Ezt a történetet Yoo Tsubasa-val írtuk!

…Valcan, a Zanakiros törzs kegyetlen hercege és Khalil a sokat elszenvedett rabszolga…

Valcan egy falu fosztogatásakor megpillantott egy gyönyörû fiút és azonmód magának is követelte a szépséget. A rabszolgák közé sorozva tette próbára, s mikor a fiú elég erõsnek bizonyult a túléléshez, maga mellé vette szolgájának, s bár ezt fagyos szíve is ellenzi, jobban ragaszkodott ehhez a fiúhoz, mint eddig bármelyik ágyasához…

Khalil gyûlöli a sorsát, rettegve vár minden hajnalt, de minden hiába, hisz nem szabadulhat. A sok  megpróbáltatás során a lelke egy részét is elvesztette, az emlékeivel együtt. Eltûnt a múltja, a jövõje pedig bizonytalan, kiszámíthatatlan, csupán egy szégyenteljes érzés maradt mi a józan ész ellenében is a kínzójához köti…

Elfeledtetheti-e egy csipetnyi gyengédség évek gyötrelmeit? Vajon a büszke herceg megnyitja-e a szívét, a rabszolga elõtt, aki tudtán kívül máris birtokolja azt? Megbirkóznak-e a közben õket beárnyékoló fenyegetéssel?

                                  Valcan                                                               Khalil

(Az esetleges elírásokért elnézést, a javítás folyamatban van)

 

Khalil

A rettegett keleti szárny felé veszem az utamat, mert a Nagyúr inni kért, s inni kap. Lábaimmal érzem a nyirkos padló köveit, és csak arra koncentrálok hogy ki ne lötyögtessem a karmazsin színû, bódító illatú nedût. Én inkább a vizet kedvelem, soha életemben nem ittam még ilyet, és nem is fogok, ha azon múlik. Bár nem tudom hogy mit ittunk még régen otthon, csak annyira emlékszem hogy talán lehetett családom, szeretõ szüleim.

Akármennyire is szeretnék visszaemlékezni, sosem sikerül, mintha nem is léteztem volna addig a napig. A többi alárendelt is sürög-forog körülöttem, és halk susogást hallat, mert csak ilyenkor, na meg lámpaoltáskor tudunk beszélgetni. Nap közben folyton ugrálhatunk az urainknak, fõleg én.

Halkan kopogok a fából készült nehéz ajtón. Válaszul, egy éles mély hang üti meg fülem.

- Gyere be! - benyitok, és meglátom ott terpeszkedni az egyik kanapénak mondható garnitúrán. Mindkét kezem tele, az egyik a kancsó fülét markolja, a másik egy finoman kidolgozott serleget, aminek a másik párja a királynál teljesít szolgálatot. Egy szót sem hallatok, hisz nem az a dolgom hogy beszélgetõ pajtásként szolgáljam a Nagyurat. Hanem hogy alantas rabszolgamunkát  végezzek abban a kastélyban, aminek alapjait talán az én szülõházamra építették.

Lerakom a hozott italt, a szemeim az arcára terelõdnek. Kicsit összeszûkült szemei, és alattomos vigyora, na meg biccentése jelzi, meddig töltsem a serlegét. Kicsit meging a kezemben a kancsó, és egy csepp, ha nem több kilöttyen. Még ezt sem nézi jó szemmel, pedig fohászkodom neki, hogy feltörlöm, hisz ez csak egy apróság. De nem, hajthatatlan.

Már csattan is a keze az arcomon, pedig mily apróság, és mégis mennyit kapok én ezért. Sosem hibázom, ha mégis az nagyon ritka. Lapát kezének helye nyoma vörösödni kezd az arcomon, és félve rakom le a kezemben szorongatott edényt.

- Bo-bocsánat.  – dadogom zavartan, és kerülöm szikrázó tekintetét.

Mindig terrorban tart, mert a kedve úgy kívánja. Amikor hozzákerültem még furcsálltam ezt a viselkedést, de mostanára már megszoktam. Volt már ennél nagyobb sebem is, na meg azok a tenyérnyi lila zúzódások a testemen mindenhol, amit egy újabb botlásomért kaptam, még régebben.

- Elõ ne forduljon legközelebb, hiszen tudod milyen drága bor volt ez!

Én nem tudhatom, hisz ilyet nem bíznak egy ilyen rabszolgára mint én.

- Ígérem, legközelebb jobban vigyázok Valcan Nagyúr! - sütöm le a tekintetemet, a hajam a felsõtestemet csiklandozza. Sarkon fordulok, hogy a feladatomat teljesítve elhagyjam a szobát, de érces hangja a nevemen szólt.

- Khalil… - kezem már a kilincsért nyúlt, de rettegve leengedem magam mellé.

Mit akar tõlem, hogy a nevemen szólít? Azon a néven, amit akkor adtak nekem amikor szolgának fogadtak?

Tiszteletreméltó. Ez a jelentése. Talán azért, mert ennyi megpróbáltatás után még mindig ép elmével bírok? Nem tudom, de önként megfordulok, mutató ujjaival maga felé csal.

Úgy érzem magam mint egy kisegér az oroszlán markában. Barna bõre csillog a gyertya fényében, és hatalmas szõrmével lefedett teste megemelkedik a helyérõl, én pedig elé lépdelek. Csupán mellkasáig érek, és nem is vagyok olyan erõs alkatú mint õ. Izmosnak izmos vagyok kellõen, de kinézetem sokkal hanyagabb. A kopottas színû hajam, ami már ilyen fiatalon õszülni kezdett, de néhol még a volt fekete mivolta látszik.

Állam alá simítja hatalmas kezét, és arcomat összeszorítja, és csücsörítésre kényszerít, én pedig halkan tûröm a megpróbáltatásokat. Keze enged, és nyújtózkodásra késztet, lejjebb hajtja ugyan a fejét, és azonnal ajkaimra mar. Levegõt sem hagy venni, és nyelve vadul simít az enyémre. És mind ezt egy „koszos szolgával” teszi, ahogy õ szokta mondani, mikor már bizsergetni kezdene az érzés elenged.

- Na takarodj. – töröl egyet száján, és utasít hogy hagyjam el a lakrészt. A hozzám hasonlók lakhelye felé veszem a lépést, és sietek, mert a szegényes kis vacsorám nem vár sokáig. Végül beesek, hála istennek nem az utolsóként, és elveszem  ami nekem jár. Lassan rágicsálom, hogy minden egyes falatot kiélvezzek.

Késõ van, nagyon késõ. A csillagok már ott várnak engem, hogy elmerengve nézegethessem õket. Az egyik beszélgetõ társam rám kérdez, amikor  elindulok az udvarban található legmagasabb fához.

- Minek mész oda? Már megint csillagászni? – rakja derekára a kezeit, a nálam cingárabb újonc. Nem tudom miért feltûnõsködik, mindig ez van. Végül felmászom a hatalmas fa egyik vaskos ágára, ez a törzshelyem.

Egy kis idõ után megkérdi tõlem.

- Miért a fáról nézed õket? Hiszen innen is lehet látni õket. – a fa alól beszélt, de az erõd falain túl is ellátok errõl a fáról. Legalább egy kis zöld területet is láthatok. Így felelek neki.

- Mert itt szabadabbnak érzem magam …

Valcan

A bor bódító íze teljesen a fejembe száll, bár az után a nagy kancsó után nem is csodálom. De mit tehetnék, ha odakint esik az esõ? Mintha az istenek is azt akarnák, hogy ma részegre igyam magam, holott az italtól a gondolatok ködössé válnak.

Kényelmesen levetem magam a fából ácsolt kerevetre, amit több rétek bõr és bunda tesz puhává, de az a nyavalyás rabszolga, még mindig nincs itt. Meg kellene korbácsoltatnom, mert nem siet eléggé, de akkor ki hozná nekem a következõ korsót, ha nem õ? És nem is akarom, hogy más hozzá érjen.

Hátradöntöm a fejem és a hideg szürke mennyezetet bámulom, amin kusza táncot járnak a gyertyák fényeit, mintha démonok tánca lenne. De az is lehet, hogy valóban a bor okozza ezeket a téves képzeteket.

Halk kopogás hangzik fel a nehéz faajtón, úgy tûnik végre ideért az a semmirekellõ.

- Gyere be! – kiáltok ki rögvest és a kitáruló ajtóban megjelenik a már jól ismert vékony alak. Sápadt bõrét itt-ott még tarkítják a lila foltok, de már kezdenek eltûnni a múltkori nagy verés következményei. De csak õ tehet róla, mert megpróbált elcsábítani mikor a királlyal beszéltem. Láttam a tekintetén ezért jól elvertem és utána a magamévá tettem.

Khalil sosem mond semmit, könnyet is csak néha ejt, viszont mégsem nézem férfinak. Õ csak egy nyomorult rabszolga, legyen bármilyen csábító is.

Az egyik kezében az aranykancsót, a másikban a díszes serleget tartja, amit még atyánk adott nekem és a bátyámnak.

Leteszi az asztalra a bort, majd rám veti fakó szemeit. Különös, mert õ maga is olyan halovány… mindene. Érzelemmentesen néz a szemeimbe, emlékszem még régen, hogy zokogott és könyörgött, de most már csak akkor teszi, ha tudja, hogy kikap.

Összeszûkült szemekkel intek a serleg felé, õ pedig remegõ kezekkel felemeli a kancsót és teleönti ahogy szeretem, de megbillen a keze és a kezemre önti a bort. A szerencsétlen! Hányszor kell még elvernem mire megtanulja?! Gyûlölöm a kétbalkezes szolgákat!

- Sajnálom nagyuram, azonnal letörlöm, kérlek bocsáss meg! – könyörög, leteszi a kancsót, de már nincs ideje, hogy megtörölje, a kezem már csattan is az arcán.

Megérdemelte. Sõt nagyobbat érdemelne, de a törékeny kis álkapcsát valamennyire kímélem, mert szép, egészséges fogai vannak és nem akarom kiverni õket. A fogatlan rabszolgák rondák és undorítóak. Khalil pedig nem csak a szolgám, hanem az ágyasom is.

- Bo-bocsánat. – dadogja, mindenhová néz, csak a szemembe nem. Mindig is félt a tekintetemtõl.

Halvány kis arcán ott vöröslik a tenyerem nyoma, ami elégedettséggel tölt el. A várban tudja mindenki, hogy õ az enyém és akinek fontos a karja az nem is ér hozzá.

- Elõ ne forduljon legközelebb, hiszen tudod milyen drága bor volt ez. – figyelmeztetem. Ezt a bort csak én is a bátyám fogyasztjuk és nem kevés arany az ára.

- Ígérem, legközelebb jobban vigyázok Valcan nagyúr! - lesüti a szemeit, még mindig kerüli a tekintetem.

De ahogy meghajol, kócos haja végigsimítja a sápadt testét. Wrrr… õ a legkívánatosabb rabszolga az egész városban…

- Khalil… - szólok utána, mikor már az ajtónál jár. Rettegõ tekintettel fordul felém, de csak a mutatóujjam begörbítve hívom közelebb, nincs kedvem most beszélni.

Felállok a kerevetrõl, apró termetû teste csupán a mellkasomig ér, így le kell hajolnom, ha el akarom érni a csábító rózsaszín ajkait. De inkább õ nyújtózkodjon hozzám. Az állára szorítok és feljebb vezetem a tekintetét, majd arra kényszerítem, hogy lábujjhegyre álljon és vadul az ajkaira marok. Nem érdekel, hogy élvezi-e vagy sem, nem azért csinálom, hogy neki jó legyen, hanem hogy az én éhségemet csillapítsam, de úgy tûnik az irányában ez sosem múlik el. Ha nem ittam volna túl sokat nem úszná meg egy csókkal.

- Na takarodj. – utasítom amint elég volt belõle. Most már mehet.

Azonnal kisiet, egy pillanatot sem tétováik, hisz minél hamarább menekül, annál kevesebb büntetést kap. Valamiért mindig felkelti a vágyam, ha a szenvedõ arcát látom, a könnycseppeket a sápadt bõrén. A lila foltok a testén olyanok, mint a bélyegek, amik azt mutatják, hogy õ a tulajdonom és az is marad mindörökké.

Egy másik rabszolga már elõkészítette a fürdõt. Azok akik ezt a várat építették okosan kitalálták, hogy juttassanak vizet egy harmadik emeleti fürdõbe is, ami a hatalmas kõmedencékben egy farkas fej szájából csorog be és a túloldalon egy résen ki, ha megtelik a medence.

De… az a koszos rabszolga meg már elment. Akkor mégis ki fogja megmosni a hátam? Azt hiszi én fogok utána keresgélni?!

Dühösen az ajtóhoz megyek és felrántom, majd az elõtte szobrozó rövid barna hajú rabszolgafiúra meredek. Már egy éve itt van, elég erõsnek bizonyult, hogy maradhasson. Az arca nem rossz, de a haja nem tetszik. Még nem nõtt meg neki úgy, mint Khalilnak.

- Hozd ide Khalilt most azonnal! – dörrenek rá, õ pedig rögtön elszalad. – Visszamegyek a hálóterembe, de alighogy leülök az ágyra máris kopognak.

- Gyere! – majd ellátom a baját, amiért még nekem kellett várnom rá. Viszont nem õ lép be, hanem az a rövid hajú rabszolga. – Hol van?!

- Nagyuram… bocsáss meg, nem találtam a rabszolgaszálláson. – mondja remegve az ajtóban állva – Óhajtja, hogy máshol is…

- Nem! – érzem, hogy a várban van, de majd megtanulja, hogy hol a helye. Most viszont fürödni akarok. – Vetkõzz!

Ijedten néz rám, szemeibõl megindulnak a könnyek. Pont olyan, mint Khalil volt mielõtt megneveltem, de nem olyan szép, nem is tetszik annyira.

Teszi amit kérek, majd intek neki, hogy menjen a fürdõbe míg én is levetkõzöm és leveszem a karjaimról az arany karpántokat.

A rabszolga a medence mellett állva takargatja magát, mintha nem láttam volna már meztelen rabszolgát, majd a vízbe sétálok és jó kutya módjára õ is követ. Megtanították már neki, hogy mi a dolga. Ahogy a fürdõolajat dörzsöli a bõrömbe érzem a kezei remegését, majd ahogy a fonatomat kezdi kibontani már idegesítõvé válik.

- Ha egy hajszálat is kitépsz, megemlegeted a mai napot! – figyelmeztetem.

Tovább folytatja, de a teste remegése mit sem csillapul, majd amikor teljes egészében kibontja a hajam megpróbál vizet csorgatni rá, de annyira rázkódik a keze, hogy a vizet a szemembe locsolja. Felmordulva ragadom meg a csuklóját és erõsen megszorítva a vékony testrészt nekilököm a medence kemény oldalának.

- Semmit nem tudsz rendesen csinálni te szerencsétlen?! – pofon vágom, úgy hogy még az ajkai is felrepednek és hangos zokogásba kezd, amivel egyáltalán nem hat meg. Sõt… csak eszembe juttatja Khalil szenvedõ arcát, vékony, hosszú lábait és máris feléled a vágyam, de õ sajnos nincs itt. Csak ez a szerencsétlen, akihez még hozzá sem értem. Eddig.

- Fordulj meg! – annyira fél, hogy szinte érzem az illatát a levegõben, de megfordul. Tudja, hogy nem mondhat nemet. A háta mögé állok és lenyomom a medence szélére, majd egy erõs mozdulattal tövig belé hatolok.

A sikítása talán még a várudvarra is hallatszott, olyan szûk volt a kicsike, hogy szinte éreztem, ahogy megrepednek a szövetek körülöttem, de csak erõsen leszorítom a hideg kõre, hogy moccanni se tudjon. Figyelmen kívül hagyva a könyörgését vadul mozgok benne, a bor tompítja a gondolataimat, így még a szokásosnál is durvább vagyok és egyszerûen ideges, mert Khalil volt olyan szemtelen, hogy eltûnjön, holott minden este õ készíti a fürdõt. Talán azt hitte részegen már nem is emlékszem majd rá?

Amint végzek ezzel a sikítozó kutyával ott hagyom, és dolgomat végezve kilépek a medencébõl.

- Ha nem jössz rögtön utánam odaadlak az egyik katonámnak is! – ez nem rabszolgaszálló, már nincs dolga mehet.

Töltök egy kis bort a serlegembe és mire megiszom elõtámolyog a reszketõ fiú is. Nem olyan szép mint Khalil és nem is volt olyan élvezetes meghágni, de jobb a semminél.

- Mond meg Khalilnak, hogy legközelebb legyen a helyén és ha reggel nem lesz itt mikor felébredek harminc korbácsot kap tõlem!

- Igen… Valcan nagyúr. – alig van hangja a sikítozástól, de végül kitámolyog. Elégedetten figyelem a combján elmaszatolódott vért. Hm… végül is most õt büntettem meg a kedvenc kis rabszolgám helyett, de eljön az õ ideje is.

***

Reggel farkas vonyításra ébredek, a harcosok biztos vadászni indultak és vitték a saját farkasaikat is. Megmozdulok és a fejembe tompa sajgás nyilall, amit morogva tûrök, hisz tudom, hogy a tegnap elfogyasztott bormennyiség az oka.

Lassan kinyitom a szemem és körbenézek, mire azonnal kiszúrom a sarokban kuporgó rabszolgámat aki félve néz rám a helyérõl. Lepereg elõttem a tegnap éjszaka történései: hogy kerestem õt, de nem találtam, aztán a fiú akit helyette tettem a magamévá, majd elzavartam, egy üzenettel Khalilnak. Úgy tûnik legalább arra jó volt, hogy átadja.

Felülök az ágyon, a testemet nem fedi semmi, mindig meztelenül alszom, de õ már számtalanszor látott ruha nélkül.

- Gyere ide Khalil! – ritkán hívom a nevén és fõként akkor mikor akarom õt, de most haragszom rá. És ha haragszom rá akkor…

Feláll és remegõ léptekkel közelebb jön. Az ágyékkötõ nincs rajta, mintha tudná, hogy mi vár rá, de ez nem lesz elég. Gonosz mosollyal pillantok végig a testén, amin még mindig ütésnyomok vannak, ezért most nem fogom megütni. Most valami mást kap tõlem.

Amint elém ér felállok, élveteg mosollyal simogatom meg a sebeit, majd gyengéden az arcára simítok. A szemeiben rettegés, ahogy találkozik a tekintetünk… nem tudja mit fogok vele tenni és éppen ezért fél annyira.

- Te csak egy mocskos rabszolga vagy. Szerinted mennyit ér nekem az életed, ha még akkor sem talállak, ha szükségem van rád? – kérdezem, miközben tovább simogatom az arcát és a nyakát. Remegés fut végig a testén és libabõrössé válik a bõre. Csak nem tetszik neki?

Elveszem a kezem. – Mit gondolsz? Megérdemelsz még egy esélyt vagy szép lassan kínozzalak addig, míg már beszélni sem tudsz?

- Ne… Nagyuram kérem, nem tettem semmit! Ne bánts kérlek! – tör ki belõle a könyörgés a könnyekkel együtt.

Elégedett vigyor szökik az ajkaimra. – Hozd ide a kardomat!

Egy elcsukló hangot kiadva szedi a lábát, majd megjelenik a nehéz aranyhüvelybe bújtatott fegyverrel. Meg sem próbál támadni, hisz tudja, hogy nem lenne értelme. Megáll ott ahol volt és átnyújtja a kardot.

- Ha megmozdulsz meghalsz. – mondom nyugodtnak tûnõ hangon, de ez csak a látszat és ezt õ is tudja. Akkor vagyok a legdühösebb, ha nyugodtnak tûnök.

Elõhúzom a kardot és a lapjával végigsimítom a testét fölfelé, majd vissza, és ugyanezt a másik oldalon is, de a felkarjánál megállok.

- Mi vagy te? – kérdezem, a kard élét simítva a bõrére.

- Rabszolga, Nagyuram. – suttogja színtelenül.

A pengét végighúzom a karján egy vízszintes vágást ejtve, mire hullani kezdenek a könnyei és mosolyogva figyelem a szép arcát, amire árnyékot vet a fájdalom. Nem mély vágás, csak annyira, hogy vérezzen és nyoma maradjon.

- Kié vagy?

- A tiéd… Valcan nagyúré. – nyöszörgi.

Kap még egy vágást pár centivel lejjebb, majd áttérek a másik a karjára.

- Mi a dolgod? – kérdezem várakozóan tartva  a pengét, õ pedig tétovázik a válasszal, hisz már tudja mi jön utána.

- Hogy teljesítsem a parancsaidat.

Vágás.

- Mikor?

- Mi-mindig… bármikor.

Még egy vágást ejtek a karján, majd lesimítom a pengét az egyik combjára, de meggondolom magam, mert tetszenek ezek a részei. Lejjebb megye a lábszárára.

- Hol voltál tegnap éjjel?

- Nagyuram… könyörgöm ne tegye… bármit megteszek…

Vágás.

- Hol voltál tegnap éjjel?

Elsírja magát a vállai is beleremegnek, de nem mer elmozdulni.

- Odakint egy fánál. – sírja remegve.

Vágás, majd a penge átcsúszik a másik lábszárára is.

- Miért?

- Né-néz-néztem a csillagokat.

Vágás.

- Egyedül? – nem szeretem ha bárki is a közelében van. Õ csak az enyém.

- Beszélgettem egy másik rabszolgával, de utána egyedül voltam.

Az utolsó vágás.

Felállok és mosolyogva simogatom meg az arcát, de még nincs vége. Ez volt a büntetése, de én még mindig dühös vagyok.

A kard hegyét végigvezetem a nyakán, a mellkasán, a hasán, majd le az ágyékára és megállítom a férfiassága tövénél. Gonoszul vigyorogva nézek a rettegéstõl tágra nyílt szemeibe, azt hiszi kasztrálni fogom, de neeem. Meghagyom ezt az édes kis részét is, de…

- Mit gondolsz? Megszabadítsalak tõle hm?

- Neh… ezt ne… - leheli alig halhatóan, teljesen elsápadva.

- Nem is tudom… - mondom, bár csak azért, hogy lássam a rettegést a vonásain - … ez azon múlik, hogy hogyan fogsz kiengesztelni, amiért az éjjel bosszúságot okoztál.

Khalil

Az ott toporgó fiú eltûnt, én pedig a fán vackoltam meg, így legalább nem fognak ránk, rám törni a sötétségben az õrök, hogy ellenõrzést tartsanak. Szemeim már elnehezülnek, de azonnal felkapom a fejemet, amikor egy éles sikoly vízhangját hallom a környezõ falakról.

A fürdõ felõl jött… a fürdõ, a FÜRDÕ!!  

Nekem dolgom volt még, kiment teljesen a fejembõl! És ha nem én vagyok ott, még is kicsoda?

A leggyorsabb tempóban csúszom le a sima kérgen, és a helyemre igyekszem. Halkan lefekszem a helyemre, és magamra húzom a már jól megszokott textilt. Remélem nem vették észre hogy nem voltam a helyemen, hisz a nagyúr is rendesen ivott ma, és az ital a legjobb búfelejtõ. Próbálom lecsukni a szemeimet, és ellazulni. Nem hagy nyugodni az az elõbbi sikoly, biztos nem volt értelmetlen, itt mindennek oka van. Halk tipegések közelednek a szálló felé, nekem pedig rettegés költözik a szívembe. Ám nem kell tartanom ettõl a kis õzikétõl, botladozva közeleg a mellettem lévõ helyre. Ugyan is mellettem alszik, de hangos puffanással padlót fog. Felkelek, és felnyalábolom a szédelgõ fiút. A Hold besüt a nyitva hagyott ajtón, én pedig a helyére fektetem, de tekintetemet nem kerülheti el a vér látványa. 

- Mi történt? Ki csinálta ezt veled? – fogok egy vizes rongyot, és elkezdem letisztítani az elkent immár alvadt vért a combjáról. 

- A Nagyurad… nem kell meséljek, hiszen te is láthatod, ez mind miattad… - nyöszörgi elhaló hangon, nekem pedig bûntudatom támad, hogy nem voltam a helyemen. 

- Értem. – letisztogatom, amennyire tudom, és ráterítem a takaróját, de még nem fejezte be mondandóját, már alig-alig nyöszörgi az álmosság és a fájdalom egyvelegétõl, de a lényeget felfogom belõle. 

- Valcan nagyúr azt mondta ha akkor nem leszel ott amikor felébred harminc korbácsot kapsz büntetésül. – tehát nem volt annyira ittas, és észrevette hogy nem voltam ott, az egyik sorstársamat büntette meg az én vétkem miatt.

Rettegve alszom el, reggel rögtön fel kell igyekeznem hozzá, és megkapom a méltó büntetésem

                                               
Korán kelek, és sietek is a keleti szárnyba, a rettegett szobába. Bekucorodom a legbiztonságosabbnak tûnõ sarokba, és várom hogy felébredjen. Farkasok vonyítása hallatszik az erõd udvaráról, mire ébredezni kezd. Feje körbepásztázza a szobát, végül felül, és magához szólít. Megint ez a mindent eláruló arc, már elõre levettem mindent, mert tudom mi vár. 

- Gyere ide Khalil! – felállok helyemrõl, majd a félelem egyre jobban lesüt a mozgásomról. Hozzá lépdelek, és megvárom amíg feláll. Tenyere a sebeimen simít át, mindegyiket megcirógatva, de ez a gyengédség csak álca.

Vajon mit tervezhet?  

Felnézek az arcára, riadtan, mert tekintetünk találkozik, és szemei szinte szikráznak, hiába áraszt látszatra nyugalmat. 

- Te csak egy mocskos rabszolga vagy. Szerinted mennyit ér nekem az életed, ha még akkor sem talállak, ha szükségem van rád? - tovább becézi az arcomat, majd a nyakamra tér amitõl megint az a furcsa érzés kerülget, szinte bizserget a bõröm az érzéstõl, libabõrössé válik, és megremegek. 

– Mit gondolsz? Megérdemelsz még egy esélyt vagy szép lassan kínozzalak addig, míg már beszélni sem tudsz? - elvette a kezét, így nem érzem tapintását.

Legalább eddig az egyik keze le volt foglalva, és nem tudott bántani vele, de most vajon mi jár abban az elborult fejében?

- Ne… Nagyuram kérem, nem tettem semmit! Ne bánts kérlek! - nem bírom már ezt a sok feszültséget, hogy sakkban tart, csupán pár szóval. Elõször a szavaim, utána sûrûn potyogó könnyeim törnek a felszínre. Ördögi vigyorral élvezi elkeseredett könyörgésemet. 

– Hozd ide a kardomat! - biztosan meg fog ölni, mert akarata ellenére egy másik rabszolgán töltötte ki a mérgét, pedig én érdemeltem volna meg. Szerencsétlen fiú még ma sem tudott lábra állni, és mind ezt miattam. 

Egy apró lélegzetvételem hangja hallik, s kénytelen vagyok szinte már elfutni a súlyos fegyverért. Odaviszem neki, és megállok ugyanazon a helyen, ahol elõzõleg álltam. 

- Ha megmozdulsz, meghalsz. - közli velem határozott vérszomjas hangon. Nagyon dühös, rettentõen dühös!

Elõhúzza a szépen kidolgozott kardot, és végigsimítja a testemet a veszélyes fegyverrel, én pedig jó szolgaként - bár kimondottan félek tõle - de ott állok, és várom a büntetésem.

Megállítja a fegyverét az egyik felkaromnál. Minden porcikám menekülésre sarkall, ám esélytelen: vagy õ öl meg, vagy a többi alantas kutya…

- Mi vagy te?- megfordítja, éppen úgy hogy az éle bele tudjon marni a bõrömbe egy mozdítás hatására. 

- Rabszolga, Nagyuram. – mondom színtelenül. Végigszánt bõrömön az éles tárggyal, ami sebet szakít rá. Még jobban sírni kezdek, és érzem ahogyan a nyílt húsnál szinte már csíp a vele érintkezõ levegõ. Fáj… 

- Kié vagy? - tovább folytatja a kérdezgetést. 

- A tiéd… Valcan nagyúré. - nyöszörgöm fájdalommal beszõtt hangommal. Pár centivel alatta újból feltépi bõrömet, azzal a fém szörnyeteggel. 

- Mi a dolgod? – ha felelek hiába. Megint meg fog vágni. 

- Hogy teljesítsem a parancsaidat. - megvág, ismételten. 

- Mikor?

- Mi-mindig… bármikor. – a combomra húzza a förtelmes, és immár egy kissé vérrel festett eszközt, és lejjebb húzza a lábam szárára, majd megint megállítja, megint meg fog sebezni… már a többi is rettentõen ég, de muszáj lesz megállnom itt.   

- Hol voltál tegnap éjjel?

- Nagyuram… könyörgöm ne tegye… bármit megteszek…- fohászkodom egy nyüszítõ állat hangjára hasonló szavakkal. 

Megint…

- Hol voltál tegnap éjjel? - most már tényleg mindent kiszagolhatott, de ennyiért így megbüntetni? Remélem csak ez lesz a jussom, és utána gyorsan visszasunnyoghatok a többiekhez, annyira sírok, hogy a könnyeim már összefolynak , és az orrom hegyén esnek alá. 

- Odakint egy fánál. – a penge felmarja a bõrömet, ismét, majd a másik lábamra tér rá. Semmim nem ússza meg a haragját. 

- Miért? – a hangja kegyetlen, és már biztos vagyok benne hogy eddig tûrt meg maga mellett. Elvégre már 4 éve õt szolgálom, és egy arcot nézni ennyi idõn keresztül biztos unalmas, na meg idegesítõ. 

- Né-néz-néztem a csillagokat. 

Vágás. Megint, nem elég az a sok metszés raktam?

- Egyedül? - kérdi kicsit rekedtes hangján, én pedig a padlót kémlelem, mert nem akarom az arcát látni, biztos elégedetten vigyorogva tekint le rám, ami nagyon megalázó. 

- Beszélgettem egy másik rabszolgával, de utána egyedül voltam. - fakadnak ki belõlem a szavak, mire  megvág még egyszer. Majdnem mindenhol kétszer sebzett meg. Az elsõbõl lecsöpögõ vér megalvadva mutatja a büntetéseim nyomát.

Feláll, de még mindig markolja a pallosát. Másik tenyerével végigsimít arcomon, és már majdnem kacajra hajló ajkakkal méricskél. Elõször torkomnak szegezi szablyáját, majd lejjebb vezeti, egészen az egyik életemnél is fontosabb testtájamhoz, és a kard éle a bõrömnek feszül. Most biztosan meg fog szabadítani a férfiasságomtól, lesz olyan kegyetlen. 

- Mit gondolsz? Megszabadítsalak tõle hm? - hajol közelebb, és a rettegõ tekintetemre koncentrál, elborzaszt az ijedtség mellett az is hogy ennek örülni tud. Ha ilyen helyzetben lát. 

- Neh… ezt ne… - nyögöm elhaló hangon, és a mostani színemnél is sokkalta fakóbb vagyok. 

- Nem is tudom… ez azon múlik, hogy hogyan fogsz kiengesztelni, amiért az éjjel bosszúságot okoztál. – mivel tudnám én ezt helyre hozni?

Gondolkozz, ha nem találsz ki gyorsan valamit mehetsz a többi után…  

Félve felpillantok a hatalmas emberre, a tekintetem a barna arcra szegezem, majd remegõ kezemmel a kardot tartó kezére simítok. Elég volt, tegye el azt a fegyvert… nem akarok több sebet ez által. S mintha hallaná a fejemben motoszkáló elõbbi gondolatokat, visszacsúsztatja a szablyát a hüvelyébe.

A másik remegõ karom a mellkasára helyezem, ahol a kõ szívének dobogását érzem. Õ pedig csak nézi apró, esetlen mozdulataim, jómagam pedig  igyekszem felérni az „uram” ajkait. Remélem nem kapok ezért is, mint a múltkor… mindig minden az én hibám. Végül engedi nekem, engesztelés néven, hogy határozatlanul szájára biggyesszem az enyémet. Közel van az ágy, ahonnét már nincs visszaút.

A nyakamnál fogva erõltet magához, és vág az állati bundával fedett alvóhelyére. Nincs rajtunk semmi, így könnyen meglátom amit meg kell lássak. Hajamba túrva szakítja félbe a csókot. Majd kicsit próbálok alatta mocorogni, de izmos karjai megperdítnek, és lenyomják a fejemet a szõrmével egy magasságba.  Még levegõt sem volt idõm venni, és már erõszakoskodik is, ahogy csak tud, belém hatol, de csak félig. Halk nyögéssel tûröm, majd magamban érzem teljes valójában, és nagy oxigénfröccsöt zúdítok le a tüdõmön. Karjaimat magam alá gyûröm, hátizmaim teljesen megfeszülnek, és hang nélkül, néha egy halk hanggal kísérem amíg… Érzem hogy a végét járja, és amiért nem adtam egy számára érdekes hangot sem, így megfordít, és az arcomba néz. 

 - Élvezed mi? Te kis… - megijedek, mert nagyon gyorsan mozog, és belém fog élvezni. Mocskos leszek, nem akarom nem nem nem !!

Fészkelõdni kezdek alatta, amit morogva megállít, és egyik kezemet a fejem felé rántja, majd a legszörnyûbb következik. Nagyot hörögve megáll… én pedig azonnal hisztis sírásba kezdek, de meg sem moccanok. Hogy is moccanhatnék, amikor rám dõlt? Tüdõm görcsösen le s fel inog, és levegõt kapkodok. Megkínoz, és még ágyasának is hív. Csak velem ilyen kegyetlen, és csak velem képes szeretkezni, talán magamhoz kötöttem volna valahogy?

A kínzások által biztos, de hogy így is… Gusztustalan. Lassan kihúzódik belõlem, és elégedett fejjel vet rám egy pillantást, még én elernyedt testtel próbálok felkönyökölni. De mint ha az összes erõm elhagyott volna, visszaesem a szõrmék közé. Néha megengedi hogy az ágyában alhassak, és ez az alkalom is az egyikek közé tartozik. Kisírt szemmel fordulok jobbomra, amint õ mellettem liheg. Hajam selyemfonálként terít be mindent, talán már a hátam közepéig is leér. Csupán pillogni tudok, míg õ játszik a loboncommal.

Megfizettem az engedetlenségért, és ideje a dolgomra indulnom. Elõször lábaimat mozgatom meg, és kotorászok le a hencserrõl, majd kezeimre támaszkodva ülök fel, és azonnal az ágyékkötõm után keresgélek. Hamar rá is akadok, és ingatag testemre felhúzom, majd vetek egy pillantást parancsolómra. Szép metszésû ajkairól egy vigyor rí le. Megiramodva futok, és rántom ki a bejárót, majd majdnem fellökve az egyik õrt loholok tovább. Az egyik saroknál elbújok, és áttörlöm az arcomat. Majd eltûnök az egyik eldugott kis udvarocskába, ahol egy szökõkút kapott helyet. Itt szoktam elmélkedni, és elmerengni a víz tükrében. Most pedig két tenyerem közé fogva egy kis vizet  mosom meg arcomat a rászáradt sós lé maradványaitól, és a lassan lenyugvó, de még fodrozódó víztükörre nézek. 

Végigmérem önmagam, de csak a kisírt szemeim , és a néhol pirosas árnyalatú bõröm ötlik azonnal lelki szemeim elé. Törökülésben nézem még mindig az orrom elõtti medencét. Nyugalmamat megzavarja pár sorstársam, hárman vannak, és nem éppen boldogak. Élükön a tegnap általam ellátott újonccal. Majd mérgesen megszólít. 

 - De jó hogy újból találkozunk Khalil! – felállok a helyemrõl, és megállok egyhelyben. A kettõ mellette már régóta itt van, talán régebb óta mint én, õk már teljesen hozzászoktak a folyamatos sanyargatáshoz. 

- Mit kerestek itt? És mit…? – ki sem mondhattam a mondatom , és máris az egyik öregebb fazontól egy hatalmasat kapok, nem akkorát ugyan mint Valcan nagyúrtól szoktam, de sajog a bõröm utána. 

- Megfizetsz azért amiért tegnap rajtam töltötte ki a Nagyúr a mérgét… - nekem rontanak, és ütni verni kezdenek, majd az egyik falhoz csapódom, és köhögve nézek rájuk. Rendesen összevertek, én pedig mérgesen rájuk förmedek. 

- Hagyjatok békén, egy szó és repülsz innen te taknyos! – próbálok feltápászkodni, és már hallom is az õrök futását a folyosóról, és egy ismerõs halkan suttogó hangot. 

- Kuss! - az izmosabbik hirtelen a kemény kõhöz csapja fejemet a homlokomnál fogva. Én pedig azonnal elvesztem az eszméletem, és lebicsaklik a fejem, de a hangokat még mindig hallom. Éktelen ordítás, a hang tulajdonosa pedig Valcan… 

Már hallani sem hallom tovább õket…  

Valcan

Lehajtott fejjel gondolkodik, nem sürgetem meg, kíváncsi vagyok mit talál ki, hisz tudhatja már, hogy mit szeretek.

Pár pillanat múlva félve pillant rám, fakó szemeiben is félelem csillog. Gyönyörû kis rabszolga. És csak az enyém.

Kis kezét az enyémre simítja, nem tesz semmit csak simogatja a kardot tartó kezem. Tudom, hogy fél a fegyverektõl és mivel már megkapta a megérdemelt büntetését, már nincs rá szükségem. Visszacsúsztatom a hüvelyébe és leteszem az ágy végébe.

Khalil másik keze a mellkasomra simul, ha kiengesztelésrõl van szó mindig simogat, bár elég furcsa érzés. A szajhák általában csak a szájukkal elégítenek ki, vagy szétrakják a lábaikat, ez a koszos rabszolga pedig simogatni akar. De minek?

Figyelem ahogy csinálja, a sápadt ujjai a mellkasom barna bõrén, majd ahogy lábujjhegyre állva próbálja felérni a számat. Megcsókol, de ez nem nevezhetném csóknak, mert csak a számra szorítja az övét. Na, elég. Ideje, hogy én irányítsak.

A tarkójánál fogva szorítom magamhoz, úgy váltok egyre vadabb csókra, az ízét érzem a számban ami megvadít, mint mindig. Az enyém, a tulajdonom, a rabszolgám!

Az ágyra nyomom, ujjaimat a hosszú fehér tincsek közé fúrom, de mikor mocorogni kezd, egy egyszerû mozdulattal hasra perdítem és a fejét a bundára nyomom. A feneke a levegõben, pont úgy, mint az állatok párzásakor. Nagyon izgató kis szajha, a legjobb a rabszolgáim között.

Nem várok tovább és nem is készítem fel, egy rabszolgával nem kell törõdni, teljesen mindegy nekik. A szûk nyíláshoz illesztem magam és belé hatolok, a fájdalmas nyögése fûszer az élvezetre, kis kezei a szõrmét markolják… ez az!

Mozogni kezdek, de úgy csinál, mint egy élettelen hulla, semmilyen hangot nem ad ki és ez nem tetszik. Sikoltson, nyögjön vagy amit akar, de ha nem, akkor teszek róla, hogy legyen miért sikoltania.

- Élvezed mi? Te kis… - hát persze, hogy nem. Még csak nem is kemény, de hidegen hagy. Majd teszek róla, hogy ne bírja ki hangok nélkül!

Vad, nyers mozgásba kezdek. Gyorsan, szinte már nekem kell lefognom az ágyra. Most már elõtörnek a sóhajok, majd zihálni kezd, görcsösen szorítja a szõrméket.

Mocorog, amivel csak még inkább felizgat még ha nem is tudja, de nem kegyelmezek neki, pár pillanat múlva pedig hörögve élvezek a szûk forróságába még egy utolsót lökve a testén.

Abban a pillanatban sikoltozni és sírni kezd, mint egy gyerek, de õ azért teszi ezt, mert beleélveztem. Ezzel megjelölöm magamnak és még inkább megalázom, mert azután, hogy erõszakkal a magamévá teszem még mindig marad rajta valami, ami az enyém. A testére dõlök, hogy ne tudjon elmászni és le is nyugszik hamarosan.

Kifújom magam, arcomat a hajába temetem, majd feltápászkodom és kihúzódom belõle. Elégedetten figyelem a meggyötört, megalázott rabszolgámat, most végre megkapta ami jár neki és ha még egyszer elõfordul ami tegnap, a dupláját kapja a mainak.

Felkönyökölne, de nincs hozzá ereje és visszahanyatlik. Valamiért elégedettséggel tölt el, ha az ágyamban látom, fõleg miután a magamévá tettem, ezért most nem is lököm le. Azt csak akkor, ha felbosszant.

Elfordul tõlem, hallom a szipogását, tényleg mint egy gyermek. Õt figyelem, ahogy elül a testemben a kéj utáni bizsergés, a haja beteríti az egész hátam, a bundákat az ágyamon és az egyik karomra is jut belõle.

Elgondolkodva cirógatom, majd csendben figyelem, ahogy feltápászkodik, lassan a lábaira ül, közben persze rám sem pillant. Nem szeret a szemembe nézni.

Négykézláb keresgéli a ruháit, a combjai mocskosak a nedveimtõl, amit még az ágyékkötõ sem takar el és az ing sem teljesen.

Vigyorogva nézek a mûvemre, de meg sem várva, hogy akarok-e még valamit már ki is iramodik az ajtón. A koszos kis rabszolgája!

Vigyorogva támaszkodom meg, már most tudom, hogy megint kap majd egy kis büntetést, mert elfutott és még szükségem lett volna rá. Be kell fonnia a hajamat, ahogy mindig és aztán elkísérnie a gyakorló harctérre. Unatkozom.

Mivel elégedett vagyok a reggelimmel, egy nadrágot magamra húzva indulok el a kicsike után, hogy hajon fogva rángassam vissza, de út közben fegyvercsörgést hallok ezért oda sietek.

Két katona fut az hátsókertbe, a nagy szökõkút felé, és ahogy közelebb lépek, a gyilkos düh rögtön eláraszt.

- Hogy merészeltek hozzáérni átkozottak?! – az õrökre nézek – Fogjátok el mindet és tömlöcbe velük!

Ez nem lehet igaz! Ezek a nyomorult korcsok képesek voltak megverni a kedvenc rabszolgámat! Hogy merészelték?! Talán már elfelejtették milyen a büntetés!? Na, azt amit ma kapnak, a sírig nem felejtik el!

- Gyorsabban fussatok mielõtt az ott meglép! – kettõt már elkaptak, de a harmadik nagyon gyors.

Az elfogottak ficánkolnak, szabadulnának, az egyik szemét még karmol is. Közelebb megyek és rögtön felismerem ezt a kutyát: az akit tegnap használtam Khalil helyett. Visszakézbõl egy akkora pofont adok neki, hogy még a szája is felreped, de ez még semmit.

- Hogy merészeltél kárt tenni a tulajdonomban?! – kiabálok rá – Te ugyanolyan koszos rabszolga vagy mint õ, semmit sem érsz! És most megkapod a magadét te ki nyomorult!

Nem szól semmit, jobban is teszi, különben kiverem az összes fogát!

- Tömlöcbe vele! Az erkélyem alá állítsátok ki õket, fejenként ötven korbácsot kapjanak! A többit majd eldöntöm! – hiába zokog, nem érdekel. Tudja csak, hogy nem tehet kárt abban ami az enyém!

- Igen, Valkan nagyúr! – bólint az õr és már hurcolják is a kettõt, majd jön a harmadik is.

Amint elmennek odamegyek Khalilhoz. Nem mozdul, hason fekszik. Ha megölték a kedvenc ágyasomat elevenen nyúzatok le a bõrüket!

A lábammal átfordítom, a sebek láttán dühösen elhúzom a szám. Kék-zöld mindenhol, a feje véres, a bordáinál pedig az az elszínezõdés nem jelent jót. A pokolba!

Felveszem a földrõl a karomba, a súlyát alig érzem. Rögtön a szobámba viszem és az ágyamra teszem.

A kis szerencsétlen még megvédeni sem tudta magát. És most napokig a hasznomra sem lesz, mert eltörték pár bordáját. Akkor pedig nem tud rohangálni és még a magamévá sem tehetem, mert akkor vagy belehalna, vagy sosem gyógyulna fel. Õ pedig az enyém és kell nekem.

Egyszerûen ki kéne dobnom innen és hagynom kéne meghalni, de nem. Nem hagyom. Khalil akkor hal meg mikor megengedem neki! Kell nekem ez a rabszolga és az enyém is lesz örökké!

A katonák az erkélyem alá állították a három nyomorultat. Mindegyiküket két oszlop közé kötözték és el is kezdték kimérni rájuk a büntetés egy részét. Jó erõsen, hogy csak úgy üvöltenek. Elégedetten figyelem a látványt, míg a szobámból nyöszörgést nem hallok. Bemegyek, Khalil fájdalmas arccal nyitogatja a szemeit.

- Ne mozogj! – dörrenek rá, mikor fel akar kászálódni. Ha a szerencsétlen leesik az ágyról, még rosszabb lesz. – Miért tették? Miért vertek meg? Beléjük kötöttél?

Nem tûröm, hogy viszály legyen a rabszolgák között. Lassan megingatja a fejét, de rögtön a homlokához kap és zihálni kezd.

A fenébe! Mi baja van?!

- Rám figyelnél végre rabszolga!? – még tõle se tûröm az érdektelenséget.

- Nagyuram… nem bírok… szédülök. – nyöszörgi.

Az a fejsérülés. Odalépek mellé és ha tetszik neki ha nem a karomba fogom. Felsikolt, nem lehet kellemes mozogni, de látnia kell azokat, akik megverték. Végig kell nézni a büntetésüket.

Behunyja a szemeit, sápadt kis arcát a vállamnak dönti, majd elhúzza, mintha maga sem tudná mit akarna.

- És most válaszolj! Miért vertek meg? – felültetem a vastag kõoszlopra az erkélyen.

Amint meglátja, meghallja mi folyik lent, remegõ testtel fordul felém, könnyes szemekkel.

- Válaszolj! – förmedek rá.

- N-nem tudom Nagyuram! – mondja a kezeit tördelve, de nem mocorog.

Valóban? – Ugye tudod rabszolga, hogyha hazudsz kivágatom a nyelved?

A bordáira teszem a kezeim és már ennyitõl sikolt és nyöszörög. Tényleg el van törve. A kis rohadékok ezért alaposan megfizetnek.

- Tudom…

- Akkor az igazat halljam Khalil! – miért védené õket, ha úgy sem könyörülök?

- Bo-bosszút akartak állni, amiért tegnap este… - rám pillant - … nem voltam a helyemen és a másik fiút büntetted helyettem.

Már remeg az egész teste mire befejezi, egyre sötétebb tekintettel figyelem, de most az egyszer nem rá haragszom. Mit képzeltek ezek magukról?! Azt hiszik többet érnek mint bárki más?!

- Mivel bántottak? – kérdem dühösen. – Mit mondtak?

- Belém rúgtak és… ütöttek, kiabáltak, hogy nekem kellett volna büntetést kapnom… - a végére elhalkul a hangja, hisz õ is kapott büntetést. A vágások ott vannak rajta.

Nem szólok semmit, szórakozottan simogatom a rabszolgám hátát, míg õ rezzenéstelenül ül egyhelyben. Biztos vagyok benne, hogy nem nézi a büntetést, de én igen. A huszonötödik ütésnél, már egy merõ vér és bõrcafat a hátuk, de majd megtanulják.

A sikoltozások és könyörgések egyre erõsebbé váltak, ahogy közelednek az ötvenedik ütés felé, majd mikor vége, mintegy megkönnyebbülten lihegve nézik a poros földet

De ez nem elég. Az én Khalilomat bántották. Szenvedjenek.

- Nestor! – kiáltok le az egyik harcosnak.

- Nagyuram!

- Fogjatok egy vastag botot és verjétek meg õket, míg minden végtagjuk és bordájuk el nem törik! – ezt érdemlik, mert a tulajdonomban tettek kárt.

Bólint, leoldják a kötelekrõl õket, hogy a földre rogyhassanak. Az egyik õr elment a vastag botokért, addig én magam felé fordítom a kicsike arcát. Már megint könnyes. Megcsókolom a remegõ kis száját, épp olyan finom és édes mint máskor.

- Mi bajod van? – miért kezd már megint bõgni!?

- Könyörgöm… ne tedd ezt velük! – sírja – Az én hibám volt Nagyuram, az enyém!

Felhúzott szemöldökkel nézek rá, lehajtja a fejét és tovább remeg, mintha attól tartana ledobom innen. Hm… miért érdekelné azoknak a nyomorultaknak a sorsa? Örülnie kellene, hogy meglakolnak.

Egy gyengéd mozdulattal a füle mögé simítom a haját, hogy lássam az arcát, de persze dühös vagyok. Az arcán is van egy kék folt, pedig azt még én is ritkán bántom. Tetszik az arca és ha abban tesznek kárt az még rosszabb.

- Miért érdekelnek? Talán tetszik valamelyikük? – kérdezem hamis nyugalommal, lágy mosollyal, de Khalil már ismer.

Rettegve pillant a szemeimbe és aprón megrázza a fejét, ami még mindig vérzik.

- Akkor?

- Az én hibám volt… miattam esett baja annak a fiúnak…

- A rabszolga azért sérült meg, mert kedvem volt a magamévá tenni és a kicsike még szûz volt. – mondom a nyers valóságot – Te az enyém vagy Khalil, ezek pedig kárt tettek a tulajdonomban! Most napokig nem lehetsz a hasznomra majd!

És õ tudja mit jelent, ha egy rabszolgának nincs haszna. Halált.

Õk nem érnek annyit, hogy ápoljuk õket, van utánpótlás, mindig vannak újak, de ilyen szépség csak egy van.

- Nem hagyhatod el a szobámat ameddig azt nem mondom. Mától ott fogsz aludni nem a szálláson. – majd kap egy helyet az egyik sarokban, de többé nem küldöm a többiek közé.

Khalil

Hangos üvöltések zaja kelteget eddigi rémálmomból. Amíg nem voltam eszméletemnél, álmodtam. Ilyen szépet még sohasem, egy takaros kis házban ébredtem, állatok hangjára. Inkább lovak nyerítését véltem felfedezni na meg néhány kurjongató hangot. Felkeltem, végignéztem az eddig sebekkel tarkított bõrömön. Sem seb, sem a már megszokott zúzódások, felállok az ágyról, és a komódon kikészített vödör vizének tükrébe nézek. Hajam még mindig hosszú, de feketén csillog, az eredeti színe, de rég láttam ! De milyen álom ez?

Csipkedni kezdem az arcomat, de nem ébredek fel. Magamra veszem az öltözetem, ami finom szövetbõl készült, ugyan nem a legrosszabb anyag volt, de annál még is csak valamivel jobb. És színes, méghozzá királykék, borzasztó drága dolog ez mostanság. De hogyan ? Én….

- Fiatalúr! Fiatalúr! – rohan felém egy kicsit öregecske asszonyság. – Gyere, reggelizz, és menj ölts valami másik göncöt majd  menj, válaszd ki a leendõ hátas lovad! – miért ilyen kedves? És ki õ? Furcsán nézek rá, és megkérdezem.

- Maga kicsoda ? – erre harsány nevetéssel vigyorogva válaszol.

 - Ugyan, hát ki lennék én neked? A dajkád te butus ! – legyint, és odamutat egy nagyjából velem egy magas fekete hajú, és körszakállú férfira. Majd odasúgja.

- Gokman uram, akarom mondani, apádnak ma még el kell mennie kardforgatást tanítani, na gyerünk !! – lök meg felé, én pedig már sebes léptekkel megyek, és segítek is neki. Egy hófehér csõdörrel küzd, látszik rajta hogy nincs betörve, mert csak a kötõféket imádkozta rá apám. Na de… honnan tudok én ennyit a lovakról? Hiszen nem is láttam még életemben…

Nagy fájdalom ébreszt a hangok mellett, és ez ez a szép álomkép tovaúszik. Kérlek, csak még egy pillanatra hadd maradjak szabad! De nem, felnyitom lassan szemeimet, de testem minden porcikája sajog ,a vágásokon át a tüdõmig, na meg ez a szédülés, és a fejsérülés. Könyökömre támaszkodom, nehezen kapok levegõt, és még az a mély ijesztõ hang is tetézi fájdalmam. Minden egyes szava által sajkás nyilall a fejembe. Szinte víz hangzik.  

- Ne mozogj!- óva intõ szavainak hatására visszaereszkedem a puha bundákra. Homlokomat ráncolom, mert fájt ez az apró mozdulat is , és nagyokat szuszogok hogy ne ájuljak el megint.

– Miért tették? Miért vertek meg? Beléjük kötöttél?- aprót mozdítok a fejemen jobbra és ballra. Borzasztóan hintázik a gyomrom, és a tüdõm levegõtõl szomjasan hintázik le s fel.

- Rám figyelnél végre rabszolga!?- olyan mint egy hisztis gyerek, üvölt hanem tetszik neki valami, üvölt ha nem kap meg valamit, és üvölt a tajtékzó dühtõl.

- Nagyuram… nem bírok… szédülök. - nyögdécselem neki, most hogy ezek ilyen kárt tettek bennem nem vagyok képes teljesen odafigyelni Valcan nagyúr szavaira. Hatalmas teste közeleg, és megmozdítja testemet a karjaiba kapva. Ám a bordáimra nem vigyáz, és egy sikolyt vált ki belõlem, nagyon fáj, biztosan eltörtek. Becsukom a szemeimet, így remélve hogy a szédülés alább hagy, és meleget sugárzó bõrének döntöm fejemet, de hirtelen elkapom onnan, hiszen nem ájulhatok el megint. Jól tudom mi vár az ilyen lesérült rabszolgákra, ez az én utolsó napom lehet, vagy ha nem, megint keservesen letölthetem a büntetésemet. A semmiért.

 - És most válaszolj! Miért vertek meg?- leültet az egyik oszlopra. Most biztos végez velem, vagy ha nem a többi koszos kutyára hagy. Lenézek a visító hangok irányába, õket büntetik, a hátuk, már annyit ütötték õket hogy látszik a- a hús a hátukon… elszörnyülködöm, mert a vér látvány már-már szokványos nekem, de hogy a húsé. Testem remegve, és könnyeket produkálva fordul derekamnál fogva felé.

- Válaszolj!- ordít megint nekem.

- N-nem tudom nagyuram!- morzsolgatom ujjaimat egymáson.

– Ugye tudod rabszolga, hogyha hazudsz kivágatom a nyelved?- a fájó bordáimra fog, és egy kicsit benyom a sajgó részeken, amitõl felordítok közölve nem tetszésemet.

 - Tudom…

- Akkor az igazat halljam Khalil!- ha a felgyógyulásom a szállón lesz, akkor biztosan el fognak kapni megint, és most már biztosan kinyírnak.

- Bo-bosszút akartak állni, amiért tegnap este…- nagy nehezen, de rá vetem a tekintetemet - … nem voltam a helyemen és a másik fiút büntetted helyettem. – egyre jobban reszket a testem, mert félek, hogy mi lesz az elkövetkezendõkben, és mert a levegõben lehet már illatolni  a töménytelen dühöt.

- Mivel bántottak? Mit mondtak?- faggat tovább dühösen fújtatva.

- Belém rúgtak és… ütöttek, kiabáltak, hogy nekem kellett volna büntetést kapnom…- elhal a hangom, és néhány könnycsepp gördül le az arcomon. Még õk is rajtam torolnak meg mindent, és a vágott sebeim is itt sajognak a többi mellett. Tekintetem az állatok karámjához terelõdik, nem nézem a kínzást, mert felfordulna még jobban a gyomrom. Nagyuram egyik keze a hátamat simítja körbe, és körbe. Mind  sötétpej, és vadul ellenáll a terelésnek, na meg a korbácsok sorozatainak, pont mint az a fehér ló álmomban, de az valahogy nm volt ennyire dühös, és ellenszegülõ. A sikítások elhalnak, de nagyuram máris az egyik alárendeltjéért kiált.

- Nestor !

- Nagyuram!

- Fogjatok egy vastag botot és verjétek meg õket, míg minden végtagjuk és bordájuk el nem törik!- Valcan nagyúr maga felé fordítja az arcomat, nem láthatom tovább a heves állatokat, és egy pillanatra a büntetettek felsebzett bõrén és a merõ vértócsákon akad a szemem. Megint sírok, mindig sírni… Határozott csókot ad, én pedig megtörve zokogok. Meg fognak verni, megint, pedig ha aznap este nem látom el azt a szerencsétlent akkor már régen halott lenne.

- Mi bajod van?- az én fájdalmamat te nem értheted, fel sem foghatod Valcan, neked mindened megvolt, és emlékszel a múltadra. Amibõl ezzel az álommal talán visszanyertem egy apró szeletkét.

- Könyörgöm… ne tedd ezt velük! Az én hibám volt nagyuram, az enyém!- bõgöm még mindig, mire felívelõ szemöldökkel néz rám, és egy látszólag gyengéd mozdulattal elsimítja fülem mögé a kusza fehér tincseimet.

- Miért érdekelnek? Talán tetszik valamelyikük?- kis vigyor van ajkain, és felém suttogja az édesgetõ szavait. Homlokegyenest hogy az ellenkezõje zajlik most a fejében, majd szét robban a dühtõl. Félve nézek kék szemei világába, és egy kicsit megrázom a fejemet.

- Akkor?

- Az én hibám volt… miattam esett baja annak a fiúnak…

- A rabszolga azért sérült meg, mert kedvem volt a magamévá tenni és a kicsike még szûz volt. – egy kis szégyennel kevert irigységet, és megalázottságot érzek most a szívem legmélyén. Furcsa, én irigységet érzek  Valcan és a miatt a friss túlélõ miatt… – Te az enyém vagy Khalil, ezek eddig kárt tettek a tulajdonomban! Most napokig nem lehetsz a hasznomra majd!- tudom mire céloz, biztosan fogja majd a kardot amikor alszom és…

- Nem hagyhatod el a szobámat ameddig azt nem mondom. Mától ott fogsz aludni nem a szálláson. - szóval el leszek különítve a többiektõl, de legalább nem fog eltávolítani. Talán valami módon még is a kínzás, és a szívtelenség ellenére kötõdünk egymáshoz.

***

Az elkövetkezendõkben az én helyem lett a jobb sarok, amit körbebéleltek egy csomó állati szõrmével, és az egyik megbízható társam kezeli le nap mint nap a sebesüléseimet, amit minden alkalommal hálásan megköszönök neki. Egy hét múltán jobban lettem, a lélegzetvétel már könnyedén megy, összeforrhattak a csontok. Az egyik nap felállok, és óvatosan nyújtózom egyet, amit feszült figyelemmel kísér. Álmaimban megint , amint megtudtam otthon jártam. Lépdeltem párat, és nyugtáztam magamban hogy most már teljesen jól vagyok. Vigyorog a nyújtózásaimon.

- Khalil, gyere , van számodra egy feladatom… - az este közeleg, és gondolataim szerint a fürdõbe megyünk. Csak bólintok, és követem. Valóban oda megyünk, levetünk minden ruhát, és a már elõkészített meleg vízben mártózunk meg . Elkezdem óvatosan bontogatni a fonatát, majd egészen kibontom, és megmosom, egyetlen hibát sem vétve. Majd testét is átdörzsölöm apró körkörös mozdulatokkal a finom illatú olajjal. Majd amikor végeztem szembe fordul velem, az én hajam a víztõl elnehezülve tapad felsõtestemhez. Közelebb lép hozzám, és arcomra simítja hatalmas kezét. Elvörösödöm, mert másik kezével a csípõmnél megragadva közelebb húz magához. Azonban egy csókot ad , és nem erõszakoskodik. Végezvén a dolgunkkal visszaterel a helyemre, és alvásra int, mert holnap mennem kell vele a gyakorlótérre.

Az éjszaka nyugodt, én pedig álmomban kardharcra lettem oktatva apám által. Nehéz volt, de álmomban talán még mozogtam, meg beszéltem is. Ez nálam ritkán fordul elõ, talán akkor mikor nagyon beleélem magamat az álmaimba.

- Ébredj! Nem akarok miattad elkésni! – rúg a mellettem heverõ bundába, mire felpattannak szemeim, és azonnal ugrom is.

- Igen is ! – felkelek, beágyazok, már amennyire ezt a bundás valamit be lehet, és azonnal kapok valamiféle ócskább ruházatot, ami végre tetõtõl talpig fedi a bõrömet.  Lesietek még a Nagyuram elõtt õ pedig egy hatalmas lóhoz siet, ami már elõkészítették neki, és rám pillant. Int, és nekem is hoznak.. rabszolga lovon? Persze a kötõfék az õ kezében van, sosem látott még lovon, de én játszi könnyedséggel pattanok fel az állatra, nekem szõrén kell megülnöm.

Nehézkesen ugyan de megleljük a gyakorlóteret, egy csomó izmos nagydarab férfi gyakorol verekszik egymással. Én közöttük túl halovány, és gyenge vagyok. Furcsán néznek rám, mert lovon láthatnak egy rabszolgát. Ritka pillanat az ilyen.  Leszállok, majd nagyuram is , és meglapulok árnyékában, csak fülelek, és figyelek . Mindenféle katonai humbug. Egy csikorgó hang üti meg a fülemet. Kardoznak, szemeim a mozdulatokat figyelik, akár csak én és apám álmomban. Talán ezek az álmok, és emlékek a fejemre mért rúgások és ütések hatására tértek elõ.  Nagyuram figyelme rám terelõdik amint elhal hangja is . Az egyik harcos kiszúrja hogy figyelem, és odajön.

- Szeretnéd kipróbálni? Valcan nagyuram, engedelmeddel…- elvisz és szembe állít magával, majd egy kardot nyom a kezembe, amit csak vizslatok mint egy kisgyermek a katicákat.

- Egy kettõ három… - és már el is kezdjük, elõször még megszeppenve kapom magam elé a fegyvert hárítva a támadást, és az álmaimat felhasználva folytatom a kihívást. Azok ketten meg csak bámulnak, én pedig már ösztönösen forgatom azt a kegyetlen eszközt. Meghallok egy kósza mondatot a háttérbõl, talán a Valcan nagyúrral beszélgetõ illetõ lehetett.

- Ezt meg honnan tanulta?

Valcan

A következõ hét nap maga a pokol. Khalil könyörgése ellenére a támadói természetesen könyörület nélkül megkapták a büntetésüket, egy tömlöcben fekszenek törött csontokkal, de nem kapnak segítséget. Nem érdekel mi lesz a sorsuk, ha a többi rabszolga nem gondoskodik róluk felõlem ott dögölhetnek meg ahol vannak. Megérdemlik, fõleg, hogy még nekem is szenvedést okoznak.

Az állandó vágyódás a rabszolgám után, a kín amit a hiánya  és a jelenléte okoz egyszerre, holott bármikor megkaphatnám és mégsem. Csak azért türtõztetem magam, mert nem akarom megölni. Már egy hete majd elemészt a tûz, ha csak a testét látom, de nem értem hozzá.

A szobámban fekszik, az egyik sarokban. Bundákat – jóval több bundát, mint amit egy rabszolga érdemelne – halmoztak fel és az lett a fekhelye. Éjjel nappal itt van, nem engedtem sehová. Most viszont az óvatos nyújtózását elnézve már elég jól van ahhoz, hogy egy s mást megtehessen, ha még nem is vehetem birtok a testét.

- Khalil, gyere, van számodra egy feladatom. – szólok neki, engedelmesen követ a fürdõhelyiségbe.

Ha már járni tud fájdalmak nélkül, akkor az sem lesz probléma, hogy néhány feladatot ellásson, ha még a szeretõi teendõit nem is.

Árgus szemekkel bámulom, ahogy leoldja magáról a rongyait és lassan, rám sem pillantva besétál a gõzölgõ vízbe. Észrevettem, hogy sok folt már el is tûnt, és mivel azóta nem szerzett újabbakat egész csinos lett a kicsike. Nem sok megmaradt sebhely van rajta, nem akarok egy összekaszabolt ágyast, csupán a hátán van néhány régi korbácsnyom és azok a vágások amiket a múltkor szerzett. De bõre iszonyúan kívánatos. Szét tudnám cincálni, mint egy vadállat a zsákmányát.

Hátat fordítok neki mielõtt kíméletlenül rávetem magam, hagyom, hogy a szokásos módon kibonts a hosszú fonatomat. Puha érintésekkel simítja el a hajszálakat, egyetlen egyszer sem húzza meg, szinte nem is érzem mit csinál. Egész megnyugtató, ahogy az ujjaival fésülgeti a dús zuhatagot. Azután pedig a fürdõolajt veszi a kezeibe és azt dörzsöli a bõrömbe.

Lassan lélegzem, szabályosan, hogy megõrizzem az önuralmam, de amint nem érzem már a kezét felé fordulok. Félénken felpillant rám, bár szokatlan, hogy ezúttal nem ül az a rettegés a tekintetében ami minden éjszaka kezdetekor. Ilyenkor szokta megerõszakolni. Talán most azért ilyen nyugodt, mert egy hete hozzá sem értem?

Nedves arcára simítom a kezem, hogy legalább egy kicsit érezzem, másik kezemmel a víz alatt a csípõjére markolok és közelebb vonom magamhoz. Annyira akarom, hogy már szinte kín visszafogni magam. Bele akarok temetkezni a testébe, ismét megjelölni a tulajdonom, érezni akarom az ízét, az illatát, mindenét.

Arca kipirul az érintésemtõl, ilyet is ritkán csinál, inkább elsápadni szokott mint elpirulni, de ez tetszik. Ilyenkor finom meleg lesz az a szép arca.

Visszafogom az indulataim és megcsókolom, egy hozzám képest gyengédnek mondható csókkal. Ha úgy tenném ahogy igazán vágyom, akkor a medence falának szorítva végezné a férfiasságommal a testében.

Ruha nélkül terelem az ágyába, megvárom míg összegömbölyödi a szõrmék takarásában, majd elfújom a gyertyákat és lefekszem. Még sokáig nem alszom el, csak az õ légzését hallgatom és azon gondolkodom, hogy holnap mit is kezdjek vele?

- Ébredj! Nem akarok miattad elkésni! – kiáltok a békésen szuszogó szolgámra miután jómagam is kinyújtóztattam az izmaim.

Ma a gyakorlótérre megyünk, hogy ellenõrizzem a harcosaim fejlõdését. Senki sem lustulhat el, nem válhatnak puhánnyá, hisz akkor nem lennének ilyen sikeresek a portyáink.

- Igen is! – azonnal felpattan, úgy tûnik már nem is fájnak a bordái, ha ilyen fürgén képes mozogni. Minél hamarább a régi lesz, annál jobb.

Az egy ládából odadobok neki egy vászonruhát, ami a felsõtestét is takarja és a vádlijáig ér. Most a gyakorlótérre megyünk, ahol nem egy férfi van jelen, én pedig nem szeretem, ha más is megbámulja ezt a kis szépséget.

Elvégzi a reggeli teendõit, közben csendben figyelem, mert most valahogy nem olyan mint szokott. Máskor is gyorsan csinál mindent, de úgy jár-kel mintha éppen halálra ítéltem volna a pillantásommal is, most pedig sürög-forog és mindent tökéletesen megcsinál. Furcsa.

Õ elõre megy, én még felkötöm a kardom és mire az udvarba érek a lovam már fel is van nyergelve, de amint felülök, intek a lovásznak, hogy hozzon még egyet. A rabszolgák gyalog szokták követni a gazdájukat, de nincs kedvem megvárni míg ez a szerencsétlen utolér.

Khalil ügyesen felpattan, nyilván nem ez az elsõ eset, hogy lovon ül, mert nyereg nélkül sem esik le róla. Fogalmam sincs, mi volt õ mielõtt az enyém lett, de nem is érdekel.

A harcosok persze furcsállón nézik õt, de nem mernek szót emelni, amit jól tesznek. Az én döntésemet, csak a fivérem és királyom kérdõjelezheti meg.

