Jin:

Sóhajtva kapom magamra az öltönyt. Egy percet sem aludtam, hiszen este verseny volt a plázánál. Nem indultam, de kimentem csorgatni a nyálam a versenyverdákra, meg mint kiderült, lepattintani pár nyomulósabb pasit meg csajt. Jelenleg még kitartok amellett, hogy megfektetem magam kedves fõnökömmel, így hát nem csinálok semmi rosszat - kivéve azt, hogy reggel hétre érek haza. 
A zakó elõtt még öntök egy kávét, majd mire megiszom, jobb döntésnek érzek egy kis mellényt, amit fel is kapok, kabát fel és már indulok is. A tükörbe bele se nézek, minek? A hajam úgyis önálló életet él, a karikákat a szemem alatt meg nem akarom látni. 

A parkolóházban finoman suhan fel a kicsikém, sehol sem érintve a falakat, de mindenhol tökéletes eleganciával. Driftelve természetesen,  a zene bömböl a kocsiban, miért is ne tenné? Imádom, ha remeg a testem a basszustól. Mivel majdnem késésben vagyok, nem sokan vannak, így becsusszanok a helyemre, majd kiszállva végigsimítok szépségem elegáns fenekén, ahogy elhaladok mellette.
- Apuci siet vissza - suttogom neki, majd megigazítom az inget, beletúrok a hajamba és hívom a liftet.

Az irodában már nem vagyok egyedül, hiszen az ajtó nyitva van, tehát õ már itt van. Elsõ utam a kis konyhához vezet - ebbõl privát van kettõnknek. Bár nem sok minden van benne, egy kis mosogató, poharak, pár tányér és evõeszköz, egy mikró és egy ultrahipszup kávéfõzõ. Amit be is izzítok.

Az asztalomhoz lépve leveszem a kabátot, felakasztom és résnyire nyitom az ablakot. Magasan vagyunk, jóval a durva szmogréteg felett. Mondjuk úgy, hogy ha jönne egy földrengés, mi tuti késõn halnánk meg, mert mire innen leesünk… na mindegy.
Épp tejet öntök a kávémba, amikor sóhajt hallok magam mögött. Csak õ lehet, így mosolyogva fordulok meg. 
- Szép reggelt, Mr. Giordano - köszönök rá, minden fáradtságom ellenére kitörõ jókedvvel. - Ma is nagyon dögösen néz ki - nézek végig rajta szemérmetlenül. Már megszokta, nem is haragszik érte, most is halvány mosoly kúszik gondterhelt ajkaira.
- Jó reggelt, Jaroslaw. - Nem szólít Jarónak, Jinnek pláne, egyikre se tudom rávenni, pedig már itt vagyok egy ideje. 
- Mi ez a gondterhelt arc? - Cukrot pakolok a kávémba. Sokat, majd kitöltöm neki is, úgy, ahogy szereti. Elveszi, mosolyog, édes… nagyon férfias, imádnivaló pasi, csak eléggé merev. 
- Közeleg a húgom esküvõje és nincs tõle túl jó kedvem - jegyzi meg, felpillantva rám. Tekintetétõl remeg egyet ágyékom, hiszen imádom a szemeit. Hihetetlenül dögösek…
- Hm, az ajánlatom még mindig áll - kacsintok rá, majd ellépve mellette kicsit megsimogatom az arcát. - Nem szabad összehúznia a szemöldökeit, fõnök. Ha még dögösebb lesz, a végén még nem tud majd az utcára menni - kuncogom, majd ellépek mellette és bekapcsolom a laptopot.
Hogy milyen ajánlat?
Mesélt már a családjáról, én meg tegnap felvetettem neki, hogy ha gondolja, elmegyek vele. Nem kell fizetnie sem semmit, megoldom én, de kicsit felhergelhetnénk a családját. Õ tudja, hogy meleg vagyok, azt viszont nem mondtam, hogy rá is vagyok kattanva. Bár gondolom már feltûnt neki. Bár az ajánlat félig viccnek volt szánva, tényleg szívesen eljátszanám a kitartott szeretõt a gazdag család elõtt. 

Dem:

Az elõnye annak, hogy a biztonsági õr és a portás is férfi, hogy nem kell õket is levakarnom a nyakamról már reggel nyolckor mikor beérek a céghez. Ezzel szemben a recepción tevékenykedõ titkárnõ, aki túlbuzgón nyit ajtót elõttem miközben a szõkített hajkoronáját igazgatja, amit egyébként egy hurrikán sem fújna szét a rajta lévõ hajlakktól. Olyan, mint egy farkát csóváló kiskutya, aki csillogó szemekkel követ, hogy a másik ajtót is kinyithassa elõttem. 
- Jó reggelt Mr. Giordano! Ma is remekül néz ki! – mondja lelkes hangon a szokásos reggeli köszöntését. Idegesít…
- Jó reggelt Lisa, kérem, szóljon ha megérkeznek a tíz órás ügyfelek! – A hangom szigorú, nem szokásom vele bájcsevegni.
- Ahogy kívánja Mr. Giordano! Hozzak önnek esetleg egy kávét?
- Nem, köszönöm. – Halkan kifújom a levegõt, mikor kikerülök az elõtérbõl, ahol már nem követ.
Azt hiszem le kellene cserélnem. A munkájára ugyan nincs panasz, de annyi luxus kijár nekem, hogy az idegeim kibírják még egy darabig. Azt hiszem el is kezdek keresni egy féri asszisztenst. Mondhatják, hogy hím soviniszta vagyok, de egy cseppet sem érdekel. Eddig mindig jobban jártam a férfi alkalmazottakkal: nem követnek, nem tapadnak rám nyál csorgatva és nem próbálnak arra rávenni, hogy dugjam meg õket az íróasztalon. És még azt mondják, hogy a férfiak a farkukkal gondolkodnak. Hát, ha ez így van, akkor a nõk pedig a lábuk között hordják az agyukat…
Az irodámból nyíló privát nappaliszerû pihenõhelyiségben lepakolom a holmimat, az aktatáskából kiveszem az elõre elkészített nyomtatványokat, majd az asztalra teszem õket. Jól jönne még egy kávé, mielõtt belevágunk a tíz órakor esedékes tárgyalásba.
Egy elektrotechnikai cég japánból, akik társulást ajánlanak. Nekik megvan az ötlet, nekem pedig a piacom hozzá és ez remek lehetõség mindkettõnknek, mert kölcsönösen terjeszkedhetünk.
Már nyugodtan indulok el a saját kis privát mini konyha felé, amit tulajdonképpen azért rendeztettem be, hogy ne a titkárnõnek keljen kávét vagy ebédet hordania. 
Na, még csak az hiányozna!
Amikor azonban belépek rögtön egy hangos sóhaj szakad fel belõlem a nekem háttal tevékenykedõ férfira nézve.
A személyi titkárom, az életem másik „megkeserítõje”, de furcsa mód csak az itt dolgozásának elsõ hónapjában zavartak a megszólalásai és a kis flörtölései, mert akkor még nem tudtam, hogy miért teszi. Azóta már rájöttem, hogy meleg, de ez a tény egyáltalán nem zavar. Azóta hogy tudom, nem azért csinálja, amit csinál, hogy idegesítsen, nem is irritál. Sõt, inkább szórakoztat az állandóan energikus és kedélyes viselkedésével.
- Szép reggelt, Mr. Giordano – felém fordul a kávéval a kezében és szokásához híven végigmér - Ma is nagyon dögösen néz ki.
Halvány mosoly kúszik az ajkaimra ahogy én is ránézek.
- Jó reggelt, Jaroslaw. – köszöntöm én is. Ma nem néz ki úgy, ahogy általában szokott, valahogy olyan, mint aki nem igazán aludta ki magát. Karikásak a szemei.
- Mi ez a gondterhelt arc? 
Közben már nekem is elkészítette a kávét és közelebb lépve a kezembe nyomja. Lecsökkent távolságtól ismét közelebb kerül hozzám az arca, ami nagyon különleges vonásokkal rendelkezik. Már-már nõiesnek mondanám, de mégsem… érdekes.
A kérdésétõl azonban eszembe jut a legnagyobb probléma, ami ebben az évtizedben a vállamat nyomja. A húgom esküvõje, amire hat nap múlva Rómába kell utaznom, ergo, megint a nyakamba akarnak majd sózni egy feleséget. 
Inkább a halál.
- Közeleg a húgom esküvõje és nincs tõle túl jó kedvem – gondterhelten pillantok az érdeklõdõ szemeibe, mondtam már neki ezt korábban is mikor rákérdezett. Nem mintha nem örülnék a húgom boldogságának, de azt kifejezetten rühellem, hogy nem képesek felfogni, nem mindenki akar megnõsülni. 
- Hm, az ajánlatom még mindig áll – kacéran rám kacsint, majd mellettem ellépve az arcomra simít - Nem szabad összehúznia a szemöldökeit fõnök. Ha még dögösebb lesz, a végén még nem tud majd az utcára menni.
Kuncogva elsétál a saját asztalához, én pedig a kávémmal együtt bevonulok az irodámba.
Már teljesen hozzászoktam a viselkedéséhez ez alatt a pár hónap alatt, és a néha-néha elõforduló apróbb érintései sem zavarnak. Pedig általában nem szeretem, ha csak úgy hozzám ér valaki, de tõle már megszoktam. Kár hogy nem egy nõ született ilyen adottságokkal.
Mindegy… most elõ kell készítenem a már megfogalmazott piactervezetet, amit bemutatunk a japánoknak. Jobb elõre felkészülni, mint rögtönözni.

A japánok képviselõje egy igazán gyönyörû nõ, akin még nekem is megakad a szemem. Általában férfiakat jelölnek ki külföldi utazásokra, így ez igen csak meglepõ.
A probléma csak az, hogy egyáltalán nem vonz magához. Szexi és gyönyörû, de egy cseppet sem csigáz fel. És tekintve, hogy már körülbelül két hónapja nem szexeltem, ez már nem normális. Létezik egyáltalán olyan nõ, aki megfelelne nekem?
- Mr. Giordano itt vannak az iratok amiket kért!
Az ajtó felé pillantok a tárgyalókkal egyetemben, akiknek nyilván feltûnnek a titkárom ázsiai vonásai. Igazán különleges és engem mindig egy ragadozó nagymacskára emlékeztet: a szemei és azok a sötétszõke tincsek, még a könnyeden ruganyos járása is.
Elszakítom róla a tekintetem miközben õ helyet foglal a tárgyalóasztalnál, de már szinte mindennel megvagyunk. Egy újabb sikeres nap, egy új sikeresnek ígérkezõ befektetéssel. Tökéletes.
Már csak az kellene, hogy elszálljon a fejem fölül Damoklész kardja és minden abszolút tökéletes lenne.
Ahogy a japánokat kikísérõ Jaroslawra terelõdik a figyelmem, eszembe jutott a tegnap tett „ajánlata” amit akkor még egy az egyben elutasítottam volna – persze azt sem tudom mennyire gondolta komolyan – de most még is ezen kattog az agyam.
Azt mondani az egész családnak, hogy meleg vagyok és ráadásul még a szeretõmet is magammal vinni elég nagy hülyeség, de annál kézenfekvõbb megoldás. Az ki van zárva, hogy én bármikor is megnõsüljek, és bár nem érdekelnek a férfiak, nem is undorodom olyan szinten a melegektõl, így lehet - de tényleg csak lehet – hogy el tudnánk hitetni velük. De akkor úgy kellene tennünk, mintha együtt lennénk, és ez több szempontból is nehézségekbe ütközik. A nevén és a munkareferenciáin kívül semmit sem tudok róla és õ sem rólam, azon kívül pedig egy olyan viszonyt elhitetni, ami nem is létezik nem könnyû és belegondolva a nyilvános testi érintkezésbe egy férfival… nem is tudom. Ha Jaroslawra gondolok, egyáltalán nem undorodom az érintésétõl és nem is feszélyez. Eleinte igen, de már nem, tehát ha tényleg komolyan gondolta…
- Lisa, küldje be kérem Jaroslawot! – szólok a titkárnõmnek a telefonon keresztül. 
Pár perc múlva meg is jelenik a keresett személy a szokásos kedélyes mosollyal az arcán.
- Máris hiányoztam fõnök?
Felsóhajtok és egy pillanatra az égre – vagyis a mennyezetre – emelem a szemeimet. – Foglalj helyet, meg kellene vitatnunk néhány dolgot.
Teszi amit kérek, és elegánsan keresztbe font lábbal leül, én pedig követem a mozdulatot a tekintetemmel, majd azt is mikor elsimít egy láthatatlan gyûrõdést a nadrágján. Egy pillanatra ráncba szalad a homlokom egy fura gondolattól, de gyorsan el is hessegetem.
- Szóval, miben állhatok a szolgálatára? – kérdezi fura hangsúllyal.
Mindegy, most nem ez a lényeg, nem érek rá õt elemezgetni, lesz rá máskor elég idõm. 
- Mennyire vehetem komolyan, azt az ajánlatot amit, tegnap tett? – egybõl a közepébe, hiszen miért is köntörfalaznék?
Felszaladnak a szemöldökei és elvigyorodik, mint aki nem számított erre, és remélem tényleg nem csinálok ezzel még annál is nagyobb hülyeséget, mint amennyire én gondolom, hogy az.
- Benne lenne?
- Ha komolyan gondolta… igen. Elvinném magammal Rómába, mint a szeretõmet. – rezzenéstelen arccal közlöm a tényeket, mert számomra ez komoly dolog. 
Ha rád száll az egész olasz rokonság, egy szent cél érdekében, akkor rosszabb mintha a maffia hálójába kerültél volna.
Õ láthatóan jól szórakozik az élveteg mosolyából ítélve, és van egy sejtésem hogy miért, végül is naponta flörtöl velem. Éppen ezért szeretnék valamit elõre kikötni.
- Természetesen mindent csak üzleti alapon és csak a családom elõtt kellene színészkedni. Az egy hónap alatt minden költséget én állok és ezen felül megtéríteném az idejét is. – a pénz nem akadály és kihasználni sem szeretném.

Jin:

Belemerülök a melóba, akkor pillantok fel, amikor elsétál az asztalom mellett a japcsi bige. Édesen köszön, és tény, hogy még az én figyelmemet is leköti egy kicsit. Szimplán esztétikailag, de… az tény, ott kerek és formás, ahol kell, ehhez passzol szép arca és ápolt haja. Mindig enyhén ki van sminkelve, a ruhája most is kifogástalan, az illata kellemes. Dögös csajszi. 

Amire összeszedek mindent és beviszem, már majdnem kész vannak, tudom. Ismerem a fõnök tárgyalási szokásait. 
- Mr. Giordano itt vannak az iratok, amiket kért! - nyitok be, mire minden tekintet rám tapad. Nocsak, ilyen furcsa, hogy félvér vagyok? Édes.

Ahogy kísérem kifelé a japcsikat, érzem, hogy néz, Aggaszt is egy kicsit, nem értem, mi lehet a baja. Nem szokott nézni, az fix, és most mégis. Mindegy, majd elmondja.
És nem is csalódom, Lisa nem sokkal késõbb hív, hogy menjek fel. Vidám is leszek tõle. 
- Máris hiányoztam, fõnök? - vigyorgok rá.
- Foglalj helyet, meg kellene vitatnunk néhány dolgot.
Le is ülök vele szembe, és lesimítok egy ráncot. Meglep, hogy a tekintete követi az ujjaim vonalkát. Egyre jobban aggaszt. Ennyire kész lenne attól a rohadt lagzitól? Tény, hogy akarom õt, de ha adja magát nem olyan, és nem is õ lenne, ha megkönnyítené. 
- Szóval, miben állhatok a szolgálatára? 
- Mennyire vehetem komolyan, azt az ajánlatot amit, tegnap tett? – Pupilláim kitágulnak, a szívem dobban egyet, a gyomrom görcsbe, ajkaimra vigyor. 
- Benne lenne? - kérdezem, szinte remeg a hangom. 
- Ha komolyan gondolta… igen. Elvinném magammal Rómába, mint a szeretõmet. Természetesen mindent csak üzleti alapon és csak a családom elõtt kellene színészkedni. Az egy hónap alatt minden költséget én állok és ezen felül megtéríteném az idejét is.

- Hm, egy egy hónapos vakáció a csodálatos Olaszországban egy olyan dögös pasival, mint maga és még fizetne is érte? - vigyorgok rá. - Kicsit gigolónak érzem magam - kuncogom. 
- Tehát, a válasz?
Rá nézek, majd elvigyorodom, és az asztalon áthajolva elõre lendülök, alig pár centire az arcától. Lehunyt szemekkel szippantom be az illatát, imádom ezt a férfiasságot, ami mindenhol árad belõle. Még az illata is pasisan dögös. Na persze ha nem lenne ilyen türelmes, most ki is kaphatnék, mert ilyen merész vagyok, de le se szarom. Én megtehetem, megszokott már - a’sszem. Kinyitom a szemeimet, mélyen az övéibe nézve. Fejét felszegte, enyhe távolságtartást sugallva ezzel. 
- Természetesen igent mondok - suttogom, majd visszaülök, és onnan nézek rá. Nála pókerarc, mintha semmi sem történt volna, bezzeg nekem mindenem bizsereg. 
- Feltételek? - kérdezi. Felvonom a szemöldököm.
- Csak a szokásos fizumat kérem, ha nem muszáj, nem kell rám költenie, elég jól állok én is most anyagilag. Egy kikötésem van - tartom fel a mutatóujjam. - A kicsikém velem kell, hogy jöjjön. Nélküle nem megyek. 
Most õ néz rám felvont szemöldökkel, így elõkapom a mobilomat, és elé tolom az asztallapon - mert hát ki más lenne a képernyõn?
Csodás, vörös testén csillog a napfény, hiszen így a legszebb. Szépen, tisztán. Édesen simul az útra, lámpái akár egy kis ribanc két szemecskéje. Imádom. 
- Nem lenne olcsó - jegyzi meg. 
- Ahogy egy esküvõ sem, nemde? - pillantok rá, most komolyabban. - Vagy vele, vagy nem. 
Egy pillanatig farkasszemet nézünk. Én nem fogok engedni,m csak vele megyek. Egy hónap nélküle? Soha. Sohasohasoha.
- Hah, rendben - sóhajt fel. - Kifizetem. - Elmosolyodom.  
- Szupcsi - vigyorgok rá. - Ha jól emlékszem, hat nap múlva megyünk, igaz? - Bólint. - És egy hónap. - Bólint. - Akkor ki is veszem a szabimat. - Felállok. A hangja viszont megállít. 
- Nem akarja, hogy elvigyem vacsorázni vagy akármi? - Meglepve fordulok hátra. - Mármint… nem kellene többet tudnunk egymásról ha már egyszer egy pár leszünk?
- Lehet benne valami… - Elgondolkodva tolom ki csípõmet és nekidõlök az ajtófélfának. Kellene, de… - Nem. Jobb lesz spontán. Sokkal izgalmasabb lesz - pillantok rá. Látom rajta, hogy még mondana valamit, de csak kacsintok egyet és kilibbenek az ajtón. 
Ez hatalmas buli lesz! 


* * *  Hat nappal késõbb * * * 

Kicsikém elõre ment, de a fõnök megnyugtatott, hogy nem lesz baja és mire odaérünk, õ is ott lesz. Már négy napja nem láttam, kezd hiányozni.
- Hol a mosolya? - kérdezi, mikor már csekkolunk a repülõhöz. 
- Ah, a kicsikém - sóhajtok fel. - Ha odaértünk elviszem egy körre, fõnök - nézek rá. - Imádni fogja, ebben biztos vagyok - kapom elõ a kívánt vigyort, de nem az igazi, ezt õ is látja. Hülyeség, de hiányzik, na. 
Nem csalódtam, hogy elsõ osztályon repülünk a napfényes Rómába, hiszen kedves fõnököm igencsak el van engedve anyagilag. 
- Felmerült bennem egy kérdés - osztom meg vele is, narancslevemet kortyolgatva. Nem kell alkohol, hiszen vezetnem kell ha leszálltunk. 
- Mégpedig? 
- Hívhatlak Demnek? Cserébe hívhatsz Jinnek - pillantok rá mosolyogva. Elõször tegezem le mióta ismerem, de ha már egy pár vagyunk, nem magázhatom, az eléggé idiótán jön ki. 

Dem:

A válaszát várom, de természetesen tõle sosem azt kapom amit elvárna az ember.

- Hm, egy egyhónapos vakáció a csodálatos Olaszországban egy olyan dögös pasival, mint maga és még fizetne is érte? Kicsit gigolónak érzem magam.

Felkuncog, de számomra ez nem olyan vicces. Örülök, hogy jól szórakozik, hisz nem õt akarják megnõsíteni.

- Tehát, a válasz? – kérdezem türelmetlenül.

Nem válaszol, hanem vigyorogva feláll a székébõl és áthajol az asztalon, így olyan közel kerül hozzám, hogy az orrunk szinte összeér. Furcsa hogy ilyen messzire ment, a személyes szférámba tolakodva, de meg sem mozdulok, miközben õ lehunyja a szemeit és beszívja a levegõt. Fogalmam sincs mi ütött belé, de örülnék, ha válaszolna végre.

Macskaszemeit mélyen az enyémekbe fúrja, de ez a távolság már mégis csak túl kevés, ezért egy picit hátrébb húzódom tõle.

- Természetesen igent mondok - suttogja, majd visszaül a helyére.

- Feltételek? – kérdezem komolyan, végül is egy hónapig nem lesz itthon. Valamit csak kér érte cserébe, a szívességrõl, amit nekem tesz már nem is beszélve.
- Csak a szokásos fizumat kérem, ha nem muszáj, nem kell rám költenie, elég jól állok én is most anyagilag. Egy kikötésem van, a kicsikém velem kell, hogy jöjjön. Nélküle nem megyek.

Felvont szemöldökkel nézek, nem értem mire céloz. Talán van valami háziállata?

Feltûnhet neki az értetlenség, mert elém tolja a mobiltelefonját, aminek a kijelzõjén egy vörös sportautó van.

Ez lenne a „kicsikéje”?
- Nem lenne olcsó. – Egy teherszállító repülõ bérlése, plusz a biztosítás szép kis summa. 
- Ahogy egy esküvõ sem, nemde? Vagy vele, vagy nem.

Egyenesen a szemembe néz, egy tõle szokatlanul komoly tekintet kíséretében. Ez érdekes… mi lehet olyan fontos neki egy autón? Nem bírná ki egy hónap nélküle?

A kérlelhetetlen tekintetébõl arra következtetek, hogy nem.

- Hah, rendben. Kifizetem. – Még mindig jobb befektetés, mint egy feleség.
- Szupcsi. Ha jól emlékszem, hat nap múlva megyünk, igaz? - bólintok - És egy hónap. – megint bólintok - Akkor ki is veszem a szabimat.

Mintha minden el lenne intézve feláll, és már indulni is készül, de még utána szólok.
- Nem akarja, hogy elvigyem vacsorázni vagy akármi? – úgy néz rám, mintha az mondta volna, hogy földönkívüli vagyok - Mármint… nem kellene többet tudnunk egymásról, ha már egyszer egy pár leszünk?

Eléggé érdekes lesz, ha megkérdezik például, hogy hogyan találkoztunk vagy ilyesmi és mind a ketten mást mondunk.
- Lehet benne valami… Nem. Jobb lesz spontán. Sokkal izgalmasabb lesz.

Izgalmasabb? Már épp hangot adnék a nemtetszésemnek, mikor egy kacér kacsintás kíséretében kilibben az irodámból.

Pompás. Ennyit arról, hogy „tökéletes pár” leszünk.

* * *  Hat nappal késõbb * * *

Addig ameddig a repülõtérre nem érünk nem is találkozunk a héten többé. Elintéztem a kocsija elszállítását, ami már ott fogja várni, mire Olaszországba érünk. Hotelfoglalást az érkezésünkre és bérelek egy kocsit is. Másnap már átköltözhetünk mivel az anyám már eldöntötte, hogy egész család az õ hatalmas házukban fog megszállni, ami olyan mint egy kastély. Nem tudom, hogy fogom kibírni egy hónapig és remélem Jaroslawnak is kötélidegei vannak egy nagycsaládhoz.
A reptéren hamar kiderült, hogy miért van lelombozódva. Hiányzik a „kicsikéje”.

Csak tudnám, hogyan lehet egy autót így hívni. Más emberek az állataikat vagy a barátnõjüket hívják így.

Mindegy…
- Hol a mosolya? – már megnyugtattam, hogy a kocsi biztonságban odaért, még sincs jobb kedve.
- Ah, a kicsikém. Ha odaértünk elviszem egy körre, fõnök – néz rám a fájdalmas sóhaja után - Imádni fogja, ebben biztos vagyok.

Hm… az autó az autó, de ahogy akarja. Úgy is el kell menni majd érte.
Beszállunk a gépbe, az elsõ osztály elég kényelmes és jó a kiszolgálás is. Még szerencse, hogy külön rakodótere van, mert nem kevés bõröndünk van. Egy hónapra sok csomag kell.

- Felmerült bennem egy kérdés – zökkent ki a hangja a gondolkodásból.
- Mégpedig? – nekem is felmerült elég sok kérdés, de mivel úgy döntött nem hajlandó megbeszélni egy forgatókönyvet, nem forszírozom.
- Hívhatlak Demnek? Cserébe hívhatsz Jinnek – mosolyog, mintha valami nagyon tetszene neki és ettõl kissé feldobódott.

- Miért pont Dem? – értem, hogy nem magázódhatunk, de a Demetrio akkor is tökéletesen megfelel.

- Mert nekem ez tetszik. - jelenti ki mosolyogva - Otthon hogy becéznek?

- Sehogy. Nem szeretem a beceneveket. – túl… közvetlen.

- Hm… ha a Dem nem jó a Macikám jobban tetszene? – kuncog incselkedve, úgy tûnik egészen jól szórakozik az én káromra, amiért mást már kirúgtam volt, de jobban belegondolva, mi lenne ha úgy hívna…

Nem tudom megállni, elmosolyodom és a fejemet megingatva nézek rá. – A Dem megteszi. – majd eszembe jut még valami – A Jin a középsõ neved?

Egészen szokatlan, hogy tegezõdöm, alig van olyan ismerõsöm akivel nem hivatalos hangsúllyal beszélek.

- Az. Gondoltam ha már soha nem akartál Jarónak szólítani, talán ez tetszik. – vállalt von, de õ is pontosan tudja, hogy nem azért szólítottam a rendes nevén, mert a Jaro nem tetszett.

- A kocsiddal kapcsolatban van még valami kívánságod? – ha igen akkor még az elõtt elintézem, hogy anyámékhoz érnénk, mert utána már nem lesz rá idõnk.

- Fedett garázs, mindenképpen.

Bólintok, mert ez könnyen megoldható. A családi háznak olyan földalatti garázsa van, mint egy kicsi parkolóház, hiszen állandóan egy csomó rokon ül náluk. Ilyen egy összetartó olasz család.

Jin elõkotor valahonnan egy fülhallgatót és zenét kapcsolva néz kifelé az ablakon. Abból, amit hallok belõle nem igazán az én stílusom, bár ha jobban belegondolok nem is gyakran hallgatok zenét.

Magam elé nézve gondolkodom, hogy hogy a fenébe kéne elõadni egyáltalán a szüleimnek, hogy a drága fiuk a két év alatt rájött, hogy meleg. Anyám szívrohamot fog kapni, apám meg… hát az õ reakcióját nem tudom elképzelni. Õ az örök nyugalom szobra, szinte semmi sem hozza ki a sodrából. Éppen ellentéte az anyámnak, aki mindent túldramatizál, apróságok miatt idegeskedik. A húgom érdekes személyiség, sosem lehet tudni mit reagál, az öcsém pedig képes a legabszurdabb dolgokon is jót röhögni. Tehát neki valószínûleg „élvezetes perceket” fogunk okozni. A nagyszülõk már keményebb dió, eléggé konzervatívak és hagyománytisztelõk, a további rokonság pedig… majd meglátjuk. Egy valami biztos, hogy azok az idegesítõ nõszemélyek, akik láttak már nõvel megjelenni valahol biztos, hogy nem fogják elsõre elhinni.

Az út hátralévõ részében már nem is próbálom kitalálni a reakciókat, hanem inkább az üzleti dolgokon jár az agyam. Kijelöltem egy helyettest, de természetesen laptopon keresztül is intézhetem az ügyeimet és semmi pénzért nem függeszteném fel egy hónapra a munkát. Az teljességgel kivitelezhetetlen lenne.

Nem tudom, hogy Jin alszik-e, de a szemei csukva vannak, a zene pedig még midig szól, ha azt lehet egyáltalán zenének nevezni.

Inkább elõveszem a könyvemet az aktatáskámból – egy tõzsdérõl és gazdaságpolitikáról szóló könyvet – és elütöm vele az idõt.

Körülbelül tíz óra múlva meg is érkezünk Rómába, és annak ellenére, hogy aludtam a gépen hullafáradt vagyok. Nem csoda, végül is hat óra az idõeltolódás, így mikor leszállunk Rómában majdnem éjfél van.

Jinnek sincs sokkal jobba kedve, látszik rajta, hogy fáradt, bár szokás szerint nem mutatja ki és próbálja adni a vidámabb önmagát.

 - A hotel nincs messze, foglaltam szobákat, a csomagokat pedig majd utánunk hozzák. – a londínerek már pakolnak is lefelé, mi pedig a kocsihoz megyünk.

- Szobákat? Egy is bõve elég lett volna, amúgy is össze kell szoknunk, nem? – vigyorog, mint aki minden fáradságát elfelejtette.

- A külön szoba tökéletes. Kevésbé zavarjuk egymást. – mondom a saját érvem. Végül is, mint mondtam, csak a család elõtt kell színészkednünk.

- Engem nem zavart volna, helytakarékosság, spórolás.

Nem válaszolok, mert abszolút nincs energiám semmire. Nem is igazán emlékszem a szállodáig vezetõ útra, a portán kikérjük a szobákat, szerencsére Jinnek sem okoz gondot az olasz, végül is, ha egy olyan cégnél dolgozik, ahol az egész vezetõség az, akkor a nyelvismeret mondhatni elvárás.

- Mikor lesz a nagy bemutatkozás? – kérdezi mosolyogva a szoba elõtt.

- Ebédre várnak, úgyhogy tízkor találkozzunk a hallban, ha még a kocsidért is el akarsz menni. – azt már belekalkuláltam az idõbe.

- Azért mindenképpen, hagy irigykedjenek a szépségemre. – mondja büszkeségrõl árulkodó hangon, és végül is rákérdezek arra, ami már eszembe jutott.

- Mi olyan különleges abban a kocsiban? – én nem igazán teszek különbséget, van jó néhány autóm, de egyiket sem kedvelem jobban a másiknál.

- Majd meglátod a kicsikét és megérted. Álmodj szépeket Dem!

- Jó éjt!

A szobáink egymás mellett vannak, a csomagok pedig már ott várnak benn. Most nincs igazán energiám ruhát keresgélni, csak egy fekete pizsamaalsót halászom elõ és a fürdõbe megyek egy forró zuhanyér, majd egyenesen az ágyba dõlök és már alszom is.

 
Reggel kopogásra ébredek és az órára nézve megállapítom, hogy még csak fél nyolc. Nem kértem szobaszervízt ezért lassan az ajtóhoz sétálok és miután kinézek az üveges lyukon felsóhajtok. Jin.

A hajamba túrok, hogy az estleges kusza tincseket megigazítsam, majd kinyitom az ajtót.

- Miért keltél fel ilyen korán? – fürdõköpenyben járkál egy szállodában. Még szerencse hogy egymás mellett vannak a szobáink.

- Nekem ez már nincs korán, de ezért a látványért bármikor felkelek. – látványosan végigmér, eddig eszembe sem jutott, hogy esetleg fel kellet volna vennem egy felsõt mielõtt ajtót nyitok, de mindegy is, nem vagyok szégyenlõs.

- Mit szeretnél? – kérdezem, figyelmen kívül hagyva nézelõdését.

Még egyszer végigmér, majd megszólal.

- Mit vegyek fel ebédre? Hivatalos a mûsor vagy elég valami laza?

- Nem kell öltöny, azt veszel fel, amit szeretnél, ez egy nem hivatalos családi vacsora, körülbelül ötven emberrel. – itt ilyenek a családi vacsorák. A legtöbb rokon jelen van.

- Szupcsi. Akkor felveszek valamit, amitõl leesik az álluk. – vigyorogja – És megtennél valamit a kedvemért, ha már egy pár vagyunk?

Egy pár. Ezt sem mondta még nekem senki, fõleg nem egy pasi. Van egy olyan érzésem, hogy fogom én még bánni ezt a remek ötletet. – Mi lenne az?

- Ne borotválkozz meg, irtó dögös vagy borostával. – az ujjait végighúzza az állam vonalán és egy furcsa sóhajt hallatva megfordul és visszamegy a szobájába.

Homlokráncolva csukom be az ajtót, majd mivel már eléggé felrázott nem fekszem vissza, hanem én is készülõdni kezdek. Az ébresztõ zuhany, fogmosás és frizura után elõkeresek néhány megfelelõ ruhadarabot. Hosszú ideje elõször mellõzöm az öltönyt és egy sima fekete nadrágot veszek föl egy sötétkék laza inggel.

Szokatlan nyakkendõ és öltöny nélkül látni magamat és fõleg anélkül, hogy megborotválkoztam volna, ami lehet, hogy rossz ötlet volt. Nem számít, most már nem kezdek bele, inkább megnézem hogy Jin elkészült-e már, mert akkor lemehetünk reggelizni is…

Jin:

- Miért pont Dem? – Részletek… mindig csak a részletek.
- Mert nekem ez tetszik. Otthon hogy becéznek?
- Sehogy. Nem szeretem a beceneveket. – He? Senki? Nincs egy haver, akivel leülnek péntek este meginni egy sört? Ezt nehezen hiszem el. Ez a pasi elkeserítõen magányos lehet.
- Hm… ha a Dem nem jó a Macikám jobban tetszene? – jegyzem meg, próbálva feldobni a saját hangulatomat is. Nekem a hét minden napjára jutna egy haver, ha akarnám, neki meg egy sincs? 
- A Dem megteszi. A Jin a középsõ neved?
- Az - bólintok is. – Gondoltam, ha már soha nem akartál Jarónak szólítani, talán ez tetszik. – Oké, lehet, hogy azért nem hívott így, mert munkahely és hivatalos terep, de na.
- A kocsiddal kapcsolatban van még valami kívánságod? 
- Fedett garázs, mindenképpen. - Most elég, ha ennyit tudsz, de aktuális lesz egy kerékcsere és pár dolgot át is kell néznem.
Nincs sok kedvem beszélgetni, így zene elõ, füles bedug, zene bömböl, én meg percekkel késõbb már alszom is. 


* * * 


 - A hotel nincs messze, foglaltam szobákat, a csomagokat pedig majd utánunk hozzák – mondja, mikor odaérünk. Nincs csúcsformában, és hát fáradtnak én is fáradt vagyok, de azért pörgök még, mert tök bulis ez az egész. És hamarosan jön a kicsim is!
- Szobákat? Egy is bõve elég lett volna, amúgy is össze kell szoknunk, nem? 
- A külön szoba tökéletes. Kevésbé zavarjuk egymást. – Ejnye, de hát nem is zavarnám. Miért kell azt hinni, hogy ha kettesben lennék vele, rögtön rámásznék? Csak úgy… jó lenne.
- Engem nem zavart volna, helytakarékosság, spórolás.

A hotelben, a szobák elõtt még megvitatjuk, hogy mikorra kell menni, aztán elengedem aludni, mert tényleg hullának néz ki.
Éjszaka nem sokat alszok, de legalább korán kész is vagyok a zuhannyal, hajmosással és ilyesmikkel, de van itt egy apró kérdés. Fél nyolc, csak ébren van már, nem?
Kopogok, nyitja, nekem meg elcseppen a nyálam. Félmeztelen, kifejezetten szexi. Sosem láttam még ennyire emberinek és most valamiért úgy érzem, többet is el tudnék képzelni egy eksönön túl ezzel a pasival. 
- Miért keltél fel ilyen korán? 
- Nekem ez már nincs korán, de ezért a látványért bármikor felkelek. – Végigmérem, vigyorgok, mert neki nem kell tudnia, hogy rohadtul megdobbant most a szívem. Csak attól, hogy õ is ember és nem öltönyben alszik. Idióta vagyok. De ahogy itt áll gyûrötten, kócosan… hah. Jaroslaw, szedd össze magad!
- Mit szeretnél?
- Mit vegyek fel ebédre? Hivatalos a mûsor vagy elég valami laza?
- Nem kell öltöny, azt veszel fel, amit szeretnél, ez egy nem hivatalos családi vacsora, körülbelül ötven emberrel. 
- Szupcsi. Akkor felveszek valamit, amitõl leesik az álluk. És megtennél valamit a kedvemért, ha már egy pár vagyunk? - Mert ez a borosta maradhatna. Igazán…
- Mi lenne az?
- Ne borotválkozz meg, irtó dögös vagy borostával. – Megérintem és rögtön beugrik, hogy mennyire jó lenne mellette ébredni. Meztelenül, csókolni, simogatni, a lehetõ legkellemesebben ébreszteni, ahogy egy pasit lehet. Imádnám.
De mielõtt elragadtatom magam, visszacammogok a szobámba és végig azon kattogok, hogy elég idõs vagyok-e már ahhoz, hogy elhanyagoljam a maszturbációt. Végül eszembe jut, hogy hamarosan látom a kicsimet és már rögtön nem olyan nagy dolog, hogy a fõnökömet akarom. Lehetõleg azonnal. 


Mivel eléggé hiányzik már egy kávé, korábban lemegyek. Olasz nyelvtudásomnak hála hamar szerzek kávét, frisset, tejjel és cukorral, ahogy szeretem, de persze elvitelre kérem, és kapok is csini, virágmintás pohárkát. Cukik. Ezért is tanultam meg a nyelvet, õk egy édes nép, jó kocsikkal, fini kajákkal és adott esetben helyes pasikkal. Amibõl nekem most ugye nem jut, de ennyit beáldozunk a dologért. Azt viszont eldöntöttem így öltözködés közben, hogyha most sem jön össze, ez alatt az egy hónap alatt, akkor hagyom Demet a frászba és kefélek egy hatalmasat bárkivel, aki megfelel az ízlésemnek. 


Tízre meg is jelenik az én kedves fõnököm, és már a lépcsõrõl végigmér. Nos igen, kitettem magamért. Leheletvékony anyagú, hófehér nadrág, alatta természetesen egy olyan alsó, ami még így is jól mutat. Nem hiába formás a seggem, na. Felül egy szimpla kis fehér ing ugyanabból az anyagból, alatta egy fekete izompóló. Meleg van én meg kiélvezem. 
- Szép reggelt ismételten - mosolygok fel rá. Meglep, hogy nem öltönybe van, de sajnos így is elég jól néz ki, sõt… 
- Kerestelek a szobádban - jegyzi meg.
- Lejöttem kávéért - lóbálom meg a poharat. - Elég finom, te nem kérsz?- Nemet int. - Szupcsi, akkor induljunk is, a kicsikém már biztosan vár.  - El is indulok, de aztán megfordulok. Pont mögöttem van, így sikeresen nekimegyek, de nem borítok rá semmit. Mázli. 
- Vannak embereid a cuccok átpakolására? - kérdezem, mellkasából pillantva fel rá. 
- Ez nem egy akciófilm, Jin - sóhajt fel, majd egy halvány, szinte-ott-sincs mosoly jelenik meg szép ajkain. - Vannak. 
Elvigyorodom. 


* * * 


Nem is figyelem az utat, azt sem, hol vagyunk, csak kicsimet látom, ahogy felbukkan a látóteremben. Rohanva közelítek vörös szépségem felé, õ mögöttem cammog, de most a legkevésbé sem érdekel. 
- Helló édesem - köszöntöm halkan, majd szép lassan végigjárom kívülrõl, nyitok, belülrõl is megnézem, felnyitom a motorház tetejét is, de minden oké. Drága szállítás ide vagy oda, ha karcolást találok sanszosan itt helyben fojtom meg Demet. 
- Nem akarlak zavarni, de mehetnénk? - kérdezi türelmetlenül. 
- No para szépfiú, hamarabb odarepítelek, mint hinnéd. - Kacsintok, nyitok, szállunk, indítok, Demmel most nem foglalkozom komolyabban, hiszen szépségemet napok óta most látom elõször.
Ahogy dorombol… imádom. Nincsenek szavak arra, hogy mennyire szeretem õt, ezért is fogom Deméknél kicsit jobban szétszedni. Mert bár a motor is szép, tiszta, de ha itt elkezdek mókuskodni, tuti nyakig kulimászos leszek. 
- Én a helyedben bekötném - mutatok az övre, miután az enyém kattan. - Kelleni fog - mosolygok rá, majd ahogy köti magát, már indulunk is. 

Az olasz utak és távolságok semmiben nem térnek el, õ navigál, már amikor nem szorítja a kantárt görcsösen, én meg élvezem az utat, csusszanok és hussanok, ahogy azt kell, kicentizve minden sarkot, minden fordulást. Imádom. 
Néha magamon érzem a tekintetét, de ahogy egy régi pasim mondta, ilyenkor teljesen más vagyok. A pasimnak jobban tetszettem, hogy õ most mit érezhet, nem tudom. 

Amikor felbukkan a kecó, még megérdeklõdöm a fontost. 
- Mélygarázs? 
- Természetesen. 
Szeretem a mélygarázst.
Minden fal milliméterekre suhan el a kocsi elõtt és mögött, így nincs kis rés, ha a kocsi orra bemegy, átviszed a seggét is. Bolondulok a driftért. A legszebb dolog a világon…
Ahogy odaérünk, én keresek egy kellemes helyet drágámnak, majd kiszállok, és amíg Dem is követ, szétnézek. Tele a garázs dögös luxusverdákkal, de nekem mégis az enyém a legszebb. 
- Érdekesen vezetsz - szólal meg mögöttem. 
- Ez drift. Csúszás… de szerintem tánc. És ha az eredményeimet nézzük - jegyzem meg büszkén -, akkor az utcai táncban én vagyok az egyik király - kacsintok rá. Bár régen volt kihívóm, ha volt is, kispályás volt és lepattintottam, de az tény, hogy elég jó vagyok a körzetemben.
- Versenyzel is? - Hallom a hangján, hogy erre nem számított. 
- Nem tologatok mindig aktákat az irodában, Dem - mosolygok rá kedvesen. - Biztosan neked is van hobbid vagy szenvedélyed. 
Nem szólok többet, hiszen egy hümmögéssel rendez csak le, gondolom ideges. Ki nem? Én. Mi lehet? Olaszok. Meglepõdnek, ordítanak, aztán lenyugtatom õket. 
Dem viszont parázik, aminek nem örülök. Nem szeretem, ha neki nem jó, de nincs idõm gondolkodni, mert alig érünk fel a kastélyba - mert ez már nem ház, az teljesen biztos -, kapunk is egy adag rokont. Az anyját, az apját és a tesóit a képekrõl felismerem, de ez egyik sem. Mármint… de. Most.
- Végre ideértél… - jelenik meg az anyja, de a tekintete megakad rajtam. 
- Demetrio…miért hoztad el a barátodat?
Nem tetszik. Az, ahogy mondja, ahogy végigmér. Talán nekem csak turkálós a ruhám, és nem márkás még a hálóköntösöm is, de ezttõl ember vagyok ám én is. Nem vagyok szardarab hozzád képest, gazdag, vén kurva! 
- Ch. Barát. Ja.
Elkapom Dem állát és mielõtt tehetne vagy mondhatna bármit is, megcsókolom. Nem tudom, nem is akarnám elmélyíteni, de ennek ellenére élvezem. Düh ide vagy oda, az ajkai olyanok, amilyennek gondoltam õket. 
- Ha nem fogod vissza az anyádat, és továbbra is lenéz, meg is duglak elõttük - sziszegem a szájára. Tudom, hogy ez csak rosszabb lesz, de… 
Volt errõl már egy beszélgetésünk az irodában, amikor egy koreai ügyfél eléggé lenézett, mert félvér vagyok és szerinte sehova sem tartozom. Nos, eléggé összekaptam a pasival a parkolóházban. Felvették a kamerák és csak Demnek köszönhetem, hogy nem rúgtak ki, de ezt beláthatja: gyûlölöm ha valaki úgy néz rám, ahogy a kedves mama.

Dem:

Miután elkészültem mindennel és magamhoz vettem a tárcám, bekopogtam Jinhez, de már nem volt ott, úgyhogy most egyedül megyek le reggelizni.

Semmi sem hasonlítható össze az Olaszországban kapható friss parmezán sajttal, bármilyen drágán is lehet kapni Amerikában, akkor sem lesz ugyanaz. Már ezért megérte volna idejönni minden héten, ha nem kellett volna kerülnöm még az országot is a túlbuzgó rokonság és az állítólagos barátok miatt. De most majd legalább egy életre leszállnak rólam és azon véleményükrõl, mi szerint a lányuk sehol sem kaphatna jobb partit nálam.

Még iszok egy finom tejszínes kávét, majd az órámra nézve felállok és elindulok a hall felé.

Már a lépcsõn lefelé menet kiszúrom Jint a tömegben és most valahogy teljesen másképp fest, mint ahogy szokott. Bár igaz, hogy még én sem láttam õt elegáns öltözet nélkül, de akkor is… ne is tudom. Ahogy jobban szemügyre veszem, feltûnik egy-két dolog, aminek lehet, hogy nem kéne, de nehéz lenne nem észrevenni.

Ha háttal állna, és nem tudnám, hogy férfi… egyáltalán hogy lehetnek egy férfinak ilyen formás lábai? A többi pedig…

Tuti, hogy megártott a hõség. Vagy az idegesség teszi, de az biztos, hogy valami nincs rendben. Szerencsére nem marad több idõm nézelõdni, mert ahogy leérek már elõttem is van.
- Szép reggelt ismételten – köszön, a már megszokott hangulatában.
- Kerestelek a szobádban.
- Lejöttem kávéért – meglóbálja az orrom elõtt a szerzeményt. - Elég finom, te nem kérsz?

Nemet intek, hisz én már ittam. Közelebbrõl nézve ez a szerelés, majdnem áttetszõ…

- Szupcsi, akkor induljunk is, a kicsikém már biztosan vár. 

Azonnal elindul, izgatottan vigyorogva, de mivel elõttem megy, inkább elnézek valamerre, nehogy bolondot csináljak magamból azzal, hogy bámulom. Ennek azonban az a következménye, hogy nem veszem észre, amikor megáll és egymásnak ütközünk.

- Vannak embereid a cuccok átpakolására? – kérdezi egészen közelrõl nézve rám.
- Ez nem egy akciófilm, Jin – még hogy embereim, elmosolyodom, de végül is válaszolok, hisz még mindig várakozóan néz - Vannak. 
*** 
Megáll a kocsink a megõrzõnél, ahol az övét lepakolták, de alig bírok lépést tartani vele olyan gyorsan halad, mikor pedig meglátja a kocsiját már majdnem fut.

Még mindig rejtély, hogy miért szereti ennyire, de nem szólok semmit.
Egy ideig nézem, hogy mit csinál, kívülrõl minden egyes milliméter átvizsgál, megsimogat, majd ugyanezt elkezdi belülrõl is. Félre kapom a tekintetem, mikor a motorháztetõ fölé hajol és megfeszül rajta az amúgy is feszes nadrág.

Most már biztos vagyok benne, hogy napszúrást kaptam, vagy megártott a környezetváltozás.

- Nem akarlak zavarni, de mehetnénk? – szólok rá türelmetlenül, hisz nem akarom lekésni az ebédet, annak ellenére, hogy szívesen megtenném. 
- No para szépfiú, hamarabb odarepítelek, mint hinnéd.

A megszólításomat figyelmen kívül hagyva szállok be mellé, úgy tûnik most már „teljes a boldogsága”.

Megsimogatja a kormányt is, majd indít.
- Én a helyedben bekötném – mutat a biztonsági övre, miközben a sajátját bekattintja - Kelleni fog.

Valamiért már elõre tartok tõle, hogy igaza lehet, de nem akadékoskodom.
Azon már nem is csodálkozom, hogy nem figyel a sebességkorlátozásra, de néha még így is megszorítom az övemet, azoktól a manõverektõl, amiket véghez visz. Az arcán valami átszellemült élvezet, a szemei csillognak, mint aki kapott egy óriási adrenalin löketet.

Elismerem, hogy jól veszet, és végül is épségben eljutunk anyám házukig. Eddig nem is gondolkodtam igazán, hogy hová is megyünk, elvonta a figyelmemet, hogy õt néztem. 
- Mélygarázs? 
- Természetesen. 
Bekanyarodik és keres magának egy minden kocsitól távoli helyt majd leáll. Abból ítélve amennyi autó itt van, már vannak egy páran.

- Érdekesen vezetsz – jegyzem meg, kifelé menet.
- Ez drift. Csúszás… de szerintem tánc. És ha az eredményeimet nézzük, akkor az utcai táncban én vagyok az egyik király.

Hátrafordul és rám kacsint, amin elmosolyodom. Van önbizalma az nem vitás és nem is szerénykedik. 
- Versenyzel is? – ha annyira jó, akkor nem lepõdnék meg rajta.
- Nem tologatok mindig aktákat az irodában, Dem – mosolyog rám, de nem értem miért mondja ezt - Biztosan neked is van hobbid vagy szenvedélyed.

Persze, hogy van és õ is tudja mi az, hisz minden nap együtt dolgozunk. Sem idõm sem kedvem mást csinálni, de mi is szórakoztatóbb annál, mint mikor egy újabb jól jövedelmezõ üzletet kötök?

Semmi.

Minél közelebb megyünk a bejárathoz, annál idegesebb leszek, ami egy bizonyos szemszögbõl nevetségesnek tûnik, mert mégis csak a családom, de hozzá kell tenni, hogy olaszok.

Temperamentum a tetõfokon, területféltõ, védelmezõk és mindenekelõtt tiszteli a hagyományokat.

Ezzel semmi gond nem lenne, ha én is olyan lennék, de szerencsére nem vagyok.

Az elõtérbe lépve nem látok senkit, de amint becsukódik az ajtó, máris megjelennek a rokonok: Donato, a nagybátyám, Marcella a nagynéném, Juliano a keresztapám és egy rakás unokatestvér.
- Végre ideértél… - siet be az anyám, Eleonora és az apám, akit szintén Demetrionak hívnak. Már várom, hogy közelebb jön és megölel, ahogy szokott, de félúton megáll és megakad a szemei Jinen.
- Demetrio… miért hoztad el a barátodat?

Úgy méri végig, mintha semmi keresnivalója nem lenne itt és ez még nekem sem tetszik. Újabban a telefonbeszélgetéseinkbõl ítélve a barátnõi hatására igen csak sznob lett. Soha nem éltünk rosszul, de azóta, hogy fellendítettem a családi üzletet is és a vagyonuk elkölthetetlen mennyiségû lett, megváltozott.

- Ch. Barát. Ja.

Már éppen szólásra nyitom a számat, hogy udvariasan megkérjem anyámat, ne viselkedjen így, mikor Jin megakadályoz mindenben.

Hirtelen megcsókol, elérve hogy még gondolkodni se tudjak, nemhogy reagálni bármit is. Természetesen nem viszonzom, de érdekes mód nem is tartom undorítónak, annak ellenére, hogy férfi. Meglepett ezzel a hirtelen tettével, végül is errõl nem volt szó, de próbálom nem kimutatni, hogy ne vegyék észre a körülöttünk döbbenten hallgató rokonok.
- Ha nem fogod vissza az anyádat, és továbbra is lenéz, meg is duglak elõttük – sziszegi dühösen még mindig közel az ajkaimhoz, de most inkább bele sem gondolok ebbe.

Tudom mi zavarja, már elmondta, hogy gyûlöli ha lenézik vagy lekicsinylik és az anyám most pont ezt tette.

Elhajolok tõle és összekaparva a széthullott gondolataimat a rokonok felé fordulok és egyszerû mozdulattal magamhoz húzom Jint a derekánál fogva.

Ha már így „bemutatkoztunk” semmi értelme a finomabb próbálkozással.

A rokonokra nézek, akiknek a nagy részük tátott szájjal bámul, anyám úgy elsápadt, mintha mindjárt összeesne, egyedül az apám az, aki nem mutat semmilyen érzelmet. Mint mindig.

- Anya szeretném neked bemutatni Jaroslaw Jin Kangot, a… páromat. – erre mintha még sápadtabb lenne és csak áll mereven egyhelyben.

Jin érintésére oldalra nézek, egyik kezét a mellkasomra csúsztatva kerül hozzám még közelebb, az ajkain elégedett mosollyal.

- Üdvözletem mindenkinek, és nem kell a hivataloskodás, szólítsanak Jaroslawnak vagy Jarónak.

Úgy tûnik õ aztán egy csöppet sem ideges, de erre végre az anyám is ad valami életjelet.

- M-mond hogy ez csak egy vicc… ugye csak tréfa az egész?

Nem tudom, hogy ezt a tréfa-dolgot Jinre értette-e, de valószínûleg arra, hogy egy férfit neveztem páromnak. A kiborulás határán van és én még rá fogok tenni egy lapáttal, de ez szükséges.

- Nem az anya, és szeretném, ha tisztelettel bánnál vele, úgy mit bármelyik családtaggal! – ha nõ lenne, nyilván így is tenne, de most inkább figyelmeztetem.

Kezeivel eltakarja az arcát és már ebbõl tudom, hogy baj van. Mindig ezt csinálja, ha ideges és nyugtatni akarja magát.

- Ell, nyugodj meg, nem történt tragédia! – nyugtatja apám.

- Nem történt tragédia!? Nézz csak rájuk! Ez nem normális! Mi fognak szólni az emberek?! – sipítja, hevesen gesztikulálva közben - Nem lesznek unokáim és menyem! Nem lesz esküvõ!

Ez mind hülyeség és csak a saját maga gondolatait tükrözi. Pontosan tudja, hogy sosem akartam megnõsülni, nem akarok gyereket és azt is tudja, hogy hidegen hagy az emberek véleménye, bármirõl is van szó.

- Gyere, menjünk ki ez kicsit a levegõre, hátha megnyugszol. – próbálkozik apa, de nem sok sikerrel.

- Hagyj, most egyedül szeretnék lenni! – kiviharzik a szobából, így újra mi kerülünk a figyelem középpontjába.

- Azt hiszem akkor, mégsem fogom kedves mamának szólítani. – mondja Jin kedélyes hangon, s a gondolatra, hogy erre hogyan reagálna anya, kicsit felnevetek, oldva ezzel a beállt csendet.

- Tényleg nem kéne – lép közelebb apám és üdvözlés képen kezet fog elõbb velem, majd Jinnel is – Demetrio Giordano, örülök, hogy megismerhetlek!

Hogy tényleg örül-e vagy csak udvarias, nem tudom, mindenesetre magamban felsóhajtok, hogy õ nem akadt ki… annyira.

Sorban az összes jelenlévõ üdvözöl minket, egyikük tartózkodóbb, de van, akit nem zavar különösebben a bejelentés, de még nem találkoztam a testvéreimmel és szerencsére egy irritáló nõszeméllyel sem.

- És merre van Fatima és Aurelio? – mind a ketten házasodnak, így biztos sok dolguk van, de a családi ebédet nem hagynák ki.

- Nemsokára itt lesznek, Aurelio épp a legénybúcsúját szervezi, Fatima pedig az utolsó ruhapróbán van, de gyertek beljebb!

Elengedem Jin derekát, de mikor elindulunk megfogja a kezem és összekulcsolja az ujjainkat. Rá nézek, de csak elmosolyodik és halad tovább. Engem sem zavar, csak szokatlan, de nyilván azért tette, mert így hitelesebbek vagyunk.

- Az apádról kaptad a neved? – kérdezi, hogy csak én haljam.

- Igen, valójában én már a negyedik Demetrio Giordano vagyok. Hagyomány, hogy az elsõ fiú mindig ezt a nevet kapja. – magyarázom halkan, és inkább bele sem gondolok mi lesz, ha kérdezgetnek, hisz semmit sem tudunk egymásról.

- Aha! Szóval ezért akadt ki a kedves mama, nem lesz, aki tovább viszi a hagyományt, mert a fia átállt a „sötét oldalra”. – ecseteli vigyorogva.

Sötét oldal?  Hagyjuk…

- Részben, de ez badarság, mert ott van még a két testvérem is, akik most házasodnak. Majd késõbb beszélek vele és megnyugszik. – remélem…

- Sok sikert hozzá! – mondja vigyorogva, mintha a gondolataimban olvasott volna.

Beérünk a hatalmas nappaliba, ahol még pár emberrel eljátsszuk az elõbbi „megdöbbentõ jelenetet”, majd egy itallal helyet foglalunk.

Tíz perccel késõbb befut Fatima, a húgom hatalmas mosollyal az arcán, és mikor felállok hogy üdvözöljem, majdnem visszaesem mikor a nyakamba ugrik.

- Demetrio! Annyira örülök, hogy itt vagy! – elmosolyodom és átölelem, majd megpuszilom az arcát. Õ a legnormálisabb az egész családban, ha lehet ilyet mondani. És most is gyönyörû, mint mindig. A szeme ugyanolyan színû, mint az enyém, a haja pedig barna hullámokban ömlik a vállára.

- Én is örülök, hogy látlak, épp olyan gyönyörû, vagy mint mindig – dicsérem meg, mire még szélesebb lesz a mosolya. De mielõtt belekezdünk a „hogy vagy-mit csinálsz” szövegbe… - Szeretném, ha megismernél valakit!

Jin már mellettem is áll és ezúttal õ maga mutatkozik be.

- Üdv, Jaroslaw Jin Kang, a reménybeli sógorod!

A megfogalmazástól, majdnem kicsúszik a pohár a kezembõl, de még idõben észbe kapok. Fatima összeráncolja a homlokát, majd végignéz rajtam, aztán Jinen, és kezet nyújt.

- Ugye tudod, hogy Demetrio nem házasságpárti? – kérdezi tõle a húgom, mire egy pillanatra összezavarodom.

Tudtam, hogy kiszámíthatatlanok a reakciói, de azért nagyobb meglepettségre számítottam volna, nem arra, hogy figyelmezteti, nem nõsülök.

- Ó, hidd el tudom, de majd megoldjuk. – vigyorog a húgomra, majd hasonlóan az elõbbi mozdulatomhoz átkarol. Neki ez nagyon egyszerû, legalább is annak tûnik, nekem viszont már kezd egy kicsit megfájdulni a fejem. Az nem zavar, hogy hozzám ér, lehet hogy a mindennapos találkozások és az apró flörtjei hozzászoktattak a jelenlétéhez, de akkor is furcsa. Nem azért mert férfi, sokkal inkább mert ennyire közvetlen, úgy hogy vannak körülöttünk. Még soha nem jelentem meg társaságban senkivel, a partnereimmel való találkozás, kimerült a hálószoba és a lakásom környezetében, most meg egy rakás ember elõtt ölelget.

- Ha nem vagyok tolakodó… kérdezhetek valamit?

Fatima hangja szûrõdik be a gondolataim közé, de a kérdést nem nekem intézte.

- Naná, kérdezz, amit csak akarsz.

- Folyamatosan diétán vagyok, és még sincsenek ilyen formás lábaim. Mit csinálsz, hogy ilyen jó alakod van?

Ha valaha is el kellett jönni a percnek, hogy valakinek sikerüljön elérni, hogy kiakadjak, hát az most van. Rómában egy családi vacsorán, ahol a húgon az álpasimat kérdezi arról, hogy mit tesz a formás testéért… és az álpasim valamit a húgom fülébe súg, amitõl õ kuncogni kezd…

Azt hiszem, kell egy kis friss levegõ…

- Jól vagy Demetrio? – kérdezi Fatima.

- Igen… valójában felüdülés, hogy nem úgy reagálsz erre, mint anya. – hazudom rezzenéstelenül – Ha megbocsátotok egy percre, megnézem anyát.

