Ez a történet Benjamin Howardról szól, aki életét egy elmegyógyintézet falai között kényszerül leélni, és Curtis Bushról, aki egyetlen hibájából odakényszerül.

A két fiú egymás szöges ellentéte, s egyvalamiben mégis azonosulnak. Mindkettõ életét befolyásolja a múlt.

Míg Ben számára Mirror az egyedüli személy, aki vele maradt, aki elfogadja és emberszámba veszi, addig Curtist egy már nem létezõ, s élõ személy kísérti.

Vajon Ben és Curtis túllépnek a megpróbáltatásokon és az õket érintõ akadályokon? 

Mirror és Curtis kapcsolata javulni fog-e vagy elmérgesedik? Megtalálják az áhított szabadságot végre? 


----------------------------------------------------------------------------------------------

Curtis :


Kezemet dörzsölve nézem, ahogy a víz rózsaszínné válva mossa le bõrömrõl a rá száradt mocskot. Micsoda tragédia, hogy vannak akik a tökéletes bosszút tervezik, és mégsem ismerik fel a kezükben lévõ eszközt. Egyre jobban dörzsölöm a bõrömet, de a vér, nem szûnik. 
- Curtis...- félelme, amit miattam érez ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetne. Pedig õt nem bántanám...Õt szeretem. - Mitõl véres a kezed? 
- Aprócska baleset, nem komoly – fordulok felé biztatóan rámosolyogva. Kezében telefonnal áll, távol tõlem, de közel az ajtóhoz. Annyira bosszantó, hogy ennyire nyugtalan a közelemben. Õ nem ismer engem. Téves következtetéseket von le mindenbõl, amit teszek. Szemei bénán lógó, vérzõ kezemen függnek. Nem is érzem, hogy fáj, épp kellemesen zsibbad. De ez jó. Hiszen okkal kaptam. 
- Mit tettél magaddal? - vértõl csöpögõ ujjamat ajkaim elé emelem csitítva õt. Nem néz már a szemeimbe, a kezében tartott telefont figyeli, mintha attól várna megoldást. Csak nézegeti, hogy mit is kezdjen vele és végül ahelyett,, hogy elõnyére fordulna, ez okozza gyötrelmes bukását. Nem tudja kijátszani a lehetõségeit, mert retteg.  
- Hallgass el...- kérlelem szolidabb mosolyra fogva, eddigi vigyorom. Épp kezemet végigsimítom a friss seben, arcom megrándul. Mindössze ennyi az egész. Nem kell félnie, én tényleg nem fogom bántani.  
- Curtis... engedd, hogy segítsek – elindul, csodálom azért az egy lépésért, amit felém tesz. Õt még most sem bántanám...anya nem hagyná. Szomorú és csalódott lenne. De nem is ez az, ami zavar. 
A szótlansága, a sötét szemei, minden rezdülésével elutasított engem. De nem haragszom ám rá. Tudom miért tette. Felsóhajtva állok egy helyben, és próbálom csitítani magamban a feltörni készülõ haragom. Gyûlölöm õt...annyira, de annyira gyûlölöm az anyámat.  
- Olyan esetlen volt minden mozdulata, mintha nem is tervezte volna, csak úgy, robbanás szerû ötletként úgy gondolta jó móka lesz, ha kiveti magát az ablakon – mosolyodom el nosztalgikusan.  
- Fogd be a szád...- meggyötört, letört hangon szól hozzám. - Anyád évek óta halott.  
- A hozzá hasonlóak lelkét olyan könnyû megszerezni – sóhajtom mosolyogva és ellépek mellette. Ezúttal nem úszom meg ennyivel. Átléptem egy határt, de ne várja, hogy megbánom bûneimet.  Halk nevetés kíséretében lépek el mellette. Ujjai megszorulnak és elfehérednek a telefonkörül.  Hívjon csak segítséget, nem fogok ellenkezni. Üdítõ lenne egy teljesen más környezetben élni.  A bejárati ajtó melletti szobába megyek. Az a ház legkisebb helysége. Nincs szükségem ennél nagyobb szobára. Tenyeremet az ablaküvegre tapasztom. Hideg, sima, gyûlöletesen tiszta. Mélyet szippantok a levegõbe. Egyedül az ágyam mellõl sercegõ hang tölti meg a szoba csendjét. Küzdött és megharapott. De végül mégis én gyõztem, mert õ már meghalt. Államat tenyerembe támasztom és még mélyebbet szippantok a kesernyés levegõbõl.  
- Istenem...- vállam felett pillantok hátra. Arcának ráncai félelemtõl kitágult, apró, sötét gombszemeket ölelnek körül.  
- Ég a hús, érzed a szagát a levegõben, ugye? - fordulok felé kezemmel a dög felé intve, amit behoztam a szobámba.  
- Hol van Penny Curtis? Mit mûveltél vele? - lép be ökölbe szorított ujjakkal.  
- Veled ellentétben én nem ismerek minden kutyát a környéken – vonok vállat hozzálépve, és biztatóan megérintem vállát a tenyeremmel. Megremeg, de nem hátrál el. Figyelmesen tanulmányozom arcát, míg végül megértem. Óh, hát õ is elárult engem. Amíg nem voltam mellette, õ felhívta õket. Eddig mindig csak fenyegetõzött velük, de most megtette. Ujjaimat gyûrögetem, hátat fordítok neki, aztán egybõl ránézek újra. Ha szem elõl tévesztem hátba támad. Nem hagyhatom...pedig megmondta, hogy ez lesz. Õ figyelmeztetett engem elõre. Miért nem hallgattam rá. Megmasszírozom orrnyergemet, meg akarom ütni, de nem tehetem. 
Testem súlya alatt megsüpped a matrac, fejemet nyomja a párna csücske. Meredten bámulok a túloldalra. Ott, a sarokban áll valaki. 
Nyelni próbálok, de a torkom kiszáradt. 
Nyelvem végigsiklik kicserepesedett ajkaimon. 
Én tudom, hogy itt vannak! Hallom a hangjukat. Szemeim rátalálnak az ismerõs szempárra. 
Tudtam, hogy eljön, egy alkalmat sem hagyott eddig ki. 
Jó újra látni...anya. 

Lassan ébredezem, és nyitom ki szemeim. Látásom éles, fehér fény vakítja el. Tenyereimmel támaszkodom meg, kábán forgatom fejem. Ez nem szoba. Ez nem az én szobám. Végignézek magamon, ruhában vagyok, fekete öv szorít mellkasomnál fogva az üléshez. Sérült kezemet felemelem, fehér kötés van rajta. De... hogyan?  
- Ez a tiéd. Reggelizz meg – nyújt át apám egy szalvétába csomagolt szendvicset. Hunyorogva dõlök hátra az ülésben. Történt valami, amire nekem emlékeznem kell! Elveszem tõle és csendesen leharapok egy falatot. Szemeim az ablakon túli világra vándorolnak. Most majd õ is elfog hagyni. Õszintén nem számítottam rá, hogy ez ennyire gyorsan be fog következni. 
Úgy hittem legalább várni fog pár napot, megnézi, hogyan viselkedek. 
Megoldottam volna, hogy otthon maradjak, ha hagy elegendõ idõt. Újabb falatot harapok a szendvicsbe. Különösebben nem hoz lázba, hogy diliházba visz. Minden egy adott rendszer alapján mûködik. A rendszert pedig apróbb tapasztalatok után könnyû kijátszani. Ez majd legalább leköt. Egy kovácsoltvas kerítésen át megyünk be, leparkol, megvár és elindul. Sóhajtva követem, holott semmi kedvem ehhez az egészhez. 
A bent ücsörgõ alak életuntan köszönt minket és csevejbe kezd apámmal. Mosatlan, ápolatlan pasas valahol az ötvenes éveiben járhat. Kefeszínû hajával és halványbarna, érdektelen szemeivel nem lopta be magát a szívembe. Pontos útbaigazítást kapunk. Útban az apám számára fontos irodához körülnézek egy kicsit. Koszos, pergõ vakolatú, hajdanán fehér falak. Laminált padló, magas plafon és széles folyosók. 
Bent a pasas irodája rendezett, tiszta és túl tökéletes. Itt minden bézs és pezsgõszínû. Asztalán egy örökmozgó koppan újra és újra. 
 - Curtis Bush – belelapoz az aktámba. Felesleges mondanom magamról bármit is, hiszen már mindent tud rólam. - Hallod a hangokat és tudom, valódinak hathatnak, de nem azok.  
 - Köszönöm, hogy ismertette velem mi valóságos, és mi nem az – mosolygok rá. - Indulhatunk? - fordulok apám felé.  
- Kap majd egy listát, hogy mikre lehet szüksége a fiának. Holnap, ha ideje engedi elhozhatja neki – újra az asztal túloldalán ülõ felé fordulok. Egy szóval sem említettem, hogy itt maradok. Itt nem tesznek semmi mást, minthogy hazudnak, csak azért, hogy a látásom erõszakkal elvegyék. Begyógyszereznek és úgy irányítanak, mint egy drótokon függõ bábot. És még van képük megparancsolni, és eldönteni, hogy hogyan érezzek. 
A lehetõ legjobb szándékkal kezelnek, hát persze. 
Aki ide egyszer belép legközelebb hullazsákba távozik.
Apró, kék pirulát ír fel nekem, amibõl kapok is egyet egy pohár víz társaságában.
Nem nézek az apámra, tudom, már az ajtóban áll és várja, hogy indulhasson. Elköszönését már lerendezte a kocsiban. Elveszem tõle a gyógyszert, mosolyogva teszem a nyelvemre. Nyálamtól olvadni kezd, kesernyés izétõl émelyegni kezdek. Aprót kortyolok rá, van tíz percem, míg a gyógyszer elbomlik bennem és felszívódik. Lábaimon dobolok ujjaimmal, nyugtalanságom legapróbb jelei. Egy magasabb, tömzsibb férfi lép be hozzám. 
Ápolók...
Már elõre rühellem ezt a helyet.
Készségesen állok fel és lépek utána, haja egészen rövidre le van nyírva, rövid ujjú pólója alól kilátszik egy fekete mintázat, ami a bõrébe van varrva. Érdekes, ám nem foglalkozom vele túl sokáig. A hely, és az útirány jobban leköt. Körülöttünk csak néhányan lézengenek, némelyikük felénk fordul és rám néz. Viszonozom pillantásukat, kósza nyugalmuk mindössze addig tart, míg szemeik lejjebb nem vándorolnak vigyorra húzódó ajkaimra.  
- Curtis – nevemet egy hangosabb, tompa hang követ.  
- Miért csapott az ajtóra a tenyerével? - kérdem szemöldököm megemelve.  
- Hogy mondtad? - Ez komolyan ennyire hülyének néz engem? 
- A tenyereddel rácsaptál arra a rohadt ajtóra. Úgy nézek ki, mint valami állat? Szavakkal is felhívhatod magadra a figyelmem – morranok rá.
Ijedtsége éppen ha pár másodpercre ül ki az arcára, de ott van, mélyen benne gyökerezik és újra meg újra elõ fog jönni, akárhányszor engem meglát. Mérgem nagy részét próbálom kontroll alatt tartani, nem tehetek most semmit. Azzal mindent elrontanék magam körül. Szemeimet lehunyva nyugtatom magam. Jó adagnyi levegõt engedek ki ajkaimon és ránézek. Rossz kezdet volt. Nem így terveztem, de most, hogy már így alakult nem tudok ellene mit tenni. Eltelik pár pillanat, mire sikerül valamennyire visszatérnem önmagamhoz. Kinyitja az ajtót, tenyeremet észrevétlenül tartom hátához, majd amint nyílik az ajtó belököm õt rajta és rázárom.  Egy mosoly perdül az arcomra, ahogyan elképzelem õt úgy lángok között. Tõlem valamivel távolabb beszéd neszeit hallom, idõhöz juttattam magam, ez az alak még fel sem fogta mi történt vele. Lassan indulok el, megvárom, amíg a léptek elhalnak és csak azután lépek ki a másik folyosóra. Vékony, mértani test üldögél egymagában. A kezében lévõ tárgy visszaveri azt a kevéske napfényt, ami az ablakokon át bejut, és elvakítja látásom. De csak annyi idõre, míg elé nem érek. Nem bírom ki, hogy ne szóljak oda neki. Rosszul viselem, ha figyelmen kívül hagynak, õ pedig láthatóan belecsöppent saját kis világába, melybõl eszében sincs újra felszínre bukkanni. Halkan duruzsol, mereven fürkészve önmagát a tükörben. Fejemet oldalra billentem, ujjaimat összekulcsolom a hátam mögött és elmosolyodom. 
Ez igazán érdekes... 
- Bódult agyad kezelik, és míg elveszted a fejed magadra hagynak és azt mondják a legjobb szándékkal segítenek rajtad és a problémáidon –  szólalok meg halkan. Közvetlen elõtte állok, leguggolok elé. Kíváncsivá tett. Tudni szeretném ki az, aki ily módon leköti minden figyelmét, hogy még pillantásával sem méltat. Tudni szeretném milyen érzés, amikor valaki nincs egyedül. Én nem vagyok magányos.
Mellettem mindig volt...van valaki. 
Anya most már soha nem hagy magamra...
Ehhez az elhatározásához csak meg kellett halnia. 
Egészen apró, és jelentéktelen esemény, ahhoz, hogy velem lehessen. 
A gond az, hogy én mélységesen csalódtam minden személyben, aki kicsit is közel állt hozzám.  
- Mond, hallod te egyáltalán, amit neked mondok? - mutatóujjammal vállára koppintok. Ennél jobb figyelemfelhívás nincs. De, ha erre sem reagál semmit, magam sem tudom még mit teszek vele. 


Ben/ Mirror :

- Itt mindenki annyira ostoba. Nem értik meg, hogy létezel. Be akarják mesélni, hogy csak kitaláltalak. Pedig ez nem így van. Csak én tudom, hogy létezel. Együtt születtünk. A testemben növekedtél, amíg el nem vettek tõlem. Soha nem bocsájtom meg nekik! Itt hagytak minket megrohadni, hogy ne lássanak. Gyûlölik az arcom, amit õk csúfítottak el azzal, hogy téged elvettek tõlem. De mindig itt leszel nekem, igaz? - mosolyodom el a tükörbe bámulva, ahonnan testvérem néz vissza rám.
- Csak bennem bízhatsz. - mondja kisvártatva. - Csak magunkban bízhatunk.
- Tudom. - bólintok.
- Bódult agyad kezelik, és míg elveszted a fejed magadra hagynak és azt mondják...a legjobb szándékkal segítenek rajtad és a problémáidon. - ismeretlen hang szólal meg körülöttem.
- Ki ez? - kérdezi Mirror.
- Nem tudom. - fogom halkabbra hangomat, hogy csak testvérem hallja. - Majd elmegy, ha megunja, hogy nem figyelünk rá.
- Mond, hallod te egyáltalán, amit neked mondok? - s hozzám ér.
- Küldd el. - tanácsolja ikrem.
Lustán emelem tekintetem az idegenre. Nem szoktam megfigyelni környezetem, így nem lenne csoda, ha egy régebbi „beteget” nem ismernék fel. De rajta még utcai ruha van. Látogató lenne? Kizárt. A szemeibe nézve valami megmagyarázhatatlan láng lobog. Szenvedély és gyûlölet lángja. Ilyen szemei nincsenek egy családtagnak sem.
- Áh, szóval mégsem vagy süket. - konstatálja apró, cinikus félmosollyal.
- Küldd már el! - morran ingerülten Mirror.
- Zavarsz. - mondom halkan s figyelmemet újra testvéremnek szentelem. Azaz csak szentelném, ha nem szólna közbe.
- Nem csinálsz semmit.
- Beszélgetek.
- Kivel?
- Ha tovább kérdezõsködik verd szét a fején a legközelebbi széket. - sziszegi fogai közt testvérem.
- Curtis! - egy ápoló üvölti el magát a folyosó másik végérõl.
Az említett izmai ugrásra készen megfeszülnek egy pillanatra, aztán mintha meggondolná magát ellazulva kel fel s ahogy az ápoló hozzánk ér úgymond kegyesen megadja magát neki. Szemmel tartom, ahogy elcipelik, s halom ahogy az ápoló a fogai közt odasúgja neki, hogy velem nem érdemes „barátságot” kötni.
- Bosszantó. - néz utána Mirror.
- Az. - bólintok, majd visszanézek testvéremre, amint eltûntek a folyosó végén. - Szörnyen unatkozom. Van valami ötleted?
- Felvetném, hogy megszökhetnénk, de esélyünk sem lenne egyedül a kinti világban. Hamar megtalálnának minket és ha nem is lenne így elõbb vagy utóbb éhen halnánk. Egyelõre jobb nekünk itt. Amúgy sem zavar senki.
- És ha Õ vissza jön és kérdezõsködik?
- Majd elintézzük, hogy békén hagyjon.
- Nem teszek kárt másokban.
- Nem, te nem. Majd én.
- Felejtsd el.

***


Egy vagy két nap telik el békében az intézetben, azután minden a feje tetejére fordul. A bentlakók többsége retteg az új lakótól. Ha meglátják sikoltoznak, vagy üvöltöznek; maguk alá vizelnek, reszketnek. Nincs nyugalom. Az ápolók szemeiben is félelem csillan meg néha, mikor óvatlanok. Ki lehet „Curtis”, hogy ennyire félik az alakját. Az intézetben úgy tûnik végleg elszabadult az õrület.
Én nem veszem ki a részemet ebbõl. De folyton érzem magamon a tekintetét. Kiráz a hideg az undortól, hogy nincs jobb dolga, mint engem bámulni. Egyszerûen nem tudok olyan sarokba ülni, ahol nem találna meg. Mirror egyre dühösebb és frusztráltabb, ami engem is egyre nyugtalanabbá tesz. Sarokba szorítva érezzük magunkat.
- Még... Még ha a halál völgyének árnyékában járok is, nem félek a gonosztól! - üvölti az egyik beteg a közelemben. Szerencsétlenségére meg is botlik és nekem esik kiverve kezembõl a tükröt, ami lehullik a földre és apró darabokra törik.
A levegõ megdermed. Az ápolók megfeszült izmokkal merednek rám. Álmatag szemeim dühösen villannak meg.
- Eltörted. - suttogom halkan, mint aki még mindig nem hiszi el. - Eltörted a tükrömet. Azt hiszed, hogy ezzel meg tudod ölni? - kérdezem kis mosollyal. Mirror átveszi az irányítást dühöm fölött felkap egy tükörszilánkot, egy nagyobbat, és már készül rá, hogy a beteg szemébe döfje, de én gyorsabb vagyok és szabad kezemet a szilánk útjával keresztezem.
Hosszú vörös vágás, mély vágás. Bugyog melegen a vér, s én elrévedve figyelem, ahogy a fehér padlót befesti vörösre. Egy ápoló felsegít, de már nem nagyon érzékelem a külvilágot. Azt hiszem artériát találhattam el. Szédülök, talán el is ájulok.

***

Mikor magamhoz térek a szobámban vagyok. Egy nõi ápoló ül az ágy szélén. Az állapotomat ellenõrzi. Mikor meglátja, hogy magamhoz tértem, rám mosolyog.
- Hogy érzed magad?
- Hol van a tükröm? - hagyom figyelmen kívül a kérdését.
- Már intézkedtünk, pár órán belül kapsz egy újat, megígérem. - mosolyog töretlenül.
- Kapok altatót?
- Miért kéne az neked? - hökken meg.
- Minden egyes perc a testvérem nélkül elviselhetetlen és undorítóan unalmas. Ha megengedik alszok, amíg nem kapok új tükröt.
Ekkor veszem észre, hogy az ajtó nyitva és a Curtis nevû áll a nyitott ajtóban. Elfut a méreg. Még most is, még itt is néz. Egyetlen hely sincs, ahol ne látna. Összeszorul a torkom és inkább elfordítom a tekintetem. Az ápoló nõ kimegy a szobából és becsukja az ajtót maga mögött. Nem sokára visszatér az altatóval, amit kértem. Ennek örülök, még egy perc annak a tudatában, hogy egy idegen folyamatosan figyel és megõrülök. Inkább a tudatlanságba menekülök.

Curtis :

Értékes percek vesznek kárba, míg arra várok, hogy rám nézzen végre. Semmit mondó, életunt ember õ is, akárcsak a többi itt lakó. Nemlétbe vágyó sejthalmazok mind, felesleges veszõdni velük. Senkinek sincs rájuk szüksége. Õk jelentik a társadalom legalját. És most én is ide kényszerültem, bár az okát még most sem tudom. Szürke szemeit lassan emeli rám, tûnõdve figyeli arcom, mintha nem tudna dûlõre jutni, vajon ki lehetek én. Ha akarja egy „barát”, ha akarja a legrosszabb rémálma. Rajta áll minden. Nekem nincs feltétlen szükségem másokra, ahhoz, hogy kialakítsam saját közegemet itt. Ha kell egymagam teremtek poklot.
- Áh, szóval mégsem vagy süket – húzom ajkaim félmosolyra. Lelkesítõ a tudat, hogy szavaim nem találtak süket fülekre. A többiek unalmasnak tûnnek, de õ érdekes. Nem tudom mi miatt, de ha jobban megfigyelem, majd rájövök. 
- Zavarsz – fordul el ismét, mintha ennyivel le is lennék rendezve. De ugyan...mégis miben zavarhatnék valakit, aki monoton folyvást ül és magát bámulja a tükörben? 
- Nem csinálsz semmit.
- Beszélgetek – feleli csendesen. 
- Kivel? - Velem nem az biztos. Nekem mintha, csak kényszerbõl válaszolgatna. Ennyivel azonban nem fogom beérni. 
- Curtis – dörren mögülem egy ismerõs hang.
Ennél jóval többet vártam tõle, de sebaj. Így legalább már tudom, mire számíthatok tõle. Várakozásomat és hirtelen feltörni készülõ, elfojtott haragomat felülmúlja kíváncsiságom. Lazítok tartásomon és hagyom, hogy magával vigyen. Hallom még a férfi jó tanácsát, miszerint jobban tenném, ha minél messzebbre elkerülném a tükrös kölyköt. Milyen kár, hogy nem célom megfogadni senki csupaszít tanácsát. Érdekel, magam sem tudom mi módon, de tudni akarom miért teszi. Tudni akarom, hogy miért bámulja folyton folyvást önmagát abban az átkozott tükörben? Belépek az apró mellékhelyiségbe, ami a szobából vezet. Kevés a hely, és nincs valami sok minden. Egy négyszögletû, fehér tükör, amin jobb szélen egy repedés van, egy zuhanytálca, fölötte a falba beszerelve egy zuhanyrózsa, egy mocskos vécé, és egy mosdókagyló, csappal. Megállok a tükör elõtt, a szemem fehérje kitölti az egész szemgolyómat. Óránként funkcionál a szembogaram, az eltelt idõ arányában tölti ki a szemgolyómat. Egyszerû...minél kevesebb az idõ, annál több látszik a tekintetembõl. Hiába próbálok rájönni, még most sem értem, mit láthat magán...

Csupán két napomba telik, míg megmutatom másoknak kivel állnak szemben. Hogy ki vagyok. Eddig akármi történt, ha jó fiú voltam, mindig rém jelentéktelennek könyveltek el. Tetszik az emberek reakciója, amit a puszta jelenlétem vált ki belõlük. Nincs kapcsolatuk a közvetlen környezetükkel és mégis látják, tudják, érzik, hogy van bennem valami, ami menekülésre sarkalja õket. Még azok is - akiktõl menedéket és védelmet várnak - tartanak tõlem. Nem merészkednek a közelembe, nem szólnak hozzám. Úgy gondolják, olyan vagyok, mint egy sebzett vadállat. Ha õk nem közelednek felém, akkor én sem eresztem ki a karmaimat. Mulattat ez a gyerekes felfogás. Engem azonban csak egy személy köt le. Nem tudom, de akarom. Mindennél jobban meg szeretném érteni, hogy mi miatt keltette fel az érdeklõdésem. Amióta itt vagyok, ha tehetem õt figyelem. Tanulmányozom a szokásait, azt, hogy kikkel beszél, mit csinál, próbálom megfejteni mit miért tesz. 
- Még...még ha a halál völgyének árnyékában járok is, nem félek a gonosztól – kiáltja az egyik beteg. Biblia. Zsoltárok könyve. Majdnem jól mondta. Figyelemmel kísérem esetlen mozgását, ahogyan önön lábába megbotolva elesik, mozdulatával földre taszítva a tükröt is. Apró, fénylõ szilánkokká válik a kölyök legféltettebb kincse, ami engem csak újabb mosolygásra késztet. 
- Eltörted. Eltörted a tükrömet. Azt hiszed, hogy ezzel meg tudod ölni? - töprengve figyelem õket, próbálom összekapcsolni a hallottakat a látottakkal.
Baromira idegesítõ, ha az ember nem ért valamit. Így olyan, mintha én kimaradnék valamibõl az ostobaságom miatt. Felkapja a szilánkot, majd mintha védelmezõ ösztöne felülkerekedne saját húsába vágja az éles tárgyat. Vöröslõ vére pillanatok alatt tõr fel és festi át a hófehér padlót. Szórakoztató! Mondhatni tetszik a mûsor. Mellésietnek, megpróbálják elszorítani a sebét és minél hamarabb elviszik õt. Újra összekulcsolom kezeimet a hátam mögött, lábujjhegyemrõl a sarkamra állva dülöngélek. Szemeim a sarokban álló, fekete ruhás, néma nõre vándorolnak. Mosolyom villanásszerûen tûnik el ajkaimról. Hát még itt sincs nyugtom tõle? Meddig akar még kísérteni azokkal az átható, üveges tekintetével. Mit ártottam neki, hogy pusztán születésem miatt ilyen mélységgel gyûlöl?

Most a szobájában van és az ágyában pihenve panaszkodik az egyik ápolónak arról a nyomorult tükörrõl. Egyre jobban érdekel az ok, amiért ennyire fontos neki. Kétlem, hogy hiúságból ragaszkodik hozzá ennyire. Csalódnék benne, ha így lenne. Az ominózus jelenet után, néha, elszórtan, mintha egy nevet hallottam volna. Eleinte figyelmen kívül hagytam, majd dühös lettem saját figyelmetlenségem miatt. Késõn kapcsoltam, holott ez nem vall rám. Benjamin. Így már sokkal mókásabb lesz minden. Most, hogy tudom a nevét. Elnéz a nõ mellett és engem is észrevesz. Nem nehéz, ha egy olyan feltûnõ jelenség, mint én a nyitott ajtóban áll. Elfordul a nõ pedig kilép a szobájából és gondosan bezárja maga mögött az ajtót. Oldalról sandít rám, aztán úgy dönt nem jelentek nagy veszélyt. Néhány perccel késõbb vissza is tér és ismét bemegy a fiú szobájába. Bealtatózza, Benjamin pedig mit sem tudva a körülötte zajló világról, édesdeden csucsukálni fog. 

Unottan foglalok helyet a többi beteg között az egyik székben. Elnyúlok benne, fejemet hátra biccentve veszem szemügyre a ránk vigyázó ápolót. Ezektõl nincs egy perc nyugtom se? Fiatal, zsenge husi. Tekintetével a termet pásztázza, túl nagy a hangzavar itt. Gesztenyebarna haj, szív alakú arcában mélyen ülõ barna szemek. Alacsony és vékony test. Elsõ ránézésre rávágná bárki, hogy gyakornok. 
Mikor barna tekintete engem is megtalál, vigyorogva mozgatom meg ujjaimat köszöntés gyanánt. Bizalmatlanul viszonozza mosolyom, majd minél hamarabb próbál beletemetkezni az elõtte lévõ ostoba nõi magazinba. 
Felsóhajtok...
Sokat kell még tennem a kedvemre való környezethez. 
- Szia... - nem az a meglepõ, hogy vette valaki a bátorságot és rám köszönt. Nem, ez koránt sem mondanám bátorságnak, inkább ostobaság és figyelmetlenség. Izzadtságának kesernyés szaga az orromba kúszik, amitõl fintorognom kell. 
- Kopj le! - nézek a szemeibe. Rövid ideig állja a tekintetem, majd elfordul. Többször láttam már õt. Pontosan harminc másodpercenként kapja fel a fejét, hogy körülnézhessen. Most is ezt teszi. 
- Te nem vagy jó ember – nyögi ki nagy nehezen. Szóval emiatt ült le mellém? Hogy közölje velem ezt? 
- Figyelnek téged – intek körbe kezemmel hanyagul. Ujjai alkaromra fonódnak, körmei a pulóveremen keresztül is a bõrömbe marnak. 
- Ho...hogy mondod?
- Nem vagy biztonságban sehol. Követnek téged, megfigyelnek mindig...- közelebb hajolok hozzá, hangomat lehalkítom, hogy csak õ hallhassa azt, amit neki mondok -...mindenhol!
- Ne...nem – nagyot nyelve csúszik le a földre, teste finoman reszket, mialatt õ egészen összegömbölyödik félelmében. Csak a fejét rázza, mialatt megállás nélkül motyog. Minden mozdulata arról árulkodik, hogy elhitte amit neki mondtam. 
A hozzá hasonló, paranoiás emberekkel könnyû elhitetni akármit. 
Ha úgy akarom, teljesen tönkre tehetem az életét, mert ezentúl hinni fog nekem. Akármit mondhatok neki, mondjuk, nem mintha mások szavain nem függne. 
Naiv, borzasztóan ostoba és beteg. 
Kíváncsi vagyok meddig hagynák, hogy elmenjek vele.
Egy ismerõs nõ jelenik meg, kezében egy tükörrel. Székembõl felpattanva kerülöm ki a földön kuporgó romhalmazt és az ápolóhoz lépek legbájosabb mosolyomat elõvéve. 
Nem kell mondanom alaposan megdöbben, amikor önként vállalkozok, hogy elviszem a tükröt leendõ gazdájának. Ezt még ki is használja, tényleg elhiszi, hogy pusztán ostobaságomból, vagy önzetlen kedvességembõl ajánlottam fel neki, hogy elintézem én a feladatát. 
Tükörrel a kezemben indulok el a nekem szükséges szoba irányába. Ha jól sejtem már az altató is mulandóban van. Ébren lesz, vagy legalábbis ébredezni fog. Mutatóujjammal megkocogtatom az ajtót háromszor. Nem jön válasz, így belépek a szobába. Kába, mégis haragos szemekkel mered rám az ágyából. 
- Menj el – utasító hangjába csúnyán belerondít az ásításával. 
- Legyen, de akkor ezt nem kapod meg – vonok vállat felemelve a kezemben tartott tükröt. Megdöbbentõ, hogy eddig észre sem vette. 
- Várj...- kíváncsian emelem meg egyik szemöldököm. Várok, de mire is?  Közelebb lépek hozzá és átadom neki. Maga felé fordítva fekszik vissza a párnára és kezdetét veszi a végeláthatatlan motyogásnak. 
- Kihez beszélsz? - nézek le rá. Eddig egymagam próbáltam rájönni, de mostanra e kell látnom lehetetlen. Senki nem mond semmit, így az egyedüli, amit tehetek az az, hogy tõle kérdezem meg. Jobban örülnék neki, ha elmondaná, így legalább nem kell további ötleteken agyalnom. Ez így mindkettõnk számára egyszerûbb megoldásnak bizonyul. Elárulja, kivel diskurál, és én békén hagyom õt. Legalábbis ezzel. 
Egyébként meg rájöttem miért lettem rá kíváncsi. 
Van benne valami bizarr és fura. Valami, ami magamra emlékeztet. A többiek nem mennek közel hozzá, mintha valami fertõzõ betegségben szenvedne. 
Még az ápolók szemeiben is gyakran látok értetlenséget és tehetetlenséget, akárhányszor a fiú közelébe kerülnek. 
- Hagyj – szól oda foghegyrõl. Felsóhajtok, és elnézõen mosolygok rá. Ezt senkitõl, semmilyen körülmények között nem fogadom el! Tenyeremmel enyhe nyomást gyakorlok bekötözött kezére. Nem szakítom fel a sebeit, erre ügyelek, de még így is fájdalmat okozok súlyommal neki. 
- Most még egyszer megkérdem – mosolygok rá töretlen kedvességgel. - Kihez beszélsz?
- Menj el – szól újra.  Biccentve eresztem el a kezét és sajátomat megtörölve hátat fordítok neki, de az ajtóban még visszanézek rá. 
- Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vesszõd és botod, azok vigasztalnak engem – mondom ujjaimat a kilincsre fonva. 
- Mi? - néz fel rám a tükrébõl. Elnevetem magam és kinyitom az ajtót. Magam mögött bezárva indulok el, ha minden igaz most kell jönnie az apámnak is. 

Ben :

Épp hogy felébredek, s még mindig félig álmodom, de kopognak az ajtón. Ki lehet az? Az ápolók és az orvosok nem kopognak soha. A betegek nem mernek a közelembe se jönni. Évek teltek el azóta, mióta bárki is kopogott volna azon az ajtón. Az anyám volt az utolsó. Akkor azért keresett, hogy elmondja, új életet kezdenek, s hogy gyermeket vár. Azóta nem jött, és azóta senki sem kopogott.
Lehetetlen elképzelés, hogy most anyám jött volna vissza. Talán még álmodom, s illúzió volt az ébredés. Visszafojtott levegõvel várom, hogy belépjen, s bármennyire gyûlölt is, várom, hogy anyám legyen az.
A kilincs ólom nehézséggel, lassan nyomódik le, majd az ajtó megnyikordul, elõször résnyire, majd teljesen kitárul és a csalódás pofonként hat rám, mitõl jóval éberebbnek érzem magam. Az intézet önjelölt ördöge lép be szobámba.
- Menj el! - kérem határozottan, bár ásítok egyet. Semmi kedvem pont õt látni, a nap minden egyes percében.
- Legyen, de akkor ezt nem kapod meg  – felmutat egy tükröt. Zsarolni próbál. De várjunk! Honnan szerezte a tükröt.
- Várj... - nem viheti el a tükröt. Nem teheti. Ez olyan, mintha a testvéremet ejtené túszul. De nem, odaadja a tükröt, s én nyomban ellenõrzöm, minden rendben van-e ikremmel. - Itt vagy. -  konstatálom halkan.
- Hogy van a karod? - kérdezi szemöldök ráncolva.
- Már nem fáj. Csak tompán érzem.
- Tudod, hogy gyûlöllek bántani!
- Nem hagytál más lehetõséget. Már így is épp elég õrültnek hisznek, ha nem foglak vissza infúzión kapjuk majd a gyógyszereket, és akkor lehet, hogy örökre elveszítelek. Te is tudod, hogy ezt nem kockáztathatjuk meg.
- Kihez beszélsz? - kérdezi Curtis.
- Hagyj. - felelem oda sem figyelve igazán.
- Miért van megint a közeledben?
- Õ hozta a tükröt...
- Ben ez az ember nem a mi súlycsoportunk, õrültebb valamennyiünknél. Ne keveredj bele túlzottan a dolgaiba.
Az Ördög -igen ez találó, így fogom hívni- nem hagyja annyiban a dolgot. Ránehezedik bekötözött kezemre. A fájdalom végigvillámlik testemben, de igyekszem meg sem rezzenni.
- Most még egyszer megkérdem. - mosolyog barátságosan. - Kihez beszélsz?
- Menj el. - szûröm fogaim között.
Összezavar. A tettei nincsenek párhozamban a non-verbalitásával. Erõszakos, de a mimikája barátságos. Ez az ember veszélyes. Nem szabad belekeverednem semmibe, ami vele kapcsolatos. Az ajtóból néz vissza, mikor újra megszólal.
- Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vesszõd és botod, azok vigasztalnak engem.
- Mi? - kérdezem elrévedve, de nem kapok választ és elhagyja a szobát.
Nem találom szavainak értelmét. Hasonló dolgot mond, mint amit az a bolond, mikor a tükröm eltört. Az õ szájából hallva viszont súlyos nyomatékosságot érzek. A szavainak súlya van.
- Érdekel?
- Nem. - vágom rá azonnal dühösen, de elbizonytalanodom. - Nem tudom.
- Ne hagyd, hogy manipuláljon csak azért, mert nem viselkedik veled úgy mint a többiek. Csak mert nem mutatja, hogy nem néz többre téged, mint hulladékot, nem jelenti azt, hogy...
- Tudom.
- Csak én kellek neked Ben.
- Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. - nézek szemeibe ellágyulva.
Kint megbolydul a nyugalom. Rohanó léptek, aggódó hangfoszlányok.
- Megnézzük? - kérdezem, s testvérem bólint.
Kimegyünk. Az Ördögöt egy korosabb férfi fogja karon, olyan erõsen, hogy Curtis vére vékony kígyókban csordogál. Valamit kiált a férfinek, majd durván fellöki. A férfi szemeiben nagyobb az undor és a gyûlölet, mint a félelem. Az ápolók és betegek is megriadnak, utóbbiak a legtávolabbi sarokba kuporodnak és nyüszítenek félelmükben.
- Itt fogsz megrohadni! Végeztem veled! - üvölt fel a férfi, majd sietve feltápászkodik és elhagyja az épületet.
A sokkos csendben csak én veszem észre, hogy az Ördög tekintete elréved, messze, túl a falakon, az idõn. Szemeiben látom, hogy lát valakit. A lángjai homályosan lobognak. Pár másodperc ez csupán, ez után ismét visszatér köré a baljós légkör és a lángok újult erõvel lobbannak fel szemeiben. Észrevesz. Félelmetes, eszelõs és céltudatos félmosoly kunkorodik szája sarkába. Felém lép. Egy ápoló felsikolt. Fél attól, hogy mi fog történni.
- Nem félsz. - állapítja meg, mikor fenyegetõ termete megáll elõttem.
- Nem félek. - bólintok. - Kit láttál az elõbb? - kérdezem de tekintetemet nem emelem rá, tükrömbe nézve várom a választ.
- Az apámat...
- Nem. - szakítom félbe. - Miután az öregember elment, Te elrévedtél. Láttál valakit, akit senki más nem lát rajtad kívül. Elcsíptem a tekinteted, de én sem láttam.
- Ha elárulod, kihez beszélsz a tükörben, akkor én is elmondom, hogy kit láttam. - mosolyodik el számítóan.
- Könyörgöm ez nem óvoda, „Megmutatom az enyémet, ha te is a tiédet.” - morran fel Mirror.
- Mindenkinek megvannak a titkai. - sóhajtok fel. - Nem faggatlak róla. Nem is érdekel igazán.
- Akkor minek kérdezted? - válaszom nem lepte meg, valószínûleg ilyesmire számított.
- Nem tudom. - felemelem fejem és most elõször létesítek vele hosszabb szemkontaktust. - Ez egy apró kincs lesz számomra. - oldalra billentem a fejem. - Megtartom magamnak a pillanatot, mikor felfedeztem a gyengeséged. - ezzel hátat fordítok neki és elindulok a kantin felé, éhes vagyok.
Nem követ. Persze, hogy nem. Talán meghökkent, talán gondolkodóba esett, vagy csak más dolga akadt.
- Ennél ostobább nem is lehetnél drága öcsém. - sóhajt fel testvérem.
- Hm? - nézek rá két falat között.
- Ha azt akartad, hogy békén hagyjon, miért adtál neki még több okot arra, hogy érdeklõdjön irántad?
- Csak... elmondtam az észrevételeimet. Visszavágtam neki. Amúgy sem válaszolt volna a kérdésemre, nem?
- Már látom magam elõtt, hogy elhanyagolsz és egyre több idõt töltesz AZZAL együtt.
- Ne legyél hülye. Semmi és senki számomra. Mindenki csak két lábon járó hulla rajtad kívül és ezt te is tudod. Nem értem, miért vagy féltékeny, amikor semmi okod nincsen rá. Különben is, ha annyira nem érdekel, miért róla kezdtél el beszélgetni?
Nem mond semmit. Pár percig hallgat, megvárja, hogy befejezzem a vacsorát, aztán megszólal.
- Azért csak vigyázz. Nehogy az legyen a vége, hogy közel engeded és hátba szúr.
- Hiszen itt vagy nekem te! - kuncogok fel. - Megvédesz, ha kell, nem?
- Valahogy mindig rajtad csattannak ezek a „megvédelek” szituációk. - sandít keserûen bekötözött karomra.

A mosoly eltûnik az arcomról. Sok heg jelzi már, hogy kénytelen voltam visszafogni ikremet. Többek között a bal kezemrõl hiányzó kisujj is. Meg akarta ölni az ápolót, aki a gyógyszereket hozta. Nem vagyunk gyilkosok, ezért kénytelen voltam drasztikus lépéseket tenni. Hát leharaptam az ujjam. Ezt gyûlöli bennem a legjobban. Elõbb ártok magamnak, mint másoknak. Engem nem érdekel a külvilág, nem a mások iránti szeretetem miatt szenvedem el a sérüléseimet. Õt akarom megvédeni a külvilágtól. De ezt nem érti, nem értheti. Eleget szenvedtünk már. Csak le akarom venni az õ vállairól a terhet. Nekem az is bõven elég, hogy nem hagy magamra, és lefoglal, hogy ne kelljen másokkal foglalkoznom.

***

Másnap egy rövid szoknyás nõvérke ébreszt. Kicseréli a kötést a karomon és ellenõrzi a sebet. Ez után megkérem, hogy had egyem a reggelit a szobában. Ma semmiképp nem akarok másokkal találkozni. Vannak olyan napok, amikor egész nap a szobámba zárkózóm. Ezek a napok egyre sûrûsödnek körülöttem. Már nem látok senkiben semmi érdekeset. Már semmi sem tud lenyûgözni.

Megérkezik a reggeli. A nõvérke behozza. Próbál velem kedvesen cseverészni, míg falatozom, de én csak hümmögök, vagy semmit sem szólok. Szegénynek muszáj megvárnia, hogy megegyem a reggelimet, nehogy valami kárt tegyek magamban az evõeszközökkel. Ha könnyebben tudnék kommunikálni másokkal, akkor biztosítanám róla, hogy nem fogom bántani sem õt sem magamat. De nem mondok neki végül semmit. Átnyújtom neki a fémtálcával az üres tányért, és õ kilibben a folyosóra, majd becsukja maga mögött az ajtót.

Hirtelen eszembe jut a kép, ahogy az Ördög a messzeségbe bámul, ahogy szinte már fájdalmas haraggal néz egy olyan alakot, aki talán csak az õ fejében létezik. De számára annyira valóságos, mint nekem a testvérem, kinek létezését soha meg nem kérdõjeleztem. Õ az egyetlen támpont az életemben, egy tartóoszlop, ami segít megtámaszkodni, amitõl még nem omlottam össze végleg.

Már semmi nem tud lenyûgözni... Ez nem egészen így van. Az a lopott pillanat, amit csak én láthattam a zúgó csöndben. Az a pillanat lenyûgözött. Olyan emberinek tûnt, mint eddig senki más az életem során. Nem volt sebezhetõ, inkább... végtelenül magányos.

Egy pillanatra végigfut rajtam a sajnálat. Neki nincs senkije, nem úgy mint nekem. Mi itt vagyunk egymásnak a testvéremmel, de õ egyedül van, mint a kisujjam. A szó legszorosabb értelmében, mert hogy nekem abból is csak egy van. Ezen a morbid kis poénon felkuncogok.

- Neked is jó reggelt...

- Ah, bal lábbal keltél?

- Tudnék mással, ha az elsõ gondolataid is körülötte forognak?

- A kisujjamra gondoltam éppen. Ez meg inkább hozzád köthetõ, mármint a hiánya.

- Ezzel is tudnék vitatkozni...

- Te mivel nem tudnál vitatkozni? - nevetek fel halkan.

Kopogás az ajtón. Õ lesz az. Lefekszem az ágyra, fülig betakarózom és hátat fordítok az ajtónak. Hátha akkor elhiszi, hogy alszom és odébb áll.

- Nem jössz reggelizni? - nyit be, s kérdezi negédes hangon.

Nem válaszolok. Összeszorítom szemem. Léptek a padlón, besüppedõ matrac. Leült.

- Tudom, hogy ébren vagy. - súgja fülembe. - Hallottalak nevetni az elõbb.

Sóhajtva ülök fel és húzódom tõle minél távolabb az ágyban. Tükrömet egy pillanatra sem felejtve el. Most sem létesítek szemkontaktust.

- Szóval? - teszi fel a kérdést. - Nem jössz reggelizni?

- Hagyj békén. Már ettem.

- Bosszantó kutya. Miért koslat utánad folyton?

- Tudod... - szólal meg elgondolkodva. - Elég rosszak a fény viszonyok, hogy látsz te rendesen félig letakart szemmel?

- Ahhoz neked semmi közöd. - felelem ingerülten.

Úgy tûnik megelégeli a kedvességet és ezt a kis kérdezz-nem felelek játékot. Mire észreveszem már elõttem ül közvetlenül, és kisöpri hajamat arcomból. Ez volt az, amit soha nem lett volna szabad megtennie. Az arcom egy temetõ, ahol a testvérem nyugszik. Öntudatlanul lendül a kezem, és õt váratlanul éri a pofon.

- Ezt soha többet meg ne próbáld! - kiáltok rá.

A meglepetés erejével élve lelököm az ágyról, és szabályosan kivonszolom a szobából a betolakodót. Látta. Láttam rajta, hogy látta, és ahogy nézte... Mintha a testvérem kiterített hulláját szemlélte volna épp. És én undorodom ettõl. Bevágom mögötte az ajtót és amilyen gyorsan csak tudom, odahúzom az éjjeli szekrényt az ajtó elé, hogy ne tudjon többet bejönni.

Mirrornak igaza volt. Jobb, ha nem keveredünk bele egymás dolgaiba...

Curtis :

- Curt! Fiam, gyere ide – nyelvem végigsiklik kiszáradt számon és apám irányába indulok.

Táskával a kezében áll, ezúttal nem kezd hátrálni közeledõ lépteimre. Úgy tûnik, mit sem tud az itt töltött idõmrõl. Senki sem mondta el nekem, hogy mindenki retteg a puszta jelenlétemtõl. De õ nem fél. Ennek igazán örülök. Nem bántom a tulajdon apámat. Az õ vére vagyok. De valami most mégis más rajta. Mintha izgatott lenne. Miért érzem úgy, hogy valamirõl lemaradtam. 

- Az õ szobáját kaptam – mosolyodom el beszélgetést kezdeményezve, mert tudom, hogy ha én nem mondok semmit, akkor õ szó nélkül hagy magamra.

Arcáról pillanatok alatt dermed le a mosoly, helyét pedig jeges gyûlölet veszi át. Önelégülten biccentem félre a fejem. Így minden sokkal jobb. Ezt az arcot már ismerem, nekem ne próbálja megjátszani a szeretõ apát. Ne merje elhitetni másokkal, hogy közöttünk minden a legnagyobb rendben van! 

- Curtis! Ne kezd...most ne! - förmed rám. 

- Õ legalább velem van – teszek felé még egy lépést. Hátrálni próbál, szemeivel kétségbeesetten pásztázza a minket figyelõ ápolókat. De egyik sem siet a segítségére. Mert azzal csak hozzám kerülnének még közelebb. 

- Anyád meghalt! - üvölti karomat megragadva, mire én mélyebben szívom be a levegõt. Nem mondhatja ezt! Hiszen itt van. Most is itt áll. 

- Bárcsak te is követnéd – kiáltom tehetetlen haraggal.

Ujjai még mindig vasmarokkal szorulnak a karomra, körmei pedig bõrömbe vájnak. Nem...nem teheti. Miért akarna fájdalmat okozni az egyetlen családtagjának. Én még élek! Nem gyûlölnie kellene, hanem szeretni. Tenyereimet mellkasának feszítem és nyomást gyakorolva rá nagyot taszítok rajta. Gyûlölöm õt...

- Itt fogsz megrohadni! Végeztem veled! - kiáltja hátat fordítva.

Léptei sokáig visszhangoznak a fülembe. Gyûlölöm õt, mindent elvett. Az életemet is. Imádkozzon, hogy idebent maradjak, hogy ne szökjek el, ne keressem fel, és ne öljem meg. Mert legszívesebben most azt tenném. Megölném õt. Aki engem bánt ne számítson tõlem semmi jóindulatra. De...õ akarta így. Magának köszönheti. 

„Tanulni mindig késõ”

Fejemet felkapva meredek magam elé. Itt van. És vár rám. Mindig is várt. Gyûlöllek téged is! Gyûlöllek, mert mindent megtettem a szeretetedért, de cserében csak a csendet kaptam tõled. Hosszú út vezet odáig, míg az ember rádöbben arra, hogy gyökértelen, hogy nincs hova kapaszkodnia. Hiába vesz körül számtalan ember, senkihez sem tudok kötõdni. Nincs kapcsolat, amit ápolhatnék, vagy egyáltalán kialakíthatnék. Ismerõs szempár jelenlétét érzem. Tudom, hogy engem figyel. Nem csak én vagyok rá kíváncsi. Ajkaim mosolyra kúsznak, tudtam, hogy itt lesz. Senki sem hagyná ki ezt a mûsort. Nincs is jobb egy ingyen mozinál, nem igaz? Ezt mindenki szereti. Mellõlem valahonnan valaki élesen felsikolt. Hangja sértõ a fülemnek. Közelebb lépek a kölyökhöz. Mozdulatlanul áll, mintha tényleg nem tartana tõlem. Talán így is van, de ezt én néma kihívásnak veszem. Ha úgy akarom, valóban elhozhatom a saját, személyre szabott poklát. Csak kérnie kell rá...

- Nem félsz – mondom, amint elérek hozzá. Nem is tudom. Ez olyan, bosszantó és valahol mélyen mégis felborzolja a kíváncsiságomat. Még az eddiginél is jobban. 

- Nem félek – bólint. Majd fogsz, errõl személyesen fogok gondoskodni. - Kit láttál az elõbb?

- Az apámat...- õ nem tudhatja meg. Nem láthatja, azt amit én. Az apámról kell, hogy beszéljen. Õ állt elõttem. Mielõtt befejezhetném mondatom a szavamba vág.

 - Nem. Miután az öregember elment, Te elrévedtél. Láttál valakit, akit senki más nem lát rajtad kívül. Elcsíptem a tekinteted, de én sem láttam. 

- Ha elárulod, kihez beszélsz a tükörben, akkor én is elmondom, hogy kit láttam – újra mosolyt bûvölök ajkaimra. Nem fog összezavarni semmivel. Nem tud, mert én mindig elõtte járok egy lépéssel. De látta, nem...nem látta. De tudja! Tudja azt, amit más nem. 

- Mindenkinek megvannak a titkai – sóhajtja. Ez igaz. - Nem faggatlak róla. Nem is érdekel igazán. - Ez pedig hazugság.

- Akkor minek kérdezted?

- Nem tudom – néz a szemeimbe. Milyen ritka, és érdekes ez a szürke szempár, ami most engem pásztáz. - Ez egy apró kincs lesz számomra – biccenti oldalra a fejét. - Megtartom magamnak a pillanatot, mikor felfedeztem a gyengeséged – dermedten bámulok utána. Gyengeség? Valóban ez lenne nekem? Nem...nem keresek értelmet a szavaiban. - Ne keresd a semmit, fogadd el a mindent – motyogom megrázva a fejem. Mire célzott ezzel? Anya... Nem! Õ nem gyengeség. Õ mellettem van...némán, szomorúan, de mellettem van. És gyûlöl...amiatt gyûlöl, amit nem követtem el. Én nem vagyok gyilkos, nem bántottam a húgomat. Én...én nem tennék ilyet. Megborzongok, kezeim finoman reszketnek. De ez nem harag, ez valami más. Milyen érzés olyan világban élni, ahol tudod, senki sem szeret? Nem tartozom semmilyen társasághoz, hiszen nincs semmilyen társaság. Most sikerült kirántania a talpam alól a talajt. De ne örüljön annyira. Szükségem van valamire, talán a tudatom módosítására. Lenézve a karomra, párhuzamos karmolásokat látok. Még mindig vérzek. El kell tüntetnem õket, de nem most.

Másnap, várok rá. Sokáig ücsörgök magamban, de nem jön. Nem látom õt. Talán valami más dolga akadt. Biztosan megint lekötötte õt az a nyavalyás tükör. De ez így unalmas. Felkönyökölök az asztalra és államat tenyereimbe támasztom. Felsóhajtva bambulok magam elé. Velem szemben egy lány ül, aki – ha jól látom – papírokat vagdos egy eléggé életlen ollóval. Ebbõl az egész kócerájból hiányzik a logika. 

- Te meg mit csinálsz? - közelebb hajolok hozzá, de õ, mintha észre sem venne csak dúdolgat tovább és egyre gyorsabban munkálkodik.

- Ajándék – jön a kuncogó felelet. Hát persze, hogy az. - Neked csinálom. 

- Nem kell!

- De! Ez a tiéd – nyújt át nekem egy szétcincált papírt.

Távolabb húzódom tõle. Nekem senkitõl nem kell semmi. Nem akarok közéjük tartozni, ha elfogadnék bármit is, az azt jelentené, hogy feladtam. Hogy elfogadtam az ide tartozásomat. De nem. Ez nekem sosem lesz az otthonom! Én nem vagyok õrült. Feláll a székébõl és áthajol az asztal fölött. Felém nyújtja még mindig azt a vackot. Miért nem ért meg engem senki? Felkapom az asztalon hagyott ollót és a lány asztalon felejtett kézfejébe nyomom. Tompább, mint gondoltam, de az erõ, amivel a lány húsába vágtam túl nagyra sikerült. Felsikoltva csapkodja szabad kezének tenyerét az asztalhoz. Jól tudom mit érez most. Az olló csontokat és inakat ért. Lyukat ütöttem a kézfejébe, de magának köszönheti. Zihálva néz fel rám, most már õ is retteg tõlem. Felállok a székbõl és elindulok megkeresni azt, akire egész nap türelmesen vártam. De nem jött el, így magam megyek utána. A meglepett ápoló, engem kikerülve siet az asztalhoz szegezett lányhoz, aki már csak csendesen sírdogál és hüppög. 

Ajtaja mögül halk kuncogást hallok. Úgy tûnik jó kedvében bukkantam rá. Bekopogok hozzá, de úgy, mint elõzõleg most sem jön válasz. Talán nem is fog, de nem baj. Nem veszem magamra. 

- Nem jössz reggelizni? - belépek hozzá, takaróba bugyolálva fekszik. Úgy tesz, mintha mélyen aludna. Milyen mulattató! Nem válaszol. Hát jó. Én nem haragszom rá emiatt. Testem súlya alatt megsüpped a matrac, ahogyan leülök az ágyára. 

- Tudom, hogy ébren vagy – hajolok közelebb hozzá. - Hallottalak nevetni az elõbb. 

Azt hittem ennél nagyobb az ellenállása. Kellemesen csalódtam benne. Apró, bosszantó hangocskát hallatva ül fel és húzódik tõlem távolabb azon nyomban. Miért ilyen elutasító velem? 

