|
Amikor mindennek vége...
Amikor már biztos vagy benne, hogy örök életedben szenvedni fogsz, mert neked ez a Sorsod...
Amikor csak a sötétség marad...
Akkor lenyúl érted egy kéz. Felránt a napfényre, megmentve, új életet adva. De ezzel vége? Megoldódott minden? Eltűnt a sötétség?
Xiang, akit a Pokol mélyéről ment ki Oliver, vajon vissza tud térni? Képes lesz valaha túltenni magát a múlton és új életet kezdeni szerelmével, vagy az árny követi majd mindenhova, lassan mérgezve meg a lelkét?
Érzelmi hullámvasút, könnyek, mosolyok, szerelem és szenvedés... ez Oliver és Xiang története.
Oliver (Lö)
Xiang (Rauko)
!!! Kemény témák, durva események, sok szenvedés, kínzás és bántalmazás !!!
Fogadjátok szeretettel!
Xiang
Ahogy meglátjuk apánkat közeledni egy idegen, idősebb férfival, összerezzenve bújunk össze. Verés lesz? De ma még nem is láttuk, és nem látni rajta, hogy ivott volna. Olyankor mindig össze-vissza járkál.
- Nézze, itt vannak - mutat ránk apánk. Hangja, modora és még gesztusai is mézes-mázosak, csak fontos vendég érkezésekor ilyen. - Válogasson csak, van fiú is, lány is, fiatalabb is, idősebb is. Viheti, amelyik csak kell.
A férfi hümmögve lép közelebb. Végigpillant rajtunk.
- A lányokat küldje vissza - mondja apánknak, ő pedig egy intéssel jelzi, hogy azonnal. A lányok hátramennek, szinte megkönnyebbülten sóhajtva. - A tizenöt alatti fiúk sem kellenek.
Ketten maradunk. Testvérem kissé gömbölyűbb a génjei miatt, mint én, hiszen enni ugyanennyit kap. Néha kevesebbet, merthogy kövér, gazdálkodjon abból, ami van neki.
- Az kell. - Ijedten szusszanok fel. Rám mutat.
- Mi is a neved? - lép közelebb apám. Elkapja az állam, forgatja a fejem, belenyúl a számba, szétfeszíti, megnézi a fogaimat.
- Xiang Pan, apám - felelem halkan, mikor hagy megszólalni és összébb húzom a nyakam. Megjelenik anyánk.
- Ő ott? Remek választás, igazán remek - lép a férfi mellé. - Van tapasztalata is.
- Sok? - kérdezi a férfi.
- Egyszer összefeküdt három munkással a gyárban. Kéjvágyó kis kurva ez. - Apám lök egyet és a hátamba tapos, így esek a férfi lábai elé.
- Nézz rám. - Engedelmesen teszem, amit kér, de nem a szemébe nézek. - Mennyi idős?
- Tizenhat - mondja anyánk.
- Nem, tizenhét ez! - morog rá apánk. - Hé, te… fene, megint elfelejtettem, a neved. Mennyi idős vagy?!
- Tizenhét, apám - suttogom. Az idegen lenyúl, elkapja az állam és feljebb ránt.
- Elviszem.
Hova…? Miért?!
* * *
A ház hatalmas. Nem tudom, hol vagyunk, de nagyon nagy a ház. Nem nézek szét. Nem merem, felemelni a fejem, de a lábam már fáj a sétától.
Autóval jöttünk, de mivel koszos voltam, nem ülhettem az ülésre, elé kellett üljek. Nyomta a hátam az előttem levő ülés vasa, pont ott, ahol apám hátba rúgott, de pisszenni sem mertem. Most is, mielőtt bejöttünk, le kellett dobálnom a ruháimat, egy cseléd rám öntött egy vödör langyos vizet és csak akkor jöhettem be, amikor megszáradtam.
Pedig hideg van…
- Vigyétek a hálómba - morogja az idegen.
- Hol fog lakni, uram? - kérdezi egy idősebb szolga.
- A gardróbban. Elég hely van ott neki. Abban amelyiket nem használom.
Nyelek egyet.
Legalább patkány nem lesz… ugye?
* * *
Egy hónapja vagyok itt. Nem sok ruhát kaptam. Egy köntöst, egy pólót és egy alsót, de mindegyik túl nagy. Kiderült, az idegent nem zavarják a sebeim. Minden este be kell vennem valamit, mielőtt ő a hálóba jön. Sosem mertem megkérdezni, de nagyon jó a kedvem tőle. Eleinte hánytam. Kétszer. De már nem. Már csak nevetek, ha jön és valahogy vágyom az érintését.
Talán emiatt lehet, hogy minden este meg kell tennem vele. Aztán kezdett rosszabb és még rosszabb lenni…
Egy hete kitalálta, hogy van egy nagy kutyája. Aznap este két szemet kellett bevennem a furcsa gyógyszerből.
Gondolni sem akarok arra az éjszakára… egész éjszaka hánytam utána, ő pedig csak nézte.
Onnantól még rosszabb lett. Két szemet vettem be mindig, mert minden este megvert. Az egyik este egy forró vassal simogatott. Hiába üvöltöttem, a hátam, a mellkasom és a bal karom összeégett. Egy szolgáló cserélgeti a kötést. De még mindig fáj.
Ma este láthatóan ideges. Belép a gardróbba. A hajamba túr és annál fogva ránt ki. Az ágyra lök és leszaggatja a köntöst. Ordítani kezd, hogy nem megmondta, hogy meztelen legyek?! Üt, ordít, majd egy mozdulattal hatol belém. A hirtelen fájdalomra hatalmasat sikítok, hiszen borzalmasan fáj. A jutalmam egy pofon, és elkezd folyni az orromból a vér.
Ekkor azonban kivágódik a hatalmas ajtó. Az idegen is oda pillant, én ekkorra már sírok is. De nem szolgák állnak ott!
Egy csapat furcsa ruhás férfi… mit… mit akarn…
Az egyikük lő, és az idegen, a gazdám összeesik. Odakapom a kezem, de a fejéhez érve furcsán puha a kezem alatt… és véres! Ordítva rúgom le magamról a férfit és amennyire tudok, lesietek az ágyról, négykézláb mászva el a gardróbba.
Pillanatokkal később valaki megáll az ajtóban.
- Hé, fiú. - Fel sem merek nézni. A térdeim közé szorítom a fejem. - Értesz engem, fiú? - Remegek. Hangok. - Ő tette ezeket veled? - Mi? Mit…?
Félve pillantok a bal karomra. A kötéseim átáztak… véresek…
- Mentőt, azonnal. A fiú borzalmas állapotban van - szól valakinek. Szólni sem merek, csak a fejem rázom. Nem szabad mentőt! Nem szabad orvost! - Mi a baj?
- Apa… apa meg fog verni ha orvos lát - suttogom. - Kérem… kérem, ne… - Rá nézek.
Magas. Magyon magas, és izmos. Nagy darab. A szemei félelmetesek, nyugati ruhát visel. A kezében fegyver van. Rendőr…?
- Kérem… nem kell orvos… csak ne bántson… kérem… most fáj, de meggyógyul majd! Mindig meg szokott! - Összefüggéstelenül motyogok, nem tudom eldönteni, hogy a fájdalom, vagy a félelem, a rettegés, hogy mit kapok, ha kórházba visznek, vagy a fenekem, az orrom, a hátam, a mellkasom és a karom fájdalma… de érzem, ahogy lassan elájulok.
* * *
Amikor felkelek, ijesztően kényelmes helyen fekszem. Azonnal mozdulnék el innen, de valaki lefog. Pedig nekem nem szabad ilyen puha helyen lennem! Csak ha… de azt sem most. Nem érzek sehol senkit.
- Nyugodj meg - hallom meg az ismeretlenül, mégis ismerős hangot. - Kórházban vagy, nyugodj meg! - Kinyitom a szemem és ijedten nézek rá.
- Mondtam, hogy nem szabad - suttogom nagyon halkan. - Nagyon ki fogok kapni, kérem… - Potyogni kezdenek a könnyeim. Félek… apa nagyon el fog verni.
- Oliver Morsen vagyok, nyomozó. Nyugodj meg. Senki nem fog bántani. - Valamiért… szeretnék neki hinni. De nem merek.
- Apától nem tud megvédeni. Kérem, csak vigyen haza, mielőtt ideér! - nézek rá könyörgő tekintettel. - Könyörgök…
Oliver
- Üdv, Oliver Morsen, életvédelmi ügyosztály – mutatkozom be a kapitány irodájában ülő öltönyösöknek. Felállnak, és kezet fogunk.
- John Wrigler és David Broster ügynökök, szövetségi nyomozóirodától jöttünk.
Sejtettem, csak az FBI-osok viselnek fekete öltönyt sötét fosbarna nyakkendővel. Vajon miért hívtak ide? Tudtommal egyik folyamatban lévő nyomozásom sem olyan nagyszabású, hogy a szövetségieket érdekelhetné.
- Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezem udvariasan. Hellyel kínálnak, így leülünk mind. A kapitány az íróasztala mögött olyan büszkén feszít, mintha aranytojást kapott volna. Mi folyik itt?
- Az ön egyik folyamatban lévő ügyével kapcsolatban kerestük fel. A város kínai negyedében történt egy gyilkosság négy hónappal ezelőtt. Olvastuk a nyomozati anyagát, az elkövető személyét nagyon talpraesetten sikerült beazonosítania, azonban az elfogatási végzést a bíróság túl későn adta ki, így Chung Liang külföldre távozott.
- Igen – biccentek. Ujjaimat összefűzöm magam előtt, és komoran figyelem őket. – Van róla információjuk?
- Van. A pontos tartózkodási helyét megállapítottuk, és mivel tudomásunk szerint ön jól beszéli a nyelvet, szeretnénk bevonni önt a további nyomozásba.
Chung Liang valami nagyon nagy zűrt kavarhatott, egy sima gyilkosságért nem menne utána Kínába az FBI. Mindenestre ez most nekem jó, mert ha együttműködök és bekasznizzuk közösen a fickót, szakmai előre menetelemben az sokat számít majd.
- Hajlandó az együttműködésre, Morsen hadnagy?
- Igen.
***
Közel három hónap diplomáciai tökölődés után végre kiutazunk Kínába. Önmagában a repülés nagyon kimerítő, de amikor két nappal később végre e helyi rendőrségi erőkkel közösen rajtaütünk Chung Liang kis birodalmán, nem csak mi járunk jól, elkapunk még néhány helyi kábítószer kereskedőt és sötét alvilági figurát. Ahogy végigjárjuk az épületet csendben és alattomosan lekapcsolunk mindenkit. Az egyik helyiségben magára Feng Xeon-ra akadunk, akinek Chung Liang dolgozik, és az FBI-os kollégák nagyon de nagyon el akarják kapni, de a nyomozati anyagba nem engedtek nekem betekintést, csupán a képét mutatták meg, és közölték hogy nagyon akarják őt élve. Nos, az első adandó alkalommal az első kínai rendőr azonnal főbe lőtte, nyilván okkal. Amíg az FBI kollégák a rendőrrel üvöltöznek, aki nyilvánvalóan felettesei parancsára cselekedett, én felfigyelek valamire. A holttest alól egy vérbe borított hangosan felsikító ember kúszik ki, és négykézláb, meztelenül bemászik a szekrénybe. Villámgyorsan. Most fogom fel, mit láttam amikor beléptem ide. Az a mocsok éppen kefélt valakit, de ahogy elnézem, csak neki volt benne élvezet. A szekrényhez lépek, és az összekuporodó alakra bámulok. El kell telnie néhány másodpercnek, hogy felfogjam mit is látok. Ilyenkor utálom, hogy túl jó a megfigyelő képességem. Egy fiatal fiú az, meztelenül, a testén rengeteg heg, friss seb és kötések. Csak az arca sértetlen, de az nagyon szép, még úgy is, hogy egy kis vér szivárog az orrából. Kezd felmenni a vér az agyamba, mert már tudom, hogy egy sorozatos nemi erőszak áldozatát látom éppen olyan állapotban, amit ép ésszel nem lehet feldolgozni. Izzadni kezdek, rosszullét kerülget, és szívem szerint most nagyon de nagyon megvernék valakit.
Leguggolok mellé, félrehajtom a fejem, és zöld szemeimmel az arcát vizsgálom. Úgy tűnik magánál van, nem látok rajta tűszúrás nyomokat, tehát nem drogozták be. Nem tudom melyik a jobb. Ha észnél van és tudatában van annak, hogy mit műveltek vele, vagy ha nem, de drogfüggőt csinálnak belőle, és a szaroktól rövid időn belül meghal…
- Hé, fiú – szólok hozzá a saját nyelvén, a tőlem telhető legkedvesebb hangon. – Értesz engem, fiú? Ő tette ezeket veled? – mutatok szabad kezemmel a kötéseire, a másikban még a 44-esemet szorongatom, mert valamibe muszáj nekem is kapaszkodnom. Mögöttem hallom, hogy vitáznak az FBI-os kollégák a helyi nyomozókkal angolul.
A srác meglepetten bámul le a véres kötéseire, alatta valahonnan vértócsa terjed, van egy szörnyű sejtésem miért és honnan, és a bőre kezd szürkésfehér színűvé válni. Jaj.
- Mentőt, azonnal, a fiú borzalmas állapotban van! – dörrenek hátra, és azonnal megszűnik a kiabálás. A fiú vadul rázni kezdi a fejét. – Mi a baj?
- Apa… apa meg fog verni, ha orvos lát – Hadarja halkan, alig értem. - Kérem… kérem, ne…
Felnéz rám, egyenesen a szemembe, és úgy érzem megszakad a szívem. Olyan szép, olyan fiatal, és máris mennyi szenvedésben volt része… Mintha önmagam látnám benne és mégsem, mert az én életem alsóhangon sem pendíthető az ő poklához képest. Folytatja a nyöszörgést, valami különös dialketust használ, de így is értem csak nehezebben. - Kérem… nem kell orvos… csak ne bántson… kérem… most fáj, de meggyógyul majd! Mindig megszokott!
Eldől, és mielőtt a földön koppanna a feje, felfogom őt a karommal. Pisztolyomat elsüllyesztem a hónaljtokomban és nagyon óvatosan felnyalábolom. Olyan könnyű és kicsi a karjaimban, nagyon kistermetű, még ázsiai viszonylatban is. De lehet, hogy csak én érzem így, mert annyira megráztak a történtek.
- Morsen nyomozó, mit művel?
- Kórházba viszem.
- Ezt bízza nyugodtan a helyi erőkre, nekünk most más dolgunk van…
Megperdülök, és vadul Wrigler szemeibe nézek, azonnal elhallgat.
- Kórházba viszem. Majd maguk elintézik amit kell, Chung Liang a rabszállítóban ül, részemről letudtam a kötelező feladatomat. A hotelben találkozunk, ha valami kell, a mobilomon elér! – vetem még hátra az utolsó szavakat, miközben kisietek az ajtón.
Odalent egy kínai rendőr kocsiba ülök, a sofőrnek mondom hová vigyen. Ilyenkor szerencse, hogy beszélem a nyelvet.
***
A folyosón várakoztatnak. A rendőr, aki a kocsit vezette, mellettem ül, csendben várakozunk. A fiú – még a nevét sem tudom – nagyon rosszul festett, amikor a hordágyra fektettem és betolták. Basszus. Mélyet sóhajtva előre görnyedek, és a térdeimre könyökölök. Behunyom a szemeimet, addig sem a zöld linóleumot bámulom a földön. Bűzlik a ruhám a fiú vérétől és vizeletétől. Ájultan csinálta, nem tehetett róla, és én aztán nem fogom ezt zokon venni, de jó lenne lezuhanyozni és tiszta ruhát felvenni.
Nyikordul az ajtó, kisétál egy fehérköpenyes kínai, szemüvege van és orvosnak néz ki. Felém indul, ezért felállok és biccentek neki.
- Xuang doktor vagyok – mondja jó angolsággal, és udvariasan meghajtja a fejét, alig néhány centire, ahogy ez itt szokás. Utánzom.
- Oliver Morsen nyomozó. Hogy van a fiú?
- Sok vért vesztett, uram. A testén vágott, horzsolt és égési sebek vannak, elfertőződtek és begyulladtak, ezért magas láza is volt, amikor behozták. A végbélnyílás záró-izomzatán komoly szövetroncsolódás van, ezt sajnos meg kell műtenünk, kollégáim már ezen munkálkodnak, alig néhány perccel ezelőtt vitték a műtőbe.
Hajamba túrok és sípolva fújom ki a levegőt. Nem akarom elhinni, amit hallok… az orvos szavai lassan jutnak el agyamig.
- ...folyadékhiány… alultápláltság… hiányállapotok… vérzékenység…
- Bassza meg – suttogom. – Életben marad?
- Tessék?
Megköszörülöm a torkomat.
- Életben marad?
- Igen, de a gyógyulás folyamata nagyon lassú lesz, folyamatos sebkezelésre lesz szüksége, roborálásra, antibiotikum kúrára, de ez nagyon költséges, és…
Az orvos vállára teszem az egyik kezemet.
- Köszönöm doktor. Hálásan köszönöm. Hozzák helyre, nem számít mennyibe kerül, mindent kifizetek.
***
- Bemehet hozzá – hallom végre a varázsszavakat. Egy teljes nap telt el, azóta rendőr őrködik az egyágyas kórterem ajtajában, voltam a szállodában zuhanyozni és átöltözni, és itt ülök a folyosón, hogy végre láthassam. Benyitok, és körülnézek. Egy kis kórterem, közepén egy ágy és mellette egy szék, valamint egy kicsike éjjeli szekrény egy kancsó vízzel és pohárral. Puritán, de tiszta és rendezett. Az ágyon fekvő halottsápadt fiút látva újra összefacsarodik a mellkasom és a gyomrom. Leülök mellé a székre. Basszus, Kínában minden olyan kicsi, még a székek is. A hotelben az ágyról is lelóg a lábam, és már nem először verem be a fejem ebbe-abba. Ez a szék is épphogy elbírja a súlyomat, vészesen nyikorog alattam.
Fogalmam sincs mióta ülök itt, de amikor végre megrebbennek szép arcában a hosszú szempillák, felegyenesedem. Felül, olyan gyorsan, hogy csak a reflexeimnek köszönhetem a szerencsémet, időben visszanyomom a párnára. Gyengén küzd ellenem, félek hogy a sebei felszakadnak, a fenébe is!
- Nyugodj meg! Kórházban vagy, nyugodj meg! – mondom neki Kínaiul, és ő mozdulatlanná merevedik, felnyílnak a szemei. Szürkéskék szempár mered rám, és ha nem lennénk ilyen helyzetben, elcsodálkoznék, de ez most nem a megfelelő pillanat erre.
- Mondtam, hogy nem szabad – suttogja rekedten, sebesre száradt ajkaival. - Nagyon ki fogok kapni, kérem…
Könnyei kicsordulnak, remeg az egész gyermek. Istenem, mennyire retteg! Ez borzalmas…
- Oliver Morsen vagyok, nyomozó. Nyugodj meg. Senki nem fog bántani.
- Apától nem tud megvédeni. Kérem, csak vigyen haza, mielőtt ideér! Könyörgök…
Remegő kezecskéivel megfogja az egyik kezemet, és úgy néz rám könyörögve, hogy a szívem megszakad ettől. Meg kell köszörülnöm a torkomat.
- Az ajtó előtt rendőr áll, nem enged be ide senkit, ne félj.
- Kérem… kérem szépen…
Megsimogatom szabad kezemmel gubancos haját, megrezzen az érintésemtől.
- Nyugodj meg, és feküdj vissza. Pihenned és gyógyulnod kell. Megoperáltak, ellátták a sebeidet is, ezért nem szabad sokat mozognod, érted?
- Értem… de ha pihentem egy kicsit, utána elmehetek haza? – hátradől, pihegve és kimerülten. Már ennyitől is kifáradt szerencsétlen. – Apa nagyon meg fog büntetni… nagyon meg fog…
- Nem fog bántani senki. Megvédelek, ne félj. - Töltök egy pohár vizet neki. – Igyál egy kis vizet.
Felemelem a fejét, óvatosan megitatom, ő pedig mohón nyeli, biztos nagyon szomjas lehet. Az infúzió csepeg ugyan neki, de lassan, hogy ne terhelje meg a sok folyadék a gyenge szívét. Visszafektetem, és ő nagyot sóhajtva behunyja a szemeit.
- Fáj most valamid?
- Nem, most jó… jó…
- Mi a neved? Én Oliver vagyok, téged hogy hívnak?
Újra rám néz azokkal a szép szemeivel, amelyek sovány arcában szinte lehetetlenül nagynak tűnnek.
- Xiang…
Kipréselek magamból egy kedves mosolyt.
- Jól van, és most pihenj, én pedig vigyázok rád. Senki sem bánthat, bízz bennem Xiang. Rendben?
Azonnal álomba merül.
Xiang
Megragadom a kezét és könyörögve nézek rá. Nagyon félek… apa nem fog örülni, ideges lesz! Ki fogok kapni!
- Az ajtó előtt rendőr áll, nem enged be ide senkit, ne félj.
- Kérem… kérem szépen… - Tőle nem tud megvédeni! Miért hiszi, hogy akárki szembeszállhat vele? Hiszen… hiszen ő erős. Nagyon erős. Ahogy a hajamhoz ér, összerezzenek. Ő is… most vele is… nem merek kérdezni. Pedig annyi, de annyi kérdésem lenne.
- Nyugodj meg, és feküdj vissza. Pihenned és gyógyulnod kell. Megoperáltak, ellátták a sebeidet is, ezért nem szabad sokat mozognod, érted? - Megoperáltak? Hol…? Nem érzem… oh. Hátul… a fenekem… furcsa.
- Értem… de ha pihentem egy kicsit, utána elmehetek haza? – Szuszogva dőlök hátra. Elfáradtam… félek, mennék, de aludni is jó lenne, és ez az ágy annyira kényelmes… – Apa nagyon meg fog büntetni… nagyon meg fog…
- Nem fog bántani senki. Megvédelek, ne félj. Igyál egy kis vizet.
Víz? De ez nem is olyan zavaros, mint amit inni szoktam. Milyen víz ez?
Ahogy az ajkaimhoz érnek a cseppek, nyelni kezdem! Istenem… ez… ez finom! Nem büdös! De finom… egyszer a gyárban kaptunk ilyesmit, de az is kicsit zavaros volt már.
- Fáj most valamid? - kérdezi a férfi.
- Nem, most jó… jó…
- Mi a neved? Én Oliver vagyok, téged hogy hívnak?
Felpillantok rá. Miért fontos a nevem?
- Xiang…
Elmosolyodik. Miért mosolyog?!
Szeretnék megijedni és elmenekülni, de annyira fáradt vagyok, hogy ahogy ismét megszólal, már hunyom is a le a szemeimet.
- Jól van, és most pihenj, én pedig vigyázok rád. Senki sem bánthat, bízz bennem Xiang. Rendben?
Pillanatokon belül megszűnik minden, és pihenhetek.
Arra kelek fel, hogy valaki a lábaim közt matat. Ijedten rezzenek össze és ugranék le, de lefognak.
- Ne, kérem… - sírom el magam. Miért? Miért van ez itt is?! Mi történik?!
- Ne félj, orvos vagyok - mosolyog fel rám a férfi. Orvos…? - Csak a sebeidet ellenőrzöm, itt is, meg kell néznem, sajnálom.
- A férfi… aki itt volt velem az előbb, ő hol van? - kérdezem. Valamiért úgy érzem, ha ő itt lesz, akkor nem teheti meg velem ez az idegen, aki azt mondja, hogy ő orvos.
- Az ajtóban - néz rám ismét. - Miért?
- Bejöhet? - suttogom. Soha nem ékértem még ilyet, de most félek. Nem érzem, hogy képes lennék rá… hogy ő is velem…
A magát orvosnak mondó férfi int, és egy másik ember, egy nő kilép, majd a nyomában belép az Oliver nevű férfi.
- Mi történt? - kérdezi, inkább az idegent.
- Magát kérte, nem tudom, miért, de kérem, maradjon itt.
Mellém lép és rám néz.
- Minden rendben? - Nem legesen intek a fejemmel, de közben végre befejeződik a matatás, és lassan megint ketten maradunk. - Mia baj? Bántott az orvos? - kérdezi azonnal.
- Ne... nem tudom - suttogom. - Én azt sem értem… semmit sem…
- Mit nem értesz? - kérdez türelmesen. Nem kiabál.
- Ő azért matatott a lábam között, mert csinálnom kell vele is? - nézek fel a férfira.
Látom, hogy meglepem. Nyugati arcán még én is észreveszem a meglepettséget, pedig nem sok embert ismerek. Mivel azt gondolom, hogy talán rosszul fejeztem ki magam, folytatom, továbbra is nagyon halkan, szinte alig hallhatóan. - Mert ha ön az új gazdám, akkor meg kell tennem, vele is, aki orvosnak mondja magát. De akkor szólnia kell apának - mondom, egyre gyorsabban, ahogy eszembe jut apa, és megijedek. - Mert ha nem tud róla, hogy hol vagyok, biztosan keresni fog, és amikor egy kislány elszökött, őt nagyon megverte… elaludt a kislány és reggel nem tudtuk felkelteni sem - hadarom. - Én… én félek apától. Nem akarom, hogy megverjen, de ha önnel kell mennem, és elvisz, akkor megyek, de kérlek, gazdám, ugye csak veled kell majd csinálnom? - Már zihálok. A szívem vadul ver a mellkasomban, ahogy kiejtem az utolsó, legfontosabb kérdést. - Ugye nem kell az állataiddal…?
Összehúzom magam. Most biztos meg fog ütni. Igen. Biztosan az jön. Összehúzom magam, amennyire tudok, összegömbölyödök. A bőröm fáj, de tudom, most még jobban fog. Biztosan ütni fog. Rúgni nem hiszem, hogy tud… magas az ágy. Akkor lelök és utána? Vagy most mi fog történni?
Nem lett volna szabad ennyit kérdezzek… buta vagyok!
Oliver
Három óra múlva kopognak. Felriadok a szendergésből, a kényelmetlen széktől megsajdul a derekam. A belépő Xuang doktort és egy ápolónőt látva felállok. Azt mondja meg kell vizsgálnia a fiú sebét, így engedelmesen kimegyek és odakint várakozom, de rövid idő múlva kiszól értem az ápolónő.
- Mi történt? – kérdem, amikor belépek az ajtón.
- Magát kérte, nem tudom, miért, de kérem, maradjon itt.
Az ágymellé lépek én is. Az orvos egy vattás pálcával lekezeli a fenekét, gondolom ahol megműtötte.
- Minden rendben? – kérdezem Xiangot, megrázza a fejét. Nem szólal meg, amíg az orvos és az ápoló ki nem mennek. A doki még mond valamit a felszívódó varratokról és egy kenőcsről, amit majd ki kell váltani a gyógyszertárban, majd kettesben maradunk. – Mi a baj? Bántott az orvos?
- Ne... nem tudom - suttogja. - Én azt sem értem… semmit sem…
- Mit nem értesz? – leülök mellé a székre.
- Ő azért matatott a lábam között, mert csinálnom kell vele is? - Döbbenten nézek rá. Honnan veszi ezt? - Mert ha ön az új gazdám, akkor meg kell tennem, vele is, aki orvosnak mondja magát. De akkor szólnia kell apának. Mert ha nem tud róla, hogy hol vagyok, biztosan keresni fog, és amikor egy kislány elszökött, őt nagyon megverte… elaludt a kislány és reggel nem tudtuk felkelteni sem – hadarja halkan, és lassan fogom fel a szavait, mivel fordítani sem könnyű a kiejtése miatt. - Én… én félek apától. Nem akarom, hogy megverjen, de ha önnel kell mennem, és elvisz, akkor megyek, de kérlek, gazdám, ugye csak veled kell majd csinálnom? Ugye nem kell az állataiddal…?
Mivel csak döbbenten meredek rá, félni kezd és összekuporodik.
Mi van? Mi a fasz van?!
- Mi a fa… - elfojtom az angolul feltörő káromkodást, és hajamba túrok, úgy meredek a linóleum padlóra. Olyan hirtelen ömlesztette rám az életének nevezett mocskot, hogy levegőt sem bírok venni. Nemi erőszak, bántalmazás, halál, állatok…
Kezeimbe temetem a haragtól vörös arcomat, és megfájdul a fejem. Hiába masszírozom az orrgyökömet, úgy érzem a vérnyomásom felment kétszázig a pipától. Felállok, ő pedig megrándul és jobban összekuporodik, bizonyára megrémült. Kimegyek és becsukom magam mögött az ajtót. Odakint a folyosó hűvös csempézett falára támasztom a kezeimet, és próbálok lecsillapodni, de nem megy, a falba verem az öklömet, a bennem forró haragtól hánynom kell, izzadok és zihálok. Az őrködő rendőr fapofával áll mellettem.
- Morsen nyomozó! – hallom hirtelen. Oldalra pillantok, a két ügynök közeledik a szokásos fekete öltöny-fosbarna nyakkendő kombóban. – Miért nem veszi fel a telefonját, ha hívom? – csattan Wrigler hangja.
- Lenémítottam, mert ha nem látná, ez itt egy kurva kórház! – morgom. Megállnak előttem, és alaposan megbámulnak. Nyilván látszik rajtam, milyen lelki állapotban vagyok.
- Történt valami a fiúval?
- Inkább az lenne a hír, ha nem történt volna. Épp most zúdította rám az egész fos életét durván 6 mondatban! Tudják, mit mondok? Ha az a szemét Feng Xeon még élne, magam lőném agyon!
Összenéznek.
- Mit akar tenni?
Elnémulok, zihálni is elfelejtek. Mit akarok tenni?
- Honnan a picsából tudjam? Nem fogom itt hagyni őt, az biztos.
- Morsen nyomozó, két nap múlva el kell hagynunk az országot, mert a Kínai állam tartózkodási engedélye lejár. Magával akarja hozni?
Fájdalmasan lüktető homlokomra szorítom egyik kezemet, és próbálok gondolkozni, de nem megy.
- Mi lesz vele, ha itt hagyom a fiút? – fordulok az őrködő rendőr felé, kínaiul kérdezem tőle. – Felkutatják a családját, addig pedig átmeneti gondozásba kerül egy nevelőintézetben, uram.
Visszakerüljön az apjához, aki eladta annak a mocsoknak? Na nem.
- És ha nem találják a családját?
- Nem tudom, azt hiszem örökbe adják.
- Kinek?
- Bárkinek.
- Bárkinek – ismétlem halkan, hajamba túrok idegesen. Egy kéz nehezedik a vállamra, Wrigler komor hangja nyomakodik a gondolataim közé.
- Ez egy kemény világ, nyomozó. Nem menthet meg mindenkit.
- Én csak őt akarom megmenteni! – sziszegem. – Nem hagyhatom itt ebben a beteg világban, egyszerűen képtelen vagyok rá! Magammal viszem!
- És mégis hogyan? Van fogalma arról, milyen hosszadalmas diplomáciai enyelgésünkbe került, mire egyáltalán beengedtek minket ebbe az országba? Mégis hogyan képzeli, hogy elvihet innen csak úgy valakit? Egy gyereket? Nézze. Megértem, hogy mélyen megrázták a történtek, de ne viselkedjen ostobán, Morsen nyomozó!
Lecsillapodom, és megveregetem a vállamat szorító kezét. Igaza van, a kurva életbe.
- Elnézést, Wrigler nyomozó, igaza van.
Megnyugodva elenged.
- Ha ennyire aggódik érte, fizesse be egy magániskolába, vagy ilyesmi, az bőven megoldaná a problémáit.
- Gondolja? Valami azt súgja, hogy ez a gyerek még olvasni sem tud. A rendőrök kiderítettek már róla valamit?
Felém nyújt egy aktát, benne egy üres lapon néhány kínai írásjel. gyakorlatilag kitöltött adatlap volt, amelyen minden szempont mögé azt írták, hogy ismeretlen. Kora: ismeretlen. Címe: ismeretlen. Minden ismeretlen.
- Ez hivatalos okmány? – morgom. - Ez lószar!
- Az. Mi most visszamegyünk a hotelbe csomagolni. Holnap repülünk vissza a rabunkkal. Rendezze el a kölyköt és holnap reggel hatkor a csomagjaival legyen a szálloda várótermében, nyomozó!
Magamra hagynak a papírral a kezemben. Összehajtom, és a zsebembe süllyesztem. Az egyik ápolónő egy tálcával közeledik, ezért az órámra nézek. Már dél van? Átveszem tőle és elhajtom, majd besétálok vele a kórterembe. Xiang mozdulatlanul fekszik az ágyon, amikor belépek felemeli a fejét, ijedten pislog rám. Nyugalmat erőszakolok magamra.
- Itt az ebéded. Fel tudsz ülni?
A tálcán leves gőzölög, semmi egyéb. Valószínűleg a műtét miatt nem ehet még darabosat.
Lassan felül, és az ölébe teszem a tálcáját. Csak néz rám a nagy szemeivel, amikor leülök a székemre.
- Gazdám nem eszik?
- Nem vagyok a gazdád. Oliver a nevem, hívj így, kérlek. Egyél szépen.
Hozzá sem nyúl a kanálhoz, a tányért a szájához emeli, belekortyol, de összerándul.
- Ez forró!
- Használd a kanalat, és fújd hogy kihűljön.
Zavartan pislog rám, és elszégyellem magam. Lehet, hogy soha nem is evett még forró levest és nem használt kanalat… Uram isten, olyan mintha egy kisállat lenne, akit szobatisztaságra kell nevelni.
Megfogom a kanalat, ő pedig védekezően felemeli a kezeit, de megfogom a csuklóját, nehogy felborítsa a tányért.
- Nyugodj meg, csak segítek. Nézd, itt a kanál. – Belemerítem a levesbe, megfújom a benne lötyögő fűszeres folyadékot és a szájához tartom. – Egyél.
Xiang
Ahogy rám néz, megijedek. Tényleg nem lett volna szabad kérdezni. Pláne, mikor feláll, kiabál egy furcsa nyelven, és kirohan.
Mi… mi történt?
Most valami szerszámért megy, amivel még jobban el tud verni? Vagy ő is tüzes vasat fog belém nyomni? Lehet, hogy azért kellett a fenekemet műteni, mert… oda? De az nagyon fájna! Azt ne… nem! De úgysem tiltakozhatok, ha mégis.
Félve pillantok néha az ajtó felé. Nem jön senki, se ő, de senki más sem. Ennyi idő alatt melegszik fel egy vas? Vagy más lesz?
Amikor megjelenik és a kezében van egy tányér, megijedek. Méreg? Meg fog mérgezni? Miért?
Ahogy közelebb hozza, még több kérdés merül fel bennem. Miért van ilyen furcsa színe ennek a levesnek? Miért gőzölög? Semmit sem értek. Kezd fájni a fejem a rengeteg megválaszolatlan kérdéstől.
- Itt az ebéded. Fel tudsz ülni? - kérdezi. Ebéd… ez nem ebéd. Ismerem az ebéd szót, azt is, mit adnak, amikor ezt mondják, de ez nem az! De nem mondhatok ellent. Tilos. Apa mellett megtanultam. Ha ő azt mondja, hogy meg kell enni, meg kell enni.
- Gazdám nem eszik? - kérdezem halkan. Nem tudom, mi történik, ő miért nem eszik, és miért ilyen fura az arca.
- Nem vagyok a gazdád. Oliver a nevem, hívj így, kérlek. - Nem hívhatom a nevén. Ő nem a testvérem, nem a dolgozunk együtt gyárban, nem hívhatom máshogy most, hogy tudom, ő a gazdám. - Egyél szépen.
Nem tudom, mi az a tányér mellett, de az edényt a számhoz emelem és megdöntöm, de megégeti a nyelvem.
- Ez forró! - jelentem ki meggondolatlanul. Ijedten rezzenek össze a hangjára.
- Használd a kanalat, és fújd hogy kihűljön. - Mi az a kanál? Mellette? Apát és anyát láttam ilyennel enni. De mi soha sem próbálhattuk ki…
Ahogy mellém lép, ijedten ugranék, de lefog.
- Nyugodj meg, csak segítek. Nézd, itt a kanál. – Merít a levesből, fújja, majd a számhoz emeli. – Egyél.
Ahogy a számban érzem az ízt, először megszeppenek, és majdnem félrenyelek. De sikerül lenyelni. Azonban rögtön könnyek szöknek a szemembe. Ő meglepetten néz rám.
- Mi történt? Megsütött? - kérdezi.
- Én… én soha nem ettem még ilyen finomat - sírok fel. - Ez… ezt nem szabad megennem, ez nem az enyém - tolnám el a tányért. Én ilyet soha nem ehetek. Felsóhajt. Egy pillanatra elhallgat, majd nyugodtnak tűnő hangon folytatja, próbálva túlbeszélni hangos szipogásomat.
- Edd meg, kérlek. Biztosan tudom, hogy a tiéd. Csak engedd, hogy megetesselek, mielőtt teljesen kihűl, oké? - Ránézek. Először merek a szemébe nézni. Zöld szemeiben valami furcsa fény csillog, miközben néz. Nem láttam még korábban…
- Igenis - szusszanok, megtörölve a kézfejembe az orromat és a szemeimet, de elkapja a kezem, és finoman letörli egy ronggyal.
- Ebbe fújd ki - teszi le az ágyra. Bólintok, és hagyom, hogy megetessen. Soha nem tettek még értem ilyet. Soha sem. Mire végzünk, félek, hogy valami történik majd, de nem. Csak elveszi a tányért, majd leül a székre.
- Ga… zdám - fejezem be, inkább mégis így. Mióta tudom, hogy ő a gazdám, nem hívhatom a nevén. - Mikor megyünk el innen? - kérdezem.
- Ne félj. Nem lesz semmi baj. - Bólintok, majd gépiesen felelek.
- Igenis, gazdám.
* * *
A nap további része furcsa. Nyugodt. Gazdám elmegy egy időre, de este visszajön és megígéri, hogy reggel értem fog jönni.
Nyugodtan alszom hát, amíg reggel nem zár fel az orvos.
- Kelj fel, itt van érted az apád - mondja. Összerezzenek, nyikkanok egyet, de beletörődve bólintok.
Percekkel később már apám a kórteremben van. Nem érdekli, mi van rajtam, a hajamnál fogva rángat ki. A rendőr az ajtó elöl sehol… pedig a gazdám megígérte, hogy megvédenek tőle! Akkor miért nem?! Neki sem hihetek?!
Haladunk a folyosón, majd érzem, hogy apám dühében megremeg, megáll és hatalmas pofont kapok. Gyengének érzem maga, elesek és beverem a fejem. Egy pillanatra megzavarodom, hiszen meglátom a folyosón közeledni gazdámat. És mintha ő is dühös lenne.
- Állj fel te mocskos kis kurva! - ordít apám. - Hazamegyünk majd meglátod, még jó, hogy felkeresett egy rendőr, hogy itt vagy. - Idegesen szuszog. - Ha hazamegyünk, szétverem azt a faszra éhes pofádat! - Belemarkol a hajamba, és rántani kezdi. Gazdám már előttünk jár, apám ráncigálja a hajam, én meg sírok. Nem merek kiabálni sem. - Te buzi! Te mocskos buzi, még baszni se vagy jó!
A gazdám, Oliver elénk ér. De ha… de ha itt van apa, akkor miért van itt ő is? Nem értek semmit, de fáj. A fejemet is bevertem az előbb, a hátamat, és a fenekem is nagyon csíp!
Oliver
Könnybe lábadnak a szemecskéi. Talán csípős a leves? Egy kórházban képesek lennének ilyet adni a betegeknek?!Vagy túl forró volt így is?
- Mi történt? Megégette a nyelved?
- Én… én soha nem ettem még ilyen finomat… Ez… ezt nem szabad megennem, ez nem az enyém…
Sírva tolja el a tányért magától. Összeszorul a torkom. Ez csak egy kurva kórházi leves, és ő könnyezve dicséri. A fenébe is.
- Edd meg, kérlek. Biztosan tudom, hogy a tiéd. Csak engedd, hogy megetesselek, mielőtt teljesen kihűl, oké?
Felnéz egyenesen a szemeimbe. Mindjárt én is elsírom magam, a kurva életbe… Egyél kicsike, egyél…
- Igenis…
Csupasz kezével törli le könnyeit és folyó orrát, ezért gyorsan előkapok egy pézsét a zsebemből és nekiadom.
- Ebbe fújd ki.
Folytatom az etetést, türelmesen megmutatom neki, hogyan kell helyesen megfogni a kanalat, és lassan elfogy az egész leves. Az asztalra teszem a tálcát, és visszaülök mellé. Amíg evett, gondolkoztam, és már fejben kész a tervem. Magammal fogom vinni őt, ehhez kétség sem férhet, és már tudom hogyan fogom megtenni.
- Ga… zdám. Mikor megyünk el innen?
Nem tudom, még az orvossal is beszélnem kell, hogy ilyen állapotban egyáltalán szállítható-e.
- Ne félj. Nem lesz semmi baj.
- Igenis, gazdám.
* * *
Az egész délutánt a rendőrségen töltöttem. Követelőztem, könyörögtem és fenyegetőztem, de megérte. Xiang Pan örökbefogadási papírjai a zsebemben lapulnak, az állítólagos nevelőapja címével együtt. Mielőtt elmegyek oda aláíratni az átruházást, a kórházhoz hajtok a kocsimmal, hogy benézzek a srácra.
A folyosón egy kínai férfi jön velem szemben, és maga után a földön húz valamit. Mi a franc az? Ordít vele, és nem szólnak rá a folyosón siető ápolók és orvosok. Kínaiul ordítozik, nagyon ocsmény szavakat használ, de nehezen értem, mert a dialektus…
- Xiang! – nyögöm döbbenten, amikor felismerem a kórházi hálóingben a földön csúszó fiút.
Egyetlen mozdulattal megragadom a nálam jóval alacsonyabb, elhízott férfi grabancát, és lecsavarom a kezét Xiangról. Közben reccsen a csontja, felordít, de amikor a homloka a falon koppan, elhallgat. Nem engedem el, csak összeszorítom a számat, és villogó szemekkel gyomorszájon rúgom, hogy a földre görnyed és öklendezni kezd. Előkapom farzsebemből a bilincset, csuklójára kattintom és a falon a fűtőcsövek egyikéhez csatolom a karját.
- Beszédem van veled – mondom a nyöszörgő alaknak kínaiul. – Megvársz itt.
Xiang mellé guggolok, aki összekuporodva ül a fal mellett. Deja vu. Megfogom az arcát, ami feldagadt. Megütötte az a rohadék.
- Jól vagy?
- Fáj a fejem, a hátam… csíp a fenekem… - pihegi könnyes szemekkel. – Apa… apa nagyon mérges rám! Haza kell mennem vele… meg fog büntetni… - sírja.
- Nem fog. Biztonságban vagy, ne félj. Nővér! – kiáltom, és máris odafut hozzánk egy. – Segítsen!
Felnyalábolom nagyon óvatosan a fiút, és visszaviszem a kórteremhez. A rendőr hol a faszban van? Visszarendelték bosszúból, amiért a hivatalban erőszakoskodtam? Francba.
Lefektetem az ágyra az ápoló segítségével.
- Hívja az orvost, nézze meg a sebeit.
Amikor visszajön a doki, megsimogatom Xiang kócos haját.
- A doki megnézi a sebeidet, engedd meg neki. Kint leszek a folyosón. Mindjárt visszajövök, jó?
- Jó…
Odakint a fickó kezd magához térni. Leszedem a fűtőcsőről, és beviszem egy üres kórterembe. Becsukom magunk után az ajtót.
Amikor újra kilépek onnan, nem vagyok valami büszke magamra. Megigazítom a ruhámat, és kifújom magam. Egy ember alapos összeverése eléggé fárasztó dolog… De a lényeg megvan, aláírta és a Kínában jellemző névpecséttel lepecsételte a hivatalos okmányt, amely szerint Xiang Pen nevelőszülői jogosultja mától én vagyok. Az ideiglenes útlevél, amit csináltattam neki délután bőven elég lesz. Visszasietek a kórteremben. Az orvos éppen kötést cserél Xiang egyik lábán, ahol átázott. Csúnya gennyes seb van ott, azt valami ecsetelővel lekeni, és újra bekötözi. Az ágy végében állva figyelek. Xiang csendben könnyezik, valószínűleg fájdalmai vannak, mégsem ad ki egy hangot sem, csak az ajkai remegnek.