Amúgy is el kell vele beszélgetnem és végre megértetni vele, hogy mi a helyzet. Jint nem féltem egyedül hagyni, végül is azzal, amit produkál, még a színészetire is felvennék. Úgy játszik, mintha valóban ennyire egyszerû lenne beleélnie magát a párom szerepébe…

Jin:

Gyorsan reagál, magához húz és bemutat.
- Anya szeretném neked bemutatni Jaroslaw Jin Kangot, a… páromat. – Az öreglány olyan, mint a meszelt fal. Hehe, akkor kegyelemdöfésként végigsimítok Dem mellkasán. Mert ha kell, akkor kell és ha imádom az izmait akkor miért ne? Egy hónapom van kiélvezni.
- Üdvözletem mindenkinek, és nem kell a hivataloskodás, szólítsanak Jaroslawnak vagy Jarónak - villantom meg az eredeti és hamisítatlan Jarót. Nem tudnak zavarba hozni, mióta eszem tudom néznek, hiszen korcs vagyok.
- M-mond hogy ez csak egy vicc… ugye csak tréfa az egész? - Édes.
- Nem az anya, és szeretném, ha tisztelettel bánnál vele, úgy mit bármelyik családtaggal! – Az öreglány már közel van a robbanáshoz, kifejezetten tetszik ez az elgyötört arc. Nem fogom szeretni, az tuti. 
- Ell, nyugodj meg, nem történt tragédia! – nyugtatja egy idõsebb férfi Dem-vonásokkal. Õ lehet a papa?
- Nem történt tragédia!? Nézz csak rájuk! Ez nem normális! Mi fognak szólni az emberek?! Nem lesznek unokáim és menyem! Nem lesz esküvõ! - Az olasz vér. Bár kicsit lehangoló, hogy nm a fia boldogsága az elsõ, hanem hogy ki mit mond. Ha tényleg szeretne nem lenne másodlagos, hogy nõ vagyok vagy férfi? A lényeg a boldogság kellene, hogy legyen, nem?
A papa még próbálkozik, de a mami sipítva kirohan, a levegõ meg megfagy. Akkor….
- Azt hiszem akkor, mégsem fogom kedves mamának szólítani – jegyzem meg szórakozott hangon. 
- Tényleg nem kéne – lép elénk az öreg, és a kezét nyújtja. – Demetrio Giordano, örülök, hogy megismerhetlek!
Sorban jön a népes família, ki-ki a maga módján köszönt. Van, aki ha tehetné itt helyben verne szét egy arany gyertyatartóval, van, aki kedves és tényleg csak az ismeretlenség zavarja.
- És merre van Fatima és Aurelio? – Ismeretlen nevek, de sanszosan a testvérei, õk még nem jelentek meg.
- Nemsokára itt lesznek, Aurelio épp a legénybúcsúját szervezi, Fatima pedig az utolsó ruhapróbán van, de gyertek beljebb!
Befelé haladva megfogom a kezét de valami nem hagy nyugodni. 
- Az apádról kaptad a neved? 
- Igen, valójában én már a negyedik Demetrio Giordano vagyok. Hagyomány, hogy az elsõ fiú mindig ezt a nevet kapja. 
- Aha! Szóval ezért akadt ki a kedves mama, nem lesz, aki tovább viszi a hagyományt, mert a fia átállt a „sötét oldalra” – vigyorgok, még ha csak képletes is a dolog.
- Részben, de ez badarság, mert ott van még a két testvérem is, akik most házasodnak. Majd késõbb beszélek vele és megnyugszik. 
- Sok sikert hozzá! – jegyzem meg. Nem fog sikerülni. Az én fajtámat ezek a vén, sznob picsák nagyon utálják, bár szerencsére nem nagyon volt velük dolgom, csak párral az üzletkötések során.

Csak iszunk és ülünk, néha egy-egy ember közelebb merészkedik, de ritka, ám ekkor…
- Demetrio! Annyira örülök, hogy itt vagy! – A betoppanó leányzó még engem is leköt egy pillanatra. Csodaszép.
- Én is örülök, hogy látlak, épp olyan gyönyörû, vagy mint mindig. Szeretném, ha megismernél valakit! - Oh ez én leszek. Már ugrok is. 
- Üdv, Jaroslaw Jin Kang, a reménybeli sógorod! - vigyorgom, tesztelve ezt a kis szépséget is. A várt reakció viszont elmarad, csak összehúzza szépen ívelt szemöldökeit majd megszólal.
- Ugye tudod, hogy Demetrio nem házasságpárti? 
- Ó, hidd el tudom, de majd megoldjuk. – Egy megvan. Vele nem lesz baj, ebben biztos vagyok. Gyorsan bemutatkozik õ is, majd pár perc elteltével megint meghallom felém intézett kérdését. 
- Ha nem vagyok tolakodó… kérdezhetek valamit? 
- Naná, kérdezz, amit csak akarsz.
- Folyamatosan diétán vagyok, és még sincsenek ilyen formás lábaim. Mit csinálsz, hogy ilyen jó alakod van?
Cicavigyort villantok. Szép bók ez egy olyan csini csajszitól, mint õ, de amit mondani akarok az mégsem nyilvánosság elé való, így közelebb hajolok hozzá. 
- Most mondanám, hogy a futás, de hazudnék ha nem ismerném be Dem szerepét a dologban - vigyorgom. Értékeli õ is, felkuncog, de a következõ pillanatban Dem felé fordul.
- Jól vagy Demetrio? – kérdezi Fatima.
- Igen… valójában felüdülés, hogy nem úgy reagálsz erre, mint anya. Ha megbocsátotok egy percre, megnézem anyát.
Mi a fasz van vele? Nem kellene kicsit lelkesebbnek lennie, hogy egyel kevesebb és õ tényleg nem picsáskodik? A végén még segíthetne is. De akkor mi a baja? Beteg lenne? Vagy az idõeltolódás? Vagy ennyire felzaklatta az a vénség?

- Hah, nyugtalan vagyok miatta - ingatom meg a fejem, félhangosan megjegyezve mondandómat, hogy csak egy valaki hallja meg. 
- Mire gondolsz? - kérdezi Fatima, érdeklõdéssel vegyes aggodalommal fordulva felém.
- Mostanában egyre feszültebb. Mint egy nagy gombóc ideg - pillantok rá. 
- Hát, igazság szerint mindig ilyen volt - jegyzi meg hugica. - Nem igazán emlékszem, hogy sikerült volna ellazulnia. 
- Ah, ne is mond, nem könnyû vele - mondom mosolyogva. - Én szeretek lazulni, de vele? Áh, lehetetlen - gesztikulálok a kezeimmel is. - Bármit próbálok, nem tudom kizökkenteni. 
- Õ már csak ilyen. - Egy eddig nem ismert hang. Mármint de, csak nem gondoltam, hogy becsatlakozik. A kedves papa.
- Hát, önök nyilván jobban ismerik, mint én - jegyzem meg finoman. 
- Sosem volt könnyû igazán kiismerni. Zárkózott, és ahogy te is mondtad, nem tud lazítani. - Hirtelen az asztal felé int, majd mélyen a szemembe néz. - Egy italt? - ez teszt? Mert akkor buktam, de csak este iszok, amikor már alszik a kincsem.
- Áh, csak valami menteset kérnék, még elviszem ma egy körre a kicsikémet - kacsintok a papára mosolyogva. Õ is jó fejnek látszik. Kicsit megszeppen, de nem zökken ki. Nocsak, apja pia az én kandúrom.
- Kicsikédet? - kérdez rá Fatima.
- Az autóm. Csodaszép.
És mesélni kezdek. Fatima és a papa is érdeklõdve hallgatja, közben még egy-két rokon becsatlakozik, de amikor Demetrio végigszáguld a nappalin a kijárat felé, gondolkodás nélkül lépek utána, poharamat finomkodás nélkül csapva az asztallapra. Mi a frász lehet a baj? Összekaptak? Vagy mi van?
Az udvaron érem utol. Ide látom, hogy ideges, és abból, ahogy rám néz tudom, nem szeretne most beszélgetni, de nem fogom hagyni. 
- Összevesztetek? - kérdezem finoman. 
- Egyedül szeretnék lenni. 
Elmosolyodom. Mint egy kisgyerek. Közelebb lépek, lábujjhegyre állok és egy lágy puszit nyomok a homlokára. Alig érem el, de akarom, neki meg szüksége van rá, mert…
- Itt jelenleg én vagyok az egyetlen, aki segíthet, ha baj van. Nem kell elmondanod, de szeretném, ha tudnád, hogy bármi is van vagy nincs, meghallgatlak, ha akarod. 
Csak egy sóhaj, így közelebb lépek és megölelem. Nem érdekel, hogy akarja vagy nem, én igen, és ez tûnik helyesnek. A derekánál ölelem át, arcom a mellkasához fúrva. Lehunyom a szemem és nagyot szippantok dögös illatából. Bár õ hozzám sem ér, mintha leprás lennék. 
Percekig, talán órákig így állunk, aztán végigsimítok a mellkasán és felnézek rá. Valamennyit mintha engedett volna.
- Menjünk be - javaslom, õ pedig nem ellenkezik, így nyugodtan haladok visszafelé. Mivel az ablakra tapadt a család, megfogom a kezét és így vezetem vissza. 

Éppen belépünk, amikor valami fiatal gyerek szól, hogy itt vannak a csomagok és hova pakoltassa õket. Nem tudom eldönteni, hogy õ most rokon vagy cseléd, rohadt sokan vannak itt. 
- Az enyémet a régi szobámba, Jinét pedig... - Már mondaná, amit sejtek, hogy egy másik szobába, amikor leintem, és folytatom, az kell még, hogy itt elõadja a külön-alszunk-világszámot, rögtön lebukunk.
- Bár most kicsit morcul, az enyém is mehet oda - mosolygok a srácra, aki kicsit elpirul és elsiet. Dem nagy levegõt vesz, érzem, hogy dühös. Beszélni akar velem, de máris körülöttünk egy csapat rokon, papa, hugi, uncsitesók, így nem szabadulunk, tennem kell valamit, mert fel fog robbanni.
Jobb ötletem nincsen, így eljátszom, hogy miközben lépek elõre megszédülök. Lovagom elkap:
- Jól vagy? - kérdezi rögtön és õt követi még vagy száz ugyanilyen kérdés.
- Csak az idõeltolódás - sóhajtom. - Menjünk fel, szeretnék pihenni egy pár percet. 
- De biztos jól vagy? Hívjunk orvost? - kérdezi Fatima. 
- Semmi szükség rá, ha fáradt vagyok, mindig csetlek-botlok, de pár perc és jobban leszek. Gyere Dem. 
Megfogom a kezét és elindulok, de veszi a lapot és elém lépve húzni kezd maga után, merthogy fogalmam sincs, merre kellene menni. Nem nézek szét, most egy kicsit ideges vagyok én is, hogy mi ez a nagy cécó. Azért hozott ide, hogy kimentsem a seggét, erre ideges. Pedig nem lehet rám panasz. 
Felérve egy szoba elé benyit. Terasz, ablak, csúcsszuper, az ágy se semmi…
- Mi volt ez? Tényleg rosszul vagy? - kérdezi és ablakot nyit.
- Dehogy vagyok, csak szerettem volna tisztázni valamit még az elején. - Közelebb lépek hozzá és komolyan nézek rá. - Nem szórakozni vagyunk itt, a jövõd múlik azon, hogy mit adunk itt elõ. Ha én elbaszom lelépek és keresek másik melót. De ha én bukom, buksz te is szépségem, szóval próbálj meg alkalmazkodni, és ha megkérdezik, hogy hova pakoljanak, bólogatva mond, hogy egy szobába, mert le fogunk bukni. - A szeme villanásából látom, hogy ideges, így az ujjamat az ajka elé téve elhallgattatom. - Tudom, olasz vér meg minden, de ha ezt a hónapot kibírod velem, utána akár le is lépek ha ezt akarod, de ha már itt vagyok, meg foglak menteni a házasságtól. - Elmosolyodom, lágyabbra véve az arcom és a hangomat is. - Csak ezt a kicsit bírd ki, oké? Még ha undorít is, itt a szobában nem kell egymáshoz szólnunk, de ha vannak körülöttünk, add elõ, hogy szeretsz, rendben? Vagy ha segíthetek, kérd és mond, nem csak a buliért vagyok itt, segíteni akarok. 

Dem:

Végigsietek az elõszobán egyenesen a terasz felé, majd kimegyek és pár mély levegõ után már sokkal jobb. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz megjátszani magam, de egy olyan helyzet, ami máskor teljesen távol áll tõlem eléggé feszélyez.

Bemegyek, majd a játékterem felé veszem az irányt, mert ha jól hallottam anya oda futott. Egyetlen porcikám sem kívánja ezt a beszélgetést, de még mindig jobb, mintha folyamatosan nõket kellene levakarnom a nyakamról.

- Anya, beszélhetnénk egy percet? – kérdem nyugodt hangon mikor belépek. Õ pedig olyan kiábrándult képet vág, mintha tényleg családi tragédia történt volna.

- Miért? Mit akarsz még közölni?

- Nem szeretnék veszekedni. – jelentem ki elõre, mert õ hajlamos a kiabálásra.

- Akkor miért hoztad ide ezt a…

- Anya! Jin a párom és beszélj vele tisztelettel! – furcsa ezt így kimondani, de fontos, hogy tisztázzunk mindent.

- Miféle pár az ilyen? Demetrio térj már észhez! Õ egy férfi! – feláll és elém siet, hevesen gesztikulálva a mondandója közben – Soha nem lehetnek gyerekeitek! Rómában még csak nem is engedélyezik az… ilyenek házasságát!

- Anya, kérlek szépen gondolj másra is a házasságon kívül egyszer az életben! – miért kell ennek olyan fontosnak lennie?!

- Katolikus vagyok! És te is, ha nem változtál meg még ebben is! A házasság szent! A Bibliában talán szó van két férfi kapcsolatáról?

Ez már nevetséges…

- Ez nem a Biblia, hanem az én életem anya. Megmondtam neked, hogy nem akarok gyereket, de te mégis folyton arról beszéltél, hogy majd ha lesznek unokáid. – próbálom megõrizni a hidegvérem, de nagyon nehéz – Igazad is van, mert lesznek unokáid, Aurelio és Fatima gyerekei.

- Demetrio ne tedd ezt, kérlek! Az a férfi nem való közénk… teljesen más, mint mi! – már szinte könyörgõ a hangja, de a mondandójával sikerült felbosszantania.

- Mi zavar téged igazán? Jin személye vagy az, hogy férfi?

- Mindkettõ! Vissza akarom kapni a fiamat! – már szinte kiabál, de most nem érdekel – Õ csinált veled valamit ugye? Valahogy rávett, hogy ilyen õrültséget csinálj… és ha csak a vagyonod kell neki?

- Na, most fejezzük be! – dühös vagyok, de próbálok nem emelt hangon beszélni, végül s az anyám – Ha nem vagy képes elfogadni a kapcsolatunkat és felidegesíted vagy megbántod, abban a percben hazamegyek Amerikába, mikor megkér rá.

Ezzel ott is hagyom, nem vagyok kíváncsi a további badarságaira. Muszáj kiszellõztetnem a fejem, mert felrobbanok.

Mikor már az udvaron haladok végig, megjelenik Jin és a karomra fogva megállít.

- Összevesztetek? - kérdezem óvatosan. 
- Egyedül szeretnék lenni. – nem akarok senkivel sem goromba lenni, de jelenleg elég nehéz udvariasan beszélnem.

Úgy tûnik azonban hogy õt ez nem nagyon érdelki, mert nem megy sehová, csak elmosolyodik és felágaskodva egy puszit nyom a homlokomra.
Nem értem ezt miért csinálja, nincs rá szükség csar arra, hogy lenyugodjam.

- Itt jelenleg én vagyok az egyetlen, aki segíthet ha baj van. Nem kell elmondanod, de szeretném, ha tudnád, hogy bármi is van vagy nincs, meghallgatlak, ha akarod.

Fáradtan felsóhajtok, úgy tûnik azt is megértem, hogy Jin nyugtat engem. Átkarolja a derekamat és megölel, arcát a mellkasomra fektetve, de valamiért nem tudok ellene tenni és nem is akarom. Érdekes érzés… nem is tudom hogy kölyökkorom óta mikor öleltek meg. Bár nem is szeretem, ha ölelgetni, de most mégsem esik rosszul.

Pár percig így állunk és érdekes módon, mintha kicsit csökkenne benne a feszültség.

- Menjünk be – megfogja a kezem és úgy megyünk be.

Megérkeznek a csomagok is, a család inasa Paolo hordja be õket, de még mielõtt fölmenne megkérdezi, hogy hová vigye.
- Az enyémet a régi szobámba, Jinét pedig... 
- Bár most kicsit morcul, az enyém is mehet oda – mondja mosolyogva. Szerintem a külön szoba is megfelelt volna.

Egy mély levegõ, hogy ne húzzam fel magam még jobban. És mintha csak pont erre lenne szükségem, az egész rokonság kicsõdül.

Még sikerül elkapnom Jint mielõtt elesne, hitelen megfeledkezem a dühöm okáról és rá koncentrálok. - Jól vagy? 
- Csak az idõeltolódás. Menjünk fel, szeretnék pihenni egy pár percet. 
- De biztos jól vagy? Hívjunk orvost? - kérdezi Fatima. 
- Semmi szükség rá, ha fáradt vagyok, mindig csetlek-botlok, de pár perc és jobban leszek. Gyere Dem.

Csetlik-botlik? Még akkor sem láttam ügyetlennek, mikor félálomban jött az irodába. Mindegy. Megfogja a kezem, én pedig észbe kapva elõre lépek hogy felvezessem a szobámba. Vagy most már… szobánkba.
Felérve körül sem nézek igazán, hisz minden úgy van ahogy lenni szokott, inkább Jin felé fordulok. - Mi volt ez? Tényleg rosszul vagy? 
- Dehogy vagyok, csak szerettem volna tisztázni valamit még az elején. Nem szórakozni vagyunk itt, a jövõd múlik azon, hogy mit adunk itt elõ. Ha én elbaszom lelépek és keresek másik melót. De ha én bukom, buksz te is szépségem, szóval próbálj meg alkalmazkodni, és ha megkérdezik, hogy hova pakoljanak bólogatva mond, hogy egy szobába, mert le fogunk bukni.

Úgy beszél velem, mintha egy nehéz felfogású idióta lennék, amivel eléri, hogy ismét felmenjen a pumpa. Épp megszólalnék, de az egyik ujját az ajkaimra téve hallgattat el.

- Tudom, olasz vér meg minden, de ha ezt a hónapot kibírod velem, utána akár le is lépek ha ezt akarod, de ha már itt vagyok, meg foglak menteni a házasságtól. – mint aki békíteni akar rám mosolyog - Csak ezt a kicsit bírd ki, oké? Még ha undorít is, itt a szobában nem kell egymáshoz szólnunk, de ha vannak körülöttünk add elõ, hogy szeretsz, rendben? Vagy ha segíthetek, kérd és mond, nem csak a buliért vagyok itt, segíteni akarok.

Még mindig dühös vagyok kicsit, de meglep azzal, hogy ilyen komolyan veszi. Azt hittem elkísér és jól fog szórakozni, nem pedig azon lesz hogy tényleg segítsen. Nem tudom miért teszi, de azzal tisztában vagyok hogy nem rá kellene haragudnom, végül is õ csak azt tette amit kértem és amibe megegyeztünk.

- A rend kedvéért, ha itt valami rosszul sül el, azét nem foglak kirúgni. – mondom már nyugodtabb hangon.

- Ennek örülök, mert már megszoktam a melót és csípem a fõnököm. – elvigyorodik, mire bennem és enyhül a feszültség. Mint valami nyugtató…

- Tulajdonképpen nem a helyzet zavar – kezdem, most az egyszer gondom neki amit gondolok, nehogy félre értelmezzen valamit. – Soha nem tartottam undorítónak két férfi kapcsolatát.

- Akkor min buktál ki? – leül az ágyra, a megszokott mozdulattal keresztbeteszi a lábait, de elkapom róla a tekintetem.

- Hamarább elhitték hogy meleg vagyok, mintha azt mondtam volna, hogy megnõsülök. – idegesítõ, hogy ezek szerin már megfordulhatott a fejükben.

Jin kuncogására rosszallóan ránézek, mert számomra ez nem éppen vicces.

- Be kellet volnom öltöznöm és akkor egy transzvesztitát mutathatták volna be. – tovább kuncog, de már én is elmosolyodom ha elképzelem akkor milyen képet vágtak volna.

- Na végre egy dögös mosoly! Így sokkal szexibb vagy mind dühösen.

Szem forgatva leülök mellé az ágyra. – Meddig akarsz még rosszul lenni?

Ha sokáig fent leszünk, a végén sorban kopogtatnak majd az ajtón, tanácsokat adnak, vagy épp aggodalmaskodnak.

- Lenyugodtál?

- Igen. – igyekszem megtartani a látszatot és nem idegesíteni magam mindenen.

- Akkor nyomás! – feláll, de elkapom a karját, mert még valamire figyelmeztetni akartam. Visszafordul és kérdõn néz rám.

- Az anyám ki van borulva, kérlek próbáld meg elviselni ha rossz hangulatban lesz. – nem szeretnék veszekedést.

- Bízd csak rám a kedves mamát, megoldom. – kétkedõ tekintetem láttán folytatja – Nem mondtam, hogy nem fogok kibukni, de nem fojtom meg. Mehetünk?

Bólintok, majd megfogom a kezét és együtt lemegyünk. A családtagok már az étkezében ülnek, éppen tálalják az ebédet.

- Aurelio telefonált, hogy nem fog ideérni, de vacsorára itt lesz a menyasszonyával együtt – mondja apa, miközben õ is helyet foglal.

Nem meglepõ, hisz nagyon ritka mikor nem késik el valahonnan, remélem legalább az esküvõjére hamarább odaér, mint a menyasszony.

Az asztalhoz sétálunk és egy pillanatig nem tudom mit tegyek, mert ha nõ lenne természetesen kihúznám neki a széket, de nem tudom, hogy férfiaknál ez szokás-e. Mindenesetre inkább megteszem, a figyelmességekkel csak hitelesebb lesz a helyzet.

Kihúzom  a széket, majd megvárom míg leül és én is helyet foglalok. A mosolyából ítélve nem vette rossz néven, de némely családtag elég érdekesen néz.

- Szóval, mióta is vagytok ti együtt? – kérdezi Fatima, kíváncsi szemekkel.

- Kicsit több mint fél éve. – válaszolom nyugodtan. Végül is nem szín tiszta hazugság, mert már nálam dolgozik annyi ideje.

- És azóta nem voltál képes szólni róla?! – kissé felháborodott a hangja.

- Úgy gondoltam, hogy ez nem telefon téma. – ha nem látják személyesen azt hitték volna, hogy tréfálok.

- Legalább nekem elmondhattad volna – motyogja tettetett durcássággal, amin elmosolyodom.

- A võlegényed merre van? – még nem láttam, de rajta és az öcsémen kívül mindenki itt van.

- Aurelioval ment. Mondtam neki, hogy próbálja meg visszafogni.

- Nehogy túlzásba vigye a legénybúcsút? – vigyorodik el Jin.

- Igen, mert ha nincs ott Marco – Fatima võlegénye – akkor képes beszervezni egy egész sztriptíz táncos arzenált. – magyarázom a fejemet ingatva – És ha ez a menyasszonya tudomására jut akkor Szicíliáig rugdossa a drága öcsémet.

A körülöttünk lévõk is nevetni kezdenek és mi tagadás tényleg elég vicces még elképzelni is.

- Király, már most csípem a csajt – mondja Jin vigyorogva, mire én is rámosolygok.

Kihozzák az ebédet végre, elcsendesül a szoba, mert mindenki enni kezd. Az olaszok szeretik a jó ételeket, de a mennyiségre is adnak. Valószínûleg a konyha dugig van mindenféle fogással.

Anyám nem jelent meg, kíváncsi vagyok, meddig fogja fenntartani ezt a sértõdött örömanya szerepet, de jobb ha hozzászokik, hogy nem minden alakul a tervei szerint.

A délután további részében körbevezetem Jint a házban és beszélgetünk az unokatesóimmal, akiktõl mondhatni vegyes a fogadtatás. Vannak konzervatívan vallásosabb családok, akik hûvösen kezelik, de tudom, hogy nem tetszik nekik. Mindenesetre legalább nem viselkednek olyan drámaian, mint anya.

Jin megmutatja a Kicsikéjét a húgomnak, nekem pedig jut arra idõm, hogy gyorsan megvitassak az apámmal pár fontosabb dolgot a családi vállalkozással. Márkás olasz borokat forgalmazó cég, de a kínálat folyton bõvül, hisz mindig vannak újabb felfedezések és készítmények a több száz éves recepteken kívül.

Késõ délután sokan a szobáikba vonulnak készülõdni, mert a vacsorára egy gyönyörû kilátással rendelkezõ éttermet foglaltak, ahol ár ott lesznek a hiányzó tagok is.

A fürdõszobában gyorsan elkészülök, átöltözöm egy elegánsabb öltözetbe, majd amikor kijövök már Jin is készen lép ki a gardróbszobából.

- Átnéztem a könyvespolcodat. – int a zsúfolt sarok felé.

- És találtál valami érdekeset? – sok könyvet nem vittem el, hanem inkább megvettem Amerikában, hogy ne keljen pakolgatni õket.

- Egy szó jellemzi: brutális. Ki ad egy tizenhét éves kamasznak piacgazdaságról szóló könyvet. – úgy néz ki, mint aki felháborodott.

- Mi bajod van vele? Én választottam magamnak. – mintha földönkívüli lennék.

- Tizenhét évesen általában a pasik Palyboy magazint bújnak, nem tömény gazdaságpolitikát.

- Te mit olvastál ilyen idõsen? – legalább megtudok róla néhány dolgot amit még nem.

- A kocsim kilométerper-óráját.

Elnevetem magam a válaszán, ami ritkán fordul elé, de ha párhuzamot vonok magam, meg õ közötte, elég érdekes eltéréseket lehet kapni.

- Már akkor is versenyeztél? – kérdezem, miközben felcsatolom az órámat.

- Nem olyan élesben, mint most, de heccbõl igen. Kábé tizenkilenc után kezdtem nagyobb tétekben nyomni.

Hm… akkor tényleg jó lhet ha megri nek a nagyobb téteket is. Eszembe jut iszont egy eléggé alap dolog amit nem ártana tudnom.

- Jin? Hány éves vagy? – nem emlékszem mennyi volt az önéletrajzában és nem ártana tudni.

Elvigyorodik és teljesen felém fordul.

- Mennyinek nézek ki? – vigyorog, mint aki élvezi.

Nem is tudom, ilyen szemmel még nem igazán néztem meg, de… - Huszonnégy, huszonöt.

Elég érdekesek a vonásai, ami miatt nehéz megmondani.

- Szupcsi. Akkor letagadhatok három évet. – mosolyog majd közelebb lét és megigazítja a nyakkendõmet. – Egyébként huszonhét.

- Ez érdekes… én is.

A hónap és a nap már valószínûleg nem egyezne. Pedig tényleg nem nézném huszonhétnek…

Jin:

- A rend kedvéért, ha itt valami rosszul sül el, azét nem foglak kirúgni – jegyzi meg és ezzel meg is nyugtat. Bár ha annyira rosszul sül el én fogok dobbantani. Egy családi banzáj után nem tudnék a szemébe nézni…
- Ennek örülök, mert már megszoktam a melót és csípem a fõnököm. – Vigyorgok, minden rossz gondolatomat vigyorom mögé rejtve. Neki nem kell tudni ezeket.
- Tulajdonképpen nem a helyzet zavar. Soha nem tartottam undorítónak két férfi kapcsolatát.
- Akkor min buktál ki? – kérdezem, bár az elõzõ infó elég érdekes. Vagy teljesen elfogadó, vagy van ott valami belül…
- Hamarább elhitték hogy meleg vagyok, mintha azt mondtam volna, hogy megnõsülök – morogja, mire én felkuncogok. Tehát a családban gyanús, hogy meleg a kicsi Dem?
- Be kellet volnom öltöznöm és akkor egy transzvesztitát mutathatták volna be – mondom vigyorogva, elképzelve, hogy akkor mennyire akadt volna ki a mama, ha megjelenek szexi cuccban, hosszú hajjal, vörös körmökkel és ajkakkal, feketére festett szemekkel. - Na végre egy dögös mosoly! Így sokkal szexibb vagy mind dühösen - bókolok neki, mikor õ is felnevet. Szeretem a mosolyát.
- Meddig akarsz még rosszul lenni?
- Lenyugodtál?
- Igen. 
- Akkor nyomás! – Indulnék ki, de elkapja a kezem.
- Az anyám ki van borulva, kérlek próbáld meg elviselni ha rossz hangulatban lesz. 
- Bízd csak rám a kedves mamát, megoldom. Nem mondtam, hogy nem fogok kibukni, de nem fojtom meg. - Legalábbis nem nagy közönség elõtt. El tudom küldeni a picsába úgy is, édeskettesben vagyok vele, nem kell végignéznie a családnak a viszályt. - Mehetünk?

Mire leérünk már kajatime van, kiderül, hogy a másik tesó majd este csatlakozik. Ahogy leülünk, ülnénk, õ mögém lép és kihúzz a székemet. Enyhe pír szökik az arcomra a szokatlan lovagiasságtól, de nem mutatok zavart, jó az álcám. 
- Szóval, mióta is vagytok ti együtt? – kérdezi Fatima kíváncsian. Nem vagyok kezdõ. Hagyom, válaszoljon õ, én meg majd idomulok.
- Kicsit több mint fél éve. – Dögös, akkor rögtön össze is jöttünk amikor elkezdtem nála dolgozni? Hehe. 
- És azóta nem voltál képes szólni róla?! – háborodik fel a hugi.
- Úgy gondoltam, hogy ez nem telefon téma. 
- Legalább nekem elmondhattad volna – morogja.
- A võlegényed merre van? 
- Aurelioval ment. Mondtam neki, hogy próbálja meg visszafogni.
- Nehogy túlzásba vigye a legénybúcsút? – kapcsolódok be a beszélgetésbe. Voltam már pár legénybúcsún, el tud ám durvulni a dolog. 
- Igen, mert ha nincs ott Marco – Fatima võlegénye – akkor képes beszervezni egy egész sztriptíz táncos arzenált. És ha ez a menyasszonya tudomására jut akkor Szicíliáig rugdossa a drága öcsémet.
- Király, már most csípem a csajt – vigyorgom, de nem beszélünk tovább, mert megjön a kaja.
Olyan kaja, amibõl némelyiket azt se tudom, hogy mi. Nem vagyok bunkó, de nekem az olasz gasztrokultúra kimerült a pizzában meg a lasagne-ban, de itt minden van, csak ezek nem. Sültek, hal, minden más hús, zöldségek, azt se tudom, melyiket egyem.

A vén picsa még mindig morcoskodik, de nem érdekel, legalább nyugi van, minden szép és happy.Hüylülünk, beszélgetünk, majd Dem megmutatja a házat is. Fatima persze megjelenik és leráncigál a mélygarázsba, hogy mutassam meg neki a picimet. nem szívesen hagyom Demet egyedül, de megnyugtat, hogy addig akkor lebeszélik az üzletet az apucival, így beadom a derekamat.
- Ez nagyon dögös! - rikkantja csillogó szemekkel Fatima, ahogy meglátja a kicsimet. 
- Így van - bólogatok elégedetten.
- És ez ilyen versenyzõs autó? Úgy néz ki… - pillant rám. 
- Jól látod, szeretek versenyezni is vele. 
- És Demet ez nem zavarja? - kérdezi, de leköti a kocsi simogatása és tapizása.
- Megszokta - dobom vissza a labdát. Nem hozol zavarba, angyalom. 
- Te Jin! - fordul felém hirtelen. – Este, ha megyünk az étterembe, elvinnétek ti? - kérdezi csillogó szemekkel. meglepõdök, õ talán észre is veszi. - Szeretném látni, hogy vezetsz. 
- Hát… ha Demnek jó, nekem mindegy - mosolygok rá. Megköszöni és elindulunk vissza.

A délután nyugiban telik. Én kezdem a zuhanyt így mire õ végez én is felöltözöm. Mivel puccos helyre megyünk, így felöltök egy öltönyt, fullextrásan, zakó meg minden, nem kell lazulni ha nem szeretnek annyira.

- Átnéztem a könyvespolcodat – szólok oda neki, mikor kijön a zuhany alól. Felöltözve, sajnos…
- És találtál valami érdekeset?
- Egy szó jellemzi: brutális. Ki ad egy tizenhét éves kamasznak piacgazdaságról szóló könyvet? – Megfejthetetlen kérdés. Mire recskázott ez tiniként? Finnország gazdasági berendezkedésére…?
- Mi bajod van vele? Én választottam magamnak. 
- Tizenhét évesen általában a pasik Playboy magazint bújnak, nem tömény gazdaságpolitikát. 
- Te mit olvastál ilyen idõsen? 
- A kocsim kilométerper-óráját - jegyzem meg önelégülten. Azt hiszem itt lezártuk, de kérdez, ami igencsak meglep, de nagyon jól is esik. 
- Már akkor is versenyeztél?
- Nem olyan élesben, mint most, de heccbõl igen. Kábé tizenkilenc után kezdtem nagyobb tétekben nyomni.
- Jin? Hány éves vagy? – vigyorogva fordulok felé. Én tudom, hogy egyidõsök vagyunk. 
- Mennyinek nézek ki?
- Huszonnégy, huszonöt.
- Szupcsi. Akkor letagadhatok három évet. – Közelebb lépve megigazgatom a nyakkendõjét, mert sikerült egy csavart vinni a dolgokba, és így nem jelenhet meg. – Egyébként huszonhét.
- Ez érdekes… én is.

- Ja, tudom - kacsintok rá. Felvonja a szemöldökét, így folytatom. - Mondjuk, hogy jó a memóriám. - Neki nem kell tudni, hogy kicsit utánaszaglásztam már, hogy tudjam, kivel van dolgom. Mert azt tudtam, hogy vele nagyvadra megyek, de már korábban kiderült, hogy ennyire nagyra még sosem mentem. 
- Ja, mellesleg a hugicád velünk jön.
- Mi? Miért? - kérdezi. 
- Tetszett neki a kicsim - rántom meg a vállam, de büszke a hangsúlyom. - És érdekli, hogy hogyan is vezetek. 
- Hm, oké. 
A dolog eldöntetett, így elindulunk lefelé. Fel vagyok készülve, hogy Miss Punci ide se jön, de meglepve látom, hogy jön. Puccba is vágta magát rendesen, olyan, mint valami elbaszott travi. Hat kiló smink, csillogó ruha, három méter magasra tupírozott haj. Nehezen tudom visszafogni magam, de szerencsére nem néz rám, így én csak jelzem Demnek, hogy elõre megyek és lent várom õket. Nem kell a vita. Most nem. 


* * *

A kocsiban nem beszélünk. Õk elkezdik, de ahogy indítok és elkezdek elegánsan, csúszva kiállni, már Fatima is elcsendesedik és figyel. Én meg mindig kussban vezetek, ilyenkor nem koncentrálok semmire. Csak én létezek, az út és a kicsim. Akinek minden rezzenésére, minden morranására figyelek. Csodálatos a hangja most is, de holnap délelõtt akkor is beiktatok egy átnézést, nagyon kellene már neki egy kis kezelés.

Dem fél szavakkal vezet az étteremhez, és ahogy odaérünk, szól, hogy parkolófiú van. 
- Te sem gondolod komolyan… - nézek rá felvont szemöldökkel. Odagurulok a kölyök mellé. Letekerem az ablakot és kikacsintok rá.
- Hé kicsike, hol a parkoló? - kérdezem tökéletes olasszal.
- Én viszem oda a kocsit, uram… - jegyzi meg finoman. Kinyúlok és elkapom az állát, mire megszeppen, majd olyan vöröset produkál arcban, mint kicsim. 
- Te ebbe be nem ülsz, édes. Csicseregj, hova menjek.
És õ csicsereg, hátra is megyek, kiválasztva egy elegáns helyet kincsemnek, de ahogy kiszállunk, Fatima csak röhög, Dem viszont morcul.
- Miért kellett ráhozni a frászt? - kérdezi. 
- Tudod, hogy imádom szívatni a kisfiúkat - kuncogom, majd kacsintok egyet és kisegítem Fatimát. Felérve már ott a rokonság egy része, a mama megint úgy néz rám, mintha egy járkáló szarkupac lennék, de mielõtt tehetnék vagy mondhatnék valamit, Dem megszorítja a kezem és villanó szemekkel néz rám. Tudom, itt nem szabad balhézni.


A vacsi egy része jól telik, de amikor már eléggé ideges a család betoppan a két várt legényke is, Aurelio és Marco. nem megyek oda rögtön, hagyok egy kis idõt, de Fatima szinte azonnal visszaugrik értem. 
- Gyere csak, gyere! - húz fel. Vigyorogva hagyom magam, és ahogy odaérünk, elõveszem legédesebb önmagamat, kicsit le akarom nyûgözni a tesót és a võlegényt.
- Azta - füttyent Aurelio. - Erre nem számítottam - néz végig rajtam. Nem tudom, lenne-e további folytatása a dolognak, de inkább finoman Demhez bújok, jelezve, hogy ez a segg bizony nem lesz a házas élete elõtti utolsó. 
De végül itt is minden rendben megy. Viszonylag sokáig. Ülünk, dumálunk, ki hol van és mit csinál, miért ott és miért azt, aztán szóba kerülünk Demmel. Itt is elmondjuk, fél éve vagyunk együtt, de még nem lakunk egy lakásban. Mikor viszont kezd kellemetlen lenni a kérdezõsködés, adok egy puszit Dem szájára és kisietek az étterem udvarára, levegõzni. 
- Nem vagy hozzászokva ehhez a légkörhöz, igaz? - hallom meg a kedves mama hangját. Kicsit sem kedvesen beszél:
- Valóban, az ilyen úri picsáskodás nem az én világom. - Én is tudok ütni, nyanya. 
- Hogy merészelsz… - szívja fel magát, de szusszan párat, majd ismét felölti a bájvigyort. - Mennyit fizessek, hogy eltûnj a fiam életébõl? 
A kérdés teljesen lefagyaszt. Hogy lehet egy anya ilyen…?
- Ezek után nincs az a pénz - mondom szomorúan. - Ha már ilyen anyja van, legalább én legyek normális, hogy… - Nem tudom befejezni. A tenyere az arcomon csattan, manikûrözött körme végigszántja a bõrömet. 
- Anya! - Dem… 
- Te vén kurva… - sziszegem a maminak. - Meg fogod még ezt bánni, te ráncos, alkoholista punci - nézek mélyen a szemébe, de a következõ pillanatban mellénk ér Dem.

Dem:

- Ja, tudom. – vágja rá egy kacsintás kíséretében, mire felvont szemöldökkel nézek rá - Mondjuk, hogy jó a memóriám.

Nem lehetetlen, hogy valamilyen iraton látta, végül is õ a titkárom, van hozzáférése ilyen adatokhoz.
- Ja, mellesleg a hugicád velünk jön.
- Mi? Miért? 
- Tetszett neki a kicsim. És érdekli, hogy hogyan is vezetek. 
- Hm, oké. – azon ne csodálkozom, hogy tetszett neki a kocsi, Fatima mindent szeret, ami vörös. Az már annál inkább meglep, hogy a vezetési stílusa érdekli.
A hallban összefutunk anyámmal, aki szintén elegánsan felöltözve vár, nyilván a húgom beszélte rá, hogy jöjjön el. Az viszont még engem is zavar, hogy Jint látványosan levegõnek nézi. Egyszerûen nem értem hogy lehet ilyen. Nem erre emlékszem gyerekkoromból, akkor egyáltalán nem volt ilyen sznob. Úgy tûnik a gazdagság rosszat tett neki.

- Én a kocsinál megvárlak titeket. – közli, majd egyenesen elindul a kijárat felé, én pedig anyához lépek.

- Volnál szíves emberi módon viselkedni Jinnel? – kérdezem, az elõbbi magaviseletét figyelembe véve.

- Majd ha a partnered egy normális ember lesz, akkor szíves örömest. – a hangja közönyös, de már eldöntöttem, hogy nem hagyom magam felidegesíteni – Mellesleg az említett kocsinak is a te bankszámlád látta kárát?

Na, ez azért mégis csak sok!

- Anya, az irántad való tiszteletembõl nem mondok olyat, amit megbánnék, de azt jegyezd meg, hogy Õ soha egy fillért sem kért tõlem semmire. Nálam dolgozik és semmivel sem kap magasabb jutatást annál, mint amennyit bármelyik titkárom kapna. A kocsija pedig már azelõtt is megvolt, hogy megismertem.
Szerencsére megjelenik a húgom, így nem merülünk komolyabb vitába, de tudom, hogy ez nincs annyiban hagyva.

***

Az étteremig tartó úton van idõm visszaszerezni a hidegvérem és most még a sebességhatárt is betartotta szóval egész úton nyugodtan nézelõdtem és navigáltam Jint az étteremig.

Amint odaérünk már várnak is az étterem lõtt.
- Ott a parkolófiú! – mutatok a másik oldalon álló piros zakós fiúra.
- Te sem gondolod komolyan… - felvont szemöldökkel néz rám. Fogalmam sincs mi nem tetszik neki.

A fiú mellé állva lehúzza az ablakot.

- Hé kicsike, hol a parkoló?

Aha, tehát nem akarja odaadni a kocsit.
- Én viszem oda a kocsit, uram…

Nem hagyja hogy befejezze a mondatot, mert kinyúl a kocsiból és elkapja a fiú állát, mire szegény srác nem tudom mit láthatott az arcán, de olyan vörös lesz mint a zakója.

- Te ebbe be nem ülsz, édes. Csicseregj, hova menjek.
A fiú zavartan megmutatja, Fatima pedig már majdnem könnyezik a nevetéstõl.

Kezdek rájönni, hogy Jinnel semmi sem olyan egyszerû, mint amilyennek hittem.

- Miért kellett ráhozni a frászt? – kérdezem, mikor már kiszállunk.
- Tudod, hogy imádom szívatni a kisfiúkat – kuncogja incselkedõ hangon, mire csak az égre emelem a tekintetem.

Uram, adj erõt!

Mikor felérünk a legtöbb vendég már ott van. Akik eddig még nem láttak mindet „együtt”, azok most megbámulnak, nyilván már mindenki tudja mi a helyzet, szóval legalább nem kell ismét elõadnunk semmit.

Anyám persze rosszindulatúan méregeti Jint, aki ezt észre is veszi. Mikor érzem, hogy megfeszül a teste, rámarkolok a karjára, hogy megakadályozzam a dühös kirohanásban.

Szerencsére megnyugszik, anyám pedig tovább vonul, így a továbbiakban már alig látom.

A vacsora itt is nagyon finom volt, mindenféle tengeri herkentyût tálaltak, a kilátás gyönyörû és végre megérkezett a két hiányzó tag: Aurelio és Marco.

Amint betoppannak Fatima azonnal magával húzza Jint és az öcsénk elé tuszkolja. Én is követem, hisz furán venné ki magát, ha nem tartanék vele.
- Azta! Erre nem számítottam. – vigyorogja.

Ahogy senki sem, de ez nem mondom ki. Aurelio úgy méri végig, mintha nem is egy férfi lenne, pedig nem tudok róla, hogy érdekelné a saját neme.

Bár… ha úgy néznék rá, ahogy nem nézek, akkor be kell ismernem, hogy… nem is tudom, csinos. Nem igazán férfiasan, mert az alakja inkább hasonlít egy nõére, de az arca is nagyon különleges.

Szerencsésen kiveri a fejembõl ezt a gondolatot azzal, hogy hozzám bújik. Nem értem mi ütött belé, de kifejezetten szokatlan érzés ez a gesztus. Hozzám senki sem szokott odabújni.

Nem zavaró, csak szokatlan.

Az este jó hangulatban telik, feltûnik, hogy akik nem olyan konzervatívak, vagy mondjuk így homofób emberek, azokat Jin mind az ujja köré csavarja. Pedig nem tesz semmi különöset, csak adja magát.

A barátok természetesen kérdezõsködnek: milyen régóta vagyunk együtt, mikor költözünk össze… de mikor odáig jutnak, hogy hol volt az elsõ randi Jin felpattan és egy puszit nyom a számra, majd kimegy.

Nem tudok mit kezdeni ezzel a közvetlenséggel és azzal a gondolattal, hogy miért is nem zavar, hogy egy férfi csókolt meg, de félretolom a gondolatot és felállok, hogy Jin után menjek mielõtt még engem is faggatni kezdenek a részletekrõl.

Nem láttam pontosan, hogy merre ment, így elõször a teraszon nézem meg, ott viszont nincs, úgyhogy kimegyek az étterem szeparált udvarára és éppen akkor lépek ki, mikor a drága jó anyám felpofozza.
- Anya! – ezt nem hiszem el! Nem képes normálisan viselkedni, csak akkor ha ötven ember van körülötte?!
- Te vén kurva… Meg fogod még ezt bánni, te ráncos, alkoholista punci!

Jin nagyon dühös, ilyennek még nem is láttam. A szemei szinte szikrákat szórnak és látom, hogy ökölbe szorítja a kezeit. Nem tudom megütne-e egy nõt, ezért gyorsan közéjük állok, mielõtt még nagyobb baj történne.

- Anya! Megkértelek, hogy viselkedj! Hogy merészeled megütni?!

- Még õt véded? Nem hallottad hogy beszélt velem? – megvetõen a hátam mögé pillant, de elé állok – Ezek a mocskos szavak is csak egy ilyen se…

- Elég! – dühösen kifújom a levegõt, majd hátra fordulok a szikázó szemû Jinhez – Megkérhetlek, hogy hagyj magunkra egy kicsit, ezt majd én lerendezem?

- Felõlem! Azt viszont kösd ennek a vén… boszorkánynak az orrára, hogy az egész kurva bankszámláját is rám írathatja, akkor sem ráz le. – morogva és elsiet, ha jól látom a parkoló felé.

Anyámhoz fordulok, aki undorítóan elégedett tekintettel néz utána, mintha õ nyert volna. De ez már nekem is sok. Igaz, hogy valójában nem vagyunk együtt, de akkor sem bánhat így egy emberrel sem, pusztán azért mert nem szimpatikus neki.

- Te képes voltál pénzt ajánlani neki azért, hogy elmenjen? – a hangom nyugodt, de legszívesebben ordítanék, ha nem nyilvános helyen lennénk.

- Úgy is csak az akarja. Gondoltam így legalább hamarább megszabadulsz tõle. És én is. – emelt fõvel néz a szemembe, mintha nem lenne semmi szégyenletes abban amit mûvelt.

- Tudod mit? Ha szeretnéd, hogy a kapcsolatunk ne romoljon meg, akkor holnap estig bocsánatot kérsz tõle, vagy esküszöm, hogy többé nem beszélek veled! – ez nem mehet így tovább. Ha egyedül vagyok, akkor mindent elkövet, hogy az õrültbe kergessen a „terveivel”, ha hozok alakit, akkor elüldözné… ez már nevetséges.

Elkerekednek a szemei a szavaimra és közelebb lép, de én elhátrálok. Egyáltalán nem szeretném ha most hozzám érne.

- Demetrio, én az anyád vagyok és azt akarom, hogy boldog legyél!

- És ha én most vagyok boldog? Honnan tudhatná te jobban, hogy mit érzek, mint én magam? – a hajamba túrok és egy mély lélegzetet veszek.

- Onnan, hogy én neveltelek, ismerlek. Nem fogok bocsánatot kérni, mert tudom, hogy igazam van. – határozottan állítja, de semmi alapja nincs ennek.

- És mikor bemutattad nekem Francescat? Azt akartad, hogy vegyem feleségül az ég szerelmére! – ez volt az eddigi legnevetségesebb ötlete. Abban a nõben több a szilikon és a mindenhová beültetet implantátum, mint az emberi szövet.

- Francesca okos, szép és gazdag! Tökéletes menyem lett volna! Majd meggondolod magad, ha újra találkoztok az esküvõn!

Hogy mi?! Képes volt meghívni azt a nõt a húgom esküvõjére?!

- Az apja, aki a Nasa-nak dolgozik, õ az okos! Francesca az elsõ gazdag férfinak szétrakja a lábát, aki az útjába kerül! – egyrészt ezért sem voltam hajlandó, még csak fontolóra sem venni, mert majdnem az összes unokatestvérem, az öcsémmel az élén végigment rajta.

Anya elsápadt, és rájövök hogy talán túl nyersen fogalmaztam, de most már nincs türelmem elnézést kérni. Beviharzom az étterembe és szólok apának, hogy hazamegyünk Jinnel és röviden beszámolok neki a miértrõl, amin még õ is megdöbben.

- Beszélj a fejével vagy holnap kiveszek egy házat és elköltözöm! – megvárom, míg komoran bólint, majd egyenesen a parkolóba megyek. Már teljesen sötét van kint, csak a díszkivilágítás ad fényt, de még így is messzirõl kiszúrom az idegesen a kocsija mellett járkáló alakot.

- Remélem csomót kötöttél a nyelvére, mert legközelebb megtépem! – morogja járkálás közben, mire felsóhajtok.

- Nem lesz legközelebb – megáll és rám néz – Megmondtam neki, hogy ha holnap estig nem kér bocsánatot, akkor máshová költözünk az itt tartózkodásunk ideje alatt.

Az én idegrendszeremnek sem tesz jó az állandó stressz.

Jin lassan elmosolyodik és a megszokott, ragadozó macskára emléketetõ lépteivel elém sétál.

- Megvédtél vele szemben?

Ez nyilvánvaló. – Õ követett el hibát. Túl messzire ment azzal a pofonnal és… az ajánlatával is.

- Az fix. Ha nyoma marad, a plasztikai sebészeten fog kikötni, akkor el ha bepöccensz! – morogj a nyakkendõmet piszkálva, de lefogom a kezeit.

- Milyen nyoma?

Oldalra biccenti a fejét, az arcán három kivehetõ sötétrózsaszín csík.

Felszisszenek a látványtól és legszívesebben visszamennék és kiabálnék, de inkább nem is gondolok erre, mert a végén megteszem.

Felemelem a kezem és lassan, óvatosan végigsimítok az arcán a karmolás mellett. - Jól vagy?

Kifújja a levegõt, mintha a mérgét engedné ki és a karjait a nyakam köré csavarva húzódik közelebb.

- Mi csinálsz? – kérdezem értetlenül.

- Kurva pipa vagyok, szóval most kiélvezem az engesztelést! – hozzám simul a testével, a homlokát a vállamnak támasztja, de én csak állok leengedett karokkal.

Nem igazán értem miért engesztelés ez neki, de ha ettõl nyugodtabb… nekem ugyan nem kerül semmibe.

- Gyerünk már, ölelj át! – morogja a fülem mellett dorombolásszerû hangon.

- Egy férfit nem szokás ölelgetni. – elég érdekesen venné ki magát.

- Most nem a fatökû üzletemberekkel tárgyalsz. Most én vagyok, és tõlem akár sztriptízelhetsz is a kókuszpálma körül.

Elmosolyodom, magam sem tudom miért, mikor felháborítónak kellene lennie.

- Jó, de nem csinálunk rendszer belõle! – felcsúsztatom a kezemet a hátán, majd magamhoz ölelem.

Inkább elnézek a válla fölött, nem gondolkodva a tényen, hogy mit is csinálok tulajdonképpen. Most teljesen nyugodt vagyok, csak a zene halk ritmusa szûrõdik ki az épületbõl és Jin lélegzetvételeit érzem a fülemnél. Nem igazán tudok ellazulni, hisz ez egy szokatlan helyzet számomra, de nem is feszélyez.

- Tudsz most vezetni, vagy ahhoz túl ideges vagy? – legfeljebb hívom a sofõrt és holnap elviheti a kocsiját.

- Még egy perc és már elég nyugodt leszek.

Attól hogy velem ölelkezik?

Végül is nem zavarom meg, ez a nap ennél furább már nem is lehetne, de ez még belefér…

Jin:

A kezem ökölbe szorul és nõ vagy nem nõ, jelenleg leszarom, az menti meg a ráncos képét, hogy Dem beáll közénk. Eszem megáll, komolyan!
- Anya! Megkértelek, hogy viselkedj! Hogy merészeled megütni?! - Érzem, hogy õ is dühös, de ez most elvárható. Nem én voltam a rossz és mégis én vagyok a köcsög! 
- Még õt véded? Nem hallottad, hogy beszélt velem? Ezek a mocskos szavak is csak egy ilyen se…
Ha nem lenne itt Dem és nem szólna rá, már ugranék, hogy letépjem azt a kibaszott haját arról a ronda fejérõl!
- Elég! – Dem hátrafordul. – Megkérhetlek, hogy hagyj magunkra egy kicsit? Ezt majd én lerendezem.
- Felõlem! Azt viszont kösd ennek a vén… boszorkánynak az orrára, hogy az egész kurva bankszámláját is rám írathatja, akkor sem ráz le - sziszegem, és elsietek. Hogy hova? Természetesen a kicsimhez. Odaérve mellé nem ülök be, hiszen túl ideges vagyok. Nekitámaszkodom, simogatom, de lassan nyugszom csak meg. 
Ha nem Demrõl lenne szó most húznék el a picsába, de nem lehet. Megígértem és ezek után pláne nem hagyom itt. Az anyja egy idióta ribanc, az kéne még, hogy egy olyan csajt sózzon Demre mint amilyen õ maga. 

Percekkel késõbb látom felbukkanni. Már a járásából tudom: ideges. Akkor is így megy, ha nem sikerül valami a melóban. 
- Remélem csomót kötöttél a nyelvére, mert legközelebb megtépem! – morranok rá, pedig tudom, nem az õ hibája.
- Nem lesz legközelebb. Megmondtam neki, hogy ha holnap estig nem kér bocsánatot, akkor máshová költözünk az itt tartózkodásunk ideje alatt. - Meglepve nézek rá. Komolyan?
- Megvédtél vele szemben? - kérdezem elé lépve. 
- Õ követett el hibát. Túl messzire ment azzal a pofonnal és… az ajánlatával is.
- Az fix. Ha nyoma marad, a plasztikai sebészeten fog kikötni, akkor is ha bepöccensz! – morgom, de nem érti, így oldalra billentem a fejem, megmutatva a kibaszott karmolásokat.
Felszisszen, majd végigsimít az arcomon. Azt hiszem ez az elsõ alkalom, hogy magától érint meg engem, így borzalmasan jól esik… 
- Jól vagy?- Felsóhajtok, de nem felelek, csak átölelem. - Mi csinálsz?
- Kurva pipa vagyok, szóval most kiélvezem az engesztelést! – Nem érdekel, most mit akar. Én vagyok az áldozat, az lesz amit én akarok. - Gyerünk már, ölelj át! – noszogatom.
- Egy férfit nem szokás ölelgetni. 
- Most nem a fatökû üzletemberekkel tárgyalsz. Most én vagyok, és tõlem akár sztriptízelhetsz is a kókuszpálma körül.
- Jó, de nem csinálunk rendszer belõle! – Kedvem lenne felnevetni, hogy persze fõnök, de ahogy a karjait körém csavarja ágyékom lüktetni kezd. Fel fogok izgulni, mégsem tudom elengedni, de akármilyen macsó, ha most feláll a farkam egy életre elüldözöm ez fix.
- Tudsz most vezetni, vagy ahhoz túl ideges vagy? – tör be elmémbe a hangja.
- Még egy perc és már elég nyugodt leszek.

Nem felel, nekem meg még van egy percem. Lábujjhegyre fel, és már hajolok is az ajkaira.
- Hé, Jin… 
- Csak maradj csendben - kérem, és finoman elkezdem az ajkaimmal masszírozni az övét. A karjai megszorulnak körülöttem, de nem enged el, viszont a csókot sem hagyja elmélyíteni, hiába simogatom nyelvemmel ajkait. Ettõl függetlenül jó érzés…
- A világért sem szeretnélek megzavarni titeket - hallom meg Aurelio hangját -, de megteszem. 
Sóhajtva hajolok el a szájától, de nem engedem el, fejem a vállára hajtva sóhajtok fel. A csípõmet nem tolom közel, kicsit el is fordítom, hogy Aurelio se lássa és õ se érezze: felállt a farkam.
- Mit szeretnél? - hallom meg Dem szexi hangját.
- Bocsánatot akarok kérni anyánk nevében Jintõl. - Mielõtt Dem megszólalhatna, szólok én, de nem nézek rá, akkor felé kellene fordulni.
- Nem haragszom senkire anyátokon kívül. - A kedves mama gondolata gyorsan lelohaszt, így elengedve Demet, Aurelio felé fordulok. - Csak rühellem, ha valaki le akar fizetni és meg akar venni engem. - A szemeim szikráznak a gondolatra. - Kurva sok pénzem lenne, ha minden gazdag fasz ajánlatát elfogadom, aki akarta a seggemet párszázezerért. És csak úgy mellékesen, ha esetleg szóba kerülne. Az életbe nem varaktok le Demrõl, ezt jó ha az eszetekbe vésitek- villantok rá egy édes mosolyt. 
- A család nem osztja anyánk véleményét - mondja komoly arccal. 
- Melyiket? Hogy egy korcs semmi vagyok, vagy hogy a pénzéért vagyok Demmel? 
- Egyiket sem - rázza meg a fejét. Dem nem szól, mintha engedni akarna engem kibontakozni. Vagy nem tudom, miért nem szól bele, de tény, nem szorulok a védelmére jelen esetben. 
- Ennek örülök, nem szívesen csalódnék bennetek. De azért abba szar belegondolni, hogy ha nem farkam lenne, akkor sanszosan nem pofozott volna fel. 
Ahogy fordulnék el, gondolom az irány miatt meglátja õ is a karmolásokat. Már csak annyit érzékelek, hogy egyik kezével a karomat fogja, a  másikkal irányba fordítja a fejem, hogy jobban lássa a karmolást. Nem szól semmit, én meg nem vagyok tapizható kedvemben. Ellököm magamtól. Nem szólok többet semmit, beülök és várom Demet, aki még valamit mond Aurelionak, majd beül mellém. 
- Biztosan jól vagy? - kérdezi. 
- Tökéletesen. - Indítok, de most finomabban vezetek, semmi drift, nincsenek egyben a gondolataim ehhez. - Tudom, hogy Aurelio nem tehet semmirõl. Késõbb bocsánatot kérek tõle.

A hazaúton már nem esik köztünk több szó, csendben vagyunk mindketten. Egy kisboltot fedezek fel, le is pakolok elõtte és mielõtt Dem kérdezhetne, már bent is vagyok. Laza piát veszek, lónyálat egy üveggel, valami epres izé, meg egy üveg közepes kategóriás vodkát. Szeretem a vodka ízét, de veszek hozzá narancskólát is, mert azzal a tuti. Egy pár zacskó rágcsa. Fizetem és már a kocsinál is vagyok. 
- Inni fogunk este - jegyzem meg. 
- Én nem igazán kedvelem az ivást.
- Mert még nem ittál velem - mosolygok rá. - Egy pohártól nem fogsz berúgni. 
Nincs tovább beszéd. 

Otthon az utunk felfelé vezet, bár még szól a korábbi srácnak, hogy hozzon fel jeget. Felérve aztán nem zavartatva magam elkezdem ledobálni az öltönyömet és mindent, az alsónál állok meg. Háttal vagyok neki, de mintha nézne. Mindenesetre ha néz is, nem zavarom meg benne… 
Egy kis inget kapok fel meg egy rövidgatyát, meleg van. Utánam õ is összeszedi a lazább ruháit de nagy bánatomra nem elõttem öltözik, hanem a fürdõbe vonul. Sebaj, addig én kiköltöztetem magunkat a teraszra.
A kilátás isteni, a levegõ és az idõ kellemes, imádok itt lenni… 
Ahogy kijön öntök neki, de nem igazán veszi el, így mire õ egy felet kortyol én már a második pohárral küldöm le. Ahogy elõrenézek, látom az autók fényét. 
- Megjöttek - jegyzem meg. 
Nem vagyok részeg, nem is tervezek annak lneni, csak szeretnék lazulni egy kicsit…

Dem:

Egy pillanat múlva felemeli a felét a vállamról és megcsókol, de én elhúzom a fejem. Most nincs itt a család nem kell tettetnie semmit. - Hé, Jin… 
- Csak maradj csendben – suttogja, és választ nem várva ismét megcsókol.