Egy ideig figyelem a harcosok kis tömegét ahogy egymással gyakorolnak, így tudnak fejlõdni és úgy tûnik nem puhultak el. Szinte kivétel nélkül ügyesen forgatják a nehéz pengét, mígnem az egyik szélen harcoló katona közelebb jön hozzánk.

- Szeretnéd kipróbálni? Valcan nagyuram, engedelmeddel…

Bólintok. Nincs abban semmi, hogy rabszolgával gyakorol, mások is szokták, hisz az nem baj ha õket sebesítik meg. Khalil viszont eddig még nem volt gyakorlóbábu, mert nem engedtem. Most viszont itt vagyok és az a katona nagyon jól tudja, hogy mi lesz, ha súlyosabb kárt tesz az ágyasomban.

Közben csatlakozik hozzám Zefír, a kiképzõmester is, aki beszámol a fejlõdésrõl.

- A következõ nagy vadászaton már sokkal többen vehetnek részt Nagyuram.

- Ez azt jelenti, hogy több rabszolgára is lesz szükség. – mondom elgondolkodva. A vadászatokon mindig halnak meg. A rabszolgák a csalik. Õket küldjük be a barlangokba, hogy csalogassák elõ a medvét, vagy a vadkant, majd a harcos ügyességén múlik, hogy leöli-e az állatot, mielõtt az végez a rabszolgával. Jó módszer.

- Ezt meg honnan tanulta? – motyogja Zefír, és én is követem a pillantását.

Õszintén meglep amit látok, még a szemöldököm is felszalad, amikor Khalil hárítja Daron csapását, majd kitér a követezõ suhintás elõl.

Ezek nem lehetnek ösztönös mozdulatok, ez olyan, mintha tanulta volna. De Khalil nem sûrûn láthatott harcolni bárkit is, akkor honnan? Lehet, hogy még régrõl? Viszont… úgy tudom nem emlékszik a múltjára. Még a nevét sem tudta…

Tovább figyelem a mozdulatait, ahogy sokan mások is bámészkodnak, hisz nem mindennapi látvány, hogy egy koszos, semmirekellõ rabszolga, felveszi a kesztyût egy Zanakiros harcossal. Elég ingatag olykor, mintha nem is itt járna és a két penge találkozásakor remeg a karja, nem bírja sokáig tartani és kitér. Végül is Daron is megunhatja, mert egy jó erõs csapást mér ki, amit Khalil ugyan hárít, de a csapás olyan erõs volt, hogy hátraesett és a kard kiröpült a kezébõl.

A kisebb tömeg morajlani kezd, a kiképzõ és Daron is értetlenül nézik a sziszegve felkecmergõ vékony fiút. Én nem kevésbé vagyok meglepett, de érdekesnek is találom a dolgot. Az én kis rabszolgám, a meggyötört kis ágyasom kis híján legyõzött egy harcost. Ha nem lett volna Daron erõfölényben, akár egyenlõk is lehettek volna.

- Hagyd õt Daron! – szólok a harcosra, aki felveszi a kardot és felé nyújtja – Õ az ágyasom és ma este még használni akarom!

Most gyógyult fel, nem akarok még egy hetet várni rá.

- Rendben Nagyuram.

Khalil nehézkesen feltápászkodik, az arca megrándul itt ott, de végül visszaporoszkál mellém és lesütött szemekkel megáll.

- Hozz inni! És a lovat is itasd meg! – parancsolom neki, majd visszafordulok Zefírhez.

- A királyunk meghagyta már, hogy mikor lesz a nagy vadászat ideje? – kérdezem, hisz akkorra meg kell éleztetne jó sok lándzsát és rabszolga is kell aki a csalim lesz. A nagy vadászat, majdnem egy hétig tart amikor egész télre begyûjtjük a húst, amit kiszárítunk és elraktározunk, hisz télen nem lehet vadászni.

- Még nem járultam elé, de még ma megteszem Nagyuram és tudatom veled.

Elégedetten bólintok, de látom, hogy még mondana valamit. – Halljam!

- A rabszolgád Nagyuram… vigyázz vele, mert ezt a kutyát valaki harcolni tanította. Én mondom neked, aki már sok harcost neveltem. – az arca komoly és az éppen vödröt cipelõ Khalilt figyeli.

- Öregkorodra elment az eszed Zefír?! – sértõ és felháborító ez a feltételezés – Azt hiszed egy rabszolga képes lenne megölni engem?!

- Én csak azt mondom, hogy szemmel kell tartani. Az Erõd is úgy bukott el, hogy alábecsült egy barbár törzset. Én tanítottalak harcolni Valcan, és nincs nálad erõsebb harcos, még a fivéred sem. Én csak tanáccsal szolgálhatok, amit nem kell megfogadnod, de… ha az én rabszolgám lenne, már halott lenne. – merész szavak, de igaza van. Õ tanított arra amit tudok, abban viszont téved, hogy Khalil megpróbálna megölni. Nem merné, és én sem fogom kivégeztetni, mert õ az enyém.

- A vadászat után meglátjuk mennyi rabszolga marad, s ha kell újra portyára megyünk még a tél beállta elõtt. – a beszélgetést ezzel lezártnak tekintem.

Odalépek a kis faasztalhoz, amire Khalil a kacsót és a poharat helyezte, majd amint felemelem a még üres kelyhet már ott is terem és teletölti, vigyázva, hogy egy csepp sem menjen a kezemre.

- Kicsi rabszolgám, úgy tûnik valamit eltitkoltál elõlem. – nézek rá a pohár fölött.

Megrezzen ahogy leteszi a kancsót, pedig még nem vagyok mérges. Addig nem míg nem próbál hazudni nekem.

- Nagyuram, én nem titkoltam el semmit! Nem tudom, hogy csináltam. – mondja elém állva, kis könyörgõ szemekkel. Jobban tetszett az, ahogy reggel viselkedett.

- Gyere közelebb! – utasítom, leteszem a kelyhet az asztalra. Megteszi. – És most add az ajkaid!

Elpirul, zavartan lábujjhegyre ágaskodik és enyhén szétnyílt ajkait felkínálja nekem, én pedig mohón veszem el, amit kiköveteltem tõle. A tarkóján tartva a kezem csókolom, majd a derekára simítom a kezem és a testemhez húzom.

- Ügyes voltál. – suttogom a fülébe, hogy csak õ hallja – Igen szórakoztató látvány volt, hogy megdolgoztattad Daront. – kuncogva harapok a fülébe, majd beszívom a haja illatát. Pont olyan, mint a friss esõ.

Elhúzódom tõle, elég kedélyes a hangulatom, jót tett, hogy kimozdultam az erõdbõl. Khalil még mindig piros egy kicsit és lassan felpislog rám, de láthatja, hogy nem vagyok dühös, mert nem süti le rögtön a szemeit. Levetem a köpenyem, hogy ne zavarjon és a kezébe nyomom.

- Ülj le valahová, itt leszünk még egy kis ideig.

- Igen, Valcan nagyúr! – engedelmesen letelepszik a kis asztal mellé, a köpenyemet pedig gondosan összehajtogatja és az ölébe helyezi.

Engedelmes kis rabszolga. Nem is lenne vele gond, szinte meg sem kellene büntetnem. A baj csak az, hogy annyira gyönyörû és ártatlan mikor könnyek csorognak a szemeibõl.

A többiek közé sétálok és az egyik ügyesebb emberrel nekiállok vívni egy kicsit. Nekem sem árt és élvezem is.

- Vizet! – kiáltok oda a rabszolgámnak, mikor már izzadtan, lihegve elteszem a kardomat. Jó pár emberrel vívtam, de még mindig nem tudnak legyõzni. Jó tudni.

Khalil máris hozzám fut és átadja a kelyhet. Egy hajtásra ki is iszom majd elindulok a patak irányába a fegyvertár mögé. Leguggolok és a hideg vízzel megmosakszom, azonnal le is hût. Kiegyenesedve veszem csak észre, hogy a kis rabszolgám követett.

- A köpenyemre nem lesz szükség. – hûvös van, de jelenleg még a bõröm is túl meleg. – Van rajtam valami érdekes? – kérdezem kissé élesen, hisz csak bámult elõre.

A hangomra magához tér és riadtan kapja az arcomra a tekintetét.

- Bocsánat Valcan nagyúr! Én csak… nem figyeltem! – mentegetõzik, nagyot nyelve hajtja le kissé a fejét.

- Azt észrevettem. És megtudhatom, hogy mi vonta el a figyelmed?

Szólásra nyílnak az ajkai, de aztán becsukja. Karba font kézzel várom a válaszát és félve, de zavarban kiböki.

- Csa-csak egy vízcseppet figyeltem. – motyogja, a mellkasomra pillant majd behunyja a szemét ahogy közelebb lépek.

- Minden nap te segédkezel a fürdõnél és pont itt támad kedved felizgatni? – morgom éhes farkasként vigyorogva rá.

- Én nem akartam…

- Hosszú volt ez a hét nap amiatt a három alávaló kutya miatt, de ma este ár az enyém leszel kicsikém. – hosszan megcsókolom, mindkét kezemmel a fenekébe markolok alaposan meggyúrva az érzéki kis félgömböket.

Elengedem mikor elfogy a levegõnk, majd elveszem tõle a köpenye és letörlöm magamról a vizet.

- Menjünk!

A lovakat kikötjük a fától, természetesen az övét is én vezetem, ahogy idefelé is. Nem tudna megszökni elõlem, de semmi kedvem hajkurászni. Megfordult már a fejemben, hogy a múltkora megtámadása után ráteszem a billogot amivel mindig tudni fogom, hogy pontosan hol jár, de eddig még nem tettem.

Ritkán használjuk és a férfiak fõleg az asszonyukat kötik ezzel magukhoz, hogy mindig megvédhessék õket, de én Khalilt akarom megjelölni vele, hogy sose szökhessen el. Rabszolgákra nem használjuk, hisz azok folyton meghalnak. Kivéve ezt az egyet, de addig nem akarom, míg fel nem gyógyul, mert a billog felhelyezése se éppen fájdalommentes. Attól függ hová teszem, de olyan érzés, mintha tüzes vassal égetnék a bõrébe, holott csak egy apró jel. Az enyém a kígyó, ami a testemen is van és ez lesz egyszer rajta is, csak még nem tudom hová tegyem. Talán a csuklója vagy a bokája köré mint egy bilincset, vagy máshová…

Hazaérve a nagyebédlõbe megyek, ami üresen áll, hisz már késõ délután felé jár az idõ, de a gyakorlótéren nem ettünk.

Khalil azonnal a konyhába siet, majd nem sokkal késõbb egy szépen megpakolt aranytálcával sétál elõ amit óvatosan helyez elém. Még egyszer elszalad és hozza a bort is.

- Tölts, aztán menj a saját ennivalódért!

A rabszolgáknak a szakácsnõ mindig kiméri a megszabott adagot, amit Khalil is elõhoz magának. Egy karéj kenyér, egy darab sajt és egy pohárka víz. A rabszolgák nem kapnak húst és bort sem.

Leül a kõkandalló melletti padkára és gyorsan hozzálát.

- Lassabban, mert ha belefulladsz nem sok hasznodat veszem. – szólok rá, mert nagyon gyorsan magába akarja tömni. Mindig így eszik, hisz ha azt mondom megyünk, akkor ott kell hagynia.

Lenyeli a falatot majd felpillant. – Bocsánat Nagyuram.

- Nem sietek. – jegyzem meg, és lassan nekilátok a finom falatoknak.

Lassan eszem meg az ebédet, Khalil már rég kész van mikor befejezem és megiszok két pohár bort is. Azt hiszem most lefekszem egy kicsit.

A rabszolgámmal együtt a szobámba megyek, de közben persze elgondolkodom, hogy miért is jön utánam.

- Most, hogy már ilyen virgonc vagy, akár vissza is térhetsz a mindennapi feladataidhoz. – közlöm vele, ahogy a szobámba érünk.

A szavaimra szabályosan látom, hogy kifut a szín az arcából. Most meg mi baja van megint?!

Leülök az ágyam szélére, a kardomat leoldom és a szõrmékre dobom. – Mi bajod?

- Se-semmi Valcan nagyúr. – motyogja a földet bámulva.

Na, persze! – Azért sápadtál el, úgy mint egy halott és azért remegsz? Nem tudsz nekem hazudni rabszolga! Gyere ide! – parancsolom. Gyûlölöm ha el akar titkolni valamit.

Leoldom róla a vásznat, ami le is csúszik a bokája köré és ismét csak a megszokott ágyékkötõ marad rajta. Ez a csábító kis test csak az enyém.

- Szóval? Mondd mi bajod!

- Félek… a többi rabszolgától. Hogy majd bántani akarnak a-amiatt a három fiú miatt. – a saját szavaira megreszket.

Az ölembe húzom, hogy közelebb legyen, az orrommal végigsimítom a vállát, a nyakát, egészen a füléig.

- Téged csak én bánthatlak, ha valaki más megteszi, legközelebb halálra korbácsoltatom. – mormogom a bõrébe. Hogy lehet egy rabszolgának ilyen finom illata? Mint a tavaszi esõ, a friss föld… - Viszont… talán találhatnék más megoldást neked, ha nagyon nem akarsz visszamenni.

Óvatosan felém fordítja az arcát, annyira szép, hogy most rögtön a magamévá tudnám tenni, de a harc és az ebéd kellemesen elfárasztott. Az ajkai túl közel vannak most, mintha csábítana, hogy vegyem birtokba, pedig tudom, hogy nem tenné. Khalil sosem csábítana el engem.

- Nagyuram… milyen másik megoldás? – kérdezi halkan, zavartam megrebben a szeme, ahogy a feszes kis combján simítok fölfelé.

- Hmm… ha nem akarsz többé visszamenni a rabszolgaszállásra, akkor nem mész. – valójában sokkal elégedettebbé tesz, mikor itt van – Nem dolgozol többé az istállóban, csak az lesz a dolgod, hogy a szobámat rendben tartsd, segédkezz a fürdõnél és az ágyasom legyél ahogy eddig.

Azonnal rá is bólint, hisz ezeket eddig is megtette, de még nincs vége. Nem kedvességbõl teszem ezt, csupán, mert így látom jónak és persze a saját élvezetemre.

- Mindig mellettem leszel és… te jössz velem a nagy vadászatra is. – suttogom az ajkaiba.

Ez szerintem kellõ ellenszolgáltatás, hisz sok alantas munkától megkímélem. Igaz, hogy a csali szerepe veszélyes, de sosem hagynám meghalni. Én vagyok a legjobb harcos, senki sem hajít nálam pontosabban a lándzsával. Annak ellenére amit az arckifejezésébõl gondolhat, nem fog baja esni.

Khalil

Felém suhint  a hatalmas és félelmetes pengével, én pedig a saját fegyveremet magam elé kapva hárítok, majd ellépek a következõ metszés elõl. Egyre többször koccannak a kardjaink, egyszer támadni is próbáltam, majdnem úgy mozog mint apám álmomban. Ez szerencsére segít kicsit elõre gondolkozni, hogy még is hogyan lehetnék képes leszerelni ezt a csupa izom katonát. Bár amilyen erõseket mér rám, nagyon nehezen vagyok képes megvédeni magamat, a talajon néhol kicsit megcsúszik a lábam, és távolba révedõ tekintettel folytatom tovább, a mozgását elemezve. De nem bírom tovább, és az utolsó csapását ugyan még hárítom, de a lendület kiragadja a kezembõl a kardot, és a földre esem. Kicsit még fájnak a sebeim, csak sziszegek a fogaim között, mire észreveszem a körülöttünk összesereglett embereket. Mind azt nézték hogy hogyan harcolunk. Felém nyújtja a kard markolatát az a harcos akivel az elõbb vívtam, de nagyuram megállít minket.

- Hagyd õt Daron! Õ az ágyasom és ma este még használni akarom!- ho-hogy ha-használni ma este ? Borzasztó ezt hallani, megint erõszakoskodni fog, és elvárja hogy élvezzem is. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, nem fogok megtörni elõtte legbelül. Ezért is nem õrültem még régen, és bírtam ki azt a sok szörnyûséget.

- Rendben Nagyuram. - felkecmergésem után visszalépkedek Valcan nagyúrhoz, és lesütött fejjel várom mi a reakciója. 

- Hozz inni! És a lovat is itasd meg!- szóval egyenlõre semmi… az jó. Nem akarok bajba kerülni. Megfogom a ló kantárját, és kikötöm , addig amíg nem hozok vizet neki. Elsétálok a kezemben a hatalmas vödrökkel , és megmerítem õket a folyó tiszta vizében és visszasietek velük . Az egyik vödröt a ló elé helyeztem , a másikban pedig megmerítettem a kancsót, és a serleggel együtt , sietõs léptekkel az asztalkára helyezem. Hatalmas teste a fa asztalhoz közeleg, én a kancsó fülére markolok még õ a kelyhet megemeli, és azonnal tele is öntöm  neki, vigyázva hogy egy hibát se ejtsek .

- Kicsi rabszolgám, úgy tûnik valamit eltitkoltál elõlem. - néz át a kehely felett éppen a szemeimbe. A hideg kiráz amikor lerakom az edényt, az a katona akivel beszélt biztos beszélt a fejével.

- Nagyuram, én nem titkoltam el semmit! Nem tudom, hogy csináltam. – elé lépek , és világoskék szemeim világát rá meresztem , az álmok azok amik boldoggá tesznek, de csak én tudok róluk, és ez így lesz jó. Még ha be is vetem az abból szerzett tudást , semmi köze ahhoz hogy mi zajlik itt bent. A fejemben.

 - Gyere közelebb!- hangja érces és követelõzõ. Vajon most mit akar tõlem? Milyen kínokat kell átélnem? – És most add az ajkaid! – hirtelen vér szökik az arcomba, itt minden ember elõtt? De muszáj lesz megcsinálnom, vagy hazugnak hisz, így lábujjhegyen nyújtózkodva kínálom fel magam Nagyuramnak, mire hevesen csókolni kezd. A tarkómnál fogva  kényszerít közelebb,  majd a derekamnál fogva ölel magához, és a fülembe súgja.

  - Ügyes voltál. Igen szórakoztató látvány volt, hogy megdolgoztattad Daront. –kacagja el mondata végét, és megharapja a fülemet, mire én csak behunyom az egyik szememet, õ pedig egy hatalmas levegõt vesz. Végre elereszt, de még mindig vöröslik az  arcom õ Valcan pedig csak jókedvûen vigyorog. Leveti az õt fedõ , földig érõ köpenyt, és  a kezeim közé hajítja.

- Ülj le valahová, itt leszünk még egy kis ideig.

 - Igen, Valcan nagyúr! – a kis asztal mellé huppanok le, és összetûröm a köpenyt, és az ölembe rakom. A Nagyúr addig küzd néhány harcossal, nem is számoltam már hányadikat hajítja a porba. Most hogy nem erõszakoskodott amíg gyógyultam, kicsit lecsitította a bennem kavargó érzelmeket. Nem is tudom hogy mit kéne éreznem. Irigykedtem arra a koszos kölyökre aki ezt tette velem, de hibásnak is éreztem magam a miatt hogy nem voltam ott amikor kellett, és e miatt Valcan nagyúr „használta” . Úgy beszél a rabszolgákról mint egy darab ruháról. Addig szép, ameddig el nem feslik, vagy el nem szakad… utána vagy új készül belõle, vagy a szegényebbek hordják. Az álmaimban egyre többet tudok meg saját magamról. A nevemet is onnan vették. Amikor elfogtak minket a bátyám folyton ezt ordítozta „Khalil, Khalil” . Aprócska koromban még rövid korom fekete hajam volt, élénk kék szemekkel. Mint apám, akitõl elszakadtam, lássuk csak… már négy éve.

- Vizet!- kiált fel Nagyuram, és azonnal hozzá sietek, s megtöltöm a kelyhét, amit azonnal meg is iszik. Az egész teste izzadt, a barna bõrérõl csak úgy patakzanak le a kis cseppek, az egyik útját követem a szemeimmel, mire hátat fordít és elindul a folyócskához. Követem, hát ha kell a köpeny, mert nyirkos kissé az idõ. Megmosakszik, a vízcseppek végigjárják az egész testét, én pedig belefeledkezek a látványába. Mégis mit-mit tartok én rajta szépnek?!

- A köpenyemre nem lesz szükség. Van rajtam valami érdekes?- csendül fel a már jól ismert mély hangzású bariton.. Észbe kapva terelem tekintetem a markáns vonásokkal megáldott arcra. Hebegve válaszolok felé.

- Bocsánat Valcan nagyúr! Én csak… nem figyeltem! – egy hatalmasat nyelve hajtom le kissé a fejemet, biztos ezért is ki fogok kapni, mert nem tûri a figyelmetlenséget, és a semmit tevést.

- Azt észrevettem. És megtudhatom, hogy mi vonta el a figyelmed? – ügyesen fogalmazz Khalil, még is csak. Nem mondhatod el azt neki hogy miket álmodsz minden áldott este! Szám szóra nyílik, de becsukom, ez sehogy sem lesz így jó. Mellkasa elõtt összefonja hatalmas izmos karjait, és vár. Add az ártatlant.

- Csa-csak egy vízcseppet figyeltem. – visszanézek arra a kósza ki cseppecskére a széles mellkasán, de megzavar, mert közelebb lép, szinte érzem a szuszogását, de látni nem látom, mert a szemeim csukva.

- Minden nap te segédkezel a fürdõnél és pont itt támad kedved felizgatni?- lép még közelebb , egyik kezemet a mellkasának támasztom, bár jóval erõsebb mint jómagam, de az ilyen jelekre mindig fel szokott figyelni.

- Én nem akartam… - nyögöm árván, én tényleg nem akartam. Csak az igazat mondtam.

- Hosszú volt ez a hét nap amiatt a három alávaló kutya miatt, de ma este ár az enyém leszel kicsikém. – ajkaimra tapad, és kezeit a fenekemre tapasztja, ha tehetne itt tenne magáévá.

Elereszt , majd kiveszi a kezeim közül  a textilt, és megtörli vele a még vizes részeit.

- Menjünk! – eloldja a lovakat, majd útra is indulunk, vissza a várba. Megint nála van a kantár, mi után látta hogy nem okoz gondot a felülés, biztos nem akarja hogy elszökjek mellõle. Rebesgették a rabszolgák hogy a Zanakiros törzs képes valami féle pecsétet helyezni a szerettein. És hogy akkor pontosan tudják hogy merre jársz kelsz. A legrosszabb rémálmom egyike ez a történet. Nem tudom hogy kikre szokták alkalmazni, de van egy olyan sejtésem hogy a legközelebbi hozzátartozókra teszik. Asszonyokra esetleg, akik olyan kap-kapcsolatot létesí-sítenek velük. Azt hiszem a szívem ennél a gondolatnál kihagyott egy ütemet… Micsoda mesebeszéd, és még is így képes feldúlni a lelkem, és a szívem egyszerre.

Vissza értünk a várba, a lovakat a lovászok már intézik, mi pedig az ebédlõ felé vesszük utunkat, már régen elmúlt dél, és a gyakorlótéren csak inni volt lehetõség. Gyorsan a konyhába szaladok, és a szépen megpakolt tálcával sietek Valcan  Nagyúr elé. Még egy kör, és máris elõtte termek megint a borral.

 - Tölts, aztán menj a saját ennivalódért! – a szakácsnõhöz szaladok, aki mindig mosollyal fogad engem. És ha senki sem látja, akkor megment néhány kisebb falatot nekem. Kedves, és ezt meg is szoktam neki hálálni. Mindig, valami módon, ahogy csak tudom. Kiméri az adagomat, és visszasietek a szegényes kis ételemmel , és a kandalló melletti kis vánkosra ülök. Nem eszem szépen, mondjuk úgy habzsolok, mert ha menni kell menni kell. Nem engedi megenni, és a korgó gyomor szörnyû érzés.

- Lassabban, mert ha belefulladsz nem sok hasznodat veszem. – szól rám, én pedig lenyelem a falatot, és ránézek.

– Bocsánat Nagyuram.

- Nem sietek. – komótosan eszeget, mindenbõl egy kicsit. Finom falatok hevernek az orra elõtt , amit jó ízûen lakomázik. Én már régen megettem és ittam mindent, amit elém adtak. Elindulunk a szobája felé, és közben eszembe jut néhány dolog. Jól vagyok, miért idegesíteném én ott?

- Most, hogy már ilyen virgonc vagy, akár vissza is térhetsz a mindennapi feladataidhoz. – beérünk a fáklyák fényétõl megvilágított helységbe. De tisztán látszik aminek látszania kell. Az eddigi halovány kis bõrszínem szinte már hófehérré árnyalódik, a Nagyuram pedig leül az ágya szélére, és leteszi kardját.

- Se-semmi Valcan nagyúr. – mormogom, és közben lefelé tekintem. Nem merek máshová nézni, ha visszamegyek, én biztos hogy meghalok ! És akkor sosem tudhatom meg hogy mi van odakint, és hogy mit neveznek szabadságnak.

– Azért sápadtál el, úgy mint egy halott és azért remegsz? Nem tudsz nekem hazudni rabszolga! Gyere ide! – odalépek egyrõl a kettõre odaérek elé, õ pedig egy mozdulattal eloldja a ruhát, és az halk suhogással fodrozódik a bokám köré.

- Szóval? Mondd mi bajod!- muszáj lesz neki vallanom, mert ha nem teszem megfenyít, én pedig most sokkal jobban érzem magam most így, sebek nélkül.

- Félek… a többi rabszolgától. Hogy majd bántani akarnak a-amiatt a három fiú miatt. – mikor belegondolok, átérzem a szavaim súlyosságát ha visszamegyek megölnek,  amiért besúgó lettem. Megremegnek a térdeim, és táncukat nem hagyják abba. Megfogja az egyik alkaromat, és ölébe ránt. Majd orrával végig becézgeti a nyakamat a vállamat, és egészen a fülemig felér.

- Téged csak én bánthatlak, ha valaki más megteszi, legközelebb halálra korbácsoltatom. – érzem a hogy a meleg levegõ a bõrömhöz ér, körbeszagolgat, akár egy kutya az ismeretlent.

- Viszont… talán találhatnék más megoldást neked, ha nagyon nem akarsz visszamenni. – óvatosan odafordulok hozzá, szám résnyire nyitva, és mély levegõt veszek, Valcan nagyúr pedig csillogó tekintettel méreget. Az arcunk nagyon közel van egymáshoz, de még sem csókol, hanem méreget. Furcsán érzem magam, ahogy a derekamra ölel, de még sem mûvel semmi olyat amitõl meg kéne hátráljak.

- Nagyuram… milyen másik megoldás? – szólok hozzá egy kis idõ után, mert olyan mint ha elfelejtette volna mit akart volna mondani, de zavartan húzom rebegtetem meg pilláimat amikor hatalmas keze végigsiklik a combomon.

- Hmm… ha nem akarsz többé visszamenni a rabszolgaszállásra, akkor nem mész. Nem dolgozol többé az istállóban, csak az lesz a dolgod, hogy a szobámat rendben tartsd, segédkezz a fürdõnél és az ágyasom legyél ahogy eddig. -  a feltételek túlságosan is kedvezõek, ilyen könyörületes lenne velem? Széles vigyorral mustrálja a reakciómat, azonban szóra nyílnak ajkai.

- Mindig mellettem leszel és… te jössz velem a nagy vadászatra is. – közelebb hajol, szinte már az ajkaimba mormogja a szavait, én pedig mint ha lefagytam volna a szemeibe nézek. Halálosan komolyan gondolja. Azokon a vadászatokon a mi-mi dolgunk hogy szembe nézzünk a halállal, tehát a szörnyû vadállatokkal. A szívem hevesen kalapál, és csak rá koncentrálok, mélykék szemeiben ott van az a hamiskás csillogás. Nagyot nyelek, mire arca még jobban közelít az enyém felé , s végül  vadul birtokba vesz . Mindkét kezemmel nekifeszülök, de erõs karjaiból nincs menekvés. Ölébõl egy gyors mozdulattal a hátamra fordít, és így a temérdek bunda között találom magam. Félve csillogó szemekkel nézek az arcára,  míg õ már tépi is le rólam az ágyékkötõt. Belém szorul még a levegõ is mikor azt látom hogy õ is nekivetkõzik. Felkönyöklök, és lábaim meggyûrik a tömött bundák tömkelegét. Próbálok hátrálni elõle, de már levette amit le kellett, és felém mászik. Ez a fekhely hatalmas, szinte 4 ember is elférne rajta, de most én menekülök ez elõl az éhes fenevad elõl.

- Hisz annyiszor csináltad már, nem kell félni. – nyújtja el a mondata végét, és ugyan azt az arcot vágja amikor… amikor magáénak akar. Végül utolér, én pedig erõsen összeszorítom a lábaimat, hogy az útját álljam. A tettemet látva arcára pár ránc domborodik. Mikor megragadja a térdeimet hogy szétfeszítse azokat félve felkiáltok, úgy érzem mint ha újra átélném az elsõ alkalmat.

- Könyörögve kérlek neee ! – kapom tenyereimet arcomhoz, képek rémlenek vissza amikor még csak friss túlélõ voltam. Képes volt egy még majdnem gyereket bántalmazni, és az ágyasának hívni. Végül az ereje hatására izmaim kénytelenek elgyengülni, de kezeim még mindig tartják a helyüket eltakarva elõlem Valcan Nagyurat.

 - Dehogy nem ! – a hangvétele kicsit haragosabb, vállaimba kapaszkodik, lendít egyet csípõjén és máris egy hatalmas nyögést vált ki belõlem. Ezt jelenti egy hét, ami sokkal jobb volt mint akár egy ilyen napom. Arcom az izmos, de még is csontos vállnak hajtom, és bõrével fojtom el a nagyobb hangokat. Valcan pedig vadan mozog bennem, próbálok ellazulni de nem megy, néha egy egy sikoly kísér  egy-egy mozdulatot. Tényleg mint ha újból az elsõ erõszakos kísérletét élném át, közben elenged, és végignézve rajtam nagy levegõvételekkel megszakítva címzi szavait nekem.

- Engedelmeskedned kell a parancsaimnak, hisz te is egy rabszolga vagy. Vagy vissza szeretnél menni a többiek közé? – kicsit elgondolkodom , de egy halvány fejrázást kap válaszul. Tovább mozog, képtelen vagyok rá nézni így csak csukott szemmel hajtom félre a fejemet, de az érzéstõl a számra harapok, mert nem bírom már cérnával. Utálom, de mégis valahogy, é-élvezem?! Lenézek magamra mi folyik itt? Ilyen még sosem t-történt meg velem, rá kellett ébrednem hogy merevedésem van… Tekintetem vonalát követi és érdekes arcot vágva pillant vissza rám, majd hatalmasat nyög, és a bizsergetõ érzés szerteoszlik.  Mellettem piheg, de nem sokáig, mert egy laza mozdulattal lelök az ágyról. Tehát felidegesítettem. Nagy nyöszörögve felállok, és a helyemre vánszorgok…

Majd lassan leereszkedem, és összekuporodom. Annyira fáradt vagyok, és annyi dolog kavarog a fejemben hogy elnyom az álom.

Az álmok kacskaringós labirintusában tévelygek, amikor hirtelen egy tó melletti kis stégen találom magam. A vízben megpillantom magam, fekete rövid hajam van. A kicsi önmagammal álmodom, milyen érdekes, egy hatalmas kaján vigyor kúszik ajkaimra. Hallom a nyöszörgõ deszkákat, amint mögöttem közeledik valaki. Megáll. Könnyedén felpattanok, és szembefordulok a nagydarab emberrel. Rikító kék szemeim felnéznek a titánra. Valcan Nagyúr, olyan mint ha az álmaiban lennék.

„ – Nagyuram? . „ – hangom víz hangzik, a meglepõdött titán pedig a mosolygó arcomra figyel.

Ez csupán egy rémálom lehet….

Valcan

Az ajkai túl közel vannak az enyémhez és a félelemtõl csillogó szemei is túl szépek ahhoz, hogy ne csábítsanak el. Hiába hiszi most azt, hogy rettenetes amit ajánlok, õ is tudja, hogy ha addig itthon hagyom, míg elmegyek vadászatra – ami egy-két hét szokott lenni – megölnék mire visszajövök. Bele fog egyezni…

A szemeimbe néz, ritka mikor ilyen sokáig állja a tekintetem, pedig olyan szép szemei vannak. Nagyot nyel, ahogy közelebb hajolok, majd birtokba veszem a puha kis ajkait, élvezettel szívom magamba a friss illatát, szinte meg sem érzem az ellenkezését.

Egy gyors mozdulattal fordítok a helyzeten és erõsen az ágyra nyomom, hogy meg se moccanjon, kiéhezetten mérem végig a vékony kis testet, amin most sehol sincsenek zúzódások. Hófehér, finom bõr…

Letépem róla az ágyékkötõt, a csípõje csábítóan keskeny, mintha nem is férfi lenne, tökéletes példánya egy ágyasnak, akit arra teremtettek, hogy valaki uralja a testét.

Magamról is ledobálom a nadrágot és fölé mászva iszom a látványát, felizgat, hogy menekülni próbál pedig tudja hogy fölösleges. Számára nincs menekvés, csak ha én adom neki.

- Hisz annyiszor csináltad már, nem kell félni. – morgom elmélyült hangon. Annyira vágytam már rá és egy hétig nem nyúlhattam hozzá.

Elkapom, homlokráncolva meredek rá, mikor tõle szokatlan erõvel szorítja össze a térdeit, de egyszerûen csak szétrántom õket. Minden hiába kicsi rabszolgám, úgyis megkaplak, ott és annyiszor, ahol és amennyiszer akarlak.

- Könyörögve kérlek neee ! – sikítja, arcát a kezeibe temetve remeg.

Miért csinálja ezt?! Ahelyett, hogy élvezné, folyton ellenkezik. Kíváncsi lennék mennyire tetszene neki, ha naponta három férfi megerõszakolná, ahogy némelyik csinos rabszolgát. Ehelyett õ csak a herceg ágyasa és én sem tartok másikat csak õt.

- Dehogy nem ! – feldühít és ezt õ is tudja, pedig nem kéne és akkor neki is jobb lenne. A rabszolgák mindig is buták voltak…

Elõre lendítem a csípõm és egy határozott, erõs mozdulattal tövig hatolok belé, a fájdalmas nyögése elégtétellel tölt el. Látod szépségem? Ha jól viselkednél  nem fájna és még élveznéd is…

Kíméletlenül mozgok benne, nagyon szoros és egyáltalán nem lazul el, csak kifeszített íjként fekszik alattam a vállaimba markol, hogy egyhelyben tartsa magát és felmordulok, mikor megérzem a fogait a bõrömön. A kis szuka… még erõsebbeket lökök rajta, zihálva hallgatom a sikolyait, de ahogy mozgok benne, de aztán egyre inkább ellazul körülöttem.

Lepillantok a testére a könnyes szemeire és az elnyíltan pihegõ ajkara… olyan gyönyörû…

- Engedelmeskedned kell a parancsaimnak, hisz te is egy rabszolga vagy. – emlékeztetem, mert néha úgy tûnik elfelejti - Vagy vissza szeretnél menni a többiek közé?

Sosem küldeném vissza, de ezt õ nem tudja és ez így van jól. Megrázza a fejét, majd a további mozdulatokat összeszorított szemekkel és ajkakkal tûri, még a fejét is elfordítja.

Ostoba kis rabszolga… de akkor is az enyém… az én Khalil-om…

Hirtelen döbbenten nyílnak tágra a szemei, lefelé pillant kettõnk közé. Követem a tekintetét, meglepetten nézek rá, mert még sosem láttam, hogy merevedése lenne. Nem gondolkodok rajta sokáig, mert a forró kis testében ér utol a kéj, amit az utolsó cseppig belé engedek, majd zihálva legördülök mellé.

Rápillantok, végignézek rajta, de nem nyúlok hozzá, nem tervezem, hogy kielégítem. Ha a kis dög azt hazudja, hogy nem élvezi, közben meg áll a farka, akkor viselje csak el.

Oldalra nyúlok és lelököm az ágyról. Majd fekhet itt, ha nem fog hazudni, de most csak idegesítene. Kényelmesen elnyúlva hallgatom, ahogy nyöszörögve feltápászkodik, majd a saját fekhelyéhez sétál.

Mikor legközelebb felé nézek, már összekuporodva alszik, csupán a feje búbja látszik ki a bunda alól. Mintha nem is egy felnõtt férfi lenne, hanem egy gyermek, olyan kicsire képes összehúzódni. És úgy tûnik máris elaludt. Megszokta, hogy nem használom, mert megsérült, de most már jól van, sõt… soha jobban ha már a teste is így felélénkült.

Elégedett vigyorral kimászom az ágyból, magamra veszem a nadrágom és felcsatolva a kardom kilépek a szobából. A bátyám, a király lakrésze felé tartok, meg kell beszélnünk a vadászat részleteit, mert pár nap múlva muszáj mennünk. A fagyos szél ami most fúj, arról árulkodik, hogy hamarább beköszönt a tél, mint hittük. Már nyoma sincs a reggeli szép idõnek és e falakon belül a hideget még inkább érezni, fõleg, ha a tûz is kihuny a kandallókban.

Az ajtónálló katona azonnal kitárja elõttem az ajtót, amint meglát és belépek a bátyám lakosztályába. Hatalmas, amilyen egy királyhoz méltó.

Egy rabszolga éppen a padlót mossa, a bátyámat pedig a tekercsei között találom a tanácsteremben.

- Királyom! – fejet hajtok elõtte, õ az egyetlen, aki ezt megérdemli tõlem.

- Á, Valcan! Ülj le, mutatni akarok valamit. – az elégedett mosolya arra utal jó híreket kapott.

A kezembe ad egy tekercset, széthajtom és a belsejében egy fekete szénnel rajzolt portré van. Egy fiatal lány. Egy szép fiatal lány.

- Ki ez? – kérdezem, még mindig a tekercset nézve.

- A leendõ királynéd. – mondja büszkén.

Összehúzott szemöldökkel nézek rá, hisz azt hittem nem akar asszonyt magának. – Meggondoltad magad?

- Csak nézz a képre testvérem! Ez a lány szebb, mint bármelyik asszony a törzsünkben. Fiatal, egészséges és sok gyermeked adhat nekem. Utódra pedig szükségem van.

Ha a sok fattyút nézem, akit a rabszolgáinak nemzett, ideje végre, hogy az utódlásra is gondol.

- És hol van a királynéd? – ez a szépség nem a törzsünkbõl való.

- Manisa-ban.

- Manisa-ban? Azok nem rabszolgatartó népek. – azt a várost bármikor bevehetnénk egy csapattal. Parasztok, földmûvesek és egy maroknyi képzetlen katona, akik a pöffeszkedõ nemeseket védik, hiábavalón.

- A királyuk szövetségre lépne és a vérkötelék, mint tudod a legerõsebb ígéret. Hozzám adja a legszebb lányát, cserébe harcost kell nevelnünk az egy szem fiából.

Ez érdekes. – És mi mit nyerünk a szövetséggel?

- Földmûvelõ nép, mi pedig nem. Jórészt vadászunk és állatot tartunk. Biztosítanának gabonát, zöldségeket.

- Így a portyákon gyorsabban haladunk, mert nem kellene élelmet gyûjtenünk. – eddig rabszolgát, kincseket és élelmet zsákmányoltunk, most már csak az értékekkel és a szolgák szerzésével kellene törõdni.

- A nagy vadászat után te egy kísérettel Manisa-ba mész és elhozod a hercegnõt nekem. A herceg egy esztendõt él majd velünk, a kiképzése a te felelõsséged.

Ez már annyira nem tetszik. Hideg lesz akkora, mire a vadászat letelik ráadásul egy képzetlen nemesbõl kell harcost nevelnem. Viszont a szövetség miatt megéri a fáradságot.

- Rendben királyom, megteszem. A nagy vadászat után indulok. – egyezem bele végül és miután pár szót váltunk még, visszamegyek a lakrészembe.

- Te! – kiáltok az egyik rabszolgámnak, aki a folyosón áll. – Hozz fát és hagyd az ajtóm elõtt!

Nem akarom Khalil-t küldeni, mert rá szükségem van.

Mikor a szobámhoz közel járok, furcsa neszek ütik meg a fülem és ahogy még közelebb megyek, megismerem Khalil hangját, ahogy azt kiabálja, hogy „Nagyuram!”.

A hálótermembe futok, megfordul a fejemben, hogy valaki bántja, de senki nem merne belépni a lakrészembe engedély nélkül, akkor meg mi baja lehet?!

Berontok a szobámban, õ a bundák között forgolódik csukott szemekkel. Megint kiált egyet és megint engem szólít. Rémálmai vannak?

- Khalil!

Semmi. – Khalil!

Megint semmi. Ingerülten leguggolok mellé és hajába markolva feljebb rántom a fejét, mire végre kipattannak a szemei és úgy mered rám, mintha még nem látott volna.

- A pokolba rabszolga! Ordítasz, mint akit éppen karóba húznak, mi bajod van?! – azt hittem valaki megint bántotta, pedig csak aludt.

- Én… én… én…

- Mozogj és készíts fürdõt! – a dadogását ráérek hallgatni, de már elég hideg van.

Feláll és úgy, ahogy van, meztelenül a fürdõhelyiségbe fut. Lekötöm a kardomat, és az ágy mögötti ládából kiveszek még pár jó meleg prémet, mert ma éjjel hideg lesz.

Khalil is visszatámolyog, kezeivel a nemesebbik részét takarva, mintha nem láttam volna már eleget.

- Gyújts tüzet. Egy rabszolga már hozott fát, az ajtóban van. Ha kész vagy gyere utánam.

- Igen Valcan nagyúr!

Leveszem a nadrágom és elmerülök a forró fürdõben. Már beletette a gyógyfüveket, ilyenkor ezek nagyon jól jönnek, mert a hideg nem csípi ki a bõrt. Neki sem ártana, mert a hófehér bõre olyan puha és szép… olyannak is akarom.

Hátradõlök a kõmedence széléhez, már az is kellemesen átmelegedett és csak hallgatom a beszûrõdõ zajokat. A halk motoszkálását, ahogy tüzet rak, ahogy csendesen mozog, az ajtó kattanása… a tûzkõ pattogása.

Behunyt szemmel hátradöntöm a fejem és csak akkor nézek fel, mikor már közel hallom a lépteit. Megáll velem szemben a medence másik oldalán. Már felvette az ágyékkötõjét.

- Ülj a hátamhoz és masszírozd meg a vállam. – utasítom halkan, a forró víz kellemesen ellazított.

Megteszi, óvatosa leereszkedik a medence szélére és a hosszú ujjait máris munkára fogja. Ügyesen csinálja, erõs ujjai vannak és pont ott nyomja meg ahol a legjobb.

Pár percig élvezem, hogy csinálja, majd ellököm magam és szembefordulok vele. Nyugodtan ül és várja a következõ parancsot, de ehelyett csak visszalépek hozzá és ledobom róla az ágyékkötõt. A puha teste, a durva betonon egészen csábítóan mutat…

Megragadom a derekát és egyszerûen elemelem a földtõl, be magam mellé a vízbe. A vállamba kapaszkodik. Leteszem és már jóval alacsonyabb lesz nálam.

Szeretem, hogy ilyen kicsi.

Megcsókolom, a kezemet az arcára simítom, majd lejjebb a hátára, fenekére, majd a feszes combját a csípõmhöz rántom, hogy a testünk összesimuljon.

Felnyöszörög, ahogy nekinyomom a medence falának, pedig nem használtam erõt. Most kedvem van játszani egy kicsit, mert épp jó hangulatban vagyok. Viszont elõbb még meg kéne fürödnünk, mert késõbb már nem bírnám visszafogni magam.

Elszakadok tõle, vágyakozva nézem halovány ajkait, amik most a csókomtól duzzadtak és pirosak.

Hátat fordítok neki, hogy szétbonthassa a hajam és egy pillanat múlva meg is teszi. Lassan és óvatosan, mint mindig.

- Három nap múlva megyünk a vadászatra. – megáll a keze a hajamban, meg is rezzen, de még éppen, hogy nem húzta meg. – Két hétig fog tartani. Hallottál már róla, mit kell tennie egy rabszolgának?

- I-igen… én leszek a csali. – suttogja remegõ hangon.

- Igen. Elég fürge voltál ma reggel a harc során, ami jó. Az erdõben kard helyett fák elõl kell majd kitérned, mert ha nem leszel elég ügyes… - nem fejezem be, õ is tudja mi lesz akkor. Persze nem tervezem, hogy hagyom meghalni és remélem butaságot sem fog csinálni.

- Majd kapsz melegebb ruhát, hogy ne fagyj meg és több ételt. – ha a rabszolgák meghalnak, mert nincs elég erejük futni, az nekünk sem jó.

Vizet locsol a hajamra, ezért picit hátradöntöm a fejem, hogy ne menjen a szemembe. Mikor végez, felé fordulok.

- Te is fürödj meg, velem fogsz aludni. – hideg van és õ pont jó ágymelegítõ. De kormosak a karjai a kandalló kipucolásától. – Azokkal. – bökök a saját fürdõolajom felé.

Bólint, majd lemerül a víz alá, hogy a haját is át tudja mosni. Élvetegen figyelem, ahogy lassan felsimít a karjára az olajjal, a kecses nyakára… örömmel nézném, hogy az élvezetért simogatja magát. Majd meglátjuk mennyire mutat hajlandóságot erre, egy másik alkalommal.

Felé lépek, mire õ hátrál, de két lépés után megáll. Elmosolyodom.

- Nézz a szemembe. – megteszi – Félsz tõlem ugye? – reszketeg bólintás – Miért?

Kíváncsi vagyok mi okból tart tõlem leginkább: Mert bármikor megölhetném? Vagy mert használom a testét? Esetleg, mert megbüntetem?

Nem válaszol, hol elkapja, hol vissza a szemeit, mintha nem tudná eldönteni, engedelmeskedjen, vagy az ösztöneire hallgasson.

- Khalil, válaszolj! – közvetlenül elé lépek, hogy fel keljen néznie rám. – Miért félsz tõlem a leginkább?

- Azért, ahogy rám nézel… a szemeid miatt. – suttogja megreszketve.

- Ez érdekes.

Ellépek elõle és kimegyek a vízbõl. Egy fürdõlepedõt hátradobok neki, nem szeretném, hogy összevizezze az ágyam. A hajamból is felitatom a cseppeket, a szobába lépve azonnal megcsap a kandallóból sütõ meleg. Az ablakok zsanérjai csukva vannak, de a falak hidegek.

Az ágyról figyelem a rabszolgámat, ahogy maga köré tekeri a szürke anyagot, a másik végével pedig a haját törölgeti.

Olyan szép, hogy így zúzódások nélkül, tisztán nem is tûnik rabszolgának. Csak a hátán van néhány korbácsnyom és azoknak a vágásoknak a hegei, amiket büntetésbõl kapott.

- Engedd le azt a rongyot, had nézzelek. – ennyivel is felkeltené a vágyam, ha korábban nem tettem volna már a magamévá.

Reszketegen megteszi, amire utasítom, halvány mosollyal nézek végig a karcsú, kicsit izmos testén. Vajon ki tanította harcolni? Nincsen harcos alkata… túl kicsi és a mi kardjainkhoz még gyenge.

Az ujjammal intve hívom magamhoz, majd kényelmesen elfekszem az ágyon. Picit elpirulva néz végig rajtam pedig már annyiszor látott ruha nélkül. A teste libabõrös lesz a hûvös szellõtõl, ami az ablak felõl beáramlik.

- Gyere ide.

Magamhoz húzom, míg a feje a mellkasomon nem pihen, majd az egyik lábát feljebb húzom, hogy teljesen hozzám simuljon. Sokkal jobb, mert melegít.

Felrántom a magunkra a vastag medveprémet, ami nem engedi át a hideget sem. A kezemet a fenekére simítom és sóhajtva lehunyom a szemem. Még három nap és aztán nem lesz pihenés…

Khalil

Még mindig álmodom, Valcan még mindig az orrom elõtt álldogál, eltakarva tõlem a stég többi részét. Majd teljesen végignézek a néhol vágás nyomával tarkított barna bõrön, le egészen a kezeire. Mindegyiken vér csorog. Hirtelen hátrébb kell lépnem, mert egy hatalmas kard döfi át a Nagyuram mellkasát, majd vért köpve már-már leragadó szemekkel pillant vissza rám. Én meg, mint ha elfelejtettem volna a sok általa kapott pofont, s büntetést igyekszem kitolni belõle azt a kardot, de a kezeimet megvágja annak éles pengéje.

- Nagyuram! –  fojtom el síró hangomat ajkaimmal, és most a saját kis kezeimre nézek. Mélyen belemart ez a penge, fáj, és még sem látok rajta sebeket.  

Lassan ébredezem álmomból, és az elsõ amit megéreztem az, hogy valaki a hajamba markolva húz feljebb, majd az ismerõs hang kicsit idegesen mondja a mondandóját. A szemeimet azonnal kinyitom, és meglátom a kék szemeket, amik engem kísérnek figyelemmel.

- A pokolba rabszolga! Ordítasz, mint akit éppen karóba húznak, mi bajod van?! – teljesen levert a víz, és úgy zihálok, mint ha most menekültem volna egy napon át.

- Én… én… én…

- Mozogj és készíts fürdõt! – szól rám, amitõl az összes levegõ a tüdõmbe szorul, és gyorsan fölkecmergek a helyemrõl, majd úgy ahogy elaludtam, meztelenül futok a fürdõbe. Megengedem a vizet, ami csobogva zúdul a medencébe. Összeválogatom a szokásos gyógynövényeket, és azokat is gyorsan belerakom, és igyekszem vissza a szobába. Mind két kezemmel eltakarom magam, annyira megriadtam hogy még az ágyékkötõmet sem húztam fel.

- Gyújts tüzet. Egy rabszolga már hozott fát, az ajtóban van. Ha kész vagy gyere utánam.

- Igen Valcan nagyúr! – elhalad mellettem, és a fürdõhelységbe indul, én addig nekilátok kipucolni a kandallót, nyakig kormos vagyok . Becipelem a fát, óvatosan csukva az ajtót, nehogy zajt csapjak, amikor elrendeztem a rönköket szépen alágyújtok., majd felhúzom az ágyékkötõmet. Fel lobban a tûz, én pedig megyek a Nagyúr után.  Meglátom a hatalmas testet a medence falának dõlve, pont a túlparton vagyok, és hogy ne tétlenkedjek egy percig sem, már is magához hív.

- Ülj a hátamhoz és masszírozd meg a vállam. – féloldalasan a medence szélére, majd az izmos vállaira csúsztatom a tenyereimet, és kényeztetni kezdem. Pár pillanatig csinálhatom csupán, mert szembe fordul velem, biztosan a következõ parancsot fogalmazza éppen, így még mindig ott ülök a betonon. Felém mozdul, majd hatalmas kezei lesimítják a maradék kis ruházatomat, a nyirkos kõ pedig a bõrömnek nyomul.  Derekamnál fogva ereszt bele a jó meleg vízbe, a mozdulat közben megkapaszkodom az elõbb masszírozott testrészekbe, és bekerülök Nagyuram mellé. Szinte csak a vállaim látszanak ki a magas vízbõl. Megcsókol, majd tenyere végigsiklik rajtam, majd a combomnál fogva von magához szorosan. Mindent megéreztem amit kellett, hangok szöknek ki a torkomon amikor megérzem a hátamnak nyomulni a hideg peremet. Mi-mit akar? Elhúzódik tõlem, az arcomra néz egy pillanat erejéig, aztán hátat fordít nekem, így tudatva hogy végezhetném már a dolgom. Elkezdem szépen lassan kibontani a hatalmas hajfonatot,míg õ beszélni kezd hozzám.

- Három nap múlva megyünk a vadászatra. - remek témát hozott fel, a szavai hallatán megrezzenek, kezeim a hajában megmerevednek.  – Két hétig fog tartani. Hallottál már róla, mit kell tennie egy rabszolgának?

- I-igen… én leszek a csali. – hangom halkan válaszol csak. Félek ettõl az egésztõl, mikor rá gondolok, furcsán bizsereg a gyomrom.

- Igen. Elég fürge voltál ma reggel a harc során, ami jó. Az erdõben kard helyett fák elõl kell majd kitérned, mert ha nem leszel elég ügyes… - nem kell befejeznie, tudom mi lesz. Meghalok. Nehezebb dolgom lesz az kétségtelen, némelyik fa olyan vastag mint jómagam, vagy mint a Nagyúr, és mászni sem könnyû rájuk, meg ha medvével akad esetleg dolgom…  - Majd kapsz melegebb ruhát, hogy ne fagyj meg és több ételt. – azért valahol õk is kegyesek tudnak lenni ha akarnak. A megmosott haját leöblítem, kicsit hátrébb hajtja a fejét, s mikor végeztem megint szemben találom magam vele.

- Te is fürödj meg, velem fogsz aludni. Azokkal. – igaz, én is nyakig piszkos vagyok, orrával a fürdõolajokra bök, bólintok egy aprót hogy tudomásul vettem, és neki is állok. Lebukom a víz alá, hajamat átitatja a langyos víz ami igen jól esik, majd az olajjal igyekszem lemosni magamról a kandalló maradványit, és alaposan megmosakszom. Újból felém igyekszik, az ajkai vonalán megint láthatatlan mosoly kanyarog, önvalóm pedig hátrál, de megállok õ pedig látom hogy kedvét leli ebben.

- Nézz a szemembe. – végrehajtom az utasítást, bár nem szeretek a szemeibe nézni, olyan hidegek, és nem lehet bennük olvasni.  - Félsz tõlem ugye?- remegõ izmaim bólintásra sarkallnak. – Miért? – ez az elsõ kérdés amit érdekesnek találok, a fenyítéseket okkal kapom, míg az ágyasi feladatot tûröm erõvel valahogy, de attól a ténytõl hogy amikor kedve van eljátszadozik velem, utána pedig vigyorogva lemészárol, kicsit megriadok. Gondolkodásom közben hol a medence szélét nézem kínomban, aztán persze visszapillantok rá is, mert  a válasz még várat magára.

- Khalil, válaszolj!- kerül közvetlen közel, úgy hogy szinte leheletem a bõrét éri, és felfelé késztet néznem, pont az arcára. – Miért félsz tõlem a leginkább?

- Azért, ahogy rám nézel… a szemeid miatt. – remegek meg közelsége miatt. Érzem a bõrébõl sugárzó melegséget, ami elgyengít.

- Ez érdekes. – kimászik a vízbõl, és ott hagy tanácstalanul. Csupán egy törölközõt hagy nekem hátra. Én is kikecmergek a vízbõl, és a derekam köré tekerem a hatalmas anyagot, a másik szélével pedig a hajamat szárítom. Benyitok a lakosztályba, õ már az ágyon fekszik. Igyekszem minél szárazabbá tenni ezeket a hosszú fehér tincseket, amit õ szórakozottan figyel. Élvezem a kandallóból sütõ meleget, ahogy eltünteti a bõrömrõl a kósza cseppecskéket.

- Engedd le azt a rongyot, had nézzelek. - kicsit didergõsen leoldom magamról a textilt, és elõtte állok teljes valómban. Hajam jobb oldalra simul, és néhol még a tincsek összeragadnak a víztõl. A hidegséget sugalló szemeiben most a kandalló lángjai táncolnak, és szinte perzselnek engem . Mutatóujjával int magához, izmos teste teljesen elnyúl a bundákon, nincs is betakarózva. Elvörösödöm, ahogy végignézek a testén, bár annyiszor láttam már, mindig felkavar a látványa.

 - Gyere ide. - lassan letérdelek az ágyra, és mellé fekszem, egészen közel húz, a bõrünk összesimul, arcom a mellkasára hajtom, õ pedig kicsit megmozdítva egyik lábamat simít teljesen magához. Betakar mind kettõnket, a keze a fenekemre simul, és már csak a szuszogását hallani. Lehunyom a szemeimet, és felfigyelek egy halk, pulzáló hangra. Pont a szíve fölött kaptam helyet.

Másnap reggel ébredek fel. Semmi álom, sem az otthonomról, sem vérengzésrõl szóló. Egyszerûen csak magával ragadott a sötétség. Én ébredtem elsõként, nem merek megmozdulni, nehogy elûzzem az álmait, már ha álmodik egyáltalán. Addig is van idõm gondolkozni, már csak két nap az indulásig. Beleképzeltem magam a helyzetbe, futnom kell az életemért. Mit akkor. Akkor is csak futnom kellett semmi mást, amikor rám, helyesbítek, ránk találtak. Éppen visszaérkeztünk a faluba amikor síri csend fogadott minket. Lerángattak a lóról, és elkábítva magukkal vittek. Majd jöhetett a megpróbáltatás. És a bátyám elvesztése, amit õk okoztak. És azután következett ez, hogy Valcan nagyúrhoz kerültem. Még csenevész fiúként kezdtem el szolgálni õt, bár, mindig adott okot a félelemre azért ügyelt is rám. Egy cseppnyi gyengédség van benne, semmi több. Vagy lehet hogy csak ennyit hajlandó mutatni, de ezt mindig észrevettem, amikor törött bordákkal feküdtem itt, amikor ma fürdésnél a derekamnál fogva mártott a vízbe, és ilyenkor, amikor hihetetlenül közel vagyok hozzá. Ilyen alkalmakkor mindig ellágyul a szívem kicsit, de rá kell döbbennem hogy én csupán egy eszköz volnék, és nem szabad az érzelmeimre hagyatkoznom , vagy meghalok. Az eszemre és a kis erõmre kell hagyatkoznom, de olykor ezek az érzelmek is idekeveregnek valahogy. Én még életemben nem szerettem senkit, akit családomnak nevezhetek, ha talán élnek még, akkor azok az érzések valahogy elhalványultak, de lehetséges hogy még mindig haza várnak. Egyre sûrûbb lélegzetvétel, ébredezik. Érzem ahogy a karja megmozdul, és kicsit arrébb lök magától, amit halk nyekergéssel tûrök.  Majd lassan a szemeit is felnyitja , és dörzsölni kezdi az egyik kezével. Félre pillant, rám, egyik kezemmel a prémbe markolva húzom a szám elé, pont úgy hogy csak a szemeim látszódjanak ki.

Az elkövetkezõ nap ugyan úgy telik mint ahogy szokott. Semmi érdekes nem történt, sötétedés környékén kiszöktem kicsit ahhoz a fához, ahonnan a csillagokat néztem, olyan régen láttam õket . És le szeretnék nyugodni kicsit. Valaki alattam leselkedik, a hatalmas ágon üldögélve fel sem figyeltem rá. Az egyik régen látott jó barátom, egy másik rabszolga, talán egy magasak lehetünk, de az õ haja szõkésbarna, és gyönyörû zöld szemei vannak. ezzel a férfivel olyanok vagyunk mint a testvérek, mindig ügyeltünk egymásra.

- Milyen régen láttalak Khalil. – búgja felém lágy hangján. Lenézek rá, mosolyog. Bár egy csomó seb árulkodik arról hogy õ is ilyen sorsú, még is mosolyog.  

- Én is téged Son. – vigyorodom el, ez is a ritka alkalmak egyike. Amikor megmosolyogtat valami, vagy valaki. Elbeszélgettünk, egy fél óráig csak az eddigi történéseket beszéltük meg. Egy kis idõ után felõlem kérdezget.

- Szóval gyengéd érzelmeket táplálsz Valcan nagyúr felé? – sikerül zavarba jönnöm, majd hebegésbe kezdek, nagy levegõmennyiséget kifújva rázom meg halványan a fejemet. Remélem ez nem fog kitudódni, mit szólna már mindenki hozzá, ostobának néznének. Biztos vagyok benne.

 Felmászik hozzám, és a vállaimra teszi a kezét és kérlelni kezd.

- Énekelj egy kicsit Khalil. Olyan régen hallottalak.

- De olyan régen csináltam már, mikor még gyerekek voltunk. – fogadkozok, de arcomra simít kezeivel, én pedig kicsit pirulva nézek szemeibe. – Na jó. De csak egyet. – lököm kacagva egyet, teljesen elfeledkeztem hol is vagyunk, elõször csak halkan éneklem a szavakat, majd bátorítására kicsit hangosabbá válok.

„Apró kis gyermek egy székbõl feléd mutat.
A szemében látom a fényed, kicsit idõsebb vagy.
Olyan zavaros most ez az álom,
Ahogy látom a gyerekszobát!
Kék  kis ruhában forogsz-forogsz,
Felém nevetsz, és én boldog vagyok!”

Olyan jól esik kicsit kiereszteni a hangomat, lehet hogy a fentebbi várudvarra is felhallatszik a hangom, de nem hiszem hogy valaki hallja.

* a király lakosztálya elõtt

A király épen a szobák melletti folyosón halad, éppen Valcan nagyurat hívatta magához. Megáll egy pillanatra, és maga elé meredve vigyorral az arcán hallgatózik. E közben Valcan meglátja, és azonnal rákérdez.

- Mi a baj királyom? – lép közelebb és érdekesen tekint bátyára.

- Shhh…. hallgasd. – és felemeli mutató ujját Valcan orra elé, majd megtámaszkodik a nyitott folyosó falán. Halk  hangok hallatszanak a nagy tölgyfa irányából. Éppen nyakon csípték amikor Khalil énekelni kezdet a faágon Son-nak.

„Álmomban vigyázol rám!
Csak hallgatok...hallgatok...
Csak álmomban látlak annyi magány után, most hallgatok!”

Még egy kis dalolás után elhallgat. A király halkan nevet egyet.

- Van egy fehér hajú dalos pacsirtánk, és így dalolászik az én kis Son-omnak ?  - halad tovább Valcan mellett az egyik terembe, talán egy tanácsterembe lép be. De a nagyúr a lentebbi udvarba veszi az irányt.

* a tölgyfán

- Ennyi volt, legyen elég mára. Most menj mielõtt valaki meglát minket. – lökök rajta egy aprót, de nem akkorát hogy leessen , õ pedig csak ennyit válaszol halkan.

- Köszönöm ! – mire megint mosolygásra késztet. Súlyos lépteket nyel el a föld, és tompán hallani hogy közeleg valaki. Son gyorsan elfutott, még az elõbb, nem tudom kit szolgálhat éppen . Szuszogás hallatszik, én pedig összehúzom magamat az ágon.

- Khalil! Gyere le, most azonnal! – ordít fel Nagyuram, én pedig ügyesen lemászom a sok kis ágon, majd elé megyek kimért léptekkel, és lehajtom kissé a fejemet, azonban megremegek mikor hajamba túr egyik kezével. Leguggol, és felkap  a vállára, ahogy egy szalmazsákot szokás, én pedig a meglepettségtõl egy aprót sikkantva támasztom meg magam két kézzel a derekán, mert így a fejembe fog menni az összes vér. Megérzem a kandalló melegét, már tudom hogy hova visz. Nagy lendülettel  az ágyra dob, és kezeim a füleim mellett landolnak, mint egy kiterített állat fekszem ott, és várok hogy mit szándékozik csinálni. Felém mászik, és az ágyhoz szögez.

- Milyen kapcsolatban vagy a bátyám szolgájával? – hajol közel, én pedig kicsit elfordítom a fejemet, nem akarom hogy Sonnak is baja essen miattam! Várjunk csak… a király szolgája? Szóval mostanság õt szolgálná, értem.

- Barátok vagyunk, azóta mióta idekerültem. – nyelek nagyot, és lesütöm a szemeimet. Majd a hideg fut végig a hátamon, amikor kicsit közelebb hajol a nyakamhoz. Összeszûkült szemmel figyelem hogy mit csinál, ki-ki akarja szívni a nyakamat?! De miért? Hogy megint nyomott hagyjon rajtam , kezeimre nehezedik, majd mikor végzett elhajol tõlem, és kezdõdhet a fürdõzés. Megint mellette vagyok kénytelen aludni, a nap során segédkeztem bepakolni azokat a felszereléseket amik kelleni fognak a vadászat során. Egy csomó prém, étel, fegyverek, szerszámok, kellékek.  Holnap indulunk, és nincs visszaút. Nem tudom hogy túlélem-e. Majd kiderül.

Megint magához húz, számra csókot hint, és ránk takarja a hatalmas prémet. Az egyik kezemet kénytelen vagyok átvetni mellkasán, és belekapaszkodni, különben lehet hogy mocorogna álmában, és rám feküdne. Álmodom, végre. De most mint h az elkövetkezõket álmodnám… olyan fura.

Éppen hogy kicsaltam egy rettenetes nagy állatot a barlangjából, az erdõbe kerget. Csupán leheletem látszik a hidegben, majd egy kisebb tisztásra érek. Morgás. Valami közelít a másik oldalról, ijedten rogyok meg egy kicsit, de szembesülnöm kell a ténnyel. Farkasok hallották meg hogy közeledem, és most vicsorgó pofájukat látom csupán, nincs a közelemben senki, a Nagyúr is biztos azzal az elõbb elkapott állattal foglalkozik. Egyre közelebb érnek hozzám, én pedig két kezemmel hadonászom magam elõtt. Becsukom a szemimet, biztosan meg fogok halni. egy hang sem hallatszik, kinyitom a szemeim, és azonnal elém tárul hogy mit mûveltem. E-ez én voltam? A bestiák teste hatalmas jégoszlopokkal átdöfködve. Emberek közelegnek. Zanakiros harcosok, hatalmas bundákba öltözködve. Értetlenül néznek rám, majd az egyik megszólal.

- Kié ez a fekete hajú rabszolga? – valaki elõlép a tömegbõl, hatalmas teste nagyon emlékeztet valakiére. A hûvös szemek világa rám mered, én pedig a körém nõtt jégoszlopok védelmében kuporgok. Felriadok az álmomból, annyira hevesen  hogy sikerült bevernem a fejemet az ágy fejénél lévõ vastag deszkába.

Valcan

Az ébredés épp oly kellemes, mint az álmom. Nyoma sincs már az éjszaka hûvösének, a rám fonódott kis test szinte forró, teljesen átmelegít. Éppen csak egy kicsit túrom odébb, hogy felemelhessem a karom és megdörzsölhessem a szemeim, de eszembe sincs megszabadulni tõle. Még két napig élvezhetem az ágy kényelmét, aztán már csak a sátrak nyirkos levegõje és a göröngyös hideg föld marad.

Az elkövetkezõ napok a készülõdéssel telnek, a harcosok kiválasztásával. Fõleg azokat viszem magammal, akik a legjobban bánnak az íjjal és lándzsával. Élelmet csak keveset pakolunk el, hisz vadászni megyünk, lesz hús bõven. A kardomat megélesíttetem a kováccsal, a nyílhegyeket a legerõsebb vasból kovácsolják, hogy a medve erõs bundáján át is halálos legyen. A vadászaton semmit sem lehet a véletlenre bízni. Egyetlen hiba, valaki rosszul céloz és egy rabszolgával kevesebb. Ugyan nem kár értük, de fölöslegesen nem érdemes pazarolni.

Este az egyik rabszolgám érkezik a hírrel mi szerint a király magához hívat. Tétovázás nélkül keresem fel, tudom, hogy Marcus legalább annyira nem szereti ha megvárakoztatják, mint én.

- Királyom! – meghajtom a fejem.

- Csak egy pillanatra. Tegnap elfelejtettem szólni, hogy lenne egy kérésem. - közelebb int magához és egy tekercset tart elém.

- A szabó készítette ezeket a rajzokat. A királynõmnek megfelelõ öltözetre lesz szüksége. A Manisa-i selymekben itt meg fog fagyni télen.

A tervek egy pompás királynõi öltözetet mutatnak, mint hajdanán az anyánké volt, de ez talán még pompázatosabb.

- Farkas prémre lenne szükség hozzá. A legszebbekre.

Farkasokra általában nem vadászunk. Még kicsiként befogjuk õket és magunkhoz szoktatjuk, hogy harc vagy vadászat esetén hasznosak legyenek.