- Szóval? Nem jössz reggelizni?

- Hagyj békén. Már ettem – ez igazán szomorú. De az még szomorúbb, hogy nem láthatom mindkét szemét. Rám nézzen, ha hozzám beszél. 

- Tudod. Elég rosszak a fényviszonyok, hogy látsz te rendesen félig letakart szemmel? 

- Ahhoz neked semmi közöd – morogja bosszúsan.

Már megint goromba velem, pedig én csak egy ártatlan kérdést tettem fel neki. Nem mondhatja, hogy nem voltam kedves vele. Beszélhetett is volna, de õ ismét a szótlanságot választotta. Közelebb ülök hozzá és a kezemmel félresimítom az arcát takaró tincseket.  Arcának ezen felén különbnél különb hegek futnak végig. De ettõl nem lett csúnyább a szememben, inkább még érdekesebbé vált tõlük. Hegek, amiknek saját kis történetük van. Mielõtt bármit is mondhatnék szemei dühtõl égve merednek rám, ahogy kezét emelve vág arcon. Meglepettségemtõl mukkanni sem tudok. Életem elsõ pofonját pont tõle kapom. Nem tudom eldönteni most mit is érzek pontosan. Azt hiszem halvány büszkeség. Ilyet még senki sem tett. Hagytam neki. Elkaphattam volna a kezét, de nem tettem. 

- Ezt soha többet ne próbáld – ordítja, de én gondolataimba mélyedve meredek rá, de közben mégsem.

Nem fókuszálok szemeimmel semmi konkrétra. Érzem, hogy lök rajtam egyet, majd kirángat a szobájából. Nem teszek semmit, jelenleg túlságosan is lekötnek a gondolataim. Ajtócsapódásra eszmélek föl. Ez...egyedül hagyott engem. Hangosan felröhögve terülök el a padlón. 

Hát ez kész! 

Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer majd engem fognak pofon vágni. Még csak meg sem érdemeltem. A bezárt ajtóra nézve elkomorulok. Ez képes volt megütni engem!

Hirtelen lesz úrrá rajtam a harag, a csalódottság és a tompa, zsibbadó érzés, ami az arcomat környékezi meg. Órákig el tudnék fetrengeni itt, de úgy gondolom sokaknak útba lennék. Itt az ideje, hogy megnézzem a szobámat részletesebben, mint eddig. Szaladva vágom ki az ajtót és lépek be. Tényleg itt volt õ is, bár csak három hónapot, aztán apa más helyre vitte õt. Ha itt maradt volna, akkor most mások is látnák, nem csak én. De õ szeret bújócskázni. Nedvesség csorog le a penészes, koszos falakon. De ez csak egy foltban van, a szoba többi része elfogadható. Amúgy sem tervezek túl sok idõt itt tölteni. Lenézek a karomra, még mindig a bõrömön vannak apám nyomai. Nem akarom, hogy a bõrömre hegesedjen a gyûlölete! 

Bõrsejtjeim magukat megadóan nyílnak szét körmeim nyomában. Véremnek utat nyitok, hagyom, hogy vöröslõ csermelyként törjön fel. Vörösre karmolom magamat, hogy eltüntethessem az érintései nyomát. 

- Ne nézz rám így! Gyenge ember voltál. Inkább a halálba menekültél, mintsem, hogy szembefordulj a félelmeiddel – kiáltom az elõttem álló alaknak.

Már megint ugyanaz van rajta. Az, amiben legutoljára láttam õt. Fekete gyászruha. Tesz felém egy lépést, amit én hátrálással fogadok. Nem akarom a közelemben tudni õt. Nem tudok mit tenni az ellen, amit látok. Nem ért meg senki. Õ itt van. Akárhányszor elmentem meglátogatni õt, láttam megfordulni. Túl sok volt neki, hogy elviselje azt amit látott. Túl sok volt, hogy elviselje, amit tettem. 

Legyen az bármi...

De én ártatlan vagyok, minden, amivel engem vádolt hazugság volt. 

- Tûnj innen – ujjaim ökölbe szorulnak, újabb lépést teszek hátra, de õ nem áll meg.

Egyre közelebb kerül hozzám, míg én lassan kerülök sarokba. Hát ezt akarta? Hogy csapdába essek? Kezeim közé kapok egy széket, amit azon nyomban hozzávágok a felém közeledõ alaknak. Hangos reccsenéssel törik darabokra, de még így sem tudom megállítani õt. Szüntelen teszi egyik léptét a másik után. Tõlem valamivel magasabb férfi lép be az ajtón. Egy törött széklábat kapok fel. Kerek, tompa, de megölöm, ha közelebb jön hozzám.  Kezeit felemelve torpan meg, láthatóan zavarba jött. Ez még az õ tudásán is túltesz. 

- Curt, nyugodj meg. Nem bántalak, ülj le szépen – még mosolyog is ahhoz, amit mond. Már megint úgy kezelnek, mint valami vadállatot. Figyelmetlenségbõl hagyom, hogy közel kerüljön hozzám. Valamit a nyakamba szúr, pillanatnyi fájdalom. Na most valamiért hirtelen elöntött a szeretet. Nem is baj.

Zsibbadtan fordulok meg. Kicsorduló nyálamtól nedves foltot hagytam a párnámon. Zsongó fejjel ülök fel. 

- Bassza meg – kapok fejemhez, amint függõlegesbe kerülök. - Ti állatok. 

Morogva állok fel. Ezeknek volt képük leszedálni engem. Lábamhoz húzom a táskámat, amit az a  szemétláda hozott be nekem. Kihúzom a cipzárt és beletúrok. Ujjaim barna, faragott ládikát tapintanak. Nem hittem volna, hogy ezt is behozza nekem. Megvonom a vállamat. Történnek még csodák. Kinyitom és kiveszem belõle a régi, foltos képet. Különös. Mindent, amit egykor egy kicsit is szerettem, most megvetek. Hajamba túrva megyek az ajtóhoz. Kinyitom. Szürke szem bámul vissza rám. Kezében tükör, soha nem teszi le?

- Nahát – mondom és becsapom elõtte az ajtót. Ha most kimennék a szobámból, akkor a káosz újra átvenné az irányítást az egész épületben. Néha még nekem is jól jön egy kis nyugalom. 

Kopognak...

- Tükrösgyerek bármit is akarsz, hidd el, tökéletesen hidegen hagy. Szóval akár tovább is állhatsz – morgom alkarommal eltakarva a szemeimet. Most jó lesz így. Adok nekik szabadnapot, legyen egy kis nyugtuk tõlem.  

Ben :

Lekuporodom a sarokba és magam elé bámulok. Ajkaimat harapdálom. Bámulom az eltorlaszolt ajtót és hallom ahogy nevet. Kiröhög. Lenéz. Játékszernek tart. Aztán már nem hallok semmit. Elment.

 - Látta? - kérdezi testvérem. - Jól megnézte magának, igaz?

- Sajnálom. - motyogom halkan. - Ezt nem tudtam kivédeni.

 - Hallottad, ahogyan nevetett?

- Igen. Többé látni sem akarom.

 - Megütötted. Ez új számomra. Soha senkit nem bántasz.

- Ezt is sajnálom. De nem hagyott más lehetõséget.

 - Mit fogsz tenni?

- Elkerülöm. Nem akarom látni.

 - És ezzel minden meg van oldva? Hidd el, hogy találna módot, hogy megtaláljon, hogy a közeledbe férkõzzön. - összeráncolja szemöldökét. - Féltelek Ben. Itt õ a keselyû és mi vagyunk a nyulak a pusztán.

- Csak én vagyok a nyúl. - mosolygok rá fájdalmasan. - Amíg rólad nem tud, biztonságban vagy.

 - Meg tudom magam védeni! - csattan fel.

- Nem tudod. - rázom meg fejem és elönt a szomorúság. - Ha meg tudtad volna védeni magad, anyánk nem úgy hoz a világra minket, ahogy akkor. Megöltelek, és a nyoma örökre az arcomon lesz, de nem vagyok képes szembesülni vele.

 - Mit érzel?

- Dühöt, megbánást, sajnálatot. Sok mindent. - felelem halkan. - Neked még csak nevet se adtak, mert nem voltál más számukra csak egy „parazita”....

 - Most sem vagyok több. - vág szavamba. - A lelkeden élõsködök és rágom magam egyre mélyebbre.

- De nélküled képtelen lennék bármire is Mirror! Meg kell értened, hogy szükségem van rád! Félek! Össze vagyok zavarodva és félek. Már nem tudom mit hoz a holnap, mert idejött az az Ördög és felforgatta a mindennapjainkat. Kiszámíthatatlan lett minden. Ha kimegyek akkor összegabalyodunk, de ha bent maradok, akkor ettõl a bezártságtól fogok becsavarodni. Szükségem van rád, hogy erõt merítsek belõled. A Te tanácsaid mindig jóra vezettek. Nélküled talán már rég halott lennék.

 - Csillapodj öcsi. Tudod jól, hogy én leszek az utolsó, aki elhagynálak. Ezt már rég megígértük egymásnak, nem? Együtt születtünk és addig együtt is maradunk, amíg meg nem halunk. Születésünktõl fogva egy testen osztozunk, és egyikünk sem tudja hol ér véget az Én és hol kezdõdik a Te.

- Talán azért mert egyik sincs. Se Te se Én... Csak Mi vagyunk.

***

Ez az a nap. A nap amit leginkább gyûlölök, s mert nem kezdõdött jól, így nem is végzõdhet rózsásan. Egy héten egyszer ápolók jönnek. Elvisznek. Kihallgatnak. Minden alkalommal ugyanabban a székben ülve kell felelnem ugyanazokra a kérdésekre, melyeknek válaszaitól csodát remélnek. De én ezt gyûlölöm és ez ma sincs másként. Nem véd meg senki, nem tudok hol elrejtõzni. Kénytelen vagyok velük menni. Lassan itt az idõ, hogy elvigyenek.

Nem akarok menni. Ki kell találnom valamit. Talán Õ... tudom, hogy ostobaság, de más nem jut eszembe. Ha érdeklem annyira, amennyire ez látszik rajta, talán elrejt. Tõle félnek és nem mernek dacolni vele, nekem pedig kapóra jön az alakja egy ilyen helyzetben. Barátságokat kell kötni a túlélés érdekében.

 - Jól meggondoltad, hogy mit csinálsz? - kérdezi ikrem, mikor már a folyosón nyargalunk.

- Nincs más választásom. - felelem kurtán.

Ez lesz az Õ ajtaja. Mély levegõt veszek, majd lassan kifújom és kopogásra emelem a kezem, de az ajtó hirtelen kitárul és az Ördög személyesen néz le rám. Kába és dühös és gyûlölködõ. Rossz hangulatában értem. Talán nyugtatót kapott, ez megmagyarázná nyakán a tûszúrást.

- Nahát. - mormogja majd becsapja az ajtót. Nem hiszem, hogy rám haragudna, vagy mégis? Bekopogok. - Tükrösgyerek bármit is akarsz, hidd el, tökéletesen hidegen hagy. Szóval akár tovább is állhatsz. - érkezik a felelet. Pár másodperc elteltével újra bekopogok. - Nem értetted?! Húzz el innen!

- Engedj be. - kérem halkan az ajtótól.

- Semmi humorom hozzá.

- Ha akarod bocsánatot kérek, amiért megütöttelek, csak engedj be! - kiáltom rekedten.

Kínkeservesen hosszú ideig nem érkezik válasz. Ezek szerint tõle sem várhatok segítséget. Kár volt azt remélnem, hogy õ talán embernek néz, s nem torzszülöttnek. Neki is csak amolyan unalom ûzõ játék vagyok. Sarkon fordulok és elindulok, beletörõdve sorsomba, de ekkor nyílik az ajtó és egy erõs kéz beránt; majd az ajtó becsapódik. Menekülési útvonalam ezzel nullára redukálódott, mert az Ördög az ajtó és köztem áll. Szemöldök ráncolva méreget, gyanút látok villanni szemeiben, s nem alaptalanul. Karjaira téved tekintetem melyek vörösek, s néhol véresek. Mintha saját magát akarta volna élve megnyúzni körmeivel.

- Halljam. - utasít.

- Ne haragudj, hogy megütöttelek. - felelem szemlesütve, tükrömbe mélyedve.

- Ha már bocsánatot kérsz, legalább a szemembe nézhetnél.

- Ne haragudj – emelem fel fejem és nézek szemeibe - , hogy megütöttelek.

- Máris jobb. - bólint, de tekintete még kába és hangulata is rossz. Nem szabad sokáig itt maradnom.

- Mit csináltak veled? - kérdezem, mielõtt bármit is kérdezhetne, vagy mondhatna.

- Nem nyilvánvaló? - mutat a nyakára. - Engem inkább az érdekelne, hogy mi késztetett arra, hogy ilyen gyorsan meggondold magad.

Idegesen állok egyik lábamról a másikra, konokul a tükröt vagy a padlót fixírozva tekintetemmel. Nem tudom, válaszoljak-e neki vagy sem. Ha nem válaszolok, egyszerûen kidob, vagy elõbb eltöri a karomat aztán dob ki. Nem tudom mire vélni agresszivitását, de ebben egy hajszálnyit hasonlítanak Mirrorral. Talán ezért is voltam képes kettõnél több szót váltani vele.

- El akarnak vinni. - motyogom végül orrom alatt.

- Hova? - hökken meg. Igen, most hangján az õszinte meghökkenést hallom.

Kinézek magamnak egy kényelmes sarkot és lekuporodom.

- Egy fehér szobába, ahol egy fehér asztal van. A fehér asztal két oldalán egy-egy fehér székkel. Az egyik székben fehér köpenyes doktor ül, az ajtók mellett fehér köpenyes ápolók állnak. Gyûlölöm. Minden egyes alkalommal ugyanazokat a kérdéseket ismételgetik, és muszáj rájuk válaszolnom, különben megvernek.

Igen ez így van. Az ápolók és az „orvosom” elõszeretettel használnak erõszakot, mondván az minden problémát megold. Sok friss zúzódás van a testemen, amik tõlük származnak, és sok régi heg emlékeztet beszélgetéseinkre. És eddig soha nem menekülhettem el. Némán leül elém, és csak bámul. Fürkészi testem minden apró szegletét, amit szabad szemmel láthat.

- Csak addig hagyd, hogy itt legyek, amíg vége van.

- Reggel még látni sem akartál. - ismét az a számító mosoly s a negédes hang. - Miért pont hozzám jöttél most?

- Tõled mások félnek. Nem csak a betegek, de az ápolók is. Úgy gondoltam, ez az egyetlen megoldás, ha a közeledben maradok.

- Akkor gondolom számoltál azzal is, hogy nem eresztelek, amíg meg nem válaszoltál minden kérdést, amit felteszek. - ráncolja össze szemöldökét.

- Nem fogok elárulni semmit.

- Ne akard, hogy drasztikus lépéseket tegyek. - villannak meg szemei, de válaszolnom sem kell, kikapja a kezembõl a tükröt.

- Add vissza! - kiáltom és felpattanok, de testvéremet elérhetetlen magasságba tartja az Ördög. - Add vissza a tükröt!

 - Miért? Miért van folyton nálad a tükör? Kihez beszélsz a tükörben? Õt miért tünteted ki ennyire a figyelmeddel? - vagdalkozik a kérdésekkel, s talán nem is sejti, hogy az utolsó kérdésével rést ejtett a magam köré emelt falon.

- Õt... - ismétlem halkan, s ezzel kizökkentem.

- Mi van? - kérdezi mohón.

 - Azt kérdezted, hogy miért tüntetem ki a figyelmemmel Õt.

- Tudom, hogy mit kérdeztem! - csattan fel.

- Te vagy az elsõ, aki ezt mondta rá. Gondolom észrevétlenül vagy akaratlanul, de azt mondta, hogy Õt.

- Térj már a lényegre! - ragadja meg vállam ingerülten.

- A testvérem. Vele beszélgetek.

Elhallgatok, majd rá nézek. Látom rajta, hogy még nem egészen érti, mirõl is beszélek, és valószínûleg tudni akarja az egész történetet. Nyilván való, hogy nem fog többet kérdezni; inkább bánt vagy a tükröt bántja.

- Láttad az arcomat reggel. - kezdek bele és õ bólint megerõsítés képen. - Velem született, gyenge volt. A testem bekebelezte az iker testvéremet. Ide került. - mutatok arcom eltakart felére. - A szüleim torzszülöttnek tekintettek, nem bírták elviselni az arcom látványát, ezért elvették tõlem a testvéremet. Megölték. Gyûlöltem õket érte. De minél többször néztem a tükörbe Õ annál többször nézett vissza rám. Sok idõ kellett, mire felfogtam, hogy a testvérem nem halt meg. Hét éves voltam, amikor ide kerültem, már szinte alig emlékszem valamire abból amit idebent csak a „kinti világként” emlegetnek. - elhallgatok. Soha nem beszéltem ennyit senkinek a testvéremen kívül, és ez feldühít. Mintha elárultam volna õt. - Add vissza a tükröt. - kérem halkan, de nem adja. Meg sem szólal, elmereng. Csalódottan ülök ismét a sarokba, s karolom át felhúzott térdeimet; homlokomat karomnak döntöm. Az Ördög megdermedt, mint egy szobor. Már nem hall és nem is lát engem. Magába merült, a gondolataiba, és eltûnt számára a külvilág.

Lassan sötétedik odakint és én fáradt vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy itt, ebben a veszélyes és kiszolgáltatott helyzetben elaludjak, de nem mehetek el, amíg vissza nem kapom a tükrömet. Hosszú percek telnek el, mire végre megmozdul és visszaadja a tükrömet. Felkelek és kirohanok a szobából, és õ nem akadályoz meg benne. Visszatérek a saját szobámba és a takarót lekapva az ágyról begubódzom a kedvenc sarkomba.

 - Szóval amíg nem tud rólam biztonságban vagyok, mi?

- Nem tehettem mást! El kellett neki mondanom, különben...

 - Összetöri a tükröt. Na és? Pár óra és hoztak volna neked másikat, csak kérned kell, ezt te is tudod. - dühös rám. - Nem öcsikém, te azért mondtál el neki mindent, mert el akartad neki mondani. Túl hosszú ideje nyomta már a szíved és soha senkinek nem tudtál beszélni róla rajtam kívül. Az, hogy nem akartad, hogy összetörje a tükröt, csak egy kifogás volt.

- Ez nem igaz! - nézek rá kétségbeesetten.

 - Nem? - mosolyodik el gúnyosan. - Na és mire gondoltál, miután elmondtál neki mindent? Csak nem arra, hogy vele is majdnem olyan sokat tudsz beszélni, mint velem? - arca eltorzul a dühtõl. - Én megmondtam, hogy ennek rossz vége lesz! Ha közel engeded tönkre fog tenni, ki fog csinálni! De persze miért is hallgattál volna rám? Én csak az arc vagyok a tükörben!

- Ne mondj ilyet kérlek! - szemeim könnybe lábadnak, s ilyen évek óta nem történt már velem. - Te tudod a legjobban, hogy most mennyire össze vagyok zavarodva! Tartok tõle, minden egyes porcikám azt üvölti, hogy meneküljek, amint meglátom, de mintha saját gravitációs mezeje lenne, egyszerûen magához vonz és én nem tudok megszabadulni az érzéstõl. - nem válaszol semmit, talán úgy gondolja mára elég a veszekedésbõl.

Lefektetem a tükröt a padlóra. Sokáig küszködöm még saját gondolataimmal, de nem jutok dûlõre velük. Végül ott ér az álom a sarokban.

Curtis :

Nem hagyja abba! Nem megy el és nem hallgat rám! Mintha szánt szándékkal provokálna. Unom ezt a napot. - Nem értetted? Húzz el innen! - kiáltok ki neki, amikor újra bekopog. Vakarja le magát az ajtómról és menjen mást boldogítani. 

- Engedj be – halkan, könyörögve beszél, de még így is tisztán értem minden szavát. 

- Semmi humorom hozzá.

- Ha akarod bocsánatot kérek, amiért megütöttelek, csak engedj be – emeli feljebb a hangját.

Mi a frász baja lehet, hogy hirtelen ennyire be akar jutni hozzám? Összeveszett a tükörképével, vagy mi? Ha tesz, vagy mond valamit, annak legalább akkor legyen valami értelme is. Orrnyergemet masszírozva lépek közelebb az ajtóhoz. Tenyeremet a sima felületre simítom, majd közelebb hajolok. Nem hallom õt, így tudom, hogy továbbra is mozdulatlanul ácsorog az ajtóm elõtt. Nem akarom õt most látni, de mindennél jobban érdekes, hogy miért keresett fel. Miért pont most, miután megütött? Hallom hogy megmozdul az ajtó túloldalán. Talán többé nem lesz ilyen lehetõségem. Önként jött el hozzám és akármennyire is hihetetlen számomra, de segítséget kért tõlem.

Mennyire kell reménytelen helyzetbe kerülnie valakinek ahhoz, hogy tõlem várjon segítséget? Mennyire kell valakinek ostobának lennie ahhoz, hogy azt higgye a tetteimet õszinte önzetlenség vezérli?

Lépések tompa koppanásai hívják fel magukra a figyelmem.

Legyen Ben! Segítek neked, ha ezt akarod.

Nem hagyom túl messzire lógni õt, kivágom az ajtót, megragadom a karját és behúzom magamhoz a szobámba. Szemöldökömet ráncolva nézek le rá. Itt van, beengedtem. Akár már rebegheti is, hogy mi miatt kellek neki ennyire. Szemei lejjebb vándorolnak az arcomról. Tudom mit néz, de semmi köze hozzá. 

- Halljam!

- Ne haragudj, hogy megütöttelek – nem néz rám. Újra a tükrét pásztázza tekintetével. Ezzel pedig az agyamra megy már.

- Ha már bocsánatot kérsz, legalább a szemembe nézhetnél.

- Ne haragudj – néz rám - , hogy megütöttelek.

- Máris jobb – bólintok valamelyest visszavéve magamból. 

- Mit csináltak veled?

- Nem nyilvánvaló? - intek a nyakamra, ahová a szúrást is kaptam. Hogy rohadnának meg, ezt még megkeserülik. - Engem inkább az érdekelne, hogy mi késztetett arra, hogy ilyen gyorsan meggondold magad.

Idegesen toporog, egyik lábáról súlyát átteszi a másik lábára. Már megint kerüli a tekintetem, ha nem ismerném õt most azt hinném õ is fél tõlem. De nem. Ennél sokkal keményebb fából faragták. Nem retteg, nem pánikol, nem lármázik feleslegesen.

Azt hiszem kedvelem õt, vagy legalábbis nem érzek késztetést, hogy örökre elhallgattassam. 

- El akarnak vinni – szólal meg kisvártatva. El? Ki? Miért? 

- Hova? - úgy tûnik nem szükséges hellyel kínálgatnom õt. Jófiúként ül le a sarokba. Nem bánnám, ha sietõsebben felelne a kérdéseimre. Nagy erény a türelem, ám én soha sem rendelkeztem vele.

- Egy fehér szobába, ahol egy fehér asztal van. A fehér asztal két oldalán egy-egy fehér székkel. Az egyik székben fehér köpenyes doktor ül, az ajtók mellett fehér köpenyes ápolók állnak. Gyûlölöm. Minden egyes alkalommal ugyanazokat a kérdéseket ismételgetik, és muszáj rájuk válaszolnom, különben megvernek – merengve foglalok helyet én is, mialatt alaposabban szemrevételezem halvány bõrét. Hegek, zúzódások, kisebb nagyobb foltok, amik ezek szerint mind az orvostól vagy az ápolóktól származnak. 

- Csak addig hagyd, hogy itt legyek, amíg vége van.

- Reggel még látni sem akartál – mosolyodom el, hirtelen jött „barátságunk” miatt. Bármi van, egybõl hozzám siet. Ez igazán aranyos. - Miért pont hozzám jöttél most?

- Tõled mások félnek. Nem csak a betegek, de az ápolók is. Úgy gondoltam, ez az egyetlen megoldás, ha a közeledben maradok – nos, legalább õszinte velem. Egyszerûen kihasználja a hatalmam. Ez is valami. Legalább valamilyen szinten szüksége van rám.

- Akkor gondolom számoltál azzal is, hogy nem eresztelek, amíg meg nem válaszoltál minden kérdést, amit felteszek.

- Nem fogok elárulni semmit – igen csak helytelen válasz. Valamit valamiért. 

- Ne akard, hogy drasztikus lépéseket tegyek- veszem el tõle a tükrét. Fontos neki, könnyen zsarolható vele.

- Add vissza! - hiába küszködik, nem kapja meg - Add vissza a tükröt!

- Miért? Miért van folyton nálad a tükör? Kihez beszélsz a tükörben? Õt miért tünteted ki ennyire a figyelmeddel? - elegem van ebbõl a sötétségbõl, amiben folyton magamra hagy mindenki. Tudni akarom végre, mi a titka. 

- Õt...- motyogja, de megint elvesztettem a fonalat. Most sem értem, mire akar kilyukadni. 

- Mi van?

- Azt kérdezted, hogy miért tüntetem ki a figyelmemmel õt – nyomja meg az utolsó szót. 

- Tudom, hogy mit kérdeztem!

- Te vagy az elsõ, aki ezt mondta rá. 

- Térj már a lényegre – ragadom meg vállait. 

- A testvérem. Vele beszélgetek – döbbenten nézek rá. A testvérével? Neki is volt, vagy talán lett volna testvére? Valaki, aki vele lett volna? Mert a testvérek ilyenek, kitartanak egymás mellett. Még akkor is, ha a látszat kedvéért eljátsszák, hogy szívbõl gyûlölik egymást.

- Láttad az arcomat reggel – bólintva adom tudtára, hogy igen. Valóban láttam az arcát, de nem értem ez miért fontos most. - Velem született, gyenge volt. A testem bekebelezte az iker testvéremet. Ide került – mutat az arcának azon felére, ami takarásban van. - A szüleim torzszülöttnek tekintettek, nem bírták elviselni az arcom látványát, ezért elvették tõlem a testvéremet. Megölték. Gyûlöltem õket érte. De minél többször néztem a tükörbe Õ annál többször nézett vissza rám. Sok idõ kellett, mire felfogtam, hogy a testvérem nem halt meg. Hét éves voltam, amikor ide kerültem, már szinte alig emlékszem valamire abból amit idebent csak a „kinti világként” emlegetnek. - Itt elhallgat egy kicsit, majd folytatja. Ám egyáltalán nem úgy, mint ahogyan azt én várom. - Add vissza a tükröt. 

Megnyílt elõttem. Ilyesmi még nem fordult elõ velem. Emiatt nem is tudok mit reagálni erre sokáig. Tudom, hogy én követeltem tõle, de miért avatott be az élete legrejtettebb titkaiba? Így most nekem is el kellene mondanom neki magamról mindent? Vagy... nem. Nem tudom. Mit vár most tõlem? Mert ennek fejében valamit biztosan akar majd. Õ is ember. Ugyan olyan mint mindenki más. Ugyan olyan, mint én. Önzõ, semmit sem tesz kedvességbõl. Kérdés az, hogy mit akarhat majd tõlem. A védelmem?

Dermedtségembõl ébredve nyújtom vissza neki a tükröt. Ez az övé, nincs jogom elvenni tõle.

Talpra szökkenve megy ki a szobámból, maga után bezárva az ajtót. 

- Egész végig ezt akartad nem? Hogy észhez térjek? - megdörzsölöm a szemeimet, de a nõi alak nem szûnik meg. Áll, néz, hallgat. - Poklot teremtettem magamnak, mert azt hittem ez kell ahhoz, hogy hozzám szólj végre. De téves úton jártam egész végig.

Csalódottsággal telve vágom ökleimet a falba. Újra és újra, mígnem véres lenyomatokat hagyok. Tenyeremet, szétfeszített ujjakkal a falra tapasztom és szép lassan leguggolok. Homlokomat véres kézfejemnek döntöm. Miért van ez? Miért rossz minden, amit én csinálok. Rontok, de hol? Egyszerûen nem veszem észre a hibáimat, csak késõn.

Valamivel ki kéne fejezni ezt a tátongó ürességet, amit most a mellkasomban érzek. Valami nem jó, de még azt nem tudom, hogy mi. Pislogok néhányat, mialatt rendezem összekuszált tincseimet. Kilépve az ajtón minden szem rám szegezõdik. Nem foglalkozom a folyosón kóválygó emberekkel. Már semmi sem érdekel.

Nincs semmi, ami hosszútávon lekötné a figyelmem.

Már nincs senkim. Az apám is magamra hagyott. Talán soha nem is volt mellettem.

Ez így most reálisabbnak tûnik.

Nem szeretek egyedül lenni. Senki nem szeret egyedül lenni! Pedig mindenki egyedül van.

Több milliárdan élnek magányosan a földön. Magányosan párokba tömörülnek.

Velem szemben két ápoló jön, mindkettejük tekintetében ott gyökerezik mélyen a bizonytalanság. Miért is bízna bennem bárki. Nem is akarom, hogy szeressenek. Már rég nem akarok megfelelni senkinek. Az általam keresett személyt hamar megtalálom. Egymagában üldögél, mint mindig. Kezei között alakjának állandó kísérõjét szorongatja. De már értem. Nem zavar, nem is bosszant. Mert már tudom, miért nem válik meg a tókörtõl. Én megértem azt, amit mások nem. 

- Az anyám... - szólalok meg mellé lépve. Hirtelen felbukkanásommal, és hangommal sikerül ráijesztenem. De nem kezd el kapálózni, vagy üvöltözni amiatt, mert elõtte állok és hozzá beszélek. Talán már megszokta, hogy nem szállok le róla. De ezután minden más lesz. 

- Mi? - rám néz. Halvány szürke szeme megtalálja az én zöldjeimet. Egyre gyakrabban létesít velem szemkontaktust. De ez vajon most jó?

- Te is elmondtad, amit tudni akartam. Most én jövök. Kérdezted, kit láttam, akkor... Az anyám az. Ez így korrekt, ha én is elmondom neked. 

- Elhagyott téged? Vagy apád tartotta tõled távol? - ezen már tényleg fel kell, hogy nevessek. Nem is tudom. Nélküle ez a hely annyira unalmas lenne. Kezdem élvezni ezt a kiszámíthatatlanságot nála. 

- Ne ötletelj kölyök. Egész egyszerû a válasz. Meghalt. Nem bírta elviselni a jelenlétem és inkább a halálba menekült, mintsem, hogy még egy percet eltöltsön velem – merengve bámulok magam elé. Õ is itt van, de ettõl inkább késztetést érzek, hogy folytassam. Nem tudom. Kicsit, talán olyan, mintha ezzel az anyámat leplezném le. De megérdemli. - Azt hiszem gyûlölt engem. Nem tudta elviselni, hogy a legelsõ gyermekét elveszítette. Kislány lett volna – mosolyodom el kedvesen. Mindig is szerettem volna egy testvért. De nekem nem lehet. - A harmadik hónapban volt, amikor elvetélt vele, aztán rá két évre jöttem én. Érdekes mi? Az elsõ gyermek meghal, de a második egészségesen megszületik. Azt hiszem most már kvittek vagyunk – hervad le ajkaimról a mosoly és nemes egyszerûséggel tovább állok. Körbefordulva nézek körül a teremben. Úgy néz ki megint sziesztáznak a hibbantak. Ujjaimat kiropogtatva ülök le a székre, pontosan ugyan ahhoz a lányhoz, akit bántottam. Hátrébb húzódik tõlem és látványosan kerüli a tekintetem. 

- Szia – mosolygok rá államat a tenyerembe támasztva. Zavartan néz fel egy gyors pillantást vetve rám, majd azon nyomban le is süti a szemeit. - Mit csinálsz?

- Ajándék – motyogja összébb húzva magát. Meghunyászkodás elsõ jele. Dominánsabb vagyok, nem tudom ennek most örüljek-e, vagy sem. 

- Kinek csinálod? - érdeklõdök továbbra is halkan beszélve. De szavaimnak ezúttal nem adok fenyegetõ élt. 

- Szeretnéd? - pislog fel rám rettegve a válaszomtól.

- Nem bánom – vonok vállat.

Ben

Magamban ülök kedvenc sarkomban, kivételesen széken egy asztalnál. A tegnap történtek oly távolinak tûnnek, mintha ezer éve történtek volna. Az éjjel úgy aludtam, mint évek óta soha. Jól esett a pihenés. Megnyugtató volt.

- Tudod azon gondolkodom, hogy most már nyugtunk lesz tõle.

 - Ezt hogy érted?

- Megkapta amit akart, nem? Most már nincs miért foglalkoznia velünk. Nem fog többé utánunk szaglászni.

 - Igazad lehet. Soha más nem érdekelte, csak hogy miért van nálad tükör, s miért beszélsz hozzá állandóan. Most, hogy kielégítetted a kíváncsiságát, semmi oka nincs, hogy a közelünkben lófráljon. Ami azt illeti, most már semmi érdekes nincs benned, ami miatt érdemes lenne még több idejét rád pazarolnia.

- Vissza a megszokott nyugodt életünkhöz. - mosolyodom el.

- Az anyám... - meglepõdve kapom fel a fejem.

 - Nem kell falra festeni az Ördögöt, már itt is van...

Hirtelen ért a jelenléte. Annyira el voltam merülve a beszélgetésben. És különben sem számítottam rá, hogy felbukkan a tegnapiak után. Leül egy székre.

- Mi? - kérdezek vissza értetlenül.

- Te is elmondtad, amit tudni akartam. Most én jövök. Kérdezted, kit láttam, akkor... Az anyám az. Ez így korrekt, ha én is elmondom neked. 

 - De utána békén hagysz ugye? - mordul fel ikrem.

Az anyja. Kíváncsi vagyok, mi történhetett. Elgondolkodom egy pillanatra és akaratlanul is spekulálni kezdek.

- Elhagyott téged? Vagy apád tartotta tõled távol? - csúsznak ki számon kérdéseim hangosan.

Felnevetve mér végig, mint aki el sem hiszi, hogy ilyesmit kérdeztem.

 -  Ne ötletelj kölyök. Egész egyszerû a válasz. Meghalt. Nem bírta elviselni a jelenlétem és inkább a halálba menekült, mintsem, hogy még egy percet eltöltsön velem – kezdi el szomorú történetét. - Azt hiszem gyûlölt engem. Nem tudta elviselni, hogy a legelsõ gyermekét elveszítette. Kislány lett volna – ez nem az õ hibája. Úgy tûnik az anyák alkalmatlanak két gyermek kihordására. Egyiküknek mindig fizetnie kell szülõjük tökéletlenségéért. - A harmadik hónapban volt, amikor elvetélt vele, aztán rá két évre jöttem én. Érdekes mi? Az elsõ gyermek meghal, de a második egészségesen megszületik. Azt hiszem most már kvittek vagyunk – fejezi be, majd felkel az asztaltól és egy másikhoz ül le.

 - Nagyon helyes.

- Furcsa egy ember. Nem kértem tõle, hogy mondjon bármit is. Megelégedtem volna azzal is, ha többé felém sem néz.

 - Ezt nem érted tette. Saját kis önzõ lépése volt, mert úgy érezte talán, hogy tartozik neked ennyivel, miután te is kitártad neki a szíved.

- Nem tártam ki neki a szívem! - ellenkezek hevesen. Ha kitárom a szívem, mindenki menekülõre fogja, így meg sem próbálkoztam vele mióta anyám elhagyott minket.

Apró fehér galacsin süvít el az orrom elõtt, hogy az Ördög különös fényû tincsei között landoljon, s nyálasan csillogva éktelenkedjen.

- Láttad ezt? - kérdezem testvérem.

 - Úgy néz ki barátunk észre sem vette.

Újabb galacsin indul útjának. Majd ismét egy újabb és így tovább. Curtis feje végül már úgy néz ki, mint egy groteszk szõke karácsonyfa.

- Szólni kéne neki... - gondolkodom el.

 - Ugyan minek? Kvittek vagytok nem? Már semmi közöd ahhoz a fazonhoz.

Figyelmen kívül hagyom Mirror szavait és felkelek az asztaltól. Hangtalanul lépek mögé, majd hajolok a füléhez és suttogom bele:

- A hajad tele van nyálas galacsinokkal.

 - A legerotikusabb dolog, amit valaha mondtál. - nevet fel testvérem jólesõen.

- Mi? - kap hajához, s veszi észre a merényletet. - Melyik volt az? - pattan fel a székbõl, s a szék nagyot csattanva zuhan a földre. Az Ördög beméri áldozatát, a tettest, aki már nyüszítve iszkolna is, ha asztalok és székek nem állnának az útjába. Curtis felborít egy asztalt, hogy lerövidítse útját, közben szitkozódik és fogadkozik, hogy ezt nem fogja túlélni az a szerencsétlen. Olyan erõvel rúg bele egy székbe, hogy annak alumínium lába eltörik. Felkapja a széklábat és azzal hadonászva riaszt el mindenkit, beteget, ápolót egyaránt maga körül.

Most olyan, mint a sárkányok a mesékbõl. Épp csak tüzet nem okád. Trappol mindenen keresztül s nem érdekli hányan sérülnek meg, míg eléri célját. Épp csak hercegnõt nem rabolt még magának.

 - Én igazán élvezem a mûsort, mégis csak jó döntés volt szólnod neki. - zökkent ki gondolataimból testvérem.

- Bántani fogja azt az ostobát. Talán meg is öli.

 - Nem talán. Biztosan.

- Nem szeretem az erõszakot.

 - És mit akarsz tenni? Elé ugrasz, mint ahogy velem szoktad csinálni? Feláldozod magad azért, hogy utána bármikor bárkit megölhessen miután meghaltál? Ne legyen már ennyire hõskomplexusod!

- Valamit akkor is tenni kell.

Meg sem várom Mirror válaszát, mellé lépek és karjára csúsztatom kezem. Ez az elsõ alkalom, hogy hozzá értem. Megdermed, mint egy szagot fogott vadász kopó. Nem nézek a szemeibe, sejtem mennyire dühös lehet rám, amiért a legjobb pillanatban szakítottam félbe. Talán épp azon gondolkodik agyon verjen-e engem is. De nem érdekel, nem szeretem az erõszakot.

- Gyere, segítek kiszedni a hajadból a galacsinokat. - mondom halkan, kerülve tekintetét.

Percekig nem mozdul. Közben áldozata eliszkol. A dermedt, néma csendben csak a betegek rémült zihálása hallatszik. Nem engedem el a karját. Türelmesen megvárom, mit lép ezután. Végül eldobja a széklábat, felállít egy épen maradt széket és ledobja rá magát. Nem nézek rá, nem akarom látni az arcát, elég kiolvasnom gondolatait a testbeszédébõl. Haragszik rám. De nem számít.

Mögé állok, és lassú mozdulatokkal, egyenként szabadítom meg haját a ronda parazitákként ragadó galacsinoktól. A mûvelet közben az asztalra fektetem a tükröt, hiszen mindkét kezemre szükség van, hogy minél kevesebb ha és minél több galacsin kerüljön a földre. Közben talán az Ördög is lehiggad valamelyest. Körülöttünk mindenki dermedten nézi kis jelenetünket. Senki nem avatkozik közbe, mintha egy láthatatlan fal tartaná õket távol.

Dávid legyõzte Góliátot.

Amint végeztem minden egyes galacsin eltávolításával szó nélkül magamhoz veszem a tükröt és otthagyom. Nem szól utánam, nem jön utánam.

Kvittek vagyunk.

***

Késõ délutánra jár. Úgy döntök sétálok egyet. Sajnos ez általában kimerül abban, hogy idõérzékemet elvesztve bolyongok a folyosókon, amik nincsenek lezárva. Jól esik néha. Az udvarra nem engednek ki, pedig néha szívesen elücsörögnék a fûben. Szeretek kint lenni, de a karszalagom narancssárga, ami azt jelenti, hogy szigorú megfigyelés alatt tartanak. Mert nem szedek gyógyszereket. Már nem is próbálkoznak a beadásukkal. Csak egy két lábon járó idõzített bomba vagyok számukra. Mindannyian tudják, hogy az állapotom soha nem fog javulni. Mind tudják, hogy itt fogok elsorvadni hátralévõ életem során. Én nem vagyok több számukra, csak egy üres test, aki a halált várja. Átveszi uralmát rajtam a melankólia.

Befordulok az egyik sarkon és az Ördögnek ütközöm. A meglepettségtõl és a lendülettõl elesek. Felnézek rá. Arca komor, gondolatai nem tükrözõdnek hidegen fénylõ zöld íriszeiben. Felkelek és ellépek mellette.

Mint két idegen

Ekkor ismerõs léptek hangját hallom, amitõl megfagy bennem a levegõ. Õ az. És dühös rám. Most el fog kapni és nem ereszt.

- Benjamin. - mosolyog rám, de én nem viszonozom mosolyát. - Merre voltál? - fehér köpenye suhog ahogy felém sétál. - Hiányoltalak a tegnapi beszélgetésünkrõl. Úgy elbújtál, hogy a kis barátaim sem találtak rád. - erõsen megragadja karomat. - Merre bujkáltál, hmm?

- Dolgom volt. - motyogom az orrom alatt ahogy elnézek a másik irányba. Az Ördög ott áll és végignézi az ominózus jelenetet, ahogyan kezelõorvosom elráncigál.

- Nekem is lett volna jobb dolgom! - förmed rám. - De ne aggódj te kis szaros, most nem úszod meg. Még egy ilyen és kapsz egy kényelmes kényszerzubbonyt is. - fenyegetõzik.

- Nem érdekel. - próbálom lefeszegetni ujjait karomról, de vasmarokkal tart fogva.

- Nem Benjamin, nem engedlek el. Rossz gyerek voltál. - húzza össze szemöldökét.

Remény vesztve nézek az Ördög szemeibe. Nem kérhetek tõle segítséget, mert ma õt is magamra haragítottam. Akkor ennyi volt. Meg kell adnom magam és átesnem azon, amihez már rég hozzászoktam. A sebek és zúzódások egyébként is csak pár napig fájnak, és ha készséges vagyok talán még elõbb is szabadulok.

Kit akarok átverni? Az orvos nagyon dühös. Minimum a karomat töri vagy szó szerint szíjat hasít a hátamból, és nem fog elengedni, amíg ki nem élte szadizmusát rajtam.

Curtis

Figyelem õt, gondolkodok. Próbálom megfejteni önmagam miértjeit. Kell lennie valaminek, ami miatt most leültem ide hozzá. Elõször bántom õt, aztán kedves vagyok vele. Hogyan keressek valamiben értelmet, ha még én is logikátlanul cselekszem olykor? 

Valaki lehajol hozzám, érzem forró lélegzetét a bõrömön. Egyszerre irritál és nyûgöz le teljesen, hogy vette valaki a bátorságot és ilyen közel jött hozzám. 

- A hajad tele van nyálas galacsinokkal – suttogja Benjamin. 

- Mi? - túrok azonnal tincseimbe, amikben valóban ott éktelenkednek a nedves bogyók. - Melyik volt az? - állok fel, borítva egyet székemen, ami hangos csattanással terül el a padlón.

Hamar kiszúrom azt a kis szarost, aki ezt mûvelte. Nem ártottam ma senkinek, tökéletesen elvoltam magamnak. Ha nyugodt vagyok ezt egybõl kihasználják és keresztbe tesznek nekem? Ezt akarják? Fél tõlem, tisztán látom szemeiben a rettegést. Erre vágyott? Ez kellett neki ahhoz, hogy teljes legyen az élete?Sorra borítok fel mindent, ami az utamban áll. Neki nincs hova mennie. Zsákutcába került. Többen is megindulnak felém, utamat állnák. Lábammal török darabokra egy széket, aminek lábát felkapva  elriasztom a felém közeledõket.  Most megpróbálok nem gondolni semmire, de mégis. Egyszerre elevenedik fel bennem minden. Egészen kiskorom óta ilyen vagyok. Az emberek félnek tõlem. Rettegnek attól, amit nem érthetnek meg. És én ilyen vagyok. Egy nagy talány számukra.

Valami a karomra simul, különös ez az érintés. Nem tudom hova tenni. 

Rég volt már, hogy valaki önszántából, félelem nélkül érintett. 

Beledermedek a minket körülvevõ csendbe és csak várok.

Mennyi az a legkisebb idõintervallum, ami alatt minden megváltozhat? Elég egyetlen nap? Vagy, akár egy óra? Nem tudom, kicsit olyan, mintha most kiestem volna az idõbõl. De Tükrösgyerek most hozzám ért. Önszántából és nem tudom mit kezdjek most ezzel. Miért ért hozzám? Miért szólt nekem a galacsinokról? 

Miért akar újra és újra az adósává tenni engem...? 

- Gyere, segítek kiszedni a hajadból a galacsinokat – halkan szól hozzám, mintha félne attól, hogy bárki más meghallja a nekem szánt szavait.

Látom, tudom, hogy az, aki felbolygatott nyugalmamból már nincs jelen. Elmenekült. Utánamehetnék, de nem teszem. Eldobom a kezemben szorongatott alumínium darabot és egy széket felállítva leülök rá. És így mûködik rajtam Benjamin ereje, elég egy érintése ahhoz, hogy kifogja vitorlámból a szelet és én lecsillapodjak. Mögém állva kezd el megtisztítani azoktól a vackoktól. És én mindezt tûröm. A halálraítéltek nyugalmával bámulom a minket figyelõket. Megdöbbentõ látványt nyújthatunk. Két õrült, akik saját maguk által teremtett világukban tökéletesen megtûrik egymást. Még a tükrétõl is hajlandó volt megválni annak érdekében, hogy a lehetõ leghatékonyabban távolítsa el a DNS-el ellátott papírlabdacsokat. 

Mûvelete végeztével magához veszi legféltettebb kincsét és magamra hagy. Mereven bámulok magam elé, nem jönnek a közelembe, az, hogy egy valakit megtûrök magam mellett nem jelenti azt, hogy bárki szabadon közeledhet hozzám.

 

Karjaimat párnának használva fekszem az ágyamon. Csend, nyugalom, béke. Most mindent megkaptam, amire gyermekként vágytam. Ilyen felismerésre eddig még soha sem jutottam. Azzal, hogy ide bekerültem felborult az életem és átrendezõdtek az emberek körülöttem. 

Én nem akartam ezt...

Nem ezt akartam. De most már mindegy.

Kíváncsi vagyok, vajon mennyire vagyok hibás a történtekben. 

Felkelek és kikászálódok az ágyamból. Útnak indulok, egyenesen ki azon az ajtón. Elegem van a négy falból, ami folyton folyvást körülvesz engem. Úgy érzem csapdába estem és megfolyt ez a hely.  Kiszámíthatatlan vagyok az itteniek számára. Itt fogok megposhadni, mert nem engednek ki. Nem. Majd kikerülök innen, ha megdöglöttem. Hozzám képest apró, vékony test ütközik nekem, majd egybõl fenekére is pottyan. Nem kapom el, õ hibája. Minek ütközött belém? Arcomat bámulja, aztán talpra áll és ellép mellettem. Még mindig foglalkoztat, hogy miért tette. Tartozom neki, de mikor óhajtja igénybe venni az újabb segítségem? Szeretnék rendszert találni az életemben. Valahonnan, tõlünk nem messze léptek koppannak, valaki felénk közeledik. 

- Benjamin – mosolyától hányingerem támad. - Merre voltál? Hiányoltalak a tegnapi beszélgetésünkrõl. Úgy elbújtál, hogy a kis barátaim sem találtak rád – arcom megrándul, amikor hozzáér és erõsen megragadja a karját. - Merre bujkáltál, hmm?

- Dolgom volt – feleli motyogva. Fejét felém fordítja és engem figyel. Nem tudom miért, de veszettül irritál, ahogyan az a pasas rángatja a kölyköt. 

- Nekem is lett volna jobb dolgom! De ne aggódj te kis szaros, most nem úszod meg. Még egy ilyen és kapsz egy kényelmes kényszerzubbonyt is – fenyegeti meg. Fogaimat összeszorítva figyelem õket. Ha bántani meri õ is kap tõlem valami ajándékot. Egy kis baltát, valahová a feje hátuljába.

- Nem érdekel – menekülni próbál.

De az alak jóval erõsebb nála.

- Nem Benjamin, nem engedlek el. Rossz gyerek voltál – a fiú újra rám néz. Szemeiben néma kiáltással figyel és én megértem. Tartozom neki ennyivel. És mivel engem is kiborít ez az alak, szíves örömmel segítek neki. Ha kell egyenként tépem ki a csontjait. Hozzájuk lépek, érzelmeimet gondosan elzárom úgy, hogy egyikük se láthasson semmit. 

- Te meg mit akarsz? - mered rám a fehér köpenyes pasas. Szótlanul nyújtom ki mutatóujjamat és Ben felé fordítom. Egyértelmû célzár mit akarok. 

- Ereszd el – szólítom fel úgy, hogy közben sikerül látszatra higgadtnak maradnom. 

- Hallottam rólad is. Több pontban megszegted a szabályzatot. Itt léted alatt felborítottad a rendet, a betegeknek pedig szükségük van a nyugalomra.  Mit gondolsz, meddig mehet még ez így? 

- Amíg meg nem értik a nézeteimet. 

- Ó, és mi volna az?

- Benjamin Howardot hagyják békén – figyelmetlenségét könnyedén kihasználom és a fiút kirántom a kezei szorításából. Egyensúlyát vesztve, nyekkenve csapódik nekem. Sóhajtva tartom meg, még mielõtt újra padlót fogna és magam mögé tolom. 

- Ne játszadozz a türelmemmel – morran fel téve egy lépést felénk.

Ben jófiúként a hátrálni kezd. Így legalább nem lesz útban. Térdére borítom õt, nem figyelt, így pedig könnyedén uralkodhatok fölötte. Jóval erõsebb vagyok nála. Fejét a földhöz szorítom és a lapockája közé térdelek. Csuklóit megragadva húzom kezeit hátrafelé, amíg felsõtestét továbbra is a földhöz szegezem. Még egy kicsit...aztán felüvölt. 

RECCS...

Csontjai magukat megadóan törnek el. Vállai bénán, esetlenül lógnak teste mellett. Szemeibõl néhány fájdalommal  teli könnycsepp gördül ki és hullik a padlóra. Talpra állva törlöm nadrágomba kezeimet és a döbbent fiúhoz lépve megragadom felkarját és magam után húzva õt elindulok. Botladozva követi lépteimet, úgy néz ki még nem sikerült teljesen magához térnie. Felmorranva nyúlok térdei alá és felkapva õt a földrõl saját tempómba megyek tovább. Nem ellenkezik, néma babaként tûri, hogy tegyek vele, amit csak akarok. Tompaságát kihasználva elviszem õt a szobájáig, ott pedig az ágyra ültetem és távolabb lépek. 

- Miért segítettél? - kérdi csendesen szorongatva tükrét. 

- Mert erre kértél.

- Nem mondtam semmit.

- Nem is kellett. Szavak nélkül is megértettelek – felelem elnézve a válla fölött. Ajkaimat gyûlölettel teli mosolyra húzom. Szomorú szemekkel bámul rám, majd le az ágyon ülõre. Õt miért veszi észre egybõl. Ujjaim ökölbe szorulnak, de türtõztetem magam. Csak egyvalakit tudnék itt bántani, de õt nem akarom. A nõ ismét rám néz, arcán megfejthetetlen érzelmekkel. Elnyílnak sápadt ajkai, majd lassan, alig észlelhetõen megszólal:

 

Õrizd csak a deviáns álmaid...

Úgyis elkaplak, ha félsz...

Önmagad kergeted szobáról szobára...

Szavaim tónusából élsz...

 

Hátat fordítva Nekik lépek ki az ajtón. Nem, ezt nem akarom. Eddig mindennél jobban vágytam rá, hogy újra halljam a hangját. De már ebben is kételkedek. Értelmetlen vágy volt csupán az egész. 

Kilépve az ajtón valamivel hûvösebb levegõ csap meg, mintha valahol nyitva lenne egy ablak. Megtorpanok a folyosó közepén. Kihalt minden, egyetlen ablak sincs nyitva. De a hûvös levegõ apránként kúszik bõröm alá és ledermeszt. Mozdulatlanságom akár mulattató is lehetne, ha közben nem éreznék jeges nyomást a mellkasomon. 

Lassan emelem fel a fejem, szemeim egy – az enyéimhez hasonló – zöld szempárba fúródnak.  Hát eljött. Közvetlen elõttem áll.  

Nyílik az ajtó, tükrösfiú megáll az ajtóban és nem jön hozzánk közelebb. Némán szemlél, csak engem figyel. 

- Mindent elvettél tõlem – kezeimet hátam mögött kulcsolom össze. Háborgó lelkemhez képest most szokatlanul csendes a hangom. - Hányszor akarod még, hogy szembenézzek veled? 

- Eddig még egyszer sem néztél velem szembe – lehunyom szemeimet. Nem is tudom mi volt jobb. Amikor, csak némán figyelt, vagy most, amikor provokálva figyelembe vesz és minden szavamra feleletet kapok tõle. 

- Félig-meddig szembenézés mindig adódott – mosolyodom el téve egy tétova lépést felé. Nem mozdul el a helyérõl, inkább engem figyel. 

- Igen, tudom – bólint egyetértõen. -  Gyorsan, könnyen, fájdalommentesen. 

Ben

Odalép hozzánk. Érzelemmentes arccal. Hideg szemekkel. Megfeszült ajkakkal. Nem tudom eldönteni, hogy mit miért tesz. Talán meggondolta magát s a másik irányban van dolga. Talán csak arra vár, hogy az orvos utat engedjen neki, mert groteszk összekuszálódásunk jócskán elfoglalja a folyosó majdnem teljes szélességét.

- Te meg mit akarsz? - köpi oda a kérdést a köpenyes foghegyrõl. Választ talán nem is igazán vár. Túlságosan elfoglalt hozzá, hogy holmi „õrültekkel” foglalkozzon. Ah, de sírva fakadna, ha megtudná, hogy az Ördög nem közönséges õrült. Nem magatehetetlen és nem retteg. Õ egy olyan õrült, akinek hatalma van. Még az ápolók és az orvosok felett is. Bár nyíltan csak párszor mutatta ki én tudom, hogy sokkal többre képes, ha szabad utat kap. Ha lenne egy csöppnyi józan esze is szadista fogva tartómnak tudná, hogy jobb, ha félreáll és útjára engedi, mintsem bele köt és felhergeli.

Az Ördög szinte fölé magasodik a köpenyes doktor alakjának, mégsem mozdul, ki sem húzza magát. Talán csak az árnyék és a fény kontrasztjának játéka ez. Egy optikai csalódás. A kérdés utáni hideg csöndben kinyújtja mutatóujját és felém irányítja. Szinte érzem, ahogy ép szemem írisze kitágul, s hallom az agyamban tomboló vér egyre erõsödõ zúgását a fülemben.

- Ereszd el. - csak ennyit mond.