Ajkaival lassan masszírozza az enyémet néha-néha a nyelvével is végigível rajtuk, de teljesen leblokkolok az érzéstõl, annyira, hogy még eltolni is elfelejtem. Nem viszonzom ugyan, de nem tudom elengedni.

Egy pillanat alatt eláraszt a forróság, de mielõtt még bármi ostobaságot tennék, szerencsére félbeszít minket az öcsém hangja.

Jin egy sóhajjal elhajol tõlem és visszafekteti a fejét a vállamra, én pedig gyorsan összeszedem magam és Aureliora nézek.

Talán Jin már látta, hogy jön és ezért csókolt meg?

- Mit szeretnél? – kérdezem, végül is valami oka biztos van annak, hogy keresett.

- Bocsánatot akarok kérni anyánk nevében Jintõl.

Aurelio ritkán ilyen komoly, de ezúttal úgy tûnik tisztában van a helyzettel.
- Nem haragszom senkire anyátokon kívül. – elenged, és morcos arckifejezéssel az öcsém felé fordul - Csak rühellem, ha valaki le akar fizetni és meg akar venni engem. Kurva sok pénzem lenne, ha minden gazdag fasz ajánlatát elfogadom, aki akarta a seggemet párszázezerért. És csak úgy mellékesen, ha esetleg szóba kerülne. Az életbe nem varaktok le Demrõl, ezt jó ha az eszetekbe vésitek.

Egy mosoly ül ki a vonásaira, de láttam már eleget vidámnak ahhoz, hogy tudjam: ez csak egy mûmosoly.

- A család nem osztja anyánk véleményét – mondja Aurelio.
- Melyiket? Hogy egy korcs semmi vagyok, vagy hogy a pénzéért vagyok Demmel? 
- Egyiket sem.

Nem is tudom mit mondjak, mert a beszélgetésüket hallgatva, olyan érzésem van, mintha egy filmet néznék a saját életemrõl kicsit kifordítva, ahol tényleg Jin a párom.

Az anyámat leszámítva mindenkivel megkedveltette és elfogadtatta magát. Õszintén szólva én is kedvelem a társaságát annak ellenére, hogy telesen különbözõ a személyiségünk, de pusztán csak mint egy ismerõs, vagy munkatárs. Nem érezhetek más természetõ érzelmeket iránta, hiszen férfi. És éppen ezért olyan furcsa, hogy ennyire természetesnek veszi, mintha nem is kitalálná azt amit mond, hanem így gondolná.
- Ennek örülök, nem szívesen csalódnék bennetek. De azért abba szar belegondolni, hogy ha nem farkam lenne, akkor sanszosan nem pofozott volna fel.

Elfordulna a kocsi felé, de Aurelio szeme megakad a karmolás nyomokon, közelebb lép és az állánál fogva magához fordítja a fejét. Látom rajta, hogy õt is bosszantja ami történt, de Jin nem hagyja hogy tovább nézegesse, egyszerûen ellöki és bevágódik a kocsijába.

- Ne haragudj rá, nagyon dühös volt. – mondom a bátyámnak, de õ csak int egyet.

- Semmi gond, de ugye nem fogtok visszamenni Amerikába?

- Ki nem hagynám az esküvõdet! – elvigyorodik – De most megyünk haza pihenni, remélem anya jobb belátásra tér.

Elköszönünk, majd beülök Jin mellé, aki már gyújts is a motort.

- Biztosan jól vagy? - 
- Tökéletesen. – elindul, de most nem úgy vezet mint idefelé, hanem sokkal… átlagosabban - Tudom, hogy Aurelio nem tehet semmirõl. Késõbb bocsánatot kérek tõle.

A hazafelé vezetõ úton csendben vagyunk. Neki gondolom nincs kedve beszélgetni, én pedig hagyom, had nyugodjon le. Mikor meglát egy éjjel-nappali boltot megáll elõtte és mielõtt még megkérdezhetném miért, beviharzik, majd öt perc múlva ki, üvegekkel és zacskókkal a karjában.
- Inni fogunk este – jelenti ki, mikor lepakolt.
- Én nem igazán kedvelem az ivást. – nem szeretem ha ködösek a gondolataim.
- Mert még nem ittál velem – mosolyog rám, majd indít - Egy pohártól nem fogsz berúgni.

Nem mondok semmit, bár még mindig nem tetszik az ötlet.

Hazaérve õ azonnal a szobánkba megy a szerzeményeivel én pedig még szólok az inasnak, hogy hozzon fel jeget.

Mikor benyitok éppen levetkõzik és egyetlen alsónadrágban áll nekem háttal. Akaratlanul is végigsiklik rajta a tekintetem, elidõzve a formás lábainál, de aztán észbe kapok végre és félrenézek.

Fogalmam sincs mi ütött belém, azt hiszem egy jó hideg zuhanyra és legalább nyolc óra alvásra lesz szükségem.
Nem sietve el a dolgot felöltözik és én is összeszedek pár kényelmesebb ruhadarabot és a fürdõbe megyek. Nem vagyok ugyan szégyenlõs, de… nem is tudom, valamiért inkább nem öltöznék elõtte.
A hálóba lépve látom, hogy a teraszon van, a korlátnak támaszkodva iszogat és mikor kimegyek nekem is önt egy pohárral. Nem utasítom vissza, mert gondolom nem akar magába inni, de csak nagyon lassan kortyolgatom, mert ha jól láttam ez egy erõs vodka. Amilyen ritkán fogyasztok alkoholt, elég könnyen fejbe ütne, ha úgy innám, ahogy õ, ezért vigyázok.

Fényszórók világítják meg a felhajtót, majd begördülnek az autók szép sorjában.

- Megjöttek – jegyzi meg egy cseppnyi lelkesedés nélkül, de nem szólok semmit.
Anyám elsõként viharzik be az ajtón, nyilván leteremtették, de ezúttal már tényleg ráfért.

Felsóhajtok és a pohárral együtt bemegyek a szobába. Fáradt vagyok, de álmos nem.

Keresek egy könyvet magamnak a polcról, majd az ágyon a fejtámlának dõlve elhelyezkedem.

Pár perc múlva lépéseket hallok közeledni, majd besüpped az ágy mellettem, mire felpillantok a könyvbõl.

- Tudod mit jelent az a szó, hogy lazítani? – lepakolja a poharát és az üveget az enyém mellé, majd az egyik rágcsálnivalónak esik neki.

- Épp lazítok. – mondom egy mosoly kíséretében a könyvet nézve.

- Mikor lazítottál utoljára úgy istenigazából? – a combjaimra fekteti a fejét, elérve ezzel, hogy le keljen tennem a könyvet.

- Mit értesz az istenigazából lazítás alatt?

- Mikor mentél el melón kívül bárhová szórakozni, inni egy jót vagy megdugni egy dögös bigét? – sorolja, mintha csak olvasná valahonnan.

Egy fáradt sóhajjal az ágytámlának döntöm a fejem és lehunyom a szeme. Ha ebbõl a szempontból nézem, akkor lazítottam én valaha is?

Hm… - Fél éve volt egy kampánymegnyitó est.

- Aztán?

Aztán? – Adománygyûjtési estéj márciusban. – bár már annak is körülbelül három hónapja.

- Mikor dugtál utoljára? – erre már kinyitom a szemem és ránézek.

- Ez már túl személyes kérdés. – a magánéletemrõl nem szeretek beszélni. Nem mintha annyira sok magánéleti programom lenne.

- Na! Egy hete?

Inkább újra hátradöntöm a fejem és lehunyom a szemeim, de nem hagyja annyiban.

- Akkor kettõ? Kettõ és fél?

Nem mindegy ez neki? Miért akarja ennyire tudni? És egyáltalán mit mondana ha tudná. Nem mintha számítana, de már én sem tartom normálisnak a számot. Két hónap szex nélkül és mégsem kelti fel az érdeklõdésem egy dögös nõ sem. Lehet, hogy el kellene mennem egy dokihoz, ha visszaérünk Amerikába.

Kinyitom a szemem és rögtön farkasszemet is nézhetek Jinnel, aki idõközben felült. Furák ilyen közelrõl ezek a macskaszemei. Aztán lejjebb pillant és a számat kezdi nézni, mire eszembe jut a csókja az étteremnél és az hogy mit éreztem utána.

- Jin hagyd ezt… nem kéne. – nem tudom miért forrósodott fel a testem tõle, de én a nõket szeretem.

- Nem tetszett a csókom? – kezei végig simítanak a mellkasomon, miközben incselkedve elmosolyodik.

Nem tudom, hogy ez az alkohol hatása-e, hiszen most sokkal közvetlenebb, mint máskor. A baj az, hogy egyáltalán nem zavar az érintése és a közelsége, de éppen ezért nem akarom folytassa. Ma egyáltalán nem vagyok, a hidegvérem mintha elszállt volna. Talán azért, mert folyamatosan felbosszantottak. Lehet, hogy ha jól kialszom magam már nem fogok vágyat képzelni oda ahol nincs.

Megfogom a kezeit és eltolom magamtól és a pizsamaalsómmal együtt a fürdõbe indulok.

- Lezuhanyozom és lefekszem, kifárasztott a mai nap.

Holnapután amúgy is esküvõ és még délután el kell mennem ajándékot venni. Apámmal már megegyeztünk, hogy egy nászutas utazás lesz az ajándék. Majd elmegyek egy ügynökséghez szétnézni.

Jin:

Magamra hagy. Sóhajtva szedem össze a gondolataimat. Utána akarok menni és meg akarom csókolni, de nincs itt senki és jó eséllyel nem is lesz, így viszont mire fogjam rá? De attól próbálkozni lehet. Max elzavar, nem?
- Tudod mit jelent az a szó, hogy lazítani? – kérdezem az ágyra ülve, mellé. Olvas.
- Épp lazítok. – Így?
- Mikor lazítottál utoljára úgy istenigazából? – kérdezem, és elkényelmesedem rajta. Ahogy a fejem alatt érzem a lábait, a combját, valahogy megint kezd túl jó lenni.
- Mit értesz az istenigazából lazítás alatt? - Hogy érti, hogy mit?
- Mikor mentél el melón kívül bárhová szórakozni, inni egy jót vagy megdugni egy dögös bigét? 
- Fél éve volt egy kampánymegnyitó est. - Nocsak…
- Aztán?
- Adománygyûjtési estéj márciusban. – Ennyi? Kikészít ez a pasi…
- Mikor dugtál utoljára? 
- Ez már túl személyes kérdés. – Ezek szerint régen?
- Na! Egy hete? - Nem felel. - Akkor kettõ? Kettõ és fél?
Talán régebben? Nem értem. Ha ennyire hiányzik neki valami, miért nem használja ki a helyzetet és kér meg, hogy szopjam le? 
Ja hogy miért… mert az nem Dem lenne. De ha nem teszek valamit ez a hónap is el fog suhanni és nem történik majd semmi. Ezen indíttatásból felbátorodva mászok fölé, és ahogy kinyitja a szemeit, rám néz. Én az ajkait bûvölöm, már hajolnék, de…
- Jin hagyd ezt… nem kéne. 
- Nem tetszett a csókom? – Csábítom, de nem látszik sikeresnek a dolog… pláne mikor elegánsan elpakol és felkapva az alvós cuccát már megy is.
- Lezuhanyozom és lefekszem, kifárasztott a mai nap. 

Vállat rántok, majd elmosolyodva nézek utána. Nem könnyû, az fix. De ha csak rám feküdne és megcsinálna talán nem is kellett volna az elsõ pillanattól kezdve sem. De valami biztosan van benne, hiszen ha vér hetero lenne nem is foglalkoznék vele szexi-faktor ide vagy oda. Amíg õ zuhanyozik én beizzítom a laptopomat. Nyílt wifi, remek, nem kell puncsolni a jelszóért. Rögtön megyek is skype-ra és már írok is rá egy kedves haverra otthonról. Pillanatokkal késõbb válaszol és már kapcsoljuk is a kamerát.
- Hellóka - integet a kamcsiba.
- Mi a helyzet otthon, Nervo?
Dumálni kezdünk. Õ elmeséli, hogy a büdös Harry összetörte a kocsiját, Scottékat meg lecsukták, mert illegális verseny. Mocskos zsaruk. Kicsit szidjuk még õket, majd én kezdek mesélni. Megmutatom a karmolásokat, amin ki is akad rendesen, majd ahogy végzek, kilép Dem.
- Na Nerv, akkor én lépek is. 
- Máris? - nyaffan fel. - Ne már, Jaro. Tök rég láttalak - hisztizik a mikrofonba.
- Jó tudod mit? Lezuhanyozom és visszahívlak, oké? - mosolygok rá. 
- De ha elfelejted leharapom a mellbimbidet, cicus - vigyorogja. Ez egy ilyen belsõ körös poén. Volt egy nagyon lúzer faszi köztünk, aki ezzel akart felszedni csajokat. Azóta lekopott, de ez maradt. 
- Hülye fasz - nevetek fel. - Fél óra, legyél a közelben. 
- Oké, pás.
És kilép. Sóhajtva csukom össze a gépet és állok fel, hogy összeszedjem az alvósomat és a köntösömet.
- Barát? - kérdezi.
- Az egyik legjobb haver inkább. Együtt hajtunk néha, Nervo jó gyerek. De ne izgulj fõnök, nem zavarlak alvás közben - kacsintok rá. Akkor esik le, hogy elfõnököztem, amikor bent vagyok, és magamra engedem a forró vizet. 
Hülye vagyok…

Boxerben alszom, de most felveszem a szupermeleg köntöst, kint fogok úgyis dumálni Nervóval a teraszon. Kiérve miközben pakolok lefelé, Dem szólal meg.
- Maradhatsz bent, ha nem lesztek hangosak tudok majd aludni - jegyzi meg.
- Nyugi, láttam kint lámpát, majd azzal megoldom, hogy lásson. - Bólint. Már az ágyban fekszik, és mivel egy van - bár brutálnagy, együtt alszunk úgyis. Már a gondolat is csábító... - Én alszok belül?
- Jól látod, nekem kint jobb. Az ablakot majd hagyd nyitva, fülledt lesz a reggeli meleg is.
- Okézsoké. - Hirtelen támaszkodom meg, hogy ne legyen ideje menekülni, és egy gyors puszit kap az ajkaira. - Jó éjt Dem. 
Nem várok választ, egy mosoly után felkapom a gépet ás már kint is vagyok. 

* * * 

Bár kettõig dumáltunk Nervóval, én már hétkor ébren vagyok. Nem zuhanyozok le, kisurranok az édesen alvó Dem mellõl, és összeszedve a futós cuccomat a fürdõbe megyek. Nem néztem meg ahogy alszik, Nerv szerint csak kínoznám magam ha minden pillanatban utána csorogna a nyálam. Ha egy hónap alatt nem jön össze, osztja a véleményt õ is, hogy keresünk nekem valami helyes pasit. 

Nyolcra felérek. Nem mertem kimenni futni, majd ma leegyeztetem Demmel, hátha akar jönni õ is vagy nem tudom. Gyors zuhany, átöltözök játszósba, fél kilenc. Dem már ébredezik mikor kilépek. Gondolom hulla fáradt, így nem is zavarom, van amúgy is dolgom. Fatima jön velem szembe lent, valahova a konyha felé tart éppen. 
- Hát te merre? - kérdezi a szokásos jóreggeltezés után. 
- Szerelgetni a kicsikémet - mosolygok rá. Látom, hogy elkomorul, így az ajkai elé téve az ujjam elhallgattatom. - Nem érdekel, hogy milyen anyád van. Téged csíplek, csak ez számít és az, hogy csinálj valamit a karikákkal a szemed alatt, ha már egyszer holnap elveszed a pasidat - kacsintok rá, de az utolsó megjegyzésen hangosan felnevet. 
- Ah, pedig aludtam - sóhajt fel aztán szomorúan, megmasszírozva az arcát.
- Jég? Uborka?
- Az lesz, vagy átmegyek délután és megcsinálod nekem - ásítja és választ sem várva elvonul, gondolom kávézni. Mosolyogva nézek utána. Jó fej csaj.

Nem tudom mennyi lehet az idõ, amikor nyakig kulimázosan épp behajolva szerelem kicsimet. Itt-ott már kellett neki egy kis szeretgetés. Egy fekete kantáros naci van rajta és egy szakadt póló, ezekben a legjobb szerelni. Hirtelen viszont hallok egy halk köhintést. Meglepve nézek hátra, de csak Dem az. 
- Nocsak, jó reggelt - mosolygok rá. 
- Mikor keltél? - kérdezi, miután viszonozta a köszönést. 
- Hétkor. Futottam egy órácskát ebben a baszottnagy kertben, lezuhanyoztam és lejöttem szerelni. - Közelebb lépek a kulimázos kezecskéimmel elkezdek az arcához közelíteni. A pókerarc nem rezzen.
- Eszedbe se jusson - jegyzi meg azért. Vigyorgok egyet, és a válla fölött kinézve meglátom, hogy az apja a teraszon ülve figyel. Ugyanis felálltam az udvarra szerelni. Úgysem tervezek olajat engedni, nem fogok összekoszolni sehol semmit.  - Ott az apád a teraszon és minket néz, szóval legyél jó fiú és kérek egy csókot - hajolok közelebb.

Dem:

A forró víz úgy hat, mint egy jó erõs stressz oldó, így mikor kilépek a zuhanyzóból, már sokkal jobban érzem magam. Felveszem a pizsamaalsót és elkészülök, majd kilépek a fürdõbõl.

Jin épp az ágyon ül, a laptophoz beszélget. Biztosan webkamera.

- Na Nerv, akkor én lépek is. 
- Máris? Ne már, Jaro. Tök rég láttalak. – hallatszik a mikrofonon keresztül.
- Jó tudod mit? Lezuhanyozom és visszahívlak, oké?  
- De ha elfelejted, leharapom a mellbimbidet, cicus.

Na, erre már én is felhúzom a szemöldököm, mert ilyen „fenyegetést” még életemben nem hallottam. A cicus szóra, felmerül bennem, hogy talán a pasija, de ha lenne neki akkor nyilván nem hagyta volna ott egy hónapra.
- Hülye fasz – nevet Jin - Fél óra, legyél a közelben. 
- Oké, pás.
Feláll és összeszedi a dolgait, majd a fürdõszoba felé vonul.
- Barát? – kérdezem, nem akarom, hogy azt higgye, haragszom a korábbi próbálkozás miatt.
- Az egyik legjobb haver inkább. Együtt hajtunk néha, Nervo jó gyerek. De ne izgulj fõnök, nem zavarlak alvás közben.

Rám kacsint és beszalad a fürdõbe. Jól hallottam, hogy fõnöknek nevezett?

Mióta itt vagyunk folyton Dem-nek szólít. Mindegy, biztos a szokás hatalma.

Lefekszem az ágy külsõ részére, sosem szerettem a fal mellett aludni, bár nem tudom miért.
Még ébren vagyok mikor Jin felbukkan köntösbe csavarva és a laptoppal együtt a teraszra megy. Ebben az éghajlatban ugyan nincs hideg, de éjszakára azért lehûl egy kicsit a levegõ.
- Maradhatsz bent, ha nem lesztek hangosak tudok majd aludni – szólok neki, végül is közös a szoba és nem akarom, hogy megfázzon.
- Nyugi, láttam kint lámpát, majd azzal megoldom, hogy lásson. – bólintok, majd lefekszem - Én alszok belül?
- Jól látod, nekem kint jobb. Az ablakot majd hagyd nyitva, fülledt lesz a reggeli meleg is. – megtörtént már hogy elfelejtettem kinyitni mikor itt aludtam és reggel olyan volt mintha szaunában feküdnék.
- Okézsoké. – reagálni sincs idõm, mert fölém hajol egy röpke csókra - Jó éjt Dem. 
És már itt sincs, én meg csak nagyot sóhajtva lehunyom a szemem. Tényleg jobb lesz, ha kialszom magam, mert egyre furábban érzem magam…

***

Nem tudom hány óra van mikor felébredek, de teljesen kipihentnek érzem magam, szóval nem lehetett kevés. Felülök az ágyban és hátranézek, de Jin már sehol.

Nagyon remélem, hogy nem találkozik össze anyámmal, ha egyáltalán elõdugja az orrát.

A gardróbszobába sétálok és a már szépen sorban felakasztott ruháim közül kiválasztok egy vékony fehér inget és egy homokszínû vászonnadrágot, egy kényelmesebb edzõcipõvel.

Ma elintézem a húgom nászútját, de nem akarok kocsival menni. Inkább egy kis séta, amúgy is régen nem voltam már itt, szeretnék szétnézni.

Miután elkészültem, elindulok megkeresni Jint, mert eszembe jut, hogy esetlek jöhetne õ is, de sem a nappaliban, sem az étkezõben nem találom, a játékterem pedig szintén üres. Az ablak felé fordulva azonban azt látom, hogy a kocsija az udvaron áll.

Homlokráncolva megyek ki az ajtón és ahogy közelebb érek látom, hogy szerszámok vannak szétpakolva a földön, õ pedig épp a motorháztetõbe hajol.

Megköszörülöm a torkom, hogy észrevegyen, közben pedig végigpillantok rajta. Egy koszos, szakadtas póló és egy fekete kantáros nadrág. Már meg sem lepõdöm, végül is abból, amit az együtt töltött idõ alatt megtudtam róla, az az, hogy nem egy selyemfiú, aki félti bepiszkolni a kezét.

- Nocsak, jó reggelt – fordul felém mosolyogva, de most nem viszonzom a vidámságát, mert még mindig máson járnak a gondolataim, konkrétan azon, hogy egyáltalán nem fest lepusztultan ezekben a ruhákban, sokkal inkább… izgalmasnak mondanám.
- Mikor keltél? – kérdezem és az arcára koncentrálok.
- Hétkor. Futottam egy órácskát ebben a baszottnagy kertben, lezuhanyoztam és lejöttem szerelni.

Közelebb lép és a már ismert mozdulattal megsimogatná az arcom, de most az egyszer nem hagyom.
- Eszedbe se jusson – mondom szigorúan, mert csupa olaj a keze.

Elvigyorodik, majd egy pillanatra elnéz a vállam fölött és vissza rám.

- Ott az apád a teraszon és minket néz, szóval legyél jó fiú és kérek egy csókot. – közelebb hajol hozzám, de én nem mozdulok.

Eddig mindig õ kezdeményezett, bele sem gondoltam, hogy esetleg nekem is kéne. De végül is nem is várhatom el, hogy õ csináljon mindent, hisz ez az én problémám.

- Dem?

Oké. Csak egy csók, semmi más. Ha arra gondolok, hogy vagy ez, vagy Francesca, már nem is tûnik olyan nehéz dolognak megcsókolnom egy férfit.

Az ajkaira hajolok, majd lassan kezdve megcsókolom, mert nem tudom, mire számítsak önmagam részérõl.

Egyáltalán nem érzem helytelennek, ami most történik és éppen ez zavar A tegnap érzett forróság ismét végigkúszik rajtam, de most nem állok neki ellent, mert kíváncsi vagyok, mi történik. Ösztönösen a tarkójára csúsztatom a kezem és közelebb húzom, mire õ elmélyíti a csókot. Más mintha egy nõvel tenném ugyanezt, de nem mondhatnám hogy rossz. Azt hiszem tetszik… finom…

Nagyon jól csókol, arra csábítva, hogy átvegyem az irányítást és egy pillanat múlva meg is teszem. Hátrébb biccentem a fejét és a nyelvemmel végigsimítok az övén, de abban a pillanatban amikor felnyög, észhez térek és rögtön elszakadok tõle.

Zihálva nézek a szemeibe, amikbõl süt a vágy, a saját testem pedig bizsereg a folytatásért. A saját reakcióm döbbent meg, még senkinek sem sikerült felizgatnia egy csókkal, de most majdnem.

Megõrülök. Vagy már megõrültem.

Elfordítom tõle a fejem és pár mély lélegzetet veszek, hogy kitisztítsam a gondolataim és végre kinyögjem, hogy miért kerestem.

- Szóval, késõbb be elmegyek Fatima ajándék. Szeretnél velem jönni várost nézni? – nem szeretném itt hagyni sem, és ha már Rómában van, megérdemli hogy szétnézzen.

Elvigyorodik, és ismét elnéz a vállam fölött, de én nem fordulok meg, mert az feltûnõ lenne.

- Randira viszel Dem? – kérdezi incselkedve.

- Miért tudtam elõre, hogy ezt fogod kérdezni? – nézek rá, valami elgyötört tekintettel, amin kuncogni kezd.

- Hm, talán mert kezdesz kiismerni.

Lehet benne valami, bár az tény hogy az általános információk, amik egy valódi kapcsolathoz kellene, nincsenek meg. De ez nem is egy valódi kapcsolat, szóval…

- Úgy nevezed, ahogy tetszik. – ezen nem fogok fennakadni – Még soha nem vittem senkit randira.

Ez a gondolat valahogy kicsúszott, de nem bánom. Soha nem volt kedvem senkivel eljárni és a randi nem az én asztalom.

- Akkor én leszek az elsõ – vigyorog, mint akinek tényleg tetszik – Mikor akarsz menni?

- Gondoltam mehetnénk ebédidõben, mert úgy sejtem nem akarsz anyámmal egy asztalhoz ülni.

Elhúzza a száját. A karmolások már halványak az arcán, de attól még nem felejti el.

- Erre számítottam, úgyhogy ebédelhetnénk valahol. Tudok pár mennyei pizzériát a városban. – a gyorséttermekben árultak fel sem veszik a versenyt a valódival, amit ebben az országban lehet kapni.

- Imádom a pizzát és ha még fincsi is akkor már levettél a lábamról.

Elmosolyodom, mert ezek szerint nagyon is fog neki tetszeni. Kárpótlásul a tegnapi kellemetlenségért megérdemel egy nyugis napot.

- Kész leszel akkorra? – a jelenlegi „állapotát” figyelembe véve, eltart majd a készülõdés.

- Ne parázz szépfiú, csini leszek! – rám kacsint, majd visszafordul a kocsihoz, én pedig felcsóválva ott hagyom.

A teraszra nézve látom, hogy apa már nincs ott, de mikor belépek, meglátom a nappaliban, ahol éppen egy szivarra gyújt.

- Jó reggelt!

- Neked is fiam! – fordul felém – Mikor kijöttem nem tudtam elképzelni, hogy került az a kocsi az udvarra, míg Jaroslaw elõ nem mászott alóla. Miért nem viszi be egy szervízbe?

- Mert nem adná senki más kezére. Még a parkolófiúnak sem hagyta, hogy beálljon vele. – az biztos, hogy jobban félti a kocsit, mint bármi mást.

- Érdekes férfi. – jegyzi meg apa. – Tudod, nem ilyen kapcsolatot képzeltem el neked, de… jó látni végre, hogy közel engedsz valakit.

Erre nem tudok mit felelni. Én nem gondolom úgy, hogy annyira távolságtartó lennék, pusztán csak nem érintkezem idegenekkel. Egy kívülrõl szemlélõnek ez távolságtartás?

- Boldog vagy vele? – kérdezi.

Na, egy ilyen beszélgetésre végkép nem vágytam és nem is készültem fel rá, tekintve, hogy az iménti jelenet közben érzetteket még mindig nem tettem a helyére.

Ha egyszerûen belegondolok, nem is tudnám megmondani, milyen az, amikor tényleg boldog valaki, de én nem érzem rosszul magam, úgy ahogy élek. Megfelelõ.

Az pedig tény, hogy Jin jelenléte az utóbbi idõben megszínezte a szürke hétköznapokat. Néha bosszant, de ugyanakkor szórakoztat is. Kizökkent.

- Azt hiszem igen, bár nem értem pontosan mit értesz boldogság alatt.

- Az ég szerelmére Demetrio! Nem kell mindent túlbonyolítani! – egy megfáradt mosollyal leül a kanapéra velem szemben – Boldog vagy, ha jól érzed magad vele és hidd el, az sokat számít.

- Jinnel nem ebédelünk itthon – mondom kitérõen, mert nem szeretek a figyelem középpontjában lenni – Elmegyek a nászutas jegyekért, ebédelünk és elviszem várost nézni.

- Helyes, de ha már városnézés, akkor a Trevi-kút se maradjon ki, mert nem szeretnék újabb két évet várni arra, hogy hazalátogass.

Bólintok, értem a célzást, de õ is pontosan tudja miért nem jöttem. A szobámba megyek és a laptopon megnézem az utazási irodák kínálatait, majd kiválasztok egy Párizs-London összeköttetésû utat. Fatima imád vásárolni, tehát a divat fõvárosa megfelelõ lesz, a võlegénye pedig amúgy is lefoglalt már egy egyhónapos helyet Dubaiban, a legújabb pálmaszigeten.

Körülbelül egy óra múlva megjelenik Jin, most már koszosabban, mint mikor láttam, de még mindig nem tûnik lestrapáltnak.

- Összekaparom magam és mehetünk. – besiet a fürdõbe, én pedig fogom a tárcámat és a mobilomat, majd zsebre teszem.

- Odalent megvárlak! – kiabálok be, és a válasza után kimegyek.

Így legalább nem zavarom a készülõdésben. Lesz idõnk bõven bármire, amit meg szeretne nézni, mert a repülõjegyekért már csak be kell szólnom, mert minden egyebet elintéztem online…

Jin:

- Dem? - Már azt hiszem, hogy nem tesz semmit, amikor mégis.
Ismételten tévedek, amikor azt hiszem, hogy csak olyan laza csók-féleség, amiket nekem hagyott adni, de amikor a tarkómra simítja ujjait és elmélyítjük a csókot, hihetetlennek érzem az egészet. Lehet elaludtam szerelés közben? Amikor viszont átveszi a vezetõ szerepet és õ dominál a csókban hirtelen valóságos lesz az egész és felnyögök. De mielõtt jó is lehetne igazán, elenged. 
Rám néz, majd félre, de hiába fordította el a fejét érzem rajta, hogy õt sem hagyta hidegen ez a csók. Bizony, hogy nem… szóval van egy kicsi esélyem? A tegnapi után azt hittem kurva rég szexelt, de ha ez igaz, talán csak azért izgatta fel a csók. Ezek viszont csak részletek, a lényeg a hatás és az vitathatatlan.
- Szóval, késõbb elmegyek Fatima ajándékáért. Szeretnél velem jönni várost nézni? – Humm… 
- Randira viszel Dem? 
- Miért tudtam elõre, hogy ezt fogod kérdezni? – Felnevetek.
- Hm, talán mert kezdesz kiismerni.
- Úgy nevezed, ahogy tetszik. Még soha nem vittem senkit randira - jegyzi meg, de gondolom csak véletlenül csúszott ki a száján, én viszont nem lennék én, ha nem csapnék le rá.
- Akkor én leszek az elsõ. Mikor akarsz menni?
- Gondoltam mehetnénk ebédidõben, mert úgy sejtem nem akarsz anyámmal egy asztalhoz ülni. - Elhúzom a számat. Nem vagyok kölyök, ha muszáj akkor muszáj, de ha elkerülhetõ, akkor talán még ne. - Erre számítottam, úgyhogy ebédelhetnénk valahol. Tudok pár mennyei pizzériát a városban. 
- Imádom a pizzát és ha még fincsi is akkor már levettél a lábamról. 
- Kész leszel akkorra? – kérdezi, utalva arra, hogy kicsit koszos vagyok.
- Ne parázz szépfiú, csini leszek! – kacsintok rá és kincsemhez fordulok. Ezt-azt meg kell még csinálni és be kell fejezni, de simán megleszek addigra. 



 * * *

Még szöszölök, de bõven idõben vagyok, ahogy felfelé haladok. Az ajtóban viszont beleütközök egy kisebb gondja, amibõl a kedves papa segít ki. 
- Ah, bocsánat - szabadkozok azonnal. - Ha ilyen kezekkel letapizom az ajtót, tuti hazáig repülök - mosolygok rá. Nyakig kulimáz. 
- Nem gondoltam, hogy ennyire önálló vagy - jegyzi meg. Bár bántó szándék nincs benne, bennem még élnek a tegnapi emlékek így szúrok egyet.
- Azért mert gazdag férfi a pasim még nem muszáj anyagias, sznob ribanccá változnom, nemde? - kérdezem, de nem felel. - Nos, én megyek, ha nem készülök el idõre, a végén még kikapok. - Kacsintok és már ott sem vagyok. Felfelé nem ütközöm akadályba, de Demet odabent találom. 
- Összekaparom magam és mehetünk – intek oda neki, és beviharzok a fürdõbe. 
- Odalent megvárlak! – kiabál be. Szupi, mert nem hoztam be váltásrucit és talán még korai meztelenül kilibbennem elé. 

Fél óra, zuhany, a speckó kézmosómmal mosom meg a mancsaimat, hogy azért jöjjön le a cucc. Le is jön, nincs is vele baj, de utána kell egy kis testápoló. Felöltözök, egy világoskék ing és egy kockás, térd felettig érõ naci, hozzá egy fekete cipõ. A hajam kimostam, így még kicsit vizes, de majd megszárad, meleg van. Parfüm, pénztárca és telefon zsebbe és már lent is vagyok. Szétnézek, de nincs sehol, aztán meglátom, hogy a teraszon áll és egyedül nézelõdik. Nocsak, azt hittem valakivel beszélgetni fog. 
- Kész vagyok - lépek ki mellé. 
- Akkor indulás. 
- Kocsival megyünk? - kérdezem izgatottan. - Csak mert a kulcs a kicsimhez mindig nálam van ám. 
- Nem, most sétálni fogunk - mosolyog rám. - Úgy lehet várost nézni, nem? - Hümmögve bólintok, majd indulunk. Kifelé a papával találkozunk, neki jelenti le, hogy elmentünk és már otthon sem vagyunk. Mosolyogva lépkedek mellette. Nem fogom meg a kezét, hiszen nem vagyunk tinik. Nem kell… 
- Hova megyünk elsõnek?   
- Az utazási irodába kellene, nem? - Bólintok. - Utána eszünk valamit és aztán szétnézünk. 
- Ha olyan idõben végzünk, vacsizhatnánk is kint, ha nem gond. - Rám pillant. 
- Oda megyünk, ahova csak szeretnéd.
Elmosolyodom. Olyan jó, hogy itt van velem… de a világ akkor sincs felkészülve kézen fogva sétáló pasikra, így csak finoman a karjára simítok, de el is engedem azonnal és haladok tovább. Az egy dolog, hogy én leszarom mások véleményét, de õ üzletember, nem akarom botrányba keverni ha nem muszáj. 

Az irodába bemegyek vele, de nem vagyok bunkó, nem figyelek arra, hogy mit kér és mennyit fizet, elmerülök az utakban. Így, hogy látom, hogy mennyi helyre lehet menni, rájöttem, hogy mennyi helyet meg akarok még nézni a világban, mielõtt meghalok. Vannak költséges utak, de akkor is… vannak dolgok, amiket látni akarok. 
- Mehetünk? - lép mellém, kizökkentve elmélkedésembõl. Rámosolygok, majd bólintok és elindulok kifelé. Még bentrõl hallani a kis kiszolgáló leánykák beszélgetését, hogy milyen fura volt a mosolyom és mik lehetünk mi egymásnak. Csak vigyorgok. 
Õ navigál el egy hangulatos kis étteremhez. Tipikus, kiülõs olasz hely, nem az a flancos-puccos vacak, amire gondolna az ember. 
- Azt hittem kacsalábon forgó étteremben kajálunk - jegyzem meg. 
- Olyan is van, de gondoltam ilyenhez több kedved lenne - mondja. 
Ez a pasi kikészít. A csók óta minden pillanatban, amikor rám néz vagy véletlenül egymáshoz érünk, dobban egy hatalmasat a szívem. Ha ezt fogjuk még egy hónapig játszani, szét fog szakadni a mellkasom. 

A kaja valóban isteni. A pizza közelében sincs annak a szemétnek, amit otthon kapni, ez egyszerûen utánozhatatlan. Mennyire finom, és én áradozok is róla rendesen, hol a pincérnek, hol Demnek, valakivel mindig megosztom, hogy mennyire rohadt finom.
- Utána mit kérsz inni? - kérdezi. 
- Menteset, lehet, elviszem este egy próbakörre a drágát. - Gondoltam rá, hogy talán jöhetne õ is, de holnap esküvõ, lehet, hogy neki más dolga lesz. De ha meg nem kérdezem meg, bunkó vagyok. - Bár jöhetnél te is mondjuk, ha lesz kedved. 
- Meglátjuk, hogy alakul az este - sóhajt fel. 
Rendel, kihozzák a piát is, amivel együtt, mivel kérte elõre, megkapjuk a számlát. Automatikusan venné elõ a bankkártyáját, de megállítom a mozdulatban. 
- Csak akkor fizethetsz te, ha visszahívhatlak - nézek rá szigorúan. 
- Jin, ez csak egy ebéd… 
- Ja, én meg csak kitartott picsa lennék, ha ezt engedném. - Nem engedem el a kezét. - Ha szeretnéd, fizesd ki, de utána a vacsit én állom, vagy ha nem vacsizunk, beveszünk egy cukrászdát. - Finoman végigsimítok a karján, fel egészen a könyökéig, alig érve a bõréhez, visszafelé egy kicsit végigkarcolva a körmömmel, de nem hagyva nyomot, csak egy kicsit nos… nagyon finoman karmolva. - Emlékszel? Nem vagyok nõ, aki elvárja, hogy kényeztesd. - Elvárnám én, hogyne várnám, de ha nehezen adja magát, akkor nehezen adja magát. Hah, nehéz vele… mindegy. Talán épp ezért élvezem ilyen nagyon, hogy becserkészhetem.

Dem:

Míg Jinre várok bemegyek a játékterembe és biliárdozok egy kicsit. Vagyis… biliárdoznék, de ez nem éppen nevezhetõ annak, mert körülbelül húszból, kettõ az ami betalál.

Régen jól ment, mert gyakran játszottunk Aurelioval, de mióta Amerikában élek, azt hiszem egyszer sem biliárdoztam.

Végül inkább ott hagyom és kimegyek a teraszra. A kellemes meleg szellõ nagyon pihentetõ, teljesen ellazít ez a nyugodt csend, és bár csak a gondolataim lennének ilyen nyugodtak.

Egyszerûbb lett volna eljátszani ezt az egészet, ha nem reagálnék úgy ahogy. A végén még túlságosan is beleélem magam és a saját átverésem áldozata leszek.

Persze láthatóan Jinnek ezzel nincs gondja, de ezt már akkor is tudtam, mikor megtette az ajánlatát. Azért abból, ahogy a cégnél viselkedett: az érintések, a mosolya, a flörtjei, mind arra utalnak, hogy valami szimpátiát érez irántam. Nekem viszont eddig nem voltak ilyen „gondjaim”. Talán azért, mert kezdem megismerni?

- Kész vagyok – hallom meg hirtelen a hangját, de csak rá pillantok.
- Akkor indulás. 
- Kocsival megyünk? Csak mert a kulcs a kicsimhez mindig nálam van ám.

A mosolya most még a szokásosnál is energikusabb, de nem értem mitõl lett ennyire jókedve.
- Nem, most sétálni fogunk. Úgy lehet várost nézni, nem? – kocsival a felét nem látnánk.

Egyetértõen bólint, majd el is indulunk, apának még odaszólok, hogy ne keressen minket, de a mobil nálam van ha valamit szeretne.

- Hova megyünk elsõnek? 
- Az utazási irodába kellene, nem? Utána eszünk valamit és aztán szétnézünk. – ha elõbb elintézem a jegyet utána már szabad az idõ.
- Ha olyan idõben végzünk, vacsizhatnánk is kint, ha nem gond.

Várakozóan rám néz, nem tudom hogy az incidensek miatt nem szeretne-e visszamenni, vagy csak egyszerûen máshol szertne enni, de nekem megfelel. 
- Oda megyünk, ahova csak szeretnéd. – legyen ez az õ „szabadnapja”, végül is holnap az esküvõ miatt reggeltõl estig színészkednie kell.

Rám mosolyog, és folytatjuk a sétánkat a belváros felé. Már messzebb járunk a háztól, mikor megérzem a simogatását a karomon. Odapillantok, de már abba is hagyta és megy tovább.

Máskor is csinál ilyet, fõleg az irodában, de soha nem mondja miért teszi egyszerûen csak megteszi.

Bejön velem az utazási irodához és míg én elintézem az aláírást és az anyagiakat, õ prospektusokat nézeget. Ez az iroda rengeteg utat és lehetõséget kínál, miközben válogattam, bennem is felmerült, hogy milyen rég is voltam már valahol. Azt hiszem úgy öt éve egy üzleti úton Németországba, de egyébként nem igazán.

A cégnek szüksége van a jelenlétemre és nem szeretek sokáig távol maradni tõle, mert frusztrál, ha másra kell hagynom a saját felelõsségem.
- Mehetünk? – lépek mellé, miután elintéztem a jegyeket, amiket majd átvehetnek a reptéren.

Elmosolyodik, majd biccent, de mikor megyünk kifelé még meghallom az elejtett megjegyzést arra vonatkozóan, hogy hogyan mosolyog rám Jin és ugyan milyen lehet a kapcsolatunk.

Erre most nem tudom, hogy bosszús vagy meglepett legyek-e.

Mibõl gondolják egyáltalán, hogy bármi közünk is van egymáshoz?! Még csak hozzá sem értem és kivételesen õ sem hozzám! Mosolyogni pedig mindig így szokott, vagyis én még nem láttam másképpen, csak amikor mérges, de az más…

Egy jó hangulatú kis pizzériához vezetem az egyik sétány mellett, ahol régebben jártam már többször is és tudom, hogy remek szakácsuk van.

- Azt hittem kacsalábon forgó étteremben kajálunk – jegyzi meg, az egyszerû terítéket és faasztalokat szemlélve.
- Olyan is van, de gondoltam ilyenhez több kedved lenne.

A laza viselkedésébõl és a szabadosságából arra következtetek, hogy egy olyan helyen, ahol lassú zene, öltönyös pincér meg ezüst villa van nem lenne olyan jó a hangulata, mint egy kötetlen környezetben.

A pizza pont olyan ínycsiklandó amilyenre emlékeztem, és amennyire Jin megdicséri a szakácsot a pincérnek… hát úgy tûnik tényleg imádja a pizzát.
- Utána mit kérsz inni? – kérdezem, mert azt még nem kértünk.
- Menteset, lehet elviszem este egy próbakörre a drágát. – még mindig furcsa, hogy úgy beszél a kocsiról, mintha egy hús-vér személy lenne. - Bár jöhetnél te is mondjuk, ha lesz kedved. 
- Meglátjuk hogy alakul az este. – ahhoz kell idegrendszer, ahogy õ vezet.

Kihozzák az italokat a számlával együtt, és mikor elfogyasztjuk az üdítõt épp kivenném a kártyámat, hogy fizessek, de megállít a mozdulatban.
- Csak akkor fizethetsz te, ha visszahívhatlak – néz rám, szokatlanul szigorúan.
- Jin, ez csak egy ebéd…

Az rendben, hogy elõre kikötötte, hogy nem akarja, hogy rá költekezzem, amiért tisztelem is, hisz más a helyében kihasználta volna a lehetõséget, de nem egy ebéd kifizetésétõl fogok csõdbe menni.

- Ja, én meg csak kitartott picsa lennék, ha ezt engedném. – morogja. Ezzel nem érek egyet - Ha szeretnéd, fizesd ki, de utána a vacsit én állom, vagy ha nem vacsizunk, beveszünk egy cukrászdát.

A mondandója közben lassan végigsimít a karomon, majd a körmeit is végighúzza rajta. Rövid ujjú ing van rajtam, így a cirógatásától alig érezhetõen megborzongok, pedig egyáltalán nem érzékeny a karom.

- Emlékszel? Nem vagyok nõ, aki elvárja, hogy kényeztesd.

- Mintha el lehetne felejteni, hogy nem vagy nõ. – morgom válaszul – Rendben a következõ étkezést te fizetheted.

Nem akarom megsérteni, és ha ettõl boldogabb…

- Okés, akkor mehetsz! – elengedi a kezem, én pedig bemegyek és fizetek.

Visszaérve látom, hogy már indulásra készen vár és ne is vesztegetjük az idõt. Háromnegyed egy, szóval nemsokára leáll a munka a délutáni sziesztára és még több ember lesz majd az utcákon.

- Van valami, amit különösebben szeretnél megnézni, vagy haladjunk sorba? – elég sok látnivaló van és õszintén szólva fogalmam sincs, mi az, ami érdekelné.

- Induljunk el valamerre.

- Rendben, akkor menjünk arra. – elindulunk az egyik irányba, arrafelé van néhány látnivaló és bár sok a turista, nem zavar ha nem rájuk figyelek.

Két órával késõbb, amikor már megjártuk az Angyalvárat, a Capitóliumot és Piazza Navona teret, õ még mindig olyan, mint ha most indulunk volna el. Egy igazi energiabomba.

Nekem viszont már kezd megfájdulni a fejem a sok ember nyüzsgésétõl és a hangzavartól amit keltenek.

Végül apám jó ötletére hagyatkozva a Trevi-kút felé vezetem, ahol érdekes dolgok vannak kipakolva a standokon és szép pihenõhelyek vannak kialakítva.

- Ez valahonnan ismerõs. – mondja mikor megnézegette a szökõkutat – Valahol tuti, hogy láttam már.

- Lehet, hogy egy filmben, abban már én is láttam egyszer-kétszer. – szeretik belerakni ezt a helyet, mert nagyon népszerû.

- Stoppoljunk le itt pár percre. – keres szabad helyet a két peremén és egy nagy sóhajjal leül.

A vízbe nézve látom, hogy már tele van pénzzel, nem értem miért hisznek el olyan badarságot, mint amit errõl a szokásról terjesztenek. Csak egy jó trükk arra, hogy bevételt szerezzenek.

- Min gondolkodsz? – kérdezi engem figyelve.

- Csak azon, hogy milyen jó reklámfogás az amit errõl a pénzbedobósdiról terjesztenek.

- Még most is az üzleten jár az agyad? – kérdez hitetlenkedve, mire összeráncolom a homlokom. – Sürgõsen meg kell tanítanom téged rendesen lazítani!

Elmosolyodom. Kíváncsi lennék, ezt hogyan képzeli, végül is más a lazítás neki, és más nekem. Nem hiszem, hogy van valami közös hobbink.

- És azt hogyan tervezed?

- Nem három nap múlva lesz az öcséd legénybúcsúja? – vigyorog, mint aki alig várja már.

- Na nem… soha. Az utolsó hely ahová elmennék, az Aurlio legénybúcsúja! – jelentem ki határozottan.

Az õ és a barátai buli szervezési készségeit ismerve, minden lesz amit én nem preferálnék.

- Miért? Tuti, hogy jó buli lesz!

Erre inkább nem mondok semmit. Nem tudom õ milyen bulikat szeret, de amit az öcsém szervez… teherautónyi alkohol, szerencsejáték, a jobbik esetbe nem egy rock együttest hív, de még mindig ott lesz a DJ.

- Ha az a gond, hogy betiltották a sztriptízt, ne aggódj majd én táncolok neked.

Ahogy a komoly arcra nézek lassan jut el a szavainak az értelme, de akkor kitör belõlem a nevetés, nem is az ajánlata miatt, hanem azért, mert valószínûleg megtenné.

- Hihetetlen vagy! – jelentem ki még mindig az iméntin mosolyogva.

- Te meg szexi mikor nevetsz! Bár máskor is. – mondja vigyorogva.

- Már azt hittem megjavultál – felsóhajtva megmasszírozom az orrnyergem, de nem haragszom. – Ma még egy megjegyzést sem halottam tõled.

Tulajdonképpen már hiányzott is, ami abszurd, mert egyebekkor meg idegesít. Úgy tûnik már teljesen hozzászoktam…

Jin:

- Mintha el lehetne felejteni, hogy nem vagy nõ – morogja. Nem tudom tudja-e, hogy hallottam, de csak halvány mosolyt villantok. – Rendben a következõ étkezést te fizetheted.
- Okés, akkor mehetsz! 
És így is lesz, õ megy és fizet, én felállok és készülök indulásra. Még indulás elõtt lebeszéljük, hogy nekem is teljesen mindegy, merre haladunk meg neki is, így hát jobb ötlet hiányában csak úgy elindulunk. Bár õ nyilván tudja, hogy mi van errefelé, nekem halvány lila sincs. 
Ennek ellenére viszont két óra múlva még mindig élvezem. Ez a város rohadtul jól néz ki! Szívesen leélném itt az életemet, tele van szép helyekkel, jó dolgokkal, imádnivaló, az tuti. A következõ hely viszont leköt, hiszen egy olyan részre érünk, ahol még kirakodóvásár is van, de valami nem stimmel.
- Ez valahonnan ismerõs – pillantok a szökõkútra. – Valahol tuti, hogy láttam már.
- Lehet, hogy egy filmben, abban már én is láttam egyszer-kétszer. – Hm, az nem kizárt. Honnan máshonnan lenne mondjuk, ha még soha nem voltam errefelé?
- Stoppoljunk le itt pár percre. – Meg is van a két popsinyi hely, ahova lecsüccsenünk. Nekem, bármennyire is pörgök, kezd fájni a lábam, õ meg alkalmazkodjon. Az viszont megragad, hogy már egy ideje a vizet bámulja.
- Min gondolkodsz? 
- Csak azon, hogy milyen jó reklámfogás az, amit errõl a pénzbedobósdiról terjesztenek. - Ezt nem hiszem el, ez a pasi javíthatatlan.
- Még most is az üzleten jár az agyad? Sürgõsen meg kell tanítanom téged rendesen lazítani - sóhajtok fel. Nehéz lehet ennyire befeszülve élni.
- És azt hogyan tervezed? - jön a kérdés. Hm. Nem gondolkoztam még konkrétabban ezen, de azt hiszem, hogy tényleg meg kellene neki tanítanom, hogy milyen csak ülni és lesni vagy ezerrel pörögni, de szimplán szórakozásból.
- Nem három nap múlva lesz az öcséd legénybúcsúja? 
- Na nem… soha. Az utolsó hely ahová elmennék, az Aurelio legénybúcsúja! – A hangja határozott, gyorsan rá is jövök, hogy ez nem lesz ennyire egyszerû, tuti dolgoznom kell még rajta. Van még három napom. 
- Miért? Tuti, hogy jó buli lesz! - Idegen számomra a rossz legénybúcsú, mint kifejezés. Értelmetlen. Valami, ahol zene van, pia és srácok, az nem lehet rossz, ebben teljesen biztos vagyok. 
- Ha az a gond, hogy betiltották a sztriptízt, ne aggódj majd én táncolok neked - pillantok rá, bár viccnek szánom, a hatás kedvéért komoly arccal. Be is jön, felnevet.
- Hihetetlen vagy! – jegyzi meg még mindig kuncogva.
- Te meg szexi mikor nevetsz! Bár máskor is – bókolok neki, hiszen szabad.
- Már azt hittem megjavultál. Ma még egy megjegyzést sem halottam tõled.

Hehe, tudom én, hogy kezded élvezni, hogy ennyire rád vagyok cuppanva. Vigyorogva nézem. Tetszik, amikor ilyen szabadnak látszik. Persze még nincs kész, azt akarom, hogy teljesen el tudjon lazulni. Ennek érdekében van is egy remek ötletem. 
- Ha az esküvõt lezongorázzuk, és nem fojtjuk meg egymást a drága anyáddal - jegyzem meg -, akkor lenne kedved lejönni a tengerpartra? Szeretnék pancsolni, és eléggé jó már az idõ. Eltölthetnénk ott egy kis idõt. Mondjuk úgy egy napot - pillantok rá. 
- Egy napig csak fürdeni meg napozni? - kérdezi felvont szemöldökkel. 
- Meg sétahajókázni, igen - bólogatok lelkesen. - Ne mond, hogy nem lenne kedved. Otthon sosincs idõ ilyesmire. 
- Végülis elmehetünk… - sóhajt fel. - Van egy partszakasz, amit ismerek is és nem is keresik fel sokan, az megfelelõ, ott nyugodtan pihenhetünk. - Meglepve nézek rá. Ezt így…
- Egy partszakasz, amit nem keresnek fel sokan? - kérdezem felvont szemöldökkel. Nem áll össze a kép. A tengerpart menõ hely, nem? 
- Mivel fizetni kell érte - néz rám. - De nyilván vannak ingyenes partszakaszok, illetve olcsóbbak is, így azok a népszerûbbek. Bár már én is rég jártam arra. 
Ahogy belegondolok, hogy vele egy napig, és csak egy alsó takarja majd ezt a testet elõlem, máris kezd egyre jobban tetszeni a közös pancsi ötlete. Nagyon jó nap lesz, ebben biztos vagyok. Hirtelen a mobilja szakít ki a gondolkodásból. Felveszi, majd fintorog egyet és a kezembe nyomja.
- Igen? - Kinek kellek én itt telefonon keresztül?
- Hol a frászban vagy?! - süvölt bele a fülembe Fatima hangja. - Holnap lesz az esküvõm, told haza a segged és segíts! 
- Nincsenek neked barátnõid? - kérdezem vigyorogva.
- Nem vagyok rájuk hangolva, most valaki olyan kell,  aki leköt és nem azon stresszel, hogy elég drága-e a holnapi Guccija - fújtatja. Felnevetek. 
- Oké, máris indulunk vissza. Addig próbálj meg nem szívrohamot kapni az idegességtõl - mondom csipkelõdve. 
- Inkább igyekezz. 
Lecsapja, én meg mosolyogva adom vissza a telefon Demnek. 
- Hihetetlen, hogy így összemelegedtél a testvéremmel - jegyzi meg. 
- Fatima jó fej. Csak néha szüksége lenne valakire, akit nem az érdekel, hogy mennyi pénz van a bankszámlákon, és tud lazítani. Nem utolsó sorban ellenállhatatlan vagyok - kacsintok rá, mire elmosolyodik. - De menjünk, mert letépi a fejem. A menyasszonynál nincs veszélyesebb állatfaj - sóhajtok fel. 

Hazafelé még bementünk egy drogériába, kell pár cucc, hogy tényleg jót hozzak ki belõle és nem tudom, mije van otthon. De tõlem nem nagyon van ajándék, így meglepem õket egy jó fajta gumival és egy különleges, vágyfokozót is tartalmazó síkosítóval. Ahogy állok és válogatok, eszembe jut, hogy én semmit sem hoztam, így kihasználva, hogy Demet leköti, hogy véletlenül se jöjjön be egy ilyen helyre, bedobok magamnak is ezt-azt. Sose tudni, a végén még alakulhat is valami, és kifejezetten kellemetlen lenne, ha a hozzávalók hiánya miatt hiúsulna meg a dolog. Bár magamnak sima, átlagos síkosítót veszek, a célnak megfelel. Még egy cuki ajcsisdoboz, és ahogy haladok a a pénztár felé eszembe jut, hogy talán még valamit vehetnék neki, mert ez eddig csak Marconak ajándék. A parfümöknél állok meg és kiválasztok egy kellemes, Fatimához szerintem illõ, dögös illatot és kifizetem. nem olcsó, de szerencsére tettem félre pénzt, a fizum amúgy is jó és magamra nem költök sokat. Így hát nem gond. 
- De komolyan nem kellett volna venned neki semmit - mondja Dem. 
- Szarul éreztem volna magam, ha csak úgy odaállítok, és támadási felület az anyádnak is. 
- Nem tudom, mennyire örülne, ha látná, hogy mit szánsz nekik - jegyzi meg, de nincs rosszallás a hangjában. 
- Hát, az unoka-projektben tuti lesznek gondok ha használják a gumit - vigyorgok rá. 

Otthon aztán Dem szobájában húzzuk fel a fõhadiszállást, így õ kikényszerül a teraszra, amíg én rendbeteszem a testvérét. Tényleg ideges, ami baj, de mire végzünk este, már nyugodtabban megy le a nappaliba, hiszen dolga az van még dögivel. Szegény… 
 A teraszon Dem mögé állok és nem zavartatva magam, hátulról ölelem át. Ül, így tudom. 
- Csak nem végeztetek? - kérdezi, de nem lök el. Igaz, hozzám sem ér, de el sem lök. 
- Csak de. Bár nem volt könnyû. De ha ideges is lesz holnap, legalább karikái nem lesznek - mosolygok csak úgy magamnak. Aztán egy vad ötlettõl vezérelve a nyakához hajolok. Elõször az orrommal simítok végig rajta, majd az ajkaimmal, és végül a nyelvemmel. Dorombolni lenne kedvem, annyira akarom már, de hát… - Olyan jó ízed van - suttogom a fülébe. 
- Jin… - A hangja furcsa, de jelenleg leköt, hogy felizgultam. 
- Megyek zuhanyozni. Ha akarsz, jöhetsz ám te is - nyomok csókot még a nyakára, majd elengedem és elszambázok a fürdõbe, hogy segítsek magamon.


* * * 


Még szép, hogy nem jön be, csalódtam volna, ha ennyivel meg tudom venni. Reggel viszont nincs idõm elmenni futni, ébredni kell és készülni, de van itt egy kérdés, ami nem hagy nyugodni. 
- Te figyelj, Dem - nézek rá. Épp öltözik, én most fejeztem be a zuhanyozást. - Akkor nekem is a családi asztalhoz kell ülnöm veled?

Dem:

Vigyorogva rám pillant, de nem fûz hozzá semmit. Pedig általában mindenre van válasza.
- Ha az esküvõt lezongorázzuk, és nem fojtjuk meg egymást a drága anyáddal, akkor lenne kedved lejönni a tengerpartra? Szeretnék pancsolni, és eléggé jó már az idõ. Eltölthetnénk ott egy kis idõt. Mondjuk úgy egy napot.

Várakozóan néz rám, míg én gyorsan megfontolom. Szeretek sportolni, így úszni is, de egy egész nap…

- Egy napig csak fürdeni meg napozni? – nem szoktam hozzá, hogy egész nap tétlenül henyéljek.
- Meg sétahajókázni, igen – izgatottan bólint és látom rajta, hogy tényleg szeretné - Ne mond, hogy nem lenne kedved. Otthon sosincs idõ ilyesmire.

Szórakoztató, hogy ennyire izgatott és érdekes látni ezt a számomra teljesen új oldalát. Bár tudom elõre, hogy sokba kerül ez majd nekem és nem a pénzre gondolok.
- Végül is elmehetünk… - gondolkodom hangosan - Van egy partszakasz, amit ismerek is és nem is keresik fel sokan, az megfelelõ, ott nyugodtan pihenhetünk.

Én mindig ott úsztam, amikor még itt éltem, mert oda nem járnak családos emberek, nincs gyerekvisongás.

Jin meglepetten pillant rám, nem értem miért, de gondolom úgy is elmondja.

- Egy partszakasz, amit nem keresnek fel sokan? – kérdezi felvont szemöldökkel.
- Mivel fizetni kell érte – mondom magyarázatképpen - De nyilván vannak ingyenes partszakaszok, illetve olcsóbbak is, így azok a népszerûbbek. Bár már én is rég jártam arra.

Azóta nyilván még drágábbak lettek, de ez nem jelent problémát. A családnak meg nyilván van egy saját sétahajója, majd megkérdezem.

Gondolataimból a telefonom csengése szakít ki, mire elõhalászom a zsebembõl és felveszem.

- Add Jint! Most rögtön! – kiabál bele a húgom kétségbeesett ingerültségével.