- Apád elment – mondom neki halkan. – Nem fog visszajönni, soha többé nem kell találkoznod vele.
Nagyra nyílnak a szemei.
- Tényleg?
Bólintok. A doki befejezi a kötést, leveszi a gumikesztyűjét és felém fordul.
- A páciens jól van, szerencsére a műtéti seb nem szakadt fel.
- Szeretném őt még ma este elvinni, és holnap repülővel elutazunk. Ön szerint bírni fogja az utat ilyen állapotban?
Homlokát ráncolva gondolkozik.
- Igen, de a sebeinek folyamatos orvosi ellátásra lesz szüksége.
- Amerikában majd elviszem egy kórházba, ne aggódjon.
- Nos, akkor megírom a zárójelentést és felírok néhány receptet, fájdalomcsillapítót, ecsetelőt a sebekre, és antibiotikumos ecsetelőt a gyulladt sebekre, és kötszert. Ma este és reggel is kezelje le mindenhol, és ne keverje össze az ecsetelőket. Egy órán belül itt vagyok.
- Köszönjük.
Amikor kettesben maradunk Xiangal, leülök a székemre mellé, és elégedett sóhajjal beletúrok a hajamba. Apa lettem. Valahogy másképpen képzeltem el a majdani szülő szerepet, de hát ahogy Chikagoban a rendőrök szokták mondani: soha nem tudhatjuk mi vár ránk a következő utcasarkon.
- Ma délután bent voltam a rendőrségen és a Kínai okmányhivatalban, megszereztem a papírokat, amiket apád az előbb aláírt. Mától nem ő az apád. Tudom, meg kellett volna beszélnem veled előre, de rövid az idő, holnap reggel már utaznunk kell. Ugye velem maradsz? Nem akarok rád erőltetni semmit, de szeretném, ha velem jönnél Xiang. Van egy szép lakásom, macskám, és lesz saját szobád, ágyad. Finomakat ehetsz nálam, és… járhatsz iskolába…
Elbizonytalanodok, mert csak bámul rám, és talán fel sem fogja amit mondok.
- Xiang? – szólítom meg kedvesen. – Érted amit mondok?
Xiang
A gazdám megrterte apát. Kicsavarta a kezét, ahogy apa annak a nőnek a gyárban, aki szerinte lopta a cipőfűzőket.
- Jól vagy? - kérdezi, mellém guggolva. Apa már nem kiabál, de nem nézek oda. Nem tudok ránézni!
- Fáj a fejem, a hátam… csíp a fenekem… Apa… apa nagyon mérges rám! Haza kell mennem vele… meg fog büntetni…
- Nem fog. Biztonságban vagy, ne félj. Nővér! – kiabál valakinek. – Segítsen!
Az ölébe vesz és visszavisz a puha ágyra. Akkor nem ő küldött vissza apához? Nem is szólt neki, hogy itt vagyok? Akkor hihetek neki… nem árult el engem! Beszél a nővel, aki velünk jött be, majd hozzám fordul.
- A doki megnézi a sebeidet, engedd meg neki. Kint leszek a folyosón. Mindjárt visszajövök, jó? - De siessen!
- Jó… - suttogom mégis halkan.
Amíg az orvos minden kötést lecserél, mindenhol megkeneget valamivel, ami néha nagyon fáj, azon gondolkodom, hogy micsoda is ő. Megmentett az idegentől, elhozott olyan helyre, ahol puha ágy van, kapok finom levest, és már nem is fájnak annyira a sebeim, mint korábban. Eszembe jutnak a mesékből a varázslók, a lovagok. Mindig ilyeneket meséltünk egymásnak, ha nagyon féltek a kicsik. Akkor ő is egy ilyen! Megmentett engem, mint ott a másik szereplőt?
Amikor visszaér, meg is nyugszom, nem is olyan fájdalmas, ahogy az orvos a lábam kenegeti.
- Apád elment. Nem fog visszajönni, soha többé nem kell találkoznod vele. - Hát tényleg az?! Varázsló… megmentő varázsló!
- Tényleg?
Bólint, majd az orvossal kezd beszélgetni. Valahova megyünk. Hova megyünk? Mondta a nevét, vagyis ha az az lett volna, de nem értettem teljesen.
- Ma délután bent voltam a rendőrségen és a Kínai okmányhivatalban, megszereztem a papírokat, amiket apád az előbb aláírt. Mától nem ő az apád. Tudom, meg kellett volna beszélnem veled előre, de rövid az idő, holnap reggel már utaznunk kell. Ugye velem maradsz? Nem akarok rád erőltetni semmit, de szeretném, ha velem jönnél Xiang. Van egy szép lakásom, macskám, és lesz saját szobád, ágyad. Finomakat ehetsz nálam, és… járhatsz iskolába… Xiang? Érted, amit mondok?
Rápillantok, majd lesütöm a szemeimet. Nem… nem értem. Illetve de, és közben mégsem!
- Kérdezz rá arra, amit nem értettél - noszogat nagyon kedvesen.
- Hát… ha a gazdám nem vagy, akkor… hogy hívjalak? És mivel utazunk? Hosszú lesz az út? Ha veszek fel tiszta ruhát, ülhetek az ülésre? - kérdezem csillogó szemekkel és lassan megfogom a kezét. Valamiért úgy érzem, tényleg nem szeretne bántani, hiszen megvédett, mióta ismerem. - Szeretek utazni. Csak mindig lent kell ülni az ülés előtt, mert piszkos vagyok. De ha kapok rendes ruhát… vagy ezt! - mutatok lelkesen a hálóingemre. - Vigyáztam rá, látod, nem is véres!
Elmosolyodik, felsóhajt, és megszorítja nagyon picit a kezem.
- Ahogy korábban kértelek, hívj Olivernek, rendben? - Bólintok. Rendben. - És nem, nem utazunk autóval, de hosszú út lesz.
Elgondolkodom. Nem autó.
- Busz? - Nemet int. - Az, amelyik a vasakon megy? - Felvonja a szemöldökét.
- Vonat. De nem. - Bólintok most én. Milyen van még?
Mint egy játék! Mint amikor nagyon ritkán játszhattunk kitalálósdit a többiekkel, ha apa és anya elutaztak.
De milyen járművek vannak még…? Nagyon gondolkodom, majd ahogy eszembe jutnak, sorban kérdezem, ő pedig sorban mond rá nemet. Nem bicikli. Nem gyalog. Nem motor. Nem autó, nem busz és nem vonat.
- Hajó? - kérdezem. - A hajók olyan szépek a képeken - sóhajtom.
- Nem, de utazunk akkor később olyannal is - mosolyodik el.
- Egy maradt - nézek rá, a szemébe. - Az, ami az égen repül? - kérdezem megszeppenve.
- Igen, repülő. Azzal utazunk, de ha szeretnél, ülhetsz ablakhoz.
És beszélgetünk. Nyugodtan elmagyarázza, hogy nem lesz baj, hiába magasan van, nem tud leesni sem, pedig én ettől féltem. Megnyugtat, felszállunk, kapok egy puha párnát a fenekem alá, ő ott lesz, és én alhatok egy nagyot, vagy nézhetek felhőket. Elmesélem neki, hogy szeretek felhőket nézni, és láthatóan nem is untatom. Mire visszaér az orvos és közli, hogy hazamehetünk, Oliver elővesz egy táskát, benne egy póló, egy pulóver és egy nadrág. Nagyok rám, de tiszták, kényelmesek… Már biztos vagyok benne. Csak annyi a dolgom, hogy nem engedem el, akkor nem tud elmenni, így nem lesz baj, apa sem jön vissza, hiszen Oliver varázsereje el tudja üldözni! A mesében is ez volt a rossz emberekkel… elüldözte őket a varázsló ereje, mert féltek tőle.
Mikor kimegyünk a kórház elé, pontosabban Oliver megy, én meg a karjában, meglep a környék. A hazám, de mégsem… aztán egy autóba szállunk, de nem kell a földre ülnöm. Mivel nincs párna, a lábára ülök, hogy ne legyen kemény a fenekemnek, mert azt mondta a doktor, hogy tilos. Meg szilárdabb ételt ennem sem szabad. Mire elérünk oda, ahova menni kell most, annyi élmény, látvány és fény, annyi új inger ér, hogy elszundikálok, és már csak egy épületen belül ébredek. Ott sem sokára. Két férfi áll velünk szemben, de az egyik meg akar érinteni. Én elhúzódok, amennyire tudok, és addig mocorgok, míg az orrom be nem fúrom Oliver kabátja alá. Itt meleg van és jó illat. Itt is hagyom. Mikor felkelek legközelebb, megint ágy, de körbe sem nézek. Oliver! Hol van?!
Szuszogva mászom le az ágyról, és ijedtemben sírni kezdek. Itt hagyott? Miért?
A nappaliban alszik valaki. Odamászok, és ő az. Könnyeimet törölgetve ölelem át lelógó kezét, és így, nekidőlve annak, amin fekszik, megpróbálok elaludni, de felkel.
- Mi történt, Xiang? - kérdezi.
- Olivert nem hagyom el. Oliver véd meg engem a varázserejével - ismertetem vele is a tényeket, és ásítok. - Ha Oliver nincs ott, visszajön apa, és meg fog verni.
Oliver
Lesüti a szemeit, láthatóan összezavarodott, de nem mond semmit.
- Kérdezz rá arra, amit nem értettél – bátorítom.
- Hát… ha a gazdám nem vagy, akkor… hogy hívjalak? És mivel utazunk? Hosszú lesz az út? Ha veszek fel tiszta ruhát, ülhetek az ülésre? – megfogja a takarón pihenő kezemet, hidegek és vékonykák az ujjai. - Szeretek utazni. Csak mindig lent kell ülni az ülés előtt, mert piszkos vagyok. De ha kapok rendes ruhát… vagy ezt! – bök a hálóingre. - Vigyáztam rá, látod, nem is véres!
Szomorúan elmosolyodom, és lágyan megszorítom az ujjacskáit.
- Ahogy korábban kértelek, hívj Olivernek, rendben? - Bólint. - És nem, nem utazunk autóval, de hosszú út lesz.
Ráncolja a homlokát, és végre nem rettegést látok a szép szemecskéiben, hanem gyermeki kíváncsiságot.
- Busz? Az, amelyik a vasakon megy? – Vasakon? Ja igen.
- Vonat. De nem. – Belemegyek a kitalálósdiba, hagyom hogy szabadon beszéljen és kérdezzen. Végül eljutunk a repülőgéphez is, aminek hallatán megszeppen, de amikor elmagyarázom hogy milyen biztonságos és nem kell félnie, akkor megnyugszik és izgatottan pislog rám. Biztos nagyon várja már, megnyílik nekem, és miközben a táskámból kihalászom a saját pólómat, pulcsimat és nadrágomat, ő mesél nekem arról, hogy szereti a felhőket nézni. Felöltöztetem, nevetségesen nagyok rá a ruháim, de most egyenlőre ennyi is elég. A zoknim lóg a lábairól, cipője sincs, de úgyis ölben viszem le a taxihoz, szóval nem izgatom magam ezen.
A hotelben a recepciós döbbenten bámul ránk, amikor besétálok a karjaimban a vadiúj fiammal. Valóban nevetséges egy szituáció, pláne amikor megbízom őt, hogy váltsa ki a patikában a recepteket és hozza fel a szobámba. A folyosón összefutok az ügynökökkel.
- Sikerült mindent elintéznie? – kérdezi Wrigler.
- Örökbe fogadtam – válaszolom. – Ideiglenes útlevelet is csináltattam, megrendeltem a mellettem lévő ülésre a jegyét is.
- Tehát holnap velünk jön ő is – mosolyodik el Broster, és megcirógatja a szeppenten pislogó Xiang karját, aki erre, mint egy riadt kiscica, belefúrja az arcát a nyakamba. Elköszönök a kollégáktól.
Xiangnak tetszik a hotelszobám, pedig egy kis luk az egész apró fürdővel és két szobával. Lefektetem az ágyba, rendelek vacsorát a szobaszerviztől, gyors mosakodás a fürdőben, lekezelem a sebeit és bekötözöm, visszabújik az ágyba, megeszi a levest és egy egész kancsó gyümölcslevet egyedül megiszik. Belediktálom a fájdalomcsillapítót, ami rövid idő alatt kiüti, és mély álomba zuhan.
Jól kimerülök, mire végre leülhetek pihenni. Remélem nem lesz azért minden napom ilyen stresszes ezután.
A nappaliban elvágódok a kanapén, és azonnal mély álomba zuhanok. Egy érintésre ébredek. Még sötét éjszaka van. A kanapé mellett a földön Xiang térdel, könnyes az arca.
- Mi történt, Xiang? - suttogom.
- Olivert nem hagyom el. Oliver véd meg engem a varázserejével. Ha Oliver nincs ott, visszajön apa, és meg fog verni – motyogja, láthatóan nincs teljesen ébren, de nem is csoda, hiszen erős fájdalomcsillapítót kapott. A szavaiból világosan lejön, hogy fél egyedül.
- Meg fogsz így fázni – dörmögöm álmosan. Kitápászkodom a kanapéból és felnyalábolom őt a földről. Visszaviszem az ágyba, betakargatom. Iszik egy kis vizet és végre megnyugszik. Ledőlök mellé a takaró tetejére, de kevés a hely, mivel ez egyszemélyes ágy. Hát így baromi kényelmetlen lesz nekem, de őt nem zavarja, összekucorodik, belefúrja arcát a mellkasomba és máris hortyog.
***
A fájdalmas reggeli sebkezelés után a fájdalomcsillapítóktól és a finom habos kakaótól elkábul. Egy takarót köré tekerek, mert hűvös van odakint. Szépen csendben tűri az utat a repülőtérig, ahol a kocsiban a két ügynök jó kedélyűen beszélgetnek.
- Xiang szereted a csokit? – kérdezi Broster. Lefordítom a kérdést az ölemben ülő takarókupacnak, és ő csodálkozva, álmosan pislog.
- Nem tudom…
Brovser elővesz a zsebéből egy Mars szeletet és felé nyújtja, de Xiang nem veszi el, csak gyanakodva pislog a takaró alól.
- Vedd el, Xiang. Az a tiéd. – Kinyúl érte és gyorsan berántja magához. – Mond neki, hogy „köszönöm” – mondom a szót angolul. Megismétli, amitől az ügynök elégedetten mosolyogva bólint. – Még nem eheted meg, tedd el későbbre, jó?
- Jó. – Egészen a reptérig lefoglalja magát vele, fogdossa és nézegeti, zörög a csomagolásával. Utána megfeledkezik róla teljesen, mert a fényűző váróteremtől leesik az álla, pláne a repülőgép belsejétől. Kap az utaskísérőtől egy puha párnát, amire leülhet, és még egy takarót. Sokat beszélek hozzá, elmondom miben ülünk, ki a kedves nő, mennyit utazunk, hová utazunk, ilyenek. Csak lassan szokja meg a helyzetet, csak ebédnél, amikor bekanalazza a levesét, akkor kezd el végre kérdezgetni.
Xiang
Bejön és velem alszik. Bár nagyon picike a hely, de velem marad, így nyugodt vagyok. Így apa nem fog előjönni sehonnan…
Reggel viszont picit rossz. Megfájdul minden, mire mindent végigkeneget, megint rosszabb a kedvem. De aztán kapok valamit, amit ő kakaónak hív. Nagyon… furcsa. De ahogy megkóstolom, legszívesebben csak ezt innék. Semmi mást! Nagyon finom… még finomabb, mint na leves volt.
* * *
Mikor elindulunk a repülőhöz, velünk jön a két tegnapi férfi. De Oliver itt van, nem kell félnem. Akkor nem bántanak. Az egyik kérdez valamit a furcsa nyelven, amit Oliver megismétel, és így már értem is.
- Azt kérdezi, hogy szereted-e a csokit – mondja.
- Nem tudom… - Mi az a csoki?
Valamit elővesz. Hosszúkás, kemény dolog, de nem merem elvenni. Oliverre várok, hogy szóljon, hogy elvehetem-e.
- Vedd el, Xiang. Az a tiéd. – Nyugodtabban nyúlok ki érte és elkapva a férfi kezéből, behúzom magamhoz a takaróm alá. – Mond neki, hogy „köszönöm” – kér Oliver. Nehezen, de visszamondom, mire a férfi láthatóan megnyugszik. – Még nem eheted meg, tedd el későbbre, jó?
- Jó. – Igen, mert ez kemény, és még csak folyékonyt ehetek. De nézegetni szabad, így teszem is. Nyomogatom, zörgetem a papírját. Ilyen volt a tapintása annak is, amibe cipőt tettünk, de az nem csörgött. Ez csörög!
De ahogy odaérünk, már nem a csomagolás foglal le. A hatalmas… itt minden hatalmas! Fel sem tudom fogni, mi történik, hogy hova megyünk, csak Olivert fogom. Senki nem vehet ki az öléből! Nem hagyom, nekem vele kell lennem.
Amikor már fent vagyunk az égben, kapunk levest. Meg is eszem, kanállal, és ez is finom. Még finomabb, mint a kórházi!
- De akkor biztosan nem esünk le, igaz? - kérdezem Olivertől aggódva.
- Ne félj, nem fogunk leesni, mire hazaérünk, alszol egyet és meglátod, nem lesz baj - mosolyog rám.
Hümmögve nézek ki. Nem tudtam, hogy ki akarok-e nézni, de most mégis kikukkantok a kis ablakon, és ámulva nyögök fel. Elkapom Olivert és odahúzom, nézze meg ő is!
- Látod? - kérdezem, csillogó szemekkel nézve őt. - Felhők! Itt vagyunk fent!
Most fogom csak fel igazán, hogy hol is vagyunk.
- Igen, a felhőknél vagyunk - mosolyog rám kedvesen.
- Először utazol? - szólal meg valaki. Kinézek a többiek felé, és egy nő. Olyan csinos ruhás. Nem felelek, csak félve bólintok. Honnan tudja, hogy elsőnek? És miért tud hozzám beszélni?
- Válaszolj szépen - kér halkan Oliver.
- I… igen. Most először - motyogom. Mosolyogva mutatja fel az eddig a háta mögötti kezét, amiben egy kis játék van. Plüss! Az egyik kislány egyszer hozott egyet, de apa elvette tőle. Pedig milyen puha volt. Csillogó szemekkel veszem el, majd eszembe jut, amit Oliver kért, és ugyanolyan szavakkal mondom, mint a kocsiban a férfinek.
- Köszönöm. - A nő mosolyog, bólint, majd megkér, ha szeretnék kérni valamit, szóljak, és hoz nekem. De engem ekkor már leköt a plüss. Oliver válaszol neki, hogy szólunk majd.
A játékom egy olyan repülő, mint amin ülünk, csak kicsi és puha, plüss. Mivel közben Oliver eltette a csokimat, mert nem lehetett a kezemben, mikor átjöttünk a csipogós kapun, két kézzel fogom és mutogatom neki. A mellettünk levő ülésen a csokis férfi felsóhajt. Amíg én az arcomhoz simogatom a repülőmet, ő kérdez valamit a fura nyelven, amire Oliver válaszol, majd a hajamba túr. Felnézek rá, de mosolygok. Arra sem emlékszem, mikor voltam, voltam-e egyáltalán ennyire boldog. Minden olyan csodálatos!
- Xiang, mennyi idős vagy? - kérdezi Oliver, miután a férfi kérdezett valamit.
- Tizenhét éves vagyok. Legalábbis apa mindig azt mondogatta, hogy lassan ki fogok öregedni, mert ennyi idős vagyok - darálom neki. Bólint, és tovább adja, gondolom.
De a férfi miért néz rám ilyen szomorúan? Hm. Eszembe jut, hogy mikor a fura nyelven mondtam azokat a szavakat, akkor megnyugodott, hát Oliver lábára támaszkodva hajolok közelebb és halkan, picit mosolyogva mondom neki ismét.
- Ezt miért mondtad? - kérdezi Oliver, de nem dühös.
- Hát, amikor az autóban mondtam, megnyugodott tőle és olyan szomorúan nézett rám - ecsetelem.
A továbbiakban viszont Oliver megkér, hogy vegyem be az egyik gyógyszeremet, a mitől percekkel később, félig Oliverre feküdve elalszok.
- Xiang, ébredj - kér halkan Oliver. Azonnal éberen pislogok rá, megszoktam, hogy rögtön kelni kell, ha szólnak. - Nézz ki - kér, én pedig elfordulok az ablakhoz és kinézek. A plüsst már odaadtam Olivernek, hogy vigyázzon rá. A csoki és a plüss az első, saját dolgaim.
Az ablakban, a felhők alatt hatalmas, házak. Ámulva nézem őket.
- De ezek… ezek… - Beszélni sem tudok. Hálásan bújok vissza Oliverhez. - Köszönöm - suttogom, és az arcom a nyakába fúrom.
Oliver
Beszélgetésünket csendben hallgatják a körülöttünk ülők, a stewardess hoz neki egy plüssjtékot, repülőgép formájú. Xiang illedelmesen megköszöni, ahogy a kocsiban tanítottam. nagyon örül, furcsa látvány ez egy kívülállónak, hogy egy kamasz srác így viselkedjen, de engem nem zavar, őt sem zavarja és ez így van jól.
- Miért viselkedik úgy, mint egy öt éves? – hallom a kérdést, és hátranézek Wrigler ügynökre.
- Érzelmileg súlyosan sérült, természetes hogy ilyen. Gondoljon bele, milyen pokoli élete volt idáig.
- Igen. Vajon mennyi idős?
- Szerintem olyan 14 év körül lehet, de megkérdezem tőle. Xiang, mennyi idős vagy?
- Tizenhét éves vagyok. Legalábbis apa mindig azt mondogatta, hogy lassan ki fogok öregedni, mert ennyi idős vagyok. – Lefordítom a kollégának. Nem mond semmit, a mellette ülő Braser arcára kiül ugyanaz, amit én érzek kezdettől fogva: elkeseredettség, düh és szomorúság.
Xiang rám támaszkodva hátrakukucskál, és megköszöni neki. Talán fogalma sincs a szó valódi jelentéséről, de lehet hogy mégis megérti, elvégre nem buta ő, hanem sérült.
- Ezt miért mondtad? – kérdezem tőle kedvesen.
- Hát, amikor az autóban mondtam, megnyugodott tőle és olyan szomorúan nézett rám.
Melegség önti el a mellkasomat, és megsimogatom a fejét.
- Ideje bevenned a gyógyszered, Xiang.
Az út további részében félig rám mászva alszik, engem egyáltalán nem zavar, pihenek és gondolkozom. Tervezek. Valahogy be kell kalkulálnom az életvitelembe őt is. Nem lesz könnyű…
***
- Xiang, ébredj. Nézz ki.
- De ezek… ezek… - Hebegi döbbenten mutogatva a nagy épületekre, majd hozzám bújik. - Köszönöm… - nyakamba fúrja az arcát. Megsimogatom a fejét, máshol nem merem, mert az egész teste sebes.
- Nemsokára lemegy a nap, hosszú volt az út. Először elmegyünk megint egy kórházba, utána haza, jó?
- Miért? Már nem fáj semmim. Menjünk inkább haza…
- Xiang, alig két napja volt egy műtéted, emlékszel? Muszáj ellenőrizni a sebet, érted?
- Értem – bólint, és visszaveszi a kezemben lévő plüssrepülőt. Leszáll a gép, én pedig felnyalábolom Xiangot. Az ügynökök veszik fel a csomagjaimat és kiviszik a taxihoz nekünk. Ekkor látja meg Xiang a bilincsre vert kínai férfit. Megdermed a karjaimban, és halk nyikkanással a nyakamba fúrja az arcát.
- Nyugodj meg, bilincs van rajta, nem árthat senkinek. Börtönbe kerül majd egy életre, vagy visszakerül Kínába és ott kivégzik.
- Biztos? – kérdezi, alig értem, mert mélyen befúrja magát a karjaimba.
- Biztos. És most köszönj el a kollégáimtól, mond nekik, hogy „viszlát”. Angolul így köszönünk el.
Megismétli a szavakat, és engedi hogy megsimogassák a fejét. Szép előrelépés ez is, úgy gondolom. Elbúcsúzom én is, és megköszönöm nekik, hogy beviszik helyettem a foglyot. A jelentést majd este otthon megírom, és átküldöm a kapitánynak, most van ennél fontosabb dolgom is.
*
A kórházban este sokan nyüzsögnek, de szerencsére a jelvényem és a pultosnak röviden elmesélt történtek után azonnal kapunk egy üres vizsgálót. Amíg az orvost várjuk, Xiang a vizsgálóágyon pihen, egyik kezével a plüsst szorongatja, a másikkal a kezemet fogja.
Egy fiatal doktornő lép be az ajtón, szőke rövid haja, duci alakja és kedves mosolya van.
- Üdvözlöm önöket, Dr. Helen Brown sebész vagyok.
Kezet fogok vele, bemutatom neki Xiangot is. A doktornő sokat kérdez, felolvastatja velem a kínai nyelvű zárójelentést. A latin szavakat szerencsére nem kínai írásjelekkel írták, így amit nem értek, azt ő igen. Így aztán összerakjuk közösen amit tudunk. Megnézi Xiang gyógyszereit és ecsetelőit is, majd bólint.
- Nos, rendben. Először megvizsgálom őt, veszek tőle vért, aztán megbeszéljük a továbbiakat.
- Mielőtt ezt megteszi, tudnia kell valamit. Xiang többszörös nemi erőszak és bántalmazás áldozata, éveken át kínozták. Sok csúnya sebe és hege van, kérem legyen tekintettel az érzéseire, amikor meglátja ezeket. Ha kérhetem, ne mondjon vagy…
- Semmi baj, Mr. Morsen. Sok borzalmas dolgot láttam már, higgye el. Jó kezekben van nálam a fiú.
Bólintok, és Xianghoz fordulok.
- Helen doktornő megvizsgál téged. Levetkőztetünk téged, jó?
Xiang
- Nemsokára lemegy a nap, hosszú volt az út. Először elmegyünk megint egy kórházba, utána haza, jó? - kérdezi kedvesen Oliver.
- Miért? Már nem fáj semmim. Menjünk inkább haza… - Ennyire fájt, mikor már dolgozni kellett mennem. Ez már nem zvar!
- Xiang, alig két napja volt egy műtéted, emlékszel? Muszáj ellenőrizni a sebet, érted?
- Értem – bólintok, de nagyon titkon várom már, hogy lássam, hol fogok lakni. Azt mondta, van macskája. Egyszer mi is befogadtunk egyet, adtunk neki enni., de amikor anya meglátta, kitekerte a nyakát előttünk, mert hogy nekünk sem jut elég, ne szerezzünk pluszt. Akkor is sírtunk… mindannyian.
Mikor már kint vagyunk az itt is hatalmas épületben a repülő után, meglátom az idegen barátját! Egyszer vele is… és ott volt, mikor én és a kutya… nevetett is rajta! Ijedten bújok Oliverhez.
- Nyugodj meg, bilincs van rajta, nem árthat senkinek. Börtönbe kerül majd egy életre, vagy visszakerül Kínába és ott kivégzik.
- Biztos? – kérdezem suttogva, Oliverbe bújva.
- Biztos. És most köszönj el a kollégáimtól, mond nekik, hogy „viszlát”. Angolul így köszönünk el.
Megismétlem, örülnek is neki. Szeretnék beszélni ezen a furcsa nyelven… megkérdezem majd Olivert. És már a simogatás sem zavar, de csak a hajamon, Oliver is ott szokott mindig.
* * *
Kórház. Itt is ugyanolyan, de az idefelé vezető út más volt. Puhább volt az autó ülése, amivel jöttünk, így ülhettem rajta, nézelődhettem! Mennyi hatalmas dolog… van itt vajon erdő is? Meg zöld rész?
A kórházban egy res szobát kapunk. Az ágyra fekszem, egyik kezemmel a repülőmet fogom, a másikkal Olivert, míg be nem lép egy nő. Beszélnek a furcsa nyelven, angolnak hívta Oliver. Bemutat engem a nőnek és a nőt nekem. Olvassák az otthonról hozott papírokat, majd Oliver hozzám fordul.
- Helen doktornő megvizsgál téged. Levetkőztetünk téged, jó? - kérdezi.
- De csak ha bent maradsz te is - kérem, és megszorítom a karját.
- Itt maradok, ne félj.
Megnyugszom, de mikor a nő segíteni akar öltözni, sikkantva bújok Oliverhez és zihálva kérem, hogy csak ő. Senki más…
- Rendben, semmi baj - sóhajt fel türelmesen, és ő vetkőztet le. A nő végignéz raktam. Nagyon igyekszik, hogy ne lássam, de angolul beszél Oliverrel. Mintha meg lenne lepve. De hát orvos, biztos nem én vagyok az első, akit lát, nem?
- Mi lesz? - kérdezem Olivert.
- Leveszi a kötéseidet, azt engedd neki. - Bólintok. Az orvosos dolog, azt hagyom neki. - Aztán megnézi a sebeidet, és ha végeztünk, megyünk haza, oké?
- Rendben. - Felmosolygok rá. - Nagyon jó, hogy itt vagy - mondom őszintén.
A nő elkezd dolgozni, én meg hagyom. Néhány helyen felszisszenek, ahol nagyon fáj. A lábam, a bal karom, a fenekem. A többi már nem fáj annyira.
Nem kérdezek, majd a végén csak.
Mutogat Olivernek, beszélnek, a nő néha egyértelműen ledöbben, de utána mindig felpillant és elmosolyodik, mintha rejtegetni akarná. De nekem eddig csak az emberek figyelése volt, felismerem ám.
Aztán amikor a hátam vizsgálják, Oliver hozzám fordul.
- Xiang, van a hátadon egy nagyon mély seb. Az mikori? - kérdezi.
- Az… nem tudom, melyik. - Lágyan megérinti. Jól esik, mikor simogat. Kedvesen teszi… - Az ott az előtt egy héttel történt, mielőtt eladtak. Uhm… öt hete. Apa egy pálcával ütött meg, mert a gyárban bepanaszoltak, hogy összeestem az éhségtől - mesélem. Ő elmondja a nőnek, aki felsóhajt. Beszélnek, majd elkezd a np visszakötözgetni.
- Mehetünk haza? - kérdezem Olivert.
- Igen, de vissza kell jönnünk minden nap vizsgálatra - mondja.
- De neked nem kell dolgozni? - kérdezem felpillantva. - Ha neked teher, vagy ha… baj, akkor megvárom, amíg nem lesz. Csak a cicádat szeretném nagyon látni, az ágy itt is puha.
Próbálok neki segíteni, hiszen annyit tett már értem. Ha neki ez gond, akkor tényleg maradhatok itt… bár sokkal jobb lenne vele, de nagy vagyok, nem vagyok olyan kicsi, mint a kislányok, nem szabad mindig csak sírnom. Megpróbálok neki is jót tenni, hiszen ha eldob, akkor senkim sem lesz!
Oliver
- De csak ha bent maradsz te is.
- Itt maradok, ne félj.
Nem engedi, hogy az orvos segítsen neki, így én vetkőztetem le, és türelmesen, halkan mondom neki mi történik majd, ő pedig édesen mosolyog rám és bízik bennem. Igyekszem méltónak lenni a bizalmára…
Az doktornő nagyon gyengéden ér hozzá, figyelmes és kedves, de képtelen arra, amire kértem, nem figyel a saját reakcióira, olyan mélyen megrázza a meztelen fiú látványa.
- Ezek itt harapásnyomok – mutat néhány sebre. – Ezek égésnyomok… ilyet is láttam már, hegyes végű ostortól… bőröv csatja… istenem…
- Kérem, ne mutassa ki ennyire – dörmögöm halkan, a torkom összeszorul.
A műtéti seb rendben van, eltávolítja a gézcsomót, közben folyamatosan beszél nekem arról, hogyan vezessem be fokozatosan a darabos ételeket, és hogy vécézés előtt majd a kúpot hogyan kell használni. Kúpot?
- Még soha nem csináltam ilyet…
- Semmi gond, valószínűleg Xiang meg tudja majd csinálni saját magának, csak a gyógyszer tájékoztatóját olvassák el együtt, abban minden benne van.
- Értem.
- Ez mitől származhat? Ilyet még nem láttam, nagyon mély… És ahogy elnézem alatta a mélyebb szövetekben tályog alakult ki…
- Xiang, van a hátadon egy nagyon mély seb. Az mikori?
- Az… nem tudom, melyik. – Óvatosan megérintem, hogy tudja. - Az ott az előtt egy héttel történt, mielőtt eladtak. Uhm… öt hete. Apa egy pálcával ütött meg, mert a gyárban bepanaszoltak, hogy összeestem az éhségtől.
Megköszörülöm a torkomat, és megrendülve elfordítom az arcom. Rohadt életbe…
- Öthetes seb – szűröm a fogaim között a doktornőnek.
- Az sok. Felírok egy erős antibiotikumot, hogy a tályogot eltüntessük, de ha egy hét múlva nem javul, akkor sajnos fel kell tárnom és kimetszenem.
- Jó.
Lekezeli és tiszta kötést tesz a kis múmiára, aki felvidulva felül. A vérvételt már szó nélkül tűri, a doktornő leteszteli mindenfélére, többek között nemi betegségekre is, ez erőszak áldozatainál természetes ilyenkor.
- Mehetünk haza? – kérdezi.
- Igen, de vissza kell jönnünk minden nap vizsgálatra.
- De neked nem kell dolgozni? Ha neked teher, vagy ha… baj, akkor megvárom, amíg nem lesz. Csak a cicádat szeretném nagyon látni, az ágy itt is puha.
Ujjbegyeimmel megcirógatom az arcát, és ő kiscicaként beletörleszkedik a tenyerembe és viszonozza a mosolyomat.
- Hazamegyünk. Bármi is lesz majd, mi ketten megoldjuk, oké?
- Oké! – válaszolja édesen, és kezeit felnyújtja hozzám, úgy kéredzkedik fel az ölembe. Felnyalábolom, és elköszönök az orvostól.
- Xiang, búcsúzz el Helen doktornőtől.
***
Amikor végre kiszállok a liftből, fél karral Xiang sovány kis testét tartom, a másik kezemmel pedig a gurulós bőröndöt húzom. Amikor már a zárral szenvedek, nyílik a szomszéd ajtó.
- Jó estét, Mrs. Mollins! – üdvözlöm a pongyolás idős hölgyet.
- Jó estét kedveském!
- Köszönöm, hogy etette a cicámat.
- Igazán nincs mit… - közelebb totyog, és megnézi magának a megszeppenten pislogó Xiangot.
- Hát te ki vagy? – kérdezi.
- Xiang, köszönj a szomszéd néninek. Mond, hogy „jó estét”. Este így üdvözöljük az embereket.
Megteszi.
- Ő itt Xiang, a nevelt fiam.
- Nahát! Várjon, had segítsek – kiveszi a kulcsot a kezemből, és kinyitja nekem az ajtót.
- Köszönöm, Mrs. Mollins! Holnap majd elmesélek mindent, de most…
- Persze kedveském, menjenek csak. Jó éjszakát!
- Viszlát – mondja utánam édesen Xiang. A bőröndöt kint hagyom, először leteszem őt a kanapéra, majd berántom a bőröndöt és végre bezárom az ajtót. Huh. Elfáradtam. Odabent a nappaliban csak az állólámpa világít, kellemes narancsos fénnyel. Átlagos lakásom van, átlagos bútorokkal, berendezve kaptam, mégis ő olyan ámulattal nézelődik, mintha királyi palotában lenne. Simogatja a kanapé szövetét, a díszpárnát, csodálja a fali képeket, a tévét, ami még nincs bekapcsolva. Az ajtófélfának támaszkodom, és mosolyogva nézem őt. Jó ilyennek látni őt, jókedvűnek és kíváncsinak, sokkal jobb, mint amilyen volt kezdetben. Hangos panaszos nyávogás töri meg az áhítatos csendet, és kisétál a hálószobám ajtaján az én nagy és dagi macskám. Nem elég, hogy túlsúlyos, de mindehez még vastag szőre is van, így aztán inkább nevezhető kisebb pudlinak, mint macskának. Még a hangja is mélyebb egy átlagos macskáénál.
- Szia Gombóc! – guggolok le hozzá, és ő panaszos nyávogással bújik és törleszkedik hozzám. Felveszem és megpuszilom a feje búbját, majd odasétálok vele Xianghoz és leteszem az ölébe. – Gombóc, ő itt Xiang. Xiang, ő itt a cicám, Gombóc.
Hosszan merednek egymásra, nézegetik a másikat, végül Xiang óvatosan felemeli a kezét, és megérinti a cicám egyik fülét. Mivel Gombóc nem mozdul, lassan megsimogatja. Kész, vége. A macskám belezúgott. Hangosan dorombolva hozzá bújik és birtokba veszi az új simogató-gépét, aminek a neve Xiang. És a simogató-gép mit gondol erről? Ahogy látom, boldogabb nem is lehetne.
- Hát akkor erről ennyit. Mostantól nem tudod majd levakarni magadról, készülj fel rá.
Gombóc dölyfösen felnéz, majd visszafúrja arcát Xiang nyakába, és folytatja a fülsüketítő reszelést, amit ő dorombolásnak nevez.
Xiang
Ahogy hozzám ér, mosolyogva simulok még jobban a tenyerébe. Nagyon szeretek vele lenni.
- Hazamegyünk. Bármi is lesz majd, mi ketten megoldjuk, oké?
- Oké! – Persze, hogy oké! Vele lehetek, nekem ez elég. Lehetünk akárhol, ő úgyis meg fog védeni.
* * *
Nem sok mindenre figyelek hazafelé. Kicsit fáradt vagyok, így inkább Olivert nézem. Valahogy olyan… különleges. Talán mert ő az első nyugati férfi,. akit hosszabb ideig meg tudok figyelni, de nagyon szép arca van! Nyugtató, már csak az is, ha ránézek.
Megjelenik egy idős nő, akivel elkezd beszélgetni.
- Xiang, köszönj a szomszéd néninek. Mond, hogy „jó estét”. Este így üdvözöljük az embereket.
Természetesen teszem, amit kér. Biztos barát, ha kedvesnek kell lennem vele.
- Viszlát – utánzom le a köszönést, és végre bejutunk. Már az öléből is nézelődök folyamatosan, pláne mikor letesz és felfedezhetek én magam mindent.
Olyan tiszta… annyira szép, és mindenhol Oliver-illat van. Nagyon tetszik ez a hely. Ha kinézek, akkor is csodaszép, minden puha, még a szőnyeg is!
Aztán hirtelen meghallom a cica hangját. Odakapom a fejem, de tudom, hogy nem szabad hirtelen letámadni. Egyik állat sem szereti, ha ijesztgetik, még az emberek sem. De csillogó szemekkel nézem.
- Szia Gombóc! – köszönti, majd odajön vele együtt hozzám és az ölembe teszi a cicát. – Gombóc, ő itt Xiang. Xiang, ő itt a cicám, Gombóc.
Hagyom picit, hogy nézzen, szagolgasson, majd felemelem a kezem és nagyon finoman a füléhez érek. Mivel nem fúj, karmol vagy szalad el, így nyugodtabban kezdem simogatni. De milyen puha ő is…! A mi cicánk gubancos volt… csomók voltak a szőrében. Ő olyan kellemesen puha. Meg picike! A nózija is nedves!
- Hát akkor erről ennyit. Mostantól nem tudod majd levakarni magadról, készülj fel rá - mondja Oliver, de én csak hálásan nézek fel rá.
- Soha nem voltam még ennyire boldog - ölelem magamhoz finoman a cicát. - Mindent neked köszönhetek, Oliver. - Felnézek rá. Annyira hálás vagyok neki. Talán egy élet is kevés, hogy mindent megháláljak, hiszen kaptam tőle egy szebb életet. Ahol nem vernek, ahol nem kell ronda dolgokat tennem, ahol mindenki kedves, minden puha és kényelmes.
Csak nézem őt, majd megpaskolom magam mellett a párnát. Ő mosolyogva ül le, én pedig ezt kihasználva az ölébe húzódok, az enyémben meg ott a cica. Gombóc.
Nem teszek semmit, egyik kezemmel simogatom a cicát, a másikkal fogom a kezét, egy ujjal a tenyerét simogatom, és a mellkasának dőlök. Olyan megnyugtató, hogy a közelemben van… annyira jó.
Percek múlva egyenletesen kezd levegőt venni és ha jól sejtem, elaludt. Mozdulatlan maradok. Picit fordítok a fejemen, hogy halljam a szívverését és így én is nyugodt vagyok.
Nem tudom, mennyi idő telik el. Nem mozdultam, de a tenyere simogatását egy pillanatra sem hagytam abba. Amikor hirtelen szaporábban kezd levegőt venni, a szíve is felgyorsul egy picit.
- Jó reggelt - köszöntöm, és megmoccanok. Kicsit elgémberedtem.
- Te nem aludtál? - kérdezi.
- Jobb volt csak hallgatni, ahogy ver a szíved - mosolygok fel rá. - De nem mocorogtam, hogy tudj aludni - jelentem be büszkén, mire belesimít a hajamba.
- Ügyes vagy, köszönöm. Nem fáj sehol? - Olyan kedves a hangja. Annyira szeretem hallgatni.
- Seholsem - rázom meg a fejem. - De lenne néhány kérdésem, ha nem… baj. - Picit elszégyellem magam, máris túl sokat kérdezek, de ő csak bátorítóan elmosolyodik, majd kér, hogy mondjam. - Hát… én is szeretném megtanulni, ahogy te beszélsz a többiekkel. Szabad?
Pár pillanatot várok, aztán teszem fel a következőt.
- És mikor kell menned dolgozni? Akkor egyedül fogsz hagyni? - Elszomorít, de amit kell, azt kell. - Én is dolgozhatok? Szerettem otthon is dolgozni. Nem tudom, itt van-e olyan hely, ahol cipőket gyártanak… De Oliver. - Megszorítom a kezét, és a szemébe nézek. - Ugye nem hagysz magamra? Ugye nem unsz meg és mész el végleg? - kérdezem. Fontos ez is.
Oliver
Magához öleli a macskát, és édesen felmosolyog rám.
- Soha nem voltam még ennyire boldog. Mindent neked köszönhetek, Oliver.
Nem bírok megszólalni a meghatódottságtól, így inkább leülök mellé a kanapéra, és csendben figyelem, hogy az ölembe mászik macskástul, és mellkasomnak támassza buksiját. Engem simogat aranyosan. Soha nem volt senki, aki ennyire bízott volna bennem, vagy éppen szeretettel simogatott volna… Jó… érzés… Ez a macska milyen hangosan… dorombol…
***
- Jó reggelt.
Mennyi lehet az idő? Még sötét van, és ahogy elnézem, elaludtam a kanapén ülve a fáradtságtól.
- Te nem aludtál? – kérdezem, megsimogatom a haját.
- Jobb volt csak hallgatni, ahogy ver a szíved. De nem mocorogtam, hogy tudj aludni.
Mosolyog, és most, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, látom azt, hogy miért tetszett meg a férfiaknak. Tényleg nagyon szép, főleg boldogan.
- Ügyes vagy, köszönöm. Nem fáj sehol?
- Sehol sem. De lenne néhány kérdésem, ha nem… baj.
- Kérdezz nyugodtan, Xiang.
- Hát… én is szeretném megtanulni, ahogy te beszélsz a többiekkel. Szabad?
- Igen, majd megtanítalak a nyelvünkre, és ha kell segítséget is szerzek hozzá.
Csillogó szemekkel figyel.
- És mikor kell menned dolgozni? Akkor egyedül fogsz hagyni? – kérdezi szorongva. - Én is dolgozhatok? Szerettem otthon is dolgozni. Nem tudom, itt van-e olyan hely, ahol cipőket gyártanak… De Oliver. – Megkapaszkodik a kezembe. - Ugye nem hagysz magamra? Ugye nem unsz meg és mész el végleg?
Mosolyogva magamhoz ölelem.
- Kis butus, dehogy hagylak el, hiszen mostantól egy család vagyunk.
- Család? Te és én? – kérdezi a nyakamtól.
- És Gombóc.
- És Gombóc – ismétli halkan. Nedvességet érzek a bőrömön, tudom, hogy most sír, ezért simogatom a haját és a méltatlankodva nyávogó macska kimászik az ölünkből. Xiang a nyakam köré fonja a karjait és szorosan hozzám bújik.