A köpenyes nem tanul. Nem érzékel semmit. Mintha túlélési ösztöne se lenne, vagy egyszerûen csak képtelen felfogni az erõkülönbségeket, és megállapítani, hogy ebben a kurta párbeszédben nem õ dominál, hiába formálja felsõbbrendû csengésûvé szavait. Bár a hangya sem tart a csizmától, mi eltapossa.

- Hallottam rólad is. Több pontban megszegted a szabályzatot. Itt léted alatt felborítottad a rendet, a betegeknek pedig szükségük van a nyugalomra.  Mit gondolsz, meddig mehet még ez így? - hangja meg sem remeg. Sõt még ki is húzza magát, bár engem nem ereszt. Az ember ilyet csak az anyatermészetben láthat. Ahogy két kutya, macska, szarvasbika, orrszarvú, akármi küzd a dominanciáért, és bár a kisebb és érvénytelenebb is elszántan küzd, mi akkor is tudjuk, hogy semmi esélye.

 - Amíg meg nem értik a nézeteimet. - érkezik a kurta válasz. Talán kimutatja a foga fehérjét. Elönt a kíváncsiság. Mik a nézetei? Mit ért ez alatt?

- Ó, és mi volna az? - teszi fel a kérdést helyettem a vallató.

- Benjamin Howardot hagyják békén. - tép ki az orvos kezei közül, hogy majdnem otthagyom karomat. Megdöbbenésem nagyobb a köpenyesénél, és olyannyira megbénítja testemet és tudatomat, hogy magamtól mozdulni sem bírok. Frissen kapott szabadságom jeges vízként zúdul rám. Mit akar ezzel? Miért segít? Kvittek vagyunk, vagy nem? Semmi közünk egymáshoz. Nem kötelessége vigyáznia rám. Nem a bébiszitterem. Õ is ugyanúgy végignézhette volna, ahogyan elhurcolnak, mint elõtte annyian mások.

- Ne játszadozz a türelmemmel! - csattan fel az orvos. Az Ördög felé lép. Nekem itt már semmi keresni valóm. Ez már kettejük harcává nõtte ki magát. Bizonyára én voltam az ürügy, hogy Curtis levezethesse valakin a feszültséget. Én már nem kellek ide. Mégis pár lépésnél többet képtelen vagyok megtenni és biztonságosnak vélt távolságból meredek a jelenetre.

A köpenyes földre kerül. Még csak most kezdi felismerni helyzetét, mely innentõl fogva nem más, csakis kilátástalan. Az Ördög, mintha élvezné, hogy úgy játszhat vele, mint egy rongybabával, s igenis visszaél, sõt talán még nonverbálisan kérkedik is erõfölényével. Ahogy a doki a földre került, elszállt a legcsekélyebb esélye is. Arca koppan a földön, s az Ördög lapockái közé térdelve tartja õt lent, miközben a tehetetlenül vergõdõ orvos csuklóit ragadja meg. Mint egy groteszk aerobik óra. Az izmoknak megfelelõen be kell melegedniük, ha nem nyújtjuk meg õket rendesen, begörcsölhetnek. Épp ezt teszi Curtis is. Hátrahúzza a foglyul ejtett karokat. És csak feszíti és húzza, végül az orvos már nem bírja és felüvölt.

Hatalmas reccsenéssel törnek el a köpenyes vállai. A hátborzongató csontropogás hallatán összeszorítom szemem, elfordítom fejem, nem akarom látni a vért, a tehetetlenül fekvõ, valószínûleg ájult testet. Az Ördög ismét bizonyított. A zsibbadt elképedésbõl egy erõs kéz ragad ki, amint elkapja karom. Maga után vonszolna, de lábaim minduntalan megbotlanak láthatatlan akadályaikban. Képtelen vagyok tartani vele a lépést. Felkap, és mg így is engem cipelve képes gyorsan haladni.

 - És íme a hercegnõt elrabolja a sárkány. - jegyzi meg cinikusan ikrem, aki mindeddig némán figyelte a jelenetet, ahogy csak én.

A folyosót és a foglalkoztató helységet is hosszú, gyors léptekkel szeli át. Akkor eszmélek fel tompaságomból, mikor leültet az ágyamra. Hátrébb lép, s így nekem nem kell kitörnöm a nyakam, hogy felnézhessek rá. Magamhoz ölelem testvérem hordozóját, a tükröt.

- Miért segítettél?

- Mert erre kértél. - feleli nemes egyszerûséggel.

- Nem mondtam semmit.

- Nem is kellett. Szavak nélkül is megértettelek – és ahogy a szavak elhagyják ajkait már nem is engem lát. Elmosolyodik, gyûlölet és szeretet morbid keverékével. Csakis az anyját láthatja, akirõl korábban beszélt. Úgy döntök, hogy nem zavarom meg õket, agy meg sem mozdulok.

Izmai megfeszülnek, kezei ökölbe szorulnak, ajkai penge vékonyságúra húzódnak s színtelenné válnak. Ahogy élõ szoborként áll elõttem és mered egy pontra a szobámban, egy olyan alakra, akit csak õ képes látni, nem tart tovább pár hosszú másodpercnél. Megpördül sarkain és az ajtó felé lépdel. Az ajtót gondosan becsukja maga mögött, de én még nem akarom, hogy menjen. Marasztalni akarom, bár nem tudom mit is mondhatnék neki. A folyosóra érve megáll, léptei nem elhalkulnak, hanem abbamaradnak. Felkelek az ágyról és utána indulok; kinyitom az ajtót, de megtorpanok és nem mozdulok. Túlzás lenne azt mondanom, hogy figyelem mi történik. Nem. Csak nézem, érzékek és gondolatok nélkül nézem, ahogy az Ördög meredten áll a folyosón megfeszült inakkal.

Beszélget. Hallom szavait, melyeket egyesével megértek, mégsem hajlandóak összeállni mondattá, vagy szöveggé. Így csak hagyom, hogy sodorjanak hangjának mély hullámai. Ez a szóváltás sem tart sokáig.

Lábaim bátortalanul tesznek felé pár lépést. Meg kellene köszönnöm neki, hogy megmentett. Talán már nem kell többé azokra a gyûlöletes beszélgetésekre járnom. Kinyújtom felé karom, hogy megérinthessem vállát, s elkezdhessek beszélni, de meghallja, hogy közeledem és felém fordul. Karom bénán hullik vissza magam mellé. Aztán felnézek rá. A zöld szemeibe. Irigylem a színét. Míg õ élénk színfolt ebben a gyomorforgató fehérségben, én csak egy penész szürke folt vagyok eldugott sarkokban.

- Én... - kezdek bele bizonytalanul ám ekkor egy hatalmas termetû ápoló robog be a folyosóra az Ördög háta mögött. Most neki nincs esélye. Villám gyorsan ott terem mögötte, és mire bármelyikõnk is reagálhatna, nyugtató és altató keverékét fecskendezik bõre alá, amibõl pár pillanattal késõbb én is kapok. Valaki felkap a vállára és onnan még látom, hogy az Ördögöt a lábainál fogva vonszolják maguk után, aztán elborít a sötétség.

Puha fehér padlón fekszem a négy párnázott fal között. Ablak nincs, csak az erõszakos neonfények, melyek elõl képtelenség elrejtõzni. Csatok és szíjak kötik gúzsba tagjaimat. Szinte már fojtogatóan szorosak. De valahogy egy kezemet sikerül kiszabadítanom. Kínkeserves vonaglás és küszködés árán szabadulok meg csak a kényszerzubbonytól. Agyam tompa és a tükrömet keresem. Bejárom az egész rohadt szobát. Valami nagyon és puhán esem keresztül, de a tükröm sehol. Hosszú idõ óta elõször üvöltök fel olyan hangosan, ahogy a torkomon kifér. Erõtlen kezekkel dörömbölök a párnázott ajtón és követelem vissza testvéremet, de mind hasztalan.

A nagy puha kupac, amin keresztül estem, most fájdalmasan és kábultan nyög fel. Kell pár perc mire felfogom, hogy az Ördöggel zártak össze egy szobába. Õ felül kábán körül néz, még nem érzékeli rendesen a körülötte lévõ világot, így engem sem. Odakuporodok mellé és megszabadítom kényszerzubbonyától. Reflexszerûen kapja el torkomat és taszít a földre. Gyenge ujjaimmal próbálom lefeszegetni kezét torkomról, hiába. Lassan érkezik a halál. Már sípol a tüdõm ahogy levegõt veszek. Ekkor látom meg szemeiben a felfedezés és felismerés elsõ szikráit. Kisvártatva elenged és én hörögve kapkodok levegõ után, míg a szoba másik felébe vonaglok át.

Ujjai nyoma meg fog látszani papírvékony bõrömön. Az Ördög pedig elképedve és értetlenül bámul rám, ahogy torkomat masszírozom és próbálok egyenletesen lélegezni.

Curtis

Hiába tüntet fel engem gyávának, nem tud õ semmit. Ha eddig jelentéktelen voltam neki, akkor ne most akarja elmondani, hogy milyen is vagyok én valójában. Ben léptei jól hallhatóak, és egyre közelebbrõl érkeznek hozzám. Mit akar még tõlem? 

Ennyi nem volt elég?

Megfeszült izmokkal fordulok felé, karja, amit eddig olyan bõszen felém nyújtott, most esetlenül hullik vissza az oldalához. Felnéz rám, egyenesen a szemeimbe. 

- Én...- nem fogja tudni befejezni azt, amit elkezdett. Pedig én valóban kíváncsi vagyok rá, hogy mi vette õt rá arra, hogy majdnem hozzámérjen. Érthetõ okokból éppenséggel nem vagyok a szíve csücske az itteni embereknek. Ismeretlen érintés a vállamon, majd nem sokkal ezután egy igenis éles fájdalom a nyakamban, ami csak azt jelzi, hogy újra az ereimbe került valami oda nem illõ anyag. Pár percig még küzdök a testemet elöntõ kábaság ellen, majd hagyom, hogy öntudatlan álomba merüljek. 

 

Valami kemény az oldalamba fúródik, de csak pár pillanatig tart ez a kellemetlen érzés. Bosszúságomnak hangot adva, nagy nehezen sikerül ülõ helyzetbe tornáznom magam. Szemeimet éles, vakítóan természetellenes fény önti el. Valaki mögém lép, kezeim mozgástere pedig megnõ. Ujjaim pillanatok alatt szorulnak az ismeretlen torkára. Erõlködik, küzdeni próbál velem szemben. Az erõmmel szemben. De esélytelen. Õ nem ellenfél számomra. Légvételei egyre vészjóslóbbak. Nem jut elegendõ oxigénhez a tüdeje. Lenézek a szorításomban fekvõre, majd hamar felfedezem a fuldoklóban Bent. Lazítok fogásomon és eleresztem. 

Õt nem akarom megölni. 

Akkor nem lenne senkim idebent. 

Levegõ után kapkodva kotródik hátrább. 

Meglepetten veszem tudomásul, hogy most mindketten egy helyre vagyunk bezárva. Nincs menekvés egyikünknek sem. 

- Miért értél hozzám? - kérdem. Ha nem jött volna a közelemben, akkor nem lett volna semmi baj. Ez is az õ hibája. Csakis az övé...

- Egymagad nem tudtad volna leszedni a zubbonyt – nyögi továbbra is levegõ után kapkodva. 

- Nem tudhatod – állok fel helyemrõl, hogy körbejárhassam a helységet. Ujjbegyeimet végighúzom a kipárnázott falon. Vajon most is figyelnek minket? 

Szemmel tartanak?

Végignézték, ahogyan majdnem megfojtottam Bent? 

Halkan felnevetek erre a gondolatra. Ha meg is fojtottam volna õt, akkor sem tettek volna semmit.

Nekik oly mindegy, hogy egyel több, vagy kevesebb beteget kell-e gondozni. 

- Mesélsz a kinti világról? - abba marad mozdulatom. Mutatóujjamat kinyújtva hagyom, míg a többit behajlítom, és megkocogtatom egyetlen ujjammal a falat, ott, ahol úgy vélem az ajtó lehet. 

- Mit szeretnél hallani róla? - fordulok meg ezúttal õszinte mosollyal és mellé telepszem. Hátamat a mögöttem lévõ falnak támasztom. Egyik lábamat felhúzom és kezemet, csuklómnál a térdemre támasztom. 

- Hogy milyen ott – mondja eltöprengve. 

- Feltételezem az alapokkal azért tisztában vagy. Kék ég, zöld fû. Regiment ostoba ember – felsóhajtok. Bele sem gondoltam még, hogy mennyire hiányzik nekem az a szabadság, amit odakint megkaptam. - általában délelõtt van a legnagyobb nyüzsgés, na meg persze estefele, amikor az emberek mennek haza a munkájukból. 

- Hiányzik? - elõször nem is tudom hova tenni ezt a kérdését. Aztán sikerül megértenem, felfogom a szavai jelentését. 

Hiányzik...

Nem, a többi ember határozottan nem hiányzik. Elvagyok a magányban, ugyanúgy, mint a társaságban. Nekem ez abszolút nem számít. Lényegtelen ki van mellettem. 

- Ugyan mi? - kérdem felé fordulva. Hangomban nincs semmi indulat, egyszerû kíváncsiság szólaltatott most meg. 

- A régi életed – válaszolja úgy, mintha ez egyértelmû lett volna eleve. De hát az is volt. Mégis mi más hiányozhatna nekem, mint az életem, ami születésemtõl fogva el volt baszva? 

- Nem, az hiányzik a legkevésbé. Nem is gondolok rá. Persze örülnék, ha visszakapnám azt a szabadságot, amit akkor a magaménak tudhattam. 

- Én nem tudok magamról mesélni semmit – szólal meg kisvártatva. Értetlenül fordulok felé. Miért kellene neki bármit is mondania magáról. 

- Nem is kértelek rá. Miért akarnál mondani magadról bármit is? 

- Te is beszéltél az életedrõl, és most én jövök. Ezt hívják beszélgetésnek.

- Te rákérdeztél, valószínûleg érdekelt. De engem jelenleg hidegen hagy a te múltad. Amit akartam azt már tudom. Nem tartozol semmivel. 

Ben

- Miért értél hozzám? - kérdezi rekedten.

- Egymagad nem tudtad volna leszedni a zubbonyt. - felelem még kissé hörgõsen.

- Nem tudhatod. - veti oda.

Felkel, körbejárja a helyet. A kipárnázott falakon futtatja végig azokat az ujjakat, melyekkel nemrég a nyakamat zárta szoros satuba. De úgy tûnik ezt már el is felejtette. Gondolataiba mélyed. Halkan felnevet, majd újra némaságba süllyed.

Már jó ideje nem láttam testvéremet. Hiánya egyre feltûnõbb és viszketõ érzésként kúszik a nyugtalanság a bõröm alá. Beszélnem kell valakivel, amíg erre nem jön egy ápoló, hogy elkérjem, sõt inkább követeljem a tükrömet. Vagy ha mást nem, akkor egy nagy adag altatót. Az ikrem nélkül inkább végig alszom az itt következõ napokat. De addig is beszélnem kell valakivel. S ez a valaki Curtis. Az egyetlen, akivel beszélhetek. Az Ördög, aki nemrég megpróbált megfojtani. Megpróbált? Nem. Nem tartott volna semeddig, hogy megfojtson. Egyszerûen csak, valami számomra érthetetlen oknál fogva úgy döntött, megkíméli az életemet.

- Mesélsz a kinti világról? - kérdezem halkan. Legszívesebben tövig rágnám körmeimet. Megkopogtatja a kipárnázott falat. Talán ajtót keres.

- Mit szeretnél hallani róla? - kérdez vissza miközben egy egészen kedves mosollyal fordul felém. Hosszú léptekkel átszeli a szobát, s letelepszik mellém.

- Hogy milyen ott. - felelem magam elé bámulva.

 - Feltételezem az alapokkal azért tisztában vagy. Kék ég, zöld fû. Regiment ostoba ember   - sóhajt egyet, majd folytatja. - Általában délelõtt van a legnagyobb nyüzsgés, na meg persze estefele, amikor az emberek mennek haza a munkájukból.

Egy pillanatra elmerengek. Igen, halványan emlékszem én is. De már csak álomszerû képek villannak fel, ha a kinti világra gondolok, s ezek közül sem tudom biztosan megmondani melyik valóságos emlék, s melyik nem.

- Hiányzik? - kérdezem rá emelve tekintetem.

- Ugyan mi?

- A régi életed. - válaszolom, s õ egy pillanatra megrágja a kérdést, hogy ezúttal válaszoljon is rá.

- Nem, az hiányzik a legkevésbé. Nem is gondolok rá. Persze örülnék, ha visszakapnám azt a szabadságot, amit akkor a magaménak tudhattam.

Visszakapni a szabadságot. Mi az a szabadság? Persze, a fogalommal tisztában vagyok, de az érzéssel nem. Mit jelent érezni a szabadságot?

Pár percre elhallgatunk. Folytatnom kéne valamivel a beszélgetést. Valamivel, ami eltereli a figyelmemet arról, hogy Mirror nincs itt velem.

- Én nem tudok magamról mesélni semmit. - szólalok meg végül.

Ahogy felém fordul és tekintetemet fürkészi, értetlenség csillog szemeiben.

- Nem is kértelek rá. Miért akarnál mondani magadról bármit is?

- Te is beszéltél az életedrõl, és most én jövök. Ezt hívják beszélgetésnek. - válaszolom.

- Te rákérdeztél, valószínûleg érdekelt. De engem jelenleg hidegen hagy a te múltad. Amit akartam azt már tudom. Nem tartozol semmivel.

Ezzel egyértelmûvé tette, hogy nem kíván többet beszélni a kelleténél. Hosszú csend után ismét felkel és ott folytatja a fal tapogatását, ahol korábban abbahagyta.

Ebben a gyomorforgató szobában nincs semmi, ami visszatükrözõdne. Papucstalan lábaim teljesen kihûltek, s mivel pizsamám is rövid ujjú, karjaim is jéghidegek. Takaró, vagy ágy egy sincs. Nincs problémám a földön alvással, csak lenne valami biztosítékom arra, hogy fogaim nem fognak vacogni éjjel.

Ami még fontosabb... elveszítettem az idõérzékemet. Arra eszmélek fel, hogy az Ördög engem bámul. Érdeklõdve figyel, ahogy tövig rágom hüvelykujjam körmét, s arról már csorog a vér. Észre sem vettem, mikor kezdtem el rágni a körmöm. Mondhatnánk ezt elvonási tünetnek is. Épp csak szemem nem tikkel az idegességtõl. És nem jönnek ápolók. Nem tudom, hogy éjjel van-e vagy nappal. Az ablaktalan helységben csak az erõszakos neonfény ég.

- Minden rendben? - kérdezi percek múlva.

- Persze. - motyogom oda se figyelve.

- Tudod én nem rágnám a körmöm a helyedben. - mondja elgondolkodva. - Még elfertõzõdik?

- Tényleg? - kérdem flegmára sikerült, hideg hangon. - És akkor mi van? Egy ujjamat már úgy is leharaptam. Különben is mit érdekel mi van velem? - szavaim durván törnek elõ a számból. Mintha nem is én beszélnék. Az Ördög szemei elkerekednek, csak úgy, mint az enyém. Elrántom róla tekintetem és magam elé motyogom. - Nem úgy értettem. Ne is figyelj rám.

- A tükör a baj, igaz? - lép oda hozzám.

Nem válaszolok.

- Már jó ideje itt vagyunk és nem hozták utánad a tükrödet.

- Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen sokáig elszakítsák tõlem a testvérem. - mondom még mindig motyogva.

- Hát persze, hogy nem. - megint elmosolyodik. Mosolya megnyugtató. Összeborzolja a hajam. - Nehéz?

- Kibírom. - ez hazugság. Dehogy bírom ki. - De ne törõdj velem. Így is csak púp vagyok a hátadon.

Mielõtt bármit mondhatna jut el tudatomig valami, ami egy pillanatra elfeledteti velem tükröm hiányát.

- Miért egy helyre zártak be minket? - nézek szemeibe.

- Ez egy remek kérdés. - bólint. - Talán kíváncsiak arra, hogy mit kezdünk egymással.

- Figyelnek minket? - hökkenek meg és kamerát keresve nézek körbe a szobán ismét.

- Nem kizárt.

- De miért? Nincs is semmi közünk egymáshoz.

- Ezt õk nem így látják.

- Vagy csak paranoiás vagy és azt hiszed, hogy figyelnek. - szólal meg a hang ismét a torkomból, aztán eltûnik ismét. Megrökönyödve nézek az Ördögre és szeretném azt mondani neki, hogy nem én voltam, de hát az isten szerelmére, én mondtam! Az én hangom volt az, és az én számból jött!

Félmosoly kúszik egy pillanatra az arcára. Nem tudom, mire gondolhat, de azt hiszem nem is vagyok kíváncsi rá.

Ekkor nyílik az ajtó és belép egy orvos, mögötte két termetes ápolóval.

- Szóval most már szabadulómûvészek is vagytok? - kérdezi keserû gúnnyal. - Elég csúnyán elbántatok a kollégámmal.

- Én. - pattanok fel. Elõször szabadkozni akarok, hogy semmi közöm az egészhez, de azzal ismét csak hazudnék. - Hol van a tükröm? Kérem, kérem adja ide a tükrömet!

- Még a végén kárt tesztek egymásban a tükörszilánkokkal, ha sikerül eltörnötök. - érkezik a könyörtelen felelet.

- Akkor legalább altatót adjanak, hogy kibírjam!

- Sajnálom, de nem lehet. De ne aggódj, odafigyelünk rátok, nem lesz semmi baj.

- Már hogy ne lenne? - kiáltok fel. Elveszítettem a türelmemet. - Azonnal adja vissza a tükrömet! - nekiesek az orvosnak. - Adja vissza!

Nem kell több az ápolóknak. Az egyik lefog, a másik benyugtatóz. A világ újra elsötétül.

***

Az ajtó elõtt a padlón fekve térek magamhoz. Korom sötét van. Szóval alvás idõben nem égnek a lámpák. Feltápászkodom, hogy keressek magamnak egy nyugodt sarkot. Nyakam sajog a tûszúrásoktól, s attól, hogy nemrég meg akartak fojtani. A fal mentén tapogatózva botorkálok a sötétben. Lábam ismét valami nagy, puha kupacba botlik és keresztül esek a szentségelõ halmon.

- Miért nem tudsz megülni a seggeden? - morran fel.

- Bocsánat. Már itt sem vagyok. - motyogom kábultan, de a nyugtató még erõsen dolgozik bennem így négykézláb is csak húsz-harminc centit vagyok képes megtenni, mielõtt újra összecsuklanék.

- Hé. - szólal meg némiképp megenyhülve. - Jól vagy?

- Nem. - nyögök fel. - Nem tudom eldönteni, hogy mindjárt hányok, vagy csak éhes vagyok.

- Próbálj meg aludni. Talán holnap kapunk valamit enni.

A sötétben olyan máshogy rezeg a hangja. Szinte kellemesen.

- Jó. - motyogom.

Összehúzom magam, hogy ne fázzak annyira és lehunyom szemeimet. Pár perccel késõbb viszont vacogni kezdenek a fogaim. Kéne valami, amivel betakarózhatnék. Vagy ha mást nem, majd ráharapok a kezemre, hogy hagyjam az Ördögöt aludni.

Curtis

Nyilván õ is rájöhetett arra, hogy ha beszélgetõpartnerre vágyik, akkor igencsak rossz irányba keresgél. A legkisebb jelét sem adom annak, hogy bármiféle intenzív érdeklõdést mutatok a szavai irányába. Nem érdekel a kinti világ. Nem érdekel senki sem. Jelenleg elég egy valamire összpontosítanom. Az pedig kimerül annyiban, hogy innen kijussak valahogyan. És persze ha már én kijutok, õt sem hagyom idebent poshadni. 

Kezemmel simítok végig a puha falon, miután már sikerült két lábra vergõdnöm. Fárasztó újra, és újra felállnom. Egyrészt untat ez az egész. Másrészt elálmosít ez a hely. 

Nem mondom remekül megépítették a kócerájnak ezen részét. Nem tartom magam ostobának, hiszen világ életemben intelligensebb voltam a társaimnál, de ez még nem jelenti azt, hogy a kiutat is megtalálom. Az nem megy. Holott valahol be kellett jutniuk ide. 

Valahol...de hol? 

Ben felé fordulok, fogaival cincálja le a körmét. Nem mondom, hogy rossz nézni, engem tökéletesen hidegen hagy, de a késõbbiekben fájni fog neki. Nem fogom õt babusgatni, nem mintha valaha is elvárná ezt tõlem. Vére az egyetlen színfolt ebben a hófehér szobában. Tetszik...rég láttam már ilyesmit, hogy bárki is vérzett elõttem. Ez annyira kellemes látvány. Szeretem a vöröset, annyira tisztátalan szín. A hatalom, a halál, a szenvedély színe. De mindezekben sehol sem szerepel a tisztaság, és az ártatlanság. 

- Minden rendben? - érdeklõdök sztoikus nyugalommal. 

- Persze – már megint kerüli a tekintetem, holott a drága testvérkéjét már rég elvették tõle. 

- Tudod, én nem rágnám a körmöm a helyedben. Még elfertõzõdik? 

- Tényleg? - válasza most egészen érdektelenre sikeredett. Annyiba hagyjam...? - És akkor mi van? Egy ujjamat már úgy is leharaptam. Különben is mit érdekel mi van velem? - förmed rám, amit én döbbent tekintettel reagálok le. Nocsak, hogy kinyílt a kicsi szája. És pont velem szemben...itt én vagyok az egyedüli, akitõl segítséget várhat. De nem, ennyivel nem fog magára haragítani engem.  Ahhoz túlságosan is élvezem a társaságát. Tõlem elfordulva hajtja le buksiját.  - Nem úgy értettem. Ne is figyelj rám. 

- A tükör a baj, igaz? - lépek oda hozzá. Kérdésemet figyelmen kívül hagyja, amit most nem teszek szóvá neki. Ha nem akar válaszolni nekem, akkor nem teszi. Jelenleg nagyban teszek rá.

- Már jó ideje itt vagyunk és nem hozták utánad a tükrödet.

- Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen sokáig elszakítsák tõlem a testvérem – motyogja. 

- Hát persze, hogy nem – mosolyodom el. Eddigi látottak alapján nyilván mindig megkapta a tükrét akárhányszor érte kiáltott. Nem is csodálom, hogy most ennyire ki van bukva rajta. Annyira aranyos ezzel a kétségbeesett tekintettel, ó...és a vér még mindig csöpög az ujjáról. Nem ártana kezdeni azzal is valamit, mert így tényleg el fog fertõzõdni. Hajába túrva borzolok tincsein egyet. Jó selymes haja van. Kellemes az érintése az ujjaimon. - Nehéz? 

- Kibírom. De ne törõdj velem. Így is csak púp vagyok a hátadon – ennyi idõ után igazán megtanulhatta volna már, hogyha valamit nem akarok, akkor azt nem teszem meg. Ha púp lenne a hátamon, akkor a lehetõ legegyszerûbb módon eltenném õt láb alól. 

Nem mintha annyira beszédes kedvemben volnék, de még ha akarnék sem tudnék mondani neki semmit, mert megelõz, és megszólal õ.

- Miért egy helyre zártak be minket? - néz rám. Egyenesen a zöldjeimbe. Tényleg. Ezen eddig még nem is gondolkodtam. Miért is? 

- Ez egy remek kérdés – bólintom. - Talán kíváncsiak arra, hogy mit kezdünk egymással.

- Figyelnek minket? - lepõdik meg körbenézve a szobába. Nem kizárt, ahogyan az sem, hogy lehallgatnak bennünket. 

- Nem kizárt. 

- De miért? Nincs is semmi közünk egymáshoz.

- Ezt õk nem így látják – felelem. 

- Vagy csak paranoiás vagy, és azt hiszed, hogy figyelnek – ajkaim halvány félmosolyra húzódnak. Paranoiás? Én? Nem is tudom. Ilyesféle következtetést eddig még nem vontak le a tetteimbõl. Újra belém fojtják a szót. Ezúttal az ajtó nyitódásával...hmm...most már legalább tudom, hogy hol az ajtó. Hárman is belépnek rajta. Hmm kupaktanács? Idebent? Végül is. Miért is ne. 

- Szóval most már szabadulómûvészek is vagytok? - kérdezi egyikük számomra felfoghatatlan hangnemben. - elég csúnyán elbántatok a kollégámmal. 

- Én – állna talpra hirtelen, persze fogadni mernék, hogy egybõl magyarázkodáson töri azt az okos fejét. - Hol van a tükröm? Kérem, kérem adja ide a tükrömet!

- Még a végén kárt tesztek egymásban a tükörszilánkokkal, ha sikerül eltörnötök – feleli a pasas. Mintha tükör nélkül nem is tudnánk kárt tenni a másikban. 

- Akkor legalább altatót adjanak, hogy kibírjam!

- Sajnálom, de nem lehet. De ne aggódj, odafigyelünk rátok, nem lesz semmi baj – persze. Nyilván akkor sem volt semmi baj, mikor majdnem megfojtottam õt. 

- Már hogy ne lenne? - kiált fel frusztráltan Ben. - Azonnal adja vissza a tükrömet! - esik neki a dokinak. No lám! Nem is tudtam, hogy tud õ ilyen kis agresszív lenni, holott egyszer már láttam már õt így. - Adja vissza!

Igazán sikeres volt a figyelemfelkeltése. Hiszen egész hamar meg is kapja azt, amire eddig vágyott. Egy szép kis injekciót a nyakba. Mély álomba merülve esik össze, a három alak pedig magunkra hagy minket. Bár tudnám mit kezdjek most az alvó fiúval. Legjobb lesz ha hagyom ott, ahol van. Ennek is megvan a maga varázsa. Néha igazán jól áll a fiúnak a hallgatás...és most csendben van. Nyugodt, békés. Szótlan, olyan mint egy halott. 

 

Miután kigyönyörködtem magam az egész helyzet abszurditásában, jómagam is aludni tértem. Nem mintha zavarna, vagy bármilyen hatással lenne rám a lámpák fénye, de a sötétséget mindig is jobban toleráltam.  Szinte már meg sem lepõdöm, amikor Ben botorkálás közben engem is megtalál, majd berögzült mozdulattal vágódik el csak azért, mert nem képes egy helyben maradni. 

- Miért nem tudsz megülni a seggeden? 

- Bocsánat. Már itt sem vagyok – motyogja, és tovább áll. Nem jut messzire, nyilván a szer még mindig munkálkodik benne. 

- Hé. jól vagy?

- Nem – nyögi. - Nem tudom eldönteni, hogy mindjárt hányok, vagy csak éhes vagyok. 

- Próbálj meg aludni – javaslom segítõkészen, ami abszolút nem jellemzõ rám. Mondjuk, biztosra veszem, hogy okkal mondtam ezt neki. Csak arra a bizonyos okra nem jöttem még rá. - Talán holnap kapunk valamit enni.

- Jó – motyogja összébb húzva magát. Kicsi, kuporgó, sötét alak. Az õ társaságában tök jól el tudom terelni a gondolataimat. Persze vannak dolgok, amik még az én emlékezetemben is felejthetetlenek maradnak. Néhány kép, hang örök idõkre belevésõdött az elmémbe. Életem részévé váltak és nem is érzek késztetést, hogy megváljak tõlük. 

Hátamra gördülve nyitom ki szemeim, majd a minket körülvevõ sötétséget fürkészem. Régóta gyûlölöm a csendet, és az éjjeleket. Így esélyt kapnak a gondolataim, és az elmém által kreált szörnyeim arra, hogy ébrenlétben is zargassanak. Nem tudok mit kezdeni velük. Annak ellenére, hogy tudom, õk valóban nem léteznek csak az elmémben, ugyanolyan valóságosan hatnak, mint minden más. 

Rémesek, undorítóak, sötétek és végtelenül csendesek. 

- Ben – szólalok meg halkan, mikor már megunom fogainak a koccanását. Nem tagadom valóban hideg van itt, és egyikünk sincs túlöltözve, de vele ellentétben én nem vagyok alultáplált. 

- Bocsánat – motyogja, holott biztosra veszem, hogy fogalma sincs arról, most vajon miért is kellett neki bocsánatot kérnie tõlem. Igazából semmiért. Legalábbis nem tett ellenem semmi rosszat, és amíg ez nem változik, addig nem lesz semmi okom arra, hogy vele is úgy bánjak, mint a többiekkel. 

- Fázol? - kérdem a sötét, apró testkupacot fürkészve. Annyira azért már hozzászoktak a szemeim a feketeséghez, hogy egy testet ki tudjak venni a semmi közül. Kérdésemre nem kapok választ. Szótlanságával nem tudok mit kezdeni. 

És ez irritál...

- Válaszolj, ha kérdezlek – ülök fel. 

- Bocsánat – ismétli újra önmagát, mint valami ócska bakelitlemez, amit már karcosra pörgetett az idõ. Nem teszek semmit, ami neki fájdalmat okozna. Helyette mereven bámulom azt a pontot, ahol õ feküdhet éppen. 

- Szóval? 

- Talán... egy kicsit – halkítja egyre lejjebb a hangját. Biccentek, majd rájövök, hogy õ ezt nem is láthatja. Meg kell szólalnom, késztetést érzek, hogy válaszoljak neki. Nem kell a témához passzolnia, csak egy válasz legyen. 

- Gyere ide – jól tudom milyen vagyok.

Talán még õ is tarthat tõlem valamennyire. Nem mutatná ki a világért sem, hogy fél tõlem, holott tökéletesen jól látom, hogy néha meg-meg rezzen, ha a közelében vagyok. Egészen idáig senki sem hagyott figyelmen kívül engem. Jobban mondva de...egyetlen személy volt, akinek a figyelméért küzdenem kellett, de még így sem kaphattam meg. Akarva akaratlan én is olyan lettem mint õ. Szigorú, maximalista, és kíméletlen. Minél jobban hasonlítani akartam rá. Nem tudom miért, talán gyermeki hülyeségembõl. Így akartam bebizonyítani neki, hogy én is vagyok olyan jó, mint õ. 

- Miért? - kérdi meglepetten. Fejemet hátradöntöm, és a falnak támasztom. 

- Egy, mert ha továbbra is ott fogsz kuporogni megfázol. Kettõ, veled ellentétben, én jobb húsban vagyok. Három, idegesít a vacogásod – magyarázom tárgyilagosan. 

- Jó – motyogja magát megadóan, majd elbotorkál hozzám. 

- Ben, nem vagyok fûtõtest, hogy az egész szobát felmelegítsem. Gyere közelebb – morgom türelmetlenül, mire õ végre mellém telepedik.

Vállait átkarolva közelebb húzom magamhoz, majd kezeit megfogva dörzsölgetni kezdem õket, hogy felmelegedjenek. Jéghideg, így meg nem csodálom, hogy reszketett a hidegtõl. Nincs semmim, amit rá tudnék teríteni, így kizárásos alapon marad ez a módszer arra, hogy felmelegítsem õt, és valamivel kevésbé fázzon. Fogalmam sincs, hogy ezt meg miért csinálom most, de biztosan van ennek is valami logikusa magyarázata. Majd elgondolkodom rajta, ha lesz egy nyugodt pillanatom. Azt meg garantálhatom, hogy holnap már egyikünk sem lesz idebent. Megoldom, hogy kijussunk ebbõl a gumiszobából, ha kell erõszakkal. 

Ben

- Ben. - szólal meg. A gyógyszer még mindig erõsen hat rám. Most gondolom az jön majd, hogy hagyjam abba a fogvacogtatást, vagy elhallgattat õ maga.

- Bocsánat. - motyogom orrom alatt és igyekszem elfojtani az Ördög számára kellemetlen hangot.

- Fázol?

Nem válaszolok. Nem vagyok köteles válaszolni neki. De úgy tûnik, ezt õ teljesen máshogy gondolja. Mocorgást hallok, és újból megtöri a sötét szoba csendjét.

- Válaszolj, ha kérdezlek.

- Bocsánat. - motyogom újra. Nem hiszem, hogy ennél több beszédre képes lennék. Egyelõre nem. Ki kell pihennem a gyógyszert magamból és utána jobban leszek. Csakhogy az Ördög nem alszik, és így engem sem hagy pihenni.

- Szóval?

- Talán... - felelem tétován egyre halkuló hangon. - egy kicsit.

Pár pillanatra csend száll a gumiszobára. Puhán ereszkedik a kipárnázott falak közé.

- Gyere ide. - kérése meglep, amit nem is titkolok.

- Miért? - kérdem megütközve.

- Egy, mert ha továbbra is ott fogsz kuporogni megfázol. - kezdi érvelését. De mégis mi érdeke neki, hogy én ne fázzak meg. Tudom, hogy idegesítette ahogy vacogtak a fogaim, engem is épp úgy idegesített, hát miért nem jelenti ki egyenesen, hogy zavarja a jelenlétem? - Kettõ, mert veled ellentétben, én jobb húsban vagyok. Három, idegesít a vacogásod. - kibujt a szög a zsákból.

- Jó. - egyezek bele gondolkodás nélkül, mert gondolataim még ködösek és képtelen vagyok mérlegelni. Ösztönösen cselekszem. Fázom, és épp arra szottyant kedve, hogy felmelegítsen, hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Közelebb mászom hozzá, de úgy tûnik nem elég közel, mert újra megszólal.

- Ben, nem vagyok fûtõtest, hogy az egész szobát felmelegítsem. Gyere közelebb.

Valamiért tetszik, ahogy a nevemet mondja. Ahogy mély karcos hangján megszólít és hozzám beszél. Egy élõ, húsvér ember szavai teljesen máshogy csengenek a fülemben, mint ikertestvérem hangja. Nem tudom hova tenni ezt a különös érzést, amit az vált ki belõlem, hogy a nevemen szólít. Még csak nem is kedvelem õt, és õ is teljes közönnyel viseltetik a dolgaim iránt, mióta megtudta, amit akart.

Mellé telepedek. Átkarolja vállaimat, kezeimet kezeiben fogva dörzsölgetni kezdi. Váratlanul és felkészületlenül ért ez a testi kontaktus. Mirrornak igaza volt, túlságosan leengedtem a védelmemet. Mi a fenét mûvelek? Ha teljesen magamnál lennék, biztosan nem engedtem volna neki. Akkor inkább elbotorkáltam volna egy távoli sarokba. Nem vagyok hozzászokva, hogy más emberek hozzám érjenek. Nem vagyok hozzászokva, hogy mások így érjenek hozzám. Nem rángat, nem szorít, nem tesz semmi durva mozdulatot, csak ülünk a sötétben és nagy kezeivel dörzsöli átfagyott bõrömet. Bõrömön végigfut a hideg, ahogy visszaemlékezik mások durva és erõszakos érintésére. Testem apránként felmelegszik és szemeimmel egyre laposabbakat pislogok. Túlságosan kiszolgáltattam magam neki. Nem él vissza vele, még nem. De egyszer talán vissza fog élni vele. Mert õ olyan ember, aki nem jószívûségbõl tesz meg valamit a másikért. Ha valamit tesz, annak ára van, és mindig õ szabja meg mekkora ára.

Fejem lassan hátrabicsaklik és vállának ütközik, ahogy eléri elmémet az álomtalan sötétség.

***

Fejem a puha padlón nyugszik, mikor felkelek. Nem mozdulok. Az elõzõ esti melegségnek nyoma sincs. Curtis az ajtónál áll, és a széleit próbálja behatárolni, legalábbis így látszatra úgy tûnik ezt csinálja. Nem tudom, hogy õ mióta lehet ébren de nem is érdekel. Inkább dühös vagyok, mint zavart. Átkozom magam a gyengeségemért, és legszívesebben meg sem történtnek tekinteném azt, ami történt, de õ errõl biztosan máshogy fog vélekedni. Eddig is tudta, hogy nem vagyok erõs, de ezután még le is fog nézni, amiért egy ilyen hasznavehetetlen ember vagyok. A külsõ és belsõ tökéletlenség mintaképe.

Dühös vagyok és félek. Félek, mert az Ördög egyre többet és többet tud meg rólam, és szinte habzsolja ezt a tudást. Látta az arcomat. Hozzámért. Felmelegített. Tudja a titkomat a tükörrõl. Olyan, mintha egy nyitott könyv lennék elõtte. Olyan, mintha önkéntelenül is elmondanék neki bármit, csak kérdeznie kell. És ez megrémít.

Hátat fordít a falnak, és észreveszi, hogy már nem alszom. Egy pillanatra összeráncolja szemöldökét, de aztán felveszi azt a negédes mosolyt, amitõl mindig kényelmetlenül érzem magam.

- Jó reggelt. - köszön.

- Neked is. - motyogom.

Többet nem beszélünk. Nincs is rá alkalmunk, mert kint motoszkálás hallatszik, majd nyílik az ajtó. Rögtön négy ápolót kapunk a nyakunkba egyszerre. Kettõ tálcákat hoz, rajtuk reggelivel. Kettõ pedig befeszül az ajtóba. Tükröt egyiküknél sem látok.

Megkapjuk a tálcákat és magunkra hagynak minket. Bár gondolom csak az ajtóban álltak meg. Eltûnõdve kezdek enni, míg nézem, ahogy kedvtelenül piszkálja villájával a saját adagját. Én a helyében sietnék az evéssel, mert biztos nem kapunk sok idõt, hogy befejezzük.

- Hogy tudod ezt megenni? - töri meg végül a csendet.

- Miért? - kérdezek vissza érdeklõdve félrebillentett fejjel.

- Kint a kutyák jobb ételeket kapnak. - fintorodik el.

- Lehet. - biccentek. - De minket idebent még annyira sem tartanak, mint a kinti kutyákat. Ha nem ízlik, csak igyekezz lenyelni minél kevesebbszer megrágva. Még mindig jobb, mintha nem kapnál semmit. - különös, hogy még ezek után is normálisan vagyok képes beszélni vele. Aztán átfut a fejemben egy gondolat és elmosolyodom.

- Mi olyan vicces? - szûkülnek össze szemei, miközben próbálja leküzdeni a reggelit.

- Én szerencsésebb vagyok nálad. - felelem.

- Szerencsésebb? - kérdezi megütközve, és látom arcán, hogy tényleg nem érti.

- Nekem nincs viszonyítási alapom. Mindig ezt a fajta ételt ettem. A kinti ízekrõl fogalmam sincs, vagy ha volt is már rég elfelejtettem.

Válaszomat szó nélkül hagyja és leküzdi a reggelit. Alig fél óra elteltével visszajön a négy ápoló, a tegnapi orvos kíséretében. Arcán kaján mosoly ül, ahogy hozzánk vág két pokrócot.

- Nem venném a lelkemre, ha megfáznátok. - néz ránk fölényesen. Most már szinte teljesen biztos, hogy figyelnek minket.

- A tükröm... hol van? - kérdezem tétován.

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük tegnap. - néz rám, s válaszol oktató jelleggel.

- De nekem szükségem van rá! - megremeg a hangom, és felkelek a földrõl. - Kérem, adják vissza! - lépek a doktor felé.

Csak egyetlen intésébe kerül és az egyik termetes ápoló azonnal elé lép, és behúz nekem. Megtántorodok és neki esek az Ördögnek. Õ elkapja a vállaimat, hogy megtartson.

- Ha megint azt akarod elérni, hogy nyugtatót kapj, akkor tegyél le róla. Nem pazarolhatjuk rád a készleteinket.

Vér íze szalad szét a számban és a fájdalom villámként hasít ajkaimba. Felszakadt a hús és most vérzik. Gyûlölöm ezt az ízt, így köpök egyet és újra megindulok az orvos felé.

- Adja vissza a tükrömet! - kérem visszafojtott indulattól remegõ hangon, lehajtott fejjel.

Újabb ütés a válasz, majd egy rúgás, ami a gyomromat éri. Most már képtelen vagyok megmozdulni. Ahogy felnézek látom, hogy Curtis a helyemen áll, ahol pár pillanattal ez elõtt voltam.

- Miért nem kaphatja meg? - kérdezi jéghideg, fenyegetõ hangon.

- Mert semmi szüksége rá. - felel mosolyogva a doki. - Különben is ha eltörné, ki tudja milyen sérüléseket szereznétek.

- Soha nem törné össze önszántából.

- Õ nem. - bólint az orvos. - Na és te? - teszi fel a kérdést. - Ki tudja mikor fut át agyadon, valami elmebeteg ötlet? Bezárva egy védtelen fiúval, aki még csak meg sem tudja védeni magát. - a háta mögött két ápoló összevigyorog.

- Akkor engedjék ki. - válaszolja nemes egyszerûséggel.

- Ha vége a kísérletnek, mindkettõtöket kiengedjük.

- Kísérletnek? - kérdezem rekedten, miközben megpróbálok felkelni.

- Csesszétek meg. - morogja az Ördög és behúz egyet annak az ápolónak, aki nemrég még engem ütött. A reccsenést hallva vagy az orra, vagy az állkapcsa tört el. A másik testes ápoló már ugrana is hogy sérült társa helyére álljon, de a doki csak mosolyogva leinti. A másik két ápoló kivonszolja nyöszörgõ társát a helységbõl. Az orvos elkapja Curtis nyakánál a felsõt és megszorítva azt közel rántja magához.

- Itt én diktálom a szabályokat. - sziszegi összeszorított fogakkal. - Jobb lesz, ha megtanulsz alkalmazkodni.

Ezzel ellöki magától a dühöngõ Ördögöt és távozik a kutyahûséges ápolóval karöltve. Ahogy csukódik az ajtó, Curtis teljes erõbõl bele üt. Valami szitkot mormol, amit nem hallok.

A felkelésre tett kísérletem kudarcba fulladt, így csak összegömbölyödve, hasamat fogva fekszem a padlón szótlanul.

- Jól vagy? - érkezik a kérdés.

- Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? - kérdezek vissza rosszkedvûen.

Ismét csend hullik a szobára. Leül a fal tövébe, gondolataiba mélyed. Én pedig igyekszem nem gondolni a fájdalomra, ami marja arcomat és hasamat.

Curtis

Kezeimmel motorikus mozdulatokkal dörzsölöm áthûlt bõrét. Apránként melegítem õt fel. Nem kutatok magyarázatok után. Nem érdekel miért segítek neki már megint. Nincs magyarázat. Egyszeri, utolsó alkalom. Nem kérdez semmit. Szótlanul tûri érintéseimet. Szótlanul tûr engem. Válla felett elnézve figyelem a semmit. Nekik nincs okuk idebent tartani Bent. Engem különösebben nem bánt, hogy bezárva vagyok. A helyzet az, hogy kurvára leszarom ki mit tesz velem, nem érdekel. Tekintetem visszaterelem a karjaim között tartott fiú arcára. Nem hittem volna, hogy egyszer majd álomba ringatok valakit. Tisztán hallom, ahogyan légzése lelassul, egyenletessé válik. További kósza simításokkal foglalom le magam a továbbiakban. Én nem tudok aludni. Kíváncsi vagyok most vajon mire gondol. Hogy álmodik-e valamit. Nekem már nagyon régóta nem adatik meg az ilyesfajta kikapcsolódás. Az álom csak a kiváltságosoké. Vállamon pihenõ fejére pillantok. Kezemet felemelem, ujjaimat az álla alatti bõröz érintem. Hüvelykemmel kitapintom a nyaki ütõerét, majd finoman elidõzök rajta. Csak egy apró mozdulat lenne az egész. Nem lenne nagy lépés ahhoz, hogy végezzek vele. Sötét mosollyal figyelem békés arcát, majd kezemet elhúzva tõle én is lehunyom szemeimet. 

 

Hogyan is gondolhattam ezt komolyan. Csukott szemekkel is csak az agyamat pörgetem. Felesleges elméleteket szövök, gondolatokat, amiknek aligha van bármi közük a valósághoz. Egész idõ alatt, míg Ben aludt, hülyeségeket találtam ki, csakhogy ne szorongasson ez a sok gondolat, amitõl úgy érzem, hogy menten felakasztom magam. Óvatosan eldöntöm az alvó fiút magam elõtt, majd fölötte átlépve sétálom körbe a szobát. Valahol van itt egy ajtó. Bár tudnám, hogy hol. Irigylem az õ  békéjét. Hogy képes aludni. Képes a semmittevésre, miközben be van zárva, mint valami rühes kutya, ami senkinek sem kell már. 

Homlokomat ráncolva torpanok meg a mozdulatban. Mióta is csinálom már ezt? Kezdem elveszteni az idõérzékemet. Megfordulva pillantok a kölyök engem pásztázó szemeibe. Szemöldökeimet ráncolva veszem tüzetesebb tanulmány alá az arcát. Engem néz. Ébren van már ki tudja mióta. Mind a ketten tudjuk, hogy egy új lapot láttatott magából. Egyre könnyebben ismerem õt meg. Lassan unalmassá válik számomra. Ugyanolyan szürke kisegérré, mint mindenki más idebent. Míg õ számomra egy nyitott könyv, én neki továbbra is csak sötétséget jelentek. Ismeri a múltam bizonyos foltjait, de ezzel nem engem ismer meg, hanem a hátteremet.  Mosolyomtól az arca egyszeriben megváltozik. Nem tudom beazonosítani ezt a tekintetet, így nem is foglalkozom vele. 

- Jó reggelt. 

- Neked is – viszonozza köszönésem halkan. 

Nem kérdezek és mondok semmi mást. Részemrõl lezártnak tekintem kettõnk udvarias társalgását. Odakintrõl halk léptek nesze szûrõdik át a tömör falakon. Egész végig jó helyen tapogatóztam, mikor az ajtót kerestem. Hangtalanul nyílik ki, majd özönlik be rajta négy ember. Hmm. Kicsit mintha sokan lennénk idebent! Világért sem szeretnék elszomorítani senkit, de mostanság valamivel rosszabbul tolerálnám a tömeget magam körül. Nem személyes az emberek iránti gyûlöletem, ez nálam már egészen megszokott. Két tálcát hoznak be magukkal, rajtuk valami gusztustalan képzõdményekkel. Látogatásuk a tálcák átadásának idejére korlátozódik le. Tömény három perc.  El nem bírom képzelni Ben hogy képes ezt megenni. Van gyomra a gyereknek. 

- Hogy tudod ezt megenni? - kérdem õt figyelve. Nekem ehhez nincs kellõ éhségérzetem. 

- Miért? - billenti oldalra fejecskéjét. Egyem meg. Inkább õt, mint ezt a szart. 

- Kint a kutyák jobb ételeket kapnak – torzul grimaszba arcom. 

 - Lehet – biccent. - De minket idebent még annyira sem tartanak, mint a kinti kutyákat. Ha nem ízlik, csak igyekezz lenyelni minél kevesebbszer megrágva. Még mindig jobb, mintha nem kapnál semmit.

Az emberi szervezet kibírja pár napig élelem nélkül. Nem értek egyet vele. Abban viszont tagadhatatlanul van némi igaza, hogy jobban teszem, ha megeszem. Szemeim sarkából figyelem mosolyra húzódó ajkait. 

- Mi olyan vicces? 

Nem tévedtem. Ez tényleg annyira borzalmas, mint amilyennek kinéz. Száraz fûrészpor íze van, és ezen aligha javít az a pudingos állag, amibe felszolgálták. 

- Én szerencsésebb vagyok nálad.

- Szerencsésebb? -  tartok tõle nem teljesen látom most át a logikáját. 

- Nekem nincs viszonyítási alapom. Mindig ezt a fajta ételt ettem. A kinti ízekrõl fogalmam sincs, vagy ha volt is már rég elfelejtettem.

Nem hiszem, hogy az ízeket olyan könnyedén el lehet felejteni. 

Öklendezés nélkül gyûröm magamba a falatokat, de még minimális rágással is úrrá kell magamon lennem, hogy ne köpjem ki. Undorító, íztelen, megszokhatatlan. Nem számítottam rá, hogy ennyire kevés idõt kapunk majd. Bizonyos itteni szokásokkal kapcsolatban félelmetesen tudatlan vagyok még mindig. Fejemet megemelve nézem a kivágódó ajtót. Az orvos is bejön. Alkarjaira lazán két pokróc van ráterítve. Felénk nyújtja õket. Nem mintha nagy szükségünk lenne rájuk. Ben a fázós, nem én. Megmagyarázhatatlan düh szorítja össze a gyomromat, mikor a férfi mosolygó arcára nézek. Talán mégis szükségem van a pokrócra. Lehet elég strapabíró lenne ahhoz, hogy egy felnõtt férfi súlyát elbírja. Macerás lenne az akasztás ennyi szemtanúval, de nem megoldhatatlan. 

- Nem venném a lelkemre, ha megfáznátok.

  Nem venném a lelkemre a jövõbeli, véletlenszerû halálát. Akaratuk ellenére is elõnyhöz juttattak engem. Az ajtót sem találtam meg, így le is mondok arról, hogy nekiálljak megkeresni a kamerát.  Momentán még kapóra is jön, hogy figyelnek minket. Külön öröm lesz kijátszani a saját kis szórakozásukat.

- A tükröm...hol van?

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük tegnap.

- De nekem szükségem van rá – áll fel Ben a puhán kipárnázott földrõl. - Kérem, adják vissza!

Nem gondoltam volna, hogy könyörögni kezd majd. Az orvos kezének mozdulatára kap a kicsi fiú egy szépen kivitelezett balegyenest az egyik ápolótól, majd egyensúlyát vesztve egyenesen nekem zuhan. Azt hiszem erre szokás azt mondani, hogy rosszkor rossz helyen. Vállánál megragadva tartom meg. Ne rontsa a helyzetét, azzal, hogy összeesik. 

- Ha megint azt akarod elérni, hogy nyugtatót kapj, akkor tegyél le róla. Nem pazarolhatjuk rád a készleteinket.

Vérrel keveredett nyálát a földre köpi, majd elõzõ hibájából mit sem tanulva az orvosnak ugrik. Némán, mozdulatlanul állva szemlélem a jelenetet, melynek végkimenetelét már elõre tudom. Tehetnék ellene, de nem fogom korlátozni Bent a szabad mozgásban. Jobb, ha õ maga jön rá az ostobaságaira, és remélhetõleg tanulni is fog majd belõlük. Ellenkezõ esetben igazán keserû sors vár rá. 

- Adja vissza a tükrömet!  - motyogja fejét lehajtva. 

Eredeti! Mondhatni egészen meggyõzõ ezzel a daliás alakítással. Mintha egy négyéves, színjátszókörös kisgyerek alakítását nézném végig. Szánalmas, s ezzel egyetemben valahol mélyen megvan a maga varázsa. Erõfölényben vannak vele szemben és õ mégis küzd. Megbánás nélkül ütik meg, majd rúgnak belé. Sejtettem, hogy ez soknak bizonyul majd neki. Vékony, törékeny testû fiú. Már ezzel is túlszárnyalta az elképzeléseimet. Feleszmélni sincs idõm saját lépteim értelmén és már azon kapom magam, hogy Ben helyén állok. Mereven fixírozom az elõttem állókat. 