Elhúzom a számat, de odaadom Jinnek, mert tudom, hogy ha a húgom dühös, akkor jobb nem váratni. Csak azt nem ért, mit akar Jintõl.
- Igen? 
Nem hallom mit válaszol Fatima, de azt igen, hogy nem éppen szelíden teszi.
- Nincsenek neked barátnõid? – kérdezi Jin vigyorogva.
- Oké, máris indulunk vissza. Addig próbálj meg nem szívrohamot kapni az idegességtõl – mondja a telefonba nevetve.
Kinyomja, majd visszaadja a kezembe.
- Hihetetlen, hogy így összemelegedtél a testvéremmel – jegyzem meg, két és fél napja ismerik egymást, de ahhoz képest máris õt hívja, ha baj van. Mert nyilván vészhelyzet volt nála a hangszínébõl ítélve. 
- Fatima jó fej. Csak néha szüksége lenne valakire, akit nem az érdekel, hogy mennyi pénz van a bankszámlákon, és tud lazítani. Nem utolsó sorban ellenállhatatlan vagyok – válaszol incselkedve, de be kell vallonom, hogy ebben ehet, hogy igaza van. A jelenlétével képes elérni, hogy kevésbé legyek feszült, ami pedig nagyon ritka.

- De menjünk, mert letépi a fejem. A menyasszonynál nincs veszélyesebb állatfaj – sóhajt fáradtan, de nem vitatkozom.

Hazafelé menet Jin kérésére megállunk egy drogériánál, merthogy ajándékot akar venni Fatimának. Hiába mondom, hogy erre semmi szükség, tudom, hogy nem lehet meggyõzni.

Amikor viszont meglátom, hogy milyen polcot célzott meg úgy döntök, hogy megvárom az ajtónál. Egyáltalán nem akarok óvszert válogatni a húgom nászéjszakájára. Inkább a bolt üvegajtaját fixírozom, mert látni sem akarom, hogy végül is mit válogat össze.

Végül kiér, de nem is kérdezem meg hogy mit vett, jobb ha nem tudom. Egyébként sem kellett volna, hiszen nem kötelessége és fõleg nem szükséges a saját pénzét költenie az én családomra, mikor így is nekem tesz szívességet.

- De komolyan nem kellett volna venned neki semmit – mondom újra, mikor már elindultunk.
- Szarul éreztem volna magam, ha csak úgy odaállítok, és támadási felület az anyádnak is. – mondja tényszerûen, de remélem, hogy ez nem így történt volna.
- Nem tudom, mennyire örülne, ha látná, hogy mit szánsz nekik – nem haragszom rá miatta, hiszen tudom, hogy végül is kellene és hasznos amit válogatott, csak fura, hogy a testvérem szexuális éltérõl van szó.
- Hát, az unoka-projektben tuti lesznek gondok, ha használják a gumit – vigyorog rám, mint aki jól mulat.

Bár nem hiszem, hogy Fatima rögtön belevágna a babavállalásba. 

Alig hogy hazaértünk a szobánkat valami nõi szépségszalon szerûséggé változtatták, van itt minden ami kell, csak éppen hely nincs a számomra, mert még az ágyat is különbféle krémek meg –elmondásuk szerint – aloéverával átitatott uborkaszeletek borították. Soha nem értettem mi haszna van az uborkának azzal, hogy a szemükre teszik, de nem is érdekel.

Fogok egy könyvet és kivonulok a teraszra olvasni pár órát, mert nyilván el fog tartani addig.

Mikor Fatima végül elmegy és Jin összepakolja a holmit már majdnem besötétedett, bár az is igaz, hogy késõ délután kezdtek hozzá.

Lépéseket hallok magam mögött, de nem fordulok meg, majd Jin egyszerûen átkarol hátulról, az arcát a nyakamhoz simítva. Az érzéstõl megborzongok, de nem lököm el, mert kíváncsi vagyok, mit tenne és én hogyan reagálnék rá. Nem hagyhatom figyelmen kívül azt az érzést, ami a csók közben elárasztott, még akkor is, ha ez csak a két hónapos cölibátus miatt van. Sehogy sem volna szabad felizgatnia egy másik férfi csókjának. Már az is furcsa, hogy nem undorodom tõle, nem hogy még tetsszen is.

- Csak nem végeztetek? – kérdezem tõle, de meg sem mozdulok.
- Csak de. Bár nem volt könnyû. De ha ideges is lesz holnap, legalább karikái nem lesznek.

Beszéd közben a nyakamon érzem a meleg leheletét, amitõl szinte már kiráz a hideg és megszorítom a fotel karfáját, hogy ne látszódjon meg.

Aztán egy lassú simítást érzek, majd az ajkait a nyakam vonalát követve, amire majdnem felsóhajtok, de még idejében összeszorítom a fogaimat. Már azt hinném ennél „rosszabb”nem lehet, de õ izgatóan végignyal ugyanazon a részen, ahol az elõbb az ajkaival simogatott.

- Olyan jó ízed van – suttogja a fülembe.

Egy pillanat alatt áraszt el a forróság, mintha a hõmérséklet legalább negyven fokra ugrott volna, de meg sem bírok mozdulni.
- Jin… - fogalmam sincs mit akartam mondani, de jobb hogy félbe szakított, mert a fejemben kavargó ködtõl egyáltalán nem bízom a saját gondolataimba.
- Megyek zuhanyozni. Ha akarsz, jöhetsz ám te is.

Választ sem várva egy csókot nyom a nyakamra, majd már itt sincs, én pedig még itt ülök egészen addig, míg egy szál alsóban meg nem jelenik. Egy pillantás után inkább besietek a fürdõbe, nehogy a végén olyasmit tegyek, amit holnapra valószínûleg megbánnék.

Elkönyvelhetem magamnak, hogy teljesen elment az eszem, ha már az alakját is szexinek találom.

Reggel nyolckor kelünk az órára, mert rögtön készülõdni kell. Tizenegytõl kezdõdik az esküvõ, szóval az egész házban elég nagy a felfordulás. Mindenki siet még akkor is ha van elég ideje.
- Te figyelj, Dem – szól Jin, miközben épp a zakót rángatja magára - Akkor nekem is a családi asztalhoz kell ülnöm veled?

Ez eddig eszembe se jutott, de most hogy így belegondolok… - Igen, úgy szokás, hogy közeli rokonok a párjukkal együtt a fõasztalhoz ülnek.

- Reméljük, a kedves mama nem akarja majd tönkrevágni a lánya esküvõjét. – morogja miközben felrakja a csokornyakkendõt.

Mindketten világosszürke öltönyt vettünk fel, mert itt nem szokás feketében menni egy esküvõre.

- Ne aggódj, apa azt nem fogja hagyna. Ha át is néz rajtad, moderálni fogja magát és nem tesz megjegyzéseket. – ha megtenné, tisztelet ide-vagy oda, én magam penderíteném ki az esküvõrõl.

Így is fog elég kellemetlenséget okozni számomra már az is, hogy Francesca itt lesz, mert õ nem az a fajta aki tisztel egy párkapcsolatot, szóval akár ott lesz Jin akár nem biztos, hogy bepróbálkozik. Nem is tudom… talán szólnom kellene neki arról a nõrõl?

- Jin… - hogy is fogalmazzam ezt meg?

- Mi a gond Dem?

Ennyire látszik, hogy valami zavar?

- Anyám meghívott egy nõszemélyt, aki mindig azon volt hogy elvetesse magát, de engem sosem érdekelt mert már a fél rokonságom ágyában megfordult – mondom keletlenül – Szóval, csak szólok, hogy valószínûleg elég rámenõs lesz.

Remélhetõleg nem egyedül jön, bár egy olyan helyen ahol egy rakás gazdag férfi fog nyüzsögni, lesz pár szingli nõszemély.

- Ne izgulj szépfiú, elég területféltõ vagyok. Fatima tegnap mesélt néhány vendégrõl, említett egy Miss plastic ribancot is, de már nem emlékszem a nevére. – mondja vigyorogva, ahogy megigazítja az öltözetét.

- Miss plastic? Hm… találó. Nem hiszem, hogy lenne még olyan rész, ami eredeti.

- Legalább csinos?

- Mint egy életre kelt Barbi baba. – elhúzom a szám, ahogy felötlik bennem a külseje. Nem értem valakinek hogy tetszhet egy ilyen nõ.

- Tényleg brutál lehet, mos hallottam elõször, hogy megjegyzést teszel valakire. – kuncogva nekitámaszkodik a fürdõajtónak és onnan figyel, de már n is kész vagyok.

- Majd meglátod, ha kész vagy, mehetünk.

Bólint majd az ajtón kilépve már megszokásból megfogom a kezét, ahogy mindig mikor a rokonok elõtt együtt mutatkozunk. Már nem is kellemetlen, mint elõször…

***

Az esküvõi ceremónia nagyon szép volt. Egy régi katolikus templomban tartották, amit jó sok virággal díszítettek fel. Rengetegen befértek szóval szerencsére senkinek sem kellett kint maradnia a templomból. Fatima egyszerûen gyönyörû volt a menyasszonyi ruhájában és az a sugárzó mosoly ami az arcán ült, mindent megért.

Amint vége lett még legalább egy fél órát igénybe vett a fényképek készítése és a gratulációk, de aztán mindenki arra a helyszínre ment, amit lefoglaltunk. Egy hatalmas rendezvényterem, ahol bálokat és esküvõi fogadásokat szoktak tartani és ötszáz személy befér, szóval mindenkinek kényelmes.

A fõasztal a tánctérrel szemben kapott helyet, középen ül Fatima és Marco, aztán apa és anya, majd én és Jin. Anya ugyan úgy tesz, mintha itt sem lenne, de legalább semmilyen megjegyzést nem tesz rá, annyi jó szándék nyilván van benne, hogy ne csináljon botrányt egy esküvõn.

- A másik tesód hol van? – néz Jin a mellette lévõ üres székre.

- A menyasszonya most érkezik Spanyolországból, Tessa onnan származik és kiment elé a reptérre. Késõbb már õk is itt lesznek. – magyarázom, hisz eddig még nem is említettem neki Aurelio menyasszonyát. Bár az az érzésem õt is kedvelni foglya, mert Tessa nagyon önörvényû, a spanyol vérmérséklet pedig megteszi a magáét.

A pincérek kihordják az ebédet, ami három fogásból áll, majd az asztalok leszedése után nagy süteményes tálcákat és borokat raknak ki.

Jin kiment a mosdóba, közben pedig egyesek elkezdenek táncolni, majd nagy tapsvihar fogadja a húgomat, mikor õk is a parkettre lépnek. A lassú keringõhöz egy lágy megnyugtató dallam szól, de az már kevésbé megnyugtató, mikor egy rózsaszínû mûkörmös kéz szorít a vállamra, hátrafordulva pedig, mintha a legrosszabb rémálmon elevenedett volna meg. Francesca.

- Demetrio! Istenem te semmit sem változtál! Ugyanolyan szívdöglesztõen festesz, mint két éve! – meglepõdést imitálva, éles hangon beszél, ami idegesít, de nem akarok udvariatlan lenni.

- Örülök, hogy látlak Francesca, de ha jól emlékszem legutóbb még más volt a frizurád. – és ami azt illeti az arca is kissé, de ezt nem lenne illendõ hangoztatni.

- Igen, azóta hajpótlást rakattam fel, mert meguntam a rövidet. De azért tetszik? – rózsaszín mosoly, hosszú mûszempilla… komolyan, kinek lenne ez vonzó?

- Gyönyörû vagy Francesca, mint mindig. Egyedül jöttél? – reménykednék benne, hogy fogott azóta egy milliárdos balekot, de az anyám azt mondta még mindig szingli.

- Persze, tudod, valójában csak azért vagyok itt, mert az édesanyád azt mondta te is itt leszel. – mosolyog elégedetten – Táncoljunk, már olyan régen nem táncoltam!

Csak azt ne! Nem szívesen utasítanám vissza, hisz az udvariatlanság és nem szeretnék senkit megsérteni, de még mindig jobb, mint, hogy vele keljen táncolnom.

- Francesca…

Mielõtt még befejezhetném, megszûnik a kezének szorítása a vállamon, Jin pedig megragadja a kezem és arra késztet, hogy felálljak.

- El a kezekkel cicus, õ már foglalt! – magabiztos mosollyal az oldalamhoz simul, én pedig reflexbõl átkarolom a derekát, miközben az értetlenül bámuló arcra nézek.

- Tessék? – hitetlenkedve néz a Jint ölelõ karomra, mire úgy döntök ideje magyarázatot adnom, hátha azzal le lehet rázni.

- Francesca, õ Jaroslaw Jin Kang, a párom.

Elnyílna az ajkai, nem tudom, hogy a döbbenettõl vagy az értetlenségtõl, de ahhoz képest, amit közöltem, elég hamar összeszedi magát. De végül is ahol pénz szagot érez…

- Te… ti mikor, mióta vagytok együtt? – kérdezi, behízelgõ hangon, de még kissé zavartan.

- Ez nem rád tartozik Francesca, de tartsd észben, hogy nem egyedül jöttem. – normális esetben sem tetszene a rámenõssége, de így fõleg nem.

- Attól még szeretnék táncolni veled. – az ajkait lebiggyesztve, kérlelõ szemekkel bámul, mint valami sajnálatra méltó állatka.

- Felejtsd el mucus. Az elsõ táncot nekem ígérte. – idõm sincs reagálni, máris a táncparkett innen legtávolabb esõ részére vezet, majd nem törõdve a néhány száz emberrel egészen hozzám simul és a nyakamat átkarolva lassú lépésekkel mozog.

- Jin, ugye tudod, hogy legalább kétszázan bámulnak? – a közelünkben lévõk legalább is, de van, aki csak idepillant, majd elfordul.

- Nem érdekel. Téged zavar? – kérdezi halkan.

Ahogy a feje a vállamnál van, felötlenek bennem a teraszon történtek és tudom, hogy nem mondhatom és nem is tehetek úgy, mintha zavarna, mikor valójában egész kellemes a közelsége. Mos pedig amúgy is színlelnünk kell, szóval…

- Nem, nem zavar. Köszönöm a segítséget. Megmentetted az életem. – mondom halkan kuncogva, mert azt hiszem belehaltam volna, ha így kell táncolnom Francescaval.

- Bármikor. – a nyakamba csókol én pedig átkarolva magamhoz ölelem, ahogy ebben a táncban elvárható és lassan mozogva hallgatom a megnyugtató zenét, miközben a tánctéren kiszúrom Fatimát, aki Marco válla fölött rám vigyorog.

Érdekes mennyire megkedvelte Jint. Kíváncsi lennék, hogy azért-e, mert nem olyan gazdag csitri mint akiket ismer, vagy kizárólag a személyiségén múlott.

A zene lassan véget ér és egy újabb kezdõdik, mire mindenki megtapsolja az ifjú párt, amikor az asztalukhoz mennek.

- Szereted a puncsot? – nézek Jinre, bár még mindig hozzám simulva áll – Eredeti olasz recept.

Van benne alkohol és üt is rendesen, ha valaki túlzásba viszi, de tudom, hogy nagyon finom.

- Megkóstolhatom, bár Amerikában nem volt a kedvencem.

Éppen elindulunk, de a hangtól, ami megállít, lefagy a mosoly az arcomról.

- Demetrio! – siet felénk Francesca a nem tudom hány centis cipõjében – Enyém lehet a második tánc?

- Nem érünk rá szivi, úgyhogy kopj le! – morogja Jin hátra pillantva, de halkan, hogy csak mi halljuk. Hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját a kezét a mellkasomra simítja.

- Francesca, mi már együtt vagyunk, tehát ideje, hogy letegyél a terveidrõl, bármivel is tömte tele anyám a fejed, soha nem foglak feleségül venni. – a hangom szigorú és határozott, mint mikor egy üzletet intézek, mert úgy tûnik sem a szép szóból, sem Jin nyílt kijelentésébõl nem ért.

- De hát õ egy férfi! Mégis hogy akarod elvenni?! Mi lesz a gyerekekkel?! – sorolja ingerült csalódottsággal.

Esküszöm, mintha anyámat hallanám…

- Ehhez neked semmi közöd. Magánügy. Legyen elég annyi, hogy nem szándékozom veled semmi nemû kapcsolatot kezdeni. – már nagyon unom, hogy neki magyarázkodjam.

- Miért?! Miben jobb õ, mint én?! – a szemei, mintha át akarnának döfni, miközben várja a válaszát.

Miben jobb?

Sok mindenben, de õ nem értené ezeket az érveket. Tehát, mit mondana egy olyan férfi, aki  tényleg minden téren együtt Jinnel? Okos, szórakoztató, szexi és… csak rájuk kell nézni és máris látszik a nyilvánvaló különbség, de csináljuk úgy, hogy õ is megértse.

- Francesca, ez itt… - a kezemmel lesimítok Jin fenekére és kicsit megmarkolva még jobban magamhoz szorítom a testét - … száz százalékid természetes!

Jin:

- Igen, úgy szokás, hogy közeli rokonok a párjukkal együtt a fõasztalhoz ülnek - feleli.
- Reméljük, a kedves mama nem akarja majd tönkrevágni a lánya esküvõjét. 
- Ne aggódj, apa azt nem fogja hagyni. Ha át is néz rajtad, moderálni fogja magát és nem tesz megjegyzéseket. – Hát én ebben nem hiszek, de annyiban hagyom a témát. Már majdnem kész vagyunk mindketten, de látom, hogy valami még nem okés. 
- Jin…
- Mi a gond Dem?
- Anyám meghívott egy nõszemélyt, aki mindig azon volt hogy elvetesse magát, de engem sosem érdekelt mert már a fél rokonságom ágyában megfordult. Szóval, csak szólok, hogy valószínûleg elég rámenõs lesz. - Áh, ez az a csaj lehet, akit említett Fatima is este.
- Ne izgulj szépfiú, elég területféltõ vagyok. Fatima tegnap mesélt néhány vendégrõl, említett egy Miss plastic ribancot is, de már nem emlékszem a nevére – mosolygok rá. 
- Miss plastic? Hm… találó. Nem hiszem, hogy lenne még olyan rész, ami eredeti. 
- Legalább csinos?
- Mint egy életre kelt Barbi baba. – Majdnem felnevetek. Tõle nem szoktam meg a hasonlatokat ilyen téren.
- Tényleg brutál lehet, mos hallottam elõször, hogy megjegyzést teszel valakire. 
- Majd meglátod, ha kész vagy, mehetünk.
És így is történik. Elindulunk, kézen fogva. Nyau…


* * * 

Ahogy azt az ember várja egy ilyen családtól, minden csodaszép. Fatima gyönyör, minden jól meg van szervezve, a szertartás is remekül sikerül, így utána mindenki áthalad a pöpecül feldíszített másik terembe, ahol a buli lesz. 
- A másik tesód hol van? – kérdezem, mikor már az asztalnál ülünk.
- A menyasszonya most érkezik Spanyolországból, Tessa onnan származik és kiment elé a reptérre. Késõbb már õk is itt lesznek. 

Nem sokkal késõbb kisurranok mosdóba, de amire visszamegyek, felbasz. Miss Plastic épp az én kandúrom körül legyeskedik. 
- Francesca… - Hallom Dem hangján, hogy neki sem tetszik a dolog így melléjük lépek és eltávolítom a tapizó kezeket.
- El a kezekkel cicus, õ már foglalt! – Mosolyom magabiztos, kicsit gúnyos, hiszen így van. Enyém. 
- Tessék? – kérdezi a csaj hitetlenkedve.
- Francesca, õ Jaroslaw Jin Kang, a párom. 
- Te… ti mikor, mióta vagytok együtt? – kérdezi pár pillanat múlva, mikor összeszedte magát az elsõ döbbenetbõl.
- Ez nem rád tartozik Francesca, de tartsd észben, hogy nem egyedül jöttem. 
- Attól még szeretnék táncolni veled. – Na meg mit nem? 
- Felejtsd el mucus. Az elsõ táncot nekem ígérte. – Megragadom Dem kezét elrángatom a tánctérre. Jó messzire ettõl a szukától. 
- Jin, ugye tudod, hogy legalább kétszázan bámulnak? – kérdezi Dem, de engem meg senki sem érdekel, csak õ.
- Nem érdekel. Téged zavar? 
- Nem, nem zavar - feleli. Örülök neki. Szorosabban ölelem, fejem a vállánál. - Köszönöm a segítséget. Megmentetted az életem. 
- Bármikor. – Nem fogom vissza magam, a nyakába csókolok, ugyanis imádom. Az illata, ami nem csak a parfüm, de õ maga is, teljesen elbódít. Ha ezt érezhetném egy egész éjszakán át, miközben… hah. Akarom. 


A zene végeztével épp arról beszélgetünk, hogy szeretem-e a puncsot. Hát az otthonit nem, de bunkó se vagyok, ha már mondta, akkor megkóstolom. Ám ekkor…
- Demetrio! Enyém lehet a második tánc?
- Nem érünk rá szivi, úgyhogy kopj le! – koptatom le rögtön, de Dem nem hagyja ennyiben.
- Francesca, mi már együtt vagyunk, tehát ideje, hogy letegyél a terveidrõl, bármivel is tömte tele anyám a fejed, soha nem foglak feleségül venni. 
- De hát õ egy férfi! Mégis hogy akarod elvenni?! Mi lesz a gyerekekkel?! – Ahj basszus, megint itt tartunk. Elegem van. 
- Ehhez neked semmi közöd. Magánügy. Legyen elég annyi, hogy nem szándékozom veled semmi nemû kapcsolatot kezdeni. – Milyen kellemes hangnemben küldi el a faszba. Hehe.
- Miért?! Miben jobb õ, mint én?! – csattan fel a kiscsaj. Már felelnék, de Dem megelõz. A keze hirtelen siklik a seggemre és annál fogva húz közelebb magához. 
- Francesca, ez itt száz százalékig természetes! - Azt hiszem, ha tudnék most dorombolni, megtenném. De akkor is meglep.

Még engem is. Sosem ért hozzám ennyire egyértelmûen, sõt hát a hozzámérés is kimerült eddig a kézfogásban. Meg az az egy csók. Erre most belemarkol a fenekembe. Ez a pasi kikészít. 
És ha én meglepõdtem, akkor a szuka arca megér egy misét. Az ajkai elnyílnak, a szemei kikerekednek. Mondana valamit, de szerintem nem tud, így hát azt hiszem úgy illik, ha én viszem be a kegyelemdöfést. Egyik kezemmel a combjára simítok, de ott nem érek hozzá. Az kéne még, akkor tuti fellököm az asztalra és megcsináltatom magam vele. Közben lábujjhegyre emelkedek és végignyalok a száján. Meg sem rezzen. Erõs és dögös… imádnivaló!
- Húzás punci, zavarsz - pillantok rá, majd Dem ajkaira hajolok és megcsókolom. Gond nélkül mélyítem el, de gyorsan átveszi az irányítást és õ csókol engem. Oldalra pillantva látom, hogy ennek a szuka az oka, aki még mindig áll és bámul. Ahogy találkozik tekintetem az övével, kitör belõlem a kis rohadék, és belenyögve a csókba húzódom még közelebb Demhez. Most ha tehetném, a bõre alá is bebújnék. A kiscsajnak viszont csak ennyi kell, a szája elé kapja a kezét és elsuhan. A csók viszont csak hosszú, nagyon hosszú és nagyon kellemes pillanatokkal késõbb szakad meg. Szuszogva döntöm fejem a vállára. 
- Ha csak mûsor is volt, most akkor is rohadtul felizgultam - jegyzem meg. Ahogy mozdul, mintha egyszerre vennénk észre valami érdekeset. A keze eddig a fenekemen is volt. Most vette csak el. Belül vigyorgok. Szóval nem vagyok neki közömbös, ez egyre biztosabb.
- Hé - szól ránk Marco. - Gyertek, koccintani szeretnénk veletek. 
Elkapom a kezét és mintha semmi sem történt volna, mintha nem lennék félig felizgulva, elindulok. Õ viszont zavart? Nem is tudom…
- Majd megbeszéljük ha ennek vége - kacsintok rá, majd ahogy haladunk, tekintetem végigfut a termen és meglátom, hogy a szuka épp a kedves mama elõtt áll. - De én a helyedben gyorsan ráállítanám a papát a mamára, mert a kurva árulkodik. 
Fejemmel bökök arra, mire õ is odapillant és felszisszen. Gondolom õ is látja, hogy az anyja arca elsápad majd visszapirul az idegességtõl így elenged és az apja felé indul. Én, hogy ne tö9rjem meg a dolgokat, Fatimáék mellé lépek.
- Hát õ meg? - kérdezi Marco.
- Gondolom Miss Plastic nem értékelte Jin jelenlétét - vigyorog a menyasszony. 
- Hát tény, ami tény, Dem elég egyértelmûen fogalmazott kettõnkkel kapcsolatban. - Az ajkaim széles vigyorba húzódnak ahogy eszembe jut az a döbbent arc. Tudom, görény vagyok, de ez így tök jó. Hirtelen valaki átkarol és magához ránt. Nem kell oda se néznem, ahogy a hátam a mellkasának csapódik tudom, hogy õ az. 
- Na - jegyzem meg, kicsit sem rosszallóan.
- Minden rendben. - Ja, azért szorít mindjárt kékre. Fatimára pillantok, és azt hiszem õ is látja, hogy ideges, így elkapja Marcot és egy „majd késõbb iszunk” felkiáltással a tánctérre rántja. Én megfogom Demet és a teraszra vezetem. Már sötét van, éjszaka, de az idõ kellemes. Õ a korlátnak dõl, én elé állok és kezeit magam köré helyezem el. Nem bánnám, ha megmarkolna ismét és így rántana magához, aztán csókolna olvadósra, de hát… egyelõre ez van. 
- Mi a baj? - kérdezem felpillantva. 
- Apám szerint hagynom kellett volna, hogy táncoljon velem, hiszen az csak egy tánc. - Felvonom a szemöldököm. Hát így akkor még szép, hogy ideges. 
- Jó semmi gáz, nyugodj meg. - Végigsimítok a mellkasán. - Velem táncoltál és csodálatos volt. A többiek nyaljanak sót. - Egy halvány mosoly jelenik meg az ajkain, és felsóhajt. - Nyugi, nem fogom engedni, hogy hozzád érjen. jelenleg egyes-egyedül az enyém vagy, senki sem érdekel és senkinek nem adlak oda egy táncra sem. Pont. 
- Nem is tûnt még fel, hogy ennyire birtokló lennél - mosolyog rám. 
- Ami az enyém az az enyém. Kocsi, pasi, egyre megy. 

Még egy kicsit állunk és beszélgetünk, de aztán érdekes dolog veszi kezdetét. Elindul egy olyan közepesen lassú szám és megjelenik a mama. Rám sem néz.
- Ugye nem utasítod vissza anyádat? - kérdezi mézes-mázosan. Dem elindul vele táncolni, amivel eddig nem is lenne baj, de ahogy belépnek, az a ribanc jelenik meg, és az ajtót be is csapja elõttem. Kívülrõl meg nem nyílik! Baszottnagy tér, de csak egy szárnyas ajtó van, amivel nem is lenne baj, de így idekint ragadtam. Ahogy meglátom, hogy mire ment ki a játék, már idegesebb vagyok, ugyanis a plasztikpicsa megáll mellettük és le fogja kérni Demet. Kurva életbe!
A korláthoz lépek. Nem túl magas… hát, jobbat nem tudok. Mintha egy elsõ emeleti lakás lenne, nem nagy dolog, de ahogy földet érek érzem, hogy rosszul sikerült. Megcsúsztam ugyanis az ugrás elõtt, így a hátamra esek. Vennem kell pár nagy levegõt. hogy rendbejöjjön a dolog, de már most érzem, ez holnapra be fog kékül. Kurvajó, így hogy menjek strandra?! Mindegy, most van nagyobb baj is. 
Sietve érek a bejárai ajtóhoz a kerten keresztül. Odafelé menet ledobom a ruhatárba az öltönyzakót, koszos lett. A nadrágot csak le kell porolnom. Egy kékes-fehér ingben és rohadt idegesen lépek be a terembe. A kurva ekkor lépne oda Demhez, de azonnal ott vagyok, és már mögötte is állok.
- Ha hozzáérsz, eltöröm a kezed, cicus - sziszegem kibaszottul idegesen. Rám néz, meg van lepve, ahogy Dem tekintete is eléggé furcsa. - Azt hitted, nem merek leugrani a teraszról? Nem csak arra vannak a lábaim, hogy széttegyem õket, kurva - morgom. - Most pedig takarodj, mielõtt nagyközönség elõtt téplek szét. 
Olyan ideges vagyok, mint mikor a nyanya megkarmolt. Apropó. Ránézek. Mellettünk áll, nagyra nyílt szemekkel figyel. 
- Hát ez meg hogy törté… - kezdene bele értetlenséget szimulálva, mintha nem õ lett volna a tervben a kulcsszereplõ, de leintem, inkább megragadom Demet és egy félreesõ folyosóig vonszolom. Nem akarok kiakadni Fatima esküvõjének közepén. Voltak akik így is észrevettek. 
- Mi történt? - kérdezi. - Nem láttalak a teremben, nem tudtam, merre vagy. 
- Hogy mi? - üvölteni kezdek. - Hogy MI?! A kibaszott anyád meg a kibaszott kurvád baszd meg kizártak a teraszra! - Meg tudnék ölni valakit. - Faszom tele van! Majd’ leszakad a hátam, szerintem reggelre merõ kék lesz, a zakóm csupa geci, ideges vagyok, és mindezt az anyád miatt baszd meg! 
Felsóhajt, és nagyon finoman magához ölel. Lágyan tart, nem nyúl a hátamhoz, a derekamnál tart. 
- Tényleg sajnálom - sóhajt fel. - Fogalmam sincs, hogy hogy gondolhatták ezt. 
Szusszanok. Ideges vagyok, de az illata valahogy elkezd megnyugtatni. Pláne mikor alig érintve megsimogatja a hátam. 
- Tudom, hogy nem te tehetsz róla - mondom halkan. - Csak rajtad csattant. Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. - Az arcom a mellkasába fúrom, és fogalmam sincs meddig állunk így. 
- Haza akarsz menni? - kérdezi. 
- Mi? Dehogy! - ellenkezek azonnal. - Ez a testvéred esküvõje, megnyugszom, kimegyünk, iszok és jó lesz minden. Nem hagyom, hogy az anyád gyõzzön - mosolygok fel rá. Most jár nekem, így felhajolok és megcsókolom. A testem is beleremeg, ahogy visszacsókol… 


* * *

Az este további része remekül telik. Tényleg jó a hangulat, Fatima bocsánatot kér az anyja nevében, aki viszont fel sem áll a székérõl egész este. A plasztikkurva meg lelépett. Remek, remek. Iszogatok, bulizunk, bár Dem nem nagyon táncol és nem is nagyon iszik, de hajnalban így is lelépünk. Kicsit már jól vagyok, Fatimával mindenre ittunk, amire lehetett, elõre lerendeztünk vagy tíz évet. 
A szobában aztán bekuckolok, és ahogy mellém fekszik, hozzá bújok. Nagyon. Átvetem rajta a lábam, a karom, a fejem a mellkasára fektetem, egészen ráfonódok. 
- Biztosan jól vagy? - kérdezi halkan.
- Uhum. Bár reggel fájni fog a fejem, de most csak az érdekel, hogy itt vagy - suttogom mosolyogva, és egy puszit nyomok a mellkasára. - Szeretem, ha velem vagy… - mondom még, majd lassan elnyom az álom.

Dem:

Tudom, hogy ez nagyon bántó megjegyzés lehet Francescanak, és más esetben nem is mondtam volna ilyet, de õ már túllépett a ragaszkodás határain is.

Az arca hitetlenkedést és döbbenetet sugároz, kinyitja a száját, hogy megszólaljon, de egy hang nélkül be is csuklya.

Egy lassú simítást érzek a combomon és Francesca tekintete is oda villan. Úgy tûnik Jin ki akarja élvezni a helyzetet és bármennyire is furcsa, hagyom neki, mert még idõben megáll a mozdulatban, mielõtt messzire menne. Felágaskodik hozzám és egy egyszerû mozdulattal végignyal az ajkaimon, amik ettõl bizseregni kezdenek.

- Húzás punci, zavarsz – pillant oldalra, majd megcsókol.

Rögtön el is mélyíti, a nyelvével lassú köröket tesz az enyém körül, de nem hagyom sokáig, hogy játszadozzon. Magamhoz szorítom és átveszem az irányítást, úgy csókolva, ahogy tetszik, mert magam elõtt nem tudom tagadni mennyire felizgat, ahogy hozzám simul az ajkai pedig az enyémeken. Elnyelem az érzéki nyögését, de mintha nem lenne neki elég a közelség még inkább hozzám préselõdik és átsuhan a gondolat az agyamon mi lesz ha megérzi hogy felizgultam? De egy pillanat múlva már nem is foglalkozom ezzel, sokkal inkább lefoglal most ez az érzéki csók, ami talán a legjobb amit valaha éreztem.

Sajnos szükség lenne levegõre is, ezért lassan elszakadok tõle, õ pedig szuszogva a vállamra dönti a fejét.
- Ha csak mûsor is volt, most akkor is rohadtul felizgultam – suttogja sóhajtva és emiatt külön örülök, hogy most nem kell a szemébe néznem, mert nem tudom, mit mondanék. Észre sem vettem, pedig szinte egymáshoz tapadtunk. Talán õ sem érezte meg az én „problémámat”.

Ebben a percben realizálom, hogy hol van a kezem és zavartan húzom vissza a fenekérõl.
- Hé! Gyertek, koccintani szeretnénk veletek. – szól vigyorogva Marco és nem tudom, hogy most szimplán az esküvõ miatt van ilyen jó kedve, vagy mert végignézte az elõbbi jelenetet.

Örülök neki hogy megjelent, mert így legalább nem kell kettesben maradnom Jinnel. Nem is tudom, hogy mit mondjak neki… nyilván észrevette az elõbb, hogy önszántamból viszonoztam a csókját, hisz még azt sem vettem észre hogy Francesca mikor ment el.

- Majd megbeszéljük ha ennek vége - kacsintok rám, majd azonnal elkomorul - De én a helyedben gyorsan ráállítanám a papát a mamára, mert a kurva árulkodik.

Oda nézek amerre mutat és felszisszenek a haragtól. Anyám arcáról le lehet olvasni, hogy ideges és csalódott, ezek szerint tényleg õ küldte hozzám azt a nõt.

Apámhoz sietek, mielõtt még megint kitalálnak valami bosszantót, de a várttal ellentétben nem hogy segítene lenyugtatni anyát, csak még engem is jobban felidegesít.

- Táncolhattál volna vele, nem lett volna olyan nagy áldozat. – jegyzi meg nyugodt hangon.

- Nem lett volna? Te is tudod, hogy az a nõ egy azért van itt, hogy egy újabb pénzes pasit vegyen rá arra, hogy fektesse meg. Ne haragudj, ha még hozzáérni sincs kedvem! – morgom neki, amilyen halkan csak tudom, majd választ nem várva ott hagyom.

Ha nem képes felfogni, akkor nem érdekel. Egyszerûen elegem van! És még azt kérdezi miért nem jöttem haza két évig!?

Ha nem lenne három hét múlva Aurelio esküvõje, holnap az elsõ géppel mennénk haza!

Visszasietek Marcoékhoz, majd már reflexbõl magamhoz vonom Jint.

- Na – szól hátra panaszosan.
- Minden rendben. – próbálok úgy tenni, mintha éppen nem szétrobbanni készülnék.

- Tudjátok mit? Majd késõbb iszunk, mi most elmegyünk táncolni! – megragadja Marcot, majd a tánctérre vezeti, engem pedig Jin kezd húzni valahová.

Végül a teraszon kötünk ki, a hûvös éjszakai levegõ kellemesen áramlik be a tüdõmbe, hogy lehûtse kissé a testem, de ennyi nem elég hogy lenyugodja.

A korlátnak dõlök és magam elõtt összefonom a karjaimat, mert furcsa mód meg akarom érinteni és lehet, hogy másképp meg is tettem volna. De itt most nem kell színlelni, szóval…

- Mi a baj? 
- Apám szerint hagynom kellett volna, hogy táncoljon velem, hiszen az csak egy tánc. – mondom idegesen, hisz õ könnyen beszél. Nem neki kellett volna elviselni a tapizását és a hiábavaló kísérleteit arra, hogy elcsábítson.
- Jó, semmi gáz, nyugodj meg. – közelebb lép és végigsimít a mellkasomon, mintha teljesen megszokott dolog lenne - Velem táncoltál és csodálatos volt. A többiek nyaljanak sót.

A kifejezetten Jines megjegyzésre elmosolyodom, a feszültség egy picit enged a mellkasomban mire felsóhajtok.

- Nyugi, nem fogom engedni, hogy hozzád érjen. jelenleg egyes-egyedül az enyém vagy, senki sem érdekel és senkinek nem adlak oda egy táncra sem. Pont. – jelenti i egy magabiztos mosollyal.
- Nem is tûnt még fel, hogy ennyire birtokló lennél – mintha nem is csak megjátszaná… lehet hogy ennyire élvezi a helyett?
- Ami az enyém az az enyém. Kocsi, pasi, egyre megy. 
Ha õ mondja…

Egy darabig még beszélgetünk, fõleg az esküvõrõl és ez alatt az idõ alatt már teljesen megnyugszom. Úgy tûnik jó hatással van rám a jelenléte.

Mikor egy új számot kezdenek el játszani, megjelenik anya.
- Ugye nem utasítod vissza anyádat? – kérdezi, de valami nem tetszik. Rossz érzésem van.

Nem utasíthatom vissza végül is minden esküvõn szokás táncolni az örömanyával, ezért hagyom hogy belém karoljon és kivezetem a tánctérre. Amint kiérünk visszanézek a teraszra, de az ajtó már zárva szóval Jin biztos elment valamerre… de nem látom sehol…

- Figyelnél rám is egy kicsit Demetrio? Még alig beszélgettünk amióta megérkeztél! – mondja, mire visszafordulok felé.

- És ez az én hibám anya? Ha legalább egy kicsit toleránsabban viselkedtél volna Jinnel…

- Ne is említsd nekem azt a…

- Vigyázz mit mondasz rá! Ha fontos neked a kapcsolatunk, ezentúl tisztelettel beszélsz róla!

Oldalra pillatok és Francesca áll mellettünk egy fura behízelgõ mosollyal.

- Most már táncolsz velem édesem? – hosszú körmös ujjait a karomra simítja.

- Bocsáss meg, de most anyával…

- Óh, ugyan! Nyugodtan táncolj csak vele én már úgy is elfáradtam.

Szóval erre ment ki a játék. Sejthettem volna, hogy nem adják fel és jelenleg fogalmam sincs hol lehet Jin, mert még mindig nem látom.

- Rendben… - sóhajtom beletörõdve, végül is most nem akarok jelenetet rendezni, de épp mikor átkarolnám, megjelenik Jin, zakó nélkül és elég egy pillantás hogy lássam borzasztó ideges. Mi a fene…
- Ha hozzáérsz eltöröm a kezed, cicus! – sziszegi.

Francesca keze megáll a levegõben és meglepett tekintettel néz rá. Nem értem…

- Azt hitted nem merek leugrani a teraszról? Nem csak arra vannak a lábaim, hogy széttegyem õket, kurva – morogja - Most pedig takarodj, mielõtt nagyközönség elõtt téplek szét.

Hogy mondta? Leugrott a teraszról?
- Hát ez meg hogy törté…

Figyelmen kívül hagyva anyámat és kivonszol az elõtérbe ahol nincs senki és a zene is halkabb, szóval könnyebben megértem amit mond.
- Mi történt? Nem láttalak a teremben, nem tudtam, merre vagy. 
- Hogy mi? - üvölti - Hogy MI?! A kibaszott anyád meg a kibaszott kurvád baszd meg kizártak a teraszra! Faszom tele van! Majd’ leszakad a hátam, szerintem reggelre merõ kék lesz, a zakóm csupa geci, ideges vagyok, és mindezt az anyád miatt baszd meg!

Atyaég! Nem is tudom mit gondoltam, mikor azt hittem apa majd megfékezi.

Egy sóhaj kíséretében gyengéden magamhoz húzom, vigyázva a hátára, mert ha jól hallottam azt ütötte meg. Nem szokásom másokat vigasztalni, de ez az egész miattam van, szóval nem lepõdnék meg ha holnap haza akarna menni.
- Tényleg sajnálom. Fogalmam sincs, hogy gondolhatták ezt.

Az egy dolog hogy kifejezik a nemtetszésüket, de ez már sok. Finoman végigsimítok a hátán, nem tudom ezzel megnyugtatom-e, de rám jó hatással volt mikor õ simogatott engem.
- Tudom, hogy nem te tehetsz róla. Csak rajtad csattant. Ne haragudj, hogy kiabáltam veled.

Nem mondok semmit, csak hagyom hogy kedve szerit hozzám bújjon, de akármit is mond, akkor is miattam van eben a helyzetben.
- Haza akarsz menni? – én nem bánom, nem vagyok az-az ünneplõs fajta…
- Mi? Dehogy! Ez a testvéred esküvõje, megnyugszom, kimegyünk, iszok és jó lesz minden. Nem hagyom, hogy az anyád gyõzzön.

Úgy mosolyog, mintha semmi sem történt volna. Egyszerûen hihetetlen ez a férfi.

Megcsókol, de nem ellenkezek, inkább azonnal viszonzom, nem gondolkodva azon, hogy ez miért is esik jól…

***

Az éjszaka további órái jó hangulatban telnek. Jin mintha el is felejtette volna ami történt, bár ez persze nincs így. Anyával nem beszélek, Fracesca pedig eltûnt és remélem nem is látom soha többé, mert akkor már félreteszem az udvariasságot.

Meg kell jegyeznem, hogy Jin aztán tud szórakozni. Fatimával egy tucatszor koccintanak és táncol is, de engem nem igazán tud rávenni, hisz nem szeretek táncolni.

Hajnalban hazamegyünk, mert már én is fáradt vagyok és õ is. Alig hogy felérünk a szobánkba megszabadul a ruháitól és egy alsóban bebújik az ágyba amit próbálok nem figyelni, majd a fürdõben megyek és átkapom az alvós nadrágomat.

Lefekszem, de õ szinte rögtön hozzám bújik, bár… azt hiszem a bújás enyhe kifejezés, mert már majdnem rajtam fekszik.
- Biztosan jól vagy? – kérdezem, õt figyelve. Nem igazán tudom hogyan kéne reagálnom erre a közelségre. Azt hiszem még senkivel nem feküdtem így.
- Uhum. Bár reggel fájni fog a fejem, de most csak az érdekel, hogy itt vagy – dünnyögi mosolyogva és egy puszit nyom a mellkasomra - Szeretem, ha velem vagy…

Összeráncolt szemöldökkel figyelem, ahogy elsimulnak a vonásai és egyenletessé válik a légzése, de nem tudok rajta kiigazodni.

A cégnél is folyton flörtölt velem aminek nem tulajdonítottam jelentõséget, de ma este még akkor is a páromként viselkedett, ha nem volt senki a közelünkben. Nem értem, hogy ennyire egyszerû ezt neki eljátszani, vagy szimplán csak jól szórakozik?

Mindegy… fáradt vagyok és aludni akarok, de sehogy sem tudok kényelmesen elhelyezkedni, mert Jin rám fonódott és korlátozza a lehetõségeimet. Végül az egyik kezemet a derekára teszem, mert nem tudom másképpen elhelyezni. Most úgy is alszik, tehát úgy sem látja…

Fogalmam sincs mennyi lehet az idõ mikor felébredek, mert a sötétítõ be van húzva, de az oldalon beszûrõdõ fénybõl ítélve valahol délután késõ felé járhat. Jin még mindig ugyanúgy fekszik rajtam és mivel az ablakok is zárva vannak igen csak fülledt a levegõ, a problémára pedig csak rá tesz a lapáttal, hogy – nem tudom miért és mióta – merevedésem van. Õ pedig az egyik lábát átvetette a combomon szóval fogalmam sincs, hogy kelljek fel a pizsamaalsó pedig egyáltalán nem rejt el semmit.

Remek, ha felébred tökéletesen félreértheti a helyzetet és a végén még azt hiszi, hogy miatta…

Más viszont nincs jelen, szóval ez elég egyértelmû… teljesen bekattantam, ha még álmomban is felizgulok rá, nem csak akkor ha megcsókol.

Óvatosan kihúzódom alóla, de a lábát muszáj leemelnem magamról, mert másképpen nem megy. Ekkor viszont egy fura nyöszörgõ hangot hallat és laposakat pislogva nyitogatni kezdi a szemei. Még idejében felülök, így legalább háttal vagyok neki és nem veszi észre…

- Miért keltél fel? – kérdezi még kicsit rekedtes hangon az alvástól.

- Meleg van és felébredtem. – hazudom – Te még aludj nyugodtan, ha álmos vagy.

- Én már ébren voltam csak nem volt kedvem megmozdulni. – elvigyorodik és nyújtózkodna, de ekkor felszisszen és rögtön abbahagyja a mozdulatot.

- Mi a baj? – kérdezem és rápillantok, de mikor meglátom a hátát rögtön eláll a szavam.

Mindkét lapockáján kék zúzódások vannak és még lejjebb is a hátán. Azt mondta leugrott a teraszról, de azt nem, hogy ennyire megütötte volna magát… fenébe.

- Ennyire szarul néz ki? – kérdezi morcos hangon hasra fordulva.

- Ez… ne hívjak orvost? – nem értek a sérülésekhez, de nem szeretném, hogy bármi komolyabb baja legyen.

- Rohadtul szar érzés, de nem halok bele. Hoznál egy fájdalomcsillapítót… vagy inkább kettõt?

- Persze, egy pillanat. – a gardróbszobába megyek és elõkeresem a gyógyszeres dobozkát és kiveszek belõle két darab tablettát, majd a fürdõszobában engedek egy pohár vizet és magamra kapok egy köntöst, hogy eltakarjon bizonyos dolgokat.

- Tessék! – a kezébe adom, mert közben már felült és azonnal be is kapja õket.

Remélem tényleg nincs semmi komolyabb baja.

- Ha neked is jó úgy, akkor majd felhozom a vacsorát és nem kell járkálnod. – nekem sem sok kedvem van most anyámmal vagy apámmal találkozni, szóval inkább én is itt ennék vele. Amúgy is meg akarom beszélni vele, hogy ez után a "baleset" után szeretné-e ha máshová költöznénk, míg itt vagyunk.

Jin:

Reggel, fogalmam sincs mikor, de a melegre kelek fel, viszont sem észhez térni, sem életjelet adni nincs kedvem. Azt viszont érzem, hogy még mindig köré vagyok tekeredve, mint valami kígyó. Amikor õ is felébred, már én is szükségét érzem, de kedvem továbbra sem sok van. 
- Miért keltél fel? 
- Meleg van és felébredtem. – Ah, ezt megértem, én is ezért ébredtem fel. Elfelejtettük hajnalban kinyitni az ablakot.  – Te még aludj nyugodtan, ha álmos vagy.
- Én már ébren voltam csak nem volt kedvem megmozdulni – jegyzem meg és moccannék, hogy nyújtózzak egyet, de a hátamba fájdalom nyilall, emlékeztetve, hogy kiment az alkohol bódító hatása, és ez tényleg fájdalmas esés volt. 
- Mi a baj? – kérdezi azonnal, de nincs folytatás, így várakozva pillantok rá. 
- Ennyire szarul néz ki? – kérdezek vissza. 
- Ez… ne hívjak orvost? – Szóval ja, szarul néz ki. Happy.
- Rohadtul szar érzés, de nem halok bele. Hoznál egy fájdalomcsillapítót… vagy inkább kettõt? - Nem kell ide orvos, kiheverem. Meg is kapom a tabimat,  amit be is veszek, hiszen kell. Késõbb talán kérek tõle egy kis jeget is rá. 
- Ha neked is jó úgy, akkor majd felhozom a vacsorát és nem kell járkálnod. 

- Az király lenne - mosolygok rá. - Van rá esély, hogy balhéznék az anyáddal, ha megint találkozok vele - húzom el a számat, semmi kedvem összekapni Demmel amiatt a hülye vén banya miatt. 
- Van most kedved beszélni egy kicsit komolyabb dolgokról? - ül le mellém.
- Nem hoznál elõtte egy kis jeget? Vacsi elõtt jó lenne egy kicsit lejegelni a hátam, mert teli hassal rossz lesz megfordulni - mosolygok rá, majd megy is és hozza is. Amíg õ felér én kicsit helyezkedek, de nem kelek fel az ágyból, csak kitúrom magam alól a takarókat. 

Amikor visszatér, látom, hogy valami baj van. 
- Na, kivel futottál össze? - kérdezem, amikor leül mellém. - Az arcodra van írva. 
- Anyám megjegyezte, hogy ha ennyire nagy a baj, talán hívjak egy orvost, vagy vegyelek rá, hogy ne színlelj tovább - sziszegi idegesen. 
- Ha ezen múlik a családi béke, hívj egy fehér köpenyest, hogy bólintson rá, hogy kibaszottul fáj a hátam. - Bólint, majd elhelyezi a hátamon a jégkockás tasakot, és indulna kifelé, de utána szólok. - De nem akarom a házidokitokat. Függetlent akarok. 
- Ez csak természetes - mondja, és már ott sincs. Sóhajtva szenverészek, hiszen a jég hideg, a hátam fáj, és mire visszaér, már kezdenek a kockák olvadni. 
- Körbepakolnál törülközõvel? - kérem meg. - Nem szívesen vizezném össze az ágyat. 

Már kapom is, õ pedig mellém ül, és kicsit mozgatni kezdi a tasakot. Simogat vele.
- Na?
- Jön az orvos, fél óra és itt lesz. - Rám néz. - Beszélni szeretnék veled. - Kíváncsian fordítom még jobban felé a fejem. - Belátom, hogy anyám nem teszi könnyebbé, hogy itt legyünk. Ha úgy gondolod, és biztonságosabbnak véled, akkor kibérelhetek egy apartmant valahol és átköltözhetünk az ittlétünk ideje alatt. 
Elgondolkodom. Végül is nekem az lenne a legjobb, nem? Egy hely, ahol csak õ van és én, nincs mama, aki sanszosan ki akar nyiffantani és papa, aki jobb-a-béke-alapon inkább ad igazat a mamának és nézi a fiát tökéletes baromnak. De ezek az idióták az õ családja, nem ráncigálhatom el, nem igaz? 
- Állapodjunk meg - kapom el a kezét. - Még egy húzása van a családodnak, rendben? Ha még egyszer történik velem valami, kicsi vagy nagy dolog, akkor lelépünk innen, rendben? 
- Miért nem akarsz most rögtön menni? - kérdezi. Érdekli a véleményem, ha jól sejtem, illetve a döntésem oka. Ez olyan demes… 
- Nos, akármennyire idióták, õk a családod, nem igaz? Ritkán látod õket, és nem lehet pont én az, aki szétbassza az idillt, ha már így is megtettem, nem igaz? - simítok végig a combján - már amennyire elérem.

Dem:

- Az király lenne - mosolyok rám fáradtan - Van rá esély, hogy balhéznék az anyáddal, ha megint találkozok vele.

Kelletlenül elhúzza a száját, de megértem. Nekem sincs most hangulatom a családhoz. 
- Van most kedved beszélni egy kicsit komolyabb dolgokról? – inkább most kérdezek rá, mert hátha visszaalszik, mire felhozom az ennivalót.
- Nem hoznál elõtte egy kis jeget? Vacsi elõtt jó lenne egy kicsit lejegelni a hátam, mert teli hassal rossz lesz megfordulni. – kéri még mindig mosolyogva, pedig most igazán nem sok oka lenne a vidámságra.
Lemegyek a konyhába és egy tálba rakok pár jeges tasakot, törölközõ lesz a fürdõben, úgyhogy azt nem kell felvinnem. Balszerencsémre azonban nem én keltem a „legkorábban”, mert a drága jó anyám már elegánsan kiöltözve áll a lépcsõ aljában, mintha csak rám várna.

- ’ reggelt, anya!

- Jó reggelt Demetrio! Ugye tudod, hogy beszélnünk kell arról, ahogy tegnap viselkedtél? - a hangja számon kérõ és mintha sértett él is lappangana benne.

- Az én viselkedésemrõl? Te sem gondolod komolyan, azok után amit Jinnel csináltatok! Örülj, hogy nincs komolyabb baja, bár így is csúnyán megütötte magát. – felfoghatná végre, hogy nem egy játék az, amit õ annak hisz.

- Ó, ugyan már! Lefogadom, hogy kutya baja, de ha nem hiszed, nézesd meg egy orvossal. Ismerem én a fajtáját: eljátssza az áldozatot, hogy aztán sajnáld és elhalmozd mindennel, aztán pedig… Demetrio! Még nem fejeztem be! Hogy lehetsz ilyen tiszteletlen, az anyád vagyok! – ordítja, mikor türelmemet vesztve inkább otthagyom.

Nincs most nekem ehhez sem kedvem, sem idõm. Jinnek kell a jég és az fontosabb.

Bemegyek a szobánkba, õ még mindig az ágyon fekszik, de a takarót már lerugdosta a földre.

Leülök mellé, õ pedig felém fordítja a fejét miközben próbálok megnyugodni. Azt hiszem mióta itt vagyok többet voltam ideges, mint Amerikában egy évben.

- Na, kivel futottál össze? Az arcodra van írva.

Remek. - Anyám megjegyezte, hogy ha ennyire nagy a baj, talán hívjak egy orvost, vagy vegyelek rá, hogy ne színlelj tovább – egyszerûen idegesít, hogy ennyire felszínes. Mint akit teljes kicserélek és valaki más él az anyám testében. Apám pedig… ah inkább hagyom…
- Ha ezen múlik a családi béke hívj egy fehér köpenyest, hogy bólintson rá, hogy kibaszottul fáj a hátam. – ez jó ötlet, legalább megmondja, hogy tényleg nincs-e komolyabb baja - De nem akarom a házi dokitokat. Függetlent akarok. 
- Ez csak természetes – ahogy felkerült a jég lemegyek a nappaliba és a laptopomon gyorsan kikeresem az elérhetõ háziorvosok számát. A családi dokik is ott vannak, de azokat kihagyom. Mikor megvan, visszamegyek hozzá. Azt hiszem a vacsora várhat míg megnézi a hátát.
- Körbepakolnál törülközõvel? – kéri, amint belépek - Nem szívesen vizezném össze az ágyat.

Egy szó nélkül szedek össze még több törölközõt a szekrénybõl, általában nem szeretem, ha utasítgatnak, de ez most más. Ritkán, szinte soha nem kell gondoskodnom senkirõl.

Megfordítom a tasakot a hátán és kicsit megmozdítom, hogy ne fagyassza el azt az egy helyet.
- Na?
- Jön az orvos, fél óra és itt lesz. – addig van idõ arra, amit kérdezni akartam - Beszélni szeretnék veled. – jobban felém fordul, hogy a szemembe nézhessen - Belátom, hogy anyám nem teszi könnyebbé, hogy itt legyünk. Ha úgy gondolod, és biztonságosabbnak véled, akkor kibérelhetek egy apartmant valahol és átköltözhetünk az ittlétünk ideje alatt.

Nem kerülne semmibe és legalább nyugodtan lehetne.

Látom, hogy elgondolkodik és nem is zavarom ebben. Addig szépen köré rendezem a törölközõt, hogy a lecsorgó víz ne a lepedõt áztassa el.
- Állapodjunk meg – megfogja a kezem - Még egy húzása van a családodnak, rendben? Ha még egyszer történik velem valami, kicsi vagy nagy dolog, akkor lelépünk innen, rendben?
- Miért nem akarsz most rögtön menni? – más kapva kapott volna az alkalmon, hogy eltûnhessen innen.
- Nos, akármennyire idióták, õk a családod, nem igaz? Ritkán látod õket, és nem lehetek pont én az, aki szétbassza az idillt, ha már így is megtettem, nem igaz? – a combomra simít, de nem lököm el a kezét, mert nem zavar.

- A te szavaiddal élve, nem basztad szét az idillt, mert az nem is volt. Legalább is mostanában, de ahogy akarod, és köszönöm, hogy ilyen megértõ vagy. – ezt igazán nem vártam volna tõle, már csak azért sem, mert néha elég heves természetû.

- Ja, pedig megnézném a házisárkány arcát, mikor bejelented, hogy elköltözöl velem – kuncog a párnába, én pedig csak a fejemet csóválva megigazítom az egyik lecsúszó félben lévõ tasakot.

- Meddig hagyjam ezeket? Bírod még?

- Már nem érzem a zsibbadást sem szóval jó. Majd leszedjük ha itt lesz a doki. – mondja, a kezét még mindig rajtam tartva.

- Rendben, akkor addig felöltözöm, ha most nincs szükséged semmire. – leveszem a kezét a combomról és a fürdõszobába indulok.

- Igaz is, a doki még rád izgul, ha meglát póló nélkül, akkor pedig kikaparom a szemét.

Nem válaszolok, de valamiért elmosolyodom a megjegyzésén. Ezt már megszoktam tõle, az irodában is mindig valami hasonlót engedett meg magának. Én pedig nem rúgtam ki, mert elõször is jó munkaerõ, másodszor pedig valahol szórakoztató.

Az orvos nemsokára meg is érkezik. Egy középkorú férfi fekete bõrtáskával. Felkísérem a szobámba, ahol elõzõleg már rádobtam Jinre a takarót, legalábbis a csípõjéig, hogy ne egy szál alsóban legyen, ami õt láthatóan nem zavarta, engem viszont annál inkább. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni az idomait és a formás lábait sem, amit már a fehér nadrágjában is” megcsodáltam”. Még soha nem láttam olyan férfit, akinek ilyen teste lett volna, mint neki. Igaz, hogy nem sûrûn nézegetek férfitesteket, mert hidegen hagy, de az övé teljesen más eset, mert erõvel kellett elszakítanom a tekintetem róla és a dokira hivatkozva inkább betakartam.

Amit õ láthatóan nem díjazott, mert a vékony takaró már megint a földön van. A fenébe!

Míg az orvos megnyomogatja-tapizza a kék területeken, én az ajtónál állok a falnak döntve a hátam, hogy ne legyek láb alatt.

- Hé, ember! Kíméletesebben! Ha nem vette volna észre kurvára fáj! – morogja, mikor már sokadszorra szisszen fel.

- Elnézést uram, de meg kellett állapítanom, hogy nincs-e törés, és azt kell mondjam szerencséje van. Jó erõs csontozatú, máskülönben eltörhette volna a lapockáját vagy a vállát. – feláll ás a táskájához lép – Felírok egy kis fájdalomcsillapítót és krémet, ami majd segít. Addig is pár napig ne erõltesse meg magát!

Valamelyest megkönnyebbülök, hogy tényleg nincs komolyan baja és miután elveszem a receptet a dokitól, kikísérem.

Alig csukom be az ajtót, anya már meg is jelenik, várakozóan felhúzza a szemöldökét, mintha arra számítana, hogy azt mondom: igazad volt.

- Nos?

- Mint már mondtam anya, tévedtél Jinnel kapcsolatban. Te akartad az orvost szóval kérlek most már hagyd békén pihennie kell. – ha már volt annyira elõzékeny és nem akart rögtön elköltözni, pedig lett volna rá lehetõsége.

- Én ugyan a közelébe sem fogok menni! – jelenti ki sértetten – Az úgynevezett kapcsolatotokat pedig egyáltalán nem ismerem el! Még mindig az a véleményem, hogy a megfelelõ hölgy megváltoztatná a véleményed egy jó házasságról.

Rosszat sejtek, és remélem ezúttal a megérzésem csal. – Anya mit csináltál?

- Én ugyan semmit. Csupán tettem egy megjegyzést és… Aurelio menyasszonyának van három lánytestvére, akiket a figyelmedbe ajánlanék.

Ez egyszerûen hihetetlen… képes lenne a sógornõimet is rám testálni, holott még nem is láttam õket?!

- Ne várjatok vacsorára, a szobámban eszem Jinnel. – nem idegesítem fel magam megint. Tessa családja amúgy is csak az esküvõ elõtt érkezik pár nappal, addig pedig még sok idõ van.

- Ez már mindig így lesz? Õt választod a család helyett?

- Egyáltalán nem a család helyett anya. Csak a viták helyett, amik mindig kialakulnak, ha egy helyiségben vagyunk. – válaszolom komolyan. Nekem sem a kedvencem az a feszült légkör.

- És ez kinek a hibája? – karcsú karjait összefonja maga elõtt.