- A munkát pedig ne emlegesd, mert Amerikában az olyan gyerekek mint te, nem dolgoznak, csak ha már felnőttek és befejezték az iskolát. Te tanulni fogsz, éled a gyermekkorodat, ahogy minden normális gyerek.
Felegyenesedik, könnyesen, remegő ajkakkal néz a szemembe.
- Megígérem, hogy annyit tanulok, amennyit csak tudok! Mindent megtanulok! Mindent!
- Ez a beszéd – mondom mosolyogva, és megpuszilom a homlokát. – Farkas éhes vagyok, gyere fosszuk ki a hűtőt.
Xiang
Ahogy magához ölel, nagyot dobban a szívem. Miért vagyok neki ennyire fontos? Miért segít ennyit? De nem fogom megkérdezni…
- Kis butus, dehogy hagylak el, hiszen mostantól egy család vagyunk - mondja, én pedig alig hiszem el, amit mond. Ha nem tudnám, hogy ügyesen beszéli a nyelvemet, azt hinném, összekeverte a szavakat. De ő nem… ő okosabb, mint akárki más, hiszen ő Oliver!
- Család? Te és én? – kérdezek azért vissza.
- És Gombóc.
- És Gombóc – ismétlem meg. Igen… a cica.
Mert itt cicám is van, akit senki nem bánt. Ahogyan engem sem. Minden puha, kényelmes és finom, mindenki kedves és senkivel nem kell azt csinálnom. Vajon ez egy álom? Álmodtam már hasonlót… de ez nem álom. Igaz?
Könnyek szöknek a szemembe. Sosem akarok felébredni, ha ez mégis csak álom. - A munkát pedig ne emlegesd, mert Amerikában az olyan gyerekek, mint te, nem dolgoznak, csak ha már felnőttek és befejezték az iskolát. Te tanulni fogsz, éled a gyermekkorodat, ahogy minden normális gyerek.
Rápillantok. Gyerek? Így még soha sem hívtak. Mindig volt előtte vagy utána valami gonosz is… de akkor… most ő kedves. És ha ezt azzal meg tudom hálálni, hogy tanulok, akkor meg fogom! Komolyan!
- Megígérem, hogy annyit tanulok, amennyit csak tudok! Mindent megtanulok! Mindent - jelentem ki. Oliver kedvéért akármit!
- Ez a beszéd – mosolyog rám ismét, és még puszit is kapok. Ha én is cica lennék, mint Gombóc, dorombolnék most, azt hiszem. – Farkas éhes vagyok, gyere, fosszuk ki a hűtőt.
Bólintok, és felállok, hogy felállhasson ő is, majd követem.
Ebben a helyiségben még szét sem néztem! Megteszem most, kinyitogatok mindent, kinézek itt is az ablakon, megnézek mindent.
Aztán megállok.
- Ezt ismerem - mosolygok fel Oliverre. - Ez hűtő - jelentem ki büszkén. - Apáéknak volt bent, egyszer meglestük a konyhában! Ebben vannak az ételek - mesélek neki, ő pedig bólogat.
- Így van. És a többit tudod, hogy mi micsoda? - kérdezi, én pedig körbepillantok. Mutogatok mindenre, amit sejtek, hogy micsoda, aztán egy dobozra mutatok. Olyat… illetve hasonlót láttam, de nem tudom a nevét és hogy mit kell vele csinálni.
- Az… mi? - kérdezem, a szerkezetre mutatva.
- Az a mikrohullámú sütő - mondja, miközben már a levest csinálja nekem. - Abban lehet ételt meg italt melegíteni - magyarázza. Bólintok, de úgysem fogok semmihez sem nyúlni, csak ha ő is itt van. - Ott, abban a fiókban vannak kanalak, kivennél kettőt? - kérdezi.
Lelkesen bólintok és segítek neki! Kihúzom a fiókot, de rögtön eltereli a figyelmemet valami sokkal érdekesebb.
Milyen furcsa… vas, ennyire össze-vissza hajoltatva, és mégis a konyhában? Ez vajon mire való?
- Azzal krémeket meg habot verünk. Tudod, süteményekre - magyarázza, mintha látná a gondolataimat.
Megbeszéljük, hogy fogok enni sütit is, amint szabad, majd ahogy lassan készül az étel, nekem eszembe jut valami fontos.
- Oliver, ugye velem alszol? - kérdezem. - Biztos nagy ágyad van, hiszen itt minden szép! Akkor tudunk benne ketten is aludni, igaz?
Oliver
Angyalian rácsodálkozik mindenre a konyhában. Van amit ismer, de sok mindent nem. Türelmesen magyarázok neki, és kis feladatokat adok neki, hogy hasznosnak érezhesse magát. Ilyet Emmy néni is csinált velem, amikor egyfolytában a sarkában voltam kiskoromban. Tapadtam rá, mert szomjaztam a törődésére, és néha kaptam is egy kicsit.
- Oliver, ugye velem alszol? – tör be gondolataim közé a hangja. - Biztos nagy ágyad van, hiszen itt minden szép! Akkor tudunk benne ketten is aludni, igaz?
Ártatlanul pislog fel rám, közben a konyhapultra támaszkodva babrál egy kanállal. Épp belezuttyantom a zacskós levest a fazék vízbe, kis híján beleejtem a papírcsomagolást is.
- Xiang, nálunk nem szokás együtt aludni másokkal, kivéve a… hogy is fogalmazzak… a feleséget vagy a barátnőt… érted?
- De tegnap velem aludtál… - cincogja elszontyolodva.
- Igen, de ez egy egyszeri dolog volt.
- De én szeretném… - Lehajtja a fejét, ezért abbahagyom a leves keverését, leteszem a fakanalat. Xiang álla alá nyúlok és finoman felemelem, hogy láthassam az arcát. Ahogy sejtettem, könnybe lábadt nagy cicaszemek, amivel bármire rávehet engem… De nem. Következesen akarom a kapcsolatunkat kialakítani, nem eshetek túlzásokba.
-Xiang, mégis milyen fényt vetne rám az, hogy elutazom Kínába, örökbe fogadok egy fiút és aztán vele alszom? Rendőr vagyok, és ha az erkölcsi érzékem nem is tiltaná meg ezt, a hivatásom mindenképpen. Érted?
- Nem…
Sóhajtok és beleborzolok selymes hajába. Elzárom a leves alatt a tűzhelyet.
- A leves még túl forró. Hagyjuk hűlni egy kicsit, addig megmutatok a szobádat. Gyere…
Xiang
Látom, hogy meglepte a kérdés. Kicsit félek is a választól, de akkor sem lesz baj, ha… ha nem vele, igaz? Elég messze vagyunk, ide nem jöhet utánam senki!
- Xiang, nálunk nem szokás együtt aludni másokkal, kivéve a… hogy is fogalmazzak… a feleséget vagy a barátnőt… érted? - Sejtettem. Elszomorodom. De…
- De tegnap velem aludtál… - jegyzem meg csendben. Nem akarok ellenkezni, de nem értem, hogy tegnap miért volt szabad, ha már nem szabad!
- Igen, de ez egy egyszeri dolog volt.
- De én szeretném…
Sírva hajtom le a fejem, de hallom, ahogy közeledik. Ösztönösen rezzenek össze, felkészülve, hogy dühös, és pofont ad. Még akkor is, ha ő Oliver, lehet, hogy túl sokat ellenkeztem most. De az ütés nem jön. Lágyan emeli fel a fejem, és a szemembe néz.
Még mindig milyen szépek a szemei…
- Xiang, mégis milyen fényt vetne rám az, hogy elutazom Kínába, örökbe fogadok egy fiút és aztán vele alszom? Rendőr vagyok, és ha az erkölcsi érzékem nem is tiltaná meg ezt, a hivatásom mindenképpen. Érted? - Rendőrség, erkölcs, ismerem ezeket a szavakat. Csak a jelentésükben nem vagyok biztos. Mármint… a rendőr az, aki vigyáz mindenkire. De az erkölcs hogy jön ide?
- Nem… - ismerem be, de nem firtatom. Biztosan oka van annak, hogy nem szeretne velem aludni. Biztos vagyok benne.
- A leves még túl forró. Hagyjuk hűlni egy kicsit, addig megmutatok a szobádat. Gyere…
Elindulok utána.
A lakás új részeiben már nem is nagyon jut eszembe, hogy miért is nem alszunk együtt ma, mert itt megint sok az új dolog. Megmutatja, hogy hol alszik ő.
- Ez itt az én szobám - nyit ki egy ajtót, majd a vele szemben levőt is. - Ez pedig a tiéd - mosolyog rám. - Látod, itt leszek a közelben, oké? - kérdezi.
Bólintok. Így végülis… rendben is van. De akkor is hiányozni fog az illata.
Belép, és int, hogy kövessen, én pedig megteszem.
A szoba… a szobám! Az enyém!
- Csodaszép - suttogom. Végigjárkálom. Az asztal, egy kis szekrény, puha székek, és az ágy… mellé lépek, leülök, simogatom, és el sem hiszem… - Ez annyira puha… - suttogom. Nem szabad ennyit sírni, így visszanyeldesem a könnyeimet, és az ablakhoz lépek. Pont olyan helyre néz, ahol zöld is van! - Ez csodálatos - mosolygok hátra lelkesen.
- Ki is lehet nyitni. - Mellém lép, és elfordítja a kilincsszerűséget, és az ablak kinyílik. Kellemes levegő árad befelé, és én lehunyt szemmel élvezem. Olyan különleges itt minden! Mint Csodaország!
Soha nem hittem, hogy valaha lesz valamim, amire azt mondhatom, hogy az enyém. És már van csokim, repülőm és szobám! Ahogy eszembe jut minden, kiszaladok. Oliver utánam jön, de már megyek is vissza, csak összeszedtem az asztalról a csokimat és a repülőmet. Ránézek, és ő is mosolyog, így ismét nyugodtan keresek helyet. A repülőt az ágyra teszem, a csokit pedig a szekrényke egyik polcára.
- Majd megeheted ám - mondja. Rápillantok.
- Nem szeretném - ismerem be. - Ez volt az első saját dolgom, szeretném, ha megmaradna, amíg csak lehet - jelentem be izgatottan. - Mert ez fontos! Életem első olyanja, ami az enyém. Csak Xiangé. Meg a repülő! - kapom fel az említettet. - És most a szoba… - Kibuggyannak a könnyeim, de most az örömtől. Nem tudom visszafogni. - Sosem éreztem még ennyire jól magam - suttogom, és egy lépéssel szelem át a távolságot kettőnk között, majd a karjába bújva, a mellkasára hajtva a fejem, szorosan ölelem, amennyire csak tudom, kezemben a csokimmal és a repülőmmel. - Nagyon köszönöm, Oliver. - Felpillantok rá, és teljesen komoly arccal, de könnyes szemekkel jelentem be, ami a legfontosabb. - Te nagyon jó ember vagy, Oliver és én nagyon szeretlek - mondom, és visszabújok a mellkasához. Annyira nagyon szeretem őt… ezt a szót ismerem. Sokat hallottam a gyárban, ahogy egymásnak mondták a fiatalabb, de tőlem idősebb fiúk és lányok, a testvéreim meséltek erről, és az idegen is mondta egyszer, hogy sosem tudna szeretni engem. De én szeretem Olivert!
Oliver
Megmutatom neki a hálószobámat, majd az övét.
- Ez itt az én szobám, ez pedig a tiéd. Látod, itt leszek a közelben, oké?
Bólint, majd besétál a kis birodalmába. Felkapcsolom neki a villanyt. Egyelőre szimpla vendégszoba, de majd idővel berendezgeti a saját ízlése szerint.
- Csodaszép – suttogja, ámulattal simogatja, tapogatja a dolgokat. - Ez annyira puha… Ez csodálatos! – Az ablak?
- Ki is lehet nyitni. – Kitárom neki, a szemközti parkot bámulja boldogan, amit az éjszakai fények épphogy megvilágítanak. Behunyt szemekkel szívja magába a friss levegőt. Hirtelen kisiet, de mire utána mennék, már jön is vissza a repülővel és a csokival. Meglepően fürgén mozog, remélem nem fakadnak fel a sebei a lelkes ugrálástól.
- Majd megeheted ám – jegyzem meg a csokiról.
- Nem szeretném. Ez volt az első saját dolgom, szeretném, ha megmaradna, amíg csak lehet. Mert ez fontos! Életem első olyanja, ami az enyém. Csak Xiangé. Meg a repülő! - mutatja. - És most a szoba… Sosem éreztem még ennyire jól magam – sírja, és a karjaimba röppen a kis motyóival együtt. Óvatosan ölelem vissza őt, nem tudok megszólalni a meghatottságtól… - Nagyon köszönöm, Oliver. Te nagyon jó ember vagy, Oliver és én nagyon szeretlek.
Összeszorul a torkom. Megpuszilom a feje búbját, és sokáig öleljük egymást, nem is tudom meddig.
- Khm… Azt hiszem ideje ennünk.
- Jó…
***
- Leoltsam a lámpát? – kérdezem halkan. Késő van már, elmúlt éjfél, de csak most jutottunk el az alvásig. Vacsora után jött a végbélkúpos vécé probléma, amit csak nehezen tudtunk megoldani, végül ő lerendezte magának, majd lezuhanyozott, abban viszont segítenem kellett. A kötéseket levagdostuk, ő megfürdött, majd sebkezelés, kapott egy nagy bő Police pólót, egy kék fogkefét, majd miután mindennel megvoltunk, még bevette a gyógyszereit is. És most végre aludni fog, én pedig azt hiszem elnapolom a jelentés megírását holnap reggelre.
- Ne…
- Ott az ágyad mellett az éjjeli szekrényen van kislámpa, kapcsold fel. Így, és most a nagylámpára nincs is szükséged, igaz?
- Igen, így jó… De ne csukd be az ajtót!
- Nem fogom. Az én szobám ajtaja is nyitva lesz, így ha kell valami, szólj és meghallom. – Előkerül a macska is, és felugrik Xiang mellé, befészkeli magát a fejéhez a nagypárnára, és rázendít. Mintha fűrésszel gyilkolnának egy tölgyfát, de a nevelt fiam láthatóan nem bánja, simogatni kezdi. – Amint látom, megjött a hálótársad is, így nem vagy egyedül – mosolygok. – Ne maradj fenn sokáig. Jó éjt…
Xiang
A leves egyszerű, de nagyon finom. Ez is a legfinomabbak egyike, pláne, hogy Oliver csinálta, ettől csak még jobb. Ls nem is haragudott, hogy azt mondtam, hogy szeretem. Bár nem mondta, hogy ő is engem, de tudom, hogy igen. Ha nem így lenne, nem lenne ennyire kedves hozzám!
Este kapok valami furát, ami kellemetlen, de Oliver kéri, így megteszem. Kellemetlen, de… megteszem. Aztán zuhanyozhatok is. Furcsa élmény, az idegennél zuhanyozhattam, de soha sem nyugodtan, és most Oliver is segít. Amikor már tiszta vagyok és friss az illatom, újra keneget és lekötözi a sebeket, hogy ne lássam őket. Kapok egy nagy, kényelmes pólót, fogkefét, ami az idegennél is volt, den ez most a sajátom!
Aztán a szobámba kísér.
- Leoltsam a lámpát? – kérdezi halkan.
- Ne… - Sötét lesz! Nem szeretem. Akkor akárhonnan előjöhet akármi…
- Ott az ágyad mellett az éjjeli szekrényen van kislámpa, kapcsold fel. - Tapogatok, kapcsolok, és világít is! - Így, és most a nagylámpára nincs is szükséged, igaz?
- Igen, így jó… De ne csukd be az ajtót! - kérem, kissé talán hangosabban.
- Nem fogom. Az én szobám ajtaja is nyitva lesz, így ha kell valami, szólj és meghallom. – Megjelenik Gombóc is, aki kecsesen ugrik az ágyra és a fejem mellé fekszik. Mosolyogva simogatom meg. – Amint látom, megjött a hálótársad is, így nem vagy egyedül – mosolyog rám. – Ne maradj fenn sokáig. Jó éjt…
- Neked is kellemes éjszakát, Oliver - integetek neki, majd úgy helyezkedek, hogy az orrom Gombóc hason érjen.
Még látom, ahogy Oliver a szobájában öltözni kezd, de illetlennek gondolom, így gyorsan lehunyom a szemem és Gombóc dorombolására próbálok elaludni. Eleinte nem megy, kicsit félek, de ahogy lekapcsolódik Olivernél is a villany, és hallom, ahogy szuszog, én is nyugodtabban alszom el, és követem Gombóc és Oliver példáját.
* * *
Az udvaron ugyanott kuporodok össze, ahol szoktam. Apa felettem áll, mellette meg anya.
- Megmondtam, hogy ne legyél rossz fiú! De elszöksz, pénzt se hozol és még van pofád kérni, hogy ne bántsalak?!
- Kérlek, apa, ne… - suttogom sírva. Ahogy megjelenik egy csapat kutya, ordítani kezdek. - NE! KÉRLEK! APA! NE!!
Csak kiabálok, de semmi sem történik, senki sem jön!
- Oliver! - kisbálom sírva. - Oliver, bántanak! Gyere, Oliver! Ne engedd, hogy bántsanak!
- Senki sem jön! Oliver sem… - Apa arca leesik, és az idegené van alatta. Mellém lép, és a számba teszi. Hányingerem támad, összeszorul a szám, megharapom, mire hatalmas pofont ad. Ahogy földet érek rugdosni kezd, majd elkezdi a hasamhoz simogatni a forró vasat! Kiabálok, ordítok, a kutyák a fenekemnél, de senki… se…
- Hallod? Xiang, kérlek! - Oliver? Hogy kerül ő ide? Ahogy felfogom, hogy itt van, rájövök, hogy megvédhet!
- Kérlek, zavard el a kutyákat! Fáj… nagyon fáj és undorító! A fenekembe dugják! Kérlek… Oliver… Harapnak is! Zavard már el őket! Nagyon fájnak! - Sírva kiabálok, kapálózok, hadonászok, látom a kutyákat, el akarom zavarni őket, de aztán megint megszólal Oliver.
- Nincsenek itt kutyák, nálam vagy. Velem vagy, a szobádban! Emlékszel? Eljöttünk onnan! Itt nincsenek kutyák és nem bánt senki. Hallod? Nincs semmi baj! Reggel van, ébredj fel! Nyisd ki a szemed, már süt a nap! Xiang… - Ahogy kinyitom a szemem, meglátom. Szemeim még inkább könnybe lábadnak, annyira sírok, hogy csak hüppögve kapok levegőt, de ő az ölébe vesz és lassan ringatni kezd. Percekig nem tudok beszélni, csak sírni, de érzem, hogy el kell mondanom. Ha elmondom, nem bánthatnak.
- A…pa volt - szipogom. - Vert, aztán sok kutya jött és ők engem… megint… sokan… aztán apa arca leesett és az idegen volt! És ő is akarta, de megharaptam, mert mélyen dugta a számba és hányni kellett, mint akkor, és megint a forró vassal simogatott… - Még szorosabban bújok hozzá. - Nagyon fájt, Oliver! Ugye nem lesz többé ilyen? - kérdezem kétségbeesve. - Ugye… ugye nem lesz semmi baj már? Ugye nem fog senki elvinni tőled? Nem akarom megint! - Még szorosabban fogom őt. Nem akarok elmenni innen. Nem akarok visszamenni…
Még mindig sírok, szipogok, hüppögök. De Oliver itt van. Így nem lehet baj, igaz?
Oliver
Hiába aludtam egy keveset a kanapén, mégis ólmos fáradtság nehezedik rám, amikor egyedül maradok a hálószobámban. Lehámozom magamról a ruháimat, és a zuhany alá sétálok. Elernyedve, behunyt szemekkel élvezem a forró fürdőt. Lemosom magamról a rengeteg mocskot, ami Kínában rám ragadt. Bár ezt tehetném Xiangal is… Bárcsak kitörölhetném az emlékeit egy gombnyomással…
Alsónadrágot húzok magamra, és beleájulok az ágyamba. Úristen… de hiányzott már ez…
- NE! KÉRLEK! APA! NE!
Előbb állok a talpamon, mint hogy felébrednék, ezért zihálva bámulom a levegőt. Már reggel van… Rosszat álmodtam volna? Kábán pislogok, majd újra hallom a kiáltást, és kirohanok, majd berontok Xiang szobájába. Önkívületi állapotban vergődik az ágyában, és kínaiul kiabál, sír és sikítozik. Hiába szólongatom a nevén, nem hallja, ezért lefogom a kalimpáló kezeit, nehogy kárt tegyen magában. Fölé hajolva próbálom felébreszteni, és csak sokadjára tér magához. Tudom mi ez. Most, hogy nyugodt körülmények közé került, a tudatalattija elkezdi feldolgozni az őt ért traumát. Számítottam rá, hiszen a poszttraumában így működik ez, de nem gondoltam volna, hogy ennyire durva lesz.
- Nincsenek itt kutyák, nálam vagy. Velem vagy, a szobádban! Emlékszel? Eljöttünk onnan! Itt nincsenek kutyák és nem bánt senki. Hallod? Nincs semmi baj! Reggel van, ébredj fel! Nyisd ki a szemed, már süt a nap! Xiang…
Végre kinyílnak a szemei, felfogja a szavaimat és sírva fakad. Megkönnyebbült sóhajjal ülök le mellé az ágyba, és magamhoz ölelem, ő pedig bújik a karjaimba, erősen remeg az a vékony kis teste. Lassan felenged, és szipogva, remegve mesélni kezd. Ó bár ne tenné…
- A…pa volt. Vert, aztán sok kutya jött és ők engem… megint… sokan… aztán apa arca leesett és az idegen volt! És ő is akarta, de megharaptam, mert mélyen dugta a számba és hányni kellett, mint akkor, és megint a forró vassal simogatott… Nagyon fájt, Oliver! Ugye nem lesz többé ilyen? Ugye… ugye nem lesz semmi baj már? Ugye nem fog senki elvinni tőled? Nem akarom megint!
Gépiesen simogatom a haját, és most először gondolom azt, amióta velem van, hogy lehet hogy nem fogom ezt bírni. Olyan sok borzalmat élt át, hogyan tudnék neki segíteni, amikor még attól is rosszul vagyok, ha csak elmeséli a töredékét?
- Ne félj, soha többé nem nyúlhat hozzád senki, itt biztonságban vagy, megvédelek – mormolom vég nélkül újra és újra. Lassan elhalkul a szipogás, enyhül a remegése, és visszaalszik. Gyengéden visszafektetem a párnára, könnyektől nedves arcát letörlöm a takaró csücskével.
Elgondolkozva ülök mellette, és a haját simogatom amíg alszik. Segítségre van szükség, nincs vita. De honnan kerítsek kínaiul is beszélő pszichológust? A Kínai negyed a körzetembe esik, sok embert ismerek ott, ezért is tanultam meg a nyelvet. Talán valaki majd segít nekem találni egyet. Igen.
Kimegyek a konyhába, elkészítem a reggelit. Neki most tejben áztatott zabpehely lesz a reggelije, és egy csésze kakaó, csak mert szereti. Magamnak csinálók két pirítóst, és éppen azt kenegetem, amikor bő pólómban betotyog a konyhába Xiang.
- Jó reggelt – mosolygok rá kedvesen. Álmosan szorongatja a repülőjét, szemei pirosak és dagadtak az egy órával ezelőtti sírás miatt. Félénken pislog rám, de visszaköszön. – Gyere ülj le és egyél.
Szót fogad, de csak a kakaót kortyolgatja, a tányért eltolja magától.
- Nem vagy éhes? - Megrázza a fejét. Olyan bágyadtnak tűnik, mellé lépek és a homlokára teszem a kezem. Melegebb a szokásosnál. – Hozok egy hőmérőt.
Térülök-fordulok, és miután a kakaó elfogy, a lázmérő is csipog.
- Ahogy sejtettem. Lázas vagy.
- És most mi lesz, Oliver? Visszaviszel Helen doktornőhöz?
Bólintok.
- Egyébként is ezt terveztem délutánra. Most kapsz egy lázcsillapítót és visszabújsz az ágyba, átkötöm a sebeidet, ahogy szoktuk. Aztán pihensz, rendben? Én pedig elmegyek, mert muszáj a munkámmal is foglalkoznom, megírnom és leadnom egy jelentést. Addig te pihenhetsz, és játszhatsz Gombóccal. Ha minden jól megy, kettő körül hazaérek, és hozok valami finomat ebédre. Utána bemegyünk a kórházba. Jó lesz így?
Xiang
- Ne félj, soha többé nem nyúlhat hozzád senki, itt biztonságban vagy, megvédelek – hallom meg megnyugtató hangját. Szeretnék hinni neki, hiszen… hiszen neki varázsereje is van. Akkor biztosan tényleg így van és már nem lesz soha többé semmi baj.
A közelsége, a szavai… érzem, ahogy lassan megint álomba zuhanok. Először félek tőle, de tudom, Oliver itt van. Nem lehet baj.
És nem is lett. Nem álmodtam semmi rosszat már, de nem vagyok jól. Kimegyek, ő a konyhában van.
- Jó reggelt – mosolyok rám.
- Neked is - köszönök vissza udvariasan.
- Gyere ülj le és egyél.
Teszem, amit kér, de nem esik jól az étel, csak a kakaómat iszom meg.
- Nem vagy éhes? - Nemet intek. – Hozok egy hőmérőt.
Visszajön, beteszi a mérőt, és épp akkor kezd el hangot kiadni, amikor megiszom a kakaómat.
- Ahogy sejtettem. Lázas vagy.
- És most mi lesz, Oliver? Visszaviszel Helen doktornőhöz? - Igent jelez.
- Egyébként is ezt terveztem délutánra. Most kapsz egy lázcsillapítót és visszabújsz az ágyba, átkötöm a sebeidet, ahogy szoktuk. Aztán pihensz, rendben? Én pedig elmegyek, mert muszáj a munkámmal is foglalkoznom, megírnom és leadnom egy jelentést. Addig te pihenhetsz, és játszhatsz Gombóccal. Ha minden jól megy, kettő körül hazaérek, és hozok valami finomat ebédre. Utána bemegyünk a kórházba. Jó lesz így?
Bólintok.
- Jó lesz, csak siess haza - mosolygok rá kábán. Visszamosolyog. Nézem egy darabig, majd visszaveszem az ételt. Látom, hogy ő csinálta, ennem kellene belőle, hogy neki is jobb kedve legyen.
- Ez micsoda? - kérdezem bizonytalanul belemerítve a kanalamat.
- Tejbe áztatott zabpehely, kóstold meg. Nagyon finom - feleli. Hümmögök egyet és enni kezdek.
Aztán kérnék még egyet, de megbeszéljük, hogy nem szabad.
- Ennyire finom? - kérdezi mosolyogva. Lelkesen bólogatok, de nagyon álmos vagyok megint, ásítok is egyet. - Biztosan a láz miatt van - sóhajt fel. - Gyere, menjünk a szobába, átkötözgetünk mindent és aludhatsz egy nagyot, rendben?
Követem, és segítek neki amennyire tudok. Sok seb már nem is fáj. csak a hátam meg a lábaim. De az már nem tűnik soknak. Miközben csinálja, megszólal.
- Szólok a néninek, akivel találkoztunk, hogy nézzen be hozzád rendben? - kérdezi.
- De nem tudok a nénivel beszélgetni - mondom szomorkásan. - Gyorsan meg kell tanulni azt a nyelvet.
- Meg fogod, ne izgulj - borzol bele a hajamba és mellém ül. - Bejön, ha valami baj van, sikoltozz, rendben? És ne félj. Semmi baj nem lehet, itt senki nem fog bántani.
- Megígéred, igaz? - kérdezem, és ő megígéri, majd kapok a homlokomra egy puszit és lassan vissza is alszok.
* * *
Arra kelek fel, hogy valaki a homlokomat simogatja. Kinyitom a szemem, de mivel Oliver az, megnyugszom rögtön.
- Már itthon is vagy? - kérdezem ijedten. Gombóc a mellkasomon fekszik.
- Átaludtad a délelőttöt - jegyzi meg.
- De a néni…
- Volt át, annyira mélyen aludtál, hogy nem keltett fel, és nem is kiabáltál álmodban. - Beteszi a lázmérőt.
- Hát, nem álmodtam most semmit - ismerem be. - De nagyon jó volt - mosolygok rá.
Mire megbeszéljük, hogy felkelek, eszünk valamit és indulunk, már pittyeg is a kis mérő. Megnézi, és elmondja, hogy valamicskét ment le, de azért be kell menni. Bólintok.
Követem, eszünk. Én csak egy kis tányér zabpelyhet kérek kakaóval, ő valami hambu… izét eszik. Azt mondja finom, elmagyarázza, hogy mi van benne, és megígéri, ha szabad, ehetek majd ilyet is. Hát, nem tudom, várom-e. Érdekes dolgok vannak benne, de biztosan finom.
Aztán bemegyünk a kórházba. Helen doktornő kedvesen köszön, én visszaköszönök neki, ahogy Oliver tanította, majd Oliver levetkőztet és a doktornő vizsgálni kezd. Közben papírokat mutat Olivernek és látom, hogy baj van.
- Mi történt? - kérdezem halkan. - Miért vagy ilyen szomorú, Oliver? Meg fogok halni? - kérdezem kicsit félve. Tudom, hogy az milyen rossz, a gyárban az egyik néni meghalt, mert beteg volt. De én nem fogok. Oliver itt van velem, tudom! Nem lehet baj.
Oliver
- Jó lesz, csak siess haza – mosolyog. Végre látom megint mosolyogni, és ettől megnyugszom. - Ez micsoda? – kérdezi.
- Tejbe áztatott zabpehely, kóstold meg. Nagyon finom.
Ízlik neki, szerencsére megjön az étvágya, és kérne még egy tányérral, de nem szabad, az már sok lenne. Fokozatosan kell visszavezetnem a szilárd ételeket, most a pépeseket eszi majd két napig, ezt elmagyarázom neki.
Evés után azonnal elfárad, így lefektetem aludni. Beszélek a szomszédommal is. Eddig a macskámról is ő gondoskodott, mostantól lesz egy fiú is. Meglepően örült a dolognak, aztán amikor visszasiettem a lakásomba, akkor esett le, hogy miért. Mrs. Mollins magányos.
Visszamegyek Xianghoz, betakargatom.
- Szólok a néninek, akivel találkoztunk, hogy nézzen be hozzád. Rendben?
- De nem tudok a nénivel beszélgetni. Gyorsan meg kell tanulni azt a nyelvet.
- Meg fogod, ne izgulj. Bejön, ha valami baj van, sikoltozz, rendben? És ne félj. Semmi baj nem lehet, itt senki nem fog bántani.
- Megígéred, igaz?
- Megígérem. Pihenj.
* * *
A megbeszélt időben érek haza, Mrs. Mollins kedvesen fogad, és csak annyit mond, hogy Xiang csendben volt egész délelőtt.
- Nem lenne szabad betegen egyedül hagynia, kedveském… - sopánkodik.
- Tudom, és szégyellem is magam érte, Mrs. Mollins.
- Hogy került önhöz?
Számítottam a faggatózására, hiszen meg is ígértem neki, hogy elmondok mindent, így rázúdítom:
- Kínában voltam egy nyomozási ügyet intéztem, akkor találtam rá. Nagyon szomorú sorsú gyermek, sok borzalmat élt át, megsajnáltam és most…
- Most itt van – bólint megértően. – Miféle borzalmakat?
- Emberkereskedelem. Eladták, és rabszolgaként dolgoztatták egy cipőgyárban, aztán… Történt még sok rossz vele, de erről nem mesélhetek még.
Ráncos kezét a szája elé kapja.
- Emberkereskedelem? Ó, de hiszen ez borzalmas! Annyi szörnyűséget hallok a tévében és a rádióban az ilyen dolgokról! Szegény gyermek! Oliver, jöjjenek át hozzám bármikor, ha szükségük van segítségre. És eszik rendesen ez a gyermek? Szívesen főzök vagy sütök neki bármit! A meggyes lepényem híresen jó, de hát ezt maga is tudja…
- Köszönöm, Mrs. Mollins. Most még nem ehet darabosat, mert nemrég műtötték egy sérülés miatt, de talán egy hét múlva.
Elbúcsúzom tőle, és besietek Xianghoz. Az ágyán fekszik, ahogy hagytam, még a vízhez sem nyúlt, amit az éjjeli szekrényen hagytam neki. Sápadt, nem fest jól. Felébred, amikor a kezemmel gyengéden megérintem a homlokát.
- Már itthon is vagy?
- Átaludtad a délelőttöt.
- De a néni…
- Volt át, annyira mélyen aludtál, hogy nem keltett fel, és nem is kiabáltál álmodban. – Lerázom és beteszem a hónaljába a hőmérőt.
- Hát, nem álmodtam most semmit. De nagyon jó volt.
Hőemelkedése van. Francba. Eszünk pár falatot, aztán lemegyünk az alagsori garázsba a kocsimhoz. Egyszerű SAAB, sötétkék és tágas belsőtér. Tetszik neki a kocsim, de nagyon legyengül. Lóg rajta a nagy pólóm és a rövidnadrágom, a papucsom is nagy rá. Azt hiszem, a kórházból hazafelé majd bemegyünk egy plázába és alaposan bevásárolunk a ruhaboltokban. Remélem bírni fogja, és nem fárasztom ki.
helen doktornő nagyon kedvesen fogad bennünket, alaposan megvizsgálja és lekezeli, átkötözi Xiang sebeit. Leleteket is ad nekem, miközben dolgozik.
- A jó hír az, hogy Xiang gennyes gyulladása javulni kezdett, így nem lesz szükség metszésre. A lázát is a gyulladás okozza, idővel majd elmúlik, addig lázcsillapítót adjon neki szükség szerint.
- Rendben. És mi a rossz hír?
- Xiangnak egyes stádiumú szifilisze van.
Meglepetten nézek a kezemben lévő papírokra. Látom, hogy sok betegségre szűrték le Xiang vérét, és nagy piros betűkkel áll a „POSITIVE” szó egy sorban. Igen. Szifiliszes.
- Ez most komoly? – mormolom.
- Sajnos igen.
- Mi történt? – kérdezi Xiang. - Miért vagy ilyen szomorú, Oliver? Meg fogok halni?
- Mit kérdezett? – fordul felém Helen doktornő.
- Azt kérdezi, hogy meg fog-e halni.
- Nem, ez nem halálos betegség, most adok neki egy injekciót, majd holnap megint, és egy hónapon múlva teljesen meggyógyul majd. Addig viszont óvatosnak kell lenniük, mert ez nemi úton, vérrel és nyállal terjedő betegség. Azért is hoztam önöket ide az elkülönítőbe.
Xianghoz fordulok.
- Nem fogsz meghalni, nincs semmi baj. Mindjárt kapsz egy injekciót a doktornőtől, az egy kicsit kellemetlen lesz. Otthon majd mindent elmondok neked, itt most nem alkalmas. Inkább beszéljünk másról. Ha itt végeztünk, elviszlek egy szép helyre, ahol sok bolt van. veszünk neked néhány ruhát és cipőt, te magad kiválaszthatod, ami tetszik, jó?
- Ruhák és cipők? – kérdezi felcsillanó szemekkel, és amikor az orvos megszúrja injekcióval a karját, meg sem rezzen. – Nekem?
- Igen, neked.
Végre elmehetünk. Xiang békésen fogja a kezemet, és saját lábán jön mellettem. Igencsak megbámulják a kórházi folyosón a nagy póló és papucs miatt, ahogy a plázában is fél órával később, de szerencsére ő nem veszi észre. Csillogó szemekkel nézi a fényűző berendezést, a fényes és színes kirakatokat, a csinos embereket. Mutogat és kérdezget, akár egy kisgyermek, hiszen lélekben ő még az. Kissé bizarrnak tűnhet kívülállók számára, hogy kézen fogva sétálunk, de most nem számít, mert Xiangnak szüksége van erre.
Bemegyünk az első boltba, ami megfelelő. Egy eladónő siet elénk, furcsállóan néz minket, de aztán mosolyt erőltet az arcára.
- Üdvözlöm a Fashion Boys-ban, miben segíthetek?
Xiang
- Nem fogsz meghalni, nincs semmi baj. - Megnyugszom. Akkor nem kell elhagynom Olivert, ez jó! - Mindjárt kapsz egy injekciót a doktornőtől, az egy kicsit kellemetlen lesz. Otthon majd mindent elmondok neked, itt most nem alkalmas. Inkább beszéljünk másról. Ha itt végeztünk, elviszlek egy szép helyre, ahol sok bolt van. veszünk neked néhány ruhát és cipőt, te magad kiválaszthatod, ami tetszik, jó? - Nekem? Csak nekem…?
- Ruhák és cipők? – kérdezek azért vissza. Biztos, ami biztos… – Nekem?
- Igen, neked.
Nyugodtan tűrök mindent, hiszen kapok majd ruhákat és cipőt is. Ez nagyon jó! AZ sem zavar, hogy a sok ember mind néz. Biztos Olivert nézik, hiszen ő annyira szép…
Aztán elérünk oda, ahol venni fogunk dolgokat. Ott már nem zavarnak az emberek, hiszen minden olyan… szép! Minden csillog, mindenki szép. Mindenhol villogó fények, színes üvegek és sok dolog! Aztán bemegyünk az egyik boltba. A furcsa nyelven beszélgetnek, de én a ruhákat figyelem. Itt tényleg mindenféle van…!
- Nos, miket szeretnél? - kérdezi Oliver mosolyogva.
- Ne… nem tudom - vallom be, elpirulva.
- Akkor rábízzuk a hölgyre? - Bólintok, és ő mond valamit a nőnek, aki mosolyogva eltűnik a dolgok között. Majd megjelenik megint. Mond valamit, elindul, és mi követjük. Lefüggönyözött, kicsi helyes szobába visz, és mutat az egyikbe, ami tele van új dolgokkal.
- Mit csináljak? - kérdezem, felnézve Oliverre.
- Menj be, és próbálj fel egyet-egyet. A méret miatt, rendben?
- De nem baj, hogy sebes vagyok? - kérdezem.
- Itt senki nem fogja látni. - Bólintok és bemegyek. Amíg öltözök, folyamatosan beszélek, hogy Oliver ne hagyjon itt. Semmiségekről. Hogy melyik milyen, mennyire puha, majd amikor felveszek egy barna anyagú nadrágot és egy fehér felsőrészt, kiállok. Mindketten rám pillantanak, mintha meg lennének lepve.
- Kicsit nagyok, nem? - kérdezi Oliver. - Kényelmes?
- Igen! Nagyon jók - mosolyodom el, és körbeforgok. A nő mond valamit és elkezdi kiválogatni a ruhákat. Van benne mindenféle. Fehér nadrág, fekete, barnás, felsőből is van mindenféle, de amikor a rövidujjúkat nézegeti, megszólalok. - Nem szeretnék olyat, amiből kilátszik a karom - mondom Olivernek. - Nagyon sebes, ronda. Nem lenne baj, ha csak hosszabb ujjú lenne?
- Dehogy lenne baj - mondja Oliver, és szól a nőnek. Bólint, majd elsiet és mielőtt megkérdezhetném, hova ment, megint visszajön pár másik, hosszabb ujjú felsőrésszel, amik nagyon tetszenek. Van mintás, feliratos, mindenféle! Nagyon szépek!
- Most nézzünk cipőt - jegyzi meg Oliver, és én bólintva követem őt és a nőt is.
A cipők között végül nehezen, de találunk olyat, ami jó. Szerencsére ehhez értek, és tudom mondogatni, hogy a gumitalpú miért jobb, és végül kapok sportcipőt is, egy fekete szépcipőt is, meg egy bélelt papucsot otthonra. Mosolyogva nézegetem a holmijaimat. Ráadásul a barna nadrág és a felső rajtam maradhatott, és felhúztam a sportcipőt is, így már nem néznek annyira, mikor kimegyünk. A felső is takarja a sebeimet, ami jó, nem szeretem, ha látszanak. Nem szépek.
Ahogy sétálunk kifelé, meglátok valamit.
Egy kis kocsi, és egy aranyos maci van az elején. Valamit adnak, pohárban.
- Az micsoda? - kérdezem.
- Shake-nek hívják. Hideg, tejes dolog, édes, van több ízben is. Kérsz? - Bizonytalanul nézek szét. Meglátok egy kislányt, aki nagyon nagy kedvvel iszogatja, így bólintok, és követem Olivert mikor odamegy.
A lány, aki adja, rám néz és tőlem kérdez valamit, de Oliverre nézek.
- Azt kérdezi, milyen ízűt kérsz - fordítja le nekem.
- Nem tudom, melyik milyen. Olyat, amilyet te is!
Bólint, kér és a lány egy szatyorba eszi, amit én fogok.
- Otthon megisszuk, oké? Addigra nem lesz olyan nagyon hideg sem, nem fájdul meg a torkod.
- Rendben - bólintok lelkesen, és tovább nézelődök. Mennyi szép dolog van itt…
Hazaérve nagyon fáradtnak érzem magam, de ahogy elkezdjük kipakolni a ruhákat fellelkesülök, és elkezdek leöltözni, hogy felpróbáljak mindent. Oliver a kanapéra ül és figyeli, ahogy öltözöm le, és fel, és mindegyiket lelkesen mutogatom meg neki. Van egy nadrág.
Farmeranyag, ismerem, cipő is volt ilyenből a gyárban. De ez fekete, és ahogy felveszem a fehér inget, végignézek magamon. A nadrág nagyon szűknek látszik, mégis kényelmes. Valamiért ez tetszik a legjobban!
- Szerintem ez a legszebb - nézek Oliverre. - Szerinted? Neked melyik tetszett?
Oliver
- Nos, miket szeretnél? – kérdez Xiangtól.
- Ne… nem tudom.
- Akkor rábízzuk a hölgyre? – Bólint, így az eladó felé fordulok. – Egy teljes ruhatárra lenne szükségünk neki. Fehérnemű, ruhák, cipők, kabát, és minden egyéb.
- Rendben. A méreteit tudja?
- Sajnos nem. Tud ebben segíteni nekünk?
- Természetesen. Ránézésre már nagyjából tudom is, hozok próbaképp néhány ruhadarabot, és az alapján már össze tudjuk szedni a többit. Megfelel önöknek?
- Igen.
- Akkor kövessenek, kérem.
A próbafülkékhez megyünk.
- Mit csináljak? – kérdezi Xiang.
- Menj be, és próbálj fel egyet-egyet. A méret miatt, rendben?
- De nem baj, hogy sebes vagyok?
Ellágyulva megsimogatom a fejét.
- Itt senki nem fogja látni.
Bemegy, magára húzza a függönyt, és némi motoszkálás után szövegelni kezd. Érzem, hogy miért teszi. Fél, hogy mire kijön, nem talál itt, ezért leülök a fülkével szemben egy fotelre, és higgadtan, megnyugtatóan válaszolok minden kérdésére. Néhány perc múlva előjön egy nadrágban és pulóverben.
- Kicsit nagyok, nem? Kényelmes?
- Igen! Nagyon jók – mosolyog és megperdül előttem. Nem is baj, ha kicsit nagyobbak a ruhák, hiszen terveink szerint hízni fog, mert most nagyon sovány. Az eladó ellenőrzi a ruhák cimkéit.
- Rendben, akkor megvan a méret. Hozok négy nadrágot, négy pólót, két pulóvert, egy kabátot. Van kívánság a színével kapcsolatban?
- Nincs, önre bízom, csak jól álljon neki.
Térül-fordul, a ruha halom nő előttünk. Xiang meglátja a pólókat.
- Nem szeretnék olyat, amiből kilátszik a karom. Nagyon sebes, ronda. Nem lenne baj, ha csak hosszabb ujjú lenne?
- Dehogy lenne baj.
- Kérem, cserélje ki a rövid ujjú pólókat hosszú ujjúakra – fordulok az eladóhoz. Néhány perc múlva kész is a ruhatár.
- Most nézzünk cipőt.
Átsétálunk a bolt másik oldalára. Ott Xiang nagyon fellelkesül, és kiselőadást tart nekem a jó cipőkről. Végül választ két cipőt és egy papucsot. Felöltözik rendesen, a zacskókba beteszem amit levetett magáról.
Nagyon csinos lett így felöltözve, elégedetten fizetek a kasszánál egy kisebb vagyont.
A plázában sétálgatunk még egy kicsit, mert nagyon fellelkesült és látom rajta, hogy még bírja.