- Miért nem kaphatja meg?

- Mert semmi szüksége rá – ezt hadd döntse már el õ maga! - Különben is ha eltörné, ki tudja milyen sérüléseket szereznétek.

- Soha nem törné össze önszántából.

- Õ nem. - biccenti a fehér köpenyes - Na és te? Ki tudja mikor fut át agyadon, valami elmebeteg ötlet? Bezárva egy védtelen fiúval, aki még csak meg sem tudja védeni magát. 

Igazán megható, hogy ennyire aggódik Ben biztonsága miatt, miután alaposan összeverette már. Nem kerüli el a figyelmem a mögötte álló két féleszû vigyorgása és összenézése. 

- Akkor engedjék ki. 

- Ha vége a kísérletnek, mindkettõtöket kiengedjük – válaszolja kimérten. Nem eldöntendõ kérdés volt. Megteszi magától, vagy kiengedem magam én. 

- Kísérletnek? - kérdi a földön fekvõ, miközben megpróbál talpra vergõdni. 

Államat megemelve kulcsolom össze ujjaimat a hátam mögött. Kicsi Ben most egy olyan kérdést tett fel, amire én is szeretnék választ kapni. Méghozzá minél hamarabb! Nem emlékszem rá, mikor adtam engedélyem egy kísérleti jellegû kutatásnak. 

- Csesszétek meg – morranok fel megütve az elsõ arcot, ami a látószögembe kerül.

Nem érdekel másokkal mit tesznek, de engem ne merjenek úgy kezelni mint egy állatot. Lélekben felkészítem magam egy újabb ütésre, de az orvos leinti a férfit, még mielõtt kellõen fellelkesülhetnék és kiereszthetném hirtelenjében felgyülemlett indulataimat. Kísérletezés. Na persze, mert ezt majd hagyni is fogom nekik a továbbiakban. Magunkra hagynak az ápolók, de az orvosok gyöngye továbbra is zavarja a helység összképét. Ruhámat megragadva húz magához közelebb. Látom a szemeiben, hogy élvezi a helyzetét. Úgy gondolja ezzel most sikerült kivívnia magának a tiszteletet. Nincs szívem elszomorítani õt. Márpedig kénytelen leszek, ha nem akarom, hogy a továbbiakban is itt pattogjon nekem. Nincs rá szükségem. Jelenléte tökéletesen elhanyagolható. 

- Itt én diktálom a szabályokat – sziszegi állkapcsát összeszorítva. - Jobb lesz, ha megtanulsz alkalmazkodni.

Magától eltaszítva csapja be maga mögött az ajtót. Szikrázó szemekkel ütök bele egy isteneset az ajtóba, mialatt még egy klasszikus azték átkot is sikerül elmormolnom. Komoran pillantok le a földön görnyedõ testre. 

- Jól vagy? - kérdem.

- Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? 

Ne akarjon felhergelni a visszaszólásaival. Remegõ kezekkel roskadok le a földre, hátamat a falnak vetem és ökölbe szorítom ujjaimat. Csuklóimat lehunyt szemeimnek nyomom, mígnem kékes csíkokat nem látok. Ezeknek is legalább annyi valóságalapjuk van, mint annak, hogy engem idebent tartanak hosszútávon. 

- Felrepedt a szád – szólalok meg halkan, mire õ egy roppant kommunikatív módon egy vállrándítással felel. 

- Ben, vérzik a szád és ez rohadt idegesítõ – állok fel a fal mellõl, hogy aztán pofátlan módon megálljak elõtte. Bambán bámul fel rám, de vérét eszébe sincs letörölni a szája sarkából. Futólag körbenézek a szobában, aztán elé guggolva egészen közel hajolok hozzá. Nem hõköl hátra, de ettõl még nem lesz kevésbé gyáva a szemeimben. 

- Ideje, hogy behajtsam rajtad a tartozásaidat – suttogom antipátiás  mosollyal.

Még nem körvonalazódott teljes egészében a terv, de jobb ötletem momentán nincs. Ujjaimat torkára fonva rántom fel magamhoz, és megcsókolom, olyan mélyen, amennyire az csak lehetséges. Nyelvemet végigfuttatom sima,  száraz ajkain. Puhán beléjük marok, kóstolgatom és ízlelgetem õket, miközben tervem következõ pontjának kivitelezésén agyalok. Csendesen hallgatom, hogyan gyorsul és nehezül el Ben légzése. Öklei összeszorulnak a hátam mögött. Már már lehetetlen erõvel szorítja pólómat. Eldöntve vigyorodom el és szorítok kezemmel torkára még erõsebben. Kezembe marva kerekednek el szemei, ajkait eltátva próbálja meg tüdejébe juttatni az éltetõ oxigént. Nem célom megölni, de itt sem akarok megposhadni. 

- Ereszd el azonnal és lépj tõle távolabb – nem jön közelebb az ajtón berontó ápoló, inkább távolról figyel fenyegetõ szemeivel és onnan ad nekem utasításokat. Lazítok szorításomon, és talpra állva indulok el szép lassan az ajtóban álló felé. Kegyetlen mosolyom szélesedésével arányosan válik az õ arca egyre sápadtabbá. Fél percre sincs szükségem ahhoz, hogy leszereljem õt és a fal mellé lökjem ájult testét. 

- Gyere Ben – szólok hátra. Lépteinek hiányára sóhajtva fordulok hátra. - Nincs erre idõm! Ne bosszants fel feleslegesen.

- Megyek – motyogja hozzám sietve. 

- Ne engem kövess – morgom kilépve az ajtón. Jó végre látni valami mást is a vakító fehérségen kívül. - Menj a szobádba.

Biccentve kezdi el gyûrögetni kezeit, majd minél hamarabb elsiet és magamra hagy. Következõ pontban sürgõsen meg kell találnom az orvost. Van vele még egy kis nézeteltérésem, ami halaszthatatlan megoldást igényel. Hozzám mérten szolid mosollyal vágok át a széles folyosón. Mennyi idõ, míg észreveszik jelenlétünk hiányát a gumiszobában? Egyáltalán mennyi idõ, míg észreveszik az ájult, vérében fekvõ ápolót?

- Uram. Kérem, egy pillanatra.

Megtorpanva nézek körül. Rajtam kívül nincs senki más ezen a folyosón. Tehát ebbõl következtetve az imént engem szólított le az az ismeretlen férfi hang. Pár pillanatnyi gondolkodás után sikerül eljutnom arra a döntésre, hogy még ezt is könnyedén fel tudom használni a céljaim eléréséhez. Fél kezemmel tincseimbe túrva fordulok meg. 

- Segíthetek valamiben? 

- Meg tudná nekem mondani, hogy merre találom Dr. Lawrence Brightman irodáját? 

- Nem, nem tudom. De segíthetek megkeresni. Nekem is beszédem van a doktor úrral – mosolygok rá udvariasan. 

- Azt megköszönném – viszonozza mosolyomat félszegen. 

- Pompás – indulok el, ügyelve arra, hogy a fiatal tanonc könnyedén tartani tudja velem a lépést. 

  Nem kell sokat kóvályognunk ahhoz, hogy megtaláljuk az irodát. Személyes ügyek intézéséhez nem optimális, ha egy harmadik személyt is bevonunk az egészbe. Az ajtóban sarkon fordulva vágom orrba a mögöttem álló tanonc kinézetû fiút, majd a közeli szertárba viszem, leszedem róla a fehér köpenyét, és rázárom az ajtót. Rajtam elõnyösebben állna ez a hófehér hacuka. Hozzá egyszerûen nem illik.  Félredobva lépek az ajtóhoz, aztán türelmesen bekopogok és várakozok. 

- Szabad – kiált ki a már oly annyira ismerõs hang. Falnak tudnék menni ettõl a csöpögõsen kedves hangsúlytól. Kezeimet a termetes zsebbe süllyesztem. Vajazókésen kívül nincs nálam semmi éles, vagy gyilkolásra alkalmas. Ezzel kell beérnem, de azt hiszem egyenlõre elég, ha csak figyelmeztetem õt. 

- Már vártuk önt...- szavai félúton elakadnak, mikor megfordulva székével engem talál a várva várt vendég helyett. Kedvesen mosolyogva emelem meg kezemet integetési célzattal, majd kulcsra zárom magam mögött az ajtót. - Mit keres maga itt?

- Játszunk nyílt lapokkal. Én nem javaslom, hogy próbára tegye a türelmem. Kifejezetten rossz ötletnek tartom, hogy pont rajtam gyakorolja a látszólagos erõfölényét – mondom mellé sétálva. Zsebembõl kihalászom a magammal hozott kést, amit aztán egy könnyed mozdulattal a férfi vaskos nyakára simítok. A szája megrándul, mintha egy mosolyt próbálna elfojtani. A kés hegye a torkát cirógatja, egy kicsivel mélyebbre, ütõért. Kicsivel oldalra, gégemetszés. Nagyot nyelve húzódik tõlem és a kés hegyétõl távolabb. Homlokán nyirkos izzadságcseppek gördülnek le. Ezt meguntam. Elhúzódva vágom a kést bele a székébe. Éppen hogy súrolva belsõ combját vele. Csípõmet az asztalnak döntöm, fejemet félrebillentem, majd hajába túrva elrendezem tincseit. Tökéletes, mestermû. Vizelete nadrágját áztatva cseppen le székérõl a padlóra. Szánalmas. Kapkodva húzza kis a kést, és inkább asztalának a fiókjába dugja. Minél messzebb tõlem. 

- Helyes. Tegye csak el nyugodtan. Szüksége lesz rá, ha továbbra is az utamba áll! - morgom magára hagyva.  

A visszafelé vezetõ úton még azt a kedves ápolót is sikerül megtalálnom, akitõl legutóbb azt a tükröt szereztem. Most sincs ez másképp. Tükörrel a kezemben sétálok a kölyök szobájához, majd kopogás után belépek és a kezébe adom. 

- Ez a tiéd – mosolygok rá szárazon. 

Ben

Sikerül feltornáznom magam ülõ helyzetbe. Curtis nagyon zaklatottnak tûnik. Csuklóival takarja el szemeit egy idõre. Talán klausztrofóbiája van és nem bírja sokáig a bezártságot. Bár lehet, hogy ez is csak az én elképzelésem róla. Olyan kiszámíthatatlan, mint az idõjárás. Nem tudok rajta kiigazodni. Nem tudom mikor mire gondol. Nem tudom mit érez, mert nem látok át tökéletes pókerarcán. Leengedi kezeit és rám emeli hihetetlenül zöld szemeit.

- Felrepedt a szád. - szólal meg. Hangja fáradtan cseng, mégis annyi visszafojtott indulat és düh bujkál mögötte, hogy szinte beleremeg a levegõ is. Vállat vonok, miért érdekli most hirtelen, hogy mi lett velem?

- Ben, vérzik a szád és ez rohadt idegesítõ. - kel fel a földrõl, hogy lecövekeljen elém. Majd abbahagyja a vérzést elõbb utóbb. Vagy talán ez is egy fóbiája? Nem bírja a vért? Hülyeség. Mikor szó szerint tépte ki kezelõorvosom karjait, akkor is rengeteg volt a vér. Akkor mégis mi baja van azzal, hogy egy kicsit vérzik a szám?

Körül néz, mintha valaki figyelné. És figyeli is. Minden mozdulatunkat egy, vagy több kamera is továbbítja, ki tudja hova. Aztán leguggol elém és nagyon közel hajol hozzám. Orrunk már-már összeér. Érzem bõrömön lélegzetvételét. És most olyan közelrõl nézünk egymás szemeibe, ahogy eddig még soha.

- Ideje, hogy behajtsam rajtad a tartozásaidat. - mosolyodik el, s mosolyától kiráz a hideg. De mire belegondolhatnék, hogy bizonyára készül valamire, már késõ. Hideg ujjai ismét nyakam köré fonódnak, és magához ránt. És mire átvillanna agyamon, hogy megint fojtogatni kezd, valami olyasmi történik, amire abszolút nem voltam felkészülve.

Megcsókol. Ép szemem írisze kitágul és én egyáltalán nem tudom hogyan kezeljem a helyzetet. Ajkaink összeérnek, de az Ördög nem éri be ennyivel. Nyelvével tör utat magának, és közben ujjait egy percre sem veszi el nyakamról. Kezeimet tétován emelem fel, hogy hátánál megfogva ruháját elhúzzam magamtól, de mintha ólomnehezékek lennénk tagjaimra kötve. Kezeimet ökölbe szorítom, hogy erõt merítsek valahonnan, de semmi esélyem ellene. Egyszerûen minden gondolat magamra hagy. Üresfejû bábú vagyok, egy rongybaba, aki csak kapaszkodni képes, mert fél, ha nem tenné, még a végén elnyelné a föld. A neonfények szinte pattanásig feszülve izzanak elmosva a fehér szoba minden kontúrját. Olyan, mintha a ragyogó semmi közepén lennénk. Mintha csak álmodnám ezt az egészet.

De mielõtt végleg megadnám magam elhajol tõlem. Szemeiben elégedettség csillog és ujjai szorítani kezdik torkom. Feleszmélek a kábulatból és tíz körömmel szorítom meg karját. Tényleg teljesen kiszámíthatatlan. Nem az tölt el félelemmel, hogy ha kedves, sem az, amikor épp dühös és bánt másokat. A legfélelmetesebb az, hogy túl hirtelen változik a hangulata. Könnyen kikerülhettem volna, csak testvéremre kellett volna hallgatnom. De túlságosan közel engedtem magamhoz. Végül tényleg az lesz, amit Mirror megjósolt? Egy óvatlan pillanatban hátba szúr õ is, ahogy mindenki más? Ha nem fuldokolnék még mosolyognék is saját ostobaságomon. Elvégre érkezése óta nem tekintett másnak, csak unalom ûzõ játékszernek. És én hagytam neki. Engedtem neki, hogy a bábja legyek és ez az egyoldalú játék most már ott tart, hogy az életem fölött is teljes uralma van.

Végül beront egy ápoló és nagy hévvel kiált rá Curtisre.

- Ereszd el azonnal és lépj tõle távolabb! - azonban nem mer a közelünkbe jönni.

Örökkévalóságig tartó pillanatok alatt engedi el torkomat, én pedig nyikkanni sem tudok. Felkel mellõlem és elindul az ápoló felé, aki az Ördög minden lépése után egyre rémültebbé válik, s mikor a két lábon járó terror eléri, rövidesen eszméletlenül és vérbe fagyva rogy össze. Curtis arrébb húzza az ájult testet.

- Gyere Ben. - szólal meg rám se nézve, de moccanni sem bírok. Mintha minden földdel érintkezõ tagom gyökeret eresztett volna. - Nincs erre idõm! - morran fel. - Ne bosszants fel feleslegesen.

- Megyek. - motyogom orrom alatt és már sietek is. Ismét engedelmes bábu vagyok, mintha a véremben lenne.

- Ne kövess. - adja utasításba. - Menj a szobádba.

Bólintok egy aprót és kérdés nélkül engedelmeskedem. Vívódok magammal, míg szobámhoz érek. Mi okozta azt, hogy ennyit változzak csupán pár nap leforgása alatt? Mióta fogadok szót én bárkinek is? Miért fordult fel fenekestõl a világom? Miért nem térhetek vissza a régi életemhez? Mikor tûnt el a MI világunk és egészült ki vele?

Leülök az ágyamra, felhúzom a térdeimet és karomra támasztom a homlokom. Kész õrület, ami itt folyik mostanában. Ráadásul, hogy még én is nyakig benne vagyok. Nevetséges. Az õrült Banjamin Howard, akit csak a tükre érdekel, most mindenféle gyanús dologba keveredik az intézet önjelölt ördögével karöltve. Mikor lett belõlem ekkora lázadó? Miért hagytam, hogy kedvére manipuláljon?

Lélekszobrász. Miatta változott meg a személyiségem ilyen drasztikusan. És még csak nem is érdekli, teljesen hidegen hagyja.

Letekerem karomról a kötést. Meglepõen szépen gyógyul a vágás, amit Mirror okozott. Szinte már teljesen beforrt. Az is kész csoda, hogy az utóbbi napokban nem szakadt fel újra. Hiányzik a testvérem, de hiába és nézek körül százszor is a szobámban, nincs tükör sehol. Ügyetlenül visszatekerem a karomra a kötést.

- Hol vagy akkor, amikor szükségem lenne rád? - sóhajtok fel elkeseredetten.

És, mintha valami varázsszavakat mormoltam volna, valaki kopog az ajtón. Csak egy valaki kopog az ajtómon. Az, akit nem akarok látni. Mert minél többször látom, annál jobban összezavar. De még csak válaszolnom sem kell a kopogására. Beengedi magát és egy tükröt nyújt felém.

- Ez a tiéd. - mosolyodik el keserûen.

Elveszem tõle a tükröt és szorosan magamhoz ölelem.

- Menj ki. - kérem félre fordított fejjel. Képtelen vagyok a szemébe nézni. De nem hallgat rám. Csak áll, mint aki nem hallotta, mit kértem. - Menj ki! - csattanok fel megremegõ hangon.

És ahogy csukódik az ajtó, mit sem törõdve azzal, hogy még hallhatja, elsírom magam.

- Ben... Ben mi a baj?

Hátamat a falnak vetem és lecsúszom mellette.

- Szólalj már meg! Bántott? Mit tett veled az a szemét?! Esküszöm, hogy átvágom a torkát csak kerüljön a kezeim közé!

- Nem. - lelek rá hangomra.

- Mit nem?

- Nem tudom. - elgyötörve nézek dühös testvéremre. - Már semmit sem tudok Mirror.

- Mesélj el mindent. - kéri nagy levegõt véve és megvárja, hogy megnyugodjak valamelyest.

- Amikor utána mentem, hogy megköszönjem neki, hogy megmentett a kezelõorvostól, elkapták. És engem is elkaptak. - kezdek bele a mesélésbe. - Mikor magamhoz tértem már egy gumiszobában voltam együtt vele. - testvérem összeráncolja szemöldökét. - Kényszerzubbony volt rajtam is és rajta is. De az én szíjaim lazák voltak és valahogy ki tudtam szabadulni a zubbonyból. Már õ is ébredezett, mikor kicsatoltam az õ szíjait is, de hirtelen elkapta a torkomat és fojtogatni kezdett.

- Az a szemét! - szûkül össze ikrem szeme. - Hol van most?!

- Az lényegtelen? - felelem halkan.

- Lényegtelen?! - hördül fel hisztérikusan. - Neked teljesen elment az eszed?

- Úgy tûnik.

- Ben... - tekintete megenyhül és aggódva néz rám. - Mit tett veled?

- Felmelegített, mikor éjjel fáztam. Aztán végignézte, ahogy megver egy ápoló. Felhúzta magát amiért vérzett a szám. Mintha én tehettem volna róla. Aztán csak úgy megcsókolt. Aztán hirtelen megint fojtogatni kezdett. - hadarom gyorsan, mert minél rövidebben mondom el neki, annál kevesebb ideig kell emlékeznem erre az egészre.

- Megcsókolt?! - kérdezi dühtõl remegõ hangon. - És te csak úgy hagytad neki? Mi vagy te? Porcelánbaba, amivel azt tehet, amit csak akar?

- Ezek szerint. - vonok vállat.

- Ne vonogasd a vállad Ben! Ez rohadtul nem az a téma, amit egy vállrándítással el lehetne intézni! Miért engedted le ennyire a védelmedet?! Miért engedted ilyen közel magadhoz?!

- Nem tudom! - kiáltok rá. - Fogalmam sincs, miért engedtem neki bármit is! Nem én tehetek róla, hogy olyan hirtelen betört az éltembe!

- Nem Ben. Ne játszd el az ártatlan áldozatot. Te adtad alá a lovat. Te korbácsoltad fel az érdeklõdését egyre jobban. - bosszúsan fúj egyet. - Úgy viselkedtél mint egy rossz ribanc, aki a pénzes pasiknak kelleti magát. Az egész a TE hibád.

- Ne mondj ilyet! - szöknek újra könnyek a szemeimbe. - Védtelen voltam. Azalatt a két nap alatt, amit nélküled töltöttem, teljesen védtelen voltam. Nem voltál velem. Nem mondtad meg, hogyan kéne reagálnom bármire is, vagy hogy védhetném meg magam! - újra sírni kezdek. - Annyira összezavar.

- Kedveled? Vagy félsz tõle?

- Azt hiszem... mindkettõ. - nagyot nyelek, mert tudom, hogy nem erre a válaszra várt. - Kedvelem, amikor nem durva. Kedvelem, ahogy a nevemet mondja. De félek a kiszámíthatatlanságától és attól, hogy valamiért mindig csak egy karnyújtásnyi távolság van közöttünk. Meg akarok bízni benne, de annyira összezavar a viselkedése. Nem tudom mit gondol, mit érez. Nem tudom mit, miért tesz. Nem tudom miért kedves velem, vagy miért bánt. Teljesen összezavar, és a sok gonosz dolog után, ha elmosolyodik, eléri, hogy elhiggyem van egy jó oldala is. Pedig nincs... És soha nem voltam több neki mint egy „porcelánbaba, amivel azt tehet, amit csak akar”.

- És te szeretnéd, ha többet jelentenél neki? - arca megrándul.

Lassan, némán bólintok. Magam sem értem ezeket az új érzéseket. Nem értem, miért akarom, hogy rám figyeljen; hogy velem foglalkozzon.

- Miért? Újra bántani fog Ben. Újra és újra megteszi, mert hagyni fogod neki. És ez közel sincs ahhoz, ami téged boldoggá tenne. Tényleg feláldoznád az életedet, csak azért a pár alkalomért, amikor kedves, vagy amikor néha-néha rád mosolyog? Csak magadat gyötörnéd vele.

- Mirror... Tudom, hogy soha nem fog többre tartani annál, ami vagyok. De még ha úgy is tekint rám, mint egy kupac emberi szemétre, akkor is az a pár alkalom... Még anya se volt rá képes. Soha egyetlen mosolyra sem. Apa mindig elkerült. Senki nem volt kedves velünk.

- Velem most sem kedves senki Ben. És veled sem. Tudod jól, hogy a látszat csal. Ne ringasd magad tündérmesébe.

- Annyira sajnálom Mirror. - húzom össze magam elfekve a földön. - Már nem tudom, hogy mit akarok. Ne haragudj.

- Semmi baj Ben, átvészeljük ezt is, ahogy annyi mindent már. - enyhül meg, s mosolyodik el lágyan. - Aludj egyet és holnaptól mindent újrakezdünk.

Elvonszolom magam az ágyamig és ahogy elfekszem rajta szinte azonnal elér az álom.

***

Úgy aludtam, mint akit agyonütöttek. Késõ délután lehet, mikor felébredek. Gyomrom kellemetlenül korog, ezért kénytelen vagyok felkelni. Tükrömet magamhoz szorítva lépek ki az ajtón. Az étkezõ felé veszem az irányt és megkérem a nõt aki a pult mögött áll, hogy adjon enni.

Ez a nõ valahogy mindig szimpatizált velem, ezért most is kivételt tesz velem és kapok tõle egy szendvicset. Fáradtan rámosolygok, amit meglepõdve fogad, de mielõtt bármit is mondhatna, ott hagyom. Leülök a foglalkoztató teremben a kedvenc sarkomba, a többi betegrõl tudomást sem véve.

Igen, ma mindent újrakezdünk. Eddig minden úgy ment, ahogy régen volt. És Õ sem tûnt fel, hogy ezt a képzetet megváltoztassa.

- Azt hiszem nem lesz olyan nehéz visszatérni a régi kerékvágásba. - nézek testvéremre.

- Csak addig fogod így gondolni, amíg fel nem bukkan. - csettint idegesen a nyelvével.

És valóban. Ahogy felemelem fejemet, hogy körülnézzek meglátom ismerõs alakját egy szokatlan irányból közeledve. Azon a folyosón az orvosok irodájához lehet eljutni. Mi dolga volt ott?

- Talán megint szétvert valakit?

- Nem hiszem. Akkor már nagy lenne a felfordulás.

- Akkor vajon mit akarhatott? - észrevéve megütközött tekintetemet, ikrem zavartan köhint egyet. - Persze, nem mintha érdekelne.

- Engem érdekel. - jelentem ki halkan, le sem véve tekintetem az Ördögrõl, aki velem mit sem törõdve leül egy asztalhoz és meredten kezd el maga elé bámulni, mintha várna valamire.

Már lassan alkonyodik odakint. Pár ápoló vacsorára gyûjti össze a betegeket. Felkelek én is a székrõl, hogy csatlakozzam a tömeghez, de látom, ahogy a nagy gyülekezésben Curtis kislisszol egy mellékfolyosóra.

- Hát ez nagyon gyanús volt. - jegyzi meg testvérem.

- Az. - bólintok és az Ördög után indulok.

Egy olyan folyosón találjuk magunkat, ahova normális esetben nem lehetne a lábunkat sem betenni. Ahogy látom alakját befordulni egy sarkon, gyors és halk léptekkel rohanok utána. Ahogy a folyosó sarkához érek megtorpanok és tükrömet használva ellenõrzöm le, hogy merre megy. Nem akarom, hogy rájöjjön, hogy követem és bántson.

Általában ápolók õrzik a folyosót, nem is egy, most viszont csak két ájult testet látok heverni a földön. Nyilván Curtis ütötte le õket. Óvatosan lépek el mellettük, hogy folytathassam utamat. Ahogy halkan követem az önjelölt ördögöt, szinte fel sem tûnik, hogy merre megyünk. Az út közben ártalmatlanná tett ápolókat gumibotos biztonsági õrök váltják fel. Aztán hirtelen egy tárva-nyitva álló kétszárnyú ajtó tornyosul elõttem, mögötte a külvilággal. A látvány annyira magával ragad, hogy már nem ügyelek rá, hogy az Ördög észre ne vegyen. Megállok a hatalmas ajtóban és elvarázsolva bámulok ki rajta. Arcomat megcsapja a kora esti szél.

- Érezted ezt? - kérdezem ikremtõl.

- Szerintem ez egy hihetetlenül rossz ötlet Ben. Forduljunk vissza.

- Te meg mit keresel itt kölyök? - az elképedt hanghoz egy elképedt férfi tartozik, akinek zöld íriszeit aranysárgára festi a lenyugvó nap.

- Furcsán viselkedtél. - vágom rá azonnal gondolkodás nélkül. - Csak meg akartam nézni, hogy miben sántikálsz.

- Hogy miben sántikálok? - kérdezi és hitetlenkedve felnevet. - Elmegyek innen. - fordul sarkon.

Nézem távolodó alakját, majd tétován visszanézek a neonfénnyel megvilágított folyosóra.

- Én is elmehetek innen? - kiáltok utána. - Nem baj, ha én is elmegyek?

Csak int egyet válla fölött, mint akit nem érdekel, hogy mit csinálok. Lábaim pedig megindulnak, végül már úgy futok, hogy utolérjem. Amit egy rosszalló morranással fogad.

- Mit akarsz?

- Megmutatod nekem a kinti világot? - nézek fel rá.

- Ben, idekint már nem tudlak megvédeni...

Curtis

Kilépve az iroda ajtaján lustán szemlélem a fiatal srác félelemmel teli szemeit. Nem hiszem, hogy magától nyitotta ki azt az ajtót, amit kívülrõl zártam rá. Lassan körbefordulok, aztán még egyszer és még egyszer. Egyre inkább kezd olyan érzésem támadni, hogy nagyon elegem van már ebbõl a helybõl. 

Szobámba visszatérve körülnézek, majd dobozomat a kezembe veszem és helyet foglalok az ágy szélén. Rövid ideig kotorászok benne, kíváncsian veszem elõ múltam emléktárgyait, majd mindegyiket visszadobálom és a falnak rúgom a kartont. Tartalma hangosan csörren meg, mikor egymásnak ütköznek a kacatok. Nem értem minek hozta ezt be nekem apám. Nincs rá semmi szükségem. Én nem vagyok szentimentális bolond, hogy ezzel majd újra és újra az emlékezetembe véssem életem hibáit. Nem fogok okulni semmibõl. Mert nincs semmi amibõl okulnom kellene. 

- Oké – sóhajtom eldõlve az ágyon. Nyújtózom egyet és megpróbálok egészen emberien gondolkodni. 

Nem akarok itt maradni tovább! Elegem van. Nem csak a mai napból, hanem az összes többibõl is. Elméletben a betegeknek vannak jogaik. De itt egy darab szart is többre vennének, mint bennünket. Szart se érek el azzal, ha kivívom magamnak a tiszteletet. Vakok között félszemû a király. Hogyne! De ha már királyi rangot követelek magamnak, azt nem a diliházban eltöltött idõmben szeretném a magaménak tudni. Itt csak az õrültek vannak. Mosolyogva szemrevételezem a szemközti fehér-fehér-fehér falat. Lassan merülök öntudatlan álomba. Legalább az álmaimban csend van. 

 

Mindkettõnk számára elõnyös üzlet volt. Én szabad vagyok, õ pedig megszabadul egy tehertõl, ami már egyébként is jócskán összelapította õt, majdhogynem agyonnyomta. Nem érdeke, hogy engem bezárva tartson a falak között. Ha elenged, akkor nekem sem lesz érdekem, hogy elhantoljam õt a föld alá. 

Csak a vacsora idejének eljövetelét kell türelemmel kivárnom és szabad lehetek. Nem kell többé idebent gubbasztanom. Nem kell elviselnem ezt az undorítóan ocsmány fehérséget. Nem kell úgy tennem, mintha figyelmen kívül lehetne hagyni a helyet, ahol vagyok. A helyet, ahová a tulajdon apám záratott. Kezeimet gyûlölettel szorítom össze, ujjvégeim elfehérednek az erõs szorítás végett. Jókora léptekkel haladok az egyik megüresedett asztalhoz. Látom, hogy figyel engem a kölyök. Nem mondanám bosszantónak, engem nem zavar. Inkább nyugtalanná tesz a tudat, hogy van idebent egy személy, aki zavar, vagy félelem nélkül tud rám nézni. Ólom lassúsággal telnek a percek. Kezdek gyökeret ereszteni a székemben üldögélve. Hatszáznegyvenkettõig számolok el fejben, mire végre megérkeznek az ápolók, és terelgetni kezdenek minket vacsorázni. Megjelentek a csordavezetõk, a többi birka pedig áhítattal követi õket. Nem kívánok csatlakozni hozzájuk. Mellettük sétálva tévesztek útvonalat és indulok el egy teljesen kiüresedett folyosón. Elõzõleg már jártam itt. Simává, gördülékennyé tettem a kijutásomat. Nincs egyetlen zavaró tényezõ sem. A falhoz rögzített lámpákból fluoreszkáló, mesterséges fény sziszeg és pattog. Bõrömön érzem a vibrálást, amit magukból ontanak ki. Cipõim talpa lustán koppan a fehér-kék csempéken. 

Ez is undorítóan eltér a megszokottól. Szemeimet lehunyva szippantok a közelgõ éjszaka illatából. Elmondhatatlanul hiányzott már ez a fajta szabadság. 

- Érezted ezt? - ismerõs hang. Háromig elszámolok és csak utána fordulok meg. Nagyon merem remélni, hogy csak képzelõdtem. 

- Te meg mit keresel itt kölyök? - fordulok Benjamin Howard felé, aki legmerészebb elképzeléseimet is túlszárnyalva, képes volt utánam lopakodni. Egyszerre érzek titkon büszkeséget és jól látható bosszúságot a tette miatt. 

- Furcsán viselkedtél – jelenti ki habozás nélkül. És valóban, de ez még nem jogosítja õt fel arra, hogy feltétlen követnie is kell engem. - Csak meg akartam nézni, hogy miben sántikálsz. 

- Hogy miben sántikálok? - nevetek fel elképedve. - Elmegyek innen – felelem hátat fordítva neki. 

- Én is elmehetek innen? - hallom meg hangját a távolból. - Nem baj, ha én is elmegyek? 

Arcom indokolatlanul megfeszül szemeim alatt. Késõn realizálódik bennem, hogy mosolygok. Halkan kifújom a levegõt és kezemmel hátraintek neki. Felõlem. Azt tesz amit akar. Az emberek mindig nagy árat fizetnek a meggondolatlanságuk miatt. Velem sincs ez másként. Utánam rohan. Nem választ más irányt, nem kerül el jó messzire most, hogy már szabad utat kapott. Nem. Õ követ. 

- Mit akarsz?

- Megmutatod nekem a kinti világot? - néz fel rám reményteli szemeivel. 

- Esteledik. Egyenlõre keressünk szállást – felelem kiropogtatva ujjperceimet. 

 

Nem hiszem el. Kijutni az elmegyógyintézetbõl egy potyautassal egyszerûbb, mint szállást keresni valahol a nagyvárosban! Ez biztosan csak egy rossz tréfa. Elsõ utunk az otthonomba vezet, amit számításaimhoz megfelelõen üresen találunk. Apa biztosan dolgozik. Sírokat ás, vagy csak a temetõben álló régi lakókocsiban ül és bámulja azt az ócska tévét, amit még valamelyik bolhapiacon vásárolt meg. Bízom benne, hogy a saját sírját is olyan lelkesen ássa majd meg, mint ahogy a többi elhunytét. 

- Ez a te szobád? - ujjbegyeivel puhán simítja végig szekrényem lapját. Végigköveti a belevésett kacskaringós mintákat. Régrõl van. Karácsonyi kiárusítás. Röhejes belegondolni, hogy anyám halála után, az új házunkban egészen egyszerû bútorokat pakoltunk. Bútorokat amiket egytõl egyig helyi, vagy közeli városban tartandó vásárokból szereztünk be. 

- Volt – javítom ki. - Már nem az én szobám. Én már nem lakom itt többé, de ahogy látom más sem. 

- Ezt hogy érted? - fordul felé és elhúzza kezét a szekrénytõl, ami valaha az enyém volt. 

- Ki van téve az ablakba, hogy eladó - intek kezemmel a feliratozott lap felé, ami valóban ott fehérlik az ablakom üvegéhez tapasztva. 

- Sajnálom – motyogja bûnbánóan, mintha legalábbis õ tehetne arról, hogy a seggfej apám eladja a házat. Megrázom a fejem, vállamra kapom a ruhákkal kitömött táskát és kilépek az ajtón Bennel a nyomomban. Nem zárom be. Feleslegesnek látom, hogy újra szarakodjak két kukából kiszedett vasdarabbal. Táskámat igazgatva indulok el. A szobát már  elintéztem, nálam vannak a kulcsok. Két ágyas, apró, de aránylag tiszta. Említenem sem kell itt is törekedtek arra, hogy otthonossá és még ha csak pár napra is, de lakhatóvá varázsolják a szobákat. Nincs messze a régi házamtól. Pár saroknyira van az egész. 

Odaérve kulcsomat elõkaparva fordítom el a zárat, és lépek be. Tiszta a levegõ, de mégis leng benne valami megmagyarázhatatlan illatanyag. Ez csak az elõzõ lakójának a nyoma. Ledobom az egyik ágyra a táskát, ezzel már el is dõlt, hogy melyikünk  melyiken alszik. Gyakorlatiasan húzom be a függönyöket és veszem szemügyre az apróbb mellék helységeket. Fürdõ,  apró zuhanytálcával és egy függönnyel elkerítve. A szoba másik sarkában egy vécét is találok. Az is függönnyel van elkerítve. Magammal hozott csomagjaimat kipakolom az apró konyhába. Azt mondta nem emlékszik a kinti ízekre. Rég csináltam már, de remélem azért még fõzni tudok. Egyszerû, könnyen elkészíthetõ tésztás ételt készítek. Van hozzá minden. Ha jól látom edények is, meg egy õsrégi gáztûzhely. Míg én a konyhában munkálkodok Ben a tévével köti le magát. Nem értem miért pont mesét néz. Személy szerint a falra mászok tõle, de most túlzottan is leköt a szósz elkészítése. Azt néz, amit akar. Ebben nem fogom korlátozni õt. 

- Kész a vacsora kölyök – kanalazok ki két tányérba a kajából, majd az egyiket kérés nélkül szervírozom be a szobába és pakolom le Ben ölébe. Kerek szemekkel pislog rám fel, majd az ölében pihenõ jókora adagnyi ételre, végezetül pedig arra az ostoba mesére, ami a tévében megy éppen. 

- Köszönöm. Ez mi? - túr bele villájával. Bizonytalanul méregeti, de azért megkóstolja. Részemrõl végeztem vele. Saját ágyamra ülve kezdek el olvasgatni egy szobámból magammal hozott könyvet, miközben az általam készített spagettit lapátolom magamba. 

Felmorranva kapom fejemet az ajtó felé, mikor valaki halkan bekopog rajta. Idõközben átvett ingemet leporolom és elmegyek ajtót nyitni, ha már a Kisherceg nem hajlandó megmoccanni. Teljesen belefeledkezett abba a rohadt mesefilmbe. Azt se tudom meddig tart az a vacak. Nem bánnám, ha vége lenne már, vagy jönne egy váratlan áramszünet. Lehet nem ártana lekapcsolnom az áramot, de akkor meg én sem látnék olvasni. Elmegy háttérzajnak az, amit néz. Kinyitva az ajtót saccra egy nyolc éves kislány látok, aki ragyogó mosollyal nyújt felém egy pulóvert. 

- Te meg mit akarsz? - ráncolom össze szemöldökeimet. 

- Ezt anyumnál hagytátok – nyújtja ki kezét még jobban. Vetek egy pillantást a pulóverre. Nem. Ez határozottan nem a miénk. 

- Tartsd meg. Nekünk nem kell – vonok vállat.

- De ez a tiétek – lép felém még ragyogóbb mosollyal. 

- Na idefigyelj! Nem kedvellek – bazsalygok rá bájosan -, sosem foglak kedvelni, és esténként fürösztöm majd magam a gondolatban, hogy legkevesebb hetven év és neked annyi! - csapom be orra elõtt az ajtót és visszafekszem olvasni. 

Ben

- Esteledik. - feleli. - Egyelõre keressünk szállást.

- Szállást? Tényleg Vele fogsz menni? Pont vele? Amikor annyi fele mehetnél?! - némán lépdelve az Ördög nyomában hallgatom ikrem dühkitörését.

Valamilyen szinten megértem testvéremet. De ha nem Curtisszel mennék, sokkal kiszolgáltatottabb lennék a külvilágban. Nem tudom mi mûködteti, mi motiválja. Sõt egyáltalán nem tudom, hogyan mûködik. Így hát amíg hagyja, addig vele tartok.

***

A külvárosban bolyongunk. Már régen besötétedett. Lábamon papucs, de zokni nincs. Slattyogok a fekete aszfalton, mint a rút kiskacsa a kacsmama után. Borzong a bõröm a friss, esti széllökésektõl. Hallom az éjszaka hangjait. Nem rohangálnak ápolók, nincs több neonfény, nincs több hibbant, sem orvos. Nincsenek többé hipnotizálóan fehér falak.

Helyettük házak, fák, fû, autók, emberek, akik mit sem törõdnek velünk. Ezt jelentheti szabadnak lenni? Szívesen levetném magam a fûbe a házak elõtt. Szívesen magamba szívnám a föld illatát. Közelrõl hallgatnám a tücskök ciripelését. De most erre nincs idõ. Az éjszakában Curtis alakja megnõ, vállai még szélesebbnek tetszenek, mint korábban. Nem merném biztosra venni, hogy ez csak az utcai lámpák fényétõl van így.

Kisvártatva betérünk egy házba. Nem kapcsol villanyt. Céltudatosan vonul át a nappalin egy szobába. A lámpák fénye pont annyira szûrõdik be, hogy bevilágítsanak mindent.

- Ez a te szobád? - kérdem; elrévedve tanulmányozom egy szekrény kacskaringós, csigavonalas, leveles mintáját. Hanyagul, sietve vésték a fába. Még csak nem is mestermunka. Mégis tetszik, mert idekint van.

- Volt. - feleli pakolás közben. - Már nem az én szobám. Én már nem lakom itt többé, de ahogy látom más sem.

- Ezt hogy érted? - fordulok felé.

- Ki van téve az ablakba, hogy eladó.

- Sajnálom. - biztosan szomorú lehet, amiért elvesztette mindenét. Amíg odabent volt, valaki alattomos módon kisemmizte mindenébõl. Szörnyû lehet, hogy itt van az otthona, de többé nem jöhet már haza.

Vállára kapja a táskát és a kijárat felé indul. Én pedig szorosan mögötte lépdelek. Csak lopva merek körülnézni, és nem merem kimutatni mennyire lenyûgöz ez a kinti világ. Az intézetben sokan emlegették, hallottam róla történeteket, de azok mind rózsaszín felhõn úszó tündérmesének tûntek.

Viszont ez itt... ez az enyhén szmog szagú, még este is mozgalmas külvilág, ahol az aszfalt kemény, a kutyák nagyok és ugatnak; ahol az emberek behúzkodják a függönyt, ha valami furcsát látnak az utcán. Ez a külvilág, ahol hangosan robog a fejünk fölött a vonat, ahol cifrákat káromkodnak az építõmunkások... ez annyira valóságos, kézzel fogható és szabad.

A hely ahova érkezünk egyáltalán nem bonyolult. A falakon kopottas bézs tapéta, egy konyha-szerû helység, fürdõszoba, mellék helység. Két fotel, két ágy, egy-egy éjjeliszekrény, televízió. Nem túl tágas, nem túl fényes. Kényelmes.

Curtis gondosan körülnéz, õ is behúzza a függönyöket, majd pakolni kezd. Nem igazán köti le a figyelmem a ténykedése. Jelenleg egy valami vált ki belõlem többletingert, az pedig a tévé. Ezt ismerem, ilyen a foglalkoztató szobában is volt, de nem sokszor volt bekapcsolva és ha ment is valami rajta az mindig valami állatos, cukiságos borzalom volt. De most enyém a választás lehetõsége. Egy ideig nyomkodom a gombokat a távirányítón, olyan csatornát keresve, ami érdekel is. Így bukkanok rá egy rajzfilmre.

- Gyerünk Scoob! - ösztönzi a szõke a beszélõ kutyát.

- Én aztán nem! - vágja rá amaz.

- Még egy Scooby Snack-ért sem? - kérdezi negédesen a lila ruhás lány, igazi címlap mosollyal.

Még csak nem is sejtik, hogy én már tudom, hogy a sheriff a gonosz rákszörnyeteg.

- Melyik kutya olyan hülye, hogy élõ csali legyen? - morran fel mellettem Mirror.

- Ezért hívják rajzfilmnek. - magyarázok sokat tudóan.

Mögöttünk valaminek jó illata kerekedik, bár egyetlen konyhásnéni sem jött fel, hogy vacsorát készítsen. Vagy az is lehet, hogy egy hátsó ajtón közlekedik, de nem érek rá oda nézni, mert épp most leplezik le a rákszörnyet.

- Na mit mondtam, hogy a sheriff lesz az! - mosolyodom el elégedetten.

- ...és a tervem be is vált volna, ha nincsenek ezek a kotnyeles kölykök, meg a kutya! - vége, fõcím.

- Kész a kaja kölyök. - hallom az Ördög hangját, aztán egy tál forró étel landol az ölemben. Ilyet sem láttam még. Az illata kellemes, kicsit sem hasonlít arra, amit odabent elénk raktak.

- Köszönöm. Ez mi? - beletúrok a villámmal, de választ nem kapok.

- Úgy tûnik magadnak kell kiderítened. - szólal meg testvérem, melyre egy apró biccentéssel válaszolok.

Eltûnõdve emelem számhoz az elsõ falatot, és nem kell sokáig ízlelgetnem ahhoz, hogy eldöntsem: ehetõ. Még finom is. Vagy csak nagyon éhes voltam már. A tévében pedig egy újabb rajzfilm kezdõdik.

Rózsaszín, lila, kék, zöld állatkák hatalmas kerek buksikkal. Valami hihetetlenül ostoba zenét játszanak az elején. Aztán egy nagy orrú kék szarvas-szerû állatot mutatnak, amit egy sárga nyúllal játszanak. Egy-egy madzaggal összekötött konzervdoboz van náluk, de a kísérlet nem sikerül. A következõ egy-egy teásbögre, de forró tea van benne, és a sárga nyuszi fél arcát meg is égeti. Mirrornak tetszik a rajzfilm. A következõ egy borsszóró és egy hordó. A nyuszi véletlenül beszippantja a borsot és a zsinór másik végén ki tudja milyen indokkal, a hordó felrobban és a szarva dobhártyái beszakadnak.

Ajtónyitódást hallok, rövid párbeszédet, majd ajtócsapódást. Végül egy kislány hangját, amint sírós-hisztérikus hangon elszaladva kiáltja „Anyuuuuuuu!!!”.

Az önjelölt terror visszafekszik olvasni, én pedig továbbra is a tévé képernyõjének szentelem a figyelmem.

Egy kezet érzek a vállamon, és egy mély hangot hallok, amint a nevemen szólít. Kinyitom a szemem és Curtis néz vissza rám.

- Ha aludni akarsz, akkor feküdj be az ágyba. - látom rajta, hogy nincs ínyére a bébiszitterkedés.

Magamhoz veszem a tükröm és az ágyhoz botorkálok. A tükröt leteszem az éjjeliszekrényre, aztán fülig betakarózva, szinte pillanatok alatt visszaalszom.

***

Másnap korán felkelek, bár nem elég korán ahhoz, hogy az Ördögöt is az ágyában találjam. Odalépek hozzá a konyhapulthoz és némán szemügyre veszem, mit csinál. Egy kopottas serpenyõben rántottát készít.

- Ülj le. - utasít. - Mindjárt kész.

Visszalépek az éjjeliszekrényhez és magamhoz veszem ikrem hordozóját, ezzel ülök végül asztalhoz.

- Jó reggelt. - köszönök neki. - Hogy aludtál.

- Mint, akit agyonvertek. - jön a felelet. - Na és te?

- Elaludtam a fotelben. - halkítom le a hangom. - De felébresztett és ágyba parancsolt.

- Ó, szóval anyu ilyen gondoskodó? - kérdezi gúnyos félmosollyal. - Meddig akarsz még a nyakán lógni?

- Hogyhogy meddig? - kérdezem megütközve, közben beszédünk tárgya letesz elém egy tányért. - Köszönöm. - mondom oda sem figyelve. - Hát ameddig engedi. - válaszolok testvéremnek.

- Áh, szóval úgy tervezed, hogy addig osonsz a nyomában, amíg meg nem elégeli és el nem tesz láb alól?

- Nem hiszem, hogy olyat tenne. - billentem oldalra fejem.

- Nem, igazad lehet. Csak kitépi a karjaidat, mint a kezelõorvosnak. - komorodik el.

- Miért gondolsz mindig a legrosszabbra? - kérdezem szemöldök ráncolva.

- Mert az ipse teljesen kiszámíthatatlan!

- Ben! - szól közbe az Ördög. - Ha végeztél elviszlek magammal.

- Hova? - kérdezem megilletõdve.

- Nem lófrálhatsz mindenhova kórházi pizsamában. - mér végig. - Veszünk néhány ruhát.

- Nekem nincs pénzem. - kerekednek el a szemeim.

- Az lehet, de nekem van. - feleli.

Hirtelen gyanút fogok és ez arcomra is kiül.

- És mit akarsz, hogyan fizessem vissza?

Elõször megdöbben, majd rövid száraz nevetést hallat, de nem mond semmit. Befejezi a reggelijét és megvárja, hogy én is befejezzem sajátomat. Aztán valóban készülõdni kezd, majd az ajtóhoz lépve rám néz. Tekintetébõl sugárzik, hogy komolyan gondolta, amit korábban mondott, így nincs választásom, vele kell mennem.

- Nem. - szólal meg szigorúan. - A tükör itt marad.

- Mi? - torpanok meg letaglózva.

- Így is elég feltûnõ leszel az utcán, hát még ha egy tükröt is magaddal hozol.

- De...

- Ben, ugye nem akarsz visszamenni abba a pokolba? - kérdezi negédes mosollyal.

- Nem. - felelem szemlesütve.

- Akkor tedd szépen azt, amit mondok. - karolja át vállam türelmesen, míg másik kezével a tükröm után nyúl.

- Ne-nem akarom itt hagyni. - feszülnek meg izmaim.

- A szentségit! - fogy el a türelme. - Azt hiszed, hogy miután megszöktünk, minden megy a régi kerékvágásban? - emeli fel a hangját. - Azt hiszed nem keresnek minket? Az õ szemükben szökött õrültek vagyunk! Mi van, ha valaki meglát és riasztja a zsarukat?

- Akkor menj nélkülem! - vágom rá szinte azonnal. - Megígérem, hogy egy tapodtat sem mozdulok, amíg vissza nem érsz és ajtót sem nyitok senkinek!

- Velem jössz. - jelenti ki ellentmondást nem tûrõ hangon. - Ne akard, hogy kényszerítselek.

Kiveszi a kezembõl a tükröt, én utána kapok, de egyszerûen félretol.

- Nézd. - szólal meg valamelyest megenyhülve. - A testvéredet ide letesszük, és rázárjuk az ajtót. Semmi baja nem eshet.

Erõsen gondolkodom valami ellenérven, de megragadja a csuklómat és kiránt az ajtón, kulcsra zárja és a kulcsot elsüllyeszti nadrágja zsebében.

Betérünk egy üzletbe, és amint egy kedves eladónõ rárepül az Ördögre, hogy megérdeklõdje miben segíthet, én felfedezõ útra indulok. Leakasztok egy vállfáról egy sötétszürke pólót, aminek egész érdekesen nagy kivágása van, elejére hatalmas fekete pillangó van nyomva.

- Ben. - szól rám Curtis. - Az ott a nõi részleg, gyere el onnan.

Az eladó a kezembe nyom pár ruhadarabot és betuszkol egy fülkébe.

- És szó nélkül hagytad, hogy elrángasson.

- Mirror! - örülök meg testvéremnek, aki a fülke faláról lógó tükörbõl néz vissza rám.

- Gyerünk öltözz át és majd én megmondom, hogy jól áll-e. - sürget unottan.

Magamra kapkodom a ruhákat és megszemlélem. Semmi rikító szín, semmi giccses minta. Letisztult, egyszerû és kényelmes.

- Milyen? - kérdezem ikremet.

- Egész jó. - ismeri el. - Kényelmes?

- Igen, az.

Még néhány hasonló ruhadarabot felpróbáltatnak velem, aztán az utolsó garnitúra rajtam is marad. Zoknikat és egy pár cipõt is kapok. Ellenben az Ördög nem vesz magának semmit. Kíváncsi vagyok mit fog kitalálni, amivel törlesztenem kell az adósságom.

Az üzletbõl kilépve nem arra indulunk amerrõl jöttünk és én kérdõn nézek fel rá. Válaszul egy vállrándítást kapok.

- Elviszlek egy olyan helyre, ahol jobban fõznek, mint én.

Nem gondoltam volna, hogy ez a hely egy étterem lesz. Nem a legfényûzõbb vagy a legpuccosabb, de étterem. Vagy valami hasonló. Leülünk egy asztalhoz és egy felszolgáló rögtön ott terem. Megkérdez mit hozhat, gyrost, hamburgert vagy hotdogot. Csak ez a három fajta étel szerepel az étlapjukon. Én hotdogot kérek, mert az tûnik a legolcsóbbnak, de az ördög gyrost rendel.

Egy szót sem szólunk egymáshoz. Korábban már megtanultam, hogy fölösleges beszélgetést kezdeményezni vele. Úgyhogy csak némán tömöm magamba az ételt és arra gondolok, hogy csak érjünk már vissza. Minden testvérem nélkül eltöltött perc egyre frusztráltabbá tesz. Mire befejezem a hotdogot feszengve mocorgok a széken.

Ekkor találkozik a tekintetünk és most elõször szédülök azokba a zöld ragyogású kutakba. És akaratlanul is eszembe jut, hogyan jutottunk ki a gumiszobából. Bõröm felidézi minden érintését és elkerekedett szemmel, kipirult arccal a torkomhoz kapok.

Az ördög összehúzza a szemöldökét.

- Valami a torkodon akadt? - kérdezi. - Nem kellett volna olyan mohón enned azt a hotdogot. - nyújt felém egy pohár vizet.

Curtis

Amíg nem zártam rá az ajtót, és velem beszélt, nem mutatta ki, de rettegett tõlem már akkor. 

Hangja éles rikoltásként szakít bele a fullasztóan ránk nehezedõ csendbe, de még ez sem elegendõ zaj ahhoz, hogy a Kisherceg figyelme elterelõdjön a televízió képernyõjérõl. 

Ismerem azt a mesét amit néz, pontosan tudom, milyen hatással vannak a lepergõ képkockák az ép elmére. 

Hát még egy õrültére...

Az elsõ napokban igencsak idegesen viselkedtem, mikor õ megjelent a közelemben, követett vagy követtem. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki hosszútávon is a közelemben vendégeskedik és árnyékomként mozdul. Úgy érzem, mintha szándékosan is a közelemben felejtette volna magát, mert esze ágában sincs külön utakon fojtatni a " szabadságot", és ez már a kezdetekben is egyértelmûvé vált számomra. 

Újra és újra fellapozom a könyvem, de ezúttal már nem köt le. Nincs semmi, ami magára vonhatná a figyelmem, így idejét látom, hogy a a villogó képernyõ elõtt szendergõ fiút felriasszam és az ágyba parancsoljam. Fáradtan fele annyi hasznát se venném, mint így, éberen. 

Vállát érintve vonom magamra kásás tekintetét, koromfekete haja fésületlen és nyirkos, az arcbõre egészségtelen színû, de ez mind-mind-mind elmulasztható és kezelhetõ. Mindössze értékes percekbe telik, idõt kell szánnom arra, hogy még, ha csak látszatra is, de egészséges fiatalt varázsoljak belõle. 

- Ha aludni akarsz, akkor feküdj be az ágyba – nem éppen javaslat, de mindenképpen okos döntés megfogadni és engedelmeskedni. 

Magához veszi a tükrét, majd bágyadt fáradtsággal botladozik az ágyhoz, amiben aztán hamarost el is nyomja az álom. Tûnõdve figyelem a tükrét, kerete egyszerû és letisztult, de túl nagy ahhoz, hogy mindig maga mellett tudja tartani. Nincsen benne semmi praktika, de ráérek ezen agyalni késõbb is. 

Fáradt vagyok, nyomott hangulatú és ezen nem segít még az sem, hogy látszólag minden kezd körülöttem helyrezökkenni. 

*

A korán kelésnek is megvan a maga elõnye és gyönyöre. Míg én nekilátok reggelit készíteni, nyugalom vesz körül és nincs senki, aki ostoba kérdésekkel zargathatna. Nem vonja el a figyelmem semmi, így teljesíteni is jobban tudok, nem mintha bármi baj lenne az eddigi cselekedeteim végeredményével. Egyszerûen megszoktam már, hogy ha teszek valamit, azt inkább egyedül vagy sehogy. Szükségtelennek érzem, hogy társaságban legyek, nem érzek késztetést arra, hogy másokkal barátkozzak, vagy ismeretlenekkel beszélgessek. Megvagyok egymagam is, ha valakivel kapcsolatot tartok, az csakis amiatt van, mert szükségem van rá. 