- Én is ezt kérdeztem.

Mivel nem szól semmit – hála az égnek – a konyhába megyek és a szakácsnõ egy nagy tálcára pakolja a két tányért és a gyümölcslevet, de még magam is kételkedem benne, hogy fel tudom-e vinni épségben, ezért inkább megkérem az egyik szobalányt, hogy hozza õ. Az ajtóban átveszem tõle és bemegyek a szobába Jin azonban nincs az ágyon. A fürdõszobából a zuhany hangja szûrõdik ki, ezért a tálcát leteszem az ágyra a poharakat pedig az éjjelszekrényre és megvárom, míg kiért.

Még mindig fáradt vagyok, de ez a hátránya, ha az ember átmulatja az éjszakát: nemrég keltünk fel, de már sötétedik. Mindenesetre örülök, hogy a húgom férjhez ment.

Elõveszem a laptopomat, hisz ma még azt sem volt idõm megnézni, hogy jött-e valami fontos elintézni való a cégtõl. Van ott megbízott helyettesem, de szeretem tudni hogy mi történik. A japán ügyfelünk átküldte az újabb szerzõdéstervezetet és úgy belemerülök az olvasásba, hogy észre sem veszem Jint, csak amikor a matrac besüllyed a hátam mögött.

- Túlélték nélküled ezt a pár napot? – kérdi célzatosan a laptopra pillantva, egyik kezét a vállamra simítva támaszkodik.

- Majdnem. – rámosolygok és összezárom a laptopot – Hogy érzed magad?

- Jó erõs bogyót adott a doki. Zsibbad tõle az egész hátam, de legalább nem érzem azt, hogy meghalok minden mozdulatnál.

- Elküldtem az egyik inast a gyógyszerekért, majd fölhozza, ha visszaér. – még pont idõben mielõtt bezárnak a gyógyszertárak. – Itt a vacsora. Desszertet nem hoztam fel, de ha kérsz, akkor hozatok.

Én nem feltétlenül ragaszkodom az édességhez és már nem is fért rá a tálcára.

- No para szépfiú… - vigyorog - … majd te leszel a desszert.

Felhúzom a szemöldököm és elmosolyodom a határozottan Jinre valló gondolaton. Mindenesetre érdekelne mire gondolt. – Én, mint desszert?

- Ühüm. – mosolyog, majd a térdén odamászik a tálca mellé, nekem pedig kiszárad a torkom a látványtól. A szürke alsót lecserélte egy vörösre, ami talán még jobban rásimul és kiemeli a bõre egyenletes színét.

- Valld be, hogy szándékosan csinálod ezt velem! – nem vagyok dühös, csak… nem is tudom pontosan mit érzek. De leginkább a szexuális frusztráltsághoz hasonlítanám.

- Ne tudom mirõl beszélt. – mondja, teljesen ártatlannak szánt arccal.

Oké, ha azt akarja, hogy kimondjam, hát legyen.

- Korábban észrevetted, hogy a testedet nézem és szándékosan takaróztál ki, hogy engem ingerelj. Most pedig szándékosan vetted fel ezt. – mutatok az egyetlen ruhadarabra rajta.

Bekapja a villáján lévõ csirkefalatot és ezt most valahogy annyira érzékien csinálja, ahogy lassan kihúzza a villát az ajtai közül.

- Tetszik, hogy nézel és az még jobban tetszene, ha megérintenél. – mintha mi sem történt volna az ágytámlának támaszt egy puha párnát és óvatosan oda mászik, a tányért az ölébe veszi és folytatja a falatozást.

Én is elveszem az enyémet mielõtt kihûl. Nem tudok mit hozzáfûzni ahhoz, amit mondott. Valahol tudtam, hogy tetszem neki, mert akkor is kezdeményezett csókot, vagy szimplán csak hozzám bújt mikor nem kellett megjátszania magát. De most hogy így kimondta elgondolkodtat, hogy vajon nekem mi tetszene?

Hozzáérni… igen, most határozottan szívesen hozzáérnék. És azt is élvezem, ha megcsókol, ezt kár is lenne tagadni. Rajta kívül senki nem izgatott még fel annyira a csókjával, mint õ. Egy férfi…

Csendben fejezzük be az evést. A vacsora nagyon finom, bazsalikom levelekbe csomagolt csirkefalatok, édes õszibarackkal és fetuccine. Szóltam a szakácsnõnek, hogy ne csináljon tengeri herkentyût, mert a múltkor észrevettem, hogy Jinnek nem igazán tetszett.

Az üres tányérokat visszarakom a tálcára és kiteszem az ajtó elé, hogy majd elvihessék.

- Szükséged van még valamire, mert akkor elintézek néhány üzleti ügyet? – kérdezem az üdítõvel a kezemben.

- Oké, kell segítség vagy a japcsik átküldték az infót?

Õ gépelte a részleteket, szóval sokat tud róla, de a tervezetet csak át kell nézni. – Nem köszönöm, te most egyébként is szabadságon vagy.

- Te is. Tedd félre a munkamániás Demet és élvezd a szabid!

- Nem vagyok munkamániás. – mondom homlokráncolva. – Egyszerûen csak szükség van arra, hogy ellenõri..

- … ellenõrizd az egyébként profi helyettesedet, mert a melótól nem bírsz lazítani. De bízd csak rám magad, majd én megtanítom hogyan kell. – sunyi mosoly szökik az ajkaira.

Én is elmosolyodom, bár tudom, hogy legfeljebb próbálkozhat, mert nem szeretek lazítani. Az olyan mintha semmittevõ, naplopó lennék, és azt nem bírom.

- Majd meglátjuk, hogy sikerül-e. – ha jobban lesz úgy is kimegyünk a tengerpartra és az már lazítás.

- Idepasszolnád a laptopomat? Ha már itt kell gubbasztanom dumálok a haverral.

- Akkor én kimegyek a teraszra, hogy ne zavarjalak. – nem szoktam kihallgatni magánbeszélgetést és amúgy is… nekem is el kell intéznem pár telefont.

- Oksi.

Otthon minden rendben, Jinnek igaza van abban, hogy profira bíztam az irányítást, de mivel most küldték el a szerzõdést, írnom kellett egy meghatalmazást, hogy a helyettesem aláírhassa a nevemben.

A titkárnõmmel megbeszélem az idõpontokat, amiket váratni kell, a nagyon sürgõseket, Robert, a helyettesem bonyolítja le. Azt hiszem mikor véget ér a „szabadságom” legalább egy hétig lélegzethez sem jutok majd, de ez várható volt egy olyan kaliberû cég esetében amilyen az enyém is.

Fáradtan megnyomkodom a tarkómat, már teljesen elgémberedtek a tagjaim, ahogy a laptop fölé hajoltam, de pár napig nem lesz semmi fontos dolgom.

Mikor utoljára benéztem az ablakon, Jin még a laptophoz beszélt tehát nyilván megint webkamerán csevegett, most azonban már valami magazint lapozgat.

Bemegyek, mire azonnal rám pillant és elmosolyodik.

- Végeztél? Már azt hittem kint akarsz éjszakázni. – jegyzi meg az órára bökve és most már nem is csodálkozom, hogy álmos vagyok.

- Ne haragudj, nem vettem észre mennyi az idõ, de neked nem kellett volna megvárnod. – ha kiszól, akkor elolthatta volna a lámpát.

- Ha te is itt vagy úgy alszom, mint akit kiütöttek, úgyhogy inkább passzolom a korai fekvést.

- Rendben – sóhajtom – Mindjárt jövök, csak átöltözöm.

- Szupcsi, csak siess.

A fürdõszobában gyorsan elvégzem a szokásos rutint, majd pár perccel késõbb már oltom le a lámpákat és lefekszem. Jin már lerugdosta a törölközõket és ha jól láttam a gyógyszerét is megkapta az inastól.

Elhelyezkedem, de aztán csak egy pillanatig van csönd, mert megtöri a paplan suhogása. Elmosolyodom a hangokon, Jin hozzám fészkelõdik, de…  van egy kis gond.

- Jin…

- Nyugi nem fogok rád mászni, alszom. – motyogja a vállam felõl.

- Nem ezt akartam mondani. – igazából eszembe sem jutott, hogy tiltakozzam a „bújása” ellen. Jó így. – Ha véletlenül a hátadhoz érek, fájdalmat okozok.

- Nem fogsz, másképp pedig nem lenne ilyen kényelmes. – egy puszit érzek a vállamon, majd a nyakamon. Látni nem látom, mert a behúzott sötétítõ mellet nem igazán van fény.

– Valamit elfelejtettél. – morogja.

- Tényleg? Mit? – nem emlékszem, hogy bármit kellett volna még tennem, bár megesik, hogy a munka mellett valami kimarad.

- A desszertemet. – suttogja érzéki hangon a fülemben.

A hangjától az összes pihe feláll a tarkómon, de jó értelemben. – Mit szeretnél?

- Csókolj meg!

A kérése nem ér váratlanul, gondoltam, hogy a desszert valami ilyesmi lehet nála, de mégis tétovázom egy kicsit. Ez itt nem színészkedés, nem lát minket senki és csak azért kérheti, mert vágyik rá. És, ha azt kérdezem magamtól, hogy meg akarom-e csókolni, akkor egy nagyon nagy igen a válasz, ezért nem is állok ellent a csábításának.

Felemelem a kezemet és óvatosan a tincseibe bújtatom az ujjaimat, hogy tudjam hol van, majd oldalra fordulva hozzásimítom az ajkaimat az övéhez. Felsóhajt, a lehelete enyhe mentolos illatot áraszt az ajkai mégis édesek. Mint az a mézes õszibarack, amit délután evett. Magamat is meglepve nyögök fel, arra a vágyhullámra, ami eláraszt a nyelveink találkozásánál, a csók sokkal forróbb, mint amit eddig váltottunk, és sokkal intenzívebb is. Még jobban magamhoz húzom vigyázva a hátára és kicsit erõsebben markolok a puha fürtjeibe, ezzel magamnál tartva, bár nem mintha bárhová is menni akarna…

Jin:

- A te szavaiddal élve, nem basztad szét az idillt, mert az nem is volt. Legalább is mostanában, de ahogy akarod, és köszönöm, hogy ilyen megértõ vagy. – Tetszik, hogy kedves, bár azt hiszem neki ez a hûvös elegancia és illem a jelleme része. Hm… 
- Ja, pedig megnézném a házisárkány arcát, mikor bejelented, hogy elköltözöl velem – kuncogok fel a gondolatra. Még megbeszéljük, hogy elmegy felöltözni, ami nekem személy szerint nem tetszik, de ha a doki ráizgul morc leszek és az ellenség mindig ott van, ahol nem várod. Heh.

A doki hamarosan megérkezik. Illendõen bemutatkozik és igyekszik nem a seggem bámulni, ami igencsak fincsi lehet ebben az alsóban. Ó, tudom én, de a mûsor nem neki van, akármennyire is dögös. Ahogy azonban elkezdi nyomogatni a kék foltot és a fájós részeket, egyre morcibb vagyok. Eleinte letudom annyival, hogy kell, de utána már mintha direkt csak ott nyomná meg, ahol fáj! 
- Hé, ember! Kíméletesebben! Ha nem vette volna észre kurvára fáj! – morranok rá. 
- Elnézést uram, de meg kellett állapítanom, hogy nincs-e törés, és azt kell mondjam szerencséje van. Jó erõs csontozatú, máskülönben eltörhette volna a lapockáját vagy a vállát. Felírok egy kis fájdalomcsillapítót és krémet, ami majd segít. Addig is pár napig ne erõltesse meg magát!
Pakolászol és már lép is, én meg még egy kicsit fetrengek de aztán rájövök, hogy nincs kedvem csak úgy feküdni és amúgy is büdi vagyok. Feltápászkodás után összeszedek egy alsót, ami véletlenül épp az egyik legjobban feszülõs. Puszta véletlen. Természetesen. 
Ha akarnék sem tudnék gyorsan pancsizni, hiszen fáj a hátam, de egyre kevésbé, lehet, hogy csak be kell járatni. Hehe. Alapos mosakodás után visszamászok a szobába, de Dem már itt van. Az ágyon ül és annyira bele van merülve a lapiba, hogy fel sem néz rám. 
- Túlélték nélküled ezt a pár napot? – kérdezem, mögötte kukucskálva.
- Majdnem. Hogy érzed magad?
- Jó erõs bogyót adott a doki. Zsibbad tõle az egész hátam, de legalább nem érzem azt, hogy meghalok minden mozdulatnál.
- Elküldtem az egyik inast a gyógyszerekért, majd fölhozza, ha visszaér. Itt a vacsora. Desszertet nem hoztam fel, de ha kérsz, akkor hozatok. - Hát, ezt a labdát lecsapom… 
- No para szépfiú… - vigyorgok rá, mert ezt tényleg nem lehet kihagyni.  - … majd te leszel a desszert.
- Én, mint desszert?
- Ühüm. – Mosolyogva mászom a kajáért, és szentek láthatják a lelkem, hogy most nem csináltam semmit direkt, csak így jött ki, és õ mégis felmorran.
- Valld be, hogy szándékosan csinálod ezt velem! 
- Nem tudom mirõl beszélt. – De, közben rájöttem, hogy kifejezetten tökéletes volt a mászásom közben a rálátás, de azért kicsit még futtatom, kíváncsi vagyok, hogy mit mer kimondani és mit nem.
- Korábban észrevetted, hogy a testedet nézem és szándékosan takaróztál ki, hogy engem ingerelj. Most pedig szándékosan vetted fel ezt. – Hm, ennyire felbátorodott? Ez kifejezetten tetszik. Nagyon tetszik.
- Tetszik, hogy nézel és az még jobban tetszene, ha megérintenél. – Részemrõl a vita le van zárva, kajálok tovább. 
Amikor végzünk még kicsit beszélgetünk arról, hogy miért ennyire munkamániás. A helyettese vérprofi, soha nem volt vele baj, még a papírmunkája is tökéletes, erre õ folyamatosan ellenõrizgetné, ha lenne ideje. Cöh. De õ kivonul  dolgozni, én meg kicsit dumcsizok egy régebbi haverral. Igaz, nem sokáig, mert kezdek fáradt lenni és a sráccal is elég érdekkapcsolat ez a barátság. Én szerelem a verdáját, és most épp be van törve a feje, hogy nem vagyok otthon. Bár abból, amit elmondott, szarráhajtotta a motort és cserélni kell, erre így fel is hívom a figyelmét, hogy kezdjen spórolni. A motor minden verdába rohadtul drága.
Hamar lezavarom, de nem akarok aludni. Valamiért olyan érzésem van, hogy most jobb lenne ébren maradni, így olvasgatni kezdek valami fogalmam sincs, hogy mit, amíg be nem tér.
- Végeztél? Már azt hittem kint akarsz éjszakázni. 
- Ne haragudj, nem vettem észre mennyi az idõ, de neked nem kellett volna megvárnod. – Heh, persze.
- Ha te is itt vagy úgy alszom, mint akit kiütöttek, úgyhogy inkább passzolom a korai fekvést.
Elmegy átöltözni, de én már tudom, amit õ nem. Hangulatban vagyok, és amúgy is jön nekem egy desszerttel. Ha végig nem is csináljuk, abban biztos lehet, hogy nem menekül ma este. Valamit ki fogok erõszakolni úgy, hogy õ is rohadtul élvezze, így ahogy visszatér, elhelyezkedem félig rajta, félig mellette az ágyban. 
- Nyugi nem fogok rád mászni, alszom. – Félig igaz is. ÕÚ még megjegyzi, hogy a hátamat félti,. de én meg tudom, hogy vettem be a bogyeszból és jó lesz, majd holnap kipiheni magát. 
- Valamit elfelejtettél – jegyzem meg. Visszakérdésére készséggel válaszolok is. - A desszertemet. – Összeszedem a legérzékibb hangomat, és ahogy rákérdez, hogy mit akarok, már mondom is, hiszen ezt imádom. - Csókolj meg!

A csók úgy indul, ahogy szokott, de pillanatok alatt csap át az egész kifejezetten élvezetes játékba, ami nekem egy dolgot jelent: valami fog történni. És bármi is lesz az, én élvezni fogom.

Imádom, ahogy rögtön átveszi az irányítást. Hatalmasat csalódtam volna, ha mondjuk nekem kell megdugni õt. Az mondjuk válóok lett volna, de úgy érzékelem, hogy ezzel nem lesz gond. Maximálisan domináns. Ahogy az ajkaimat szaggatja, a nyelvével az enyémet simogatja és az ujjai a hajamnál fogva tartanak, maga a mennyország. Picit közelebb vackolom magam és nem érdekelve, hogy a mozdulatra megfájdul a vállam, átvetem rajta a lábam és megszakítva a csókot, ráülök. Érzem, ahogy megremeg a teste, de most nem érdekel semmi, nem hagyom menekülni. 
- Jin… 
- Hallani sem akarom az ellenérveidet - suttogom vissza akaratosan. - A hátam majd holnap kipiheni magát és más nem fontos most. - Amennyire látom a sötétben ránézek, hiszen van egy pici fény, de inkább sötétség. Ami viszont még izgibbé tesz mindent. Elõredõlök, és piciket mozdítva a csípõmmel hozzányomom a farkam az övéhez - ami már szintén kemény. Csak annyira mozgok, hogy ne fájjon rohadtul, de amikor a kezei a csípõmre csúsznak, megremegek. Egy rohadt szót sem szólunk.
Nem vagyunk kölykök, mindkettõnknek vannak igényeik és én elég rég kaptam bármit is, a korábbi beszélgetésekre visszagondolva pedig õ is. Most nem hagyom elmenekülni, ez egészen biztos. Egy picit még így keményítem magunkat, majd legördülök róla. Gyors mozdulattal rést húzok a sötétítõn az ablakhoz, hogy legyen fény, õ pedig mozdul velem és felém támaszkodik. Elveszek a tekintetében, annyi benne a vágy, aztán mintha arra, hogy az egyik lábam a dereka köré csavarom, kicsit kijózanodna, elkezd elhajolni. 
- Nem. Várj! - Mindkét lábammal fogom a derekát.
- Jin… engedj el.
- Te is akarod, én is akarom - suttogom és feljebb hajolva az ajkaira suttogom. - Tudom, hogy akarsz engem. És te is tudod. Ne ellenkezz tovább. 
Egy pillanatnyi csend, majd megcsókol, én pedig ismét összesimítok magunkat, de tudom, hogy nem ennyit akarok. Módszeresen tolom el egy picit, majd ledobom az alsómat, és az övéhez nyúlok, de gyorsabb nálam és letolja õ is. 
- Ott van az éjjeliszekrényeden testápoló - mutatok irányba. - Tágíts ki. - A szemei nagyra nyílnak, de mozdul. - Rád fogok ülni, úgy mindketten jobban élvezzük. - 69. Imádom. 

Miközben a számban kényeztetem a farkát, tudom, minden érzékemmel érzem, hogy õ is kényeztet engem. Eleinte lassan, ismerkedve a helyzettel, de aztán belelendül. A szex nem enged gondolkodni, ez már tuti, de az is, hogy valahol ösztönös. Ha akarnék sem tudnék szólni, magától teszi amit kell. Nem vagyunk kölykök és ez így van jól, õ akar engem és én is õt, arra pedig ráérünk gondolni, hogy mi lesz reggel. Most csak a szex a fontos. Minden más lényegtelen. 

Majdnem elélvezek felette, annyira rohadt jól csinálja. Nyögök és suttogok, hogy mennyire élvezem és még többet akarok, aztán meg is kapom. A hátamra fektet, és a lábaim közé mászik. Ekkorra már annyira sürgeti a vágy õt is és engem is, hogy a gumi fel sem merül. Minek? Egyikünk sem beteg ezt tudjuk a másikról, már kiderült volna, ha mégis, terhes meg nem leszek, felesleges vigyázni. 
- Dem… - suttogom, ahogy megérzem a farkát. - Csak ah… nagyon lassan… - kérem. Rohadt régen nem voltam senkivel, de a bólintásából tudom, hogy õ is tudja, hogy nem tudna a tágítás ellenére sem csak úgy belémnyomulni, de minden egyes centi maga a gyönyör, ahogy halad elõre. Mikor tövig sikerül belém csúsznia a karjába kapaszkodok és nagyot nyögve élvezek el, kicsit sem érdekel a hangszigetelés. Nagy levegõt veszek, és próbálom visszafogni  a testem remegését, hiszen õ is nehezen bírja. Tudom én… ha jól sejtem elõször csinálja pasival, és tekintve, hogy egy pasi sokkal szûkebb, mint egy csaj…
- Annyira rohadt jó, hogy bennem vagy - suttogom, és a nyaka köré kulcsolva a kezeimet lerántom egy csókra és közben lassan lökök a csípõmmel, bátorítva, hogy mehet, õ pedig kezdi. Oh, de még hogy. Felettem támaszkodik, a farka bennem lüktet, és csak az arca elég lenne, hogy elélvezzek. Annyira, de annyira szexi. Sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem. Egyr3e gyorsul a tempó, egyre hangosabban nyögök, aztán a farkamra vezetem a kezem, õ pedig odapillant, de ahogy eltalál egy pontot a testemben, a hátam minden fájdalmas tiltakozása ellenére ívbe feszül a testem. 
- Oda… ott még… - nyögöm totál átszellemülten, körmök nélkül marva a karját és a hátát, õ pedig teszi amit kérek. Aztán mintha nem akarná, hogy máris vége legyen, picit visszalassul és az arcomhoz hajol, de nem csókol meg. Megrémülök, hogy talán épp most esik le neki, hogy mit csinálunk, így udvarlómódba kapcsolok. 
- Imádom a farkad, Demetrio - dorombolom. - Annyira nagy és olyan fantasztikus érezni. Feszít és olyan nagyon jó - nyögök fel, ahogy lök egyet. Kezem a fenekére csúszik, hogy még inkább mozgásra ösztönözzem. - Még mélyebben. gyorsabbanh, Dem… 

Percek múlva már gondolkodni sem bírok, csak nyögni, hol artikulálatlanul, hogy a nevét próbálva, de nem mindig jön össze. Az érzés ugyanis felülmúlhatatlan. Az eddigi legjobb dugásom, ebben biztos vagyok. Ahogy saját kezem dolgozik a farkamon, õ bennem lüktet, néha pedig csókol, érzem, hogy jön a vége. Pár rántás után én élvezek el elõbb, õ követ, de nem húzódik ki, én meg nem foglalkozom vele, hogy fájni fog a hasam holnap.
Pár pillanatig még szuszogva támaszkodik felettem, majd mellém gurul, én pedig azzal a lendülettel gurulok hozzá, nem foglalkozva vele, hogy mindketten csupa cucc vagyunk. most ez érdekel a legkevésbé, hiszern… hiszen ez több volt, mint a legjobb álmaim…

Dem:

Egyre vadabbá válik a csók, már-már felfaljuk egymást, és a vékony alsó nem rejti el, hogy felizgatott, jobban mint bármikor. Hogy lehet egyáltalán ilyen jó egy csók?

Reflexbõl a hajába markolva tartom hogy ne húzódhasson el, nem mintha bárhová is menne, legfeljebb még közelebb hozzám. Szinte már rám mászik és nem tévedtem, mert rögtön meg is teszi.

Megszakítom a csókot és lihegve nézek a csípõmön ülõ férfira, felszáll a vörös köd az agyamról és eljut a tudatomig, hogy mit is csinálunk éppen és hogy ezt nem kellene. Csak a körvonalait látom a sötétben, gyors légvételeit hallom, kezeit érzem a mellkasomon és egy furcsa érzés kezd elõtörni belõlem, ami arra ösztönöz, hogy fordítsak a helyzeten és õ legyen alul az ágyra szorítva. Majdnem meg is teszem, a racionális gondolkodás azonban meggátol.
- Jin… 
- Hallani sem akarom az ellenérveidet – suttogja érzékien, ellentmondást nem tûrõn - A hátam majd holnap kipiheni magát és más nem fontos most.

Az igazság az, hogy most eszembe sem jutott a háta, de ez is egy szempont, hogy miért is ne kellene ezt csinálnunk és van még néhány, amik a következõ mondatommal akartam elmondani, de szavak helyett, csak egy nyögésre futotta.

Csípõjét elõre mozdítva feszíti nekem a merevedését, ritmikus mozgása megõrjít és a nyögéseken kívül egy szót sem vagyok képes kipréselni magamból, de ha akartam is tiltakozni az ellen az õrültség ellen, amit mûvelünk, elérte, hogy elfelejtsem. Megszorítom a csípõjét, legszívesebben még jobban magamhoz préselném, hogy minden centimétert érezzen és én is õt, mert ez a tempó túl kevés… több kell… még több belõle…

Elegem volt már az önmegtartóztatásból, az sem érdekel, hogy egy férfira izgultam fel és éppen egy férfi miatt vagyok kõkemény, egyszerûen nem érdekel. Most csak azt érzem, hogy milyen jó amit csinál.

Egy gyors mozdulattal legördül rólam, én pedig kihasználom a helyzetet, hogy felüljek. A függöny kissé félre húzva enged be egy kevés fényt, ami a kinti lámpáktól szûrõdik be, majd azonnal vissza is mászik az ágyra. Egy pillanat alatt fölé mászom, forró bõrének súrlódása érzéki bizsergést kelt a mellkasomban, a tekintete szinte perzsel. Egy nõ sem nézett még így szex közben. Miért pont Jin van rám ilyen hatással?

Annyira elmélyedek az arcában, már csak arra eszmélek föl, hogy az egyik formás lábát a csípõm köré fonva magához szorít. Már világos, hogy nem csak játszadozik, hanem sokkal többet akar, ahogy az én testem is. Õt akarom érezni magam körül, minden apró részletét meg akarom ismerni, addig csókolni, míg ki nem fulladok… és pont ezért próbálok inkább elhúzódni. Holnapra megbánná, vagy én bánnám meg.

- Nem. Várj! – a combjaival magához szorít, nem enged elhúzódni.
- Jin… engedj el. – ez nagyon nem jó ötlet.
- Te is akarod, én is akarom – feljebb hajol és egészen közel az ajkaimra suttog - Tudom, hogy akarsz engem. És te is tudod. Ne ellenkezz tovább.

Magamban rágódva pörögnek a gondolataim, de a hozzám simuló teste, a merevedése és a forró lehelete az arcomon nem sokat segít, legalábbis abban nem, hogy a valószínûleg helyes döntést hozzam. Pont most kell elõjönnie a két hónapos cölibátus következményeinek, vagyis hogy semmilyen önuralmam nem maradt, amivel visszafogjam magam.

Az ajkara marok, kutatón, követelõzõn, holott magam sem tudom mit és mennyit akarok, de az biztos, hogy még többet. A teljes testünk összesimul, a lábai satuként fognak körül, megakadályozva, hogy bármerre is mozduljak, de már nem akarom elereszteni.

Ügyesen megszabadul az alsójától, a lábai leválnak rólam, hogy le tudja rúgni magáról és én is gyorsan megszabadulok tõle.

- Ott van az éjjeliszekrényeden a testápoló. Tágíts ki. – mondja határozottan és kimászik alólam - Rád fogok ülni, úgy mindketten jobban élvezzük.

Ismerem ezt a pózt, de eddig csak nõkkel próbáltam ki. Kinyújtom a kezem a kör alakú tégelyért, bele sem gondolok igazán, hogy mit teszünk, de nehéz is gondolkodni, ha Jin ügyes nyelve szakértõen hajszol a gyönyör felé. Végigsimítok a feszes combjaim, a szexi fenekén, ami olyan jól mutatott abban a szûk fehér nadrágban, majd megtalálom az apró rést és óvatosan simogatni kezdem a krémes ujjaimmal. Még soha nem csináltam ilyet, nõkkel sem próbáltam az anális szexet, de nem tartom undorítónak amit most teszek. Inkább felizgat, fõleg, ha elképzelem ezt a szûk forróságot a farkam körül, amit most az ujjaimon érzek.

Ki lehet ezt bírni épp ésszel? Vagy már rég megõrjített, hogy ennyire akarom õt?

- Így nagyon jó… még csináld egy kicsit… - suttogja, a merevedésemen érzem a leheletét amitõl borzongás fut végig az egész testemen, de teszem amit kért. Egyre nedvesebb, könnyebben fogadja be az ujjaimat és még épp idejében enged ki az ajkai közül, hogy ne élvezzek el.

Egy mozdulattal fordul meg és az ágyra döntve kerülök fölé, még a kevés fényben is nagyon izgató látványt nyújt a szégyentelenül széttárt lábaival, a hasának simuló merevedéssel…
Elhelyezkedek, de aztán nem mozdulok elõre. Nem vagyok biztos benne, hogy nem fogok neki fájdalmat okozni. Nem akarom, hogy…
- Dem… Csak ah… nagyon lassan… - kéri suttogva.

Bólintok, remélem tudom is tartani magam, mert már majd felrobbanok a vágytól. Lassan hatolok belé, összeszorítom a fogaim a szorításától, de egészen addig nem is koncentrálok arra, míg teljesen benne nem leszek, mert akkor nem tudtam volna lassan csinálni. Még annál is szorosabb, mint ahogy képzeltem, nem is lehet egy nõhöz hasonlítani, az élvezet foka pedig leírhatatlan. Jinnek is ez lehet a véleménye, tekintve, hogy ebben a percben élvezett el, pedig meg sem mozdultam. Ujjai erõsen a felkaromba nyomódva tartanak, mély nyögésébe én is beleremegek, de visszafogom magam.
- Annyira rohadt jó, hogy bennem vagy – suttogja rekedt hangon, karjait a nyakam köré kulcsolva leránt magához és féktelenül az ajkaimnak esik, a csípõjét megemelve mozdul, de nem hagyom sokáig hogy õ diktálja a tempót és hamar áteszem az irányítást. Ne vagyok lassú, nem is tudnám lassan csinálni, annyira nagyon jó benne lenni és érezni, ahogy forrón lüktet körülöttem, néha megszorít. Nyögései és nyöszörgése egyre hangosabbak, hamarosan már nem csak az õ hangjait lehet hallani és a csókot megszakítva a nyakába temetem az arcom, néha csókolva vagy harapva puha bõrét.

Ez a gyönyör össze sem hasonlíthat azokkal, amit eddig átéltem. Holnap valószínûleg ha átgondolom nem leszek ilyen biztos ebben, de jelenleg…
- Oda… ott még… - nyögi hangosan, ívbe feszült testel nekem nyomja megát, az arcán olyan kéjes kifejezés ül, hogy nem lehetne neki ellenállni még ha akarnék sem. Õrületes, hogy milyen szexi és szégyentelenül kényezteti saját magát is, hogy még jobb legyen neki.

A szex hangjai az egész szobát uralják, és ez a szoba nem hangszigetelt szóval… francba. Kik is laknak velünk egy emeleten?

- Imádom a farkad, Demetrio. Annyira nagy és olyan fantasztikus érezni. Feszít és olyan nagyon jó – nyöszörgi érzékien, egyik kezével a fenekembe markolva ösztönöz még gyorsabb mozgásra - Még mélyebben. gyorsabbanh, Dem…

A vad tempó közepette már nem is figyelek arra mit mond, milyen hangok hagyják el a vágytól elnyílt ajkait és az sem számít ki hallhat meg. Semmi sem érdekel most azon kívül, hogy a végsõ beteljesülést elérjük. Amikor épp tudom akkor csókolom, harapom, Jin a hátamat karmolássza, ujjait mélyen a bõrömbe nyomja, majd egy nagy nyögéssel élvez el és a szorítása engem is magával ránt.

Szuszogva támaszkodom a vállára egy kicsit, majd oldalra gördülök, hogy nem nehezedjek rá, de egyszerûen nem bírok sem gondolkodni sem megmozdulni. Teljesen ellazultnak érzem magam, nehezemre esik, de átkarolom a hozzám tapadó Jint, és egy perc múlva már le is csukódnak a szemeim.

Fogalmam sincs hány óra lehet, mikor kezdek magamhoz térni, az inkább ájulásnak, mint alvásnak tûnõ pihenésbõl, de az-az idegesítõ fénycsík épp a szememre vetül. Lassan tudom csak kinyitni a szemeimet és még lassabban megmozdulni, egyrészt mert semmi kedvem hozzá, másrészt, mert Jin szó szerint a hátamhoz tapadva fekszik az egyik karját átvetve a csípõmön.

Egy sóhajjal lehunyom a szemeimet ahogy visszapörgetem a tegnap este eseményeit, élénken emlékezve minden izgató kockára, de itt meg is szakítom a gondolkodást. Az egész testem jólesõen bizsereg, kissé elnehezültnek, de mégis olyan kipihentnek érzem magam, mint még soha. Óvatosan leemelem magamról Jin karját, majd hátrapillantva felállok és a fürdõszobába megyek. Este elmaradt a zuhany és most az egész mellkasom ragad, meg azt hiszem a hátam is ha Jin hozzám bújt.

Gyorsan lezuhanyozom és egy törölközõt csavarva a derekamra állok a tükör elé, hogy megborotválkozzam, de a karomat felemelve meglátom, hogy mit „alkotott” rajtam az a vadmacska. Még szerencse, hogy nincsenek hosszú körmei és így csak pirosló csíkokat kaptam véres barázdák helyett. Pusztán kíváncsiságból megnézem a hátam is és az is hasonló eredménnyel végezte.

De miért érzem azt, hogy legszívesebben elégedetten vigyorognék?

Jól érzem magam, az nem vitás, mintha eltûnt volna a frusztráltságom, ami az utóbbi idõben kezdett túlnõni rajta, de most megszabadultam tõle. Kétségtelenül voltak jó hatásai a tegnapi õrültségnek. Van valami abban a gyógyító szexben…

Elkészülök és csendben elõveszek pár ruhát a gardróbból, egy rövid ujjú sötétkék inget és egy szürke farmert. Az ing ujjai alól még kilátszik pár centi a csíkokból, de hosszú ujjúban nem lehetne kibírni ebben a hõségben, a rövidebb nadrágot pedig nem szeretem, szóval marad ez.

A pénztárcámmal és a mobilommal együtt csendben kiosonok, még csak fél hét volt mikor az órámra néztem, de most nem akarok itthon maradni, Jinnek pedig egyébként is pihennie kell. Belegondolva… remélem nem lesznek fájdalmai, az orvos azt mondta ne erõltesse meg magát és azt nem éppen tartotta be.

- Jó reggelt uram!

Megfordulok, és az inast látom a hallba lépni. – Magának is jó reggelt. Nem tudja véletlenül, hogy az apám felkelt már?

- Már hat órakor elment uram, azt mondta kimegy a szõlészethez.

Hm… oda én is ki akartam menni, megbeszélni néhány dolgot, új szállítmányozási tervekrõl. De elõbb még… - Késõbb, kérem nézzen fel a szobámba és vigyen fel Jinnek valami reggelit. Bármit, amit kér.

- Igen uram.

A sofõrrel odavitetem magam az apámhoz, szívesen szétnéznék, hogy megy az üzlet.

***

Egészen furcsa dolog apámat nem öltönyben látni, hisz hozzám hasonlóan neki is az az általános viselete, de egy hegytetõre nem lenne praktikus öltözet.

- Jó reggelt! Nem vártalak Demetrió. – kezet fogunk, közben körülnézek a hatalmas területen.

- Tudom, de még nem volt idõnk az üzletet megbeszélni és gondoltam most alkalmas lenne. – kicsit amúgy is ki akartam szellõztetni a fejem.

- Jó. Persze… most semmi akadálya. Rendben. – mondja, de látom, hogy gondolatban nem itt jár. Homlokráncolva figyelem, ahogy elõbb kinyitja, majd becsukja a száját.

- Apa mit akarsz mondani? – kérdem türelmetlenül.

Rám pillant, de nem szól semmit és egyre türelmetlenebbül várok.

- Szóval… anyádról lenne szó. – böki ki végül.

- Mi van vele már megint? Összevesztetek? – nem szokott ilyen furcsa képet vágni mikor róla van szó, általában hûvös vagy semleges.

- Nem olyan értelemben… de mondhatjuk. – sóhajtja a homlokát masszírozva – Éjszakára egy hotelbe ment.

- Minek? Ha nem akart veled egy ágyban aludni, lett volna elég vendégszoba a házban. – ennyire már õ sem lehet õrült, hogy még a házból is kiköltözik.

- Nem miattam ment el… - zavartan félrenéz és megköszörüli a torkát - … miattad… miattatok.

Elhallgat, de egy percig még mindig nem esik le, hogy mirõl van szó. De aztán… a francba!

Gondoltam, hogy túl hangosak voltunk.

- Nos, nem az én dolgom, nem is akarok beleszólni, de ismered anyádat – mikor rám néz, felöltöm a hivatalos maszkot, amit tárgyalásokon használok, mert valamennyire zavaró, hogy apámmal kell errõl beszélni. – Olyan dühös lett, hogy át akart menni hozzátok és kidobni a… párodat a házból.

- De nem jött át… mármint nem hallottam. – az ajtót sem zártuk be tegnap.

- Nem engedtem, neki hogy megtegye. Vitatkoztunk, majd egyszerûen elment. A sofõr mondta, hogy egy hotelnél rakta ki.

Vagyis apámon csattant minden. Nem lenne ilyen rossz a helyzet, ha már korábban is határokat szab a szeszélyeinek.

- És te? Mármint… haragszol? – kérdezem, hisz akkor õ is végighallgatott mindent.

- Ha azt kérdezed ilyen kapcsolatra gondoltam-e neked a jövõben, akkor persze nem a válasz. – zavartan felnevet, õ sem akarja jobban ezt a beszélgetést, mint én – De a te életed. Az a fontos, hogy neked jó legyen és ha ehhez egy férfi kell… nos, én nem tudom mit mondhatnék, de akkor is a fiam vagy. Ezen nem változtat a tény, hogy…

- … hogy meleg vagyok? – mondom ki helyette, és õszintén szólva most elõször gondolok ebbe így bele. Meleg vagyok?

Ironikus lenne. Eljátszom a család elõtt és a végén kiderül, hogy igaz. A tegnap éjszakát nem tagadhatom le és nem is akarom. Azt hiszem most elõször élveztem ennyire a szexet és ez volt eddig a legkielégítõbb is a sok közül. A nõkkel… inkább szükségletnek tekintettem, de a tegnap éjszaka… az vágy volt. Igazi, színtiszta vágy.

- Akkor talán foglalkozzunk az üzlettel, ha nem bánod. – töri meg a beállt csendet apám baritonja és mikor beleegyezõen bólintok, elindul a szõlõültetvény egyik kisebb épülete felé, ahol egy magán irodát rendeztek be.

***

A szõlészet után még a városba is bementem, mert eldöntöttem, hogy szeretném kárpótolni Jint valamivel azért, amit elviselt miattam a családomtól. Fizetésemelést nem fogadott el és nem kért a szívességért semmit, tehát legalább valami ajándékot nagyon is megérdemel.

Egy ékszerbolt mellett döntöttem végül, és azt hiszem annyira már ismerem, hogy tudjam nem szereti a csili-vili dolgokat. Egy olyan férfi aki képes nyakig motorolajosan is mosolyogni, nem lehet egy gyémántpárti.

Az órás résznél elvagyok egy ideig, majd végül kiválasztok egy sötétezüst színû acél Rolex órát(kép), amit nem az irodai munkát végzõknek találtak ki. Nagy ellenálló képességû és még a mélytengeri merülést is bírja. Férfias, mégis elegáns és nem túl hivalkodó. Remélem tetszeni fog majd neki.

***

Majdnem dél van mire hazaérek, annyira elment az idõ, de nem is bánom. Az inastól megtudom, hogy anyám még nincs itthon – szerencsére – és Jinnek is vitt fel reggelit, bár halkan megjegyezte, hogy már jóval elmúlt reggeli idõ mikor felébred.

Az ajándékát betettem az apámtól kapott aktatáskába és elindulok felfelé, ha nemrég reggelizett akkor még nem viszek föl ebédet.

A szobámba belépve elõször meg sem látom õt, háttal áll nekem az erkélyen, bézs színû térdig érõ nadrágban, póló nélkül. Nagyon jól áll neki a napbarnított bõrével, de nem fogom bámulni.

Odamegyek hozzá, az ajtóban leteszem az aktatáskát.

- Hol voltál? – kérdezi meg sem fordulva.

- Apámmal intéztünk üzleti ügyeket. – mondom nyugodt hangon. Azt hittem kínos lesz a tegnapi után beszélni vele, de nem érzem magam másképp a társaságában, mint egy nappal ezelõtt. Csupán, azt hiszem másképp nézek rá valamilyen szempontból.

- Azt hittem elõlem léptél le korán reggel. – hallom a hangján, hogy mosolyog.

A hátán még mindig kék foltok vannak, de egyes helyeken már kezd visszahúzódni, halványodni.

- Jó ideje nekem dolgozol, tudhatnád, hogy nem szoktam kitérni semmi elõl. – csak egy kis tér kellett, hogy mindent átgondoljak.

Felém fordul, kutató pillantással végignéz rajtam. – Akkor nem kell dumálnunk róla?

- Nem.

Megkönnyebbülten fújja ki a levegõt, majd a már ismert Jin mosollyal közelebb lép és a mellkasomra simít.

- Király. Nem vagyok jó agyturkász, a lelkizéshez sem értek, szóval jobb lesz ha nem akadsz ki gyakran.

Felnevetek, bár nem igazán jellemzõ rám a kiakadás. Az érintése sem zavar, olyan mint eddig, azt hiszem. Szerencsére, mert a feszült helyzet nagyon nem lett volna jó a „szabadság” maradék részében.

- Azok honnan vannak? – kérdezem, a heverõn lévõ két vörös nyakkendõre mutatva.

- Azokat Aurelio passzolta le nem rég. Ezt kell felkötnünk a legénybúcsúra. – vigyorog élvezettel.

- Hogy mi? Megmondtam, hogy ezt még megbeszéljük!

- Hiába dumálunk róla, a végén úgy is megyünk. – vigyorog. – Ha én megyek, te sem úszod meg.

- Sajnos. – jegyzem meg.

- Naaa! Ígérem jó lesz, majd én szórakoztatlak. – közelebb hajol és egy kicsi csókot nyom a számra, mire a karomat óvatosan a derekára fonom.

- Te még nem tudod milyen bulit képes rendezni az öcsém. – elhúzom a szám az egyik emlékre – És pihenned is kellene nem?

- Nem leszek száz százalékos, de még van egy napom pihizni.

Nem fogja feladni, látom rajta. Megmondta, hogy elrángat mindenhová, ahol megtaníthat lazítani. Bár még mindig nem hiszem, hogy sikerül, de most eléggé ellazult vagyok ahhoz, hogy beleegyezzem. – Rendben, elmegyek veled. – megsimítom a hátát – Ha jó leszel!

- Szupcsi! – mosolyog, de mielõtt még megcsókolna…

- Az öcsém… mondott valamit a tegnap estérõl? – kérdezem kicsit feszülten.

Jin ijesztõen elvigyorodik – Tetszett neki a koncert, azt mondta, ha Tessa itt lett volna õk adják a ráadás.

- Fenébe! – miért pont õ? – Ezt hallgathatom tõle életem végéig! – mindig imádta felemlegetni, ha valami számára vicces történt.

- Már csak egy hónapig, utána úgy is lelép a nõjével.

- Akkor ezt az egy hónapot fogja kihasználni. – odébb simítom az arcába hulló haját, a nyaka jobb oldalán megakad a szemem egy piros szívásnyomon. Nem is emlékszem rá, hogy ezt tettem, de… tetszi, hogy ott van. Mint rajtam az õ nyomai.

- Mondtam már Dem, hogy nem szabad ráncolni a homlokod, mert túl dögös leszel tõle – mormogja, egy lassú mély csókba vonva. Élvezettel viszonzom, de eszembe jut az ajándéka is.

Lassan eltolom, az aktatáskához lépek és kiveszem a négyzet alakú bársonydobozt és odaadom neki. – Ezt neked vettem, és nem fogadok el visszautasítást! Elég sokkal tartozom a szívességekért és szeretném megköszönni neked.

Jin:

Hajnalban érzékelem, hogy kimászik mellõlem, de annyi erõm nincs, hogy felkeljek. Ahogy megfordulok, a derekamba fájdalom hasít, de mégsem zavar. Mosolyogva fúrom a fejem a Dem-illatú párnába, nagyot szippantva és ismét visszamerülve az álmok világába.

Amikor legközelebb felkelek, õ már sehol. Meg sem nézem, hogy mennyi az idõ, csak kinyitom a szemem és nyújtózkodnék, de a hátam megfájdul. Ahogy ezen bosszankodom és megpróbálok felülni már a fenekem is fáj, amin viszont vigyorgok, hiszen… hiszen VÉGRE! Mióta várok erre és minden álmomat, minden mocskos kis fantáziálást túlszárnyalt, olyan fantasztikus volt. Ha nem lettem volna annyira fáradt vagy nem fáj a hátam, tuti nem is hagyom aludni, de ahh, egyszerûen imádom! Demet is, a farkát is, a testének minden kis pontját. Külön-külön is, együtt is… és ha ezt nézem, simán megérte eljönni vele ide még akkor is, ha egy havi stresszadagot kapok az itteni nõk miatt. Felállok az ágyról és meztelenül indulnék a fürdõ felé, de halk kopogást hallok. 
- Gyere. - Mielõtt benyit, akárki is az, felkapom magamra a takarót, eltakarva magam, deréktól lefelé, de csak az inas az. 
- Szép reggelt. Hoztam önnek reggelit. 
- Viszont. Demetrio? - kérdezem, miközben õ lepakol. 
- Elment az édesapja után a szõlészetbe, már fél hétkor. 
- Üzent nekem? - kérdezem felvont szemöldökkel. 
- Nem, uram. - Apró meghajlás és már kint is van, én meg mehetek zuhanyozni és azon elmélkedni, hogy miért lépett le fél hétkor. Menekült volna? Nem… nem hiszem, hogy elmenekült, sosem szokott. Voltak már necces helyzetek melóban is, de sosem tért ki. Talán tényleg fontos volt. De pont ma reggel? Nem értem… 

Épp a kalácson nyammogok, amikor ismét kopognak, de itt nem is vár senki arra, hogy szabadot kiabáljak, beront. Számban kaláccsal, ölemben tálcával, nagyra nyílt szemekkel és egy szál boxerban pislogok Aureliora. 
- Nocsak - vigyorog rám. 
- Öhm… - Lenyelem az utolsó falatot és rámosolygok. - Szia. 
- Csodálkozom, hogy tudsz ülni - vigyorogja töretlenül. Felvonom a szemöldököm. He?
- Ezt meg mégis hogy érted? - kérdezem. Én tudom, hogy szexeltünk, de õ ugyan honnan tudná? 
- Ejnye, de kis hülye vagy - nevet fel. - Hallottam minden egyes kéjes kis sikításodat, ahogy szerintem a többség az emeleten. - Nagyra nyílnak a szemeim. MIVAN?! - Öröm tudni, hogy Demetrio ilyesmire is képes. Kicsit aggódtam, hogy valójában impotens, de nem. Oh, de még mennyire, hogy nem… - Egy pillanatra megint elvigyorodik, majd gondolom, az értetlen vagy inkább meglepett fejemet látva felröhög. 
- Abba is hagyhatnád a röhögést - fújtatom. - Vagy csak ezért jöttél? Közölni, hogy hallottad? 
- Tagadhatnám, de ez is benne volt. Bár reméltem, hogy õ is itt lesz - pillant körbe. 
- Apátokkal hajnaltól a szõlészeten van - felelem. - Kérsz amúgy? - intem a tálca felé. Még van kalács rajta, fõtt tojás, sonka, sajt és az asztalon egy kancsóban narancslé. Mellém ül az ágyon és elkezd egy szelet sonkás-sajtos zsömlét nyammogni, amit gyorsan összedob magának, majd önt egy kis narancslevet. 
Végül velem reggelizik, bár elmondása szerint lassan ebéd is lesz. Hm, mindegy. 
- És amúgy, hogy vagy? - kérdezi, de értetlen fejemet látva magyaráz. - Terjednek a pletykák, hallottam, hogy mit csinált anyám meg Francesca. 
- Ja hogy ez? - fordulok oldalasan. Odapillant, majd felszisszen. - Nem fáj annyira, mint amennyire rosszul néz ki. 
- És te ilyen háttal szexeltél? 
- De ki vagy akadva ezzel a szex-dologgal - nyújtom rá a nyelvem. 
- Még szép, ki vagyok éhezve, ti meg szétkeféltek egy ágyat - sóhajt fel ál-drámaian. - De ha itt lett volna Tessa, adjuk a kontrát - vigyorog rám. 
- Kíváncsi lettem volna, mit reagál Dem - nevetek fel. 
- Ja amúgy… - A kis zacskóhoz nyúl, amit hozott és akkor tett az ágy mellé, amikor leült, és kivesz belõle két vörös nyakkendõt. - Jösztök a legénybúcsúmra, igaz? 
Hm… nem beszéltük meg végül, de… 
- Ráveszem Demet - kacsintok rá. 
- Bár totális diszkréciót kérek majd… - néz rám. 
- Szóval lesznek csajok - sóhajtok fel. 
- Lesznek hát - vigyorogja. - Csajok, pia, zene, haverok… ha nem lennétek együtt, még tuti te is összeszednél valami dögös, olasz szeretõt. Bár sanszosan nem kell ecsetelnem az olasz pasik elõnyeit - villan meg a tekintete vidáman.
- Ha arra gondolsz, nem, valóban. Bár ha nem lennék együtt Demmel meg sem ismerlek titeket - mosolygok rá. 
- Az tuti. Bár ha kicsit korábban találkozunk… - A tekintetébõl hirtelen eltûnik a komolytalanság és közelebb hajol. - Tuti én is megfektettelek volna párszor. - Felvonom a szemöldököm, de nem jövök zavarba, még csak meg sem rémülök. Csak nem kell pont a testvérétõl tartanom... 
- Nocsak, két kapura játszol? - kérdezem és próbálok elhúzódni, de mögöttem már ágytámla és fal. 
- Mondhatjuk - kuncogja, de még mindig túl közel van. - Jól esett kiverni a farkam a nyöszörgésedre - sóhajtja. - Rég izgatott fel pasi. - A tekintete a számra siklik, én meg most látom elérkezettnek az idõt, hogy tisztázzak valamit. 
 - Ugye tudod, hogy nem én leszek a házasság elõtti utolsó segg, amit megkefélhetsz? 
- Demetrio miatt? - kérdezi.
- Is. Vele akarok lenni és nem fogok neki csalódást okozni pont azzal, hogy a testvérével kavarok. 
- Ugyan, Jin - sóhajt fel. - Én tudom, amit tudok. Dem sosem volt meleg. Vagy te változtattad meg, vagy nem tudom, mi történt. Még csak bi sem. Elõtted ha volt is valaki, az csak csaj volt és amúgy is, ismerem õt. De úgyis megtudom, hogy mi van az egész mögött… - A tekintete komoly. 
- Hogy árts neki? - Ezt jó lenne tudni.
- Nem. Hogy jót mulassak azon, ha esetleg azért hozott téged, hogy ne kelljen anyánkat elviselnie - nevet fel, de nekem a torkomon ragad a levegõ is. Honnan a faszomból… várjunk csak. Ha tudná és tényleg, akkor nem mulatna ezen ilyen jót. Szóval csak tippel vagy poénkodik. Akkor játszanom kell. 
- Ja hogyne - sóhajtok fel. - Fizetett nekem, hogy ide jöjjek vele és eljátsszam a pasiját - mondom lebiggyesztett ajkakkal.  Van abban valami, hogy ha el akarsz valamit rejteni, hagyd szem elõtt. 
- Tudtam - nevet fel hangosan. - Nade… - Ismét közelebb hajol, már majdnem hozzám ér a szája. - Ha az estinél is hangosabban akarsz sikítozni, csak szólj. Holnap éjszaka például állok rendelkezésedre. - Úgy hangsúlyozza az állok szót, hogy ha nem tudnám, mire gondol, akkor is érteném, hogy meg akar dugni. 
- Aurelio, figyelj - nézek a szemébe. - Utoljára mondom el, nem fogok veled szexelni. Nekem a testvéred kell, neked ott van a menyasszonyod. Tudom, pánik a házasság miatt, de nem érdekel, keress mást, ha kalandozni akarsz. És ha nem akarod Demet bántani, elõtte nem beszélsz errõl. 
- Sosem ártanék neki direkt - sóhajtja. - Csak próbálkozom, bár diszkrét lettem volna. 
- Nem. - Már ideges vagyok. 
- Oké, pukkancs - neveti el magát. - Akkor holnap - kacsint rám. - Szexi legyél. 
Mosolygok, de nem vagyok nyugodt. Dem miért nem szólt, hogy a testvére biszex? Bár sanszosan nem kell komolyan vennem, csak bepánikolt, hogy örökre és még tovább össze lesz kötve egy nõvel és szeretne kalandozni, én meg pont kéznél vagyok. De akkor is, úgy lenne tiszta, ha én mondanám el Demnek. Hm, majd meglátom… 

Már majdnem dél van, a,mikor kopogás nélkül jön be valaki, és motoszkálást is hallok picit. Meg sem kell fordulni, ahogy a közelembe ér megérzem az illatát, és ha abból nem lett volna egyértelmû, hogy nem kopogott, már tuti, hogy ez Dem.
- Hol voltál? – kérdezem. Kicsit még aggódom, hogy miattam menekült el… és kíváncsi vagyok, elmondja-e õszintén. 
- Apámmal intéztünk üzleti ügyeket. – Korrekt.
- Azt hittem elõlem léptél le korán reggel. – Mosolygok, hiszen már nem vagyok feszült sem. 
- Jó ideje nekem dolgozol, tudhatnád, hogy nem szoktam kitérni semmi elõl. 
- Akkor nem kell dumálnunk róla? - kérdezem felé fordulva. Nem sok kedvem lenne átbeszélni, de ha… 
- Nem. - Ah, szupcsi! Máris jobban vagyok, és mosolyogva megyek közelebb.
- Király. Nem vagyok jó agyturkász, a lelkizéshez sem értek, szóval jobb lesz ha nem akadsz ki gyakran.
Felnevet õ is és láthatóan nem zavarja az érintésem. Az ó, mert estére voltak terveim. 
- Azok honnan vannak? – mutat a nyakkendõkre, én meg ecsetelem a honnant, picit összerezzenve, ahogy eszembe jut, hogy mit is kellene még elmondanom neki.  - Hogy mi? - kérdez rá a legénybúcsúra. - Megmondtam, hogy ezt még megbeszéljük!
- Hiába dumálunk róla, a végén úgy is megyünk. Ha én megyek, te sem úszod meg.
- Sajnos. 
- Naaa! Ígérem jó lesz, majd én szórakoztatlak. 
Ahogy én megcsókolom, õ meg átkarol, elillan minden kétségem. Majd elmondom neki Aureliot ha úgy alakul, de most nem akarok mással foglalkozni.
Nehézkesen, de belemegy a buliba, majd felteszi azt a bizonyos kérdést, ami ebben a helyzetben igencsak kézenfekvõ. 
- Az öcsém… mondott valamit a tegnap estérõl?

- Tetszett neki a koncert, azt mondta, ha Tessa itt lett volna õk adják a ráadás. - Ez a nagybani lényeg végülis, és nem is akarom, hogy most rögtön legyen feszült. 
- Fenébe! Ezt hallgathatom tõle életem végéig! 
- Már csak egy hónapig, utána úgy is lelép a nõjével. 
- Akkor ezt az egy hónapot fogja kihasználni. – Élvezem, ahogy a hajamat fülem mögé simogatja és ahogy a nyakamat nézi, a szeme is megvillan. Igen, ott vannak az éjszaka nyomai. A szívások, a harapások… 
- Mondtam már Dem, hogy nem szabad ráncolni a homlokod, mert túl dögös leszel tõle – jegyzem meg, hiszen felizgat a szemébõl sütõ birtoklási vágy, és megcsókolom, de nem hagy sok teret kibontakozni. Eltol és a táskájához lép. Heh?
- Ezt neked vettem, és nem fogadok el visszautasítást! Elég sokkal tartozom a szívességekért és szeretném megköszönni neked.

Meglepetten nézek rá, majd átveszem a kis csomagot. Mi a fene… 
- Dem… mondtam, hogy nem kérek semmit - nyögöm. Igazán meghat, hogy ezt vette nekem, még akkor is, ha ez pont az után jut eszébe, hogy dugtunk. Bár ami tény az tény, ma reggel lépett le elõször hosszabb idõre nélkülem. Talán egy ideje tervezi, és akkor csak a lehetõsége volt adott. Nem eshetek neki, nem vehetem sértésnek, hiszen akkor mindent elrontok. 
- Csak egy kis apróság - jegyzi meg. Felvonom a szemöldököm. Ide látom, hogy nem az, pedig még ki sem bontottam. 
Így hát most megteszem. 
Ahogy kikandikál egy Rolex a csomagolásból, elakad a lélegzetem. 
- Ez… ez… jesszus - nyögöm. 
- Egy eléggé strapabíró karóra. Hordhatod bármikor, még az óceán sem tenné tönkre. 
- Ez csodálatos - nézek fel rá, a szememben õszinte döbbenetet láthat semmi mást. Elég rég kaptam ajándékot, pláne tõle… így hát egy gyors mozdulattal az asztalra teszem, mert ahhoz, amit tervezek, nem kell.
- Ugyan, ez csak… - Nincs ideje befejezni. 

Úgy kezdem csókolni, ahogy eddig soha. Vadul, kegyetlenül, nem hagyva neki a viszonzáson kívül más lehetõséget, de ahogy átveszi az irányítást, megremegek. Igen… ez kell nekem. Õ. Senki más. Sem Rolex, sem Aurelio, csak a teste, a csókjai, õ maga. 
Remegõ kezekkel kezdem gombolni az inget és kioldani a nadrágot, de ahogy megérzi, elhajol. 
- Mit tervezel? - kérdezi rekedtesen. Nem felelek, csak ellököm. Meglepõdve esik az ágyra, de azonnal ott vagyok és rajta ülve kezdem végigcsókolni a szabaddá váló bõrfelületet mindenhol. Mindenére szükségem van. Az illatára, az ízére… mindene kell. Jesszus, annyira kell, hogy ha tehetném, soha nem szállnék le róla. De most akkor sem fogunk dugni. 
- Jin… - nyög fel, ahogy a nadrág lentebb kerül, egészen pontosan a padlóra, és megy utána az alsó is. Csak felpillantok és látom, hogy tudja, mi jön. Perzsel a tekintete. Igen, tudom, nem én vagyok az elsõ, aki ezt teszi veled, de ezt sosem felejted el! 
A combját kezdem csókolni, folyamatosan haladva befelé,  a belsõ combjához, majd onnan folyamatosan felfelé. Elõször csak az orrommal érek hozzá ekkorra már kõkemény és ohhistenemdecsodás farkához, de ahogy ráfújok, összerezzen. Elmosolyodok és végigívelek rajta a nyelvemmel, mire Dem teste megremeg egy picit. Felnézek és olyan történik, mint eddig soha: elpirulok. A könyökén támaszkodik, engem néz és a tekintete… uramisten, az a tekintet. Perzsel, éget… olyan vágy csillog benne, amit eddig soha nem láttam. Megdobban a szívem, a gyomromban pillangók hada kel útra, de azért folytatom. Mosolyogva hajolok rá és miközben a kezeimet mellette pihentetem a takarón, az ajkaim közé veszem. Elõször csak egy kicsit, picit megszívva, majd egyre többet és többet. Ahogy már sok, elkezdem kiengedni, a tövéhez vezetve egyik kezem és úgy tartva meg, rámarkolok. Az ajkaimmal nem engedem el, kicsit homorítok és visszahajolva az egészet a számba veszem. Tövig. Ohh igen, erre jó a mélytorok, a morranásába beleremeg a testem. Imádom, hogy én váltom ki belõle ezeket a hangokat. 
Számban a farkával nézek fel rá, de legszívesebben most rögtön beleülnék megint, annyira rohadtul szexi, ahogy néz. Imádom a tekintetét, pláne ilyenkor. 
Folytatom, amit eddig is tettem, de csak rá figyelek egy ideig. Akkor nyúlok magamhoz, amikor már végképp nem bírom, és miközben a farkát kényeztetem az ajkaimmal, magam masszírozom. Nyögések ide vagy oda, nem engedem el, egyre vadabbul hajszolom, majd ahogy az ujjai a hajamba kúsznak, az érzésre, a gesztusra elélvezek. Talán csak a pillanatnyi vadság, de nem hagyja, hogy elengedjem, így a farkára nyögve folytatom, a testem remeg, de nem hagyom abba, egyre gyorsabb vagyok, egészen addig nem pihenek, amíg pillanatokkal késõbb meg nem remeg és a hajamba markolva a számba élvez. 
Még szép, hogy az utolsó cseppig lenyelem, hiszen ez is övé, ez is õ, elhajolva még szépen le is nyalok minden kis cseppet róla, majd felállok. A bokámra hulló nadrágból kilépek. Én meztelen vagyok, rajta csak egy kigombolt ing, így ülök rá. A fenekemnél érzem a farkát… istenem, ez annyira nagyon jó. Még akkor is, ha õ épp nem kõkemény és én épp nem vagyok kitágítva, de akkor is imádok vele lenni. 
Már nem érdekel Aurelio - mert úgyis csak az esküvõ után mondom majd el, nem érdekel az anyja, nem érdekel semmi, csak õ. Ránézek, elmosolyodom, de megszólalni képtelen vagyok, csak a nyakához hajolok. 
Annyira nagyon szeretem…

Dem:

Meglepetten néz rám, de szerencsére azért elveszi a kis dobozt és nem utasítja rögtön el. Elég ritkán veszek bárkinek is ajándékot és nem is ismerem õt annyira, így remélem, hogy tetszeni fog neki.
- Dem… mondtam, hogy nem kérek semmit – nyögi ki a dobozra nézve.
- Csak egy kis apróság – jegyzem meg. Nem mondhatja, hogy nem fogadja el vagy ilyesmi, végül is nem egy jegygyûrû, csak egy óra.
Lassan kinyitja a bársonydoboz tetejét és láthatóan megakad a lélegzete. Tetszik ez a reakció.

