végig hasam. Megremegek az érintésétől, szemeim ismét könnybe lábadnak a tehetetlen dühtől, pedig tudom, hogy igaza van. – Szóval legyél szófogadó és engedékeny, és talán nem mondom el nekik, hogy hogy is volt valójában az a sztori. – ujjaival mellbimbómat dörzsöli meg, s látom, ahogy arcom kezd kipirulni, de még mindig gúnyos hangon válaszolok neki.
- Ugyan ki hinne neked? – újra elvigyorodik, a fülemhez hajolva válaszol.
- Legalább annyian, mint neked. Ezek bármilyen szaftos sztorit elhisznek, ha lehet rajta csámcsogni. – testemet a csaphoz nyomva simul hozzám, s pulzusom kétszeresére nő. Megnyikkanok a fájdalomtól, mikor térdével lábaim közé lépve dörzsöli meg fenekemet, s vigyora kiszélesedik arcom láttán. – oh, tehát még mindig fáj? Örülök, hogy ilyen „mély” nyomot hagytam benned. – gúnyosan felnevet, majd kezemet eleresztve lép hátrébb, s az órájára pillant. – Azt hiszem, most mennem kell. Még találkozunk. – hangja vészjósló, s lábaim megremegnek, ahogy dühös szemeibe nézek… miért van olyan érzésem, hogy ennek lesz folytatása?
|
| Silvery | 2010. 09. 07. 13:17:46 | #7626 |
Karakter: Iwasaki Shouma
Megjegyzés: (Vyvynek)
Kezdés:
- Igen-igen, tudom. Ne aggódjon, meglesz a cikk lapzárásig. – mérgesen csapom le a telefont, s visszaülök a gépem elé… Nem tudom, miért kell így sürgetni, még van egy hetem, hogy megírjam a cikket.
Watoga Utamaro… Miért ilyen nehéz bejutni a partyidra?
Fáradtan sétálok az ablakhoz, s magamba szívom a kora délutáni napfényt. Minél nehezebb egy munka, annál jobban élvezem. A végén mindig sikerül megszerezni a szükséges információkat.
A mobilomat felkapva kezdem el lapozni a telefonkönyvet, s elmosolyodom, ahogy megállok egy női néven. Megnyomom a hívás gombot, s felkészítem magam a bájcsevelyre. Abban már nagyon jó vagyok. Mikor meghallom a csilingelő hangot, a szobában sétálgatva szólalok meg.
- Mikor menjek érted, Kedvesem? – igen… a Watoga birtokon rendezett partykra nehéz bejutni. Ha az lenne a baj, hogy drága, az még nem vészes akadály… de ez nem pénz kérdése. Ide csak VIP jeggyel lehet bejutni, és ahhoz név kell. Ezért hasznos, ha az ember jól néz ki. Hehh… csak keresni kell egy balekot, aki bevisz.
Leállítom a motort a hatalmas épület előtti parkolóban, s fekete öltönyömet megigazgatva szállok ki a hófehér autóból, majd a kocsi másik oldalára megyek, hogy kisegítsem a hölgyet. A pofátlanul gazdag embereknél ez elvárás, vagy mi…
Ahogy bemegyünk az épületbe, hajamat hátul összefogva készülök fel a munka nehezére… pedig bejutni sem volt könnyű. Muszáj megtalálnom az egyensúlyt, hogy ne legyen feltűnő, de elég infót tudjak gyűjteni. Úgy hírlik, Watoga utálja az újságírókat, így még senki nem írt tudósítást a gazdagok körében oly híres bulikról. Ezért találta ki a szerkesztő, hogy ez legyen a következő melóm. Mindigis tudtam, hogy pikkel rám. Azt hitte, ezzel megfoghat? Akkor is összehozok neki egy cikket.
Körbenézek a hatalmas teremben, a férfiak mind öltönyben feszítenek, míg a nők színes, csillogó, csicsás estélyi ruhákban pompázva mutogatják legújabb, piszkosul drága szerzeményeiket. Hagyom, hogy párom magával rángasson bemutatni pár ismerősének… ha már behozott a partyra, megérdemli, hogy egy kis időt rá szánjak. Ráadásul azon kívül, hogy kicsit elkényeztetett, normális lány.
- Shou, gyere, bemutatlak a házigazdának. Biztos hallottál már róla. – orrom alatt elmosolyodva bólintok, s hagyom, hogy odavezessen… hogy hallottam e róla? Jó vicc.