A Kisherceg ez alól az egyetlen kivétel, mert õt magam mellett tartom, de még én sem értem milyen indíttatásból. 

Benjamin puha léptekkel andalog mellém, hogy aztán némán adózzon a reggeli látványának. 

- Ülj le – utasítom. - Mindjárt kész. 

Ellép mellõlem, magához veszi a tükröt és helyet foglal az asztalnál. Engedelmes és van benne valami, ami magához vonzz. Talán az elveszettsége és az, hogy minden gyámoltalansága ellenére képes volt a közelembe férkõzni, és elérni, hogy többnek tekintsem õt egy egyszerû õrültnél. Hallom halkan duruzsoló hangját, kellemes, de az már kevésbé, hogy újra testvérével beszél. Valakivel, aki soha nem született meg és soha nem élt.

Kiszedem neki az ételt a tányért pedig lerakom elé, amit reflexbõl köszön meg. Nem látom értelmét annak, hogy rendre tanítsam, ez egyszer elnézem neki, hogy helyettem a tükrével és testvérével foglalkozik. Nem is igazán érdekel, hiszen, ha kedvem úgy tartja, könnyedén felhívom magamra a figyelmét. El tudom érni, hogy áhítattal csüngjön rajtam. Kérdés: Hogy akarom-e én ezt? 

- Ben! - szólok rá, hogy felém forduljon és rám nézzen végre. - Ha végeztél elviszlek magammal. 

- Hova? - kérdi szelíden. 

- Nem lófrálhatsz mindenhova kórházi pizsamában – mérem végig. - Veszünk néhány ruhát. 

- Nekem nincs pénzem – lesz rajta úrrá meglepettsége. 

Azt egy szóval sem állítottam, hogy majd mindent õ fizet. Vannak más módszerek is a törlesztésre. 

- Az lehet, de nekem van – válaszolom türelmesen. 

Vonásai megfeszülnek, gyanakvás fénye költözik a szemébe. 

- És mit akarsz, hogyan fizessem vissza? 

Mulattató, hogy ennyire kiismert helyenként, ugyanakkor nem terveztem most semmi különöset. Egyszerû kedveskedésbõl és szükségszerûségbõl szántam neki ezt az apró kis kiruccanást. Szüksége van ruhákra, ellenben hamar lebukhatunk, és ezzel nem csak magát veszélyezteti hanem engem is. Nem akarok visszakerülni abba a pokolba. Akkor már inkább választom a halált tárt karokkal. 

Megvárom, míg hozzám hasonlóan õ is befejezi a reggelijét, aztán nekilátok a készülõdésnek. Nem mindegy, hogy hogyan megyünk az emberek közé. Idõszerû elkerülni minden szúró tekintete és a feltûnést. 

Az ajtóból visszafordulva várakozón nézek rá. Türelmes vagyok, de nem a végtelenségig. 

- Nem – szólalok meg, mikor meglátom az ujjai közt szorongatni a tükröt. - A tükör itt marad. 

- Mi? - torpan meg döbbenten. 

- Így is elég feltûnõ leszel az utcán, hát még ha egy tükröt is magaddal hozol. 

- De...

- Ben, ugye nem akarsz visszamenni abba a pokolba? - mosolyodom el kedvesen. 

- Nem – hunyja le a szemét. 

- Akkor tedd szépen azt, amit mondok – karolom át a vállát, figyelmetlenségébõl talán vagy beletörõdésébõl, hagyja, hogy megérintsem a tükröt. 

- Ne- nem akarom itt hagyni – feszülnek görcsbe az izmai. 

- A szentségit! - morranok fel türelmetlenségem végett. - Azt hiszed, hogy miután megszöktünk, minden megy a régi kerékvágásban? - emelem meg a hangom. - Azt hiszed nem keresnek minket? Az õ szemükben szökött õrültek vagyunk! Mi van, ha valaki meglát és riasztja a zsarukat?

- Akkor menj nélkülem! - vágja rá. - Megígérem, hogy egy tapodtat sem mozdulok, amíg vissza nem érsz és ajtót sem nyitok senkinek!

- Velem jössz – jelentem ki ellentmondást nem tûrve. - Ne akard, hogy kényszerítselek – veszem ki kezébõl a tükröt, ellenkezne, ha hagynám, de hamar belátja õ maga is, hogy velem szemben szemernyi esélye sincs. - Nézd – kedveskedek neki újra. - A testvéredet ide letesszük, és rázárjuk az ajtót. Semmi baja nem eshet. 

Homlokán elmélyülnek a ráncok, engem meg nincs semmi, ami türelemre sarkalna, így csuklóját elkapva magammal húzom õt és kulcsra zárom magunk mögött az ajtót. A kulcsokat elteszem, aztán elindulunk. 

Jöttünket halvány, kellemes csengõszó jelzi, aztán egy kedves mosolyú fiatal lány penderül elénk, aki a kelleténél talán jóval nagyobb figyelmet szentel ránk, mint a többi vásárlóra és ruhák közt nézelõdõre. Vannak, akik pusztán a kinti hõség elõl menekültek a légkondival hûtött épületbe.  Míg én szót váltok a lánnyal, Ben körbenéz az üzletben, és hamar rossz sorhoz fordul be. 

- Ben – szólok rá valamivel halkabban. - Az ott a nõi részleg, gyere el onnan. 

Megvárom, míg visszatér hozzánk a fiatal lány, aki hamar kezelésbe veszi Bent, kezeibe nyomja a ruhákat és betuszkolja õt az egyik öltözõbe.  Hallom a halk, duruzsoló hangot az öltözõbõl és látom a kérdõ tekintetet felém villanni, de csak egy nyugodt vállrándítással felelek. Mindent megveszek neki, amire szüksége lehet, és amitõl hétköznapi embernek nézhet ki. Új ruhák, cipõ, zokni és egy teljesen más külsõ, mert a mostani ruháktól Ben már teljesen más hatást kölcsönöz, és már egyáltalán nem olyan, mint egy gyámolításra szoruló rakat szerencsétlenség. 

Helyes, vonzó és valami egészen különleges. 

És csakis az enyém, nincs senki más, aki mellette lenne, elég egyetlen lépés ahhoz, hogy elérjem, innentõl kezdve már csak tõlem függjön. 

Kilépve a szabadba egy egyszerû kis kajálda felé veszem az irányt, rá fér már, hogy egyen, nem szeretném ilyen soványnak látni soha többet. Kérdõ tekintetével kísérve egyszerûen vállat vonok. 

- Elviszlek egy olyan helyre, ahol jobban fõznek, mint én. 

Rég jártam itt, és azt hiszem hiányzott is már ez a közeg. Szeretem az olaj égett szagát, és a sült húsét is, ami belengi a helyet. Nem sokan idõznek most az épületben, de még ez sem riasztó, sokkal inkább kellemes és békés. Helyet foglalunk és mind a ketten leadjuk a magunk rendelését. Természetesen ezt is fizetem neki, van pénzem, ennyi kiadásba még nem fogok belehalni és tönkremenni se. Volt annyi megtakarított pénzem, hogy vígan eléljünk belõle még jó darabig akár ketten is, aztán majd alakul, ha a pénz elfogy. Szótlanul várakozom az ételre, aztán a kitartott csend megmarad a továbbiakban is. Engem ugyan nem zavar, nincs semmi, amit mondhatnék neki, a szótlanságot pedig viszonozza õ is. 

Ben az idõ múlásával egyre feszültebbé válik, egyre többet mocorog és egyre többször vonja el a figyelmem az ételrõl. Engem pásztázó tekintetét nem tudom hirtelen hová tenni, van benne valami egészen különleges fény, amit számtalanszor tapasztaltam már, de ezidáig még egyszer sem érdekelt annyira, hogy elgondolkodjak a jelentésén. Fakó bõrén halvány pír szökik fel, szétfut orcáin és lángra lobbantja a fiút. 

Összehúzott szemekkel figyelem torkához kapó csontos ujjait. 

- Valami a torkodon akadt? - érdeklõdök. - Nem kellett volna olyan mohón enned azt a hotdogot – nyújtok felé egy pohár vizet. 

Tíztõl kell visszaszámolnom ahhoz, hogy történjen valami végre. Hogy megmozduljon, a pohárért nyúljon, visszautasítsa vagy köszönetet mondjon a semmiért. 

Légzésem hangját akarattal tompítom, mígnem lassú szuszogássá nem halkul. Egyé olvad a környezõ zajokkal, körbeöleli a tátongó semmit és szertefoszlik felkenõdve a maszatos falakra. 

Tíztõl kell elszámolnom, hogy rájöjjek, nincs semmi, ami változtatni tudna az életemen, a jellememen, rajtam. 

Olyan kevés pillanat van az életemben, mikor végre valahára tudom, mit akarok, s biztos vagyok benne, hogy ez most tényleg az, amire szükségem van. 

Sosem vágytam mások elismerésére, mindig csak egy személytõl függtem. Nem vágytam barátokra, csak egyetlen ember törõdésére. Nem tartozom semmilyen körbe, mert nincs is semmilyen kör. 

- Köszönöm...Curtis!

Arcizmaim mosolyba rándulnak. Egyszerû szó, a világ legegyszerûbb neve és mégis varázslatos érzés valaki idegen szájából hallani ezt. Különös felismerés, hogy rá külön odafigyeltem mindig is. Õt életben tartottam, mert ezt tûnt ésszerûnek. Õt figyelve, még ha rövid idõre is, de elképzelem milyen lenne megismerni. Nem kínzással, még csak nem is fenyegetéssel. Inkább amolyan emberi dialektusokkal. Csak beszélgetnénk, úgy, mint mindenki más. 

Halkan felhorkantok, mennyire abszurd néha még akár a világ legegyszerûbb gondolata is. Lehetetlen, hogy valaha is egyszerû emberi létbe kényszerüljünk. Nekem még menne is. Nincs helyzet, amihez ne tudnék könnyûszerrel alkalmazkodni. 

Társadalmikaméleon...

Óhh, hányszor is illettek már ezzel az egyetlen egy szóval. 

Fürkészõ szemekkel figyel,m miközben apró kortyokban fogyasztja el a felé nyújtott vizet. Ha arra számít, hogy majd elveszem tõle, csalódni fog. Eszemben sincs ilyet tenni. Máskülönben nem nyújtottam volna át neki. 

Késõ délután van már, mikor visszatérünk a lerobbant motelbe. Ben fázósan húzza össze magán vékony pulóverét és az alóla kikandikáló laza szabású inget is folyamatosan igazgatja. Én unom meg leghamarabb a szerencsétlenkedését, de még akkor sem szólok egyetlen szót sem, mikor végleg a tûréshatárom legszélére keveredik. 

Belépve az ajtón Ben lesüti a szemeit és halványan megborzong. 

Míg én az asztalra pakolok ki, addig õ elkényelmesedik a paplanon, aztán újfent a villódzó képernyõnek szenteli minden figyelmét. Újabb nap, újabb ostoba rajzfilm. 

A szememet forgatom. Most már õszintén unom magam, fõleg így, hogy végeztem a pakolással is. 

Közelebb lépek hozzá, lassan tíz perce játszadozik a tükörrel, míg én lassan tíz perce beszélek hozzá, bár olybá tûnik szavaim nagy része el se jutott hozzá. 

- Nem figyelsz rám – konstatálom tárgyilagosan, amikor végre hajlandó rám nézni. - Az ember azt hinné ennyi velem töltött idõ után törekedsz majd a biztonságra. 

- Attól tartok... - kezd bele lassan, minden szavát átgondolva -..., jó ideje nem ismerem ezt a szót. 

- Óh, te jó ég, elég legyen! - villannak rá a szemeim, míg õ dacos pillantásokkal viszonozza a tekintetem. Nocsak...Van benne valami más. Valami, ami túl friss ahhoz, hogy bármit is kezdeni tudjak vele. 

Fölé mászva hagyom, hogy egy hirtelen mozdulattal magához rántson a pólóm anyagánál fogva, lábaival a derekamba kapaszkodik, míg ujjaimmal a hajába marva egy helyben tartom és nem hagyom, hogy elforduljon tõlem. Meglepõ mozdulatok sora ez tõle, hiszen eddig teljesen az ellentettjét mutatta annak, mint amit most tükröz a szeme. Feljebb emeli a csípõjét, hogy aztán elgyötörten elnyíló ajkaim közé nyögjön. Igazán hatásos, ami a legkevésbé sincs ellenemre. Egy laza mozdulattal lecibálom magamról a pólót, aztán csuklóit összefogva az ágy olcsó keretéhez rögzítem õket. A ruha minden mozdulatára roppan egyet, míg pillanatnyi kétségbeesésében a torkába szorul a levegõje. A lábai közt térdelek, nagyot nyel, amikor élesen villannak rá a szemeim. A levegõ szinte kirobban belõle, száraz elfojtott nesz csupán, amit egyetlen érintéssel fojtok belé. 

Benjamin Howardnak most csend a neve. 

Az írisze mélyén feltörni készül valami, amit korábban nem ismertem. A vonásai most élesebbek és íveltebbek, az arca kérdõ kíváncsiság és félelem elegye. Ez a Benjamin Howard most egy teljesen más ember. Puhán lehunyja a szemét, finoman megborzong, mikor a fülcimpájához hajolok, perzselõ lélegzet, ahogy elnyílnak az ajkaim, késõbb felszisszen a szemfogaimtól. 

- Olyan ruhát kellett volna felvenned, amit egyikünk sem bán – súgom tettetett szánakozással és az ingébe tépek. - Segítsünk rá egy kicsit, rendben? 

Jobbomban éles kés fénye villan, a penge elidõzik minden egyes gombnál, lassan vágva végig a cérnát, ami az anyaghoz fûzi õket. Minden egyes koppanó gombnál csókot lehelek rózsapírral befuttatott arcára, míg el nem érek a legutolsó gombig. Hüvelykemmel alsó ajkát simítom, figyelmét terelem, mozdulok és oldalra hasítok a pengével. Roppanva szakad az ing és kisebb kiterjedésben a takaró is, fogam durván a bõrébe mélyed a nyakánál. Szuszogva nyeli a levegõt, de a mozdulataiban szemernyi ellenkezés sincs. Késemet az ágy matracába állítom és kezemmel átfonom a torkát. Könny gyûlik a szemébe, pedig nem szorítok rá. Minden ragom ernyedten bizsereg, követeli a folytatást, Ben ujjai a ruha anyagára fonódnak. Megvonaglik. 

- Hmm – duruzsolom a fülébe – van ötleted, mivel is folytassuk? 

Kuncogva figyelem bágyadt arcát. A tekintete ködös és pontatlan fókusszal keresi az enyémet. Cserepesre száradt ajkai és az orcái pirultan ragyognak, és még utoljára felzihál, mielõtt a nadrágjába kapok, fejem elõre bukik, kiseprem tincseit az arcából. Látni szeretném, nem az ép, egészséges orcáját, hanem a másikat is. Az a fél is ugyanúgy õhozzá tartozik. 

Rövid idõn belül azon kapom magam, hogy mosolygok, hogy viszonozom az õ szájának rándulásait. 

Markolatra fogva vágom le róla a pólót, szabadon eresztem és gyönyörködöm a bíbor-lila horzsolásokban amik a csuklói körül futnak fel. Hasonlóak a fogaim által hagyott nyomokhoz, amik nyakának és kulcscsontjának lettek ékei. 

Percek telnek el, míg meztelen testét csodálhatom. Nem várt események sora, hogy most elõttem fekszik ilyen kiszolgáltatottan és mégis reménykedve. 

Szóra nyíló ajkakkal néz a szemeimbe.

Aztán visszanyeli. 

Ahogyan visszanyeli az ajkán kiserkent vért is. 

- Mondd – duruzsolom édes kedvességgel a fülébe. - Megtehetem?

Igennel felel, heves bólintásokkal. Szórakozottan csókolok a szájára. Lábaival körbefonja a derekam, újra  magához láncol, mennyire, de mennyire ismerõs mozdulat. Nem húz magához közelebb, de ez nem is szükséges, vele mozdulok én is, közel simulok hozzá és még azelõtt lassan körözni kezdek csípõmmel, hogy belé hatolnék, kitartóan és könyörtelenül. Ben felnyüszít és a háta ívbe hajlik, próbálna feljebb ülni, amit nem hagyok. Kuncogva támaszkodok a mellkasára és visszanyomom õt a párnák közé. Újra levegõ után kap, mozdulatlan maradok. 

- Túl messzire mész – szûröm a fogaim közt. - Túl. Messzire. Drága. Benjamin. Istenkém, mit csináljak most veled? – ciccegek halkan. 

Újra roppan a matrac és a kés újra a ujjaim közt feszül. Egyetlen mozdulattal kirázom nyirkos tincseimet az arcomból, aztán kihúzom magam. Szabad kezem vékony testét tartja, hátáról lassan a fenekére kúszik, hüvelykem a medencecsont völgyébe mélyed és biztosan tartom õt. A penge a belsõ comb közelében, hidegen és idegenül, lassan a húsába süllyed. A penge utat szánt magának a lábán, érzem vérének forró cseppjeit. Látom szemében a vágy tükrözõdéseit. Ez most több, mint adrenalin és több mint a külvilág hangjának tompa fodrai borult elméjében. Bódult nyugalommal hagyja, hogy a penge újra és újra végigszántson a bõrén, jeleket és mintákat vések rá, amik majd örökké emlékeztetni fogják õt rám. Széles mosolya meglepõ. Nevetve rázza a fejét és újra aprókat mozdul, hogy közelebb kerüljön hozzám. Szemei felpattannak, ahogy az ajkaira hajolva ismét megcsókolom, félig öntudatlanul bár, de viszonozza. Ujjaim mélyebben markolják meg a derekát, egyikünk sem hunyja le a szemét, szüksége van mindkettõnknek a másik íriszeinek látványára. Kell a visszaigazolás arról, hogy ez nem csupán ködkép, nem káprázat, hanem valós. Egyszerre érzem magamhoz közel, s egyszerre távolabb, mint mennyektõl a pokol mélyét. 

Halkan és lefojtva nyög fel, ajkain apró vérmaszat, míg én hátravetett fejjel élvezem ki élvezetünk kicsúcsosodását. Ben körmei belevájnak a bõrömbe, tíz aprócska, vérzõ nyomot hagyva a csípõmön. 

Éles zihálásán felnevetek, szórakozott mozdulatokkal kezdek rajzolgatni ujjaim végével a meztelen mellkasán.

- Tudod, drága, a gyûlölet igazán szenvedélyes érzés, hiszen magában hordozza a vágyat és az örök sóvárgást. Megölni – ujjaimat puhán húzom végig a szíve felett. - Tapintani – egyetlen pillanatra simítom végig a sápadt bõrt. - Megfojtani – kezeim óvatosan kulcsolódnak Benjamin nyakára. - Bemocskolni – sóhajtom óvatos csókot lehelve az ajkaira. - Végül kisajátítani. Ha úgy vesszük, a gyûlölet és a szerelem jegyben járnak. Egymás szinonimái.

Ben

- Köszönöm.... Curtis.

Elveszem a poharat, de nem figyelek oda különösebben saját cselekedeteimre, ahogy lassan kezdem kortyolgatni a vizet. Hirtelen, villámcsapásként ér a felismerés: soha nem mondtam ki a nevét. Soha nem formáltam úgy a hangokat, hogy Õt a nevén szólítsam. Mert nem volt rá szükségem soha. De most szinte örvényként forog velem minden és mégis egy helyben áll. S bár nagyon nehéz, mégis muszáj türtõztetnem magam, hogy ne mondjam ki újra és újra a nevét, mintha attól függne az életem, hogy hányszor és milyen meggyõzõen vagyok képes az Ördögöt szólítani.

És õ haloványan mosolyodik el, mint aki egy pillanatra belelát a fejembe. Úgy érzem a világ körülöttem kimerül Benne. Mintha semmi más nem is létezne addig, amíg azt Curtis meg nem mutatja nekem. Mintha Õ teremtene körülöttünk mindent. Félelemmel tölt el ez a felismerés. És hullámokban támad rám az a többletinger, amit azóta érzek, hogy kiléptem az intézet ajtaján.

A nap lebukni készül a szmog-ködös házak mögött. Ahogy a motel felé sétálunk lassacskán az utcai lámpák is fel-fel kapcsolódnak. Feszült vagyok, egyre feszültebb. Nem csak az önjelölt terror jelenléte miatt, de szinte egész nap távol voltam a testvéremtõl és nem is vettem észre, mintha megszûnt volna létezni. És ez bûntudattal tölt el. És ennek tetejében ezek az idegen ruhák is feszélyeznek, mintha nem is én lennék.

Belépve az ajtón azonnal magamhoz veszem a tükröt, de hogy Curtis ne fogjon gyanút bekapcsolom a tévét is. Tudom, hogy veszekedni fogunk, és ezt szeretném minél feltûnésmentesebben elintézni.

- Szia Spongya Bob!

- Szia Patrik!

- Mit csinálsz?

- Épp medúzákat fogni indultam.....

És hasra fekve az ágyon magam elé emelem a tükröt. Nagyot nyelek, mikor megpillantom Mirrort. Félek tõle, félek a haragjától, mert megérdemlem. Mert elhanyagoltam, pedig õ volt mindig az egyetlen, aki megvédett és mellettem állt.

- Igazi hajas baba lettél. - jegyzi meg cinikusan. - A pelusodat is kicseréli néha ugye?

- Mirror én...

- Az öcsikém olyan jól érzi magát a pótmama társaságban, hogy még rólam is hajlandó megfeledkezni.

- Nem. Nem akartalak itt hagyni, de kényszerített... - szabadkozom.

- Ó igen erõszakosan megfogta a tükröt és mosolyogva letette az éjjeliszekrényre. És te csak álltál és nézted.

- Nem akarok visszamenni oda. Ha magammal vittem volna a tükröt, akkor...

- És ha nem? Honnan tudod, hogy a világ tényleg olyan, mint amilyennek Õ mondja?

- Miért hazudna?

- Miért ne? Idekint csak tõle függsz. Az mond, amit akar, te meg vakon követed. Gyámoltalan vagy és könnyen kihasználható. Mert hagyod magad.

- Õ nem...

- Nem? Nem mi? Nem olyan? Õ nem gonosz? Nem bántana? Nem kényszerítene semmire? Biztos vagy benne, hogy olyan szent és sérthetetlen, mint amilyennek te idealizálod magadban?

- Hiszen eddig sem bántott.

- Miért az õ pártját fogod?! - csattan fel végül. - Mi a fészkes fene ütött beléd? Hol a francban van az „egységben az erõ”? Ki vagy te és mit csináltál a testvéremmel?! Add õt nekem vissza!!!

- Mirror, kérlek. - a viselkedése megijeszt. - Hagyd ezt abba. Nagyon sajnálom.

- Mit?

- Mindent!

- Akkor ezt mondd meg neki is! Már egy ideje magára akarja vonni a figyelmed. - húzza össze szemét gyûlölködve.

- Nem figyelsz rám – néz le rám szúrós tekintettel az Ördög, ahogy felemelem a tekintetem. - Az ember azt hinné ennyi velem töltött idõ után törekedsz majd a biztonságra.

- Elegem van belõle! Megmutatom neked, milyen ember valójában!  - szûri ikrem fogai között és én mintha elmém leghátsó zugába lennék számûzve hirtelen; hangom mimikám és testem fölött átveszi az irányítást. Ez egyszer már megtörtént, de azt hittem nem történhet meg többször. - Attól tartok... - lassan rágja meg minden egyes szavát és én nem tehetek ellene semmit. Hallom a saját hangomat, érzem ahogy a szám mozog és mégsem én beszélek. És ez rettegéssel tölt el. - …, jó ideje nem ismerem ezt a szót.

- Óh, te jó ég, elég legyen! - rivall rám. De mintha õ is észrevette volna, hogy most valami más. Egy pillanatra látom szemeiben a különös csillogást, végül félredobja és nem törõdik vele.

- Mirror kérlek!

Az Ördög fölém mászik és ikrem hanyatt fordulva néz szemeibe. Félek. Kiáltozok. De egyikük sem hallja. Most én lettem a kis hang a fejben. Mintha most én lennék testvérem tükörképe. Megfogja Curtis ruhájának nyakát és magához rántja. Lábait dereka köré kulcsolja. Nem tudom mit akar elérni ezzel, de ami most a leginkább megrémít az nem Curtis, hanem Mirror.

- Könyörgöm, hagyd abba!

Az egyetlen amit látok, azok a zöld szemek és a különleges fényû tincsek félelmetes közelségbõl; és egy érzés, ami villámcsapásként ér, ahogy testvérem feljebb emeli a csípõmet. És ahogy az én hangomon nyög fel. Nem én irányítok. Ezt nem én csinálom, de meg kell állítanom, nem mehet ez tovább, mert akkor ki tudja mi történhet.

- Elég!!!

Curtis megszabadul pólójától, villámló tekintetével fogva tartja az enyémet és érzem, hogy testvéremet is képes volt ezzel kizökkenteni egy pillanatra. Talán most visszavehetem az irányítást. Talán sikerülhet. De nem számolok azzal, hogy pár gyors mozdulattal összekötözi csuklóimat és az ágy fémrácsos támlájához rögzíti õket. Viszont újra én uralom tagjaimat. Mégsem vagyok képes kiáltani. Zavarba hoz meztelen bõrének a látványa, felsõtestének egészséges színe. Mindenben különbözünk és ez napról-napra világosabbá válik számomra. Végül a fülemhez hajol és én elveszítem önmagam. Forró lélegzetvétele megborzongat. És bár ikrem újra ki akar törni, valami õt is eltompítja. Olyan érzések árasztanak el, melyeket még soha nem tapasztaltam. Homályosan, álomszerûen érzékelem a világot magunk körül. Légzésem ok nélkül szapora, testem különösen viselkedik és mohón reagál Curtis érintéseire.

Õ pedig belém harap. Testem megvonaglik, ahogy a fájdalom egészen csontomig nyilall, de mégsem tart tovább egy szempillantásnál.

- Olyan ruhát kellett volna felvenned, amit egyikünk sem bán. - súgja fülembe újabb borzongásokat indítva el testemen. - Segítsünk rá egy kicsit, rendben?

Kés van nála. Mégsem kiáltok segítségért. Azt tesz, amit csak akar. És én kábultan hagyom neki, s még azt sem bánnám, ha élve felboncolna. Ebben a pillanatban nem érdekel, hogy mi lesz velem. És akármennyire is ijesztõ ez a gondolat, képtelen vagyok félni.

Azt akarom, hogy érintsen még. Hogy harapjon. Hogy csak nekem szentelje most minden figyelmét. Hogy most én legyek neki a világ. Hogy csak velem foglalkozzon.

Kipp-kopp. Kipp-kopp. Egyesével szakadnak a kés pengéjétõl az ingemrõl a gombok, majd landolnak kopogva a padlón. És ahányszor leesik egy gomb a földre, õ annyiszor hajol arcomhoz és ad forró csókot nyirkos bõrömre. Azt kívánom, bár lenne még több gomb az ingen. De hamar elér az utolsóig. Ujjával végigsimít száraz számon és széles mozdulattal lendíti meg a kést, s ahogy az ing, úgy a matrac is ropogva szakad mozdulata után.

Nyakamba mar és a fájdalom végighullámzik rajtam. Mégsem gyûlölöm. Nem olyan, mint mikor az ápolók ütlegeltek. Soha nem gondoltam volna, hogy fájdalom és fájdalom között ekkora különbség lehet. Meglep a felismerés, hogy tetszik az amit az Ördög tesz velem. A kés pengéje mélyen a matracba fúródik. Õ pedig nyakam köré fonja az ujjait. Képes lennék megemelni a fejem, hogy több teret adjak neki, hogy könnyebben megfojthasson. De képtelen vagyok még a legegyszerûbb mozdulatokra is.

- Hmm – hangja mély és érzéki. - van ötleted, mivel is folytassuk?

Nem vár választ. Pár pillanatig elégedettség ül szemei sarkában és ajkain, ahogy végigmér. Halkan kuncog fel. Mozdulatai kiszámíthatatlanok, durván ér ágyékomhoz és hirtelen söpri félre arcomba lógó hajamat. Fürkészi arcomnak azt a felét, melyben ikrem nyugszik. Elmosolyodik.

Újra megvillan a penge ujjai közt és recsegve szakad szét a ruha, ami gúzsba kötötte csuklóimat. Testemet végigperzseli zölden derengõ tekintete. Úgy néz rám, mint aki arra készül, hogy elevenen felfaljon. És én azt kívánom, bár mihamarabb megtenné.

A nevén akarom szólítani. Magamban hallom, ahogy elcsukló, sírós hangon kiejtem az Õ nevét a számon. Siettetni akarom. Könyörögni akarok neki, hogy faljon fel. Azt akarom, hogy tudja, hogy most mindenem az övé.

Végül mégsem mondok semmit.

- Mondd. - töri meg a csendet. - Megtehetem?

Most már egészen biztos, hogy a fejembe lát. Válaszolnék, de rájövök, hogy nem jön ki hang a torkomon. Bólintok. Nem is egyszer. Hátha az elsõt nem vette észre. Lábaimmal átkarolom a derekát, ahogy azt nemrég Mirror tette. Az Ördög pedig egyre közelebb és közelebb kerül míg testünk között egyre redukálódik a távolság, hogy aztán megszûnjön. Hiába mondanám azt, hogy nem tudom mi történik; valójában minden egyes sejtemben érzem és tudom. De nem hagy idõt elrévedni és ahogy megérzem Õt ajkaimat összeszorítva igyekszem elnyomni saját hangomat. Felülnék, nem tudom, hogy meggondoltam-e magam; egyszerre félek reménykedek és vágyakozom utána. Összezavar és megõrjít. Minden érintése, minden mozdulata egy-egy lapát szén a tûzre ami bensõben egyre hevesebben lángol.

Mellkasomra támaszkodva nyom vissza a párnák közé. Aztán nem mozdul. Meredten, babonázón néz szemeimbe, s egy pillanatra sem engedi el tekintetem. Börtönbe zárja azt.

- Túl messzire mész. - hangja, mintha bõröm alatt futkosna, megremegek tõle. - Túl. Messzire. Drága. Benjamin. - lassan tagolja a szavakat melyek közt a szünetben saját zihálásom hallom. - Istenkém, mit csináljak most veled? - halkan csettint nyelvével.

Ismét ott terem a kés a kezében. Hátrarázza haját, ahogy kihúzza magát és én egyre mélyebben érzem Õt magamban. Az ájulás és az ébrenlét között egyensúlyozok, és ezen nem sokat segít hatalmas kezének érintése, mely végigsimít hátamon, hogy aztán derekamon állapodjon meg, s ott biztosan tartsa meg félig ernyedt testem. Kábulatomból a kés pengéjének jeges érintése ránt vissza a valóságba. Lassan, bõrömet gyötörve halad egyenetlenül. Forró, sugárzó fájdalmat hagyva maga után. Keresem a tekintetét, látni akarom, ahogy a szemeimbe néz. Szükségem van rá, hogy újra és újra elmerüljek feneketlen mélységû íriszeinek tükrében. És az Ördög rám néz. Pengéjével újra és újra felsérti bõrömet.

Mirror halkan felnevet, de mégsem veszi át fölöttem teljesen az irányítást. Bódult õ is, akárcsak én. Igyekszik egyre közelebb fészkelõdni hozzá. Testvérem is érezni akarja, addig ameddig csak lehet. És most õ sem erõszakos, most ikrem is sodródik az árral. Mert Curtis kezében van az irányítás. És eszünk ágában sincs most ellentmondani neki.

Ráhajol cserepes és száraz ajkaimra, s forrón hosszan csókol meg. Nem akarom lehunyni a szemem. Félek, ha kinyitnám eltûnne mindez. Ezért nem hunyhatom le szemem. És Õ sem teszi. Szemein keresztül láthatatlanul szorongatja, rabul ejti a lelkem, és nem ereszti többé soha. Mindenem az övé lett. Nincs ezen a világon rajta kívül senki, aki így ismerne. Nincs elõtte titkom, nincs mitõl félnem, ha az Õ árnyékában lépdelhetek.

Elviselhetetlenül felhevült testemben egyre csak gyûlik a feszültség. Szívem felrobbanni készül a bordáim között. És hamar elér a vég. És félkábultan nézem ahogy Curtis mellkasa is hevesen hullámzik, s teste megfeszül pár pillanatra, fejét hátraveti.

Lenéz rám és felnevet. Vajon én okoztam neki örömöt vagy csak a gúny bújik meg tekintetében? Mellém rogy az ágyban és ujjai groteszk mintákat írnak le nyirkos bõrömön. Összetörte a testvéremet. Harcnak indult ez a dominanciáért, de Mirror nem tudta; hogy is tudhatta volna, hogy semmi esélye ellene?

- Tudod, drága, a gyûlölet igazán szenvedélyes érzés, hiszen magában hordozza a vágyat és az örök sóvárgást. Megölni. - ujjait végighúzza mellkasomon. - Tapintani. Megfojtani. - átfogja nyakamat. -  Bemocskolni. - megcsókol. - Végül kisajátítani. Ha úgy vesszük, a gyûlölet és a szerelem jegyben járnak. Egymás szinonimái.

Most már egészen biztos, hogy lepaktáltam vele, és Õ most cserébe elvette a lelkemet. Rám dobja a pengétõl megviselt takarót és felül, hogy itt hagyjon, de elkapom csuklóját. Szemöldökét felvonva néz vissza rám. Szeretném azt mondani neki, hogy maradjon mellettem, de nem találom a hangomat. Pár pillanat csupán, amíg tekintetem fürkészi, majd sóhajt egyet és hajamba borzolva fekszik vissza a matracra.

Olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Azt akarom, hogy mellettem legyen, de nem merek közelebb feküdni hozzá. Félek, eltaszítana magától, ha átölelném. Pedig én csak egy kicsit tovább szeretném érezni testének közelségét, érezni bõrének tapintását.

Leragadnak a szemeim. De csuklóját nem engedem el.

***

Fázom. A félhomály erõszakosan tolakszik be látóterembe. Egyedül fekszem az ágyban. Étel illata terjeng a levegõben. Egy nagy doboz fekszik az asztalon, benne óriási pizzával. Curtis a fotelben ül, olvas.

Fel akarok ülni, de furcsamód tagjaim remegnek és gyengék. Mintha a végkimerülésig hajtottam volna izmaimat. Halkan, kelletlenül nyögök fel sikertelen próbálkozásom közben és ezzel akaratlanul is magamra vonom az Ördög figyelmét. Zöld fényû tekintete megvillan és nekem minden eszembe jut, mindenre emlékszem, kristálytisztán. Arcomat eltakarom a takaróval.

- Felébredtél. - konstatálja tárgyilagosan. - Ha végeztél a lustálkodással, fürödj meg és egyél.

Úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Persze, neki semmi és senki vagyok. Csak egy kolonc. Egy púp a hátán. Egy pióca, aki a vérét szívja. Mégsem vagyok képes tõle elszakadni. S azok után végkép nem.

Hátat fordítok neki. Meglátom a tükröt az éjjeliszekrényen. Kinyújtom a kezem, de mozdulatom félúton megtorpan. Nem merem felemelni az üveglapot. Nem merek testvérem szemébe nézni. Rettegek attól, mi történne. Hogy reagál majd arra, hogy a terve olyan egyszerûen dõlt össze, mint a szalmaház, amit elfújt a farkas.

Nehézkesen, reszketõ tagokkal tornázom fel magam az ágyon. Az Ördög olvas, könyvébe temetkezni látszik, de tudom, hogy fél szemmel engem figyel. Nem mutathatom gyengének magam. Elbotorkálok a zuhanyzóig és magamra eresztem a vizet. Hamar felcsap a forró gõz. Vágott sebeimet égeti, marja a forró víz. Csuklóim lüktetnek, mint nyakam és kulcscsontom. Rajtam hagyta a nyomát, megjelölte a bõrömet. Kisajátított, ahogy Õ mondta.

Jócskán eltöltöm az idõmet a vízsugár alatt, majd lassan megtörölközök és belebújok újonnan kapott ruháimba. Kerülöm a tekintetét, ahogy leülök az asztalhoz. A pizza már csak langyos. Ímmel-ámmal látok neki az egyik szeletnek, s mire egy másiknak látnék neki Curtis felkel a fotelbõl és készülõdni kezd.

- Hová mész? - bukik ki számon a kérdés.

- Körül akarok nézni. - feleli, s bár válaszolt, semmit nem tudtam meg.

- Veled mehetek? - kérdezem szemlesütve.

- Miért akarnál velem jönni? - ráncolja össze szemöldökét gyanakodva. - Nem olyan helyre megyek, ahova magaddal hozhatod a tükröd.

- Ne-nem baj. - vágom rá a kelleténél hevesebben.

Egy pillanatig néma csend ereszkedik közénk ahogy átható tekintetével végigmér. Végül mégsem kérdez rá, arra amire szeretne.

- Jól van, nem bánom. - feleli. - Jót tesz neked egy kis levegõ. Feltéve, ha tudod tartani velem a lépést.

- Nem maradok le.

Fél órával késõbb már jócskán úton vagyunk úttalan utakon barangolva. Az Ördög céltudatosan halad elõttem. Ismer minden utcát, sarkot, sikátort és ösvényt. Én pedig szorosan mögötte baktatok. Csendünket nem töri meg semmi, csak néha egy-egy elhaladó autó vagy motor. Egy kóbor kutya vagy macska. Verebek vagy galambok. De egyikünk sem beszél. Nem találok szavakat melyekkel hozzá szólhatnék és Õ nem is igényli a beszédet.

Szeretném, ha a nevemen szólítana. Szeretem, ahogy kimondja a nevem. A hangját, ahogy hozzám szól. De nem akarok semmi olyasmit tenni, ami miatt csak tehernek érezne és elhajítana. Ha mellette akarok lenni, nem bosszanthatom fel semmivel.

- Megérkeztünk. - töri meg a csendet.

- Mi ez a hely? - kérdem csodálkozva.

Nem néztem merre jövünk, nem néztem körül; végig csak az utat néztem magam elõtt, vagy az Ördög széles hátát.

- Egy vidámpark. - feleli egyszerûen. - Vagyis valamikor az volt.

- De most szomorú. - fûzöm hozzá.

- Igen, az. - nevet fel röviden.

Belépünk a félig kidõlt rozsdás kapun. Óriáskerék, hullámvasút, dodzsem és sok más. Mond öreg. Lepereg róluk a festék. Letûnt korok boldog idõinek melankolikus hangulatába burkolózva. A lekövezett ösvényt feltörték a gyomok, melyek hamar ki is száradtak. Fojtogató indák kötik gúzsba az óriáskereket, melyrõl az utolsó kocsi is rég a mélybe hullt. Hatalmas fák tördelik sokfelé a síneket és a vasút állványzatát. A kis vasúti kocsikból bokrok leveleit lengeti a szél. A dodzsemek és gokartok festett, vidám arcait rémítõvé faragta az idõ vasfoga.

- Ne kóborolj el messzire. - hagyja meg utasításban és elindul.

Megfogadom a tanácsát, nem kóborolok. A környéken maradok, míg õr keres valamit, amit hamarosan meg is talál. Meredten néz valamit, ami teljesen leköti a figyelmét. A szél felkap egy maroknyi száraz falevelet és apró forgószélként táncoltatja végig a körhinta alatt, melynek láncai keservesen nyikorogva zokognak fel. Nehéz elképzelni, hogy ez a hely nyüzsgött az emberektõl fénykorában. Mi történhetett, hogy már nincs itt senki? Miért hagyták el? Miért hanyagolták el?

Lassan lépdelek a táncoló unikornisok között. Egykor fehérek voltak, de mostanra rozsdavörös és torz az összes. Egyikük szarva a kezemben marad, ahogy megérintem. Hangosan koppanva zuhan a földre tenyerembõl. Curtis felfigyel a zajra, de amint látja mi történt nem szentel neki több figyelmet.

A dodzsemek felé veszem az irányt. Gumis talpuk rég elkopott, leeresztett szétmállott vagy ripityára szakadt már. Csillogó arany, vörös, kék és zöld festékük már a múlté, csak itt-ott egy-egy kitartó foltban látszik még haloványan. Üléseik töröttek, a kormányok elgörbültek, vagy eltörtek.

A hely egy óriási emlékmûve a mulandó boldogságnak. Egy elhagyatott kripta, ami régmúlt kacajok szellemét idézi fel. Egy hely, ami még lelke mélyén reménykedik, hogy egyszer visszatér az élet a játékok közé, s újra megtelik a levegõ nevetéssel, vattacukor és hotdog illatával. Hiába.

Két hinta között a körhinta alatt egy kopott, kalapos rongybaba árválkodik. Egyik szeme rég kiesett már, egykor fonott barna haja már megfakult a kosztól és az idõjárástól. Fodros, eperszín ruhácskáját megrágták az állatok, azt hívén találnak alatta valami élelmet. Szánalmas és szomorú látvány.

Az óriáskerékhez lépek. Felnézek a magasba. A rozsdás vasszerkezet mély, fémes hangon nyöszörög, ahogy fúj a szél. Dülöngélni látszik, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet a fáradtságtól. De az indák és kúszónövények egy helyben tartják.

Ekkor testemen végigfut a hideg, s megremegek. Borzasztó elõérzet nyilall belém, de mielõtt jelezhetném balsejtelmemet Curtisnek, már régen késõ.

- A testvéred vagyok. Benned születtem, benned élek. Ha el is hagyod a tükröt, Én mindig veled leszek.

Rémülten kiáltok fel és esek hanyatt a váratlan hangtól, ami elmém egyik hátsó zugából, lassú patakként árad öntudatom felé. Elvesztem.

Curtis

Ben vonásai mintha megolvadnának, izmai elernyednek és õ alig rezzenõ pillákkal engem figyel. Szép és nyílt a tekintete, túl ártatlan ahhoz, hogy bárki másnak átengedjem és túl hívogató, hogy én magam ne akarjam magamnak megkaparintani mindenét. Lassan múló nyugalommal eszmélek fel tûnõdésembõl, úgy tûnik kizökkentem a világomból egy kis idõre. Elsõnek a fölgyorsuló és lassuló zajok jutnak el hozzám. Aztán a hús hõje jön és az illatok, Ben bõrének édes szappanillata, és végül az ingerek: hogy kiszáradt a szájpadlásom és cserepes az ajkam.

Ujjaim közé veszem a takaró szétszaggatott, rongyos anyagát, oldalán bizonytalan lyuk tátong, és nem foglalkozva a belõle kihulló anyagdarabokkal rádobom, hogy ne fázzon meg. Betegen használhatatlan lenne, nem óhajtok az ágya mellett ülni és várni, hogy rendbe jöjjön. Egyszerûbb, ha megelõzök mindent. Mondania sem kell, már tudom magam is, hogy ezúttal véglegesen magamhoz láncoltam. Már csak tõlem függ, nem a szeretett testvérkéje az, aki számít innentõl kezdve, hanem csakis én. Én vagyok az egyedüli, akinek engedelmességgel tartozik, én vagyok, aki gondoskodik róla, aki megvédi. Senki más nincs mellette és senki másra nem számíthat. Ha én nem vagyok, õ idekint elpusztul, akárcsak egy sorsára hagyott kölyökkutya. 

Ajkaim vonala megrándul erre az esetlen gondolatra. Hogyan is hasonlíthatom õt pont egy kölyökkutyához. Ben nem ösztönlény, õ gondolkodik, ha veszélybe kerülne az élete még akkor is habozna. Sápadt ujjai a csuklóm köré tekerednek, nem mozdul, de szavak nélkül is megpróbál visszahúzni. Irigylem a naivságát, azt, hogy ismerhetne már, de még így is képes leengedni velem szemben a falait. Sebezhetõvé teszi magát önszántából. Szemöldököm megemelve az ujjaimat selymes tincseibe fúrom, élvezem, ahogy vízként siklanak a bõrömön. Visszadõlök mellé, mert megtehetem és mert erre kér. Ráérek késõbb is eltervezni a következõ lépéseket. Nem maradunk sokáig itt, nem akarom az életem egy koszos motelben leélni attól tartva, mikor találnak minket meg. Hunyt szemekkel hallgatom neszezését, még mindig a csuklómat markolja, de lassan nyugvó légvételeibõl könnyedén kikövetkeztetem, mikor alszik el. Lábamat felhúzva szabad kezem alkarját a szemeimre teszem. Nem viselem el a fényt, minden függönyt behúztam már, de még így is világosnak érzem a szobát. 

*

Hamarabb kelek, mint õ. És az egyetlen szerencséje az az, hogy ezúttal nem látom okát annak, hogy felrázzam az álmaiból. Rövid ideig még az arcát figyelem, mert hiába ébredtem elõbb, hiába jobbak az ösztöneim, mint neki, egyszerûen nincs semmi, ami rávenne arra, hogy felkeljek mellõle. Az ember azt hinné, hogy legalább az álmok megnyugvást adnak, de úgy tûnik rá az sincs hatással. Nem mosolyog, ajkainak vonala valamiféle bánatosan bús ív. 

Túl gyenge még mindig, hogy egymagában életben maradjon. Ismerem az életét, a múltját és most már a jelenét is, de ez nem azt jelenti, hogy elfogadom tõle a gyámoltalanságát. Arra nincs kifogása még neki sem. Magam mellé nyúlva felcibálom a ruháimat, vetek még egy utolsó pillantást az alvó fiúra, aztán a telefonért nyúlva pizzát rendelek. Eszemben sincs megint fõzni, van annál jobb is, amivel leköthetem a figyelmem. Elveszem a könyvemet az ágy melletti szekrényrõl, fellapozom  és folytatom az olvasást onnan, ahol a legutóbb abbahagytam. Nem mondom éppen klasszikusnak, de kellõképp leköti a figyelmem, amíg arra várok, hogy megérkezzen a pizza. Foglalkozhatnék éppenséggel mással is, de egyenlõre még nem tudom, mi lesz. Abban biztos vagyok, hogy hol találom az apámat, de jobb, ha leellenõrzöm. Nem hibázhatok, így mindennek tökéletesnek kell lennie. Ellenben nagyot bukhatok és a bukásommal Bent is rántanám magammal. Résnyire nyitom az ajtót, amikor bekopog valaki, meggyõzõdöm, hogy csak egy ártalmatlan kölyök az, odaadom neki a pénzt és elveszem tõle a dobozt, aztán becsapva az ajtót visszaülök a fotelba. Egyszerûen is meg lehet ezt oldani, szükségtelen fölösleges köröket futni, pontos összeget kapott tõlem borravaló nélkül. Késett, amit nem tolerálok senkinek. Legközelebb igyekezzen, ha plusz pénzt is akar kapni. Maga a pizza nem a legjobb, de nem is ehetetlen.  Meleg még, így az ízek valamivel kellemesebbek, de az sem lesz nagy baj, ha kihûl mire Ben felébred. Meg lehet melegíteni ezt is ugyanúgy, mint minden más ételt. Elfogyasztom a saját részem a maradékot pedig a dobozban hagyom. Majd, ha felébred úgyis észreveszi. 

Halk nyögésére felé fordulok, de nem engedi sokáig az arcát tanulmányozni, mert a takaróval elrejti elõlem.

- Felébredtél – állapítom meg közömbösen. - Ha végeztél a lustálkodással, fürödj meg és egyél. 

Nem értem mire jó neki ez a gyerekes viselkedés, de tegye csak, ha ettõl jobban érzi magát. Amíg nem kezd ellenkezni velem, nekem mindegy, mit csinál. Nekem hátat fordítva nyúl a tükréért, de aztán nem veszi el, meglepõ, és valamiért elégedettséggel tölt el. Ugyan, hiszen nem megmondtam, hogy elérem, hogy fontosabb legyek számára, mint a tulajdon testvére? Felül, feláll, remeg, mint a nyárfalevél, de azért elkacsázik elõttem és beveti magát a fürdõbe. Sok idõt tölt odabent és  még akkor is kerüli a tekintetem, amikor az ételt magához véve leül az asztalhoz. Talán zavarba lenne?  Ostobaság. Nincs rá semmi oka. Halkan nyammog rajta, unottan, mint aki nem is éhes. Unom a mûsort, magamhoz veszem az igazolványaimat, amiket még a szökéskor vettem vissza, és felveszek még egy melegebb pulóvert is. Kezd hûvösödni az idõ odakint, be van borulva ás ez a vihar közeledtét jelzi. 

- Hová mész? - kérdi lenyelve még egy falatot.

- Körül akarok nézni. 

Tudnom kell, hogy itt van-e még. Látni akarom, nem a magyarázatért, nem azért, hogy értelmet nyerjen a tette a szememben, óh, dehogy. Egyszerûen meg akarom neki adni, amit megérdemel. Megmondtam neki, hogy megölöm, ha egyszer kijutok innen. Egyetlen ostoba lépésével mindent elvett tõlem. A legkevesebb, amit tehetek az az, hogy most én is elveszek tõle mindent. 

- Veled mehetek? - süti le a szemeit, mint aki fél a választól. 

- Miért akarnál velem jönni? - szaladnak ráncba a szemöldökeim. - Nem olyan helyre megyek, ahova magaddal hozhatod a tükröd. 

- Ne- nem baj – vágja rá gyanúsan gyorsan. 

Tényleg ennyire nem jelent már neki semmit a testvére? Képes ilyen egyszerûen lemondani róla csak azért, hogy mellettem maradjon? 

- Jól van, nem bánom – egyezek bele. - Jót tesz neked egy kis levegõ. Feltéve, ha tudod tartani velem a lépést. 

- Nem maradok le – ígéri. 

Szeretem, ha valaki betartja az adott szavát és Ben most nagyot nõtt a szememben. Ígéretet tett nekem és tartja is magát hozzá. Sietek, de õ mégsem marad le. Csendben van és tartja velem a lépést, amit õszintén csodálok. Nem viszem ki olyan helyre, ahol emberek is közlekednek, névtelen mellékutcákra vezetem, aztán egy régen elhagyatott vidámparkba, amit már évek óta az idõ vasfoga õröl. Legszebb példája annak, hogy akár még a pusztulás is lehet lélegzetelállítóan gyönyörû. Ezt teszi az entrópia mindennel, ami valaha az embereké volt.  

- Megérkeztünk – töröm meg a ránk telepedõ csöndet. 

- Mi ez a hely? - csodálkozik el. 

- Egy vidámpark – válaszolom. - Vagyis valamikor az volt. 

- De most szomorú.

És mindennél gyönyörûbb. 

- Igen, az – nevetek fel halkan. 

Belépve a rozsdaette vaskapun szemeink elé tárul az egykor még népes látogatókat befogadó vidámpark. Szép, egyhangú és valóban megvan a maga komor és sötét hangulata. Elgondolkodom, vajon Ben volt-e már valaha ilyenbe? Volt neki egyáltalán gyermekkora? Nem hiszem. Én sem gazdagodtam túl sok múltbéli emlékkel, de az én apám legalább megpróbált velem törõdni akkor, amikor még kicsi voltam. Nem kényeztetett el, mert vasszigora volt. De nem is hagyott magamra, hogy egyedül kullogjak a sötétben, míg felnövök. 

- Ne kóborolj el messzire – szólok még vissza. 

Pontosan tudom az útvonalat még mindig. Ezt a helyet nem építették át sohasem. Mindig is ilyen volt és ezen az idõ sem változtathat. Lassú léptekkel közelítem meg a kerítést aminek a túl oldalán egy még mindig látogatókat fogadó temetõ fekszik. Nevetséges módon a sírok fele már összedõlt, elburjánzott bennük a gaz és a többi sírkõre is átkúszott az enyészet. Ez hát az élet. Mindegy, mit tesznek az emberek. Hiába küzdenek és hiába építenek betondzsungeleket, a természet mindig visszafoglalja azt, ami egyszer már az övé volt. Mögöttem valami élesen és hangosan koppan, félrevonja figyelmem a lényegrõl pár pillanatra, de csak Ben volt az. Õ zajongott, leejtett valamit, nekiment valaminek, akármi lehetett. De most nem tudok ezzel foglalkozni. Azt hiszem nem is igazán akarok. Figyelmemet visszaterelve valamivel hátrább húzódom, amikor mozgást érzékelek a lakókocsi tájékán. Hiába nem látom õt, de pontosan tudom, hogy ott van valahol. Nem ment el, talán szentimentalizmusból, talán csak a bûntudat vezérli. Nekem az ok olyan mindegy. A viharos szél beletép a ruhámba és áttúrja a tincseimet, már nem kell sokat várakoznom. Ami azt illeti, nem bántam meg, hogy magammal hoztam Bent. Szükségem van rá. Csak õrá van szükségem. Tökéletes. 

Szemeimet lehunyva szívom magamba a tiszta levegõt és a közelgõ esõ illatát. Ben lesz az a kulcsszem, ami majd beindítja a gépezetemet. Nem is értem erre miért csak most gondolok. Hiszen a megoldás szinte magától értetõdõ. Egyszerûen szükségem van egy sovány, szomorú tekintetû kölyökre, aki elég nyomorult látványt fest ahhoz, hogy még egy szegény ember is képes legyen befogadni õt estére a vihar elõl. És Ben erre a legtökéletesebb alany. 

Bosszúsan fordulok hátra, amikor a fiú mögöttem riadtan és a hangjában valami megmagyarázhatatlan éllel felkiált. 

- Ben, mi bajod?

Komoran figyelem arcának éles vonásait, valami mintha megváltozott volna, talán a mimikája, talán a tekintetében villanó harag lángjai. Igen, az lesz az. Ben nem gyûlöl, képtelen lenne rá, mert pontosan tudja õ is, hogy idekint csak rám számíthat. Halvány mosollyal figyelem a felém lassan közeledõ alakot. Mindig is kíváncsi voltam rá, érdekelt, ki lehet az, aki ennyire fontos a kölyöknek. De még álmomban sem gondoltam volna, hogy elõttem is megmutatkozik majd. 

- Nem hagyom, hogy elvedd õt tõlem – sziszegi egyre közelebb érve. 

- Óh, valóban? - nevetek fel jóízûen. - És mondd, mit akarsz tenni ellene? 

- Én...

Igen. Valahogy én is erre a válaszra számítottam. Komolyan azt hitte, hogy majd beijedve tõle magára hagyom? Úgy tûnik nem számolt a válaszommal és ezzel leginkább nekem kedvez. Ostoba kölyök. 

- Látod? Gyenge vagy. 

- Ne-nem vagyok gyenge.

- Dehogynem. Nem tudtad megvédeni õt, emiatt rohant hozzám mindig, ha bajban volt. Neked csak a szád nagy, fenyegetõzöl, de semmit nem tudsz a világról, amiben élsz. Azt hitted, hogy annyi elég lesz Bennek, amit te nyújtani tudtál neki? 