- Az micsoda? – mutat egy gyermek kezében lévő pohárra.
- Shake-nek hívják. Hideg, tejes dolog, édes, van több ízben is. Kérsz?
Odamegyünk a gyorsétterem pultjához. Az eladólány Xiangon felejti a szemeit, meg tudom érteni, nagyon csinos srác, és most már divatosan is öltözik.
- Milyen ízben kéred? – mondja neki, de Xiang nem érti.
- Azt kérdezi, milyen ízűt kérsz.
- Nem tudom, melyik milyen. Olyat, amilyet te is!
- Neki is egy csokisat, kérek – fordulok az eladóhoz. Elrakatom zacskóba.
- Otthon megisszuk, oké? Addigra nem lesz olyan nagyon hideg sem, nem fájdul meg a torkod.
- Rendben!
Otthon lelkesen próbálni kezd, így a shake bekerül a fagyasztóba inkább.
- Szerintem ez a legszebb. Szerinted? Neked melyik tetszett?
A kanapén pihenek, ölemben dorombol Gombóc, és követeli a simogatást. Örülök, hogy Xiang ilyen lelkes.
- A világoskék póló, amin ezüst minták vannak, nagyon jól áll neked.
- Igen, az nagyon tetszik nekem is! És ez? Meg ez? Meg ez? – kérdezget, fel-le veszegeti őket, de egyre sápadtabb az arca.
- Xiang, szerintem ideje pihenned egy kicsit. Hagyd most azokat a ruhákat, ülj le ide.
- Jó…
Leteszi a fotelbe ami a kezében van, és lehuppan mellém. Gombóc - a hűtlen dög – azonnal átmászik hozzá, megdögönyözi a mancsaival a combjait, és behunyt szemekkel éktelen zörgésbe kezd.
Bekapcsolom a tévét, és ezzel újra fellelkesítem Xiangot. Megtanítom neki a gombokat, hóna alá dugom a hőmérőt, aztán magára hagyom a kattintgatással, kimegyek a konyhába valami ehetőt készíteni vacsorára.
Xiang
- A világoskék póló, amin ezüst minták vannak, nagyon jól áll neked . mondja, és igazat kell adjak neki. Az tényleg…jó.
- Igen, az nagyon tetszik nekem is! És ez? Meg ez? Meg ez? – Teljesen felizgatom magam. Dobálom magamról le és húzgálom fel a ruhákat, bár lassan egyre nehezebb levegőt venni. Ezt gondolom, ő is észreveszi, hiszen megszólal.
- Xiang, szerintem ideje pihenned egy kicsit. Hagyd most azokat a ruhákat, ülj le ide - kér, én pedig megteszem. Jó lesz kicsi kifújni magam.
- Jó…
Leülök mellé, mire Gombóc át is mászik hozzám. Egy ideig csak ülünk, majd megmutatja a fekete dobozt. Bekapcsolja és villogó kép… ez egy tévé?! Apáéknak volt ilyene! Ebben mindig mennek dolgok, és akár azt is lehet látni benne, hogy a világ másik végén mi van.
Megtanít, hogyan kell használni. Hangot fel és leadni, a csatornák között váltani, be meg kikapcsolni is és megkér, ha neki el kell menni, használjam, mert jó.
A kezembe adja a kapcsolót én meg nyomogatni kezdem. Aztán elérek egy érdekességhez. Kedves, gyerekeknek való zene és kép, de közben a furcsa nyelven beszélnek! Mint amikor a pici gyereket tanítják. Lelkesen figyelem, és Gombóc simogatása közben elkezdem mondogatni, amit ott hallok. Állatok, tárgyak, hogy értsem is, kép is van hozzá, hogy mi micsoda. Írás is van, de azt nem értem, de a hangját le tudom utánozni, a képeket meg értem.
Nagyon koncentrálok és nagyon figyelek, így lassan megjegyzek pár szót.
Amikor szól, hogy megy a konyhába vacsorát csinálni, már lelkes vagyok, csak bólogatok és le sem veszem a szemem a képről.
- Xiang, hallod? - kérdezi. Ijedten pillantok fel.
- Bo… bocsánat. Nem. Mit? - kérdezek vissza elpirulva. Belesimít a hajamba. Olyan kellemes az érintése…
- Krumplipürét csináltam, jó lesz?
- Igen, olyat már ettem! De a tiéd biztosan finomabb! - mosolygok rá. Mikor menne el, elkapom a kezét és ahogy megfordul lelkesen mutatok le gombócra és a furcsa nyelven kimondom. - Ez egy macska.
- Nahát! - mosolyog rám. - A tévéből tanultad? Nagyon ügyes vagy - mondja. Megkérdezi, hogy most szeretnék-e enni és mivel elég éhes vagyok, igennel felelek.
Kisétálok vele és lelkesen sorolom a szavakat, amiket már tudok. Kutya, macska, ló, virág, nap, de a mondat az csak az az egy megy.
- Ugyanúgy kell, ahogy a többit - jegyzi meg. - Ez egy macska - ismétli. - Ez egy ló. Ez egy kutya. De majd keresünk valakit, aki jobba ért ehhez, oké? Egy kedves embert, aki megtanít téged angolra. Mert ez a nyelv az angol.
- Angol… - ismétlem suttogva. - Milyen szépen hangzik! De ha tudnék olvasni, sokkal könnyebb lenne. Pár dolgot ismerek csak sajnos - vallom be. - De Oliver, egyelőre nem szeretnék a többiekkel menni. Iskolába.
Rám néz, a szemembe, majd felsóhajt.
- Egyelőre nem kell, de majd később igen. Szeretném, ha lennének barátaid, érted? De előtte itthon fogsz tanulni, úgy jó? - Bólintok.
- És Helen doktornő mit mondott?
- Azt, hogy nem szabad utánad innom és ennem, és vigyáznunk kell a sebkötözésedkor is. Elkaptál egy betegséget. De a szuriktól meg fogsz gyógyulni, rendben?
- Persze, hogy rendben. Oliverrel vagyok, így nem lehet bajom, ezt biztosan tudom - mosolygok rá és enni kezdek.
Ez az étel is nagyon finom, de ebből sem ehetek sokat, így csak megjegyzem, hogy ha jól leszek, szeretnék sokat ilyet! Megígéri, hogy csinál majd nekem.
Mikor végzünk, leülünk a kanapéra. Kapok egy pohár kakaót, azt még megihatom, mielőtt zuhany és sebkötözés. Nekem viszont eszembe jut valami.
- Oliver! Mondtad korábba, hogy az emberek nálatok csak a feleségükkel vagy a barátnőjükkel alszanak. - Ránézek. - Neked miért nincsen? Hiszen olyan szép férfi vagy! Mert én mindig a fiúkat nézem meg jobban, de te is? Vagy én tartalak fel? Miattam nem tudsz?
Várakozva pillantok rá. Nem értem, miért nem kell a lányoknak.
Oliver
Annyira elmerül a tévézésben, hogy nem is reagál, amikor kérdezek tőle.
- Xiang, hallod?
- Bo… bocsánat. Nem. Mit? – kérdezi ijedten, ezért megsimogatom a fejét, hogy ne féljen.
- Krumplipürét csináltam, jó lesz?
- Igen, olyat már ettem! De a tiéd biztosan finomabb! Ez egy macska – mondja angolul, és Gombócra mutat.
- Nahát! A tévéből tanultad? Nagyon ügyes vagy – mosolygok ré büszkén. Jól van. – Nem vagy éhes? Kész a vacsora.
Evés közben felmondja amit tanult, és tanácsokkal segítem a kiejtésben és az egyszerű mondatszerkezetekben.
- Angol… Milyen szépen hangzik! De ha tudnék olvasni, sokkal könnyebb lenne. Pár dolgot ismerek csak sajnos. De Oliver, egyelőre nem szeretnék a többiekkel menni. Iskolába.
Nem is tudnám sehova beíratni még.
- Egyelőre nem kell, de majd később igen. Szeretném, ha lennének barátaid, érted? De előtte itthon fogsz tanulni, úgy jó?
- És Helen doktornő mit mondott?
Már vártam a kérdést, mégis összeszorul a gyomrom.
- Azt, hogy nem szabad utánad innom és ennem, és vigyáznunk kell a sebkötözésedkor is. Elkaptál egy betegséget. De a szuriktól meg fogsz gyógyulni, rendben?
- Persze, hogy rendben. Oliverrel vagyok, így nem lehet bajom, ezt biztosan tudom.
Édesen bízik bennem, nem lenne szabad elhallgatni előle az igazságot, de így is annyi borzalmat élt át, nem akarom még egy szörnyűséggel terhelni őt, amúgy is egy hónap múlva már nem lesz jelentősége.
Vacsora után a kanapén pihenünk, ő kakaózik, és egy dobozos sört kortyolgatok, és a híreket nézem. Békésen üldögél, szürcsölget, és Gombócot simogat, aztán leejti a bombát.
- Oliver! Mondtad korábban, hogy az emberek nálatok csak a feleségükkel vagy a barátnőjükkel alszanak. Neked miért nincsen? Hiszen olyan szép férfi vagy! Mert én mindig a fiúkat nézem meg jobban, de te is? Vagy én tartalak fel? Miattam nem tudsz?
Félrenyelem a sört, és némi köhécselés után felé fordulok.
- Khm. Még nem találtam rá az igazira…
- Az igazira? – pislog kíváncsian. – A családod nem jelölt ki neked feleséget?
Eszembe jut, hogy ahonnan ő jött, ott nem ismerik a szerelmet, vagy legalábbis nem tulajdonítanak neki jelentőséget.
- Tudod, nálunk a házasság vagy a párkapcsolat a kölcsönös szereteten alapszik. A férfi megismeri a nőt, a nő a férfit, egymásba szeretnek és közösen úgy döntenek, hogy összeköltöznek, összeházasodnak, ilyesmi.
- És te is egy ilyen nőre vársz, akibe beleszeretsz?
Zavartan megvakarom az orromat. Most erre mit mondjak? Nem lenne szép hazudni neki, de az igazság most lehet hogy sok lenne.
- Mi lenne, ha ezt máskor beszélnénk meg?
- Jó, de ne haragudj rám…
- Dehogy haragszom butusom – borzolok a hajába kedves mosollyal. – Lassan ideje az esti fürdésnek és sebkezelésnek. Készen állsz?
Xiang
Látom, hogy félrenyel a kérdésre. Miért lepem meg ennyire?
- Az igazira? – Nem értem, hogy ez mit jelent ebben a helyzetben. – A családod nem jelölt ki neked feleséget?
- Tudod, nálunk a házasság vagy a párkapcsolat a kölcsönös szereteten alapszik - mondja. Szeretet? - A férfi megismeri a nőt, a nő a férfit, egymásba szeretnek és közösen úgy döntenek, hogy összeköltöznek, összeházasodnak, ilyesmi.
- És te is egy ilyen nőre vársz, akibe beleszeretsz? - Valamiért elszalad bennem valami furcsa érzés. El, a fejemtől a gyomromig. Csak annyit mondhatna, hogy igen, én nem is a lányokat… de nem mondja.
- Mi lenne, ha ezt máskor beszélnénk meg? - kérdezi. Kicsit elszomorodom.
- Jó, de ne haragudj rám…- kérem. Nem akarom, hogy haragudjon.
- Dehogy haragszom butusom. Lassan ideje az esti fürdésnek és sebkezelésnek. Készen állsz?
Bólintok, és amikor elfogy a kakaóm, ő megy a fürdőbe. Én meg követem.
- Levetkőzhetek egyedül? - kérdezem halkan, amikor bemegyünk.
- Miért? - kérdezi.
- Nem is az, hogy rosszul érzem magam, csak tudod, szeretnék egyedül levenni a ruháimat - mosolygok rá. - De tudod, hogy még mindig szeretlek. Mindig is foglak, mert fontos vagy nekem - jelentem ki, majd figyelem, ahogy visszamosolyog és kisétál. Én vetkőzni kezdek és közben a testemet nézem. Vékony vagyok, és nagyon sebes. Nem is vagyok olyan szép, mint Oliver.
Otthon ez más volt, ott szép voltam, a gyári munkások is azért tették ezt velem, és az idegen is azt mondta, hogy azért választott engem, mert szép voltam.
- Minden rendben? - kérdezi, bekopogva.
- Igen - kiabálom ki, és felkapom a törülközőt. - Jöhetsz! - Csak ott takarom el magam. Türelmesen várok, hogy leszedje a kötéseimet, majd a zuhany alá álljak. Lemosom magam, ő pedig, mikor végzek, bekötöz és előtte bekeneget mindenhol, ahol csak kell. Mikor végzünk, kiülök a nappaliba.
- Lezuhanyozom én is, rendben? - kérdezi Oliver.
- Rendben - felelem vissza neki. - Én még tévézek kicsit.
Pizsamának megtarthattam a pólót, ami neki nem kell, és egy nagyobb alsót. Ebben sokkal jobb aludni. Leülök, Gombóccal az ölembe és a tévét kezdem nézni. Most a konyha a téma. Kanál, tányér… De közben megzavarnak. Megszólal a csengő. Nem merem nyitni azonnal, a fürdőhöz sietek.
- Kinyissam? - kérdezem.
- Igen, kérlek. Nem lesz baj, csak nyisd ki, azonnal megyek.
Nyelek egyet, majd az ajtóhoz lépek és kinyitom. Gondolkodás nélkül, hiszen ő azt kérte.
De aki ott áll, nem apa, nem anya, nem az idegen. Nem ismerem. A furcsa nyelven kérdez. Megrázom a fejem. Elmosolyodik, mintha értené, hogy nem értem.
Megjelenik Oliver. A férfi néz engem, majd őt, mosolyog, furcsán. Beszélgetnek, majd Oliver felém fordul.
- Xiang, ő itt a munkatársam. Nincs semmi baj - mondja. - Menj a nappaliba és ülj le.
- Nem hagylak itt egy idegennel - jelentem be, és átkarolom a karját. - Nem akarom, hogy bajod legyen, és ez a férfi nekem idegen. Nem hagylak itt!
Oliver
- Levetkőzhetek egyedül?
- Miért?
- Nem is az, hogy rosszul érzem magam, csak tudod, szeretném egyedül levenni a ruháimat – mosolyog szomorúan. - De tudod, hogy még mindig szeretlek. Mindig is foglak, mert fontos vagy nekem.
Furcsán viselkedik, velem szemben nem szokott ilyen szégyenlős lenni. Ez vajon már a gyógyulás jele, vagy az bántotta, amit mondtam neki az előbb?
Odakint a falnak támaszkodva várok, de túl sokáig tart a készülődés. Bekopogok néhány perc múlva.
- Minden rendben?
- Igen! Jöhetsz!
Szemérmesen eltakarja magát egy törülközővel, amíg levagdosom a kötéseket. Elfordul tőlem, úgy zuhanyozik. Lekezelem, bekötözöm, belediktálom a gyógyszereket, felöltözik tiszta ruhákba és a nappaliban tévézik, amíg én is letusolok.
Csöngetnek.
- Kinyissam? – kérdezi Xiang az ajtó túloldaláról.
- Igen, kérlek. Nem lesz baj, csak nyisd ki, azonnal megyek.
Elzárom a vizet, a derekam köré tekerek egy törülközőt és kisietek. George hangját már az ajtóból hallom, és amikor meglátom, elfojtok egy bosszús sóhajt. A társam. Jóban rosszban, nyomozásban, szekálásban. Háromgyerekes családapa, és nem gondolná róla senki, hogy szexmániás. Szerencsére a felesége kemény kézzel kordában tartja.
- Ó, hát helló Oliver – üdvözöl fülig érő szájjal. – Látom tetszett Kína, haza is hoztál egy kis szuvenírt, mi?
- Miért jöttél?
- Gondoltam beugrom hozzád köszönni, és megkérdem mikor óhajtasz dolgozni végre. Egyedül ülök nyakig a fosban, kissé unom már.
- Nyugalom, holnap reggel jövök.
- Nem mutatod be nekem a kis báránykát? – kacsint Xiangra. Őszülő barna haja és kék szeme van, tipikus amerikai.
- George, ő itt Xiang. Xiang, ő itt a munkatársam, George. Nincs semmi baj. Menj a nappaliba és ülj le.
- Nem hagylak itt egy idegennel! Nem akarom, hogy bajod legyen, és ez a férfi nekem idegen. Nem hagylak itt!
A karomba csimpaszkodik. Meglep ez az akaratos viselkedése, úgy tűnik ez ma a meglepetések napja.
- Gyere be, George. Kérsz egy italt?
Besétálok a rajtam lógó Xianggal, és a kanapéra ülök vele, ő pedig azonnal az oldalamhoz bújik, átölelem fél karral, így a hónom alól kukucskál ki bizalmatlanul az idegenre.
- Kérek.
- Akkor szolgáld ki magad.
Otthonosan térül-fordul, szisszen a dobozos sör, majd leül velünk szemben a fotelbe.
- Hát ahogy elnézem, van mit mesélned – dörmögi egy korty után.
- Örökbe fogadtam.
Elvigyorodik.
- Megláttad és rád tört az atyai érzelem? Biztos a kisbabás pufók arca, mi?
- Kurvára nem vagy vicces – túrok a hajamba. – Rajtaütésnél találtam, az egyik mocsoknak a szeretője volt, épp készült belehalni a nemi erőszakokba és a súlyos bántalmazásokba.
George ránéz Xiang lábára, ami teljesen be van kötözve gézzel, és az ugyanilyen karjaira is.
- Hány éves?
- Elvileg 17, az sebészorvos szerint 18 is lehet. A papírjain nem pontos a születési dátum. Bekerült egy gyermekkereskedelmi hálózatba, nem tudni róla semmit, a gyámja adta el.
- Megerőszakolták? – kérdezi elkomorulva.
- Sokszor és sokan. Ne akard tudni amit én tudok, mert többé te sem fogsz tudni jól aludni, ahogy már én sem.
- Baszd meg, Oliver. Kinyírtad a mocskot?
- Megtette helyettem más.
Kifújja a levegőt, és egy hajtással kiüríti a dobozt.
- Öregem, e-nélkül az infó nélkül tudtam volna élni. És most mi lesz? Gyógyulgat?
Xiang közbe kotyog.
- Oliver, miről beszélgettek? Rólam?
- Részben. Meg a munkáról is. Nem vagy szomjas?
- De igen…
Felállok, helyettesítem magam egy nagy párnával, amit ölelgethet és behozok egy almalevet Xiangnak, egy újabb sört George-nak.
- Szóval? – kérdi Goerge.
- A teste már szépen gyógyul, de a lelki sebeihez én kevés vagyok. Kéne egy pszichológus, aki tud kínaiul. Lehetőleg nő legyen, mert Xiang a férfiaktól tart még.
- Ebben talán tudok segíteni, a Kínai negyedben van pár ismerősöm. Tudnak segíteni a nyelvtanulásban is, és talán pszichológusi vagy hasonló végzettségű is akad. Na és hogyan akarsz dolgozni mellette?
Lenézek Xiangra, aki megint az oldalamhoz bújt. Megsimogatom a haját.
- Értelmes, okos fiú és nagyon gyorsan tanul. A szomszéd néni is segít, úgyhogy nem lesz gond vele.
George Xianghoz fordul, és mivel ő is jól beszél a munkánk miatt a nyelvén, átvált kínaira.
- Oliver és én együtt dolgozunk – mondja neki. Xiang csodálkozva pislog. – Épp arról beszélgetünk, hogy vannak barátaim, akik szívesen megismernének téged és segíthetnek a nyelvtanulásban is. Szeretnéd megismerni őket?
Xiang
Nem hagyom, hogy egyedül maradjon. Lehet, hogy erős, de a férfi tekintete akkor is furcsa. Látok benne valamit, amitől nem tudok nyugodt lenni. Besétálunk és leülünk, én nem engedem el Olivert még most sem. Br nem tudom hogy pontosan mit tudnék tenni a férfi ellen, de nem merem egyedül hagyni. Talán el tudnám terelni a figyelmét, hogy Oliver elmenekülhessen, vagy hogy bánthassa.
Sokáig a furcsa nyelven beszélgetnek, én pedig nem szólok, nem akarok zavarni, mert a férfi úgy tűnik, Oliver ismerőse. Jó lenne tudni, hogy miről van szó, ezért meg is kérdezem azt, amire gondolok.
- Oliver, miről beszélgettek? Rólam?
- Részben. - Jól gondoltam. Furcsa lett volna, ha nem, hiszen én vagyok Oliver életében az új dolog, amiről a férfi nem tud. - Meg a munkáról is. Nem vagy szomjas?
- De igen… felelem illedelmesen.
Elindul a konyhába, így kettesben maradok a férfival. Elém nyúl, de szusszanva húzom jobban magam elé a párnát. Nem tudom, bántani akarna-e, de nem merek kockáztatni!
Amikor visszajön Oliver, megint beszélgetni kezdenek, de egy idő után rám néz, én pedig ezen felbuzdulva az oldalához simulok. Ő a hajamba kócol… kellemes, még mindig kellemes.
- Oliver és én együtt dolgozunk – mondja nekem a férfi, de az én nyelvemen. – Épp arról beszélgetünk, hogy vannak barátaim, akik szívesen megismernének téged és segíthetnek a nyelvtanulásban is. Szeretnéd megismerni őket?
Meglepve pislogok Oliverre, majd a férfire.
- Együtt? - kérdezem félve. - Te is rendőr vagy?
- Igen - mosolyog rám. - Tudod, hogy mit jelent, hogy rendőr? - kérdezi, furcsa hangon.
- Persze, hogy tudom - mosolygok rá. - Igaz, hogy nem tudok olvasni, de sok szót ismerek - jelentem be. Oliver erre mond valamit a férfinak, aki, mintha kicsit változó tekintettel nézne rám.
- Szóval, akkor mikor szeretnétek menni? - kérdezi a férfi, talán inkább Olivertől.
- Holnap reggel. - Kedvesek, hogy az én nyelvemen beszélgetnek. Így értem én is.
A férfi még marad egy ideig, beszélgetnek, majd én megéhezek, de csak levest kapok, ami finom. Hallom, hogy a férfi az én nyelvemen kérdez.
- Miért nem adsz neki rendes ételt? - kérdezi.
- Mert nem ehet még semmi szilárdat. - Valamit mond a furcsa nyelven, aminek köze van hozzám. A George nevű férfi elszomorodik. Gondolom, valamit a régi időről mesélt neki Oliver.
* * *
A nap további része végül eseménytelenül telik. Miután elmegy a George nevű férfi, már csak a tévét nézzük. Egy érdekes filmet, ami Oliver szerint dokumentumfilm. Oroszlánok is vannak benne, amiknek már tudom angolul is a nevét.
Az éjszaka megint butaságot álmodok, így felkelek, de Oliver nincs az ágyamon. Akkor legalább nem kiabáltam.
Egy picit gondolkodom, hogy mehetek-e hozzá vagy nem, elzavarna-e vagy nem. De ő mondta, hogy mindig mellettem lesz. És a mindig az most is van. Az mindig van.
Átmegyek a szobájába, és nézem őt. Lehet, hogy megharagszik? Mert nem vagyok a felesége. De ő mondta…
Meggyőzöm magam, és bemászok mellé az ágyba.
Ahogy az orromban érzem az illatát, a teste melegét az enyémen, és kényelmesen el is férünk, szusszanva alszom l.
- Xiang? - hallom meg hangját.
- Csak ma… kérlek… - suttogom vissza. Felsóhajt.
- De tényleg csak ma - feleli vissza, és magához ölelve alszik vissza ő is. Amikor már egyenletesen szuszog, én is elalszom ismét.
Oliver
- Együtt? Te is rendőr vagy?
- Igen. Tudod, hogy mit jelent, hogy rendőr?
- Persze, hogy tudom – mosolyog Xiang édesen. Kezd felengedni, ez jó. - Igaz, hogy nem tudok olvasni, de sok szót ismerek.
- A tévéből tanult sokat.
- Szóval, akkor mikor szeretnétek menni? - kérdezi George tőlem, még mindig kínaiul. Minek várni, Xiang már egész jól van ahhoz, hogy tanuljon. Úgyis csak unatkozna itthon egyedül.
- Holnap reggel.
Kimegyek a konyhába George kíséretében, elkészítem a levest, addig ő elmeséli mi volt amíg távol voltam.
- Xiang, kész a vacsora, gyere enni!
Leül a konyhaasztalhoz, és engedelmesen kanalazza magába, amíg mi sörözünk.
- Miért nem adsz neki rendes ételt? – kérdezi George kínaiul.
- Mert nem ehet még semmi szilárdat. – Átváltok angolra. – A nemi erőszaktól és ne akard tudni még mitől a végbél záróizma szétszakadt, sebészeten varrták össze neki. Majdnem belehalt a vérzésbe, borzalmas volt.
George elkomorul, és szomorúan néz a vacsorázó Xiangra.
- Szegény kölyök.
- Igen.
* * *
George elköszön, mi pedig a National Geographic csatornát bambuljuk álmosan, aztán fogmosás és szundi.
Felriadok éjszaka valamire, magam sem tudom miért… Aztán felfogom, hogy nem vagyok egyedül az ágyamban,
- Xiang? – kérdezem rekedten az alvástól.
- Csak ma… kérlek… - suttogja. Sóhajtva masszírozom meg a szemeimet.
- De tényleg csak ma.
Magamhoz ölelem, és visszazuhanok a mély álomba. Szörnyű dolgokat látok álmomban, síró Xiang, kutyák, ordító vad kínaiak… Lelőném őket, de a stukkeremben nincs golyó… Szar álmok.
Reggel korábban ébredek, a vekker előtt. Ásítva fordulnék a hátamra, zsibbad a karom és melegem van. Végre kitisztul a fejem, és a vígan durmoló Xiangra nézek. Szinte belém olvad alvás közben, és ez még semmi. Rajtunk keresztbe fekve elnyúlva alszik a macska, és amikor megmozdulok, éktelen hangosan dorombolni kezd.
- Pszt! – szisszenek rá, nehogy felébressze a hangos fareszelés-szerű robajjal a srácot. Sértetten lemászik rólunk, de csak azért, hogy amikor felkelek, a meleg helyemre gömbölyödhessen.
Kávé. Kávé.
A konyhában épp üzemanyagomat töltöm magamba, amikor kitotyog álmosan Xiang, kezében a vadul csörgő ébresztőórámmal.
- Ne haragudj, elfelejtettem lekapcsolni – dörmögöm. – Menj, feküdj vissza, még nagyon korán van.
- Mész dolgozni?
- Még nem, előbb átkötözlek, reggeli, aztán bemegyünk együtt, találkozunk George kollégámmal, hogy együtt elmenjünk a nyelvtanárhoz akiről mesélt tegnap.
- Szomjas vagyok…
Töltök neki egy pohár almalevet, és ő leül elém az asztalhoz, aranyosan elkortyolgatja. Haja a szélrózsa összes irányában szétáll, szemei álmos kis rések. Gyengéden megsimogatom a fejecskéjét.
- Miért mosolyogsz? – dünnyögi irtó édesen.
- Mert aranyos vagy így kócosan és gyűrötten.
Xiang
Reggel arra kelek, hogy valami nagyon hangosan visít a fülembe. Felriadok, de ahogy látom, hogy csak óra megnyugszom. Oliver már nincs mellettem, így a kis szerkezettel a kezemben indulok kifelé, hogy megkeressem. A konyhában meg is találom,
- Ne haragudj, elfelejtettem lekapcsolni – mondja. – Menj, feküdj vissza, még nagyon korán van.
- Mész dolgozni? - kérdezem álmosan.
- Még nem, előbb átkötözlek, reggeli, aztán bemegyünk együtt, találkozunk George kollégámmal, hogy együtt elmenjünk a nyelvtanárhoz, akiről mesélt tegnap. - Figyelmesen hallgatom, de amikor végez, közbeékelek egy fontos dolgot.
- Szomjas vagyok…
Kapok is finom gyümölcslevet. Nagyon finom ez is! Igaz nem kakaó, de ez is ízlik! De ahogy ránézek látom, hogy mosolyog. Rám néz és mosolyog. Miért…?
- Miért mosolyogsz? – kérdezem.
- Mert aranyos vagy így kócosan és gyűrötten.
Elpirulok, így inkább pohárral takarom el magam és lelkesen iszogatok.
Mikor befejezem, nem tudom megállni és rákérdezek a kakaóra, de elmagyarázza hogy a hasamnak nem tenne jót a gyümölcslé után, de később mindenképp kaphatok, sok habbal. Így megnyugodva megyek zuhanyozni. Ma is én vetkőzök le egyedül, de ő kötözget és keneget be. Miközben felöltözöm, telefonál egyet, Helen doktornőt hívja, hogy mikor mehetünk, de a doktornő kér, hogy csak délután, mert nagyon sok a betege most.
Mire összeszedem magam ő is elkészül, így együtt sétálunk le. Az öreg hölgyet nem látjuk. Az utcán nagyon sok az ember. Kicsit meg is rettenek hirtelen, így elkapom a karját és szinte vonszoltatom magam. Így biztosan nem hagy el a sok mindenki között.
Amikor beérünk a munkahelyére, kicsit félek, hogy felmehetek-e vele, de amikor rákérdezek megnyugtat, hogy nem lesz baj. De itt, az épületben is nagyon sok ember van. Nyüzsgés, nagyon sok telefoncsörgés, beszélgetés furcsa és még furcsább emberek. Szinte megkönnyebbülök George furcsa szemeinek látványától. Legalább ismerős.
- Azta, nem fáj a kezed, Oliver? - kérdezi vigyorogva a nyelvemen. Odapillantva látom meg, hogy szinte letéptem a karját, egész összegyűrődött a ruha, ahol fogtam. Ijedten engedem el és lépek egyet hátra, de valakinek nekiütközök. Felpillantok, de ahogy meglátom, hogy a felettem álló férfi mennyire olyan, mint az idegen egyik barátja, aki ott volt párszor, amíg én is, még jobban megijedek és visszalépve Oliver mögé, mögötte bújok el, hátulról szorítja a derekát.
Kicsit beszélgetnek majd Oliver szól.
- Megyünk Xiang, gyere - kér finoman, és én indulok, de el nem engedem! Nem akarom, nem tudom, mert lehet, hogy az a valaki nem hasonmás, hanem a barátja az idegennek!
Mikor már lent vagyunk a kocsiban ismét Oliver fordul felém.
- Mitől ijedtél meg? kérdezi.
- A… a férfi, akinek nekimentem, olyan volt, mint az idegen egyik barátja - mesélem. Ott volt, amikor a kutyákkal kellett lennem - suttogom, és összébb húzom magam. George felmorran, majd káromkodik egyet. - Bo… bocsánat, nem lett volna szabad elmondanom, igaz? - pillantok fel. - Bocsánatot kérek!
Félve nézem Olivert haragszik, mert elszóltam magam…?
Oliver
A rendőrségen a szokásos nyüzsgés fogad. Az irodában már vár minket George. Egy bögre kávét kortyolgatva ül az íróasztala tetején, és amikor meglát minket köszönés helyett beszól kínaiul egy széles mosollyal.
- Azta, nem fáj a kezed, Oliver?
- Nem. - Xiang egész úton félve csimpaszkodott rajtam, nem zavar egyáltalán. Most elenged, de csak azért hogy a hátam mögé bújjon és úgy csimpaszkodjon rám ismét. Angolra váltok. - George, sikerült beszélned az ismerősöddel?
- Igen, egy étteremtulajdonos barátom lánya végzős egyetemista, pszichológiát tanul. Jól beszéli az anyanyelvet és az angolt.
- Mennyiért vállalja el a srácot?
- Azt nem tudom, remélem nem kér csillagászati összeget. Taníthatja a nyelvünkre is, plusz a lelkét is masszírozza. Indulhatunk is, hozzájuk, ha gondolod. Az előbb beszéltem a lánnyal, Yuin a neve (ejtsd: Jűin). Azt mondta, ma nem kell bemennie az egyetemre, szóval ráér. Indulhatunk?
- Wáó, de gyors vagy – mosolygok rá elégedetten.
- Ez a legkevesebb, partner. – Kezet fogunk, alaposan megszorongatjuk egymást. – Tudom, hogy te is megtennél bármit az én srácaimért.
- Így van. Induljunk. – Xianghoz fordulok. - Megyünk Xiang, gyere.
Odalent a kocsiban George Xianghoz fordul.
- Mitől ijedtél meg? kérdezi.
- A… a férfi, akinek nekimentem, olyan volt, mint az idegen egyik barátja. Ott volt, amikor a kutyákkal kellett lennem.
- A kurva életbe – nyögi döbbenten George, és ettől Xiang rémülten összerándul és hozzám bújik.
- Bo… bocsánat, nem lett volna szabad elmondanom, igaz? Bocsánatot kérek!
Megsimogatom a fejecskéjét, és hagyom hogy a nyakamba fúrja az arcát.
- Semmi baj, nem rád haragszik, hanem arra, akik bántottak téged.
- Baszd meg, Oliver – morogja angolul George. – Nem csodálom, hogy nem alszol rendesen. Kutyák? A kibaszott kurva életbe…
- Mondtam, hogy sok durva dolog történt vele. Fogalmam sincs, egyáltalán valaha is rendbe jön-e.
- Hát tudod, tíz éve nem szívtam el egy szál cigarettát sem, de ha lenne nálam, itt és most azonnal rágyújtanék. Fúh, kibaszottul szükségem van most egy cigire! – sóhajta, és kezeit a feje tetején összefűzi, próbál lehiggadni.
- Vegyél vissza, a frászt hozod rá.
- Bocs. Hé, Xiang – hajol hozzá közelebb, beleborzol a hajába. Kínaiul beszél hozzá ismét. – Bocs, kishaver. Nem haragszom, azokra vagyok dühös, akik bántottak. Ha ott lettem volna, lepuffantom az összeset, tudod?
Felemeli a fejét, és nagy szemekkel néz rá.
- A pisztolyoddal?
- Akár. De ha kell, a puszta kezemmel tekerem ki a nyakát bárkinek, aki bántott vagy bántani akarna téged.
Hallgatom ahogy beszélgetnek, és lassan megérkezünk. Nem akartunk ide szolgálati gépjárművel bejönni, mert a helyiek ismerik a rendszámot és azt hihetnék, hogy az étteremmel gond van, ami rontja az üzletét. Kiszállunk a kocsiból. Odabent senki sincs, hiszen majd csak délben kezdődik itt az élet, és késő éjszakáig tart a nyüzsgés.
Xiang
Ahogy hozzám ér és simogatni kezd már tudom hogy nem haragszik, nem csináltam rosszat, így azonnal a nyakéba fúrom az arcom. Itt a legerősebb az illata. És így érzem, hogy mennyire kellemes melegség árad belőle. Mintha ezzel is kedveskedni akarna. Az illattal és a meleggel. Mintha tudná, hogy mennyire jól esik.
- Semmi baj, nem rád haragszik, hanem arra, akik bántottak téged - magyarázza Oliver. Megnyugszom. Angolul kezdenek beszélgetni, de így is hamar észreveszem, hogy George mennyire ideges. Lehet, hogy ő haragszik?
- Hé, Xiang – fordul felém, közel hajolva. – Bocs, kishaver. Nem haragszom, azokra vagyok dühös, akik bántottak. Ha ott lettem volna, lepuffantom az összeset, tudod? - kérdezi kedves, barátságos hangon. Akkor ő sem rám haragszik?
- A pisztolyoddal? - kérdezek vissza, felnézve rá.
- Akár. De ha kell, a puszta kezemmel tekerem ki a nyakát bárkinek, aki bántott vagy bántani akarna téged.
Mi még beszélgetünk Gerorge-al. Kérdezget, hogy tetszik-e Amerika, ahol vagyunk, hogy miket tudok már angolul, hogy Gombóccal összebarátkoztam-e, és lassan odaérünk.
Oda, ami olyan, mintha egy pici szelet lenne a hazámból. A jeleket el tudom olvasni, a mintákat felismerem, mégis nagyon sok ismeretlen ember van itt is, így Oliver mögé bújok, és bár a saját lábamon megyek, nem engedem el a derekát.
Hamar megszűnnek az utcai zajok, és a berendezésből tudom, egy étteremben vagyunk. Minden olyan, mint otthon… és nem tudom, hogy ez tetszik-e.
Ahogy beérünk, szinte azonnal felbukkan egy idősebb férfi. Angolul beszélgetnek egy kicsit, majd felém fordul. Illedelmesen mutatkozik be, én pedig viszonzom, de a kezét nem fogom meg, csak meghajolok.
- Oliver, ki ez? - kérdezem. Kicsit félek, hogy miért jöttünk pont ide…
- Van egy kedves lánya - feleli. - Ő fog neked segíteni, tanulni és kicsit beszélgethettek is, jó?
- Hát… jó. - Ekkor bukkan fel a lány. Tipikus kínai lány, fiatal, szép. Elém lép és engem köszönt először.
- Szia! Az én nevem Yuin - mosolyog rám kedvesen.
- Szia. Én Xiang vagyok - hajolok meg előtte is, de Olivert még mindig nem engedtem el.
Az én nyelvemen beszélgetnek, így én is értem. A lány kérdezget, hogy miket tudok angolul, én pedih elmondom neki a mondatokat meg a szavakat. Kedvesen bólogat, majd átváltanak angolra. Valamit kérdez a lány, Oliver válaszol, és bár nagyon igyekszik Yuin, hogy ne üljön ki semmi az arcára, tudom, hogy rólam van szó.
- Mit szólnál egy teához? - kérdezi Yuin, de az apja már megy is, és előveszi a teáskészletet.
- Kakaót nem lehetne inkább? - kérdezem félve. - Jobban szeretem a kakaót - ismerem be. Mindenki elmosolyodik, de azonnal készül is egy nagy pohár, habos kakaó nekem.
Amikor megkapom, leülünk és beszélgetni kezdenek. Én gondtalanul kanalazom le a habot, majd iszogatom meg a meleg kakaót, de nem ülök el Oliver mellől.
- Látom, nagyon ragaszkodik hozzád - jegyzi meg Yuin, de nem gorombán.
- Azért, mert én nagyon szeretem Olivert - jelentem ki. Nem figyelek a reakciókra, hiszen őszinte vagyok.
Aztán pénzről esik szó, biztos fizetni kell a tanításomért, de nem tudom, hogy sok-e, hiszen nem értem még, hogy itt milyen a fizetőeszköz.
- És akkor hetente hány alkalommal tudnál vele és mennyi időt foglalkozni? - kérdezi Oliver, a hajamat simogatva.
- Mivel utolsó éves vagyok, órám már nem sok van. De a vizsgáimra készülnöm kellene mellette, viszont hétből hat napot, egy-két órát tudok rászánni.
- És hol lenne jobb neked?
- Nekem mindegy. Ha Xiang otthon jobban érzi magát, márpedig gondolom, hogy így van, akkor elmegyek hozzátok, ha megmutatod merre van. Kicsit rosszul tájékozódom a városban - pirul el a lány.
- Xiang - fordul felém Oliver. - Otthon szeretnél beszélgetni Yuinnel, vagy itt?
- Otthon - vágom rá azonnal. Most is mehetünk akár. - Már állok is fel. - Menjünk haza, ott meg is tudom várni, amíg dolgozol. A néni is ott van, és Yuintől sem félek - jelentem be büszkén. A nők sosem bántottak, csak anya. De ő idős volt.
Talán Yuin taníthatna nekem olyan dolgokat is, hogy én is tudjak Olivernek főzni valamit. Biztosan meg tudnám lepni vele, ha hazaér, és már lenne főtt étel, mert csináltam!
Oliver
Yuin egy kedves és szimpatikus fiatal lány. Végzős a pszichológia szakon, ami nagyon jó. Viszonylag tűrhető összegért cserébe elvállalja, hogy majdnem minden nap 1-2 órát foglalkozik Xiangal. Ez jó hír, így talán hamar felépül és képes lesz feldolgozni a traumáit, megtanul annyira angolul írni és olvasni, hogy iskolába is járhasson. Ki fog járni hozzánk a lakásunkra, remek.
***
Fáradt sóhajjal nyitom ki a lakásajtót, és odabent finom illatok fogadnak.
- Szia! – siet elém Xiang aranyos macis kötényében, amit Yuintól kapott. Három hónapja jár hozzánk, és azóta Xiang nagyon szépen beszéli az angolt, egyre kiegyensúlyozottabb és talált magának új hobbikat is, többek között a főzést.
- Szia – mosolygok vissza rá. – Hű, finom illatok vannak itt!
Lerúgom a cipőmet, ledobom a táskámat egy székre.
- Szia Xiang! – dörren mögöttem egy mély hang, és felcsillan egyszéles mosoly a kis arcán.
- George! – rikkantja. Először persze hozzám szalad, megölel, megborzolom a haját, majd tovaröppen Georgehoz egy hajborzolásért. – Sokat főztem, te is eszel velünk? – kérdezi színtisztán angolul.
- Hát persze, öcskös. Az asszony ma úgysem főz otthon semmit, az anyjához utazott a gyerekekkel.
- Utazott?
- Tudod, kocsiba ült és elment néhány napra – írja körül neki az ismeretlen szót türelmesen, de szigorúan angolul. Amióta gőzerővel tanulja Xiang a nyelvet, nem beszélünk hozzá kínaiul, csak ha nagyon muszáj.
Leülünk a vacsoraasztal mellé. Valami szószos tésztát eszünk, sok sajttal.
- Nagyon finom – dicsérem meg, amint megkóstoltam. – Tehetséges vagy a főzésben, Xiang.
- Bizony – bólint George. – Nem akarsz szakács lenni?
Xiang
Három hónapja, hogy itt vagyok. Azóta olyan sok dolog történt, és mégsem tudnám felsorolni, hiszen csak bennem.
Yuin a barátom lett. Ő az első barátom, azt hiszem. Nagyon sok mindent elmesélünk egymásnak. Tudom például, hogy aki tetszik neki, két évvel idősebb nála és indiai, de fél az apjától, hogy bemutassa. Pedig a férfinek nem lennének kétségei. Aztán kérdezte, hogy én kit szeretek. Azonnal rávágtam, hogy csak Olivert. Hiába faggatott olyanokról, hogy a tévében, az újságban, az utcán nem látok-e más férfiakat vagy nőket, nem. Nekem csak Oliver létezik. És erről sokat beszélgettünk már. Szerinte jó dolog, hogy ennyire Oliverre építem az életem, pláne azért, mert tudunk együtt élni. Mióta nincsenek rémálmok, még jobb. De azóta nem is alhatok vele. Ha rosszat álmodtam inkább megbeszéltük. Aztán vissza kellett mennem, nem aludhattam vele, pedig hiányzik. De örülök, hogy velem van. Hogy itt van.
Ma egy különleges tésztát készítek neki. Olyasmi, mint a rendes, sonkás-tejszínes tészta, de ez csirkés és sajtot reszeltem rá, hogy még finomabb legyen.
- Szia! – szaladok Oliver elé, amikor nyílik az ajtó.
- Szia – mosolyog rám fáradtan. – Hű, finom illatok vannak itt! - Jól esnek a kedves szavak, és akármennyire fáradt, mindig jut ideje, hogy elmondja, ha finom az illat és ha finom az étel is, hiszen mindig eszik.
- Szia Xiang! – hallom meg George hangját is. Sokkal közelebb került hozzám, már nem is félek tőle.
- George! – Akármennyire örülök George-nak, Oliverhez megyek először köszönni. Így szoktam meg, Oliver a fontosabb. Ő mindenki előtt áll az életemben. – Sokat főztem, te is eszel velünk? – kérdezem George-tól.
- Hát persze, öcskös. Az asszony ma úgysem főz otthon semmit, az anyjához utazott a gyerekekkel.
Ahogy felfogom a mondatot, egy szót nem értek, így arra rá is kérdezek.
- Utazott?
- Tudod, kocsiba ült és elment néhány napra – magyarázza. Így értem! Nem is olyan nehéz ez az angol.
- Nagyon finom – mondja Oliver. – Tehetséges vagy a főzésben, Xiang. - Elpirulok.
- Bizony – szólal meg George. – Nem akarsz szakács lenni?
Meglepve nézek rá. Ismerem a szót, és van is egy olyan műsor, amit szeretek.
- Mint Annabelle? - kérdezem csillogó szemekkel.