- Legalább három kifejlett példányra lesz szükség ehhez. – gondolkodom hangosan a rajzot nézegetve. – Gondoskodom róla, ne aggódj.

Majd levadászunk néhány felnõtt példányt, úgyis mindig keresztezik az utunkat.

Elégedetten bólint és elteszi a tekercset.

- Kiválasztottad a harcosokat?

- Igen. A tíz legjobbat, akik pontosan céloznak. Hozzák a saját rabszolgáikat és kettõt viszek tartalékba. Mindig meghalnak páran. – ez elkerülhetetlen. Ha nem elég fürgék vagy elesnek, végük.

- Járjunk egyet, közben elmondhatod merre mentek majd.

A vár folyosói üresek ilyenkor, csak néhány õr van az ajtóknál. Beavatom a bátyámat a terveimbe: elõször is az erdõn haladunk keresztül a vadkanfészkeket átnézve, el a hegy lábáig ahol a barlangok vannak. A medvék már elkezdték a téli álmukat, ezért biztos hogy a barlangokban lesznek. A folyó mentén pedig a farkasvermeket kifosztva térünk majd vissza, remélhetõleg két hét alatt. Közben a zsákmányt háromnaponta hazaküldjük.

Marcus hirtelen megtorpan egy ablak elõtt, majd szélesen elvigyorodik. Kérdõn pillantok rá, szerintem nem mondtam semmi mulatságosat.

- Mi a baj királyom?

- Shhh… hallgasd. – kihajol az ablakon, engem is odaintve maga mellé.

A szél különös lágy hangot sodor magával. Az ismerõs hang egy eddig nem hallott éneket dalol.

… „Álmomban vigyázol rám!
Csak hallgatok... hallgatok...
Csak álmomban látlak annyi magány után, most hallgatok!”…

Követem a bársonyos hang irányát, s a szemem megakad egy fehér hajkoronán a tölgyfa kopasz ágai között.

Tudtam. Khalil volt az.

De ki a fene az, aki mellette ül?!

- Van egy fehér hajú dalos pacsirtánk, és így dalolászik az én kis Son-omnak? – Marcus szórakozott nevetése engem cseppet sem derít jobb kedvre.

Miért énekel az én rabszolgám a bátyáménak? És mit csinálnak ott azok ketten?

Csak nem…

- Mindjárt utánad megyek! – szólok elõre, mire Marcus csak int egyet.

Hosszú léptekkel szelem át a kanyargós lépcsõsort, míg a vár udvarába nem érek. Az egész udvarban az-az egy tölgyfa áll, úgy emlékszem a kis rabszolgám máskor is említette, hogy ott volt.

De vajon egyedül, vagy a hátam mögött képes enyelegni a bátyám szolgájával?

Ha megtudom… istenemre mondom azt is megbánja, hogy nem halt meg az elfogásakor!

Amint a fa közelébe érek, a fekete hajú rabszolga leugrik a fáról és elszalad a másik irányba. Nem bánthatom, mert a bátyám tulajdona, pedig szívesen leválasztanám a fejét a csinos kis nyakáról!

- Khalil! Gyere le, most azonnal! – kiáltok fel erõteljes hangon, hogy tisztában legyen a haragommal.

Ügyesen lemászik, látszik, hogy nem most csinálja elõször. Az nem érdekel hol van, mikor nincs rá szükségem, de arra soha nem adtam engedélyt, sõt megtiltottam, hogy bárki is hozzá érjen aki nem vagyok!

Rám sem néz mikor elé állok, tudja mi jön most, ha rosszat szól. De ezt nem itt fogjuk elintézni. Lehajolok és könnyedén a vállamra dobom, a súlyát alig érzem miközben feltrappolok a lakrészembe. A szobámban az ágyra vetem, nem finomkodom vele, sosem szoktam. Azonmód fölé is mászom, a kezeit a válla mellé szorítom a sajátommal, hogy közelrõl nézzek a szürke szemeibe.

- Milyen kapcsolatban vagy a bátyám szolgájával?

Elkerekednek a szemei, egy pillanatig tétovázik csak.

- Barátok vagyunk, azóta mióta ide kerültem. – suttogja reszketeg hangon, félénken lesüti a szemeit.

Nem hazudik. Tudom. Nem merne, mert észrevenném.

De úgy látszik szorosabbra kell fognom a gyeplõt, ha az engedélyem nélkül mással tölti az idejét. Talán túl régen kapott már büntetést?

A nyakához hajolok, a félelemtõl hevesen verdesõ ütõere úgy vonz, mint méhez a virágok. Odatapasztom az ajkaim és erõsen megszívom a finom bõrt, ami biztos nyomot hagy majd. Khalil az enyém és senki nem nyúlhat hozzá!

***

Másnap befejezzük az elõkészületeket, a harcosoknak meghagyom, hogy ha meghallják a kürtöt, sorakozzanak a várudvarban. Nem indulunk pirkadatkor, hisz akkor még portyáznak az állatok. Csak már mikor feljön a nap és fényesen bevilágítja az erdõt, akkor megyünk.

Az éjjel ismét a kicsi rabszolgámmal alszom, két test kényelmesen felmelegíti a másikat. Bár vágyom rá, hogy újra elmerüljek benne, ma kivételesen nem teszem. Holnap több erõre lesz szüksége, nem örülnék neki ha nem bírna futni és meghalna.

A békés nyugalomból egy közeli dörrenés szakít ki, egy pillanatig azt hiszem talán esni fog, de azután észreveszem a homlokát dörzsölõ Khalil-t. Már megint?

- A rémálmaid kezdenek bosszantók lenni, rabszolga! – morranok rá, alvástól rekedtes hangon. – A múltkor kiabálsz, most pedig hajnalok hajnalán felzavarsz!

- Bocsáss meg Nagyuram! Nem volt szándékos én csak… nem tudom, hogy történt! – lehajtja a fejét, a mellkasa lúdbõrös lesz a hûvös levegõtõl.

- Feküdj le! – utasítom, bár aludni már úgy sem fogok.

Engedelmeskedik. Könnyedén visszacsusszan a prémek alá, karcsú csontozató csípõje maga a csábítás, pedig most ellen kell állnom.

Félénken pislog fel rám, mikor magamhoz vonom, nyilván várja a büntetést amit hamarosan meg is kap, de nem úgy ahogy hiszi.

- Mit álmodtál?

Egy rövid csend támad, majd megszólal, halk reszketeg hangon.

- Egy… egy farkasveremben voltam egyedül. Ott álltak és rám vicsorogtam… majd felém ugrottak. – elhallgat egy kicsit és összébb húzza magát. – Ekkor ébredtem föl.

Röviden felnevetek, furcsa, hogy errõl álmodik pedig nem is tudja még, hogy farkasra is vadászunk majd.

- Félsz a vadászattól. – a hajába süllyesztem az ujjaim, majd lecsúsztatom a tarkójára és a hátára. Az ujjaim alatt érzem a régi korbácsolás nyomát. – Nem hagyom, hogy meghallj, nem kell emiatt aggódnod. – jelentem ki teljes bizonyossággal.

Finoman lesimítok a fenekére, az érintésemre kicsit megrezzen, de ezúttal nem teszek mást. Ritka alkalom, de most nem fáraszthatom magamat ezzel. Majd a vadászat másnapján esetleg.

Errõl eszembe jut valami, amit még nem tettem meg pedig nagyon is megígértem neki. Amilyen életrevaló és fürge nem engedhetem meg magamnak, hogy esetleg elszökjön, vagy megpróbáljon elmenekülni. Ha hajkurásznom kell, akkor nagyon-nagyon mérges leszek.

- Khalil, menj le a reggeliért és hozd fel! A magadét is! – elengedem, hogy fel tudjon kelni.

- Rögtön hozom Valcan nagyúr.

Felkecmereg. A saját kis sarkából elõszedi az ágyékkötõjét és szégyenlõsen felveszi a tekintetemtõl kísérve. Nem értem miért zavarja még mindig. Bosszantó, pedig úgy ismerem már a testét, mint a saját tenyeremet.

Én is felkelek és kinyújtózkodom. A ládából elõveszem a legvastagabb szarvasbõr nadrágot, ami jól véd a hideg ellen. A sötét medveprémet csak odakint veszem majd magamra, Khalil már összecsomagolta a többi holmit, amit vinni fogunk.

Hamarosan vissza is ér a nagy aranytálcát egyensúlyozva, a másik kezében a saját fatálját. Egy vastag szelet sült hús is van rajta, a szakácsot utasítottuk, hogy a vadászatra indulóknak adjanak húst is. Láthatóan meglepte, mert elég furcsán bámulja a saját tányérját.

- Ne bámészkodj, egyél! Nem érünk rá egész nap!

- E-ez az enyém? – bök a húsra óvatosan, mint aki nem is mer hozzáérni.

Hm… azóta nem ehetett ilyen tápláló sült húst mióta elfogtuk.

- Edd meg mindet. Nem lehetsz legyengülve. – utasítom, s egyben magyarázatot is adok.

Lassan eszegetni kezd alaposan megrágva minden falatot, de azért ott az a belérögzült sietség is, így megint csak hamarább végez, mint én.

Fürgén befonja a hajam, ahogy mindig. Az utasításomra megkapja azt a ruhát is, amiben jön majd. Egy ágyékkötõben megfagyna éjszaka, mozogni sem bírna a hidegben. Kap egy bõrnadrágot, egy szõrmékbõl készült csizmát, hogy az erdõ talaja ne sebezze fel. A vér vonzza a vadakat, mi pedig becserkészni szeretjük õket. Végül kap egy prémet is, amibe majd becsavarhatja magát az út során.

Olyan szép még így is, hogy tényleg nem tûnik rabszolgának.

- Gyere ide! – még valami hátra van mielõtt indulnánk. Mikor közelebb lép elveszem a kezébõl a prémet és ledobom az ágyra. – Húzd le a nadrágot a térdedig és feküdj az ágyra!

Értetlen és rémült tekintettel mered rám, nem mozdul felém.

- Valcan nagyúr…

- Csináld!

Kioldja a nadrágja kötõjét és szégyenlõsen letolja a térdéig. Remegnek a kezei miközben az ágyra dõl, ki tudja mire gondolhat. Arra biztos nem amit tenni fogok.

- Tudod, ez a részed tetszik a leginkább. – a combja felsõ részére csúsztatom a kezem és végigsimítok rajta fel a vékony csípõjéig. – Csábítóbb vagy, mint bármelyik asszony lehetne. Ezért mától viselni fogod a jelem, így mindenki tudja majd, hogy kihez tartozol és mi lesz a sorsa, ha kezet emelnek rád.

Nagyra nyílnak a szemeit, a kezeivel az enyémhez kapna, de az egyikkel összefogom mindkét csuklóját és leszorítom.

- Ne! Ne! Könyörgöm nagyuram! Nem fogok elszö…

A szavai sikolyba fulladnak ahogy az ujjaimat a combjára simítom, a mágiám a bõrébe áramlik. A teste elemelkedi az ágyról, így próbálva menekülne, de erõsen szorítom. Azt mondják olyan érzés ez, mintha tûzzel égetnék a bõrébe a jelet. Khalil üvöltését hallva igazak lehetnek a pletykák. Az arca már csupa könny, a bõre vörössé válik az ujjaim alatt ahogy folyamatosan fölfelé húzom a hófehér bõrén. Alig egy percig tarthat az egész, az utolsó simításkor pedig már halotti csend van a szobában. Khalil eszméletlenül fekszik, s mikor elhúzom a kezem egy gyönyörû sötétlila színû kígyó tekereg a bõrén. Kétszer körbecsavarva a combja felsõ részén, majd felkúszik a csípõcsontján és a fölött fejezõdik be. Pont olyan, mint ami az én mellkasomat körbefogja, és most már rajta is van.

Szinte azonnal érzem azt a mágikus köteléket ami hozzám fûzi, a jelenlétét, mintha csak tudnám, hogy él és semmi baja. Szinte azt is érzem, hogy mi van a testével, hogy eszméletlen. Nagyon különös érzés, nem csodálom, hogy a harcosaink csak a hitvesükön használják ezt. Vajon Khalil-nak milyen érzés lesz?

Miután visszarángattam rá a ruháit és becsavartam a prémbe a karomba kapom õt és lefelé indulok vele. A kardom már az oldalamon pihen, a nemrég felhangzó kürtre mindenki a várudvarra csõdült. A lovak felnyergelve, a három szekér indulásra készen. Az egyiken már ott kuporognak a rabszolgák, mint felöltözve, hogy ne betegedjenek meg. A másik szekéren a lándzsák, a nyilak és a sátrakhoz használt bõr leplek, a harmadikat pedig a zsákmánynak visszük. Egy fél napig tart míg a táborhelyre érünk, ahol sátrakat állíthatunk majd.

A rabszolgámat lefektetem a többiek közé a szalmával bélelt szekérre, szigorú pillantásom mindegyiken végigfut.

- Ha bárki közületek bántani merészeli, levágom mindkét kezét és a farkasok elé vetem!

A rémült tekintetük elég felelet nekem, ezért ott hagyva õt a lovamhoz indulok és felülök a nyeregbe.

Most is tisztán érzem Khalil jelenlétét. Lenyûgözõ, hogy mennyire erõs ez a mágia, mintha valódi kötelék lenne. Biztos vagyok benne, hogy azt is megérezném ha felébredne.

- A tõreim? – fordulok a kovácshoz.

- A nyeregtáskádban Nagyuram.

Elégedetten bólintok felé, magam köré tekerem a prémet, védve a testem a csontig hatoló hideg széltõl. Hátrapillantva végignézek a felsorakozott lovasokon. – Indulás!

Khalil

A beütött fejem bizsereg, amihez muszáj odakapnom a kezemet és megsimogatnom mert kicsit fáj. Lemászom a testérõl, és felülök az ágyon, halovány félhomály uralja a szobát, de a nehéz függönyök beengednek egy két kósza fénysugarat. Felébredt.

- A rémálmaid kezdenek bosszantók lenni, rabszolga! – rekedtes hangon dorgál meg, majd folytatja tovább a zsörtölõdést. Olyan mint egy nyûgös gyerek. – A múltkor kiabálsz, most pedig hajnalok hajnalán felzavarsz! – kicsit el is szégyellem magamat, mert amióta megsérült a fejem, azóta álmodok ilyen intenzíven. És a hetekben annyira beleéltem magamat az álmaimba, hogy beszéltem, na meg mint most kapálóztam is.

- Bocsáss meg Nagyuram! Nem volt szándékos én csak… nem tudom, hogy történt! – lehajtom kicsit meghunyászkodva a fejemet elõtte , de a bundák által szabadon hagyott mellkasom megérzi a hideg szellõt , és kiráz a hideg. Rajtam tartja a még a szellõnél is fagyosabb kék szemeit, és utasít.

 - Feküdj le! – nem tétovázom sokat, hiszen jelenleg nem árthat nekem, túl álmos és léha hogy a kardjáért nyúljon, és nem is tettem semmit amiért szenvednem kéne. Felemelem a vastag bundát, és visszabújok a rejteke alá, kicsit ritmustalan pislogásomat érdekesen szemléli, majd hatalmas karja ismét visszahúz teste melegének irányába. Még mindig félszegen az arcát nézem, de most lágyabb hangon szólal meg, nem is hallottam még így, de furcsa.

- Mit álmodtál? – érdeklõdik a fejemen magasodó púp okáról. Mit is mondjak neki? Nem szabadna azt hogy milyen furcsa varázzsal átszõtt kalandom volt. Nem muszáj elmondanom neki, csak maradjunk a farkasok támadásánál, jobban járok, úgy hiszem.

- Egy… egy farkasveremben voltam egyedül. Ott álltak és rám vicsorogtam… majd felém ugrottak. – remegve csusszannak ki a torkomon a szavak, éppen ebben a pillanatban hazudtam egy jó nagyot.  Vagy is titkolózom, szinte olyan vagyok már mint õ. Felelõsségre vonom saját magamat, pedig abszolút nem kéne.  Kicsit összehúzom a végtagjaimat, amik súrolják a bõrét, és a füllentésemet le is zárom egyhamar. – Ekkor ébredtem föl. – egy apró kacaj tör ki belõle, nem tudom mire vélni, most akkor tudja hogy nem igaz vagy … ?

- Félsz a vadászattól. – beletúr a fehér kicsit kócos hajamba, valóban félek kicsit, én még nem voltam ilyenen. Furcsa vagy Nagyuram. Én nem ismerlek errõl az oldaladról. Hosszú zömök ujjai lesiklanak a hátamra, ahol a múlt nyomai kirajzolódnak a bõrömön. – Nem hagyom, hogy meghallj, nem kell emiatt aggódnod. – furcsa érzést erõsít  ez a mondat bennem, a tiltott vonzódást felé. Nem szabadna, és nem is lenne normális ember az aki szeretné a Nagyurát, fõleg úgy hogy megbünteti minden egyes dologért, az akaratába ütközik. Nem tudom hogy juthatott ilyen nesztelenül a keze a fenekemre, és kicsit megriadok érintésétõl, mert nem tudhatom hogy mi jár pontosan a fejében, csak mondja hogy nem…  semmi félreérthetõt nem tett végül, egy kis csend után utasítást kapok.

- Khalil, menj le a reggeliért és hozd fel! A magadét is! – elereszt, egy kis sóhaj után kimászom a helyemrõl, és választ adok Nagyuramnak.

- Rögtön hozom Valcan nagyúr. – odatipegek a kicsit nyirkos köveken a sarkomig, elõkotrom az ágyékkötõmet, mert nem akarok egy szál semmiben eljutni a konyháig. Kicsit azt hiszem bele is pirultam a felvételébe, mert úgy néz, mint akinek tudta nélkül lenne bármi is a testére írva, vagy rajzolva.

Amint kijutottam a konyhához sietõsen elveszem a szín arany tálcát, és az én fa tányérkámat is. Próbálom nem leejteni, mert akkor csúnyán kapnék a fejemre. Végül sikerül ügyeskedve ajtót nyitnom, eddig egy pillantást sem vetettem az ételre, de most megakadt a szemem az edénykémen. Olyan finom és ismerõs illata van.

- Ne bámészkodj, egyél! Nem érünk rá egész nap! – még mindig kételkedve nézek termetére, és halkan kérdezek, rámutatva arra ami oly csábítóan hat rám.

- E-ez az enyém? – nagyon ismerõs, és jól néz ki. Ez hús lenne? Nagyon rég óta nem ettem ilyet, nagyokat nyelek, hogy megelõzzem azt hogy egyszer csak felemésszem saját magamat.

- Edd meg mindet. Nem lehetsz legyengülve. – oktat parancsolóm, ha õ mondja, akkor biztos nem származhat belõle semmi bajom. Lassan , kis berögzültségemmel rágcsálom meg a falatokat, ilyen finomat még nem ettem az itteni éveim alatt, még így is elõbb végzek a Nagyuramnál. Gyorsan befonom a puha tapintású vad barna fürtöket, és a nekem adott ruházatot lassan felveszem, Egy hosszú , meleg gatya, szõrmével fedett világos csizma, bõr nadrág, és egy hosszú ujjú, mindent fedõ póló. Na meg egy hatalmas kicsit barnásabb színezetû bunda, ami arra szolgál hogy befedjem a felsõ testemet. Alaposan megnéz magának, jó érzés ezekben a ruhákban lenni, kellemes hogy a bõröm nincs csupaszon szinte sehol.

- Gyere ide! – szakít ki pillanatnyi gondolataimból, hangja határozott, nem olyan mint amikor az álmomról kérdezett, az valahogyan jobban tetszett . Közelebb lép, és elveszi a kezeimbõl a bundát, majd megint hangját hallatja. – Húzd le a nadrágot a térdedig és feküdj az ágyra! – megfagy bennem a vér mikor ezt meghallom, mit akar velem ? Ilyenkor, amikor már indulnunk kéne?

- Valcan nagyúr… - sóhajtom nevét, mert hirtelen sokként ért ez az egész.

- Csináld! – végül karjaim megmozdulnak, és leoldják a ruhadarabot a helyérõl, és lassan az ágyra ereszkedem, mit akarhat vajon?

- Tudod, ez a részed tetszik a leginkább. – duruzsolja, közben egyik kezével végigméri a combomat, egészen a csípõcsontomig. Megint erõszakoskodni fog!  – Csábítóbb vagy, mint bármelyik asszony lehetne. Ezért mától viselni fogod a jelem, így mindenki tudja majd, hogy kihez tartozol és mi lesz a sorsa, ha kezet emelnek rád. – hirtelen ér a felismerés, magához fog láncolni, tudni fogja hol vagyok , nem bízik bennem, végleg elvág attól hogy menekülhessek! Kezeimmel meg akarnám akadályozni az övét hogy ne tehessen semmit, de elkapja mind két csuklómat, és szorosan összefogja azokat.

- Ne! Ne! Könyörgöm nagyuram! Nem fogok elszö… - mondatom sikolyba fullad, mert hirtelen valami nagyon égetni kezdi a bõrömet, olyan mint ha a húsomban mászkálna valami, valami szörnyeteg ami a magáénak akar. Kis idõ múlva már képtelen vagyok a rám ható erõnek ellen állni. Eszméletemet vesztettem újból. Megint az édes kis hazugságok földjén találva magamat. Egy halk suttogó nõi hang mond szüntelenül egy bizonyos dolgot.

- Gyere, gyere Balıkesirbe, szökj el, fuss… - érinti meg valaki a jobb vállamat, az engem most körbeölelõ sötétségbõl egy apró kis kéz szakaszt ki. Magam elõtt látok egy ébenfekete hajú kislányt. Érdekesen szemléli a most csak egy szál ágyékkötõben álldogáló jómagamat.

- Ki vagy te? – húzódik fel szemöldököm, egy ismeretlen gyermek az álmaimban? Mit keres õ itt és egyáltalán ki õ? Kérdésemre halkan pityeregni kezdett, majd kis kezeit arca elé vonta.  Lassan leguggolok hozzá, és azonnal kicsit sírástól rekedtes hangon közli velem a célját.

- Nem ismersz meg bátyus? Rozhin vagyok . – eltûnik a sírdogáló emberpalánta, és szemeimet lassan nyitogatom csak. Egy kicsit megingok, a lovak szuszogása fogad, o-otthon vagyok? Keserû képpel ülök fel, megdörzsölöm a szemeimet, és a saját szívem dobogása mellett másénak a lüktetését hallom. Majdhogynem egy ritmusban az enyémmel. Azonnal lejjebb húzom a nadrágom szélét, és megpillantom a rám rakott jelet. A lila kígyó látványa kicsit meghökkenthette azokat akik szintén a jármûvön ülnek, mert furcsa szemmel figyelnek arra ahogy visszahúzom magamra a ruházatot. Térdemnél fogva csúszkálok távolabb a helyemrõl, és elsõ dolgom kilesni a hatalmas ponyván, ami takarja a szekér kijáratát. Két katona jön mögöttünk, lovaikat hallhattam az imént, már nem vagyok kétségbeesett. Beletörõdtem, de az a látomás felkorbácsolja a lelkemet… a húgom haza hívott, õ volt az tudom. Nem is tudom már mióta döcögünk , és szüntelen csak ezen gondolkozom,  „ szökj el, fuss… „ . Bár csak megtehetném , drága húgom, de érzi, érzi talán még amiket én magam is. Biztosan szép fiatal nõvé serdültél Rhozin.

Hangos kiáltások hangzanak el, majd a szekér egy hirtelenül visszahõköl, és megáll. Segédkezünk a sátrakat felállítani és fél napon belül meg is vagyunk a nekünk kiszabott feladattal.

***

- Gyere be! – szólal meg Nagyuram a vastag mindent védõ vászon mögül. Lassan elhúzom, és bepillantok. A fekhelyen nyúlik el az egész teste, ismét melegítõként kell szolgálnom majd? Lassan lépkedek a kicsit fülledt levegõjû sátorba, majd leeresztem a bundát ami befed az ágy szélére.  Leülök a nemrég leterített bundákra, mire az engem támasztó kezemre simít. Meleg ujjpercei végigtapogatják a kicsit hideg kezemet. Egész nap kint dolgoztunk, csak hogy mind ez itt legyen, ezért ilyen rideg. A szemeiben már megint az a furcsa melegséget keltõ árnyék bújik meg. Nem kell sokat gondolkodnom, magához ránt, és vadul birtokba vesz.

- Neh, neh… - ellenkezem , mikor a hátamra fordít magamnak kerestem a bajt, amikor bejöttem ide.

- Ellenkezel, pedig úgy látom élvezed… - simít a nadrágomra, amitõl egy alig hallható hang tör ki a torkomból. Elmosolyodik, nekem pedig az elõzõ alkalmak  emlékei miatt egy kis könnycsepp ül a szemeimnél. – Gyönyörû vagy. – sóhajtja az arcomat csókolgatva, majd mohón rángatja le rólam az engem melegítõ ruhadarabjaimat. Nyüsszögve támasztom karjaimat mellkasának, amint szórakozottan fogadja reagálásomat. Nem kell sok, és már is letolt nadrággal találom magam felett. Most, most…

Valcan

Az úton szerencsére semmi akadályba nem ütközünk, minden nyugodt, a rabszolgák csendben pusmogva kushadnak a szekéren. Egyikük sem olyan ostoba, hogy ebben a hidegben szökni próbáljon, hisz órákon belül szétszaggatnák õket a vadállatok, vagy halálra fagynának éjszaka.

Khalil még órákkal késõbb is eszméletlen, az elsõ pihenõnél megnézem, de ugyanúgy fekszik ott, ahogy letettem.

Megsürgetem a lovamat, elõre megyek valamennyit a többiektõl, pusztán kíváncsiságból, hogy ha távolabb kerülök Khaliltól, akkor is ennyire tisztán érzem-e a jelenlétét, de különös módon igen. Ha rá összpontosítanám a figyelmem és nem ismerném az utakat, akkor is hozzá vezetne ez a szokatlan ösztön. Mint a ragadozót a falkájához, hímet a párjához… herceget a tulajdonához.

Pár órával, és több mérfölddel késõbb közeledünk ahhoz a területhez, ahol a tábort kijelöljük. A sûrû erdõben, ott ahol mi vagyunk az egyetlen vadászok a legjobb kifejlett példányokat ölhetjük le és küldhetjük haza a várba.

- Álljatok meg! – kiáltok hátra, erõteljesen, hogy a szél ellenében is meghallják a menet végén is.

A sor megáll a tisztás szélénél, a katonák tudják a dolgukat, s máris hozzálátnak a tábor megszervezéséhez. A kihegyezett karókat a fagyos földbe verik, majd a rabszolgákkal erõsíttetik fel a ponyvákat, amiken nem fúj majd át a szél és nem törhet be a hó, vagy esõ sem.

Sok idõbe telik, legalább hét sátrat kell most felállítani, hogy a harcosaim és a rabszolgák is aludhassanak valahol és egy sátorra a zsákmánynak is szüksége van, mert ha szabadon hagynánk, a vér idevonzaná a többi állatot is.

Miután a saját sátram elkészül leveszem a lovam nyeregtáskáját és magammal viszem azt is. A nagy sátor egyik sarkában több tucat medveprém van elterítve ágy gyanánt. A fegyvereimet mellé rakom és töltök egy kupa bort magamnak, hogy átmelegedjek.

Kényelmesen elhelyezkedem a fekhelyre, hozzászoktam a lovagláshoz, de attól még ugyanolyan fárasztó fél napig nyeregben zötykölõdni, mint kezdetben.

Elhúzódik a sátor bejáratát takaró anyag, Khalil félénk tekintete körbepásztázza a zárt teret, majd a pillantás rajtam állapodik meg.

- Gyere be!

Lassan, bizonytalanul lépked közelebb, szokatlan látványt nyújt tetõtõl talpig felöltözve, az arcán egészséges rózsás pír a széltõl.

Leül mellém a bundákra, pedig nem is kértem ezt tõle. Igazából nem volt semmi tervem ma estére, nem gondolkodtam rajta, de most hogy itt van a közelemben már nem akarom elengedni.

Finoman az ujjaira simítok, a tapintása mintha jégcsapot simítanék, annyira átfagyott a munkától. De majd nemsokára felmelegszik…

Magamhoz rántom, hogy ne legyen ideje elhúzódni, megcsókolom a hideg ajkait, amik enyhén már lilás színûek. Fázott odakint pedig jól fel van öltözve, de hiába, ha a teste nem olyan harcedzett, mint a harcosaimé.

- Neh, neh…

- Ellenkezel, pedig úgy látom élvezed… - fordítom a hátára, hogy õ maga is láthassa a nadrág elején emelkedett púpot, ahol bizony semmi nem rejti el a valódi vágyait. Nyomatékosításként rásimítok a tenyeremmel, mire azonnal elhal a hangja és egy sóhajtás tör fel belõle.

Elmosolyodom, olyan szép, olyan kívánatos ez a gyönyörû arc mikor élvezetet tükröz.

– Gyönyörû vagy. – mondom halkan, amit talán még sosem mondtam neki.

Pedig most így van. Eddig csak akartam, vágytam rá, de most hogy nincsenek rajta verés nyomai, most gyönyörû is.

Talán nem verem meg többé, ha szófogadó lesz…

Végigcsókolom az arcát, a gömbölyû állától, a hideg orcáiig, lecsókolom azt az apró könnycseppet, ami kigördül az összeszorított szemhéjai alól.

Miért tiltakozik még mindig? Miért nem vallja be, hogy élvezi ezt?

Büszkeségbõl?

Van neki olyan egyáltalán?

A mellkasomnak feszíti a kezeit, próbál eltolni, ellökni magától, de olyan hiába ez a próbálkozás, hogy alig érzem meg. Egy madárfióka erejével rendelkezik hozzám képes.

Lecibálom róla a ruháit és hátrafelé szanaszét dobálom a sátorban, míg õ kétségbeesetten néz körbe, hogy a kiutat keresse, közben pedig a saját nadrágomat is lejjebb tolom, hogy a követelõzõ vágyam kiszabadulhasson.

- Ne ficánkolj már ennyit! Ahelyett hogy megjátszod magad és csak feldühítesz, élvezd. – mormogom a fülébe, majd megharapdálom a vékony nyakacskáját is, de nem hagyok nyomot.

- Én… én nehm…

- Dehogynem… ismerd el, hogy egy romlott kis kéjvágyó rabszolga vagy, ismerd el!

A csípõje megrándul az enyém alatt, a vágyinkat összesimítva ingerlem, pedig már így is piheg. A megalázottság könnyei futnak végig szép arcán miközben mégis érzem, hogy az ingerléstõl egyre keményebb lesz.

- Nehm…

- Khalil…

- Nagyuram!

A sátor bejárata felé kapom a fejem, Khalil megdermed alattam, de hiába próbál összekuporodni nem tud.

- Mit akarsz Leif? – kiáltok ki, a tekintetemet visszafordítom a rabszolgára, aki még mindig a sátor bejáratát bámulja.

- Senki nem láthatja a tested, csak én. – suttogom a fülébe.

Még a gondolat is dühössé tesz, hogy az egyik harcosom legeltesse rajta a szemét.

- Elõkészítettük a csapdákat és a harcosok is készen állnak, ahogy kérted!

Valóban. Azt hittem több idõbe telik majd, de úgy tûnik ügyesen végeztek mindennel. Pedig nem szívesen megyek ki most mikor mindketten felajzva fekszünk itt, de a kötelesség az elsõ a sorban.

- Mindjárt megyek! Addig adjatok enni a rabszolgáknak, jó erõben kell lenniük!

- Igen, Valcan nagyúr!

Felsóhajtok, a homlokomat Khaliléhoz döntöm és egy percig meg sem mozdulok. Lehetetlen lenyugtatni a testem, ha a közelembe van. Odakint legalább a hideg megteszi majd a hatását.

A szemébe nézek, annyira közel van most, hogy szinte látom az íriszében keveredõ halványszürke és kékes szilánkokat.

- Most az egyszer megmenekülsz. – röviden megcsókolom, majd felkelek róla és fájdalmas fintorral bár, de visszaigazítom magamra a nadrágom.

Követi a tekintetével a mozgásom, érzem a rám szegezõdõ pillantását, de nem nézek hátra, mert akkor nem biztos, hogy itt hagyom. Túl csábító látvány lenne meztelenül a csípõjén a jelemmel.

- Va-valcan nagyúr! – halom a hangját, mikor már kifelé tartok.

Megállok, de nem fordulok meg.

- Én… elmenjek? – kérdezi halkan, bizonytalanul.

- Ne reménykedj, nem menekülsz örökké. Ha visszajöttem folytatjuk, addig maradj a sátramban! – utasítom, majd kilépek a melegrõl a süvítõ szélbe.

Magam köré húzom a bundát és a középen rakott tûz mellé sétálok, ahol a harcosok gyûltek össze. Egy kupacban az elkészített köteles csapdák, a másikban a kisebb vadakra készített dobozok, amiknek a fedele azonnal lecsapódik, amint súly nehezedik a belsejére.

- Leif, Will és Kane! Állítsátok fel a csapdákat a tábor körül, úgy, hogy a legkisebb zsákmány se meneküljön e! – utasítom õket.

A tábort körbezárni mindig nagyon fontos, mert a tûz vonzza az állatok és nem lenne jó, ha szétdúlnák a sátrakat.

Rövid gondolkodás után szétosztom az éjszakai õrséget is, hogy mindig legyen valaki ébren, hisz a rabszolgákra is ügyelni kell. Kiosztom a feladatokat is, külön kijelölök valakit, aki az élelemért felelõs, másikat, aki elõkészíti a lovakat és a fegyvereket, valamint két ember áll majd készenlétben holnap a leterített vadakért.

- Minél kevesebb rabszolga veszik oda, annál jobb! Célozzatok pontosan és senki ne menjen egyedül az erdõben. Erre ugyan nem él egyetlen törzs sem, de nem árt az óvatosság! Értett… mi ez?!

Az egyik tõlünk messzebb álló sátorból hangzavar hallatszik. A rabszolgák sátrából jön, pedig tudják, hogy csendben kell lenniük.

- Hallgassatok kutyák! – ordítja Tez, feltépve a régi ponyvát. – Melyik átokfajzat tette ezt?! Halljam, vagy mindnyájan büntetést kaptok?!

Homlokráncolva teszek pár lépést a sátor felé, elé érve megpillantok az erdõ felöli oldalon a széthasadt anyagot.

Valaki megpróbál innen elszökni!

Adnám is a parancsot a harcosaimnak, de abban a pillanatban figyelek fel Khalil egyre távolabb kerülõ jelenlétére.

Khalil is? Õ is?!

Nem, õ nem merné… õ nem teheti ezt, õ nem szökhet el!

- Hozzátok a lovamat! Mindenki maradjon itt!

Megragadom a kantárs és a nyeregbe pattanok, s még abban a pillanatban az erdõbe vágtatok. Érzem az egyre távolodó jelenlétét, mégis pontosan tudom merre ment és ezt õ is tudja. Akkor hogy a pokolba képzelte azt, hogy megszökhet?!

A fákat kerülgetve, olyan gyorsan haladok amennyire csak tehetem. A hideg marja a bõröm, a szemeimmel hunyorítva pásztázom a ködös, homályos vadont, de a szememre nincs is szükségem, és hamarosan a hangokat is meghallom.

- …ko…! Niko! Niko, gyere vissza kérlek! Elkapnak, meg fognak ölni!

Ez Khalil hangja!

- Niko!

Közel van, de ebben a szürkületben alig lehet távolra látni, a köd is leereszkedett már. Khalil nagyon fürge, gyorsan képes mozogni és gyalog elõnye van a fák között. Ha elkapom és megtudom, hogy szökni akart… én magam sem tudom mit teszek majd vele!

És még azt gondoltam, hogy talán majd nem kell többé bántanom! Milyen ostobaság…!

- Khalil! – ordítom, hogy a fák is belezengnek. A dühöm képes lenne az egész nyüves bokrot, fát és hegyet letarolni jelenleg, de ez egy pillant alatt alakul át valami mássá, mikor meghallom a közelrõl jövõ velõtrázó sikolyt.

A félelem szikrája, amit gyermekként éreztem utoljára, mikor egy ellenséges törzs megpróbálta elpusztítani a törzsünket, még apám idejében. Azóta nem éreztem félelmet, s most mégis…

A jelenléte most nagyon közelrõl jön, leugrom hát a lóról és hátrahagyva követem az ösztöneim, a sûrû ködben meg is látom a hosszú hófehér tincseit, a remegõ alakját, de egy lépés után megtorpanok, mikor a látásom legyõzi a homályt és Khalil-t egy meredek sziklafal szélén egyensúlyozva találom. Ne… elég egy széllökés és…

…

- Khalil… Gyere ide hozzám…

Khalil

A gatyája félig lehúzva, én pedig kínosan keresek egy másik pontot amit nézhetek, és nem kell õt figyelnem, hol lehet a kijárat? Az lenne a leggyorsabb ha…

- Ne ficánkolj már ennyit! Ahelyett hogy megjátszod magad és csak feldühítesz, élvezd. – nem tudom elképzelni, lehet hogy neki jól esik, de egyáltalán nem törõdik azzal hogy minden egyes alkalommal vérig aláz, és fájdalmat okoz. Ezért kötõdöm én annyira hozzá? E miatt? Mondatát túlfûtött hangon durmolja a fülembe, majd megízleli a nyakamat.

- Én… én nehm… - gyenge próbálkozásom mihaszna, még mindig felettem tornyosul, és ha akarnék sem tudnék kicsusszanni alóla, mert egy apró helyet sem hagy a menekülésre.

- Dehogynem… ismerd el, hogy egy romlott kis kéjvágyó rabszolga vagy, ismerd el! – nem, nem vagyok az! Ez mind rám lett erõltetve, de- de ezt nem szabadna élveznem , én. Mély levegõk zúdulnak le  a torkomon, derekam kicsit meginog mikor vágyát megérzem az enyémnél, szégyenemben, hogy merem élvezni ezt az egész helyzetet elsírom magam, a lusta kis könnycseppek egyesével hullnak alá a fehér hajzuhatagomra, vagy éppen az ágyként szolgáló bundákra. Én sze…  Az agyam azt sugallja hogy õ csak rosszat akar, vagy legalább is egy értékes eszközként tart számon, érzései nincsenek felém. A szívem ennek az ellenkezõjét hiszi, és táplál még valamicske reményt a boldogság iránt.

- Nehm…

- Khalil… - búgja mély hangján, pontosan úgy, ahogy szokta. Amikor nagyon magának akar.

- Nagyuram! – nyílik a jurta fala, és egy a katonáktól származtatható férfi áll a bejáratban. Megdermedek Nagyuram alatt, mert rajta kívül még nem látott senki csupaszon, a felettem hátra pillogó test valamennyire takar ahol kell, és az a szõrme is ami a derekánál fogva fedi.

- Mit akarsz Leif? – veszi természetesként hogy ilyen helyzetben így látnak bennünket, nagyon zavarban vagyok me-menjen már ki! Valcan visszafordul hozzám, és halkan felém súgja.

- Senki nem láthatja a tested, csak én. – és ezt az ígéretét valóban be fogja tartani, nem szereti ha más akár csak rám néz, vagy egy szóval mer illetni . Mindek is kellene egy rabszolgához szólni, hiszen sejtjük mi a dolgunk, de mi sem vagyunk másból, mint emberbõl.

- Elõkészítettük a csapdákat és a harcosok is készen állnak, ahogy kérted!

- Mindjárt megyek! Addig adjatok enni a rabszolgáknak, jó erõben kell lenniük!

- Igen, Valcan nagyúr! – egyszerû kis közjátékukat csak halkan kucorogva hallgatom végig, majd végre újból csak ketten maradunk egymásnak. Nagyot sóhajtva dönti homlokát az enyémnek, kicsit csukva tartja szemeit amik egy ûzött vadéhoz hasonlóak. Hosszan az íriszembe néz ahogy én tettem az elõbb az övébe, ameddig engedte nekem.

- Most az egyszer megmenekülsz. – a nyomás fokozatosan megszûnik a testemen, elõször egy csókot nyomva ajkaimra, egyik kezemmel megragadtam az eddig minket fedõ állati szõrmét és visszahúzom csupasz testemre. Lassan visszaigazítja a nadrágját, de vissza sem néz rám, ennyire sietne? Végig követem, azt a fogait meregetõ kígyót a hátán, amivel engem is megjelölt nemrég.

- Va-valcan nagyúr! – nyekegem irányába határozatlanul, itt hagy ilyen állapotban , már magára kapta a vastag szürkés szõrméjét, csak hallgat, és várja a további mondandómat.

- Én… elmenjek? – egy percnyi csend sem követi a mondatomat, de szigorúságából nem enged.

- Ne reménykedj, nem menekülsz örökké. Ha visszajöttem folytatjuk, addig maradj a sátramban!- szigorú hangját teljesen elmossa a hangosan süvítõ szél, én pedig egymagam maradok a sátorban. Érzékenynek mondható füleim valami furcsa hangot hallanak a környezõ tákolmányból. Valaki , helyesbítek valakik hadakoznak egymással, halkan próbálják megoldani, csak nem a hozzám hasonló rabszolgák azok?

- Én nem maradok itt tovább! – préseli ki idegesen tüdeje tartalmát fogai között, szinte sziszegésbe fulladó hanggal. Egy másik, kicsit rekedtesebb hang válaszol az idegességtõl halkan tajtékzó sorstársamra.

- Ne bolondulj már meg Niko! Így is úgy is meghalunk, már ha sikerül. – kicsit elkomorodik az arcom, közben magamra veszem az alsóbb ruházatomat, és lassan végül teljesen felöltözve állok az épület falához közel.

- Nem akarok meghalni! – kicsit hangosodnak, én pedig óvatosan kinyitom a jurta bejáratául szolgáló ponyvát, és kikémlelek. Olyan hevesen süvít a szél, és hordja a fák, és a növényzet maradványait, hogy nem veszik észre hogy kilépek innen. Halk léptekkel sompolygok be a másik, kicsit szegényesebb épületbe. Azonnal rám szegezõdik a tekintetük, de mindjárt vissza is  néznek a veszekedõ társainkra.

- Miért veszekedtek ? – kérdezek rájuk szinte gyermeki ártatlansággal, a süvítõ szél, és a jurta fala kicsit elsodorta a hangjukat, de még értettem mit beszéltek az elõbb. Mérgesen pillant rám az idegesebbik fél, majd szinte felém köpi szavait.

- Ezt pont te kérdezed Khalil? Aki Valcan nagyúr kis házi kedvence? Neked semmi bajod nem eshet. – teszi karba kezeit, és hajol kicsit meg egyhelyben. Kicsit idegesít ez a dolog, így megmondom neki a véleményemet.

- Lehet hogy házi kedvencnek gondoltok, de biztos vagyok benne hogy az én bõrömön több heg van mint a tiéteken. Szenvedek a szigorúsága, és a mohósága miatt. – nézek le az üldögélõ Nikora, kicsit elgondolkodó képet vágva pattan fel, majd vesz elõ valamit a zsebébõl.

- Az én véleményem nem változik, én ezt nem tûröm tovább. – kinyitja a szerszámot, nem tudom hogy honnan szerezhette ez a kés pont akkora volt hogy elfért a tenyerében, de éppen olyan éles hogy elhasítsa a düledék oldalát. Senki sem tesz semmit, nem állnak az útjába pedig nagyon szükséges volna. Vissza sem nézve repeszti tovább a vágott lyukat testével, majd kiszökik azon. Nagy levegõt véve iramodtam utána, hiába van rajtam ez a jel, muszáj lesz megállítanom ennek a bolondnak  az ámokfutását. Nagyon gyors, talán gyorsabban suhan mint én a néhol csúszós, és latyakos avaron, de igyekszem vele tartani a tempót. Néha néha kicsit kicsúszik a lábam magam alól, utánam jött, Va-valcan nagyúr utánam jött! Nem annyira gyors, de kellõen közeledik ahhoz a határhoz hogy nyakon csípjen. Nem akartam elszökni, csak megmenteni attól hogy bármilyen vadállat széttépje.

 - …ko…! Niko! Niko, gyere vissza kérlek! Elkapnak, meg fognak ölni! – ordítom utána, de meg sem fordul, és egy vastag törzsû fa mögött tûnik el a szemeim elõl.

- Niko! – most már kísértetéjesen közel vagyunk egymáshoz a Nagyúrral. Hogy honnan is érzem ezt? Hallom a lélegzetvételeit, és ha jobban rákoncentrálok, talán még a szívverését is.

 - Khalil! – egy tompa hang hív magához, Valcan lesz az de mit sem törõdve ezzel kajtatok még mindig utána.  A terep hirtelen változik, a lábaim megcsúsznak, és a meredek peremen találom magamat, leheletem kis pamacsokként jelenik meg elõttem. Itt van, közvetlenül mellettem ! Ideért! Meg fog büntetni, mert óvni akartam ennek a szerencsétlen flótásnak az életét! Egy határozott mondatra kapom fel a fejemet.

- Khalil… Gyere ide hozzám… - kicsit kétségbeesett, úgy mint jómagam, mert nagyot eshetek innen, és a talaj is eléggé átázott ahhoz hogy a lábaim meginogjanak, meglepetten hõkölök vissza, és próbálom megtartani az egyensúlyomat a karom csapkodásával. Nem segít, semmi sem segít! Le fogok esni! Gondolkozz Khalil, mit kéne tenned? Tompítanod kéne az esést, vagy… megvan!

Engedem hogy tappancsaim tovább fötörjék a mocskot, és lendületet véve esem a szakadék felé. Nagyuram felém indul, kétségbeesett arccal, meg is értem ezt a reakciót, de sikerül ügyesen megoldani a helyzetet, attól még hogy szolgának neveznek gondolkodni én is tudok. A levegõben töltött percek nagyon hosszúnak hatnak, elõször kezeimmel érintem meg a talajt, majd tovább gurulva lapockámon keresztül  haladok, és a talpaimra érkezek. Hajam engedetlenül a szemembe lóg, amit elsõ dolgom kisöpörni onnan, de ár is valaki az alkarjaimnál fogva késztet felállásra.

- Még is mit képzelsz, mit csinálsz? – ripakodik rám, de én rángatózom markai szorításában, ész könyörögve kérem õt.

- Nagyuram, Nagyuram kérlek ! Hadd menjek utána, meg fog halni! Muszáj utána mennem! – csuklik el hangom, és egyhelyben megállok elõtte, majd kétségbeesett tekintetem az övét fürkészi. Nem tudom hogy mi lesz a válasza, hisz Niko is egy rabszolga, egy embernyi veszteség pedig nem sok, nem törõdnek ezek vele. Idegesen biccent egyet én pedig fürgén a sorstársam után eredek.

- Niko! Niko!? – ordítozom utána, az ázott talajban mély huppogás halli, utánam siet. Egy hatalmas dombon baktatok fölfelé, amikor egy hangos sikoly fagyasztja meg bennem a vért. Nagyuram lemaradt , én vállaltam a felelõsséget az épségemért ebben a pillanatban. Összemosódik a kép, mire látni kezdeném hogy mi itt folyik a közelemben már késõ, társam megsebesült, és vére bugyborékolása nem hagy alább, odasietnék de rögtön meglátom a sérülés okozóit. Egy kisebb falkányi farkas áll kissé távolabb tõle, talán megijedtek a közelgésemtõl. Mire felfogják azt hogy odasietek  a sebesülthöz, és próbálom felmérni a helyzetét fél térdre ereszkedve valóra válik a rémálmom. Az hogy rám támad ez a sok vadállat, és szétszaggatják a testem minden kis darabját, s addig õ nem ér ide. Úgy történt mind abban az édes kis hazugságban, suhintottam egyet a kezemmel… majd valami furcsa ejtésû szó lett felismerhetõ a számból.

- Defol buradan!(Takarodjatok innen!)- még megelõzve a felesleges vérontást , egy csomó szúrós végû , hidegen , és nyomot nem hagyó jégoszlop kapja fel õket, némelyik testén át is hatol, amit égtelen vonyítással fogad. Nem foglalkozom most velük, valami melegség veszi körbe a kezeimet, olyan mint ha egy aprócska párafelhõ lenne, kék színével, és könnyû mivoltával áramlik a kezeim körül, ekkor szólal meg Niko.

- Ki vagy te? Khalil te vagy az ? A hajad... – hal el a hangja, nem figyeltem rá, megrázom vállainál fogva de szemei lecsukódtak, és nem válaszol már. Me-meghalt miattam? Hangos zokogásban török ki, és szinte görcsösen szorítom magamhoz a kihülni készülõ testet, minduntalan azt mondogatva:

- Niko, ne hagyj egyedül...

Trappolás, közeledik valaki. Meg is feledtkeztem a Nagyúrról, jézusom, mit fogok ezért kapni.  Egy harcos közelít, amint meglát bennünket azon nyomban ordibálni kezd, és elcibál a halálra mart Niko mellõl. A sebesen fújó szél arcomba sodorja a hajamat, de érdekes tény sejlik szemeim elé. A hajam színe fekete, nem látok benne egy fehér foltot sem. Egy mondata van csupán.

- Hé, ne ficánkolj! – rángat arrébb – Kié ez a fekete hajú rabszolga? – még több ember közeledik, közöttük a kicsit morcos képû Valcan Nagyúr, akinek kikerekedett szemei mindent tükröznek. Nem szólok semmit, csak néhány elfolytott köny gördül le arcomon.

- Meg tudtam volna menteni, eressz ! – szorosan fogja össze csuklóimat, majd megkérdez.

- Még is ki vagy hogy így mersz beszélni velem? – lök meg hogy szinte hanyadt esem a sárban. Elenged, most már körbeállnak azok a harcosok akikkel jöttünk, és az egyetlen bizonyítékomat mutatom nekik. Feljebb húzom a prémet, és az alatta simuló pólót, majd egy kicsit lehajtott fejel várom  areakciót, biztosan furán festek így, fekete hajjal, de a szemeim, és ez elárulja ki vagyok.

Valcan

Feszülten várom, hogy ellépjen onnan, de nem teszi. Egy erõsebb széllökésnél meginog, a mellkasomban verdesõ szív hirtelen kezd sebesebb ütemre a gondolattól, hogy le fog zuhanni és esetleg meghallhat. Nem azért tartottam életben, magam mellett már négy éve, hogy egy ostoba szökött rabszolga miatt halljon meg!

Mikor megcsúszik utána kapok, de már nem érem el, a sziklafalon csúszik lefelé, a fagyos földet kaparva, de nem zuhan le. Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy elfogy a talaj a lába alól és három métert zuhanva esik a sziklás talajra, ügyesen gördül egyet, hogy a súly ne a lábait roncsolja össze az eséstõl, hanem elosztódjon a teljes testén. Hihetetlen, hogy csak egy rabszolga, de sérülés nélkül megússza.

Ahogy azonban eloszlik a megkönnyebbülés, rögtön megjelenik a harag. A harag, amiért ellenszegült a parancsomnak, egy koszos rabszolga miatt!

Könnyedén lemászom, majd leugrom a sziklafalról, kiskorunkban mi ilyeneken játszottunk, nem okoz nehézséget. Éppen elõre iramodna, mikor elkapom a karját és megszorítom.

- Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?

Rángatózik, de nem eresztem.

- Nagyuram, Nagyuram kérlek! Had menjek utána, meg fog halni! Muszáj utána mennem! – könyörög.

Miért nem menekült el? Miért nem akar megszökni? – tûnõdöm el magamban, ahogy õt figyelem. Megpróbálhatta volna, de ehelyett azért ment ki, hogy visszahozzon egy másik szökevényt?

Biccentek felé, valahol gyötör a kíváncsiság, hogy miért? Éppen ezért engedem meg neki, csak hogy lássam, valóban nem próbálja-e meg.

A rabszolga nevét kiáltozva fut elõre, nézem a távolodó alakját, még számomra is szokatlan, hogy ilyesmit engedek meg, mégis… Khalil sosem próbált meg megszökni. Meghunyászkodott és engedelmeskedett, félt, könyörgött, de sosem próbált megszökni.

Fölülrõl léptek hallatszanak, apró kavicsok gördülne alá a sziklafalon, majd a harcosaimat pillantom meg lefelé mászni.

- Valcan nagyúr!

- Mit kerestek itt? Nem megmondtam, hogy mindenki maradjon a táborban? – kérdezem ingerülten.

- A lovad nélküled tért vissza, azt hittük talán baj van.

Ugyan miféle baj?

- Nagyuram… a rabszolgák?

Válaszra nyitom a számat, mikor farkas vonyítás hasítja át a csendet, a szél kísértetiesen viszi tovább a hangot, és nagyon közelrõl jött.

- Arra! – mutatok elõre, a harcosok nyomban megiramodnak.

A kardomat elõrehúzva korholom magam. Most elõször elõvigyázatlan voltam. Elengedtem pedig szándékosan olyan helyre jöttünk ahol sok vad van. Gondolnom kellett volna erre és nem elengedni egyedül.

Nem sokkal késõbb meg is pillantok két alakot a földön, körülöttük három farkas tetem. A földön heverõ fiúnak vége, ez látszik a harapásokból, de a másik…

- Ki vagy te? – kérdezem, de azonnal össze is zavarodom mikor odébb lebben a fekete haj és Khalil arca, szürke könnyes szemei bújnak mögöttük. Ez... - Khalil te vagy az ? A hajad...

Hogy lehet fekete a haja? És a farkasok...

- Niko, ne hagyj egyedül...

Odalépek az egyik mellé, a mellkasát átdöfte valami, de semmi nyoma fegyvernek. Akkor meg hogyan? Khalil ordibálását figyelmen kívül hagyom és mindhárom farkas testét megnézem, körbepillantok… legalább karvastagságú az amivel ledöfték, de sehol egy véres karó, vagy lándzsa?

Mi a pokol történt itt?

- Hé, ne ficánkolj! Kié ez a fekete hajú rabszolga?

Végignezek rajta, de tényleg Khalil az. A jelenétét is érzem a jelem miatt, mégis...

- Meg tudtam volna menteni, eressz ! – hadakozik Leif ellen, aki a csuklóját tartja.

- Mégis ki vagy, hogy így mersz beszélni velem? – löki hanyatt mikor megeszett kutyaként meg akarta harapni.

A harcosaim körülállják, õk nem ismerik úgy mint én, nem látták még így nem ismerhetik fel.

Mit tegyek? És mi történhetett vele? Emlékszem hogy még régen... mikor kiválasztottam magamnak a túlélõk közül a haja nem volt teljesen fakó. Vagy rosszul emlékszem?

A harcosaim döbbent szisszenésére pillantok fel, Khalil felhúzta a bundát a csípõjérõl, ahol ott tekereg rajta a jelem, teljes bizonyítékul arra, hogy ki is õ.

- Gyere ide rabszolga! – mordulok rá. Hol van õ ahhoz, hogy a harcosaimmal ordítozzon?

Felkel és közelebb támolyog, s mikor elém ér akkora pofont adok neki, hogy újra a földre kerül.

- Tudd hol a helyed! És most állj fel! – az embereimhez fordulok, akik mind várakozón figyelnek. – Azt hagyjátok itt, a farkasokért hárman kerülõúton visszajöttök, még sötétedés elõtt.

A bátyám óhaja máris teljesítve van. Legalább nem volt hiába a kölyök halála.

Miután visszaértünk a táborba Khalil-t lerángatom a lovamról és a sátramba vonszolom. Egy szót sem szólt visszafelé, amit nagyon okosan tett. Mára éppen elég bajt okozott, nem kéne ezt még tetézni is pedig nem hagyom annyiban.

- Most pedig beszélj! Mi történt a farkasokkal?!

Felpillant rám, a szemeiben nem félelmet, hanem haragot látok, ami engem is feldühít.

- Szólalj meg rabszolga, vagy istenemre mondom kikötözlek éjszakra egy fához a vadaknak! Mi történt a farkasokkal!?

- Nem tudom. – mondja, de nem néz a szemembe.

- Hazudsz.

- Valami megölte õket... nem tudom mi volt az. – mondja halkan, mikor közelebb lépek, de még mindig a földet bámulja.

- Nézz rám ha hozzád beszélek!

Reszketegen felemeli a fejét, de a szemei még mindig túl haragosak.

- Láttad, hogy halt meg az a másik. Az után ölték meg a farkasokat... látnod kellett mi történt. Beszélj, ha jót akarsz magadnak!

- Nikó-t majdnem széttépték! – kiáltja hirtelen éles hangon – Nem tudom, hogy haltak meg, nem érdekel! Megmenthettem volna ha nem tartóztatsz fel a sziklánál!

Dühös mordulással ragadom meg a haját, belemarkolok és térdre rántom hiába kaparja a csuklómat, nem engedem el.

- Hogy merészeled te kis senki! Bármikor megölhetnélek, örülnöd kéne, hogy ennyi ideig...

Nevetni kezd, mit egy tébolyult, sírni, még a kezem kaparását is abbahagyja. Még engem is megdöbbent ezzel a hirtelen változással.

- Akkor mért nem ölsz már meg végre?! Úgysem számít neked az életem, semmi nem számít neked! Te csak egy kegyetlen zsarnok! Egy gyilkos! Gyil...

Elengedem a haját, üvöltve ragadom ameg a torkát és szorítom össze, épp hogy el nem töröm a csenevész nyakát. A vörös köd tejesen elborítja a fejem, nem hagy gondolkodni, csak a haragot, a tombolást érzem, a lüktetõ ütõeret az ujjaim alatt.

Fél kézbõl emelem fel és a bundák halmára vetem, ahol hörögve, fuldokolva kap levegõ után. A csizmámhoz hajolva elõkapom a tõrömet, a fekhelyhez sétálva bámulom ezt a rabszolgák, aki ma ezerszeresen rászolgált a halálra.

Durván a hátára rántom és fölé térdelve szorítom a kést a torkának, a húshoz nyomom, hogy éppen csak nem hatol át a bõrén. Nyekkenve dermed mozdulatlanná, a szemei hatalmasra nyílnak ahogy könyörtelenül pillanok végig rajta.

Õ az enyém, a rabszolgám, a tulajdonom. Enyém a teste és a lelke is, az élete fölött én rendelkezem, az én kegyességem által élhet.

És most meg kéne ölnöm. Rászolgált, megsértette a harosomat, hazudott, megésértett engem...

- Ha nem érne nekem semmit az életed, már halott lennél. – mondom halkan, fenyegetõn. Ha megszólal, vége van. – Jól jegyezd meg Khalil... te sosem tudtad milyen a többi rabszolgának, mert nem hagytam hogy megtapasztald. Csak az enyém lehettél senki másé. Nem gyalázhattak meg, nem rúghattak beléd, nem verhettek halálra. Egyetlen másik rabszolga sem érdemelt még olyan kegyet, hogy az ura gyógyítót hívjon hozzá, mint ahogy én megadtam ezt neked. Mert inkább elvágták volna a torkodat. Érted?

Elhúzom a kést a nyakától, egy vörös vércsepp gördül oldalra az apró, felületes vágásból. Nem szól semmit, meredten néz maga elé, s én egy szó nélkül sétálok ki a hidegbe és hagyom magára, mert félõ, hogyha tovább maradok a büszkeségem legyõzi a késztetést, hogy óvjam õt és mégis végzek vele.

Khalil

- Gyere ide rabszolga! – mormogja felém feszülten. Felkelek a hideg földrõl, pár tétova lépés visz Nagyuramhoz, akinek arcán minden érzelem kiül ami a szívében, és testében kavarog. Nem számított mozdulatsor, pofont kapok, amitõl újsmint a földön találom magamat... Miért kaptam? Azért mert elfutottam hiábavalón megmenteni a bajtársamat? Vagy ezért itt.

- Tudd hol a helyed! És most állj fel! – érzelemtõl mentes arca a harcosok felé fordul, én pedig halkan felkecmergem a hideg avarról. Csak hallgatom beszédét, a történések sorozata nem csak a külsõmben hagyott nyomot, hanem éktelen haragot gyújtott a szívemben ezek ellen a barbárok ellen. Hiába érzek úgy Valcan nagyúr iránt ahogy, most az agyamat elborítják azok az emléktöredékek , amik csak szenvedést, és nyomort tükrözik. Feldob a lovon maga mögé, s egy pár pillanat múlva le is rángat az állatról, borzasztóan dühös, ahogyan én is. Nem tudom kettõnk mérge kiolthatja – e egymást, de biztos hogy ezek után bizalmatlan lesz velem szemben, amit nem akarok. Egész végig csendben vártam.

- Most pedig beszélj! Mi történt a farkasokkal?! – szemeim feltekintenek a délceg titánra, de amint tekintetünk találkozik , mind kettõnkben fellobban a harag , és a harchoz való vágy. Nem válaszzolok neki, annyi gusztustalan dolgok elkövetése után, amit velem tett, inkább neki kéne örökre elhallgatnia. - Szólalj meg rabszolga, vagy istenemre mondom kikötözlek éjszakra egy fához a vadaknak! Mi történt a farkasokkal!? – nem hagyja abba a válasz kicsikarását, így végül muszáj megszóalnom, bár uralkodnom kel lmagamon, nehogy egy mély levegõvétel után elordítsam magamat az idegességtõl.

- Nem tudom. – pillantásommal sem méltatom tovább , inkább a jurta alatt fekvõ talajt pásztázom szemeimmel.

- Hazudsz.- fogadja hidegen válaszomat. Kihúztam a gyufát, nagyon is. Hazudni kényszerülök, a jég nyomtalanul okozott a vadaknak halálos sebet, pár pillanat után elolvadt, nem fedhetem fel magamat, még nem. Pár emlék még hiányzik a múltamból, ami végre megvilágosodást hozhat nekem annyi év után.

- Valami megölte õket... nem tudom mi volt az.

- Nézz rám ha hozzád beszélek! – hangjára megrezzenek, mint az õszi falevél, és rávetem szemeim világát, de a bennem gyúlt harag nem hagy alább, és ezt ez az ûzött vad megérzi.

- Láttad, hogy halt meg az a másik. Az után ölték meg a farkasokat... látnod kellett mi történt. Beszélj, ha jót akarsz magadnak! – az idegeim nem bírják tovább, és még eddig nem látott módon tör ki belõlem az idegesség.

- Nikó-t majdnem széttépték! – visítom el magam akár egy sarokba szorított állat – Nem tudom, hogy haltak meg, nem érdekel! Megmenthettem volna ha nem tartóztatsz fel a sziklánál! – kaffantok neki oda, de nagyot szisszenve markol most már holló fekete hajamba, és dönt térdeimre, a fájdalom amit okoz bõrének marására kéztet.

- Hogy merészeled te kis senki! Bármikor megölhetnélek, örülnöd kéne, hogy ennyi ideig... – mint ha szavaira elõteremnének a kínzásom emlékei, azok amikor a korbács ketté hasította a bõrömet, amikor még gyermekként avattak be az itteni dolgokba, elég volt , az elmém felmondta a szolgálatot az általa okozot fájdalom tova tûnik. Harsány kacagás szakad ki a torkomból, bugyognak a könnyeim bár néha fuldoklom tõlük, a kacajok hangja még sem halkul el, amit teljesen ledöcajok hangja még sem halkul el, amit teljesen ledöbbenve figyel.

- Akkor mért nem ölsz már meg végre?! Úgysem számít neked az életem, semmi nem számít neked! Te csak egy kegyetlen zsarnok! Egy gyilkos! Gyil... – mondatomat képtelen vagyok befejezni, mert tincseim közül a nyakamra markol érces hangját hallatva. Erõs szorítását meg sem érzem, mert az adrenalin teljesen felkészített az elkövetkezendõkre, kimondtam az igazságot négy év után elõször. Olyan jól esett. Lábaim elhagyják a talaj hidegét és a levegõbe emelte egész mivoltomat, majd az ágyra vetett. Jutott egy kis idõm levegõért kapkodni, amíg õ valamit matatott . Oldalamon fekszem, és két levegõvétel között felpillantok a közeledõ fenevadra, vállamat megfogva szorít egy kézzel a fekhelyhez. Éles fegyverét a torkomnak nyomja, vége van, meg fog ölni, eléggé rászolgáltam, pedig még csak az elsõ nap telt el. Hirtelen eloszlik az a düh ami eddig ellene szított, és végre felfogom azt hogy bármelyik pillanatban átmetszheti a torkomat , egy apró kis hangocska hallgató csupán ajkaim rejtekébõl.

- Ha nem érne nekem semmit az életed, már halott lennél. – sziszegi épp úgy, mint ha maga lenne az a lila kígyó ami a testünkön tekereg. Egy mukkot sem hallatok, utolsó szavam ne is legyen. Így hal meg egy igaz rabszolga, emlék nélkül. – Jól jegyezd meg Khalil... te sosem tudtad milyen a többi rabszolgának, mert nem hagytam hogy megtapasztald. Csak az enyém lehettél senki másé. Nem gyalázhattak meg, nem rúghattak beléd, nem verhettek halálra. Egyetlen másik rabszolga sem érdemelt még olyan kegyet, hogy az ura gyógyítót hívjon hozzá, mint ahogy én megadtam ezt neked. Mert inkább elvágták volna a torkodat. Érted? – hideg zuhanyként forráz nyakon a magyarázása. El tettek volna láb alól ha nem lennék a rabszolgája, az õ kegyessége miatt élhettem egészen idáig? Ez alat a négy év alatt jobban éltem volna mint a többiek? Kevesebbet tapasztaltam volna... dermedten fekszem ott, végre nem érzem magamat fenyegetettként, eltünt az az eszköz, ami egész idáig halálra ítélt engem. Eltûnik a sátorból. Lehiggadva tapasztom két ujjamat a kapott kis sebemre, véres az ujjam amint elhúzom onnan.  Megkímélte az életemet, nagyon is hálás vagyok neki. Pár könnycseppet elmorzsolok még mindig az ágyon heverve. Visszatér, közeledõ lépteit meghallva gyorsan lehunyom a szemeimet alvást színlelve, a testemet melegítõ bundát mozdítja le rólam. Majd finoman az alvóhelyre ereszti súlyát, és szorosan magához ölel, majd valami mást is szádékozna.

- Ne tettesd, nem szándékoztam megint a torkodnak fogni azt a kést. Viszont kárpótollnod kell azért, amiért ilyen galibát okoztál. – besimít a pólóm alá, egészen a mellkasomig, ahol is megáll, pont a szívem felett, ami érintésére most heves iramot diktál.  Nem merek ellenkezni neki, valóban jóvátétel következne, próbálok ellazulni érintésére. Hátamra fordít , és lerángatja gatyámat, ami eddig olyan jó szolgálatot tett a hideg ellen. Most nem magával foglalkozik, hanem engem simogat, amit nagy sóhalyoggalkísérek végig, majd megint megszólal, pont amikor már teljesen átadtam magamat az érzésnek.

- Most pedig, tegyél a kedvemre, és simogasd magad. Ugye nem szeretnéd ha megint itt hagynálak felizgulva? – szemeim kicsit bekönnyeznek, és most az ö tökéletes testét pásztázzák amint gerince felegyenesedik, és felül az ágyon.

- De ... – nyelem ela mondatom többi részét, mert most tényleg kéjsóvár rabszolgának érzem magamat, aki csak erre vágyik, és mindent meg tesz érte.

- Mi lesz Khalil? – sóhajtja a nevemet a sátor amúgy is felhevült levegõjébe, amire kicsit elnézek jobbra, majd utána balra, de muszáj lesz megtennem vagy megint hozni fogja a kést és most végleg. Végem.  Eleget teszek kérésének, félénken ugyan de kitárulkozom elõtte, és kényeztetni kezdem éledezõ tagomat. Szinte szikrázó szempárja végigméri halovány bõrömet, és végül az arcom elõbukkanó fintotokat nézi vigyorogva. Elér a vég, és a fehér ragacsos folyadék a hasamon talál magának helyet, nem vártan felém hajol, észre sem vettem hogy megszabadult a ruháitól.