- Ez… ez… jesszus 
- Egy eléggé strapabíró karóra. Hordhatod bármikor, még az óceán sem tenné tönkre. – közlöm vele, még mielõtt visszautasítaná bármilyen ok miatt. 
- Ez csodálatos – suttogja, döbbenten a szemembe nézve. Most az lepte meg ennyire, hogy ajándékot kapott, vagy az, hogy tõlem kapta?

A következõ pillanatba leteszi az asztalra és már nincs is idõm befejezni a mondatot, mert megcsókol. De nem akárhogy. Nem tudom kaptam-e már ilyen csókot bármikor is, amiben ennyi tûz és szenvedély volt ebben, szinte már marcangoljuk egymást, de nem hagyom sokáig, hogy irányítson. Tetszik amit tesz, de az tetszik igazán ha én diktálhatom a tempót.

Elkezdi kigombolni az ingemet, a kezei érezhetõen remegnek, majd rögtön utána a nadrágomhoz nyúl és kioldaná az övem, de ekkor elhajolok tõle.
- Mit tervezel? – még engem is meglep a hangom, de nem válaszol a kérdésemre. Ellök, hogy az ágyra essem, azonban megmozdulni sem hagy és már rajtam is ül. Izgató csókokkal halad lefelé nem titkolva hogy mi a szándéka, és ha már csak elképzelem is…
- Jin…

Ügyesen ledobálja a nadrágomat az alsót, a könyökömre támaszkodva figyelem hogy mit mûvel. Perverz fénnyel csillognak a szemei, borzasztóan felizgat ezzel a tekintettel, jobban vágyom rá, mint bárkire is.

Sziszegve, nyögve tûröm kínozást, de nem állítom meg, mert élvezem ahogy a combom belsõ felét csókolgatja, az ajkai õrjítõen puhát, de nem tévesztem szem elõl. Figyelem minden mozdulatát, a látvány az érzéssel együtt még intimebbé teszi a pillanatot, mintha csak érezném. A farkam fölé hajolva simogat, majd ráfúj. Az érzésre összerezzenek, mintha egy tollpihével cirógatna, azt hiszem nem fogom kibírni, míg megteszi ami tervez, de aztán nem kínoz tovább.

A nyelvével kezd el nyalogatni, mosolyogva, mintha csak a kedvenc édessége lennék. Furcsa ez a gondolat, nem szoktam ilyesmin törni a fejem. Felnéz rám azokkal a ragadozó macskára emlékeztetõ szemekkel és elpirul… Jin elpirult… most leginkább egy édes kiscicára asszociálok és arra, hogy elment az eszem, de a következõ mozdulataira minden gondolatom elszáll.

Úgy érzem bármelyik percben felrobbanhatok, olyan forrónak érzem vagyok, mint egy kitörni készülõ vulkán. Teljesen elvette az eszem ez a bestia…

Mosolyogva hajol újra fölém, még rajta van a nadrág és megmondanám neki, hogy vegye le, de nem bírok megszólalni.

Fizikai képtelenség, ha közben azt nézem, ahogy a farkam eltûnik az ajkai között. Nagyot nyögve szorítom össze a szemeimet és markolok bele az ágynemûben. Próbálok nem megmozdulni, de nagyon nehéz, mikor az ösztön mást akar. A szívások, apró harapások,  a nyelve mozgása és minden amit csinál észvesztõ. Sokkal jobb, mint amire emlékszem és tudom, hogy ilyen még nem volt. Azért ilyen jó, mert Jin csinálja és nem más…

Zihálva nyitom ki újra a szemeimet, látni akarom amit csinál, az emlékezetembe vésni minden pillanatát. Elnyílt ajkakkal nézem, ahogy tövig elnyel, a farkam vége a torkának ütközik és alig bírom megakadályozni, hogy ne lökjem elõre a csípõm… fenébe! Ez kibírhatatlan…

A nyögések szinte kiszakadnak belõlem ahogy megmozdítja a fejét, de jelenleg az sem érdekelne, ha a római pápa hallaná, csak és kizárólag Jinre és az élvezetre tudok figyelni. Nincs annál izgatóbb, mint mikor a szemembe néz, mert ugyanazt látom a tekintetében amit én is érzek. Vágyat, szenvedély tüzet, élvezetet…

Már nem is figyelem az idõt, hogy mióta csinálja, hangosan szedve a levegõt nézem hol õt, hol a plafon, hol pedig semmit, amikor épp nem bírom nyitva tartani a szemem, de azonnal felé pillantok ahogy megérzem a nyögését. Az érzés szinte végigbizsergeti az egész testem, mert még mindig a szájában vagyok, õ pedig magát kényezteti közben. Szégyentelenül törnek elõ belõle a hangok, egyre hevesebben csinálja, akaratlanul a hajába simítok… imádom a haját. Hosszú, puha és bele lehet markolni.

Szinte azonnal elélvez ahogy az ujjaim a fejbõrére szorulnak, de nem hagyja abba amit csinál, még akkor sem amikor nem bírom tartani magam és a szájába élvezek. Utána jut eszembe, hogy a kezem miatt nem is tudott volna elhúzódni de nem tûnik mérgesnek.

Elégedett tekintettel körbenyalja a száját, de már nem figyelem tovább, mert leszakad a nyakam. Visszadõlök a párnára, zihálva próbálok elég levegõt préselni a tüdõmbe, ami majdnem lehetetlennek tûnik az elõbb gyönyör után. Hogy lehet vele ennyire jó?

Ruha suhogás, majd megérzem a meztelen testét magamon, de nem csinál semmit, csak a csípõmre ül és rám fekszik.

Mosolyogva a nyakamba hajolva teljesen elfészkeli magát, mint aki el sem kar mozdulni innen, de nem is baj. Jó így. Én sem akarok felkelni, legalábbis míg nem muszáj.

Amikor már meg bírom mozdítani a kezem felemelem és a hátára simítom, majd le az oldalára és a csípõjén nyugtatom.

- Mmm ez jó… még – morogja a nyakamba, mosolyogva ismétlem meg újra és újra, bár nem csak azért mert mondta. Nekem is tetszik.

- Ezt most vegyem úgy, hogy el van fogadva az ajándék? – kérdezem a hajába túrva.

Felemeli a fejét, tényleg olyan, mint egy elégedett macska azzal a mosollyal. – Igen, de nem kellett volna.

- De igen. – mondom határozottan – Bár nehéz neked úgy bármit is venni, hogy nem tudom mit szeretsz.

- Nem probléma, a legtöbbször én sem tudom mi tetszene. – mosolyog, és feljebb hajol egy csókra.

Egészen újszerû – de határozottan kellemesen újszerû – hogy fényes nappal, mikor dolgoznom kellene, itt henyéljek meztelenül az ágyban és még jól is érezzem magam.

Viszonzom a csókját, közben akaratlanul is tovább simogatom, ami tényleg tetszhet neki, mert homorítva hozzám préseli a mellkasát. Most mehetek megint zuhanyozni, mert összekent, nem mintha tényleg bánnám…

- Tudod… - mondom miután szétváltunk - … sikerült a terved.

Elvigyorodom azon a fura arckifejezésén, ami a meglepettség és az értetlenség között van.

- Elérted, hogy lazítsak. – elég gyorsan ment neki – Jelenleg egy céges váltság miatt sem kelnék fel.

Kuncogva bújuk közelebb, de ahogy megmozdul a csípõje és a fenekével hozzám dörgölõzik azonnal lefogom, hogy ne mocorogjon.

- Most mondjam, hogy én megmondtam?

Egy elégedett sóhajjal simogatom tovább, élvezem ezt, hogy hozzáérhetek. Furcsa, de az irodában is sokszor hozzámért és mindig a közelemben volt, de sosem néztem rá úgy, ahogy most. Soha nem jutott eszembe azt nézni, hogy hogy áll rajta egy ruha, vagy hogy milyen szexi a hosszú haja, és fõleg nem figyeltem a testét pedig nagyon jól néz ki. Nem a legférfiasabb alkat ezekkel a formákkal, de nagyon izgató, fõleg a feszes combjai. Lassan végigjártatom a kezem az említett területen, fel a fenekéig és vissza lefelé.

- Mire gondolsz? – kérdezi hirtelen.

- Arra, hogy mennyire tetszik a tested, különösen ez a rész. – megcirógatom a combjait, halvány mosollyal figyelem, ahogy az ajkait harapdálva felpillant rám. A szemei mintha még mindig izzanának.

- Akkor már értem… - hozzám nyomja a csípõjét, egy meglepett nyögéssel akadályozom meg a további mozdulatokban. Észre sem vettem, hogy kezdek felizgulni.

Bár nem is kéne csodálkoznom azok után, hogy két hónapig megvontam magamtól mindent, most pedig itt van õ. De nem is tudom, hogy miért csinálja egyáltalán. Én csak annyit kértem, hogy jöjjön velem és játsszon el egy szerepet, viszont nem úgy tûnt, mint akinek nehézséget okoz. Tulajdonképpen még az is csoda, hogy nincsen senkije. Legalább is soha nem láttam senkivel és nem is említette. Persze attól még lehet neki.

Csak tudnám miért van ennyire ellenemre a gondolat, hogy valaki más érjen hozzá. Komolyan kezd elmenni az eszem, vagy csak a klíma ártott meg.

- Fel kellene kelni innen, mert nem lesz kényelmes ha sokáig mocorogsz. – jegyzem meg, mikor ismét helyezkedik.

- Nem akarok. – morogja a nyakamat csókolgatva, majd megáll a karomnál. – Hú, ezek a karmolások tök jók.

Nevetve rándulok meg, ahogy az ujjait végighúzza a kissé érzékeny nyomokon. – Még szerencse, hogy nem voltak hosszabb körmeid. Akkor most szépen néznék ki.

- Nekem bejön, ha mindenki látja milyen jó éjszakám volt. Az is tetszik amit a nyakamon hagytál. – dorombolja, majd felül rajtam.

Leplezetlenül végigmérem, teljesen meztelenül most látom elõször, de nem látok olyasmit ami nem tetszene. És egyáltalán nem érdekel, hogy férfi. A csípõjénél lejjebb nem kalandozok, éreztem, hogy õ is kezdett felizgulni és a látványa csak rátenne még egy lapáttal az érzésre.

Felülök én is, így szabályosan az ölemben ül. Ezúttal én csókolom meg õt, mint aki nem tud betelni vele, és nem elég csak néznem az ajkait. Ösztönösen túrok a hajába és magamhoz szorítom, a számban érzem a nyögését a tarkómon és vállamon a kezeit. Most legszívesebben ledönteném az ágyra és kezdeném elölrõl a tegnap éjszakát, de nem teszem.

Az erkélyajtó is nyitva, a szobánk ajtaja sincs kulcsra zárva és apám mondandója után inkább nem csinálnék semmit nyitott ajtónál.

Elhúzom tõle a szám, egy percig csak lihegve nézzük egymást, de aztán elengedem.

- Azt hiszem inkább megyek és lezuhanyozom. – nem mozdul rólam – Jin…

- Menjünk együtt zuhanyozni. – suttogja csábítóan mosolyogva.

- Annak ugyanaz lenne a vége, mintha itt maradnék – sóhajtom – Szóval volnál szíves leemelni rólam a szexi fenekedet?

Vigyorogva megteszi, és elégedetten elterül az ágyon.

- De csak most az egyszer. Legközelebb tuti, hogy nem engedlek.

Mosolyogva sétálok a fürdõbe, mielõtt még tényleg nem megyek sehová. Határozottan jobb hangulatom van még a reggelinél is.

***

Az étkezõben csak ketten vagyunk az ebédnél, Jin meglepetten néz körül, nyilván arra számított, hogy megint itt lesz az egész család.

- A messzebbi rokonok hazamentek és majd csak az esküvõ elõtt jönnek vissza – adok magyarázatot. Apám még biztos a szõlészetben van, Aurelio pedig gondolom a barátaival, vagy még intézkedik.

- És a drága mama merre van?

- Hát õ… hallott minket az éjjel. Apám szerint egy szállodába ment, mert annyira felzaklatta magát, hogy be akart rontani hozzánk. – jobb ha tudja mire számítson, ha legközelebb összefutnak.

Elhúzza a száját miközben helyet foglalunk, és felszolgálják az ebédet. Spagetti.

- Képes volt azért szállodába menni? És apád? Õ is balhézott? – kérdezi, miközben felcsavarja a villájára a hosszú tésztát.

- Õ nem bánja. – nem szeretnék belemenni a részletekbe, arról amit mondott, mert õszintén szólva kicsit kínos lenne egy ilyen beszélgetést folytatni Jinnel, mikor ténylegesen amúgy sem vagyunk együtt. Magam sem tudom már hol állunk.

Csendben megesszük az ebédet, majd közös megegyezéssel bevesszük magunkat a játékterembe. Már régen billiárdoztam.

***

Késõbb, már vacsora után a szobámból megpróbáltam felhívni anyát, de nem vette föl a telefonját így végül feladtam a próbálkozást. Fõjön csak a saját levében ha ilyen makacs, maradi felfogású.

Elpakolom a nyakkendõket, amiket az öcsém hozott, majd még megkérdezem tõle – ha õ is méltóztatik hazajönni – hogy fel kell-e ezeket venni, vagy ez a belépõ, mert még a monogramja is rajtuk van. Jellemzõ.

Kiülök az erkélyre, így sötétedés után már nagyon jó a levegõ és sokkal könnyebb itt kint koncentrálni, mint a szobában. Jin már egy ideje a mélygarázsban szöszöl a kocsijával. Azt hiszem valamit hozatott az inassal, mert nem akarja, hogy a párás levegõ megártson a fényezésnek, vagy valami ilyesmi. Én ennyire nem értek a kocsikhoz, szóval nem szólok bele.

Amíg õ elvan ezzel, kikeresem az amerikai piacon tevékenykedõ legjobb borkereskedõket akikkel új üzletet lehetne kötni. Nem nagy munka, mert nagyjából ismerem a legtöbbjüket, de majd átbeszéljük apámmal, hogy kihez lenne érdemes szállítanunk.

Hallom az ajtó nyitódását, de csak egy pillanatra nézek fel, mert épp látom, hogy Jin jött fel. Lementek mindent amire szükségem van, a listát pedig átküldöm az irodai gépre, ott majd kinyomtatom.

- Ugye nem megint Robertet szekálod? – kérdezi a szemeit forgatva.

- Nem ezúttal az amerikai borkereskedõket szekálok. – leteszem magam mellé a laptopot és oldalra nyúlok a mappáért, amiben a készítmény listája van. – Holnap még kimegyek a szõlészethez, akarsz esetleg jönni? Szép a táj és kóstolgathatsz is, ha akarsz.

- Az príma lenne. Kiereszteni a gõzt elég problémás a négy fal között. – lerakja a kezében tartott fekete dobozt és nemes egyszerûséggel az ölembe ül.

- Mi ez az illat? – kérdezem homlokráncolva, mert nem a szokásos hanem… olyan fura.

- A kocsi wax. Hogy a viasztól ne legyen gumiszagú illatosítják. Szerinted büdös? – kérdezi, érdeklõdve.

- Nem mondanám… de a te illatodat határozottan jobban szeretem. – az férfias mégis csábító.

Egy szexi mosoly kúszik az ajkaira és közelebb bújik hozzám.

- Hm akkor azt hiszem lesikálom magamról ezt a cuccot. Nem segítesz? – megnyalja a számat, majd bele is harap egy picit. Morogva csókolom meg, hozzá kell még szoknom ahhoz, hogy ne fogadjam olyan mereven a közeledését, ha egyszer tetszik, de ez nem megy egyik percrõl a másikra. Jin viszont tesz róla, hogy könnyen ellazuljak a társaságában.

- Most nem, én már fürödtem és még be kell fejeznem ezt. – mondom a csók után, õ pedig sóhajtva feláll és a fürdõ felé indul.

Addig is van lehetõségem befejezni, beviszem a gépbe a többi adatot, kiírom a listát, árfolyamot és minden ilyesmit, majd a kész dokumentumokat átküldöm az irodai gépre is a többi mellé.

A többi termékkínálatot már a mappából nézem át, a laptopot a félreteszem a kisasztalra míg rendszerezem a papírokat, de egyszer csak eltûnik a kezembõl a papír.

Hátrapillantok, de azt hiszem úgy is maradok egy ideig, mert Jin meztelenül áll az ajtóban, kecsesen billegtetve a papírt az ujjai között. Végigpillantok rajta, a meleg zuhanytól kipirult a bõre és még midig nedves egy kicsit. És fel van izgulva…

- Jin… - nyögöm ki, bár a torkom olyan mintha hamut nyeltem volna.

- Ennél jobban már nem tudom kifejezni: azt akarom, hogy dugjál meg! – jelenti ki komolynak tûnõ arccal. – Szóval fõnök úr, lesz szíves félretenni az életbevágó feladatait és hozzálátna végre?

Egy pillanatig egymásra meredünk, majd kitör belõlem a nevetés, azt hiszem már nagyon rég nevettem ilyen jót valamin, de egyszerûen ez a merészség és hogy az én hangnememet utánozta…

- Mondtam már neked, hogy elképesztõ vagy? – kérdezem vigyorogva mikor meg tudok szólalni és most már õ is mosolyog.

- Nem sûrûn, de tudom én.

- Gyere el onnan, mert ha valaki bejön a kapun pont rád lát. – nem mondom, észvesztõ látványban lenne része, de nem akarom, hogy más is lássa.

Odalibben hozzám, a papír a földön végzi, de már nem érdekel. Ide nem látni be, a kanapét pont eltakarja a ház elõtti magas fa. Lovagló ülésben a combomra telepszik, a bõre libabõrös lesz, ahogy a hûs esti szellõ végigsimít rajta. Rajtam is csak a pizsamaalsó van, ami nem éppen takarja, hogy mennyire felcsigáz a látványa. De most nem akarom, hogy egymásnak essünk, legalábbis nem rögtön.

- Mondd el, hogy te mit szeretsz! – kérem, vagy inkább utasítom, de a lényeg ugyanaz. Elõtte még nem voltam férfival, ezért jobb ha elmondta mit szeret õ és kipróbáljuk.

Hozzám dörgölõzik szinte már dorombol, majd az ajkait harapdálva hátrébb csúszik.

- Szeretem érezni a harapásod a nyakamon… erõsen, hogy másnap is érezzem – közelebb hajolva az ajkaimra suttog – Azt is szeretem mikor a hajamba markolsz… és szeretem a kényeztetést is… - suttogja - …érzékenyek a mellbimbóim és az oldalamon a bordáim körül…

Hallgatni õt erotikusabb mintha egy szexfilmet kellene néznem, a ködös tekintete és a forró lélegzete az arcomon.

A combjára markolva közelebb rántok, hogy érezze is mennyire felizgatott. A fülem mellett hallom a nyögéseit, ahogy a nyakát harapdálom végig az egyik helyen egy kicsit meg is szívom, a körmeit a hátamon érzem, de azt sem bánnám ha barázdákat vájna.

A kulcscsontjánál lévõ gödröcske apró, de annál érzékenyebbnek tûnik, ahogy lassan végignyalok rajta teljesen hozzám feszül a teste.

- Dem… Azt csináld még, még egyszer...

Megteszem és ugyanazt a reakciót kapom a dörzsölése és a köztünk lévõ feszültség alig engedi, hogy egy picit is eltoljam, de meg akarom kóstolni a több részét is.

Apró csókokkal haladok le a mellbimbóihoz, amiket nagy odafigyeléssel körbenyalogatok, harapdálok és szívok… a hangok amiket kiváltanak belõle a végletekig felizgatnak, már az én nyakamon is lehet jó pár harapás, szinte bizsereg az egész hátam a karmolászásától. Imádom… megõrülök tõle, érte…

A hajába markolva rántom hátrébb hogy vadul az ajkaira marjak, nem kell kérnem hogy viszonozza, mert szinte eldönt a kanapén olyan erõvel esik nekem.

- Jin… hagyd abba ezt a dörgölõzést. – nyögöm a fenekére szorítva, mert az én önuralmam sincs acélból.

- Nem bírom abbahagyni. Olyan jó…

Mintha csak az én gondolataimat tükrözné amit mond, én sem akarom abbahagyni. Az egyik kezemet elhúzom a fenekérõl és lassan elõre csúsztatom, a hasfalán végigsimítva elérem a keményen feszülõ farkát és alig érintve végigsimítok rajta.

Meglepett nyögését hallva átjár az elégedettség, nem csináltam még ezt, és nem értem még így férfihoz, de tetszik. Egy cseppet sem érzem taszítónak. Lassan simogatom tovább miközben a mellkasán kalandozok, a bordái tényleg nagyon érzékenyek, szinte minden érintésnél megrándul és nyög, de mielõtt még elélvezne elhúzom tõle a kezem. Azt akarom, hogy akkor menjen el, ha benne leszek…

Jin:

Az egész annyira idilli, olyan nyugodt…. és annyira hihetetlen. Hogy lehetséges, hogy õ és én? A simogatására, a közelségére hatalmasat dobban a szívem minden alkalommal, hiszen… egyre jobban belehabarodok. Még a semmitmondó beszélgetések az általam feleslegesnek vélt ajándékról is teljesen más szinten vannak, ha vele folytatom õket. 
- Tudod… - szólal meg egy csók után -, sikerült a terved. - Lehetséges, hogy az arcom tükrözi az értetlenségemet, hogy most mégis mire céloz, mert folytatja. - Elérted, hogy lazítsak. Jelenleg egy céges váltság miatt sem kelnék fel.
- Most mondjam, hogy én megmondtam? 
Sóhajok, simogatások, lusta érintések, aztán lassan rajta is azt érzem, amit magamon, de meg nem szólal. Hm… de attól kezdett el felizgulni, hogy simogatja a combjaimat?
- Mire gondolsz? – kérdezem.
- Arra, hogy mennyire tetszik a tested, különösen ez a rész. – A combomra simít. Háh, igazam volt. 
- Akkor már értem… 
Én szeretném folytatni azt, amit elkezdtünk, de nem hagy mozogni, lefog, majd pillanatokkal késõbb meg is szólal. 
- Fel kellene kelni innen, mert nem lesz kényelmes ha sokáig mocorogsz. 
- Nem akarok. – Csókolgatni kezdem, hogy marasztaljam, de aztán a karjaira tévedek és kicsit sem eléggé kifejezõ az, hogy nagyon elégedett vagyok magammal. – Hú, ezek a karmolások tök jók.
- Még szerencse, hogy nem voltak hosszabb körmeid. Akkor most szépen néznék ki.
- Nekem bejön, ha mindenki látja milyen jó éjszakám volt. Az is tetszik amit a nyakamon hagytál. 
A hangomból süt a vágy, fel is ülök, hogy láthasson, hiszen ha jól gondolom, teljesen meztelenül most lát elõször. Azt azonban nem veszem észre, hogy ne tetszene neki valami. A csókból, amit kapok érzem, hogy õ is akar engem, tudom, hogy szeretné azt, amit én, mégis lelép zuhanyozni. De még azt sem hagyja, hogy vele menjek. Érdekes pasi az biztos, de minden erõfeszítést megér, ha egyszer teljesen az enyém lesz. 


* * * 

Ebéd elõtt megtudom, hogy a rokonok nagy része már nincs itt és legközelebb az esküvõn látjuk õket, a papa és Aurelio nincsenek itthon, de… 
- És a drága mama merre van? - kérdezek rá. 
- Hát õ… hallott minket az éjjel. Apám szerint egy szállodába ment, mert annyira felzaklatta magát, hogy be akart rontani hozzánk. – Hát ez érdekes. Majdnem felnevetek ezen az idióta reakción, de nem teszem… leülök és eszek, kulturáltan és kedvesen. 


Délután kérek egy kis wax-ot a drágámhoz, mert a levegõ egyre párásabb és féltem a fényezést. Ha elkezd rozsdásodni, belehalok. Bár hamarabb végzek, mint tervezem, nem zavar, s nem is töltök a kicsimmel több idõt, bár miközben felfelé haladok, eldöntöm, hogy holnap talán elviszem Demet egy körre. El fogok lustulni én is és a drágám is. Igen… 
Felérve a teraszon találom drágaságos Dememet, amint épp vadul püföli a laptop billentyûit. 
- Ugye nem megint Robertet szekálod? – lépek mellé. Szegény Robert, néha komolyan sajnálom. 
- Nem, ezúttal az amerikai borkereskedõket szekálok. Holnap még kimegyek a szõlészethez, akarsz esetleg jönni? Szép a táj és kóstolgathatsz is, ha akarsz.
- Az príma lenne. Kiereszteni a gõzt elég problémás a négy fal között. – Lepakolok majd az ölébe huppanok. Szeretek ilyen közel lenni hozzá. Ennél csak egy jobb van… és ma tuti nem hagyom még egyszer futni. 
- Mi ez az illat? – hallom meg a hangját. 
- A kocsi wax. Hogy a viasztól ne legyen gumiszagú illatosítják. Szerinted büdös?
- Nem mondanám… de a te illatodat határozottan jobban szeretem.
- Hm, akkor azt hiszem, lesikálom magamról ezt a cuccot. Nem segítesz? – Közelebb hajolok és csábítom, de mesterien hajt el ismét, mert hogy õ már ma fürdött. Ch… pedig nem menekül, ez egészen biztos. 
A fürdõben teszek is a dologért. Megmosdok, de közben figyelek arra is, hogy alaposan kitágítsam magam, hogy ezzel se legyen baj, mert ha rajta múlik egész biztosan nem lesz ma este semmi, legalábbis sok hajlandóságot nem mutat.
Dolgom végeztével kimegyek, meztelenül, vizesen, álló farokkal, és kikapom a kezébõl a papírjait. Persze meglepõdik.
- Ennél jobban már nem tudom kifejezni: azt akarom, hogy dugjál meg! Szóval fõnök úr, lesz szíves félretenni az életbevágó feladatait és hozzálátna végre?
Egy pillanatra lefagy, majd ahogy kitör belõle a nevetés, belõlem is. Szeretem, hogy intelligens és érti az ilyen poénjaimat is. 
- Mondtam már neked, hogy elképesztõ vagy? 
- Nem sûrûn, de tudom én.
- Gyere el onnan, mert ha valaki bejön a kapun pont rád lát. – Hm. És? De oké.
Hozzá lépek és az ölébe ülök. Nem volt betervezve, hogy a teraszon csábítom el, de ha itt jött kapóra a helyzet itt használom ki. 
- Mondd el, hogy te mit szeretsz! – utasít. Én meg teszem, hiszen olyan nagyon jó vele… 
- Szeretem érezni a harapásod a nyakamon… erõsen, hogy másnap is érezzem.  Azt is szeretem mikor a hajamba markolsz… és szeretem a kényeztetést is… érzékenyek a mellbimbóim és az oldalamon a bordáim körül…
Ahogy közelebb húz és megérzem azt, hogy mennyire kemény, felnyögök. Pláne mikor a nyakamnál haladva elkezd az ajkaival simogatni. Ahogy elér a kulcscsontomhoz, megremegek és felnyögök. nem tudtam, hogy ott is érzékeny vagyok, de nem tehetek róla, a testem úgy muzsikál neki, mintha õ lenne az egyetlen, aki tud rajta játszani. 
- Dem… Azt csináld még, még egyszer...
Nem tudok betelni vele. Az ajkai és az ujjai mindenhol ott vannak, az illata egész megrészegít, nem tudok és nem is akarok semmire és senkire gondolni most. Csak õ létezik és a világ csak kettõnk körül forog. 
- Jin… hagyd abba ezt a dörgölõzést. – Soha nem tudnám abbahagyni, akárhogy kéri, hiszen… 
- Nem bírom abbahagyni. Olyan jó…
De ahogy megérzem az eddig a fenekemen pihenõ kezét a csípõm vonalán elõre csúszni, majd a hasfalamon le, a levegõ bennragad és a szívem megáll egy pillanatra. Csak egy meglepett nyögésre vagyok képes, majd sodródni az árral, de legnagyobb bánatomra nem veri ki nekem teljesen, mielõtt jó lehetne, elhúzódik. 

- Ha most abbahagyod, meg fogok õrülni - nyögök fel kétségbeesetten. A nyakamra hajol, és érzem, hogy épp egy szép, vörös foltot hagy maga után, de ahogy elhajol, a szemembe néz. 
- Mindjárt… - A tekintete felperzsel, a gondolat, hogy mire céloz, több, mint amit el tudok viselni. Másik keze visszacsúszik a fenekemre és a bejáratomnál simogat, majd ahogy megérzi, hogy még mindig kissé krémes és eléggé tág, mosolyogva néz rám. Nem hagyom megszólalni vagy kérdezni, a tenyeremet nyálazom be, és azt simogatom a farkára. Nem akarok most testápoló után szaladgálni. 
- Fájni fog… - suttogja a nyakamba. 
- Nem érdekel - suttogom vissza, mintha titok lenne, és picit felemelkedek, de csak annyira, hogy pont oda tudjam illeszteni, ahol lennie kell, majd lassan elkezdek ráereszkedni. Õ azonnal a csípõmért nyúl és megtart, hiszen a lábaim remegnek, a kezeimben sem érzek erõt és ha így ráesek az bizony fájna. De mintha ezer éve szeretõk lennénk, tudja, hogy mit tegyen, hogy milyen lassan engedjen magára, miközben én hátravetett fejjel és könnyes szemekkel élvezek minden fájdalmasan jó mozdulatot. Amikor teljesen bennem van a torkomra hajol és a gondolattól, hogy ismét bennem van… pont õ! Az érzés leírhatatlanul jó. Teljesen magával ránt a pillanat, nem figyelek sem a hangomra, sem arra, hogy hallják-e odakint, nem érdekel. De ahogy érzékelem, annyira õt sem. Érint, csókol, simogat, magára húz újra és újra, én pedig hagyom magam, segítem a mozdulatait, hogy még jobb legyen. Nem szólok egy szót sem, csak hangos nyögésre vagyok képes, néha a testére hajolva random helyeken szívva és harapva. Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy mennyire jót szeretkeztünk. 
- Demetrio…. - nyögök fel, ahogy a kulcscsontomra tévednek az ajkai. - El fogok élvezni!
- Gyere, Jin… - Arra, ahogy mondja a nevem, arra, hogy ennyire közel van, aminél közelebb már nem is lehetne, nem tudok másképp reagálni. A testem remeg, minden izmom összehúzódik, majd beterítem mindkettõnk hasfalát egy hangos nyögés után. Ám az meglep, hogy õ nem élvezett el. A farka ugyanolyan betonkemény, mint eddig. 
- Ennyi volt a lassú játszadozás, Jin. - A hangja, a tekintete olyan most, akár egy ragadozóé, ami csak arra vár, hogy felfaljon. Sodor az ár magával, ahogy fordít rajtunk, én kerülök alulra, õ széthúzva a lábaimat elhelyezkedik és az eddiginél is vadabb tempóban húz magára újra és újra. Én meg csak kapaszkodok és lassan már nem is nyögök hanem sikítok, kicsit sem férfiasan adom mindenki tudtára, hogy a szó szoros értelmében az ájulásig leszek kefélve. 

Még kétszer élveztem el, amíg õ egyszer, de akkor egyszer hatalmasat. Az már csak természetes, hogy moccanni sem bírtam, így hagytam, hogy az ölébe kapva a szobába vigyen, ám bentrõl igencsak furcsa hangokat hallani. Nevetés? 
- Nocsak, nocsak… meglepõ, hogy ilyen hangok után van rajtad alsó, tesó - furakszik be a fejembe Aurelio hangja. 
- Mit akarsz itt? - sziszegi Dem, majd lassan letesz az ágyra, én meg magamra húzok egy lepedõt, hiszen én totál meztelen vagyok. - Egyáltalán hogy jöttél be? 
- Oh, nem volt kulcsra zárva, és nem kopogtam, úgysem tudtam volna túlkopogni Jint. Csak gondoltam jelzem, hogy anyánk telefonált és nem hajlandó hazajönni addig, amíg be nem fejezitek ezt a… hogy az õ szavait idézzem, isten ellen való cselekedetet. Bár ha választani kell, inkább hallgatom Jin kéjes nyögéseit, mint anyánk rikácsolását - jegyzi meg gondtalanul. 
- Majd beszélek vele. Ennyit akartál? 
- Holnap. Hatra gyertek, majd küldöm a címet. - Felpillantok, õ pedig int és kimegy. 
- Ilyenkor utálom a családodat - jegyzem meg fáradtan. Nem szól, csak felsóhajt, én viszont ránézek és kinyújtom a kezem. - Gyere… 
- Zuhanyozni kellene… - jegyzi meg, de nem sok meggyõzõdés van a hangjában. 
- Majd reggel. Gyere - mosolygok rá, mire egy mosoly után bebújik mellém. Imádom, hogy vele alhatok… nagyon… pláne egy ilyen menet után.

* * * 

Reggel kicsit morcosabban kelek, hiszen nincs mellettem, mert elõre ment zuhanyozni, így fenékfájás ide vagy oda, utánamegyek a fürdõbe. Meztelen, épp zuhanyozik és ahogy meghall, felém fordul. 
- Nahát… jó reggelt!
- Jobb lett volna, ha nem szöksz meg mellõlem. - Mivel meztelen vagyok, egyenesen besétálok mellé, és az ajkaira hajolok, hogy megcsókoljam. Imádom érezni… és bár semmit nem tudnánk most csinálni, csak egy kis meghitt közös zuhany is kellemes lehet, azt hiszem. Vele bármi.

Dem:

- Ha most abbahagyod, meg fogok õrülni – nyögi a vállamat markolva, amiért elhúztam a kezem. Csillapítón a nyakát csókolgatom, pár helyen piros foltokat hagyva rajta, hogy tudja, hogy tényleg magamnak akarom. Egy pillanatra elhajolok tõle, hogy láthassam a szemeit is, a sürgetõ vágy a tekintetében szinte lyukat éget belém, mellbe vág, hogy tényleg ennyire akarja, de én is ugyanezt érzem.

- Mindjárt…

Benne akarok lenni mikor elélvez. A fenekére simítok, hogy elõkészítsem, de meglepetten tapasztalom, hogy õ ezt már valószínûleg megtette. Az izmai nem olyan szorosak mintha most kezdtük volna és érezni a krémet is. Hirtelen beugrik egy kép, ahogy a zuhany alatt áll és magát tágítja… a farkam szinte lüktetni kezd már csak a fantáziától is. Milyen lenne végignézni?

Jin sem húzza az idõt egyéb segédeszköz után keresgélve, de szerintem ez így nem lesz jó.

- Fájni fog… - suttogom a nyakába, önuralmat erõltetve magamra. Nem akarom, hogy rossz legyen neki.
- Nem érdekel – vágja rá türelmetlenül és a válaszomat meg sem várva „kiszolgálja magát.”

Ahogy magába vezet, megtartom a csípõjét, hogy lassan tudja csinálni, mert a lábai remegnek ahogy fölöttem térdel. A lassú tempó viszont nekem olyan, mint a kínzás, levegõért kapkodva igyekszem nem megmozdulni, míg hozzám nem szokik. Erõsen tartva óvatosan engedem lejjebb, de még így is hátraveti a fejét és fájón felszisszen.

A torkára hajolva nyögök fel a szorító érzéstõl, õt is kényeztetni kezdem, hogy elmúljon a kezdeti rossz érzés. Csókolgatom, simogatom ahol a legjobban élvezi, a bõre puha és olyan jines illata van amilyet szeretek… ami teljesen az rabjává tesz, fõleg ha így néz rám, mintha csak engem látna és csak hozzám tartozna.

Az elsõ pár mozdulat nehezebb, lassan megemelem és visszacsúsztatom a farkamra, míg teljesen benne nem vagyok, majd vissza. A hangok amiket kiad meggyõznek arról, hogy élvezi és úgy szorít belül, mintha sosem akarna elengedni és most én is arra gondolok, hogy többé meg nem szabadulhat tõlem. Csak az enyém lesz és sosem engedem, hogy más valaki hozzáérjen. Ebben a percben egy atomkatasztrófa sem érdekelne, csak Jinre vagyon képes figyelni és arra a vadító pillantására, amivel jelenleg méreget. Az sem számít, hogy valószínûleg megint szép bélyegeket hagyott a nyakamon… ez is hozzá tartozik és nem fog zavarni.

- Demetrio… - nyögi, ahogy végignyalom a kulcscsontját - El fogok élvezni!
- Gyere, Jin… - súgom rekedten a vállába harapva. Szinte iszom a látványt, ahogy az arcán szétárad a gyönyör, a teste az enyémnek feszülve adja meg magát az intenzív érzésnek, míg kielégülten rám nem hanyatlik. Megtartom míg kifújja magát, de én nem mentem el vele együtt. Ennyi korántsem volt elég belõle, annyira felizgatott, hogy még sokkal többet akarok. Még több élvezetet akarok adni neki… de most másképp…
- Ennyi volt a lassú játszadozás, Jin. – közlöm türelmetlenül szenvedéllyel és egy határozott mozdulattal magam alá fordítom a kanapén. Egy rövid helyezkedés és az eddiginél jóval hevesebben teszem a magamévá, már tudom, hogy ha róla van szó fölösleges visszafogni magam, mert ez a vadmacska pont azt élvezi ha nincsenek korlátok és nincs kontroll sem.

A támlába kapaszkodik meg, hogy egy helyben maradjon, hol nyögve, hol sikoltozva szorít magához míg a vad lökések közben a nyakát harapdálom, ahol esetleg még nincsenek nyomok. Most is sokkal jobban élvezem, hogy alattam van, mert ilyenkor tudom, hogy enyém az irányítás, bármennyire õ csábít el. Mert a csábításhoz nagyon ért…

Az elképesztõ tempótól még kétszer elélvez, és azt hiszem nekem is ez volt életem legjobb szexe. Kell pár perc míg felötlik bennem a saját nevem vagy akár az hogy hol vagyunk, mert csak az illatát érzem, a finom nedves testét az enyém alatt, ahogy ernyedten a kanapé puha szivacsába süpped.

Fáradtan, de végtelenül kielégülten felülök és felemelve õt a szobába viszem, viszont egy nem várt személy fogad. A drága öcsém egy nagy vigyorral a képén áll az ajtóban.

Mi a fenét keres õ itt?! 
- Nocsak, nocsak… meglepõ, hogy ilyen hangok után van rajtad alsó, tesó – nevet önelégülten.
- Mit akarsz itt? – morgom dühösen, nagyon jól tudja, hogy utálom ha a szobámba jönnek és pláne nem tetszik, hogy Jint meztelenül látja. - Egyáltalán hogy jöttél be?

Már megint nem zártuk be az ajtót…? Leteszem a terhemet az ágyra és szerencsére rögtön magra rántja a takarót.
- Oh, nem volt kulcsra zárva, és nem kopogtam, úgysem tudtam volna túlkopogni Jint. Csak gondoltam jelzem, hogy anyánk telefonált és nem hajlandó hazajönni addig, amíg be nem fejezitek ezt a… hogy az õ szavait idézzem, isten ellen való cselekedetet. Bár ha választani kell, inkább hallgatom Jin kéjes nyögéseit, mint anyánk rikácsolását - jegyzi meg szórakozottan.

Õ csak ne hallgassa Jint! - Majd beszélek vele. Ennyit akartál? 
- Holnap. Hatra gyertek, majd küldöm a címet. – végre eltûnik.

Szeretem az öcsém, de az ilyen hülye pillanataiban meg tudnám ölni.
- Ilyenkor utálom a családodat – mormogja Jin, mintha a fejemben olvasna - Gyere…

Felém nyújtja a kezét, de nekem nem ártana egy zuhany, mert ragadok és reggelre még jobban fogok.
- Zuhanyozni kellene… 

- Majd reggel. Gyere – mosolyog kérlelõn és ennek, plusz a fáradságnak már nem lehet nemet mondani.

*** 
Mikor felkelek és megmozdulok a takaró félig hozzám van ragadva és ez annyira irritál, hogy henyélésnél nélkül rögtön megyek zuhanyozni. Alig mosom le magamról a tegnap este termékét, mikor nyílik az ajtó és Jin belép mellém a zuhanyzóba.
- Nahát… jó reggelt! – azt hittem nem keltettem föl.
- Jobb lett volna, ha nem szöksz meg mellõlem. – mondja morcos hangon, majd közelebb hajol és megcsókol.

Egy jó reggelt csóknak nagyon finom és most nem sietünk sehová. Magamhoz húzom, de csak a derekán ölelem át, semmi több. Szerintem elég volt tegnap.

- Nem fáj? – kérdezem, aggódva megsimítom a fenekét.

- Csak egy picit, nyugi. Majd elkerülöm a kemény felületeket. – kuncogja.

Elmosolyodom, mert tetszik, hogy már reggelre ennyi energiája van. Lekapom a polcról a tusfürdõt és a kezembe nyomok egy adagot majd mosakodni kezdek. Egy idõ után azonban Jin már-már zavaróan intenzíven figyel, miközben saját magát habosítja.

- Ne nézz rám így, mert a tegnapi szex ide vagy oda, fel fogsz izgatni ezzel a nézéssel. – közlöm sóhajtva.

- Miért? Hogy nézek? – felhúzza a szemöldökét, mintha nem tudná pontosan.

- Mint egy vadmacska a prédát. – fejtem ki, valamiért tényleg egy nagymacskára emlékeztet.

Vigyorogva közelebb mászik. – Most az egyszer megmenekülsz és nem vetem rád magam. – átkarolja a nyakam – De a tegnapi valami szuper volt.

- Te vagy nagyon szuper. – a külseje, a viselkedése… és hogy még nem kapott idegösszeomlást azok után, hogy kibírta a családomat egy hétig….

- Akkor most ki csábít el kit? – dorombolja mosolyogva.

Lépek elõre kettõt, hogy a zuhanyfülke túlsó falához nyomjam és megcsókolom. Hosszan és követelõzõn annak ellenére, hogy tényleg nem kell most több, de élvezem vele ezt a reggelt. Tetszik, hogy itt van és így vagyunk együtt és az a furcsa, hogy olyan érzés, mintha már régóta együtt lennénk. A cuccaink egymás mellett, az hogy hozzám bújva alszik és lassan megismeri az összes szokásom. Ez nem olyan, mint mikor hazavittem valakit egy éjszakára. Még ebben a csókban is benne van valami kötõdés…

***

A szõlészethez reggeli után indulunk, de még mielõtt Jin beszállhatott volna a kocsijába inkább az egyik Infiniti jeep-et javasoltam, ami a garázsban áll. A szõlészet egy hegyen van és földút vezet odáig. Tudom mennyire szereti a kocsiját és nem lenne jó, ha valami baja lenne ott. Szóval maradt a strapabíró kocsi, de õ már elõre kijelentette, hogy a saját kocsiján kívül nem hajlandó mást vezetni, vagyis most nekem kellett.

Az út olyan húsz percig tart, én nem vezetek olyan életveszélyesen, mint Jin, jobban szeretem, ha be van tartva a sebességkorlátozás.

- Még jó, hogy nem a Kicsikémmel jöttünk. Szegénykém kipurcant volna ezen a szar kavicson. – morogja az utat vizslatva.

Igaza van, ennek a kocsinak még az alja sem ér le de az övé csupa karcolás lenne, mert nem ilyen útra tervezték.

- Majd kocsikázol még ha akarsz. Egyébként a legénybúcsúra jó lesz, ha sofõrrel megyünk? – oldalra pillantok rá.

- Hm talán. Gondolom lesz pia.

- Az biztos. – sóhajtom. Már elõre tartok az estétõl – Ha Aurelioról van azon sem csodálkoznék, hogy bor jönne a csapokon.

Kuncog. - Most már kíváncsi vagyok. Azért otthon a haverok is szupcsi bulit rendeznek és ott is van néha egy csomó hülyeség. – mosolyog, mint aki csak visszagondol rá.

Bállok a kocsival egy üres helyen.

- Remélem legalább jól érzed majd magad, mert csak miattad teszem ki magam ennek a tûzpróbának. – jegyzem meg kelletlenül. Hiába hogy az öcsém, akkor sem vagyok az a típus aki legénybúcsúra jár. Ahhoz el kéne engedni magam, de nekem az nem megy egykönnyen. Kivéve Jinnel.

- Majd megoldjuk. – széles mosoly, kinyitja a kocsi ajtaját és kiszáll.

Eddig nem nagyon nézett körbe, pedig innen gyönyörû a kilátás.

- Ez eszméletlen! – néz körbe a szinte végtelenségig nyúló tájon, ahol egymás után sorakoznak a szõlõtõkék és semmi mást nem látni a környéken. – Az otthoni betondzsungelhez képest ez egy külön világ.

Halvány mosollyal mögé lépek és hátulról átkarolom míg nézelõdik. Nincs kocsi zúgás, szmog, csak pár faház, ahol a még feldolgozatlan szõlõt tárolják. Jó lenne azért egy ilyen hely Amerikába is, ahová csak kimehetek, ha egy kis nyugit akarok, de ez van. Én jobban passzolok a felhõkarcolók és az irodám fala közé.

- Milyen nagy ez a terület?

- Nem tudom pontosan, de nagyon sok és még bõvül, mert apámnak szándékában áll felvásárolni újabb földeket a profitból. – félresimítom a haját, amit a lágy szellõ a szemébe fújt, de nem lépek el tõle. – Örülök, hogy tetszik.

Oldalra fordítja a fejét és ad egy finom csókot, majd elhajol és egy játékos mosollyal pillant rám.

- Azért bármilyen szép ez a hely, a spéci garázsomat nem adnám érte.

Nevetve csóválom meg a fejem a rá valló szövegre. Végül is neki a kocsi áll az elsõ helyen.

Épp megkérdezném, hogy mióta van már meg neki, de apám kocsija is megjelenik. Az is terepjáró csak más márka.

- Elnézést a késésért. A városba kellett mennem és szörnyen nagy a forgalom. – magyarázkodik.

- Nem baj, csak pár perce érkeztünk. – kezet fog velem és Jinnel is. Jó, hogy õt nem zavarja a dolog.

-  A nyomtatványokat elhoztad?

- Igen, egy perc. A kocsiban maradtak. – visszasietek érte, majd a hátsó ülésrõl elõhalászom a mappát amit tegnap este állítottam össze neki.

Mikor visszaérek épp Jinnek, mond valamit, de abbahagyja, ahogy átnyújtom a kék mappát.

- Itt van minden. – megvárom míg átlapozza õket, de az utolsó után homlokráncolva pillant fel.

- Egy hiányzik. A borok listája az árakkal.

- Pedig emlékszem, hogy… - …a kezemben volt, míg Jin el nem távolította onnan, mint zavaró tényezõt. Ahogy rápillantok és látom, hogy úgy vigyorog, mint aki pontosan tudja melyik papírról van szó, én is elmosolyodom az emlékre, mert olyan látványban nem akárkinek volt része. – A teraszon felejtettem. Majd otthon odaadom, ha úgy jó.

- Persze nem sürgõs. Az irodámban leszek, szóljatok be, ha mentek.

Apám elsétál, amint hallótávolságon kívülre ér, Jin kuncogva közelebb húzódik. Átkarolom a derekát, szeretem érezni mikor ilyen közel van hozzám.

- Apád okos férfi, tudja mikor kell lelépni. – elõször nem értem mit akar ezzel mondani, de aztán felrémlik, hogy az az egymásra mosolygás elég átlátszó lehetett.

- Próbálkozik, hogy hozzászokjon a helyzethez. – nem úgy mint anyám. – Gyere, körbevezetlek…

Megmutatom neki a faházakat és a minõségellenõrzésre idehozott palackok közül felbontok egyet kettõt, hogy kóstolhasson. A száraz borok, nem éppen a kedvencei, de a desszertbor már igen. Végül apán is átjön ide az irodából és egy bontatlan palackot ad neki ajándékba abból, ami a legjobban tetszett neki.

Jól érezem magam vele és a legénybúcsú után lesz majdnem két teljes szabad hetünk, amikor is elvihetem bárhová ahová menni akar. A tengerparttal kezdve…

***

Késõ délután már a legénybúcsúra öltözködünk. A monogramos nyakkendõket kidobom az ágyra, hogy itthon ne felejtsük.

- Mennyire szokás kiöltözni errefelé ilyesmire? – jön elõ Jin a gardróbból egy hivatalosabb inggel és egy lazább, de szexibb darabbal.

- Ez tökéletes lesz rajtad. – mutatok a halványszürke ingre, aminek könyékig ér az ujja és nagyon jó a szabása.

Elmosolyodik. – És a nyakkendõ?

- Csak belépõ. Itt muszáj, ha zártkörû bulit akarsz, mert az összes bulizni vágyó oda megy ahol éppen lehet. – így is lesz jó pár ember, mert az öcsémnek sok barátja van.

- Oksi. Akkor veszek hozzá valami szépet.

Eltûnik, addig én is felveszem a kikészített ruhákat. Egy sötét farmer, egy vékony rövid ujjú póló és egy sportzakó pont megfelelõ. A fürdõben még igazítok ezt-azt magamon, mikor belép Jin is valami eszméletlenül dögös nadrágban. A combjához és a fenekéhez tapad, az egyenes szabás miatt lejjebb már nem annyira, de istenien áll neki. Kihangsúlyozza a legszebb részeit. Az ing színe pedig kiemeli a haja és a szemei színét.

Egy szokatlan dolog jutott eszembe, de nem vagyok benne biztos, hogy tetszene-e neki ha kimondom…

- Megsértõdsz ha azt mondom gyönyörû vagy? – kérdezem még mindig õt bámulva és olyat produkál amit még nem nagyon láttam. Elpirul.

- Eszemben sincs megsértõdni! – ezer wattos mosoly - Ebben a szerkóban felülmúlom az összes feltûnõsködõ kis ribancot aki ott lesz.

- Az biztos. – mondom nevetve és odébb megyek, hogy a tükörhöz férjen.

Felkapja a hajkeféjét és megigazítja azt a zabolátlanul vad hajkoronát. Különleges színe van, valahol a szõke és a vörös között. Egyszerûbb hajszínnel el sem lehetne képzelni.

- Ideadnád azt a pirosat?

- Ezt?

- Aha.

Odanyújtom neki a parfümös üveget, már az elsõ fújásnál érzem, hogy ez az az illat, amit szeretek rajta.

Mikor kész vagyok kimegyek a fürdõbõl és hagyom piperézkedni. Aurelio a mobilomra küldte a címet, egy jól menõ bárban lesz a buli, amit úgy egy hónapja nyitottak az internet szerint. Ma estére lefoglalta és csak a jóisten tudja mivel készült.

***

Már a parkolóban is áll jó pár kocsi amikor a megadott idõre odaérünk és már most látszik, hogy mennyien lesznek. Elõhúzom a belépõket a zsebembõl, Jin az övét épp a kezeire csavargatja.

A kocsiból kiszállva átkarolom a derekát, egy csöppet sem tetszik, hogy ennyi ember megbámulják majd õt. Amilyen szexi ebben a nadrágban és a haja is vadítóan néz ki, nem szívesen engedném be ide egyedül.

Az ajtónál a biztonságiak, csak elveszik a díszes nyakkendõt és nyitják az ajtót, de ami bent van az valahol a földi pokolra hasonlít. Már csak lángcsóvák hiányoznak, de alig hogy ezt végiggondolom, elõkerül egy tûznyelõ az ördögszarvat viselõ pincérlányok mögül.

- Úristen… - nyögöm ki az elsõ döbbenetben. Ha vad bulira számítasz, akkor is túlszárnyalja majd minden elképzelésed. A hatalmas kör alakú bárpulton fehérnemût viselõ sztriptíz táncosok, de látok olyat is, akinek csak a mellbimbóját takarja egy pici csillag. A pincérnõk – ha azok egyáltalán – bõr ördögjelmezekben, szarvakkal, a sarokban pókerasztalok, darts – mintha bármelyikük is célba találna részegen. Extrém ételekkel megpakolt büféasztalok, jósnõ…

A tánctéren is vannak páran, néhányan a kanapékon lengetik a pénzt a táncosoknak, de az öcsémet egyenlõre nem látom.

- Dem… tényleg nem túloztál. – mondja Jin belém karolva ahogy körbenéz.

- Ha ezt Tessa megtudja valakitõl, a tökénél fogva lógatja fel az öcsémet és úgy szétrúgja a seggét, hogy az esküvõig ágyhoz lesz kötve. – ez tény. A leendõ sógornõm Spanyolországban capoeira oktató.  És ahogy apámtól hallottam ráncba tudja szedni az öcsikém, aminek most nagyon itt lenne az ideje…

Jin:

- Nem fáj? – kérdezi, és a fenekemre simít. Persze elmondom neki, hogy nem fáj. Picit kellemetlen, de ez nem fájdalom. Sõt, ha válogatni kellene, hogy ne is érezzem-e és akkor nem kapom meg Demet, vagy marad ez tízszerezve, de Dem az enyém, akkor a válasz tök egyértelmûen a kettes. Bármi megéri érte. Bármi, hiszen még csodásabb férfi, int amilyennek eleinte hittem. Több, mint szimplán tökéletes. 
- Ne nézz rám így, mert a tegnapi szex ide vagy oda, fel fogsz izgatni ezzel a nézéssel. – He?
- Miért? Hogy nézek? – kérdezem kissé értetlenül. Máshogy nézek rá, mint szoktam? Nem hiszem… 
- Mint egy vadmacska a prédát. – Persze, hogy elvigyorodom, ki ne tenné? 
- Most az egyszer megmenekülsz és nem vetem rád magam – karolom át a nyakát. – De a tegnapi valami szuper volt.
- Te vagy nagyon szuper – bókol finoman és már innen is érezni, hogy mennyire lovag. Teljesen más világ, mint én, mégsem fogom soha a büdös életben elengedni. Nem.
- Akkor most ki csábít el kit? – kérdezek vissza mosolyogva, de válasz helyett egy azzal is felérõ csókot kapok. De nincs ellenemre, hogy nem beszél. Imádom a csókjait is. 


* * * 

Már remegek a kicsikémért, de nem megyünk vele. Nem tart neki sokáig rávilágítani, hogy a szõlészethez sanszosan nem vezet betonút, én meg bizony nem tesztem kockára a drágám fényezését, így az övékével megyünk, de persze õ vezet.

 Ahogy közeledünk belátom, hogy nem lett volna jó ötlet az én kicsimmel jönni. 
- Még jó, hogy nem a Kicsikémmel jöttünk. Szegénykém kipurcant volna ezen a szar kavicson. 
- Majd kocsikázol még ha akarsz. Egyébként a legénybúcsúra jó lesz, ha sofõrrel megyünk? 
- Hm talán. Gondolom lesz pia.
- Az biztos.
- Most már kíváncsi vagyok. Azért otthon a haverok is szupcsi bulit rendeznek és ott is van néha egy csomó hülyeség. - Remélem legalább jól érzed majd magad, mert csak miattad teszem ki magam ennek a tûzpróbának. – Nem lep meg, de azért mégis jól esik. 
- Majd megoldjuk. – Amúgy is vannak terveim arra az esetre is ha esetleg hazame… 

Azt. A. Rohadt.
- Ez eszméletlen! – jegyzem meg totál ledöbbenve. – Az otthoni betondzsungelhez képest ez egy külön világ. Milyen nagy ez a terület? 
- Nem tudom pontosan, de nagyon sok és még bõvül, mert apámnak szándékában áll felvásárolni újabb földeket a profitból. – Már mögöttem áll, karol, velem együtt nézelõdik, a hajam simogatja félre, imádom a közelségét.  – Örülök, hogy tetszik.
- Azért bármilyen szép ez a hely, a spéci garázsomat nem adnám érte.
Felnevet, épp ekkor érkezik a kedves apósom. Szabadkozik egy sort, hogy nagy volt a forgalom, majd a papírokat kéri, amik a kocsiban maradtak, így Dem elugrik értük. Egy picit csend van, de aztán az öreg szólal meg. 
- Este ti is hivatalosak vagytok Aurelióhoz? - kérdezi. 
- Igen. 
- Elõre is jó mulatást - néz rám, de nem mond mást, ekkor toppan be ugyanis Dem. Az öreg átfutja a papírokat, majd megjegyzi, hogy egy hiányzik. 
- Pedig emlékszem, hogy… - Felismerés csillan az agyamban és ahogy ránézek az övében is. Sanszosan valahol a padlón van, hiszen aljasul eltereltem Dem figyelmét róla, és ezt õ is tudja, hiszen visszamosolyog. – A teraszon felejtettem. Majd otthon odaadom, ha úgy jó.
- Persze nem sürgõs. Az irodámban leszek, szóljatok be, ha mentek.
Lelép, mi meg kettesben maradunk. Persze nem vagyunk egy helyen sokáig, hiszen körbevezet, ami igencsak a kedvemre való. A táj szép, a bor paraz, a férfi, aki velem van, szexis. Mi kell még? Ugye? Semmi. Bér nem értem, hogy mit lehet a száraz borban szeretni, de végül kapok egy üveggel abból, ami ízlett. De ezt el is teszem. Emlékbe… 

Délután készülünk a legénybúcsúra. Annyi tuti, hogy nyakkendõ, de mi hozzá?
- Mennyire szokás kiöltözni errefelé ilyesmire? – kérdezem, két tök ellentétes stílusú inget lóbálva.
- Ez tökéletes lesz rajtad. – Halványszürke? Oké. 
Visszavonulok és hamar találok is egy hozzá illõ nacit, ami tökéletes. Nem túlságosan buzis, nem túl kihívó, de nem túl visszafogott, hiszen ott emel ki, ahol kell. 
A hatás persze nem marad el, ahogy belépek utána a fürdõbe. 
- Megsértõdsz ha azt mondom gyönyörû vagy? – kérdezi. Mégis hogy sértõdhetnék meg erre? Sõt, azt hiszem, picit belepirulok, ritkán bókolnak nekem ennyire finoman. 
- Eszemben sincs megsértõdni! Ebben a szerkóban felülmúlom az összes feltûnõsködõ kis ribancot aki ott lesz.
- Az biztos. 
Úgy készülünk, mintha ezer meg egy éve ezt csinálnánk, így, együtt. Õ félreáll, hogy odaférjek a tükörhöz, adja a parfümömet, majd magamra hagy, mintha õ épp most menne összerakni a reggeli tárgyaláshoz szükséges doksikat. Ah, rögtön az jut eszembe, hogy milyen lesz visszamenni és vele lenni. Kettesben… együtt menni melóba. Valamiért nehezen hiszem el, hogy csak úgy pikk-pakk túl fogja tenni magát azon, amit velem és mellettem átél.  