- És te tudsz? - villannak meg a szemei. - Azt hiszed fontosabb vagy neki, mint én? 

Nevetve tárom szét a karjaim.

- Hát nem vetted még észre? Ben az enyém, tõlem függ, él, amíg engedem neki és te ez ellen nem tehetsz semmit. 

- Nem érdekel, én majd megvédem õt tõled.

- Valóban? - sóhajtom elnézõ kis félmosollyal. - Gondolod, képes lennél rá? Eddig sem jutottál velem szemben túl sokra. Gyenge vagy te is, de túl vak vagy hozzá, hogy mindezt belásd és értékelni tudd. És most add vissza Õt!

Olyan könnyû megtörni egy ember akaratát, annyira egyszerû és én szinte alig tettem bármit is. Mindössze szembesítettem õt az igazsággal. Nem is értem miben reménykedett, hiszen már a legelején rájöhetett volna, hogy nem fogok lemondani a fiúról. Mindig is túl jól élveztem a társaságát, hiba is lenne részemrõl, ha ilyen egyszerûen hagynám visszatáncolni. Míg én nem láncoltam õt magamhoz szinte élete sem volt. Ezt még a testvére sem akarná tõle elvenni.

Valamivel kedvesebb mosollyal lépek oda hozzá, amikor már a megszokott fényt látom a tekintetében, a megnyugvás és a bizonytalanság valami észveszejtõen morbid keveréke. Hideg nyugalommal simítok végig a fehér bõrön, arcán halvány pír fut fel, ami mulattat. Beletúrok kusza, egyenes szálú, fekete tincseibe és ettõl az apró mozdulattól is nehéz, fojtó szappanillatot árasztanak. Fürkészõn figyelem az arcán átfutó érzelmeit: bizonytalanság, kétkedés, halvány öröm. Kezemet felemelve Ben tarkójára simítom és magamhoz húzom õt. Puha, vékony ajkai már az én elnyílt számon vannak. Érzem Ben ízét az ajkain, a nyelvén, a bõrének finom szappanillata van. Magamhoz ölelve tartom õt szorosan, de még akkor sem eresztem el, amikor tõle elszakadva államat feje búbjának támasztom. Önelégült mosollyal figyelem a temetõ ürességét, az egyik korhadt tölgy mellett egy már kiásott sírgödör van, talán használható is lenne. 

- Ben... - álla alá nyúlva emelem magamra a tekintetét - … segíts nekem és megígérem, melletted maradok életed végéig – mosolyodom el szelíden. 

- Jó – bólint viszonozva a mosolyom. - Miben segítsek? 

- Emlékszel még a férfira, aki meglátogatott engem odabent? - bólint. - Vihar lesz az éjjel, menj és kopogj be hozzá, kérj estére tõle szállást, de ne mondd el neki, ki vagy és honnan jöttél, ne beszélj neki rólam sem. Ha kopogok, engedj majd be, rendben? - simítom meg a fejét. 

- Miért? - lepõdik meg. 

- Csak beszélni szeretnék vele. De most menj, itt leszek végig, nem kell félned – biztosítom tovább mosolyogva. 

Lassan bólint, utoljára még megszorulnak körülöttem a karjai, aztán elszakadva a rozsdás kiskapuhoz lép. Mindig is egyszerûbb volt azon át közlekedni, kissé talán morbid lehet, hogy egy vidám parkot pont a temetõ mellé építették, de ez a tény nem igazán zavarta az embereket. Sokan jártak el ide, sokan szerették is, aztán mindennek vége lett, mintha csak elvágták volna. A vidámpark egyik pillanatról a másikra zárt be, aztán üresen és elhagyatottan maradt. Úgy tûnik ez a sors elõbb-utóbb elkerülhetetlenné válik minden és mindenki számára. Mozdulatlanul állva figyelem Ben távolodó alakját, de a tervem egyértelmûen sikereket ér el. Ismerem már az apámat, még, ha engem utál is, az emberség ugyanúgy megvan benne. Segíteni fog a fiúnak, befogadja éjszakára és ezzel alá is írja majd a végrendeletét. Én soha nem a levegõbe beszélek. Ígéretet tettem neki, amit be is fogok tartani. 

Nagyjából tíz percet vesz igénybe, míg az ajtó nyílik és a kölyök beljebb kerülve udvarias fogadtatásban részesül. Ugyan szó sincs arról, hogy féltékeny lennék, mindössze bosszant, hogy még egy ismeretlen ágrólszakadttal is kedvesebben bánik, mint a tulajdon fiával. Örökbe szoruló ujjakkal döntöm csípõmet az egyik üresen hagyott fémbódé falának. Döntöttem. Nem érdemli meg, hogy meghallgassam a magyarázkodását. Nem érdekel a kifogása, azokkal már találkoztam eddigi életem során bõven. Hidegen hagy, hogy neki milyen nehéz lehetett az élete, mert az enyémet sem könnyítette meg. Fejemet hátradöntve sóhajtok fel, korán keltem, azt hiszem fáradt is vagyok, így tartok tõle nem lesz türelmem a tervek szerint eljátszadozni vele. Nem akarom a hangját hallani, de ismerem már annyira, hogy tudjam. Elég meglátnia ahhoz, hogy magyarázkodni kezdjen. Abban mindig nagyon jó volt. Majd gondolom elõadja, hogy kettõnk közül õ szenvedett a legtöbbet. Õ volt mindennek az áldozata. Rajta csattant minden és nem rajtam. Végül is. Nem is lenne nagy hülyeség. Hiszen tényleg õ volt az, akit nyíltan gyûlölt a tulajdon anyja, õ volt az, akit cserben hagyott az apja, õ volt az, akit egy elmegyógyintézetbe dugtak és még véletlenül sem én.

Ahh, így csak magamat hergelem. Igyekezzen Ben, mert mérges leszek. Nagyon-nagyon mérges. 

Míg arra várok, hogy a Nap végleg lebukjon, zsebembe dugom kezeimet és körülnézek egy kicsit ezen a helyen. Rég jártam itt, de semmit nem változott. 

Mire visszaérek, már minden eddigi zaj elcsendesedett a lakókocsi körül, úgy tûnik elmentek aludni, legalábbis az apám mindenképpen. Halkan nyitom ki a kaput, ami eddig sem volt túl stabilan bezárva, így Ben még meg is könnyítette a dolgomat. Ezt már szeretem. Halkan kopogok be és csak annyi zajt okozok, ami még feltétlen szükséges ahhoz, hogy meghalljon engem a fiú. Nem is kell sokáig várnom rá, elismerõ mosollyal figyelem félénk tekintetét és kezemet a vállára téve belépek mellette. Körülnézve nem csodálkozom el különösebben a rendszertelenségen. Nincs kosz, ügyelt a tisztaságra, de a rendre már kevésbé. Az ásó fejérõl leverem a rá száradt sárrögöket és ezzel a kellõ hatást is elérem. Szeretetteljesen figyelem az öreg reszketeg kezeit, szemeiben a félelem egyik legszebb típusa ölt alakot. Óh, igen, a halálfélelem. Pontosan tudja õ is, miért jöttem.

- Curtis, kisfiam... é-én úgy örülök, hogy látlak. Hogy kerültél ide? - áll fel a fotelból, kezeim megszorulnak az ásó nyelén, amikor észreveszem a keze ügyébe kerülõ telefont. - Ülj le, mesélj el mindent – suttogja remegõ hanggal. 

- Én vártalak, hogy gyere, de nem jöttél, így hát én leptelek meg téged – kuncogok fel elégedetten. - Ugyan... - csóválom meg a  fejem, kezébõl kitépem a telefont és falnak vágom az egész készüléket -... mégis mit hittél? Hogy odabent megrohadok, míg te vígan leéled idekint a maradék kis nyomorult életedet? Tényleg ennyire idiótának néztél engem? 

- Várj – esik neki a fotelnak, ez jár annak, aki nem figyel a lába alá – meg tudom magyarázni, csak...

- Igen, efelõl nem voltak kétségeim. Te mindig mindet nagyon jól meg tudtál magyarázni. De tudod mit? - kérdem nagyot sóhajtva. Az ásót magasba emelem és vigyorogva figyelem holtsápadt arcát. - Nem érdekelnek a kifogásaid – lendítem meg a kezem úgy, hogy az ütés pontosan a halántékát érje. Ettõl még nem hal meg, nem volt olyan erõs a lendítésem, de kiüti annyi idõre, míg élve eltemetem.

- Curtis...?

Nem fordulok meg, belecsavarom a testet egy lepedõbe, aztán kihúzom a lakókocsiból egészen el a gödörig.  

- Ne gyere utánam, menj vissza és keresd meg az öreg dugipénzét. Biztos vagyok benne, hogy gyûjtögetett és valahova ide rejtette el – kiáltok vissza. 

Színtelenül figyelem az apám testét. Csak azt kapta tõlem, amit megérdemelt. Ami kijárt neki. Lábammal rúgom be a gödörbe, majd az ásóért nyúlva rágórom a földet. Az esõ hamar átáztatja a ruhám, tincseim az arcomhoz tapadnak, de legalább a földet is feláztatta, így valamivel könnyebb dolgom van. Nem mintha máskülönben nem birkóztam volna meg a helyzettel. Van idõm arra, hogy nyugodtan behantoljam, elég mélyen van ahhoz, hogy ne halljuk meg a lármáját, már, ha lesz annyi ereje, ha magához tér, hogy kiabálni kezdjen. Levegõhiánytól mindössze egy óra és meghal, ha a seb súlyosságát nézzük, akkor még ennyi sincs. Még csak azt sem mondhatja, hogy olyan nagyon rossz halált szántam neki. Ezzel még kedves is voltam. 

Az ásót letakarítom és visszatámasztom a helyére, ugyanúgy, ahogy volt. Cipõmet levéve fáradtan lépek be az ajtón. Ben kitartóan kutakodik és összerezzen, amikor meglát engem. 

- Mi az? - kérdem szemöldökömet összevonva. - Miért bámulsz?

- Én... se-semmi – süti le a szemeit gyorsan. 

- Gyere és aludj – sóhajtom fáradtan megmasszírozva a homlokom, leülök az ágyra és magam mellett megveregetem a helyet. Elfér itt õ is. Eszemben sincs szakadó esõben visszasétálni a motelhoz. 

Ben

Olyan érzés kerít hatalmába, mintha Mirror mellkasomat megtaszítva lökne le egy lépcsõ tetejérõl.

- Érted teszem. - mondja még lágyan, majd minden dühével feltör a felszínre és én beleveszek a sötétségbe.

Tompán és homályosan érzékelem a külvilágot, mert testvérem nem enged feljebb. Elindul Curtis felé. Lassan és fenyegetõre szántan.

- Ben, mi bajod?

Ben nincs itt. És ha rajtam múlik nem is jön vissza. Nem hagyhatom, hogy egy hozzád hasonló szemét az ujjai köré csavarja!

- Mirror mirõl beszélsz?

Mindig mondtam neked, hogy túl naiv voltál. Miért nem hallgatsz rám legalább egyszer az életben?

- Megijesztesz! Hagyd abba!

- Nem hagyom, hogy elvedd õt tõlem. - szûkülnek össze szemeim.

- Óh, valóban? - rövid nevetést hallat. Bukfencet vet tõle a gyomrom. - És mondd, mit akarsz tenni ellene?

- Én... - ha kell megölöm.

- Nem teheted!

Teljes szívembõl gyûlölöm. Az elsõ pillanattól fogva tudtam, hogy veszélyes. Ha én uraltam volna ezt a gyenge testet, most nem lennénk itt. Még az intézet is jobb, mint egy ilyen ördögi alak közelében lenni.

- Ha nekiugrasz, te sérülsz meg! Erõsebb nálad!

Hallgass már el Ben!

- Látod? - arcán kaján vigyorral néz le rám. - Gyenge vagy.

- Ne-nem vagyok gyenge. - hangom megcsuklik a méregtõl.

- Dehogynem. - bizonygatja olyan hangon, mint amilyennel egy értetlen gyerekhez beszélnek. - Nem tudtad megvédeni õt, emiatt rohant hozzám mindig, ha bajban volt. Neked csak a szád nagy, fenyegetõzöl, de semmit nem tudsz a világról, amiben élsz. Azt hitted, hogy annyi elég lesz Bennek, amit te nyújtani tudnál neki?

- És te tudsz? - kérdezek vissza. - Azt hiszed fontosabb vagy neki, mint én? - nincs igaza, ugye öcsi?

- Mirror, engedj vissza! Könyörgök!

Felnevet. Érzem ahogy remegnek a kezeim, ahogy felforrósodik az arcom. Amíg a tükör hûvös üveglapja mögött pihentem, nem tudtam milyen valóban dühösnek lenni. Hallom a saját szívverésemet, érzem halántékom lüktetését, zihálva veszem a levegõt, és mindennél jobban vágyom arra, hogy addig üssem és szaggassam a bõrét amíg élet van benne, vagy amíg teljesen ki nem merülök.

- Hát nem vetted még észre? Ben az enyém, tõlem függ, él, amíg engedem neki és te ez ellen nem tehetsz semmit.

- Nem érdekel, én majd megvédem õt tõled.

- Valóban? - mosolyodik el gúnyosan. - Gondolod, képes lennél rá? Eddig sem jutottál vele szemben túl sokra. Gyenge vagy te is, de túl vak vagy hozzá, hogy mindezt belásd és értékelni tudd. És most add vissza Õt!

- ENGEJD VISSZA!!!

Mirror felüvölt és mintha megtántorodna. Éles fájdalom nyilall a halántékomba, de hamar elhal. Megragadom az alkalmat és visszaszerzem a testem a saját testvéremtõl. Zaklatott vagyok, zavart és félek. Félek kettesben hagyni õket egymással. Félek, ha éjjel elalszom, Mirror megpróbálja megölni Curtist és akkor ki tudja mi történne vele? Nem akarom egyiküket sem elveszíteni. Mirror az egyetlen rokonom, akire számíthatok és Curtis... az egyetlen, akit ilyen közel engedtem magamhoz. Túlságosan fontosak nekem.

Látom szemeiben saját tükörképem. Látom arcán, hogy nem kell megszólalnom ahhoz, hogy tudja újra önmagam vagyok. Gyengéden simít végig arcomon, majd ujjai hajamba siklanak. Legszívesebben sírnék, mert a szívem szakad meg attól, hogy a testvérem riválisaként tekint az emberre, aki elõttem áll. Bárcsak Mirror is megértené, hogy milyen Curtis valójában. Hogy nem árt nekem, hogy kedves hozzám és talán kedvel is egy kicsit, törõdik velem, megvéd, megnyugtat.

Magához húz és lassan simulnak ajkai sajátjaimra. Szorosan tart és én azt sem bánnám, ha most kéne meghalnom. Lehunyom a szemem és a többi érzékszervemmel igyekszem érezni Õt. Hamarosan elszakadunk egymástól, de nem enged ölelésébõl és én karjai közé bújok. Belélegzem bõrének illatát ami keveredik a tiszta ruha öblítõ illatával. Állát fejemnek támasztja és nem szól semmit. Nincs is rá szükség.

- Ben... - szólal meg halkan és állam alá nyúlva emeli fel fejem. - ...segíts nekem és megígérem, melletted maradok életed végéig. - mosolyog.

- Jó. - életem végéig. - Miben segítsek?

- Emlékszel még a férfira, aki meglátogatott engem odabent? - bólintok. - Vihar lesz az éjjel, menj és kopogj be hozzá, kérj estére tõle szállást, de ne mondd el neki, ki vagy és honnan jöttél, ne beszél neki rólam sem. - nem megyünk vissza a motelbe? De ott vannak a dolgaink. - Ha kopogok, engedj majd be, rendben? - megsimogatja fejem.

- Miért?

- Csak beszélni szeretnék vele. De most menj, itt leszek végig, nem kell félned. - mosolyodik el biztatóan.

Valamit nem árul el, de biztosan elmondja, ha majd õ is csatlakozik hozzánk, így hát bólintok. Még egyszer utoljára szorosan átölelem, aztán elindulok a leszakadt, rozoga kapu felé, ami mögött egy temetõ terül el.

- Ez nekem nem tetszik.

Óvatosan mászok át a kiskapu fölött és indulok el az egyre erõsödõ szélben a sírkövek között a lakókocsihoz. Felnézek az égre, amin fenyegetõ sötétszürke felhõk gomolyognak. Bármelyik pillanatban leszakadhat az ég.

- Szóval most kitüntetsz a figyelmetlenségeddel?

Kopott aranykeresztek, nevek, mûvirágok, koszorúk, csonkig égett gyertyák és mécsesek, porladó sírkövek, burjánzó gaz. Mintha a temetõ is elhagyatott volna. Miért akarna bárki is a kellõs közepén lakni? Bár lassan haladok, odaérek a lakókocsihoz, melybõl halovány fény és a televízió hangja szûrõdik ki. Visszanézek abba az irányba, ahonnan indultam. De Curtis alakja eltûnt a rozsdás játékok között.

- Nekem több okom lenne haragudni, mint neked!

Tétován felemelem a kezem és bekopogok. Egy fotel nyikorog. Csoszogó léptek. Torok köszörülés. Kattan a zár. Nyílik az ajtó. Ismerõs arc bukkan fel.

- Hát te meg ki vagy, fiam? - kérdezi õszinte csodálkozással a szemeiben.

- Jön a vihar és szeretnék éjszakára szállást kérni. - kerülöm ki a kérdést.

- Hát akkor menj a legközelebbi motelbe. - mosolyodik el. - Ne akarj ilyen lehangoló helyen szállást kérni, olyan fiatal vagy még.

- Nem ismerem a várost és pénzem sincs. - felelem, nem is hazudva.

Az öregnek gyanú villan a szemeiben és összeszûkülnek a szemei, ahogy végigmér.

- Hogy kerülsz ide? - szegezi nekem a kérdést.

- Nem akarok beszélni róla! - nézek körbe rémülten.

- Na, rendben van fiam. - enyhül meg és arrébb áll a bejáratból, hogy utat engedjen. - Megértem én. - motyogja. - Mocskos egy világban élünk. Gyere csak.

- Köszönöm. - lépek el mellette.

- Éhes vagy kölyök? - kérdezi visszaroskadva a fotelbe.

- Nem. - rázom meg a fejem.

- Nem hiszek neked, csont és bõr vagy! - tekintetét a képernyõre szegezi. Sok ember kerget egyetlen apró labdát, és ezt több száz ember nézi a lelátón. Értelmetlennek tûnik. - Ott a hûtõben van még valami kis maradék tegnapról. Edd meg.

- Nem, köszönöm. - toporgok az ajtóban. Titkon megkönnyebbülve, mert az öreg elfelejtette bezárni maga után az ajtót, így nem kell kitalálnom, hogyan vegyem el tõle a kulcsot.

- Edd csak meg. - int le.

Nem tehetek mást, mint benyúlni a hûtõbe és kivenni a dobozt.

- Biztos ehetõ? Nem néz ki biztatóan.

- Kínai. - kommenteli a doboz tartalmát. - Ha nem akarod pálcikákkal enni, ott van villa a fiókban.

Követem az instrukcióit és csendesen kotorászni kezdek, aztán leülök hogy megegyem.

- Melegítsd meg Ben, ne legyél hülye.

Gyorsan felpattanok és beteszem a dobozt a mikróba. Szerencsére a férfi nem vette észre a baklövésemet.

- Na? Mi a fenéhez kezdenél nélkülem? Hm? A hõs szerelmes most nincs itt, hogy vigyázzon arra, hogy mindent jól csinálj.

- Hagyd abba. - suttogom fojtott hangon.

- Hogy mondtad? - vakkant felém nem is igazán figyelve az öreg.

- Haha, na most ilyenkor mi van? Nem szólhatsz vissza, mert lebuksz.

- Semmi. - felem és kiveszem a dobozt a mikróból, leülök és megkóstolom. Nem ízlik különösebben, ezért pár falat után otthagyom a pulton.

- Remélem nem kapsz tõle gyomorrontást.

- Be is fejezted? - kérdezi rám nézve. - Ülj csak le. - mutat az ágyra és én feszengve ülök le az ágy szélére. - Tudod – kezd bele le sem véve tekintetét a tévérõl. -, nekem is volt egy fiam.

- Volt? - billentem oldalra a fejem.

- Odakint rohangál, az a szemét!

- Igen, de sok évvel ezelõtt valami eltörött benne és teljesen üres lett, mintha meghalt volna. - sóhajt fel. - Egy lelketlen szörnyeteg lett belõle.

- Szimpatikus az öreg.

- De most legalább olyan helyen van, ahova tartozik. - mosolyodik el bizonytalanul, szemeiben könnyek csillannak meg. - Olyan emberek veszik körül, akik segíteni akarnak rajta.

- És tudnak rajta segíteni? - bukik ki a számon.

- Egy jó hírû elmegyógyintézetben van. Én nem aggódom a biztonsága miatt. - letörli a könnyeit.

- És ha nem segítenek rajta?

- Miért vagy ilyen negatív, fiam?

- Ó, nem is tudom, mert mi is onnan jöttünk?

- Sok dolog történt. - motyogom az orrom alatt.

A meccsnek vége. Az öreg az órára néz. Kikapcsolja a készüléket.

- Tegyük el magunkat holnapra kölyök.

És ahogy ezt mondja egy villám hasít a földbe nem is olyan messze tõlünk. És zuhogni kezd az esõ. Aggódva gondolok Curtisre. Remélem nem áll az esõben. Remélem hamarosan megjön. Remélem nem fog megfázni.

- Én meg remélem, hogy megfázik és beledöglik.

Kicsi tart vissza attól, hogy ikrembe fojtsam a szót. Felállok, hogy átengedjem az öregnek az ágyat, de õ csak mosolyogva int.

- Én majd alszom a fotelben. Feküdj csak el kényelmesen. Az arcodra van írva, hogy sok mindenen mentél keresztül.

- Köszönöm.

Lekapcsolja a villanyt. Óvatosan fekszem az ágy szélére és nyitott szemekkel várok. Az öreg gyorsan elalszik, még hortyog is.

- Na, már csak a szõke herceget várjuk. De miért is? Hé Ben! Vedd el a kulcsot és zárd be az ajtót. Ne engedd be azt a szörnyeteget!

- Maradj már egy kicsit csendben. Fáj tõled a fejem.

- Ha lenne saját kezem, most megütnélek.

Talán fél órát kell még várnom, mikor halk kopogást hallok az ajtó irányából. Igyekszem minél halkabban az ajtóhoz botorkálni, és ez sikerül is, mert az öreg nem ébred fel. Mosolyogva néz le rám, bár egy kissé ázott. Ásó van a kezében. Vállamra teszi kezét, ahogy belép a lakókocsiba, és engem kellemes melegség áraszt el. Felkapcsolja a villanyt és a fotelben hortyogó férfi lassan ébredezni kezd. Arca egyre rémültebb, ahogy felismeri ki áll vele szemben.

- Curtis, kisfiam... é-én úgy örülök, hogy látlak. Hogy kerültél ide? - idegesen kapkodja tekintetét és telefon után kutat, de Curtis egyetlen mozdulata elég ahhoz, hogy megállásra kényszerítse. - Ülj le, mesélj el mindent. - hangja nem több erõtlen suttogásnál.

- Ennek is csak a szája nagy.

- Mint neked?

- Ben! Mi van veled? Nem szoktál így visszaszólni! Tényleg rossz hatással van rád az a... fazon.

- Én vártalak, hogy gyere, de nem jöttél, így hát én leptelek meg téged. - szólal meg végre Curtis, majd röviden kuncog egyet – Ugyan... - falhoz vágja a telefont, ami ezer darabra törik és hangosan csörömpöl. - ...mit hittél? Hogy odabent megrohadok, míg te vígan leéled idekint a maradék kis nyomorult életedet? Tényleg ennyire idiótának néztél engem?

- Várj - megtántorodik és visszaroskad a fotelbe. - meg tudom magyarázni, csak...

 - Igen, efelõl nem voltak kétségeim. Te mindig mindet nagyon jól meg tudtál magyarázni. De tudod mit? - nagyot sóhajt, majd meglendíti az ásót. - Nem érdekelnek a kifogásaid. - fejbe vágja apját az ásóval, aki elájul. Erõsen vérzik a feje.

- Curtis.... - szólalok meg tétován, fürkészve az Ördög elégedett arcát.

Nem néz rám, betekeri a testet egy lepedõbe és kihúzza a kocsiból. Csak ez után szól hozzám menet közben.

 - Ne gyere utánam, menj vissza és keresd meg az öreg dugipénzét. Biztos vagyok benne, hogy gyûjtögetett és valahova ide rejtette el – kiált vissza.

Tétován ácsorogva nézem ahogy eltûnik a sötét árnyékok között a testtel. Jól tudom mire készül és nem tetszik, de nem tudom megállítani. Legalább az esõ elállt. Becsukom az ajtót és kutakodni kezdek, ahogy utasította.

- Ben.

Sorra kihúzom a fiókokat.

- Ben!

Kinyitogatom a kis szekrényeket.

- Ben!

- Mi az?

- Tûnjünk el innen! Ez a pasas, akit annyira nagyon szeretsz épp most temeti el élve a saját apját! Nem vagy mellette biztonságban. Fogd a pénzt és pattanjunk meg, amíg még tudunk!

Az ágy alá is benézek és látok egy apró fémdobozt. Bemászok érte és kinyitom. Megtaláltam a dugipénzt. Azt hiszen nem is keveset. De lehet, hogy több is van még. Ezért fojtatom a keresést. Egészen belefeledkezek, mert arra riadok meg, hogy nyílik az ajtó. Megfordulok, Curtis áll ott egyedül.

- Mi az? - ráncolja össze a szemöldökét. - Miért bámulsz?

- Én... se-semmi. - kapom el a tekintetem.

- Menjünk innen!

- Gyere, és aludj. - ül le az ágyra és paskolja meg a matracot maga mellett.

- Ben, menjünk innen!

A kilincsre nézek, ahogy tompán visszafénylik róla a lámpa halovány fénye. Már látom a kezemet a kilincsen lelki szemeim elõtt, és látom ahogy feltépem az ajtót és elszaladok, ahogy Mirror mondta. De mégsem teszem.

- Mi lesz már?!

- Azt mondta velem marad életem végéig. Ha most elhagynám nem lenne nagyon magányos?

- Nem inkább te lennél az?

- Mit motyogsz?

- Semmit. - fordulok meg elmosolyodva és mellé fekszem. - Jó éjszakát.

- Azt. - feleli és lekapcsolja a villanyt, majd hátat fordít.

Kényelembe fészkelõdöm magam és különös megnyugvással tölt el, hogy érzem magam mellett az Õ testének melegét. Észre sem veszem, hogy mindkét kezemmel szorítom a ruhát a hátán és homlokomat lapockái közé támasztom.

- Ben. - szólal meg halkan.

- Bocsánat! - elengedem a ruhaanyagot és próbálok távolabb feküdni.

Ekkor felém fordul és magához húz. Beletúr a hajamba és szelíden csókol meg.

- Semmi baj. - mosolyog a hangja. - Ügyes voltál ma. - és még közelebb húz magához.

- Akkor... - kezdek bele tétován. - ...velem maradsz?

- Igen, veled maradok. - kuncog fel.

Most úgy érzem, semmi nem lehet jobb ennél. És azt kívánom, hogy bár megállna az idõ. Lassan simogatja a hátam, és nekem eszembe jut az elsõ közös éjszakánk a gumiszobában. Halványan elmosolyodom. Már akkor is kedves volt hozzám, de soha nem gondoltam volna, hogy így tart majd a karjaiban.

*

- Ben, ébredj.

- Fogd be!

- Mit mondtál? Gyerünk kelj fel, indulunk.

- Korán van, hagyjál.

Megrázza vállaimat. Majd szemeimbe néz, ahogy lassan kinyílnak.

- Te nem érdekelsz, ébreszd fel Bent.

- Ébren vagyok. - motyogom álmosan. - Bocsánat.

- Szedd össze magad, indulunk.

- Hova? - kérdezem felülve az ágyon.

- Vissza a motelba. Összeszedjük, ami kell és tovább állunk, hogy ne találjanak ránk.

- És utána hová megyünk? - cipõt húzok.

- Majd meglátod. - mosolyodik el.

Kilépünk a lakókocsiból Curtis elindul én pedig utána lépdelek. Leköti a kocsit az autóról és beül.

- Szállj be. - néz ki az ablakon.

Beülök mellé és õ elindítja a motort, majd kikanyarodunk a temetõbõl és egy teljesen másik útvonalon megyünk vissza a motelhoz. Az égen még mindig szürke felhõk gomolyognak. Az aszfalt sötét és vizes. Az emberek csuklóján ott csüng az összecsukható esernyõ. Sokakon pulóver van, másokon strandpapucs. Mind-mind máshogy néz ki. Senkin nincs egyforma ruha. És ez felüdülés.

Kisvártatva megérkezünk. Belépünk a kis szobánkba és Curtis azonnal pakolni kezd. Megpillantom az éjjeliszekrényen felejtett tükröt. Összeszorul a torkom.

- Ne most legyen bûntudatod.

Felveszem a tükröt és belenézek. Látom testvéremen, hogy mennyire szenved.

- Szeretlek Ben. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Nem akarom, hogy kárt tegyen benned ez a vadállat.

- Kérlek, próbáld kicsit az én szememmel nézni. Megvéd minket Mirror, ha megpróbálod elfogadni, hogy õ erõsebb nálad, ha egy kicsikét lejjebb adsz a büszkeségedbõl, rájössz, hogy nekem van igazam.

- Nem. Nem fogadom el, hogy egy ilyen alak vegyen el tõlem téged.

- De hát itt vagyok! Senki nem vesz el tõled!

- Mégis elhanyagolsz.

- Csak... kibõvült a világom. És a tiéd is.

- De pont vele?

- Ha készen vagy, indulhatunk. - szakít félbe minket Curtis.

- Kész vagyok. - ölelem magamhoz a tükröt.

- Biztos, hogy azt is hozni akarod? - ráncolja össze szemöldökét.

- Igen. - bólintok.

- Jól van.

Kilépünk az ajtón és majdnem felborítunk egy fiatal, szõke hajú nõt. A nõ mögül kikandikál egy apró lány. Rettegve néz fel Curtisre.

- Á, csak nem a fiúk, akik elhagytak egy pulcsit?

- Az nem a miénk volt. - válaszolja az Ördög és befejezettnek tekinti a beszélgetést, s már indulna is tovább de a nõ elkapja a csuklóját és megállítja.

- Várj még egy kicsit. - mosolyodik el negédesen.

- Ribanc.

- Féltékeny vagy?

Curtis

Benjamin Howard túl ártatlan, túl naiv, túl gyenge és túl õszinte ahhoz, hogy hazudni tudjon nekem. Ismerem a mozdulatait, tisztában vagyok a teste legapróbb rezdüléseivel is és hiába értem el, hogy kötõdjön hozzám, tõle nem tud elszakadni teljesen továbbra sem. Mindegy, mit teszek. Mindegy, hogyan manipulálom, az az apró kis hangocska ugyanúgy súgni fog neki. Szüntelenül, hiszen egyenlõre még nem szabadulhat a testvérétõl egyikünk sem, mert egymás nélkül nem léteznek. Ha él Ben, hát él Mirror is. Egy parazita, aki nagyobb hatással van rá, mint én. Nevetséges, idegõrlõ. Gyûlölöm ezt az érzést, a gondolatát és a tudatát egyaránt annak, hogy Mirror valamilyen szinten még mindig Ben fölött áll. Nem erõsebb tõlem, de a gyengeségét sem látom rajta. Félti és óvja az öcsikét, ellenem van, holott én vagyok az, aki a való világban él, aki reálisan lát és aki valóban a segítségére lehet a kölyöknek. 

Azt hiszem éppen ideje, hogy ezt belássa végre õ maga is. 

Türelmesen kivárom a lépését, aminek végkimenetelével tökéletesen tisztában vagyok. Hiába ott van tõle lépésnyire a szabadság, nem tud vele mit kezdeni. Nem is igazán akar. Gyáva hozzá, Mirror is legfeljebb csak suttogni tud, elborítani a tudatát, de ezzel még nem fogja tudni rávenni Bent arra, hogy eltûnjön a szemem elõl. Már túl vékony a határ és én bármikor belökhetem a fiút a szakadékba. Nem értem, nem figyeltem és nem is érdekel, de zavar a halk hangja, értelmetlen szavai. Mirõl beszél? Miért foglalkozik már megint vele? Nem kockáztathatom meg, hogy más irányba terelje a gondolatait, elpusztítom, ha az kell ahhoz, hogy a fejében végleg csend legyen. Nem akarok senki mást a közelében tudni, egyedüli igényt formálok rá. 

- Mit motyogsz? 

- Semmit – fordul felém hazug kis mosollyal a szája vonalán, majd mellém heveredik. - Jó éjszakát. 

- Azt – oltom még el a villanyt. 

Arcomat a fal felé fordítom, de nem érzem magamon a fáradtság jeleit. Valami zavar, nem hagy nyugodni és ha kimerült vagyok, a teljesítményem is leromlik. És ezt nem hagyhatom. Minden porcikám megfeszül, mikor horgas ujjak akadnak a ruhámba, de hosszú másodpercekig is eltart, míg felfogom, mi történik. Csak Benjamin az. Belém kapaszkodik, mintha utolsó mentsvára lennék. Fejét a hátamnak billenti, túl közel van, érzem testének a hõjét és újra orromba kúszik a szappan illat. 

- Ben – szólítom meg halkan. 

Lehunyt szemekkel hallgatom légzésének a gyorsulását. Riadt kis õzike, akit rajta kaptak valami nagyon-nagyon csúnyán. Vágyja a közelségem, bõrén az érintéseimet, annyira, de annyira kíváncsivá tett most. Vajon mennyire formálható át egy beteg elme? Rabommá tehetem õt? Halvány mosolyba rándul az arcom, hiszen halálosan mulattat ez a feltevés. Vajon milyen lenne most a kicsi Ben, ha megkapta volna ugyanazt a törõdést, mint az összes többi gyerek? Akkor is mulattatna? Vagy már rég megöltem volna? 

- Bocsánat – húzódik távolabb azonnal. 

Ez egyszer nem pont azt a hatást értem el nála, mint amit akartam. Nem reagált a terveim szerint. Felé fordulva simítom mindkét kezem a derekára, túl messzire ment, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy ne tudjam õt könnyûszerrel elérni. Magamhoz húzom, ujjaimmal selymes tincsei közé simítok és puhán a szájára csókolok. 

- Semmi baj – mosolygok szüntelenül. - Ügyes voltál ma – húzom ölelésembe még szorosabban. 

- Akkor... - kezd bele kisebb habozással -... velem maradsz? 

- Igen, veled maradok – kuncogok fel halkan. 

Ezt az egyet könnyen betarthatom, hiszen eszemben sem volt eltávolítani magam mellõl. 

Még szükségem lehet rá bármikor.

Még rávehetem, hogy segítsen.

Még a hasznomra van. 

Gyönyörû, ahogy most rám néz; szemei apró ékkövekként ragyognak, arca rózsásan kipirulva, ajkai leheletnyit eltátva.

Szebb, mint bármely festmény. 

*

Ben alszik, békésen, csendesen, pont, mint egy halott. 

Álmában talán még törékenyebbnek tûnik, eldobott porcelánbaba. Valaki, aki senkinek sem kellett, így elrejtették õt a világ szeme elõl. Úgy tûnik ebben az aprócska mesében most én személyesítem meg az õrült gyûjtõt, aki bármeddig elmenne azért, hogy megszerezze gyûjteményének legújabb ékét. 

Egy sötét kincs, ami többet rejt magában annál, mint, amit másoknak megmutat. De csak ettõl lesz még értékesebb. Szomorú, hogy a világszemében õ csak egy beteg gyermek. Valaki, akinek rossz sors jutott és, akinek mások gondozására van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. Pedig egyszerûen csak el van nyomva. Kiskorában eldöntötték a szülei, hogy mi lesz a sorsa. Eldobták maguktól egy mondvacsinált indokkal. Nem értem, így miért vállaltak egyáltalán gyereket? Mi értelme volt várni a születését, ha után ilyen egyszerûen lemondanak róla? Vagy ez csak engem zavar? Ez csak nekem érdekes? Én vagyok az egyedüli, aki nem érti? De érteni akarom. 

- Ben, ébredj. 

- Fogd be!

Nem, ezt nem. Nem így, nem most, nem tõle. Tanuljon tiszteletet, ha velem beszél. 

- Mit mondtál? Gyerünk kelj fel, indulunk. 

- Korán van, hagyjál.

Fogaimat összeszorítva fordulok a digitális óra kijelzõje felé. Hat óra múlt pár perccel. Pont optimális idõ a távozásra. Vállainál fogva rázom fel, ha másként nem megy, hát rákényszerítem így az ébredésre. 

Lassan nyílik a szeme, lustán, ködösen figyeli az arcom, de még ennek ellenére is szemet szúr nekem a változás. Már megint nem, nem õ az. 

- Te nem érdekelsz, ébreszd fel Bent – szólítom fel türelmetlenül. 

- Ébren vagyok – nyammogja álomittasan. - Bocsánat.

Nem érdekel a bocsánatkérése. Türtõztesse magát, ellenben nem állok jót magamért. 

- Szedd össze magad, indulunk. 

- Hova?  - ül fel az ágyban. 

- Vissza a motelba. Összeszedjük, ami kell és tovább állunk, hogy ne találjanak ránk. 

- És utána hová megyünk? - húzza magára a cipõjét. 

Túl lassú. Én már teljesen felöltöztem. 

- Majd meglátod – mosolygok rá le. 

Motel, aztán elhagyjuk ezt a nyomortelepet. Nem jövök ide soha többé vissza, nincs semmi, ami itt marasztalna. Minden megvan fejben, az útvonal, az, hogy hová tervezek letelepedni. Nem érdekel, ha Bent különcnek tartják majd, nem érdekel, ha kipécéznek maguknak bennünket az emberek. Majd hozzászoktatom õket a jelenlétünkhöz. De egy biztos: soha többé nem hagyom, hogy falak közé zárjanak bennünket. Leemelem a lakókocsit a kampóról, arra nekünk semmi szükségünk. Megvagyunk nélküle is, nem kellenek az apám kacatjai, ócskák, értéktelenek. Pont olyanok, mint amilyen az öreg is volt. Tudom, hogy utánam jön Ben, hiszen mindig követ engem. Olyan, mint egy magára maradt kiskacsa. 

Azt követi, akit meglát, aki kedvesen bánik vele, aki az embert látja benne és nem a szörnyet. Beülve a kocsiba lehúzom az ablakot. 

- Szállj be – utasítom szenvtelenül. 

Volt idõ, amikor csak lázadt, minden mozdulata azt a nemes célt szolgálta, hogy tõlem távolabb jusson. Elkerüljön, távol maradjon és megtartsa azt a törékeny burkot, amiben mindig is élt. Az tartotta õt életben, csak az elméjét óvta. Hallom csapódni a kocsi ajtaját, régi darab, csodálom, hogy még megy. Nem érdemli a finomabb bánásmódot, ez csak egy rozzant tragacs. Nem jó már semmire, de a szükség esetén elviselhetõ benne néhány óra út. Csak induljunk, menjünk innen minél messzebb, minél hamarabb. Nem érdekel az sem, ha nem lesz hol aludnunk, ha nem lesz állandó lakhely. Ha kell, hát motelben élünk vagy egy hajléktalanszállóba, esetleg egy olcsó kis albérletben. Pont mindegy. Ezen már nem fogok problémázni. 

Hallgatagon vezetek, míg Ben jobb híján az ablakon át nézelõdik. Ismerem a város minden négyzetcentijét, nincs olyan zsákutca, ahol ne jártam volna már korábban. Nincs olyan ember, akit ne ismernék név szerint. Sablon minden és mindenki. Unalmasok, ugyan olyanok. Nem különböznek egymástól semmiben sem. 

A kocsit valamivel messzebb teszem le a moteltõl, nem akarom, hogy bárki is szaglászni kezdjen. Gyanús is lehet, hogy elmentünk gyalog, máshol töltöttük az éjszakát, aztán egy kocsival térünk vissza. 

Belépve az ajtón egybõl a cuccainkhoz lépek és pakolni kezdek. Nem figyelek különösebben arra, hogy mit hova teszek. Az sem érdekel, ha valamit itt hagyunk, lényegtelen minden. 

Még, ha meg is találnák az esetlegesen itt maradt holmikat, mégis ki tudná rájuk fogni, hogy az pont a miénk? Hiszen tucatgyártmányokat használunk mi ketten is. Számtalan ugyanilyen van még a világban elszórva. 

- Ha készen vagy, indulhatunk – dobom vállamra a teletömött táskát. 

- Kész vagyok – vonja ölelésébe a tükrét. 

Kezeimen apró ideg rándul meg, valami, ami végigvillámlik egészen az ujjaimig. Számat pár pillanatra beharapom, megmozgatom az ujjaimat, aztán ellazítom ökölbe szoruló kezeimet. Ezt nem. Nem itt és nem most. Sürget az idõ és nem fogom hagyni, hogy az a kis féreg keresztbe húzza a terveimet. 

- Biztos, hogy azt is hozni akarod? - szaladnak ráncba a szemöldökeim. 

Nem, nem akarja. Én nem akarom. 

- Igen – bólint rá. 

- Jól van – egyezem bele. 

Ha nem hozza magával azt, hát talál más tükrözõdõ felületet. Számtalan van, ez végtére is elkerülhetetlen. És pont ez a lehetõ legbosszantóbb ebben az egészben. Az hidegen hagyna, ha csak magát bámulná abban a rohadt tükörbe, fele annyira se érdekelne, mint az, hogy van valaki, aki még mindig  el tudja terelni a figyelmét. Nem érdekel, hogy a testvére, nem érdekel, hogy születésétõl kezdve õ van mellette. Hidegen hagy, hogy még csak meg sem született, mert a lényegen még ez sem tud változtatni szemernyit sem. Mirror Ben számára valós, létezõ, élõ. 

A kislány, aki korábban a pulóvert hozta nekünk, egyértelmûen nem árva. Tudtam magamtól is, az viszont fel nem fogható, miért jött az anyja éppen a mi ajtónkhoz. És, hogy õ maga miért jött el a nõvel együtt. Fizettem, amikor bejelentkeztem a motelba. Egyszerûbb megoldás és legalább a felesleges köröket lefaragom, nem távozáskor kell még a pénzt is elõkeresni. 

- Á, csak nem a fiúk, akik elhagytak egy pulcsit?

Nem. Azok a fiúk pont nem mi vagyunk. 

- Az nem a miénk volt – felelem továbblépve, de úgy tûnik a nõ teljesen másképp vélekedik a terveimrõl, mert a kezemet elkapva maradásra késztet. 

- Várj még egy kicsit – mosolyodik el csábosan. Legalábbis nagyon próbálkozik. 

Látom nem unja meg egyhamar. Tudom, mit akar, de nem érdekel. Sem õ, sem az ajánlata. Nem akarok embereket, akik pusztán elsõ csodálatukból fekszenek be alám, unom, hogy nagy általánosságban én vagyok a szõke szépfiú, akit akár egyetlen szép mosollyal is le lehet venni a lábáról. 

De az emberek mind ugyanolyanok. Ostobák és nem is ez a legszomorúbb az egészben, hanem az, hogy mégis olyan makacsul ragaszkodnak az általánosításaikhoz. Nincsen önálló gondolatuk, mindenki másoktól függ. Mindenkire hat egyfajta befolyásoló tényezõ és ez legtöbbször egy másik személy. Valaki, aki dominánsabb, aki vezetõegyéniség vagy egyszerûen csak befolyásosabb és nagyobb rohadék a többiektõl ahhoz, hogy a saját vágyait ültesse bele a tõle gyengébbek gondolataiba. Nem tagadom szórakoztató, viszont azt sosem tûrtem, hogy engem vegyenek hülyére. Ne velem próbálja meg kitölteni azt az ûrt, ami akkor keletkezett, amikor a gyerekért cserében elhagyták õt. Hidegen hagy a személyes drámája. 

- Nem érek rá, dolgom van – rázom le magamról az érintését.

- Máris elmennétek? 

- A szobát már kifizettem, ha ez okoz problémát.

Egyértelmû, hogy nem ez a probléma forrása. Hanem valami egészen más. Valami olyan, amin nem lehet segíteni, mert nem akarom. 

- Igen-igen...

- Csak...? - kérdezek vissza unottan. 

- Nem lenne kedved egy vacsorához?

Amit természetesen én fizetnék, és még minimum elvárás lenne az is, hogy szórakoztassam, lessem minden óhaját és kitaláljam a gondolatait. Felejtse el. Nem vonzz a vacsora gondolata sem, ahogyan az elõttem álló nõ is inkább szánalmas, mint lehengerlõ. 

- Nem – húzom vissza vállamra a táska lecsúszott pántját. - Nézze – mosolyodom el puhán, ahogyan a hangomat is ellágyítom. - Nem én vagyok ma estére a maga legmegfelelõbb partnere. Ne velem próbálja meg kompenzálni a lelkében tátongó ûrt, ami élete nagy szerelmének a távozásával keletkezett. 

- Mi a...Hogy a..? - megrendülten mered rám, ajkai döbbenetében elnyílnak, de még mindig nem tudja eldönteni, sírjon-e vagy vitába szálljon velem. Óh, igen. Tudja, hogy igazam van. Rá van írva az egész élete, a múltja. Minden ott van a tekintetében, az arca redõiben. 

- Legközelebb valamivel alaposabban válogassa meg, kit akar a kölyke apjának – vonok vállat vigyorogva. 

Terveztem, nem terveztem, így sikerült. Az, hogy önként keresett fel, tett ajánlatot, több volt számára bõven egy egyszeri ostobaságnál. Idióta, tényleg azt hitte, hogyha oda jön hozzánk, felkínálja magát nekem, akkor majd egyik pillanatról a másikra felhagyok az eddigi életemmel és tovább raboskodok mellette? Mi késztethette erre? Nem értem, nincs benne logika. 

Nem retteg attól, hogy egyszer majd pórul jár, ha továbbra is idegeneknek ajánlkozik be? Nem fél attól, hogy egyszer majd jön valaki, aki megelégeli õt? Elég egyszer pattanásig feszíteni a húrt, hogy onnantól kezdve csak remegjen és a legapróbb érintésnek is megadja magát. Harag mindenki szívében lángra tud lobbanni, és mindenkinél ugyanolyan pusztító erejû. Ne mondja nekem senki, hogy még egyszer sem kívánta magában csendesen mások halálát, hogy még egyszer sem kellett fog-összeszorítva visszafognia magát. A templomokban és kolostorokban, az apácák és a szerzetesek sem a véletlen folytán kínozzák magukat, nem a semmiért vezekelnek. Õk démonoknak hívják õket, pedig csak az emberségük nyilvánul meg bennük. Õk is gyûlölnek, irigyek, ahogy a többi ember, annyi, hogy nem teszik szóvá és a tetteik is mindössze karitatív cselekedeteikrõl beszélnek. Álszent jóság, de mégis annyian körberajongják õket. Tisztelik, holott semmit nem tudnak róluk. Mindössze a látottak alapján hoznak meg egyfajta idealizált személyt, aki egyszerûen tökéletes, kedves, szent. Ilyen erõvel akár a börtönbõl szabadultra is ráaggathatná bárki azt, hogy egy kegyetlen, szívtelen szörnyeteg, csak mert bankot rabolt, mások tulajdonait vette magához, embert ölt. Óh, igaz is, hiszen az emberek pontosan ezt teszik. Ítélkeznek, holott a felét sem tudják annak, ami miatt az ember oda keveredett, ahová. Senki sem ok nélkül épül le, és senkit sem ok nélkül kezdenek el imádni. 

És akkor itt vannak az õrültek, a vízválasztók, akiket nem gyûlöl az emberiség, de szeretetet sem kapnak senkitõl. Nem amiatt, mert nem érdemelnék meg, sokkal inkább amiatt tartják tõlük magukat távol még a tulajdon családtagok is, mert félnek. Rettegnek attól, hogy talán kárt tehetnek bennük azok a bolondok, rettegnek attól, hogy így kell a szeretteik betegségével szembesülniük újra. Egyetlen olyannal se találkoztam még eddig, aki szívvel látogatta volna az elmegyógyintézetbe került barátját, testvérét, valamelyik szülõjét. Sokan az oda bekerültekre már csak egyszerûen úgy gondolnak, mint a halottakra. Az otthonukba fényképet tesznek ki az asztal sarkára, gyertyát gyújtanak neki és imádkoznak a lelkéért. Nevetséges. Hát nem ugyanezt tesszük a halottakért is? 

Mi a különbség? 

Pihe könnyû érintés siklik végig a felkaromon, kulcscsontomat és a nyakamat selymes haj cirógatja, ahogy Ben hozzám bújva átölel. Magához szorít, túl erõsen, de nem történt semmi, amitõl megijedhetett volna. Ez nem riadalom, hanem valami egészen más. 

- Ben... - szólítom meg fekete kobakját figyelve. 

- Köszönöm, Curtis...annyira, é-én azt hittem, hogy majd elmész vele, de nem tetted, és...szeretlek. 

És én ezt tudtam is már a kezdetektõl fogva. Várhattam volna rá, fel is készíthettem volna magamat erre, de hülye módon nem számoltam a vallomásával. Nem vártam tõle, hogy majd kimondja azt az egyetlen szót, amit még az életemnél is jobban gyûlölök. Szeretet. Milyen ostoba kifejezése ez a kötõdésnek. Vágytam rá én is, jobban talán, mint bárki más a Földön, de nem kaptam meg soha senkitõl. Nincs rá szükségem, hogy kifejezzék nekem. Nem akarom ezt hallani senkitõl, még Benjamin Howard szájából se. Belemarok a hajába és felrántom a fejem, hogy rám nézhessen. Szeme döbbent tükörként feszül elõttem, nem érti, bizakodik, de közben tisztán érzem a félelmét. Reszket, mert érzi a haragom. 

- Ne mondd ezt nekem soha többé – cirógatom ujjbegyeimmel végig az arcát, bánat-fekete haját félretúrom és még közelebb hajolok hozzá. - A szeretet egy gyenge érzelem, Benjamin – suttogom a fülébe – és én utálom a gyenge embereket. 

Ben mélyen, reszelõsen szívja be a levegõt. 

- Sajnálom... - szipogja. Kezeimmel megmarkolom a ruhája anyagát, falnak lököm, aztán finoman megemelve könnyes szemeit figyelem. - Ne... kérlek – nyekergi halkan, fejét oldalra billenti kerülve a tekintetem. 

Az arcomat az arcának simítom. Zavarosan veszi továbbra is a levegõt, és én magamba szívom az illatát, hogy agyam minél tovább megõrizhesse. Akkor is akarok rá emlékezni, ha már nincs hova tovább. Óvatosan érintem meg, megsimogatom a puha porcelán-arcocskát, ujjaimmal finoman a fekete tincsek közé túrok, ahogy elmélyedek abban a különleges tekintetben. 

- Csssss – ölelem át lassan, hagyva, hogy a nyakamhoz bújva csillapodjon – nincs semmi baj. Nem történt semmi, ugye? - kérdem halkan kuncogva. 

Érzem a leheletét, cirógatja és csiklandozza a bõrömet, forró és párás. 

Azt hiszem hiányozna, ha nem lenne, már egészen hozzá szoktam az örökös jelenlétéhez. Megszoktam, hogy mellettem van mindig, követ még akkor is, ha nincs rá szükségem. 

Csuklóját megérintve hívom fel magamra a figyelmét, túlságosan is belemerült a gondolataiba, ajkai halványan felfelé ívelnek, de ez még nagyon távol van az igazi mosolytól. 

- Csak akkor mosolyogj rám, ha  valóban úgy gondolod, hogy meg is érdemlem – szólok rá figyelmeztetõen.

Nem érti, nem értheti, de zokszó nélkül rábólint. Nem akarok mûgesztusokat, abból kaptam már eleget.  Sõt, a kelleténél jóval többet is. Világ életemben hamis maszkok között éltem, mindössze üres arcok voltak körülöttem. Fakó mûmosolyokkal és szánakozó tekintetekkel. 

Táskámat a hátsóülésre dobom és hagyom, hogy Ben elfoglalja helyét az anyósülésen, aztán magam is beülök. Az útirányt illetõen nincs konkrét célom, egyedüli lényeg, hogy minél messzebbre jussunk ettõl a helytõl. Az sem érdekel, ha napokon át utazunk majd, hidegen hagy, motel mindenütt van, ételt mindenhol lehet szerezni. Nincs semmi, ami visszatarthatna.

Gyakorlatilag már teljesen szabad vagyok, nem köt ehhez a helyhez semmi különleges. Nem fog hiányozni,ahogyan én sem hiányzom majd senkinek. Ez így tökéletes. Így van rendben. Így ismertem meg az életemet, a tapintatos érdektelenségekkel és a közhelyes beszélgetésekkel. Nem tudnám magamat mások helyébe képzelni, kiskoromban még megpróbáltam. Eljátszadoztam a gondolattal, mi lett volna, ha normális családba születek bele? Mi lett volna, ha normális szülõk közt növök fel? Mi lett volna, ha az emberek nem lennének ennyire ostobák? Sok a  „ Mi lett volna ha..”, de nincs egyikre sem megfelelõ válasz. 

- Most hová megyünk? - kérdi Ben az övével szórakozva, miután már befordultunk egy benzinkút parkolójába. 

- Velem jössz vagy megvársz idekint? - nem fordulok felé és figyelmen kívül hagyom az imént feltett kérdését. Nem tudom és nem is érdekel. Valahová, majd eldõl út közben. 

- Várj meg engem is – hadarja gyorsan, kiköti az övét, bár megszenved vele, mire sikerül neki végre. 

Ezúttal nem húzódik hozzám közel, laza távban lépked mellettem, de nem is bánom. Belépve az ajtón egyszerû közeg tárul fel elõttünk. Szokványos benzinkút, zöld és fehér falakkal, a pénztárnál egy idõsödõ férfi ül, aki a rádióban hallgat valami statikus zörejjel átitatott meccset. Emlékeztet az apámra, aki már halott. Biccentve köszön nekünk, aztán megszûnünk létezni számára. Míg Ben az édességeket nézegeti, én összeszedek mindent, amire még szükségünk lehet. Alapvetõ dolgok csak; ásványvíz, némi étel, Bennek édesség és nekem egy csomag gyufa. Nem tankolni álltunk meg, így azzal nem kell bajlódnunk. 