- És még azt mondtad hogy nem vagy kéjvágyó kis dög hm? Nézd csak... – combjaimnál fogva ránt feljebb, és illeszti magát hozzám. Nyöszörögve veszek nagy levegõket, próbálok ellazulni, de bennem van a szokásos feszültség, s ezért kicsit éles hangon sikkantok fel amint magamban érzem. Csábos arca kerülgeti az enyémet, míg én hátrahõkölt fejjel fogadom a mozgását. Mint ha kicseréltek volna, visszatért a régi meghunyászkodó Khalil, és a vele járó olyan gyengéd érzelmek amiket Valcan iránt táplálok. Nyakába csimpaszkodom kezeimmel, amit mosollyal fogad. Hihetetlenül furcsa személyiség az én Nagyuram, fél órája még elöntötte a fejét a düh, folytogatott, és majdnem elmetszette a toromat, most pedig rajtam tölti ki minden aljas kis vágyát.

Valcan

Egy ideig odakint ülök a tábortûz mellé gurított farönkön és gondolkodom. Magam sem tudom pontosan min, mert csak próbálom elterelni a figyelmem a történetekrõl, hogy a haragom ne törjön ismét a felszínre.

Tudom, hogy meg kellett volna ölnöm, ahogy minden más rabszolgámnak elmetszettem volna a torkát azért a sértésért, amit Khalil mondott, de nem tettem és nem is fogom.

Újabb alkalom viszont már nem lesz. Ha nem fogta fel, hogy a rabszolgák között is kivételezett helyen van, akkor nem is érdemli meg többé. Ez az utolsó alkalom, hogy megkegyelmeztem neki.

Elfogyasztom a vacsorámat, majd mikor már a csontjaimban érzem a hûvös szelet visszamegyek a sátörba. A rabszolgám a szõrmék között összegömböjödve fekszik, de csak egy pillanatig hiszem azt hogy alszik, aztán a mellkasa ütemes emelkedésébõl arra a következtetésre jutok, hogy nagyon is ébren van.

Ledobálom magamról a ruháimat, a kardomat a szõrmék mellé teszem, majd felemelem a Khalil-t fedõ bundát és befekszem mellé. Meleg kis testét magamhoz húzom, hogy átmelegítsem magam, õ azonban még mindig nem mozdul.

- Ne tettesd, nem szándékoztam megint a torkodnak fogni azt a kést. – szólok rá halkan, komoran - Viszont kárpótollnod kell azért, amiért ilyen galibát okoztál.

Nem fogom egyszerûen hagyni eludni. Elõbb még a magamévá teszem...

Besimítok a felsõrésze alá, fel a szívéig ami máris õrült iramban verdes a mellkasában. Felnyitja a szemeit, olyan idegenül fest így a sötét hajjal, ami még mindig lehetetlennek tûnik, mégis õ az. Meg sem mozdul, rongybabként hagyja hogy levetkõztessem, viszont mély elégedettségemre a teste még így is reagál.

Végigsimogatom minden csábító porcikáját, a bõre finom meleg, hófehér és selymes... élvezetemet lelem a vágyakozó sóhajaiban amik gyakorta felcsendülnek közben.

- Most pedig, tegyél a kedvemre, és simogasd magad. – suttogom a fülébe - Ugye nem szeretnéd ha megint itt hagynálak felizgulva?

Még sosem láttam elélvezni... vajon milyen lehet az arca közben?

A szemei bekönnyesednek, pedig nem is bántom most, a testemet páztázza miközben mellé térdelek.

- De ...

- Mi lesz Khalil? – sóhajtom türelmetlenül a vágytól, nem akarok még több ellekezést. Fogytán a türelmem.

Egy félénk, ártatlan pillantást vet felém miközben remegve szétnyitja a combjait, fehér bõre izgatón csillant meg a gyertyafényben. Teljesen kitrulkozik elõttem, láthatóvá válik a már kemény férfiassága, a rózsaszínû bejárata... gyönyörû...

Ahogy simogatni kezdi magát a szemem azonnal az arcára tapad, vigyorogva figyelem a váltakozó kifejezéseket rajta, a kéjt, az élvezetet, a kipirult arcocskáját amit ezúttal sötét fürtök ölelnek körbe.

Egy kis nyögéssel éri utól a beteljesülés, mire szégyenkezve fordítja el a tekintetét rólam és próbál megfeledkezni a hasán szétfröccsent fehér nedveirõl.

- És még azt mondtad hogy nem vagy kéjvágyó kis dög hm? Nézd csak...

A combjaira markolva rántom az ölembe, a következõ mozdulattal pedig tövig merülök benne. A teste forrón ölel körbe, az elõbbi kis játéktól sokkal nedvesebbé és ellazultabbá vált, nem szorít olyan fájdalmasan erõsen mint néha.

Khalil édes nyöszörgése zene a füleimnek, most nem ellenkezik mint a múltkor, sokkal inkább behódol és elfogad. Megmozdulok benne, mire sikkantva feszül meg, de aztán a mozgás közepette egyszer csak felágaskodik és a nyakamat átkarolva simul hozzám, mosolyogva élvezem a selymes bõrének tapintását.

- Tudod te hogyan tegyél a kedvemre... csak nem mindig vagy rá hajlandó igaz?

Megragadom a nyakszirtjét és az ajkaimhoz húzoma a fejét, hogy a heves mozgás közben meg is csókolhassam. A nyöszörgését elnyelik az ajkaim, hamarosan pedig már nem csak nekem kell mozdulnom hanem õ lovagol rajtam mikor már teljesen az ölembe ült.

A haját markolva élvezem, el sem hiszi mennyire kívánatos mikor ilyen szabadosan viselkedik, minden szégyenlõsség nélkül, de olyan ritkán fordul elõ... csak büntetés után teszi ezt mikor pillanatnyilag beletörõdött a sorsába, de aztán újra kezdõdik az ellenkezés.

De ezúttal nem büntettem meg... akkor miért?

***

A kürtszó hajnalhasadáskor ébreszti a tábort, az éjszaka õrködõt bíztam meg ezzel, hogy mire a vadak nyugovóra térnek mi ott legyünk levadásszuk õket.

A sátorban nincs olyan hideg, de azért érezni a kandalló hiányát, viszont a rám fonódó meleg test kárpótol ezért. Õ is ébren van már, ahogy rápillantok egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de aztán lesüti a szemeit.

- Kelj fel és hozd be a vizet!

Tétován feltápászkodik, csendben és zavarban a bejárathoz siet és éppen csak kihajtja a leplet és beveszi az odakészített vödröt. Fürdõ híján marad a hideg víz, megmosom az arcom, egy darab szövettel megtisztítom magam, majd a ruháim után nyúlva lassan felöltözöm.

Szemet szúr, hogy Khalil még mindig egyhelyben ácsorog, ágyékát a bundával takargatva, lesütött szemekkel.

- Nagyuram…

- Miért nem öltözöl már?

Elpirul, s ahogy követem a tekintetét a mellkasához, megértem. A tegnap éjszaka nyomai még mindig rajta vannak. De a rabszolgáknak nem jár fürdõ, sõt a tegnapi szökés után még a folyóhoz se szívesen engedném ki õket, de ott amúgy is szinte jeges a víz.

- Mosd le magadról, aztán öltözz. – dobom hozzá a fehér vászondarabot.

- Köszönöm, Valcan nagyúr…

Felé pillantok, lassan közelebb vánszorog a vödör vízhez

 a bundát maga köré csavarva. Hogy lehet még mindig ilyen szemérmes, holott jobban ismerem talán az õ testét, mint a sajátomat?

- Ne takard el magad folyton. Más elõtt nem bánom, de ne elõttem. – mondom és elveszem tõle a bundát, majd visszadobom a többi közé.

Biccent egyet, zavartan süti le a szemeit, nekem pedig a nyaka hajlatára esik a tekintetem, ahol egy vöröses, varas heg húzódik. A késem vágott belé.

- Nézz rám! – megteszi, én pedig közelebb lépek és egy kicsit feljebb biccentem az állát, hogy megnézhessem. Nem olyan csúnya, érzem az ujjam alatt, hogy nem fog elfertõzõdni, ahhoz nem volt elég mély.

Az arcára nézve elkapom a tekintetét amivel engem figyelt, különös, hogy egyebekkor milyen félénk, máskor pedig nem.

- Mosakodj meg. – dörmögöm még egy pillantást vetve rám, majd kilépek a sátorból, hogy megnézzem minden rendben van-e.

A rabszolgák mélységes csendben teszik a dolgukat, remélem tanultak a leckébõl, mert ha legközelebb elõfordul, senki sem próbálja majd õket megmenteni.

- Will! Tereld össze a rabszolgákat, ha minden készen van!

Biccent felém, én pedig még megnézem a lovamat, hogy nem sínylett-e meg a tegnapi bóklászást az erdõben egyedül, de szerencsére semmi baja. Vadászni gyalog megyünk, sokkal egyszerûbb és kényelmesebb.

Mire visszaérek a sátorba Khalil már felöltözve ül a bundákon mellette ott az ennivaló. Úgy tûnik nem lustálkodott.

Valamiért úgy érzem, hogy mosolyra rándulnak az ajkaim a tekintetétõl, mint mikor egy gyereket csínytevésen kapnak úgy néz rám, pedig csak ül. Még hozzá sem ért a tányérjához, pedig õ tegnap még vacsorát sem kapott.

- Egyél Khalil. – leülök én is és hozzálátok a sült húshoz, amit frissen készítettek el nemrég.

Reggeli után megigazítja a fonatom, összeszedem a fegyvereimet és a rabszolgák gyülekezetét pásztázva szétosztom az embereim felét, akik vadásznak, a másik fele összegyûjti az elejtett állatokat, este pedig útnak indítsák a vár felé.

- Ha ellenszegültök a parancsnak, nem kaptok enni, ha szökni próbáltok, úgy tegyétek, hogy ha a farkasok nem szaggatnak szét, akkor majd a korbácsom fog! Megértettétek?! – kiáltom a rabszolgák felé komor, határozott hangon, mire mindegyik egyidejûleg biccent. – Helyes!

- Will és Dave ti menjetek észak felé, Kane és Zarek ti északkelet felé, én és Leif pedig északnyugat felé megyünk.

Megindul a susmorgás, kiválasztják a rabszolgákat akiket visznek, velem persze Khalil jön és ezt õ is tudja, mert rögtön oda is húzódik mellém, amint a többiek nekiállnak fegyverkezni.

- Készen vagy? – kérdezem tõle halkan.

- Igen Valcan nagyúr, de…

Abbahagyja és az alsó ajkára harap. Ha elkezdte már fejezze is be, mert csak bosszantana.

- Mondd!

- Mi kell majd tennem? – suttogja.

- Ha megtaláltuk a fészket, elég közel kell lopakodnod, hogy felzavard a vadat és kicsalt onnan. – magyarázom, mert nem akarom, hogy meghalljon, de azt nem is hagynám – Az állat utánad fog menni, te meg ugorj fel az elsõ fára, amire tudsz. Csak ne ess el, érted?

Khalil

- Tudod te hogyan tegyél a kedvemre... csak nem mindig vagy rá hajlandó igaz? – nagy kezével megragad a tarkómnál fogva és a heves mozgás közben magához ránt egy csókra. Képtelen vagyok visszafogni magamat, hagyom hogy azok az érzelmek törjenek elõ, amiket iránta táplálok. Ezek legalább elfelejtetik a keserû valóságot.Halk nyöszörgést hallatok, mert szinte már az ölében kell folytatnom amit olyan élvezettel figyel. Kezét a tincseim közé fúrja, és belemarkol a hajamba, kezét végig ott tartva. A büntetései után szokásom így engedelmeskedni, de ez most más. Ez, ez lenne a szeretet?

Szokásosan én ébredtem fel elõször ,  és testem úgy ahogy volt, a Nagyurat öleli. Olyan jó meleg a bõre, mint ha a kályha melegét érezném. Egy hangos , de még is tompa hang hallatszik kintrõl. Talán az ébresztõnk lehet az, Valcan nagyúr sem alussza tovább az álmát, elsõ dolga lenézni rám, arra aki a mellkasára hajtott fejjel néz most szemeibe. Csak pár pillanatra találkozik szemünk világa , de épp elég ahhoz hogy zavarba hozzon. Majd kapom a nap elsõ utasítását.

 - Kelj fel és hozd be a vizet! – kicsit ingatagan bújok ki a jó melegbõl,  de mikor talpam a talajt érinti kicsit megrázkódom, mert így meztelenül borzasztó hideg van. Gyorsan beemelem az áthûlt vizet,  õ pedig egy puha szövetet fog kezeibe, és tisztogatja meg magát. Elkészült, és magára ölti a ruháit is, én pedig a tisztálkodása alatt felemeltem egy vastag prémet magam elé, hogy elfedjem az anyaszült meztelen valómat. Va-valami csordogál le-le a mellka… Alaposan végigmérem a hasamon szétterülõ maradványokat, és akkor jut eszembe mit is mûveltünk elõzõ éjjel. Hideg szemeit kicsit morcosan rám szegezi , én pedig csak hebegni vagyok képes.

- Nagyuram…

- Miért nem öltözöl már? – Borzasztóan zavarban vagyok, mert ez a sajátom, és így hát felöltözni nehézkes lesz. Kipirult arccal állok elõtte , Valcan Nagyuram pedig azonnal felfogja mi a helyzet.

- Mosd le magadról, aztán öltözz. – dobja oda nekem a fehér rongydarabot. Szégyellem egy kicsit magamat, akarva akaratlanul, mert amiket az elõzõ nap tettem, és amivel vélhetõleg megsértettem tényleg arra adhatott volna neki okot hogy megszabaduljon tõlem. De nem tette, és most még meg is mosakodhatom, bár a hozzám hasonló sorsúaknak ez nem járna meg, ahogy nekem sem.

- Köszönöm, Valcan nagyúr… - csak ennyit nyögök felé erõtlenül. Nagyon fáradt vagyok, olyan mint ha nehezékek csüngnének a végtagjaimon, de annyi erõ még szorult a karjaimba hogy derekam köré tekerjem az elõbb még engem fedõ bundát. Lassan utamat a vödörhöz veszem, de nem hagyom magamról leesni a szõrmét, mert még itt bent van… és nem szeretek így mászkálni, mert attól félek , ha kedve támad megint erõszakoskodik, és azt nem szeretem. Hogy miért is nem szeretem? Mert habár megszoktam hogy az õ sajátjának kiált ki, egy kis nyugalomba nem hal bele senki. Csak egy kis csend, jólét és… otthon. Elkeseredem egy kissé legbelül, mert tudom hogy nem juthatok haza, mert megjelölt magának. Nem jutok haza, nem jutok pedig annyi mindenre emlékszem már, apámra, a dadusra , a húgomra, és még a rangom is eszembe jutott a sok álom során, a Laos törzs vezetõje Gokman nagyúr második fia vagyok. A többi még mindig rettenetesen homályos elõttem. Hosszú kínos csend, és pár pillantás után újból megszólít.

- Ne takard el magad folyton. Más elõtt nem bánom, de ne elõttem. – kikapja a kezeimbõl a bundát, és  a többire veti. Kicsit félek, mert megint olyan sejtelmesen beszél, legalább is szerintem , elpirulok, és kerülöm a tekintetét.

- Nézz rám! – engedelmeskedek a parancsnak, bármennyire is tiltakoznék, úgy is kikövetelné amire vágyik. Feljebb hajtja államat, és alaposan megnézegeti a nyakamat , azon a kis hegen simít végig, amit a késével okozott tegnap este. Szerencse hogy ennyivel megúsztam… Szemeim arcát figyelik, ritka alkalom amikor felleshetek rá, és nem kell attól tartanom hogy eszébe ötlik valami , elrántja az arcomat hogy ne figyelhessem tovább. Lehet hogy zavaró voltam, de olykor észreveszem hogy attól még hogy ilyen termetes, elég jóképû is .

- Mosakodj meg. – adja az utolsó utasítást, és kivonult a sátorból. Most már szabadabban lélegzem, nagy sebbel lobban kezdem el a mellkasomat letörölgetni, és miután készen vagyok felöltöm a szana szét szórt ruháimat. magamra tekerem a szürke állati szõrmét, és elsietek a kiporciózott reggeliért. Leteszem a hozott tálcákat, és lekuporodom melléjük, addig nem nyúlok hozzá amég be nem jön.  valahogy nem érzem magamat éhesnek, pedig azóta mióta eljöttünk az erõdbõl nem ettem.  Hamarosan meghallom a bejáratra húzott bõrök zuhogását, megjött a Nagyúr . Felnézek rá, õ pedig egy visszatartott kis vigyorral szólal meg.

- Egyél Khalil. – ezek a gondoskodónak ható szavak kicsit elgondolkoztatnak. Lehet hogy ha rákérdeznék akkor letagadná a valóságot, de ez a kígyó sem tekereg rajta hiába, õ is érzi hogy hol vagyok, és én is hogy hol rejtõzik. Ha kicsit csendben maradok, és nincs velem, még a szívverését is vélem hallani, de nekem ez furcsa, sosem béklyóztak még így, sõt egyáltalán sehogy. Soha.

Amint elköltöttük a reggelinket fürgén megigazítom Nagyuram hajfonatát, és kiindulunk a már ott várakozó sorstársainkhoz, és el is kezdi beosztani a területeket, amiket át fogunk kutatni, vadakat keresve.

- Ha ellenszegültök a parancsnak, nem kaptok enni, ha szökni próbáltok, úgy tegyétek, hogy ha a farkasok nem szaggatnak szét, akkor majd a korbácsom fog! Megértettétek?! – várakozom,  én a Nagyúrral fogok menni, ez lesz az elsõ alkalom hogy ilyenen veszek részt, nem tudom menni fog- e , de beleadok mindent. Végül is az életemrõl van szó.  Valcan szinte üvölt, hogy mindenki megértse az akaratát. – Helyes!

- Will és Dave ti menjetek észak felé, Kane és Zarek ti északkelet felé, én és Leif pedig északnyugat felé megyünk. - elhúzódom a többiektõl,  õket kiválasztják , én pedig odabotorkálok a választómhoz, aki halkan odakérdez .

- Készen vagy?

- Igen Valcan nagyúr, de… - elharapom a mondatom végét, mert nem tudom hogyan fejtsem ki neki a szándékomat, hogy nem tudom hogyan kell cselekedjek majd éles helyzetben…

- Mondd! – kérdi kicsit feszülten, de végre meg van amit mondani szeretnék neki, így hát egyik kezemmel takarva a számat súgom oda.

- Mi kell majd tennem?

- Ha megtaláltuk a fészket, elég közel kell lopakodnod, hogy felzavard a vadat és kicsalt onnan. Az állat utánad fog menni, te meg ugorj fel az elsõ fára, amire tudsz. Csak ne ess el, érted? – nagy szemekkel hallgatom amit mond, szóval valóban igaz, élõ csalinak fog használni, értem. Egy mélyet bólintok, és figyelem a harcosok minden egyes mozdulatát ahogy a felszerelésüket ellenõrzik, és haragosan a rabszolgatársaimat utasítják rendre. Nem kell sok ahhoz hogy elinduljunk végre, és kezdetét vegye ez a véres megmérettetés. Ezzel a Leif nevû szúrós szemû vezérrel megyünk tovább, amint szétválnak útjaink a többiektõl, ennek az embernek a kiválasztottja valahonnan ismerõs, bár ugyan olyan- olyan színû szemünk van ezen kívül nem találok más hasonlóságot kettõnk között.

Egy kis kutatás után Nagyuram és Leif sejtelmesen kezdenek lépkedni a frissen hullott hóban. Összenézünk az ismerõs rabszolgával, majd végre leszûrjük azt hogy itt az idõnk.

- Vajon elég gyors e a rabszolgád Nagyuram ? – pillant rá a szúrós szemû Valcan Nagyúrra, õ pedig szemöldökét felhúzva érdeklõdik a dolog után. Az odú hatalmas bejárata mélyen fekszik, egy kis leejtõ van a bejáratánál, nehezen megközelíthetõ.

- Mi lesz? Nem mész? – kérdez rám kicsit ripakodóan nagyuram,  egy mély levegõt veszek amit hamarosan pamacsként fújok ki magam elé, majd megindulok az odúhoz. Mekkora állat lakhat ebben?  Lassan leereszkedem a helyhez, a hó és a fagyos talaj kellõen csúszik, majdnem kisodródik a lábam, de végre ott vagyok. Érzem, hogy a Nagyuram szíve egyre hevesebben ver. Vajon ennyire félt ezektõl az állatoktól? Sötét van, fülelek, és figyelek mert nem szeretném ha tényleg odavesznék az elsõ próbálkozásnál. Mély morgást hallat valami, és cammogni kezd felém. Ijedtemben elõször ki akartam kerülni, és  a fészke felé találni kiutat , de eszembe jutott a helyes irány és futó léptekkel jutok végre ki a barlangból, de sokként ér a kinti terep, még másznom kell és ez csúszik…  A sorstársam ijedt tekintete és Leif mosolya köszönt odakint, négykézláb kapaszkodom fel  a leejtõn, de már hallom az állat bömbölését mögülem, így megfogadva Nagyuram tanácsát egy nagy fára mászom azonnal fel, õk pedig éles fegyvereikkel levadásszák az állatot, ami holtan rogy össze.

- Most már lejöhetsz ! – kiáltja oda Leif , aki még mindig csak vigyorogni képes, megbolondult volna? Szorosan ölelem magamhoz azt a hatalmas farönköt ami védelmet adott , és kicsit riadt képpel csúszkálok le. A sorstársam viszont riadtan kiált fel, és felém igyekszik.

- Ott jön még egy ! – lehuppanok a hóba, és akkor fogom fel mit mondott .

Megint furcsa képek villannak elõ, maga elé vonja kezeit, mint én amikor Nikot halálra marcangolták, és rám pillant. Kérlel, pusztán a szemeivel hogy kövessem, Uraink most mögöttünk a vaddal foglalkoznak, de erre még õk is felfigyelnek. Furcsa, olyan furcsa mozdulatai vannak ennek az idegen ismerõsnek. Jobb lábbal elõre dobbant, és szintén azt a kezed elõrelendít, és felmutat… csak utánzom, de  a mozdulatok olyanok mint ha már csináltam volna, csak nem tudom mikor. Most mint ha jégbõl készült dárdákat vágna bele az állatba, én pedig vastag csillogó jégoszlopokkal bénítom meg a másik medvét.

- No lám… - vigyorodik el, olyan meleg érzéssel tölt el ez az ember. Lenézek a kezeimre látom hogy valami kék folyadék áramlik körülötte, nem is víz, valami… füst szerû anyag.

Valcan

Nagyra nyílt fakó szemeibõl olyan értelem sugárzik, hogy kicsit engem is meglep. Fõleg, hogy aztán rá is bólint minden akadékoskodás nélkül, de mégsem azzal a nyugodt beletörõdéssel, amivel a sorsát várja.

Nem értem mi változott, de valahogy másnak látom.

Csendben figyelem míg a harcosaim összeszedik a fegyvereiket és elvezetik a saját rabszolgáikat is. Akik most vannak elõször vadászaton láthatóan félelemmel tekintenek az erdõ felé, de Khalil felõl nem érzek semmit. Bárcsak a jelölés folytán hallhatnám a gondolatait, de erre még azzal sem lehetek képes.

Leif és én alig pár lépésre egymástól haladunk a vékony rétegben hóval fedett avaron, óvatosan, hogy minél kevesebb zajt keltsünk. A rabszolgák mögöttünk jönnek, de mind megállunk mikor egy két és fél méteres sziklavájatot látunk egy homokkõ dombban. Határozottan nem emberi kéz alkotta és errefelé csak egyetlen állat él barlangban.

- Vajon elég gyors-e a rabszolgád Nagyuram ? – pillant rám Leif egy kaján mosollyal a szája sarkában. Nem válaszolok, de remélem gyors lesz. Különös felfedezés ez, de én legalább annyira nem akarom hogy Khalil meghalljon, mint amennyire õ élni akar.

- Mi lesz? Nem mész? – kérdezek hátra, eljött az idõ mikor bizonyíthat.

A gyakorlótéren ügyesen és fürgén mozgott, lássuk éles helyzetben is képes lesz-e ezt hasznosítani.

Nyugodtságot erõltetek magamra és minden lépését követem a tekintetemmel miközben eltûnik a barlang szájában. Tisztán érzem a jelenlétét, pontosan tudom, hogy milyen sebesen ver a szíve a félelemtõl és attól ami, következik. Azt is tudom, amikor megtalálta az állatot, mert abban a percben egy dühös bömbölés rázza meg alattunk a köveket és szinte hallom a dübörgõ lépteket.

Khalil fut ki a sötétbõl, a lándzsámra szorítva figyelem ahogy fürgén felkapaszkodik a dombra, majd a csúcsán álló fára is, és mikor a hatalmas hegyi medve lelassít a fa elõtt megcélzom a nyakát, ahol a legsérülékenyebbek, majd rezzenetlen karral belé hajítom, Leif pedig a szíve tájékát veszi célba.

Az állat hatalmas ordítással adja meg magát, a fehér havat hamar elárasztja a vér, megfestve az egész domboldalt. Ez egy nagyon szép fogás…

- Most már lejöhetsz ! – kiáltja Leif Khalil-nak, hogy épp mi szórakoztatja annyira azt nem tudom, de elég szélesen vigyorog.

Lecsúszik, s ekkor a másik rabszolga hirtelen kiugrik mögülünk és pár lépéssel Khalil mellett terem.

- Ott jön még egy!

Elõször nem értem, de aztán meghallom a dühös fújtatást és a barlang irányba pillantok ahonnan éppen egy újabb hatalmas példány lép elõ, egyenesen a két védtelenül ácsorgó férfi felé.

A pokolba! Nem figyeltem eléggé, mert más terelte el a gondolataimat!

A lándzsáink a medvében, de talán van elég idõ elõkapni az íjat és a nyilat, viszont nem egyre lesz szükség, hogy leterítsük.

Már éppen készülök megfeszíteni az íjam, egyszerre három nyílvesszõt húzva fel mikor a rabszolgákra pillantok és szinte mozdulatlanná merevedek a látványtól. A kezük körül halvány, kékes derengés, mint a fagy párolgása a melegben, a követezõ pillanatban pedig hatalmas dördüléssel vaskos jégoszlop fúródik keresztül a vadállatom, felnyársalva az egész testét, majd újabb kisebb lándzsaszerû jégcsapok fúródnak a nyakába. Egy pillanat alatt vége lesz, de ez alatt a rövid idõ alatt kérdések sokasága áramlik keresztül rajtam.

Leif-re nézek, aki szintén döbbenten bámulja a saját rabszolgáját.

- Ez nem lehet… nem lett volna szabad ezt tenniük. – mondja ki az én gondolataimat.

- De nem ám. Ezek szerint emlékeznek? – kérdezek vissza halkan, arra utalva, hogy esetleg a rabszolgája mondott-e valamit, de csak megingatja a fejét.

Összenézünk, de egy percig sem gondolkodunk tovább azon, hogy mit tegyünk. Bólintok felé, majd néhány hosszú lépéssel mögéjük kerülünk. Én elkapom Khalil karjait és hátracsavarom, egy bõrdarabbal pedig szorosan rögzítem hogy ne tudja szétfeszíteni. Leif majdnem ugyanezt teszi a sajátjával, de míg Khalil szinte pánikba esve pillant rám, a másik szolga sokkal nyugodtabb.

- Nagyuram…

- Hallgass! Nem adtam engedély rá, hogy megszólalj! – förmedek rá ingerültem – Most pedig vissza a táborba!

Minden további nélkül elindulunk, mindkettõt magunk elõtt terelve. Khalil hátra-hátra pillant, de nem nézek rá, csak a szemem sarkából figyelem.

Miért? Nem lenne szabad emlékeznie, ahogy senkinek sem.

És mindketten ugyanabból a törzsbõl vannak… Mangratea. Még apám idejében, amikor az erõdön kívül élt a törzsünk egy szomszédos nomád nép voltak, különleges adottsággal: használni tudták a jeget. Minél hidegebb lett, annál erõsebbek lettek, míg végül a Zanakiros törzs le nem gyõzte a régi ellenségét és el nem foglalta az erõdöt. Ha akkor elismerték volna apámat királyukká továbbra is szövetségesek lehettünk volna, de nem így történt.

Khalil és az a másik kölyök pedig… része a megtorlásnak.

Azt hittem õk is olyanok lesznek mint a többiek. Ha megtörjük õket, nem emlékeznek majd semmire, de az erejük a felszínre tört.

Most hogyan tovább?

A táborban belököm a sátramba, majd hátrafordulok Leif-hez, aki várakozva áll mögöttem.

- Vidd a sátradba!

- Nagyuram… mit tegyek vele? – kérdezi halkan, hogy senki más ne hallja.

- Ne öld meg. Majd eldöntöm mi legyen, addig a keze megkötve marad és nem mehet sehová!

Odakiáltok két másik harcosnak, hogy menjenek el a zsákmányért, majd visszaindulok a sátramba.

Khalil a fekhelyem mellet ül, a lábait maga alá hajtva leszegett fejjel és hátrakötött kézzel sokkal szerencsétlenebb látványt nyújt mint amilyen.

Odamegyek hozzá és durván a hajába tépve felrántom magamhoz. Felszisszen, a szemei összeszorulnak mikor nekilököm az egyik sátrat támasztó facölöpnek, de még így is gyengédebb voltam, mint amire érdemes lenne.

- Még mindig azt mondod, hogy nem láttál semmit? – suttogom vészjósló hangon, elölrõl teljesen a testének simulva. – Még mindig nem tudod, mi ölte meg a farkasokat?

Rám emeli a tekintetét, de csak egy pillantást vet a szemeimre, aztán már csak a mellkasomat fürkészi.

- A-akkor tényleg nem tudtam, hogy… hogyan történt.

- Most viszont had halljam. Meséld el szépen az uradnak, hogy mi történt az erdõben. – hátrasimítom a haját a homlokából, a fekete tincsek különös selymességgel simulnak az ujjaimra.

Nagyot nyelve pillant fel, enyhe kétségbeesés és félelem, de az ajkai némák maradnak.

Összeszorítom a szám, a derekánál fogva magamhoz húzom el a fától.

- Nem beszélsz?

Kigördül egy könnycsepp a szemébõl, mint egy apró jégkristály a hidegtõl kipirult arcán. Túl szép. Még mindig annyira akarom mint elõször…

- Nagyuram, könyörgöm… nem tehetem. Kérlek, kérlek…

- Senki se akadályoz meg benne. – húzom fel a szemöldököm.

Talán azt hiszi nem tudom mi, vagy ki is õ? Az én fosztogató csapatom hozta el, az én parancsomra hagyták életben, mert akkor négy éve elakadt a szavam a szépségétõl. Most hogy az utolsó könnycseppjéig az én tulajdonom, az érzés cseppet sem fakult.

Tudnom kell mi az amire visszaemlékszik és el kell döntenem hogy megölöm, újra megtöröm, vagy megszelídítem.

Nem válaszol, a szemeit összeszorítja mikor ütésre emelem a kezem, de végül csak megfogom a hideg arcát és megcsókolom a remegõ kis ajkait, amik szinte rögtön felmelegednek az enyéim alatt.

Ez volt az utolsó. Véget vetek a pátyolgatásának, s bár még nem döntöttem el mi legyen vele, ideje megtanulnia a leckét.

Abban a percben érzem magamban az ellenkezést, amint felötlik bennem a gondolat, de én vagyok a herceg. Nem fog elgyengíteni egy fogoly, egy rabszolga, bármilyen szép és bármilyen édes gyönyört is nyújt.

Megkeményítem magam, s mikor elszakadok az ajkitól minden további nélkül vezetem ki a sátramból a tábor velem szembenihez kísérem. Leif-éhez. Õt ott találom bent, amint oda-vissza járkál, a rabszolgája a fekhelyén ül, de mindketten felpillantanak.

- Õ velem jön. Az én kicsikém túl dölyfös ahhoz, hogy beszéljen. – beljebb lépek és intek a bundákon gubbasztó rabszolgának, aki rögtön fel is áll. Leif-re, majd rám pillant.

- Nagyuram, Sorel-t is ki akarod kérdezni? – lép közelebb hozzám.

- Igen, azt is fogom. – irányítom magam elõtt a szintén fekete hajú fiút, de a bejáratot takaró ponyva elõtt Leif hangja ismét megtorpanásra késztet.

- Nagyuram? Vele mi legyen?

Megfeszülnek az izmaim és tudom, hogy pokoli lesz megállni, hogy ne vonszoljam vissza, de nem vonom vissza a szavam.

- Khalil a tiéd ma éjszakára. – vetem hátra egy pillanatra összeszorítom a szemem a felötlõ képekre, amikben Leif és Khalil…

Visszarántom magam után a ponyvát, bár minden lépés kínkeservesen nehéz amit a sátram felé teszek, de vissza sem nézek, még akkor sem mikor Khalil hív. Jobb ha nem teszem. Talán éppen itt volt az ideje, hogy megszabaduljak tõle és valaki mást tegyek az ágyasommá…

Khalil

- Ez nem lehet… nem lett volna szabad ezt tenniük. – hangzik a hátunk mögül egy leheletnyi mondat. Szinte fel sem fogom hogy mit tettem, de a saját védelmem érdekében cselekedtem. Csak mentettük a bõrünket, én és a sorstársam.

- De nem ám. Ezek szerint emlékeznek? – mire emlékeznénk? Csak nem tudnak arról hogy… és hogy… Kezeim magam mellett lógnak, és csak meredten bámulok az általunk lekaszabolt állatra. A csendbõl hangos léptek sora szakít ki, a hó kényszeres ropogása a talpak alatt. Valaki a kezeimet csavarva hátra ijeszt meg, Valcan Nagyúr meg is kötöz. Mi rosszat tettem? Én csak megvédtem…  riadt tekintetemmel a kifejezéstelen arcára vetem egy kicsit, majd szólok felé.

- Nagyuram… - az arcán kirajzolódni kezdõdõ érzelmek kezdenek bennem sejtetni valamit. Megint én fogom a rövidebbet húzni, de most sokkal súlyosabb büntetésem lesz úgy érzem.

- Hallgass! Nem adtam engedély rá, hogy megszólalj! – folytja belém a szót, szinte vöröslik a hidegben a feje, annyira ideges  – Most pedig vissza a táborba! – kiáltja el magát harsányan, a csuklóm köré tekert huroknál fogva diktálja a tempót mögülem. Néha hátra fordítom a fejemet, kíváncsiskodva hogy csillapodtak-e a kedélyek. Rám sem néz, de ez még nem jelent semmit. Egyre jobban, és erõsebben gyötörnek  a múltam emlékei, kár hogy azt a fejsérülést szereztem. Ha jól viselkedtem volna nem történt volna meg mindez, és akkor még mindig rendben lenne közöttünk minden. Sokan, és sokszor mondták már hogy úr és rabszolga között semmilyen lelki kapcsolat nincs. Csupán kihasználnak, aztán ha végleg meguntak, akkor elhajítanak, mint a koloncot a kutyáknak. De közöttünk több kell hogy legyen, az utóbbi idõkben azonban egyre keservesebb a helyzet.

Borzasztó lassúnak tûnik az út a táborig, de lassacskán megpillantjuk a jurták fagyos oldalait. Nem tesz mást,m int egy szó nélkül belök a sátorba, és egyedül hagy. Mit akar csinálni ? Amíg felteszem magamban a kérdést, a belsõ teret elszigetelõ bõrök elhúzódnak, majd a Nagyuram lép beljebb. Megalázkodva térdelek elõtte, kócos hajam a nyakamba ömlik, mint ha ázott fekete szurok lenne, kezeim pedig mindig engedelmesen hátul a kötözõ szorításában. Hirtelen teljes testközelben érzem, de mozdulata fájdalmat sugároz a testembe. A hajamnál fogva emel talpra, halk sziszegést folytok el amikor a következõ határozott mozdulatával a sátrat tartó egyik fagyos cölöpnek feszít.

- Még mindig azt mondod, hogy nem láttál semmit? – búgja mérges halk hangján, és hatalmas testével még jobban tetézi a feszítõ kínt, amit a gerincemnek feszülõ karó okoz. – Még mindig nem tudod, mi ölte meg a farkasokat? – már megint ezzel a témával jön. Félelemmel teli  szemeim felpillognak rá, de utána csak dülleszkedõ mellkasát vagyok képes tovább fürkészni.

- A-akkor tényleg nem tudtam, hogy… hogyan történt.

- Most viszont had halljam. Meséld el szépen az uradnak, hogy mi történt az erdõben. – a szemeim elõtt táncol néhány kusza hajszál, amik most hátrasimulnak lapát kezei hatására. Még mindig ezzel küzdtet, hogy még többet megtudjon rólam, rólunk. Annyit tudok amennyit megálmodtam, még is sok az álmok tartalma. Tegyen bármit, vagdosson össze, vagy kötözzön ki a vadaknak éjszakai elemózsiának, nem fogom leleplezni azt a mi csak is az enyém. Nem veheti el tõlem. Másik keze derekamra fut, és enyhül a rajtam lévõ nyomás, most magához ölel.

- Nem beszélsz? – olyan szépen ejti ezeket a szavakat, majd a szívem hasad ketté most, olyan mint ha nemrég még nem is lett volna dühös rám. Olyan mint ha megint abban a helyzetben lennénk, mint amiben szoktunk. Nem lágyulhatsz el Khalil, csak mert az urad mézzel itatott szavai nyúznak, erõsnek kell maradnod, nem akarsz meghalni ugye? Mondogatja egyre jobban belsõ hangom, és képes elfogadtatni elmémmel is azt a tudatot hogy csendben kell maradjak.  Szemeim kissé összeszorulnak és egy apró könnycsepp fakad az arcomra. Nem tehetem, értsd meg…

- Nagyuram, könyörgöm… nem tehetem. Kérlek, kérlek… - kínomban tudatom vele a már általa is sejthetõ tényt. Bármit tehet, ezeket itt bent, nem tudja kiszedni belõlem. Ideje lesz megtanulnom hazudni szemrebbenés nélkül.

- Senki se akadályoz meg benne. – õ könnyen vesz ezt a helyzetet, ámde van benne egy csomó feszültség amit biztosan megint rajtam akar levezetni. Így vagy úgy, de megtörténik.  Felhúzott szemöldökkel érdeklõdõen tekinget felém. Még mindig ugyan úgy állunk, a lábaim kicsit megviseltek ma, fáradt vagyok  és a feldúltság még rosszabbá tesz mindent. A keze elemelkedik a fejem búbjától, és lendülni készül. Összeszorítva szemeimet hajolok kissé el a kéz lehetséges útjától. Nem üt meg, miért nem ? Hiszen megérdemlem. Nem teszi meg, vajon mi járhat a fejében? Megnyugszik kissé a szívem mikor áthûlt arcomra simítja az eddig fenyegetõ kezet. Megcsókol, magához húz majd a szemeibe pillanthatok, úgy látszik ma utoljára. Tehetetlenség, zavartság és a harag apró megmaradt morzsái sütnek vissza rám a teste ablakain keresztül. Vége szakad minden jónak. Megint kézen ragad, és kivezet a jurtából, egy másikhoz. Elhúzza a bõrt, majd azonnal meglátjuk a bent tartózkodókat. Leif, a már ismert férfi ott sétál fel és alá, a sorstársam pedig ott ül a fekhelyen szintén összekötözött kezekkel. Miért jöttünk ide?

- Õ velem jön. Az én kicsikém túl dölyfös ahhoz, hogy beszéljen. – hirtelen megváltozott a viselkedése, hideg és érzések nélküli lett, akár csak egy sziklaorom. Az ijedtség alattomos méregként tekereg végig az ereimben a fekete hajú feláll, majd a két férfire néz. Elõször a sebhelyes Leifre, majd a Nagyuramra, õt nem érdekli mi történik majd ez után látszik rajta, hisz érdektelenül ácsorog ott míg én…

- Nagyuram, Sorel-t is ki akarod kérdezni? – lép közelebb a sebhelyes, és kérdezi a még mindig engem szorongató Uramat.

- Igen, azt is fogom. – végre elereszt, ennek örülnöm kéne, de most nincs kedvem örülni e miatt. Elvezeti a szintén fekete hajú fiút, és engem itt hagy, én pedig mint egy eszét vesztett szerencsétlen állok ott és próbálom felfogni hogy mit tett amég a mondataik lepörögnek a füleim hallatára.

 - Nagyuram? Vele mi legyen? – a fiú már kint áldogáll a hidegen, a Nagyúr testét mint a penge  a testet szinte átszeli, de alakja még mindig látszik a bejáratból.

- Khalil a tiéd ma éjszakára. – sokként ér a mondat. Ezt tényleg az õ szája monda volna? Itt hagy ennek a vadállatnak? Miért hagy itt, hiszen fontos vagyok neki. Még egy kicsit tétovázik, de utána már csak az én keserves kérlelésem hangja tölti be a teret.

- Nagyuram! Kérlek, könyörögve kérlek ne hagyj itt! Miért tetted? Ne hagyj itt kérlek szépen ! – könyörgöm, míg Leif a karjaimnál fordítva pördít meg , én pedig kicsit ügyetlenül kapkodom a lábaimat, akár egy toporzékoló ló. Megint úgy vigyorog mint amikor együtt vadásztunk, olyan mint ha megbolondult volna, vagy nem is tudom. Egy hosszú vontatott néma csenddel átszõtt perc következik, õ az én arcomat bámulja szûnhetetlen, én pedig azon gondolkodom hogy mit tehetnék most. A Nagyúr azt mondta hogy csak erre az éjszakára igaz? De én még másik férfivel nem… és valahogy a hányinger kerülget mikor elképzelem hogy mi ketten. Nagyot nyelek ami neki is feltûnik, majd eloldozza a kezeimet, de tenyeremet az övébe fonja.

- Nos? Pici Khalil, szórakozzunk kicsit. – duruzsolja de teljesen más mint amikor Valcan teszi. A nagyúr hangja sokkal finomabb és nem ilyen, mint az övé, ennyire gusztustalan és kéjsóvár. A nyakamhoz hajol és csókolgatni kezd, amit kisebb sóhajokkal tûrök. De amit ezek után akar mûvelni.

- Hmm, úgy hallottam téged még más nem érintett meg Valcan Nagyúron kívül, vajon igaz-e? – rémülten sikkantom el magam. Most ébredtem rá hogy nem esik jól amit mûvel, tõle nem. Sírva fakadva szitkozom, és próbálok ellenkezni, néhol megtépem a szabad bõrfelületeit, lila nyomokat és mély karmolásokat hagyva rajta, amiket sziszegve fogad de nem hagy alább a mosolygással.

- Takarodj innen te büdös kutya! Alávaló?! Mit képzelsz? Ne nyúlj hozzám , hallod amit mondok? – visítozom, amit pár elégedett röhögéssel kísérnek a kint õrt állók, akik éppen a körútjukat tartják. Képtelen vagyok megfékezni, így minden ruhadarabot lefeszít rólam, és maga alá gyûri a testemet.

- Ne ficánkolj már te nyomorult! Még is mit képzelsz, kivel beszélsz? Kuss legyen?! – markol nyakon, én pedig kikerekedõ könnyes szemekkel  kapom a következõ sokkot. Magáról lejjebb tolva a gatyát kezd el erõszakoskodni, összezárom a lábaimat amennyire csak  tudom, egy kis huza vona után sikerül, és nyer. Élesen sikkantok fel, mert borzasztóan fáj amit csinál, és a folyamatos mozgás miatt, szédülni, és émelyegni kezdek. Jobbra ballra vetem a fejemet, és a szédülés egyre inkább érezhetõen bolondít meg, folyamatosan ordítanom kell mert nem bírom idegekkel a megpróbáltatásokat. A végére már elsikítoztam az összes hangomat, csak rekedten próbálok meg hangot kipréselni magamból. Egy kisebb hörgéssel  élvez belém, jobbra hajtott fejjel sírom el magam végül. Magához ölel, mint ha lenne valamilyen kapcsolat is köztünk, akár egy csepp is. Undorodom tõle, és meg nem tudom érteni a Nagyurat hogy miért hagyta ezt. Megvárom amíg elalszik, és halkan felkapkodom a ruháimat egy utolsó pillantást vetek ennek a szörnyetegnek a valójára. Ahol lehetett megsebesítettem, de engem nem fog viszont látni. Borzasztóan fáj a csípõm és a lábaim sem akarnak engedelmeskedni, de sikeresen elhúzom a nehéz bõröket, és kilépek a hidegre. Még mindig ég a tábortûz, hatalmas lángnyelvei megfestik az árnyékaimat sötét szürkére. Lépteim nehezek, utamat pedig a rabszolgatársaimnak kiállított jurtához veszem, ma éjszaka ott akarok aludni. Sehol máshol, csak ott. Valaki elhúzza a sátrát fedõ állati bõrt, de ügyet sem vetek a személyre , legyen az akárki jobbá már úgy sem teheti az életem. Az arcomról minden lerí, amikor  ajob lábamra lépek eltorzulnak a vonásaim, vicsorgok a fájdalomtól amit Leif okozott. Néhány még ott ülõ harcos érdekesnek talál, ugyan is összesúgnak a hátam mögött amikor a jurta felé haladnék.

Végre bejutottam, sötét van bent, de az árnyékok elárulnak mindent. Így nem ijednek meg tõlem, néhány szürkeségtõl megfestett arc szánakozva néz rám, megviselt vagyok, kidobtak, és….

Valcan

Összeszorított fogakkal állok meg a sátram közepén. Minden izmom pattanásig feszülve követeli, hogy forduljak vissza, hozzam ide Khalil-t és öljem meg Leif-et, de nem teszem.

Khalil egy rabszolga. A rabszolgák egyik nap még élnek, a másik nap már nem és semmit sem érnek. Mindegyik pótolható…

A gyengeség jele lenne azt mutatni, hogy ez az egy többet ér nekem, mint a sértés, amit egy hazugsággal okoz.

Fújtatva veszem a levegõt, ide-oda járkálok a sátorban, s mikor meghallom a sikítást, kiabálást az öklömmel zúzom szét az asztalt, s vele mindent ami csak rajta van. Féktelen dühömben bárkit megölnék aki az utamba kerül, ha a sarokba húzódott rabszolga egyetlen nyikkanást is hallat eltöröm a nyakát és darabokra szaggatom!

A mellkasomon tekergõ kígyó felforrósodik, még ha eddig kételkedtem volna is abban, hogy mit csinálnak azok ketten, hát most bizonyossá válna. A férfiak azért is jelölik meg ezzel az asszonyaikat, mert így pontosan tudják ha megcsalják õket. Most én is érezhetem és legszívesebben kiszakítanám a bõrömbõl ezt az átkozott tetoválást!

Még akkor sem tudok megnyugodni mikor elhalnak a hangok, nem tudok dûlõre jutni afölött, hogy õt akartam-e ezzel büntetni, vagy magamat, mert annyira kisajátítom és kiváltságot adok neki, hogy majdnem mindent elnéznék hogy csak az enyém maradjon.

A rabszolga felé fordulok – Sorel – aki ugyan hasonlít Khalil-ra mégis semmilyen vágyat nem érzek iránta.

Ugyanabból a népbõl, ugyanazzal az erõvel, de nem hunyászkodik úgy meg. Látom a félelmet a szemében, de ez nem egy szolgalelkû megtört lélek tekintete.

- Beszélj! Mióta emlékszel? – kérdezem ingerülten.

- Mindig emlékeztem Nagyuram. – válaszolja halkan.

Összeráncolom a szemöldököm. A próbán, amikor kitesszük õket egy lakatlan helyre hogy éljék túl, általában mindent elfelejtenek.

- Ha hazudni merészelsz, kivágatom a nyelved.

- Nem hazudom Nagyuram. – határozott tekintet.

Különös, egy pillanatra még a dühömbõl is kizökkent ez a tekintet és fõleg mert nem olyan, mint akit megtörtek volna.

- A Mangratea törzsbõl vagy és remélem okosabb, mintha Khalil és engedelmeskedsz.

Õ már megkapta a büntetését, csak az a baj, hogy vele együtt én is.

Számûzöm a gondolatot, erõvel csakis a mostani beszélgetésre koncentrálok. A bátyám tudni akarja majd mi történt.

- Én nem vagyok rabszolga… Nagyuram.

Felhúzom a szemöldököm, ez még engem is megmosolyogtat. Nem-e?

Talán annak idején nem törték be eléggé a korcsot, de ha így folytatja, hamarosan megtörténik.

- Fejezd be az ostobaságot míg szépen mondom! Miért nem szöktél még meg? Mit akarsz még mindig itt ha gond nélkül átvághatnál az erdõn, nem kellene tartanod a vadaktól, ugye?

A képességükkel meg tudják védeni magukat és most hogy a tél is itt van csak még erõsebbek a hidegtõl. Ha mindig is emlékezett a képességére, ugyan miért maradt itt és viselte el a rabszolgasorsot? Nyilván nem azért mert élvezte volna Leif társaságát.

Leif… és Khalil…

Ökölbe szorul a kezem, egy kemény pillantást küldök Sorel felé, hogy biztos legyen benne nem lesz kegyelem, ha hallgat.

- Mert… vigyáznom kell… Khalil-ra.

- Nos, minden elismerésem kutya, sikerült. – vetem oda gúnyosan, az egyik tartóoszlopra akasztott korbácsért nyúlva.

Még hogy megvédeni!

- Sikerült volna! – kiált fel hirtelen szikrázó szemekkel. – Miattad nem sikerült!

Lendítem a korbácsot, hogy eltalálja a felkarját és eltépve a szövetet hagyjon nyomot a hófehér bõrén.

- Hogy mondtad kutya? Így kell viselkedned az uraddal? – mellé csapok a korbáccsal és láthatóan összerezzen a hangra, lehajtja a fejét. – Ha Leif nem tanított meg az engedelmességre, majd én megteszem. Elsõ lecke…

- Már megölhettelek volna.

Megáll a kezem a mozdulatban a halk suttogásra.

- Már régen megölhettelek volna és elvihettem volna Khalil-t. Már épp kezdtek visszatérni az emlékei, de te elrontottál mindent. – felpillant rám, a mosolya egyszerre õrült és sajnálkozó – Te is tudod, hogy megölhettelek volna, meg is akartam tenni, de akkor… megjelölted õt.

Ha pedig megöl engem, Khalil is meghal. Ez igazán szórakoztató.

- És mégis mihez kezdtél volna vele? És mibõl gondolod, hogy õ elment volna veled? – Khalil hozzám tartozik. Csak én büntethetem, csak én bánthatom és csak én kényeztethetem.

Összeszorítja a száját és nem válaszol. Elgondolkodva nézem egy pillanatig, merész kis dög, annyi szent, de elég ostoba ha azt hiszi, hogy valaha is elengedem Khalil-t. És hogy õ valaha is el akarna menni tõlem.

Kíváncsi lennék miért olyan fontos neki.

***

Másnap a vadászatra egy rabszolgát választok a sok közül. Még az éjjel éreztem, hogy Khalil az õ sátrukba ment és ott is maradt. Meghagytam az egyik õrnek, hogy nézzen rá, bár kétlem, hogy szökéssel próbálkozna.

Az a másik fattyú pedig a következõ váltással megy vissza az erõdbe. Nem öltem meg, mert még hasznos lehet, ha konfliktus adódna a törzsükkel. Ha ilyen bátrak lettek, hogy meg akarnak szöktetni egyet az övéik közül, akkor talán mást is terveznek majd. Khlail-nak errõl nem kell tudnia.

Még nem mentem érte, de vissza kellett fognom magam, hogy ne vájjam ki Leif szemét mikor megláttam. Fõleg amikor megköszönte az ajándékom.

A nyomorult… még az arcán is volt egy karmolás…

Két nappal késõbb pontosan ezért lesz õ az akit visszaküldök az erõdbe, vele együtt Sorel-t is. Ha abban mesterkedik, hogy az én ágymelegítõm közelébe férkõzik, akkor jobb minél távolabb tudnom õt tõle.

Hajnaltól napnyugtáig az erdõket járjuk tisztes zsákmányt szerezve, többet is mint vártuk, de a harmadik nap már nem bírom tovább. Muszáj látnom, megérintenem…

- Hozd ide Khalil-t! – szólok ki a sátram elõtt állónak.

Már kezdem sokallni az idõt, majdnem magam megyek oda, hogy mi a pokolért tart ilyen sokáig mikor elhúzódik a bõr és beesik a sátramba egy sápadt, karikás szemû, kócos rabszolga, aki ugyanúgy néz ki mint Khalil, de mégsem hiszem el rögtön, hogy õ az.

- Állj fel. – lépek közelebb és valamiért összeszorul a torkom mikor ránézek.

Mi baja van? Beteg?

Lassan lábra küzdi magát, de nem néz rám, a föld felé fordítja az arcát, amit eltakar elõlem a haja. Látszik, hogy alig van benne erõ.

- Mikor ettél utoljára? – nem válaszol és rám se néz. Elé lépek és felemelem a fejét.

Az állán horzsolások nyomai, amit durva borosta okozott, a nyakán - amit eddig szintén elfedett a haja - harapásnyomok éktelenkednek. A szemébõl könnyek futnak lefelé megnedvesítve az ujjaimat is.

Elengedem és hátrébb lépek, a fogaim úgy összeszorulnak, hogy majd elroppannak a helyükön. Most hogy jobban megnézem, a karján is van néhány folt ami elsõre fel sem tûnne, mert állandóan vannak rajta, de ezek pont olyanok mint az ujjnyomok.

Tudtam hogy ez lesz, akkor meg mi az ördögért lep meg? Dühös vagyok, forrongok…

- Élvezted, hogy õt szolgálhatod?

A hangom mélyebb mint általában, talán a dühtõl, de nem tudom miért vagyok igazán dühös. Mert valaki más hozzányúlt, mert én engedtem, hogy hozzányúljanak, vagy mert Khalil olyan mintha egy kísértet lenne a túlvilágról.

Erre még jobban zokogni kezd, hangtalanul rázkódnak a vállai, majd a lábai feladják a küzdelmet, hogy megtartsák az ingadozó testét, de még mielõtt elesne öntudatlanul közelebb lépek és elkapom.

- Bocsáss meg… Valcan Nagyúr…

Az álkapcsom megfeszül miközben felkapom és egyenesen a prémekre fektetem.

- Hallgass ha jót akarsz. Itt maradsz, nem hagyhatod el a sátrat és enni fogsz! Megértetted?

Ha azt hiszi halálra éheztetheti magát, hát nagyon téved! Õ az enyém, és én döntöm el, hogy mikor hallhat meg, nem õ!

- Igen… - suttogja alig hallható, gyenge hangon, nagy szürke szemeit rám szegezve.

Odanyúlok, hogy leszaggassam róla a rongyait és megnézzem hol hagyott még nyomot rajta az a féreg, akit szívem szerint most széttaposnék a csizmám sarkával.

Gyenge próbálkozását hogy magán tartsa a gönceit félresöpröm és feltárul elõttem teljes valójában. Borúsan nézek végig a foltokon, a combja mindkét oldalán ott sötétlenek… mindenhol.

Felhúzza a lábát a mellkasáig, szinte magzati pózba gömbölyödve könnyezik.

Földhöz vágom a szakadt ruháit felállok, hátrasöpröm az arcomba hulló tincseket amik kibomlottak a fonatomból. A másik rabszolga nem tudta olyan jól megcsinálni mint Khalil…

Mi a fenét csináljak most? Mihez kezdjek most vele?

A bátyám jót szórakozna rajtam ha most látna: A herceg aki nem tud mit kezdeni egy rabszolgával, de megölni sem akarja.

Végül meghozzák a fürdõvizet és a vacsorát is. A vízre, majd Khalil-ra pillantok, aki még mindig összegömbölyödve fekszik és szipog mint egy nyavalyás gyerek.

- Mosakodj meg! Azt akarom, hogy mosd le magadról a mocskát, nem akarom a szagát érezni rajtad!

Khalil

Nem is tudom nappal van-e vagy éjszaka, vagy hogy egyáltalán ébren vagyok-e. Olyan mint ha megint az álmaimban lennék, a sötétséget keltõ bõrök takarásában fekszem az egyik állati bundán, amit leterítettek. Összekucorodom, bár sziszegni kezdek mikor megérzem a fájdalmat ami a derekamba nyilall. Kicsit alább hagy a fájdalom, és elnyom az álom ezek szerint nem aludtam. A sátor egyik sarkában találtam magamnak helyet, egy kis nyüzsgés után elhalkulni látszik minden. Fel felébredezem, kicsit csikar a hasam az éhségtõl de amikor visszaemlékszem Leif vágyakozó arcára akkor elkap a hányinger és igyekszem elfojtani ezt az érzést. Valahogy nem vagyok éhes, de szomjas annál inkább, az egyik társam meg is szán és a kapott vizét megosztja velem. egy öregecskébb férfi szakállal, de nem lehetek neki elég hálás a tettéért.  Megemeli a fejem és a számba csorgatja a kicsit hideg folyadékot, én pedig szorgosan nyelem a fagyos vizet. Hamarosan mennie kell, megint visszamennek vadászni, az egy hétbõl csak egyet voltam képes szolgálni, semmi többet, hamar talpra kell állnom. De így hogyan? Még erõm sincs kilépni a sátorból, és hogy nézhetek ki? Kicsit mocorogni kezdek a helyemen, néha megakadva egy-egy pillanatra a saját ruháimban. Így ahogy vagyok bundában fekszem it már mióta és egyetlen egy dolgon jár az agyam. Hogy már nem kellek neki… néhány könnycseppet is elmorzsolok tehetetlenségemben, csak azt nem tudom hogy most mihez kezdjek. Ha Leifnél maradok biztosan nem húzom már sokáig. Halálra ítéltek, ráadásul  Valcan Nagyúr, most már biztosan nem tudom neki megmondani azt amit annyira szeretnék. Azt hogy- hogy szeretem. Zuhogni kezd az állati bõr, már csak én vagyok egyedül a sátorban.  

- Kapd össze magad, a Nagyúr látni kíván! – ripakodik rám az egyik õr halkan. Elõször nem mozdulok, azt hiszem hogy hallucinálok az étel hiányától, de rá kell jönnöm hogy tényleg engem hívat. A hasamra fordulva támasztom fel magamat a kezeimmel, utána pedig magam alá gyûröm az egyik lábamat, éppen azt amelyik nem fáj annyira. Nincs bennük erõ látszik hiszen aprókat lépve somolygok ki a sötétségbõl. Még egy katona  figyeli a lépteimet, a hajamat szerteszét fújja a süvítõ szél  , csak vánszorogni vagyok képes. Mint egy félholt…  Ott termünk a sátor elõtt, nem sok utat kellett megtennünk, de az is fárasztó így most.  Elhúzzák elõttem a bõröket, és csak úgy beesem a jurtába. Érzem hogy engem néz, de én nem akarok rá nézni s hangom nem tudom van e még megszólalni.

- Állj fel. – szól rám elcsukló hangon. Nagy kínok közepette ismét lábra állok, de úgy érzem mint ha nem is lennének lábaim, és csak lebegnék a fagyos föld felett. Még mindig csak a földet bámulom, a lábaimra koncentrálom minden erõmet hogy talpon maradjak és ne essek azonnal össze.

- Mikor ettél utoljára? – kérdez ismét ugyan azzal a hangszínnel, úgy hallom kicsit aggódhat valami miatt, talán nem volt sikeres az utóbbi napok vadászata? Nem válaszolok neki, nincs hozzá energiám, és a szívem egyenlõre romokban hever. Bármilyen ostoba és lehetetlen dolog is de az érzelmeim nem érinthetik meg ezen a tetováláson át. Közelebb lépdel, és az állam alá simulnak az ujjai. Kérlek ne nézz rám, csupa harapás és lila folt vagyok, ez az ember képes volt bemocskolni és miatta szenvedek még mindig. majdnem megnyomorított. És te hagytad… de vajon mit érezhetsz most legbelül?  A gondolatok miatt megint könnyezni kezdek, mert szégyellem magamat. De miért is? Én csak meg akartam védeni, és õ ilyet tesz velem egyre jobban azt érzem hogy az érzéseim elhalni látszanak. A bundát ami rajtam tekereg magamhoz szorítom, és eltakarom vele a többi Leiftõl szerzett sebet, és marás nyomot. Eltávolodott tõlem, nekem pedig a sírás fojtogatja a torkomat és már nem bírom visszafogni így egész testem beleremeg a levegõ kapkodásába, alig észrevehetõen.

- Élvezted, hogy õt szolgálhatod? – elmélyült hangja most mint ha kételkedne abban hogy hûséges vagyok e hozzá, de nekem csak az erdõben történtek pörögnek a fejemben. az  a sok jégdárda, Sorel mozdulatai, és a rémület amikor a kezemet hátrakötözték, és nem szóltak  felém egy szót sem. Már az egész testem táncot jár nem tudom visszafogni a zokogásomat mert most  a valódi érzelmeim szöknek elõ belõlem. A lábaim már nem tartanak meg, hallom hogy az ízület összebicsaklik, de egy erõs kéz megtart, majd a karjaiba kap.

- Bocsáss meg… Valcan Nagyúr… - nem élveztem, egyáltalán, undorodom attól a talpnyalótól de bocsánatot kell kérnem azért amiért ráijesztettem az erdõben. lassan az elgyengült testemet a puha prémekre ereszti, és megdorgál.

- Hallgass ha jót akarsz. Itt maradsz, nem hagyhatod el a sátrat és enni fogsz! Megértetted? – most eza legjobb választásom, itt maradhatok és ételt is kapok. ha még egy napon át ott kellett volna maradnom étlen, akkor biztos hogy valami bajom történik.

- Igen… - súgom halkan, végre, azt hittem már megnémultam. Szemeim világa az aggódó arcán, és a résre nyílt ajkain akadnak. Hirtelen a ruháimhoz kap, mint egy ûzött vad akarja rólam letépni õket, én pedig megmarkolom a még rajtam lógó göncöket, de óvatosan lefeszegeti a kezeimet a helyükrõl.  Végül teljesen csupaszon ott fekszem elõtte, végigmér mindenhol, a combjaimat és a nyakam körül szerzett folyogatás nyomát is. Elszörnyülködöm, mennyi gusztustalan nyom lehet rajtam és milyen gusztustalanul festhetek most. Összekutyorodom a mellkasomnak szorítva a térdeimet és az arcomat közelebb vonom az összeszorított tagjaimhoz. Még mindig sírdogálok, mert tehetetlen vagyok és az érzelmek elhatalmasodtak rajtam, akár meg is halhattam volna. Kis idõ után csillapodik a zokogásom, és észreveszem hogy valaki beadott valamit a Nagyuramnak a ponyvákon keresztül. Ez gõzölög…

- Mosakodj meg! Azt akarom, hogy mosd le magadról a mocskát, nem akarom a szagát érezni rajtad! – lassan felkelek és ránézek, majd a szõrmék mellett egy kis edényben gõzölög a meleg víz, a másikban pedig hús van nem is akármilyen darab. Ez hatalmas és szerintem még frissen készítették el. Odahajolok a víz mellé készített rongyért, és megnedvesítem egy kissé, aztán elkezdem szépen tisztogatni magam, a másik szabad kezemmel pedig félrecsapom a kusza fekete hajamat. Szemei a bejáratot fürkészik, de kis sziszegésemre odakapja a fejét. Feljebb csúszom az ágyban a jobb lábamat meg sem mozdítva. Észreveszi és ijedten rákérdez és közeledni kezd.

- Mi történt? Mid fáj? – megállok a mosdásban, és rápillantok, nem hiszem el hogy még mindig érdeklem azok után amit mondtam rá még régebben. A kezemmel feljebb húzom a térdemet és válaszolok a kérdésére.

- Amikor ellenkeztem lehet hogy meghúzódott, és égett is. azt hittem hogy leég a bõröm. – folytatom tovább a dolgomat lenézve a még mosdatlan részeimre. nagyuram egy pillanatig kiszalad a sátor elé, és egy nagyot kurjant amitõl megrázkódom. Mi történhetett odakint?  Visszatér, egy kicsit csapzottan, én pedig már magamra húztam az egyik szürkés állati bõrt, ami átmelegített. Az ételért nyúlok amég õ elkezdi levetni magáról a ruházatát. Két kézzel rászorítok a húsra, és lassan eszegetni kezdem nagyon jól esik, és a kínzó korgás hangja elégedett sóhajba torkollik amint végzek az étellel amit kaptam. Félreteszem a tálkát, és elégedetten körbenyalom a számat egészen a sarkáig.

- Hálásan köszönöm Nagyuram. – nézek rá az éppen lefekvéshez készülõ Valcanra. Felemeli a bundákat, és becsusszan alájuk mellém, elfújja a világítást, majd sikerül úgy feküdnünk hogy egymás arcával szemben legyünk. Halkan beszélni kezd, a lélegzetei meleg kis pamacsokként fedi le a bõrömet.

- Miért követted Sorelt az erdõben? – túrja odébb a hajamat ami megint az arcomba hullik, de honnan tudta hogy hol vagyok pontosan? Olyan furcsa mint ha látna a sötétben…  micsoda badarság.

- Mert meg akartalak védeni Nagyuram. – suttogom halkam, csak õ kell hogy halljon engem, nem akarom hogy az õrök megint vihogjanak a szánalmas énemen. Elég volt az hogy megbüntetett, most vallanom kell neki, úgy érzem ennyit elmondhatok neki. Semmi rossz dolgot nem teszek e népem ellen. Az egyik csuklójára hajtom az ujjaimat, a sötétségben nem látni az emberek mimikáját, csak a hangjukat lehet hallani így jobban meg lehet nyílni.

- Megvédeni engem?  - hitetlenkedik , azt nem fogom elmondani neki hogy szeretem, úgy is hamarosan kiderülhet mert már pár ember tudja a bajtársaim közül. Megtudja, így vagy úgy de meg fogja. csak nem tudom viszonozni viszonozza-e majd.

- Igen, a törzsünk tagjai erre szegõdtek el. Kivágathatod a nyelvem, elküldhetsz Leifhez vagy el is tüntethetsz innen. Az erõm volt, van, és lesz . – közelebb húz magához, én pedig fáradtan pislogok a hirtelen megcsapó melegségtõl.

- Mondd meg, ki voltál amíg nem emlékeztél? – kicsit mint ha ellazultabban feküdne itt most mellettem . Ásítok egy hatalmasat, olyan mint ha nem is dúlna a népeink között háború, azonnal válaszolok neki, majd álomra szenderedem. Ha megöl a mondandóm miatt öljön, legalább itt teszem majd a karjai között.

- Mindenki azt hiszi hogy a Mandratea törzsbõl való vagyok. Tévednek. A Laos törzs királyának Gokman Nagyúrnak a másod szülött fia vagyok jó uram. – feljebb húzódzkodom és egy tõlem akár határozottnak is nevezhetõ csókot adok az ajkaira, majd visszamászom a helyemre, és szuszogásba kezdek. Nagyon fáradt vagyok… bármi is legyen a fecsegésem eredménye mindezt csak azért tettem mert …

Valcan

Lassan feltápászkodik, hogy teljesítse a parancsom. A gõzölgõ vízhez biceg és egy darab rongyot megnedvesítve mosakodni kezd, de a mozdulatai fáradtak és nehezek. A foltok pedig mintha vádló ujjként mutatnának felém azt suttogva, hogy én okoztam a nyomorúságát.

Dühös vagyok magamra és ez még ingerültebbé tesz, mert még egyetlen alkalom sem volt mikor bántam volna egy tettem. Miért most? Miért egy nyomorult rabszolga miatt?!

Khalil felé kapom a fejem mikor felszisszen. Azon nyomban kiegyenesedik és az ágyra csusszan, a jobb lábát maga után húzza.

- Mi történt? Mid fáj? – azt hittem gyenge az éhségtõl és ezért botladozik…

Átkarolja a térdeit mintha csak el akarná rejteni elõlem magát, de hiába. Minden folt, minden harapás látványa beleégett a szemembe

- Amikor ellenkeztem lehet hogy meghúzódott, és égett is. Azt hittem hogy leég a bõröm. – vallja be halkan, közben folytatja a mosakodást.