* * *


Ott kezdõdik a döbbenet, hogy milyen verdák állnak a parkolóban. Ohhmami, ilyeneket ritkán látni együtt, pláne ennyit, de ahogy haladunk befelé csak még több döbbenet ér. Szinte örülök, hogy Dem átkarol, így nem hagy választási lehetõséget arra vonatkozólag, hogy együtt vagyunk-e vagy sem. 
Ahogy belépünk, akkor viszont tátva marad a szám. Ez egyszerûen… bahh. Voltam már buliban, de ez igencsak egyedi. Giccses, de az a huszadik hatványon, viszont van benne valami fellengzõs báj. Nem tudod nem élvezni az elsõ pillanatban. 
- Dem… tényleg nem túloztál – jelzem felé is a döbbenetemet, hiszen nem titok, hogy meg vagyok lepve. Ennyire azért nem számítottam… bulira. 
- Ha ezt Tessa megtudja valakitõl, a tökénél fogva lógatja fel az öcsémet és úgy szétrúgja a seggét, hogy az esküvõig ágyhoz lesz kötve. 

- Nincsenek kétségeim - jegyzem meg finoman. - Ennyi ribanc közül csoda lenne ha nem akadna rá legalább egy. 
- Érdekes képed van a nõkrõl - néz rám, és elindulunk a pult-féle akármicsoda felé. 
- Mármint? - kérdezek vissza, próbálva túlkiabálni a zenét és emberien beszélgetni. 
- Nem minden nõ ribanc.  - Ahogy a pulthoz érünk, egy olyan csaj kínál minket, aki egy szál cérnát használ tangának, és egy ragtapasz takarja a bimbóit. Demre nézek felvont szemöldökkel, mire õ csak egy elegáns pillantást vet rám. - Õ nem támasztja alá az érvelésemet. 
- Valóban - jegyzem meg hangosan felnevetve. A csaj közben bepróbálkozik, hogy valami drága, de amúgy szar cuccot sózzon ránk, így csak leintem. Elveszem a koktéllapot és rendelek kettõt, amit kb ismerek és tudom, hogy nem is borsos, de nem is leszünk egytõl készen. Dem int, hogy merre leszünk, hova hozza, a csaj meg bólint. 

Alig ér el hozzánk a pia, a zene elhalkul és ott, ahol eddig rudakon táncoltak aluliskolázott leánykák, szétnyílik a színpad. 
- Na ne szórakozz - nyögök fel, ahogy ellep mindent a füst, és megjelenik benne Aurelio, mint valami sztár. Két csaj között vigyorog, persze mindenki tapsol, így mi is, de aztán a két csaj lelép és Aurelio mellett egy pasi van. Gondolom õ a fõszervezõje a dolognak, hiszen egy mikrofonnal a kezében hadonászik. Kellemes estét kíván mindenkinek, aztán a lelkünkre köti, hogy ez titok marad örökké, és ha ez már így van, akkor bulizzon mindenki egy hatalmasat. Aurelio töretlenül vigyorog, mint valami idióta fogkrémreklám arca. 
- Hát ez kemény volt - jegyzem meg, kihasználva, hogy valamivel halkult a zene. - Semmiben nem legénybúcsú, csak egy részegedjünk-le-luxusparti, mi? - hajolok Dem füléhez. 
- Mintha ezt említettem volna - sóhajt fel. - Nem is értem, mit keresünk itt. 
- Élvezzük az életet - vigyorgok rá, és véletlenül pont meg is csócsálom a fölét, csak úgy szeretetbõl. 

Két koktéllal késõbb kiderül, hogy az italok igencsak erõsebbek itt, mint Amerikában, hiszen már érzem a fejem, jó a kedvem, de Dem mintha nem is érezne semmit. Körülbelül egy-másfél óra telhetett el a jövendõbeli võlegény nagy belépõje óta, azóta iszik mindenkivel, megáll az asztalok mellett, flörtölget a csajokkal, mi meg jól elvagyunk. Néha egy-egy srác odalibben és köszön Demnek, gondolom még gyerekkori ismik lehetnek, de abból is inkább az Aurelióé, csak jó a modoruk és még részegen is köszöntik a testvérét. 
- Ahh, már most kész vagyok - esik be a box üres felére a kedves ünnepelt. 
- Nocsak, ki vagy készülve? - vigyorgok rá. 
- Mondod ezt te? Úgy vigyorogsz, mint akit… vagy várj csak. Úgyis oda visznek majd, nem? - kérdezi és elõre hajolva vigyorog bele a pofámba. 
- Megint a szexuális  életünk a téma? - kérdezem sóhajtva. - Ugye Tessa nem tud errõl? - vált témát okosan Dem. Véletlenül sem örülnék, ha Aurelio félrészegen tenne pár még egyértelmûbb utalást arra, hogy szívesen felpróbálna. 
- Nem érdekel - rántja meg a vállát- - Ma este minden csak az enyém! Mármint… - Rám pillant. - Majdnem. 
- Ja, szerintem is jobb lenne, ha nem tudná meg - terelek tovább, de nem tudom, sikerült-e megvezetni Demet. 
- Mondom hogy nem érdekel - röhög fel. - Majd az esküvõ után! Ma még bulizok! 
Felugrik és elillan a tömegben, én meg pánikolva rendelek még egy kört, de Dem nem szól egy szót sem. 


Újabb két koktéllal késõbb már Dem ölében ülök és magasról teszek a prûd köcsögökre, neki meg nem hagyok idõt ezzel foglalkozni, hiszen a zene ütemére ringatózok az ölében, alig hagyva levegõt neki. 
- Kikészülök tõled - nyögök bele a fülébe. A keze megszorul a fenekem körül. Nem felel, csak a nyakamra csúsznak az ajkai, mire hátrahajtott fejjel nyögök egyet, a testem megremeg, tudom, közel van az, hogy a mosdóban nagyon keményen megkeféltessem magam vele, de ekkor vesztemre kinyitom a szemem. 
A buli ekkorra eléggé elfajult már, alig van olyan, aki még körülbelül józan, de ez akkor sem indokolja azt, hogy Aurelio a mellettünk nem sokkal levõ boxban ül és ide látom, hogy egy csajt ujjaz. 
- Dem… Várj.. 
- Mi a baj? - hajol el. 
- Nem kellene azt ott megakadályozni? - kérdezem, fejemmel arra intve. Nos igen, a boxok a sötétebb részeken vannak, itt semmi sem meglepõ. Dem egy pillanatig ül és nézi, de aztán bólint, így leszállok róla, és elindulunk a párocska felé. Dem már lépne oda hogy valami hülyeséget csináljon a láthatóan szintén nagyon kész csajjal, de elé állok. 
- Nyugi édes, hagyd rám - kacsintok rá. Bólint, így egy mozdulattal felugrok az asztalukra, és odalépve a cipõmmel a csajra lököm a pohárban levõ nem tudom milyen piát. 
- Mi a fa… - Robbanna a csaj, de ahogy meglátja, hogy az asztalon állok, megnyugszik a döbbenettõl picit. - Mi a kurva anyádat csinálsz? - ordít fel rám. 
- Húzz el - nézek le rá. 
- Ki mondja? Hímkurva. Az enyém, én láttam meg elõbb! 
- Takarodj már innen! - Belemarok a csaj hajába, aki persze nem akarja Aureliót engedni, aki meg annyira készen van már, hogy nem is vesz semmiféle adást. 
- Kibaszottul felteszem a videót a netre! Meg a képeket is! - Megdermedek a mozdulatban, ahogy a hajáért nyúltam, hogy tépjem. 
- Mit akarsz? - áll mellénk, közelebb Dem. 
- Pénzt? - néz fel rá a csaj. Nekem közben már körvonalazódott a terv a fejemben. A csaj azzal van elfoglalva, hogy melyik Giordano fiúnak akarjon jobban a farkára kerülni, így nincs nehéz dolgom azzal, hogy kikapom a kezébõl a mobilját és egy ott levõ pohár pezsgõbe lököm. Remélem nem vízálló, különben elég cikis a helyzet. 

Aurelio akkor ébredezik, amikor a csaj leesik róla, én meg a csajra, hiszen is közben leránt az asztalról. Ha nem lenne ott, hogy tompítsa az esést, nem tudom mi lenne, de így csak megint megérzem, hogy a hátam nem örül ennek, de azért jobban hajt a harci szellem és tépem a csaj haját ezerrel. Egész szép kis tömeg gyûlik körénk, mire megjelenik pár srác és leszedik rólam a csajt, engem meg Dem fog le. 
- Hogy csinálod, hogy mindenhol tudsz balhéba keveredni? - kérdezi idegesen. 
- Az aurám - felelem, és engedelmesen hagyom, hogy húzzon, egyik kezével engem, a másikkal Aureliót. Úgy érzem, a buli véget is ért. 

Az az örök a kocsiban kezd magához térni és persze lázadni, hogy hogy képzeltük ezt, de Demetrio nagyon hatásosan és kicsit sem kedvesen, de semmiképp sem bunkón közli vele, hogy mit csinált és mi lett belõle majdnem, mire persze azonnal észhez is tér, és kussban ül a kocsiban, csak azt hajtogatva néha, hogy ezt Tessa nem tudhatja meg, mert felbontja az eljegyzést. Nem tudok nagy reményeket fûzni a dologhoz, hiszen a komplett csõcselék látta a csaj nyelvével a szájában és puncijával az ujjain. Õ el is van a gondolataival, de nem kerüli el a figyelmem, hogy Dem akkor is ideges, amikor rám néz. 
- Hé… - simítanám meg az arcát, de elhúzza a fejét. - Mi van már? 
- Most ne. 
- Oh, a fõnökurat csak nem zavarja, hogy balhés vagyok? - kérdezem gúnyosan, s talán még az alkohol miatt is, de duzzogva húzódok a kocsi egy távolabbi végébe, eldöntve, hogy utálom. Most épp tuti. Tudja, hogy nem vagyok olyan úri fasz, mint õk, a csaj meg megérdemelte. Még akkor is, ha józanul talán másképp intéztem volna. 
- Tényleg kurvára nem kellett volna eljönnünk - morgom. 

Dem:

- Nincsenek kétségeim. Ennyi ribanc közül csoda lenne ha nem akadna rá legalább egy.

Egy pillanatra ráncba szalad a szemöldököm a megfogalmazástól.

- Érdekes képed van a nõkrõl – akármikor a gyengébbi nem kerül szóba, nála az ribanc, punci, lotyó… minden jelzõ ami a könnyûvérû nõkre utal.
- Mármint? 
- Nem minden nõ ribanc. – sok olyat ismerek akiknek van férjük, gyerekeik, de szingli nõk sem mind kurvák.

A pulthoz lépünk, ahol egy alig öltözetet viselõ nõ jelenik meg, mire Jin célzatosan felvont szemöldökkel néz rám.

- Õ nem támasztja alá az érvelésemet. – pont rosszkor hoztam fel a dolgot, amikor ténylegesen kurvákkal vagyunk körülvéve.
- Valóban – nevet szórakozottan.

Kéri a koktélajánlatokat, de úgy tûnik azok egyike sem tetszik neki amit a pultos kínál, mert rendel helyettük kettõt. Elveszem az enyém, míg készült kinéztem egy nyugisabbnak tûnõ helyet, ahol nem tapadnak ránk a fehérnemûs nõk. Most kifejezetten zavarnak, pedig máskor szexinek találnám a combfixet.

A kinézett kanapéhoz megyünk, én nem bánom ha Jin táncolni akar vagy ilyesmi, de én ezen a bulin tuti nem fogok. Az még hagyjál, ha egy partin elrángatnak keringõzni, de erre a zenére még ha akarnék se tudnék mozogni. Ahhoz nem vagyok elég laza.

A zene hirtelen elhalkul, a kör alakú bárpult pedig ketté válik és azok alól kiemelkedik egy emelvény az öcsémmel együtt.
- Na ne szórakozz – nyögi ki Jin, de én is a fejemet fogom.

Sosem tudja hol a határ? Mert a nagyszabásút és az ízléstelen túlzást nem sok választja el egymástól, de Aurelio már régen túllépte ezt a határt.

Az egész hely olyan, mintha egy sztriptíz bár lenne, kaszinó és kocsma. Feszélyez, de nem a meztelen testek miatt, hanem az egész hangulat… nem én vagyok.

Az öcsém már most sem teljesen józan, de még tart egy beszédet, arról, hogy titok ami ma történik. Na, igen, de ennyi részeg közül valaki csak elszólja majd magát.

- Hát ez kemény volt. Semmiben nem legénybúcsú, csak egy részegedjünk-le-luxusparti, mi? – mondja a fülemhez hajolva, hogy meg is halljam a zene mellett.
- Mintha ezt említettem volna – sóhajtom nyúzottan - Nem is értem, mit keresünk itt. 
- Élvezzük az életet – vigyorog rám az õ sajátos arckifejezésével, amivel jobb kedvre is derít. Az pedig, hogy még a fülemet is megharapdálja, csak ráadás.

A koktél gyorsan bemegy fõleg neki, én még mindig az elsõnél tartok. Nem tudom Jin hogy van vele, de én szívem szerint hazamennék inkább és vele tölteném az éjszaka maradékát ehelyett a cirkusz helyett. Õ se nagyon mozdul el a kanapéról, nem valószínû, hogy ez itt neki is tetszik. Néhány régi ismerõs arc is megjelenik, de persze részegen vagy majdnem részegen és nem is tartottam velük annyira a kapcsolatot, hogy legyen mirõl beszélnünk. Csak az udvariassági kérdések és már mennek is.

Aztán megjelenik az öcsém is, miután már legalább húsz emberrel koccintott.
- Ahh, már most kész vagyok – szinte leesik az ülõre.
- Nocsak, ki vagy készülve? – vigyorog rá Jin, de nekem nincs kedvem mosolyogni. Az öcsém betegre issza magát és más nõket fogdos, mikor menyasszonya van. Nem vagyok prûd, de ez még nekem sem tetszik.
- Mondod ezt te? Úgy vigyorogsz, mint akit… vagy várj csak. Úgyis oda visznek majd, nem? – áthajol az asztalon, közelebb Jin-hez.
- Megint a szexuális  életünk a téma? – sóhajtja.

- Ugye Tessa nem tud errõl? – kérdezek rá, mielõtt megint a szexuális életemet kezdené kivesézni. Egy van, amit utálok: ha beleszólnak a magánéletembe. Azért magán, mert másnak semmi köze hozzá.
- Nem érdekel. Ma este minden csak az enyém! Mármint… - Jin-re pillant - Majdnem.

Összeszorítom a szám, egy cseppet sem tetszik, ahogy rá néz. Jin az enyém és Aurelio egy ujjal sem fog hozzá nyúlni!

- Ja, szerintem is jobb lenne, ha nem tudná meg – vág közbe, õ is terelve a témát.
- Mondom, hogy nem érdekel - röhög - Majd az esküvõ után! Ma még bulizok! 
Végre elmegy innen, mert ha még valami hülyeséget mond, azt hiszem megütöm. Miért méregette úgy Jin-t? Az öcsém nem szereti a férfiakat!

Ahogy én sem. Kivéve ezt itt mellettem… Lehet, hogy családi vonás, hogy ugyanaz az egy férfi tetszik meg neki és nekem is? És… ha nem kéne tettetnie, hogy velem jár, Jinnek tetszene?

Végül is jobban illene hozzá, mint én. Aurelio szeret bulizni, utazni, szereti a sportkocsikat. Én nagyon sok mindenben különbözöm tõle.

Ahogy telik az idõ, úgy lesz az asztalunknál is egyre több üres koktélos pohár. Én megelégszem eggyel is, bár Jin nekem is rendelt, de nem szoktam sokat inni. Nem szeretek részeg lenne, mert nem tudok tisztán gondolkodni. Valószínûleg teljesen tiszta fejjel még azt is megakadályoznám, ami most történik.

Jin nem igen zavartatva magát az ölemben ülve mozog a zene ritmusára. A farkam már fájdalmasan kemény a nadrág és az alsó alatt, kínzás, de mégis élvezem, amit csinál.

Olyan érzékien tudja tekergetni a csípõjét, hogy akár a pulton táncoló lányokat is kiütné a nyeregbõl. Sokkal izgatóbb itt bárkinél is.

A kezemet a fenekére simítom, hogy közelebb húzzam a megfelelõ helyre, érzem, hogy õ is kemény, de itt akkor sem kéne többet.

- Kikészülök tõled - nyögi bele a fülembe, én meg ettõl készülök ki.

Hogy lehet bárki is ilyen erotikus, ilyen csábító és szexi még felöltözve is?

A nyakát csókolgatom harapdálom, érezni rajta a finom parfümjét és minden kis nyögését az ajkaimban érzem ahogy a torkán tevékenykedem. Még a fejét is hátradönti, hogy nagyobb teret adjon.

A teremben senki nem figyel ránk, szinte mindenki részeg, de még akkor sem tennék vele semmit nyilvánosan. Nem is a tény zavarna, ha itt szexelnénk hanem az, hogy több tucat ember látná õt meztelenül és azt nem akarom. Csak magamnak akarom.
- Dem… Várj.. 
- Mi a baj? – elhajolok kicsit.

- Nem kellene azt ott megakadályozni? – a fejével az oldalsó boksz felé int, ezért odafordulok.

Aurelio éppen egy nõ szoknyája alatt matat és nemigen hagy kételyt afelõl, hogy mi folyik ott.

Komolyan, ez nem lehet igaz! Ennyire elveszi az eszét az ital?!

Felállok, hogy a hajánál fogva rángassam el onnan és néhány pofonnal észhez térítsem, de Jin a karomra fogva akadályoz meg.

- Nyugi édes, hagyd rám – rám kacsint, és sokkal józanabbul mint amilyennek eddig tûnt odasétál, de aztán még nekem is felszalad a szemöldököm.

Felugrik az asztalra, mintha mindig is ezt csinálta volna és megpöccinti az egyik tele poharat, ami egyenesen az élvezkedõ nõre folyik.
- Mi a fa… Mi a kurva anyádat csinálsz? - ordít rá.

Oké, ez már nem tetszik. Közelebb megyek, hogy inkább elhúzzam onnan Jin-t, mert nem tetszik, ahogy egymásra néznek. Nem a csajt kellene ráncba szedni, hanem az öcsém érdemelne néhány atyai pofont.
Sértések röpködnek, gyilkos tekintettel bámulják egymást, Jin az asztalról a nõ pedig Aurelio ölébõl, aki már teljesen ki van ütve.

Valamit tenni kéne, de hogy hogy szedjem szét õket, azt nem tudom, mert jelenleg õket és a zenét is túl kellene kiabálni, plusz a részeg tömeget is. Ezek meg itt egymásnak esnek, mint két kutya a csontért. Jin a nõ hajába tép, aki erre a telefonnal fenyegetõzik, hogy majd felteszi a képeket a netre és mindenki rájön.

Rendben, ez így nem lesz jó. Az kell még hogy nagyobb botrányt csapjanak, vagy verekedjenek itt és még a rendõrök is kijöjjenek. Na, akkor már az isten sem titkolja el, hogy mi volt itt.
- Mit akarsz? – kérdezem a dühös nõtõl.

- Pénzt? – néz fel Jin-re.

Épp azon vagyok, hogy a kezébe nyomjam a borravalóját és elmenjen a fenébe, de ez sem megy egyszerûen miután a telefonja egy pohár koktélban landol a partnerem jóvoltából.
Mind a ketten elszabadulnak, egymásnak ugranak, a másik haját tépve. Azt sem tudom, hol nyúljak hozzájuk, hogy szétszedjem õket, de egyedül nem is menne. Egy pillanatra megijeszt, hogy leesnek az asztalról, de mivel felállnak Jin-nek nem lehet semmi baja.

Végre észbe kap a társaság többi tagja is és sikerül szétrángatnunk õket végre valahára, bár elég szépen néznek ki.
- Hogy csinálod, hogy mindenhol tudsz balhéba keveredni? – kérdezem Jint feszülten, de még mindig nem engedem el. Úgy néz ki nem lett semmi baja, de pár napja ütötte meg a hátát, és ez biztos nem tett jót annak sem.
- Az aurám…

Felrángatom az öcsémet is, majd mindkettejüket fogva kiirányítom a kocsihoz és nagy nehezem betuszkolom az öcsém. És még van képe elháborodni!

- Idefigyelj Aurelio! Most befogod a szád és meg sem szólalsz, ha jót akarsz magadnak! Ha nem rángatunk el onnan, mindenki elõtt megdugod azt a nõt és azt hiszem ez elég indok, hogy ennyiben maradjon a legénybúcsú!

Döbbenten néz, majd valamit motyog Tessa-ról, de ne érdekel. Jin-re pillantok, az arcán van egy rózsaszínes folt, nyilván a pofon nyoma, és egy cseppet sem tetszik, hogy megütötték, de mégis mit csináljak, ha pont egy nõvel kezdett?!

Én nem ütök meg nõt, akkor sem ha olyan, amilyen az volt, de az sem tetszik, hogy Jint bántotta.
- Hé… - az arcom felé nyúl, de elfordítom a fejem - Mi van már? 
- Most ne. – nem vagyok olyan hangulatba. Feszült vagyok, ingerült, most egy cseppet sem alkalmas sem a hely, sem az idõ arra, hogy játszadozzunk.
- Oh, a fõnökurat csak nem zavarja, hogy balhés vagyok? – köpi gúnyosan a kérdést, majd õ is elcsendesedik és az ajtóhoz húzódva bámul kifelé.

Sóhajtva simítok a hajamba és inkább én is csendben vagyok. Fáj a fejem, ezért is utálom az alkoholt, mert ritkán iszok és egy kevés is megárt.

***

Otthon már egyedül is tudok segíteni az öcsémnek, mert valamennyire megáll a lábán. Jin a szobánkba megy, én pedig Aureliot viszem, támogatom az övébe, de nem az ágyba, hanem a fürdõbe.

- Zuhanyozz le, mert bûzlesz az alkohol és nõi parfümöktõl. – vetem oda és még a vizet is megengedem neki, majd ruhástól betuszkolom nem törõdve az összevissza morgásával. Legalább magához tér egy kicsit.

Ott hagyom, nekem is elég volt már mára. Benyitok a szobánkba, csak egy éjjeli lámpa ég. Jin háttal fekszik az ajtónak, a hátát ép megvilágítja a fény és látni még néhány elszínezõdött részt és nyilván a ma esti esés sem tett jót neki.

Már azon sem lepõdnék meg ha holnap fogná megát és haza akarna menni. Már megint õ járt rosszabbul ezzel a színészkedéssel.

A fürdõben lezuhanyozom és összekészülök az alváshoz, majd egy pizsamaalsóban bebújok a takaró alá. Nem húzom magamhoz, mert egészen az ágy másik végén van, ami azt jelenti, hogy nem akar a közelemben lenni, már amennyire nem szükséges.

Leoltom a lámpát és sóhajtva lehunyom a szemem. Végre csend van…

Reggel kipihenten ébredek, de egyedül. Az ágy másik fele üres és a fürdõ ajtaja is nyitva, ezek szerint nincs ott. Már szinte hiányzik a karomból így reggel, de biztos kint van valahol.

Felöltözök és elkészülök, de mielõtt lemennék még benyitok Aurelio-hoz, hogy megnézzem él-e még.

A szobájában csak úgy terjeng a tömény szesz szúrós szaga, egy alapos szellõztetésre lesz szükség és neki pedig egy jó adag kávéra a másnaposság ellen. Amennyit ivott, úgy ki lesz ütve, mint talán még soha.

Becsukom az ajtót és az étkezõbe megyek, de az is üres. A konyhában rátalálok az inasra, aki épp a kávét fõzi.

- Nem látta merre van Jin?

- Az úr a hátsókertben sportol már egy ideje. – mondja kimérten.

Biccentve lépek el mellette és töltök magamnak egy kávét, majd kimegyek a teraszra és szétnézek. Hamar megtalálom Jin-t a tekintetemmel, egy szürke melegítõben és atlétában fut a kert szélén. Tehát így tartja kondiban azt a csodálatosan szexi testét. Megkönnyebbülés látni, hogy ezt csinálja, mert akkor tegnap tényleg nem sérült meg.

Miután szóltak, hogy õ már reggelizett, úgy gondoltam kiülök a teraszra és ott fogyasztom el a sajtkrémes szendvicsemet, de a konyha felé menet megtorpanok a hall közepén.

Anya méltóságteljes léptekkel felsétál a lépcsõn, majd egyenesen rám pillant és elmosolyodik.

- Jó reggel Demetrio! Ugye milyen szép napunk van? – mosolyog.

Értetlenül nézek rá, hirtelen nem tudom mit mondjak, mert mikor legutóbb pár napja láttam, olyan volt mint egy fúria.

- Jó reggelt… és igen nagyon szép napunk van, de hogy kerülsz te ide? – úgy tudtam, hogy valami szállodában van.

- Itt lakom. – válaszolja, mintha magától értetõdõ lenne a dolog.

- Ezek szerint visszajössz? – nem tudom örüljek vagy féljek ettõl az opciótól.

- Igen. Te is itthon vagy és ritkán látlak és Aurelio is hamarosan elmegy.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam anya. – úgy tesz, mintha nem értené mirõl beszélek. – Hajlandó vagy itt lakni, velem és a párommal egy fedél alatt? Mert Jin itt van és itt is fog maradni. – közlöm határozottan, hogy egy cseppet se értsük félre egymást.

A mondandóm végén elpillant a hátam mögé, ezért én is megfordulok és látom, hogy Jin áll ott nem is messzire tõlünk. Mikor jött be? Észre sem vettem.

Végigmérem, nem tudok ellene tenni, de még így futástól izzadtan is olyan dögös, mint frissen vasalt ingben. Ahogy egy csepp végigsiklik a nyakán, majd be az atléta alá… mintha még a teste is ingerelni akarna.

- Nocsak… a kedves mama is megjött. – jegyzi meg epésen és közelebb jön.

Mellém áll, én pedig nem törõdve a kissé nedves ruháival átkarolom a csípõjét.

- El nem tudom képzelni Demetrio, hogy miért tetszik õ neked. – megvetõen végigméri.

Érzem, hogy megfeszül a karomban.

- Az az én dolgom. Nem neked kell szeretned, csak azt kérem, hogy fogadd el és ne akarj minden áron beleszólni a magánéletembe.

Összepréseli az ajkait és csak néz, majd egy furcsa, már-már ijesztõ mosoly kúszik az arcára.

- Tegyük fel, hogy elfogadom, hogy nem lesznek unokáim, nem lesz menyem és nem látom ahogy feleségül veszel egy hozzád illõ hölgyet. – sorolja rezignáltan mosolyogva – Elfogadom, hogy… más irányú az érdeklõdésed… rendben. – valahogy ez még az én fülemnek is túl szép, hogy igaz legyen – De… akkor legalább olyan férfit válassz, aki nem fogja elszórni a pénzed és nem rajtad élõsködik… - Jin-re néz - … mint egy féreg.

Még engem is megdöbbent azzal, az utálattal, ami a hangjából hallatszik és még idõben szorítom meg a karomban tartott férfi kezét, mielõtt valami olyasmit tenne, amit nem kéne.

- Na, ide figyeljen maga sznob picsa!...

- Jin! – nézek rá figyelmeztetõn. Nem beszélhet így anyámmal, akkor sem ha felbosszantotta, de folytatja, mintha meg sem hallott volna.

- … Soha egy fillért sem kértem a fiától, ellenben maga nap mint nap belenyúl a férje zsebébe, méghozzá könyékig, hogy kiperkálja azt a sok szart amit magára ken! – kiabálja.

Anyám szabályosan elvörösödik. - Jin elég, ne vidd túlzásba…!

- Hagyd csak Demetrio. Legalább elmegy tõle a kedved, ha látod, hogy egyáltalán nem közénk való. Eddig nyilván nem mutatta neked ezt az arcát igaz? – visszafordul az én izzószemû vadmacskám felé – Ne aggódj, nem költök annyit, hogy neked ne maradjon. A fiam úgyis keres eleget, hogy a kitartottja is élvezhesse a felsõkategóriások életvitelét. Még ha egy ilyen unalomûzõ lotyó nem is érdemli meg.

- Most már aztán tényleg fejezzétek be! Anya, ne ess túlzásokba! – emelem fel a hangom, mert ez csak egyre rosszabb lesz.

- Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen kitúrjon a saját házamból!

- Pechje van kedves mama… - mosolyogja gúnyosan, mintha egyiken sem vennének tudomást rólam - … mert Dem minden este úgy meg fog kefélni, hogy az egész kibaszott házban halhatják majd és csak azért, hogy megtudja milyen egy jó dugás, még hangosabb leszek…

Na, ebbõl elég. Betapasztom a száját a kezemmel, ha másképp nem hajlandó abbahagyni. Nem engedem el, hiába nyomja a csuklómba a körmeit.

- Ebbõl elég volt Jin – mondom ingerülten, mindét karommal tartva - Anya, ez így nem mehet Aú… !

Komolyan megharapott? Elrántom a kezem, mire macskásan villogó szemekkel kiszabadul a karomból és felviharzik a lépcsõm.

- Basszátok meg mind a ketten!

Csak nézek utána, mert ilyennek még nem láttam. Volt már dühös, de pár simogatás megnyugtatta, volt már játékos, flörtölõ és szexéhes vadmacska, de ilyen idegesnek még nem láttam.

- Ezt akartad? Most boldog vagy? – mordulok az elégedetten mosolygó anyámra.

- Még nem. Majd akkor leszek boldog, ha eltakarodik innen és soha többé nem látom.

- Akkor megnyugodhatsz. Még három hét és mind a ketten eltakarodunk innen és soha többé nem kell látnod! Azért jöttem haza, mert két éve nem voltam itthon és mert mind a két testvérem megházasodik. De ahelyett, hogy ennek örülnél az én életemet keseríted meg!

Rám bámul. – Demetrio…

- Szerinted miért nem jöttem haza két évig?! – nem válaszol csak pislog rám. – Gondolkozz el ezen anya és ha tudod, akkor szólj és beszélünk, de ilyet, mint az elõbb nem kérek még egyszer! Végre kikapcsolódnék egy kicsit, hogy élvezzem az ittlétet a férfival, aki boldoggá tesz, de te nem hagyod! Egyszerûen elegem van érted?! E-le-gem van!

Ott hagyom és feltrappolok a lépcsõn, kívülrõl talán nyugodtnak tûnhetek, de majd szétrobbanok. Épp nyúlnék a kilincsért mikor kivágódik az ajtó Jin pedig leviharzik a lépcsõn.

- Hé! Hová mész? – kiabálok utána.

- El!

- De mégis… - kiment.

Veszek pár mély lélegzetet, de a szobám ajtaját mégis olyan erõvel vágom be, hogy a kulcs kirepül a zárból. Nem érdekel! Ha a rohadt ház összedõlne most rögtön, az sem érdekelne!

A kocsi motorjának zúgására kinézek az erkélyen és magamban káromkodok ahogy látom, hogy elhajt.

Remek! Amúgy is gyorsan vezet, most meg még ideges is és elment egy sportkocsival. Lehetne még ennél is jobb ez a nap?!

Egy hideg zuhannyal, fél liter kávéval és fejfájás csillapítóval késõbb kint úszom a medencében. Valamire muszáj koncentrálnom, hogy higgadt maradjak, mert aggódom. Jin nem veszi a mobilját, már legalább hússzor próbáltam, de mindig csak hangposta.

- Hívj vissza. – mondom rá és kinyomom a telefont, majd a medence szélére teszem.

Végiggondolva nyugodt fejjel, már nagyon rég nem voltam olyan mérges, mint reggel. Talán csak két éve mikor legutóbb itthon jártam, de Amerikában nincs olyan ember, aki így fel tudna húzni, mint anyám.

De azért nem hazudtam. Tényleg elegem van már a feszültségbõl és a vitákból. Legyem már pár nyugis hét is legalább az esküvõig és aztán hazamegyünk, de így még Jin sem tudja kiélvezni a nyaralást.

Visszagondolva arra amit mondtam… tényleg boldog vagyok most vele. Azt hiszem… bár könnyebb lenne megítélni, ha nem lenne folyton valami, ami megtöri a szórakozásunk. Mert ha együtt vagyunk, maximálisan elégedett vagyok. Ezt pedig eddig sosem éreztem így, de most igen…

Késõ délután az ideggörcstõl még nyugton sem tudok maradni. Délután fél hat, de a telefont még mindig nem veszi, pedig legalább ötvenszer hívtam, ha nem többször. Aggódom érte, amiért olyan idegesen ült kocsiba. Mikor apám hazaér, rögtön tudja, hogy történt valami, de szerencsére nem engem kérdezget, mert most nem tudnék normálisan válaszolni.

A megkönnyebbülés akkor ér mikor végre megcsörren a telefonom és Jin neve villan fel. Abban a másodpercben felveszem, hogy megcsörren.

- Hol vagy? – szólok bele.

- Egy csinos kis hotelben. Miért? – nyugodt a hangja.

- Hogy miért?! Mert betegre aggódtam magam hát azért! Nem hívtál vissza és már azt hittem, hogy valami bajod van! – kiabálok a telefonban. Így jön ki a feszültség.

Egy pillanatig csönd, és megfordul a fejemben, hogy letette, de aztán beleszól.

- Semmi bajom, de nincs kedvem most a plusz feszkóhoz, úgyhogy nem fogok azért visszamenni, hogy ordítozz velem. – sóhajtja.

Összeráncolom a homlokom. – Nem akarok veled ordítozni, csak aggódtam a fenébe is! Tudom hogy vezetsz és ilyen idegesnek még nem láttalak. Nem rád haragszom, anyám tehet mindenrõl, nem te.

Megint csend, ez alatt az idõ alatt kiülök a teraszra a kanapéra, amin utoljára együtt voltunk.

- Akkor nem vagy pipa a tegnapi miatt? – kérdezi rövid csend után.

Zavar, hogy nem látom az arcát beszéd közben.

- Milyen tegnapi miatt? – nem értem.

- Azért mert megtéptem a kurvát a buliban. Rontottam az imázsodon a zûrös pasi efekttel. Láttam, hogy nem tetszett, de ilyen vagyok és kész. Én nem sznobok közt nõttem fel és ha valakit meg kell tépni akkor meg is teszem. – morogja határozottan.

Halványan elmosolyodom a tipikusan rávalló szavakra, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mirõl beszél.

- Egyáltalán nem érdekel, hogy kit tépsz meg az anyám kivételével, akármilyen sértõ dolgokat is mondott. Most pedig mond meg hol vagy, mert utálok telefonon beszélni és látni akarlak.

Nem tudom miért, de most muszáj látnom és meg akarom csókolni, míg már levegõt sem kapok. Viszont elõbb beszélnünk kell és nem telefonon.

- A Rosa Anhelita-ban vagyok. 12-es szoba. – leteszi.

Felszalad a szemöldököm a névre, nagyon is tudom hol van az a hely. Egyszer onnan rángattam ki az öcsémet, hogy odaérjen a gimis ballagására, mert neki éppen henteregni támadt kedve az ex-barátnõjével.

A Rosa Anhelita, az olasz megfelelõje az amerikai Love Hotel-eknek.

Jin:

Reggel, ahogy felkelek hálát adok az égnek hogy nem vagyok fejfájós. A hátam viszont helyettesíti a másnaposság miatti fájdalmakat. Alig tudok felülni, de ahogy Demre nézek, elönt az ideg, és nem foglalkozva azzal, hogy felkelt-e, kikelek mellõle, gyors zuhany, öltözés és lent is vagyok. 
- Uram, jó reggelt – szólal meg mögöttem az inas.
- Ja. Kurvára az. Ha keresnek meghaltam – morranom és kimegyek a kertbe. Muszáj lefárasztanom magam, és erre a több órás futásnál nincs jobb megoldás. A testem is jól érzi magát tõle, bár a hátam nem értékeli most a dolgot, de így legalább pihentetem az agyam. Nem pörög. Ami viszont jó, de órákkal késõbb kezdem érezni a kaja és a pia hiányát, így elindulok befelé.

- Ezek szerint visszajössz? – hallom meg Demetrio hangját és valahogy túlságosan érdekel, hogy kivel és mirõl beszél, így nem bukkanok fel azonnal, meghúzom magam a falnak dõlve és csak hallgatózva.
- Igen. Te is itthon vagy és ritkán látlak és Aurelio is hamarosan elmegy.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam, anya. Hajlandó vagy itt lakni, velem és a párommal egy fedél alatt? Mert Jin itt van és itt is fog maradni. – És itt a pillanat. Kilépek a takarásból, hiszen nincs okom elbújni. A mama rögtön rám fordul, tekintetét követi Dem is. Érzem és látom, ahogy végigmér és örülök, hogy a tegnapi vita ellenére a helyzet nem változott: kíván engem. Bár ettõl még meg tudnám nyúzni azért, amiért olyan bunkó volt. 
- Nocsak… a kedves mama is megjött. 
- El nem tudom képzelni Demetrio, hogy miért tetszik õ neked. – A nyanya olyan tekintettel méreget, hogy szívem szerint kiskanállal vágnám ki a szemeit. 
- Az az én dolgom. Nem neked kell szeretned, csak azt kérem, hogy fogadd el és ne akarj minden áron beleszólni a magánéletembe.
- Tegyük fel, hogy elfogadom, hogy nem lesznek unokáim, nem lesz menyem és nem látom, ahogy feleségül veszel egy hozzád illõ hölgyet – kezdi. – Elfogadom, hogy… más irányú az érdeklõdésed… rendben. De… akkor legalább olyan férfit válassz, aki nem fogja elszórni a pénzed és nem rajtad élõsködik… mint egy féreg. – MIAFASZOM?!
- Na, ide figyeljen maga sznob picsa! – Baszd meg, ezt nem hagyom szó nélkül! - Soha egy fillért sem kértem a fiától, ellenben maga nap mint nap belenyúl a férje zsebébe, méghozzá könyékig, hogy kiperkálja azt a sok szart amit magára ken! 
- Hagyd csak Demetrio – szól rá Demre, mikr csitítana. -  Legalább elmegy tõle a kedved, ha látod, hogy egyáltalán nem közénk való. Eddig nyilván nem mutatta neked ezt az arcát igaz? Ne aggódj, nem költök annyit, hogy neked ne maradjon – fordul felém ismét. - A fiam úgyis keres eleget, hogy a kitartottja is élvezhesse a felsõkategóriások életvitelét. Még ha egy ilyen unalomûzõ lotyó nem is érdemli meg. – Demetrio valamit mond, de az idegtõl dobol a fülem, nem hallom, csak a vén kurva hangja jut el az agyamig. 
- Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen kitúrjon a saját házamból!
- Pechje van kedves mama, mert Dem minden este úgy meg fog kefélni, hogy az egész kibaszott házban halhatják majd és csak azért, hogy megtudja milyen egy jó dugás, még hangosabb leszek…
Hirtelen nem tudok többet mondani, mert Dem befogja a számat. Elõször megdöbbent, majd még idegesebb leszek. Nem vagyok kíváncsi rá, hogy mit mond, beleharapok a kezébe. 
- Basszátok meg mind a ketten! – üvöltök rájuk és felrohanok. Odafent felkapom a tárcámat és a kulcsot, majd indulok is. El innen, el a faszba! 
- Hé! Hová mész? – Foglalkozz anyáddal, köcsög!
- El!

Azt se nézem merre megyek. Visz az út, én meg elõször dühöngök, majd ordítva sírok a kocsiban. Egyszerûen nem tudom hova tenni a helyzetet. Miért hiszi, hogy a pénze kell? Leszarom a pénzét! Akkor is kellene, ha lepukkant csöves lenne, hiszen imádom! Most, hogy az enyém lehet és éreztem a testemben, már biztosan tudom, hogy nem kell más. Rá van szükségem, de akkor miért teszi ennyire nehézzé a helyzetet az a ribanc?! Mit kellene tennem? Nem fogom elhagyni miatta Demet. Biztosan nem… mert ez már nem játék, a lelkemet és a testemet is veszélybe sodrom ha ott maradok. És már tudom is, hogy hova fogok menni. Vele együtt. 

Délután van, mire visszatalálok a városba, eléggé elszállt ugyanis az agyam. Egy Mekinél veszek pár sajtburgert, hogy legalább valami legyen a hasamban, és a kis pultos csajszit kifaggatom, hogy merre lehet itt apartmant bérelni. Õ készségesen igazít útba, így alig egy óra múlva már a tengerparton vagyok. Kiváló az idõ, itt a strand nem messze és csak egy vizát kell lenulláznom hozzá. Másnaptól bérlem ki, saját névre, szigorúan két személyre, látni se akarok senkit a ház közelében három hétig. Még takarítást sem kérek, majd én rendezem.  Ma éjszakára viszont kell egy hely. 
- Hol van errefelé valami csinis kis motel? – kérdezem a szállásadót, aki végigmér, majd vigyorogva rajzolja az útvonala. Helyes, fiatal pasi. Ha nem lennék Dembe esve, már azt hiszem alatta nyöszörögnék, de így nem. Nem játszok az esélyeimmel egy kóbor szexért. 

Ahogy odaérek a motelhez már össze is tudom fejben pakolni a dolgot. Azt hiszem  ennél az sem lett volna nyilvánvalóbb ajánlat, ha az arcomba üvölti, a papír aljára ugyanis készségesen leírta a mobilja számát is, ha esetleg eltévednék… na ja. De nem dobom ki a papírt. Meglátom, hogy mi meg hogy alakul Demmel és max egy éjszakára jól érzem magam ezzel a sráccal, legalább tombolok egyet. Bár ahogy beérek és kiveszek egy éjszakára egy szobát, minden extrával, megnézem a mobilomat. Bakter, ennyiszer hívott? Sóhajtva hívom vissza. 
- Hol vagy? – morran bele. 
- Egy csinos kis hotelben. Miért? 
- Hogy miért?! Mert betegre aggódtam magam hát azért! Nem hívtál vissza és már azt hittem, hogy valami bajod van! – ordít rám a telefonon keresztül, mire felsóhajtok. Ez eddig egy pont az apartmanos srácnak.
- Semmi bajom, de nincs kedvem most a plusz feszkóhoz, úgyhogy nem fogok azért visszamenni, hogy ordítozz velem. 
- Nem akarok veled ordítozni, csak aggódtam a fenébe is! Tudom, hogy vezetsz és ilyen idegesnek még nem láttalak. Nem rád haragszom, anyám tehet mindenrõl, nem te. 
- Akkor nem vagy pipa a tegnapi miatt? – kérdezem.
- Milyen tegnapi miatt?
- Azért mert megtéptem a kurvát a buliban. Rontottam az imázsodon a zûrös pasi effekttel. Láttam, hogy nem tetszett, de ilyen vagyok és kész. Én nem sznobok közt nõttem fel és ha valakit meg kell tépni akkor meg is teszem. 
- Egyáltalán nem érdekel, hogy kit tépsz meg az anyám kivételével, akármilyen sértõ dolgokat is mondott. Most pedig mond meg hol vagy, mert utálok telefonon beszélni és látni akarlak.
Egy pillanatra gondolkodom csak el. Ha mégis felhívom a srácot, akkor Demre ihatok hideg vizet. Nem… nem játszom el. 
- A Rosa Anhelita-ban vagyok. 12-es szoba.

Nem sok idõ, és meg is jelenik, legalábbis a portáról szólnak, hogy hozzám tart egy férfi. Persze rögtön ledobom magamról az alsót és a pólót, és teljesen meztelenül várom. Az ágy az ajtóval szemben, kellemes fény, én meg felhúzom a lábaimat és elkezdem magam simogatni. Persze ahogy beér épp szólna, de így nem mond semmit, csak elmosolyodik. 
- Ne mond, hogy nem tetszik a látvány – vigyorgok rá, mikor elkezdem a fenekem simogatni. 
- Oh a látvány vitathatatlanul kellemes – mér végig és elindul felém. – De elõtte beszélnünk kell. 
A tekintetbõl tudom, hogy komolyan gondolja, így sóhajtva hagyom abba a saját magam kényeztetését és felülök rendesen, hogy tudjunk beszélgetni is.

- Tudod Demetrio – sóhajtok fel, ahogy felülök az ágyon -, nem tudom, mit kellene tennünk. Nem bírom az anyádat tovább elviselni, de nem akarok azzal a tudattal élni, hogy én szakítalak el tõlük, amikor pár évente hazajössz – öntöm ki a kicsi szívem rögtön. 
- Ha nem tartanám alternatívának, nem is ajánlottam volna fel a költözést. Belátom, hogy nem tudsz az anyámmal egy fedél alatt élni, de azt is tudom, hogy ez nem csak a te hibád. De bármit tesz vagy mond, õ az anyám. Viszont téged nem teszlek ki több stressznek vagy vitának. Ha komolyan gondolod, keresünk egy apartmant, és ott töltjük az ittlét hátralevõ idejét. – Mellém ül az ágyon, én meg egy pillanatig csak nézem. Olyan hihetetlen még mindig, hogy sikerült. Annyira bele voltam és vagyok esve, hogy egy álomnak tûnik az, hogy velem van és tényleg, épp arról beszélgetünk, hogy különköltözünk, csak kettesben. Soha nem sejtettem, hogy így alakul. Bár fogalmam sincs, hogy mi lesz ha hazatérünk… mert bárcsak sosem kellene visszamenni, hiszen nem merem felhozni, hogy akkor mit teszünk majd. Akkor is folytatjuk? Vagy ez csak ilyen… átmeneti állapot és ha visszatérünk akkor vége? Rettegek, de gyáva vagyok rákérdezni. 
- Min gondolkodsz? - simít ki egy hajtincset az arcomból még közelebb ülve. 
- Rajtad. Rajtunk – mosolygok rá. Nem fûzöm tovább a gondolatot, felpattanva ülök az ölébe. - De azt hiszem, pont eleget gondolkodtam már mára.
Tekintve, hogy meztelen vagyok, pont jó helyen dudorodik, így én is hamar felizgulok teljesen. Imádom, amikor ennyire… más. Mert õ az ágyban teljesen más. Ahogy leveszem róla a felsõjét és maga alá fordítva hagyja, hogy a nadrágot kigomboljam, majd õ tolja le, a szemei szinte felégetnek. Úgy tud nézni, hogy azt érzem, én vagyok a legkülönlegesebb pasas az egész világon. Ahogy csókolni kezd azonnal dominál, azonnal behódolok neki és már csak nyögni vagy sikítani vagyok képes.

Õ a hátán fekszik, én rajta, kellemesen, bájosan mocskosnak érzem magam, hogy a testemen szinte mindenhol van sperma. De nem érdekel. Láthatóan õt sem. 
- Nem tudom eldönteni, hogy direkt terelted el a témát, vagy csak véletlenül – simít végig a gerincemen. Nyah, dorombolni lenne kedvem neki. Ha macska lennék és õ lenne a gazdim, folyamatosan csak azt csinálnám. Mármint a dorombolást. 
- Már én sem tudom – kuncogok fel, majd a füléhez hajolok. – Az az egy tuti, hogy holnap reggeltõl kibéreltem két személyre egy házat neked és nekem – suttogom és megszívom a fülcimpáját. – Kettesben akarok lenni veled, de attól te annyit vagy ott, amennyit akarsz, de nekem… - Nagy sóhaj. – Elegem van a családodból, Dem.

Dem:

Nem telik bele sok idõbe míg odaérek a hotelhez. Már este van, így kisebb a forgalom is.

A portán szinte azonnal felengednek az emeletre, majd mikor lenyomom a kilincset, az ajtót is nyitva találom. Ráncba szalad a homlokom és éppen megszólalnék, hogy közöljem Jinnel mennyire veszélyes ez, de mikor felnézek, egy pillanatra megszólalni sem tudok az elém táruló látványtól, de az elsõ döbbenet után elmosolyodom.
- Ne mond, hogy nem tetszik a látvány – vigyorog rám Jin, közben szégyentelenül kényezteti magát, széttárt combokkal, semmit sem rejtve el abból, amit mutatni akar.

A tekintetem követi az ujjai mozgását miközben lassan felé indulok. – Oh, a látvány vitathatatlanul kellemes – a farkam már akkor megkeményedett mikor megláttam õt meztelenül – De elõtte beszélnünk kell.

Akarom õt, de elõbb el kell simítanunk a dolgokat kettõnk között. Utálok veszekedni vele.

Sóhajtva abbahagyja amit csinál és felül velem szemben.

- Tudod Demetrio nem tudom, mit kellene tennünk. Nem bírom az anyádat tovább elviselni, de nem akarok azzal a tudattal élni, hogy én szakítalak el tõlük, amikor pár évente hazajössz – mondja komolyan.
Bólintok. - Ha nem tartanám alternatívának, nem is ajánlottam volna fel a költözést. Belátom, hogy nem tudsz az anyámmal egy fedél alatt élni, de azt is tudom, hogy ez nem csak a te hibád. De bármit tesz vagy mond, õ az anyám. Viszont téged nem teszlek ki több stressznek vagy vitának. Ha komolyan gondolod, keresünk egy apartmant, és ott töltjük az ittlét hátralevõ idejét. – ajánlom fel, majd mellé ülök, hogy közelebb legyek hozzá.

Csak néz rám és meg sem szólal. Nem tudom mi járhat a fejében, de nem akarom tönkretenni azt ami most kettõnk között van. Még akkor is ha a hazatértünk után minden Rómában marad, most akkor sem akarom elvesztegetni ezt az idõt veszekedésre.
- Min gondolkodsz? – simítok ki egy hajtincset az arcából, mikor sokáig hallgat.
- Rajtad. – mosolyog rám – Rajtunk. De azt hiszem, pont eleget gondolkodtam már mára.

Feltérdel velem szemben, meztelenül és szexin. Felizgultan. Én pedig nem tudok mást tenni, csak azt amire mindketten vágyunk.

Hagyom, hogy kedvére vetkõztessen le, minden mozdulatával tovább izgatva, mert közben végig a szemembe néz. Csak arra a pillanatra szakad meg a forró szemkontaktus, míg lehúzza rólam a pólót, de amint nem marad rajtam semmi, elkapom a tarkójánál fogva és az ágyra nyomva esek neki az ajkainak, úgy, ahogy már egész nap vágytam rá…

Órákkal késõbb egymáshoz tapadva élvezzük a csendes nyugalmat, az ujjaimmal Jin hátát cirógatom, egy kicsit elmélázva a szoba berendezésén.
- Nem tudom eldönteni, hogy direkt terelted el a témát, vagy csak véletlenül – szólalok meg halkan, a gerincét simogatva mire még inkább hozzám bújik.

- Már én sem tudom – kuncogja a fülembe macskás elégedettséggel – Az az egy tuti, hogy holnap reggeltõl kibéreltem két személyre egy házat neked és nekem – suttogja, közben a fülemnél kezd el játszadozni – Kettesben akarok lenni veled, de attól te annyit vagy ott, amennyit akarsz, de nekem… Elegem van a családodból, Dem.

Oldalra fordítom a fejem, hogy lássam az arcát. - Kibéreltél egy házat?

- Ühüm, holnaptól. – az orrát az enyémhez simítja, a finom cirógatásokat sem hagyja abba.

A ház jó ötlet. Már korábban is javasoltam, de akkor még nem akarta. Nem akart elszakítani a családomtól, de ez az én esetemben nem olyan mint máshol. Ha õ nincs itt… el sem tudja képzelni anyám milyen cirkuszt képest rendezni.

Szervez valami buta partit, arra pedig meghívja az összes barátnõjét Rómából és messzebbrõl is, akiknek vannak lányaik, hogy válogathassak. Hiába rágtam ezerszer a szájába, hogy gyûlölöm mikor kerítõt játszik, rám sem bagózott. Azóta nem jövünk ki jól, mióta Amerikába mentem egyetemre és aztán ott is maradtam.

- Rendben. – válaszolom Jinnek – Majd holnap visszamegyek a holminkért és odaviszem. Nem kell többé a családom közelében lenned és… ha nem akarsz nem muszáj elkísérned az öcsém esküvõjére sem. – majd megoldom azt az egy napot.

- Ott is tapadni fognak rád. – pillant fel.

- Igen…

- Akkor megyek. – jelenti ki – Még egyszer túlélem. Nem akarom, hogy mûdidkós kurvák lógjanak rajtad.

Rámosolygom és az ujjaimat a hajába fúrom, majd végighúzom a fejbõrén ahogy szereti, õ pedig jólesõn borzongva sóhajt fel. - Köszönöm.

- Semmiség nagyfiú. Enyém az öröm… - suttogja izgatóan az ajkaimra két csók között, de ha ilyen ellenállhatatlan lesz, akkor nem ez az utolsó csók, amit ma éjjel kapni fog.

***

Azt a cirkuszt senki nem kívánná magának, ami másnap kitör otthon, mikor az anyám arra ér haza hogy Paolo a bõröndöket pakolja be a kocsi csomagtartójába, én pedig az utolsót hozom le az emeletrõl, majd mit sem törõdve a kiabálással visszaindulok szétnézni, hogy ne maradjon itt semmi.

- Anya, kérlek, ne rendezz ennél nagyobb jelenetet.

- Hogy mondhatsz nekem ilyesmit!? – kiabálja a bõröndök mellett toporzékolva, míg apám lezser nyugalommal áll a teraszon a kávéját iszogatva.

- Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. – állok meg a hallban – Ezerszer kértelek, hogy viselkedj. Megbántottad Jint, olyasmiket vágtál a fejéhez, ami a lehetõ legtávolabb áll tõle, anélkül, hogy te bármit is tudnál róla, mert egy apró erõfeszítést sem tettél, hogy megismerd. – felemelem a kezem és leintem mikor ismét szólásra nyitná a száját – Ha körülnézel magad körül, láthattad volna, hogy rajtad kívül mindenki megkedvelte alig két nap alatt. Még Fatimának is segített készülõdni az esküvõ elõtti napon, míg te azzal voltál elfoglalva, hogy olyan nõket hívj meg a partira, akik nem hogy nem tetszenek, de irtózom tõlük.

Fogom a laptop táskámat és Jinét is, amiket félretettem, hogy ne keveredjenek el, majd az ajtó felé indulok. – Viszlát apa, majd hívlak.

- Érezzétek jól magatokat. – biccent felém.

- Demetrio, még nem fejezetem be!

- De én igen anya. Az esküvõig ne is keress, nem fogok idejönni. Abban az egy esetben teszek kivételt, ha õszintén bocsánatot kérsz Jintõl, mindenért. – hátra sem nézve otthagyom, bár mikor beszállok a kocsiba még látom, hogy apámmal veszekszik, de az nem fog sokáig tartani. Hát, remélem Aurelio kiheverte már a másnaposságot és nem kell majd ezt hallgatnia.

Amint belépek a tengerparti ház ajtaján, Jin izgatottan toppan elém szinte fülig érõ mosollyal.

- Egyben vagy.

Nevetve adok utat Paolonak, hogy behozhassa a bõröndöket a tágas nappaliba. Az ablakok nyitva vannak és mindent eláraszt a friss tengeri levegõ, ha teljesen csend van hallani a hullámok suhogását is.

- Nem sokon múlott. Itt a laptopod. – átadom neki a táskát, majd még hozzáteszem… - Az album is benne van.

- Mégis elhoztad! – sikít fel boldogan, majd amilyen gyorsan csak lehet kicipzárazza a táskát a kanapén és elõveszi belõle a vaskos fényképalbumot.

Még midig nem tudom jó ötlet volt-e elhozni, de mikor megemlítette, hogy kár, hogy nem láthatta a „kicsi Demet”, úgy döntöttem ennyit megérdemel és legalább felvidítja.

Kimegyek a kocsihoz és hozok be én is a bõröndbõl, majd mikor minden bent van elköszönök Paolotól és zárom a bejárati ajtót.

A nappaliban a kanapé háttámláján támaszkodva nézem meg, hogy Jin hol tart az albummal, mert azóta meg sem mukkant, hogy megkapta, de végig vigyorog. Most tart az óvodás képeknél, ha jól látom.

- Annyira cuki vagy mérgesen. – bök az egyik fotóra, ahol egy fa tövében ülök törökülésben és dühösen meredek magam elé. Fogalmam sincs hol készült, már nem emlékszem rá, de apa nagyon szeretett a legváratlanabb helyzetekben kattintgatni.

- Ne mond rám hogy cuki. – hajlok fölé és bezárom az albumot. – Azt az egóm már tényleg nem bírná el.

Felkuncog, majd hátrabillenti  a fejét és hagyja hogy megcsókoljam és közben kicsempészem a kezébõl az albumot, mert jobb lesz ha elrejtem míg vissza nem viszem.

- Ééés az hogy tetszik, hogy édes?

Egy pillanatig forgatom a szót, míg megkerülöm a kanapéd és leülök mellé. – Az talán még elfogadható, ha senki nem hallja.

- Most senki nincs itt.

- Megvannak ennek az elõnyei is. – biccentek egyetértõn majd átkarolom mikor átveti rajtam a lábát és hozzám simul. – Határozottan megvannak.

Azt és ott csinálunk, ahol és amit csak akarunk. Senki nem szól bele, nem hõbörögnek és nem kell tettetni semmit.

- Imádom ezt a házat. – néz körbe Jin, mintha éppen az én gondolataimat tükrözné a csábító mosolya.

Mi tulajdonképpen most összeköltöztünk. Két és fél hét, amit kettesben töltünk egy házban. Elkezdõdhet a beígért szabadság is, amikor tényleg lazíthat és én is egyre nagyobb kedvet érzek ahhoz, hogy a tengerparton henyéljek Jinnel, vagy bárhol máshol. Robert ügyel a cégre, apámmal elrendeztünk mindent, Fatima nászúton, Aurelio… nos õ Aurelio. Anyám pedig fõhet a saját levében.

Csak mi ketten vagyunk.

- Szóval, mit szeretnél csinálni a szabadságodon? – pillantok fel Jinre mosolyogva, majd mikor beharapja az ajkait és megmoccan rajtam nem is várok több magyarázatot.

Felállok vele a karomban, õ pedig rögtön a csípõm köré csavarja a lábait, a karjai a nyakamat ölelik, az ajkai az enyémeken, miközben biztos kézzel tartva egyenesen a hálószoba felé viszem õt…

*** Három nappal késõbb ***

- Biztos, hogy minden okés? – kérdezi Jin már másodszorra, mire a szememet forgatva nyugtatom meg.

- Egyetlen halvány folt sincs rajtad. – végigsimítom a csupasz hátát, ahonnan már eltûntek a kék ütésnyomok, és aminek mára ínycsiklandó árnyalata lett a napozással töltött órák után. – Tökéletes vagy.

Mosolyogva húzódik közelebb, egy alig látható pírral az arcán, ami még mindig újdonság, mert nagyon ritkán pirul el. Lehetetlen zavarba hozni, ha pedig bókolok neki, akkor elpirul. Különös férfi.

- Te sem panaszkodhatsz.

Váltunk egy hosszú, mély csókot a teraszon, olyat, amilyet az elmúlt pár napban számtalanszor. Tulajdonképpen nem is vágyom elhagyni a házat, de nem állhat abból egy római út, hogy itt mulatjuk az idõt, fõleg nem Jinnek, aki most jár Olaszországban elõször. A szexel, napozással és még több szexel töltött napok nem vehetik fel a versenyt semmivel, amit bármikor is lazításnak, vagy szórakozásnak neveztem, mert ez százszor jobb volt mindennél. Jinnel minden más fénybe kerül, mintha nem is a valóságban léteznénk és néha azt veszem észre, hogy egyáltalán nem is hiányzik a két héttel ezelõtti életem, az iroda, vagy az üres agglegénylakásom, vagy a munka.

Na jó, lehet, hogy a munka hiányozna hosszú távon, de akkor is kicsattanóan jól érzem magam.