Éppen az egyik újságot lapozgatom, mikor a háttérbõl elhallgat a rádió, léptek zajai csendülnek fel, aztán némi halk motyogás. Sóhajtva lépek a pénztárhoz, hogy megnézzem, mi történik és a balsejtelmem hamar beigazolódik. Tudhattam volna, hogy nem lesz ilyen egyszerû ez az egész. Számítanom kellett volna rá, de ostoba módon nem tettem. Nem számítottam naiv módon semmire, egyszerûen volt más, ami lekötötte a figyelmemet. 

- Ben – szólalok meg hangomat lehalkítva annyira, hogy más ne hallja, amit mondok – menj ki innen, ülj be a kocsiba és várj meg, rendben?

Elsõ döbbenetében nagyot nyel és megrázza a fejét. Mikor másodjára utasítom, már pontosan követi az ultimátumaimat és hamar távozik. Úgy közlekedek, hogy ne vegye észre a lépteimet, nem akarom, hogy ellenálljon, de az elkerülhetetlen lesz, így a legtöbb, amit megtehetek az az, hogy elhúzom az egészet. Ha elég halk vagyok, talán sikerül meglepnem õt, talán hamar elhallgattathatom. Nem tudom, mennyi esélye van ennek, de egy próbát mindenképp megér. Nem találok késeket, így egy bozótvágóval kell beérnem, amit az egyik polcról emelek le. Jó minõségûnek tûnik, élesnek, és mindössze százhetvenkét másodperc, míg megölöm a férfit a raktárban és még néhány, míg a kocsihoz érve beülök és a gázra taposok. Nem foglalkozom a mellettem ülõ fiú félénk kérdéseivel, van most más dolgom. Valami, ami több figyelmet igényel, ha nem akarunk újra visszakerülni a diliházba. Nem akarok megint a fehér falak közé kerülni. Nem akarok újra ápolókat látni. 

Egyszer kijutottunk, de még egyszer nem járnánk sikerrel. Ezt tudom már most. 

Talán, ha megpróbálnánk eltûnni egy idõre, felszívódni, lehet, lecsillapodnának a kedélyek. Nem keresnének többet, halottnak nyilvánítanának mindkettõnket és vége lenne ennek az õrületnek.. megtennék? Lehetséges lenne? Vagy egyszerûen csak vak reményekben kezdtem el bízni? Mégis mennyire lehetünk reménytelen helyzetben? Felismert bennünket a benzinkutas és értesítette is a rendõrséget, tudják, hogy hol jártunk, de azt nem tudják, merre tartunk tovább. Akkor most melyikünk van elõnyben? Mi vagy õk? 

- Ben – fordulok felé türelmetlenül és idegesen – fogd be kérlek! Csak...csak hallgass el, jó? - kérdem valamivel nyugodtabban. - Gondolkodnom kell. 

Megszeppenve húzza magát összébb és ezúttal eszemben sincs megnyugtatni õt. Nem érek rá ilyen baromságokkal foglalkozni. Majd ráérek akkor vele törõdni, ha már biztonságban leszünk. Addig is Ben Howard neve újfent nem más, mint a csend. 

Szótlanul ül mellettem és arcát az ablak felé fordítja. Nem a tájat figyeli, elmered valahová, és én tudni akarom, mit lát. Ismerni akarom a gondolatait, mert...mert nincs mellettem senki más, aki leköthetné a figyelmem. Õ az egyedüli, akivel beszélgethetek, akivel kezdeni is tudok valamit. Nem foglalkozom felém forduló kíváncsi tekintetével, az sem érdekel, ha most baromira meg lett hatva, egyszerûen a kezébe nyomom a csokit, amit az imént halásztam ki a táskából és visszafordulok az út felé. Valahogy családias hangulat kerít hatalmába majszolásának a hangja miatt, ismeretlen, de kellemes. Halványan elmosolyodom és ez túl késõn realizálódik bennem, esélyem sincs már eltüntetni anélkül, hogy õ ne vegye észre. 

A várost már régen elhagytuk, ahogyan a benzinkutat is, idegen helyen vagyunk, de még itt sem nyújt nagy teljesítményt találni egy hotelt. 

- Megjöttünk – állítom le a motort. - Kiszállhatsz. Mindjárt megyek utánad. 

- Inkább megvárlak – dünnyögi halkan, bizonytalanul billegve a talpain. 

- Ahogy gondolod – vonok vállat. 

Nem viszek be mindent magunkkal, jobb elõrelátóbbnak lenni a mi esetünkben most, így csak a legszükségesebbeket pakolom át a hátitáskámba, a bõröndöt hagyom ott ahol van, a hátsóülésen. 

A recepciós lány angyali mosollyal fogad minket, amikor belépünk az ajtón és mindössze tíz percet vesz igénybe, míg kiveszem a szobát és egy kulccsal leszünk gazdagabbak. 

Ben

A torkom összeszorul. Kezeim ökölbe szorulnak. A nõ karcsú és talán még szép arcúnak is mondanám. Biztosan minden esélye megvan rá, hogy bárkit megkaparintson magának. És most pont õt, pont Curtist szemelte ki magának. Nagyot nyelek, ahogy végigmérem. Mögötte a kislány bizonytalanul pislog fel Curtisre.

- A féltékenység a másik fél iránt érzett bizalom hiányából adódik. Persze megértelek, én sem bízom meg benne. Na és mi lesz velünk, ha most lelép ezzel a nõvel? - tûnõdik el ikrem, de nem szólalhatok meg hangosan.

Nem arról van szó, hogy Curtisben nem bízom. Nem, az életemet is rábíznám. Az, akiben nem bízom, ez a nõ itt elõttünk. Tekintetében csalóka fény játszik, számító és alattomos. S bár Curtis erõs és határozott, kétlem, hogy egy nõt képes lenne bántani, vagy ha képes is lenne rá, azt nem most tenné, nem itt és semmiképp nem ilyen körülmények között.

Feszülten pillantok abba az irányba, ahol kicsivel messzebb az autót parkoltuk le. Mennék már. Legszívesebben karon ragadnám az Ördögöt, és ha szükséges lenne, magammal vonszolnám. Minden egyes pillanat, amivel tovább ácsorgunk itt édes négyesben, egyre nyugtalanabbá tesz.

- Majd csak kitalálunk valamit. Egy darabig kihúzzuk valamelyik híd alatt, aztán... hát munkát nem kapnánk, így pénzünk sem lenne. - hangosan gondolkodik, és egyáltalán nem könnyíti meg saját vívódásomat. - Majd levadásszuk magunknak a betevõt. - hangján hallom, hogy vigyorog és jól szórakozik. Nem tudom mi üthetett belé, de egyáltalán nem tetszik a viselkedése.

Hosszú-hosszú pillanatokig nem történik semmi. A nõ keze Curtis karján nyugszik, és õ kifürkészhetetlen arccal néz le rá.

- Nem érek rá, dolgom van. - szólal meg végül az Ördög.

- Máris elmennétek? - erõsködik tovább a nõ, de hangján és testbeszédén látszik, hogy én teljesen hidegen hagyom, mintha itt sem lennék. Neki csak Curtis kell.

Nem tudja, nem érzi, nem látja, hogy nekem nagyobb szükségem van Curtisre, mint neki. Nem tudja, mert nem akarja tudni, nem érdekli, hidegen hagyja. A fejébe vette, hogy megszerzi magának, és nem tágít ötlete mellõl, amíg be nem teljesíti azt. Ha olyan forrófejû lennék, mint Mirror, talán már rég leütöttem volna.

- És miért nem tetted? Szerintem még a drágalátos lovagod is meglepõdne rajta. Aztán ki tudja, utána meg is dicsérne, hogy megmentetted az életét.

- A szobát már kifizettük, ha ez okoz problémát.

- Igen-igen... - hadarja és habozik.

Azt hiszi, hogy aranyos és jópofa. Azt hiszi, hogy bájosnak és esetlennek tûnik. Azt hiszi, hogy ezzel az alakítással.... Miket gondolok? Lassan olyan zsémbes leszek, mint Mirror.

- Zsémbes? Én?!

- Csak? - kérdezi Curtis, õ is menne már.

- Nem lenne kedved egy vacsorához? - böki ki végül.

Nagyot nyelek. Végül is, mi van ha Curtis hirtelen rádöbben, hogy ez a normális.

- Figyeld csak meg, elviszi a nõt vacsorázni, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ben, elég volt már, nem? Menjünk innen. Láthatóan a lovagod nélkülünk is boldogul az életben. Nem vagyunk járulékos hozzávalói az életének. Kezdjük újra valahol messze tõle.

Mély levegõt veszek és ajkamat beharapva igyekszem megszüntetni remegését.

 - Nem. - feleli a nõnek. - Nézze. - elmosolyodik, hangja egészen kedvesnek cseng. És bármit megadnék, csak hogy most hozzám beszéljen így. - Nem én vagyok ma estére a maga legmegfelelõbb partnere. Ne velem próbálja meg kompenzálni a lelkében tátongó ûrt, ami élete nagy szerelmének a távozásával keletkezett.

- Mi a …. Hogy a … - a nõ csak értetlenül hápog, ahogy hitetlenkedve bámul fel rá.

- Legközelebb valamivel alaposabban válogassa meg, kit akar a kölyke apjának.

Elindul és én némán követem. Hatalmas kõ esett le a szívemrõl. Abban az egyetlen, hosszú pillanatban azt hittem, hogy tényleg vele megy. Azt hittem õ is megfeledkezik arról, hogy ott állok mellette, mint a nõ. Zaklatottnak érzem magam és dühösnek. És bár a nõ nem tett igazából semmi rosszat, én mégis gyûlölöm.

- Ezt nevezik féltékenységnek. - sóhajt fel ikrem. - Jó dolog mi? Nekem ezzel kell élnem a nap huszonnégy órájában.

Féltékenység. Azt tudtam, hogy nagyon közel került hozzám. Azt tudtam, hogy nála már csak Mirror van közelebb. De most rá kell, hogy döbbenjek, nem csak azért jöttem utána, mert biztonságban érzem magam mellette. Vonzódom hozzá, vágyakozom utána... szeretem. És hirtelen valamiért el akarom mondani neki. Azt akarom, hogy tudjon róla. Azt akarom, hogy elnézõen mosolyogva megsimogassa a fejem és azt mondja, hogy ne beszéljek butaságot.

Míg õ gondolataiba mélyed, én elé vágok és szorosan átölelem. Megtorpan, lassan felszmél.

- Ben... - szólal meg halkan.

- Köszönöm, Curtis... annyira, é-én azt hittem, hogy majd elmész vele, de nem tetted, és – összefüggéstelenül hadarom gondolataimat, végül kibököm, amit valójában el akarok mondani neki. - ...szeretlek.

Hajamba markolva rántja hátra a fejem. Zöld íriszeibõl süti bõrömet haragja. Feldühítettem. De miért? Miért reagál most így. A mindig higgadt Curtis, most miért veszítette el nyugalmát? Nem ezt akartam. Nem erre vártam. Miért kell mindig mindennek rosszul elsülnie amit mondok, vagy teszek?

- Ne mondd ezt nekem soha többé. - simít végig arcomon. - A szeretet egy gyenge érzelem, Benjamin – fülemhez hajol. - és én utálom a gyenge embereket.

Ajkaim megremegnek és szemeim könnybe lábadnak. Tudhattam volna, érezhettem volna, hogy nem vágyik ilyen dolgokra, s hogy ki nem állhatja õket. Magamra haragítottam. Megrendülök és elbizonytalanodom. Most az egyszer elbizonytalanodom abban, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e vele jönni? Valóban jó ötlet volt-e ennyire belefolynunk egymás életébe? Valamelyikünk mindig megsérül.

- És az általában Te vagy.

- Sajnálom... - megmarkolja ruhám nyakát és a falhoz szorít. Állam alá nyúlva kényszerít arra, hogy szemeibe nézzek, de nem akarok és nem is merek szemeibe nézni. - Ne... kérlek. - fordítom el fejem. Soha többé nem akarom látni szemeiben azt a dühöt, amivel rám nézett. 

Arcát arcomhoz simítja. Érzem bõrömön a bõrét. Annyira...annyira távol van tõlem. Soha nem fogom õt elérni. Soha nem fogom tudni megérinteni a lelkét, mert még elõlem is elzárja. Megtûr maga mellett. De még mindig csak egy játékszer vagyok. Még mindig csak egy szófogadó baba, akit zsinóron rángathat. És sohasem leszek neki ennél több. S ahogy ezt felismerem, fájó gombóc mardossa a torkomat, fáj a mellkasom és nehéz levegõt venni.

Talán, ha normális körülmények között ismerjük meg egymást. Talán ha egészségesek lennénk...

- Nem vagy beteg Ben! Semmirõl sem tehetsz. Hagyd ezt abba.

- Cssssss - csitít Curtis is. Magához ölel és mégis úgy érzem minden pillanattal egyre távolabb kerül tõlem. - nincs semmi baj. Nem történt semmi, ugye? - felkuncog.

Nem történt semmi. És ezzel el is van rendezve minden. Mintha meg sem történt volna. Egy lépést elõre, s kettõt hátra. Az Ördög pedig úgy fog tenni, mintha semmi sem történt volna. Mintha így is minden a legnagyobb rendben volna. Érzelmeim lassan csillapodnak valamelyest. De nem akarom, hogy most elengedjen. Mégis, csuklómat megérintve tudatja velem, lassan túlzásba viszem. Ha nem történt semmi, ha minden a legnagyobb rendben van, akkor nekem is úgy kéne viselkednem? Mosolyt erõltetek arcomra és felnézek rá. Viszont az Õ tekintete ettõl is elkomorodik.

- Csak akkor mosolyogj rám, ha valóban úgy gondolod, hogy meg is érdemlem – szól rám.

Képtelen vagyok a kedvében járni, képtelen vagyok olyasmit tenni, amivel örömöt okozhatnék neki. Valamit mindig elrontok, valahol mindig hibázok. Mert csak egy kacatok közé dobott emberi selejt vagyok. Curtis pedig mindig emlékeztet tökéletlenségemre.

Lassan bólintok, s látszólag a téma le is van zárva. A kocsihoz vezetõ úton egyikünk sem szólal meg. Bedobja a táskát a hátsóülésre, míg én elõre ülök be. Aztán õ is beül és elindítja a motort.

Elindulunk. Ki tudja merre, ki tudja hová. Elhagyjuk a várost. A suhanó táj lustán váltakozik körülöttünk. A felhõk között átszûrõdõ napsugarak egyre nagyobb szöget zárnak be a földdel.

- Tudod nem kell vele maradnod. Szabad akaratod van. Hagyd itt õt, hiszen mindig csak bánt. - szólal meg testvérem. Órák óta nem hallottam a hangját. - Ezek után még abban is kételkednék, hogy megakadályozna, ha menni akarsz. Miért gyötrõdsz még mindig itt mellette? 

Nem. Mirror ezt nem értheti. Curtis jelenlétének hiánya lassacskán ugyanannyira frusztrálna, mint az övé. Eltulajdonított. Kisajátított. És most kedvére gyötörhet, mert hagyom neki.

- Most hová megyünk? - kérdezem, ahogy behajt egy benzinkúthoz.

- Velem jössz, vagy megvársz idekint? - kérdezi kérdésemre rá se hederítve. Kiszáll az autóból és elindul.

- Várj meg engem is! - kiáltok utána és némi bajlódás után sikerül kicsatolnom a biztonsági övet.

Az autóból kiszállva utána indulok, de nem zárkózom fel. Nemrég világossá tette számomra, hogy nem kér a közeledésembõl. Nem is teszi szóvá, hogy igyekezzek és szedjem a lábaimat.

Az ajtón belépve egy apró bolt-szerû helységbe érkezünk. Egy pult mögött középkorú, pocakos férfi ül. Tömött bajsza kefére emlékeztet, szürke pólóján zsírfoltok és elmaszatolt ételmaradékok éktelenkednek, s mindezt keresztbe szeli hózentrógere. Jöttünkre felnéz és biccent, de ennél több figyelmet nem tud és nem is hajlandó nekünk szentelni.

Különbnél különb csomagolású színes papírú csokoládék, cukrok és hasonlók hirdetik, hogy õk a legjobbak, legfinomabbak és legédesebbek. A csokoládét ismerem. Kaptunk néha az intézetben. De csak, ha az orvosok jónak látták. Curtis közben összepakol a kosárba pár dolgot. Nem figyelek.

Aztán a rádió valamiért elhallgat. A benzinkutas halkan beszélni kezd, Curtis teste pedig megfeszül. Hozzám lép és komolyan néz szemeimbe.

 - Ben, menj ki innen, ülj be a kocsiba és várj meg, rendben? - utasít olyan halkan, hogy csak én halljam.

Nem. Nem akarom itt hagyni, nem akarom, hogy bármibe is keveredjen, amíg nem vagyok mellette. Nem akarom, hogy eltûnjön, ha én kimegyek. Viszont határozottan tudtomra adja, hogy ez most nem a legjobb idõ a vitatkozásra, így végül szót fogadok neki és kimegyek a kocsihoz.

Az autóból nem látok be az üzletbe. A belsõ tér takarásban van és így nem látom, mi történik odabent. Pár perccel késõbb viszont megjelenik Curtis, feldúltan és ziláltan. Bevágja maga mögött az ajtót és elhajt.

Hiába kérdezem tõle, hogy mi történt, mi baj, mi lett a benzinkutassal. Nem válaszol. Idegesen szegezi tekintetét az útra és ezúttal teljes mértékben figyelmen kívül hagy. Tovább bombázom kérdéseimmel, mert nyugtalansága engem is megriaszt. Tudni szeretném, hogy mi történt, mert nem láttam ennyire kiesni higgadtságából.

- Ben fogd be kérlek! - csattan fel. - Csak... csak hallgass el, jó? Gondolkodnom kell.

Megdöbbenek válaszán. Torkomban akad minden hangom. A mai napon annyira más. Mintha nem is önmaga lenne. Az elõzõ éjjel megígérte, hogy velem marad, de... azt soha nem mondta, hogy kedves lesz és hogy törõdni is fog velem. Annyira örültem szavainak, de most mintha minden más értelmet akarna nyerni. Megrázom a fejem és kinézek az ablakon.

- Addig kellett volna lelépned, amíg õ bent volt az üzletben a másik pasassal. - arca visszatükrözõdik a szélvédõrõl és én szó nélkül fürkészem vonásait. - Tudod kezd egy kicsit elegem lenni abból, hogy ma ennyire szótlan vagy. Most csak mi vagyunk itt, igazán hozzám szólhatnál végre.

Nem válaszolok testvéremnek. Attól tartok, ha megtenném azzal csak fokoznám Curtis idegességét. Megrezzenek, mikor fél kézzel hátra nyúl és kotorászni kezd a táskában, majd elõvesz egy szelet csokit és a kezembe nyomja. Nem néz rám, tekintetét visszafüggeszti az útra. Kibontom az édességet és beleharapok, de továbbra is az õ arcát vizslatom. Tényleg képtelen vagyok eldönteni, hogy mit miért tesz. Ajkai körül halvány mosoly jelenik meg, amit nem tudok mire vélni.

Lassan zötykölõdünk és a délután hamarosan kora estébe csap át. Nem szólunk egymáshoz. Szinte már megszokásként. Csak akkor beszélünk, ha szükségét érezzük. De most nem szólunk egymáshoz.

Curtis egy parkolóba irányítja az autót. Hatalmas neon betûkkel világít a MOTEL felirat az épület portájának ajtaja fölött. 

- Megjöttünk. - leállítja a motort és kioldja biztonsági övét. -Kiszállhatsz, mindjárt megyek utánad. - kiszáll a kocsiból és én követem a példáját.

- Inkább megvárlak. - nézek bizonytalanul a motel felé. Nem akarok egyedül bemenni oda. Félek az emberektõl.

- Ahogy gondolod. - vonja meg a vállát.

Csak a táskát veszi ki a kocsiból, aztán együtt indulunk a porta felé. Viszonylag hamar elintézi, hogy szobát kapjunk. Elindulunk a kulcson jelzett számú szoba felé. Némán és komoran. Ahogy beérünk, õ elhúzza az összes függönyt, bezárja az ajtót, kipakol a táskából pár dolgot, aztán már csukódik is mögötte a zuhanyzó ajtaja.

Leülök az apró asztalhoz és magam elé emelem a tükröm.

- Hosszú napunk volt ma. - mosolygok testvéremre fáradtan.

- Jól vagy? - ráncolja össze szemöldökét.

- Nem fáj semmim. - mosolygok töretlenül.

- Tudod jól, hogy nem erre gondoltam.

- Megmaradok. - felelem, de arcomról lehervad a mosoly.

- Figyelj csak Ben. - szólal meg ikrem hátborzongató nyugodtsággal.

- Hm? - kérdezek vissza.

- Add kölcsön a hangod. Beszélni akarok vele. - tér a lényegre rögvest. - Négy szem közt.

- Nem. Még a végén olyat mondasz vagy teszel, hogy dühös lesz. Lehet, hogy bántani fog. - ellenkezem.

- Ó, ne aggódj, szinte teljesen biztos vagyok benne hogy a hõn szeretett Benjamin Howard testét nem bántaná. A beszólásain meg túlteszem magam.

- Nem szeret. - motyogom halkan. Testvérem türelmetlenül sóhajt egyet.

- Attól még hogy nem mondta, nem jelenti azt, hogy nem érzi. 

- Szokatlan tõled, hogy az õ pártját fogod.

- Nem fogom a pártját. Igazából teljesen kiborít a pasas. - vonja meg a vállát. - Még mindig nem értem, mit szeretsz benne, és azt sem, hogy miért kell vele maradnod, de ha már én is ebbe kényszerültem, szeretnék pár dolgot elmondani neki.

- De miért négy szem közt? - kérdezem szemöldök ráncolva.

- Mert nem szeretném, ha közbelépnél, mint a múltkor. - feleli nemes egyszerûséggel.

- Megint arra készülsz, hogy fenyegetõzöl és üvöltözöl vele?

- Nem.

- Akkor miért nem akarod, hogy...

- Elég legyen már! Most az egyszer fogd be a szád és fogadj szót nekem, a rohadt éltbe!

- Mirror...

- Ne haragudj Ben.

- Ha... fontos, akkor nem bánom, de kérek ne veszítsd el a fejed. - most nem nézek a szemeibe.

- Nem ígérhetek semmit. - válaszolja.

- Tudom. - bólintok. - De azért próbáld meg.

- Csak a Te kedvedért.

Legutóbb úgy taszított a sötétség felé, mintha minimum egy szakadékba lökne. De most teljesen másként viselkedik. Most olyan, mintha puha párnák közé fektetne és lágyan takarna be. Mintha csak el akarna altatni. S mivel tiszteletben tartom a kérését, nem fogok hallgatózni. Ha akarja, majd úgy is elmeséli. Hiába próbálja titkolni elõttem a szándékait, egy testen és egy elmén osztozunk. Ahogy õ hallja az én gondolataimat, én is hallom az övéit. Ki akar békülni vele, vagy legalábbis elásni a csatabárdot. Csak az én kedvemért.

Nagyot sóhajtok, ahogy Ben visszavonul. Már készültem a veszekedésre, és arra, hogy erõszakkal szerezzem meg, amit akarok. A lelkem mélyén örülök neki, hogy mégsem kellett õt bántanom, mert mindennél fontosabb a számomra.

A fürdõ ajtaja halkan nyílik és csukódik. Minden gyûlöletem megtestesítõje lassan lépked. A tükröt lefektetem magam elõtt az asztalra és ráemelem tekintetem. Nem néz rám. Úgy tesz, mintha valami sokkal fontosabb dolga volna annál, hogy ránézzen arra, akihez ennyire kötõdik. Szemem alatt megrándul egy izom, de mély lélegzetet véve visszanyelem az indulatot.

 - Menj, zuhanyozz le te is. - mondja.

- Nem. - felelem lassan és halkan. - Elõtte még beszélni szeretnék veled. - kelek fel a székrõl.

- Ben, hosszú volt ez a nap és nekem nincs...

- Nem. - vágok szavába élesen. - ÉN akarok veled beszélni.

Végre rám néz. Vonásai megfeszülnek, megkeményednek. Fáradt tekintete elkomorodik. Ajkait penge vékonyságúra húzza. Szemmel láthatólag felkészült arra, hogy ismét nekitámadok és hogy neki ismét nagy kegyesen szembesítenie kell az igazsággal. De most õ téved.

- Én viszont nem akarok veled beszélni.

- Pedig fogsz.

Összeráncolja szemöldökét.

- Ha megint valami világmegváltó hõsködésre....

- Nem szándékozom a torkodnak ugrani. Nem most és nem itt. Én is fáradt vagyok, akár hiszed, akár nem. A hátam közepére se kívánok egy újabb drámai nagy veszekedést.

Egy pillanatra meglepõdni látszik, de hamar felveszi pókerarcát. Ledobja magát az ágyra és hosszan kifújja a levegõt.

- Mit akarsz? - kérdezi végül pár perc elteltével.

- Benrõl akarok beszélni veled. - állok meg elõtte. Kicsi, elégedett érzés fog el, hogy most neki kell rám felnéznie. De ez nem tart sokáig.

- Hallgatlak. - szavait méla undorral köpi felém.

- Nem kedvellek, és nem bízom benned. De Ben ezzel nem így van. Szemmel láthatóan kezdesz sokkal többet jelenteni neki, mint én. - apró félmosoly villan meg ajkai körül. Karjaimat egymásba fonom mellkasomon. - Viszont nem az üresfejû bábud. Nem tehetsz vele azt, amit csak akarsz, nem bánhatsz vele úgy, ahogy akarsz. Igényli a törõdést és bár igyekszik nem kimutatni hamar meg lehet sérteni. Mindent komolyan vesz, mindennek mögöttes tartalmat képzel. Érzékeny, naiv és törékeny. De neked ezt nem kell külön ecsetelnem.

- Nem. - bólint. - Viszont díjaznám, ha végre a lényegre térnél. Az én türelmem is véges.

- Neked nincs türelmed. - nevetek fel szárazon.

- Valóban. - mosolyodik el õ is.

- Viszont nem fogom tolerálni, ha továbbra is összezavarod. - komorodom el. - Õ nyílt és egyenes veled szemben. Sokat szenved miattad, mert képtelen kiigazodni rajtad. És esküszöm, hogy ha még egyszer bántod, lelkileg vagy fizikálisan, búcsút mondhatsz neki.

- És egy gyenge képzeletbeli barát mit tud tenni ellenem? - érdeklõdik udvariasan.

- Ó, többet, mint gondolnád. - vigyorodom el számítóan.

- El tudom képzelni. - sóhajt fel szánakozva. - Majd addig suttogsz a fejében, amíg végre nem hallgat rád?

- Hála neked Curtis. - kezdek bele lassan. - Képessé váltam arra, hogy átvegyem az irányítást a teste fölött. És csak szimplán annyit kell tennem, hogy kisétálok azon az ajtón és eltüntetem õt az életedbõl. - bökök az zárt ajtóra fejemmel.

- Nem jelent kihívást megállítani téged.

- Mint ahogy az sem, hogy pórázt vegyél és azon vezetgesd? Netán be akarod zárni és kikötözni, hogy én ne tehessek semmit a szökése érdekében?

- Nos, nem pont ezekre gondoltam, de megfontolandó.

- Szökésben lévõ õrültek vagyunk. Nem állhatunk meg egy-egy éjszakánál vagy napnál tovább sehol, amíg nem kerülünk biztonságos távolságba. Akkor tüntetem el Bent a közeledbõl, amikor csak akarom, és hidd el képes vagyok pokollá tenni az életed, még ha nem is olyan értelemben, ahogy Te teszed pokollá az enyémet.

- Ha már nyílt lapokkal játszunk - kezd bele jéghideg hangon, de még mindig mosolyogva -, nekem elég ha, csak összetörlek. - kel fel és tornyosul fölém. - Élég ha csak téged roppantalak össze, és csendet teremtek végre Ben fejében. Itt te vagy a harmadik kerék, sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha végre megszûnnél létezni.

- Nem félek tõled. - nézek fel rá.

- Dehogynem. - kuncog fel.

- Attól még, hogy seggfej vagy, nem vagy cseppet sem ijesztõ. - viszonozom a mosolyát.

A másodperc tört része alatt kapja el a torkomat. Megszorulnak ujjai. A falhoz passzírozza testem. Ez valami mániája lehet a fojtogatás mellett. Viszonozom irritált, villámló tekintetét. Másik kezével kisöpri arcomból a hajat. Ujjával többször is erõsen megböki a hegeket.

- Te csak egy elbaszott hulla vagy! - szûkülnek össze a szemei. - Miért nem maradsz kussban, mint a többi hulla?

- Mint az anyád? - szûröm fogaim között gonoszan vigyorogva, miközben a levegõvételért küzdök.

- Elegem van belõled. - sziszegi fogai között. - Add vissza Bent.

- Sajnálom, de ez nem egy telefon. - köhintek párat.

Ujjai elernyednek, lehunyja szemeit, mély levegõt vesz és megmasszírozza orrnyergét.

- Nem mondom el többször. - mormogja halkan, fáradtan.

- Én sem. - válaszolok lelkesen. - Majd, ha megérdemled, visszaadom Bent.

Elkapja a karomat és az ágyra taszít. Lenyomja a testem és fél kézzel olyan gyorsasággal oldja ki nadrág szíját, hogy az ki van zárva, hogy nem gyakorolta évekig. És már gúzsba is köti hátam mögött két kezem. Megint. Mire sikerül megfordulnom elalszik a fény a szobában. A behúzott függönyök miatt szemernyi fény sem kerül be a falakra. Nem látok semmit, csak a neszezését hallom.

- És most mire készülsz? - kérdezem. - Ben csuklója megint vörös lesz.

- Az csakis a te hibád. - hallom közvetlenül a fülem mellõl, minek következtében megrezzenek, õ pedig halkan kuncog rajta. - Ha úgy akarod, most megtanítalak félni.

- És ez csak úgy megy, ha összekötöd a kezeimet? Máshogy el sem bírsz velem?

- Ó, dehogynem. Csak ez így szórakoztatóbb.

Érzem, ahogy kezei nadrágom körül matatnak. Nem gondolhatja komolyan. Nem Ben vagyok, engem hagyjon ki ebbõl a szarságból. Ahogy azon igyekszik, hogy megszabadítson alsó öltözetemtõl sikerül orrba rúgnom a térdemmel. Valami káromkodást mormol az orra alatt, én pedig elégedetten felnevetek.

- Nem eszik olyan forrón a kását.

Könnyen kihasználhatom és megúszhatom ezt a helyzetet is. Mert ez a fickó itt, nem fogja dühbõl és gyûlöletbõl bántani Ben testét. Nálam van a Joker.

Nem törõdik kapálódzó lábaimmal. Nemes egyszerûséggel kötözi össze bokáimat a saját nadrágommal. Na most mi lesz?

Visszahajol az arcomhoz és hajamba markolva rántja hátra a fejem. Érdekes, hogy a szobában az egyetlen fénypont az õ szeme.

- Hajfétises perverz. - vágom hozzá.

- Idegesítõ hulla. - vág vissza.

Felrántja a pólót a testemen és kihúzza belõle fejemet, lehúzza a ruhát hátrakötözött karjaimon, majd otthagyja. Itt fekszem anyaszült meztelenül, összekötött tagokkal, egy dühöngõ õrülttel összezárva, aki nagy valószínûséggel arra készül, hogy...

Elkerekednek szemeim, ahogy fölém tornyosul és pár centiméter távolságból néz bele arcomba. Egy pillanatra meginog határozottságom és ezt õ is tökéletesen észreveszi. Rájövök, hogy nem arra készül, hogy megtanítson félni. Esze ágában sincs megfélemlíteni. Valami egészen másra készül. Nem fog megverni, nem fog összevagdosni, megnyúzni vagy bármi más. Zöld íriszeibõl tisztán kiolvasom, hogy mire készül, és ez egyáltalán nem tetszik.

- Hagyd abba. - szólok rá színtelen hangon.

- Legutóbb te voltál az, aki kezdeményezett. - válaszol kihívóan. - És utána szinte tálcán kínáltad fel nekem Bent. Akkor azt hittem, hogy...

- Ha azt hiszed most is visszakapod Bent, el kell, hogy szomorítsalak. - csak azért sem.

- Rühellem, ha a szavamba vágnak, és te ma már ki tudja hányadszorra teszed. Fogd már be. - hajol ajkaimra és csókol meg.

Ez nem jó. Én nem Ben vagyok. Mit képzel magáról, hogy ilyesmiket tesz? Ez majdnem olyan, mintha megcsalná õt. Fogaimmal marok ajkaiba. Elrántja a fejét és dühösen néz rám, miközben lenyalom vérét a számról.

- Mondtam, hogy hagyd abba.

- Nem. - törli le vérét kézfejével. Leveszi magáról felsõjét. - Épp most harcoltad ki magadnak, hogy összetörjelek.

- Te nem vagy normális. - nyögöm elképedve.

- És ezt pont tõled kell hallanom? - ismét közel hajol hozzám, egészen a fülemhez. - Ha még egyszer megharapsz, vagy megrúgsz én sem leszek kedves.

- Te soha nem vagy kedves. - szólok vissza neki ismét. - Velem legalábbis nem.

- Hmmm. - karcos hangja közvetlenül a fülem mellet szól és ettõl megborzongok. - Azt akarod, hogy kedves legyek? - hallom a hangján, hogy kajánul mosolyog.

- Elõbb harapnám meg a hátam közepét. Ne legyél te velem semmilyen se... Hagyd abba! - kiáltok fel, mikor fülembe harap.

- Nincs kedvem. - mormogja és kezei útnak indulnak kihûlt bõrömön.

Mintha nem is két keze lenne egyszerre, hanem mindjárt legalább hat. Egyenetlenül szántanak végig egyszerre bõröm minden apró négyzetcentijén. Igyekszem minél távolabb húzódni tõle, de végül az ágytámla állít meg. Tekintetével elcsípi az enyémet és nem is engedi el. Dacosan nézek bele zöld íriszeibe. Velem aztán nem fog kicseszni. Én nem leszek az a törékeny bábu aki tehetetlenül piheg alatta.

- Látom, jól érzed magad. - szólal meg.

Bennek igaza volt. A sötétben teljesen máshogy cseng a hangja. Már-már megzavar a tiszta gondolkodásban. Már-már kizökkent a saját személyiségembõl. De nem adom meg magam neki.

- Nagyon tévedsz. - szûröm fogaim között.

- Nem inkább te vagy az – simít ágyékomra -, aki tévedésben él?

Elfojtom hangomat, ahogy ajkamba harapok és ahogy elégedetten felnevet elfordítom a fejem. Elhúzódik tõlem és megszabadul maradék ruhájától. Végül úgy dönt szabadon engedi lábaimat, majd kezeimet is.

Hirtelen pattanok fel és taszítom õt a helyemre. A halálraítéltek higgadtságával figyel, ahogy magam alá teperem. S már nyitnám a szám, hogy megmondjam, elegem van belõle és hagyjon békén, mikor mindkét hatalmas kezével megragadja csípõmet és magára húz. Testem felhúzott íjként feszül meg és felkiáltok, amit újabb nevetéssel fogad. Két tenyeremmel mellkasára támaszkodom és zihálva nézek bele szemeibe.

- Ó, bocsánat. - szólal meg. - Mondani akartál valamit?

De most sem hagy megszólalni. Megmozdítja csípõjét, lassan és kíméletlenül. Látszólag nagyon jól szórakozik rajtam. Curtis Bush egy tahó. És ez egyre jobban realizálódik bennem.

- Dögölj meg. - remeg meg a hangom.

- Majd, ha ráérek. - válaszolja.

Bõröm hamar felforrósodik és kiül rá az izzadtság. Mellkasán támaszkodó karjaim meg-megremegnek. Szám széle már vérzik, olyan erõsen igyekszem visszatartani minden apró hangot és lélegzetvételt. Nem gyõzött le. Még nem gyõzött le. Én még mindig ellenállok... aztán rádöbbenek, hogy nem csak az õ teste mozog alattam. Mintha Ben teste ellenem beszélne, ellenem dolgozna. Az én csípõm is felvette Curtis tempóját. A felismerésre mind a tíz körmömet mellkasába mélyesztem. Az a rohadék!

- Máris elfáradtál? - kérdezi kuncogva. - Remegsz, mint a nyárfalevél. Megint csak a szád volt nagy.

Nem válaszolok. Ha kinyitnám a szám, ki tudja milyen kétes hangok törnének fel belõlem. Csettint a nyelvével, aztán megfordítja helyzetünket. Ismét a fülemhez hajol, de most nem mond semmit, nem tesz semmit, nem kerül elõ a kés, nem is harapja meg a bõrömet. Végül rájövök, hogy mire készül, míg egyik kezével derekamat tarja, másik kezének ujjai körbeölelnek és keze lassan, kínzóan lassan kezd el mozogni. Ajkaim közül kiszakad egy elgyötört nyögés, mire csak egy érdekes torokhanggal válaszol. Fülem mellett ez olyannak, tûnik, mintha dorombolna.

Nem bírom elviselni. Meg-megvonaglok alatta és egyre többször engedem szabadjára a hangom, ahogy lassan teljesen elborul az elmém. Már nem érzékelem a külvilágot, már csak a másik test hõjét és érintéseit érzem. Lábaim görcsösen kulcsolódnak dereka köré, két karommal magamhoz húzom és lapockáiban kapaszkodom meg. Ekkor belemar kulcscsontomba és engem elborít a forróság. Testemet hozzá feszítem az övének, s érzem, ahogy õt is utoléri a testi kielégülés.

Mellém gördül, és sokáig csak egymás lélegzetvételeit hallgatjuk. Mikor testem már csillapodott és elmém kitisztult annyira, hogy képes leszek beszélni, megszólalok.

- Dögölj meg.

- Te is. - válaszolja. - Menj fürödni.

Remegõ tagokkal kikászálódok az ágyból és elindulok a fürdõ felé. Magamra veretem a forró vizet és közben igyekszem nem arra gondolni, ami az elõbb történt. Ki van zárva, hogy elfogadjam, hogy egy ilyen aljas, szemétláda alak kaparintsa meg magának Bent. Nem fogom hagyni. Nem én!

Letörlöm a párát a mosdókagyló fölötti tükörrõl és belenézek.

- Ben. - szólítom meg testvéremet. - Ben, végeztem.

- Mi történt? - kérdezi. - Megint összevesztetek?

- Nem akarok róla beszélni. - felelem komoran és visszavonulok.

Curtis

Túl sokat idõztünk az elõzõ helyen ahhoz, hogy emlékezzenek ránk. Túl sokat idõztünk ahhoz, hogy nyomot hagyjunk. Újabb hibákat követek el, de az okát egyszerûen nem értem. Ez nem vall rám. Ez nem én vagyok, én nem hibázom soha, de akkor most miért? Mitõl lettem hirtelenjében ennyire figyelmetlen? Újabb motel és egy újabb üres szoba. Jellegtelenek, unalmasak és undorítóan átlagosak. Mindegyik szoba ugyanolyan, minden pontja egyezik, azonosak a bútorok és azonosak a repedések szövevényei is a falakon. 

Kezdõdhet minden a legelejérõl, pakolások, rendezések, a függönyöket is be kell húznom, rühellem a fényt, a világosságot. A sötétség kellemesebb, az legalább eltakar és megnyugtat. Békés hangulatot teremt. 

A sötétben mindig könnyebb hazudni a másiknak. 

Magamhoz veszem a legszükségesebb dolgokat a táskából, vetek még egy kósza pillantást az asztalnál ülõ fiúra és eltûnök az ajtó mögött.

Érzem a vér szagát magamon, a bõrömbe itta magát és a ruháimat is átszínezte pettyekben. Valamit kezdenem kell majd vele, mert így nem maradhat. Az csak egy nyom lenne, amivel újabb problémát varrnék a nyakamba. És ezt nem hagyhatom. Még egyszer nem engedhetem, hogy minden kicsússzon az irányításom alól. Nem hibázhatok, hiszen ezidáig sohasem tettem. Fejem felett húzom át a pólómat, míg azt latolgatom, hogy mit kezdjek az újabb információk tömkelegével. Ben még nem tudja és nem is tervezem neki elmondani, de már keresnek minket. Nem maradhatunk túl sokáig egy helyben, de ezt nem is terveztem. Reszketek a dühtõl, ha arra gondolok, hogy megint visszavinnének oda.

Szemeimet lehunyva támasztom fejemet a hideg, víztõl párás csempének, de még ez sem elég arra, hogy enyhítse a fejfájásom, ami tompán lüktet a koponyámnak feszülve. Túl sok volt ez a mai napra még nekem is. Pihenésre van szükségem, csak... csak egy kis nyugalomra. Az majd elég lesz. 

Fáradtan lépek ki a zuhany alól, nem érdekel, hogy széthordom a vizet, holnapra úgyis messze leszünk már ettõl a helytõl is. Ez most ráér, a tükörhöz sétálva elmaszatolom a párás lapokat, farkasszemet nézek önmagammal. Valami megváltozott, az alapok maradtak ugyanolyanok, de közben mégsem. Lehet csak az árnyak teszik, a rossz fényviszonyok és a kialvatlanságom. 

- Óh, hogy basznád meg te büdös kurva – sóhajtom már-már kínkeservesen, amikor tõlem nem messze egy sötét árnyat vélek felfedezni. - Nem hiányoztál, ugye tudod? - dörmögöm halkan, de nem fordulok meg, hogy ténylegesen is megbizonyosodjak a jelenlétének valóságosságában. 

Nem érdekel. Elegem van mára mindenkibõl. Túl sok ember vett körül, túl sok ember húzta ki belõlem az energiát, de a legrosszabb az a nõ volt. Még most sem látom értelmét annak, hogy miért pont engem akart magának megkaparintani. Hülye picsa. Ha ennyire pasit akar magának, akkor álljon ki az útszélére. Biztos vagyok benne, hogy lenne valaki olyan marha, aki felszedné. 

- Takarodj innen! - sziszegem megfordulva, hogy aztán villámló szemekkel meredjek a semmibe. 

Csak csempe, gõz és semmi más. Penész ette falak, amikrõl már mállik a vakolat. Újra lehunyom a szemeimet, mélyebb lélegzeteket veszek és megpróbálom magamat lenyugtatni. Le kell, hogy higgadjak. Magamra húzom a nadrágom és az övem is becsatolom, aztán jön a póló. Meleg van idebent és a zuhany is megtette a hatását, de felöltözök vissza. Bizonytalan vagyok az egész helyzetünkben. Ezidáig ismeretlen volt számomra a bizonytalanság. Fülledt és párás a levegõ, fojtóan eltompítja az elmém, de legalább újra rám talál az áhított csend. Ben még mindig az asztalnál ül, amikor kilépek. Tisztán érzem, hogy engem néz. Bezárom magam mögött az ajtót, de annyi nyugalmat még nem tudtam magamra erõltetni, hogy ránézzek. Tudom, hogy ismét elõtte van a tükör. Idegesít a puszta tudat is. Ignorálom, mert nem akarok neki fájdalmat okozni. 

- Menj, zuhanyozz le te is – utasítom. 

- Nem – jön a halk felelet. Biztosan félreértettem az imént valamit. Megtagadta az utasításomat?! - Elõtte még beszélni szeretnék veled – áll fel a székbõl. 

Remek. Nekem viszont nincs hozzá kedvem. Téma lezárva. Menjen zuhanyozni és hagyjon engem békén. Túl fáradt vagyok a makacsságához. Nekem egyáltalán nem tetszik a jelenlegi viselkedése. Olyan más, olyan idegõrlõ. 

- Ben, hosszú volt ez a nap és nekem nincs...

Kezdem elveszíteni a türelmem, nem akarom, hogy általam essen bántódása. De ha tovább kekeckedik velem, megtanítom neki, hogy hol is az õ helye. 

- Nem – vág a szavamba, amivel újfent meglep. Negatív értelemben természetesen. - Én akarok veled beszélni. 

Remek. Én viszont pont vele nem akarok beszélni. Most semmiképpen sem. Gyûlölöm már a puszta gondolatát is annak, hogy újfent õ birtokolja az elõttem álló testet. Ben gyenge még mindig, el sem hiszem, hogy újra hagyta magát. Nem hiszem el, hogy ilyen egyszerûen aláveti magát neki. Megfeszülõ vonásokkal fordulok felé. Beszélni akar? De miért? Mégis mi olyat mondhatna nekem, ami talán még érdekelhetne is?  

- Én viszont nem akarok veled beszélni.

- Pedig fogsz – vágja rá. 

Szemöldökeimet ráncolva meredek rá. Ha nem az idegeimen táncolna jelenleg, talán még mulattatna is a határozottsága. Igazán édes így, hogy azt hiszi, hogy fölöttem áll. Már-már nincs szívem szembesíteni õt a kegyetlen igazsággal. Én nem csak egy kósza rémálom vagyok, aki reggelre megszûnik létezni. Ne tekintsen rám úgy, mint akit olyan könnyedén el lehetne tüntetni az útból. Ben választotta azt, hogy velem jön, saját akaratából tette és nem én csalogattam. Ne próbálja meg rám húzni most a vizes lepedõt, nem én tehetek arról, hogy mellém szegõdött a szeretett öcsikéje. 

- Ha megint valami világmegváltó hõsködésre...

- Nem szándékozom a torkodnak ugrani. Nem most és nem itt. Én is fáradt vagyok, akár hiszed, akár nem. A hátam közepése se kívánok egy újabb drámai nagy veszekedést. 

Óh, hát ez szomorú. Pedig már majdnem azt hittem. Ugyanakkor, ha még egyszer a szavamba vág, esküszöm felkötöm a legelsõ kiálló gerendára. Nem érdekel, hogy ott van valahol Benjamin is. Szenvtelenül fekszem el az ágyon és egy jó adagnyi levegõt engedek ki az ajkaimon. Fáradt vagyok, de nem bánom, mondja csak nyugodtan. Meghallgatom én, hogy mi bántja újfent azt a piciny lelkét. De ne tõlem várjon rá megoldást. 

- Mit akarsz?  - adom be a derekam. 

- Benrõl akarok beszélni veled – áll meg elõttem. 

Hogy ez a téma engem miért is nem lep meg? 

- Hallgatlak. 

- Nem kedvellek, és nem bízom benned. De Ben ezzel nem így van. Szemmel láthatóan kezdesz sokkal többet jelenteni neki, mint én – fonja össze a karjait mellkasán, míg én elmosolyodom. - Viszont nem az üresfejû bábud. Nem tehetsz vele azt, amit csak akarsz, nem bánhatsz vele úgy, ahogy akarsz. Igényli a törõdést és bár igyekszik nem kimutatni hamar meg lehet sérteni. Mindent komolyan vesz, mindennek mögöttes tartalmat képzel. Érzékeny, naiv és törékeny. De neked ezt nem kell külön ecsetelnem.

- Nem – bólintok rá egyetértõen.  - Viszont díjaznám, ha végre a lényegre térnél. Az én türelmem is véges. 

- Neked nincs türelmed – kacag fel szárazon. 

- Valóban – mosolyodom el. 

- Viszont nem fogom tolerálni, ha továbbra is összezavarod. - sötétül el a tekintete - Õ nyílt és egyenes veled szemben. Sokat szenved miattad, mert képtelen kiigazodni rajtad. És esküszöm, hogy ha még egyszer bántod, lelkileg vagy fizikálisan, búcsút mondhatsz neki.

- És egy gyenge képzeletbeli barát mit tud tenni ellenem?

- Ó, többet, mint gondolnád. - húzódnak ajkai egy számító vigyorba. 

Kezd szimpatikus lenni, ami több, mint nevetséges. 

- El tudom képzelni – sóhajtom. - Majd addig suttogsz a fejében, amíg végre nem hallgat rád? 

- Hála neked Curtis – szólal meg lassan, átgondolva minden kiejtett szót. - Képessé váltam arra, hogy átvegyem az irányítást a teste fölött. És csak szimplán annyit kell tennem, hogy kisétálok azon az ajtón és eltüntetem õt az életedbõl – int fejével a zárt ajtó felé. 

Lenyûgözõ, és azt mibõl gondolja, hogy hagynám is csak úgy kilépni azon a nyomorult ajtón õt? Komolyan ilyen hülyének néz engem? 

- Nem jelent kihívást megállítani téged. 

- Mint ahogy az sem, hogy pórázt vegyél és azon vezetgesd? Netán be akarod zárni és kikötözni, hogy én ne tehessek semmit a szökése érdekében?

- Nos, nem pont ezekre gondoltam, de megfontolandó.

- Szökésben lévõ õrültek vagyunk. Nem állhatunk meg egy-egy éjszakánál vagy napnál tovább sehol, amíg nem kerülünk biztonságos távolságba. Akkor tüntetem el Bent a közeledbõl, amikor csak akarom, és hidd el képes vagyok pokollá tenni az életed, még ha nem is olyan értelemben, ahogy Te teszed pokollá az enyémet.

- Ha már nyílt lapokkal játszunk  - szólalok meg halkan és fagyosan, kezdem unni ezt a bájcsevejt -, nekem elég ha, csak összetörlek. - állok fel fölé magasodva. - Élég ha csak téged roppantalak össze, és csendet teremtek végre Ben fejében. Itt te vagy a harmadik kerék, sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha végre megszûnnél létezni.

- Nem félek tõled. - néz fel rám irigylésre méltó magabiztossággal. 

Óh, édes kicsikém, dehogynem. Félsz te tõlem nagyon is. 

- Dehogynem – kuncogok fel elégedetten. 

- Attól még, hogy seggfej vagy, nem vagy cseppet sem ijesztõ – mosolyodik el õ is.

Attól tartok igaza volt, én nem vagyok türelmes egyáltalán. Meguntam, hogy ennyire arrogáns, hogy ennyire nagy szája van. Torkára marva nyomom neki a falnak, elegem van már a visszabeszéléseibõl. Mikor érti már meg végre, hogy itt most nincs senki, aki megvédhetné õt? Már nincsen egyetlen ápoló sem, nincs altatóval vegyített nyugtató, hogy leszedálhassanak. Viszonozza a tekintetem, nem tetszik neki sem a helyzet, de magának köszönheti. Másik kezemmel ében tincseit érintem és félreseprem az arcából. Látni akarom õt és a mutatóujjammal a hegeire bökök. Egyszer. Kétszer. Háromszor. 

- Te csak egy elbaszott hulla vagy! - szûkülnek össze a szemeim. - Miért nem maradsz kussban, mint a többi hulla? 

- Mint az anyád? - sziszegi felém vigyorogva, de látom nem kell már sok neki ahhoz, hogy elájuljon a levegõhiánytól. 

Csak még egy kicsit. Annyira, de annyira könnyû lenne õt megölni. Gyenge és védtelen, de jól láthatóan észre sem veszi az erõkülönbségeket. Mennyire el van telve magától.  

- Elegem van belõled – sziszegem nagyon halkan. - Add vissza Bent. 

- Sajnálom, de ez nem egy telefon – köhög fel fulladozva. 

Lazítok a szorításon, hagyom, hogy levegõhöz jusson. Nem akarom õt megölni. Lehunyt szemekkel lélegzek mélyeket, míg szabad kezemmel az orrnyergemet is megmasszírozom. Kezd sok lenni. Nagyon, nagyon sok. Félek, ha nem fogja magát vissza még kárt tehetek benne. 

- Nem mondom el többször – dörmögöm fáradtan. 

- Én sem – bosszantó ez a kölyök. - Majd, ha megérdemled, visszaadom Bent. 

Nem fogok addig várni ebben nyugodt lehet. Karját megragadva taszítom õt le az ágyra, míg szabad kezemmel az övemet oldom ki és azzal kötözöm össze a kezeit. Leoltom a villanyokat is, zavar a fény, nincs rá szükségem. 

- És most mire készülsz? - nyekereg a sötétben. - Ben csuklója megint vörös lesz. 

Az most éppen hidegen hagy. 

- Az csakis a te hibád – suttogom a fülébe, szavaimra és a hangomra összerezzen, mégsem hagyom teljesen hidegen, bár ezt tudtam eddig is. Nem csak Ben az, aki vonzódik hozzám. Halkan felnevetek. - Ha úgy akarod, most megtanítalak félni. 

- És ez csak úgy megy, ha összekötözöd a kezeimet? Máshogy el sem bírsz velem? 

- Ó, dehogynem. Csak ez így szórakoztatóbb. 

Nem feltétlen így terveztem eltölteni az estém egy részét, de õ könyörögte ki magának szavak nélkül is. Ha a figyelmemre vágyik hát megkapja. Nem vonom meg tõle sem. Kibontom a nadrágját, de tovább egyelõre nincs idõm jutni, pillanatnyi éles fájdalom hasít az orromba, aztán már csak a tompa zsibbadás jut el a tudatomig és a tény, hogy képes volt megrúgni. Õt szidva meredek rá, a kacagása némiképp észhez térít, de nem sikerül teljesen kizárnom a gondolataim közül a harag lángját, amit sikerült fellobbantania bennem az iménti tettével. 

- Nem eszik olyan forrón a kását. 

Nem bizony, de ezt nem felejtem el neki egyhamar. Tudom, hogy ha õt bántanám, azzal Ben is megsérülne. Egy test, de két tudat. Óvatosabbnak kell lennem velem, nem büntethetem úgy, ahogy akarom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy komolyabb sérüléseket okozzak neki annál, mint amiket még képes elviselni. Nem akarom, hogy olyannak tekintsen, mint amilyenek az ápolói és az orvosai voltak. Tulajdon nadrágjával kötözöm össze a lábait, így legalább nem fog rugdosni és kapálózni. Elegem van már a vergõdésébõl. Tincseibe marva hajolok vissza az arcához, micsoda vakmerõ elszántság tombol a tekintetében, van benne bátorság, de mindez semmit se ér velem szemben. Mikor kezd el végre tanulni a hibáiból? 

- Hajfétises perverz – vágja hozzám. 

- Idegesítõ hulla.

Még csak sejtelme sem lehet arról, valójában mennyire szórakoztató a társasága. Õszintén mulattat. Pólóját felgyûrve lehúzom róla, de a megkötözött csuklói miatt nem tudom õt tõle teljesen megszabadítani, így hagyom, ahol van. A kézfejeinél. Kíváncsi vagyok, hogy mikor éri õt el végre a felismerés. Nem fogok megállni itt és nem fogom õt hagyni. Magának harcolta ki a figyelmemet, hát most kiélvezheti teljes mértékben. Lustán figyelem szemében a váltakozó érzelmeket. Gyönyörû, ahogyan végre fény villan és értelem, most már tudja, szükségtelen felvilágosítanom õt a tényekrõl. Ne higgye, hogy egy kis ijesztgetéssel megússza. Ne higgye, hogy kettõnk között õ az, aki parancsol. 

- Hagyd abba – szól rám majdhogynem tárgyilagosan. 

- Legutóbb te voltál az, aki kezdeményezett – felelem. - És utána szinte tálcán kínáltad fel nekem Bent. Akkor azt hittem, hogy...

- Ha azt hiszed most is visszakapod Bent, el kell, hogy szomorítsalak. 