Összeszorulnak az ujjaim a haragtól, Leif ezért megkapja a magáét. Arra nem adtam engedélyt, hogy megsebesítse. Nem, azt senki sem teheti meg!

Kitépem a sátor bejáratát, odakint fúj a szél és már az esõ is kezd szemeregni, ami nem jó. Nehezebb követni a vadak útját. Lehet, hogy holnap sehová se mehetünk majd.

A tekintetemet gyorsan körbehordozom a táboron míg meg nem találom azt akit keresek.

- Nizan, ide hozzám! – kiáltok az õr felé, aki a lovakra vigyáz.

- Nagyuram.

- Hozz gyógyfüveket, menj és keress a tábor közelében, addig valaki átveszi az õrséget. – utasítom, mert azt akarom Khalil minél hamarább összeszedje magát és eltûnjenek róla azok a harapásnyomok meg foltok.

- Ahogy parancsolja Nagyuram. – bólint, de még mindig tétovázik – Nagyuram, a harcosok kérdezik, hogy mi legyen holnap.

- Ha nem áll el az esõ maradunk a táborban. Nincs értelme a sárban vadásznunk.

Mire visszamegyek a sátorba Khalil már a bundák takarásából pislog fel. Mély elégedettséggel tölt el a tudat, hogy meztelenül fekszik az ágyamban, ahová tartozik. És most már nem fogja máshol tölteni az éjszakát.

Intésemre az ételért nyúl és míg ráérõsen rágcsálni kezd egy darab húst addig én megszabadulok a ruháimtól és én is megmosakszom. Holnaptól két vödör meleg vizet kell hozatnom.

Lassan befejezi az evést, jólesõn körbenyalja az ajkait, mintha csak egy gyermek lenne.

- Hálásan köszönöm Nagyuram.

Csillogó szemekkel követi a mozdulataim miközben befekszem mellé. A teste kellemesen átmelegítette az ágyat. Egymással szemben helyezkedünk és elfújom a gyertyát, de még nem érzem magam fáradtnak. Most nem. Ha nem lenne sérült és lehetséges lenne, már rég õt ölelném, hogy újra megjelöljem minden porcikáját.

- Miért követted Sorelt az erdõben? – bukik ki belõlem a kérdés.

Megbocsátottam neki a hazugságot, mert busásan megfizetett érte. Ennek ellenére viszont tudnom kell mi történt valójában és ha ismét hazudik… már magam sem tudom mit tennék akkor vele, vagy tennék-e egyáltalán valamit.

- Mert meg akartalak védeni Nagyuram. – suttogja halkan.

Hogy? - Megvédeni engem? 

Mirõl beszél? Teljesen megzavarodott az éhségtõl? Elvette az eszét a büntetésem?

Nekem nincs szükség védelemre! Pusztán a gondolat is sértõ, hogy valaki ezt képzeli, de mégsem tudok Khalil-ra dühös lenni. Ahhoz túlságosan is jó érzés a karomban tartani ezt a mihaszna rabszolgát.

- Igen, a törzsünk tagjai erre szegõdtek el. – folytatja, mintha csak kiolvasta volna a fejembõl a gondolataim - Kivágathatod a nyelvem, elküldhetsz Leifhez vagy el is tüntethetsz innen. Az erõm volt, van, és lesz. – jelenti ki merészen.

Összeszûkül a szemem, bár a sötétben nem láthatja, de egy halvány mosoly húzódik az ajkaimra. Szóval a nyelve kivágatását egymás mellé állítja azzal, hogy Leif-nek adjam? Ezek szerint nem hazudott a küzdelmérõl, ha valóban olyan rossz volt ez neki mintha megcsonkították volna. És valami felfoghatatlan módon nekem is, de nem fog elõfordulni többé.

- Mondd meg, ki voltál amíg nem emlékeztél?

Tudni akarom miért volt olyan fontos Sorel-nek hogy megvédje. Még az életét is kockára tette, rabszolga lett, hogy a közelébe férkõzhessen. Tudnom kell számoljak-e még azzal, hogy bárki nyomorult el akarja majd rabolni tõlem.

 - Mindenki azt hiszi, hogy a Mangratea törzsbõl való vagyok. – ásítja halkan, a hangja rekedtes és álomittas - Tévednek. A Laos törzs királyának Gokman Nagyúrnak a másodszülött fia vagyok jó uram.

A következõ pillanatban feljebb húzódik és megcsókol mielõtt hozzám bújna. Ez annyira ledöbbent, hogy szinte el is felejtem amit az imént mondott pedig… mi az hogy nem a Mangratea törzsbõl való?!

Hiszen pont olyanok a képességei… na jó, nem jégoszlopokat, hanem jéglándzsákat használt, de ez mellékes! Nem is hallottam még a Laos törzsrõl, ráadásul Sorel is azt mondta, hogy a törzs tagjai.

Vagyis… nem… én mondtam, de a kis nyomorult nem erõsítette meg. Nem mondta hogy a törzs tagjai, csak annyit, hogy meg akarja védeni Khalil-t és hogy meg akart ölni. Abból pedig nyilvánvaló, hogy meg akarta szöktetni.

- Khalil… - pillantok rá a sötétben, hogy magyarázza meg szépen ezt a képtelenségnek tûnõ állítást, ami szöget ütött a fejemben, de õ már alszik. Csak nyöszörög valamit és még jobban hozzám préseli magát.

A pokolba is, hogy mindjárt elalszik!

Meg kéne ragadnom és addig rázni míg fel nem ébred, de már kitudja mióta nem aludt és evett, le van gyengülve. Én viszont már nem tudok nyugton maradni attól amit mondott és még valamitõl, ami bogarat ültetett a fülembe.

Óvatosan elhúzódom tõle és csendben felölözöm, majd a tábort õrzõ egyik éjjeliõrhöz lépek.

- Fogd a leggyorsabb lovat és menj a váltás után. – mondom komoran – Hozd vissza a Sorel nevû rabszolgát, de kötözd meg! Siess!

- Igen Nagyuram. A többiekkel mi legyen?

- Õk folytathatják az utat az erõdbe, de a rabszolgát hozd ide, ha a lovad után kell húznod, akkor is. – a kis féreg most beszélni fog.

Reggel nem ébresztõre kelek, mert ma még kitart az esõ, majd holnap folytatjuk a vadászatot. Khalil hozzám tapadva szuszog, meleg lélegzete a nyakamat éri mire megborzongok a vágytól, hogy a magamévá tegyem.

Némán átkozódva húzódom el mikor az ágyékom sajogva követeli Khalil testét, az érzéki forró hajlatokat, a finom kis ajkait és nem kaphatom meg. Az a vadállat még nálam is durvább tudom jól, így még nem tehetem a magamévá.

- Nagyuram! – dugja be a fejét Zarek – Ezt hal…

- Csendet! – mordulok rá sziszegve, de már késõ. Khalil mocorogva nyitogatni kezdi a szemeit mellettem. – Várj odakint és ne lépj be még egyszer az engedélyem nélkül!

Morogva bólint és kihátrál, majd mikor újra kettesben maradunk az én kis rabszolgámra pillantok, aki már nagy szürke szemekkel vizslat.

- Jó reggelt Valcan Nagyúr!

Eltúrom a haját az arcából, halvány, élveteg mosollyal simulok hozzá és csókolom meg az egyetlen felületet amin nincsenek nyomok – az arcát. Az illata ugyanolyan finom mint mindig, a hozzám simuló teste szinte forró. Ahogy újra elfekszem mellette, érzem, hogy teljesen mozdulatlan, rémülten szegezi rám a szemeit.

- Mi bajod?

Elpirul, de az ijedtség nem tûnik el.

- Nagyuram… - motyogja, majd megmozdul, mintha nem akarná kimondani, hogy mi a baja.

Az ingerlésre felmordulok, a következõ pillanatban pedig fölé hengeredem – bár nem nehezedem a testére a zúzódások miatt – és megcsókolom a sápadt kis ajkait.

Az íze most is ugyanolyan, az érintése, az ujjai a felkaromon, ahogy megszorít… minden ugyanolyan.

- Miért tiltakozol? Az éjjel parancs nélkül is megtetted.

Mélyen a szemébe nézek miközben elvörösödik.

- A-az csak egy csók volt Nagyuram…

- És ez szerinted mi volt? – felhúzom a szemöldököm, valahogy mulattat ez a helyzet.

Lesüti a szemeit. – É-érzem hogy többre vágysz Valcan Nagyúr.

Ezt eddig be nem ismerte volna. És tényleg többre vágynék, vagy csak egy szükséglet, amit mielõbb ki akarok elégíteni?

- Meg akarod adni?

- Nem tudom… - motyogja, majd mikor észreveszi, hogy az ujjai még mindig a felkaromra kulcsolódnak, elhúzza és a mellkasához szorítja – Bocsáss meg Nagyuram, de én még… nekem még…

- Hagyd már abba ezt a nyöszörgést, mert csak kihozol a sodromból. – sóhajtom feszülten. Már régen benne lennék és vadul mozognék a szûk kis testében ha nem lenne ebben az állapotban. De ha tovább ingerel… õ fogja bánni. – Szerinted nem tudom? Ha nem lennél sérült most nem kímélnélek.

Elvörösödik, mégis különös pillantást vet rám azokkal a csillogó szemekkel.

- Köszönöm Valcan Nagyúr.

Némán kutatom a tekintetét, hogy vajon miért lett hirtelen ennyire ragyogó, de aztán nem morfondírozok rajta többet, mert azért nem akarok kemény maradni egész nap. Anélkül is kielégíthet, hogy belé hatolnék. De elõbb…

- Mutasd, mennyire sérültél meg.

- Te-tessék? – összehúzom a szemöldököm, annyira ne bízza el magát, hogy kérdõre vonjon és erre õ maga is ráeszmél szerencsére – Nagyuram, kérem, nincs rá szükség…

- Véreztél? – kérdezem komoran. Tudni akarom mennyi ideig kell megtagadnom magamtól a testét, hogy mennyire sértette meg az a pokolravaló, utolsó féreg…

Remegni kezd alattam, egyszerre vörös és sápadt, miközben felülök mellé és félig lehúzom róla a takarót, de kapaszkodik belé.

- Válaszolj!

- Egy kicsit… - suttogja, alig hallható hangon, de nem néz a szemembe, s mikor a térdéhez nyúlok, hogy széthúzzam a lábait úgy összeszorítja õket, hogy lehetetlen anélkül tenni bármit is, hogy ne bántsam.

- Khalil… megint elfelejted hol a helyed? Ha parancsolok valami, te engedelmeskedsz. Ha akarok valamit akkor is engedelmeskedsz és nem ellenkezel.

- Kérlek Nagyuram… kérlek, kérlek! – suttogja a térdeit szorítva egymásnak. – Bármit csak ezt ne… csak ezt az egyet ne…

- Jól van a pokolba is! – kiáltok fel mérgesen és a szemeibe nézek – Ne merészelj megint könnyezni! – mostanában egyszerûen gyûlölöm ha sír. Nemrég pedig még szerettem a látványát a finom arcán legördülõ cseppeknek, de most már dühít.

- Rendben… nem fogok.

Olyan mintha megpróbálna mosolyogni, különös, de nem foglalkozom vele. Helyette visszadõlök mellé és a karomba vonom, majd a finom kis száját veszem birtokba. Nem kell kierõszakolnom, mert meglepetésemre csakúgy mint az éjjel készségesen viszonozza, még hozzám is simul, amivel csak megkönnyíti a dolgomat.

A kezem a testén kalandozik egyre közelebb a célomhoz, majd finoman besimítok a feneke partjai közé.

Összerándul, de nem engedem el az ajkait miközben az ujjaimmal kitapintom a bejáratát, hogy megtudjam mekkora kárt okozott az az átkozott.

A húsa forró, szinte tüzes az ujjaim alatt, az érzéstõl belenyögök a csókba pedig tudom, hogy ez nem a jó féle forróság és Khalil fájdalmas kis nyöszörgésébõl ítélve még ez az apró érintés is fáj neki. Ezért megölöm Leif-et!

Törvényesen nem ölhetek meg egy harcost, aki csak a parancsomat teljesítette, de ha kihívom és legyõzöm, a királyi családtól származó jogom elvenni az életét. És elfogom… ezért el…

Lihegve engedem el mikor elfogy a levegõnk, remegve néz engem fátyolos szemekkel, de nem teszek semmit. Ha most nem fognám vissza magam, sokkal tovább tartana míg rendbe jön.

Helyette inkább megfogom az egyik kezét és a takaró alatt a férfiasságomhoz irányítom az ujjait, majd ráfonom õket.

- Csináld kicsikém, ha már mást nem kaphatok tõled. – mormogom a nyakához hajolva és végre valahára megmozdulnak az ujjai. Könnyedén masszíroz és simogat, nem elõször csinálja már ezt, nem is ügyetlen, de még mindig olyan ártatlanul reagál – elpirul – mintha elõször csinálná. Soha nem szerettem a tapasztalatlan szüzeket, ezért sem hívtam másik szeretõt már régóta. Khalil pontosan megtanulta mit szeretek és nem is vágyom másik rabszolgára csak erre a fekete hajú, sápadt szépségre, aki merészebb mint elsõre tûnik. Csókokkal halmozom el az álla vonalát, majd ismét az ajkaira tapadok mikor az ujjaival apró köröket kezd leírni a csúcsomon, ezzel kergetve az õrületbe. Belenyögöm a szájába a gyönyört, ami lassan és mindent ledöntve ér utol. Megfeszülök, a fogaim az ajkaiba mélyednek majd zihálva hengeredem mellé élvezve a kielégültség hatását.

Még pár percig fekszem és gondolkodom, hogy mihez is kezdjek vele így sérülten, mert még egy tálcát se tudna behozni bicegve, de végül eldöntöm.

Felöltözöm, majd csendben kivárom míg megmossa és megtörli a kezeit, aztán hozzálát, hogy elkészítse a fonatomat, arra legalább képes.

- Mi lesz a feladatom Nagyuram?

- Semmi. Itt maradsz. – fordulok felé szigorúan. – Nem hagyhatod el a sátrat. Pihenni és enni, ezek a mai teendõid.

Homlokráncolva nézek vissza a szemem sarkából, nem tudom hová tenni mikor mosolyog. Ritkán teszi, de olyankor különös dolgok jutnak eszembe, amiknek nem kellenének. Egy rabszolga miatt semmiképpen.

Odakint Zarek még mindig várakozik, két másik harcosommal és azzal az õrrel akit az éjjel kiküldtem. Még csak most ért vissza?

- Mi történt? – lépek közelebb.

- Nagyuram… mind halottak! – kiált fel az õr, elborzadt, dühös tekintettel.

- Kicsodák?

- Akik a váltásért mentek. Senki nem maradt életben, még a lovakat is lemészárolták! – hadonászik, én pedig még jobban elkomorulok, az arcom szinte kõmaszkká válik.

- Hol?

- Az erdõhatáron. Éppen csak kiléphettek a fák közül mikor valami rájuk támadhatott.

- Valami? Nem emberi kéz mûve?

Nyel egyet, majd jobb oldalra mutat, ahol szekér áll. Róla egy élettelen kar lóg lefelé, a vöröslõ vér lassú cseppekben hullik a sáros földre.

A fogaimat csikorgatva megyek közelebb és lerántom a ponyvát. Az elsõ amit a szemem megpillant az Leif halott tekintete, az õ karja lóg lefelé. Sorban végignézek a holtesteken és egyre inkább elönt a méreg a sebek láttán. Pontosabban csak egy seb van mindenkin. Egy öklömnyi lyuk, pontosan olyan ami leölte azt a medvét három napja.

Megszámolom a testeket és most már biztos. Az a rabszolga nincs közöttük.

Az alattomos kis féreg nincs közöttük!

- Láttál arra egy rabszolgát? Rövid fekete hajjal, szürke szemmel?

- Senkit Nagyuram, csak a harcosainkat.

Megszökött. Hogyan tudott megszökni öt tapasztalt, kiváló harcos szeme láttára?! Hogyan ölhette meg õket?!

Félredobom a markomba szorított ponyvát és ellépek a szekértõl, egyenesen a sátramba menve, ahol Khalil-t az ágyban ülve találom, ahogy éppen a haját bogozná ki. Jöttömre felpillant és megfeszül, mintha azt várná hogy megütöm, de nem rá vagyok mérges. Azt a férget akarom porrá zúzni, aki megölte a népen öt tagját!

- Most szépen mindent elmesélsz amire emlékszel errõl a Laos törzsrõl. Mindent és ne merészelj hazudni!

Khalil

Milyen régóta nem jártam itt, az álmaimban. Már el is felejtettem hogy miket is tettem itt. Most egy beszélgetést hallgathattam végig úgy mint ha egy átlátszó szellem lennék.  Egy házat jártam végig amit levendulaillat lengett körbe, és halovány tüzecske lobogott a kandallóban. Egy nagyobb szobába érek ahol is egy ismerõs hang üti meg a fülemet. Halk sírást folyt el valaki a saját kezeivel.  

- Nem hiszem el hogy odavesztek! Mind a két fiunk! – kesereg egy nõi alak az egyik ágy sarkán ülve. Közelebb lépek, óvatosan settenkedve közlekedek, ám rá kell eszmélnem hogy valóban nem látnak engem. Egy hatalmas fújtató alak halad rajtam át, mint ha hideg szellõ volna. A nõhöz siet, aki a világosbarna fürtjeit tûrögeti , majd felnéz a férfira. – Mit tegyünk? – embereli meg magát kissé- s amég a férfi keres valamit – feláll hozzá és a keblére borul. Mi történhetett itt?  Az álmom pont olyan gyorsan fodrozódik szét, mint a tó tükrét megzavaró hullámzás. Közeli hangok keltegetnek.

 – Várj odakint és ne lépj be még egyszer az engedélyem nélkül! – Valcan hangja int valakit távozásra, lassan pislogni kezdek, majd felnézek a mellettem közel fekvõ Nagyuramra. Hideg kék szemei lenéznek rám, amitõl kissé meglágyul a szívem.

- Jó reggelt Valcan Nagyúr!  - köszöntöm a tõlem telhetõ legvidámabb módon. Elsimítja az arcomba hulló kisebb nagyobb szálakat, majd arcon csókol ilyet még sosem csinált. Legalább az arcomat nem bántotta az a mocskos kutya, attól féltem hogy megvakít, vagy arcon üt amikor ellenkeztem. Még mindig húzok a Nagyúr felé két tenyeremet a mellkasán feszülõ finom meleg bõrnek támasztom. Teljes nyugodtság lesz úrrá rajtam, sokkal jobban szeretek itt lenni mint akárhol máshol. Nem is tudom, talán biztonságot sugároz. Megint lekönyököl mellém, és közelebb húz magához, de itt valami…

 - Mi bajod? – kérdez rám, de én csak pirongva meregetem a szemeimet az arcára mert érzem hogy annak ellenére hogy Leif bemocskolt a nagyuram a magáénak akar.

- Nagyuram… - nyikkantom el magamat, és kicsit elhúzom a kezeimet tõle, morgó hangot hallatva felém kerekedik de óvatosan kezeli a lila foltokkal tarkított testemet. Egyre több vér szökik az arcomba, szinte lángol. Lehajol hozzám, az elcsatangoló barna tincsei a nyakamig leérnek és csiklandoznak amíg az ajkaimra tapad és a szokottnál finomabban bánik velem. A kezeimet a felkarjain pihentetem, rámarkolok az izmos végtagokra, ha ez így megy tovább beigazolódik amitõl már az elején féltem.

- Miért tiltakozol? Az éjjel parancs nélkül is megtetted. – felnézek rá õ pedig mélyen a szememet bogarássza, nem tudom hogy ennél lehetek-e még vörösebb, de borzasztóan zavarban vagyok.

- A-az csak egy csók volt Nagyuram… - és önszántamból tettem. Nem tudom mi üthetett belém, talán a sötétségben mindenki egyenlõ rangú, és ilyenkor érzem teljesen úgy magam mint ha nem is lennék rabszolga.

- És ez szerinted mi volt? – a szemöldöke felkalandozik a homlokára, én pedig zavartan egy hangyányi mosollyal sütöm le a szemeimet. Olyan jó érzés hogy õ van most velem és nem Leif sanyargat, egyszer csak kibököm hogy mi nyomja a lelkemet.

– É-érzem hogy többre vágysz Valcan Nagyúr. – ez az átkozott nagy sebet adott nekem a vele töltött éjszakán, és hát most valahogy nem szeretnék senkivel ilyen kapcsolatba bonyolódni újsmint. Pihennem kell, bár kialudtam magamat de még mindig nem vagyok az eredeti formámban. Minden erõmmel azon leszek hogy felépüljek ebbõl.

- Meg akarod adni?

- Nem tudom… - pusmogom halkan, néha feltéved a tekintetem a várakozó arckifejezést öltõ Nagyuramra, de nem tudom eldönteni hogy megadjam neki amire vágyik vagy gondoljak a saját épségemre. A kezeim még mindig õt tapintják, de észbe kapva elkapom a kezeimet a helyükrõl, és összefogva, a mellkasomra eresztem õket. Esdekelni kezdek neki, remélem megérti majd, hisz õ sem akar a végletekig hajszolni, ahhoz túl fontos vagyok neki.  – Bocsáss meg Nagyuram, de én még… nekem még…

- Hagyd már abba ezt a nyöszörgést, mert csak kihozol a sodromból. – halkan nyelek egyet, Valcan Nagyúr pedig sóhajt egy nagyot tudom hogy néha roppant butának és makacsnak tûnök de ez a sorsom velejárója. – Szerinted nem tudom? Ha nem lennél sérült most nem kímélnélek. – úgy érzem mint ha az arcomon kiülõ melegség elárad az egész testemben, szóval nem taszított el magától végleg? És ezek után is kész lenne engem visszafogadni a kegyeibe?

- Köszönöm Valcan Nagyúr. – mint ha kicsit meglágyult volna az én Nagyuram. Olyan mint ha kedves próbálna lenni valamilyen módon. Új remény csillan meg a lelkem tükrében, ezúttal nem fog erõszakoskodni biztosított e felõl, így ellazultabban fekhetem most alatta. Olyan mint ha nem lennék magamnál, hosszan kémlel, majd rám kérdez.

- Mutasd, mennyire sérültél meg. – váratlan kérdésére kicsit megrökönyödve felelek egy kérdéssel. Helyezkedni kezd, a tenyerei a vállaim felett támasztják meg egész testét.

- Te-tessék? – ráncok ülnek ki az arcára, én pedig azonnal észhez kapok, nem szabad kérdõre vonnom egy rangom felettit. Kicsit meghunyászkodva válaszolok neki. A többi sebemet és sérülésemet szabad szemmel is látni, de azt amelyik a legjobban fáj és a mozgásomat is korlátozza azt, valahogy nem akarom mutogatni senkinek, még neki sem. – Nagyuram, kérem, nincs rá szükség… - fordítom kissé el a fejem, szánalmas hogy hogyan festhetek, szégyellem ezt a sok foltot magamon.

- Véreztél? – faggat mély hangján, engem pedig még jobban zavarba hoz, ledöbbent vagy elõhozza a szégyenérzetem. Ami azt illeti borzasztóan fájt amit Leif tett, sokkal durvábban bánt velem mint a Nagyúr, az egész testem remegésbe kezd ha a lelki szemeim elõtt megint lejátszom mi történt Leiffel, és hogy aznap egész este kínzott megállás nélkül utána pedig mint egy kihasznál és megalázott mezei rabszolga vánszorogtam a helyemre, és nem szólhattam egy szót sem, mert odaadott neki. Engedélyt adott neki hogy bántson…  Megragadja az engem borító szõrme szélét és le akarja húzni rólam, de erõsen megfogom én is s így visszatartom a cselekedetében.

- Válaszolj! – szól rám erélyes hangnemre váltva. Odakapom a tekintetem és halkan válaszolok.

- Egy kicsit… - folytatja a próbálkozást és a térdeimet akarja szétfeszíteni. Most van energiám, még ha egy csepp is de tartom magamat az õ erejével szemben. Nem hagyom neki hogy lássa, nem szeretnék galibát okozni.

- Khalil… megint elfelejted hol a helyed? Ha parancsolok valami, te engedelmeskedsz. Ha akarok valamit akkor is engedelmeskedsz és nem ellenkezel. – magyarázza nyugodt hangján, jómagam pedig még mindig kerek szemekkel nézek rá.

- Kérlek Nagyuram… kérlek, kérlek! Bármit csak ezt ne… csak ezt az egyet ne… - suttogom halkan, könyörgöm neki nem szeretném ha még jobban feldühítené magát ezen. Meggyógyulok és megy minden a régi kerékvágásban.

- Jól van a pokolba is! – emeli meg a hangját a könyörgésemre, majd dühét egy nagy levegõvel ereszti szabadon. – Ne merészelj megint könnyezni!

- Rendben… nem fogok. – szipogok egy kicsit, igyekszem visszafojtani a könnyeimet. Úgy látszik már nem hatja meg a sírásom, mindketten változunk az idõ elteltével. Kissé felfelé görbülnek a szám sarkai, rám néz de egy nyugodt pislogással fordul újra vissza a helyére. Megint az elnyúló testéhez húz, s féloldalasan a karjában tart, megint körbefon mindent a sötétség, talán kissé szürkület uralkodik a jurtában. Engedelmesen csókolok vissza, furcsa ehhez nem szoktam semmi érzelmet társítani, most még is… olyan érdekes érzés ez mint amikor a várban a fürdõbe emelt és a karjaiba zárt. A hátamat tartó karjával simogatni kezd, de én nem ügyelek semmi másra. Hirtelen a fenekemnél kezd el nyúlkálni, és a csókunkba nyög. Csak ezt akarta volna? Ráncolom a szemöldököm és elfojtott hangokat produkálok, fáj még ez is. A keze lassan békét hagy nekem, és végre vehetek egy mély levegõt is. Összeszûkült szemekkel pillogok rá, nem tesz semmit csak felettem liheg, és figyel. Egyik mellettem heverõ kezemet a kézfejemnél  fogva vezeti a férfiasságához, majd rásimítja.

- Csináld kicsikém, ha már mást nem kaphatok tõled. – mormogja elmélyülten a nyakamba, mire végre megmozdítom a kezem. Mindent  megteszek azért hogy ne okozzak megint csalódást, figyelem az arcára kiülõ érzéseket és gyorsabb ütemet diktálok. Egyre inkább az élvezet süt le az arcáról ami elégedettséggel tölt el. Pontosan tudom mi õríti meg, így bevetem ezt a technikát is miközben körbecsókolva folytja belém a lélegzetemet újra. Nagyokat nyög majd a barna bõr alatt feszülõ izmok összerándulnak, görcsösen harap az alsó ajkamra és a kezembe élvez. Nagy levegõket zúdítva le a torkán fekszik mellém, mikor már a lélegzetei nyugodtabbak és  elkezd öltözni, én pedig fürgén megmosom a maradványoktól a kezemet majd elkészítem a hajfonatát. Majd rákérdezek hogy mi lesz a teendõm a mai nap, nem akarok léhûtõ lenni, ha már csak egy napig voltam képes rendesen vadászni menni vele hát tegyem ezentúl hasznossá magam.

- Mi lesz a feladatom Nagyuram?

- Semmi. Itt maradsz. Nem hagyhatod el a sátrat. Pihenni és enni, ezek a mai teendõid. – adja ki a mai nap elsõ és egyben személyem szerinti utolsó utasítását. Megint mosolyt fakaszt belõlem, egy õszinte mosolyt. Örülök hogy nem kell kimennem a többi harcos és rab közé, ahogy kiröhögtek és megítéltek a baj történtekkor úgy pletykálnának rólam most is. Jobb ha nem hallom õket. Kilép a sátorból és egyedül hagy,valahogyan világosságot kell csinálnom. Hova rakhatta a tûzkövet? Persze, hisz az oldalára csatolt táskájában hordja, elég volt sötétben maradnom három teljes napig. A gyertya kanócához érek mikor egy apró fény, halovány szikra pattan ki az ujjam és a kanóc között. Hallucinálok? A másik kezemmel tapogatom azt ami ezt okozta, próbáljuk meg még egyszer. Most  közelebb tartom a mutató ujjam, és sikerül begyújtanom és végre egy kis fény borítja be a bõr ponyvákból összevont falakat. Ezt hogyan csináltam? Hiszen Sorel-el  jég technikát alkalmaztunk amikor kellett. Ez pont hogy a szöges ellentéte, tüzet gyújtottam csak a mutatóujjammal, jobb ha errõl Valcan nagyúr nem tud. Kimagyarázom magamat, bár nem hinném hogy egy apró gyertyalángra figyelne mikor belép. tehát akkor nem csak jég technikákat tudok használni? Még is milyen képességekkel bírok? talán még magam sem tudom, valahogy többet meg kell tudnom  arról hogy még is milyen örökségem van. Talán egy álmomban… ez az ! Ha rákoncentrálok lefekvés elõtt biztosan megálmodom majd azt a mit szeretnék!  A fene essen beléd- szitkozódom magamban, mert a hajam össze vissza gubancolódott, és kezdenem kéne vele valamit – hussan a ponyva, és a Nagyúr rohan be szinte rajta. éppen egy nagyobb gubancot akarok megszüntetni, mikor rám kérdez.

 - Most szépen mindent elmesélsz amire emlékszel errõl a Laos törzsrõl. Mindent és ne merészelj hazudni! – kövessek el fenségárulást? Még is hogyan tudnám ezt elkerülni? Nagyot sóhajtok, és gondterhesen vonom össze a szemöldökömet. Lecsukom egy pillanatra a szemem, és nagy levegõt véve kezdem el a mondandómat.

- Csak pár apróságra emlékszem, azokat elmondhatom. Ezért csúnyán megjárom majd otthon. – susogom el az utolsó mondatot mire odakapja a fejét, leül az ágy szélére és csak is rám figyel.

- Hol éltetek? – teszi fel az elsõ kérdést meg sem várva hogy összeszedjem a gondolataimat. Végre gubancmentes hajamat fésülgetem az ujjaimmal. Hol a szõrmékre tekintek, hol rajta akad meg a szemem. Majdnem hogy tátott szájjal ül mellettem, mint valami gyerek aki meséket hallgat. Pedig nem is mondtam még semmit.

- Azt nem tudom, annyit változhatott a terep és annyit vándorolhattak hogy  nem tudom megmondani. – nagy levegõt veszek és elkezdem a mondandómat. – Mi nagy részben mágiával harcolunk, vannak fegyvereink de elhanyagolhatóak. Tudunk béklyózni, patrónusokat idézni és el is tudjuk átkozni az ellenfelet ha arról van szó. – szemei most hatalmasra nõnek és a többi szó is áramlani kezd belõlem. Minden egyes szóval nagyobb teher ereszkedik a vállamra, és az arcom is kétségbeesetté válik. A fülem feletti tincset kezdem el összefonni, majd a másik oldalon is megteszem ugyan ezt, és a fonatokat összekötöm hátul, így nem esik, és hullik szana szét majd a hajam. Furcsa csillogást vélek felfedezni a szemeiben, nem tudom mi lelte, úgy néz rám mint ha megbûvöltem volna. Zavartan kapom megint a tekintetem az ágyékomat takaró prémre, és csendesen üldögélünk egy ideig egymás mellett.

- Van családod? – kérdezi közelebb araszolva hozzám, összébb vonom vállaimat a közelségére. Hatni akar rám, ilyet még sosem csinált ám egy kis idõ után tenyerét az én takarón pihenõmre simítja.

- Nincs. – ejtem ki könnyen ezt az egy szót a szemébe nézve, gyakoroljunk egy kicsit. Lélegzeteim lassúak és egyenletesek, ha hazudik az ember akkor hevesen kapkodja a levegõt, próbálok a szívverésemre is hatni, de a közelsége miatt nagyon nehéz dolgom akadt.

- Hazudsz. – meztelen vállaimnál fogva nyom le az ágyban egészen addig amíg el nem érem a bundákat. Kissé felszisszenek mikor erõsebben szorít a bõrömre, még van pár hely ahol lila vagyok, kicsit lazít a szorításon, és közelebb hajol az arcomhoz egyenesen a szemembe nézve.

- Nem akartam hogy harcosokért indulj és megölesd õket. Nem akarom hogy a bátyám sorsára jussanak. – fordítom el a fejem tõle és nézek a gyertya ide oda szállingózó lángjára. Sírósan veszem a levegõt, de visszafogom magam, végül muszáj végignyalnom az ajkaimon mert teljesen kiszáradtak.

- Ennyi? – a válaszom csak egy bólintás a fejemet az arca felé fordítva. Elmosolyodik és kimegy a sátorból, én pedig ott maradok tanácstalan. Most már van információjuk arról hogy milyen képességeink vannak. Csak azt nem tudják , amit én sem. Hogy hol tartózkodunk.

A nap vége felé ismét betér a Nagyuram a sátorba egy öregebb férfival az oldalán, alacsony, és furcsácska ruhákat visel. Nem tudom ki lehet az. Összenéznek, mit-mit akarnak? Valcan sejtelmesen somolyog felém, az öregebb mögötte kujtorog, majd megjegyzést tesz.

- Varázslatos, pont úgy néz ki mint ahogy vártam. – az ijedtség kivetül az arcomra is, és levegõt kapkodva kotrom magam az ágy legvégébe, minél messzebb tõlük. A Nagyuram a reakciómat figyeli, az öreg csíkra húzott szemekkel mosolyog rám, majd az állam alá vonja az ujjait. Rendesen megnéz magának, ami azt illeti zavar is.

- Mit akarsz te sarlatán? – szegezem a kérdést az aggastyánnak. Elenged, és távolabbról vesz szemügyre. Nagyuram meglepõdött arcára minden ki van írva, nem õt vontam kérdõre tehát nem tehettem semmi rosszat.

- Arra ne legyen gondod. Ez a rabszolga Nagyuram olyan kék vérû mint a tiszta nyári ég. - mondja odafordulva az említetthez – Lehet hogy álomlátó, vagy talán mágiát használt a legutóbb? –a z álomlátóra egy nagyot fújtatok, és az arcom fenyegetõ vonásokkal tarkított lesz. Az öreg csak felröhög a reakciómon, és közelebb merészkedik.

- Fogd le Valcan. – tesz apró felszólítást, mire Nagyuram gyorsan összefogja a bundával fedett testemet, majd a kígyó tetoválással ellátott lábamat takarja ki, és az öreg azonnal akcióba lendül. Megint éget és perzsel , megint valami jelet raknak rám?! Mikor végeztek Valcan felé még egy szót tesz.

- Ezzel már hallhatod, hogy mi jár a fejében. – irgalmatlanul megijedek, még is mi lesz ezután velem?!

Valcan

Ingerülten, türelmetlenül járkálok, majd megtorpanok Khalil elõtt. Válaszokat akarok, minél többet tudunk meg arról a szökevény korcsról, annál jobb, és ha a kezeim közé kapom, élve megnyúzatom az erõd fõterén, hogy mindenki lássa mi jár annak a rabszolgának, aki megölt öt Zanakiros harcost!

- Csak pár apróságra emlékszem, azokat elmondhatom. – suttogja halkan, majd alig hallhatóan hozzáteszi - Ezért csúnyán megjárom majd otthon.

Ez a mondat éppúgy felbõszít mint egy hazugság és ökölbe szorul mindkét kezem, de most nincs idõ arra, hogy ezt megvitassuk. Ideje lenne felfognia, hogy õ soha többé nem látja a törzsét, minden porcikája az én tulajdonom, hozzám tartozik, s így a törzsem tagja is.

- Hol éltetek? – sürgetem.

A meztelensége elvonja a figyelmem, de a zúzódások észhez térítenek és csak a szemét figyelem.

- Azt nem tudom, annyit változhatott a terep és annyit vándorolhattak hogy  nem tudom megmondani. Mi nagy részben mágiával harcolunk, vannak fegyvereink, de elhanyagolhatóak. Tudunk béklyózni, patrónusokat idézni és el is tudjuk átkozni az ellenfelet ha arról van szó.

Döbbenten kapom fel a fejem, mert most már bizonyos, hogy nem a Mangratea törzsrõl van szó. Béklyózni… nem csoda, hogy a harcosaim nem védekeztek, még a kardjaik sem voltak kivonva mikor meghaltak.

Csendesen elmondja melyik mágia mire jó és mit jelent. Hasznos információ, mert így valamennyire fel tudjuk készíteni a harcosokat mielõtt még megkereshetnénk a gyengepontjuk. Mert minden mágiának van gyengepontja, ahogy minden harcosnak is.

Khalil eközben hátrafésülte a haját az ujjaival és egy szokatlan módon elkezdte összefonni. Csak a harcosok hordhatják fonatban a hajukat, de ez másmilyen, mint a miénk. Valójában nem is a haja érdekel, sokkal inkább az arca, amit így nem takar el semmi, a szemei sokkal szebbek és ragyogóbbak a sápadt bõröm. Még szebb így, mint egyébként is.

Észreveszi, hogy nézem mire zavartan pillant le az ölébe.

- Van családod? – kérdezem mielõtt átgondolhattam volna.

Kihez akar visszatérni?

Közelebb húzódom és megérintem, elõbb a vállait, majd a tarkójára csúsznak az ujjaim és csak ott tartom.

- Nincs.

- Hazudsz. – talán nem voltam világos?

Megragadom a vállait és erõsen lenyomom õt a bundákra, nem törõdve azzal, hogy felszisszen fájdalmában, csak figyelem a cikázó tekintetést.

- Nem akartam hogy harcosokért indulj és megölesd õket. Nem akarom, hogy a bátyám sorsára jussanak. – nyögi ki könnyes szemekkel, de nem ereszti ki a cseppeket.

- Ennyi?

Bólint. Azonnal elengedem és halványan elmosolyodom az érzéki látványra ahogy elterül, de aztán sarkon fordulok és elhagyom a sátrat.

A táborban nagy a felfordulás és a zavar, a rabszolgák is susmorognak. A maradék harcost összehívva elmondom, hogy mire számíthatnak, de a lényeg, hogy nem folytathatjuk a vadászatot, így semmiképpen sem. Másnap hajnalban indulunk haza. Túl kevesen vagyunk és a királynak tudnia kell a helyzetrõl, ami lehet, hogy egy újabb háborúhoz vezet majd.

Délután egy üres sátrat használva megteszem azt, amit még soha életemben nem tettem: megidézem a sámánt.

Az erõd pincéjében élõ vénember már százkét éves, és különös mágiával rendelkezik, amit az istenétõl, Ka’al-tól kap. A karcosok kardjába belevésették a sámán jelét, hogy bárki meg tudja idézni, a szöveg pedig a penge egész hosszán, középen fut végig.

Halkan felolvasom a szavakat, s szinte semmit sem kell várnom, hogy megjelenjen elõttem a hosszú köpenybe burkolt alakja.

- Valcan herceg! Micsoda meglepetés, hogy éppen te…

- Sámán, sürget az idõ.

- Már napok óta éreztem, hogy valami készül, de a bátyád szokásához híven nem vette figyelembe az intésem. – mondja, sajnálkozva ingatva a fejét.

- Beszéltél a bátyámmal? – lepõdöm meg. A bátyám hite az istenekben… megkérdõjelezhetõ. A sámán ezt pontosan tudja, ezért sem keresi fel soha, mint hajdanán apánkat.

- Minden hiába, már megtörtént.

Komoran bólintok. – Öt harcosunk halott. Amiért megidéztelek az az, hogy, tisztelettel… a segítséged kérjem.

Soha nem tettem még. Nem akartam és szükségem sem volt rá soha. És most sem szívesen teszem, mert gyengeségre utal, de ez szolgálja a népünk érdekét.

- És a sajátodat is nemde? – mosolyog az öreg, mire haragosan pillantok rá. – Hercegem, miben állhatok szolgálatodra?

Elmesélek neki mindent, azóta, hogy a farkasok meghaltak, hogy Khalil haja feketévé vált. Mesélek Sorelrõl, hogy mit mondott és azután hogyan szökött meg, majd azt is amit Khalil vallott be reggel. A sámán figyelmesen hallgat, majd összevonja õsz szemöldökét.

- Itt van az a rabszolga, a Laos törzsbõl?

- Kövess.

Bevezetem a sátramba, Khalil a parancsomhoz híven egész nap pihen az ágyamban, meztelenül. Hatalmas kísértés és nagyon nehéz türtõztetnem magam még a sebek láttán is. Amint lehetséges lesz, letörlök róla minden érintést, ami Leif nyomát viseli.

- Varázslatos, pont úgy néz ki mint ahogy vártam.

A sámánra pillantok, nem értem mire gondol, de majd elmondja. Khalil megijed, nem tudom látta-e már az öreget egyáltalán, de rögtön hátrébb kúszik a takaróval együtt.

A sámán az állára fogva megnézi jobbról is balról is, mintha keresne valami, mintha ismerõs lenne neki a rabszolga.

- Mit akarsz te sarlatán? – rivall rá Khalil, a hangnemen meglepetten felhúzom a szemöldökön. Velem nem merészel így beszélni, sem kérdõre vonni, de úgy tûnik máskülönben nincsenek ilyen aggályi.

- Arra ne legyen gondod. – majd hozzám intézi a szavait - Ez a rabszolga Nagyuram olyan kékvérû, mint a tiszta nyári ég. Lehet hogy álomlátó, vagy talán mágiát használt a legutóbb?

Khalil arca dühössé vállig, az orcái is kipirulnak amin az öreg nagyon jól szórakozik, de én inkább elkomorulok.

- Fogd le Valcan.

Közelebb lépek és megteszem. Õ és a bátyám az egyetlenek akik anélkül utasíthatnak, hogy az lenne az utolsó szavuk. A sámán jelem fölé csúsztatja a tenyerét, Khalil remegve rándul meg a szorításom alatt én pedig feszültem figyelem ahogy a kígyó újra felizzik a testén, a tetoválás szemei arannyá válnak, majd hirtelen abbamarad minden és a sámán elhúzódik.

- Ezzel már hallhatod, hogy mi jár a fejében.

- Valóban? – kérdezem egy elégedett mosollyal. Nem tudtam milyen segítségre számítsak, de ezek szerint talán az én gyönyörû ágyasom fejében lehet a megoldás? Amit semmiképpen sem akar megosztani velem?

- Igen hercegem. Így megtudhatod, amit meg kell tudnod.

Gyûlölöm, mikor rejtvényekben beszél ahelyett, hogy kimondaná az igazságot! A következõ pillanatban viszont köddé válik, anélkül, hogy megkérdezhettem volna hogy honnan tudta hogyan néz ki Khalil. Ha egy álmot látott, annak bizonyára jelentése is van és ha a rabszolgám is benne volt, tudni akarom mi az.

Most nem idézem meg újra. Holnap amúgy is haza indulunk, ahol elsõ dolgom lesz felkeresni. A sámánok mindig a népüket szolgálják, a mágiájukkal pedig sokat segíthetnek, fõleg, ha a legújabb ellenségünk rendelkezik ilyen képességekkel.

Végighúzom az ujjaim a lila kígyón Khalil csípõjén és a combján, majd most elõször mióta a sámán elment az arcára pillantok.

A szemei mély kétségbeesést tükröznek, egészen belesápadt az ijedségbe. Talán akkor láttam legutóbb ilyen riadtnak, mikor a feladata elmulasztásáért büntettem.

- Miért ez a riadalom kicsikém?

Elorozza a bundát és egészen a nyakáig felhúzza, mert hagyom. Leheveredem mellé, kényelmesen elnyúlva cirógatom az arcélét, még mindig szokatlan, hogy a haja takarása nélkül látom.

Nem válaszol és úgy döntök ideje kipróbálnom az új kötõdésünk. Egy pillanatra lehunyom a szemem és Khalilra összpontosítok…

„…fogok tenni? Nem jöhet rá! Így látni fogja az álmaimat és minden gondolatom! Nem szabad megtudnia hogy én… nem, nem!”

- Mi az amit nem szabad megtudnom? – billentem oldalra a fejem, hogy kényelmesen a szemébe nézhessek, majd elégedett mosolyra húzom az ajkaimat, mikor elpirul. – Khalil?

- Nagyuram.

„Nem gondolhatok rá! Nem, nem, nem, nem, nem, nem……….”

Felvonom a szemöldököm, ez a képesség valóan nagyon különös. Pont olyan mintha õ beszélne, de nem mozog a szája, csupán a hangját hallom a fejemben és érzem, amit õ érez. Ez is a sámán mûve?

- Mond csak el szépen. Most elég jó kedvemben talál bármilyen hír.

Érdekes, hogyan képes egyszerre elsápadni és elpirulni, majd alig hallhatóan elsuttogja.

- Kérlek ne büntess meg Valcan Nagyúr… - suttogja, a fejét felém fordítja, majd az oldalára fordul, hogy szembekerüljön velem.

- Miért hiszed, hogy meg akarlak büntetni? Milyen titkot rejtegetsz elõlem?

„…nem, nem, nem, nem, nem…”

Nagyon figyel arra, hogy ne gondoljon semmire, de hiába. Már felkeltette a kíváncsiságom, hogy mi az, amit ilyen kétségbeesetten el akar rejteni.

- Ha nem mondod el… addig foglak kínozni, míg be nem vallod. – mormogom fölé hajol.

A szemei hatalmasra tágulnak, el tudnék veszni a szürke égre emlékeztetõ íriszekben, de a bennük megcsillanó rettegés, most nem tölt el elégtétellel.

Nyitná a száját, hogy megszólaljon, de nem engedem neki, mert látom, hogy könyörögni készülne. Azt hiszi megkorbácsolom, vagy kínzóeszközökkel vallatom, de nem. Az õ kínzása sokkal édesebb kínt fog okozni, mint egy pálca és nekem is sokkal nagyobb gyönyört, mint az õ ostorozása.

Egy könnyed mozdulattal a hátára fordítom az ágyon és fölé magasodra csókolom kifulladásig és csak akkor engedem el, mikor végleg elfogyott a levegõje.

- Rengeteg idõnk van pirkadatig Khalil. – cirógatom végig az ajkaimmal az arcát, a testérõl pedig félredobom a takarót.

- Nagyuram… mit fogsz tenni velem?

Nyöszörgése csak olaj a tûzre, mintha szándékosan csinálta volna, pedig még mindig félelem bujkál a tekintetében.

- Elmondod mit titkolsz?

- Nem tehetem…

- Majd meglátjuk.

Birtokba veszem a vörösre csókolt száját, mélyen, kisajátítón kebelezem be az utolsó cseppig. Picit megbillentem az állát, hogy jobban hozzáférhessek, s mikor végre viszonozni kezdi a kezeimmel a testére simítok és lassan, elnyújtottan fedezem fel a puha hajlatok. Sebekkel tarkított fehérsége a legkevésbé sem lohasztja le azt a vágyat amit érzek iránta. Nem létezik olyan, ami képes lenne arra.

- Nagyuram…

Finoman a nyakába harapok, megcsipkedem a bõrét fel a füléig, amit az ajkaim közé veszek és addig szopogatok míg remegve a vállaimba nem markol a gyönyörtõl.

- Valkan Nagyúr! – nyögi ki mikor a kezem rátalál az ágyékára és keményre simogatom õt ott is.

„… így még sosem… olyan jó érzés! Nagyon jó…”

- Tehát az én kis ágyasom szereti a gyengédséget? – csókolgatom a vállait, egyetlen kékes foltot sem kihagyva, lemosom róla Leif-et, el akarom tûntetni a nyomait.

Khalil megfeszül alattam és valamit nyöszörög miközben az ujjaim gyengéden simogatják a makkját, körbe-körbe a legérzékenyebb részen, míg meg nem feszül a mellkasa a gyönyör közeledtétõl, s abban a pillanatban hogy az kitörne belõle a férfiassága tövére szorítok és nem engedem.

Nem vetkõzöm le, ha megtenném egy percig se bírnám visszafogni magam többé. Amennyire vágyom rá e-percben, nem tudnék figyelni a sérüléseire. A vágyam fájón feszül neki a bõrnek, szinte átszakítja a nadrág elejét miközben az ágyon tekergõzõ testet figyelem.

Egy csalódott kiáltással hanyatlik vissza az ágyra mikor nem engedtem elélvezni, zihálva néz fel rám, én pedig halvány mosollyal cirógatom meg a duzzadtra csókolt ajkakat.

- Mond el kicsikém, és hagyom, hogy átéld a gyönyört amire vágysz.

- Neh… nehm…

A kuncogásomat elnyeli a bõre, nem is számítottam rá, hogy ilyen könnyen beadja a derekát és talán nem is bánom igazán. Régen játszadoztam már vele…

- Akkor elveszem a kívánatos ajkaidat. – súgom mielõtt lecsapnék rá.

A karjai rögtön felkúsznak a hátamon, érzem, ahogy a lapockáimba markol és a csípõjével hozzám dörgölõzik, majd mikor elfogy az ereje visszahanyatlik. Az egész testem tûzben ég a látványtól és attól a forróságtól ami belõle árad. A sámán mûve, hogy érzem amit õ érez, az elsöprõ erejû érzelmeket pedig lehetetlen behatárolni annyira összefolynak egy egésszé, hogy a vakító kéj mindent összemos.

Ezúttal sem hagyom elélvezni, elmosolyodom mikor felsikolt és belém mar. Ennek biztos nyoma marad, de nem bánom, nem érdekel. Hagyjon csak nyomokat, ha akar!

- Gyerünk kicsi rabszolgám. Mond el az uradnak amit tudni akar.

Felrebbennek a pillái, amik legalább olyan nehéznek tûnnek, mint egy harcos kardja. Sötét szempillái alól tekint fel rám, az ajkai nyitva… annyira érzéki, hogy számomra is kínzás, hogy ellent kell állnom neki.

- Val… Valcan… Nagyúr… - pihegi, a férfiassága még mindig a kezemben lüktet.

A kielégületlenség és a szükség hatalmas, mégsem szól egy szót sem. Mi lehet az, amit ennyire el akar rejteni?

Meg fogom tudni…

Lehajolok és kiéhezett vadként vetem magam a hamvas kis mellbimbóira, amik már régen megkeményedtek és érzékennyé váltak az érintés.

„…”

A fejében olyan erõs a gyönyör és az édes kín, hogy minden gondolata homályba vész elõttem miközben egy pillanatra sem hagyom abba a teste habzsolását. A fogaim közé veszem az apró kis bimbót és ráharapok, csak annyira, hogy ne vérezzen, de érezze és a nyögése arról tanúskodik, hogy nagyon is élvezi.

- Khalil… ne makacskodj tovább…

Rászorítok a férfiasságára mikor újra felrobbanni készül. Az ajkai a nyakamon ahogy hozzám feszülve próbálja tompítani a gyönyörteljes kínt és a mérhetetlen szükséget, amit általa én is érzek. Elemészt ez a vágy, ami õbenne tombol, a combjai magától nyílnak szét, mintha azt akarná, hogy tegyem a magamévá.

Nem lehet, a pokolba is! Ha most megteszem és szétszakítom, akkor hetekig várnom kell míg rendbe jön és az maga lenne fájdalmas kísértés! Inkább a halál!

- Nehm… nehm, nem... – mondja a fülem mellett, a hangja érzékien rekedtes, s ahogy az ajkaival követi a nyakam vonalát, majd utánozva engem beleharap a bõrömbe mire teljesen fölé fordulok és nekiszorítom a csípõm az övének.

- Nem? Majd meglátjuk kicsikém, meddig bírja ez a kívánatos test.

Még be sem fejeztem a mondatot mikor a combjai a csípõmre fonódnak és megához szorít, ha nem feszítene a nadrágom ilyen kegyetlenül még jól is mulatnék azon, hogy milyen merész és gátlástalan kis dög lett hirtelen, de egy elfúló nyögésen kívül semmi sem jön ki a számon.

Rámarkolom a derekára és erõsen leszorítom az ágyra. Érzem a halántékomról legördülõ izzadságcseppet, de nem adom meg magamnak amit akarok és neki se fogom.

Egy harcost nem lehet ilyen könnyedén megtörni.

- Még… nem végeztünk! – nem tudom mennyi ideje csináljuk már ezt, de meg fogom törni az akaratát. Addig nem hagyom a gyönyör csúcspontjára jutni, míg be nem vallja azt a titkát, amit mindennél jobba el akar rejteni elõlem…

Khalil

- Valóban? – a tetoválás a csípõmtõl a combomig még mindig égetõ érzéssel áraszt e l, és megfeszült izmaim szépen elernyednek az idõ múlásával. Csak pihegek és fekszem azon a helyen ahol lefogott. Nem szabad sírnom, mert nem tudom meghatni ezzel és saját magam is úgy érzem hogy nem kell hogy megtegyem, mert még jobban megalázom vele saját magamat.

- Igen hercegem. Így megtudhatod, amit meg kell tudnod. – egy kisebb füstfelhõvel tûnik el, csak a puffanást hallom, lassacskán azonban elönti a szívemet a bánat, most már biztos hogy hazaáruló leszek és e miatt a szorongató érzés miatt amit iránta érzek de mégsem tehetem. Titkolnom kell azt is hogy szeretem, és azt is hogy éjszakáról éjszakára megálmodom az életem kis szeletkéit. Nem tudom mit tegyek. Félek. Végigsimít a most már több képességgel rendelkezõ jelen, ami összeköt minket én pedig kicsit félve pillogok le a tettére. Még mindig ott lapul a szívemben ez az érzés, a kétségbeesés a két választás között, a félelem a miatt hogy elveszítem , és a tehetetlenség, mert bármikor megunhat és eldobhat.

- Miért ez a riadalom kicsikém? – a szürkés állati bõrért nyúlok amit szorongat és a lehetõ legtöbb szabad bõrfelületemet takarom vele. Elég volt mára, ez a sarlatán még inkább hozzáláncolta a lelkemet, aminek leg mélyen örülök, de forró vízként zúdul a nyakamba a felismerés hogy nem érez irántam semmi fontosabbat. Csak egy érdekes és különleges rabszolga vagyok a szemében. Ez volt az elsõ tiszta gondolatom arról hogy szabad ember akarok lenni, nem érdekel hogyan de véghez akarom vinni a tervem, de vajon ha a testem bírja, a szívem is fogja?

„ Mit fogok tenni? Nem jöhet rá! Így látni fogja az álmaimat és minden gondolatom! Nem szabad megtudnia hogy én mit rejtegetek… nem, nem!”- hajtogatom a fejemben ezeket mint egy mantrát szokás. Csak nincs semmi haszna, vigyáznom kell ezentúl hogy mire gondolok, és arra is mit teszem. A szépen ívelt barna szemöldök felkalandozik majdhogynem a hajába, szóval hallja a gondolataimat.

- Mond csak el szépen. Most elég jó kedvemben talál bármilyen hír. – megriadok, a vér hirtelen kivándorol az orcáimból, de még is égnek az egy helyen ,pirosa színezve az arcom.

- Kérlek ne büntess meg Valcan Nagyúr… - halk hangon kérlelem, megint úgy hogy csak õ hallja. A nyakam magától fordítja oda arcomat felé, majd az oldalamra nehezedem és rápillantok az arcára. a szívemen az ellenkezés és a szeretet lehetetlen érzete osztozik.

 - Miért hiszed, hogy meg akarlak büntetni? Milyen titkot rejtegetsz elõlem? –a fejemben ugyan azt a szót ismétlem, megtagadom minden gondolatát amivel ki akarja belõlem szedni hogy mit titkolok. „…nem, nem, nem, nem, nem…” . Egész végig erre koncentrálok, nem történhet meg soha, a fejemben lévõ dolgok, az álmaim a jelenések és a vágy iránta csak az enyém marad örökre. Csak az enyém. Nem veheti el, nem foszthat meg tõle, erõsnek kell lennem.

- Ha nem mondod el… addig foglak kínozni, míg be nem vallod. – hajol kissé közelebb és közvetlenül a szemeimbe susogja szavait. Ilyenekhez folyamodna, ennyire kíváncsi lenne? Meg akarok szólalni, a saját védelmemre kelni, megakadályozni  szavakkal amit tenni akar. Mind hiába, a kezdetekben elfolyt leterít és megfosztja tõlem a levegõt a nedves ajkaival. Amikor már a tüdõm összeszorul és görcsösen rángva levegõ miatt elereszt.

- Rengeteg idõnk van pirkadatig Khalil. – duruzsolja az arcomhoz közvetlen közel, és figyelmetlenségemet kihasználva kapja le rólam az engem fedõ állati szõrmét.

- Nagyuram… mit fogsz tenni velem? – hangom kissé esetlen, és színtelen így motyogom felé õket. Biztosan valami válogatott kínzást ötöl ki éppen, kissé én is belelátok a fejébe, de szépen lassan meg kell törjem ahhoz hogy lássak mindent. A félelmeit, a vágyait, az akaratát és a valós érzelmeit.

- Elmondod, mit titkolsz?

- Nem tehetem…- sóhajtom halkan, és magamat megadóan.

- Majd meglátjuk. –  nem kell sok hogy megint az ajkaimhoz tapadva vegyen birtokba. Kis levegõket enged, felbillenti a fejemet hogy jobban hozzám férhessen és birtokba vehessen. Engedem neki, a második titkom uralkodik el rajtam, a heves érzelmeim összemosnak mindent, de az õ fejében szép tisztaság sejlik fel. Megadom magam, a nyelvem önként kalandozik az övével, viszont egyszer csak a kezét azon a helyen érzem ahol még sosem. az ágyékomon kalandozik, kissé megremegek alatta megszólítva õt.

- Nagyuram… - kissé összehúzott szemekkel vágyakozva néz rám, a nyakamra hajol és finoman a bõrömet mardossa míg el nem ér a fülemig. Az ajkai közé fogja és nyalogatni kezdi, mint ha próbálna finomkodni és engem izgatni. Minden tiltakozás és gondolat elhomályosul, csak a tetteire tudok koncentrálni, semmi másra.

- Valkan Nagyúr! – zúdítok le egy hatalmas adagnyi levegõt a torkomon, mert rá talált az én… az én… Az ajkaimmal nem formálok szavakat de a gondolataim annál inkább árulkodóak. „… így még sosem… olyan jó érzés! Nagyon jó…”

- Tehát az én kis ágyasom szereti a gyengédséget? – apró kis nyögés szökik ki belõlem, minden egyes részemet megjelöli. Ahol Leif érintett és lila foltokat okozott ahol megmart, és ahol még semmi nem érte az amúgy is érzékeny bõröm. Nem bírom, nem bírom… ez a legszörnyûbb vallatás az eddigiek közül. A tüdõmbe reked a vett levegõ, õ pedig kényeztetni kezd, egy rabszolgát, a rabszolgáját teszi ki ennek. A szemöldököm összevonódik és már érzem hogy hamarosan utol ér aminek utol kell, amikor azonban a tetõpontra kerülnék rám szorít és nem engedi. Milyen kegyetlen! Egy kisebb elfojtott sikollyal hanyatlik gerincem a szõrmék közé, a feszültség egyre csak gyülemlik bennem, nem bírom sokáig. levegõért kapkodok, õ pedig egy halovány mosollyal simít végig az ajkaim vonalán.

- Mond el kicsikém, és hagyom, hogy átéld a gyönyört amire vágysz.

- Neh… nehm… - ellenkezem halkan,  mire egy folyamatos kis kuncogást nyom el a bõröm csókolgatása közben.

- Akkor elveszem a kívánatos ajkaidat. – megint megcsókol, egy szót sem enged. Ha szavakkal nem tettekkel muszáj elérnem amit szeretnék, nem érdekel mit tett Leif, arra vágyom hogy az övé lehessek. Nem baj ha bele nyomorulok is, enyhítse azt a vágyat amit saját maga ellen ébresztett bennem. A kezeimben maradt maradék erõvel a hátára fogok, és felhúzom magam egészen a ruhával fedett teséig és hozzá simulok addig ameddig az erõm engedi. Fáradtan visszaesem alá, érzem hogy a fékezetlen vágyait kordában tartja és ellenáll annak amit én olyan keservesen akarok kikönyörögni a tetteimmel. A kezeim a hátán akaszkodnak, még egyszer utol akar érni a vég, de újsmint nem hagyja. Vékonyka hangon sikkantok fel és ujjaim a puha húsba marnak, ne-nem bírom, ha ez így megy tovább.

- Gyerünk kicsi rabszolgám. Mond el az uradnak amit tudni akar. – elnehezült az egész testem és bizsereg minden tagom, ha még egyszer megismétli én el fogok menni. Könyörgõ tekintetemet meresztem rá, halkan lihegek meg sem mozdulva.

- Val… Valcan… Nagyúr… - nyögöm két légvétel közé préselve, még mindig rám szorít és sakkban tart. Ha még egy kicsit mozdul a keze még egy alkalmat bírok ki, többet nem.  Nem szól, csak villan egyet a szeme ahogy a gyertya megvilágítja, és leereszkedik , majd megharapdálja a mellbimbómat amit egy nyögéssel kísérek, tovább kínoz, de ez a kis gesztus is az õrületbe kerget.

- Khalil… ne makacskodj tovább… - me-megint… borzasztó, ez a legrosszabb kínzás amit valaha tapasztaltam, nem engedi hogy elérjen a gyönyör, milyen borzalmas ember képes ilyenre?! Az én Nagyuram, õ , õ képes ilyenre. Majd megbolondulok, az eddig szigorúan összevont lábaim most szabad utat engednek neki. Vegyen birtokba, a rossebbe már gyerünk, nem fogom tovább bírni?! Meggyógyulok majd csak engedjen végre nekem!

- Nehm… nehm, nem... – nyöszörgöm még mindig elfúló hangon, és ahogy õ tette velem az elõbb megharapdálom a bõrét a nyakához húzódzkodva. Az õrületbe akarom kergetni, megbolondítani ahogy azt velem tette a miutóbbi három alkalommal. A nadrágjában feszülõ vágya értem sikítozik, hát tegye végre meg amire vágyik, vegyen birtokba.

- Nem? Majd meglátjuk kicsikém, meddig bírja ez a kívánatos test. - még tovább is akarja ezt folytatni? Még tovább ingerlem a lábaimat összekulcsolom a csípõjén és szorosan húzom magamhoz, majd dörgölõzöm mint egy olcsó szuka. Megbolondít ezzel,  hogy nem adja meg azt amire õ maga is annyira vágyik. Megragad a csípõmnél fogva és lenyom az ágyra, majd a gyöngyözõ homlokára pillantok, minden egyes alkalommal  jobban elfáradok, félek hogy ha végre enged nekem elájulok az érzéstõl.

- Még… nem végeztünk! – leheli a sátor levegõjébe, nem tudom még hány alkalommal akar  kínozni, de nem fogom sokáig bírni és tényleg eszméletemet vesztem. Megint mozgatni kezdi a kezét, én pedig kissé bekönnyesedett szemekkel  nyögdécselek alatta. Ajánlatot teszek neki, szinte a könnyeimben fuldokolva.

- Nagyuram kérlek, a sámánt kérdezd! – kissé gyorsít a tempón és rekedtes hangon követelõzik.

- Vallj ! - megint feljebb húzódom hozzá és a fülébe súgom a szavaimat. A népünk nyelvén szólok hozzá, a sámán biztos érti majd.

- Rabbim, ben seni seviyorum!(Nagyuram, szeretlek...) – végül enged nekem, nagy nyögéssel feszül meg a testem, és hõköl hátra a fejem. Majd végül mikor a bizsergés alább hagy fáradtan pislantok rá még egyet kettõt s végül a fáradtságtól elalszom. Ha ügyes lesz képes lesz rám találni álmomban, ha nem, a lelkem fogja az övét felsérteni, és elnyelik az emlékeim.  

„ Milyen csendes itt minden” – súgom az álmomba megérkezve, egy hatalmas levendulásban fekszem háttal, a hófehér lovam színe rikít az erdõ tompa zöldjébõl. Mélyen szívom be a finom virág illatot, ballra billentem a fejem és jámbor tekintettel figyelem ahogy a Nagyuram közeledig az erdõ másik felébõl. A ló nyugodt, lekötöztem a fához, nem szökhet elõlem. ez az a ló, amelyet az álmaim kezdetekor szelídíteni kezdtünk apámmal. De mikor Leifnek adott a Nagyúr kissé betegeskedni kezdett álmomban.

- Khalil? – víz hangzik a hangja, én pedig felkelek a virágokról majd megigazítom a ruhámat. Királykék színe, és szép szabása pontosan rám méretezett, fehér , a bokámnál szõrmével borított  lábbelimet alaposan megnézi. Egy halovány mosoly süt le az arcomról, és egy boldog kacajt hallatva oldom el a lovamat, majd gyorsan rápattanok.  Mutató ujjammal hívom, csalom magamhoz õ pedig a virágok között baktatva közeledik felém. Vágtatni kezdek a szilaj lóval, teljesen a nyakához simulok és  felülök a nyeregben, élvezem a szabadságot. Hirtelen egy kisebb õrház szerûséghez érek ahol lepattanok a lóról. Közben hangosan dobogó szívverést és kapkodó lélegzetet hallok. Közeledik.

- Bátyus, bátyus! – szalad vidám arccal felém egy apró kislány. Roppant ismerõs, megint a kishúgom az ?

- Rhozin. – leguggolok hozzá, õ pedig a nyakamba hajolva kacag és vigyorog. Milyen szép így, hosszúra nõtt haja felkötve világos kis ruhájában illegeti magát elõttem, s megkérdezi. – Miért nem jöttél? Hiszen hívtalak. – csempül el a szája, de azonnal megérkezik a nagyúr is mögöttem. Mutató ujjamat a szám elé tartva szisszenek a kislányra, majd felállva a hátam mögé vonom.

- Ki ez? Ki ez Khalil? – kérdi zabosan, és hevesen felém lendülne, de a testem éppen úgy ereszti át a karját mint ha szellem lenne. nagyot sóhajtva vonom össze a szemöldököm.

- Bátyus, ki ez a bácsi? – kérdi ártatlanul felnézve rám. Valcan meglepõdik, én pedig gondterhes arccal nézek le a hugicámra. Csak nem azt hitte hogy a gyermekem lenne? – Ó, õ az akirõl meséltél ? – megborzolom kissé a frizuráját, majd felültetem a lóra, és intek hogy gyorsan vigye haza. Ez a ló az én lelkem, szelíd de olykor engedetlen és szeszélyes. Minden gondolatom hallod akkor miért kell magyarázzam? Visszahõköl, majd hátamat mutatom neki, visszaviszem kicsit korábbra a múltamban. Rémüljön õ is halálra, rázza ki a hideg és támadjon futhatnéka. Oda ahol az egséz kezdõdött közte és köztem.

Elfeketedik minden, csak körülöttem lebeg világos aura, olyan mint ha a puszta feketeségen lépkednék, majd hirtelen sikolyok és sírás fogadja. Ökölbe szorul a kezem, a képek láttán, és hogy rajtam is mint éppen rajta, keresztülfutnak az emberek, szellemként lézengünk a terepen. Hevesen kiabálok apám iránt, de elhurcolnak, minden csupa vér. Eszméletem vesztem, és a pusztán ébredek, megválasztottak a szép sötét hajamtól, a bátyám mellkasán fekszem. Egy fa tövében húzódunk meg, nagy nehezen nyílnak ki a pilláim majd amikor gyermeki énem  meglátja a Nagyurat sírni kezd, és a bátyám élettelen testét szorítja magához. Majd megint ugrunk, az én felnõtt énem pedig  a kapott sebekre szorít és megjelenik az a kép, amikor korbáccsal vertek ha nem tettem meg bizonyos dolgokat. Csak elképedve bámulja hogy majdnem összeesem a fájdalmaktól, még így szellemként is. Elfolytok egy sírás elõtti lélegzetet és végül felegyenesedem.

- Ennyit mutathattam. – lépek közelebb hozzá, arcára simítom a kezem és felágaskodva hintek csókot ajkaira.