Annabell egy híres szakácsnő. Műsort vezet. Bár semmi bajom a férfiakkal sem, valahogy Oliveren és George-on kívül nem szeretem, ha látnom, éreznem kell más férfiakat a közelemben, vagy beszélnem kell velük. Yuin apukájával sem beszélek. Nem haragszik, én pedig nem akarom megbántani. De mindig attól félek, hogy ki és mikor… bár amikor ma Yuin megkérdezte, hogy miért nem próbálom meg, hogy lányok tetszenének-e, akkor s csak azt mondtam, amit mindig. Nekem csak Oliver a fontos. Senki más nem.
- Mint Annabelle - bólogat George.
- Nem tudom - ismerem be. Közben mindenki befejezte, így leszedem az asztalt és előveszem a sütit. - De sütit is csináltam - mosolygok Oliverre. - Azt, amelyikre mondtad, hogy finom - jegyzem meg, és az asztalra teszem. Egyszerű süti, igazából akkor is csak próbaképp csináltam, mert Annabelle ilyet sütött. De Oliver azt mondta, hogy pont azért jó, mert nem túl édes.
- Nahát, igazi kis házitündér - nevet fel George. A szót ismerem, így elmosolyodom. Mondta már korábban is, pár napja, és elmagyarázta, hogy mit jelent.
Pár szelet süti után kiveszek nekik a hűtőből egy-egy sört is, és amíg én gyorsan befejezem a házi feladatomat holnapra, addig ők beszélgetnek a konyhában. Nem igazán figyelek, leköti a figyelmem, hogy egyre bonyolultabb mondatokat fogalmazzak meg. Most épp arról, hogy hogy tetszett az a műsor, amit Yuin ajánlott.
Eleinte nagyon fura volt minden mostanában. A tévé, a gépek, Yuin, George… de lassan kezdem megszokni és elfogadni, hogy már nem lesz baj. Apa sem, az idegen pedig végképp nem bánthat. És már rémálmok is ritkán vannak.
Mikor George este elmegy haza, Oliver mellé ülök a kanapén. Gombóc épp vacsorázik.
- Odaülhetek? - kérdezem. Mintha tudná, hogy ha nemet mond, akkor úgyis el fogok szomorodni, mint mindig, akármennyire nem szeretnék, bólint, én meg már mászok is az ölébe. Szeretek hozzábújni. Kellemes. Meleg, illatos… Oliver.
- Mit tanultál ma? - kérdezi.
- Összetett mondatokat helyesen fogalmazni és leírni. De Yuin szerint ügyes voltam - mosolygok rá. - Meg láttam ma, hogy hogyan kell steaket sütni. Szerintem nem lehet olyan finom, de ha szeretnéd, neked csinálok. Azt mondta Annabelle, hogy az erős férfiak szeretik - nézek rá. Azt nem mondom el, hogy egész műsor alatt azt gyakoroltam, hogy hogyan kell kimondani, hogy steak, hogy ügyesen mondjam, mire neki mondom. - Akár még ma is! De ugye ma nem kell visszamenned ma dolgozni…? - kérdezem finoman. Mostanában van egy ügy, és néha este vagy éjszaka kell visszamennie dolgozni.
Oliver
Kellemesen telik az este. George elmegy, mi pedig Xianggal leülünk a kanapéra tévézni.
- Odaülhetek? – kérdezi nagy cicaszemekkel, és pontosan tudom hová akar ülni. Erről az egyről még nem tudtam leszoktatni. Az elmúlt hónapokban már nem mászik be éjjel az ágyamba, nem lóg a nyakamon, de az esti filmezés-összebújás nagyon fontos neki, ha rászólok akkor borzasztóan elkenődik. Ma nagyon kitett magáért, főzött és sütött, tanult, mosolygott és kiegyensúlyozott volt, így nem akarom tönkretenni a hangulatot. Bólintok. Az ölembe mászik, és vállamra támasztja a fejét, úgy nézzük tovább a természetfilmet.
- Mit tanultál ma?
- Összetett mondatokat helyesen fogalmazni és leírni. De Yuin szerint ügyes voltam. Meg láttam ma, hogy hogyan kell steaket sütni. Szerintem nem lehet olyan finom, de ha szeretnéd, neked csinálok. Azt mondta Annabelle, hogy az erős férfiak szeretik.
- Bizony, bólintok. Az férfi kaja a javából. Mikor csinálsz?
- Akár még ma is!
- Mára már tele vagyok a finom főztöddel – borzolok a hajába mosolyogva.
- De ugye ma nem kell visszamenned ma dolgozni…?
Mostanság éjszakai megfigyelések is becsúsztak, de annak már vége.
- Nem kell, ma este itthon maradok. Mihez lenne kedved? Társasozzunk?
- Jó! Máris hozom!
Lelkesen kipattan az ölemből, elrobog a szobájába, és már siet is vissza, mezítlábas léptei csattognak a parkettán. A dohányzóasztalra teszi a dobozt. George hozta neki, a gyerekei már kinőtték, nem játszanak vele, viszont Xiang imádja. Amolyan sok-az-egyben játék, és ezek közül a Malom a kedvence, mert egyszerű a szabálya és mégis szórakoztató.
Leülök vele szemben a szőnyegre, kinyitom a táblát, kiszedem a zacskóból a bábukat, amíg Xiang kiszalad és visszatér egy nagy bögre kakaóval. Ez volt az első, amit megtanult egyedül elkészíteni. Hát igen, az én Xiangom nagyon torkos. És ami a legfontosabb, borzasztóan boldog, ha sikerül győznie, mert olyankor kap nyereményt is. Csokit, sütit vagy gyümölcslevet, ami éppen akad. Tudom, hogy rossz nevelési elv, de amikor olyan csont-sovány volt, örültem ha bármit is evett. Mostanra már szépen felerősödött, az arca kerekebb lett, a haja divatosan levágva, menő cuccokat hord és ha elmegyünk valahová sétálni, akkor a nők és a lányok csillogó szemekkel bámulják. Sajnos ritkán mozdul ki egyedül, fél az emberektől, ezért George azt javasolta, hogy vegyek neki egy kutyát, akit sétálni kell vinni. Jó ötlet, csak ezzel kapcsolatban van egy kis bökkenő. Gombóc.
Xiang
- Nem kell, ma este itthon maradok - nyugtat meg. Akkor sem féltem mondjuk, amikor nem volt itthon, de könnyebb, ha tudom, hogy ott alszik a másik szobában. - Mihez lenne kedved? Társasozzunk?
- Jó! Máris hozom!
De már rohanok is a szobámba! George hozta nekem, ajándék volt ez is, így nagyon vigyázunk rá, de amikor Olivernek van ideje vagy kedve, mindig játszunk. Sokszor volt olyan, hogy annyira fáradt volt, hogy nem tudtunk játszani, és olyankor nem is erőltetem. Semmit sem szeretnék csinálni, amitől neki rossz lehetne.
A dobozban sokféle játék van. Mindegyiket kipróbáltuk már, de a legjobban a malom nevű tetszik. Vicces, egyszerűen meg lehet jegyezni és sokszor nyerek. Ha pedig nyerek, akkor mindig kapok valamit.
Amíg ő kiszedegeti a bábukat, addig én a konyhába megyek és gyorsan csinálok egy kakaót. Ez volt az első, amit meg tudtam magamnak csinálni, és nagyon élvezem is. Eleinte rossz volt, sosem sikerült eltalálni, de sosem öntöttem ki. Hiába mondta Néha Oliver, hogy öntsem ki nyugodtan, mert van még, de nem. Így amikor megittam tudtam, hogy miért annyira rossz és legközelebb mit kell másképp csinálni.
- Tudod mi jutott eszembe? - néz rám.
- Kicsoda? - kérdezem mosolyogva, de aztán még egyszer végigfut az agyamon amit mondott meg amit én mondtam, és rájövök, hogy hibáztam. - Mármint micsoda… - pirulok el. Kedvesen elmosolyodik. A kérdésekkel néha még bajban vagyok annyi féle és jelentésű kérdőszó van…
- Nem szeretnél valami más állatkát? - Furcsán nézhetek rá, így folytatja. - Akit lehetne sétáltatni… - Egy pillanat alatt áll össze a fejemben a kép. Sétáltatni kit lehet?
- Nem akarok kutyát. - Ahogy kimondom, azonnal meg is bánom. Lehajtom a fejem, de nem változtatok azon, amit mondtam. Bár most biztosan haragszik, hiszen akaratos voltam és félbeszakítottam, de nem. Kutyát semmiképpen sem!
- Xiang… - szólít meg, mire felpillantok. Nem sírok, már sokkal kevesebbet sírok, mint eleinte.
- Ne haragudj - kérem tőle. - Csak… csak ez még mindig nem. Semmit sem szeretnék, ami emlékeztet arra. Semmiképpen sem…
- Csak azt szeretném, ha összebarátkoznál más emberekkel is - mondja kedvesen.
- Nekem nem kell más ember - nézek rá. - Senkire nincs szükségem, csak aki itt van. Nem szeretnék mást…
- De ugye tudod, és már beszéltetek erről remélem, hogy nem akar mindenki bántani téged. Vannak, akik igen, de nagyon sok ember kedves és barátkozik. Fiúk és lányok. - Várakozóan néz rám.
- Yuin már sokszor mondta, hogy nem kellene félnem, hogy keresnem kellene valakit, akit szerethetek. Fiút vagy lányt. Barátot vagy… társat. De nem szeretnék - sóhajtom. - Félek, hogy akkor elveszítenélek téged és nekem te vagy a mindenem, Oliver - nézek rá. - Neked köszönhetem az életemet és ezt a csodás, új világot. Ahol van minden és mindenki, amire szükségem van.
Most ő sóhajt fel.
Kicsit még játszunk és próbálunk más dolgokról beszélgetni, de nem tudom magam túltenni azokon, amiket mondott. Még zuhanyozás közben is erre gondolok. Közben hallom, hogy csörög a telefonja, így amikor felmegyek, kíváncsi is vagyok, de megelőz.
- Yuin hívott, hogy holnap nem tud jönni sajnos, előrehozták az egyik vizsgáját. De a könyvből haladhatsz tovább, mindkettőből, ha nem értesz valamit, azt pedig hagyd ki és megbeszélitek. - Igen, két könyvem van. Írás és olvasás könyv.
- Akkor ha eljössz velem reggel vásárolni, csinálok steaket mire hazaérsz - mosolygok rá. Bólint, elköszönünk és alvás.
Én még mindig nem zárok ajtót. Valahogy nyugodtabbnak érzem magam, ha nyitva van, és Gombóc is szabadabban járkál, mert néha gondol egyet és éjszaka kimegy enni valamit. Merthogy még mindig velem alszik. Hiába volt olyan sokszor, hogy felkeltettem, amikor én is kiabáltam, hűségesen jön minden este és dorombolja álomba magát is és engem is.
* * *
Reggel korán kelünk. Mivel neki dolgozni kell menni, de előtte még elmegyünk bevásárolni is, így mindig korábban kelünk. De sosem mondja, hogy nem jön velem. Bár találtunk egy boltot, ami házhoz szállít, Oliver mondta, hogy majd bemegy és megnézi, ha jó, akkor onnan fogunk rendelni.
Szépen felöltözök, miután megmosakodtam és megfésülködtem. Mire én elkészülök, addigra ő is, így tudunk is indulni a hatalmas áruházba. Bár Oliver szerint ez nem nagy, szerintem óriási! Meg, hogy van nagyobb, de abba már bele sem merek gondolni.
Én épp a fagylaltokat nézem, mert elfogyott, de nagyon szeretem, Oliver pedig a fagyasztott zöldségért ment el. Nyakig vagyok a hűtőben, amikor megérzem, hogy valaki a fenekemhez ér. Nem lehet véletlen, mert nem engedi el, így gyorsan kiszállok és ellépek onnan.
Az egyik fiatal fiú a környékről!
- Már annyiszor figyeltelek - vigyorog rám. Oliver épp ekkor lép vissza, ő csak annyit láthat, hogy a szememből az ijedtségtől és pár rossz emléktől könnycseppek gyűlnek össze, a fiú meg velem szemben áll és mosolyog rajtam.
- Mi történt? - kérdezi azonnal.
- Ő… megsimogatta a fenekem - hüppögöm, mire a fiú furcsa, horkanás-féle hangot ad ki.
- Nem értem, miért hisztizik, csak egy a kis tapi volt…
Nem minden szót ismerek a mondatáéból, de nem is érdekel most. Várok, hogy Oliver mit tesz.
Oliver
- Nem szeretnél valami más állatkát? – Kérdezem, és hirtelen már nem is tűnik olyan jó ötletnek, pláne amikor felnéz rám, és látom rajta hogy nagyon furcsállja a kérdést. - Akit lehetne sétáltatni…
- Nem akarok kutyát – vágja rá lehajtott fejjel. A francba…
- Xiang…
- Ne haragudj. Csak… csak ez még mindig nem. Semmit sem szeretnék, ami emlékeztet arra. Semmiképpen sem…
- Csak azt szeretném, ha összebarátkoznál más emberekkel is.
- Nekem nem kell más ember. Senkire nincs szükségem, csak aki itt van. Nem szeretnék mást…
- De ugye tudod, és már beszéltetek erről remélem, hogy nem akar mindenki bántani téged. Vannak, akik igen, de nagyon sok ember kedves és barátkozik. Fiúk és lányok.
- Yuin már sokszor mondta, hogy nem kellene félnem, hogy keresnem kellene valakit, akit szerethetek. Fiút vagy lányt. Barátot vagy… társat. De nem szeretnék - sóhajtja. - Félek, hogy akkor elveszítenélek téged és nekem te vagy a mindenem, Oliver. Neked köszönhetem az életemet és ezt a csodás, új világot. Ahol van minden és mindenki, amire szükségem van.
Összeszorul a gyomrom, mert borzasztó és mégis csodálatos amit mond. Szégyellem magam, de rettentően élvezem, hogy végre van valakim, akivel összetartozom, és feltétel nélkül szeret engem, ugyanakkor furdal a lelkiismeretem, amiért nem szeretném, hogy ez változzon. Nagyon önző dolog lenne tőlem, ha hagynám, hogy teljesen bezárkózzon és csak értem éljen… Nagyon önző dolog lenne…
Folytatjuk a játékot, aztán Xiang elmegy letusolni. Szerencsére minden sebe begyógyult már, és kapott egy speciális krémet a hegeire. A legnagyobb és legcsúnyább hegeit majd lézeres műtéttel 1-2 év múlva eltávolíttatjuk, de erről még nem beszéltem neki, egyenlőre van fontosabb teendőnk is. Na meg a pénzt is össze kell rá gyűjtenem, mert nem olcsó mulattság.
Xiang letusol, addig összepakolok. Megszólal a mobilom. Yuin keres, és miután bontom a vonalat, máris mondom Xiangnak a lényeget.
- Yuin hívott, hogy holnap nem tud jönni sajnos, előrehozták az egyik vizsgáját. De a könyvből haladhatsz tovább, mindkettőből, ha nem értesz valamit, azt pedig hagyd ki és megbeszélitek.
- Akkor ha eljössz velem reggel vásárolni, csinálok steaket mire hazaérsz – mosolyog édesen rám. Lehet neki nemet mondani? Nem. Ha így mosolyog rám, akkor semmiképp.
- Jó éjt, Xiang – búcsúzom tőle, és ő viszonozza. Bemegy a szobájába ellenkezés nélkül, de az ajtaját még mindig nem hajlandó becsukni, Gombóc örömére, aki végre nem az én fülembe fűrészeli a fát, hanem máséba, így rendesen tudok aludni. Lehet hogy ez viccesnek hangzik, de halál komolyan, tényleg nagyon hangosan dorombol.
* * *
Korán kelünk. Xiang könnyen viseli a hajnali kelést, de nekem minimum két kávé kell hozzá. Nem panaszkodom azért, hogy egyedül is elmehetne vásárolni, nem várom el, hogy magától még emberek közé menjen.
Amikor elkészül és kijön a nappaliba, jó pókerarccal leplezem a meglepetést. Korán reggel hogy tud valaki ilyen fantasztikusan kinézni? A trendin nyírt hajától a divatos cipőjéig minden fantasztikusan áll neki, mint valami ázsiai magazin címlapmodellje. Xiang nagyon szép… vagyis inkább nagyon jóképű srác. Az elmúlt hónapokban csak csodálkozva figyeltem őt, ahogy felhizlaltam elfogadható súlyúra, habár még elférne rajta néhány kiló. A tekintete is megváltozott, már nem néz folyton úgy, mint aki alig él vagy éppen sírni akar, hanem sokat mosolyog, és élénk.
A hipermarketben alig lézeng néhány ember, főleg az éjszakai bulizásból hazafelé tartó szédelgő fiatalok és néhány éjszakai műszak után szintén hazatartó ember lézeng.
- Hozok fagyasztott borsót – mondom Xiangnak, akit lefoglalnak a fagylaltok. Torkos természetű, de nem bánom, nem sajnálok tőle egy falatot sem.
Visszatérek egy zacskó borsóval, és Xiangot egy sráccal találom. Azonnal felmérem, hogy valami nem stimmel, már csak azért sem, mert Xiang nem áll szóba férfiakkal, még fiúkkal sem. Könnyesek a szemei, láthatóan halálra rémült.
- Mi történt?
- Ő… megsimogatta a fenekem…
- Nem értem, miért hisztizik, csak egy a kis tapi volt…
- Xiang – fordulok felé – légy szíves hozz két doboz tejet.
Engedelmesen bólint és elsiet, majd amikor eltűnik a polcok között, megragadom a kölyök fülét. Kölyöknek nevezem, pedig lehet már 19-20 éves is. Egy amolyan igazi munka és iskolakerülő kis léhűtő. Fájdalmasan felnyög, és azonnal ellenkezni kezd, de az arcába hajolok – jóval magasabb is vagyok, csak azért nem teszek komolyabb kárt benne, mert a nálam gyengébbeket alapból nem bántom. No meg őt ismerem is, sokat füvezik a parkban a haverjaival.
- Nick a neved, ha jól emlékszem – dörmögöm a szemeibe nézve.
- Igen… áá engedjen el!
Csavarok egyet a fülén, és ő megfeszül a fájdalomtól.
- Ha még egyszer meglátlak a közelében, letépem a füleidet és feldugom a seggedbe. Ha hozzáérsz, a karodat is letépem és azt is utána küldöm. Világos? – Újabb csavarás, és ő sipítva kiabálja, hogy megértette, világos és bocsánat és elnézést és soha többé nem megy a közelébe. – Nem hallottam jól – hajolok lejjebb hozzá, újabb fájdalmas fülcsavarással. Már hangosan hadarja el újra, és elégedetten felegyenesedem. Elengedem a fülét, ő pedig elejti a sörös dobozát - amit a kabátja alá rejtett, hogy ellophassa – és hanyatt-homlok elmenekül.
Beledobom a bevásárlókocsiba a borsót. Picsába. Lefagytak az ujjaim. Minden mindegy alapon kiveszem a hűtőpultból Xiang két kedvenc fagyijából egy-egy dobozt és a kocsiba teszem. Befut ő is a tejjel. Rámosolygok és ő visszaragyog rám, akár egy 2000 wattos villanykörte. Biztos meglátta a fagyikat a kis huncut.
- Mehetünk?
- Igen, de hol a fiú?
- Ki tudja… Mutasd a listát. – Megkapom. Gyerekes kézírással, de szépen összeírt mindent. – Hm… Látom mindent megvettünk. Menjünk fizetni, még haza is kell vinni.
***
Segít kipakolni a kocsiból, de a cuccokat már én viszem fel, ő pedig a liftgombot nyomogatja, és az ajtót nyitogatja nekem. A konyhaasztalra teszem a két papírzacskót. Az órára nézek. Még van több mint fél órám, így töltök magamnak a már kihűlt kávéból és a pultnak támaszkodva elkortyolgatom. Xiang vidáman dúdol valami dalt, amit a rádióban mostanában sokat játszanak.
- Mit reggelizzünk? – kérdezi jókedvűen, miközben a hűtőbe bepakolja a dolgokat.
- Nem tudom. Te mit ennél?
Az órára néz, biztos azt kalkulálja, hogy mennyi időm van még.
- Csinálok gyorsan egy rántottát, jó?
Leülök az asztalhoz és rávigyorgok.
- Aztán sok tojásból csináld.
- Bacon? – mosolyog rám aranyosan.
- Naná. Csakis.
Halkan kuncog, térül fordul és máris isteni illatok szállnak. Kicserélődik az üres kávés bögrém egy pohár hideg narancslére, hála Xiang-tündérnek. Hálás mosollyal kortyolok bele, majd elém kerül egy nagy tányérnyi gőzölgő finom rántotta ropogós bacon csíkokkal és puha kenyérrel.
- Hú… Egy őstehetség vagy – dicsérem elégedetten. Kuncogva terít meg magának is, és amíg gyümölcslevet tölt magának, én éhesen rávetődök a reggelimre. – Ez isteni – sóhajtom.
Hirtelen karok fonódnak a nyakam köré, és hátulról átölel Xiang. Arcát a nyakamba fúrja. Elgyengülök. Leteszem a villát és megsimogatom a fejét.
- Köszönöm – motyogja édesen. Nem tudom most éppen miért mondja, de néha szokott így viselkedni.
- Én is köszönöm a finom reggelit, Xiang. Gyere, egyél te is, mielőtt kihűl…
Xiang
- Xiang – pillant rám Oliver.– légy szíves hozz két doboz tejet.
Bólintok, majd elsietek. A sorok között sikerül megnyugodnom, bízok benne, hogy Oliver megbeszéli a fiúval, hogy ne bántson engem. Összeszedem a tejeket és elindulok vissza. A fiú már sehol, de a kocsiban van két doboz jégkrém, a legfinomabból! Oliver rám mosolyog, én visszamosolygok.
- Mehetünk?
- Igen, de hol a fiú?
- Ki tudja… Mutasd a listát. – Átadom neki, ő elolvassa, majd, mivel mindent megvettünk, fizetünk és megyünk.
* * *
Ő hozza fel a szatyrokat, én nyomom a lift gombját és nyitom az ajtót. Ahogy felérünk, én elpakolok mindent, ő pedig a kávét issza, ami már hideg.
- Mit reggelizzünk? – kérdezem, hiszen reggelizni kell.
- Nem tudom. Te mit ennél? - kérdez vissza. Az órára nézek. Annyi idő van, hogy egy rántottát elkészítsek és nyugodtan meg is együk.
- Csinálok gyorsan egy rántottát, jó?
- Aztán sok tojásból csináld - jegyzi meg.
- Bacon? – Tudom, hogy szereti.
- Naná. Csakis.
Hallom, ahogy kuncog, de én gyorsan készítek mindent, közben narancslevet adok neki is, majd mire mindent rendezek, már az asztalhoz is tudunk ülni.
- Hú… Egy őstehetség vagy – bókol nekem. Zavarban vagyok, így mosolygok inkább. – Ez isteni.
Mivel még nem ültem le, mögé lépve ölelem meg, fejem a nyakába fúrom. Beszívom az illatát, és végiggondolom, hogy mi lenne velem nélküle. Már nem is élhetnék…
- Köszönöm – suttogom. A fejemet simogatja.
- Én is köszönöm a finom reggelit, Xiang. Gyere, egyél te is, mielőtt kihűl…
Sóhajtok, majd a nyakához hajolva az ajkaimat a bőréhez érintem. nem csináltam még vele ilyet, de szerettem volna mindig is. Érzem, egy pillanatra megremeg, ahogyan én is. Furcsa érzés van a gyomromban, de inkább leülök és enni próbálok. Tényleg jól sikerült reggeli, nem is sós, nem is sótlan…
Csendben telik a reggeli, nem beszél, ahogy én sem. Amikor végzünk, elmegy a háló felé, nem tudom, miért, de gyorsan csinálok neki szendvicset, pont olyat, amit tudom, hogy szeret és egy kis üvegbe öntök hozzá narancslevet, meg egy szelet csokit. Ahogy kijön, mosolyogva lépek elé, és a kezébe teszem a zacskót.
- Legyen szép napod - búcsúzok tőle.
- Neked is, vigyázz magadra. - Beleborzol a hajamba és megy is.
Sóhajtva nézem a zárt ajtót. Jó lenne valamelyik napot együtt, ketten tölteni. Sétálni, enni valami olyat, amit még nem ettem. Nagyon jó lenne, de mostanában nagyon sokat dolgozik.
A nap egy részében tanulok, házi feladatot írtok, a másikban a steaket csinálom. Hozzá vastagra vágott burgonya, egy kis vöröskáposzta saláta, és a söröket is behűtöm neki.
Ahogy pakolok, az egyik fiókban találok gyertyákat és egy gyertyatartót. Két ága van, nagyon szép. Egy ideig gondolkodom, de amikor hallom lentről a kaputelefont, hogy kóddal nyitja a kaput, mégis kiteszem az asztalra, a gyertyákat bele és az ételt is kiteszem. Neki a steak, magamnak sima sült hús. Valahogy nem volt szimpatikus ez a steak.
Ahogy felér és belép az ajtón, már elé is sietek, hogy köszöntsem és megöleljem, de mivel látja az asztalt, kicsit meglepve néz rám.
- Van ma valamilyen alkalom? - kérdezi, ahogy veszi le a cipőjét.
- Nincsen, csak gondoltam megleplek… csak úgy - mosolygok rá, és a kezét megfogva az asztalhoz vezetem. Szedek neki, öntök pohárba sört, és közben nézem, ahogy eszik.
- Ez mennyei lett, Xiang - mosolyog rám.
- Örülök, ha tetszik. Reméltem, hogy örömet tudok neked szerezni - pirulok el. Annyira szeretem, amikor boldog… Olyankor nekem is jó, olyankor én is örülök. De ha ő szomorú lenne, nekem is rossz lenne, hiszen amikor én az voltam, ő is az volt. Így mindent meg kell tennem, hogy boldog legyen!
Oliver
Belepuszil a nyakamba, és meglepetten összerándulok. Ha… ha nem ismerném őt olyan jól, azt hinném, hogy flörtöl velem… De ilyet ő biztos nem tenne. Ugye nem?
Visszaül a helyére, mintha mi sem történt volna, én pedig kissé nehezen térek napirendre. A fenébe is, nem egyszerű ám, pláne hogy ő kifejezetten… Hogy is mondjam… Tíz pontos. Kamasz korunkban pontoztuk a csajokat és a srácokat, és a 10 pontos volt az a típus, akik elérhetetlennek tűntek, annyira jól néztek ki. Én nem a nőket szeretem, és ugyan volt néhány futó viszonyom, egyik sem volt ért fel Xiang kisujjáig sem. Hé! Verd ki a fejedből ezt a baromságot, Oliver! Nem nézhetek rá ilyen szemmel, ő egyszerűen sokkal de sokkal több, mint egy jóképű srác. Ezerszer több. Ő a családom. Az egész kerek világon az egyetlen ember, aki tényleg szeret engem, megadja azt a törődést, amire egész életemben vágytam, amit senki sem adott nekem soha. Legszívesebben felképelném magam a gondolataimért.
Befejezzük a reggelit, ő édesen elköszön tőlem, én pedig beleborzolok selymes hajtincseibe.
Ideje dolgozni.
***
Este, fáradtan érkezem haza. Benyitok, és isteni illatok fogadnak.
- Megjöttem!
Már röppen is felém, kapok egy kis ölelést is. Beszívom finom illatát, és béke telepedik rám. Egész nap zaklatott voltam a reggel történtek miatt, még George is rákérdezett hogy mi a gáz. Mi lenne? Buta gondolataim támadtak a fiúról, akivel élek, és ettől őrült bűntudat telepedett a lelkemre. Hát ez a bajom. Persze neki ezt nem mondtam el, mert nyilván kupán vágott volna, megjegyzem jogosan.
Odabent az étkezőasztalon szép teríték, gyertyák…
- Van ma valamilyen alkalom?
- Nincsen, csak gondoltam megleplek… csak úgy.
A vacsora isteni. Jól megsütötte a húst, a köret is remek, a hideg sör pedig a hab a tortán.
- Ez mennyei lett, Xiang – mosolygok rá elégedetten.
- Örülök, ha tetszik. Reméltem, hogy örömet tudok neked szerezni. – Boldogan kipirulva sürög-forog, lepakolja az asztalt, mosogatni kezd. Mellé lépek, és egy konyharuhát magamhoz véve törölgetem az edényeket.
- Holnap szombat. Van kedved kirándulni egyet? – kérdezem.
- A parkba? Szeretem a nagy tavat a közepén…
Igen, egyszer voltunk ott, belelógatta a lábait a vízbe, és boldogan mosolygott, amikor egy hal lefröcskölte. A napfény csillogott a haján, boldog kis arcával elbűvölő volt. Megköszörülöm a torkom, és feszülten leteszem a percek óta dörgölt tányért, hogy a másikért nyúljak.
- Nem, arra gondoltam, hogy lemehetnénk a tengerpartra. Kocsival kb. két óra az út, de megéri. Hideg van, úgyhogy úszni nem tudunk… De sétálni és labdázni igen.
- Nagyon jó ötlet, menjünk! Csomagoljak ebédet?
- Ha akarsz… De ott nagyon jó éttermek vannak, beülhetnénk valamelyikbe, megkóstolhatnánk a tengeri halakat, meg ilyesmi.
Befejezzük a mosogatást és a pakolást, addig tervezzük a holnapi napot. Xiang a kanapéra vetődik, és a Sesame Street műsort nézi, velük tanulja az angol számokat. hason fekszik, meztelen lábaival a levegőben kalimpál, a hátára pedig ráfekszik Gombóc.
- Letusolok, aztán lefekszem, mert fáradt vagyok, rendben?
- Oké! Holnap hánykor kelünk?
- Korán. Olyan…
- Hétkor?
- Igen, az jó. Jó éjt, Xiang. - Beleborzolok a hajába, és eltámolygok a zuhanyzóba.
***
A tengerparton hűvös szél fúj, a hullámok látványosan és habosan csapódnak a homokos fövenyeken, morajlásuk mintha a mellkasom mélyéből törnének felszínre. Nagyon megnyugtató. Az ég tiszta kék, a délelőtti napfény melengető.
- Nézd, Oliver! Nézd! – mutogat Xiang lelkesen, amikor meglátja a szörfösöket. – Nagyon ügyesek!
A szél arcába fújja kócos haját, és ahogy felragyog rám a mosolya, muszáj elővennem a telefonomat. Csinálok néhány képet róla, ahogy mosolyog, ahogy nézelődik, a labdát eldobja, bámulja a tengert mosolyogva és komolyan… Mindegyik képen szép.
- Mire gondolsz most? – kérdezi aranyosan közelebb hajolva hozzám. Megmutatom neki a telefonomban lévő képeket.
- Arra, hogy szép a mosolyod, Xiang.
- Köszönöm – mondja bájosan, és lesüti a szemeit. Félresimítom arcából a hajtincseit.
- Nem fázol?
Megrázza a fejét.
- Nem, de már éhes vagyok.
Az órámra nézek, jócskán elmúlt már az ebédidő, észre sem vettem az idő múlását.
- Keressünk egy éttermet.
Megfogja a kezemet, hidegek az ujjai.
- Xiang, te teljesen átfáztál!
- Nem, én nem… - hebegi. Leveszem a kabátomat és köré csavarom.
- Menjünk enni, ott majd iszunk valami meleget is. – A sálamat is letekerem a nyakamról, és azt is rácsavarom. Muszáj nevetnem, olyan édes így.
- Mi olyan vicces? – kérdezi duzzogón csücsörítve.
- Édes vagy így – puszilom meg a homlokát, és átölelem a vállát, úgy folytatjuk az utat. – Éhen halok, gyorsan keressünk egy éttermet!
Xiang
- Holnap szombat. Van kedved kirándulni egyet? – kérdezi, miközben a konyhában mosogatok, ő pedig törölget.
- A parkba? Szeretem a nagy tavat a közepén… - Aranyos, kicsi tó, ami a múltkor is nagyon szép volt. Belelógattam a lábam is és egy halacska lefröcskölt!
- Nem, arra gondoltam, hogy lemehetnénk a tengerpartra. Kocsival kb. két óra az út, de megéri. Hideg van, úgyhogy úszni nem tudunk… De sétálni és labdázni igen. - Tengerpart? Juj, az nagyon jó lenne! Nyugodtan még sosem láttam… mindig történt valami rossz.
- Nagyon jó ötlet, menjünk! Csomagoljak ebédet? - kérdezem.
- Ha akarsz… De ott nagyon jó éttermek vannak, beülhetnénk valamelyikbe, megkóstolhatnánk a tengeri halakat, meg ilyesmi. - Halat enni? Rendben!
Amikor befejezzük a pakolást a konyhában, a kanapéra fekszem, hasra, és a műsort nézem, ami a gyerekeknek készült de nagyon jó, könnyen tanulok belőle mindent, a kiejtést is. Még megbeszéljük, hogy holnap reggel hétkor kelünk, majd Oliver elmegy aludni, mert nagyon fáradt.
* * *
A tenger csodaszép. Mint egy festmény, olyan. Viharos a színe, mégsem tudom róla levenni a szemem. A hangja a testem mélyéig hatol, mintha a részem lenne. És minden hatalmassága ellenére vannak emberek, akik tudnak rajta lovagolni!
Bár a nevüket elfelejtettem, de ahogy meglátom őket, már szólalok is meg.
- Nézd, Oliver! Nézd! Nagyon ügyesek!
Hirtelen azt látom, hogy fényképez.
- Mire gondolsz most? – kérdezem közelebb hajolva, amikor végez. Ő megmutatja a képeket, de mindegyiken csak én vagyok.
- Arra, hogy szép a mosolyod, Xiang.
- Köszönöm – pirulok el megint. Mostanában ha kedves velem, mindig elpirulok…
- Nem fázol?
- Nem, de már éhes vagyok.
- Keressünk egy éttermet.
Megfogom a kezét, és elindulunk, de megszólal.
- Xiang, te teljesen átfáztál!
- Nem, én nem… - Én nem is!
- Menjünk enni, ott majd iszunk valami meleget is. – Megkapom a sálját és a kabátját is. Mindennek Oliver-illata van.
- Mi olyan vicces? – kérdezem, mikor felnevet.
- Édes vagy így. – Kapok egy puszit a homlokomra, majd a vállamnál magához ölel és így indulunk el. – Éhen halok, gyorsan keressünk egy éttermet!
Hamar találunk egy szép kis helyet. Belépve is ez az érzés marad bennem, szép és kellemes kis étterem. Nem olyan, mint az otthoni. Azonnal elénk lép egy kedves, szép és fiatal lány.
- Üdvözlöm Önöket! Két személyes asztalt parancsolnak, ha jól sejtem - mosolyog töretlenül.
- Üdvözlöm. Igen - feleli Oliver, majd elindulunk a lány után.
Egy nagy üvegablak mellett kapunk asztalt, ahonnan látszik a tenger. Én nézelődök, amíg a lány vissza nem tér.
- Kérnek esetleg egy meleg teát? - kérdezi, és leteszi az étlapokat. Oliver beszél vele, kér egyet magának, nekem kakaót. Amikor a lány visszajön, elénk teszi és kéri, intsünk, ha választottunk.
- Mit szeretnél? - kérdezi mosolyogva.
- Nem tudok dönteni - felelem, és tovább kortyolgatom a kakaómat.
Végül én rántott halat kérek, Oliver pedig grillezettet. Érdeklődve figyelem a szép tálalást, amikor a lány hatalmas mosollyal kihozza. Enni kezdek.
- Na? - kérdezi.
- Az enyém finom - jegyzem meg. Levág egy darabot az övéből és felém fordítja, én pedig már ragadom is a villámat és elkapom a darabkát.
Mosolyogva eszek tovább, hiszen minden finom, velem van Oliver, baj már nem lehet. Egészen addig nem is zavar senki, amíg a lány mellém nem lép és az asztalra tesz egy cetlit. Oliverre nézek, várom, hogy mit mond, majd inkább odaadom neki.
- De ez neked… - mondja a lány. - A nevem és a telefonszámom - jegyzi meg elpirulva.
- De nekem ez nem kell - pillantok a lányra. Nem vagyok buta, tudom, hogy mit szeretne.
- Csak vedd el - mosolyog rám a lány. Oliverre nézek, nem szól semmit.
- Sajnálom - adom neki vissza a cetlit. - Sajnálom, de nekem csak egy ember van az életemben, aki fontos, és nem akarok többet. - A lány meglepődik, majd Oliverre néz, és szomorúan mosolyogva bólint egyet, majd elmegy. - Rosszat mondtam? - fordulok Oliver felé.
Oliver
Egy hangulatos kis étteremben, tengerre néző ablak mellé ülünk ebédelni, de inkább nevezhető korai vacsorának is, hiszen délután van már. Hamarosan indulnunk is kell vissza…
Rántott halat eszem, ő grillezettet, de természetesen belekóstol az enyémbe is. Már megszoktam a kíváncsi természetét, így kérés nélkül tolom közelebb hozzá a tányérom. Mosolyogva beszélget velem a tengerpartról, szörfösökről, a vacsoráról, a tegnap este látott filmről, amit egyedül nézett meg. Jól érezzük magunkat.
A pincérnő mellénk lép, először azt hiszem hogy a számlát hozta kérés nélkül, de hiszen az még korai lenne… És aztán leesik. A cetli nem más, mint a telefonszáma. Hát, azt hiszem hozzá kell majd ehhez szoknom, hiszen Xiang nagyon jól néz ki, a pincérnő is rákattant. Talán egyszer majd egy olyan lány is felbukkan a semmiből, aki el is veszi őt tőlem… És ez a gondolat nem esik jól, az ételt a számban íztelenné teszi.
Xiang rám néz, de mivel nem reagálok semmit, visszafordul a nő felé, és visszaadja a papírt.
- De ez neked… A nevem és a telefonszámom – mondja elpirulva. Xiang nem mosolyog, komolyan nézi.
- De nekem ez nem kell.
- Csak vedd el.
- Sajnálom. Sajnálom, de nekem csak egy ember van az életemben, aki fontos, és nem akarok többet.
Megbántottan hagy minket faképnél a pincérlány.
- Rosszat mondtam? – kérdezi tőlem Xiang. Belekortyolok a vizembe, hogy enyhüljön a zavarom. Egyértelműen csak én lehetek a fontos ember, és ez nagyon boldoggá tesz, pedig nem lenne szabad így éreznem. A másik pedig…
- Ilyenkor csak fogadd el, köszönd meg, tedd a zsebedbe és később dobd ki – dörmögöm. – Így nem bántasz meg senkit, és a nyugalmad sem háborgatják…
Alig fejezem be, egy szomszédos asztalnál ülő nőt veszek észre, aki leplezetlenül bámulja Xiangot, próbálva ezzel felhívni magára a figyelmet. Ezen muszáj elvigyorodnom.
- Mi az? – kérdezi.
- Talán zsákot kéne húznom a fejedre, ha kiviszlek a lakásból – nevetek. – Túlságosan jóképű vagy, egy perc nyugalmad sincs a nőktől. Nyugi, csak viccelek…
- Jóképű? – kérdezi édesen elpirulva. Talán nem érti ezt az angol szót? Ilyenkor körül kell írni, hogy megértse.
- Szép, csinos, helyes, vonzó, egyszóval jóképű.
Arca elé kapja egyik kezét, jól zavarba hoztam.
- De nem tehetek róla… Én… nem akarok nekik tetszeni, csak neked…
- Hékás – dörmögöm szeretettel, és megfogom a kezét, elhúzom az arcától, de nem engedem el. – Majd idővel megszokod a nők figyelmét, addig pedig még ha zavar is, próbáld meg elfogadni és nem rágódni rajta, okés?
Ekkor leesik, amit mondott.
- Xiang…
- Tessék – néz rám nagy szemekkel, még mindig kipirulva. Zavartan megvakarom a fejem, és bízom benne, hogy én nem pirulok el, felnőtt és komoly férfi nem tesz ilyet.
- Semmi… Mi legyen a desszert?
A pincérlány helyett egy másik siet hozzánk a továbbiakban, valószínűleg megbántódott, de ez engem a legkevésbé sem érdekel. Amikor befejezzük, fizetek.
Odakint már kezd sötétedni, a napból már csak egy kevés látszik a horizonton. Megkérek egy sétáló szerelmespárt, hogy fotózzanak le minket a telefonommal.
- Megnézhetem?
- Persze – mutatom neki a telefon kijelzőjét.
- Juj de jó kép! Megkaphatom én is?
- Otthon kinyomtatjuk jó? Van fénykép nyomtató az íróasztalomon, és majd keresünk neki egy keretet.
Boldog mosollyal karol belém, és lassan elsétálunk a kocsihoz. Feltekerem a fűtést, mert biztos átfagyott a hideg parton.
Xiang
- Ilyenkor csak fogadd el, köszönd meg, tedd a zsebedbe és később dobd ki – tanítja kedvesen. – Így nem bántasz meg senkit, és a nyugalmad sem háborgatják… - Igen, ez igaz lehet. Nem muszáj keresnem, de ha azt hiszi, hogy fogom, neki talán könnyebb. De aztán vigyorogni kezd.
- Mi az? – kérdezem.
- Talán zsákot kéne húznom a fejedre, ha kiviszlek a lakásból – mondja jókedvűen. – Túlságosan jóképű vagy, egy perc nyugalmad sincs a nőktől. Nyugi, csak viccelek…
- Jóképű?
- Szép, csinos, helyes, vonzó, egyszóval jóképű.
Zavartan takarom el az arcomat!
- De nem tehetek róla… Én… nem akarok nekik tetszeni, csak neked… - Akarok tetszeni.
- Hékás. – Megfogja a kezem, elhúzza az arcomról és az ujjai között tartja. – Majd idővel megszokod a nők figyelmét, addig pedig még ha zavar is, próbáld meg elfogadni és nem rágódni rajta, okés? - Még valamit mondana, de mikor kérdezek, nem mond semmit, csak desszertet rendelünk.
Mire befejezzük az evést és Oliver kifizet mindent kint már kezd este lenni. Még egy kedves pár csinál rólunk egy közös fotót, amit szeretnék én is megkapni!
- Otthon kinyomtatjuk jó? Van fénykép nyomtató az íróasztalomon, és majd keresünk neki egy keretet.
Eddig is jó kedvem csak még jobb lesz, így boldogan sétálunk a kocsihoz, és bár kint hűvös van, a kocsiban kellemes meleg lesz hamar.
* * *
Yuin velem szemben ül. Vasárnap van, de ma tudott jönni, így hát jött. A szobámban vagyunk, Oliver a nappaliban.
- Képzeld - kezdek bele. - Egy lány tegnap a tengerparti étteremben nekem akarta adnia telefonszámát.
- És elfogadtad? - kérdezi.
- Nem. Nem akarok senkit, csak Oliverre van szükségem - jelentem ki.
- Xiang, beszélgettünk már a szerelemről, igaz? - Bólintok. - Azt mondtad akkor, hogy érted. - Bólintok. - Nem vgy szerelmes Oliverbe?
A kérdés meglep. Igen, értettem amikor mondta, és hasonlót érzek én is. De… de nem tudom.
- Ez baj? - kérdezem halkan.
- Nem tudom - mondja. - Ezt nektek kellene tisztázni, azt hiszem - mosolyog rám.
Miután elment is végig azon gondolkodom, hogy elmondjam-e Olivernek, hogy mit mondott Yuin. Nem merem. Mi van, ha megharagszik és elküld? De mi van, ha ő tudja, hogy mi történik, és miért? Lehet, hogy nem is szerelem. Neki biztos lenne más ötlete erre.
Egész nap és este is ezen gondolkodom így kevesebbet beszélgetek vele. Ez azt hiszem, vacsora közben tetőzik, amikor tényleg nem szólok hozzá. Pedig nem is haragszom, csak gondolkodom.
- Minden rendben, Xiang? - kérdezi, miközben eszünk.
- Pe… persze - mosolygok rá. - Minden rendben.
- Ha bántana valami, ugye elmondanád? - Ránézek. Sosem volt még olyan, hogy nem mondtam neki igazat, most mégsem merem elmondani.
- Igen. - Túl könnyen csúszik ki a számon.
De utána már nem is az zavar, hogy mit érzek, hanem, hogy hazudtam neki. Szégyellem magam, mert annyi mindent megtesz értem, és én még ennyire sem vagyok képes, hogy feltétel nélkül őszinte legyek vele.
Rossz ember vagyok, azt hiszem. Sokkal rosszabb és mocskosabb vagyok, mint ő.