Amíg köszöntik egymást, türelmesen állok Yuki mellett, s titkon a magas fiatalembert mérem végig szemeimmel. Eddig csak képen láttam. Tényleg jól néz ki, az már biztos. Vajon igazak a pletykák, hogy szegénykének ferde hajlamai vannak? Na, majd kiderítem az igazságot.
- Utamaro, bemutatom a partnerem, Iwasaki Shoumát. – Yuki sugárzó mosollyal mutat be minket egymásnak, s én is elmosolyodva rázom meg a felém nyújtott kezet. Ha tudnád, hogy ki vagyok, nem mosolyognál így Watoga. A bemutatás után a házigazda továbbáll, s én felkérem Yukit táncolni.
Pár kör után minden úgy megy, ahogy terveztem. Hála Yuki szépségének, nem volt kétséges, hogy nemsokára riválisaim akadnak, akik felkérik táncolni, s ezzel időt szerezhetek. Remek.
Egy hatalmas márványlépcső vezet fel a következő szintre, s sietősen teszem meg a felfelé vezető utat. A korlát mellé sétálva nézek végig az óriási termen, innen belátni az egész táncteret, s jobban szemügyre tudom venni az embereket. Tekintetem szinte minden második emberen megakad, felismerve bennük egy-egy hírességet. Hihetetlen ez a party. Minden japán vagy Japán közelében tartózkodó híres ember itt van. Elképesztő.
Egy ideig kitartóan figyelem Watogát, ahogy a táncparkett mellett egy alacsony fiúval bájolog, s elmosolyodva húzom előbbre az ingem ujjában lévő apró kamerát… igen, elég nehéz volt úgy táncolni, hogy Yuki ne vegye észre.
Csinálok egy gyors fotót, majd tekintetem egy szorosan ölelkező párra siklik… de hát az a férfi… a híres színész, Syon Galva… de neki felesége van… és ez nem ő. Hehe… azt hiszem, ide kéne járni, hogy más hírességekről is tudjunk meg friss infókat.
Gyorsan lekapom őket is, és elmosolyodva konstatálom, hogy a következő cikkem témája is megvan. Hogy nincs e lelkiismeret furdalásom azért, mert leleplezem őket? Nincs. Nem az én hibám, hogy olyan dolgokat művelnek, amiket szégyellnek. Én csak megírom az igazságot. Nem mintha hazudnék az embereknek…
Szemeimmel újra Watogát keresem, de már nem áll a táncparkett mellett, s tekintetemmel a tömeget kezdem kutatni. Olyan nincs, hogy felszívódott.
- Élvezed a kilátást? – hallok meg a hátam mögül egy ismerős hangot, s szívem kihagy egy ütemet. A bájmosolyt magamra öltve fordulok meg.
- Igen, gyönyörűen be lehet látni a termet innen. – Watoga szemébe nézve dőlök neki a korlátnak, s látom, hogy ő is elvigyorodik, majd mellém sétál, s úgy teszi kezeit a korlátra. Valahogy rossz előérzetem van…
- Profi létedre elég amatőr módon viselkedsz. – egyik szemöldökömet felhúzva fagy arcomra a mosoly, s izmaim megfeszülnek.
- Nem tudom, miről beszél. – fapofával vezetem végig tekintetemet újra a tömegen, s igazából tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy miről van szó. Azt az egyet nem tudom, hogy honnan jött rá. A kamerát nem hiszem, hogy észrevette volna… nem csináltam feltűnően.
- Tudod… egy firkásznak lehet, hogy nehéz elképzelnie, de a híres embereknek is vannak érzéseik. – felhorkanva fojtom magamba a nevetést, de ő rezzenéstelen arccal folytatja. – ha valaki cikket ír róluk, többnyire legalább az illető nevét megjegyzik. – hát persze… a név. Nem gondoltam volna, hogy az alapján felismerhet valaki. Tényleg amatőr húzás volt. Egy álnév semmibe nem került volna… de valahol hízelgő, hogy ismerik a nevem. Hehe.
Tekintetemet a sötétbarna szemekbe fúrom, melyekben különös, rosszat sejtető fény csillan, ahogy felém fordulva folytatja:
- És lássuk be. Az itt jelen lévők közül elég sokakról írtál már nem épp kedves cikkeket. – elvigyorodom, most már felesleges lepleznem a kilétemet.
- Hát igen… ez is bizonyítja, hogy milyen kellemes társaság jár ide. – rövid szünetet tartok, majd azután gúnyos hangon folytatom. – és akkor most kidobatsz? Szörnyű…
|
|