Valcan

Ismét megmozdítom a kezem a férfiasságán, õ pedig fájdalmasan nyöszörögve feszül meg alattam, a szemei is bekönnyesednek az erõfeszítéstõl, de nem engedi ki a kristálycseppeket. Nem, õ annál sokkal makacsabb hisz megparancsoltam neki, hogy nem sírhat többé.

- Nagyuram kérlek, a sámánt kérdezd!

De én õt kérdezem. - Vallj ! – parancsolok rá, mire feljebb emelkedik a teste, utolsó erejével a fülembe súgja a szavakat, amik egy ismeretlen nyelven hangzanak el, de mégis, mintha komoly jelentésül lenne, mert még másodpercekig visszacseng a fejemben ez a mondat.

Mit jelenthet? Miért így mondta?

Eleresztem a vágyát, mert már az önkívület határán egyensúlyozik és végignézem ahogy hangos kiáltással élvez a hasára, a szemeit összeszorítva nyílnak el az ajkai, majd az egész teste belesüpped a prémbe. Elájult.

Keserû mosolyra húzom az ajkaim és kiszabadítom magam a nadrágomból. Pár mozdulat elég hozzá, hogy engem is utolérjen a gyönyör, pedig csak õt kényeztettem.

Eddig mindig elvettem amit akartam, most elõször foglalkoztam az õ élvezetével is és engem is meglepett, hogy mennyire felizgat amikor várakozással vegyes kéj tükrözõdik a szürke szemekben. Sokkal nagyobb élvezet, pedig a magamévá sem tettem…

Éjjel, mikor már engem is elnyom a fáradság, egy különös álom bontakozik ki a szemem elõtt, egy álom, ami mégis olyan valóságosnak tûnik, mintha én magam élném meg.

Egy erdõbõl kilépve egy végtelennek tûnõ levendulamezõn találom magam, s mikor körülnézek Khalilt pillantom meg nem messze. A lila virágok között egy tengerkék öltözetben káprázatos látvány, gyönyörûbb, mint bármelyik istenség lehetne, szinte már nem is evilági szépség. - Khalil?

Végre rám pillant, hatalmasra nyílt szemei láttán elmosolyodom, mire az õ ajkai is felfelé ívelnek, majd olyan boldogan kacag fel, ahogy még sohasem hallottam. A bõre ragyog a napsütésben miközben magához int, õ pedig felpattan a ló hátára és vágtatni kezd, de mintha semmit sem távolodna tõlem. A következõ pillanatban egy nagy kõépület elõtt találom magam, a ház ajtaján Khalil ront ki.

- Bátyus, bátyus! – kiabál egy kislány Khalil felé futva.

- Rhozin. – mosolyog a gyerekre.

A húga lenne?

– Miért nem jöttél? Hiszen hívtalak.

Khalil rám mutat, majd a háta mögé tuszkolva a kislányt fordul felém, míg én érzelemmentesen szemlélem a jelenetet. Ismerõs ez a hely…

- Ki ez? Ki ez Khalil? Bátyus, ki ez a bácsi? Ó, õ az akirõl meséltél? – kérdezgeti, de õ csak felkapja és felülteti a lóra, ami elvágtat vele és újra kettesben maradunk.

A következõ pillanatban egyszerûen hátratántorodom. Mintha tengernyi érzelem futna keresztül rajtam, kiráz a hideg, átjár a forróság, a düh, majd a jeges rettegés, a félelem, amit még sohasem éreztem, de most még a csontjaim is belé sajdulnak.

Ezeket nem én érzem, ezek Khalil érzései, mert pont ugyanezek tükrözõdnek a szemében.

Egyik pillanatról a másikra feketedik el minden, egy száraz kietlen pusztaságon állunk, ahol sikolyok, fájdalmasa jajveszékelések hangjai hasítanak a fejembe, aztán egy véres csatajelenet bontakozik ki elõttem és most már pontosan tudom melyik ez a falu és melyik nap: a nap, amikor Khalilt fogságba ejtettük. Amikor a bátyja meghalt, amikor kétségbeesetten zokognak fölötte.

Minden hang a fejemben visszhangzik, minden érzés, minden fájdalom, amit érzett keresztüláramlik a testemen. Az erõd terén, a korbácsolás, a büntetések, amiket kiróttam rá, az ütések, a kardommal ejtett vágások minden fájdalma végighullámzik a testemen, amit csak valaha elszenvedett tõlem, az összes kép, gondolat és kín, majd hirtelen minden eltûnik és megjelenik elõttem Õ.

- Ennyit mutathattam. – lép közelebb hozzám az arcomra simítva, majd felágaskodva egy csókot lehel rá, mielõtt mindent elnyelne a vakító fehér fény…

Kipattannak a szemeim, levegõ után küzdve ülõk fel, de egy percig azt sem tudom hol vagyok, csak meredek magam elé. Az egész testem ég, mintha parázson feküdtem volna, verítékben fürödve pillantok magamra, de a bõröm sértetlen, mégis mintha ezer szúrással tûzdeltek volna. Magamon érzem a sebek fájdalmát, ütésekét, majd oldalra pillantva egyenesen Khalil ködszürke szemeibe nézek, amikor nyugodt komorsággal fúródnak az enyémbe.

- Te átkozott! Mit mûveltél?! – ragadom meg a nyakánál fogva és felrántom magamhoz.

- Amit akartál Nagyuram. – válaszolja a csuklómat szorongatva – Megmutattam mindent.

- Fejezd be most rögtön, vagy nem éred meg az éjszakát!

Az álom mintha még mindig élne, nem akar abbamaradni, de a valósággal karöltve még sokkal dühösebbé tesz.

- Én nem csinálok semmit.

Visszalököm az ágyra mielõtt még megfojtanám itt helyben. A kecses kis nyaka túlságosan vonzóan fest a markomba szorítva, azok után amit képes volt velem tenni, a nyomorult!

Egy viperát melegetek az ágyamban, ahelyett, hogy elpusztítanám!

Fújtatva csörtetek körbe a sátorban, a fejemben visszhangzó sikolyokat újraélve, a testemet emésztõ kín lassan, de biztosan alább hagy, majd percekkel késõbb – amik óráknak, napoknak tûnnek – végleg megszûnik mintha soha nem is lett volna.

Hátratúrom a hajam a szemébõl, s csak ezek után bírok újra Khalilra nézni, aki az ágyon ülve szintén engem bámul. Egy cseppet sem tûnik úgy, mintha félne, hogy mi vár rá azért amit tett. Sõt, inkább meglepõen nyugodnak tûnik.

- Ezzel akartad kivívni a haragom és gyûlöletem? Mert nagyon jó úton jársz rabszolga. – lépek elé fenyegetõen.

Megrázza a fejét. A tegnap készített fonata félig kibomolva hullik a vállára, de most sokkal inkább a szemei kötnek le.

- Te parancsoltad meg Valcan nagyúr. Tudni akartad a legféltettebb titkaim a legbelsõbb gondolataim. – mondja, majd suttogva hozzáteszi – Még többet is mint akartam, de most már láttad.

- Láttam?! – megragadom az állát és felfelé fordítom a fejét, hogy rám nézzen. A szavak dühös sziszegésként hagyják el az ajkaim. – Nem láttam, éreztem, te átkozott! Hogy merészelted büntetni az uradat rabszolga!?

Meg akarom ütni. Azt is kelleni! Megfogni a korbácsot és addig verni, míg mozdulni is képtelen lesz, hogy egy életre megjegyezze mi jár annak, aki elfelejti hol a helye, és mégsem teszem! Vitatkozom a rabszolgámmal, magyarázatot követelve, ahelyett, hogy megleckéztetném! Mi a pokolért van rám ilyen hatással?! Miért nem akarom bántani?! Csak egy rabszolga! Egy semmirekellõ…

- Nem vagyok rabszolga! – emeli meg a hangját, de a következõ mondat már halkabban, de nem kevesebb indulattal hagyja el az ajkait - Nem születtem rabszolgának, te tettél azzá Valkan nagyúr, de nem vagyok rabszolga!

- Nem volt elég ennyi engedmény?! Egyetlen másik harcos sem bánik olyan jól a tulajdonával, mint én, és van merszed felemelni a hangod!? – ragadom meg a derekát és magamhoz rántom, hogy lehajolva hozzá közvetlen közelrõl nézzek a szemeibe. – Ezzel kiérdemelted a halált Khalil. – suttogom hidegen, indulatosan.

Megremeg a tekintete, hirtelen újra azt a Khalilt látom benne, akit tegnap éjjel csókoltam, mégis más. Valami megváltozott az éjjel, valami más lett és tudom is mi az, mert ha akarom hallom a gondolatait. Visszakapta az összes emlékét, amit a pusztán elszenvedett kínzó próbatétel során elveszített. Emlékszik mindenre, de még mindig ott van az a Khalil is, aki évek kínzását viselte el, aki az ágyasom lett, akivel kivételeztem.

- Nem akarsz bántani Nagyuram, tudom. – nyöszörgi könnyes szemekkel.

- Tényleg? – simítom végig az arcát, az érintésem útját hamarosan követi az elsõ könnycsepp is – Pedig most nagyon nagy késztetést érzek, hogy megragadjam a korbácsot.

- De nem fogod, tudom. – megtörli az arcát és eltünteti a nedvességet a bõrérõl. – Tudom, hogy nem akarsz bántani.

Egymás tekintetét kutatjuk, el tudnék veszni ebben a szürke tengerben, de nem hagyom, hogy a szépsége, vagy akár a meztelen testének látványa befolyásoljon. Félelem nélkül néz a szemembe, pedig egyszer azt mondta nekem, a tekintetemtõl fél leginkább, most mégis a szemembe néz és meg sem rezzen.

Mi változott? Miért érzek hirtelen elégedettséget és büszkeséget? Miért nem vagyok dühös?!

- Miért mutattad azt az álmot? – kérdezem végül hátratúrva az arcából a hajszálakat, hogy semmi ne zavarjon.

Nagyot nyel, az ajkai szinte remegnek, csókra csábítanak. - Nagyuram, nem akarok többé a rabszolgád lenni.

Felvonom a szemöldököm és hátrálnék egy lépést hogy eltaszítsam, de kétségbeesett hangot hallatva tapad hozzám, átkarolva a mellkasomat magához szorít.

- Khalil…

- Nem a rabszolgád akarok lenni és nem is az ágyasod. – felpillant rám – A… a szeretõd akarok lenni.

A szó többször ismétlõdik meg a fejemben mielõtt elhinném, hogy ezt mondta.

Ezt mondta. Õ, Khalil, azok után amit az éjjel mutatott álmában?

- Ezzel akarsz kegyelmet elérni?

- Nem…

- Elkerülnéd a büntetést?

- Nem, én…

A kezeim közé veszem az arcát. – Azt képzelem, azok után amit az éjjel tettél felszabadítanálak? Annak is örülnöd kéne, hogy életben hagylak.

„Nem fog bántani érzem, de ha ezt sem adja meg nekem, akkor semmi remény rá, hogy valaha érezni fog valamit. Most már tudja mennyi szenvedést okozott nekem, mennyire fájtak a kínzásai és mégis akarom… mit mondana apám, a bátyám… Rhozin?”

Ha eddig nem döbbentett meg igazán, most valóban összezavart. Mi van vele? Milyen ostobaságokat hord itt össze? Nem értem… mit akar valójában?

- Nézz rám! – megteszi - Halljam az igazat! Miért adtad át mindazt amit éreztél, ha nem akartad elárulni az éjjel?

- Mert azt akartam, hogy érezd! Hogy te is érezd mit tettél velem, hogy miért kellene tiszta szívbõl megvetnem téged! Kellene…

- Vagyis meg akartál büntetni?

- Nem! Meg akartam értetni veled! – próbál hátralépni és el is eresztem mielõtt összeroppantom az ökölbe szoruló kezemmel.

Ostobaságokat hord össze. Most mutatta meg, hogy a népe egy részét lemészárolta a törzsem, õt teljesen megtörtük, míg már az emlékei is elvesztek, az ágyasommá tettem, megerõszakoltam, megaláztam… és most szabadon akar a szeretõmmé válni?

Nem értem õt, pedig nem hazudik nekem. Tudnék róla, de ez a képesség semmit sem ér, ha csak azt olvashatom ki, ami abban a percben jár a fejében.

Gondolkodnom kell. Át kell gondolnom mindent, mert ez nem mehet így tovább. Nem.

- Öltözz fel, indulunk haza. És elég volt a beszédbõl, vagy meggondolom magam a korbácsolást illetõen.

- Igenis, Valcan nagyúr!

Néma csendben megmosakszunk, majd mindketten melegen felöltözünk, de szinte alig pillantok rá. Mintha a tegnap éjszaka gyönyörteljes kínzása évszázadokkal ezelõtt lett volna.

Az a rengeteg emlék, mind itt kavarog a fejemben és összezavarják a józan gondolkodásom, elhomályosítják az ítélõképességem, ha róla van szó és ez végtelenül dühítõ.

Ha a szeretõmmé tenném… de ha nem… nem tudom. Gondolkodnom kell.

Kilépek a sátorból, a többit éppen bontják lefelé, a fegyvereket felrakják a szekérre a zsákmánnyal együtt, majd miután mindent felpakoltak, a rabszolgákat is felterelik a saját szekerükre.

- Indulás! – kiáltok elõre a menetnek, Khalil éppen elszaladna mellettem, hogy utolérje a szekeret, de a hangom megállítja. – Te nem!

Felpillant rám, a medveprémbe csavart alakja teljesen másként néz ki, mint az álombeli mélykék öltözetben, de az sokkal jobban illet rá, mint ez a durva bõr.

Lenyújtom a karom neki, õ pedig megragadva azt hagyja hogy felhúzzam magam elé a nyeregbe és a derekát átkarolva tartsam meg a hatalmas lovon, majd elõre vágtatok…

Khalil

Amint az álmomban mondott mondat elhangzik ,kipattannak a szemeim és megérzem a tenyereim alatt simuló állati szõrmét. Olyan mint ha a testem átfagyott volna legbelül, de  a kinti meleg lassan melegít át teljesen. A jurtában honoló szürkeségben óvatosan felkönyöklök és egy pillantást vetek csak Nagyuramra. Csukott szájjal alszik még kissé, de az arca ráng, ahogy a kezei is teszik a prémek alatt. Még mindig az álomban lenne? Csendben visszahanyatlok az oldalamra, és figyelem a lassan ébredezõ alakját. Zaklatottabban ébred mint ahogy gondoltam, azon nyomban felül és egy ideig csak maga elé mered, aztán engem vesz górcsõ alá. A düh csak úgy szikrázik a szemeibõl, nincs is idõm találgatni hogy miért ilyen mert azonnal felém is kap.

- Te átkozott! Mit mûveltél?! – mordul rám erõteljesen, és egyik marka a nyakamra fonódik majd durván felránt magához.

- Amit akartál Nagyuram. Megmutattam mindent. – közlöm vele kis hidegséggel, õt furdalta a kíváncsiság hogy mit rejtegethetek. Hát tessék egy részé a titkaimnak már fel is fedtem neki. akkor miért ideges? Nem okoztam benne kárt, ahogy a lelkében úgy a testében sem. Miért is akarnám bántani…

- Fejezd be most rögtön, vagy nem éred meg az éjszakát! – fújtatja még mindig olyan hévvel ahogy felriadt. Csak az álmaimba engedtem be, a gondolataim legmélyebb zugaiba még nem. Így is annyi mindent leszûrhetett abból az álomból amibe vezettem, én csak meg akartam neki mutatni hogy milyen érzés ha ugyan ezt átéli.

- Én nem csinálok semmit. - dob vissza az ágyra azon nyomban, akár az emberek a már nem használatos holmijukat. Úgy érzem a kapocs kettõnk között szakadozni kezd, az erõm miatt kételkedik abban hogy még mindig ugyan az vagyok-e. Olyan borzasztó, egyre jobban sürget a gondolat hogy elmondjam neki az érzéseimet, de még is mit szólna egy ilyen nyamvadt kis rabszolga vallomásának. Kiröhögne, utána pedig még inkább megbüntetne és sanyargatna. Ki kell törnöm ebbõl minél elõbb. Megáll, immár végre egyhelyben és kissé lehullott tincseit simítja vissza a feje tetejére, majd megint rám esik a tekintete. A kezdõdõ vihar elõszele már érezhetõvé vált idebent, hamarosan megint olyat fog mondani amit nagyon megjárok majd.

- Ezzel akartad kivívni a haragom és gyûlöletem? Mert nagyon jó úton jársz rabszolga. - dübörög közelebb, én pedig gyorsan megrázom a fejem és kissé megmarkolom az alattam simuló bundákat.

- Te parancsoltad meg Valcan nagyúr. Tudni akartad a legféltettebb titkaim a legbelsõbb gondolataim. – ismerem el neki, olyan titkokat és apró rejtett dolgokat osztottam meg vele amit soha nem akartam. Még is megtettem, hogy jobban megismerjen- beszélek itt zöldségeket, az elején még hadakoztam ez ellen – de ha az álmaimból nem képes tanulni akkor minden reményem veszve. – Még többet is mint akartam, de most már láttad.

- Láttam?! – lejjebb ereszkedik, majd az államra csípve emeli fel a fejem hogy az arcára nézhessek. Eddig a közelsége miatt nem mertem ránézni sem, most próbálom magam kissé visszafogni és nem kétségbeesett könyörgésben megnyilvánulni. – Nem láttam, éreztem, te átkozott! Hogy merészelted büntetni az uradat rabszolga!? – képes lennék érte mindenre, odaadni neki a testemet, megalázni érte a lelkemet. Azóta csodálom annak ellenére hogy hogy bánt velem, mióta kiválasztott. Az akkor még fiatalabb és csillogó tekintetû Nagyúr borzasztóan hívogatónak tûnt…

- Nem vagyok rabszolga! – rikkantom el magam, a mondatom vége kissé sziszegõssé válik, úgy látszik néha neki sem jut eszébe az hogy én régen még szabad ember voltam. Aki ebbe a sorsba születik azt hívják teljes joggal így. - Nem születtem rabszolgának, te tettél azzá Valcan nagyúr, de nem vagyok rabszolga!

- Nem volt elég ennyi engedmény?! Egyetlen másik harcos sem bánik olyan jól a tulajdonával, mint én, és van merszed felemelni a hangod!? – durva kezei magához vonnak, térden állva hajol le hozzám és néz közvetlen közelrõl rám. A haja körbeöleli a most dühös vonásokat felvett arcát, mire készül. Mi jár a fejedben Nagyuram? – Ezzel kiérdemelted a halált Khalil. – felnézek a hideg szemeibe, és sokáig vizslatom olyan borzasztóan kimért és ellenszenves. Mint ha nem én lennék az akin minden vágyát kiélhette, olyan idegenség tölti el a szívem. Meg fog ölni a miatt mert nem viselkedtem úgy mint azok akiket frissen hoznak arról a próbáról ami miatt senki nem emlékszik. Mindenre emlékszem, a helyre ahol laktam, a családomra és az akkori környezetemre. Ezek az emlékek az eddig üres szívemet csordultig töltik, és nyugodtságot árasztanak. Egy gondom akad, a törzs tagjainak ereje tizenéves kortól bontakoznak ki. Én tíz évesen már tudtam egyszerû mágiákkal bánni, de utána felejtenem kellett. Újból meg kell majd tanulnom mindent szép aprólékosan.

- Nem akarsz bántani Nagyuram, tudom. – suttogom elfúló hanggal, de a sós cseppek lassacskán utat törnek maguknak.

- Tényleg? – csúsztatja végig a másik kezét az arcomon, néhol a harcra teremtett kéz meglepõen puha, az én könnyeim lágyították meg volna? – Pedig most nagyon nagy késztetést érzek, hogy megragadjam a korbácsot.

- De nem fogod, tudom. – nyúlok az arcomhoz hogy eltöröljem az arcomon végig megnedvesítve a bõröm, ám lassacskán felszáradni látszik. Igaz az, hogy visszatértek az emlékeim, de még mindig ott él benne õ is, és azok az érzelmek dúlnak most háborúban itt bent amik már jó ideje fojtogatják a torkom.

- Miért mutattad azt az álmot? – sodorja arrébb a kirívó fekete szálakat az arcomból. Egy nagyot nyelek, a számra szinte ráharapva, ideje az igazat vallanom neki. Ha jól viselkedem talán ismét a kegyeibe fogad, most utoljára…

- Nagyuram, nem akarok többé a rabszolgád lenni. – kis levegõt véve nézek fel rá, elképedt arccal bámul a keze szorítása enyhül, én pedig ijedten egy apró nyüszítést hallatva fonom karjaimat a mellkasa köré. Megölelem, ragaszkodóan bújok a mellkasához, s ismét a reakciójára várok.

- Khalil…

- Nem a rabszolgád akarok lenni és nem is az ágyasod. A… a szeretõd akarok lenni. – lehunyom a szemeimet és a meleg bõrére tapasztom az arcom jobb felét. Várom hogy visszaöleljen, bár tudom hogy hiú reményeket kergetek…  

- Ezzel akarsz kegyelmet elérni?

- Nem… 

- Elkerülnéd a büntetést?

- Nem, én…

– Azt képzelem, azok után amit az éjjel tettél felszabadítanálak? Annak is örülnöd kéne, hogy életben hagylak. – elválasztja magától az arcom, és a két tenyere közé fogja, képes lennék elárulni a népem hogy õt szerethessem, de ha ilyen hidegen áll hozzá… el fog szakítani magától, nagyon félek ettõl, bármit megtennék hogy a közelemben tudhassam. Zúg a feje, zsibong és lüktet, olyan mint ha egy hatalmas és mély szakadék peremén játszanék, olykor elrántanak onnan, de már – furcsa de- már ismerném hogy mi lapul ott lent, a sötét hidegségben.

„Nem fog bántani érzem, de ha ezt sem adja meg nekem, akkor semmi remény rá, hogy valaha érezni fog valamit. Most már tudja mennyi szenvedést okozott nekem, mennyire fájtak a kínzásai és mégis akarom… mit mondana apám, a bátyám… Rhozin?”

Akkor lát bele a fejembe amikor akar, de nem tudom pontosan miket olvas ki belõle, az övében teljes zûrzavar, egy csomó keveredõ érzelem , nem jut dûlõre, bizonytalan lett.

- Nézz rám! Halljam az igazat! Miért adtad át mindazt amit éreztél, ha nem akartad elárulni az éjjel? – teljesítem engedelmességet mutatva felé. Hát még mindig nem érti? Meg kell magyarázzam.

- Mert azt akartam, hogy érezd! Hogy te is érezd mit tettél velem, hogy miért kellene tiszta szívbõl megvetnem téged! – meg kéne vetnem, még is ezek a pillanatok amik kellemes emlékként vésõdtek be a sok kínzás között, csak megédesítik azt a halvány szálat ami kettõnk között alakul. De ez csak eddig az én fejemben létezett, és ott is maradhatott volna ha nem kíváncsiskodik. Szégyellem magam… Azért amiért így viselkedtem és mert azt reméltem hogy elenged, és szabadon a szeretõje lehetek.

- Vagyis meg akartál büntetni? 

- Nem! Meg akartam értetni veled! – a markai kezdenek ökölbe szorulni, így félõ hogy megmar, vagy összeroppant, így kissé kijózanodva és szégyenkezve fordulok ki a szorításából. Nem akarom elveszíteni, neki adtam a testem és a lelkem. Ha ez nem elég neki akkor minden ami ide kötött semmissé válik, és elhomályosul. Mindent képes voltam elviselni, és szépen lassan be-beleszerettem?

- Öltözz fel, indulunk haza. És elég volt a beszédbõl, vagy meggondolom magam a korbácsolást illetõen.

- Igenis, Valcan nagyúr! – felpattanok, és megmosakszom, ahogy õ is. Szépen lassan magamra veszem a kissé még hideg varrott állati bõröket, ész szõrméket, majd kilépek a sátorból. Még mindig farkasordító hideg van, az orrom azonnal át is hûl a kissé fújdogáló széltõl. Mindenki pakol és szöszmötöl, a szekerek már készen állnak a hazaútra. Még az utolsó dolgokat segítek felpakolni mikor meghallom az ösztökélõ szót.

- Indulás! – Nagyuram lova középen toporzékol alatta, már mindenki fent van a szekéren, ami nekünk lett kiállítva és én is arra igyekszem felugrani. – Te nem! – kiált oda, és megállítva az állatot és lenyújtja nekem a kezét. Üljek fel mellé? Nagyra nyílt szemekkel nyúlok görcsösen a keze felé és azon nyomban fel is ránt maga elé, majd a derekamnál fogva tart meg és haladunk elõre.

Felveszem a ló léptetésének ritmusát, a testem együtt mozog az állatéval és nekisimul a nyakamba szuszogó Nagyúrénak. A magas állatról ellátni kissé messzebb is és gyorsabbak is  vagyunk valamivel  a szekereknél. Kissé megtorpanunk, apró meglepõdött hang távozik a torkomból és majdnem elõre esem az állat izmos nyakába de a kezére szorítom az enyém és így biztonság érzetemet csak növelem. a fejemben ezernyi gondolat pörög, de egyet sosem tudok arrébb taszítani, kiverni a koponyámból.

„ Olyan keserû a sorsom, egy király ivadéka vagyok még is rabságban tartanak. De nem tudom megítélni, hogy  tényleg csak testileg sanyargatnak-e. Nem akarom elveszíteni… Milyen bolond vagy Khalil ?! Miért kell ilyenen gondolkodnod még mindig? Felejts, felejts, felejts…”  

A távolba réved a tekintetem, a mohás fákat a kissé csatakos talajt és a lassan közeledõ már ismerõs környéket veszem szemügyre. Feljebb simít a hasamon, és ösztönösen hajtom hátra a fejem és simul tarkóm a vállának. Nem tehetek semmit, ha õ nem lett volna már rég halott lennék, õ hagyott életben és könyörült meg rajtam.

Lassacskán a várhoz érünk,  beléptetünk a nyüzsgõ várba. A szekerek is utolérik a menetet, és súlyos rakományukat rakodják le amiben én is segédkezem. A sok leölt állatot egy helyre visszük, és azonnal nyúzni kezdik õket amit elképedve nézek, sosem láttam még ilyet. Borzasztó koszos lett a kezem, az állatok vörös alvadt vére, a sáros bundájukra tapadt kosz megfestette a kezeimet egészen a könyökeimig. A még megmaradt várudvari hóban mosom kezeimet, fél órán belül végzünk már nem kellünk. Az áthûlt kezeim már meg sem érzik a mosakodás hidegét, kénytelen vagyok oldalra simítani a hajamat mert kócosan a szemembe hullik és már nem látom tõle a kezeimet. Korcogó léptekkel morzsolja valaki a talajt össze, és egyre inkább felém igyekszik. Hátra nézek, s meglátom a Nagyuramat amint közelebb hív magához, félve nézek vissza rá, de lassan felemelkedem a helyemrõl és egyet kettõt lépve közelítem meg. Furcsa pillantásokat kapok, vajon mikor megy megint a sámánhoz tanácsot kérni ? Abban reménykedem hogy több mindent nem tud majd kezdeni velem az a kuruzsló, mert nem tudnék többet nyújtani, hallják a gondolataim, bevezettem a Nagyurat az egyik álmomba , övé a testem is… mi kellene még? vagy talán már járt is annál a vénembernél?

Maga elõtt terelve vezet a már jól ismert szobába ahol felépülhettem. Megállunk a kandalló elõtt amiben már lobog a tûz, a kezeimrõl e hatására lassan felszárad a finom hólé, de még mindig fázom kissé. Egy kósza hajtincset kiránt az arcomtól, hogy teljesen láthasson a fejében sok minden kavarog, de egy dolog erõsen elfolytja a többit ami nem más mint a mindent elmosó vágy. Olyan mint ha kívánna engem, ilyet még sosem éreztem.

- Khalil, tényleg szeretsz engem? – a szoba padlóját bámuló tekintetem felkapom az arcára, és vörösödve nyelek nagyokat remegek meg egész valómban. Lesimítja rólam a görcsösen szorongatott bundát, és magához ránt majd levegõt nem hagyva veti rám magát.

- Na-nagyura…am… - nyögöm el magam, mert a kezei felsimítanak a felsõ testemet fedõ ruházat alá, furcsa késztetést érzek arra hogy még inkább bújjak oda testéhez , beszívom az illatát ami egész életemben végig elkísért, és engedelmesen viselkedve hagyom hogy derekamra szorítva mozgasson az ágy felé.

- Fáj még a sebed amit Leif okozott? – kérdezi elválva ajkaimtól, kezeimet a válla és a felkarja vonalán csúsztatva végig hallom meg gondolatait.

„ Magamnak akarom… Olyan régen volt már… Mindent le akarok róla mosni. „

Ledönt az ágyra, én pedig nyögve válaszolok neki az elõbb említett kérdésére. Máris szaggatja le rólam a maradék kis rongyot, egy szál ágyékkötõben fekszem elõtte de a vágyai bennem is elterjengnek. Erre csak egyetlen válaszom lehet, amit életemben elõször mondok ki saját akaratomból.

- A tiéd vagyok Nagyuram… - szemeim csíkra húzva, mérik fel a mosolyra húzódott ajkait, s nyakába fonom a karjaimat az egyik arc felemet odadörgölve az övéhez. Végre elõtörtek belõle azok az érzelmek amiket oly régen ki akartam már váltani belõle. Nem engedhettem magam mikor Leif beszennyezett de most…

Valcan

A szél hideg és csípõs, még akkor is ha nem vágtatok a lovon, csak a menet elején haladva könnyû, gyors léptekkel vezetem az állatot. Khalil elõttem ülve befészkelte magát a mellkasomhoz, ami kellemesebbé teszi az órákig tartó utat, mert legalább melegítjük egymást, ugyanakkor nem kevés gondolkodni valót adott. És talán annál is több bosszúságot okozott megint.

Még midig dühös vagyok, ha csak arra gondolok amit az éjjel mûvelt. Kiforgatta a parancsomat és volt mersze büntetni engem, csakhogy bizonyítson valamit, ami talán nem is létezik, csak egy illúzió, mint az álom amit keltett. Badarság.

Meglendítem a kantárt, hogy egy kicsit gyorsabb léptekre ösztönözzem a lovat és még elõrébb haladjak a menet elõtt, elkerülve a szekerek ropogásának idegesítõ hangjait, valamint a harcosok civódását, amihez most végképp nincs hangulatom.

Csak akkor szakadok ki a borús gondolatokból, mikor hirtelen megállítom a lovat, bevárva ezzel a többieket, de Khalil nem számított a hirtelen megállásra és elõre billen. Megkapaszkodik a karomban, de a kezét mégiscsak ott felejti rajtam, az ujjai pedig mintha égetnék a bõröm, de nem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz. Az egyik pillanatban még meg tudnám fojtani, a másikban pedig olvasom a gondolatait, amik egészen szokatlan mederbe kanyarodnak, szinte minden második gondolata a körül forog, hogy mi fog most történni vele. Meggyûlöltem-e, milyen ostoba, hogy érez irántam annak ellenére amit vele tettem.

„Olyan keserû a sorsom, egy király ivadéka vagyok még is rabságban tartanak. De nem tudom megítélni, hogy tényleg csak testileg sanyargatnak-e. Nem akarom elveszíteni… Milyen bolond vagy Khalil?! Miért kell ilyenen gondolkodnod még mindig? Felejts, felejts, felejts…”  

És mégsem teszi. Újra és újra, ugyanazok a gondolatok ébrednek benne, miközben én mindent hallok, mintha valóban megszólalt volna.

Ennyire ostoba lenne? Vagy csak megjátssza magát, hogy megkönyörüljek rajta? Azt hiszi sajnálatot ébreszthet?

Mikor hátradönti a fejét a vállamnak és lehunyja a szemeit én õt figyelem, de… nem. Õ nem az az ármányos lélek. Nem tettetne semmit ami nincs ott, ahhoz õ túl ártatlan még mindig.

Nevetséges azok után hányszor lett az enyém és mégis… mindig ugyanolyan ártatlan. Ez vajon miért van?

Feljebb simítom a kezem a mellkasán, ösztönösen, hogy még jobban magamhoz szoríthassam, mondván így sokkal jobban melegít, de nem. Az ok, valami más, ami miatt ennyi eddig életben hagytam, magam mellett tartottam és bármit is gondol, bármire is vágyakozik, ez sohasem fog változni, mert nem engedem el amíg élek.

Az erõdhöz érve végre megnyugszom valamelyest, s miután leugrom a lovamról rögtön a bátyám elé sietek, aki a nagyteremben a trónján ülve várta az érkezésünket. A harcos, akit elõre küldtem a sürgetõ hírekkel, már mindenrõl beszámolt neki, így csak azt kell elmondanom, amit Khaliltól megtudtam. Hogy õk nem a Mangratea törzsbõl valók ahogy azt hittük, hanem egy Laos nevû lovas törzsbõl, ahol szintén megvannak a képességeik a varázslatra. Beszámolok mindenrõl, azt az egyet kivéve, amit Khalilról nemrég tudtam meg: hogy õ a királyuk leszármazottja, vagyis sokkal értékesebb fogoly lenne, ha háborúra kerül a sor.

- Már útnak indítottam egy küldöttséget Manisaba. Te nem mehetsz oda Valcan. Nem amikor ilyen helyzettel állunk szemben. – áll fel komoran, de ezzel én is egyetértek. Viszont…

- És mi lesz a hitveseddel és az öccsével, akit harcossá kell nevelnem?

- A küldöttségben vannak harcosok, õk majd gondoskodnak róla, hogy ideérjenek. A szövetség már megköttetett, így minden marad a régiben.

Ezek szerint mégis foglalkoznom kell egy úri ficsúrral. Nem sok kedvem van hozzá, de rendben. Hamar rendre tanítom majd, ha pedig valami nem tetszik neki… nos harcossá kell nevelnem, akkor pedig harcoshoz méltó büntetést is kap majd. Ez így van rendjén.

- Emlékszel még arra, amikor apánk háborúzott a törzsekkel? – fordul felém a bátyám.

Megrázom a fejem. – Akkoriban nem foglalkoztunk a miértekkel, csak tettük amit parancsolt.

- Ez így van, viszont… - elém áll és a szemembe néz - …apánk miért támadott a Laos törzsre, ha a Mangrateaval állt háborúban? – elmélkedik - Nem értem. Nem emlékszem rá, hogy a lovasokkal bármi viszály lett volna. Úgy tudom békés törzsek, a varázslataikat nem használják pusztításra. Szerinted mi történhetett?

Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak, de azt hittem a bátyám tudja. Végül is õ volt akkoriban apám mellett, én csak a támadásokat vezettem, de akkor fogalmam sem volt róla, hogy a Laos törzset támadom. Nem is emlékszem rá, hogy Khalil népe védekezett volna. Alig volt sérült a harcosaim között. Fogtuk a kincseket, a gabonát és néhány csinos, életerõs fiút rabszolgának és jöttünk.

- Fogalmam sincs királyom.

- Ki kellene derítenünk. – gondolkodik hangosan. – Talán a régi tekercsekben feljegyezték. Valaminek biztos lennie kell. – rám pillant – Te foglalkozz az erõd védelmével a biztonság kedvéért és gondoskodja a manisaiakról ha megérkeznek.

Fejet hajtok és hamar távozom is, közben már azon gondolkodva, hogy hová helyezzem el majd az idegeneket az erõdben.

Az árkádok alatt elhaladva pontosan rálátok az udvarra, ahol a rabszolgák gondoskodnak a zsákmányról. Megakad a tekintetem Khalil alakján, ahogy éppen hóval dörzsöli le a vért a kezeirõl és csak nézem egy ideig, a sündörgését a többiek között, majd egyenesen hozzájuk megyek le. Nem szólok egy szót sem, tudja mi a dolga így azonnal követ amint meglát, fel a szobámba, ahol a kandallóban pattogó tûz elé terelem, mert láthatóan vacognak a fogai a hidegtõl, úgy átfagyott odakint.

Mellé állva hallgatagon figyelem õt, bár nem néz rám. Olyan nyugodt, mintha nem lenne tudatában a jelenlétemnek és nem félne tõlem többé. Nemrég még hátat fordítani sem mert, mert nem tudta honnan jön a következõ csapás. A gondolatai pedig amik igazolnák a tetteit, egészen… döbbenetesek.

Elsimítok egy zavaró hajtincset az arcából, hogy semmi se takarja el elõlem a szemeit. Már megszoktam a sötét haját, és talán így még sokkal szebb, csábítóbb a bõre, mint volt, de mielõtt még rávetném magam, valamit tudni akarok:

- Khalil, tényleg szeretsz engem?

Felkapja a fejét és rám szegezi a tágra nyílt szemeit. Nem mond semmit, de ismerem már annyira, hogy kiolvassam belõle a választ, ami csak még jobban összezavar. Miért?

Eddig visszafogtam magam miatta, hogy ne okozzak még nagyobb kárt a büntetése után pedig nem lett volna muszáj. Azt tehetek vele amit csak akarok, de most már meg kell kapnom még akkor is ha egyáltalán nem tudom megérteni az ostoba érzéseit.

Felemelem a kezem és egy mozdulattal lesöpröm róla a bundát, amit még a kezei szorítása sem akadályoz meg, s amint az anyag a földre ért magamhoz rántom és hevesen az ajkaira vetem magam. Szinte fölfalom õt, annyira kívánom, sosem tudtam megunni ezt a kéjes kis testet, még akkor sem mikor zokogva könyörgött, hogy engedjem el és most sem, amikor már megadón simul a karomba. 

- Na-nagyura…am…

Letépem róla a ruhát, közben akaratlanul is vad morgást hallatva mérem végig a remegõ testet, ami épp olyan kívánatos, mint tegnap éjjel. Khalil kezes bárányként bújik hozzám hangosan szuszogva szívja be az illatom, míg én átkarolom a derekát és hátrafelé irányítom az ágyhoz. Egy percet sem akarok várni tovább.

- Fáj még a sebed amit Leif okozott? – kérdezem halkan a fülébe suttogva, élvezve a simogatását a bõrömön.

Akkor sem engedném el, ha még mindig fájna neki, mert most magamnak akarom õt. Olyan régen volt már hogy megkaptam, ez a pár nap is túl sok idõnek tûnik. Mindent le akarok róla mosni, hogy csak engem érezzen, csak engem lásson, ismerjen.

Ledöntöm az ágyra és fölé mászom, de nem válaszol a kérdésemre és most már nem is foglalkozok vele. Végre ismét itt fekszik elõttem készen arra, hogy az enyém legyen. Nem szégyenlõsködik, nem takargatja magát elõlem, olyan vágyakozó pillantással néz rám amitõl a láng megtízszerezõdve lobban fel bennem, nem engedve, hogy egy centire is eltávolodjam tõle.

- A tiéd vagyok Nagyuram… - suttogja csábítóan mosolyogva, mire lehajolok hozzá, az arcomat az õ puha bõréhez simítva csókolok a nyakába, magamba szívva a szavait, amiknek tudom, hogy mélyebb jelentésük van egy rabszolga szájából és fõleg Khaliléból.

Még soha nem mondta ezt, pedig már azóta az enyém, hogy megkaptam. – Mindig is az enyém voltál.

- Nagyuram… - sóhajtja, mikor végigcsókolom a nyakát, elidõzve a hevesen lüktetõ éren, amitõl megremeg alattam.

Megcsókolom, ezzel beléfojtva a további szavakat simítok végig a nyelvén, élvezve hogy rögtön viszonzásra talál a kényeztetés, közben a kezem is útnak indul lefelé a keskeny csípõje felé. Mikor elérem a célom a nyakamat átkarolva készségesen emeli meg a fenekét hogy könnyebben leránthassam róla azt az apró ágyékkötõt ami most a leginkább útban van. Mikor lekerül, elégedetten mosolyogva markolom meg és szorítom magamhoz, mert már õ is izgatottan mocorog a testünk találkozásakor.

- Akarod, hogy a magamévá tegyelek? – kérdezem rekedt hangon a fülébe suttogva.

A hangomra felnyitja a szemeit és az ajkait harapdálva vörösen biccent egyet, de addig nem teszek semmit, míg ki nem mondja.

- Akarom Nagyuram. – suttogja elfúlón, de a szemei csillognak a vágytól.

Hátrasöpröm a haját a homlokából és újra megcsókolom, végig az arcát, a kívánatos ajkait, miközben az õ kezei észrevétlenül a nadrágomhoz kalandoznak hogy megszabadítsanak tõle, és csak akkor húzódom el mikor a kötõvel kezd el matatni. Nem mutatom ki hogy meglepõdtem, pedig így van. Az én kis Khalilom még sosem próbált meg levetkõztetni azért, hogy hamarább megkapjon, de ez mélységes elégtétellel tölt el. A tudat, hogy hamarosan a legmélyebben leszek benne…

A férfiasságom megremeg a nadrágom takarásában mikor Khalil kezei véletlenül hozzáérnek. Forró pillantással nézek a szemébe, majd megragadom a csípõjét és egy egyszerû mozdulattal fordítok magunkon, hogy rajtam üljön.

- Most már vetkõztethetsz. – vigyorgok rá, leplezetlenül sóvárgó tekintettel végigmérve a fölém magasodó gyönyörû meztelen alakot. Bizsereg a bõröm a látványától.

És megteszi. Fülig vörösödve bár, de kioldja a nadrágom, majd kicsit feljebb emelkedve az ágyról hagyom, hogy mindent le is húzzon rólam. Remegõ tagokkal éhesen pásztáz végig, mintha most nézne elõször, nekem pedig valahol eddig tartott a nyugodt önuralmam, mert a következõ pillanatban a tarkójára markolva rántom le magamhoz, hogy vadul csókolhassam. Apró nyögéssel nyitja meg az ajkait, a nyelvével incselkedve simogatja az enyémet, az ágyékát hozzám dörzsölve csalja elõ belõlem is az élvezet hangjait, amit még egyszer sem tett szándékosan. A kis bestia igazán tudja, hogyan tüzeljen fel…

Megõrjít ezzel az újonnan feltörõ merészségével. Úgy látszik a félelme elpárolgott, vagy tényleg azt hiszi, hogy már nem bántanám. Magam sem tudom mit lennék képes megtenni vele azok után amiket kiolvastam a fejébõl, de most nem foglalkozom azzal.

A tenyeremmel bejárom a hátát, követve a finom hajladozó gerince ívét le a fenekéig, keresztül a gömbölyû vonalakon, majd az ujjaimmal látok hozzá a kényeztetéshez. A múltkori felfedezés után, hogy milyen gyönyörû ha élvezi az együttlétünk, már mindig azt az arckifejezést akarom látni rajta.

Pár lassú mozdulat után viszont elhúzódik és zavartan felegyenesedik, majd lassan, óvatosan a szemembe néz. - Na-nagyuram…

- Talán nem tetszik? – nyomom mélyebbre az ujjaim benne, mosolyogva figyelve az egyre erõsödõ kéjt az arcán, mire megfeszülve tenyerel a mellkasomra, a nyögésébe pedig még az ágyékom is beleremeg. – Tudtam, hogy ilyen buja tested van, csak eddig titkoltad elõlem, ugye? – kérdezem halvány mosollyal.

- Nem tudom.

- Dehogynem. Mondd el mit akarsz… vagy mutasd Khalil.

Már azt hiszem, hogy nem fogja megtenni olyan sokáig néz csendben, aztán lehajol és lassan, gyengéden megcsókol ahogy még soha, és mikor ismét felegyenesedik rajtam, érzéki sóhajokkal magába vezet.

Megragadom a combjait, hogy megtartsam míg rám ereszkedik, vágytól felmordulva hunyom le a szemeim miközben centirõl centire magába fogad. Olyan forrón ölel körbe, mintha lángok emésztenék belülrõl s ezáltal engem is szinte fellobbant, éppen csak visszatart az érzés, ami végigremeg rajtam a dorombolásszerû nyöszörgéstõl.

Kinyitom a szemem, hogy lássam õt miközben megmozdul. Apró körkörös mozgással próbálgatja a helyzetet, de ezzel már igen csak feszegeti a határimaimat hamarosan pedig erre õ is rájön, mert megdermed egy helyben és félénken pillant rám.

- Bo-bocsáss meg Valcan nagyúr… én…

Felnevetek ezen a bûnbánó pofikán. Õ is pontosan annyira élvezi, mint én, csak már nem bírom tovább visszafogni magam, hiszen így is sokkal türelmesebb voltam, mint kellett volna.

- Ez nagyon jó kicsikém, de megölsz, ha sokáig folytatod. – ennyi túl kevés, hogy az élvezetig hajszoljon, de túl sok, hogy ingereljen. – Csókolj meg! – parancsolom halkan.

Azonnal engedelmeskedik, lehajol, majd amint az ajkai az enyémet érintik átfordítom, hogy ismét õ legyen alattam, én pedig a vállai mellett támaszkodva mozduljak úgy, ahogy akarok. Kihúzódom belõle, majd lassan vissza, egyre fokozva a kéjt mindkettõnkben ezzel a ritmussal, mert ezúttal õ is nagyon élvezi minden pillanatát. A teste reakciói nem hazudnak, olyan erõsen szorít magához a lábaival, a karjaival, még a fenekével is, hogy el sem tudnék húzódni.

Az arcomat a nyakába temetve mozgok benne, érzem minden hozzá simuló részemmel, az illatát. Talán észre sem veszi, hogy a nevemet ismételgeti minden döfés után, mintha magán kívül lenne, úgy szorít hogyha nem harcos lennék talán még sok is lenne, de most inkább csak élvezem, hogy nem akar elengedni és tíz körömmel kapaszkodik a vállaimba miközben én benne mozogva ûzöm mindkettõnket a legerõsebb élvezetig, amit eddig vele tapasztaltam.

Hihetetlen… ha tudtam volna, hogy mással többet érek el, mint a kényszerrel, akkor talán már rég megtettem volna. Azért mindenképp megérte volna, hogy lássam õt élvezet közben, ahogy összeszorítja a szemeit, a pirosra csókolt ajkai elnyílva engedik ki a gyönyörteljes sikkantást, a teste íjként feszül meg az enyém alatt, majd úgy ernyed el, mint a legpuhább prém amit kedvemre magamhoz vonhatok.

Mellé heveredve nézem õt, ahogy vakon hozzám bújik és elfészkeli magát a mellkasomon, a gondolataiban semmi más, csak a színtiszta kielégültség visszhangja, mint egy hófehér köd.

- Pihenhetsz, nincs semmi teendõd. – dörmögöm halkan mikor megmozdul, így nem is megy sehová.

- De a kandalló… és a fürdõ… - motyogja.

- Késõbb. – magunkra rántom az egyik vastag prémet.

- A vacsora…

- Khalil!

- Sajnálom! – kapja fel a fejét, de csak megrázom a fejem és visszahúzom a vállamra.

- Ennyire nem jó így feküdni? – kérdezem aztán a hátát simogatva a prém alatt.

- Nagyon jó Nagyuram. – pislog fel mosolyogva, majd feljebb csúszik egy alig csóknak nevezhetõt nyom az ajkaimra – Csak azt gondoltam szeretnél esetleg valamit.

Valóban nem ártana már egy jó adag meleg étel és a forró fürdõ. A vadászaton mindkettõt nélkülöznöm kellett, de még egy darabig nincs kedvem felkelni innen, Khaliltól.

Elmélázva cirógatom ahol érem és nem szólok semmit, mikor õ is elkezd az ujjaival simogatni. Síri csend van, senki sem merne megzavarni fõleg ha hallották odakintre, hogy éppen mit csinálok, így mindenki eltakarodott a lakrészem közelébõl. Csak mi ketten.

Ideális a gondolkodásra, s miután valamennyire eltûnt a feszült nyugtalanság, az utóbbi napok hagyatéka végre át tudom értékelni a zavaros dolgokat és meghozni egy döntést.

- Nem leszel többé a rabszolgám. – mondom határozottan mire ijedten kapja fel a fejét és már nyitná a száját, de megelõzöm. – A szeretõm leszel, ahogy korábban kérted.

Mélyen a szemébe nézek, hogy tudja teljesen komolyan gondolom, függetlenül attól, hogy szeret vagy sem, hiszek-e ebben az érzésben vagy sem.

- Nagyuram… - suttogja könnybe lábadt szemekkel és megcsókol.

- Valcan. – mondom miután elhúzódott – Ha kettesben vagyunk szólíthatsz Valcannak. Ezenkívül, nem végzel többé piszkos munkát és senki sem érhet hozzád, különben a kezével fog fizetni érte. Értetted?

Bólint, majd mosolyogva feljebb tornázza magát az ágy és a könyökeire támaszkodva figyel. – Köszönöm… Valcan.

- Ez számomra öröm Khalil. – döntöm oldalra a fejem, hogy szemtõl szembe kerüljünk – Megkapsz mindent amire szükséged lehet, de valamire nagyon figyelj. – komorodom el – Soha, senki elõtt ne használd a mágiádat. Egyedül akkor engedélyezem, ha az életed múlik rajta, de máskor nem. – jelentem ki szigorúan - Esküdj, hogy nem teszed! Ez a feltétele annak, hogy felszabadítsalak.

Khalil

- Nagyuram… - egy apró elfúló hang távozik a torkomból, Valcan Nagyúr pedig ajkaival végigsimít a bõrömön, majd hevesen lüktetõ szívem egyik fõ indáját veszi célba. Hihetetlen hogy ez itt, ilyenkor, és ilyen állapotban ez jól esik. De olyan régen voltam már teljes egészemben a karjaiban, most ide vágyom csak, az ölelésébe. Újsmint egymást csókoljuk, most nem gondolok arra hogy milyen rang különbség van közöttünk, én csak szeretni akarok jelenleg, semmi mást ezen a világon. Készségesen ajánlom fel neki magam, amikor megérzem a kezeit a csípõmnél pontosan tudom most mi következik. Izmos nyakába csimpaszkodva emelem el a testem alsóbb részét az ágytól, s hagyom had szabadítson meg az utolsó ruhadarabtól is. Lassacskán lesiklik az õ derekáról is a barnán csillogó bõr, ami eddig védte a cudar hidegtõl. Kissé arrébb kotrom magam alatta amikor férfiasságunkat összefogva ingerel, és végre elhangzik az elsõ mondat ami kissé meglep. A borzongató hidegséggel engem nézõ szemek hirtelen furcsa melegséget tükröznek. Ezt én váltottam volna ki belõle?

- Akarod, hogy a magamévá tegyelek? – az eddig csukott szemeim felnyílnak a hangja hallatán, az arcom szinte izzik, annyira vágyom rá hogy össze kell szedjem magam hogy értelmesen tudjak neki válaszolni. Ajkaimra harapva bólintok míg õ kivár, és nemsokára meg is kapja a választ ami miatt cikázik a tekintetünk egymás felett.

- Akarom Nagyuram. – nyögöm ki, õ pedig hátravonja a kusza, szemembe hulló fekete hajszálaimat, és ismét megcsókol amit elmélyítek. Az egyik kezemet kiszabadítom magam mellõl, és lejjebb csúsztatom a tenyeremet elérve a nadrágja széléhez, amit finoman puhatolózva fedezek fel. Sosem történt még velem ilyen, hogy ennyire egyáltalán megkívántam volna. Megkívánni? Talán még sosem. Most mint ha elfelejtõdött volna az erõszak, és sokkal kegyesebb lenne velem, hiszen régen voltunk már egymáséi. Annyira megijedtem Leiftõl hogy ellenálltam mindennek és mindenkinek. Nagyot mordulva ragadja meg a csípõmet amint végigsimítok az állati bõrök mögötti önmagán. Le sem száll rólam, egy nagy lendülettel perdít maga felé.

 - Most már vetkõztethetsz. – derül el hirtelen, és egyre inkább ittassá tesz a látványa, készségesen várja amit már mind ketten annyira szeretnénk. És meg fogom tenni, mert akár akarja, akár nem, szeret-e vagy sem én így érzek iránta. Még mindig pirulok, de az ujjaimmal kioldom a sötét madzagot , két kezemmel ragadom meg a ruhadarabot és úgy ahogy van lerántom róla aminél segít is. Hajam alá simítva húz le nyakamnál fogva ismét magához, úgy látom élvezi  amit teszek. Olyan mély érzéseket ébreszt bennem amitõl azt hiheti hogy az ellenségévé válhatok, esetleg amint tehetem meggyilkolnám a saját kezeimmel. Nem, ilyenre nem lennék képes, még inkább szeretném felkelteni a vágyait irántam , talán ezzel közelebb köthetem majd magamhoz , ahogy testileg, lelkileg is. Míg egyik kezével a derekamnál fogva tart magán miközben néha hozzádörgölõzöm, a másikkal végigsimítja a gerincem mentét, és olyat tesz ami miatt kissé zavarba jövök. A belém sikló ujjai bizsergéssel töltenek el, pár apróbb mozdulat után végül a nyögéseim felhangosodnak.

- Na-nagyuram…

- Talán nem tetszik?- bazsalyog még egy kicsit amint még mélyebbre hatol , a gerincemen egy lélegzetállító bizsergést futtatva végig. Megfeszülve a mellkasára tenyerelek, amíg folytatja a mozgást bennem.

– Tudtam, hogy ilyen buja tested van, csak eddig titkoltad elõlem, ugye?- ho-hogy érti hogy titkoltam? Én sosem lepleztem elõtte a testemet amikor már ilyen helyzetben voltunk.

- Nem tudom. – nyelek nagyot megdöntve kissé elõre a fejemet, s hagyom hogy az a kis haj a nyakamba hulljon és körbekerítse az arcom.

- Dehogynem. Mondd el mit akarsz… vagy mutasd Khalil. – kéri halkan majd kénytelen leszek az arcára kiülõ érzelmeit figyelni. annyira vágyakozik irántam, hogy képes lenne most azonnal felfalni egy pillanat alatt csak hogy az övé lehessek. Szép lassan lehajtom fejemet hozzá, és apró csókokkal illetem, majd combjaimmal közrefogva a Nagyurat illesztem szépen lassan magamhoz, és ülök az ölébe, szemöldökeim összeráncolódnak és egy éppen még nem hisztis nyögés távozik belõlem. Combomat tartva segít nekem, ott tartva a kezeit. Lassan próbálgatom a helyzetet, kicsit mozgok rajta , nem tudom vagy nem akarom folytatni mert félek hogy mi lesz ezek után. Egy kissé megszeppenve állok meg egyhelyben és felrebbenõ pillákkal nézek fel rá.

- Bo-bocsáss meg Valcan nagyúr… én…- felkacag a mondandómon, nem csináltuk még így és nem tudom hogyan kellene, és hogy akkora élvezet lenne e.

- Ez nagyon jó kicsikém, de megölsz, ha sokáig folytatod. Csókolj meg! – utasít csendesen. Rögtön közelebb is hajolok hozzá, és amint élvezni kezdeném átfordít, úgy hogy ismét õ lehessen felül, és irányíthasson. Az egyre gyorsuló ritmustól forogni kezd velem a szoba, meg kell hogy kapaszkodnom benne ahol csak tudok, a combommal az oldalát szorítva tartom magam egyhelyben már amennyire sikerül. Olyan hevesen liheg a nyakamba és olyan rettentõ gyors, hogy úgy érzem mindjárt utol ér a vég. Hihetetlen milyen jó most így, hogy nem erõszaktól került belém, hanem gondolt rám és addig kényeztetett amég élvezettel fogadtam magamba. Hamarosan utol ér a gyönyör érzése, az arcom egy kis fintorra rándul, a hasam az õ testének feszül, és fáradtan ernyed el alatta. Hamarosan Valcan is egy morranással szorít magához, és dõl mellém. Csíkra húzott szemmel keresem a hevesen kalapáló szívet ami magához hívogat. A mellkasára dõlve szuszogom ki magam míg beszélni kezd hozzám.

 - Pihenhetsz, nincs semmi teendõd. – motyogja halkan, a testem mozgása pedig enyhül.

- De a kandalló… és a fürdõ…

- Késõbb – húzza ránk az egyik meleg prémet, ami még inkább megtartja a kettõnk közötti melegséget.

- A vacsora…

- Khalil! – szól rám kissé erõteljesebben, és azonnal felkapom a fejemet megint rá.

- Sajnálom! – nyüsszögöm elhaló hangon míg õ csak megrázza a kicsit kócos tincseit és visszahúz magához. A fejemet ismét a levegõszekrényére döntöm, és követem azt az egyenletes ritmust amit diktál.

- Ennyire nem jó így feküdni? – tudakolódik halk búgó hangján, és simogatni kezdi a hátam ami nagyon jól esik. Még sosem éreztem vele ennyire… ennyire jól magamat.

- Nagyon jó Nagyuram. – csúszok feljebb a szép barna bõrû arcig, hogy aztán egy félénk csókot nyomjak az ajkaira, csoda hogy eddig tartottam magam. Nagyon lefárasztott. – Csak azt gondoltam szeretnél esetleg valamit. – jegyzem meg halkan, biztosan éhes és egy alapos mosdás nem ártana egyikünknek sem, mert ott a táborban az a törölgetés nem volt valami hasznos. Fél arcomat visszadöntöm rá, szinte magzati pózban fekszem mellette, Nagyuram pedig csak az ujjaival illeti a bõröm ahol éri.  Az én jobb kezem  mutató ujjai is elkalandozik a mellkasán és hasán domboruló izmok között. Elégedettséget érzek, a régi rémületemnek és a folytonos rettegésnek búcsút mondtam. Nem lehet igaz hogy nem érez irántam semmit, biztosan érez, csak olyan dölyfös és nagyhatalmú hogy fél ezt bevallani. Ugyan nekem nem kell semmit alátámasztania, mert valamennyire belelátok a fejébe, de egy valami aggaszt. Olyan mint ha a lelkében egy sötét ködszerû anyag lebegne, vajon ez mi lehet?

 - Nem leszel többé a rabszolgám. – szeli át a csendet a hangja, és meglepettségemben azonnal az arcára vetül tekintetem. Ez lett volna , ez az a fekete anyag odabent? Eldob? Már szóra nyílna a szám, de megelõz. – A szeretõm leszel, ahogy korábban kérted. – felkönyöklök az ágyban, kissé megválva a meleg bõrétõl, majd lassan pityeregni kezdek. Teljesítette az egyik leghõbb vágyamat, nem is hiszem el hogy ezt õ mondta. De akkor ez azt jelenti hogy…

- Nagyuram… - nyögöm ki a könnyeimtõl fuldokolva , majd gyengéden ráhajolok az ajkaira és megcsókolom. A fejem zsibong, a szívembe a régen látott remény szikrái költöznek, és gyújtanak új fajta lángot odabent.

- Valcan. Ha kettesben vagyunk szólíthatsz Valcannak. Ezenkívül, nem végzel többé piszkos munkát és senki sem érhet hozzád, különben a kezével fog fizetni érte. Értetted? – örömtelien bólintok és mosolygok egy aprót, míg újból a könyökeimre küzdöm magam.

– Köszönöm… Valcan.- zabolázom meg a sós cseppek patakzását, és várom Valcan további válaszát. De furcsa õt így hívni, hisz a Nagyúr megszólítás személyesebbnek tûnik.

- Ez számomra öröm Khalil. Megkapsz mindent amire szükséged lehet, de valamire nagyon figyelj. – int óva kicsit megregulázott vonásokkal – Soha, senki elõtt ne használd a mágiádat. Egyedül akkor engedélyezem, ha az életed múlik rajta, de máskor nem.  Esküdj, hogy nem teszed! Ez a feltétele annak, hogy felszabadítsalak. – parancsol rám összeráncolt szemöldökkel. Ez kegyetlen érvágás, de így tudhat maga mellett biztonságban, és ezt meg is értem. Viszont az hogy ha illetéktelen kezek érintenek ilyen súlyos büntetéssel sújtja most már biztosítja bennem azt hogy õ sem érzéktelen az irányomban.

- Az életemre esküszöm. – pislogom meggyõzve õt hogy nem okozok csalódást. Ha ez a feltétele hogy felszabadítson, hát legyen. Bár kicsit megalázó hogy korlátot szab az erõmnek, de legalább nem vesztem el a fejem. Milyen érzés lehet ismét szabadnak lenni? Annyi idõ után újból megtapasztalhatom, szinte ugrálni és visongani lenne kedvem egy áltó helyemben. Le sem tudom törölni azt a számon ülõ vigyort, még akkor sem mikor kissé megmozdul a teste.

- Hé, te! Készítsd el a fürdõt!- utasítja a kint álló õrt, akinek a személyérõl én nem is tudtam mindeddig a pillanatig. Kedélyesen vigyorogva kémlel engem és felnyitásra készteti a lehunyt szemeim, amint az egyik kezével az arcomra simít, majd ismét felém kerekedik. Odanyúlok az engem becézõ kézhez, finoman rászorítom az ujjaimmal, majd kifordítva a végtagot a tenyerébe csókolok. Tudni illik, vagy nem illik, nem tudom õ érti e az apróbb jeleket ez nálunk a tisztelet és  a szeretet jele is. Hasonló gesztus mint amikor az emberek kézfogással  köszöntik egymást.  Megölel, nyakamba borulva támasztja állát a vállamra, én pedig a szabadon hagyott két kezemmel ölelem magamhoz a vállai felett átnyúlva. Nagyokat sóhajtozom még feje búbját simogatom az odahajtott kezemmel. Olyan így mint egy anyját ölelõ kisgyermek, nyugodt és szerethetõ. És én ezt is fogom tenni.

„ Milyen jó így lenni, istenem… meg kell tanítanom szeretni, ez lesz az elsõ cél. Nem csak mindig arra gondolni hogy hány embert kell lekaszabolni egy ütközetben. „ – gondolkodom immár mikor elereszt , mind ketten az ágy szélén üldögélve állapodunk meg.

- Nagyuram, kész a fürdõ. – nyel egy nagyot a barna hajú „rabszolga” amikor meglát minket, majd az ajtó mögül figyelõ búbja el is tûnik.  Egymásra pillantunk, majd lassan felállunk és egy fehér anyagba bebugyolálva kísér a fürdõhelységig, ahol a víz már gõzölögve ontja a finom gyógyfüvek illatát. Lassan hagyom hogy a fehéres anyag a lábaimhoz hulljon fodrozódva, amit szemmel kísér a hátam mögül. Ártatlan tekintettel hátrafordulok, és megnézem magamnak a lassan közelgõ szép férfit. A haját most teljesen kibontotta, a folytonos fonástól göndör tincsek így most szinte a derekát verdesik. Hanyagul közé fonja az ujjait, és hátradobja az arcába lógó darabkákat. Hetykén elfordulok egy apró mosollyal az arcomon, és egyensúlyozva a karjaimmal léptetek be a jó meleg vízbe. Morogva közeleg, amíg én felsóhajtok a víz finomságától egy percre. A hajával kezd babrálni, amit érdekesen figyelek. Talán egyedül próbálná meg megmosni? Háta mögé kúszom, és segítek neki.

- Had segítsek egy kicsit. – ragadom meg a haját, éppen úgy hogy ne húzzam meg. Ezt az egy dolgot azért szerintem köteles vagyok megtenni, azok után amilyen kegyben részesített. Csendesen hagyja hogy végezzem a dolgom, s mikor végeztem nekiállok a sajátoménak. Lebukom a víz alá, majd alaposan megmosom a fekete fürtöket és végül a testemet is a finom illatú olajokkal. Féléken nézek Valcanra, aki még a medence széléhez dõlve élvezi a meleg víz lazító hatását. Odaevickélek mellé, állig merülve a folyadékban, majd csendben szuszogunk csak egymás mellett.

Miután megettük a vacsoránkat éppen az alváshoz készülõdnénk, mikor egy harcos bekopogva zavar meg bennünket. Ijedten kapom magam elé az egyik lábamnál heverõ prémet, és figyelem a harcost, majd Valcant.

- Nagyuram, a sámán küldött érted, egy furcsa álmot látott… - viszi le a hangsúlyt a mondata végén, én magam pedig hátrébb dõlök az ágyban. Milyen álmot láthatott? Az öreg kuruzsló sokkal tapasztaltabb és világlátottabb, és talán erõsebb is mint én. Amint Valcan felöltözik a bundát magam köré csavarva térdeimen kúszom oda és kérõ, szinte csillogó szemekkel hívom le magamhoz egy csók erejéig. Figyelem még kisétál az ajtón, maga után berántva azt, és egyedül hagy. Bebújok a bundák takarásába, ha esetleg valaki bemerészkedne ne vegyen észre. A meleg szoba és a langyos fürdõ, na meg a jóllakottság érzése miatt lassan magamhoz ölelem az egyik bundát és álomra szenderedem.  

Valcan

- Az életemre esküszöm. – jelenti ki komolyan a szemembe nézve, mire elégedetten bólintok.

Nem gondolom, hogy olyan nehéz lesz mágia nélkül meglennie, hiszen eddig sem használta, nem is tudott róla. Most már emlékszik és ha ez meg is változtatja némiképp, nem akarom, hogy egy esetleges háborúban túszként legyen tartva.

Rám mosolyog, úgy mint eddig soha, vidáman, boldogan, én pedig csak csendben figyelem õt egy darabig hallgatva az összevissza csavarodó gondolatait amik arról mesélnek, hogy még sohasem volt ilyen boldog.

- Hé, te! Készítsd el a fürdõt! – kiáltom el magam, hogy a folyosóra is meghallják, majd egy pillanat múlva egy õr lép be. Khalillra vigyorog, amiért meg tudnám fojtani itt helyben, de megmenekül, mert hamar eltûnik a fürdõhelyiség ajtaja mögött.

Mindenki tudtára fogom majd adni, hogy Khalil többé nem rabszolga – döntöm el nyomban, hiszen addig míg szolgának hiszik, úgy is fognak bánni vele, azt pedig nem engedem többé.

Megsimogatom a finom bõrét a derekán, majd a hátán, ahol érzem az ujjaim alatt a régi, egybefutó hegeket, de nem is figyelek rájuk. Egyszerûen csak megragadom a fenekét és átfordítom magunkat, hogy alattam terüljön el, hogy birtoklón átkarolva újra csókolhassam. Ujjai a hajamba siklanak, majd a tarkómra szorítva sóhajt fel, a hangjától izgalom hullámzik végig a gerincemen, nem kellene sok hogy újra kívánjam, de nem feledkezem meg a fürdõrõl.

Lassan leemelkedem róla és az ágy szélére ülve várom, hogy az õr befejezze amire utasítottam. Nem tudom hol a pokolban lehet a többi rabszolgám, hogy egyik sem ugrott mikor kellett, de majd megkapják a magukét a mulasztásért.

- Nagyuram, kész a fürdõ. – mondja, majd egy intéssel el is küldöm.

Felállunk, de mielõtt indulnánk Khalil ismét maga köré teker egy fürdõlepedõt, pedig egyáltalán nem lenne rá szüksége, hisz minden porcikáját ismerem. Némán kísérem a fürdõbe, a vaskos medencébõl gõzölgõ vízpára emelkedik, friss gyógynövények illatával keveredve.

A szememet nem tudom elszakítani a hirtelen feltáruló meztelenségétõl, a hátán végigomló éjfekete tincsek látványa még mindig különös, de a tekintete az ami igazán megfog. Õ egyszer sem próbált meg elcsábítani, mindig félt és próbálta elkerülni az elkerülhetetlen, most viszont nyílt csábítás ül ki a vonásaira mikor egyik gömbölyû válla fölött hátrapillant.

A medencébe merülve kiélvezzük a meleg vizet, ami a csontjainkig átmelegít, de közben a fonatomat is kibontom, s közben azon gondolkodom, hogy ki kell majd jelölnöm egy újabb rabszolgát a személyes szolgálatomra.

- Had segítsek egy kicsit. – kúszik közelebb és átveszi tõlem a feladatot.