Este, tévézés közben aztán nem bírom, elkezdenek potyogni a könnyeim. Ő persze ezt azonnal észreveszi, és aggódva szorít magához.
- Mi a baj? - kérdezi.
- Rossz vagyok - szipogom. - Rossz vagyok és hazudós!
- Miért lennél rossz és hazudós, Xiang? - Picit eltol.
- Mert kérdezted, hogy mi a baj és én azt mondtam, hogy semmi és hazudtam. De van, csak nem merem elmondani, mert nem akarom, hogy neked rossz legyen - nézek rá könnyes szemekkel. - Nem akarom, hogy Oliver rosszat gondoljon rólam!
Visszabújok hozzá. Nem szabad elmondanom neki. Mocskos vagyok… nem szabad!
Oliver
Csodásan telik a szombat este is. Kinyomtatjuk a képet, az íróasztalom fiókjában találok is egy üres keretet, így bele is teszem, és kikerül a nappaliba. Xiang a fél estét azzal tölti, hogy eldöntse, hova tegye, majd megnézünk együtt egy filmet az este befejezéseként.
Vasárnap jön a pszichológushallgató lány. Bemennek Xiang szobájába, és egész délelőtt ki sem dugják az orrukat. Én lefoglalom magam a házimunkával, dolgozom egy kicsit, vagyis adatokat gyűjtök a netről az új ügyemhez.
Yuin elmegy, pont ebédidőben.
- Xiang, ebéd! – hívom őt. Amikor előkerül, nem szól semmit, csak csendben eszeget, majd visszavonul. Egész nap befelé fordul, és este a vacsoránál már komolyan aggódni kezdek. Csak turkálja az ételt, ez sosem volt szokása, mert nagyon szeret enni.
- Minden rendben, Xiang?
- Pe… persze - mosolyog. - Minden rendben.
- Ha bántana valami, ugye elmondanád?
- Igen.
Nyilvánvaló, hogy hazudik, mert lesüti a szemeit, de annyiban hagyom, időre van szüksége, és nem erőltetek semmit. Ha idővel nem mondja el nekem, akkor majd Yuint fogom megkérdezni. Nem… Nincs türelmem várni… Holnap majd az lesz az első dolgom, hogy felhívom.
Leülünk filmet nézni. Kikölcsönöztem a Shrek első két részét DVD-n, hátha tetszeni fog neki, de alig menti meg a királylányt a sárkánytól a zöld ogre, Xiang sírni kezd. Magamhoz ölelem vigasztalón.
- Mi a baj? – dörmögöm puha hajába.
- Rossz vagyok. Rossz vagyok és hazudós!
- Miért lennél rossz és hazudós, Xiang? - Csodálkozva nézek le rá.
- Mert kérdezted, hogy mi a baj és én azt mondtam, hogy semmi és hazudtam. De van, csak nem merem elmondani, mert nem akarom, hogy neked rossz legyen!
- Ssss… - magamhoz ölelem és ringatni kezdem. – Tudom, hogy nem mondtál igazat. Majd elmondod máskor, amikor elég erősnek érzed magad hozzá, jó? Nincs semmi baj, semmi baj… Nyugodj meg – dörmögöm megnyugtatóan, és ő lassan lecsillapodik, majd hosszú-hosszú idő múlva az ölembe bújva nézi tovább a mesét. A haját simogatom, ő pedig újra tud mosolyogni, és a vicces részeken velem együtt kuncogni.
***
- Yuin? Itt Oliver.
- Ó, üdvözlöm Mr. Morsen! Miben segíthetek?
Az irodában alig lézeng néhány kolléga, így nyugodtan tudunk beszélgetni. Otthon mégsem hívhattam fel, mert Xiang meghallaná, a kocsiban pedig nem szeretek telefonálni.
- Bocsáss meg, hogy ilyen korán zavarlak. Xiangról van szó.
- Igen?
- Tegnap, miután elmentél, nagyon magába fordult. Valamit nem akar elmondani nekem, valami fontosat, és emiatt erősen furdalja a lelkiismeret. Arra gondoltam, te talán sejted mi lehet a baj.
Sóhajt a telefonban.
- Nos, nem egyszerű a dolog… Már hónapok óta dolgozom vele így jól tudom, sajnos Xiang elfojtó típus. Vagyis a rossz élményeket nem feldolgozza, hanem…
- Eltemeti magában, és azok időnként váratlanul felszínre törnek – bólintok. A rendőr akadémián sokat tanultunk a poszttraumás stresszről.
- Igen. Xiang rendkívül érzékeny fiú. Gyorsan tanul, és mentálisan már kezdi utolérni a kronológiai korát, tehát a kamaszokra jellemző érzelmi hullámzások szokványos jelenségek most nála. Mondott valamit?
- Van valami, amit nem mondhat el nekem, azt mondta azért, mert nem akarja, hogy nekem rossz legyen.
- Értem. Nos, tegnap önről beszélgettünk…
- Rólam?
- Xiang erősen kötődik önhöz, túlságosan is.
- Igen, tudom. Belém szeretett? – kérdezek rá egyenesen. – Egy ideje sejtem már…
- Ez nem ilyen egyszerű.
- Persze, semmi sem egyszerű. – Sóhajtok és a hajamba túrok. - Összekeveri a hálát és a kötődést a szerelemmel, és nem képes ezt még felfogni, vagy feldolgozni. Igazam van?
- Igen, Mr. Morsen.
- Mit kéne tennem ebben a helyzetben?
A kérdés az, vajon akarok tenni bármit is? Magamnak is nehéz bevallanom, de ha jobban belegondolok... Nekem jólesik az, hogy végre van valaki az életemben, aki szeret engem, ha ez komoly lelki betegség miatt történik, akkor is… Komoran hallgatom végig Yuint, de eközben gondolatban teljesen máshol vagyok.
Bűntudat és egyfajta kellemesen borzongató öröm váltakozik bennem, és ettől az ambivalenciától kezdek összezavarodni.
***
- Szóval mi a gond?
A bárpulton támasztom a könyököm, és oldalra sem kell fordulnom, pontosan tudom ki ült le mellém és mászik bele a személyes terembe a kérdésével.
- Kopj le, George – dörmögöm a whiskys poharamba.
- Egy üres narancslevet kérek – int a pultosnak, majd ismét felém fordul. – Két hete minden este ide jársz, jól tudom. Minden este leiszod magad, aztán másnaposan, kialvatlanul jössz melózni. Mi a fasz bajod van?
- Kopj le.
- Unalmas ez a lemez. Szóval?
Megvonom a vállam, és inkább hallgatom tovább a zenét, és a poharamat bámulom.
- Xiang hol van? – kérdezi George, és a név hallatán behunyom a szemem. Picsába.
- Otthon.
- Egyáltalán tudja, hogy hol vagy? – Vállat vonok, és felhajtom a pohár tartalmát, majd intek a pultosnak egy újabbért. Máris elém kerül. – Oliver, mi a franc történt?
Ingemet megfogva fordít maga felé, és agresszíven belehajol az arcomba, pillantásától nyelek egyet, és elönt a bűntudat. A picsába. Legörbül a szám széle, és úgy érzem menten elsírom magam.
- Xiangal történt valami? – kérdezi azonnal.
- Nem, ő jól van…
- Gyere, menjünk egy nyugodtabb helyre, ott mindent elmondhatsz nekem, haver.
Kifizetem az italomat, és hagyom hogy George kitámogasson a bárból. A kocsijába ültet, és a saját házába visz. A felesége és a gyerekei már alszanak, amikor a konyhában leültet és főz nekem egy kávét. Hallom, ahogy a nappaliból felhívja Xiangot, és elmondja neki, hogy ma náluk alszom, ne várjon és ne aggódjon értem. Amikor visszatér hozzám, már valamennyire képben vagyok, csak a plafon ne forogna…
George leül velem szemben, és komoran néz a szemembe. Ritkán ilyen szigorú, ezt az arckifejezését jól ismerem, ha vallatásról van szó, nem lehet lerázni, nem lehet kijátszani, márpedig ő most eltökélte, hogy mindent kiszed belőlem.
- Az elején kezd.
- Megcsókoltam Xiangot…
- Folytasd.
Hajamba túrok, és nagyot sóhajtva lehajtom a fejem. Az emlékek összefacsarják a mellkasom…
- Nem bírtam ellenállni, egy ostoba hormonzsák vagyok, gyenge és szar alak… Egy fikarcnyival sem vagyok jobb, mint az a mocsok, aki azt művelte vele…
- Nem kell az önsajnálat, a lényeget mondjad!
- Nincs lényeg, ez a lényeg! – mordulok fel, aztán az eszembe jut, hogy odafent alszanak George gyerekei és felesége, így visszaveszem a hangomat, de a dühöm még mardos belülről ugyanúgy. – Egy önző rohadék vagyok, aki kész kihasználni annak a szerencsétlen srácnak a kiszolgáltatottságát… Ha tudnád, mennyit próbálkoztam, hogy elfojtsam a vágyamat, minden áldott nap egyre rosszabb volt, mert hiába vérteztem fel magam ellene, amikor esténként hazamentem, akkor ő fogadott az ajtóban… És annyira de annyira édes volt…
- Mást is tettél vele? – kérdezi, és ahogy felemelem a fejem és ránézek, látom a szemeiben, hogy legszívesebben azt tenné velem, amit én is tennék magammal az ő helyében. Megrázom a fejem.
- Csak egy csók volt. – Már az emléktől is bereked a hangom, olyan elsöprő erejű vágy tör rám. Két hete volt, de mintha csak néhány órája történt volna. Nem akartam, tényleg nem… De olyan közel volt hozzám, olyan finom volt az illata, a testének melege a karjaimban, és én… elgyengültem. – Csak egy csók…
- És aztán mi történt?
- Próbűltam bocsánatot kérni tőle, de erre nincs mentség… Xiang a szobájába rohant és magára zárta az ajtót. Azóta nem beszéltünk…
- Hogyan…?!
Bólintok.
- Alig vagyok otthon, mert nem bírok a szemébe nézni. Gyűlölöm magam, mert tudom hogy ez nem helyes, mégis újra megtenném, sőt… Tovább is mennék, leteperném és… - Kezeimbe temetem az arcomat, és mélyeket lélegezve próbálok megnyugodni.
George mélyet sóhajt.
- Megmondom mit teszel. Lefekszel a vendégszobában, kialszod magad. Büdös vagy, ezért reggel fürdesz, kapsz kölcsön tőlem tiszta ruhát, aztán hazamész, és leülsz beszélgetni vele. Bocsánatot kérsz tőle, aztán megbeszélitek, hogy mi legyen tovább. Ha el akar költözni tőled, akkor mi befogadjuk őt. Amióta a feleségem megismerte a kerti partin, azóta oda van érte, és folyton nyaggat hogy hívjam meg hozzánk.
- Igen, nálatok jobb helyen lenne… Igazi család vagytok, többet tudnátok nyújtani neki, mint én. – Lehajtom a fejem, szomorúan összeszorítom a számat. Keserű irigység és fájdalom hasít belém. Xiang mindenki mással boldogabb lenne, mellettem csak szenved…
Xiang
- Mikor mondod el végre, hogy mi a baj? - kérdezi Yuin, az ágyam szélén ülve. Napok óta ezt játsszuk.
- Nem akarom, hogy megfejtsd, hogy mi a baj és a megoldás - fordulok be a fal felé. - Magamtól akarok rájönni.
- Akkor mond el nekem, mint a barátodnak. - Megragadja a figyelmem, amit mond. Mint barátnak és nem orvosnak…? Felé fordulok, de csak fejjel, a vállam felett pillantva rá. - A barátodként meghallgatom és elmondom, hogy mi egy barát véleménye, rendben? - kérdezi és elmosolyodik, én pedig mesélni kezdek.
- Főztem neki… finomat. Láttam egy különleges receptet, azt csináltam meg, mert sok volt benne a hús és Oliver szereti a húst. Ha meg szereti, akkor mosolyog, és olyankor olyan szép. A sört is behűtöttem, és vártam őt. Már lezuhanyoztam, de később jött. Volt valami ügy, ami miatt sok volt a munka, és mindig fáradt volt. De mindig leült velem megnézni valami műsort, mert szeretek az ölébe bújni. És most is az ölébe bújtam. Beszélgettünk, majd egy picit csend volt, majd én beszéltem, és mikor ő szólalt volna meg, elkapta az állam és megcs… megcsókolt - fejezem be és visszafordulok a fal felé. A könnyeim potyogni kezdenek. Megint…
- Istenem, Xiang - riad meg Yuin. - Miért nem szóltál azonnal?! - Megragadja a vállam és maga felé fordít. - Miért nem mondtad?! Azonnal átköltözhettél volna hozzánk! Gyere! Pakoljunk össze és… - Húzna fel, de kirántom a csuklóm az ujjai közül.
- Nem megyek sehova! - kiabálok rá. - Nem akarok. Nem.
Yuin meglepve néz rám, majd úgy, mint mikor az orvos és nem a barátom.
- Xiang, mit érzel a csókkal kapcsolatban? - ül le mellém. Nem szólalok meg rögtön, így folytatja. - Undorodsz Olivertől? - Meglepve nézek rá.
- Mi? Dehogyis! Ez… ez nem így van! Én magamtól undorodom. - Nem nézek rá, nem is kell, de tudom, most ő van meglepve. - Amikor megcsókolt és bocsánatot akart kérni miatta, felugrottam és a szobámba szaladtam. Még az ajtót is bezártam.
- Mert megijedtél. - Kijelenti.
- Nem! Mert fe… fel… - Könyörögve nézek rá, hogy ne mondjam ki.
- Felizgultál? - Felvonja a szemöldökét. - Nem értelek, Xiang - sóhajt fel.
- Yuin, ez nem helyes! Nekem nem szabad Oliverre úgy tekinteni… nem szabad szeretnem őt, mint férfit!
- Miért ne lenne szabad? - kérdezi.
- Mert én mocskos vagyok - nyögöm ki végül, és felnézek rá. - Rossz vagyok. Undorító és mocskos. Nem érhetek hozzá, mert akkor ő is… akkor ő is… - A könnyeim potyogni kezdenek. Yuin mellém ül és ölelve hagyja, hogy kisírjam magam, és közben akadozva és szipogva elmeséljem neki, hogy ez két hete volt lassan, és azóta Oliver sosem ér haza az előtt, hogy lefeküdnék, és sosem várja meg, hogy felkeljek. Nem is láttam szinte azóta, pedig szeretném, de félek, hogy mi történne. Mert ha ő kérné, nem tudnék rá nemet mondani, hiszen… hiszen ő Oliver. Oliver nekem a mindenem. A mindennél is több ő nekem, de nem mocskolhatom be! Nem tehetem őt is undorítóvá! Neki feleséget kell szereznie!
- Tudod, ki tudna ebben jó tanácsokat adni, Xiang? - kérdezi, a hátam simogatva. - Oliver. - Elkezdem rázni a fejem, de folytatja, nem hagy szóhoz jutni. - Ha a csókot ő kezdeményezte, akkor nem csak te érzed ezt, Xiang!
- De mocskos vagyok, Yuin! Nem szabad! Mit mondanának az emberek? A szomszéd néni Oliver fiának hívott nemrég és George is úgy ismert meg, mint Oliver fia. És ő rendőr. Nem szabad…
- Rendben, ne félj! - Megölel. - Akkor, ha beszélni akar veled erről, mind el neki ezeket, rendben?
- És ha nem akar?
- Akarni fog. Oliver jó ember. Bízz bennem.
* * *
Reggel van. Egy pohár meleg kakaóval ülök a helyemen és valami furcsa mesét nézek. A fotelom kényelmes és nagyon puha, még szép is. Nem rég vette nekem Oliver, és örültem is neki. Bárkinek, ami tőle van… akárminek. Az ajkaimra csúsztatom a kezeimet. Oliver akkor most… mit akar? Miért nem…
Hallom, hogy valaki jön. Azonnal felugrom, a kakaót az asztalra teszem és az ajtóhoz sietek. Kulcsa van… de Oliver most dolgozik!
- O… Oliver… - pillantok a belépő alakra. Megijedek, hiszen a szemei karikásak, az arca már hosszúkás, hiszen ki tudja, evett-e mostanában, mert amit főztem, abból csak nagyon kevés fogyott és ritkán. A hasa is laposabb, nem izmos, nem annyira. De mi történhetett? - Mi a baj? - kérdezem és hagyom bejönni.
- Úgy éreztem, beszélnünk kellene, Xiang - sóhajt fel. - De előtte iszok egy kis vizet…
- Ülj le, azonnal hozom! - kérem, majd elsietek a konyhába. Bár nem szeretném, hogy baj legyen, de igyekszem vissza, mert érdekel, hogy mit szeretne mondani nekem Oliver.
Ahogy visszaérek, ő a másik fotelban ül és vár rám. Leülök vele szemben, miután átadtam neki a poharat és várok. Próbálok mosolyogni, de nem megy. Rettegek, hogy most mi lesz.
- Ne nézz így rám, kérlek! - szólal meg. - Ne félj tőlem!
Csuklásszerű hang jön ki a számon és könnyezni kezdek. Sosem láttam még őt ilyennek. Ez azért van, mert megérintett? A csók miatt ő is mocskos? Nem akarom, hogy ő is mocskos legyen! A régi Olivert szeretném…
- El kell mennem, ugye? - kérdezem sírva. Elsőre nem is érti, amit mondok, visszakérdez, így ismétlem meg, próbálva kevésbé akadozva elmondani.
- Értsd meg, hogy így a legjobb, Xiang - sóhajt fel. - Nem akartam, te is tudod, hogy sosem bántanálak, de nem tudom…
- Sosem bántottál engem. - Nem nézek rá. - Most is én bántottalak téged! - A tenyerembe temetem az arcom és sírni kezdek.
Percekig semmit sem mond, mintha várná, hogy befejezzem. Ismer már annyira, hogyha sírok, nem tudok beszélni.
- George azt mondta, hogy szívesen veszik, ha náluk laknál… - mondja.
- Ezért voltál ott este? Mert megmondtad, hogy el kell mennem, ugye? - pillantok fel rá. A szemei… istenem, olyan nagyon szeretnék odaszaladni és megölelni, de nem szabad. Most nem. - Yuin is azt mondta, hogy odaköltözhetek. De én itt szeretnék maradni, Oliver…
- Xiang, kérlek!
- Nem! - Hangosabban mondom, mint szoktam, így meglepve néz rám. - Azt hittem tudod, hogy sze… hogy szeretlek! Hogy te vagy nekem a mindenem, Oliver! Nekem nem George vagy Yuin kell, hanem te! Én melletted vagyok otthon… nem akarok elmenni! És tudom, hogy hiba volt, ami történt. Sajnálom… - Lehajtom a fejem. - Biztosan van valami módszer, hogy lemossuk rólad a mocskomat, biztosan van… - suttogom.
- Miről beszélsz? - kérdezi. Nem értem, mit nem ért, hiszen neki is ez a baja.
- Hát a mocskom. Rád ragadt… amikor megcsókoltál. Rád ragasztottam az undorítóságomat! Nem kellett volna… ezért szaladtam el rögtön. Féltem, hogy ha meglátod, hogy fel… hogy felizgatott… akkor elzavarsz. - Felpillantok rá, elé sietek és trédre esve kezdek neki könyörögni. - Kérlek… akármit megteszek! Bármit, csak ne küldj el! Nem akarok máshoz menni! Nekem itt van mindenem… - Sírni kezdek megint. - A szobám, Gombóc, a csoki, a plüssöm, a fotelom, mindenem itt van, Oliver! Kérlek! Könyörgök… ne kelljen elmennem!
Oliver
A liftben lévő tükörből egy frissen fürdött-borotvált-tisztaruhás alak néz vissza rám, de a beesett arc és a szemeim alatti sötét karikáknak köszönhetően… Hát elég fosul nézek ki. Kisétálok a folyosóra, és megállok a lakásom ajtaja előtt. Most még visszafordulhatnék, elmehetnék dolgozni. Igaz, hogy ma szabadnapot vettem ki, vagyis George megtiltotta hogy ma bemenjek, de… Még itt a lehetőség, hogy megforduljak és elhúzzam a csíkot. Előveszem a kulcsot. Beleteszem a zárba. Még visszafordulhatok, még elmehetek. Elfordítom, lenyomom a kilincset és benyitok. Még van esélyem elmenekülni, még van. Futó léptek tompa puffogásai, és amikor becsukom az ajtót magam mögött, Ő már előttem is áll.
- O… Oliver… - dadogja bájosan. Fekete haja kócosan áll a szélrózsa minden irányában, a kedvenc kék pizsamájában van mezítláb, apró kis lábujjai az előszobaszőnyegbe süppednek. – Mi a baj?
A szívem gyorsan ver, mert a testem menekülni akar, elrohanni innen. Megköszörülöm a torkomat, miközben a táskámat és kulcsomat az előszobaszekrényre teszem.
- Úgy éreztem, beszélnünk kellene, Xiang. De előtte iszok egy kis vizet…
- Ülj le, azonnal hozom!
Eldobog meztelen talpaival, én pedig a nappaliban a fotelba rogyok. Összeszedem a gondolataimat, bármennyire is kész vagyok. Megkapom a poharat, és amíg felhajtom, Xiang leül a dohányzó asztal túloldalán a másik fotelbe. Szép szemei most olyan nagynak tűnnek, a bűntudat pedig azonnal méregként belerágja magát a szívembe. Annyira kiszolgáltatott helyzetben van, biztosan fél tőlem, és ettől olyan szar alaknak érzem magam, amilyen valójában is vagyok… Francba.
- Ne nézz így rám, kérlek! - dörmögöm. - Ne félj tőlem!
Sírni kezd, és ettől majdnem összeroppantom az üvegpoharat, úgyhogy inkább leteszem az asztalra.
- El kell mennem, ugye?
- Tessék?
- El kell mennem, ugye?
Sóhajtva túrok a hajamba, nem merek a szemébe nézni.
- Értsd meg, hogy így a legjobb, Xiang. Nem akartam, te is tudod, hogy sosem bántanálak, de nem tudom…
- Sosem bántottál engem. Most is én bántottalak téged!
Kezeibe temeti arcát és keservesen sírni kezd. Micsoda egy szar alak vagyok, utálom, hogy miattam kell sírnia. Megvárom, amíg annyira lecsillapodik, hogy hallja a hangom, csak akkor töröm meg a csendet.
- George azt mondta, hogy szívesen veszik, ha náluk laknál… - mondom, és szomorúan nézem őt. Mintha a szívemet tépnék ki a mellkasomból, olyan érzés.
- Ezért voltál ott este? Mert megmondtad, hogy el kell mennem, ugye? Yuin is azt mondta, hogy odaköltözhetek. De én itt szeretnék maradni, Oliver…
- Xiang, kérlek!
- Nem! – Kiáltja, és elcsodálkozom. Soha nem mondott még így ellent nekem, ezt a csökönyös oldalát nem ismerem. - Azt hittem tudod, hogy sze… hogy szeretlek! Hogy te vagy nekem a mindenem, Oliver! Nekem nem George vagy Yuin kell, hanem te! Én melletted vagyok otthon… nem akarok elmenni! És tudom, hogy hiba volt, ami történt. Sajnálom… Biztosan van valami módszer, hogy lemossuk rólad a mocskomat, biztosan van… - suttogja az utolsó szavakat.
- Miről beszélsz? – Értetlenül nézek rá.
- Hát a mocskom. Rád ragadt… amikor megcsókoltál. Rád ragasztottam az undorítóságomat! Nem kellett volna… ezért szaladtam el rögtön. Féltem, hogy ha meglátod, hogy fel… hogy felizgatott… akkor elzavarsz – dadogja könnyezve, lecsúszik a fotelből és elém mászik, hogy térdelve nézzen fel rám. - Kérlek… akármit megteszek! Bármit, csak ne küldj el! Nem akarok máshoz menni! Nekem itt van mindenem… A szobám, Gombóc, a csoki, a plüssöm, a fotelom, mindenem itt van, Oliver! Kérlek! Könyörgök… ne kelljen elmennem!
Kezeim közé veszem könnyes arcocskáját.
- Xiang, Xiang, figyelj rám! – Csak hosszú másodpercek múlva fogja fel az ismételgetett szavaimat, és végre kinyitja szemeit és látom bennük a józanság szikráját. Hüvelykujjaimmal szétmázolom arcán a könnyeket. – Miket beszélsz? Mocsok, undorító amit rám ragasztottál? Micsoda?
- Igen, me-mert mocskos vagyok és undorító… - szipogja legörbülő szájjal.
- Ssss… ne beszélj butaságokat. Nézz rám, nézz a szemembe – kérem tőle lágyan. Lassan megrebbennek hosszú szempillái, és végre összekapcsolódik tekintete az enyémmel. – Nálad tisztább lelkű, kedvesebb és nemesebb emberrel nem találkoztam még, Xiang. Akit mocskosnak nevezhetnénk, az én vagyok, amiért hozzád mertem érni, pedig te bíztál bennem, de nem voltam rá méltó. Okos vagy, kedves vagy, különleges vagy! Fél éve élsz velem, de már folyékonyan beszéled a nyelvemet, jobban főzöl, mint én valaha is képes lennék, vannak már barátaid is… Egy csodálatos és kedves, értékes ember vagy, érted? Értesz engem?
- I-igen…
- Ismételd meg, amit mondtam.
- Csodálatos és… kedves ember vagyok…
- És értékes.
- É-értékes…
Halványan, szomorúan elmosolyodom.
- Ez a beszéd, Xiang.
- De én nem vagyok tisztalelkű… Amikor megcsókoltál, és felizgultam, és ez undorító nem? Neked a nők tetszenek, és én nagyon szeretnék nő lenni, de sajnos nem vagyok – hadarja. – Pedig ha ez lehetnék, akkor nem undorodnál tőlem, és akkor viszont szeretnél engem…
- Xiang, Xiang! – szakítom félbe a gyors beszédét. Még mindig az arcát fogom, így nem tud elfordulni. – Hékás, miket beszélsz? Soha nem undorodnék tőled! Nézd, én… Szóval nekem nem gond, ha… - Zavartan behunyom a szemem, majd újra lenézek rá. – Szóval nekem nem csak a nők jönnek be, egyszerűen arról van szó, hogy… Ezt olyan nehéz kifejteni…
- Szereted az ágyban a férfiakat is? – szegezi nekem hirtelen a kérdést, és ettől még inkább zavarban vagyok. Bólintok.
- Olyasmi… Tudod Xiang, te nagyon szép vagy, és nagyon szeretlek téged. A kettő együtt… Hát elveszítettem az önuralmamat, amit nem kellett volna. A fiamként, vagy öcsémként kéne rád tekintenem, és egészen egy hónappal ezelőtt még úgy is volt, de aztán…
- Már nem szeretsz engem? – suttogja, szemei újra könnybe lábadnak.
- Nem, dehogy! Nagyon szeretlek, Xiang! Nagyon szeretlek, érted? Nézd, itt élsz velem, minden nap együtt vagyunk. Te édes vagy, kedves vagy, gyönyörű vagy, és napról napra lassan megváltoztak az érzéseim irántad. Aljas és undorító dolog ez, mert te bíztál bennem, függsz tőlem, ki vagy szolgáltatva nekem, nélkülem elvesznél, talán még rosszabb is, és én ezt tudtam, tudom… Mégis képtelen voltam nem arra gondolni, hogy milyen lenne veled… veled… az…
- Az ágyban? – segít ki suttogva.
Elengedem őt, hátradőlök a fotelben, elfordítom az arcomat zavaromban. Csak bólintani tudok.
- Sajnálom, Xiang. Tudom, hogy mindent tönkre tettem, nem várom el tőled, hogy megbocsáss, ezt soha nem fogom én sem megbocsátani magamnak.
Xiang
A tenyerei közé veszi az arcomat és úgy beszél hozzám.
- Xiang, Xiang, figyelj rám! Miket beszélsz? Mocsok, undorító, amit rám ragasztottál? Micsoda?
- Igen, me-mert mocskos vagyok és undorító… - Miért nem érti? Ő nem vette észre?
- Ssss… ne beszélj butaságokat. Nézz rám, nézz a szemembe! Nálad tisztább lelkű, kedvesebb és nemesebb emberrel nem találkoztam még, Xiang. Akit mocskosnak nevezhetnénk, az én vagyok, amiért hozzád mertem érni, pedig te bíztál bennem, de nem voltam rá méltó. Okos vagy, kedves vagy, különleges vagy! Fél éve élsz velem, de már folyékonyan beszéled a nyelvemet, jobban főzöl, mint én valaha is képes lennék, vannak már barátaid is… Egy csodálatos és kedves, értékes ember vagy, érted? Értesz engem?
- I-igen…
- Ismételd meg, amit mondtam - kér kedvesen, de határozottan.
- Csodálatos és… kedves ember vagyok…
- És értékes.
- É-értékes…
Ahogy elmosolyodik, kedvem lenne megölelni, de nem teszem. Most valamiért úgy érzem, nem kellene.
- Ez a beszéd, Xiang.
- De én nem vagyok tisztalelkű… Amikor megcsókoltál, és felizgultam, és ez undorító nem? Neked a nők tetszenek, és én nagyon szeretnék nő lenni, de sajnos nem vagyok – mondom. – Pedig ha ez lehetnék, akkor nem undorodnál tőlem, és akkor viszont szeretnél engem…
- Xiang, Xiang! Félbeszakít. – Hékás, miket beszélsz? Soha nem undorodnék tőled! Nézd, én… Szóval nekem nem gond, ha… Szóval nekem nem csak a nők jönnek be, egyszerűen arról van szó, hogy… Ezt olyan nehéz kifejteni…
- Szereted az ágyban a férfiakat is? – kérdezek rá.
- Olyasmi… - Bólint. - Tudod Xiang, te nagyon szép vagy, és nagyon szeretlek téged. A kettő együtt… Hát elveszítettem az önuralmamat, amit nem kellett volna. A fiamként, vagy öcsémként kéne rád tekintenem, és egészen egy hónappal ezelőtt még úgy is volt, de aztán…
- Már nem szeretsz engem? – kérdezem halkan, megint elszomorodva.
- Nem, dehogy! Nagyon szeretlek, Xiang! Nagyon szeretlek, érted? Nézd, itt élsz velem, minden nap együtt vagyunk. Te édes vagy, kedves vagy, gyönyörű vagy, és napról napra lassan megváltoztak az érzéseim irántad. Aljas és undorító dolog ez, mert te bíztál bennem, függsz tőlem, ki vagy szolgáltatva nekem, nélkülem elvesznél, talán még rosszabb is, és én ezt tudtam, tudom… Mégis képtelen voltam nem arra gondolni, hogy milyen lenne veled… veled… az…
- Az ágyban? – Oliverrel az ágyban… milyen lehet vele? Biztosa jó…
- Sajnálom, Xiang. Tudom, hogy mindent tönkre tettem, nem várom el tőled, hogy megbocsáss, ezt soha nem fogom én sem megbocsátani magamnak.
- De nem ment tönkre semmi - pislogok rá nagy szemekkel. Rám néz ő is. - Én még mindig szeretlek, és te is szeretsz engem, nem igaz? - Bólint. - Semmi nem történt, ami… ami rossz lenne, ha te nem haragszol rám semmiért - mosolygok rá.
- Nem csináltál semmit, ami miatt haragudnom kellene rád, nem igaz? - mosolyog vissza halványan.
- Akkor… most menned kellene dolgozni? - kérdezem halkan. - Csak mert jó lenne egy kicsi időt együtt tölteni, de ha dolgoznod kell, az sem baj. Én azt is megértem - halkul el a hangom.
- Nem kell mennem dolgozni - feleli, mire kipirult arccal, csillogó szemekkel nézek rá.
- Akkor töltsük együtt a mai napot - fogom meg a kezét. - Kérlek! Olyan nagyon jó lenne! Menni sem kell sehova, csak legyünk ketten! Yuin ma úgysem jön.
- Hogyhogy? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- A barátjával találkozik, de mivel az apukája nem nézi j szemmel, ezért azt mondta, hogy idejön, de vele lesz. Nem baj, ugye? Yuin annyira nagyon szereti a fiút…
- Hát - sóhajt fel. - Ha az apja nem tudja meg és nem lesz baj, akkor nem baj nekem sem - mondja. - És mit terveztél mára?
- Ha együtt vagyunk, akkor maradjunk itthon! Süssünk husit, pároljunk hozzá zöldséget és csináljuk meg a fagyit, amit vettünk - kérem. - Aztán nézzünk együtt filmet. Olyan rég ültem az öledben…
- Xiang, nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, ha az ölemben ülnél mostanában - jegyzi meg komoly arccal és egyenesen a szemembe néz.
- De miért? - kérdezem őszintén elcsodálkozva. - Nekem nem lenne baj, ha Oliverrel kellene csinálnom - mondom, picit mosolyogva és mélyen elpirulva. A gondolat is olyan… különleges.
- De Xiang… - Nem hagyom neki elmondani. most én szólok közbe.
- Én még sosem csináltam úgy, hogy én akartam, Oliver. Ha veled lenne először olyan hogy én is akarom és nem veszek be előtte semmit, hanem tényleg csak azért, mert… mert jó lenne, akkor nekem nem lenne baj! Hiszen te jó vagy és én szeretlek, és nem vagy olyan, mint az idegen, vagy a barátai, vagy a gyárban a fiúk… te más vagy. Téged itt szeretlek - fogom meg a kezét és illesztem a szívemre. Nem akarok én rosszat csak… csak mintha azt hinné, hogy tényleg bajt csinált. Pedig inkább én vagyok a hibás!
Oliver
- De nem ment tönkre semmi.
Értetlenül nézek le rá. Miről beszél? Hiszen mindent tönkretettem!
- Én még mindig szeretlek, és te is szeretsz engem, nem igaz? – kérdezi gyermeki naivitással. Hiába próbálnám elmagyarázni a dolog mélyebb értelmét, egyszerűen ő még annyira éretlen, hogy nem képes felfogni. Bólintok, hiszen szeretem őt, egy család vagyunk.
- Semmi nem történt, ami… ami rossz lenne, ha te nem haragszol rám semmiért – mosolyog.
- Nem csináltál semmit, ami miatt haragudnom kellene rád, nem igaz? – hagyom rá fáradt mosollyal. Igaza van, teljesen felesleges túlbonyolítani az életet, egyszerűen most ezt megbeszéltük - úgy ahogy-, tisztáztuk a dolgokat – úgy ahogy-, és tiszta lappal indítunk. Mi sem egyszerűbb, nem igaz? Neki talán igen. Nekem nem.
- Akkor… most menned kellene dolgozni? Csak mert jó lenne egy kicsi időt együtt tölteni, de ha dolgoznod kell, az sem baj. Én azt is megértem…
- Nem kell mennem dolgozni.
Vékony, meleg ujjacskái a kezemre fonódnak.
- Akkor töltsük együtt a mai napot. Kérlek! Olyan nagyon jó lenne! Menni sem kell sehova, csak legyünk ketten! Yuin ma úgysem jön.
- Hogyhogy?
- A barátjával találkozik, de mivel az apukája nem nézi j szemmel, ezért azt mondta, hogy idejön, de vele lesz. Nem baj, ugye? Yuin annyira nagyon szereti a fiút…
Sóhajtok.
- Hát... Ha az apja nem tudja meg és nem lesz baj, akkor nem baj nekem sem. És mit terveztél mára?
- Ha együtt vagyunk, akkor maradjunk itthon! Süssünk husit, pároljunk hozzá zöldséget és csináljuk meg a fagyit, amit vettünk. Aztán nézzünk együtt filmet. Olyan rég ültem az öledben…
- Xiang, nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, ha az ölemben ülnél mostanában.
- De miért? – pislog aranyosan. - Nekem nem lenne baj, ha Oliverrel kellene csinálnom – mosolyog rám kipirulva. Az élő, lélegző gyönyörű kísértés… Jaj nekem.
- De Xiang…
- Én még sosem csináltam úgy, hogy én is akartam, Oliver. Ha veled lenne először olyan hogy én is akarom és nem veszek be előtte semmit, hanem tényleg csak azért, mert… mert jó lenne, akkor nekem nem lenne baj! Hiszen te jó vagy és én szeretlek, és nem vagy olyan, mint az idegen, vagy a barátai, vagy a gyárban a fiúk… te más vagy. Téged itt szeretlek.
A kezemet a szíve fölé teszi, hogy megértesse végre az én hülye fejemmel, hogyan is érez irántam valójában. Igen, elmondta nekem, hogy felizgatta a csókom, ezért menekült el, és most az őszinteség perceit éljük.
Felállok a fotelből, felhúzom őt is magamhoz és átölelem. Engedelmesen simul hozzám, lábfejemre rálép, hogy felérje a nyakamat, és beleszuszogva ellazul.
- Én is ott szeretlek, de még túl korai nekünk ez az egész, Xiang. Egyenlőre gondolj rám úgy, mint egy idősebb testvérre, mintha a bátyád lennék, jó?
- Megpróbálom, de nem hiszem, hogy menni fog – motyogja a bőrömbe. Már ennyitől érzem, hogy izgalomba jövök, mégsem engedem el, végigsimítom a hátát.
- Csak próbáljuk meg, oké? Folytassuk a nyugodt kis életünket, te tanulj sokat és gyógyulj… – Érzem, hogy bólint. Karjaival a törzsemet szorosabban átöleli, és a szívem hevesen dobogni kezd, ágyékom zsibong, a felhorgadó vágyat pedig félő hogy Xiang megérzi, ezért elengedem őt, hátralépnék, de még mindig rajtam csimpaszkodik. Megmozdul a csípője, ágyékát a combomhoz dörgöli, és érzem hogy ő is izgalomba jött. Villámcsapásként vibrál végig testemen a feszültség, elgyengülve zihálok. – Xiang… - nyögöm elveszve.
- Oliver…
Határozott mozdulattal eltolom magamtól a vállainál fogva. Kipirulva, nedves ajkakkal, félig lehunyt szemeivel olyan hihetetlenül erotikus látvány, szinte magam elé tudom képzelni meztelenül az ágyon, érzékien tekergőzve, ugyanezzel az arckifejezéssel.
- Ezt… ne csináld többet…! - rekedt a hangom, de erélyes. Pihegve néz fel rám, ajkai elnyílnak, ujjai ingembe markolnak.
- Oliver… - nyöszörgi, és ennyi elég… Minden ellenállásom megtört. Felmordulva hagyom, hogy lehúzzon magához, számat az övére szorítva behunyom a szemeimet az élvezettől. Nedves és puha… Ajkai engedelmesen nyílnak szét, halk nyöszörgéssel válaszol a nyers mozdulatra, hogy ösztönösen magamhoz rántom. Szinte egybeolvad a testünk. Soha ilyen szenvedélyes, mámorító csókban nem volt még részem. Úgy érzem, mintha méregként szívódna a bőrömbe az ő testének illata és melege, és mintha valamiféle láthatatlan mágneses erő húzna magához. Puha hajába túrok, másik kezemmel végigsimítom hátát, egészen kemény és formás fenekéig, hogy aztán belemarkoljak és közelebb préseljem magamhoz. Kis terpeszben, érzékien dörgölőzik hozzám, és ahogy nyelvünk őrült forgótáncát követjük, olyan kétségbeesett és mohó vággyal törleszkedünk egymáshoz, mintha a halál kapujában állnánk, és nem lenne már visszaút, sem esély soha többé másra…
Levegőért kapkodva emelem fel a fejem, mintha víz alól buknék felszínre, hirtelen hideg levegő hasít a légútjaimba, kitisztul a kép.
- Xiang, engedj el… - zihálom, miközben ő folytatja az érzéki mozdulatokat, és halkan nyöszörögve harapdálja az állam hegyét.
- Nem! Én is akarom, te is akarod… - nyögdécseli olyan izgatóan, hogy már önmagában ez is bűn. Végignyalja az állkapcsomat, nyelve forró és nedves csíkot hagy bőrömön, tűhegyes fogaival a nyakamba harap. Felnyögök, és elgyengülnek a térdeim. Mintha megérezné, taszít rajtam egyet, és hátrahanyatlom megadóan a fotelbe, kábultan lihegve figyelem őt. Felhúzza a pizsama felsőjét, végigsimítja a hasát. Remegő kezem magától emelkedik, megérintem én is, és ő behunyt szemekkel hátrahajtja a fejét, kezeivel megkapaszkodik a csuklómba, és végigsimítja hasát és mellkasát a tenyeremmel. Milyen selymes a bőre…
- Xiang, ne… - Elhúznám a kezem, de visszatartja.
- Oliver, szeretsz engem? Ugye szeretsz?
- Igen, persze hogy szeretlek… - zihálom, elfordítom a fejemet, mert ha tovább bámulom, teljesen elveszi az eszemet. Olyan hihetetlenül szép és szexis. – De ez akkor sem helyes, meg-megbeszéltük… Nem igaz?
Xiang
- Én is ott szeretlek, de még túl korai nekünk ez az egész, Xiang. Egyelőre gondolj rám úgy, mint egy idősebb testvérre, mintha a bátyád lennék, jó?
- Megpróbálom, de nem hiszem, hogy menni fog – mondom. Nem hiszem… hiszen szeretem.
- Csak próbáljuk meg, oké? Folytassuk a nyugodt kis életünket, te tanulj sokat és gyógyulj…
Figyelek arra, amit mond és szeretném tenni, amit kér, de nem tehetem. Látom, érzem, hogy ő is akarja. Nem csak én. Ellép, de nem engedem el és a csípőmet mozgatva ágyékomat a testéhez dörzsölöm. - Xiang… - Olyan szépen mondja a nevem… sosem mondta még így!
- Oliver…
Eltol magától. Nem erőszakosan, de a vállaimnál fogva eltol, mintha nem akarna érezni.
- Ezt… ne csináld többet…! - Nem… nem engedhetem most, hogy vége legyen. Szinte könyörögve lépek közelebb, ingjét markolva.
- Oliver…
Nem ellenkezik. Hagyja, hogy lehúzzam magamhoz és közben lehunyt szemekkel hagyja, hogy a csók megint megtörténjen. De ez most más… nem olyan véletlen, mint a másik. Ő is élvezi és én is. Ahogy nyelve az ajkim közé hatol és az enyémhez ér, mintha ezer kis bogár fickándozna a testemben. Leírhatatlan érzés. Mintha erre vártam volna az egész életemben, hogy itt legyen, a teste az enyémhez érjen, a nyelve a számban, ugyanolyan kemény, mint én, a hajamba tőr és a fenekembe markol. Mintha minden percet csak ezért éltem volna át. Minden rossza és jót. Elhajol tőlem, levegőért kap, de a tekintete hirtelen túlságosan… furcsa lesz.
- Xiang, engedj el… - Nem hagyom abba. Dörgölőzök, az ajkai helyett állait kényeztetem, hiszen azokat érem el.
- Nem! Én is akarom, te is akarod…
Ahogy érintéseimtől végigremeg a teste, észreveszem, hogy nem áll olyan szilárdan, mint eddig és lökve rajta egyet, a fotelba lököm. Ledobom a felsőmet és végigsimítok ujjaimmal a hasfalamon, majd az övéit elkapva oda és a mellkasomra irányítom őket.
- Xiang, ne…
- Oliver, szeretsz engem? Ugye szeretsz?
- Igen, persze hogy szeretlek… - Nem néz rám. – De ez akkor sem helyes, meg-megbeszéltük… Nem igaz?
- Kérlek - pillantok le rá. Hangomat hallva, ami a szokottnál is könyörgőbb, visszafordul és a szemembe néz. - Kérlek… csak adj nekem szép dolgokat. Szép emlékeket. Nem kérek semmit. Oliver… - suttogom a nevét, majd a karfára támaszkodva hajolok előre. - Senkinek nem kell megtudnia, Oliver! De hadd érezzem egyszer, hogy milyen, ha én is akarom!
Elkapom a csuklóját, és egy mozdulattal az ágyékomhoz vezetem.
- Érzed, Oliver? - Nadrágon keresztül is érzi, tudom. - Érzed, ugye? Miattad van - súgom. - Csak azért ilyen, mert te itt vagy! Nem a gyógyszerektől és nem a szuriktól! Életemben először ilyen attól, mert tényleg akarom. - Mélyen a szemébe nézek. Tudnia, éreznie kell.
Azt sem tudom, voltam-e valaha ennyire határozott, akartam-e valamit valaha ennyire, mint ezt most, de azt hiszem, sírva fakadnék, ha itt hagyna.