- Rühellem, ha a szavamba vágnak, és te ma már ki tudja hanyadszorra teszed. Fogd már be – csókolom meg erõszakosan. 

Unom már a folytonos dumát, csak fogja be és kész. Nem kérdeztem, hidegen hagy, hogy mivel áltatja magát. Fogai alsó ajkamba mélyednek, amibõl fémes vér serken ki. Dühösen rántom el tõle a fejem, de nem, még ezzel sem sikerül elérnie azt, hogy bántani akarjam. Nem tervezem, van annál sokkal jobb is. Máshogy is megtörhetem Mirrort. 

- Mondtam, hogy hagyd abba. 

Igen, õ megmondta. De én is megmondtam neki, hogy nem érdekel. Fogja fel végre. 

- Nem – törlöm le szám szélérõl a kiserkenõ vért. - Épp most harcoltad ki magadnak, hogy összetörjelek. 

- Te nem vagy normális – nyög fel döbbenten. 

- És ezt pont tõled kell hallanom? - hajolok a füléhez. - Ha még egyszer megharapsz, vagy megrúgsz én sem leszek kedves. 

- Te soha nem vagy kedves – szól vissza. - Velem legalábbis nem. 

- Hmmm – gondolkodom el a szavain, és a hangomra édesen megborzong. - Azt akarod, hogy kedves legyek? - mosolyodom el. 

- Elõbb harapnám meg a hátam közepét. Ne legyél te velem semmilyen se... Hagyd abba! - kiálltja, mikor finoman a fogaim közé veszem a fülcimpáját. 

- Nincs kedvem – simítom le kezeimet a testén. 

Puha és finom tapintása van a bõrének, de ez még mindig nem az igazi. Hosszú hónapok várnak még ránk, míg egészséges színt és súlyt kap. Így nem hagyhatom, nem érdemelné meg. Elhúzódik, de eszemben sincs leállni, helyette hideg ujjaimmal hasa bõrére simítok. Hiábavaló minden küszködése, hiszen az ágytámlától tovább nem menekülhet, nem hagyom, hogy elhúzódjon tõlem, el az érintéseimbõl és el a közelségembõl. Hiába a jelenlegi helyzete, úgy tûnik még mindig nincs tisztában semmivel. Nem látja, hogy zsákutcába került. Túl büszke még mindig, holott már tényleg nem hiányzik sok ahhoz, hogy letörjem a szarvát. Bent már megtanítottam rá, de neki is meg kell értenie, hogy melyikünk a fõnök. Nem én leszek az, aki alkalmazkodik az apróbb ostobaságaihoz. 

A dac, ami a szemeiben ég egyszerûen lenyûgözõ. 

„ Tudod, egy vadállat sosem lesz teljesen szelíd”...Igen, most már tudom. Egy valamiben mégis csak igaza volt az öregemnek. Mirrort nem fogom tudni betörni, itt és most semmiképp. 

- Látom, jól érzed magad – szólalok meg õt figyelve. 

És még mindig ellenkezne, tiltakozna és ódzkodna. Értelmetlen, hiszen õ is ugyanúgy vágyja az érintéseimet. Mi kell végre ahhoz, hogy ezt õ maga is belássa? 

- Nagyon tévedsz – morogja. 

- Nem inkább te vagy az – tenyeremmel az ágyékára simítok -, aki tévedésben él? 

Innen már nincs tovább és ezt tudhatja õ maga is. Elfojtja a hangját, szükségtelen cselekedet, de nem fedem õt meg emiatt. Elbukott és ezt tudjuk mind a ketten. Már-már szinte magától értetõdõ. Fogait ajkaiba mélyeszti, de még mindig csak tûr és én nem bánom.  Azt tesz, amit akar, meghagyom neki a szabad akarat jogát. Meghagyom neki, hogy ostoba mód cselekedjen. Halkan felkuncogok rajta, õ nem olyan, mint Ben, nem gyámoltalan és nem naiv, de ugyanolyan gyenge és törékeny. Az erõs akarat csak egy álca, ahogyan a határozottsága is. Távolabb húzódom tõle és a saját ruháim maradékától is megszabadulok. Nincs rájuk szükségem. Kioldom lábait és kezeit a biztos satuból és a rögzítésre szánt darabokat is elhajítom. 

Némi meglepõdéssel figyelem heves mozdulatait, azt, ahogy fölém kerekedik és a combjaimra ül. Azt hiszem, valaki ki lehet éhezve. De, hogy ezt ilyen nyíltan a tudtomra adja, õszintén meglep. Puhán elnyíló ajkai közül nem tõr ki hang, belé rekesztem egyetlen mozdulattal. Egyetlen érintésemmel. Ujjaimat csontos csípõjére tapasztom és magamra húzom, míg õ egész testében megfeszülve engem figyel. A torkából feltörõ apró hangocskára újra felnevetek. A bukása ennél gyönyörûbb, már nem is lehetne, és ez annyira õ, kipirultan, máris, mielõtt még igazán elkezdenénk.  Kezeivel a mellkasomon támaszkodik, biztos pontot keres és úgy tûnik meg is találta. De, hogy az pont én legyek neki. 

- Ó, bocsánat – szólalok meg. - Mondani akartál valamit? 

Csípõmet mozdítva fojtom belé a válaszadás puszta lehetõségét is. Nincs szükségem a szavaira, elég, ha csak a hangját hallom, ám úgy tûnik egyenlõre még azt is nélkülöznöm kell. De már nem sokáig. Nem olyan kitartó õ. 

- Dögölj meg – nyögi reszketeg hangon. 

- Majd, ha ráérek. 

És az nem most lesz. Orcái szépen kipirultak, sötét tincsein nedvesen csillannak meg izzadságcseppjei, de nem ez az, ami magára vonja a tekintetem, hanem a testén felfutó pillekönnyû remegések. Minden porcikájában reszket, de még mindig tartja magát. Vajon meddig bírja még? Mikor adja fel? 

Lassú mozdulatokkal ingerlem, vele kapcsolatban csak egy dolog biztos, hogy semmi nem biztos. Szája szélében vöröslõ folt, és még mindig tartja magát. Kitartóan és olyan hévvel, hogy újfent csak magában tesz kárt. Még, ha õ maga tudatosan nem is látja be, de minden mozdulatával alárendeli magát nekem. Minden mozdulata az enyémet követi, felveszi az általam adott ritmust és követ, hiszen mindig is azt tette. Történjék bármi, õ mindig a nyomomban lesz, elszakíthatatlanul kötõdik hozzám, hiszen én magam ezt akartam. Körmeivel élesen mar a bõrömbe és még mindig reszket. 

- Máris elfáradtál? - kuncogok fel ma már kitudja hanyadszorra. - Remegsz, mint a nyárfalevél. Megint csak a szád volt nagy.

De hiába a kekeckedés, nem reagál rá szavakban. Olyan, mintha félne megszólalni. Talán csak nem bizonytalan a hangjában? Nyelvemmel csettintve gördülök fölé, derekánál továbbra is megtartom, de a másik kezemet az ágyékára simítom. Felnyögve rándul össze, ami elégedetté tesz. Pontosan erre számítottam. Azt adja, amit elvártam tõle. Ujjaim közé fogom és lassan, lazán kezdek csak el játszani vele, de a testén átfutó rándulások egyre gyakoribbakká válnak. Már nem nyújthatom tovább az édes szenvedéseit. Lábait õrült ösztöntõl vezérelve kulcsolja a derekam köré, ujjaival a lapockáimba mar és szorít. Meztelen mellkasa az enyémhez simul, tudtam, hogy már nincs sok neki hátra ahhoz, hogy megtörjön az ellenállása. Ismerem õt is, hiszen nem bonyolult lélek. Csak egy egyszerû fiú, aki némi figyelemre, törõdésre és kedvességre vágyik. Olyan emberi. Olyan szánni való és közben mégis van benne valami vadság, valami ellenállhatatlan, amivel vonzza a figyelmem. Fogaimmal édes-sós bõrébe marok, és õ még szorosabban magához von. 

Percek kérdése csupán, hogy levegõ után kapva pihenje ki élvezetét, velem együtt. 

Mellé heverve hunyom le a szemeimet, de õ még mindig nem zuhanyzott le. Még egyszer nem utasíthatja el az utasításomat, hiszen már egyel több oka van arra a forró vízre. 

- Dögölj meg.

- Te is – szuszogom – Menj fürödni. 

Még egyszer nem mondom neki. Ha nem megy magától, akkor viszem én. Remegõ tagokkal kászálódik ki az ágyból, és lassacskán bár, de eljut a fürdõ ajtajáig is. Nem sok idõ kell, hogy meghalljam odabentrõl a csobogó víz zaját. Megtörlöm magam én is, aztán egy alsót magamra húzva az ablakhoz lépek. Ujjaimmal húzom félre a függöny anyagát, de csak annyira, hogy pár pillanatig szemrevételezhessem a kihalt utcát. Nincs egyetlen lélek sem odakint, minden kopár, üres és csendes. Olyan ez a kisváros, mintha nem élne benne senki. Kedvemre való és tetszetõs. 

- Ben... - szólalok meg halkan és óvatosan, amikor kilép a fürdõ ajtaján, nyomában nagy adagnyi gõz és fullasztó forróság. 

Nem fordul felém és nem néz rám. Úgy tesz, mintha nem szólt volna hozzá senki, mintha rajta kívül nem lenne idebent senki. Tökéletesen ignorálja a jelenlétemet. 

- Ben... - szólok hozzá újra, de megint semmi. - Válaszolj, ha szólítalak.

- Nincs mit mondanom – motyogja halkan, egészen magába roskadva. 

Halkan sóhajtok, még mielõtt odalépnék hozzá, de azután is csak szótlanul megállok az ágy mellett és puhán leülök apró teste mellé. 

- Érints meg...

Értetlenül és nyílt zavarral fordul felém. Összekulcsolt kezeit a mellkasához vonja, egészen összekuporodik. 

- Tessék? - dünnyögi halkan. 

- Fogd meg a kezem, ölelj át, simogasd meg az arcomat, harapj belém, édes mindegy mit teszel, azt akarom, hogy érj hozzám! - mondom színtelenül. 

- De miért? - ül fel, és még mindig magát öleli. 

- Mert nekem te kellesz. Nem Mirror, nem más, hanem csakis te. 

Halvány mosollyal vonom karjaim ölelésébe, csak annyi idõre, míg végleg meg nem nyugszik. Sejthettem volna, hogy feltûnnek majd raja harapásomnak a nyomai. Mirror és Ben azonos, s közben mégsem. Érthetetlen és bonyolult, miközben teljesen logikus az egész. Ben lélegzete puhán cirógatja bõrömet, vékony ujjai meztelen bõrömre tapadnak és csak szorít. Úgy, mintha nélkülem szárnyaszegett lenne és teljesen védtelen. Valójában egyáltalán nem áll messze a valóságtól. Nélkülem semmire nem megy. Gyûlölhet, ha akar, bûnbaknak húzhat, de pontosan tudja, milyen az, ha nem vagyok ott vele. Ha nem figyelem minden léptét, ha nem irányítom és mondom meg, mikor mit tegyen. Álla vonalát cirógatom, nyakának ívét aztán az ajkait. Érintésemre a szája finoman elnyílik, teljesen már, mint a testvére, elveszettebb, de ugyanolyan elsöprõen érdekes és vonzó. Odaadóan viszonozza a csókomat, nem mélyíti, hanem óvatosan kóstolgat, mintha még nem tapasztalta volna ezidáig egyszer sem. 

- Utállak – nyögi beleütve a mellkasomba, aztán halkan, erõltetetten és sírós hangon felnevet. 

- Ugyan, ne nevettess – ráncolom össze szemöldökeimet, miközben szüntelenül mosolygok. - Te – bökök mutatóujjammal az orrára - , nagyon is szeretsz engem. 

- Én...ne-nem – hajtja le bûnbánóan a fejét. 

- Nem a francokat – simítom ujjaimat fekete tincseibe. - De most már aludj – tessékelem odébb, elfekszem mellette és ez egyszer hagyom, hadd bújjon hozzám. 

A reggel zavarosan indul és nehezen. Nem úgy, ahogyan elterveztem. A fáradtság, ami az este folyamán rám telepedett túl nagy volt ahhoz, hogy néhány órányi alvással minden helyrezökkenjen körülöttem és kipihenjem magam, így nem meglepõ az sem, hogy a tervezett kora reggel helyett majdnem dél van, mikor felébredek. Ez a legelsõ alkalom, hogy ébredésemkor mellettem nem fogad egyetlen békésen szuszogó arc sem. Ezúttal Ben volt az, aki korábban ébredt meg, mint én, de a reggeli elkészítése ugyanúgy rám vár, mint eddig bármikor. 

- Ne haragudj, hogy nem keltettelek fel, csak...

- Csak olyan bájosan csucsukáltam, hogy nem volt hozzá szíved, mi? - fejezem be helyette a mondatát egy futó fintor kíséretében. - Értékes perceket mulasztottunk ezzel el. 

- Szükséged volt az alvásra – komolyodik meg az arca hirtelenjében. - Ha már elfelejtetted volna, egyedül te vagy az, aki ismeri az utat, te tudod egyedül, merre megyünk. Hogy hová tartunk. 

- Na – szívok egyet az orromon -, hozzád van most kedvem a legkevésbé édes kicsi Mirror. 

- Az, amit a múlt éjjel neki mondtál – kezd bele lassan –, valami szívet tépõen gyönyörû volt. Elárulod, mégis melyik könyvedbõl szedted ki? - nevet fel gunyorosan. 

Komoran figyelem rezzenéstelen arcát. Hiába fárasztó a jelenléte, de szükségem van rá. Ben gyenge, gyáva, túl õszinte és kedves ahhoz, hogy meg tudja tartani a hidegvérét, de Mirror teljesen más. Õt nem olyan könnyû megzavarni a nyugalmában, hasznomra lehet még. Nincs egyetlen óra sem a motel szobájában, így csak az ablakon át beszûrõdõ fényekre hagyatkozhatok. 

- Mire várunk még? - emelkedik meg az egyik finoman ívelõ szemöldöke. - Induljunk. 

- Még nem – intem le. - Összepakolok, és megnézem, merre lenne célszerûbb tovább mennünk. 

- Az útvonal nem tök mindegy?

- Nem egészen – kezdek bele lassan. - A helyzet az, hogy számunkra pont az útvonal az, ami most nem tökmindegy. Már keresnek minket és így a fõutakat messzire el kell kerülnünk. 

- Akkor mik maradnak?

- Mellékutak, kisebb kerülõk, falvak és apróbb városok – vonok vállat. - De most hagyj, gondolkodnom kell. 

Bólintva hagy magamra, felfedezi röviden a szobát, aztán elheveredik az ágyon és bekapcsolja a tévét. Röviden figyelem a mûsort, unalmas, engem legalábbis nem köt le, de ha õt igen, hát legyen. Különösebben nem zavar a zaj, ugyanúgy elvagyok benne, mint a csendben. Kihajtogatom a térképet, amit még a kocsiban találtam, néhány pontot már bejelöltem rajta, de azt is optimális lenne végre eldöntenem, hogy merre menjünk tovább. Nincs biztos úti cél, ami nagy hiba részemrõl. 

Néhány órával késõbb halkan felmordulok, mikor két tenyér csapódik az asztalon, távolabb tolom magam a székkel, aztán kíváncsian viszonzom az engem figyelõ tekintetet. 

- Na, most meg mi bajod? - nyújtóztatom ki a tagjaimat. 

- Éhes vagyok – jön a felelet. 

- Hát ez remek – állok fel a székbõl, kihúzom a táskát és visszasétálva a kezébe nyomom a még bontatlan csomagolású kekszet. - Jó étvágyat hozzá. 

Újabb kincsével elszórakoztatja magát még egy jó ideig, halkan nyammog rajta és nem telik sokba, míg újra elnyomja az álom. Korán kelt ma és megkockáztatom, hogy õ is fáradt lehetett már az éjjel. Van ideje még, pihenje ki magát nyugodtan. Legalább addig sem lesz nekem útban. Újra nyújtózom és az ablakon túli világot szemlélem. Benne vagyunk már javában a késõ délutánban. Túl sok idõt szöszöltem az asztalnál, de legalább már megvan a biztos útvonal és cél. Innentõl kezdve már csak haladnunk kell és elhagyni ezt a helyet. Újra az ágyban fekvõ test felé fordulok, mikor az halkan felszusszan és az oldalára gördül. Összehajtom a térképet és elteszem a táska egyik oldalsó zsebébe, aztán elheveredem az ágyon én is. 

- Pofás kis hulla vagy te – tekerem ujjaimra néhány sötét tincsét. 

Apró mozdulatot tesz, de azzal is csak azt éri el, hogy hozzám közelebb kerül. Talán a test hõje vonzza, nincs idebent túl meleg, így meg is érteném. Halkan állok mellõle fel, úgy, hogy ne zavarjam meg a pihenését, aztán magamhoz veszem a benzinkúton vásárolt portorico rumot, gyufát és az igazolványaimat. Azokra már nincs semmi szükségem. Számat beharapva figyelem az élénk lángokat, nem esik baja a padlónak, csupán egy kis korom kerül rá. Fejemet félrebillentve fordulok az ajtó felé, mikor azon valaki bekopog. 

Egyszer. Kétszer. Háromszor. 

A következõ egy éles hang, egy utasítás, amit sajnálatos módon nem igazán teljesíthetek. 

Pár órával késõbb.

Magammal rángattam, ha hagytam volna, hogy Mirror elvigye tõlem messzire, akkor még most is biztonságban lenne. Élhetne akár normális életet is. De nem érzem magam bûnösnek. Nincs miért szégyenkeznem, hisz az önzõség épp annyira velejárója az emberi életnek, mint a feltétlen szeretet és jóság. Létemet ezidáig pillekönnyû anyagba burkoltam, s hagytam, hogy elemésszenek a saját kételyeim, az önmagammal szembeni félelmeim, amiknek se okát, se értelmét nem ismertem, és már talán soha nem is fogom. Nem mertem álmodni, nagy, világmegváltó célokat kitûzni, mert a múltam horgony volt, s remek rabláncnak bizonyult. 

Az utat figyelem, fakó jelenésként süvít elõttem, és a fényei minduntalan összemosódnak elõttem. Egyik kezemmel megdörzsölöm a homlokomat és gyorsítok. Egyre jobban, tovább és tovább. Hiszen ezt kell tennem ahhoz, hogy megõrizhessem a szabad akaratomat.  

Igyekszem a vonalban maradni, nem kisodródni, és nem nekicsapódni egy szalagkorlátnak, vagy egy õsi, korhadásra ítélt fának. Szemeim megugranak az úton, mosolyom árnya lassan fagy ajkaimra, míg tábort ver fejemben a megvilágosodás.

- Ben, a szabadság nem a körülmények függvénye – suttogom. 

Eleinte nem láttam az összefüggést, elvakult voltam és önzõ, de most már értem! 

Átvágok a mellettem lévõ sávba, körülöttem zaj, de az egyedüli, amit tisztán hallok, a kapkodó lélegzetem, és a heves szívverésem. Mosódva érzékelem a fények alatt görnyedõ utat, a felfestett vonalak hullámzását, és a szemeimbe villanó autók reflektorait. Hallom a visító szirénákat, tompa fények égnek a szemeimbe, de már túl késõ félrerántanom a kormányt. Vállamba és mellkasomba belemar az öv, engem megtart, de Bent nem. Õt szinte kettészakítja, túl vékony, hallom roppanni a csontjait, ahogyan eltörnek, aztán csak az a csattanás visszhangzik. Túl élesen szól a csend. Sípolva tölti be a teret és azt hiszem megsérültem. Vércsepp folyik az orrom hegyére, de nem akarom kitapintani az eredését. Elég a puszta tudat, hogy vérzek. 

Az út azon szakaszát – ahol roncsra horpadt a kocsi orra -  puha, tejfehér köd lengi be, nyirkosan és alattomosan kúszva a fagyott aszfalt és a fénylõ fûszálak fölött. Ben a karját leejti maga mellé, arccal elõre dõl, de az öv még mindig stabil szorításba fogja mellkasát és így marad ahol van, mozdulatlan, majdnem holtan. Homlokát leszámítva teljesen makulátlan maradt az arca: félig nyílt, lágy ajkait bágyadt lámpafény világítja meg, mely az ablaküveg szilánkjain ragyog. Lehunyt pilláin és homlokába hulló haján megannyi szilánkpor csillámlik. 

Félig még mindig magamon kívül vagyok, amikor meghallok egy suta hangot odakintrõl szólni. 

- Feltartott kezekkel szálljanak ki a kocsiból!

Szálljunk ki, nem érzem a lábamat. Valószínûleg a balt. Puhán és botladozva mászom ki, nadrágomon vörös folt tátong át a szakadáson, nem emlékszem rá, hogy hogyan sérültem meg. Hogy következhetett ez be? Miért? 

- Maga, fel a kezekkel!

Nem értem, tényleg nem értek már semmit, de nem teszem, amit mondd. Nem engedelmeskedem, mert nem tartozom engedelmességgel senkinek sem. Rezzenéstelen arccal figyelem a rám szegezett fegyvereket. Tudom jól, hogy innen már nincsen tovább. Elkaptak, de azt nem hagyhatom, hogy újra visszavigyenek oda, mert azt Ben nélkül tennék. Nem akarok nélküle lenni abban a pokolban. Akkor már inkább lõjenek le, az lesz a legegyszerûbb mindannyiunknak. 

- Sok név van erre: kegyelemlövés. Önvédelem – nevetek fel halkan. - Hát védjétek csak magatokat. Viszont... Kár, hogy vége – mosolyodom el lágyan. - Már majdnem kezdtem élvezni a társaságukat – kuncogok fel elfordulva tõlük. 

Ben még mindig odabent van, nem biztonságos neki. Ki kell onnan jönnie, de nem hallja meg, amit neki mondok. Nem érti meg a szavaimat, mert túl messze van. Túl messzire szökött tõlem el. Ezúttal már nem érem el, de szeretném, hogy kérdõre vonjon. Hogy kiabáljon velem, õ vagy Mirror, az nekem édes mindegy, melyikük teszi. Szeretném, ha csak halkan megjegyezné, hogy mennyire gyûlöl most ezért. Gyûlölni akarom, mert a tulajdonom, és az engedélyem nélkül hagyott magamra. 

Nem lehetek ilyen hülye. 

Nem hagyhatom õt elmenni. 

De már túl messze futott. 

Túl messze. 

Beszéltem velük és hazudtam nekik, de nem akarok a szemeikbe nézni, mert csak megvetést látnék bennük. Õk nem érthetik a tetteim miértjeit. Nem érthetnek semmit, hiszen nem tapasztalták meg mindazt, amit én. Ha így lenne, egészen másként állnának hozzám. Ugye ez így van? Ugye nem tévedek? Elmondhattam volna nekik mindent, de nem. 

Nem tettem hozzá szavaimhoz azt, hogy mindennél jobban gyûlölöm, ahogy vele bántak odabent. 

Nem tettem hozzá, hogy nem viselem el a tényt, hogy átvertek és tõrbe csaltak. 

Nem tettem hozzá, hogy ez az egész – a szökésem -, csak egy hatalmas, rohadt személyes ügy volt, amelynek így akartam véget vetni. Az apámnak, és a nyomorult kis múltamnak. Benre nézek és nem tudom neki elmondani, nem tudok neki szavakba foglalni semmit sem. A gondolataim egyedül az enyémek, de csak körülötte forognak. Miért történik ez? 

Nem akarok tõle búcsúzni. 

Higgye azt, hogy csak egy õrült vagyok. Hogy belefáradtam az életbe. Hogy most nyugodt vagyok. Higgadt. Megfontolt. 

Higgye azt, hogy azért nem érti ezt az egészet, mert egyszerûen felfoghatatlan. 

Nem érdekel késõbb mit gondol majd rólam, csak most higgyen bennem.

Államat megemelve rezzenek össze a dörrenésre. A találat pontos. Nagyon közelrõl hallom, egészen a fülem mögül. A tarkóm az, illetve már nem. Minden nagyon gyorsan történt, olyan érzés, mint végigélni megint egy életet. Egy emberöltõn át tartó iszony, mély zúgás. És ez a hang szúr és vág, élesen a bõrömbe mar, aztán csak zuhanok és zuhanok lefelé. Sípoló némaság vesz körül. 

Megsüketültem. 

Megvakultam.

Néma vagyok. 

Vér folyik végig a gerincem mentén, elõrebukom és fekszem, arccal a hideg kövön.  

Zuhanni olyan érzés volt, mint alámerülni, mint ezernyi kés közé esni. 

Meddig fogok feküdni a kihûlt köveken? Ostoba, végtelenül és naivan ostoba gondolat. Hiszen örökre feküdni fogok. Feküdni fogok akkor, amikor elégettek, eltemettek és férgek lakomája lettem, vagy amikor széthordott a szél, innen, egy névtelen út közepérõl. 

Feküdni fogok örökre és sajnálni fogom, hogy nem tarthattam be az ígéretem. 

Mulattat a halál. Egy perc az egész.

És erre az egy percre semmi se fáj. 

Elillan...

Csak a sötétség vesz körbe és lüktetve rám simul.

Gyászfekete. 

Félek...

Minek születtem? 

MINEK? 

Ben

Magamra hagyottan bámulom arcomat a tükörben. Testem sajog, derekamban tompa lüktetés, kulcscsontomon egy újabb vöröslõ folt. Lábaim alig érezhetõen remegnek, s ettõl bizonytalanok a lépteim.

- Nem akarsz róla beszélni? - szólalok meg rekedten. - Mégis mirõl Mirror? - kérdezem, választ nem várva.

Örülhetnék is. Mert ezek a jelek azt mutatják, hogy nem veszekedtek. Hogy nem ugrottak megint egymás torkának. Még akkor is, ha nyakamon frissek a horzsolások. De az igazság az, hogy féltékeny vagyok. A saját testvéremre. Hogy ilyen közel került Õhozzá. S ugyanakkor ez miatt bûntudatom van. Mindig mindenen osztoztunk egész eddig. De Curtist... még neki sem akarom átengedni. Azt akarom, hogy csak hozzám tartozzon. Mégis úgy tûnik, hogy neki édes mindegy, hogy kirõl van szó. Bárkit képes megszerezni magának, csak akarnia kell.

Felöltözök. Ajkaimba harapva nyúlok a kilincs után. Hogyan viselkedjek ezután? Engem visszautasított, de testvéremet szó nélkül elfogadta. Nem vagyok képes újra a szemeibe nézni. Soha többé. Úgy érzem elárultak és becsaptak. A hátam mögött szervezkedtek.

Mély levegõt veszek és kilépek a fürdõszobából. Kerülöm a tekintetét. Nem is nézek rá. Mintha itt sem lenne.

- Ben... - szólal meg halkan, de nem válaszolok. Nem inoghatok meg. Most nem. Nem akarok rá nézni. Nem akarok hozzászólni. Mert akkor megint a szememre vetné gyengeségemet. - Ben... - szólít nevemen újra. Ami nemrég örömmel töltött el, most jéghideg tõrként fúródik a szívembe. Ne mondd ki a nevem. Ne így, ne most. Hagyj, békén. Ma hagyj békén. - Válaszolj, ha szólítalak.

- Nincs mit mondanom. - felelem.

Torkomban a gombóc egyre fojtogatóbb, és fájdalmasabb, mintha ezernyi apró parázsló fémszilánk égetné nyelõcsövem. Nehezem nyelem tõle a levegõt. A takarót megemelve fekszem az ágyba és fülig húzom magamra a takarót. De nem szabadulok ilyen könnyen. Hallom könnyed sóhaját. Aztán érzem, ahogy a matrac besüpped súlya alatt.

- Érints meg. - szólal meg halkan. Nem kér, nem utasít, nem követel. Olyan hangon mondta ki ezt a két szót, mintha az idõjárásról kezdett volna beszélni.

Nem értek, már nem értek semmit. Ma egész nap keményen kimutatta, mennyire is elutasító. Hogy mennyire nincs szüksége a társaságomra. Már-már fontolóra vettem, hogy megszabadítom magam tõle és Mirrorra hallgatva jó messzire elmegyek. És most azt akarja, hogy érintsem meg. Semmi értelme az egésznek. Mit akar valójában? Ki érintse meg? Én? Mirror? Az anyja? Vagy a meg nem született testvére? Kinek az érintésére vágyik valójában? Biztosan nem az enyémre. Gyenge vagyok, és hiszékeny. Engem csak irányítani lehet. És õ gyûlöli a gyenge embereket, szóval engem is gyûlöl. Talán tényleg Mirror az, akihez igazán vonzódik.

- Tessék? - kérdezem, lassan felé fordulva az ágyban. Szemei úgy világítanak a sötétben, mintha valami macska lenne.

- Fogd meg a kezem, ölelj át, simogasd meg az arcomat, harapj belém, édes mindegy mit teszel, azt akarom, hogy érj hozzám! - hangjában semmi érzelem, s ez miatt képtelen vagyok komolyan venni. Mintha csak muszájból mondaná, mintha magára erõltetné a szavakat, amiket hallani akarok.

- De miért? - kérdezem bátortalanul, miközben felülök az ágyon. Félek az újabb visszautasítástól.

- Mert nekem te kellesz. Nem Mirror, nem más, hanem csakis te.

A leereszkedõ puha csendben egyedül saját szívem dobbanásait hallom. Már alszom. Biztosan csak álmodom az egészet. Curtis még akkor sem mondana ilyet, ha kényszerítené rá valaki. Semmiképpen sem. Akkor most miért? Miért kínoz folyton? Miért gyötör? Tényleg ennyire szórakoztató újra és újra belém rúgni? Miért élõsködik a lelkemen? Miért akarja teljesen felzabálni? Nem elég még?

De ha álmodom, nem akarok felébredni. Bárcsak álmodnék! Bárcsak komolyan is gondolná, amit mondott. Kinyújtja karjait és magához ölel, s én nem ellenkezem, karjaim még szorosabbra vonják ölelését. Lágyan, már-már törõdve ér bõrömhöz, ahogy állam alá nyúl, aztán ujjai könnyeden siklanak nyakamra, de nem szorulnak meg körülötte. Mutatóujja hegyét végighúzza ajkaimon. Lassan, borzasztóan lassan hajol közelebb arcomhoz. Örökkévalóságnak tûnik az idõ, míg ajkaink egymáshoz nem érnek, és Õ úgy csókol, mint eddig még soha. Nem erõszakos, nem durva. Tényleg olyan, mintha csak álmodnám az egészet. És nem akarok felébredni. Forró könnyek indulnak útnak szemeimbõl, s mikor ajkaink elválnak egymástól és lehajtott fejjel, ökölbe szorult kézzel ütöm õt meg.

- Utállak. - elcsukló hangon nevetek fel.

- Ugyan, ne nevettess! - néz rám mosolyogva. - Te - böki meg ujjával orromat – nagyon is szeretsz engem.

Ha kezdett is oldódni bennem a feszültség, most újra belém fagynak a szavak, a gondolatok és az érzések.

- Én... - motyogom halkan, s lehajtom fejem. - ne-nem.

- Nem a francokat. - ujjai hajam közé siklanak. - De most már aludj.

Arrébb tol és mellém fekszik. Nem szól érte, hogy hozzábújok és én mohón lélegzem be bõrének illatát. Szeretem. Ezen nem változtathatok, nem tudom eltitkolni, elrejteni. Halványan elmosolyodom. Csak hozzá kell szoktatnom õt, mint ahogy hozzászokott a jelenlétemhez. És akkor már csak el kell fogadtatnom vele. Rengeteg idõnk van még. És én el fogom érni, hogy szeressen.

***

A félhomályban olyan fáradtnak tûnik az arca. Gondterheltnek. Pedig az ember azt hinné, hogy álmában mindenki békés. Õ mégis úgy néz ki, mint ha a világ minden terhe az õ vállait nyomná.

- Hagyd aludni.

- Nem akartam felébreszteni.

- Akkor jó.

Kikászálódok az ágyból és felöltözködök. A mosdókagyló fölé hajolva megmosom arcomat, majd szembe nézek testvéremmel, de nem szól semmit. Visszamegyek a szobába és leülök az asztalhoz.

- ……

- Ben?

- Semmi. - motyogom. - Csak vártam.

- Mire?

- Hogy azt mondd, menjünk innen, menjünk minél messzebb Tõle.

Nem válaszol. Hallgatása kényelmetlen.

- Kedveled? - kérdezem gombóccal a torkomban.

- Cseppet sem. - jön a felelet.

- És tegnap...

- Nem, Ben. - vág szavamba. - Abban semmi szeretet nem volt. A gyûlölete hajtotta. Azt hitte megtörhet, és olyan engedelmes fiú leszek, mint te.

- Azt hittem... - kezdek bele. - Nem is tudom, mit hittem.

Mocorgásra leszek figyelmes. Felébredt. Nem örül. Talán magyarázattal tartozom neki.

- Ne haragudj, hogy nem keltettelek fel, csak...

- Csak olyan bájosan csucsukáltam, hogy nem volt hozzá szíved, mi? - kérdezi fintorogva. - Értékes perceket mulasztottunk el ezzel.

- Szükséged volt az alvásra. - Mirror figyelmeztetés nélkül tol félre. - Ha már elfelejtetted volna, egyedül te vagy az, aki ismeri az utat, te tudod egyedül, merre megyünk. Hogy hová tartunk. - majd halkan csak úgy, hogy én halljam hozzá teszi. - Ben, aludj egy kicsit, fáradt vagy te is.

- És te nem vagy az? - kérdezem, de választ már nem kapom, akaratom ellenére altat el.

- Na, - szinte felhorkant elégedetlenségében. - hozzád van most kedvem a legkevésbé édes kicsi Mirror.

- Az, amit múlt éjjel mondtál neki - kezdek bele ignorálva elõbbi kijelentését. -, valami szívet tépõen gyönyörû volt. Elárulod, mégis melyik könyvedbõl szedted ki? - kizárt, hogy ilyen pattanjon ki a kõkorszaki fejébõl.

Csend a válasz. Semmi mézes-mázas mosoly, semmi gonoszkodó szarkazmus. Csak néz, mint valami barlanglakó. Már csak a bunkósbot hiányzik a kezébõl. Ennyire le lenne amortizálva? Az õ hibája ez is. Választhatta volna azt is, hogy jól viselkedik és lefekszik aludni. Ehelyett mindennél fontosabb volt, hogy bebizonyítsa dominanciáját. Idióta ösztönlény.

- Mire várunk még? - töröm meg a csendet. - Induljunk.

- Még nem. - találja meg a hangját. - Összepakolok, és megnézem, merre lenne célszerûbb tovább mennünk.

- Az útvonal nem tökmindegy? - ráncolom össze a szemöldököm.

- Nem egészen. A helyzet az, hogy számunkra pont az útvonal az, ami most nem tökmindegy. Már keresnek minket és így a fõutakat messzire el kell kerülnünk.

- Akkor mi maradt?

Ki nem állhatom, s ha tehetném már rég kiagyaltam volna a számára valami igazán hozzá illõ halálnemet, de sokkal jobban szeretem ennél Bent, és ha õ szereti ezt az õsembert, hát legyen. Nehéz lesz, de megtanulok majd vele együtt élni. De ami most a legfontosabb, minél messzebb kell jutnunk innen. Nem érünk rá olyan luxusnak adózni, hogy beleveszünk a másikba és kikaparjuk a szemeit. Arra ráérünk majd, ha végre biztonságban tudhatjuk Bent.

- Mellékutak, kisebb kerülõk, falvak és apróbb városok. - feleli vállat vonva. - De most hagyj, gondolkodnom kell.

Bólintva veszem tudomásul, hogy bár felajánlottam a segítségem, nincs rá szüksége. Nos, nekem mindegy, csak találjon ki valamit, amivel sikerülhet eltûnnünk. Körbe járom a szobát, alaposan megjegyzek minden apró repedést, minden pókhálót és pókot, de ez nem köt le hosszan, így ledobom magam az ágyra és bekapcsolom a tévét. Valami zagyvaság megy. A négy csatorna közül kettõben hírek, egy csatornán sport, s az utolsón megint valami elcseszett rajzfilm. Elfintorodva figyelem a beszélõ, dagadt sárga kutyát és a mackófüles sapkás fiút. Miért nem lehet a mi életünk is olyan, mint egy rajzfilm? Színes, vidám, barátságos? Túl sokat kérek? Normális életet, ahol Bent emberszámba veszik. Ahol nincs szüksége a segítségemre, mert meg tud állni a saját lábán. Egy életet, ahol az arca szép és teljes. Egy életet, ahol õ hozhatja meg a saját döntéseit. Egy életet, ahol nem létezek számára. Mindenkinek igaza van. Meg sem születtem, nem vagyok több egy szellemnél, egy démonnál, aki Ben lelkén élõsködik. Csak egy parazita voltam mindig is. Egészségtelen és nem kívánatos dolog. Mérgezem a tudatát és a testét. Miattam került az intézetbe. Miattam nem élhet teljes életet. És én mégis mindig elhitettem vele, hogy csakis rám van szüksége. De igazából mindvégig nekem volt szükségem rá.

Talán, ha elcsendesednek a dolgok, és Ben végre biztonságban lesz én is messzire elmegyek. Curtis kezei között már nem kell vigyáznom rá. És akkor végre szabadon élhet nélkülem. Nem kell majd attól félnie, hogy valaki mindig hallja a gondolatait. Ben erõssé válhat nélkülem is. Soha nem is volt szüksége rám. Halvány mosoly fut végig arcomon. Ez a jövõ zenéje. Ráérek még a búcsún gondolkodni.

Órák telnek el úgy, hogy a tévét bámulom. Curtis szakadatlanul görnyed egy térkép fölött és homlokán a ráncok egyre csak mélyülnek. Képes órákon keresztül elszöszölni, mikor tudja, hogy a nyomunkban vannak és sietnünk kéne. Teljesen felidegesít ezzel. Észre sem veszi, hogy már percek óta itt állok elõtte, ezért máshogy kell felhívnom magamra a figyelmét. Mindkét kezemmel az asztal lapjára csapok és õ végre mutat hajlandóságot rám nézni.

- Na, most meg mi bajod? - kérdezi. Látom rajta, hogy bosszantja, hogy megzavartam, de vegye észre magát! Minden egyes rohadt perccel közelebb kerülünk ahhoz, hogy ránk találjanak! És még õ hisztizett, mert Ben hagyta kicsit tovább aludni. Gyûlölöm a seggfejeket.

- Éhes vagyok. - s ezzel nem is hazudok. A reggeli kimaradt a mai napból.

- Hát ez remek. - húzza el a száját, felkel a székrõl, kotorászni kezd a táskában és hozzám vág egy csomag kekszet. - Jó étvágyat hozzá. - és újra a térkép fölé görnyed.

Úgy döntök, nem teszem szóvá, hogy egy tahó. Visszafekszem az ágyra a tévé elé és megbontom a kekszet. Addig tömöm magamba, míg el nem fogy az összes. Ki tudja mikor ehetünk legközelebb. Egyre mélyebben járunk a napban, már délután lehet, és egyre nyomottabbnak érzem magam. Aztán már nem segíthetek rajta és elnyom az álom.

***

Zavarosak az álmaim. Nyugtalanul alszom. Kavarognak bennem gondolatok, érzelmek, hangok, illatok. Értelmetlen az összes és mégis érthetõ. Testem együtt rezeg, zötykölõdik valamivel. Egy autó talán. Nem tudom. Képtelen vagyok magam az ébrenlét felé küzdeni. Hallom Curtis hangját, s ez megnyugtat, így tovább alszom, míg az autó egyre csak robog velünk, ki tudja hová. Nem hagyott ott a motelben. Talán mégis komolyan gondolta, hogy kellek neki, s ez leírhatatlan örömmel tölt el.

Szemhéjaimon keresztül villódznak a fények, fehéren, kéken, vörösen. Lassan a hangok is tisztábban jutnak el tudatomig. Soha nem volt még ilyen nehéz az ébredés. Lassan és ólomnehezen nyitom ki szemeimet, de képtelen vagyok pár milliméternél magasabbra emelni szemhéjaim. A torkom ki van száradva, de meg akarom kérdezni Curtist, hogy merre megyünk. Nem jön ki hang a torkomon.

Hatalmasat ugrik az autó, döccen, csattan.

- BEN!!! - kiált fel Mirror kétségbeesetten, rettegve.

Aztán csend. Fájdalom. Zsibbadtság. Sötétség. Elvesztem az eszméletem. De még mielõtt teljesen magába nyelne a semmi, valami hangosan dörren, közelrõl.

***

A sötétség tisztulni kezd. Fájdalom hasít egész testembe. Bordáimra és fejemre kötés szorul. Egyik karom nyakamba kötve, béna zsibbadtságot érzek, de alig tudom megmozdítani. Kábult vagyok. Valami halkan pittyeg mellettem. Könyökhajlatom egyik erébõl egy branül nõtt ki, melyhez egy vékony mûanyagcsõ kapcsolódik. Infúziót kapok. Mutatóujjamat szorító csipesz méri a pulzusomat és azt, hogy életben vagyok-e még.

Kórház. Gyógyszerszag terjeng a levegõben, beteg emberek papucsos lábai csoszognak a folyosón. Köhécselnek. Motyognak. Orvosok és ápolók cipõi nyikorognak és kopognak. Halk duruzsolásnak hallatszik beszédük. Mintha nem is ez lenne a valóság.

Nézem a plafont gondolatok nélkül, üres tekintettel. Percekig. Órákig. Napokig. Ki tudja? Csend van a fejemben. Rémítõen nagy csend, de túlságosan rettegek ahhoz, hogy testvérem után kiáltsak. Félek, hogy nem válaszolna. Félek, hogy végleg eltûnt. Mert mélyen legbelül érzem, hogy így van. Kiáltása hirtelen felvisszhangzik a fejemben, összeszorul a torkom. Ott az autóban, mikor a testem elõrebicsaklott az ütközéstõl, õ tovább repült, ki a szélvédõn át a fák közé, le a dombon és szörnyet halt. A mindig határozott és erõs Mirror, az utolsó mentsváram, még utoljára, kétségbeesetten a nevemet kiáltotta és én nem tudtam elkapni, nem tudtam megmenteni. Mert gyenge vagyok. Mindig is az voltam. S ahogy erre gondolok, kínkeserves remegés lesz úrrá rajtam, majd hangosan felzokogok. Ép kezemmel eltûröm arcomba lógó hajamat és tenyeremet arcom torz felére fektetem.

- Már nem jössz vissza többet, ugye? - kérdezem halkan. - Mit kéne tennem? Mondd meg, hogy mit kéne tennem? Mondd meg mi a helyes, igazíts útba! Kiabálj velem, mondd, hogy egy utolsó vesztes vagyok. Mondd, hogy gyenge vagyok! Mondd azt, amit mindig mondtál! Mondd, hogy csak rád van szükségem! Üvölts rám! Gyûlölj! ....csak szólj, hozzám...

- Felébredtél? - lép be egy mosolygós ápolónõ. - Hogy érzed magad?

A kórterem üres. Mint a fejem, mint a lelkem, mint a testem. Sehol egy másik ágy. Nem hallom senki gépének pittyegését sajátomon kívül. Visszanyelem könnyeimet és ráveszem magam, hogy körülnézzek. De nincs itt, akit keresek. Hol lehet? Mikor jön vissza? Ez a nõ biztosan tudja.

- Curtis... hol van? - kérdezem figyelmen kívül hagyva kérdését.

- Kicsoda? - kérdez vissza derûsen.

- Akivel együtt voltam. Aki... - nem folytatom, mert a nõ arca a másodperc tört része alatt komorodik el. Nem kell mondania semmit. Megértem arcának rezdülésébõl. Felfogom szavak nélkül is. De mégis megszólal. Mégis megpróbálja elmondani. Nem akarom hallani. Nem akarom, hogy kimondja. Nem akarom! Ha nem mondja ki, meg sem történt! Nem történt semmi, igaz Ben? Nincs semmi baj.

- Õ nem... - habozik, szemeibe könnyek gyûlnek. Nem azért mert sajnálja, nem is ismerte. Talán csak ez az elsõ, hogy ilyen hírt kell közölnie valakivel. - Õ nem... - kezd bele újra, de képtelen befejezni.

- Meghalt. - fejezem be helyette és saját szavaim súlyától meghasad a szívem. - Meghalt. - ismétlem tompán, fókuszálatlanul bámulva a plafont. Apró, hitetlenkedõ mosoly kúszik az arcomra. - Végül mindenki magamra hagyott. - erõtlenül felnevetek, ami hamar sírásba fullad. - Mindenki... magamra hagyott. Vagy talán soha senki nem is volt mellettem.

Az ápolónõ elsírja magát és szó nélkül, zaklatottan rohan ki a kórterembõl. Magamra hagy õ is. Magamra hagy a gondolataimmal, amiktõl rettegek. Mirror meghalt. A testvérem. Az ikertestvérem, akivel együtt születtünk és egy testen osztoztunk nincs többé.

- Azt mondtad, te leszel az utolsó, aki magamra hagy! Azt mondtad együtt halunk majd meg ráncosan és öregen! - és elfut a düh, mind a ketten ígéretet tettek, és egyikük sem tartotta be. - Curtis... - suttogom halkan, remegõ ajkakkal. - Te is. Azt ígérted, ha jó leszek, életem végéig velem maradsz! Ne tegyetek próbára! Ne akarjátok, hogy nélkületek éljek! Rossz voltam? Rosszat tettem? Mit tettem?! Valaki mondja meg!

  Hirtelen elhallgatok. Kihez beszélek? Nincs itt senki rajtam kívül. Nincs itt senki... Az üres fehér falak nem fognak válaszolni nekem. Mert ugyanolyan üresek, mint én. Ugyanúgy nem tudják a miértekre a választ. S nekem eszembe jutnak Mirror szavai: "Honnan tudod, hogy a világ tényleg olyan, mint amilyennek Õ mondja?" Valóban. Mi van, ha a világ olyan, amilyennek én teremtem meg magam körül? Amíg Curtisszel voltam, a világ olyan volt, amilyennek Õ mondta. De soha nem próbáltam én magam megteremteni saját környezetem. Az csak az intézet falain belül mûködött. Az az erõ elveszett, ahogy kiléptem a valóságba. Az.... erõ, ami elég volt ahhoz, hogy Mirrort visszakapjam.

Az altató.

És mikor felébredtem, Õ újra mellettem volt. Késõbb egy ébredés után Curtis is ott volt, s nála volt a tükör.

Mi van, ha csak altatóra van szükségem, hogy visszakapjam õket? Ha nincs minden veszve? Mûködhet az erõm, mert újra a négy fehér fal zár körbe. Újra pizsamás, zavart, beteg emberek vesznek körül, újra orvosok és ápolók sietnek a dolgukra a folyosókon. Csak altató kell!

A nõvérke visszatér. Szemei alatt vörös táskák. Kisírta magát. Halkan bocsánatot kér. És tovább tesz-vesz a gépek közelében.

- Kaphatok altatót? - kérdezem rekedten.

- Miért? - néz rám megütközve.

- Ha felébredek, újra velem lesz mindenki. - mosolyodok el fáradtan. - Újra itt lesz Mirror és Curtis. Tudom, mert mindig ez van. Õk soha nem hagynának magamra.

- Õk nem jönnek vissza. - ül le az ágy szélére és fogja meg a kezem.

- Te nem érhetsz hozzám. - húzom ki kezem a kezébõl. - Adj nekem altatót és akkor minden rendben lesz. Hát nem érted? Ez az utolsó összetevõje a varázslatnak!

- Õk meghaltak! - remegnek meg ajkai és rémülten pattan fel. - Meghaltak! Nem jönnek vissza! Hiába kapsz altatót, nem fog rád várni senki, ha felébredsz! - hangja hisztérikus és ettõl elönt a düh és a gyûlölet.

Izmaim fájdalmasan reccsennek meg, ahogy felülök az ágyban. Kirántom a karomból az infúziót és a nõ elé állok, aki szemmel láthatóan fél tõlem. Lassan ugyanolyan halálfélelem ül tekintetében, mint Curtis apjának. Minden erõmet összeszedve kapom fel az infúzió állványt és teljes erõbõl ütöm meg vele a nõt, aki felsikolt és elesik. Ezzel nem fogom tudni agyon verni. Mellkasára telepedek, hogy ne tudjon felkelni. Nehezen veszi a levegõt. Undorodom tõle, ezért nem érek hozzá puszta kézzel. Kirángatom törött karomat a pólyából és mindkét kézzel megfogom a fémállványt, aztán a nõ torkának nyomom. Teljes súlyommal ránehezedem és hallom, vagy hallani vélem, ahogy nyelõcsöve feladja és megroppan. Az ápolónõ hörögve és sípolva zihál, vonaglik alattam, arca vörös, homlokán kidüllednek az erek. Szemei elkerekedve könnyeznek, nyála intenzíven folyik szája szélén. Aztán még rándul párat és elernyed.

Átkutatom a zsebeit, de pár tollon és egy kulcson kívül nem találok semmit. A kulcshoz egy cédula "245-ös szekrény: Gyógyszerek". Mintha egy beépített kiskapu volna. Csak meg kell találnom a vizsgálót és a szekrényt. Csak pár perc és teljes lesz a varázslat.

  Kirohanok a folyosóra. Törött karom fájdalmasan lüktet, bordámon szorít a kötés. Fáj a mozgás, mégis futásnak eredek. Bár lábaim botladoznak, semmi és senki nem állíthat meg. És nem is teszi senki. Bambán néznek utánam, ahogy könnypatakos arccal, mosolyogva rohanok a folyosón egy kulcsot lóbálva. 

Feltépem a vizsgáló ajtaját, és azonnal be is csukom magam mögött. Fél kézzel csak egy kisebb, gurulós szekrényt sikerül az ajtó elé húznom. Pipetták, poharak, üvegcsék, kancsók, kémcsövek, kisebb-nagyobb gépek. Egyik sem érdekel! Hidegen hagy! De mégis megállok egy pillanatra. Megfogok egy üres lombiküveget, lassan a csaphoz sétálok a sarokba és teletöltöm vízzel. Lesöprök az asztalról mindent a földre és a közepére helyezem. Megnézem a kulcson újra a szekrény számát.

Kettõszáz negyvenötös.

A gurulós széket félrelökve lépek elé. Üveg ajtajai mögött ott sorakoznak a különbnél különb gyógyszerek apró üvegcsékben. Tenyeremet a hideg üveglapra fektetem. Kifújom magam egy pillanatra és próbálok nem törõdni oldalam mellett lógó, béna bal karomra. Most már egyáltalán nem tudom megmozdítani, csupán csak azt a fájdalmas, forró lüktetést érzem benne, mint mellkasomban és fejemben. És ez idegesít. A kötés szorítja a fejem és nem tudok gondolkodni tõle. Letekerem a fejemrõl a gézt, lerántom a mull lapot és érzem, ahogy a seb felszakad a homlokomon, lassan kezd el szivárogni belõle a meleg vér.

Végül remegõ kézzel emelem fel a kulcsot és illesztem be a kulcslyukba. Várok egy pillanatot. Igazából várom, hogy valaki megállítson és azt mondja, hogy ne csináljak ilyen hülyeséget. Mindegy, hogy Mirror vagy Curtis. Csak valaki állítson meg!

De senki nem fog megállítani. Mert egyikük sincs itt. Érdekes, hogy nem akarom megtenni, de ha nem teszem meg, nem kapom õket vissza. Tehát elfordítom a kulcsot és kinyitom a szekrény ajtaját. Hunyorogva olvasom az üvegcséken a feliratokat. Zolpidem, Brotizolam, Nitrazepam.... Nem értem! Egyiket sem értem! Miért nem írhatnák rá normálisan, hogy altató vagy nem altató?! Felkapok egy nagyobb, barnás színû üveget és közelebb húzva arcomhoz elolvasom a címkét. Nem. Nem kell. Felkapok egy másikat. Semmi.

- Hol van már?! - kiáltok fel kétségbeesetten.

Megelégelem az egészet. Kiveszek egy harmadik üvegcsét és a széket az asztalhoz húzva leülök. De egy kézzel nem tudom lecsavarni róla a kupakot. Az idõ egyre csak telik. Senki nem jön utánam. Se ápoló, se orvos. A folyosó nem bolydult fel. A nõvérke pedig még mindig ott fekhet a földön, kiguvadt szemekkel, arcára száradt nyállal. De õ elmondhatja Curtisnek, hogy jövök. Hogy nemsokára én is megérkezem.

A földhöz vágom az üveget és az ripityára törik. Apró fehér pirulák gurulnak szét. A széket félrelökve leguggolok, hogy összeszedjek párat. Ujjaimba bel-belevágnak az üvegszilánkok. Mikor már markom lassan megtelik, kinyitom a szám, és betessékelem az összes pirulát. Az asztalról leveszem a vízzel teli üveget és addig iszom, amíg az összes gyógyszer le nem gördül a torkomon. Aztán bekuporodom az íróasztal alá. Felhúzom térdeimet és várok. Ép karomat térdeimre fektetem és rájuk hajtom a fejem.

Mennyi lehet az az idõ, ami alatt lepereg elõttem életem filmje? Újra látni akarom minden mozzanatát. Látni akarom Mirrort gyerekként, és a napot, amikor Curtis elõször szólt hozzám. Látni akarom, amikor elõször simogatta meg a fejem... De a film nem jön. Nem pereg le szemeim elõtt semmi.

Mert nem is fogok meghalni. Csupán alszom egyet, amíg a többiek vissza nem jönnek. Igen. Csak aludni fogok. Hosszan és mélyen. És amikor felébredek, minden újra a régi lesz. Mirror majd jól leszid. Curtis pedig csak megvonja a vállát, mintha nem is érdekelné.

Hatalmába kerít a nyugalom és halvány, lágy mosoly kúszik ajkaim köré. Nem történ semmi, igaz Ben? Minden a legnagyobb rendben. Minden a lehetõ legnagyobb rendben van.

Valaki halkan lépdel a szobában, pedig az ajtó sem nyitódott ki, a szekrény sem gurult arrébb. A világ már kissé homályos, itt-ott hullámzik, kavarog a sötétebb sarkokban. És a Valaki megkerüli az asztalt. Puhán, hangtalanul lépked, mintha nem is a földön, hanem fölötte járna. Koszos cipõivel megáll az asztal elõtt. Aztán leguggol. Még mindig mosolygok, de szemeimbõl patakzanak a könnyek.

- Minden a legnagyobb rendben. - szólalok meg alig hallhatóan. - Nem történ semmi, igaz Curtis?

És õ kinyújtja karjait felém, megfogja vállaimat és kihúz az asztal alól. Gyengéden, finoman ölel magához, hogy ne okozzon fájdalmat. És én hozzábújok. Most már szeret, érzem. Mélyen magamba szívom oly' jól ismert illatát.

Aztán elnyel a sötétség. És én alszom.

Vége.