Ugyanúgy csinálja mint mindig, óvatosan, egyetlen szálat sem húzva, de ezúttal nem remegnek a kezei. Meg sem szólalok, élvezem a kényeztetést amiben részesít, majd mikor teljesen kifésülte és megmosta a medence peremének dõlve figyelem, amint saját magát is megtisztítja. Nem is veszem észre, hogy komoran nézegetem, míg félénken fel nem pillant rám, kicsit elbizonytalanodva és ekkor rendezem a vonásaim, mert öntudatlanul is mindig igyekszem elrejteni azt, ami gyengeségnek számítana: az érzelmeket. Legtöbbször elfelejtem, hogy vele erre nincs szükség, de mások elõtt annál inkább, mert ha nem is tudom mi az a szerelem - harcos lévén soha nem is hittem benne - el kell ismernem nem vagy közömbös iránta.

Vacsora után lefekvéshez készülõdünk, mikor egy harcos kopogtat az ajtón, majd az engedélyemre belép. Khalil ijedten takargatja a meztelenségét, én pedig szigorúan Nielre pillantok. Tudja jól, hogy gyûlölöm ha ilyenkor zavarni mernek.

- Nagyuram, a sámán küldött érted, egy furcsa álmot látott…

Miféle álmot? A bátyámnak biztos nem mondta el, õ úgy sem hinne benne, ezért fordulhatott hozzám. Sóhajtva felöltözöm, semmi kedvem itt hagyni a szobám melegít, de ha küldetett értem, bizonyára jó okkal tette azt. Nagyon remélem, az õ érdekében.

Odalent a pincében félhomály van mint mindig. Rég jártam idelent, de még mindig ugyanolyan penész és ázott föld szag terjeng, mint amire emlékszem. Undorodva elhúzom a szám a különbféle csontok és mumifikált tetemek láttán, majd a másik szobában meg is találom a varázslót az asztalánál a rúnák fölé hajolva.

Az arca arról árulkodik, hogy erõsen összpontosít valamire, a szemöldöke ráncba meredve szinte összeér, de nekem nincs idõm kivárni, míg befejezi. Rácsapok az asztalra, az apró csontok megugranak rajta a sámán pedig összerezzenve nyitja fel öreg hályogos szemeit.

- Mondd gyorsan, sámán, mert aludni térnék.

- Valcan… bocsáss meg hogy ilyen kései órán…

Türelmetlenül leintem – Nem jöttem volna ha nem adnék a szavadra, azonban ne vesztegesd az idõmet fölösleges. Mondd, milyen álmot láttál, ami ennyire megrémített?

- Árulást láttam Nagyúr. – nyel egyet, majd az asztal lapjára pillant a rúnákra és felemel egyet – A kígyó, ami a bozótban lesve várja, hogy lecsaphasson, álnokul meglapulva kivárja az idejét mielõtt cselekedne.

- Áruló van közöttünk? – mordulok rá, a vád talán a legsúlyosabb, ami érhet valakit, aki a törzs tagja.

- Igen nagyúr. Ezt mutatta az álmom, s most hogy kivetettem a rúnákat, azok is ezt mondják. Az árulás miatt fog veszélybe kerülni az életünk, a te életed Valcan, mert olyasvalaki az, akire nem is számítasz. – felemel egy újabb apró rúnát, amire egy õsi jel van vésve – Miután a kelepce bezárul a kígyó farkassá változik ami végleg bekebelezi a csapdába esett áldozatát.

Dühösen közelebb lépek, megragadva a vénember köpenyének elejét rántom közelebb magamhoz. – Ne szórakozz sámán, az én türelmem is véges! Azt állítod áruló lehet a harcosaim között, de nem tudod ki az, nem tudod mire készül és azt sem, hogy mik a céljai?! Akkor mégis mi hasznod, ha még ennyit sem tudsz látni?

Egy rabszolgát felelõsségre vonni egyszerû, de egy zanakirosira más törvények vonatkoznak. Ha nyíltan megvádolnánk árulással az egyiket, anélkül, hogy bizonyítani tudnám azt, belsõ viszály kezdõdne és arra most, mikor háború küszöbén állunk egyáltalán nincs szükségünk.

- Most már tudsz róla Valcan. Még megakadályozhatod, ha rájössz az áruló kilétére és végzel vele mielõtt beváltja a terveit. – nyögi ki levegõ után kapkodva.

Elengedem, mielõtt még megfulladna, majd körbejárom a szobát és közben azon gondolkodom, hogyan jöhetnék rá egyetlen áruló kilétére az egész törzsbõl?

Arról a rabszolgáról már mindenki tudja, hogy kém volt, de õ már nincs itt. Lehetséges, hogy voltak társai?

- Jól van. Majd holnap foglalkozom ezzel, te pedig készítsd elõ az erõd védelmét, ha netán idáig jutnának a harcok.

- Már hozzá is kezdtem Nagyúr. – hajt fejet, én pedig hamarosan távozom.

A szobámban már csak egyetlen gyertya pislákol az ágy mellett, Khalilnak pedig csak a feje búbja látszik ki a medveprém közül.

Gyorsan megszabadulok a ruháimtól és fáradtan nyújtózom el mellette mikor lassan felnyitja a szemeit. Nem szólok semmit, mert látom, hogy félálomban van még, csak elfújom a gyertyát és közelebb húzódom hozzá a meleg prém alatt. Nem is számítok arra, hogy van elég ereje ilyen álmosan mozgolódni, de úgy tûnik ahhoz még elég neki, hogy szinte rám tapadjon.

- Baj van? – suttogja tompa hangon az alvástól.

- Nem kell foglalkoznod vele kicsikém. Aludj inkább.

Fészkelõdik egy kicsit, hogy még közelebb kerüljön és csak akkor nyugszik meg végleg mikor átkarolom és hagyom, hogy a vállamra fektesse a fejét…

***

- Netán nem tudod megkülönböztetni a színeket? – pillantok az alacsony termetû asszonyra másnap délelõtt, miután magára hagytam Khalilt a szobámban.

- Nagyuram, kéket óhajtottál…

- … és ez itt nem kék. – fejezem be a földre dobva a finom anyagot, aminek határozottan lila színe van és meg sem közelíti azt az árnyalatot, amit kértem.

Az asszony összerezzen, de van annyi esze, hogy ne vegye fel az anyagot és kezdjen ellenkezni velem.

- Ha… ha kívánja rögtön hozatok másikat.

- Nem másikat akarok. Pontosan azt akarom, amit kértem.

A gerendákra aggatott szõnyegek takarásából elõlép egy igen idõs asszony. A haja vaskos õsz varkocsba kötve, de a szemei még mindig okosan, élesen csillognak.

- Talán válassza ki a Nagyúr, ami neki tetszik. – int a kezével befelé és tisztelettudóan félreáll az útból, míg belépek az aprónak nem nevezhetõ házba, ahol mindenhonnan prémek lógnak, a vadászaton szerzett zsákmány bundáját kezdték el kikészíteni, de az asszony ezek helyett egy hatalmas ládát nyit ki és pontosan azt pakolja elém, amit keresek.

Felemelem a tekercsbe göngyölt anyagot, a tapintása olyan finom, mintha csak levegõ suhanna ki az ujjaim között és olyan fényes, mint a csillogó víztükör. A színe… igen.

- Pontosan erre gondoltam. – hajítom a tekercsek a fiatal nõ kezébe – Holnap estére legyen készen. – parancsolom.

Egy pillanatra látom a kétkedést az arcán, nekem pedig fogalmam sincs mennyi idõbe telik elkészíteni egy olyan ruhát. A harcosok nem viselnek selymet, csak olyan prémbõl készült ruhákat, amiknek a gazdáját a saját kezükkel ejtették el.

De nem is magamnak szánom…

Hogy a sámán jósolta árulót is nyomra kerítsem, megbíztam Nestort, a leghûségesebb harcosomat az erõdben, hogy kérdezze ki a rabszolgákat, melyikük dolgozott együtt Sorellel. Õ az, akirõl már mindenki tudja, hogy kém és megölte öt emberünket.

A sámán szerint az áruló a közelemben van. Így lehet akár rabszolga is, õr, harcos… talán csak az asszonyok kivételek a gyanakvásom alól, mert alig látok néhányat. A szolgálóim között nem véletlenül egy nõ sincs és nincs is ezzel gond.

Errõl jut eszembe…

- Ha a harcosok között jársz, mond el mindenkinek, hogy a Khalil nevû rabszolgát felszabadítottam. – szólok Nestorhoz, egy pillanatra meglepettség suhan át a vonásain, de gyorsan leplezi – Bárki aki hozzáér a szeretõmhöz súlyos büntetésre számíthat.

Nestor bólint, õ a megfelelõ ember, hogy tolmácsolja ezt mindenkinek, mert tudja, hogy komolyan gondolom, nem csupán üres fenyegetés.

Ha valaki a király hitveséhez érne, a bátyám élhetne a joggal, hogy megöli, vagy a levágja a férfi kezét. Ha túlságosan kegyes, akkor csak az ujjai közül nyisszant le egyet, de én nem leszek ilyen kegyes.

Elnézem egy ideig a sürgést-forgást, majd egy idõ után a tarkómra simítom a kezem, mert olyan érzésem van, mintha figyelnének. Megfordulok és meg is látom ki az, aki lyukat akar égetni belém a tekintetével: Khalil fent ül a folyosókról nyíló árkádos teraszon és onnan figyel. Az orcáit pirosra csípte a hideg, a haját megint különös fonatokba rendezte és gyönyörûbb, mint bármikor. Persze ehhez az is bõven hozzátesz, hogy nincsenek rajta friss zúzódások, sem vérzõ sebek, horzsolások, teljesen tiszta és kipihent, a szokásos ócska rongyok helyett pedig az én egyik szürke farkas prémemet tekerte maga köré.

Reggel nem akartam, hogy a koszos rongyaiba öltözzön. Még nem szóltam neki, hogy készíttetek számára ruhákat, mert reggeltõl idekint vagyok, de holnap estére úgyis felviszik neki.

Külön utasításom volt egy olyan ruha, amit abban az álomban viselt.

Nem szívesen gondolok vissza arra az éjszakára és nem csak azért, mert még mindig felbosszant, hanem azért sem mert nem volt kellemes átélni egy rabszolga sorba taszított – tulajdonképpen herceg – sorsát. Azt a kék ruhát viszont nem tudtam kiverni a fejemben, mert olyan gyönyörû volt benne, hogy a világ összes fiúja elbújhatott volna mellette.

Halványan rám mosolyog odafentrõl, én pedig érzem, hogy viszonzásra mozdulnának az ajkaim, de nem teszem. Nem vagyunk egyedül és nem akarom elárulni magam, ehelyett inkább elfordítom a tekintetem és egyenesen a felfelé vezetõ lépcsõhöz indulok.

- Hét te! – kiáltok oda az egyik rabszolgámnak.

- I-igen…?

- Hozz két ebédet a szobámba és bort. Siess!

Meg sem várom, míg elfut. Kettesével szedve a fokokat érek fel a kanyargós lépcsõsoron, õt pedig még mindig ugyanott találom, de azonnal rám mosolyog mikor meglát.

- Mit csinálsz idekint? – kérdezem közelebb lépve és megfogom az egyik oszlopon pihenõ kezét. – Hidegek az ujjaid.

- Sajnálom, csak téged vártalak. – motyogja halkan, csillogó szemekkel mosolyogva.

- Gyere, mindjárt hozzák az ebédet. – talpra húzom, majd a szobámba sétálunk, ahol még mindig ugyanolyan meleg van. – Te ágyaztál be?

- Igen. – lép közelebb, kicsit tétován viselkedik, mintha nem tudná mit kéne tennie – Ne haragudj Valcan, ha nem lett volna…

Az ajkaira teszem az ujjam és elhallgattatom, mire azonnal felpillant.

- Nem kell megtenned, de ha akarod megteheted, ahogy tetszik. – vonok vállát – Ne feledd, hogy már szabadon járhatsz a városban, de a piszkos munkákat hagyd az egyik szolgára. Majd kijelölök egyet, valaki olyat, aki nem lesz ellenséges veled.

Én még nagyon is emlékszem mi történt pár héttel azelõtt, hogy a vadászatra indultunk volna. Hogy két hétig nem kelhetett föl, úgy megverték. Szerencsére, mindhárom nyomorult belehalt a büntetésébe.

Nyílik az ajtó, ketten behozzák a két minden jóval megpakolt aranytálcát. A friss sült hús még gõzölög a puha kenyér és a harmatos szõlõfürtök között. Már a látványa is étvágygerjesztõ a tábori étel után.

Kifelé menet oldalra sandítva Khalilra pillantanak, nyilván hallották már, hogy többé nem rabszolga, de a véleményük egyáltalán nem érdekel. És most már nem is kell igazán féltenem attól, hogy bánthatják, hisz most már az emlékei birtokában az ereje is visszatért – bár jobb lenne ha nem kellene használnia.

- Ez az enyém? – bök a másik aranytálca felé.

Halvány mosollyal bólintok, röviden megsimogatom az arcát, míg a kitöltött borba kortyolok.

- Nem eszed többé azt a száraz szemetet. – mondom egyszerûen – Azt akarom, hogy erõs maradj.

Felemeli a súlyos szõlõfürtöt és szinte áhítattal csippenti le róla egymás után a húsos szemeket, amik szétroppannak az ajkai között. Egy kis édes lé lecsorog az állát, de ahelyett, hogy letörölném közelebb hajolok és finoman lekanyarítom a nyelvemmel az apró cseppet.

- Így sokkal édesebb. – csókolom meg, majd mikor elengedem, elvigyorodom a csábítóan vörös arcát látva.

Khalil

Érzem ahogy a fekhelyünk megrogy kicsit, és valaki mellém fekszik. félálomban kezd megnyílni elõttem a való világ, és egyre inkább érzem a bõrébõl áradó zsibbasztó melegséget. Nem is tudom mennyi idõ telt el azóta hogy elhívták, és vajon mi történhetett? Miért kellett ilyen késõn annak a sarlatánnak?  Álmatagon érintem meg vállát majd mellkasommal hozzá szorítva magamat szólalok feléje.

 - Baj van? – pislogok párat, bár úgy is tudom hogy a sötétségben nem sokat észlelni a testi valójából de a kissé füstös, orromat piszkáló szag sejteti velem hogy az elõbb fújhatta el a lángját.

- Nem kell foglalkoznod vele kicsikém. Aludj inkább. – próbálok a lehetõ legjobban hozzábújni, nem csak a betolakodó hideg miatt hanem mert, mert szeretem. És ez nem fog változni, bonyolult és õrült helyzet ez, de jobb lesz végre aludni…

Békés és nyugodt most az a hófehér paripa ami az álmaimban jár kel, botladozik és olykor meg van kötve. egy hosszan elnyúló zöld rét terül el elõttem. Megint egy kék öltözetben lézengek a terepen, bár nem is tudom mit keresek. Szinte mint ha a valóságban járnék, minden olyan élethû, és érezni lehet minden apró kis rezdülést, vagy épp azt a hamiskás szellõt ami délrõl fúj. Hirtelen furcsa érzés kerít magába, felszaladok a dombon a ló kantárjával a kezemben, és már is láthatóvá válnak a városka kõépületei, a vöröses tetejükkel. Küldöttek vannak nálunk, és ezt honnan tudom? A kutyáink csaholnak amint látják hogy pár kissé kopottas hajú idegen lép be a tanácsház bõdületes magasságaival megáldott ajtaján. Furcsállom az egészet, még is kik lehetnek? Muszáj lesz megtudakolnom. Mindenen egy bizonyos furcsa, csillagos motívum díszeleg, a nyeregtáskák matt barna bõrén és a lovak fejdíszén is. Nem kötöm melléjük a saját hátasom mert még elvinnék, és baja esne. Így bekötöm a magán célra kialakított istállórészbe.

Beloholok , és finoman lopakodva, csendben közelítem meg õket hátulról. Apám pillantása átsiklik az egyik válla felett, és engedékeny arca közelebb hív, én pedig a tömeget vagy is azt a hét fõs küldöttséget akik szikrát hányó szemmel mérnek végig. Nagyot nyelve nézem meg magamnak õket, és súgok oda apámnak.

- Kik ezek? – pillantok a szemeibe, amik most kissé gondterhesen néznek le rám. Erõs vállai megrándulnak az idegenek szavára, és azonnal  rátereli a figyelmét  a lényegre. Elküld  engem én pedig végzem a szokásos teendõimet, majd estefelé elhaladok az árkádok alatt, és kifülelek egy hangossá vált vitát.

- Hogy képzeled ezt Ruvik ? Soha nem tennék ilyet, nem dõlnék be ezeknek a koszos kutyáknak! – kiáltja haragosan, engem pedig a szavai megállásra késztetnek. Tovább fülelem az eseményeket,még az egyik udvari szolgáló értetlenül áll meg elõttem és próbál megszólalni de lecsitítom.

- Nagyúr, ezt maga sem gondolhatja komolyan. Szemet vetettek erre a szép földre, és ha egyszer valami nekik megtetszik. – mormogja komolyan a mély hangú idegen férfi. Elmélkedve tovább lépek, magam után intve a szolgálót aki elõkészíti nekem a lefekvéshez való kellékeket. A kép lassan elmosódik, majd homállyal átszõtt képpel érek megint partot a való világban. Kezdenek megszokottá vélni az álmok, és az hogy jelentésük is van. Lassan felkönyöklök a bundák között, tapogatom a mellettem lévõ fekhelyet de ürességet kell tapasztalnom. Biztosan sokáig aludtam. lassan felülök és kidörzsölöm a szemembõl az eddig benne hunyászkodó álmot. Kikecmergek és talpaim végigmérik a kissé még hûvös követ amin állok, nincs bent senki így merek csupasz testel nyújtózni egyet, és azonnal keresni kezdem a szokásos kis ruháimat, de nem lelek rájuk. Végül csak fogok egy egyszerûbb nadrágot, és egy felsõt, na meg egy szürke farkas prémet és magam köré tekerve indulok utamnak. Hajamat most nem kapja csak úgy egyszerûen fel a szél, kissé rendezettebb mint szokott. Szeretnék jól kinézni és tetszeni Valcan-nak, bár ez valami új hiúság lehet amit a szabadságom okoz. Lassan elérek az egyik fordulóhoz, ami egészen a fõtérig vezet el. Kicsit megpihenek, és csendben figyelem a sürgés forgást, az emberek zsibongását, és az egyetlen személyt aki miatt kijöttem a szobából. Valcan nagy és kikerekedõ szemekkel intézkedik, figyel majd megtorpan egy pillanat erejére. Én ez alatt a szememmel kísérve ültem le az egyik kõ korlát szélére a nyitott árkádok peremére. Lassacskán feleszmél, és felfigyel a jelenlétemre. Végigmér, amit nagy sóhajokkal tûrök de végül egy halovány mosollyal hívom magamhoz közelebb. Azt hittem hogy ugyan azt kapom vissza mint amit adtam, de e helyett megregulázva vonásait mordul rá az egyik rabszolgafiúra.

- Hét te!

- I-igen…?

- Hozz két ebédet a szobámba és bort. Siess! – utasítja hideg hangján, majd elterelve tekintetét igyekszik sebesen felém. Amikor elõttem áll már megint mosolygásra ösztönöz azokkal a csillogó szemekkel, a falak most takarnak, a népnek háttal áll így senki sem láthatja azt az arcot amit most én.

- Mit csinálsz idekint? – még egy kissé közelebb furakszik, és az egyik kezemet az övéi közé fogva melengeti meg.

– Hidegek az ujjaid. – jegyzi meg a mozdulatai mellé, én pedig egy beletörõdõ arckifejezéssel mondom az okot amiért lejöttem.

- Sajnálom, csak téged vártalak. – mormolom az orrom alatt elharapva a szavaimat, és tekintek fel a most már vidám arcára.

- Gyere, mindjárt hozzák az ebédet. – megint talpra kerülök és lassacskán vissza gyaloglunk a szobáig amiben még mindig az a finom langyosság uralkodik. – Te ágyaztál be? – tekint kérdõn rám, én pedig kicsit hezitálva rebegtetem a pilláimat, igaz hogy nem kell semmi eddig kötelezõ dolgot megtennem, de szeretem a rendet magam körül. Hisz erre neveltek, és így is szoktam meg.

 - Igen. – közeledek felé egy kicsit, láthatatlanul is meghunyászkodva személye elõtt. – Ne haragudj Valcan, ha nem lett volna… - a szavaimat elvágva simul a mutató ujja az ajkaim puha bõrének.

- Nem kell megtenned, de ha akarod megteheted, ahogy tetszik. – rendezi ennyivel el a dolgot, és folytatja mondandóját. – Ne feledd, hogy már szabadon járhatsz a városban, de a piszkos munkákat hagyd az egyik szolgára. Majd kijelölök egyet, valaki olyat, aki nem lesz ellenséges veled. – magyarázza, én pedig hallgatom akár csak egy mindig gondba keveredõ fiatal a szavait. Ezzel most mire akar utalni, csak nem arra amikor elkezdõdött ez az egész? Amikor álomlátóvá tettek? Inkább meg kellett volna köszönnöm akkor a verést, ezeknek a mihaszna és folyton gyanús sorstársaimnak, de én inkább ide a karjaiba menekültem. Ami jó is így. Lassan  baljósló nyikorgással nyílik szárnyra a hatalmas ajtó, rajta két aranytálcát cipelõ fiatal férfi jön be, és tekintetükkel szinte vetkõztetni tudnának. Igazán zavaró hogy így néznek rám, bár az erõmmel most foghatnék egy cérnát és egy tût és bevarrhatnám a szájukat, hogy meg se tudjanak szólalni, de mint ez felesleges port kavarna, ami nem kívánatos.

- Ez az enyém? – mutatok az elém helyezett gusztusosan elrendezett ételre. Olyan friss hogy szinte még a kenyér is gõzölög rajta. Egyik kezével végigcirógatja az arcélemet, és a boros kupa mögül mosolyog végre rám belekortyolva a nekem már bódító illatú nedûbe.

- Nem eszed többé azt a száraz szemetet. Azt akarom, hogy erõs maradj. – olyan meleg és egyben furcsa érzés kerít hatalmába ami még talán soha. Óvatosan a dús fürtû szõlõhöz érez, majd felemelve nézek ki magamnak egy szépre nõtt szemet, egyesével a számhoz emelve ízlelem meg a finom gyümölcsöt. Olyan jól esõen eszegetem hogy arra sem ügyelek hogy a leve már az állam csúcsáról cseppen alá, és mikor ezt õ is észreveszi közelebb hajol, félbeszakítva a saját dolgát. Apró mozdulattal kóstolja az édes, csorgó levet.

- Így sokkal édesebb. – búgja szokásos hangján, majd csókot lopva vigyorodik el újsmint. Kissé mint ha túl meleg is lenne idebent, vagy talán õ váltotta volna ki ezt a reakciót belõlem? Kissé leszegem a fejemet a szemeimet még mindig rajta tartva, és tovább eszegetve. Letörök egy kisebb darabot a kenyérbõl, és megragadva az egyik hús darabkát eszegetem együtt. Pár falat után kissé megszomjazom, de nem látok vizet az asztalon így csak szomjazva méregetem az asztal terítékét amit felhúzott szemöldökkel figyel.

- Hiányzik valami?- lenyalintom a kis morzsákat a szám sarkaiból, majd választ adok neki. Lenyelem a kis kenyérdarabot ami még a számban van, és nagyot nyelve nézek arcára.

- Kicsit szomjas vagyok, semmi több. – bazsalygok csillogó szemekkel, mire közelebb adja a serlegét, én pedig a benne lévõ vörös ital fodrait  szemlélem meg alaposan. Megállva az evésben figyeli mélán ahogy két tenyeremet a hatalmas kehely alá simítom és félve a számhoz emelem, belekóstolva a kicsit csípõs italba. Ezzel a szóval írnám le leginkább, csípõs és fura ízû, amint lenyeltem nyammogva teszem le a hatalmas talpas poharat.

- Hogy ízlett? Hisz tudtommal még sosem ittál bort ugye? – már a következõ falat után nyúlnék mikor megkérdezi.

- Igen. azaz még nem ittam ilyesmit, én csak a vizet szoktam meg. – mosolyodom rá, mire õ is visszamosolyog. Milyen furcsa, mikor kint voltunk a fõtéri folyosónál akkor elkapta a tekintetét és érzéktelen arccal bámulta a többit. egy gyors eszmefuttatást csinálok… Valcan a herceg, tehát nagy hatalma van, de nem akkora mint a bátyjának még is  a tekintélye miatt. Talán a tekintély miatt nem mutatta ki az érzéseit? Hisz nekem itt megnyílik, mikor egyedül vagyunk. Az ebéd végeztével felállunk az asztaltól, majd közelebb lépve simítja végig az ujjaival a most hármas fonatomat, amit egy kósza tincsemmel kötöttem össze.

- Nem kell aggódnod. Igaz hogy a tekintélyem sokat számít, de az jobban érdekel hogy mit gondolsz rólam. – hív egy csókra ismét, majd két tenyeremet a mellkasára hajtva viszonzom, s mélyítem el  a csókot. Jólesõen sóhajtunk fel amint elválnak ajkaink egymástól.

A napot külön töltjük, nem tudom hová mehetett. Így kissé kihasználom a közös képességünket, becsukom a szemeimet, amíg az istállóban álldogáló ló fejére simítok.

„ Nem lehet igaz, hol van? Hol lehet? „

Felnyitom a szemeim és megrázom a fejem, majd egy érdekes grimasszal fintorodom el. Még is mi lehet a baj? Ebbõl nem sokat lehet kiolvasni, de nem merem még egyszer megpróbálni, hisz õ is érzi és hallja az én fejemben kavargó gondolataimat. Gondterhes lehet, szerintem pont a gondolataim lehet a legkisebb gondja.

Felsietek újból a lakrészig, amint benyitok egy öreg matróna áll velem szemben némi ruhadarabot rendezgetve. Bájos mosolya elgondolkoztat, az arcán húzódó mély barázdák pedig emlékeztetnek a dadusom arcára. Nyájas szavakkal terel beljebb, és mutatja az ágyon széttárt ruhanemûket. Egy gyönyörû kék együttes, egy – a nyakánál  - fekete szõrmével kerített kicsit világosabb felsõrész, és még pár tucat finom anyagú szép darab. Szinte tátott szájjal mosolyodom el a holmik láttán, és végigsimítom rajtuk a kezem.

- A Nagyúr magának szánta ezeket. Tessék próbálja fel ezt a szép kéket! – veszi kezébe a ruhákat, és ajánlja fel , majd a kezembe nyomja õket. – Jó melegek, így nem fog majd fázni.

- Köszönöm. Kérem kimenne? – terelem ki óvatosan az asszonyt az ajtón. Utoljára jó anyám láthatott meztelenül , és amúgy is valahogy jobban zavarba hoz egy nõ kéjsóvár tekintete talán mint egy férfié. Vágyakat nem ébresztenek bennem, csak mocskosabbak a gondolataik és a szándékaik a férfiakénál. Lassan magamra kapom az öltözéket, lassan megkötöm a felsõ rész halványszürke derékszíját és felhúzom a szintén sötét színû csizmát. Nem tudom hol lehet, érzem hogy itt van a közelben de nem nézhetek be külön-külön mindegyik terembe, és helységbe.

Rátérek arra a folyosóra ahonnan a király tanácsterme nyílik, és látni a hatalmas ablakok túl oldalán azt a hatalmas fát amin az álmatlan éjszakáimat töltöttem még régebben. Nagyot sóhajtva nézek csodálkozva az éppen kicsapódó ajtóra. Egy nyurga, nálam kissé magasabb sötét szemû és szõkés hajú fiatal férfi siet ki rajta sikkes öltözetben, és sértõdött arccal. Utána lohol Valcan, aki kissé idegesen ragadja meg az alkarját, majd rántja magához közelebb. Csak állok ott és nézem  a történéseket, Valcan rám pillantva nyel nagyot, én pedig számat fintorba rántva perdülök sarkon és indulok meg az ellenkezõ irányba. Nem is hallgatom az utánam kiabálók hangját, csak a hideg leheleteim pamacsai simogatják végig az arcom mi alatt elérem az egyik kisseb belsõ udvarig. Egy ismerõs szõke hajkorona üldögél az egyik szökõkút szélén. nem szabadna ott lennie, még felfázik és beteg lesz. Az egyik barátom az régrõl, õ is velem együtt került be ide. Halkan megszólítom hogy ne rémüljön halálra, nagyon félénk típus, és nem bírja a gyûrõdést.

– Khalil, te vagy az? – bólintok egy aprót, mire majdhogynem felröhög a nagy mosolygásában, és közelebb lépdelve szorosan megölel. Még álam is alacsonyabb ezért könnyû a karjaim között ölelnem.

- Régen láttalak Son. – válunk el egymástól, majd alaposan végigmérjük egymás arcát, az övén egy lila folt éktelenkedik. Megbánóan ingatom a fejem. – Ezt miért kaptad? – bökök rá a problémás területre, amit a kezével akar takargatni.

- A királyunk valamiért dühös és feldúlt, nem adtam rá neki okot és még is nézd. – húzza fel a ruhája ujját és további véraláfutások sejlenek fel. Beszélgetünk még egy kicsit aztán a sötétedés hatására vissza sietek a lakrészünkbe, ahol az egyik székben találom Valcant, amint keresztezett lábakkal kupával a kezében köszönt. A gondolatai csak a körül a jelenet körül cikáznak ami a délután történt velünk, kis sértõdöttség és irigység fut át az agyamon, mire édes vigyorral szól meg.

- Csak nem irigy lenne az én kis szeretõm? – közelebb lépek, majd elé érve fogja meg a jobb kezemet, és egyik ujjával folytonosan simogatva néz szemeimbe.

Valcan

Zavartan leszegi a fejét és tovább eszeget, én is hozzálátok a sült húshoz. Minden finom fûszeres és omlós, a szakácsnõ érti a dolgát és ez után az étel után csak még jobban esik egy kupa bor.

- Hiányzik valami? - kérdezem Khaliltól mikor körülpillant a szobában.

- Kicsit szomjas vagyok, semmi több. – mosolyog, miközben lenyalja az utolsó morzsát is a szája sarkából.

Ha szomjas, nem értem mire vár, talán még nem tûnt fel neki, hogy két serleg pihen a boros kupa mellett? Ahelyett viszont hogy felállnék érte, átnyújtom neki az enyémet, ami még majdnem tele van. Óvatosan elveszi és úgy bámul bele, mintha soha nem látott volna még ilyet, pedig számtalanszor állt mellettem és töltötte tele a poharamat.

Picit kortyol belõle, mire egy savanyú fintor jelenik meg az arcán.

- Hogy ízlett? Hisz tudtommal még sosem ittál bort, ugye?

- Igen… azaz még nem ittam ilyesmit, én csak a vizet szoktam meg. – mosolyog édesen, amit én is viszonzok, majd felemelve a kezem lassan, érdeklõdve simítok végig a bonyolult fonatba rendezett haján. Õ csinálta magának, mégis minden sötét tincs a helyén van gyönyörûen kiemelve a hófehér bõrét és a finom vonásait.

Hallom a fejében kavargó gondolatokat, eleinte még összpontosítanom kellett, ha hallani akartam, most viszont már olyan természetessé vált, hogy elég csak rágondolnom és mindent hallok. Aggódik amiatt, hogy olyan ridegen néztem rá odakint a fõtéren.

- Nem kell aggódnod. – biztosítom nyugodt hangon mormolva a szavakat - Igaz hogy a tekintélyem sokat számít, de az jobban érdekel hogy mit gondolsz rólam. – senki véleménye nem számít annyira mint az övé, bár még mindig különös, hogy képes szerelmet érezni irántam, de nem akarom megbántani semmivel.

Gyengéd csókkal veszem birtokba az ajkait, amik finom édesek a bortól. Felsóhajt a lassan vibráló gyönyörtõl, ami a finom érintkezés nyomán árad szét benne, a kötelékünkön keresztül pedig én is ugyanazt a jólesõ forróságot érezhetem.

Úgy terveztem, hogy délután kilovagolunk, de közbe jött a kötelesség, hamarább, mint vártam. Megérkezett a manissai herceg, pedig csak két nappal késõbbre vártuk õket. Az embereim sem örültek túlzottan nekik, mivel elég hamar kiderült, hogy a két királyi vérbõl született vendég kényes természete a legnyugodtabb harcosom is képes kihozni a béketûrésbõl.

Amint megérkeztek, nem tudván, hogy én vagyok a herceg, a küldöttség vezetõje szemrehányást tett az eléjük küldött emberek modoráról, az ennivalóról… és mint megtudtam azért érkeztek hamarább, mert a nagyságos Sirus herceg nem volt hajlandó sátorban aludni, nem volt hajlandó a fürdõsói nélkül mosakodni és még kevésbé volt hajlandó az erdõ szélén táborozni. Így végül egész éjszaka meneteltek, a lovak holdfáradtak, a harcosaim pedig amint megérkeztek másfél nap alváshiány után nem aludni, hanem a gyakorlótérre mentek levezetni a feszültséget, mielõtt egyszerre látnak neki megfojtani a herceget.

A herceget, aki azonban nagyon csinos. Valójában még szemrevalóbb, mint a nõvére, akit a bátyám kíván nõül venni, bár õ is egy szépség, de Sirus valahogy túlragyogja. Ha a természete nem volna olyan, mint egy kényeskedõ kislányé talán a bátyám inkább õt venné el. Ki tudja.

Most pedig mindnyájan a királyi tanácsteremben vagyunk, ahol a bátyám, Hassan, rangjához képest igen csak nagy türelemmel hallgatja végig a herceg úrfi panaszait.

Feszülten figyelem õket, már mélységesen megbántam, hogy beleegyeztem a tanításába, de már nincs mit tenni.

- Nos herceg, figyelembe véve, hogy a jövendõbelim testvére vagy, intézkedem, hogy változtassanak a kiszolgálásod módján. – jelenti ki a bátyám, megtévesztõen szívélyes mosollyal, miközben a kardot forgató keze erõsen a trónja karjára markol.

- Köszönöm, felség! – hajol meg Sirus méltóságteljesen, majd felém fordul – Elnézést kérek Valcan herceg, amiért az intézõm nem ismerte fel és nem beszélt tisztelettel. Mindenképpen meg fogom büntetni.

- Hogyan?

- Megvonom tõle egy havi teljes járandóságát. – mondja hízelgõ mosollyal.

Ez náluk a büntetés a tiszteletlenségért?

- Valcan, rád bízom a herceget. – áll fel Hassan a trónjáról és a hercegnõ elé lépve birtoklón derékon ragadja, amit a lány láthatóan halálra rémült arccal tûr el, de nem ellenkezik, hagyja, hogy a bátyám elvezesse a saját lakrésze felé, én pedig ott maradok egy igen csak dühös herceggel.

- Talán valami baj van? – kérdezem érdeklõdve.

Rám mered, az ajkai összepréselve, mint egy kisfiúnak. – Barbárok! – köpi gúnyosan sziszegve a szót.

Felnevetek és teszek néhány fenyegetõ lépést felé, mire õ dacosan hátrálni kezd.

- Vigyázz a nyelvedre kölyök, ha azt akarod, hogy a helyén maradjon. – figyelmeztetem, mikor újra szólásra nyílnának az ajkai. Sötét szemeivel metszõ pillantásokat szór felém mielõtt sarkon fordul és kirohan az ajtón.

Dühösen utána megyek, el fog kélni egy alapos verés Sirusnak, akár herceg akár nem, én vagyok a kiképzõje és nem fordíthat hátat nekem, míg el nem bocsátom.

A folyosón érem utol és erõteljesen karon ragadva rántom magamhoz, hogy megkapja élete elsõ, igazi pofonját, mikor feltûnik egy harmadik személy nem messze. Megdermedek a mozdulat közben és rámeredek Khalilra, mintha nem is õ lenne. Ebben a kék ruhában pompázatosabban fest, mint ez a herceg itt velem szemben. A ruha derekát egy fonott bõröv díszíti amirõl apró arany korongok csüngnek lefelé, a finom selyem pedig úgy öleli körbe a testét, mintha ráöntötték volna. Pont olyan gyönyörû benne, mint amilyennek képzeltem…

A következõ pillanatban viszont sértett arckifejezéssel elviharzik, ezzel egy idõben pedig a herceg is rángatni kezdi a karját, mire újra visszatér a haragom és szembefordulva vele meg is ejtem azt a saját maga által kivívott pofont.

Sötétedés után a szobámba érkezem, hamarosan hozzák a vacsorát, de elõbb még Khalilt akarom látni, mert egész nap távol voltam tõle. Most pedig nincs a szobámban.

A szokás hatalma, hogy az õröket küldeném utána, de aztán meggondolom magam és elküldöm õket.

Fenébe, hogy szabadságot adtam neki! Most akárhol lehet az erõdben, teljesen jogosan, miközben nekem itt kell ülnöm az üres szobában várva rá. És pokolian gyûlölök várakozni.

Felhajtok egy pohár bort miközben a székben ülve meredek az ajtóra, feszülten várva a közeledõ lépteket, amik nemsokára hallhatóvá is válnak, de már jóval hamarább is tudtam hogy jön - majd egy kék anyag libben a küszöb mögött, s mikor felnézek, Khalil sértett pillantásával találom maga szemben.

Elégedett mosoly fut át az arcomon - Csak nem irigy lenne az én kis szeretõm? – lépek közelebb hozzá, majd megfogom az egyik hideg kezét és végigsimítok a bõrén a hüvelykemmel.

- Nem. – válaszolja tömören.

A kezét el nem engedve húzom az ágy felé, majd mikor leülök õt is magamhoz vonom, az ölembe ültetem és továbbra is cirógatom. A drága selyem akadálytalanul csúszik feljebb, felfedve ezzel a puha, csábítóan hófehér combjait.

- Gyönyörû vagy Khail. Sokkal szebb, mint azt az álmaidban láttam.

- Ki volt az a fiú? – kérdezi csendesen.

Tudom, hogy féltékeny, érzem benne a lappangó haragot a sértettséggel vegyülni.

- Sirus herceg, Manissaból. Ebéd után érkeztek meg, a bátyám éppen most ismerkedhet a jövendõbeli királynénkkal. – mosolygok rá – Igazi szépség, de szerintem túl törékeny lesz Hassannak. Majd holnap láthatod.

- Mi lesz holnap? – pillant rám mereven.

- Este ünnepség lesz a nagyteremben, mindenki ott lesz. – közelebb hajolok, lecsökkentve a maradék távolságot is, éhesen megcsókolom, elérve hogy végre õ is ellazuljon és viszonozza a finom kényeztetést. - Holnaptól kezdem harcra neveli a herceget. – mondom miután szétváltunk, õ pedig felsóhajt. – Mi a baj?

- Csak… azt hittem, most hogy nem vagyok rabszolga… hogy most majd többet lehetünk együtt. – suttogja halkan, az arca kicsit kipirul miközben félénken felpillant a szempillái alól.

Ostobaság, hiszen eddig is, rabszolgaként is szinte minden ott volt ahol én, mert magam mellett tartottam. Akkor mit akar mégis?

- Többet… - válaszolja meg suttogva a kérdésem, az ujjbegyeivel finoman végigsimít az arcomon, az ajkaimon, majd közelebb hajolva megcsókol.

- Többet? – kérdezek vissza mosolyogva, miután elzavarom az ajtómon kopogó szolgákat. A vacsora ráér.

Hanyatt döntöm Khalilt, aki mosolyogva fonja a karjait a nyakam köré, lábait a derekam köré tekeri, mintha nem tudna eléggé hozzám bújni.

- Többet.

- Úgy gondolom, tehetek valamit ez ügyben. – hajolok fölé, majd szenvedélyesen csókolni kezdem, miközben a kezem máris a ruhája lefejtésén fáradozik…

***

Másnap, míg én a herceget vezetem be a Zanakiros harcosok kardforgató technikájába, hogy Khalil se maradjon egyedül, elvittem õt ahhoz az asszonyhoz, aki a kék ruháját is készítette, hogy kedvére válogathasson az anyagokból.

- Ez túl nehéz, nem fogok tudni harcolni vele! – panaszkodik Sirus két kézzel fogva a kard markolatát, de a hegye még mindig a földet érinti.

- Akkor meg kell erõsödnöd. Emeld ötvenszer a fejed fölé és vissza a földre. – utasítom nekidõlve a kerítés oszlopának.

Elvörösödik a méregtõl, de nem szól egy árva szót sem, csak teszi amit mondtam, miközben a gyakorlótéren lévõk vígan röhögnek rajta, a másik fele pedig nem titkolt érdeklõdéssel figyeli a herceg finom öltözetbe bújtatott formás testét.

Legalább nem alacsony. Alkalmas lenne a harcra, de szemernyi izomzata sincs, még annyi se, hogy egy íjat felhúzon, vagy egy lándzsát elhajítson.

Mikor az ötvenedik emelés után zihálva a földre rogy, nem hagyok neki sok idõt a pihenésre. Egy kupa hideg vizet borítok a fejére, hogy hamar összeszedje magát, ehelyett egy nem éppen férfias sikollyal ugrik fel és hátrál.

Nevetésben török ki a mögöttem állókkal együtt, nem hiszem hogy láttam volna már hozzá foghatót. Még egy rabszolga sem sikít így, mikor korbácsolják, nem hogy egy kis víztõl!

- Miért csináltad?! – kiabál – Élvezitek, hogy szórakozhattok rajtam!? Én egy herceg vagyok! Több tiszteletet kell mutatnotok felém!

- Azt ki kell érdemelni herceg. – szólal meg mögöttem Nestor, mire hátrapillantok rá, õ pedig bólint.

Még tegnap elküldtem kérdezõsködni, ezek szerint megtudott valamit.

Visszafordulok Sirus felé. – Így igaz. Mellesleg te sem mutattál túl sok tiszteletet az irányukba, pedig õk harcosok és nem rabszolgák. Nagy különbség. – emlékeztetem elé lépve. Legalább nem futott el. – És nem ártana rendes öltözetet viselned. – pillantok végig rajta.

- Ezt meg hogy érted? – méri végig õ is magát.

- Nálunk a szajhák viselnek ilyesmit. – világosítom fel fanyar mosollyal. A felsõtestét takaró ing szinte áttetszõ, nem csodálom, hogy úgy megbámulják mikor a barnás mellbimbók átsejlenek a fehér anyagon, ehhez pedig az a szépen metszett arccsont, mandulavágású sötét szemek és szõke tincsek…

Elõkapom az egyik tõrömet a tokjából és mielõtt még felfoghatná, hogy mire készülök, végighasítom az ingjét a nyakától a hasáig, majd egy mozdulattal lesöpröm róla.

- Mit csinálsz?! Hagyj békén! – kiáltja dühösen, mire csak gonosz mosollyal ragadom meg a derekát és rántom a testemhez, hogy éreztessem vele milyen gyenge is õ valójában, hogy még arra se képes, hogy a szabadulásra tett kísérlete során akár a legkisebb fájdalmat is okozza. Gyenge ökleit meg sem érzem, sõt, még azzal az aljas módszerrel is megpróbálkozik, hogy a vállamba harap. A vér kiserken a bõrömön és végigcsorog a karomon, de csak nevetek rajta, majd viszonzom ezt a kis szívességet és én is megharapom a nyakát, majd elengedem mire rögvest eltántorog a kardjáig, majd egy kézbõl felkapja és zihálva rám szegezi.

- Neh… gyereh… közelebb… teh… teh kéjenc barbár!

Nocsak, megjött az ereje? – vigyorgok rá, majd megfordulok, hogy elküldjem a bámészkodókat, mert csak zavarnák, de megállok a mozdulatban.

Khalil ott áll, a fegyvertartó állvány mellett, mint egy mozdulatlan szobor, gyönyörû, kifejezéstelen arccal, a kezében egy összekötözött csomagot tartva.

Odalépek hozzá és lehajolva finom csókot lehelek az ajkaira üdvözlésül, de nem viszonozza. – Baj van kicsikém?

Megrázza a fejét és magához szorítja a csomagját. – Nincs. Minden rendben. A ma estére szánt ruha már el is készült. - mondja, majd fordulna is el, de megállítom.

- Beszélj! Mond el miért vagy ilyen kedvetlen! – húzom magamhoz, bár az arcom mit sem változik, mert nem vagyunk kettesben – Ne bántott senki, ugye?

Rövid ideig hallgat, homlokráncolva kutatom az arcát, majd mikor onnan nem olvasok le semmit, inkább a gondolataiban keresgélek és amit találok egyszerre tölt el elégedettséggel és némi bosszússággal.

- Én bántottalak? Hogyan?

- Miért hagyod, hogy hozzád érjen? – suttogja erélyesen – Ha a szeretõd vagyok és te az enyém, ha hozzám nem érhet senki, te miért engeded neki?

- Harcra tanítom Khalil. Elkerülhetetlen, hogy megérintsem. – válaszolom nyugodtan.

- Nem erre gondoltam. – húzódik el, majd elõvesz egy kis fehér kendõt és a vállamon vérzõ harapásnyomra szorítja. – Most legszívesebben rászabadítanék egy jégörvényt. – morogja édesen, majd a tekintetemet látva elvörösödik és elrakja a kendõt, amivel letörölte a vért.

- Tetszik, hogy féltékeny vagy kicsikém. – dörmögöm egy centire az ajkaitól – Én mindig ezt érzem, valahányszor valaki egy pillanatnál tovább legelteti rajtad a szemeit. E pillanatban pedig a hátadnál álló összes férfit karába húznám. Úgy igazságos, hogy ne csak én legyek féltékeny.

Megsimogatom az arcát, majd megcsókolom, õ pedig erõsen viszonozza, kiérezni belõle a birtoklási vágyat, de nemsokára átveszem a szája fölött az uralmat és addig nem eresztem, míg egy dölyfös torokköszörülés vissza nem rángat a jelenbe.

- Végeztünk mára? – kérdezi a herceg, megtartva a két lépés távolságot végigméri Khalilt, majd engem. – Õ ki?

- Õ itt Khalil. – húzom magam mellé, átkarolva a derekát. – A szeretõm.

- De õ… nem egy fiú?

Khalil megmoccan a karomban, látom, hogy a nevetést próbálja visszafojtani, nyilván õt is mulattatja a herceg döbbenete. Manissaban a férfiak nem hálnak fiúkkal.

- Jobb lesz hozzászoknod a gondolathoz Sirus herceg. A csinos pofikát máris sokak figyelmét felkeltette.

Döbbenten elkerekedõ szemekkel pillant mögém, ahol a harcosok szórakoznak.

- Nem nyúlhatnak hozzám! Herceg vagyok!

Felsóhajtok, majd Khalilra pillantok és biccentek felé, hogy nyugodtan közbeszólhat.

- A Zanakiros törzsben ez nem számít herceg. – közli semlegesen, talán kicsit még gúnyosan is – Az erõt tisztelik nem a rangot, egy náluknál gyengébb sosem parancsolhatna nekik, az sértené a harcosok büszkeségét. Olyan lenne, mintha egy szolga akarna parancsolni az urának.

- De én herceg vagyok! – sápad el – A király rokona! A királyné…

- Még nem a királynénk. – szakítom félbe – Ha nem akarsz reggelig egy másik férfi alatt nyögni, jobb lesz, ha minél elõbb megerõsödsz. – talán ez eléggé ráijeszt majd, hogy ne panaszkodjon annyit és ne legyen olyan kényes.

- Ha bárki hozzámér, megmondom atyámnak, hogy mit tettetek velem, hogy…

Ismét félbeszakítom. – Felejtsd el Sirus. Sajnálatodra túl szép vagy. Atyád pedig… még nekem is adna téged, ha cserébe nem rohanjuk le a királyságát, ahol harcosok helyett földmûvesek védik a trónját. – közlöm egyszerûen.

Belegondolva… igen, ha Sirust kérném, mint a béke fenntartásának feltételét, az apja még nekem is ajándékozná, végül is nem õ a trónörökös.

Otthagyva a herceget elsétálok a gyakorlótérrõl, Khalil csendben sétál mellettem, míg el nem érünk az istállóhoz és ki nem vezetem a lovam a karámból.

- Ülj fel az egyikre. – mutatok körbe a több tucat ló között.

- Hová megyünk?

- Csak lovagolunk egyet mielõtt az ünnepségre készülnénk. – mosolygok rá, majd röviden megcsókolom – Tegnap éjjel volt egy kérésed. Többet idõt akarsz vele tölteni, igaz?

Egy szégyenlõs mosollyal válaszol, majd biccent is, mielõtt az ajkait harapdálva át nem nézi a lovakat.

Hihetetlen, hogy néha még mindig olyan, mint mikor elõször hozzám került. Olyan ártatlan szelíd és engedelmes. De már tudom, hogy nagyon is határozott, ha úgy akarja.

Elõvezet egy világosszürke kancát az egyik karámból. Pompás állat, hosszú sörénnyel és magas termettel. Lábujjhegyre állva feldobja a hátára a nyerget, majd ügyesen felkapcsolja a lószerszámot és már vezetjük is kifelé mindkettõt az istállóból. Ezúttal nem fogom meg a kantárját, hagyom hogy tõlem távolabbra is vágtasson, gyorsan, akár a suhanó szél. A kék ruhája prémszegélye csak úgy lobog utána, a hideg levegõ végigkúszik a bõrömön, de most nem zavar, inkább élvezem a fagyosságát, bár cseppet sem fázom, és inkább még gyorsabb vágtára ösztönzöm a lovamat és végigkergetem vele Khalilt az erdõhatáron. A boldog, gondtalan kacagását pedig még az erõdben is hallani lehet…

Khalil

- Nem. – válaszolom durcásan. Még mindig a kezébe fonja az enyémet és finoman irányítás alá vonva a végtagot húz az ágy felé, lehuppan, majd fog és az ölébe ültet úgy hogy a lábaim keresztben átszeljék az õ combjait.

- Gyönyörû vagy Khalil. Sokkal szebb, mint azt az álmaidban láttam. – bókol vigasztalóan de az én agyam még mindig azon a szõke hajú viharos sötét szemû fiún jár. Vajon miért engedte magához olyan közel, és miért incselkedett vele ilyen módon?

- Ki volt az a fiú? – kérdezek rá halkan kissé leszegett fejjel. Az a két érzés kavarog bennem most már szinte szokásosan mióta megláttam õket együtt. És ezt õ nagyon is jól tudja, hiszen szinte érzem ahogy az elmémben matat. Nem tudok eltitkolni elõle semmit és nem is akarok azóta hogy felszabadított, sokkal többnek kell lennie köztem és közte mint…

- Sirus herceg, Manissaból. Ebéd után érkeztek meg, a bátyám éppen most ismerkedhet a jövendõbeli királynénkkal. Igazi szépség, de szerintem túl törékeny lesz Hassannak. Majd holnap láthatod. – mosolyog rám szelíden amitõl kezdem magamat ismét biztonságban érezni, mind lélekben mind testben. Nem is tudom, lehet hogy csak az õ érintését viselném el, másét soha.

- Mi lesz holnap? – pillogok a kandallótól aranyszínûvé festett arcára, mint ha sosem láttam volna még és elsõre szemlélném meg. Azt értem és felfogtam hogy ez a Sirus akit dédelgetett a leendõ királynénk testvére, tehát becsben kell tartani, ugyanakkor keménnyé kell edzeni kevés idõ alatt, biztos nehezére esi Valcannak.

- Este ünnepség lesz a nagyteremben, mindenki ott lesz. – a mellkasa és válla közötti részre döntött vállam most teljesen ellazul, fejem kissé beljebb hajlik az izmos nyakszirtjéhez, miközben õ közelebb hajol és résre nyitott ajkait tapasztja az enyémnek. - Holnaptól kezdem harcra neveli a herceget. – mikor véget ér a bizsergetõ érzés, nagy levegõt fújva ki komorodom el újsmint. – Mi a baj?

- Csak… azt hittem, most hogy nem vagyok rabszolga… hogy most majd többet lehetünk együtt. – régebben ezt még kínzással szedte ki belõlem és lám most úgy beszélgetünk mint ha semmi sem történt volna, sem erõszak sem az a sok sebhely és meghurcolás. Pirongva pislantok fel megint az arcára, és hallom meg a gondolatai nyugodt tengerét amint azon morfondírozik hogy mit is kéne most tennie.

„Akkor mit akar mégis?”

- Többet… - súgom füléhez halkan, majd az egyik kis kezemmel az arcára simítok egészen a dértõl kicsípett ajkaira térek és végighúzom alsó ajkán az ujjpercem, majd finoman ráhajolok a simogatott részre.

- Többet? – hagy egy kicsit a pillantása nélkül amég elhessegeti a zavaró tényezõket akik az éppen kikért vacsorát hozzák. Becsukják a hatalmas ajtót és ismét kettesben hagynak Valcannal. Derekamat tartva fektet maga alá a puha ágyra és könyököl fel felettem, csillogó szemekkel mérem végig és bújok hozzá közelebb készségesen, a nyakába karolva és a csípõmet neki dörzsölve.

- Többet. – búgom neki éhes hangon ennyire még életemben nem akartam magaménak a Nagyurat… furcsa mindig Valcannak hívni de kezdem megszokni.

- Úgy gondolom, tehetek valamit ez ügyben. – megint lehajol az arcomhoz és táncra hívja az ajkaimat amit hosszan elnyújt, és kíméletesen besimít a finom anyagok alá amit kaptam tõle ajándékul. Aznap éjszaka megbocsájtottunk egymásnak mindent… és én is azt amit aznap láttam.

Reggel egy finomságokkal teli étek után lóra pattantunk és újsmint elvitt ahhoz az árushoz aki ezeket a szép ruhákat kínálta, varrta nekem. Jó ízlésre vall tõle hogy ennyi szép anyaga és szegélye na meg kiegészítõje van. Csak táthatom a számat.

- Khalil úrfi melyik tetszik a legjobban? – kínálja nekem fel az egyik halványzöld darabot, és ültet le az egyik erre termett alkalmatosságra. Megsimítom az anyagot, nagyon puha és finom de a kék szín nekem jobban tetszik.

- Szép és biztos jó lehet viselni de jobban tetszene kékben. – mosolygok rá kicsit megbánóan na meg úgy mint aki csínytevést tett. Felhúzott szemöldökkel bólogat és vigyorog majd nagyot sóhajtva kuncog.

- Le nem tagadhatod a származásod fiam. – kutatgat tovább egy szép azúrkék darabért, na meg egy krémszínû anyagokért. Kérdõen pillantok rá, és azonnal érkezik is az a magyarázat amit tõle kívánhatnék ezek után .- Ugyan az a kinézet, az ízlésvilág de a viselkedésed különbözik. – felállok majd finoman a vállához érve szólítom meg  és tûröm oldalra a kicsit hosszú és szálkás tincseket.

- Kirõl beszél? Ta-talán ismert volna engem? – mosolygós szemei és kis röhögése elárulja hogy picit buta helyzetbe kerülhettem.

- Az én hitvesem is a Laos törzsbõl való volt. – kissé elhalkulni hallatszik a hangja, de megmarad az a határozott és céltudatos jellem ami eddig végigkísérte a beszélgetésünk.

- Valóban… és miért csak volt? – nézek utána ahogy eltûnik egy kisidõre a másik szobácskában, hamarosan azonban visszaérkezik.

- Mert megölték fiam, tudnod kéne. Én pedig már megtûröm a helyzetem. –zárja is le okosan a témát, elég volt ennyit megtudni, ez az öreg matróna sem más mint egy az itteni népbõl származó asszonyszemély. De még is egy népembeli ragadta magához, és végül  talán még boldogan is éltek. Egyszer csak a gondolatmenetemet félbeszakítva  pakolja elém a szebbnél szebb kelméket, amikbõl még akkor egy csodálatos ruhát varrt, kicsit hosszabb uszály szerû hátsórésszel, és fehér kiegészítõkkel amik közé egy  bõrre fûzött farkasfogas nyakláncot is helyezett , és rám kacsintott. Szépen visszabandukolok a lóval megnézve a település nyüzsgését. Bevezetem a lovat a helyére és az õket ápolókra bízom. Kicsit elpilledten jut eszembe egy hátralévõ tennivalóm, vagy is hát belsõ kívánságom. Megyek s megnézem a gyakorlóteret és Valcanékat hogy hogyan haladnak Sirussal.

Éppen a rideg kõfalak között igyekszem a célom felé mikor égbekiáltó röhögés vízhangját hallom meg.  Min mulatnak így? Mikor kiérek az erõd takarásából és rálátok a mezõre ahol éppen az események folynak.

- Neh… gyereh… közelebb… teh… teh kéjenc barbár! – hallom meg a herceg nyögve nyelt mondatát amit Valcannak címez. Fültövön csap az utolsó két szócska, kéjenc barbár… Az egyik berendezés mögött álldogálok nekitámaszkodva és megmerevedve mint egy kõszobor, az arcom rándulatlan csak figyelni és remélni tudom hogy nem történt semmi olyan.

– Baj van kicsikém? – jön közelebb és hajol le számra egy gyors csókot hintve. Nem reagálok rá, nem kap sem viszonzást sem pillantásokat. A szemeimet most válla alatt Sirusra szegezem, a felsõ ruházata széthasítva, és karddal a kezében liheg egyhelyben mint egy támadni kívánó feldúlt vad. Megrázom csak a fejemet felelés képen majd közelebb szorítom csípõmhöz a csomagot amit kaptam.

– Nincs. Minden rendben. A ma estére szánt ruha már el is készült. – adom a sablonos választ és keltem fel egyben az érdeklõdét.

- Beszélj! Mond el miért vagy ilyen kedvetlen! – fog a csípõmre és marasztal közelebb húzva testéhez. – Ne bántott senki, ugye?

„ Már megint ez a Sirus herceg, pont hogy nem bántott senki más. Valcan éppen õ bánt folyamatosan azzal hogy megrengeti a bizalmamat felé. „

- Én bántottalak? Hogyan?

- Miért hagyod, hogy hozzád érjen? – hangom most meg nem rendülõen cseng, és kicsit dacosan nézek egyenesen az arcába. – Ha a szeretõd vagyok és te az enyém, ha hozzám nem érhet senki, te miért engeded neki? – puffogok halkan mellette még a többi csak tovább mulatozik azon a szerencsétlenen.

- Harcra tanítom Khalil. Elkerülhetetlen, hogy megérintsem. – dörmögi felettem , a kissé megizzadt bõre igen csábító illattal bír, de még is mi ez ami csordogál lefelé, és ezek fognyomok.

- Nem erre gondoltam. – kapok elõ gyorsan egy hófehér anyagot a zsebembõl és próbálom legalább a vér nagy részétõl megszabadítani. Kimondottan dühös vagyok most a nyegle kis hercegre, ha rajtam múlna fulladásig hajtanám és lazítani sem engedném. Bár most csak a harag beszél belõlem, képtelen lennék erre. – Most legszívesebben rászabadítanék egy jégörvényt. – dünnyögöm a szaglókám alatt a szavakat. Hasonló vörösre vált az én arcom is mint az elrakott kendõ, majd újból hallhatom a beszédét.

- Tetszik, hogy féltékeny vagy kicsikém. Én mindig ezt érzem, valahányszor valaki egy pillanatnál tovább legelteti rajtad a szemeit. E pillanatban pedig a hátadnál álló összes férfit karóba húznám. Úgy igazságos, hogy ne csak én legyek féltékeny. – magyarázza de ebben egy kis igazságtalanság is kisejlik ami ellen ellenkezhetnék még több szóval de inkább azt figyelem hogyan közelít az ajkaimhoz sajátjaival. Megcirógat ahol csak ér majd egy pillanatra magáévá is teszi az ajkaimat itt mindenki elõtt, majd hosszan magamnál tartom és kissé magam is hozzásimulok. Helyrerakva Sirust,  az ajkai, a szavai, mind az enyémek, megküzdöttem vérrel és egy csomó könnyel érte.

- Végeztünk mára? Õ ki? – vág közbe pimaszul a herceg úrfi. Kikerekedõ szemekkel figyeli a kettõnk dolgát kibontakozni.

- Õ itt Khalil. A szeretõm. -  pár nevetés a közelbõl elhal, de néhányan már pontosan tudják hogy mi a helyzet. Sirus pedig megrökönyödve forgatja a szemeit kettõnk között és szikrázó szemeit rám tereli majd tetõtõl talpig megnéz.

- De õ… nem egy fiú? – kicsit megrezzenek a kedvesem karjaiban, rekeszizmom görcsösen ritmust diktál bennem, és halk kuncogást fujtok el a kezemmel, nem akarok hangosan kacagni lehet hogy azt sértésnek venné.

- Jobb lesz hozzászoknod a gondolathoz Sirus herceg. A csinos pofikát máris sokak figyelmét felkeltette. – közli az eddig is tudott tényt. Úgy látszik nem volt tudatában hova jön tanulni.

- Nem nyúlhatnak hozzám! Herceg vagyok! – rikoltozza felhúzott szemöldökkel és elképedt sipákoló arccal. Most már kissé hagyom a kuncogásomat és megkomolyodom, valóban mulattató az értetlensége. Valcan felém biccent és végre én is közbeszólhatok a dolgok menetébe.

- A Zanakiros törzsben ez nem számít herceg. Az erõt tisztelik nem a rangot, egy náluknál gyengébb sosem parancsolhatna nekik, az sértené a harcosok büszkeségét. Olyan lenne, mintha egy szolga akarna parancsolni az urának. – közlöm kissé gunyorosan és görbül szám sarka egy fancsali vigyorba. Végre úgy látszik, hogy felfogta.

- De én herceg vagyok! A király rokona! A királyné… - sápad el és gagyog szerencsétlenül.

- Még nem a királynénk. Ha nem akarsz reggelig egy másik férfi alatt nyögni, jobb lesz, ha minél elõbb megerõsödsz. – kicsit furcsán érint ez a mondata ugyan is én pont ebbe a helyzetbe kívántam magamnak. Bár aki a nõket szereti annak most furcsa lehet hogy itt az ágyasok, na meg a párod egy férfi.

- Ha bárki hozzámér, megmondom atyámnak, hogy mit tettetek velem, hogy… - megint közbevágva ijeszti meg ismét. – Felejtsd el Sirus. Sajnálatodra túl szép vagy. Atyád pedig… még nekem is adna téged, ha cserébe nem rohanjuk le a királyságát, ahol harcosok helyett földmûvesek védik a trónját. – valóban, Sirus csak egy felesleges kolonc az apja nyakán, inkábba fiát dobná oda nem hogy az egész földjét és a trónját, na meg a népét. Na de mit kezdenénk itt vele? Biztosan itt is láb alatt lenne, na meg én sem szívlelném. Faképnél hagyva fordulunk sarkon és baktatunk tovább egészen a lovak istállójáig. Bemegyünk, majd megállunk egészen középen. Kivezeti a saját lovát, majd körbemutat a lovak között.

- Ülj fel az egyikre. – mennyi pompás állat, és ezek csak mind rám várnak.

- Hová megyünk?

- Csak lovagolunk egyet mielõtt az ünnepségre készülnénk. – torzul egy gyönyörû kifejezésbe arca, bazsalyogva csókol meg és simítja kezét a vállamra. Tisztán lerí mekkora a magasság, na meg a korkülönbség közöttünk. Bár nem is tudja hogy közeleg a szülinapom, még egy hónap és kerek lesz az éveimnek száma.

– Tegnap éjjel volt egy kérésed. Többet idõt akarsz vele tölteni, igaz? – kicsit elpirulva álldogálok elõtte kissé.

Morfondírozok egy kicsit tõle megválva, majd a karámokból kiszúrva egy gyönyörû állatot vezetek elõ majd nyergelem fel, és rakom szájába a zablát is. Sokat voltam itt és dolgoztam köztük szóval nem félnek tõlem és én sem tõlük.

Kicsit csintalanul röhögök egyet, majd vigyorgok egyet hátrafelé és ugrasztom vágtába a csidát ami most szinte az egekbe repít. Végigkerget egészen a mezsgyéig, aztán az egyik dombon lassan megállítom a ziháló állatot. Egymás mellett cövekeljük le õket, egy kisebb dombon álldogálva.

- Milyen szép… - sóhajtom finom kis pamacsokba a szavaimat. Végigmérem a még fagyos tájat, nem kell sok és a télnek is vége, ahogy a leginkább használt erõmnek is. Utána már csak alap mágiákat vagyok képes használni, ha tudnám hogyan kell õket a tûzgyújtáson kívül. Lepattanok a lóról, majd halkan odasúgom neki.
- H a engedélyt kapok Valcan, akkor mutatok valamit. – vigyorodom el és hívom kicsit közelebb magamhoz amint leszállt a paripájáról.

- Mit szeretnél mutatni? – lépked a fagyok, kissé levelekkel tarkított földre. Végigsimít két ujjával a most kicsit vöröse pírrel kiegészült arcomon majd ad egy melengetõ csókot az ajkaimra. Kicsit lejjebb hajolok és egy kis vizet fakasztok a jég alól, amit ámulattal néz. A vízgömb a tenyerem felett marad meg az eredeti alakjában.

- Az erõmet ilyenekre is lehet használni, nem csupán gyilkolásra, ezért volt téves az hogy csak jégmágiát tudok használni. Ha akartam volna, felgyújtottam volna az erõdöt. – kicsit közelebb von magához átkarolva a derekamat mellkasa szélét az enyémnek nyomva figyeli a mûveletet.     

- De ugye nem állt szándékodban kicsikém? – cirógat tovább kissé riadtan. Emlékeztet ez a félelem Siruséra mikor megtudta hogy az õ hatalmával itt senki. Ez nálam éppen máshogy van az én esetemben, pont azért kért arra hogy az erõmet csak akkor használjam ha megtámadnak. na meg az a tetoválás rajtam, átadtam vele neki nem csak a testem, hanem a lelkemet is. Kicsit felmerül bennem  a kétely hogy mi lesz ha megun, ám halkan a fülembe mormolva szavait nyugtat meg. Megint olvasott a fejemben, hihetetlen.

Lassan öltözködöm a ma estéhez, a lovas kalandunk óta már legalább egy nap telt el, az aznap estét pedig igen csak jó hangulatban töltöttük el, ismét kiengesztelve egymást az aznapiakért. Most a nemrég varratott ruhámat öltöm magamra, a kis uszájjal felszerelt azúrkéket amihez felöltöm azt a nyakláncot ami még a néne hitveséé volt, azt mondta szerencsét hoz. Valaki kopogtat az ajtón, nem más mint Son aki immár gyógyultan hunyászkodik meg mikor beér elém majd halkan megdicsér.

- Egyszerûen bámulatos milyen szépen felgyógyultál. – kicsit közelebb lép, immár rendezettebb öltözete egy krémszínû együttes, most Hassan a királyunk is azt akarta hogy teljes pompában díszelegjünk a leendõ királyné pereputtya elõtt.

- Ezt én is mondhatnám barátom. – mosolyodom el, majd társaságában indulok meg a nagyterem felé. –  Valcan már ott van? – aprót bólint majd kísér végig a folyosón, kissé megtorpanok az egyik ablaknál. Egy ágas bogas árnyék fest rémképeket a szürkésbarna árnyalatú kijárt ösvényre a várudvarban. Olyan furcsa érzés kerülget, de meg kell hogy embereljem magam, szép belépõt kell mutassak a többiek felé. Son lassan odavezet a hatalmas és teljes pompájába díszített terembe, õt rendelték mellém mint szolgát hogy felvigyázzon. Így nyugodtabb is vagyok mert õ ismer teljes valómban a kezdetektõl. Hajamat most copfba kötve pár fonattal kiegészülve készítettem el így nem teljesen lóg a finom kék anyagokra, bár mint ha a hajam vége csiklandozná a nyakamat. Elõször még kicsit leszegett fejjel lépek be, borzasztó zavarban vagyok, szinte érzem ahogy az arcom felmelegszik ám még sem pirulok el. Son szól hogy nézzek kicsit feljebb mert mindenki engem kezdett el bámulni. Egy hatalmas alak mozdul felém, szép mintás ha jól látom hímzett ruha fedi a tökéletes testét. Valcan jön közelebb majd karon fogva vezet tovább, majd mutat be pár embernek.