- Xiang… ez nem helyes…
- Ne foglalkozz most semmivel, kérlek. Csak most ne! Most csak ez számít…
Másik kezemmel lenyúlok és megérintem. Ahogy ágyéka az ujjaim között lüktet még nadrágon keresztül is úgy érzem, már ennyitől képes lennék bármire.
- Kérlek… - nyögöm. Saját hangomat sem ismerem fel, annyira akarom. Soha, semmit nem akartam ennyire, mint most őt. Előre lendülve marok most én az ő ajkaira, közben tovább simogatva és masszírozva őt is és magamat is. Mikor az ujjai a csuklómra kulcsolódnak, előre lendülve helyezkedem el úgy, hogy ne tudja eltolni a kezem.
A szájába nyögök az érzéstől, ahogy ujjaim alatt érzem, hogy mennyire kemény. Nem bírok magammal, még jobban hozzásimulok, így el kell engednie, ha nem akar egyikünknek sem fájdalmat okozni, és ő Oliver. Ő nem akar…
Én viszont most egy dologra vágyok mindennél jobban.
Gyors mozdulattal oldom ki a nadrágot és nyúlok be az alsója alá. Ahogy ujjaim közt érzem immár teljes valójában, hangosan nyögve hajolok el picit a csókból.
- Ez hatalmas, Oliver - suttogom kéjesen. - Soha nem éreztem még ennyire jól magam… annyira kemény… ugye te sem akarod, hogy abbahagyjam? Ugye nem? - kérdezem és nem hagyom abba a csuklóm mozgatását. Akarom őt. Rossz vagyok, de most csak arra tudok gondolni, hogy mennyire jó, mennyire akarom és mennyire vágyom rá. Érezni őt… össze sem lehet hasonlítani semmivel, amiben korábban részem volt. Ő Oliver! Ő csodálatos!
Oliver
- Kérlek… - hallom lágy és édes, reszketeg hangját. Képtelen vagyok ellenállni neki, ha így kér, muszáj ránéznem. - Kérlek… csak adj nekem szép dolgokat. Szép emlékeket. Nem kérek semmi mást. Oliver… - leheli, a karfára támaszkodva közelebb hajol hozzám, ajkai csábítóan közel a számhoz, szemei izgatóan elsötétültek. - Senkinek nem kell megtudnia, Oliver! De hadd érezzem egyszer, hogy milyen, ha én is akarom!
Kezemet az ágyékára teszi, nem engedi hogy elhúzzam, így tisztán érzem, mennyire felizgult, akárcsak én magam is.
- Érzed, Oliver? Érzed, ugye? Miattad van – súgja olyan érzékien, mint egy vad álom. - Csak azért ilyen, mert te itt vagy! Nem a gyógyszerektől és nem a szuriktól! Életemben először ilyen attól, mert tényleg akarom.
Mintha nem is ő állna előttem, mintha valaki teljesen más lenne… Egy vad, erős és határozott, érzéki Xiang, akit soha nem ismertem. Teljesen hatalmába kerített…
- Xiang… ez nem helyes…
- Ne foglalkozz most semmivel, kérlek. Csak most ne! Most csak ez számít…
Összerándulok, amikor megérzem kezét a nadrágomon. Végigsimítja vékony ujjaival a kemény domborulatot, amely sejteti az alatta megbújó vágyamat.
- Kérlek… - nyögi olyan észvesztően erotikusan, amitől forró bizsergés cikázik végig a gerincem mentén. Fogai a számba marnak, és ösztönösen reagálok a nyers csókra, de a csuklójára fonom ujjaimat, hogy eltoljam az ágyékomról a kezét. Nem… nem helyes… nem…
Ráül az egyik combomra és szorosan hozzám simul, nem engedi nekem, hogy ellökjem, nem tűr ellentmondást. hallom a farmernadrágom cipzárjának zizzenését, és a következő pillanatban már az alsónadrágomba csúszik a keze, és ahogy rácsavarja ujjait a farkamra, behunyt szemekkel belenyögök a csókunkba.
- Istenem… - lehelem, de nyelve máris követelőzőn a számba tör, és folytatjuk a mohó csókot, nyál csordul ki a szám sarkán…
- Ez hatalmas, Oliver - suttogja kéjesen. - Soha nem éreztem még ennyire jól magam… annyira kemény… ugye te sem akarod, hogy abbahagyjam? Ugye nem?
Olyan profin és ügyesen mozgatja a kezét, masszírozza a farkamat, hogy szinte csillagokat látok. Egyik kezemmel a hajába markolok, úgy folytatom a vad csókot, másik kezemmel végigsimítom a hátát, fenekébe markolok, és a combomon hastáncost megszégyenítően kezd vonaglani. Dereka köré csavarom a karomat, és felállok, őt könnyedén magamhoz ölelem. Lábai a derekam köré fonódnak, kénytelen elengedni a farkamat, hogy megkapaszkodjon a vállaimban. Nem szakítom meg a csókunkat, két lépés és a nagy kanapéba ütközöm. Gyengéden lefektetem és ránehezedem, szinte beborítom törékeny kis testét a hozzá képest robosztus termetemmel. Eltépi a száját tőlem, és zihálva matat odalent valamit, de nem foglalkozom ezzel, a nyakának bőrét nyalogatom és csókolom.
- Xiang… - dörmögöm a fülcimpájába finoman harapva. Kezemre támaszkodom, másikkal pizsamája alatt mellkasát végigsimítom, és amikor oldalán haladok lefelé, ismét ajkaimba mar. Meztelen csípőjén megtorpan a kezem, mert rájövök mit művelt. Letolta magáról a pizsamanadrágját… Morogva, lassan és óvatosan folytatom a felfedező utat, de nem állít meg akkor sem, amikor keményen meredő péniszére fonom az ujjaimat, sőt, kéjesen belenyög a számba, és csípőjét fellendíti. Ennyi elég is nekem. Zihálva feltérdelek, fújtatásom olyan hangos, hogy szinte semmi mást nem hallok, miközben ügyetlenül kapkodón kiszabadítom a farmernadrág és alsónemű fogságából a keményen meredő farkamat. Szinte letépem magamról az ingemet, és miközben a karjaimról rántom le, érzem mellkasomon és hasamon Xiang kezeit…
- Oliver… Oliver…
Visszanehezedem rá, rámarkolok a farkára, és ő ugyanígy tesz. Ahh… sokkal ügyesebb nálam, néhány ügyes csavaró mozdulattal eléri, hogy majdnem elsülök, de korai még. Feltűröm a felsőjét, apró kis rózsaszín mellbimbóit egyenként megnyalintom, harapdálom és szívom, és ő nyöszörög, de hogy! Úristen, ez a hang…!
- Oliver… ahh… még… még…
Lassan végignyalom a hasát, köldökét, ő pedig már csak arra képes, hogy a kanapé oárnáiba kapaszkodjon elfehéredő ujjakkal, és nyögdécsel. Aranyos kis farka van, és észvesztően szexis így, széttárt lábakkal, izzadtan és kipirulva, és ahogy a vágytól vonaglik, attól meg kell veszni. Széttárja remegő combjait nekem, és én mélyen a szemeibe nézve lassan végignyalom egyik combjának belső felszínét.
- Oliver… Oliv… er… - eltorzult hangon, szinte könyörögve nyüszíti a nevemet, és ez csodálatos érzés. herezacskója kemény a nyelvem alatt, érzem benne a kis golyócskákat, eljátszadozom velük, ő pedig szélesebbre tárja lábait, és hullámzó csípővel, veszettül nyöszörög. Lassan a tövátől kezdve nyalom végig péniszét, és amikor mohón a számba veszem és szopni kezdem, hangos kiáltással megfeszül, testén végigfut a remegés… Máris érzem a számban szétáramló sós ízt. Gyönyörűen élvez, reszketegen nyöszörögve, egész testében reszketve teszi. Feltérdelek, és a kábán pihegő kicsi szerelmem fölött elég két rántás a farkamnak, és máris beterítem spermámmal a hasát és mellkasát, mély hangomon hangosan nyögve jutok el a csúcsra, hogy aztán kábán rázuhanjak és mohón követeljem kába csókjait.
- Xiang… Xiang… Imádlak… - zihálom a fülébe, nyakába, szájába. – Ugye nem gyűlölsz meg engem? Ugye nem? Könyörgöm ne haragudj rám…
Xiang
Tudom, hogy milyen, amikor fáj és nem jó, így pont az ellenkezőjét csinálom, csábítom, simogatom, ő pedig ölel. Majd hirtelen a fenekem alá nyúlva felemel. El kell engednem, de nem tart sokáig, hiszen csak a kanapéra megyünk át. Ott maga alá fektet. Amíg ő rám fekszik, én gyorsan leveszem a pizsamámat. Nagyon szerezném érezni…
- Xiang… - Szavai olyanok, mintha a fülemet simogatná, de közben nem, hiszen kezei a pizsama felsőm alatt matatnak. Mikor végre elér az ágyékomhoz és megsimogat, vadul a tenyerébe lököm magam. Akarom! Kell! Feltérdepel, és elkezd ő is vetkőzni, ami csak még jobbá tesz mindent, hiszen a teste… rajzolni sem lehetne szebbet, ebben biztos vagyok! Minden izma csodás, minden izma pont ott van, ahol kell… csodaszép! Soha sem láttam még ilyen férfit, hiszen az idegen is ronda volt… a barátai is. De Oliver csodaszép!
- Oliver… Oliver…
Amikor ismét magamon érzem a súlyát, valami megmagyarázhatatlan… de még jobbá teszi, hogy ennyire közel van!
- Oliver… ahh… még… még… - nyögök fel, mikor a mellbimbóimat kezdi simogatni nyelvével. Aztán még lentebb halad, és már csak akkor veszem észre, hogy mit akar tenni, amikor a combomra csókol és felnéz rám.
- Oliver… Oliv… er… - Nekem még ilyet soha… senki sem! Azt sem érzem pontosan, hogy hol csinál és mit, csak hogy ott van, és ez nekem nagyon jó! Soha sem gondoltam, hogy ez a dolog ennyire jó. Amikor a száját érzem magam körül, nem is tudom visszafogni magam.
De soha senkivel nem volt még ennyire jó. Soha ennyire… a gyógyszerektől sosem volt ennyire jó most szinte csillagokat látok és moccanni sincs kedvem! De a kezem nem áll meg, amíg meg nem érzem, hogy remeg és ő is elmegy.
- Xiang… Xiang… Imádlak… - A hangja mindenhol ott van. Az ajkait mindenhol érzem… mindent betölt az illata, a teste, mindene… – Ugye nem gyűlölsz meg engem? Ugye nem? Könyörgöm, ne haragudj rám…
Felpillantok rá. Először meglepve, majd rájövök, hogy ez neki biztosan fontos. Yuin mesélt erről, hogy mindig oda kell figyelni mindenkire. Ahogy a repülőn is a másik rendőrrel tettem.
A lábaimat a dereka köré fonom, karjaimmal a nyakát ölelem, így húzom teljesen magamra.
- Xiang, nem bírsz el így! - szól rám kedvesen.
- Ne, kérlek… így érzem, hogy tényleg megtörtént. Hogy itt vagy… rajtam… - suttogom, és a nyakába fúrom az arcom, hogy még közelebb legyen az illata. - De nem tudnálak utálni, Oliver - felelem. - Rég óta nem éreztem ennyire jól magam, tudod? - kérdezem tőle, de nem hajolok el. Élvezem, ahogy a teste az enyémen pihen, a súlya rajtam van, így biztos lehetek benne, hogy tényleg nem álmodom. Így biztos, hogy nem volt álom ez a sok hónap, hanem tényleg… tényleg megtörtént.
- Mire gondolsz? - kérdezi halkan.
- Arra, hogy ha ez álom, akkor nem akarom, hogy vége legyen - felelem.
- Ez nem álom. - A vállam éri el, így oda ad egy puszit, majd megpróbál felkelni. Nem vagyok nehéz, de nehezen tudna felállni, így elengedem. - Megyek, lezuhanyozok, rendben? - kérdezi mosolyogva. - Aztán te is, és aztán főzünk.
Megbabonázva nézek utána, ahogy eltűnik a fürdőben. Végignézek magamon. Elkenve ugyan, de rajtam van… az, ahogy elélvezett, még rajtam van. Belemerítem az egyik ujjam és a számba veszem. Az íze… az íze teljesen más, mint amire emlékeztem régről. Ez finom.
Fogalmam sincs, miért indulok el utána, csak akkor veszem észre, hogy már itt vagyok, amikor beléptem.
- Xiang? - pillant ki a zuhanykabinból.
Nem szólok, csak közelebb lépek.
- Még… - jelentem ki, és térdre ereszkedek előtte. Még többet akarok érezni, még jobban meg akarom köszönni, még több kell Oliverből. Valamit mond,a mit nem értek, teljesen elragad az érzés. Tudom, milyen volt régen, így most máshogy csinálom, mert így biztosan jobb.
Ahogy az ajkaim között érzem, valami furcsa teljességgel tölt el, emiatt pedig csak még jobban hajszolom. Őt is, magamat is, hiszen ujjaim a sajátomra csúsznak és ajkaimmal egy ütemben kényeztetem magamat. Így olyan, mintha…
Percek telnek el. Ő a csempének dől, a hajamat simogatja, majd a vállaimat szorítja meg lágyan, és végül, nem tudom, mennyi idő után a számban élvez el.
Elégedetten, mosolyogva állok fel és bújok oda hozzá.
- Szeretlek, Oliver - mondom neki nagy szemekkel, mosolyogva. - Szeretek veled ilyet csinálni - pirulok el picit, és szorosan ölelve a mellkasához bújok. Csak azt remélem, hogy lesz még ilyen. Én szeretem az ilyet! Vele igen…
Oliver
Válaszul magára húz engem.
- Xiang, nem bírsz el így! – dörmögöm megkönnyebbült mosollyal.
- Ne, kérlek… így érzem, hogy tényleg megtörtént. Hogy itt vagy… rajtam… - súgja a nyakamba. - De nem tudnálak utálni, Oliver. Rég óta nem éreztem ennyire jól magam, tudod?
Bólintok, és fújtatva, ellazulva ölelem magamhoz. Élvezem ezt a boldogságot, szinte eufórikus állapotban vagyok.
- Mire gondolsz? – kérdezem, arcomat az övéhez simítom.
- Arra, hogy ha ez álom, akkor nem akarom, hogy vége legyen.
- Ez nem álom. – Apró csókot hintek a vállára, és feltápászkodom róla. - Megyek, lezuhanyozok, rendben? Aztán te is, és utána főzünk.
Mosolyogva bólint, és amíg el nem tűnök a fürdőszoba ajtóban, végig magamon érzem tekintetét. Hm. Azt hiszem leugrom valamelyik délután a konditerembe, majd kigyúrom magam itt-ott…
A zuhanyfülkében magamra zúdítom a vizet, és alapos szappanozásba kezdek, majd öblítem, amikor nyílik az ajtó.
- Xiang?
Kidugom a fejem, és ledöbbenek. Azért nem hívtam, mert tudom hogy mennyire szégyenlős, de úgy tűnik most egyáltalán nem zavarja. Belép mellém meztelenül és gyönyörűen. Kinyílnak az ajkai, mond valamit, de a víz zubogásától nem hallom. Megbabonázva figyelem, ahogy kezeivel végigsimítja mellkasomat és hasamat. A szemembe nézve térdel le elém.
- Xiang, mit művelsz? – nyögöm alig hallhatóan, de máris félig merev vagyok csupán a gondolattól is, ahogy… - Xiang!
Összerándulok, ahogy hirtelen megragadja a farkamat, és hegyes kis nyelvével végignyalja. Gyors és ügyes nyelvcsapásokkal, majd intenzív és zseniális technikával teljesen megőrjít. Vizes hajába túrok ujjaimmal, hátam a falnak támasztom, hátravetem fejemet, és hagyom hogy az arcomba és félig nyitott számba zúduljon a melegvíz. Behunyt szemekkel, mély torokhangon nyögdécselve élvezem a világ legcsodálatosabb szopását.
- Istenem… Istenem… - nyögöm torokhangon, zihálásom hangját csak a fülemben zúgó vér dobolása múlja felül. Remegek és borzongok, zsibbadó vibrálás kúszik fel a lábaimon, ágyékomban összpontosul, és megfeszülök egész testemben, amikor lecsap rám újra egy a korábbinál sokkal erősebb és intenzívebb orgazmus.
- Xiang! – kiáltom mély rekedt hangomon, amikor szájába robbanok.
Fújtatva, félig öntudatlanul állok, még mindig totálisan bekábulva. A karjaimban hozzám simulva ölel engem Ő. Köré csavarom a karjaimat.
- Szeretlek, Oliver – mondja nekem mosolyogva. - Szeretek veled ilyet csinálni…
- Én is szeretlek téged.
Hagyom neki, hogy beszappanozzon újra, és kuncogva fedezi fel a testem minden apró részletét. Láthatóan szereti a mellkasomat és a hasamat, ott szinte sterilre tisztogat. Kába mosollyal simogatom a szappant a vállaira és karjaira, majd hozzám bújik ismét, így a hátát és fenekét is beszappanozhatom.
Kuncogva, nevetgélve élvezzük, mint két gyerek. Amikor megtörülközünk, egy hangos morgással felkapom, ő pedig hangosan kacagva kalimpál a lábaival, miközben a hálószobába sétálok vele. A puha ágyon huppanunk.
- És az ebéd? – kuncogja, amikor megrázom a fejem, és a nedves vízcseppek szétfröccsennek. Mellé heverek, nem szégyellem a meztelenségem, ő azért magára húzza a takarót.
- Alig múlt kilenc, Xiang. Nincs az a kaja, aminek 4 óra főzés kell. Ráérünk még, inkább pihenjünk egy kicsit. nehéz éjszakám volt.
- Együtt fogunk aludni? – felragyognak a szemei, muszáj megpuszilnom a száját.
- Igen, szeretném. De bármikor itt hagyhatsz és átmehetsz a saját szobádba, nem fogok megsértődni, jó?
- Minden éjszaka?
- Ha akarod… - válaszolom óvatosan, és megsimogatom még nedves haját. – De nem muszáj…
- Akarom! Mindig is akartam! Mindig veled akarok aludni, mindig! – Lelkesen az oldalamhoz simul, vállgödrömbe fekteti a fejét, pont oda illik, mintha neki teremtettek volna alvópárnának. Karját a hasamon keresztülveti. Megpuszilom a homlokát.
- Akkor ezt megbeszéltük.
Csend ereszkedik ránk, már félálomban lebegek, amikor újra megszólal.
- Akkor most már a szerelmed vagyok? Egy pár vagyunk? – suttogja. A plafonra szegezem a tekintetem, próbálom nem marcangolni magam a bűntudatommal, hanem átgondolni az egészet. Hivatalosan már nagykorú, nem bűn amit teszünk, csupán etikailag kifogásolható… De mindent megbeszéltünk, ő is szeret engem, ahogy én őt, és boldogok is lehetnénk így. Miért ne adhatnék egy esélyt kettőnknek?!
- Igen. Mostantól szerelmespár vagyunk. Ha nő lennél, feleségül vennélek, de sajnos így csak a szavamat tudom neked adni.
Felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen.
- A szavadat adod nekem?
Bólintok.
- A szavamat adom, hogy veled maradok mindaddig, amíg boldoggá tudlak tenni. Bármikor elmehetsz, ha úgy érzed, hogy már nem szeretsz, Xiang. Rendben van így?
Xiang
- Én is szeretlek téged.
Boldogan kezdem el mosdatni. Mindenhova kenek szappant, sokat. Ahol jó simogatni, ott nagyon alaposan megmosom, mert addig is simogathatom! Hasa nagyon izmos. Kockás! És a mellkasa is olyan… meg a karjai. És a lábai! Bár… azt hiszem, Olivernek mindene nagyon szép. Ahogy hozzábújok, ő is lemos engem. A fenekemet is, amibe picit belepirulok.
Furcsa gondolataim vannak, hiszen… hiszen az mindig csak rossz volt. Oliver tudna olyat, hogy ne fájjon? De… nem akarom. Nem tudom, akarom-e. Oliver nem bántana, ezt biztosan tudom, de mi van, ha fáj mindig? Félek…
Amikor viszont kijövünk a víz alól, minden furcsa gondolatom elillan, hiszen az ölébe vesz és a hálóba megyünk.
- És az ebéd? – nevetem, és magamra húzom a takarót.
- Alig múlt kilenc, Xiang. Nincs az a kaja, aminek 4 óra főzés kell. Ráérünk még, inkább pihenjünk egy kicsit. Nehéz éjszakám volt.
- Együtt fogunk aludni? – Kapok egy puszit, de a mondata most jobban leköt. Szóval…
- Igen, szeretném. De bármikor itt hagyhatsz és átmehetsz a saját szobádba, nem fogok megsértődni, jó?
- Minden éjszaka? - Minden éjszaka szabad vele aludnom? Ez…
- Ha akarod… De nem muszáj…
- Akarom! - Ez csodás! Hogyne akarnám! - Mindig is akartam! Mindig veled akarok aludni, mindig! – Már be is helyezkedek, a vállához hajtom a fejem. Pont kényelmes. Teljesen hozzá vagyok simulva és élvezem is!
- Akkor ezt megbeszéltük.
Próbálok nyugodt lenni, de én nem vagyok álmos. Ennek hatására elkezdek gondolkodni és hirtelen bevillan, amit mondott régebben.
- Akkor most már a szerelmed vagyok? Egy pár vagyunk? – kérdezem halkan. Lehet, már alszik…
- Igen. Mostantól szerelmespár vagyunk. Ha nő lennél, feleségül vennélek, de sajnos így csak a szavamat tudom neked adni.
Felpillantok rá. Komolyan?
- A szavadat adod nekem? - Értem ezt a kifejezést, csak Yuin mindig azt mondta, hogy ez nagyon komoly dolgot jelent.
- A szavamat adom, hogy veled maradok mindaddig, amíg boldoggá tudlak tenni. Bármikor elmehetsz, ha úgy érzed, hogy már nem szeretsz, Xiang. Rendben van így? - kérdezi nyugodt hangon.
- Akkor sosem megyek el - jelentem be, és még szorosabban odabújok hozzá. - Sohasem hagylak el.
Mosolygok, és lehunyom a szemem. Még érzem, ahogy a hajamba puszil, majd egy nagy sóhaj után egyenletesen kezdi venni a levegőt - elaludt. Én csak egy picit sóhajtok és gondolkodni kezdek.
Akármennyire szeretem Olivert, félek attól, hogy bedugja… mert az nagyon fájt mindig. Abból mindig csak rossz lett. Igen, ezekből is, de ez nem fáj. Ez sosem vérzett, ha csak ilyeneket kellett. De az mindig. Amikor rám talált, akkor is. Azt elképzelni sem tudom, hogy ne lenne fájdalmas. De mi van, ha a pársághoz hozzátartozik az is, hogy oda kell dugnia?
De akkor az idegen is a párom volt?
Meg a munkások is?
Összeszorítom a szemem, ahogy megfájdul a fejem a sok gondolattól. Nem is akarok arra gondolni, hogy valaki más a párom lett volna. Nekem csak Oliver az. A szerelmem. És biztosan nem azért, mert bele kell dugnia. Nem hinném. Bár ezt nem nagyon értem még most sem, de majd megkérdezem Olivert. Egyszer…
Végül nekem is sikerül elszundiznom és akkor kelek, amikor az órán már délután kettő van. Megszeppenek. Oldalra fordulva látom, hogy Oliver még alszik, és nem tudom: felkeltsem vagy ne.
De nem akarok nélküle kint lenni. Felkeltem és majd éjszaka alszunk megint!
Fölé hajolok, és megnyalom a száját. Ez jó módszernek látszik, de mikor nem igazán kel fel rá, még közelebb hajolok, és tovább nyalogatom. Majdnem felsikkantok viszont, mikor hirtelen megölel és megcsókol. Rövid csók, és ahogy elválunk, nevetni kezdünk mindketten. Bár ő még picit álmosan.
- Menjünk, csináljunk valamit enni - dobom fel, és felkelek. Mivel semmi sincs Oliver szobájában, csak az ő holmijai, kihasználva, hogy nyújtózik, a szekrényből kilopok egy pólót és felveszem. Ahogy rám pillant, én is rá.
- Jól áll - jegyzi meg, és a szemében felismerem azt, ami csillog. De ha engedem magam, sosem lesz étel, így mielőtt elcsábulnék, kiszaladok a szobából. Igaz, a póló pont annyit takar, hogy a fenekem még nem látszik ki, de valamiért ez most így… kényelmes. Az idegennél kellemetlen volt, most inkább nyugodt vagyok és valahogy büszke. Pláne mikor a konyhában támaszkodom a pulthoz és próbálom szétszedni az összefagyott húst, ő pedig mögém áll, átölel hátulról és a nyakamba csókol.
- Tényleg jól áll - suttogja, majd kapok egy csókot a fülem mögé. A karjára simítok, de aztán elenged, és enged vizet, amibe beletehetem a husit. Épp teszem a tálba, amikor megcsörren a telefonja. Kimegy a nappaliba, rajta már van alsó. Nem figyelek arra, amit beszél, de ahogy látom, hogy picit… gondterhelt, kiállok a nappalihoz és félrebillentett fejjel, kérdőn nézek rá. Akkor viszont már csak azt hallom, hogy elköszön.
- Mi a baj? - kérdezem aggódva.
- Nincs semmi baj, csak George átjön később. Munka után.
- De ha azért voltál furcsa, akkor megcsinálom gyorsan, vacsorára kész leszek, mire ideér, ígérem - mosolygok rá, próbálva biztató lenni, még közelebb is lépek és a mellkasára simítok, felpillantva rá. Szeretném ha tudná, hogy minden rendben lesz és a filmekben mindig tudják ennyiből.
Oliver
- Akkor sosem megyek el. Sohasem hagylak el – bújik közelebb. Mosolyog, és ilyenkor a legszebb. Megpuszilom a haját, és csak remélhetem, hogy valóban így lesz, és nem fog idővel majd megutálni engem azért, mert ilyen aljas módon kihasználom és magamhoz láncolom, tudván tudva, milyen sebezhető és kiszolgáltatott.
Mély, pihentető és nyugodt álomba zuhanok.
***
Egy szemtelen kis nyelvecske ingerlően végigsimít a számon, és azonnal éberré válok. Hagyom játszadozni, aztán egy halk morranással elkapom a kis huncutot, magamhoz ölelem és ő felsikkant, majd belekuncog a csókba. Jót nevetünk, kap egy kis csikit is.
- Menjünk, csináljunk valamit enni – mondja, és huss. A szekrényből előhalászik egy pólót és belebújik. Mmrr…
- Jól áll – dorombolom elégedetten. Látja rajtam, hogy nem úszná meg, ha közelebb állna, így kuncogva kisiet a szobámból.
Ásítva nyújtózom egyet, és egy alsónadrágot, pólót és farmert magamra cibálok. Kisétálok, én is. Xiang már javában a konyhában szorgoskodik, amikor becserkészem és a nyakába csókolok.
- Tényleg jól áll – mormolom neki, válaszul megsimítja a karomat. Azt hiszem ezek azok a pillanatok, amit idillinek szokás hívni. Boldog vagyok, nagyon boldog. Szeretem őt, és ő viszont szeret. Mindig erre vágytam… Sokkal jobb érzés, mint amilyennek képzeltem.
Megcsörren a mobilom a nappaliban hagyott kabátzsebemben. Előkotrom, a kijelzőn George neve virít. Jaj.
- Igen?
- Na mi volt? Megbeszéltetek mindent?
Nagyot sóhajtok, és feszülten túrok kócos hajamba.
- Hát… Igen…
- És?
- Szeret engem, és én is őt.
- És? – néhány másodpercnyi csend után hangosan káromkodik egyet. – Te most komolyan megtetted, Oliver? Elment a maradék eszed is, haver?
- Felnőtt emberek vagyunk, George. Megbeszéltük, és így döntöttünk.
- Felnőtt emberek? Mi a faszomról beszélsz, bazdmeg? Egy mentálisan sérült, poszttraumás beteg kölyökről beszélsz! Alig három hete volt nálunk a kerti partin, sokkal gyerekesebb, mint a kislányom! – kiabálja. – Munka után elmegyek hozzád, csomót kötök a farkadra, Xiangot pedig megmentem tőled, mert te nem vagy normális!!!
Kattan a készülék, és búgni kezd. Lecsapta a telefont.
- A kurva életbe… Ki fog nyírni.
- Mi a baj? – pislog rám Xiang, amikor visszasétálok hozzá.
- Nincs semmi baj, csak George átjön később. Munka után.
- De ha azért voltál furcsa, akkor megcsinálom gyorsan, vacsorára kész leszek, mire ideér, ígérem – mosolyog fel rám aranyosan, mellkasomat is megsimogatja, hogy megnyugtasson.
Magamhoz ölelem, és megcsókolom.
- Mmm… Addig még van egy kis időnk…
Könnyedén felkapom, és a pultra ültetem. Kuncogva öleli körül a derekamat a combjaival, karjai nyakam köré fonódnak. Most ő magasabb nálam fél fejjel, így lehajol hozzám. Végigsimítom combjait, a hátát a pólója alatt. Érzékien sóhajt, amikor mellbimbóját ujjaimmal lágyan cirógatni kezdem. Úristen, hogy lehet valaki ilyen kibaszottul érzéki?
Másik kezemmel fenekének kemény domborulatába markolok, és közelebb rántom magamhoz. összekulcsolja lábait a derekam körül, és engedi hogy felemeljem és a nappaliba sétáljak vele.
- A hús… - nyöszörgi.
- Nem lesz semmi baja, még ki sem olvadt a vízben…
Leülök vele az ölemben, és magamhoz ölelem szorosan. Hosszan, lágyan, lassan és élvezettel csókolózunk, gyengéden és kedvesen simogatjuk egymást. Amikor levegőért elengedjük egymás száját, olyankor csak mosolygunk mint két vadkörte. Tényleg jó dolog a szerelem…
A macska persze részesülni akar a kényeztetésből, ezért bemászik közénk. Xiang nevetve öleli magához, de a csókolózás és az apró puszik folytatódnak tovább.
- Mit szólnál hozzá, ha hétvégén elutaznánk? Hm?
- A tengerpartra?
- Nem, most a hegyekbe. Van egy kis faházam, a nagyszüleimtől örököltem. – Xiang ismeri a történetet a felelőtlen anyámról, a rideg nagyszüleimről, nagybátyámról és Emmy néniről. – Tetszeni fog, kellemes kis víkendház kandallóval. Az ablakból látni a környező hegyeket, a levegőnek pedig mesés fenyőillata van… - sorolom, miközben száját és arcát puszilgatom.
- Menjünk! Nagyon jó ötlet, alig várom, hogy láthassam! – lelkesedik aranyosan, majd ő maga tapasztja száját az enyémre. Hegyes kis nyelve az őrületbe tud kergetni…
Hosszú csókolózás és simogatás után ő egyre jobban felizgul, halk nyöszörgéssel dörgölőzik ágyékával az enyémhez.
- Oliver…
- Hm?
- Be fogod majd dugni a…
Mutatóujjamat a szájára teszem, és komolyan nézem a szép szemecskéit, látom hogy komolyan néz, valószínűleg órák óta emésztheti már magában ezt a kérdést, és csak most mert előhozakodni vele.
- SSS… Fogunk majd szeretkezni, de az még nagyon messze van, Xiang. Amikor pedig megtesszük, egyáltalán nem fog fájni, élvezni fogod. Ismersz engem, tudod, hogy soha nem okoznék neked fájdalmat, vagy sosem tennék veled olyat, amit te nem akarsz, igazam van?
- Igen – bólint. – Te sosem bántottál, mindig megvédtél mindentől, és szeretsz engem, ahogy én is szeretlek téged!
- Ez a beszéd te kis kandúr – mosolygok rá, és ő kuncogva megharapdálja az állam hegyét.
- De ezzel most kezdünk valamit, ugye? Már kezd fájni egy kicsit… – teszi a kezemet keményen álló farkára. Megfogom és végigsimítom. Selymes rajta a bőr, és izgatóan keményen simul a tenyerembe.
- Naná. Én is mindjárt szétdurranok…
Xiang
Magához ölel és meg is csókol. Lehet, hogy sikerült megnyugtatni?
- Mmm… Addig még van egy kis időnk…
A pultra ültet, én pedig élvezem, hogy velem van, hogy ennyire… jó és nyugodt minden. Ahogy simogat, mintha minden kis pontja a testemnek érzékeny lenne. De ha ő csinálja, az is! Pláne, mikor elöl is simogatni kezd. Nem vagyunk sokáig a konyhában, ahogy magához húz, még szorosabban ölelem és a nappaliba visz.
- A hús… - jegyzem meg erőtlenül.
- Nem lesz semmi baja, még ki sem olvadt a vízben…
Minden olyan kellemes. Itt van, velem van és szeret engem. Az illata, az íze… mindene kellemes. Mindenét szeretem. Gombóc felmászik ugyan az ölembe, de hagy minket nyugodtan utána, hogy kicsit megsimogattam.
- Mit szólnál hozzá, ha hétvégén elutaznánk? Hm? - Megint utazás!
- A tengerpartra? - Szép volt, szívesen mennék. Biztosan megyünk majd még akkor is, amikor meleg lesz és pancsolni is lehet majd.
- Nem, most a hegyekbe. Van egy kis faházam, a nagyszüleimtől örököltem. Tetszeni fog, kellemes kis víkendház kandallóval. Az ablakból látni a környező hegyeket, a levegőnek pedig mesés fenyőillata van… - meséli, miközben puszil. Ismerem a családja történetét, elmesélte már. Szomorú, hogy nem csak ott vannak rossz családok, hanem itt is.
- Menjünk! Nagyon jó ötlet, alig várom, hogy láthassam! – Csókot is adok neki, amiért ilyen aranyos.
De az idillt megszakítja egy gondolat a fejemben. Mi van, ha ő ott… ha azért megyünk oda, mert ott talán kellemesebb? De én még nem…
- Oliver…
- Hm?
- Be fogod majd dugni a…
Nem hagyja, hogy befejezzem. Egy pillanatra megijedek, hogy azért nem, mert be fogja, de ahogy a szemébe nézek, megint rájövök, hogy ő még mindig Oliver.
- SSS… Fogunk majd szeretkezni, de az még nagyon messze van, Xiang. Amikor pedig megtesszük, egyáltalán nem fog fájni, élvezni fogod. - Igen… ő még mindig Oliver. - Ismersz engem, tudod, hogy soha nem okoznék neked fájdalmat, vagy sosem tennék veled olyat, amit te nem akarsz, igazam van?
- Igen. Te sosem bántottál, mindig megvédtél mindentől, és szeretsz engem, ahogy én is szeretlek téged!
- Ez a beszéd te kis kandúr – mosolyog rám, és megint nyugodt vagyok. Már tényleg csak egy dolog zavar. Megfogom a kezét és oda vezetem. Már mióta felültetett a pultra kemény…
- De ezzel most kezdünk valamit, ugye? Már kezd fájni egy kicsit… – Végigsimít rajta… mennyire szeretem, amikor ott érint…nagyon!
- Naná. Én is mindjárt szétdurranok…
Lassan hajol megint hozzám egy csókért, és mozgatni kezdi a kezét. Szusszanva nyúlok én is az övéhez, és gyorsan benyúlok a nadrágja alá, majd ő is az enyém alá. Egyszerre kezdjük a másikét simogatni, de a csókot nem szakítjuk meg. Ahogy mozgatja a kezét, eleinte még nem, de nagyon gyorsan lesz egyre jobb. Elhajolok, és a nyakába kezdek szuszogni. Nagyon jó…
- Annyira jó - suttogom a fülébe, és meg is puszilom. Aztán egy kicsit gyorsabban csinálja, és én is. Szeretem érezni, hogy mennyire jó neki. Kemény és sima, nagy és annyira szép. De ez nem is meglepő, hiszen Oliver része. Neki mindene szép…
- Szeretlek - nyögök a fülébe.
- Én is szeretlek - suttogja vissza. Ajkaimat a nyakához érintem és megint megpuszilom. Szeretem a bőrét is. Itt érezni az illatát a legjobban.
Ahogy egyre közelebb vagyok én is és ő is, egyre gyorsabban csináljuk mindketten. Én remegni kezdek, hamarabb, mint ő.
Ahogy érzem, hogy nagyon közel van, az izmaim is remegnek, és hirtelen a gyomromban érzem a legjobban, aztán lentebb. Hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemem és felsóhajtva élvezek el. Ajkait a nyakamon érzem, de aztán ő is felmorran, pici foltot szív a bőrömre, érzem. De nem baj.
Ő is a végére ért, így szuszogva dőlök rá, majd ahogy lassan rendezem magam, mosolyogva kelek fel. A szobába megyek, hozok törlőkendőt és alsót is, majd a mosdóban letisztogatom magam és ruhát cserélek.
- A mosdóban hagyta mindent - szólok neki, majd ahogy elsétálok mellette, végigsimítok az arcán. - Ruhát is vittem be - mosolygok rá.
A konyhába megyek, elkezdem felvágni és bepácolni a husit. Odateszem a riszt is hozzá, majd hallom, hogy csengetnek.
- Kinyitom - szól Oliver.
Tovább teszek-veszek, épp egy tálat veszek ki a szekrényből, egy szép üvegtálat, de ahogy meghallom az annyira jól ismert hangot, összerezzenek, ijedtemben kiesik a kezemből a tál és a padlón hangos reccsenéssel törik darabokra, de nem foglalkozom vele, a nappaliba rohanok.
George Oliverrel szemben áll, a keze még előrefelé mutat, Oliver arca vörös. A szeme alatt! Nem gondolkodom, hogy mi történhetett, Oliver elé ugrok.
- Menj innen, Xiang! - szól rám George.
- Nem! - szólok vissza, és Oliverre nézek. - Mi történt? - kérdezem, könnyes szemekkel. - Miért bántott?
- Menj innen, Xiang! Menj a szobádba és pakolj össze! Mostantól nálunk fogsz lakni. - George olyan… fura. Sosem látta ilyennek, apát viszont annál többször.
Bólintok és elindulok a szobám felé. Egy táskába belepakolom a könyveket, a társasjátékot, mindent, amit George hozott nekem, még a cicás plüsst is.
Visszamegyek a nappaliba, veszekednek. George kiabál. Ismét kettőjük közé lépek és George kezébe adom a táskát.
- Menj innen.
- Mi? - néz rám George.
- Xiang, mit csinálsz? - kérdezi Oliver.
- Elküldöm innen, de előtte visszaadok mindent, amit tőle kaptam, mert azt tanította Yuin, hogy így illik! - jelentem be. - Nem akarom, hogy még egyszer ilyen legyen… - mondom halkabban, sírós hangon. - Apa is mindig kiabált és vert, meg az idegen is és George, te olyan vagy! - nézek rá, már határozottan sírva. Most engem is bántani fog? - Ha meg akarsz engem is verni, akkor tessék. De Olivert ne bántsd, kérlek - lépek közelebb. - Engem igen, de őt ne! Szeretem Olivert, őt ne bántsd! Itt akarok maradni… szeretem őt! - Visszalépek Oliverhez és megölelem, majd lábujjhegyre állva az arcára puszilok, ahol megütötte George.
Oliver
Kiverjük egymásnak. Olyan szépen élvez, egyszerűen imádom nézni őt, az izzadtságának enyhe fanyar illatát, szájának ízét, sóhajait a fülemben, és amit e legjobban…
- Szeretlek… - zihálja. Igen, ezt szeretem a legjobban.
- Én is szeretlek.
Nyakának puha bőrén hagyom a jelemet. Kamaszokra jellemző az ilyen gyermeteg megjelölősdi, de nem érdekel. Mesés érzés a kezébe élvezni…
Előre megy megtisztálkodni, aztán csere. Épp tiszta ruhában lépek ki a fürdőből, amikor csengetnek. Xiang a konyhában tesz-vesz, így én nyitok ajtót. A következő pillanatban George ökle csapódik a képembe, és hátrazuhanok, de a falnak támaszkodom, így nem esem el.
- Te szemét! Menj innen Xiang! – mordul George a közénk állóra.
- Nem! Mi történt? – fordul felém könnyes szemecskékkel. - Miért bántott?
Elszégyellem magam. A gyengeségem miatt Xiangnak megint szenvednie kell, amikor pedig boldoggá is tehettem volna…
- Menj innen, Xiang! Menj a szobádba és pakolj össze! Mostantól nálunk fogsz lakni!
Xiang egy szó nélkül siet a szobájába, amitől fájdalom hasít a mellkasomba. Ezek szerint ő is úgy gondolja, hogy önző szemét vagyok, és minden amit mondott, hazugság volt? Csak kényszerből maradt velem eddig, és most, hogy lehetősége adódik rá, azonnal elhagy engem?! Ne…
George a pólómat megragadva berángat a nappaliba, de ellököm magamtól.
- Mégis mi a fene ütött beléd? Nem vagy normális!
- Sajnálom, de ez van! Szeretem őt!
- Ha valóban szeretnéd, nem tennéd ezt vele! Felfogtad, hogy ez akár vissza is vetheti a fejlődését? Így a büdös életben nem lesz egészséges felnőtt! Szégyelld magad, és köszönd meg, amiért megmentem tőled!
- Ne gondold, hogy csak úgy elviheted őt tőlem! – ordítok már én is. Ekkor besétál egy táskával Xiang, és George kezébe nyomja.
- Menj innen – mondja olyan komolyan és eltökélten, mint eddig még soha. Mintha nem is ő lenne az, hanem valaki teljesen más.
- Mi? – hökken meg George, velem együtt.
- Xiang, mit csinálsz? – kérdezem óvatosan.
- Elküldöm innen, de előtte visszaadok mindent, amit tőle kaptam, mert azt tanította Yuin, hogy így illik! Nem akarom, hogy még egyszer ilyen legyen… - teszi hozzá elvékonyodó hangon. - Apa is mindig kiabált és vert, meg az idegen is és George, te olyan vagy! Ha meg akarsz engem is verni, akkor tessék. De Olivert ne bántsd, kérlek. Engem igen, de őt ne! Szeretem Olivert, őt ne bántsd! Itt akarok maradni… szeretem őt!
Hozzám lép és átölel engem, megpuszilja a sajgó képemet is.
George komoran néz bennünket.
- Xiang, akkor sem jössz velem, ha azt mondom, hogy ez Oliver érdeke is?
- Ezt hogy érted? Miért lenne neki jó az, ha én elhagyom? Szeret engem, és ha elmegyek, akkor szenvedni fog ő is és én is. Nem hagyom el, ő sem hagy el engem, mert megígérte, hogy amíg boldog vagyok mellette, addig maradhatok, és én boldog vagyok!
- Tisztában vagy a döntésed következményével? Oliver, mondj te is valamit az isten áldjon meg!
Magamhoz ölelem Xiangot.
- Sajnálom, George. Nincs mit mondanom.
Lassan kifújja a levegőt, oldódik a feszültsége.
- Hát jó. Holnap jössz dolgozni?
- Igen.
- Akkor, ha hazaértem átküldök neked néhány anyagot emailen. Van egy új ügyünk, amihez a te szakértelmedre van szükség. – Az ajtó felé indul, Xiang táskáját közben az egyik fotelbe hajítja. – Holnap reggel bent találkozunk. Te pedig Xiang, ne utálj engem azért, mert a te érdekeidet védem, okés?
- Okés – biccent Xiang.
Kattan a bejárati ajtó George mögött, és kettesben maradunk.
- Sajnálom, Xiang. George álláspontját is meg lehet érteni, hiszen aggódik érted. Nem akarja, hogy a kapcsolatunk ártson a gyógyulásodnak.
- De nem árt nekem, jól vagyok és boldog vagyok – válaszolja ismét azzal a komoly arccal, amelyet George előtt is megvillantott. Mintha valaki más lenne, valaki érett és felnőtt, öntudatos személy, és nem az én elveszett, esetlen kis Xiangom. – Teljesen felépülök majd, és bebizonyítom mindenkinek, hogy te és én tényleg összetartozunk, majd meglátod!
Megpuszilom a homlokát, és végre megnyugodva elmosolyodom.
***
A faházas hétvége túlságosan elhúzódott. Nagyon bonyolult, nehéz ügyet kellett George-al együtt megoldanunk, és mire végre felszámoltunk a bandával, akik mérgezett kábítószert árultak, addigra sajnos egy tucat áldozatot ejtettek. A gyilkossági és a kábítószeres csoport együtt dolgozott.