- Akkor? Mehetünk? – kérdezem felkapva a vászon kézitáskát, amibe a holminkat pakoltuk. Minden, ami egy a tengerparton töltött naphoz szükséges.

Jin:

- Kibéreltél egy házat?  - kérdez vissza. 
- Ühüm, holnaptól. 
Látom, hogy picit a gondolataiba mélyed, de nem zavarom, csak nézem. Néha jó érzés semmit sem tenni, csak megfigyelni õt. Az arcvonásait, minden pici kis vonást az eszembe akarok vésni, hiszen… Ki tudja, mi lesz majd, ha innen hazamegyünk?
- Rendben. Majd holnap visszamegyek a holminkért és odaviszem. Nem kell többé a családom közelében lenned és… ha nem akarsz nem muszáj elkísérned az öcsém esküvõjére sem – mondja, kedveskedni próbál és nem is olyan rossz dolog, hogy az idõ hátralevõ részét kettesben töltjük és még a családi banzájra sem kell mennem, de aztán eszembe jut… 
- Ott is tapadni fognak rád. 
- Igen…
- Akkor megyek. Még egyszer túlélem. Nem akarom, hogy mûdidkós kurvák lógjanak rajtad.
- Köszönöm – feleli, de közben a hajamba túr. 
- Semmiség nagyfiú. Enyém az öröm… - suttogom, nem minden cél nélkül, hiszen hosszú még az éjszaka és ha már kifizettük a szobát…

* * *

 Már eléggé ideges vagyok. Nem tudom, mire számítok, hiszen a szülei, a családja, nyilván nem fogják elvágni a torkát, amiért velem akar lenni, de hát ki tudja… a kedves mamából akár ezt is kinézem, pszichopata egy tyúk az tuti. Épp ezért repülök elé, amikor végre betoppan. 
- Egyben vagy.
Az inas bepakolja a cuccokat, majd elillan.
- Nem sokon múlott. Itt a laptopod. Az album is benne van.
- Mégis elhoztad! – Fényképalbum a gyerek Demrõl. Alig várom, hogy láthassam! Engem innentõl nem is köt le semmi más, leülök a kanapéra és gyönyörködöm a már kicsinek is elég menõ Demben. Bár van egy-két zavarba ejtõ kép – neki. Nekem poén, és ezt ki is fejtem, például a durcis képek kapcsán. Haláli, cuki!
- Ne mond rám hogy cuki. Azt az egóm már tényleg nem bírná el. 
Egy csókkal tereli el a figyelmemet az albumról.
- Ééés az hogy tetszik, hogy édes?
- Az talán még elfogadható, ha senki nem hallja.
- Most senki nincs itt.
- Megvannak ennek az elõnyei is. – Már bújok is.  – Határozottan megvannak.
- Imádom ezt a házat. – Talán nem is a házat, hanem azt, amit jelent. Dem és én most itt együtt fogunk lakni addig, amíg vissza nem megyünk és ez a gondolat kifejezetten tetszik. Valamiért azt gondolom, hogy ennél jobb alkalmam már nem lesz arra, hogy bebizonyítsam neki azt, hogy igenis, együtt kell lennünk akkor is, ha hazamegyünk. 
- Szóval, mit szeretnél csinálni a szabadságodon? – kérdezi, én pedig egyértelmû választ adok, aztán már csak azt érzékelem, hogy a karjaiban visz a háló felé. Oh, igen! 

 

* * *  Három nappal késõbb  * * *

- Biztos, hogy minden okés? – kérdezem ezredik alkalommal is. 
- Egyetlen halvány folt sincs rajtad. – Megsimogatja a hátam, hiszen tudja, hogy ez fontos. Nem akarok mellette ronda lenni és az a sok kék-zöld folt rondává tett. – Tökéletes vagy.
- Te sem panaszkodhatsz – felelem elpirulva. 

Elindulunk a part felé. Egy olyan részre megyünk, ami nem ingyenes, cserébe kevesen vannak é sanszosan nem fog senki zavarni minket. Pláne amikor kiszúrok egy öblös részt, ami még jócskán a strand része, de eléggé elszeparált, sziklákkal körbevett részen van. És épp szabad, szuper! Arrafelé kezdek haladni, és kisebb megpróbáltatások árán – mert egy kisebb sziklán át kell szenvedni magunkat, hogy odaérjünk – el is érjük. Mosolyogva veszem el Demtõl a táskát, és rögtön leterítem a napozógyékényeket egymás mellé. Szerencsre a szikláktól van egy kis árnyék, de azért én teljesen naptól védett helyre tolom a táskát, amiben a kipakolás után csak egy kis kaja maradt. Megfogom a naptejet – merthogy vízállót vettünk természetesen, hogy egész nap védjen, és Demnek háttal fordulva a vállam mögött nézek rá. 
- Bekensz? – kérdezem, villantva egy ártatlannak szánt mosolyt, de tekintve, hogy már csak a fürdõnaci van rajtam, azt hiszem, a céljaim egyértelmûek. Hiába reggel szeretkeztünk, na jó, hajnalban, megint akarok valamit. Persze, nem minden alkalommal van minden, most sem lesz. Nem is lenne egészséges, és nem is bírnám folyamatosan, hiszen rengetegszer esünk egymásnak mióta külön vagyunk a családjától. 
- A mellkasomat is – fordulok szembe vele, mikor a hátammal végzett. Persze nem várom meg, hogy elkezdje, az ölébe csúszok és átölelem a nyakát. 
- Sejthettem volna – jegyzi meg, de a hangjában sincs nyoma haragnak és a derekamat is átöleli. 
- Hiszen már ismersz – vigyorgok rá, de aztán közelebb hajolok és elkezdem a füle mögötti kis részt csókolni és nyalogatni, amit amúgy kifejezetten szeret, csak én aggasztóan késõn fedeztem fel. De ez alatt a három nap alatt, mióta együtt vagyunk, annyit simogattuk és csókolgattuk egymást, hogy õ is automatikusan a hátamnak azon részéhez ér ahol tudja, ha megsimogatja, ívbe feszülök – de nem tudom, miért. Sóhajtva szakadok el hát a nyakától, kiváló alkalmat kínálva neki, hogy nyelvével ívelhessen végig az egyik mellbimbómon. Felnyögök, de egy pillanatra sem hagyja abba, simogatja a hátam és nyalogatja a mellbimbómat. Szerencse, hogy egyikünk sem szereti a feszes, régi típusú fürdõnadrágokat, mert így könnyedén nyúlhatok be az övé alá és szabadíthatom ki a farkát. Õ egyik kezét elveszi a derekamról és ugyanezt teszi velem, így pillanatokkal késõbb már egymás farkát simogatva hajszoljuk a gyönyört. 

- Egyszerûen sosem elég belõled – sóhajtok fel, mikor már a gyékényre fektetve pihegek, õ meg felettem támaszkodik. A farka az enyémhez simul, ütemesen mozog, mintha bennem lenne, és ettõl csak még izgatóbb az egész. Fenekére simítom a kezem és belemarkolva ösztönzöm még gyorsabb tempóra, így amikor már második alkalommal élvezünk el, sóhajtva rendezem vissza magam az alsómba, majd vigyorogva kenem be – most tényleg – naptejjel.  
- Mennyire tudsz úszni? – kérdezi. 
- Hát, elvagyok a vízben, de az életemet nem bíznám magamra – felelem. 
- Akkor a zöld bójáig úszunk be, rendben? – Bólintok. 

És így is történik. Nyugodtan, egymás mellett haladva jutunk el a bójáig majd vissza, de nem megyünk ki a vízbõl, nyugodtan pancsolunk még egy kicsit, de amikor már majdnem fél órája bent vagyunk, közös megegyezéssel kiülünk a partra. Illetve fekszünk, mert õ is én is pihenõ mellett döntünk, kimondatlanul is félretéve a szexet egy kicsit késõbbi idõpontra., de attól beszélgetni szabad. 
- Tudod mi jutott eszembe? – kérdezem, mire felé fordítja a fejét. – Nem lehetne valahogy lebeszélni az oroszokkal, hogy kibõvíthessük a beszállított termékek körét? 
- Mire gondolsz pontosan? – vonja össze a szemöldökét. 
- Olvastam este egy cikket, hogy egy nagy vállalat, ami speckó az orosz termékekre volt kihegyezve, csõdöt jelentett. Ha ez tényleg igaz, akkor elég nagy az ûr a piacon. Miért ne töltené be a te céged? 
- Ez nem ötlet. Ha visszamegyünk írok Robertnek, hogy nézzek utána ennek a hírnek és annak is, hogy mikrõl lehetne tárgyalni az oroszokkal. Köszönöm az információt – fogja meg a kezem.
- Semmiség, segítek, ahol tudok – vigyorgok rá, majd visszaveszem a napszemüvegem és napozok tovább. 

* * * 

Teljesen elveszettem az idõérzékem. Az egész, mióta külön vagyunk olyan, mint egy álom. Reggel felkelünk, simogatások, csókok, egymás reggeli gondjainak kezelése, közös zuhany, reggeli, napozás, délben ebéd, utána mostanában sétálunk, mert ha strandolunk, oda reggeli után rögtön le szoktunk menni. Este vacsora elõtt egy közös bevásárlás, ha van kedvünk egy kicsit idétlenkedni a konyhában fõzés címszóval, akkor a vacsi adva, ha nincs, akkor tíz perc és néhány csók után eldöntjük, hogy honnan rendeljünk. Vacsi után ismét közös zuhany, és az elmaradhatatlan szex. De már nem az a vad gyönyörhajszolás, hanem lassú, finom szeretkezés. Nem mindig hatol belém, de az is, ha csak kiverjük egymásnak vagy 69-ezünk, olyan gyengéd, hogy kedvem lenne minden alkalommal elolvadni tõle. 

Most épp este van, a bevásárlás elõtt vagyunk. Kocsival jöttünk el egy plázához, mert kitaláltam, hogy milyen menõ lenne venni új napszemüvegeket, eredeti olaszt, így el is jöttünk. Már épp jövünk kifelé az üzletbõl, amikor bevillan egy kérdés.
- Fõzzünk vagy vigyünk kaját? – kérdezem. 
- Ha már itt vagyunk, akkor vigyünk valamit. Lasagne? – Bólintok. – Akkor menjünk fel és rendeljük meg, mire végzünk a vásárlással addigra frissen el is készítik. 

Felérünk a kajáldák szintjére, amikor eszembe jut, hogy elõ kellene túrni a szatyrokat, már ha hoztunk. 
- Figyelj Dem, én annál az üres asztalnál leszek - mutatok a cél felé. Õ bólint, majd a pulthoz sétál, hogy rendeljen lasagnet négy fõre, mert így marad is, nem kell spórolni és jól is lakhatunk mindketten. Miután könyékig túrtam a válltáskámat rájöttem, hogy nincs, de eléggé feltûnõ, hogy Dem még mindig a pultnál áll és ide látom, hogy igencsak ideges. Felvonom a szemöldököm, de nem tétovázok, már oda is lépek mellé. 
- Mi a baj, Dem? – kérdezem angolul. Õ rám pillant, majd vissza a pultos kiscsajra, aki elég feltûnõen méregeti. 
- A lánynak mindenképp szüksége van a telefonszámomra. Állítólag a rendelés miatt – feleli vissza angolul, ezek szerint gondolom már felmérte, hogy a csajszi nem tud, csak olaszul. 
- És szerinted is zaklatni akarna utána, hogy randira hívjon? – kérdezem. Nem tudom, hogy vigyoroghatok-e, de az tény, hogy az utóbbi idõben megszoktam, hogy a nõknek Dem olyan, mint valami mágnes. Ha csak fagyizni térünk be egy kis cukrászdába, neki akkor is akad egy telefonszámot kínáló hölgyemény. Eleinte rohadtul zavart, de már nem. Tudom, hogy akárki csorgatja is rá a nyálát, õt csak én érdeklem és ez így is van jól. 
- Bízd ide – mondom neki angolul, majd olaszra váltva a csaj felé fordulok. – Diktálom a számomat. 
- De nem az önére lenne szükségem – néz rám. 
- Nem mindegy? Együtt leszünk amikor felhívsz. Bár amúgy nem értem, minek neked telefonszám. – Úgy teszek, mint aki eltûnõdik. – A fõnöködnek szólj már, légyszi. 
A csaj arcából kiszalad a vér, majd habogni kezd, hogy talán elég, ha fél óra múlva feljövünk. Na azért. 


Otthon épp melegítem a lasagnet, amíg Dem elpakol. A jégkrémet, amit desszertnek vettünk, a fagyasztóba teszi, mikor mögé simulok. 
- Néha nem tudom, hogy mulattat vagy idegesít ez a sok csaj körülötted – csókolok a nyakába. 
- Én határozottan az utóbbira szavazok – morogja. 
- Ugyan, te is tudod, hogy otthon is lesz egy csomó és az irodában is van egy pár. Azt se tudom, hogy fogom elviselni – kuncogok fel, aztán felfogom, hogy mit is mondtam. – Bocs… tudom, hogy nem beszélünk róla, nem akartam felhozni – engedem el és lépnék is el, mondjuk a teraszra, de mindegy, csak tõle messze.

Dem:

A parton egy olyan helyet választunk ahol alig vannak emberek, nem szeretem a zsúfolt strandokat és amúgy is kettesben akarok lazítani Jinnel, mert most senki más nem érdekel.

A puha homokban lépkedve egyáltalán nem bánom hogy eljöttem, az idejét se tudom mikor voltam ilyen kipihent és stressz mentes utoljára, arról nem is beszélve hogy maximálisan elégedett vagyok.

A gondolataimból Jin zökkent ki, amikor mindent szépen elrendezett és a napozón ücsörögve hátat fordít nekem.

- Bekensz? – kérdezi ártatlan arcot vágva.

A bárány bõrbe bújt farkas… már elég jól ismerem az ilyen pillantásokat, de épp ezért készségesen megteszem amit kért. Hogy is ne tenném, amikor folyton arra vágyom hogy hozzáérjek, még akkor is ha csak egy apró érintés erejéig.

- A mellkasomat is – fordul velem szembe mikor a hátával végeztem és amint hozzáérek õ könnyedén az ölembe csúszik, nem is titkolva mire megy ki a játék.

Az ajkai máris a fülemet kóstolgatják, elidõzve az érzékeny részeken, ott finoman meg is harapdál, mire felsóhajtok és végigsimítok az oldalán, a hátán, majd a kezem a fenekén állapodik meg. A cirógatástól felnyögve a teste érékien meghajlik a kezem alatt, én pedig kihasználva az alkalmat a számba veszem az egyik mellbimbóját, amik azonnal megkeményednek és érzékennyé vállnak a legapróbb érintésre is.

Csak akkor hajolok el tõle, mikor a keze már a farkamat kényezteti és az enyém az övét.

Egy röpke pillanat erejéig átfut a fejemen hogy milyen jó is, hogy nem nyilvános strandra mentünk…

Valamivel késõbb, kellemesen lefáradva fekszünk egymás mellett a napon. Mindketten alaposan bekenve hogy le ne égjünk elvégre az egész napot kint töltjük és szerintem még máskor is le fogunk jönni ide.
- Tudod mi jutott eszembe? – kérdezi, mire érdeklõdve felé fordulok – Nem lehetne valahogy lebeszélni az oroszokkal, hogy kibõvíthessük a beszállított termékek körét? 
- Mire gondolsz pontosan? 
- Olvastam este egy cikket, hogy egy nagyvállalat, ami speckó az orosz termékekre volt kihegyezve, csõdöt jelentett. Ha ez tényleg igaz, akkor elég nagy az ûr a piacon. Miért ne töltené be a te céged?

Az orosz termékek nagyon keresettek Amerikában. Különös képen a fekete kaviárban vannak óriási pénzek, de rengeteg más termék is akad. Még akkor is ha nem ez lesz az elsõdleges projektünk, nagy hasznot hozhat.
- Ez remek ötlet. Ha visszamegyünk írok Robertnek, hogy nézzen utána ennek a hírnek és annak is, hogy mikrõl lehetne tárgyalni az oroszokkal. Köszönöm az információt – fogom meg a kezét és finoman megszorítom.
- Semmiség, segítek, ahol tudok – vigyorog rám, majd mindketten visszatérünk a lazításhoz, legalábbis látszólag, de nekem közben máris számok és lehetõségek pörögnek a fejemben…

*** 

Együtt élni valakivel meglepõen jónak bizonyul. Minél több idõt töltünk együtt, annál természetesebb minden, annál jobban összeszokunk, kiismerjük egymás szokásait, pár nap múlva pedig már nem is arról szól az egész aminek az elején indult, hanem tényleg olyan mintha együtt élnénk egy párként.

Amikor elképzeltem hogy valaki beköltözik a lakásomba – egy nõ – egyáltalán nem tetszett a gondolat hogy a cuccaim között mászkáljon, hogy állandóan az utamban legyen vagy eljátssza a nélkülözhetetlen háziasszony szerepét. Ettõl még most is lúdbõrzik a hátam.

Jint viszont kifejezettem szeretem az ágyamban találni minden reggel, élvezem vele a szexet, meg azt is ha csak kényeztetjük egymást, de egy biztos: sosem elég belõle.

Felnézek a széles üvegajtó fölött lévõ órára, majdnem egy órát mászkáltunk a plázában míg Jin megtalálta a tökéletes olasz napszemüveget, de még hátra van néhány dolog.

- Fõzzünk vagy vigyünk kaját? – kérdezi a butikból kifelé menet.
- Ha már itt vagyunk, akkor vigyünk valamit. Lasagne? – bólint – Akkor menjünk fel és rendeljük meg, mire végzünk a vásárlással addigra frissen el is készítik. 
A harmadik szinten végig éttermek sorakoznak, mi pedig gyorsan megtaláljuk a nekünk tetszõt, ahol méretes plakátokon hirdetik a frissen sült Lasagnet.
- Figyelj Dem, én annál az üres asztalnál leszek. – mutat egy üres helyre, én pedig addig is a pulthoz megyek, hogy leadjam a rendelést.

- Üdvözlöm, mit adhatok? – hajol át a pulton egy barna hajú fiatal lány.

- Lasagne lesz két fõre.

- Rendben… - írja fel rám mosolyogva – Éppen készül, ezért fél órát várnia kell rá. Lenne szíves megadni a telefonszámát? Csak hogy felhívhassam ha kész. – tol elém egy darab cetlit és tollat.

- Addigra visszajövünk, köszönöm.

- De ha mégis hamarább elkészülne értesíthetem ha megvan a száma. – erõsködik tovább.

Kényelmetlenül pillantok a cetlire, eszemben sincs megadni ennek a kis libának a számomat, hogy csak idegesítsen a hívásaival. Jin pedig mintha csak megérezte volna, hogy kezd az idegeimre menni ez a helyzet, meg is jelenik mellettem.

- Mi a baj, Dem? – kérdezi angolul.
- A lánynak mindenképp szüksége van a telefonszámomra. Állítólag a rendelés miatt – válaszolok én is ugyanúgy, mert látszólag a lány nem érti.
- És szerinted is zaklatni akarna utána, hogy randira hívjon?

Ó, abban biztos vagyok. Ha nem lenne Jin, akkor sem érdekelnének a tizenéves csitrik, így meg egyenesen idegesít, hogy rám tapadnak, mert sajnálatukra én nem gyûjtök trófeákat.
- Bízd ide – biccent magabiztosan, én pedig rá hagyom, mert õ általában egyszerûen lepattint mindenkit, még akkor is ha az én diplomatikus elutasításomból nem értenek – Diktálom a számomat. 
- De nem az önére lenne szükségem – néz rá a lány.
- Nem mindegy? – húzza fel  szemöldökét - Együtt leszünk amikor felhívsz. Bár amúgy nem értem, minek neked telefonszám. – gondolkodik látványosan, amin elmosolyodom - A fõnöködnek szólj már, légyszi.

A lány hirtelen elsápad és elkapja a cetlit a pultról, közben az orra alatt motyogva közli, hogy fél óra múlva visszajöhetünk.

Végül is hazavisszük a becsomagolt vacsorát, már nem volt kedvem ott enni és el is fáradtam a rengeteg járkálásba és szívesebben is eszem kettesben Jinnel. Õ megmelegíti a Lasagnet míg én kipakolok a táskából. Hoztunk reggelinek valót is, desszertet, meg gyümölcsöket néhány házi turmixhoz, aztán itt vannak még a napszemüvegek amit a cipõszekrényen hagyok hogy kéznél legyem amikor leegyünk a partra.

Az utolsó zacskókat teszem a fagyasztóba mikor Jin mögém simulva átkarol hogy meg se mozdulhassak.

- Néha nem tudom, hogy mulattat vagy idegesít ez a sok csaj körülötted – csókol a nyakamba.
- Én határozottan az utóbbira szavazok. – engem nagyon is irritálnak.
- Ugyan, te is tudod, hogy otthon is lesz egy csomó és az irodában is van egy pár. Azt se tudom, hogy fogom elviselni. – kuncog, de nekem valahogy lehervad a mosolyom az „otthon” szó hallatán – Bocs… tudom, hogy nem beszélünk róla, nem akartam felhozni.

Gyorsan elenged és mikor megfordulok már a terasz ajtaját tolja el.

Igaza van. Már csak pár nap és minden visszatér a régi kerékvágásba. Én újra a fõnök leszek, õ meg újra a titkárom. Vége lesz ennek a nyaralásnak és ez most egyáltalán nem tetszik, nem akarom. Pedig már az elején is tudtuk, hogy ami itt történik, annak itt kell maradnia. Ez az egész nem olyasmi amit bármikor máskor megismételnék… sõt, most így visszagondolva oltári nagy baromságnak tûnik hogy          Jint kértem erre, hisz amikor visszamegyünk minden nap látni fogjuk egymást és emlékezni fogunk erre a hónapra.

Helyreállhat így még a jól megszokott munkatársi viszony?

A vacsorából végül is nem sokat eszünk, pedig nagyon jó, de valahogy nincs étvágyam. Jinnek is rossz kedve van, mert csak piszkálja a tésztát a villával, majd mikor végeztünk a nappaliba vonul és elfoglalja a helyét a nagy L alakú kanapén. Hamarosan én is követem, túlságosan üres a ház a hangja a nélkül, nem szeretem õt kedvetlennek látni, mert az nem illik hozzá. A kezemben a doboz jégkrémmel és két kanállal letelepszem mellé, majd úgy helyezkedünk, hogy nekem tudjon dõlni.

Felpattintom a doboz tetejét és belemerítem a kanál hegyét a hideg desszertbe, majd szája elé tartom.

- Az édességtõl mindig jobb kedved lesz. – mondom és megvárom míg megeszi a kanálról.

- Bocs, nem akartam morci lenni. – mosolyog fel fáradtan.

- Nem baj csak… nézd, nem miattad nem akarok beszélni arról, mi lesz otthon hanem mert gõzöm sincs. – sóhajtom – Nem így terveztem ezt az egészet.

Felnevet, bár a hangjában nem sok öröm van. – Az a poén, hogy én meg pont így terveztem és talán jól meg is szívom majd.

- Megbántad?

… - Nem. – fordul vissza a jégkrém felé – De még megbánhatom.

Mikor a szám elé tartja a kanalat elfogadom, aztán én is egy újabb adagot kínálok neki, közben azon gondolkodva amit mondott. Ez így nagyon nem jó. Azt végkép nem akarom hogy megbánja ami történt. Én sosem fogom, mert most elõször élvezem igazán az életet.

- Van valakid Amerikában? – bököm ki a kérdést, ami azóta piszkál hogy megfordult a fejemben.

Felhúzott szemöldökkel néz rám. – Ne gondolod, hogy már késõ ezen agyalni?

- Úgy gondolom nincs senkid, máskülönben nem lennél velem, de azért tõled akartam hallani. Vár rád valaki otthon?

- És ha azt mondom igen?

Összehúzom a szemeim, a karom ösztönösen fonódik a dereka köré, birtoklón magamhoz ölelve. – Akkor nem megyünk haza. Nem adnálak vissza.

Elvigyorodik – Csak nem féltékeny a fõnök úr?

- De igen. – mondom határozottan – Mindennél jobban idegesítene a tudat, hogy…

- Hogy?

… hogy én elengedlek, egy másik meg rá teszi a mocskod kezét arra amit a legjobban akarok.

De ez képtelenség! Mi nem lehetünk otthon is úgy, mint itt. A munkán kívül eddig se találkoztunk, más az ismeretségi körünk, egyáltalán semmi közös nincs bennünk.

- Semmi, nem fontos. – erõltetek egy mosolyt, majd hogy ne bámuljon rám inkább még egy kanál jégkrémet tartok elé és gyorsan új téma után nézek, de mikor kimondom már tudom hogy nem kellett volna belemennem ebbe. – És a te családod? Az enyém alaposan bemutatkozott, de te egyszer sem beszéltél a tiédrõl.

- Hát, a szüleim ne éppen szokványosak. – halványan elmosolyodik – Apám koreai, anya pedig orosz, ezért van két keresztnevem, hogy mindkét kultúrából kapjak valamit.

- De nem velük élsz ugye?

- Nem, õk most Moszkvában laknak.

Ez meglepett. – Akkor te hogyhogy ilyen messzire keveredtél tõlük?

- Te se vagy éppen a szomszédban. – teszi hozzá – És én is laktam Moszkvában, egy ideig ott is melóztam de nem szeretem a hideget, meg az oroszok is furák.

- Miért? – emelek egy újabb adag jégkrémet, õ pedig készségesen bele is fog a mesélésbe, hogy milyen merev népség, hogy ott vagy katona az ember, maffiózó vagy csóró, nagyon kevés a normális ember és míg beszél a jégkrém szépen lassan el is fogy, mert mindketten keveset vacsoráztunk és még éhesek voltunk.

Valamikor éjfél körül döntünk úgy hogy ideje lefeküdni, de ahhoz képest, hogy fáradt voltam még egy darabig nem jön álom a szememre. A sötétben Jin halk lélegzetvételeit hallgatom és megpróbálom elképzelni milyen lesz újra egyedül aludni, de nem tudom. Nem akarom.

***

A követezõ néhány napban nem kerül szóba a hazaút, még akkor sem mikor Aurelio esküvõjére készülünk és tudjuk, hogy három nap múlva felszállunk arra a repülõre. Az utolsó ruhapróba után hazavisszük az öltönyöket, még felhívom apámat is kell-e valamit segíteni, majd pár órára el is megyek hogy elhozzuk a borokat a lagzira.

Az ötszáz fõs termet éppen díszítik, mindenfelé virágok meg fejér szalagok hevernek, Aurelio olyan ideges amilyennek még nem láttam, szinte már remeg, mint egy leszokó félben lévõ dohányos, beszélni meg egyáltalán nem lehet vele.

Tessa már megérkezett, ahogy az egész családja is és mind apámék házában szálltak meg, anya legnagyobb örömére, mert így bõven akad ember akivel megbeszélheti a legújabb híreket.

Délben visszamegyek Jinhez, aki addig úgy döntött bepakol, hogy ne az utolsó napon keljen veszõdni a csomagokkal. Mikor belépek az ajtón már a kanapén olvasgat valami sportkocsiról szóló magazint, de ahogy meglát, félreteszi és egy forró csókkal üdvözöl, ami elég hosszúra nyúlik.

- Ezt miért kapom? – simítok az arcára.

- Csak úgy. – vigyorog mielõtt hozzám bújna – Hiányoztál reggel mellõlem.

- Nem akartalak felébreszteni. – karolom át én is, az arcomat a hajába temetve. – Kész vagy újra a bolondok házára?

Jin:

 Az az elszólásom elbassza az estét. Kifejezetten béna húzás volt tõlem, mikor azt sem tudom, hogy mit akar.  Mintha le akarnám nyomni a torkán ezt a párkapcsolatot. De nem tehetek róla. Olyan veszettük jó minden. Mintha egy párnak teremtettek volna minket. Minden tökéletes. Erre én egy mondattal elrontom. 

Hahh… 
Nem csoda, hogy a vacsiból nem eszek, pedig amúgy nagyon finom. De nem megy le egy falat sem a torkomon, így hamar feladom, és inkább a nappaliba telepedek le a kanapén. Nem sokkal késõbb követ õ is, ás úgy helyezkedik, hogy neki tudjak dõlni.
A szám elé tart egy kanál jégkrémet, én meg elmosolyodok. Hogy tökélhetném be magamnak, hogy már alig van idõnk együtt, amikor ilyen édes dolgokat csinál?! 
- Az édességtõl mindig jobb kedved lesz.
- Bocs, nem akartam morci lenni – mosolygok rá vissza. 
- Nem baj csak… nézd, nem miattad nem akarok beszélni arról, mi lesz otthon hanem mert gõzöm sincs. Nem így terveztem ezt az egészet.
- Az a poén, hogy én meg pont így terveztem és talán jól meg is szívom majd - jegyzem meg keserûen nevetve. Annyira tipikus. Végre itt egy pasi, akiért meg tudnék veszni, és mégsem úgy alakul… mármint persze, úgy alakul, de akkor is, bassza meg!
- Megbántad? – jut el hozzá a hangja.
- Nem – fordulok felé. – De még megbánhatom.
Én is adok neki egy kanál fagyit, miközben az ajkait nézem, és arra gondolok, hogy ha ennyi volt, akkor sem bánom meg. Megszakad majd a szívem, de pasi vagyok, túl fogom élni. Csak szar lesz utána állandóan látni. 
- Van valakid Amerikában? – kérdezi.
- Nem gondolod, hogy már késõ ezen agyalni? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel. 
- Úgy gondolom, nincs senkid, máskülönben nem lennél velem, de azért tõled akartam hallani. Vár rád valaki otthon?
- És ha azt mondom igen? – Ez egy jó ötlet. Abból, amit most reagál, kicsit talán láthatok majd abból is, amire valóban gondol. 
- Akkor nem megyünk haza. Nem adnálak vissza. – Meglepõdésemet vigyorral leplezem. Akkor… fontos vagyok neki. 
- Csak nem féltékeny a fõnök úr?
- De igen. Mindennél jobban idegesítene a tudat, hogy… - Egy pillanat alatt hallgat el, mintha hirtelen rádöbbenne, hogy ebbõl nem jön ki úgy, hogy ne legyen valami komoly következménye. 
- Hogy? – sürgetem meg, de persze, megint nem úgy alakul…
- Semmi, nem fontos. – Mosolyog, kínosan érzi magát, ide látom, így amikor jégkrémet és új témát dob fel, gondolkodás nélkül aláállok. – És a te családod? Az enyém alaposan bemutatkozott, de te egyszer sem beszéltél a tiédrõl.
- Hát, a szüleim ne éppen szokványosak. Apám koreai, anya pedig orosz, ezért van két keresztnevem, hogy mindkét kultúrából kapjak valamit.
- De nem velük élsz ugye?
- Nem, õk most Moszkvában laknak.
- Akkor te hogyhogy ilyen messzire keveredtél tõlük? – Nicsak, ki beszél. 
- Te se vagy éppen a szomszédban. És én is laktam Moszkvában, egy ideig ott is melóztam de nem szeretem a hideget, meg az oroszok is furák.
- Miért?
Sikeresen eltereli a témát. Moszkvai élményeket mesélek neki, mindenféle dolgokról szó esik, éjfélig beszélgetünk végül. Minden olyan hepi most megint, mintha nem lebegne felettünk az a ki nem mondott dolog… hogy mi lesz, amikor leszáll velünk otthon a repülõ? 
Amikor elvonulunk aludni, nem történik semmi. Igyekszem hangosan szuszogni, hogy hamarabb elaludjak, de egy ideig nem jön álom a szememre. 
Szar lesz nélküle…

* * *

Három nap van a hazaútig. Abból egy az esküvõ. Persze beindul a bolondok háza, öltönypróba, majd másnap már megy is az apja pincészetébe, elhozni a borokat, hiszen este esküvõ. A lelkemre köti még elõzõ este, hogy majd jön, én meg úgy döntök, hogy elvégzek egy kis utómunkálatot a picinyemen, miután felkelek, felkészítem, hiszen õ hamarabb indul haza, mint mi. Meg persze elkezdek bepakolni, hiszen vannak olyan cuccok, amik már úgysem fognak kelleni. 
Amikor délben visszaérkezik, én épp a kanapén olvasgatok. Kicsimen nem sok mindet csináltam, a bepakolással haladtam valamennyit, de ráuntam. Kezdenék unatkozni, így amikor hazaér, forró csókkal üdvözlöm. Örülök, ha nem egyedül vagyok. 
- Ezt miért kapom? 
- Csak úgy. Hiányoztál reggel mellõlem.
- Nem akartalak felébreszteni. Kész vagy újra a bolondok házára?
- Nem – sóhajtok fel, de aztán elmosolyodom. – De akkor essünk túl ezen is! 


* * *

Amikor kiszállunk a kocsiból, megint sóhajtok egyet. Õ rám néz, elmosolyodik és megfogja a kezem. Kellemes. Egészen addig, amíg meg nem látom, hogy mennyi kocsi van még itt a miénken kívül. 
Rengeteg. 
- Számíthatok valami különlegesre anyádtól? – kérdezem, miközben befelé sétálunk. A hely kifejezetten szép és ízléses, sanszos, hogy a kedves menyasszony érdeme. A võlegény egy rohadt perverz. 
- Annyi tudok, hogy Tessa testvéreit rám uszította – feleli fintorogva.
- Nos, ha itt vagyok, akkor úgysem lesz gáz, nem igaz? – vigyorgok rá, de tényleg nincsenek kétségeim. Lesz botrány, tuti. Meg fogjuk oldani. Tuti. – És ígérem, csak az udvaron tépek meg bárkit is, közönség nélkül – jelentem be ártatlanul nézve fel rá. 
- Jó fiú! – nevet fel. 

Mielõtt azonban beérnénk, megjelenik Dem apja. 
- Nahát, jó látni titeket – üdvözöl mindkettõnket kedvesen, amit viszonzunk is. – Velem tudnátok jönni egy picit? – kérdezi.
- És az esküvõ? – kérdezi Dem felvont szemöldökkel. 
- Csak egy pillanat, egyelõre még úgyis korán van. 
Elindul, mi meg követjük. A kert egy távolabbi részébe vezet minket, egy kellemes kis filagóriába. Menõ ez a hely, egy pici tó is van mellettünk, de amikor meglátom az anyóst, már eszembe is jut, hogy talán abba akarnak majd belefojtani. Meg is szorítom Dem kezét, mert fogalmam sincs, hogy mi ez és õ sem mond semmit, de ahogy rám pillant, látom, hogy nem is tudott semmit. Õ is olyan feszült, mint én. 
- Apa… - kezdene bele, amikor odaérünk, én meg egyszerûen csak fordulnék és indulnék el visszafelé, de az apja elkapja a csuklómat. Nem szorít, nem okoz fájdalmat, de ledöbbent. 
- Csak hallgassátok meg, rendben? – kérdezi. 
- Nem értem, mit tudna mondani nekem. – A nõ szemébe nézek. – Eleget beszélt legutóbb is. 
Meglepetésemre nem támad vissza, csak a szája elé téve a kezét köhög kettõt, gondolom oldani akarja a saját feszültségét, de aztán rám pillant. 
- Jin, ülj le – kéri. Nem parancsolja, kéri, és még csak nem is gúnyosan. 
- Eleonora valami fontosat akar nektek mondani. Igaz, kedvesem? – kérdezi Dem apja a felesége felé fordulva. 
- Igen. Nos. – Felsóhajt a kedves Eleonora, én meg szeretném hinni, hogy nem fog balhézni, de nem bízom benne. És abból, ahogy Dem a kezem szorítja, talán neki is kétségei vannak. – Tudom, hogy nem indult túl jól a kapcsolatunk. 
- Túl jól? Anya, rettenetesen bántál Jinnel – jegyzi meg Dem. 
- Igen, tudom, és mindenért szeretnék elnézést kérni. A kimondott és a csak általam gondolt dolgokért egyaránt. Tudom, hogy nem viselkedtem megfelelõen, sõt. De mélyen ledöbbentett, hogy a fiam homoszexuális. És nem is mondta el nekem, csak hazahozta a párját, majdnem két éve távollét után, a testvérei esküvõjére. Mélyen sértve éreztem magam, emiatt mindent meg akartam tenni, hogy eltávolítsam Jint a közeledbõl – néz a fiára. – De ez az idõ, amit távol voltál, rádöbbentett, hogy butaságot csináltam és még nagyobb butaságokat mondtam. Anyaként nem az a feladatom, hogy eldöntsem, neked kivel kell lenned, hiszen felnõtt férfi vagy. Ha neked Jin a megfelelõ, akkor Jinnel kell lenned. – A levegõ megfagy, én sem szólok és Dem sem. Erre most mit lehet mondani? 
- Miért most? – mondom ki az elsõ dolgot, ami eszembe jut.
- Volt egy rövid, de velõs beszélgetésem a napokban Aurelióval. Feszült volt az esküvõ miatt, és én nem segítettem azzal, hogy minden alkalommal titeket ócsároltalak. Õ világított rá, hogy teljesen mindegy, hogy férfi vagy nõ van a fiam mellett, nem nekem kell vele élnem és szeretnem õt, így közöm sincs hozzá, hogy mit csinálsz Amerikában. És ha emiatt nem jössz haza, ahogy Aurelio gondolta, akkor az az én hibám lesz, és ezt nem akarom. Nem akarlak megint évekig nem látni téged. Ha ez azzal jár, hogy Jint is látnom kell, akkor túl fogom élni. 
Áh, igen, tehát még mindig nem kedvel engem. Nos, legalább elvisel, nekem akkor is megfelel a dolog. 
- Nos, akkor… Eleonora… - Felállok és elé lépve a kezem nyújtom neki. – Fegyverszünetet tudok ajánlani, békét nem – mosolygok rá bájosan. Egy pillanatra ledermed, de aztán õ is elmosolyodik. 
- Tökéletes ajánlat. – Még bólint is, miközben megfogja a kezem. 
Remek, egy gond mínusz. 
- Akkor a jövõben is látunk titeket? – kérdezi az idõsebbik Dem. 
- Szerintem igen – mondom neki, és a fiatalabbikra pillantok. A másik nagy gondot mi mg nem meccseltük le, de ez a kis közjáték talán segít valamiben. 

Hirtelen Aurelio hangja szánt át a kert csendjén, miközben a szüleit keresi. Amikor észrevesz minket örül, de látszik, hogy baromira feszült. Ami ugye érthetõ, és ezen a tömeg nem segít, ami a hivatalos részére összecsõdült. Végig látszik, hogy Aurelio remeg és ideges, nem gondoltam, hogy ilyen nyuszi. Amikor meg akart fektetni, akkor elég bátornak látszott. 
Na a felesége, Tessa. Hu, hát szép meg minden, de hogy egy napot sem bírnék ki vele, ha egy pár lennénk, az tuti. Mivel nem akarta, hogy Aurelio lássa az esküvõ elõtt, és mivel mi leginkább Aurelióval voltunk, csak a hivatalos ceremónia végén, a banzáj elõtt találkozok vele személyesem is. Nem sokat tud az általam okozott zûrzavarról, mi meg nem avatjuk be a részletekbe, majd úgyis meg fogja tudni. De ahogy kezet fogunk már a szorításából érzem, hogy õ nekem túl határozott. Sõt… hát õ igazság szerint bárkinek túl határozott lenne szerintem. De talán Aurelio mellém meg pont ez kell, hogy ne keféljen minden este mással, mielõtt hazatér. 

Az este felénél lehetünk már, rengeteg kaja és pia, meg tánc után, amikor kimegyek egy kicsit a teraszra. Dem valami régi ismerõsével dumálgat, én meg egyrészt nem akarok zavarni, másrészt jó a friss levegõ. De amikor Eleonora mellém lép és egy pohár pezsgõvel kínál, felvonom a szemöldököm.
- Mérgezett? – kérdezem bájologva. 
- Legszívesebben az lenne, de jól viselkedem, megígértem a családnak – feleli vissza. – Még mindig gyûlöllek – néz végig rajtam, miközben elveszem a pezsit. 
- Oh, ha engem kérdezel, egy úri picsa vagy, és legszívesebben kikaparnám a szemed egy csavarhúzóval, de Dem kedvéért csak mosolygok – nézek rá. Nincs düh a hangomban, ahogy az övében sincs. 
- Dem kedvéért mindketten viselkedni fogunk – jelenti be határozottan. – Mellesleg… tényleg szereted a fiamat? – néz rám. 
- Tényleg - mosolygok rá, most õszintén. – Dem a legfantasztikusabb férfi, akit valaha láttam. Okos, gyönyörû, és végtelenül gyengéd. 
- Végül is én neveltem – jelenti be büszkén. Magas labda… 
- Épp ezért voltam meglepve eleinte – felelem vissza, mire felvonja a szemöldökét.  
- Nem akarom elveszíteni a fiamat. – Nem is tudom, ezt miért mondja, ahogy arra sincs épkézláb magyarázatom, amit erre felelek. 
- Akkor fogadja el olyannak, amilyen. Ha pasi, ha csaj, ha kutya, ha bokor, ha szereti, kit érdekel? Akkor is a fia marad, ha nõkkel kefél, és akkor is, ha az én hátam naptejezi. – Fintorog egyet, de mielõtt felelhetne, megjelenik Dem és Fatima. Annyi idõm van, hogy adjak egy futó puszit Dem arcára, Fatima már rángat is be a táncparkettre, mert de rég találkoztunk, és mennyi mesélnivalója van. 

Amikor néha odapillantok, látom, hogy Dem és az anyja beszélgetnek. Kicsit aggaszt, de a vén ribi velem is tudott korrekt lenni, és azt hiszem, tényleg nem akarja elveszíteni a fiát. 
- Basszus! Te nem is figyelsz rám! – csap vállon Fatima. 
- Bocs, bocsi – nevetek fel. – Elkalandoztam. Szóval, mikor is jösztök Amerikába? – kérdezem. 
- Jövõ hónap végén, talán. El ne mond Demetriónak, de ha helyreáll a  családi béke, tervezzük, hogy kimegyünk mindannyian. Apa kíváncsi az ottani üzletre, mi meg Amerikára – vigyorogja. 
- Olyan helyeket mutatok neked, hogy csak pislogni fogsz! – Mindketten nevetünk, õ helyesel, bejelenti, hogy el is vár ennyit, nekem meg leesik. Ha nem mondom el neki, el fogom veszíteni. Ahogy a mamával. El kell mondani… muszáj! Ha el akarom vinni Fatimát abba a szuper melegbárba, el kell mondanom Demnek, hogy szeretem!
- Bocsi csajszi! – Ellépek Fatimától, de ekkor futok bele Dembe, aki alig két lépésnyire van tõlem. – Beszélnem kell veled! 
- Épp hozzád indultam, hasonló céllal – jegyzi meg higgadtan, majd megfogja a kezem és kivezet a kertbe, ahhoz a filagóriához, ahol a mamával kibékültünk. Leül, én mellé.
- Én kezdem – jelentem be azonnal. – Dem, nem érdekel semmi… de nem akarlak elengedni! Az sem érdekel, ha felállsz és elmész innen, akkor is el fogom mondani, hogy veled akarok lenni! Otthon is! Nem akarom ezt itt hagyni Olaszországban! Kellesz nekem, mert… - A szemébe nézek. Talán mist fogok elbaszni mindent. – Mert szerelmes vagyok beléd.

Dem:

A templomnál kiszállunk a kocsiból, mindketten teljes díszben vagyunk. Jin fáradt sóhajjal csapja be a kocsi ajtaját, mint aki elõre várja, hogy mi következik. Elmosolyodom, majd megfogom a kezét és megszorítom.

A mai napot senki se ronthatja el.
- Számíthatok valami különlegesre anyádtól? – kérdez rá hirtelen miután szemügyre vette a parkolóban sorakozó drága kocsikat. Mint egy autó kiállítás.

- Annyit tudok, hogy Tessa testvéreit rám uszította. – fintorgok, elõre sejtve az újabb kellemetlenségeket, de közben már befelé megyünk.
- Nos, ha itt vagyok, akkor úgysem lesz gáz, nem igaz? – vigyorog rám – És ígérem, csak az udvaron tépek meg bárkit is, közönség nélkül – néz teljesen ártatlanul, mire jókedvûen felnevetek. 
- Jó fiú! - de azért remélem hajtépésig nem fajul a dolog.

Befelé menet körbenézek, mindenhol hófehér liliom, fényes szalagokkal és fátylakkal átkötött csokrok. Ízléses és semmi túlzó nincs benne, ebbõl nyilvánvaló, hogy az öcsémnek semmi köze hozzá, mert akkor az egész esküvõ egy hatalmas giccsparádé lenne.

Mielõtt beérünk apa lép elõ az épületbõl, az arcán nyugodt mosoly, amitõl én is megkönnyebbülök kicsit. Tartottam tõle, hogy eleve feszkósan indul, amiért két hete haza sem mentem.

- Nahát, jó látni titeket. Velem tudnátok jönni egy picit? 
- És az esküvõ? – nézek rá felvont szemöldökkel, hisz neki már elõbb ott kell állnia az oltárnál.
- Csak egy pillanat, egyelõre még úgyis korán van.

Elindul hátra a parkolóba ami mellett egy impozáns kert van kialakítva. Megállunk a szélén lévõ filagóriában, de Jin kezét egy pillanatra sem engedem el, fõleg mikor anyámat is megpillantom a gerenda takarásában. Jin is megszorítja a kezem, nem mintha nem tudna vigyázni magára, egyszerûen csak egyikünk sem számított erre. Azt hittem szóba sem akar majd állni velem többé.

Feszülten nézek a szemébe, õ pedig rezzenéstelenül viszonozza a pillantásom.

- Apa… - kezdeném, hogy ezt nem ma kéne, nem akarom tönkretenni az öcsém esküvõjét és Jinnek is elege van már. El is sietne innen, ha az apám nem fogja meg a csuklóját és készteti maradásra.

- Csak hallgassátok meg, rendben? – kéri.
- Nem értem, mit tudna mondani nekem. – válaszol Jin mereven – Eleget beszélt legutóbb is. 
- Jin, ülj le – kéri ezúttal anya és még engem is meglep, hogy nem fölényes a hangja.
- Eleonora valami fontosat akar nektek mondani. Igaz, kedvesem? 
- Igen. Nos. – mély levegõt vesz - Tudom, hogy nem indult túl jól a kapcsolatunk. 
- Túl jól? – ennyi lenne szerinte? - Anya, rettenetesen bántál Jinnel.
- Igen, tudom, és mindenért szeretnék elnézést kérni. A kimondott és a csak általam gondolt dolgokért egyaránt. Tudom, hogy nem viselkedtem megfelelõen, sõt. De mélyen ledöbbentett, hogy a fiam homoszexuális. És nem is mondta el nekem, csak hazahozta a párját, majdnem két éve távollét után, a testvérei esküvõjére. Mélyen sértve éreztem magam, emiatt mindent meg akartam tenni, hogy eltávolítsam Jint a közeledbõl – néz rám, én pedig szóhoz sem jutok a meglepettségtõl – De ez az idõ, amit távol voltál, rádöbbentett, hogy butaságot csináltam és még nagyobb butaságokat mondtam. Anyaként nem az a feladatom, hogy eldöntsem, neked kivel kell lenned, hiszen felnõtt férfi vagy. Ha neked Jin a megfelelõ, akkor Jinnel kell lenned. 
- Miért most? – mondja ki Jin amire én is gondolok.
- Volt egy rövid, de velõs beszélgetésem a napokban Aurelióval. Feszült volt az esküvõ miatt, és én nem segítettem azzal, hogy minden alkalommal titeket ócsároltalak. Õ világított rá, hogy teljesen mindegy, hogy férfi vagy nõ van a fiam mellett, nem nekem kell vele élnem és szeretnem õt, így közöm sincs hozzá, hogy mit csinálsz Amerikában. És ha emiatt nem jössz haza, ahogy Aurelio gondolta, akkor az az én hibám lesz, és ezt nem akarom. Nem akarlak megint évekig nem látni téged. Ha ez azzal jár, hogy Jint is látnom kell, akkor túl fogom élni.

Ezt tényleg az Aurelio mondta? Tényleg az én öcsém, aki a legénybúcsúján a bárpultok kornyikált? Nem hiszem el… nagyon be lehetett rezelve, hogy hamarosan férj lesz, ha még a józan esze is megjött.
- Nos, akkor… Eleonora… - áll fel Jin és a kezét nyújtja felé – Fegyverszünetet tudok ajánlani, békét nem.
- Tökéletes ajánlat. – bólint és megfogja a kezét.
Ha ezt valaki elmesélné nem hittem volna el, de így… valahol bennem végre kiengedhet az a szelep, ami eddig benntartotta a feszültséget.
- Akkor a jövõben is látunk titeket? – kérdezi apa.
- Szerintem igen – felel Jin és én sem vitatkozom.

A nagy békülést rövidre szabja az öcsém, aki idegesen vágtat át a gyepen egyenesen felénk. Jót vigyorgok rajta, ha legközelebb szemétkedik lesz mit az orra alá dörgölnöm, de a mai napot még megússza.

Az esküvõ elõtt üdvözöljük a leendõ családtagokat, Tessa gyönyörû, pont mint ahogy a fényképekrõl emlékszem rá, amiket Aurelio küldött át. A templomban szép kis tömeg gyûlt össze, a ceremónia végeztével pedig mindenki a kertbe özönlik és igyekszenek minél több fényképet készíteni a párról.
Van lehetõségem találkozni a régi barátaimmal is, akikkel nem tartom a kapcsolatot. Mindig furcsa érzés az egykori iskolatársaimmal találkozni, talán mert már mind felnõttek és házasok, kivéve engem, s bár a téma miatt az elsõ percekben kissé feszélyezett a helyzet, elég hamar letudják annyival, hogy „sosem gondolták volna rólam”.

Erre ugyan mit kéne válaszolnom? Az hogy én sem, és hogy nem vagyok meleg, elég idétlenül hangzana a mi kis ál-kapcsolatunk fényében, de legalább elgondolkodtatott kissé. Nem ez az elsõ eset, hogy ezen rágódom, fõleg hogy holnapután hazamegyünk és mindent tisztáznunk kell.

Még mindig nem hiszem, hogy meleg lennék, még soha nem fordult elõ, hogy potenciális partner szempontjából néztem volna egy férfira és még amikor szándékosan meg is próbáltam, egy cseppet sem jött be a dolog. Bármi is van Jinben, ami ennyire vonz, az nem attól van, mert férfi, vagy nõ az illetõ. Az számít, hogy õ, Õ. Csakis Jin, még ha megmagyarázni nem is tudom.

Az este folyamán csak futó pillanatokra találkozunk, mikor éppen bemutatom valakinek, vagy a húgom rángatja el táncolni, aki amúgy frissen és kivirultan tért vissza a nászútjáról. Anyámmal van egy egészen érdekes beszélgetésem, aminek a vége az, hogy mindkettõnket meginvitál az elkövetkezõ összes családi eseményre, ünnepre, rendezvényre és bankettre, mindezt gúnyolódás nélkül.

Éppen Fatimáék felé indulok, hogy ellopjam elõle Jint, mikor hirtelen kipördül elém és megragadja a karom.

– Beszélnem kell veled! 
- Épp hozzád indultam, hasonló céllal – mondom, majd kézen fogva kivezetem a kertbe.

Még javában jár az agyam, hogy hol is kezdjem, viszont nincs lehetõségem az elsõbbséghez.
- Én kezdem – jelenti be határozottan – Dem, nem érdekel semmi… de nem akarlak elengedni! Az sem érdekel, ha felállsz és elmész innen, akkor is el fogom mondani, hogy veled akarok lenni! Otthon is! Nem akarom ezt itt hagyni Olaszországban! Kellesz nekem, mert… - néz mélyen a szemembe – Mert szerelmes vagyok beléd.

Pislogok párat, míg eljut a tudatomig, amit mondott. Nem vagyok meglepve… vagyis sejtettem, hogy érez valamit, de nem gondoltam, hogy elmondja, ahogy azt sem gondoltam, hogy hosszú távra tervezne velem.

- Komolyan gondolod? Nem csak egy szép emlék marad ez a nyár és otthon minden visszatér a régi kerékvágásba? – kérdezem, kicsit kétkedõn.

Az arcán átfut a feszültség és az aggodalom keveréke.

- Te ezt akarod? – kérdez rekedten – Legyen egy szép emlék?

Francba…

- Nem! Persze, hogy nem! Csak nem akarom, hogy megbánd, mert otthon kicsit más lesz a helyzet, mint itt és kicsit én is más leszek. – magyarázom, életemben talán elõször vagyok zavarban és nem tudom mit mondjak.

- Azt tudom. – mosolyodik el – Ne felejtsd el, hogy elég ideig voltam a titkárod, ismerlek a munkamániáddal együtt, tudom hogy hogy szereted a kávét meg a szendvicset, most meg volt szerencsém az egész családhoz. Van bárki más, aki jobban ismer, baby?

- Azt hiszem nincs. – mosolygok rá én is – Akkor?

- Akkor?

- Nem lesz könnyû menet.

- Veled soha semmi nem könnyû menet.

Ezen felnevetek, de nem mondhatnám, hogy nincs igaza.

Közelebb hajolok, hogy finoman megcsókoljam, de ahogy a padon ülve egymáshoz simulunk a csók hosszúra nyúlik. Még egyszer sem kellett szerelmet vallanom senkinek, a barátaim szerint a nõk hajlamosak sikítozni/sírni a boldogságtól és már ettõl az elképzeléstõl is borsózik a hátam, de Jinnél ilyesmire nem kell számítanom. Nem is a nem létezõ romantikus énem súgja meg a megfelelõ pillanatot, sokkal inkább a szemében örvénylõ különös fény, ahogy a csók után rám néz. A tekintete egy kimondhatatlan dolgot sugall, amit csak érezni lehet.

- Én is szerelmes vagyok beléd. – suttogom és szavak egészen könnyen csúsznak ki a számon, mintha egy ideje már a nyelvem hegyén lettek volna.

Jin elvigyorodik, még el is pirul ami olyan ritka látvány, hogy egyszer biztosan meg kell majd örökítenem.

- Ilyenkor tényleg nagyon édes vagy. – vigyorgok rá én is.

- Ha elmondod a haveroknak, kinyírlak. – hunyorít, de a szája játékos mosolyra húzódik.

- Ahhoz elõbb be kellene mutatnod. – jegyzem meg.

Én még tényleg nem ismerek senkit a környezetébõl, de ha együtt maradunk, ezen is változtatunk majd.

- Nem hiszem, hogy bejönnek neked. Túl… szervezetlenek. – biccent elgondolkodva.

- Vagyis rád hasonlítanak?

- Hé!

- Csak vicceltem. – kuncogok, közben a kezére simítom az enyém, aztán megfogom és megszorítom. – Menjünk vissza, mielõtt keresni kezdenek.

- Oké. – áll fel boldogan - Ünnepelni akarok! Táncolni, piálni, meg sütizni! Ugye hazacipelsz, ha nem bírok? – pillant hátra, ahogy maga után húzva siet a fogadás felé.

- Mindig. – mondom egyszerûen, Jin pedig megtorpan a füvön és mielõtt még reagálhatnék a számra tapad. A csókja érzéki, szenvedélyes, mint õ maga és én imádom érte.

Átkarolom és erõsen tartom bár erre semmi szükség nem lenne, mert úgy is olyan szorosan kapaszkodik belém, mintha soha nem akarna már elereszteni és én sem akarom elereszteni õt…

Fél évvel késõbb

Az új házunkban, az új dolgozószobámban, a vadonatúj íróasztalomnál szervezem át a következõ hetem, hogy legyen idõnk elmenni valahová karácsony után. Jin inkább a házat vágja díszbe addig, mert ha rajtam múlna az ünnepnek nyoma sem lenne az egészen, hacsak a bejárónõm nem hoz megint egy mûfenyõt az egyik áruházból, mint eddig minden évben. Még most elmosolyodom, ha eszembe jut Jin arckifejezése, mikor tegnap meglátta a fekete-fehér elõre díszített mûkarácsonyfát. Az az elborzadt arckifejezés…

- Te meg min vigyorogsz itt magadban? – dõl neki az ajtónak. Egy kényelmes melegítõnadrág és póló van rajta, hogy könnyedén mászkálhasson a létrán a díszekkel.

- Csak tetszik az új fenyõfánk. – mosolygok rá.

- Ajánlom is, hogy tessen, mert az mû-ocsmányság a kukában landolt. – húzza el a száját.

- Majd megköszönheted Gertrudnak.

- Egy fenét! – sétál beljebb, kicsit felengedve és az ölembe ülve nézi át a listám. – Szóval? Belefér Moszkva a szabimba?

- Ezt még meg kell beszélned a fõnököddel. – simítom az arcom az övéhez – Szerinted elenged?

- Az attól függ… – kuncog, miközben hátradönti a fejét, hogy a szemébe nézhessen - … hogy milyen hangulatban találom.

- Szerintem nem lesz probléma, de ha feldobod kicsit, talán ad még plusz két napot. – súgom a fülébe, gyengéden megharapdálva, amitõl borzongás fut végig rajta.

Alig várom, hogy odaadhassam az ajándékát. Tudom, hogy imádja az autóversenyeket, tehát biztos vagyok benne, hogy az ajándékát duplán szeretni fogja.

- Mire kell plusz két nap? – somolyog elégedetten, de mikor csak mosolygok a kérdésére, morcosan kel fel az ölembõl, a csípõjével ingerlõn támasztva az asztallapját. És ezt õ is nagyon jól tudja…

- Megmutatod mit mûveltél? – terelem el a témát, mielõtt még aljasul kiszedi belõlem, hogy mit kap majd.

A kérdésre rögtön fellelkesül és már indul is ki a szobából.

A nappali krém és barna színeit most szemkápráztató, vörös-aranyban pompázó mélyzöld fenyõ díszíti, a levegõben a gyanta jellegzetes aromája és a fahéjas gyertya keveréke isteni illatot teremt. A kávézóasztal tetején egy nagy tálba színes gömböket halmozott, mellette egy angyal formájú üvegszoborral. És ez még nem minden… az étkezõ valami fantasztikus, kicserélte a terítõket, a gyertyákat, a lámpáról apró rézcsengõk lógnak lefelé, a konyhában pedig nyers fahéj és narancsaroma illatozik…

- Na? Ha sok vagy valami…

- Nem… ez tökéletes. – mondom halvány mosollyal, megbökve az egyik kis csengõt.

- Jobb mint az a túlméretezett drótkefe? – húzza fel a szemöldökét, de látom rajta, hogy nagyon örül.

Erre csak biccentek és a karomba vonom egy csókra, hogy megköszönjem ezt itt, hisz egész délután díszített, õ viszont pár másodperc után eltol.

- A hálót még nem láttad. – duruzsolja, amitõl rögtön izgatott leszek.

- Valami meglepetés?

- Ühüm… - dorombol kéjesen – Idén hamarább jön a Télapó, és ha rossz leszel… - harapja be a szája szélét, a szemei csillognak.

Ugye nem…?

– Miben mesterkedsz? – kérdezem kétkedõn, mire kuncogva húz felfelé a lépcsõn.

Hagyom neki és követem, a fejemben elképzelve õt valami szexis jelmezben, bár fogalmam sincs, hogy nézhet ki pontosan az, amit beszerzett, de biztos, hogy ellenállhatatlan lesz, elvégre róla van szó.

Jin mellett egyetlen nap sem lehet átlagosnak mondható, nincsenek unalmas hétköznapok, sem az irodában, sem itthon, de még ha vásárolni megyünk sem.

Az egyik új tárgyra pillantok, egy fényes bronzos árnyalatú Ámor szobrocska, nyilával éppen az ágy felé célozva. Ezt sem véletlenül pakolhatta ide, bár a kis fickó eléggé elkésett már.

Halkan nyílik ki a fürdõszoba ajtaja, a tekintetem azonnal az egyre vastagadó résre szegezem, az ajkaim elnyílnak a látványtól. Léptei puhák akár egy macskáé, le sem tudom többé venni róla a szemem, míg csábítón elém sétál. Egy biztos: a télapóról ezentúl nem egy pufók vénember fog eszembe jutni…