- Gyönyörû vagy. – búgja közel hozzám mikor táncba hív, kissé ügyetlen vagyok hiszen táncolni nem táncoltam soha. Engedékenyen vezet, tanítgat, figyelem a kimért lépéseket, majd lassan de biztosan már az arcát nézve vezet. Kicsit szétválunk, õ beszélgetni megy én pedig Sonnal maradok egy kis idõre, kiváló trécselõ partner jól megvagyunk, ám az egyik  ember aki a hercegék rokona lehet felszólít mindenkit hogy figyeljen majd bemutatja a leendõ királynét. Immár nyugodtabb, látszik hogy beletörõdött a sorsába, de nem biztos hogy ki fogja bírni a megpróbáltatásokat amit ez a barbár okoz majd neki. akadnak olyanok akik már nem állnak a helyzet magaslatán, fogalmazzunk úgy hogykissé több bort ittak a kelleténél, már Valcanon is látszik hogy nem teljesen tiszta a feje. Nem bírok vele hiába hívom táncba hiába próbálom nem sikerül, egy fiatal hölgy felkér táncolni, nem mondhatok ellent, hiszen jó példát akarok mutatni. És amúgy is Valcan eltûnt valahova. Mikor leadtam egy másik illetõnek a táncot Son után nézek aki kicsit ijedten próbál terelgetni a folyosóra torkolló második kijárattól. Nem hagyom magam, félrelökve õt egy kissé sietek ki a terembõl és meglátom hogy… Valcan és az ijedt Sirus alakja rajzolódik ki szemeim elõtt ahogy éppen egymást falva próbálnak elbújni a sötétben. És úgy látszik hogy-hogy élvezik is.. mi folyik itt?! Son húzogatja a ruhám szélét ám én ledermedve meredek az újdonsült párra akik végre feleszmélve figyelnek zavartan az irányunkba. a hidegtõl kicsípett arcomat egy langymeleg könnycsepp szeli át szinte nyitott szájjal és hatalmasra tágult síró szemekkel  hirtelen felkiáltok.

- Na ezt már nem?! Nem érdekel milyen kutyabõröd van te kis mihaszna, õt sosem fogom engedni… soha nem kaparinthatod meg , kiérdemelted hogy… - felemelem a kezem és hatalmas mennyiségû jég zúdul felé éles szilánkokkal tûzdelve. A dühöm egyre inkább kihat a gondolkodásomra is, Son meghúzva magát mellettem sír hogy hagyjam abba. Utálom… utálom?! Hogy volt képes ilyenre?! Amikor én mindenemet neki adtam?!  

Valcan

Egy széles domb tetején állítjuk meg a lovaink, hogy azok is pihenjenek csöppet a sebes vágta után.

- Milyen szép… - sóhajt mellettem Khalil az elénk táruló látványt csodálva.

Én is afelé fordulok, bár engem nem nyûgöz le úgy mint õt, talán mert mindig is itt volt, mindig láthattam, õ pedig a rabszolgák életét élve alig járt a falakon kívül.
- Ha engedélyt kapok Valcan, akkor mutatok valamit. – mosolyog fel rám közelebb lépkedve.

Érdeklõdve fordulok felé, hagyom, hogy vezessen amerre akar. - Mit szeretnél mutatni?

Ujjaimmal gyengéden érintem meg az arcát, s az rögtön egy árnyalatnyi prrel válaszol az érintésemre mire finom csókot lehelek az ajkaira.

Ha valami szépség van is most körülöttem, az biztos nem a táj. Semmiképpen sem lehet szebb mint Khalil.

Egy intésére felemelkedik egy kisebb víztömeg, mintha éppen a csobbanás pillanatában dermesztette volna jéggé, úgy lebeg a tenyere fölött, engedelmeskedve a parancsának.

- Az erõmet ilyenekre is lehet használni, nem csupán gyilkolásra, ezért volt téves az hogy csak jégmágiát tudok használni. Ha akartam volna, felgyújtottam volna az erõdöt.

- De ugye nem állt szándékodban kicsikém? – cirógatom tovább, a hangom nyugodt, hûvös, hisz ha azt akarná már megtette volna és belegondolva rejtély számomra, hogy miért is nem tette.

Nekem az az otthonom, de számára börtön. Az ott töltött évei… nem értem õt. A helyében én véres bosszúra szomjaznék és nem szeretném a kínjaim okozóját úgy, ahogy õ szeret engem.

Tudnám ha csak megjátszaná, de igazat beszél…

***

Az esti díszvacsorára mindenki a legelegánsabb ruháit ölti magára, még a harcosok is hátrahagyják a durva prémet és helyettük hímzett anyagokból készült ruhákba öltöznek. A teremben szinte már mindenki ott van, Hassan, mellette az újdonsült királyné sápadtan. Sirus herceget egyenlõre sehol sem látom, lehet, hogy nem is méltóztatik megjelenni, de  a figyelmem rögtön elterelõdik a teremben ülõ összes férfiéval egyetemben amint Khalil belép az ajtókon. Azúrkék selyemruháját szürke farkas prém szegélyezi, a derekánál fonott bõrövrõl aranykorongok lógnak lefelé, a haja hátrakötve hagyja szabadon törékeny csontozatú arcát… a szemei pedig csak úgy ragyognak a fáklyák fényében.

Mint egy jelenés.

A lábaim még azelõtt felé indulnak hogy gondolkodhatnék, s arra eszmélek, hogy már elõtte is állok és bevezetem a terembe.

- Gyönyörû vagy. –  súgom oda közel hajolva, majd a bátyám elé viszem, aztán a királynénak is bemutatom mielõtt táncba vinném.

A ma este mulatságé és nem a harcé, még a rabszolgák is új ruhát és húst kaptak az esemény tiszteletére. Megtanítom Khalilnak a népünk táncait, amit még nem volt lehetõsége elsajátítani, majd miután elfáradt, hagyom hogy félrevonuljon azzal a szolgával akit a minap kijelöltem mellé. Addig én a többi harcossal iszogatok, a bor úgy folyik a kupákból mint más napokon a víz. Hordószámra töltik a szolgák és mind rendre el is fogy. Már érzem a hatását, az enyhe zsibbadást a végtagjaimban, nincs is kedvem már a tánchoz, ahhoz túl sokat ittam, de azt engedem, hogy Khalil tovább táncoljon egy fiatal lánnyal, mert nekem még dolgom van.

A bátyám megjegyezte, hogy Sirus herceg távolmaradása sérti õt, így megígértem, hogy idecibálom azt a makacs kölyköt, ha a hajánál fogva kell is vonszolnom!

Felcsörtetek a szobájába, vadul bedörömbölve az ajtaján s mikor méltóztatik kinyitni, minden szó nélkül megragadom és a vállara dobva cipelem lefelé.

- Engedj el te barbár! Már hálóruhában vagyok!

- Tõlem akár meztelen is lehetsz herceg, de akkor is tiszteletedet teszed. – vetem hátra, majd megkapaszkodom egy percre a falba mikor úgy érzem szédülni kezdek. Az édes bor nagyon csalóka, az ember nem érzi az erejét csak miután eltelt egy kis idõ, de akkor nagyon.

- Tegyél már le! Nem vagyok egy rongyos rabszolga akit kedvet szerint rángathatsz és fenyegethetsz! – kiabál a fülembe.

Ingerülten felmordulva teszem le és a falhoz szorítva nézünk farkasszemet. Merészen állja a tekintetem mire elmosolyodom. -  Herceg, milyen fenyegetésrõl is van szó?

- Nem lökhetsz oda a többi koszos barbár elé, mint egy szajhát! Nem engedem!

- Nem engeded? – nevetek fel – És mégis mivel akarod megakadályozni? Hadd bizonyítsam be neked, hogy nem lennél rá képes.

- Hogy akar… mmmpff…

Belenyüszít a durva csókba mint egy kisgyerek, csikar, mire lefogom a karjait, rúg, de olyan közel simulok hozzá, hogy még a térdét se tudja felhúzni. Elkeseredetten nyöszörög kiszolgáltatott helyzete láttán, remélem most már érti mirõl beszéltem. Ha nem tud harcolni, megvédeni a csinos kis pofiját, itt ne akarjon úr lenni, mert bizony nagyot fog csalódni.

Hirtelen húzódom el tõle, mert úgy gondolom ez a lecke mára éppen megteszi, de mikor oldalra fordítom a fejem, Khalil szikrázó szemeivel találkozik a tekintetem. Még sosem láttam így nézni, ekkora gyûlölettel és megvetéssel a szemében. Tompán ugyan de érzem a csapongó érzelmeit is a kötelékünkön keresztül.

- Na, ezt már nem! Nem érdekel milyen kutyabõröd van te kis mihaszna, õt sosem fogom engedni… soha nem kaparinthatod meg , kiérdemelted hogy…

Felemeli a kezét, mire egy szempillantás múlva úgy lehûl a levegõ, mint odakint, majd a semmibõl jelennek meg a vékony, pengeszerû jégdarabok amik egyenesen felénk száguldanak.

A fájdalom pillanatok alatt hasít végig a karomon, a bõrt felszaggatja egy éles szilánk, de a valódi veszély nem engem fenyeget, hanem Sirus herceget, akinek a karjaiból és a mellkasából is több szilánk áll már kifelé.

Szitkozódva oldalra ugrom a fal takarásába, hogy a szilánkok arról pattanjanak vissza. Egy gyors mozdulattal a sikoltozó Sirust is magammal rántom mielõtt még több sérülést szerezne. A bortól ködös fejem még mindig nehezen fogja fel mi történt az imént és fõleg hogy miért, mikor hirtelen abbamarad a jégzápor, a zene már rég elhallgatott a teremben, s mikor elõlépet a fal mögül azt látom hogy Khaili eszméletlenül fekszik a földön, mögötte pedig a bátyám áll kivont karddal, komoran bámulva a földön fekvõ törékeny alakot.

- Vigyétek a tömlöcbe! Ez itt rá merészelt támadni egy hercegre. Az életével fizet majd érte. – adja ki az utasítást.

Meg sem tudok szólalni, sem tiltakozni. Magamra pillantok, arra a jégpengére ami a bal mellizmomba fúródott miközben Sirust rántottam el.

- Hívjátok a gyógyítót! – kiált valaki, de csak azt figyelem ahogy felemelik Khalilt és elviszik a tömlöcök irányába.

Kirántom a pengét a mellkasomból melynek nyomán vörös vér kezd el csorogni lefelé és a pengére meredek.

Tényleg képes lett volna megölni azt a kölyköt… Ilyen gyilkos indulatot még sosem éreztem felõle, nem is hittem hogy képes ilyen érzelemre. A mindig szelíd és csendes Khalil.

Megfordulok, abba az irányba amerre az õrök elvitték, a pince felé a tömlöcbe. Ráadásul most már a bátyám is tudja, hogy õ is a Laos törzsbõl való. Nem akar majd kegyelmezni neki és nem is fog.

A pokolba! Miért kellett használnia az erejét?! Miért?! Megmondtam, hogy csak akkor ha az élete múlik rajta! Nem bírálhatom fölül a király döntését, még akkor sem ha az én szeretõmrõl van szó. Ha nem találok ki valamit, meg fogják ölni és azt nem akarom kivárni…

***

Komoran hajlok a tekercsek fölé, alaposan átvizsgálva az utolsó szót is rajta. Nem hiszem el…

Egy másikért nyúlok, amit a szolgáló készségesen odapakolt elém mikor felforgattam a könyvtárat. Úgy tudtam az apám idejébõl származó tekercsek mind megsemmisültek a tûzben, most mégis a kezembe akadtak azok, amik megválaszolják a legfontosabb kérdéseim.

Hogy miért támadott rá apám a békés Laos törzsre, holott elõzõleg békét kötöttek, hogy miért akar a Mangratea újra háborút kirobbantani közöttünk a cselszövéssel.

Dühösen az asztalra csapom az öklöm, majd a széket is felborítva állok fel hogy komor léptekkel a trónterem fel siessek.

- Hassan odabent van? – vonom kérdõre az ajtónállót.

- Igen hercegem! De épp nem fogad senkit…

- Hát engem fog. – lököm be a nehéz ajtót.

A bátyám a trónján terpeszkedik, a lábainál egy meztelen rabszolgával, aki a jöttömre rögvest felpattan és a ruháiért nyúl.

- Mindenki kifelé! – dörren a hangom, mire pillanatok alatt kettesben maradunk.

- Remélem jó okod van rá, hogy így rám törtél Valcan.

- Teee… elárultad apánkat! Elárultad a népünket, a szövetségeseinket! – köpöm megvetõen a szavakat, majd a tekercseket a lábai elé vetem. – Itt a bizonyíték! Apánk téged bízott meg hogy legyél a béke követe, te pedig hazudtál neki! Azt hazudtad, hogy nem egyeztek bele, hogy háborút akarnak, pedig a királyuk pecsétje…

- Hallgass el Valcan! Fogalmad sincs mirõl beszélsz!

Felkapja a tekercseket, a szája dühös vicsorba torzul az írások láttán.

- Nem hitted, hogy valaki rájuk bukkan ugye? Csak azt nem értem miért nem semmisítetted meg, ha el akartad titkolni!

- Én nem titkoltam el semmit, ahogy áruló sem vagyok!

- Egyességet kötöttél a Mangratea törzzsel apánk háta mögött! – mindenre fény derült, hiába is titkolná tovább.

- És ugyan miért tettem volna, he?!

- Még több hatalomért! – elõhúzom a kardom, az õ keze is a markolaton pihent már. Nem hittem volna hogy egyszer a testvérem ellen fordulok, de minden az õ hibájából történt. Apánk miatta halt meg és most õ ítélné halálra Khalilt is. De nem fogom megengedni neki. Õt nem.

- Tedd le a fegyvert Hassan. Ha megadod magad, a vének döntenek majd a sorsodról.

- Te megõrültél! Az a szuka elvette az eszed? Most már az ellenség pártját fogod?! – vicsorog, de már átlátok a képmutatásán – Akkor veszni fogsz vele együtt, öcsém.

Éppen csak sikerül kitérnem a támadása elõl, mikor már a következõt indítja ellenem. Hassan nagyon gyors, több éve nem párbajoztunk már egymás ellen, de az ereje mit sem csökkent azóta.

Meglendítem a kardomat, hogy a szabadon hagyott bordáira sújtsak, de elhajol, a karját kinyújtva a nyakam felé hasít mire lehajolok, de még látom, ahogy néhány hajtincsem a földre hullik mögöttem.

Túl gyors… de nem veszíthetek ellene! Ha nem gyõzöm le, a népem jövõje egy aljas áruló kezében marad!

Ez a gondolat elég erõt ad ahhoz, hogy elõre törjek, harci kiáltásokkal lendületet véve folyamatosan támadom, hogy ne legyen ideje lehajolni, csak a kardjával hárítani. Egyre inkább sarokba szorítom, a háta mögött a kõfal, oldalánál oszlopok, nincs hová mennie...

- Add meg magad bátyám, nem akarom elvenni az életed. – kérem, a kardomat a mellkasára szegezve.

Hátborzongató vigyorral néz fel, a tekintetében megvetés csillan, ami egy pillanatra vonja csak el a figyelmem, de ez elég ahhoz, hogy kihasználja és kiüsse a kardok a kezembõl. Egy villámgyors fordulattal a hátam mögé kerül és egy tõrt szegez a nyakamhoz.

- A tisztességes küzdelem halálra van ítélve testvér, még akkor is ha a bátyád ellen vívod. – morogja a fülembe a következõ pillanatban pedig egy olyan erõs ütést mér a tarkómra, hogy a szoba forogni kezd majd egyszeriben minden elhomályosul…

***

A tömlöc falainak ismerõs szürkéje az elsõ amit ébredés után megpillantottam, s azóta is ez az egyetlen kép ami a szemeim elé került. A semmittevésben a percek óráknak tûnõ hosszúsággal múlnak, az órák pedig napoknak tûnnek. Csak egy vékony fénycsík jelzi az apró ablakon keresztül, hogy a nap lemenõ félben van.

Vagyis már legalább egy napja senyvedek itt, anélkül hogy tudnék róla.

A fejem sajog, mintha egy öklömnyi kõvel találtak volna el, a karomon a vágás újra vérezni kezdett, nyilván a harc erõfeszítései miatt, de a fájdalom eltörpül amellett a düh mellett ami minden pillanatban fojtogat.

Az az átkozott Hassan! Még a harcosaimnak is megtiltotta, hogy a közelembe jöjjenek! Az ennivalót is a saját rabszolgái hozzák, akik reszketnek tõle, soha az életben nem merészelnék elárulni, nem hogy kiengedni innen. És még Khalilról sem mondanak semmit!

A jelem még mindig rajta van, ezért érzem, hogy itt van, valahol az erõd másik végébe zárhatták be, de ahhoz már túl messze vagyunk, hogy a gondolatait olvassam.

Egyáltalán nincs kedvem most enni, mégis megeszem az ennivalót, amit nemrég hoztak. Nem veszíthetek az erõmbõl, gyorsan ki kell találnom hogy jussak ki innen, hogy megmenthessem Khalilt. A bátyám biztos tett róla, hogy a tömlöcben ne tudjon mágiát használni, nem tudja majd megvédeni magát.

Egész éjszaka azon gondolkodom hogyan szabadulhatnék ki. Kevés az esély rá, hogy idõben sikerül, de meg fogom próbálni. Ha pedig már túl késõ lesz… a saját tõrével belezem ki az árulót!

Alig hallható sercegés, majd pattogó hangok. A tömlöc rácsa felõl érkeznek a hangok mire felpattanok a kemény szalmazsákról és a homályban ácsorgó alakra pillantok… majd szinte pillanatok alatt meg is feledkezem róla, mert valami sokkal fontosabb vonja el a figyelmem.

Nem érzem Khalilt… nem érzem a jelenlétét, egyáltalán semmit…

Ez pedig azt jelenti hogy…

- Valcan herceg nincs sok idõnk. Segíteni jöttem neked, de igyekeznünk kell, mielõtt az õrök észrevesznek. – lép elõ a sámán, hosszú barna köpenyét maga után húzva.

Kábultan pillantok fel, még mindig nem tudom felfogni hogy vége van, hogy nincs többé. Mintha nem kapnék levegõt, a falak fojtogató ürességgel meredeznek körülöttem és ugyanezt az ürességet érzem belül is. Khalil…

- Herceg… hallasz engem?

- A kivégzés… hajnalban volt a kivégzés?

- Nem lesz kivégzés Valcan. – rázza meg õsz fejét.

Rákapom a tekintetem, majd két lépéssel átszelem a köztünk lévõ távolságot és a rácsokon keresztül meredek rá. – Megölték?

- A szeretõd nagyon is életben van herceg.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. Nem veszítettem el, még mindig él…

- Tettél vele valami? Elrejtetted õt? Nem érzem a jelenlétét, azt hittem meghalt.

A sámán oldalra pillant, hosszú ideig csendben nézi a fáklyán lobogó lángot mielõtt visszafordulna felém. A szemei komorak, sötétek.

- Khalil megszökött, uram. Kiszabadítottam, s mikor azt mondtam neki várjon míg érted jövök õt ellenállt. Azt mondta nem marad itt tovább, nem lesz többé nagyurak rabszolgája sem ágyasa. Visszatér a népéhez, azokhoz akiket szeret…

A csend szinte tapinthatóvá válik.

- Ezt mondta? – szólalok meg baljós halk hangon. Az ujjaim ökölbe szorulnak, de nem mozdulok, várom a választ.

- Ezt hercegem. Vissza se nézett miközben elfutott.

Ostoba. Én ostoba…

Elhittem minden egyes szavát… elhittem minden kecsegtetõ ígéretét, fogadalmát és elgyengültem. Gyengévé tett, hogy ne lássak a hazugságai mögé.

Szerelem? Szerelem?! Csak az alkalomra várt, hogy megszökhessen innen! Még a tömlöc sem akadályozhatta meg.

- Ha azért jöttél hogy segíts nekem sámán, akkor nyisd ki az ajtót. – mondom hidegen.

A rács magától kitárul, a sámán hátralép hogy helyet adjon nekem, majd felemeli a jobb kezét, amiben a kardomat és a többi fegyveremet tartja.

- A bátyád elhagyta az erõdöt. Megindultak Havas Puszta felé, ott fogják vívni a háborút a Laos törzzsel. Már nem lehet visszafordítani az eseményeket.

- De ha még azelõtt cselekszünk mielõtt az események elkezdõdnének, fordíthatunk rajtuk. – bólintok, majd a kijárat felé indulok. A pincébõl felfelé vezetõ lépcsõsoron az összes õr mélyen alszik, nyilván a sámán adott nekik valamit, de amikor a folyosóra lépek s szembetalálom magam egy eleven õrrel, az azt sem tudja mit tegyen.

- Nem akarom a népem tagjait ölni… - szólalok meg, miközben a keze a kardja fölött lebeg - … de ha kihúzod a kardod, meghalsz.

Hassan magával vitte a legjobb harcosokat, de mindegyikõjüket én tanítottam, én edzettem. Nem tudnak legyõzni engem. Ez is okosan dönt, s végül félreáll az útból, bár végig a nyomunkban van, mintha csak azt akarná tudni, hogy mire készülök, de nem kell aggódnia, senkinek sem kell.

A sámánnal egyenesen az istállókhoz megyünk, majd elõvezetem a lovam és felülök a nyeregbe, onnan nézek le az öregre.

- Nem felejtem el amit tettél. Én Hassan után megyek és megállítom, te addig tarts mindenkit az erõdön belül. – utasítom röviden.

Egy bólintással jelzi, hogy megértette, ezért nem is vesztegetek több idõt. Sebes vágtával szelem keresztül a mezõt, míg be nem érek a fák közé, de ott sem lassítok. Hassannak egy nap elõnye van velem szemben és oda kell érnem mielõtt elkezdõdne a csata. Már nem számít semmi, csak az hogy a népem továbbra is biztonságban legyen, és ne egy áruló vezesse õket. Még akkor sem, ha meg kell ehhez ölnöm a bátyámat. Akkor sem ha fájni fog.

Egy harcos elviseli a fájdalmat és nem mutatja ki, az árulást azonban sosem hagyja megtorlatlanul.

Khalil sem fog megmenekülni a bosszúmtól…

Khalil

A sötét köd elborította az elmémet…

Azt sem tudtam vajon kit sebesítettem meg, Valcant, vagy Sirus herceget. Nem is érdekel, meg kell kapja a büntetését amit én megszereztem, vérrel és verítékkel most egyedül hagyna és talán még el is tenne láb alól. Nem engedhetem, ennyibõl nem is kéne szeretnem, mit tett õ ezért, hogy kiérdemelje?!

A fejemben teljesen megfordultak a dolgok, átértékeltem mindent. El kéne hagynom, de lehet, hogy túlreagáltam volna? Nincs idõm sokad gondolkodni, ugyan is valami hideg és fémes tárgy tompa puffanással szédít meg, és hirtelen tudatlanul rogyok össze. Miért van ilyen csend, és miért ilyen ernyedt a testem. Nem tudom. Talán megöltek, valaki suhintott egyet a kardjával és, nem látom már többet.

Kis idõ múlva eszmélek magamra, pislogok, hunyorgatok de csak egy kis fényt látok beszûrõdni semmi mást, csend van és hideg. Egy kemény kõfalnak támasztottak, s a hideg kisüt az ormótlan sötétszürke árnyalatos kövekrõl egészen a hátamra. Az arcomra simítom két tenyeremet, hogy teljesen elfedje azt a kétségbeesett arcot amit vágok, hüppögni és szipogni kezdek, néhány cseppecske halk vízhangját hallani a szalmazsákról amire ültettek. Hangosat dobban a szívem mikor hirtelen a kinti pislákoló pilács fénye és nagysága lecsillapszik, közeleg valaki. Halk fémes csörgés és már el is húzta a reteszt ami végre egy kis rést nyit ezen a börtönön. Csupán a fekete alakját látni, majd szuszogását némi fájdalommal kevert sóhaj szövi be. És megszólal…

- Mi történt veled ifjú úr? – kérdez rám halkan sziszegve a fogai között. Lehámozom magamról a kezeimet, és megviselt arcomról törlöm ruhámba a könnyeimet. – Megint szenvedsz, ez így nem mehet tovább. – csóválja a fejét ritmusosan, és fonja össze karjait a mellkasa elõtt dölyfösen.

- Ne add a tanácsokat, s ne okoskodj itt Sorel. – pillantok fel a fénytõl megvilágított arcára. – Inkább szabadíts ki, hogy utána mehessek. – állok fel a helyemrõl, majd porolom le ezt a szép kelmét ami rajtam van még mindig.

- Bolond vagy? Miket tett akkor is veled mikor Leifnek adott? – méregtõl felfújt arccal csörtetek eléje. Még is mit képzel ki õ, hogy így merjen velem beszélni? Tudom, hogy a segítõm de nem a rangom feletti.

- Én viszont szeretem, és nagyon is megbánta, hogy is értheted te ezt… na meg ezt… - mutatom meg neki azt a rajtam tekergõ kígyót ami a kötelékünket nyilvánvalóan jelzi.

- Ó, szóval ennyire fontos vagy neki? – meregeti a szemeit, majd húzza fel egyik szemöldökét, úgy, hogy az szinte fent ragad a homloka közepén. Furcsa ez az egész. Mit tehettek vele azért amiért én így cselekedtem?  Amiért így kibújt belõlem az irigység, és elfelejtettem, hogy mit mondott…  csak akkor használhatom az erõmet ha az életem forog kockán. Ez most az én hibám is volt, de még is. Kit ne futna el az irigység, ha így látná a szeretõjét?

- Miért jöttél? És mi történt veled aznap? Nem láttalak a táborban. – lesüti a szemeit, lerí róla, hogy valami olyat tett amit megbánhatott volna, de nem tette. – Hadd haljam! – rivallok rá megerõsödött hangon. Így még nem is szóltam senkihez.

- Valcan kiküldetett minket a hegyek határába vadászni egy csapattal aminek a vezetõje nem más volt, mint Leif.  – bólogatok neki egy aprót, hogy folytathatja, majd betûröm a kis tincseimet a fülem vonalához.  – Leif és a csapata rég halott, amikor te felépültél akkor már rég a szekéren tartottak haza, darabokban ifjú úr. – kicsit meghökkenek, ennek milyen értelme volt? Csak bõszítették maguk ellen ezt a népet is, amihez én most édes szállal kötõdöm. Nem kérdezhetek többet, egy halk hang zavarja meg a társalgásunk. Csoszogás, majd halk torokköszörülés.

- Jó újra együtt látni titeket. – nyöszörgi a vén kuruzsló, aki annyira félelmet keltett bennem mikor közbeavatkozott. Sorel gyors mozdulattal karöltve kapja hátra a fejét, s sötét ébenfekete haja a ruhája alá sodródik.

- Még te hiányoztál ide. Khalil, tudd, hogy az életem árán megvédelek. Ezt a feladatot rótta rám édesapád. – felcsillan a szemem, nem jutok levegõhöz, a szusz a tüdõmben ragadt. Istenem, mit mondott?

- Találkoztál apámmal? Voltál otthon? – tapadok azonnal a köztünk lévõ rácsok és fa elemekhez. Nem válaszol a kérdésemre, csupán a sámán szavait hallgatjuk végig.

- Nem kellene már itt lennetek, tudhatnád, hogy Valcan már rég halott. – megáll bennem az ütõ… mi az, hogy halott?! Meg sem éreztem, az utóbbi itt töltött idõben csak nagyon halovány jelét észleltem. Mind végig itt haldokolt, és én nem segítettem rajta, nem mentettem meg, nem voltam ott neki… mind az én hibám.

- Nincs értelme tovább itt maradnunk Sorel. Szabadíts ki. – emelem fel a fejem és árasztom el hidegséggel a helységet, valami varázs lehet ezen a helyen nem tudom bevetni a technikáimat. Éles pengeként vágott léket a szívembe. Nincs miért élnem itt tovább. Nagy huppanással szakítja be az ajtót, majd enged utat. A ruhám hosszú részét leszaggatom, és magammal viszem. A sámánra egy fintorral reagálok, nem szólok hozzá többé. Soha többé.

Sorellel az ott ácsorgó lovakhoz futunk, õ felpattan az egyik szürkére, nekem pedig egy hófehéret hozott ami szinte olyan mint a sanyargatott álmaimban látott példány. Nem vagyok rest, és felpattanok rá, majd megrántom a kantárt és  a lenyitott várkapun vágtatunk ki az ismeretlenbe. Sorel vezet árkon bokron, dombról hegyre, majd feltûnik a hatalmas szürkületben egy kis falrész.

Nagyot dobban a szívem, hazaértem. Hogy mennyit vártam erre nem is tudom hirtelen. Nem is figyeltem, elhagytam valahol azt a ruhadarabot. Egy csomó ember sereglik a házak elé, én pedig kicsit megszeppenve és fáradt tekintettel nézek körül. A lóval közvetlenül Sorel mögött haladok, szorosan az állat oldalához szorítva a lábaim.

- Megjött az Ifiúr! Visszatért!! – üvöltik harsány hangon, éljenezve az irányomba. Egy hitetlen hang megszólal, majd nagyot nyeldesve nézek az irányába. Egy magas izmos férfi figyel az egyik legnagyobb ház tornácáról, biztos nem oda való a ruhája sokkalta pompásabb annál a kettõénél aki vele vált szót. Elképedt arca kettõnk között fordul jobbra és balra. Elkiáltja magát, majd egy gyönyörû hosszú fekete hajú nõ lép elõ.

- Bátyus… bátyus te vagy az? – sikítja örömtelien, én pedig leugrom a lóról és elé sietek. Vékonyka, ám õ sem lehet az az ártatlan fajta.

- Rhozin, mondd, hogy ez most nem egy álom? – ölelem szorosan magamhoz, és hajolok a jó illatú bõréhez. Az apró tábortüzek narancssárgás fénnyel világították meg az egész jelenetet. Még egy nõ szalad elõ, majd az elõbb leírt férfival közeledni kezdenek. Lassan elválunk egymástól a kishúgommal, majd a pár felé fordulok, na ne mondd, hogy…

- Azt hittük meghaltál édes fiam! – kezdi az asszony, majd bemutatkozik szelíden kezelve engem. – Nem tudom mennyire emlékszel rám, én lennék az édesanyád, Rashida. – megcirógatja a kezébe simuló kezem, és egy lágy mosollyal szeretget meg. Ilyen lenne édesanyám szeretete, olyan szelíd és engedelmes, még is tiszteletet parancsoló a jelenléte. Apropó…

- Azért hagyd levegõhöz jutni. – dörmögi egy mélyebb hang, majd õ is magához szorít. Nem bírom ki, hogy fel ne említsem  a látomásaimat.

- Láttalak álmaimban a húgommal együtt, megjelentetek nekem. Te lennél az apám? Gokman nagyúr? A Laos nép királya? – szélesen elmosolyodik, majd elenged.

- Szóval te sem estél messze a törzsünktõl, ne értsd félre, a képességeidre értve. – vezet beljebb, még a többiek bekötik a fáradt lovakat, és lepihennek, ám az õrszemek mindig a falakon nézik a láthatárt, fürkészik az esetleges ellenséget. Köztük is vannak látók, mint megtudtam, nem csak az én képességem ez. Örökletes. Az érzékenységem, és a régi Khalil jelleme anyámé, a mostani pedig apáméra üt. Na meg van itt ez az új Khalil is… akinek gondjai vannak, aki immár visszatért a családjához még is boldogtalan.

- Gyere, öltözz át, össze van szabdalva a ruhád. – mosolyog rám Rhozin, és vezet a felkaromra fogva egy takaros kis lakrészbe ami ismét ismerõs. Ez az álmaimban látott szoba, mi mindenre jó ez a vérörökség. Kapok pár ruhát, fekete buggyos nadrágot, a vádlimig érõ kicsit világosabb lábbelit ami jó meleg bélésû, és egy szõrmés a vállain fém védõ szerelésekkel toldott felsõrészt.  A hajamat ismét szabadjára engedtem, ahogy azt a húgomtól is hallottam. Itt így szokás, fonatot készített nekem, majdnem olyat mint én aznap a sátorban, de õ sokkal jobban meg tudja oldani. Pihegek kicsit a fekhelyemre kucorodva, majd a nagy gonddal takargatott tetoválásra simítom a kezem ruhán keresztül. Ez mindig rajtam lesz?

Kintrõl üvöltés hallatszik, majd hangos huppogás, és elõkészületek sorai következnek amit szemmel kísérek az ablakomból. Édesanyám siet be nagy loholva.

- Az ellenség már a nyakunkon van, tudsz néhány erõsebb igét ahogy jól tudom. – pakol és készülõdik õ is, majd felém fordul és végigmér, hozzám képest egy fejjel alacsonyabb, de stram és izmos, ahogy a harci szerelésébõl látom.

A hangok egyre vadulnak, s már mindenki kint áll. Vannak harcosaink, de fõként mágiával  vetekszünk az egyéb ellenséggel szemben.

- Ránk szabadítottad a fogva tartóidat fiam?- kérdi kicsit zabosan, majd néz anyámra, és Rhozinra, akik harci szerelésben mint holmi amazonok ott álldogálnak a vár egyik fõ ormán, ami az ellenségre néz. Én is éppen oda tartok feléjük, és lenézek a hatalmas magasságból a lenti népségre, mikor a lábamon tekeredõ kígyó felizzik, s újból hallom a gondolatait…

„… hogy tehette ezt, nem fogok könyörülni, nem érdemli meg… „   

Ha-halottan is, tud beszélni? Hogy lehetséges ez? Azt mondta a sámán, hogy miattam ölték meg, akkor még is mit mondott nekem? Milyen hazugsággal tömte tele a fejem?!

A gondolataim csak is ezek körül forognak, majd a hajamba kap a hûvös szél, és igyekszem keresni Valcant a tömegben. Húgom a vállamra rakja a kezét, majd odasúg valamit, hogy csak én halljam.

 - Idézz egy patrónust, és keresd meg. – vigyorodik rám, ilyenkor is képes ilyenre mikor a harc már  a kapuban áll. Elõre nyújtom a kezem, majd elmormolom az igét amit az imént tanultam. Mindenkinek más állat képében jelenik meg ez a sûrû kékesen derengõ energiagóc. Úgy látszik az enyém egy hatalmas ordas kutya képében keresi Valcant, figyelem az útját, leszegve fejemet figyelem azt, hogy utat enged az összes gyalogos katona, és a lovasok is  a furcsa jelenésnek. Az állat hallgatagon közelít a cél felé, majd egy fújtató lovon látom meg a feldúlt herceget, amint éppen meglepõdve figyeli a közeledõ furcsaságot. Az pedig leül elé.  

Valcan

A Havas Puszta mentén végigvágtatva megannyi várakozó harcos mellett haladok el. Néhányan felém fordítják a fejüket, mások viszont észre sem vesznek, vagy csak annyira a hamarosan megkezdõdõ harcra összpontosítanak, hogy nem is tudnak másra koncentrálni. Ez is csak nekem kedvez, mert így akadálytalanul beérek az erdõbe, amelynek szívében Khalil törzse él. Minél közelebb megyek, annál biztosabb vagyok benne hogy õ is itt van. Érzem a jelenlétét, erõsen és tisztán, a fejemben a gondolatai visszhangját, de a többségük zavaros, kaotikus.

Amikor a fák már olyan sûrûn követik egymást hogy nem lehet lóval tovább menni, leugrom a nyeregbõl és gyalog folytatom tovább. A kezem a kardomon pihen, bár még így is veszélyes egyedül a vélt ellenség területére merészkedni, de ha bele is halok, õ akkor is megkapja a büntetését amiért átvert és elhagyott. Mert minden szava, amit a hûségrõl és a szerelmérõl suttogott a fülembe, csupán hazugság volt, mellyel a saját életét kívánta megvédeni.

Hirtelen torpanok meg a bokáig érõ hóban, mikor egy különös, eddig nem látott jelenés tûnik a szemem elé. Egy farkast formázó lény, ami úgy izzik, mint egy csillag az égen. Tudom, hogy mágia, azt is hogy kié, mert érzem az állatban Khalil erejének bizsergését, de azt nem, hogy ez vajon egy fegyver-e. Jéglándzsáit már ismerem, ahogy tûzgyújtó képességét is, de vajon mi lehet ez?

Az állat elõre bök a fejével majd háttal nekem el is indul. Egy pillanatig nem mozdulok, gondolkodom, hogy kövessem-e vagy sem, de ha Khalilhoz tartozik akkor talán hozzá vezet. Hisz valószínûleg õ is érzi már a jelenlétem, ha ilyen közel vagyok hozzájuk. Azon csodálkozom csak, hogy még egy laoszi harcos sem rontott nekem, egy ember sem támadott meg azért amiért rabszolgaságban tartottam a fiukat.

Óvatos léptekkel közelítem meg a ködbõl kibontakozó faházat, mi elõtt egy kikötött ló kapja fel a fejét jöttömre és kezd nyeríteni. A farkas besétál a házba egyenesen át a falon s eltûnik a szemem elõl. Körülnézek, de senkit sem látok, csupán azt a jelenlétet érzem odabentrõl amire már napok óta áhítozom.

Nem is tétovázom tovább, a kardomat még mindig szorosan markolva lököm be az ajtót és lépek be rajta. Nem zárom be magam mögött, mert a tekintetem azonnal Khalil törékeny alakjára vándorol a szobában. A testét vastag prémréteg borítja, alóla elõsejlik egy finomabb halványkékes anyag, ami körülöli az egész alakját, tincsei vad fonatokba rendezve simulna alá, a szemei pedig csillognak mint két gyönyörû jégkristály.

Olyan könnyû lenne… a lábaim szinte maguktól vinnének felé hogy magamhoz szorítsam és soha el se engedjem, de erõvel egy helyben maradok. Még ha bolond módjára be is sétáltam a csapdájába, bármennyire is akarom hogy az enyém legyen, nem tudok megbocsátani neki. Nem lehet, nem tehetem!

- Alábecsültelek téged. – szólalok meg nagy sokára, halk, nyugodt hangon – Nem hittem volna, hogy képes vagy ilyen alávaló módon hátba szúrni. Úgy tûnik tévedtem.

- Valcan…

- Csak azt áruld el nekem, mielõtt meghalsz hogy miért? Miért kellett eljátszanod a szerelmet, ha már aznap megölhettél volna és megszökhettél volna, amikor visszatértek az emlékeid? – ez azóta motoszkál a fejemben, hogy láttam mire képes.

- Nem értem mirõl beszélsz, én nem árultalak el! – lép közelebb, majd tétován vissza – Hogy is akartam volna ártani neked amikor szeretlek. Mindazok ellenére mennyit szenvedtem a kezedtõl. – suttogja az utolsó mondatot lehajtott fejjel.

Összepréselem az ajkaim, az ujjaim csontropogtató erõvel szorulnak a kardom markolatára. Szeret? – Annyira erõs volt ez a te híres szerelmed hogy az elsõ adandó alkalommal elszöktél elõlem, te átkozott! – teszek felé néhány fenyegetõ lépést, õ pedig a falig hátrál elõlem. Mikor közvetlenül elé érek, megcsapja az orrom a finom illata, a tél és a fenyõ keveréke, s egy pillanatra elgyengülve megsimogatom az arcát. – Khalil… nem akartam hogy így legyen…

Egy gyors mozdulattal megragadom a nyakát és megszorítom a kecses testrészt. Mintha csak most térne magához és jönne rá, hogy mit is akarok tenni, vékony kezeit a csuklómra fonva próbálja eltolni, esélytelenül, majd mintha apró jeges tûszúrások érkeznének a kezembe, a csontomig hatolva. Felszisszenek, de nem engedem el, tovább szorítom.

- Ne-h… Val… kan… szereth…lek… - nyöszörgi kétségbeesett tekintettel, egy kristálykönnycsepp kibuggyan a szemébõl és végigszánt a hófehér bõröm.

Az egyik kezét elvéve a csuklómról, látom, hogy a jégbõl egy hegyes tõrt formáz védekezésül. Egy pillanat alatt elroppanthatnám a nyakát, teljesen ártalmatlanná, halottá tehetném, de nem bírom. Nem tudom megölni!

- Elmenekültél elõlem! Elszöktél tõlem! – mennydörgöm csalódottan és dühöse, az hüvelykemmel elszorítva a levegõt elõle.

Hörögve kap utána, az apró jégtõr a karomba fúródik, egyre mélyebbre. A fájdalomtól egy röpke idõre lazul a szorításom amit kihasználva kiszabadítja magát, de az arcán a könnyek úgy csorognak lefelé ahogy a vöröslõ vérem a könyökömön.

Nem fogja magát megadni, õ sem akar meghalni, s ha kell védekezni fog, ebben biztos vagyok.

Hát tegye csak! Ha harcban fizet meg az árulásért úgy én is méltónak érzem majd a büntetését.

- Nehm szöktem ehl tõled… - lihegi levegõ után kapkodva, de a tõrt szorosan tartja a mellkasa elõtt – Teh… meghaltál!

- Mi a fenérõl beszélsz? – förmedek rá értetlenül – Itt állok elõtted, hogy lehetnék halott?

Megrázza a fejét. – Ah… a sámán. Nekem azt mondta… meghaltál. – mélyet lélegezve rendezi kissé a légzését – Azt mondta meneküljek, mert téged kivégeztek miattam, hogy már nem tudok mit tenni.

- Hazugság! A sámán tudta hogy életben vagyok hisz õ engedett ki. Való igaz a börtön mágikus rácsai miatt én sem éreztelek, de amint átléptem a börtön falait…

- De akkor már messze jártam, nem éreztelek! Higgy nekem!

- Hazudsz! Tudhatnád… megérezted volna a halálom, sõt a kötelékünk amivel magamnak követeltelek olyan erõs, hogy tán még téged is magammal rántalak a halálba!

Megrázza a fejét, s mikor felé lépek a tõrét megmarkolna feszíti meg magát, felkészülve a harcra, de nem moccan, miközben én is elé érek, a kardom hegyét az álla alá irányítva, míg az õ tõre hirtelen megnyúlva a mellkasomnak feszül.

Keserû mosoly szökik az arcomra. – Tedd csak meg, próbáljuk ki vajon velem együtt halsz-e. Méltó bizonyság lenne ez a te szerelmedrõl.

- Nem akarom hogy meghalj!  - dobja el a fegyverét, ami eltûnik a semmibe – Tudom, hogy te is szeretsz, még akkor is ha csak ritkán mutatod. Engedd, hogy megmutassam, engedj a gondolataid közé, és bebizonyítom.

Valóban… ez a legegyszerûbb módja annak hogy megbizonyosodjam az igazamról. Mert ha nem a mágikus kapcsolatunk révén, hát majd a billogom mágiáját használva nézek a fejébe.

Ledobom a kardomat a földre, arcát a kezeim közé véve mélyen a szemébe nézek, erõsen koncentrálva a közöttünk feszülõ, vibráló kapocsra, s alig egy perc múlva az emlékei mint egy mozgó képsor peregnek le elõttem, onnantól kezdve amikor a jelem a combjára került. Rengeteg emléke van, amibe kedvem szerint belátást nyerhetnék, de most csak egyetlen egy dolog érdekel, s mikor ráakad kis híján elveszítem a fonalat a döbbenettõl.

A sámán… Khalil igazat mondott…!

Majdnem megöltem õt… majdnem, pedig õ valóban szeret…!

A sámán… miért tette ezt? Mi oka volt annak a vénembernek arra hogy ilyen módon verjen át? Miért akarta hogy bosszúból végezzek vele?!

Hirtelen engedem el az arcát, de azon nyomban elkapom a vállát és magamhoz szorítom, beburkolom az ölelésembe, az ajkaim a nyakán simítanak végig, majd az arcán míg meg nem találom a puha száját melyek már sós ízûek a könnyeitõl.

Halkan duruzsolva suttogom a nevét, a végtelen megkönnyebbülés, hogy nem öltem meg nyomban amikor megláttam, s halk bocsánatkérés, de nem csak azért amit az imént tettem. Soha semmit nem kellett megbánnom, talán nem is érti hogy ez a pár szó, a bocsánatkérés, a vigasztalás mindenért szól amit elkövettem ellene, amit megtettem vele.

- Valcan… Valcan…

- Én gyönyörû Khalilom… az enyém vagy! Soha többé nem eresztelek el, soha! – mondom szenvedélyesen két csók között.

Gonosz nevetés töri meg a meghitt pillanatot, reflexbõl tolom Khalilt a hátam mögé, hogy megvédjen, ha kell, de õ átbújik a karom alatt és mellém lép. Nem tiltakozom, a tekintetem egy pillanatra sem veszem le az nyitott ajtóból árnyékot vetõ girhes alakról, akirõl a jóhiszemû maszk, úgy olvadt le, mint faágról a jégcsap.

- Nagy kár… nagyon nagy kár. – cöccög botjára támaszkodva.

Rávicsorgok. – Ezért megfizetsz, te nyomorult! A saját kardommal foglak feldarabolni, a testrészeidet pedig az Erõd falára szegezem, hogy a varjak lakmározzanak a rothadó húsodból!

Felnevet és ezzel csak még nagyobb haragra lobbant.

- Ti harcosok! – nevet vidáman – Annyira okosnak meg erõsnek hiszitek magatok, hogy megfeledkeztek arról, hogy mindig van valaki, aki találékonyabb, mindig van valaki aki több erõt birtokolhat… birtokolhatna.

- Miért hazudtad azt hogy Valcan meghalt? – szegezi neki a kérdést Khalil ellenségesen.

- Nem jöttél még rá? Vagy talán az emlékeid még mindig nem a régiek? – húzza fel a szemöldökét. – Rendben, elmondom. A csata nemsokára kezdetét veszi majd, míg mi itt beszélünk és elárulom herceg, véresebb lesz mint bármelyik ütközet valaha is. – elvigyorodik – Hisz egy laoszi kém lefejezte a királyukat. Ez alighanem bosszúért kiált, nem de bár Valcan?

Felszisszenek a haragtól, a gyûlölet izzik a szememben ahogy ránézek, a mellkasomban égetõ tûzként terjed a bizonyosság. – Megöllek ha addig élek is! A véredben fog ázni a padló te mocskos áruló!

- Mit ér a nyers erõ az én mágiámmal szemben? Van fogalmad róla hány laoszi életét szívtam magamba? – szorítja marokra a kezét.

Halvány derengés jelenik meg mellettem, majd feltûnik a korábban látott farkas is, s mikor Khalil arcára pillantok, ugyanazt a gyilkos haragot látom rajta, amit én is érzek.

- Megfizetsz a társaimért is! – sziszegi felé.

- Nem érhetsz fel hozzám kicsikém, hisz még harcolni se tudsz rendesen az összes emléked nélkül!

- Az lehet, hogy nem emlékszem minden fortélyra, de… - megragadja a kezem, az egyik ujját ami izzani kezd a karomon vérzõ sebhez érinti és végighúzza rajta, összeégetve a vágás széleit. Egy hangot sem adok, meg sem rezzenek míg a sebet összeforrasztja, majd visszafordul a sámán felé… - mi együtt harcolunk, míg te egyedül!

Khalil

A hamvas kéken derengõ állat egy biccentéssel hívja maga után Valcant. Kicsit tétovázva lép a mutatott irányba és közeledik felém. Nem bírom tovább nézni ezt az egészet, hogy harchoz készülünk ám senki nem tesz semmit. Besietek a lakrészembe ahol lehuppanok az alváshoz használt alkalmatosságra. Még inkább közelebb érzem a jelenlétét, szinte ugrálnék örömömben, hogy ismét láthatom de a helyzet nem engedi. A lovam egy apró nyerítéssel toporzékol ahol kikötötték, erre nagyon dobban a szívem. Majd az ismerõs patrónus ismét eggyé válik a testemmel, ami immár hasonlóan a lovamhoz egy helyben álldogálva fújtat és mereszti a szemeit a vendégre. Kissé hangos dörrenéssel nyitja be az ajtót, és kardján tartott jobbjával mered az arcomra. Micsoda rossz gúny ez? Hiszen azt mondta a sámán, hogy már nem él. Akkor pedig nem is tud ártani nekem, mi van ha a szelleme az?  A szokásos barnás öltözetet viseli teleaggatva egy csomó fegyverrel és segédlettel amik a csak a segítségére lehetnek. Egy érzelem sem látszik az ábrázatán a gondolatai pedig olyan tiszták mint a finom porhanyós hó.

 - Alábecsültelek téged. – csendül fel a hangja végre. Mennyire hiányzott, ilyen kis idõ után is. – Nem hittem volna, hogy képes vagy ilyen alávaló módon hátba szúrni. Úgy tûnik tévedtem.

- Valcan… - ejteném a nevét de megszakít még ebben is. Egy apró még ismeretlen fény gyúl a szemében, ez a reménytelenség és a gyûlölet lenne?

- Csak azt áruld el nekem, mielõtt meghalsz hogy miért? Miért kellett eljátszanod a szerelmet, ha már aznap megölhettél volna és megszökhettél volna, amikor visszatértek az emlékeid? – jó kérdés. Talán mikor még nem emlékeztem beleszerettem a hangjába, a nálam nagyobb uralkodó izmos testébe ami annyiszor magához húzott. Abba a biztonság érzetbe amit mellette éreztem ameddig az a váltságot követelõ kutya el nem intézett bevertem a fejem és… viszont az a tisztelet és ragaszkodás amiben felnõttem mellette mind máig bennem él, és titkon még több lett belõle mint számíthatták volna a kívül állók.

- Nem értem mirõl beszélsz, én nem árultalak el! – elfelejtettem, hogy nem mehetek ennél közelebb, így gyorsan távolodom kicsit tõle. – Hogy is akartam volna ártani neked amikor szeretlek. Mindazok ellenére mennyit szenvedtem a kezedtõl. – megragadom a ruhám szélét és alig láthatóan rámarkolok, majd leszegem a fejem és elsuttogom a mondandóm.

– Annyira erõs volt ez a te híres szerelmed hogy az elsõ adandó alkalommal elszöktél elõlem, te átkozott! – lendül meg a hatalmas test felém, én pedig a szoba fehéres falának simulva hajtom oldalra a fejem. Kicsit kivár, majd mint ha a haragja egy része elpárolgott volna az arcomra simítja a kezét és nyájasan szól hozzám.

– Khalil… nem akartam hogy így legyen… - mint egy árva állat aki megbízik az elsõ lényben akit az anyja helyett lát nem hiszek a szememnek. A másik végtagja a nyakam köré szorul és felfüggeszt a falhoz lökve. Olyan hirtelenül ért, egyre inkább elszorítja a levegõ útját elõlem az én kezeim pedig görcsösen fonódnak az engem sanyargató csuklóra.  Nem tudok olyan erõsen rászorítani, hogy elengedjem, nagyon nincs ínyemre de apró vékonyka jég tûket szúrok a bõre alá, egészen a húsáig.

- Ne-h… Val… kan… szereth…lek… - nyögöm elfúlóan, majd sírni kezdek és csak az egyik kezem tartom a fojtogató alakén. Nem akarok meghalni, nem az õ kezeitõl, már égen megölhetett volna ha akarta volna de nem tette. És lásd, eljutottunk idáig egy kicsit vastagabb gégpenge válik láthatóvá a kezemhez rögzülve pont olyan amivel a farkasokat azon az estén lemészároltam.

- Elmenekültél elõlem! Elszöktél tõlem! – mennydörgi keserves hangjával. A sós kis cseppek pedig szüntelen peregnek le az arcomon, a szorítás pedig egyre csak erõsödik az arcom az eredeti színénél is halványabb és a szemeim kezdik nem õt, hanem a plafont nézni görcsösen. Nincs mit tenni, fel kell ébreszteni ebbõl a rémálomból, a maradék erõmmel a kezébe vágom a tõrt és végigszántok a szép barna bõrén.  Nagyot szisszen és egy kicsit könnyebbé teszi a dolgom így mindjárt kiugrok a karmaiból és bágyadtan hurrogok levegõ után.

- Nehm szöktem ehl tõled…Teh… meghaltál! – rikkantok fel éles hangomon a könnyeimmel küszködve. Még mindig elmosódott kicsit  a kép és imbolyog de a fegyverem még mindig támadásra készen áll. Most tényleg úgy fest mint egy kísértet…

- Mi a fenérõl beszélsz? Itt állok elõtted, hogy lehetnék halott? – kérdez vissza gõgös, és sértõdött hangnemben, csak megingatom a fejem. – Ah… a sámán. Nekem azt mondta… meghaltál. Azt mondta meneküljek, mert téged kivégeztek miattam, hogy már nem tudok mit tenni. – válik lélegzetem egyenletesebbé és kielégítõbbé.

- Hazugság! A sámán tudta hogy életben vagyok hisz õ engedett ki. Való igaz a börtön mágikus rácsai miatt én sem éreztelek, de amint átléptem a börtön falait… - az egész egy zavaros katyvasz, a sámán kiengedte, de elõbb engem, és ezek a mágikus rácsok, mi ez az egész?

- Hazudsz! Tudhatnád… megérezted volna a halálom, sõt a kötelékünk amivel magamnak követeltelek olyan erõs, hogy tán még téged is magammal rántalak a halálba! – a szédülés kiment a fejembõl, így könnyedén ismétlem az elõbbi mozdulatot  és harcra feszítem a testem minden ízét,  amint közelebb lép a szívem szinte fájdalmasan összeszorul. Ne tedd ezt, ne gyere közelebb, hogyan mérgedhetett el ennyire a helyzetünk. Ne tagadja le, õ is szeretett engem, éreztem a kötelékünkön át. Védekezésként megnövelem a fegyvert úgy, hogy a szegycsontjáig érjen de éppen csak addig még a ruhája szálait nem kócolja. A kardját rég kivonta, s most az állam alá tereli a rideg fémet, de õ sem ejt sebet.

– Tedd csak meg, próbáljuk ki vajon velem együtt halsz-e. Méltó bizonyság lenne ez a te szerelmedrõl. – miért vesztette el az eszét, azt sem tudja hol van, gúnyt ûz belõlem, de én még ezt is bírom ahogy mindig is tettem.

- Nem akarom hogy meghalj! Tudom, hogy te is szeretsz, még akkor is ha csak ritkán mutatod. Engedd, hogy megmutassam, engedj a gondolataid közé, és bebizonyítom. – eleresztem a tõrt, ami csillagporként hullik alá és tûnik a semmibe. Csak is igazat akarok neki most sugározni, hogy végre tisztán lásson. Helyesen cselekszik, két hatalmas karjába fogja az arcom és mélyen a pupilláimat fürkészi. Most megmutatom neki, hogy mi lehet a probléma forrása. Egészen attól az estétõl amikor megelégelte az engedetlenségem és még közelebb férkõzött hozzám. Minden egyes momentumon átpörögnek a gondolatai és lassan ráébred. a dühe pedig hamarosan elszáll és értelmét nyeri minden, így közösen rájövünk egy valamire. A sámán keze van mindenben, és sejthetem s, hogy ki lehet õ valójában. Elereszt, ám nem sokáig, a testünk ismét pár másodperc elteltével újból találkozik. Közel húz, hogy a mellkasára fordíthassam az arcom és megnyugvást találhassak. Az ajkaival becézi a nyakam vonalát, majd a felszáradt könnyek helyén kalandoz az orcámon és megcsókol. Olyan most mint egy falat kenyér, végre megbizonyosít abban amit már régen reméltem és gyõzködtem magamat. A szuszogásának kis pamacsai a bõrömet érik, ahogy a fülemben is visszacsengnek a magasztaló szavai, és a megbánása amit odasúg teljesen közel. Most teljes minden.

- Valcan… Valcan… - kapok levegõk után forró pírrel tarkított arccal.

- Én gyönyörû Khalilom… az enyém vagy! Soha többé nem eresztelek el, soha! – hadarja, majd ismét mohón az ajkaimra tapad és immár ismét lehunyt szemekkel adom át magam az érzésnek, hogy végre igaz módon lehetek az övé s õ az enyém. A meghitt pillanatot egy sivár kacaj töri meg, szinte fuldokló, gonoszságtól átitatott. Az én Valcanom azonnal a háta mögé terel, de nem maradok ott sokáig, az egyik karja mellett elõmerészkedek a rejtekembõl.

- Nagy kár… nagyon nagy kár. – rémlik fel egy szakadt, szinte pókhálós köpenyû szürke alak. Az arcán a ráncok mélyen húzódnak de annál rekedtesebb és ércesebb a hangja.

– Ezért megfizetsz, te nyomorult! A saját kardommal foglak feldarabolni, a testrészeidet pedig az Erõd falára szegezem, hogy a varjak lakmározzanak a rothadó húsodból! – dübörög Valcan ideges baritonja a vén kuruzslót szidva, és hatalmas haragra gyúlva.

- Ti harcosok! Annyira okosnak meg erõsnek hiszitek magatok, hogy megfeledkeztek arról, hogy mindig van valaki, aki találékonyabb, mindig van valaki aki több erõt birtokolhat… birtokolhatna. – néz az utolsó szónál rám, és bírálva szitkozódik az orra alatt.

- Miért hazudtad azt hogy Valcan meghalt?- nem bírom megállni, hogy ne szóljak közbe így az én hangom is valamivel erélyesebben csengõen szólal meg.

- Nem jöttél még rá? Vagy talán az emlékeid még mindig nem a régiek? Rendben, elmondom. A csata nemsokára kezdetét veszi majd, míg mi itt beszélünk és elárulom herceg, véresebb lesz mint bármelyik ütközet valaha is. – húzza fel a szemöldökét kioktatóan. - Hisz egy laoszi kém lefejezte a királyukat. Ez alighanem bosszúért kiált, nem de bár Valcan? – felmorran mellettem, a kezei ökölbe szorulnak és képesek lennének egyhelyben összeroppantani ezt a nyomorultat elõttünk. – Megöllek ha addig élek is! A véredben fog ázni a padló te mocskos áruló!

- Mit ér a nyers erõ az én mágiámmal szemben? Van fogalmad róla hány laoszi életét szívtam magamba? – a harag most izgalommal vegyülve tör fel belõlem, újból megidézem az ordas kutyát ami vicsorogva méri végig a kuruzslót.

- Megfizetsz a társaimért is! – fújom ki a levegõt hangosan felszisszenve. Itt helyben szét tudnám tépni.

- Nem érhetsz fel hozzám kicsikém, hisz még harcolni se tudsz rendesen az összes emléked nélkül! – való igaz, hogy nem tért vissza még pár aprócska részlet a múltamból, és  a képességeimbõl, de ennek most jött el az ideje. Most kell megint megtanuljam. A kezeim megint kék derengésben úsznak és kicsit higgadtabban nézek a feladat elébe.

- Az lehet, hogy nem emlékszem minden fortélyra, de… - elõször is a kedvesem kezén ejtett sebet gyógyítom meg, hogy teljes értékûen harcolhasson majd velem együtt, majd kézen fogom, s így nézek dacosan a vénember szemeibe. Ki fogunk innen jutni, meg fogjuk akadályozni a háborút és ezt az egészet. Ha tényleg igaz, hogy a király halott… - mi együtt harcolunk, míg te egyedül!- kicsit hátrébb lépek és hirtelen ér  a felismerés, hogy a kard amivel engem is fenyegetett a szoba másik sarkában hever. Jégbõl egy erõs és nem olvadó fegyvert növesztek a kezébe, majd a tenyeremet a kezére simítom és mélyen a szemeibe nézek egy megértõ arckifejezéssel.

„ Gyerünk, vessünk véget ennek… „

Az izmai mint valami gyors vadállaté megrándulnak, és a kardot a sámán felé lódítják. Az mint valami szürke köd oszlik el és tér ki a támadás elõl, de nem vár sokáig, mert most én repítek felé éles tûket és célzom meg ismét szüntelenül, nem kímélve. Valcan addig kivár, és figyelmesen követi az eseményeket, majd amég én lekötöm a figyelmét addig õ sebet ejt a vénember hitvány testén. Egy éktelen horkantással fordul az irányomba és elordítja magát dühösen a kezeivel jeleket formálva.

- Gyenge vagy ifjú varázsló!? – a következõ pillanatban pedig már egy hatalmas tüzes felhõ közelít hozzán amit módomban áll kivédeni. Felkapom a kezem, és egy erõs, hideg ködfalat emelek a támadás elébe ami ki is oltja a másikat, ehhez a saját testembõl nyertem vizet használtam fel. Kicsit pihegve kapaszkodom meg Valcan karjában aki az oldalához húzva torpan meg a küzdelem.

- Ha harcolni akarsz, akkor azt kint szemtõl szembe tegyük, és ne ilyen gyáva módon ahogy te azt most teszed. – lihegem kicsit visszanyerve az erõmet. Az ábrázatán látszik, hogy ebbe az egybe beletörõdött. Valcan gondolatai összemosódtak, ideges, és egy kis félelem is kisejlik a fejébõl. Elõször a sámán távozik a helységbõl, mindvégig hátrálva meg nem adva magát, majd mi ketten. A rokonaim, és a többi népek érdeklõdve vetik figyelmüket ránk, szinte megkövülve hagyják aba a csata elõkészületeit. Valcanomba karolva bújok közelebb és vizslatom végig sérüléseket keresve. Szerencsére semmi, ilyen egy erõs harcos.

- Khalil, mi legyen? – súgja oda tétován míg én kicsit távolodom tõle és elmagyarázom neki a gondolataimban a tervet. Az egyik mágiámmal próbálom lefogni, még õ egy gyors szúrással megcélozza a szívét. A többiek hátrébb húzódnak, a két különbözõ nép árgús szemekkel figyeli a tetteinket, van akinek a száját is tátva felejti. Egy halk igét elszavalva nézek az ellenségünkre, aki megint támadó állást vett fel, Valan megemeli s súlyos pengét, majd csalfán megindul így maga felé ugrasztja a sámánt. Én addig egy csinos kis jégzuhatagot eresztek rá, a lábait össze szurkálják a vastag lándzsáim de nem engedi magát megsebesíteni a kard által. Ez nehezebb lesz mint gondoltam.

- Annyi idõn át vártam erre a pillanatra, most nem fogom elvéteni holmi szerelem miatt. Nevetségesek vagytok fiatalok. Nekem csak Khalil kell. – kikerekedett szemekkel nyelek egy nagyot, Valcan morran egy hatalmasat és arca egy érdekes grimaszba fordulva fenyegeti a sámánt.

- Te egyáltalán nem értheted ezt, egész végig azért szolgáltál minket, hogy így hátba szúrj mikor valami értékes kerül a bolond vén fejed elé. – átkozza szüntelen, de nem is beszél sületlenségeket. Mellé lépve állok ki mellette, de figyelmetlen lehettem, ugyan is egy gusztustalan varázslat gúsba köt és nem ereszt. Majd a varázsló minden ellenkezésem ellenére jobban megszorítja a csontvázakhoz hasonló béklyóját ami apró nyögésre késztet.

- Túl hosszú ideig vártam Khalilra, szükségem van az erejére, hogy végre én lehessek ennek a porfészeknek az ura! – ordítja diadalittasan, hirtelen kiráz a hideg, lúdbõrözik a hátam. Jajj! gyerünk szabadulnom kell! Valami baj van, egyre jobban erõtlennek érzem magam, amit a Nagyuram is megérezhetett mert fújtatva borzasztó gyorsasággal vág a varázsló felé aki e miatt súlyos sebet szerez. A mellkasán egy hatalmas véres kráter tátong, de ami ott fogad megrémiszt. Megszûnik a béklyó, majd a földre huppanok. Kicsit sem szívott el az erõmbõl, nem engedtem ezért vagyok ilyen fáradt.  Fekete árnyak kúsznak elõ a vérzõ sebbõl és teljesen õrült sikoly süketíti meg a környéket, pár katona a törzsembõl mellénk szalad és próbál rajtam segíteni még Valcan megtámaszt. Egy kis energiát adnak amivel már sokkal jobban érzem magam.

- Látom már mivé váltál az idõk alatt te átkozott, viszont az újabb generáció mindig tökéletesebb a régebbinél. – emelem meg a bal kezem és mutatok felé. – Ideje meghalnod. – mondom érzelem mentesen és szinte hátborzongatóan hideggé fagy a levegõ. Nagy szél kerekedik, majd megfogva Valcan kezét indulunk meg felé és terítjük le minden baj okozóját. Haragos szemeiben a fény kihuny és a földe esik, mi pedig vérrel áztatott kézzel meredünk  a népünkre.

- Emberek! Az eddig királyunktól hallott utasítások mind értelmét vesztették! Mivel  fivérem elhunyt a törvényeink szerint én folytatom az uralkodást. És elsõ dolgom hazaküldeni titeket s helyrehozni azt, amit már fivérem enyves keze elrontott. – ámulattal hallgatom csupán a szavait, mint egy igazi vezér. Kicsit megpihenek, majd meglátom a szüleimet ahogy felénk közelítenek. Valcan semmi pirulás, vagy szégyenérzet nélkül bújik hozzám hátulról a derekamat átfogva.

- Fiam õ mostantól az ellenséges törzs újdonsült királya és… - a húgom már hatalmas vigyorral közeledik, és hátba veregeti apánkat. Valcan most már pírrel az arcán néz a három tagú küldöttségre és nagyokat nyeldesve gyorsul a szívverése ütemesen, izgatóan. Olyan szép így, harcost pírrel az arcán látni.

- És a párom… - jelentem ki merészen, majd kuncogok egyet végigsimítva az engem karjaiba fogadó Valcant. – Rhozin, köszönöm a segítséget… - nem is kell több, a z utóbb említett személy fejbe csapja magát és nem is hisz a szemének. Elmosolyodik, majd beszélgetni kezdünk egy kicsit, és mikor már mindenki megbizonyosodott az igazáról, és  a történtek további folyásáról fájó szívvel ugyan de vele engednek. Egy feltétellel, gyakran tiszteletünket kell tegyük hiszen nem csak õ lett vezetõ, hanem én is megkaptam a tetteim miatt a címet.

Sok idõt töltünk egymással, s megszületett egy egyezmény ezentúl a népeinkbõl senki sem háborúzik a másikkal, segítjük és ápoljuk egymást mint a jó testvérek.

Egy héttel a történtek után Valcant várom éppen a hálóterembe. Az ágyon elnyúlva fekszem, a testemet pedig számtalan finomabbnál finomabb bunda borítja. Nagy sóhajok közepette érkezik meg egy szál fehér szövetet tekerve az ágyéka köré. Kicsit pirongva duruzsolok neki becézõ szavakat, amibõl már is megérti a lényeget, és belepillant a gondolataimba is.

- Szóval ennyire szeretnéd kicsikém? Még sosem kívántál ennyire. – suttogja közel az arcomhoz, ahogy közelebb ér megérzem a jellegzetes illatát, a bõrének sütõ melegét és olyan jó érzéssel tölt el.

- Be-bevallom, nagyon jól esik. – hajtom le kissé a fejemet és sütöm le a pilláimat. Mikor megérzem az ujjait ahogy cirógatják az államat csillogó kék szemeimet rá szegezem, most érzem igazán a kötelékünkön át azt a csomó érzelmet az õ testébõl áramolni. Végre megnyílt nekem, nem olyan rideg és elzárkózó mint régebben, de megmaradtak azok a vad pillanatai ami miatt még jobban megszerettem, még ha titkon is.

- Akkor hát mire vársz? Gyere, ülj az ölembe. – hívogat, és készségesen húz az immár fedetlen ölére. Most sokkalta jobb, csak is itt szeretnék maradni ezentúl, szeretni õt.

 Most már értem, milyen egy emberhez igazán a szívedbõl kötõdni.

Megjártam már  a csillagos eget és a pokol legmélyebb bugyrait is érted, sok ártatlan könnyem és vérem adtam érted. Csodálkoztál rajtam, megvertél, megbüntettél, mégis hûségesen hozzád húz az én bolond szívem. Csak is tehozzád Nagyuram…