Xiang nem panaszkodott, szorgalmasan tanult az elmúlt hónapokban. Már folyékonyín olvas és ír angolul, Yuin szerint boldog és kiegyensúlyozott, de ezt én is látom rajta. Minden éjjel együtt alszunk, néha kényeztetjük egymást, de a kapcsolatunk elsősorban az érzelmi kötelékeken alapul. Sokat beszélgetünk, és ugyanolyan szerelemmel tapad rám, ahogy én is rá. Ez az első olyan kapcsolatom, amelyben a ragaszkodásom nem vált ki menekülési kényszert a partneremből, hanem szinte követelmény, és én is ugyanezt kapom. Ha nem vagyunk otthon, sokat beszélünk telefonon. Kapott tőlem egy mobilt is, és nap közben sok üzenetet váltunk egymással, szabad perceimben gyakran felhívom.
Xiang új barátokat is talált. Mrs. Mollinst, a szomszéd nénit hetente egyszer elkíséri a szomszéd utcában lévő templomba, ahol a kórustagok között több lánnyal is összebarátkozott. A lelkész feleségének egyik családtagja főzőtanfolyamot indított, Xiang pedig lelkesen csatlakozott. Úgy tűnik a főzés és sütés nagyon érdekli, lehet hogy a jövőben komolyabb képzést is fogunk neki keresni… Ki tudja, bármi megtörténhet. A tehetsége megvan hozzá.
- Nézd, Oliver! Egy tehén! – mutat lelkesen a kocsi ablakán túl a mezőre, amely mellett elhajtunk.
- Nem csak egy van ott.
- Tényleg! Egy egész csorda! Nem fáznak ebben a hidegben? – kérdezi felém fordulva. Mosolyogva rázom meg a fejem, majd ismét az útra figyelek.
- Ne aggódj értük, ha fáznak, akkor majd bemennek az istállójukba. Az is biztos a környéken van. Inkább arra nézz – mutatok előre. – Látod a hegyeket? A jobb szélsőn van a házunk, oda tartunk.
Lelkesen csicseregni kezd, izgatottan izeg-mozog mellettem az ülésen. Hetek óta erre az útra készült, rengeteg karácsony-témájú mesét és filmet megnézett már, alaposan kifaggatott a családi karácsonyaimról, hogy nálunk mit és hogyan szokás, majd részletesen eltervezett mindent. Dugig tömte a kocsi csomagtartóját kajával, és ha valóban mindazt meg akarja majd főzni, amit a hóemberes füzetében összeírt, akkor gurulni fogunk hazafelé az ünnepek után.
A műszerfalon lévő órára nézek. Dél van. Még másfél órányi út áll előttünk, és nagyon korán keltünk, Xiang biztos éhes már. Lehajtok az országútról, és megállítom a járgányt egy benzinkút melletti étterem előtti parkolóban.
- Ebédelünk, aztán folytatjuk az utat, rendben?
- Jó ötlet, már éhes vagyok. De… van szendvicsünk is…
Kioldom a biztonsági övet, és megpuszilom a száját.
- Itt nagyon különleges hamburgert árulnak, vétek kihagyni, Xiang – mosolygok le rá. Lelkesen felcsillannak a szemei.
- Milyet?
- Majd meglátod, az étlapon minden rajta lesz, és már el tudod olvasni. Gyere, menjünk be.
Felveszi a krémszínű télikabátját, a bordó sálát és sapkáját, és amikor kiszáll a kocsiból, mintha egy magazin címlapját látnám. Észbontóan néz ki, és büszke vagyok rá nagyon. Megfogja a kezemet, és átbukdácsol a havon. A városban nem ilyen magas a hó, hiszen eltakarítják, de itt vidéken már más a helyzet.
Benyitunk. Klasszikus country stílusú presszóra emlékeztet ez az étkezde, fából faragott belső díszítések, fagerendák, állatbőr fali díszek, countryzene szól a zenegépből is. Odabent néhány kamionsofőr és két pincérnő van.
- Hú, mint a filmekben… - leheli Xiang elragadtatottan, mosolyogva köszön a pincérnőknek. Kiválaszt egy asztalt, egy ablak mellett, ahonnan látni a hegyeket. Leveszi a kabátját és sapkáját, a sálját kilazítja nyaka körül. A hideg máris kicsípte az arcát, amitől még sokkal szebb, mint egyébként. Elveszem a kabátját, és az enyémmel együtt felakasztom a falon lévő bikaszarvakból készített fogasokra. Mire leülök, a pincérnő már az étlapokat nyújtja nekünk, szemmel láthatóan őt is elvarázsolta Xiang, mint általában minden nőt. Pár perc múlva már előtte illatozik egy bögre kakaó tejszínhabbal, pillecukorral és karácsonyi fűszerekkel. Xiang boldogan szürcsölgeti, és vidáman nézelődik, közben arról mesél nekem, hogy az egyik filmben is olyan puskát látott, amilyen a falon van.
- Szerinted lehet vele lőni?
- Nem, ezek hatástalanítottak, csupán dekorációként vannak a falon – válaszolom türelmesen, és az étlapot böngészem. Már jön is a pincérnő, kis papírt csúsztat Xiangnak, aki már rutinosan elveszi és a zsebébe rakja. Már nem szól semmit, megszokta a nők fokozott figyelmét, és tudja hogyan kell illedelmesen viselkednie azokban a helyzetekben, amikor elutasít valakit. Ez a cetli is bekerül majd a szemetesbe, ahogy az összes többi. Visszaterelem figyelmemet az étlapra.
- Hm. Szerintem egy extra húsos és csípős hamburgert választok salátával és kólával – dörmögöm. - Te mit kérsz?
Xiang csillogó szemekkel olvassa az étlapot, amelyen még képek is vannak az ételekről.
Xiang
- Xiang, akkor sem jössz velem, ha azt mondom, hogy ez Oliver érdeke is? - Micsoda? Ezt nem is értem…
- Ezt hogy érted? Miért lenne neki jó az, ha én elhagyom? Szeret engem, és ha elmegyek, akkor szenvedni fog ő is és én is. Nem hagyom el, ő sem hagy el engem, mert megígérte, hogy amíg boldog vagyok mellette, addig maradhatok, és én boldog vagyok! - Nem! Sosem hagyom el és tudom, hogy ezt Oliver sem akarná!
- Tisztában vagy a döntésed következményével? Oliver, mondj te is valamit az isten áldjon meg!
Magához ölel, így megnyugszom.
- Sajnálom, George. Nincs mit mondanom.
Ezután picit még a munkáról beszélgetnek, majd George hozzám szól ismét.
- Te pedig Xiang, ne utálj engem azért, mert a te érdekeidet védem, okés?
- Okés…
Ahogy ő elmegy, Oliver szólal meg hamarabb.
- Sajnálom, Xiang. George álláspontját is meg lehet érteni, hiszen aggódik érted. Nem akarja, hogy a kapcsolatunk ártson a gyógyulásodnak.
- De nem árt nekem, jól vagyok és boldog vagyok. Teljesen felépülök majd, és bebizonyítom mindenkinek, hogy te és én tényleg összetartozunk, majd meglátod!
* * *
Mivel Oliver sokat dolgozik, az utazást megbeszéljük, és csak karácsonykor megyünk. Ez így jó is, legalább van időm felkészülni. A tanulás nagyon jól megy, minden jól alakul, így én is boldog vagyok. A templomban, ahol Mrs. Mollinsszal járunk, megismertem pár lányt, akik a barátaim lettek, és egy főzőtanfolyamra is járok. Egyre inkább úgy érzem, hogy ezt szeretném később is csinálni. Mindenki szerint tehetséges vagyok, és szeretem, hogy Oliver örül, amikor eszi, amit készítek neki. Már mobiltelefonom is van, így nap közben is beszélünk és sms-ezünk, aminek örülök. Így olyan, mintha mellettem lenne, amikor felhív.
- Nézd, Oliver! Egy tehén! – Igen, végre elutaztunk, itt a karácsony és a hó is! És mennyi érdekesség van az utakon!
- Nem csak egy van ott.
- Tényleg! Egy egész csorda! Nem fáznak ebben a hidegben? – Nekik nincs olyan vastag bundájuk…
- Ne aggódj értük, ha fáznak, akkor majd bemennek az istállójukba. Az is biztos a környéken van. Inkább arra nézz. Látod a hegyeket? A jobb szélsőn van a házunk, oda tartunk.
Sokat beszélek, hiszen itt minden annyira szép! A táj havas és fehér, mindenhol minden csillog! Kicsit más éhes vagyok, amikor Ol9iver félreáll egy étteremhez.
- Ebédelünk, aztán folytatjuk az utat, rendben?
- Jó ötlet, már éhes vagyok. De… van szendvicsünk is… - Direkt csináltam.
- Itt nagyon különleges hamburgert árulnak, vétek kihagyni, Xiang – mosolyok rám. Az akkor más, szeretem a hamburgert!
- Milyet?
- Majd meglátod, az étlapon minden rajta lesz, és már el tudod olvasni. Gyere, menjünk be.
Kézen fogva jutunk be az étterembe. A hóban menni kicsit mé nehéz, hiszen ott sosem volt ekkora. Ha esett is, akkor sem sok, de nem is mindig esett. Viszont az étterem belül nagyon szép! Régi stílusú! Mint a filmekben!
Kiválasztok egy asztalt, ahonnan látni a hegyeket, sé meg is jelenik a pincérnő. Kapunk étlapot, de én rendelek előtte kakaót.
- Szerinted lehet vele lőni? - kérdezem az egyik puskáról, ami a falon lóg.
- Nem, ezek hatástalanítottak, csupán dekorációként vannak a falon.
Megjelenik megint a lány, és egy cetlit ad. Pici sóhajjal dugom a zsebembe, hogy később kidobhassam.
- Hm. Szerintem egy extra húsos és csípős hamburgert választok salátával és kólával – dörmögöm. - Te mit kérsz?
- Ez a mentás hamburger jól hangzik - jegyzem meg izgatottan. Ilyen fajtát még sosem ettem.
- Olyat kérsz?
- Igen, szerintem ilyet, sült krumplival és narancskólával - mosolygok rá. Visszajön a pincérnő. Mostanában megnézem a nőket, de nem érdekelnek. A férfiak sem… engem csak Oliver érdekel. Pedig mindig mindenhol kapok cetliket, amiket el sem olvasok. Mi értelme lenne? Nem akarok senki mást, csak Olivert.
Lediktálja, hogy mit kérünk, majd a lány elsiet.
- Mi volt a főzőtanfolyamon? - kérdezi.
- Bárányhusit csináltunk. Ha gondolod, majd vehetünk és csinálok neked - mosolygom. - Meg mondta Marie, hogy ha te is beleegyezel, és szeretném, akkor segíthetnék neki. Tudod, ő koszorúkat is csinál, és fizetne is érte egy keveset.
- Érdekelne a virágkötés? - kérdezi Oliver.
- Nem tudom igazán - sóhajtok fel. - A főzés és a sütés sokkal jobban, de olyan jó lenne, ha tudnék magunknak csinálni díszeket, nem? És elfoglalnám magam, meg Marie fizetne is érte egy kicsit. Átgondolod? Majd otthon megbeszéljük.
- Oké, otthon megbeszéljük, addig átgondolom - mosolyog rám most ő. Szeretem a mosolyát, nagyon szép.
Megérkezik az étel és enni kezdünk. Egészen addig nincs semmi baj, amíg észre nem veszek valamit…
- Idegesítő, ahogy az a lány bámul engem - mondom Olivernek kínaiul.
- Ne foglalkozz vele. Tudod, ezt már megbeszéltük, rendben? Csak ne figyelj rá. Nem fog zaklatni, ne félj. - Bólintok. Próbálom elterelni a gondolataimat.
- George kislánya meggyógyult már?
- Még kicsit tüsszög, de már jól van.
Na igen, George… a vita után sokáig éreztem, hogy távolságtartóbb. Nem jött, nem is nagyon beszélgettek szerintem, Oliveren legalábbis láttam, hogy valami zavarja. De egy ideje, pár napja már mintha sokkal elfogadóbb lenne. Már azt is mondta, hogy ha van kedvünk, menjünk át karácsonykor, vagy a másnapján, és ünnepeljünk együtt. Bár én mondtam Olivernek, hogy szeretném vele kettesben tölteni így csak akkor megyünk át, amikor hazamentünk.
Yuinnal sokat beszélgettem Oliver ajándékáról is. Láttam a boltban egy szép ezüst karkötőt, meg is vettem és el is hoztam neki. Kicsit vastagabb, de férfias, elegáns és tényleg szép. Azt írattam bele, hogy: "Örökké szeretlek! Xiang"
Ez így is van, bár a zsebpénzből tettem félre rá, amit kapok tőle, de magamnak úgysem veszek sose semmit, így megérte. Yuin szerint viszont lehet, hogy itt lenne az ideje elmélyíteni a kapcsolatunkat. Úgy is. Sokat beszélgettünk, és én már kész lennék rá, hiszen szeretem és bízom Oliverben, de ha ő még nem akarja, akkor nem. De ezt mindenképp szeretném neki felvetni. Talán túlzás, de hoztam is magammal síkosítót. Az biztosan kell…
Közben végzünk, így megyünk is tovább. A cetlit nem a z ajtó melletti, hanem a parkolóbeli kukába dogom, ott már nem lája a lány, hogy kidobtam.
- Minden rendben? - kérdezi Oliver, mikor már az autóval megyünk.
- Persze - pillantok rá.
- Csak olyan csendben voltál. Zavart a lány? - kérdezi.
- Eléggé - sóhajtom. - Nem szeretem, ha ennyire megbámul valaki - ismerem be, majd megsimogatom a combját. - Csak tőled szeretem, ha nézel.
Elpirulva mosolygok, ő pedig viszonozza a mosolyt.
Mire odaérünk, még világos van, de elkezd esni a hó. Ahogy kiszállunk, én elámulok, hiszen a táj csodaszép!
- Sokkal szebb, mint a képeken - mondom. Ő is nézi, és ahogy oldalra fordulok, kiveszem a telefont a zsebemből és lefényképezem. Ahogy áll a hóesésben… annyira szép, annyira férfias! Ahogy hallja a kattanást csak elmosolyodik.
- Jó kép? - kérdezi.
- Rólad csak olyan van - jelentem be. - Bent be is állítom háttérképnek. Oliver és a hóesés - mosolyodom el.
Elkezdünk pakolni, de majdnem tíz perc, mire minden bekerül. Amíg én összeszedek és a helyre pakolok mindent, ő megrakja a tüzet. Kandalló, nagyon szép! Ilyet is még csak képen láttam, de azt mondta Oliver, hogy hamar lesz tőle meleg.
- Ha megcsináltad, behozunk fenyőfát? Szeretném, ha feldíszítenénk! - lelkendezek mellé lépve és átölelve.
Oliver
Megrendeljük amit kér, majd oldottan elbeszélgetünk. Xiang elmeséli a főzőtanfolyamot, a koszorúkötő terveit. Jó érzés látni, hogy kezdi tervezni a jövőjét. Kihozzák az ételt, és jóízűen enni kezdünk. Egy idő után Xiang közelebb hajol az asztal felett, és kínaira vált, amit ritkán tesz.
- Idegesítő, ahogy az a lány bámul engem.
Oldalra pillantok, a pultnál lévő pincérlányokra. Igen, kissé feltűnően stírölik, abban bízva hogy ez majd felkelti Xiang érdeklődését.
- Ne foglalkozz vele. Tudod, ezt már megbeszéltük, rendben? Csak ne figyelj rá. Nem fog zaklatni, ne félj.
Megnyugodva bólint, és visszatereli figyelmét a hamburgerre. Mosolyogva figyelem. Xiang meseszép, ráadásul amióta felhizlaltam normál súlyúra és egészséges lett, azóta sugárzik. Régen is nagyon szép volt, de most már kifejezetten az. Mint valami együttes trendi frontembere, vagy énekes/modell. Ilyen külső adottságokkal bármi lehetne, a szépségiparban is elhelyezkedhetne, de ott veszélyben lenne, és mentálisan sem bírná elviselni, ezért nem is engedném neki.
- George kislánya meggyógyult már? – kérdezi.
- Még kicsit tüsszög, de már jól van.
Befejezzük az evést, és Xiang nem kér desszertet, így fizetek. Odakint kidobja a cetlit a szemetesbe. Beszállunk a kocsiba, és ő nagyon csendben van.
- Minden rendben?
- Persze.
- Csak olyan csendben voltál. Zavart a lány?
- Eléggé. Nem szeretem, ha ennyire megbámul valaki. Csak tőled szeretem, ha nézel – mondja már mosolyogva, keze a combomon pihen. Viszonzom a mosolyát.
*
A ház ugyanúgy néz ki, mint legutóbb, amikor láttam, annyi különbséggel, hogy a kerten és a tájon puha hótakaró csillog. Nagy pelyhekben havazik.
- Sokkal szebb, mint a képeken – lelkendezik Xiang, majd hallom ahogy a telefonjával fényképez. Felé pillantok, és látom hogy engem fotózott.
- Jó kép? – mosolygok rá.
- Rólad csak olyan van. Bent be is állítom háttérképnek. Oliver és a hóesés.
- Jó. Na pakoljunk ki, mielőtt besötétedik.
Gyorsan beviszem a nehezeket, Xiang pedig ki-be futkos a könnyebb szatyrokkal. Bekapcsolom a kondenzátort, hogy legyen villany, majd megrakom a kandallót és begyújtom.
- Ettől néhány perc múlva felmelegszik a ház.
Lelkesen körülnéz, sok látnivaló nincs. Egyszerű faház, igazi rusztikus berendezéssel, kézzel faragott dolgok, country jellegű képek és falidíszek, akár az étterem amiben ettünk. Egy nagy helyiség van, ahol a kandalló is melegít, valamint egy fürdőszoba.
- Hol fogunk aludni? – kérdezi aranyosan.
- A nagy kanapé kinyitható – mutatok a szőrmékkel betakart bútorra. Bólint, majd lelkesen csillogó szemekkel kérdi:
- Ha megcsináltad, behozunk fenyőfát? Szeretném, ha feldíszítenénk! – megölel, és én megpuszilom a száját.
- Persze, de ezt egyedül megoldom. Te addig pakold elő a díszeket, abban a szekrényben alul egy piros pöttyös dobozban vannak.
- Oké!
Felöltözöm, odakint a garázsból előkotrok egy baltát, és az erdőbe sétálok. Még nincs sötét, szerencsére. Kiválasztok egy szép, másfél méteres fát, kivágom, lerázom róla a havat és beviszem. Xiang lelkesen tapsikolva körülöttem pattog, miközben belefaragom a tartólábba és felállítom a sarokba.
- De szép! Jaj de szép! És milyen finom az illata! Nézd, tobozos! – és egyéb lelkes szavak kíséretében elkezdi díszíteni. Ledobom a kabátomat és a csizmát, majd csatlakozom hozzá.
*
Tele pocakkal, fáradtan de boldog kimerültséggel pihenünk a kanapén. Nagyon finomat főzött, a sütemény amit hozott magával is istenien sikerült. A régi lemezjátszón egy ezeréves karácsonyi lemez zizeg, ami XIangnak nagyon tetszik. A fa szépen csillog a kandalló fényében. Égősor nincs rajta, mivel ebben a régi házban konnektor nem sok van, de ő nem bánta. Belekortyolok a fűszeres forralt borba, és folytatom az ölemben pihenő fejének lassú és lusta cirógatását.
- Teljesen elpunnyadtam… - motyogja.
- Nem baj. Megágyazzunk?
- Jó…
Felkelünk. A szőrméket a kandalló elé teszem, egy könnyű mozdulattal szétnyitom az ágyat. Modern és kényelmes bútor, két vagy három éve vettem. Tiszta lepedőt és ágyneműt a kocsival hoztunk magunkkal, most azokat terítjük rá együtt.
- Letusolok.
- Rendben, addig elmosogatok, és majd utánad megyek én is.
Nem sokkal később, már rénszarvasos pizsamájában hever az ágyon, és én mosolyogva fekszem mellé kényelmes boxeralsómban. Kezemben egy kis dobozka van, szép szalaggal átkötve.
- Szerettem volna reggel átadni, ahogy szokás, de úgy érzem ez megkoronázza a mai mesés esténket – dörmögöm. Izgatottan feltérdel velem szemben, kék szemeiben visszatükröződnek a kandalló fényei. Megsimogatja az arcomat, nagyon édes a mosolya.
- Köszönöm, Oliver – leheli, és lesüti a szemeit, hogy ne lássam a meghatódottságát. Késő. Gyengéden magamhoz ölelem, majd elengedem.
- Bontsd ki, nézd meg mit kaptál.
Percekig csak simogatja, és mivel tudtam hogy így fog tenni, ezért nagyon szép papírt választottam az üzletben hozzá, és kértem az eladót hogy különlegesen szépen csomagolja be. Lassan, óvatosan kibontja végre. Egy sötétkék bársony doboz. Felpattintja a fedelét, és benne a fehérarany nyakláncot látva ajkába harap. A medál egy kicsiny ginko levelet formáz, kifinomult szép munka, a hátoldalán pedig ennyi: Olivertől
Xiang
- Persze, de ezt egyedül megoldom. Te addig pakold elő a díszeket, abban a szekrényben alul egy piros pöttyös dobozban vannak.
- Oké!
Ő kimegy, természetesen vastagon felöltözve, és mire összeszedem a díszeket, már jön is vissza, és hozza a fát. Mikor hazahozza és be is állítja a talpba, én egyre inkább lelkes leszek, hiszen ez az első karácsonyom! Az első igazi! Így hát minden különleges. A fa, a tobozok, a díszek, minden szép és érdekes, pláne mikor Oliver is csatlakozik hozzám, és segít nekem, így együtt díszítjük a fát.
* * *
Mikor végzünk mindennel, még a vacsorával is, annyira sikerül teleennem magam, hogy ülni is kényelmetlen, így lefekszek és a fejem Oliver ölébe hajtom. Így legalább érzem, nagyon közel van hozzám!
- Teljesen elpunnyadtam… - jegyzem meg, még mindig a fát csodálva. Annyira szép…!
- Nem baj. Megágyazzunk?
- Jó…
Ő kihúzza az ágyat, én meg előkészítem az ágyneműt, amit otthonról hoztunk.
Mindketten elmegyünk zuhanyozni, ő boxert vesz fel alváshoz, én a rénszarvasos pizsamámat. Szeretem, aranyos, és karácsonyi! Ha vége az ünnepnek, otthon visszaszokok a macishoz, vagy veszek másikat… még nem döntöttem el. Oliver úgyis mondta, hogy vehetünk majd még, ha gondolom.
Ahogy mellém lép az ágyhoz, valaki van a kezében.
- Szerettem volna reggel átadni, ahogy szokás, de úgy érzem, ez megkoronázza a mai mesés esténket – mondja. Feltérdelek vele szemben, közel hozzá, és az arcát simogatom. Vett nekem ajándékot… ez az első karácsony életem legszebbje!
- Köszönöm, Oliver! – Lehajtom a fejem, hogy ne lássa, hogy mennyire elérzékenyültem.
- Bontsd ki, nézd meg mit kaptál.
Sokáig csak a dobozt nézem.
Egyre hihetetlenebb ez az élet. Nem olyan régen még azért imádkoztam, hogy haljak meg végre és ne kelljen tovább szenvednem, mostanában meg… minden szép. Minden jó és különleges, Oliver szeret, vannak barátaim és a jövőmön gondolkodom. Valahogy… tündérmese.
A kis, sötétkék bársonydobozt kinyitva egy nyaklánc fogad. Medál is van rajta. A növénynek, amit formál, elfelejtettem a nevét, de most nem is érdekes. Ahogy felemelem és megnézem, a hátoldalán írás is van.
Olivertől
Már nem is próbálom elrejteni a könnyeimet. Simogatom a láncot és a medált, majd Oliverre nézek.
- Annyira szeretlek… - suttogom. A hangom a sírástól remeg, a szemeim könnyesek… de sosem éreztem még ennyire jól magam. Ennyire boldognak, ennyire teljesnek.
- Én is szeretlek - mosolyog rám és elsimogat egy könnycseppet. Közelebb mászok hozzá. Egy ideig csak nézem, elveszve a tekintetében, majd elkezdek közelebb hajolni.
Ahogy ajkai az enyémekhez érnek, megint olyan, mint mindig, és mégis más. Ugyanolyan jó, ugyanannyira élvezem, és mégis nagyobb örömet okoz, ahogy az ölébe mászok, és a nyakát ölelve megpróbálok szinte a testébe olvadni. Minél közelebb akarok hozzá lenni. Minél jobban érezni akarom, az illatát, a testét, mindenét!
Nem is tudom, meddig csókolózunk. Mikor elválunk, én zihálok, de azért megfordulok, és a vállam felett mosolyok rá.
- Felteszed? - kérdezem. Elmosolyodik, elveszi a kezemből és a nyakamba teszi. Amikor kész, megfordulok, és ő végigsimít a nyakamon, Picit hátrahajtom a fejem, és több teret hagyva neki, felsóhajtok. Pillanatokkal később az jakit érzem a nyakamon. Nyögve élvezem, ahogy finoman simogatja a bőrömet, teljesen elveszve az érintésében. Érzem, ahogy elkezd felizgatni a dolog, de mielőtt bármi történik, kicsit eltolom.
- Várj - suttogom. Lenyúlok az ágy mellé, ott van az egyik kistáska, abba tettem az ajándékot, nehogy elvesszen. Belenyúlok, és előveszem a méregzöld dobozkát. A hátam mögött tartva egyenesedek fel és mosolygok rá.
- Oliver, én már… annyira sokszor megköszöntem neked, hogy mellettem vagy, szeretsz engem és vigyázol rám. Mindig elmondom, hogy mennyire szeretlek, de ennél az esténél még sosem kaptam szebbet tőled. Tudom, hogy nem fejez ki semmit, amit adni szeretnék, de azt akarom, hogy tudd, a testem és a lelkem is a tiéd. Akármikor, és akármeddig - mosolygok rá, könnyesedő szemekkel, majd előre tartom a dobozt és egy csókot kezdeményezek, közben pedig a kezébe adom. Amikor elválunk, szuszogva nézem őt.
- Remélem, tetszeni fog… - Nem tudom, mennyire szereti az ékszereket…
Oliver
Hosszan nézegeti a medált, megcirógatja és könnyes szemekkel mosolyog fel rám, amitől összeszorul a torkom és megsajdul a mellkasom.
- Annyira szeretlek… - suttogja.
- Én is szeretlek. – Lecirógatom arcáról a könnyeket, és egy végtelenül gyengéd finom csók következik. Soha, soha nem szerettem jobban senkit nála, és azt hiszem ebben a percben vagyok életemben a legboldogabb. Elválunk egymástól, és felrakom a nyakára a láncot. Selymes bőrét kalandoznak ujjaim, és ő félrehajtott fejjel engedi nekem.
- Várj – suttogja, lehajol, előkotorja táskájából az én ajándékomat. Sejtettem, hogy készült valamivel, hiszen jól ismerem már. Háta mögé rejti, és ajkát harapdálva néz fel rám.
- Oliver, én már… annyira sokszor megköszöntem neked, hogy mellettem vagy, szeretsz engem és vigyázol rám. Mindig elmondom, hogy mennyire szeretlek, de ennél az esténél még sosem kaptam szebbet tőled. Tudom, hogy nem fejez ki semmit, amit adni szeretnék, de azt akarom, hogy tudd, a testem és a lelkem is a tiéd. Akármikor, és akármeddig.
Megcsókol és átadja a dobozt.
- Remélem, tetszeni fog… - teszi hozzá bizonytalanul. Kicsomagolom, és egy karkötő van benne. A kézfeji részénél merev, belső felszínén néhány kedves szó, amitől megremeg a kezem. „Örökké szeretlek! Xiang”
- Tedd fel a csuklómra, kérlek – mondom meghatottan, és amíg ő megteszi, az arcát nézem. Érzem a fém hűs érintését, ujjainak finom babrálását a bőrömön. Felnéz rám.
- Kész…
- Köszönöm, Xiang. Nagy becsben fogom tartani – dörmögöm. Magamhoz ölelem, eldőlünk a puha ágyon. Betakarózunk, és a kandallóban ropogó tűz halk neszei mellett egymást ölelve, simogatva csókolózunk, apró kis finom puszikkal. Semmi több, ez az este nem az az este lesz, és ugyan nem beszéltük meg ezt, ő tudomásul veszi. – Ez életem legszebb karácsonya – súgom a fülébe, amikor már álmosan pislogva befészkelődik az oldalamhoz. Válaszát hallva mosolyogva megfogom a mellkasomon pihenő kezét és megpuszilom.
- Jó éjt…
Ő hamarabb álomba szenderül, miközben puha haját cirógatom.
***
Reggel kellemesen lassan ébredek. Hozzám bújva alszik még Xiang, és amikor megcirógatom arcát, álmában mosolyog. Jó érzés ezt látni, az én szerelmem boldogan alszik a karjaimban. Megcsillan csuklómon a karkötő. Milyen szép ajándék, de a legszebb ajándék az élettől akkor sem ez a karkötő, hanem ő maga. Hihetetlen, hogy a boldogságom megtalálásáért egészen Kínáig kellett utaznom…
Gyengéden leveszem a karjait magamról, kikúszom mellőle. Ő csak cuppog egy keveset, majd helyettem a nagy párnát öleli magához. Betakarom, mert hűvös van. A kandallóban már csak egy kevés parázs izzik, ezért teszek rá néhány fahasábot, felizzítom a tüzet. Amikor már vidáman lobog a tűz, a karácsonyfa alá teszem azokat az apróságokat, amiket vettem neki, és amiket a barátai bíztak rám. Xiang nem is gondolná, milyen sokan szeretik már. A szomszéd néni, az oktatója, a templomi kórus, a lelkész felesége és barátnője. Mrs. Mollinsz összegyűjtötte ezeket, és nekem adta, hogy majd a fa alá tegyem Xiangnak. Mellesleg én magam is vettem még neki egy olyan fényképező gépet, ami ki is nyomtatja azonnal a képeket. Szépen elhelyezgetem a dobozokat, majd kisietek a konyhába, reggelit készíteni.
Xiang
- Tedd fel a csuklómra, kérlek – szól furcsa hangon. Talán megleptem? Biztosan! De az én kezem is remeg, ahogy elkapom a fémet és a bőréhez érve lassan felkapcsolom rá. Szeretek hozzáérni, olyan… jó.
- Kész… - suttogom.
- Köszönöm, Xiang. Nagy becsben fogom tartani.
Magához ölel és eldőlünk az ágyon. Kellemes minden. Meleg, a tűz ropog, nyugalom van, nem kell izgulnom, hogy mi fog történni, mert érzem az érintéseiből, hogy nem fog ma megtörténni. Csak apró puszik, csókok, simogatások, semmi több. Nagyon fel sem izgulok, ez most olyan több, olyan… kellemesebb.
- Ez életem legszebb karácsonya – súgja, majd ahogy eléri, hogy elérzékenyüljek, lassan elbúcsúzunk és elalszunk.
* * *
Reggel egy pillanatra megzavar, hogy korán megérint a hideg levegő. Talán elment, de nincs annyi erőm, hogy felkeljek. Kellemes minden, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem őt ölelem. Amit ölelek, az ebben az esetben puha. De Oliver nem puha. Ő izmos, kemény mindenhol és…
Kipattannak a szemeim, ahogy megérzem saját merevedésemet. Elpirulok, pedig egyedül vagyok a szobában. Mióta itt vagyok, ennyire intenzíven még nem éreztem. De ez is csak Oliver hatása lehet.
Mire lezuhanyozok, magától elmúlik, így felfrissülve kereshetem fel… Sikkantva állok meg a fánk előtt. Tele van csomagokkal alatta!
- Oliver! - szaladok, hiszen látom, hogy a konyhában van. Ahogy felém fordul, már a karjaiba is vetem magam, és hozzá bújok.
- Jó reggelt - köszönt mosolygós hangon.
- Neked is - morgom ki mellkasából. - Mi ez a sok csomag? - pillantok fel rá, de nem engedem el.
- A barátaidtól van - simogatja meg az arcomat mosolyogva.
- Köszönöm! - sóhajtom, már én is mosolyogva.
- Ne nekem.
- De! Mindent neked - nézek rá ismét, már komolyan. - Te találtál meg és szabadítottál ki. Ha te nem lennél, én már halott lennék, de te nem hagytál ott. És ezt sosem tudom elégszer megköszönni neked.
Felhajolok és egy kis csókot adok neki. De aztán kicsit elfajul a csók, ahogy egy pillanat alatt ő is beleéli magát és felültetve a pultra, már ugyanolyan magas vagyok vele. A lábaim közt áll, az egyik keze a combomat simogatja, én a mellkasát cirógatom. Szeretem a mellkasát.
Ahogy elhajol, a homlokát az enyémnek dönti. Elöl dudor van a nadrágomon, de nem zavar. Előtte nem.
- Nagyon jó veled - simogatom meg.
- Veled is, Xiang…
- Tudod, olyan nagyon szép férfi vagy, Oliver - térek át a nyakára a simogatásban. - Annyira szeretlek…
Lágyan udvarolgatok még neki, de nem sokáig, mert megbeszéljük, hogy reggeli után kibontom az ajándékaimat. Úgyis kész van már, így én kiteszek mindent, amíg ő kiszedi a reggelit.
Egyesével bontogatok mindent. Ő a kanapén ül, én a földön, és amíg ő engem néz, addig én mindent kibontok, megnézek, majd írok pár köszönő sms-t. Amikor viszont az utolsó dobozhoz érek, akárhogy gondolkodom, nem tudom, hogy kitől lehet.
- Ez…? - nézek fel rá hatalmas, kíváncsi szemekkel.
- Az tőlem - mosolyogja.
- Tőled? De hát már megkaptam - simítok végig a láncomon és a medálon, majd visszaterelem a figyelmemet a dobozhoz, és kibontom. Egy fényképezőgép! Képeket láttam már erről a fajtáról, így mosolyogva kapcsolom be és csinálok egy képet róla, ahogy ül és engem figyel. A kép azonnal kijön lent, én meg megnézem.
- Na? - kérdezi.
- Rólad csak jó kép van - nézek fel rá, és a lábaihoz mászok. Elkezdem a combjait simogatni. - Én csak a karkötőt vettem.
- Nem is kell más…
- De szeretnék adni valamit - hajolok előre, arcommal az ágyéka közelében állva meg. - Vagy most nem szabad? - nézek fel rá nagy szemekkel.
Nem vetem rá magam csak úgy… lehet, hogy most nem szeretné…
Oliver
Mi tagadás, osztatlan sikert arattak az ajándékok. Xiang teljesen bezsongott tőlük, mindenkinek küldött a mobilján köszönő üzeneteket. Utoljára a fényképezőgépet csomagolja, és kényszerítem magam, hogy figyeljek rá, mert még mindig a konyhában történtek foglalkoztatnak. Éppen reggelit készítettem, amikor kijött hozzám, zuhany után frissen és illatosan, mentol ízű csókjaival… Amikor olyanokat súg nekem intim perceinkben, hogy jó velem és szép férfi vagyok és ő annyira szeret, olyan hatással van rám, hogy legszívesebben sutba dobnám az elveimet, az óvatosságomat és a törődést.
- Ez…? – hallom, és magamhoz térve nézek Xiang kezei között tartott fényképezőgépre.
- Ez tőlem – válaszolom halvány mosollyal.
- Tőled? De hát már kaptam… - ujjai a nyaklánc medáljára simítanak. Vágyakozva nézem mellkasának sápadt bőrét, és ekkor villan a vaku. Jaj nekem. A készülék kiköp egy fotót.
- Na?
- Rólad csak jó kép van – mondja megint, amit mindig, ha lefényképez engem. Leteszi a fa alá a gépet, és térden állva kúszik hozzám. Ahogy felnéz rám szép szemeivel, és megrebbennek hosszú szénfekete szempillái, máris érzem hogy nő a pulzusszámom, ujjaim a szőnyegbe vájom, hátam mögött a kanapé van, nincs menekvés. Máris túl közel van hozzám, és a vonzereje szinte megbénít. – Én csak a karkötőt vettem.
- Nem is kell más… - préselem ki magamból a szavakat.
- De szeretnék adni valamit – búgja izgatóan, arca az ágyékomhoz közel, úgy néz fel rám, kezei megfeszülő combjaimon támaszkodnak. – Vagy most nem szabad?
Tenyeremet arcomra tapasztom, próbálok uralkodni magamon, de a heves zihálásom mindent elárul, és talán már ő is észrevette dudorodó nadrágomat.
- Nem kell… - nyögöm – Nem kell engedélyt kérned, ha meg akarsz érinteni engem…
- Oliver – mondja azon a puha, simogató hangján. Én ezt nem bírom! Megrándulok, amikor keze becsúszik a pólóm alá, és megérinti a hasamat, majd felcsúszik a mellkasomig, egészen a hevesen dübörgő szívemig. Arcomról lecsúszik a kezem, egészen a szívem fölött pihenő ujjaira. Olyan közel az arca az enyémhez, ajkai nedvesen elnyílnak, zöld szemében tükröződik az ablakon besütő reggeli napfény.
- Xiang… Olyan szép vagy… Szeretlek, tudod? – rekedt a hangom.
- Igen, tudom – arcát az enyémhez simítja, ahogy Gombóc a macskám szokott hízelegni, pont úgy. – Én is szeretlek téged. Kívánlak, Oliver… Mikor fogjuk csinálni?
Karom a derekára fonódik, közelebb húzom magamhoz, és ő engedelmesen az ölembe mászik. Ösztönös volt ez a mozdulat, de máris megbánom, mert Xiang azonnal az ölemben ül, ágyéka az enyémhez préselődik, és sóhajtva megnyalja az alsóajkamat, csókra incselkedik.
- Xiang… Nem hiszem, hogy jó ötlet karácsonykor… Mi lesz, ha…?
- Ha…? – súgja a fülembe, hegyes és forró kis nyelve érzékeny kis köröket rajzol a fülemen, ettől pedig teljesen meg tudok őrülni. Felnyögve markolok a fenekébe, és ő ezt bátorításnak véli, beleharap a fülcimpámba.
- Nem szeretném a legboldogabb napjainkat egy fájdalmas vagy ijesztő emlékkel beszennyezni… - Huh, sikerült egy egész mondatba belesűríteni és elmondani. Felemeli a fejét, komolyan néz le rám, mellkasomon pihenő kezével lágyan végigkarmolja bőrömet, egészen a hasamig, beleborzongok ebbe.
- Akkor mikor fogjuk csinálni? – megmozdítja a csípőjét, lágyan körözni kezd, hogy érezzem a vágyát. Mindjárt beleélvezek a farmernadrágba… Összeszorított fogakkal felszisszenek.
- Mit szólnál hozzá, ha fokozatosan haladnánk?
Megáll a mozdulatban, várakozóan néz a szemembe. Csillogó tekintete, kipirult arca és nedvesen csillogó ajkai, a tiszta vágy az arcán észbontóan széppé teszi.
- Fokozatosan? Hogyan? Ahogy eddig csináltuk? Az nekem nem elég… Oliver – könyörög édesen, nyakamba harap hegyes kis fogaival, és folytatja tovább a csípőkörzéseit. Úristen…!
Azóta az ominózus zuhanyzás óta hogy leszopott, nem történt más. Mindig csak kézzel elégítjük ki egymást, semmi több. Csak idő kérdése volt, hogy többet kezdjen követelni, de fogalmam sincs, mennyire áll készen erre…
Annyira erőszakos tud lenni, ha valamit akar! Tudom jól, hogy ez jó dolog, mert mellettem biztonságban érzi magát, és megvalósíthatja önmagát, de…
Felemelem őt, és felültetem a kanapéra. Előtte térdelek, így fejem egy magasságban az övével. Kérnem sem kell, látja a szememben a vágyat, így nedves ajkai mohón tapadnak a számra, hegyes kis nyelve apró lándzsaként furakodik előre, hogy az enyémmel találkozhasson és játszhasson.
Csak annyira szakítom félbe a csókunkat, amíg áthúzom a fején a pólóját. Kezeim meztelen bőrét simogatják. Nagyon szégyenlős volt mindig is, de néhány héttel ezelőtt, egy átbeszélgetett éjszaka után megértette, hogy előttem nem kell annak lennie, mert én gyönyörűnek látom őt.
- Oliver… Oliver… - sóhajtozza, miközben kezeivel kapkodva segít letolni a nadrágját. Széttárja meztelen combjait, és amikor szám a nyakára és mellkasára csúszik, ívbe feszül a teste. Gyönyörű így. Sápadt bőre a kandalló narancsos fényében szinte izzik, az ablakon besütő napfény haján csillog… Hevesen hullámzik mellkasa a zihálás miatt, kemény pénisze hasához simul, végén pár csepp ondó csillog már. Kinyitja szemeit, lenéz rám, és megrándul, amikor megfogom a kezemmel. Lassan masszírozom, szám pedig egyik mellbimbójára tapad, nyelvemmel lustán körözök rajta, hogy egyre keményebb és keményebb legyen. Érzem remegő kezeit a hajamban, nyöszörgésétől muszáj borzonganom. – Kérlek… kérlek Oliver… - sóhajtja és nyöszörgi, és amikor nyelvemmel lenyalom a makkján csillogó cseppeket, felkiált. – Kérlek! – Csípőjét követelőzőn megemeli, és én engedek az erőszaknak, a számba veszem teljes hosszában. Felnyögök a vágytól, olyan finom puha és mégis kemény, az íze sós és mégis édes, Xiang íze… Xiang…
Hirtelen számba tör az erős sós íz, alattam remegve rángatózik, kiáltásait hallom, érzem ahogy hajamba tép ujjaival a gyönyör hevében. Hosszan, erősen szívom, amíg élvez, és amikor elernyedve összecsuklik, felemelem a fejem és lenyelem Xiang finom spermáját. Ernyedten, nyöszörögve hever, félig lehunyt szempillái alól néz rám, pihegve sóhajtozza a nevem. Elégedett mosollyal simítom végig verejtékes hasát és mellkasát. Azt hiszem, sikerült előre lépnünk.
Egy kispárna puffan az arcom közepén, és csodálkozva nézek le Xiangra. Jól látom, hogy mérges?
- Mi a baj? – kérdezem rekedt hangon, hiszen az én vágyam cseppet sem enyhült még. Kínaiul hadar valamit, de nem értem, csak annyit fogok fel belőle, hogy „együtt”. Megfogom a csuklóját, felültetem és magamhoz ölelem. Mosolyogva megpuszilom a száját.
- Majd annak is eljön az ideje – válaszolom kínaiul én is. Annyira erősen hatott rá a kéj, hogy visszatért az anyanyelvéhez. Fogalma sincs, milyen bájos és izgató, amikor így beszél… - Nagyon jól áll neked, ha dühös vagy – nevetek halkan.
Xiang
Látom, hogy felizgult, hallom, ahogy szuszogva veszi a levegőt, és ez csak még jobban felizgat.
- Nem kell… Nem kell engedélyt kérned, ha meg akarsz érinteni engem…
- Oliver – suttogom nevét, majd lassan elkezdek a pólója alá simítani. Imádom a hasfalát… mindenét! Kezei hirtelen az enyémekre csúsznak.
- Xiang… Olyan szép vagy… Szeretlek, tudod?
- Igen, tudom – mosolygom, és hízelegni kezdek. – Én is szeretlek téged. Kívánlak, Oliver… Mikor fogjuk csinálni?
Igen. Akarom! Tudom, hogy vele teljesen más lesz mint eddig akárkivel, sosem bántana engem. Sosem akarna nekem rosszat. Az ölébe ültet, de ahogy megérzem a keménységét az enyémnek nyomódni, felsóhajtok. Akarom…
- Xiang… Nem hiszem, hogy jó ötlet karácsonykor… Mi lesz, ha…?
- Ha…? – Tovább ingerlem. Tudom, imádja, ha a fülével játszok, így ezt teszem most is.
- Nem szeretném a legboldogabb napjainkat egy fájdalmas vagy ijesztő emlékkel beszennyezni… - jelenti be, mire komolyan nézek fel rá.
- Akkor mikor fogjuk csinálni? – Körözni kezdek. Éreznie kell, hogy én kész vagyok. Rá bármikor… vele akármikor.
- Mit szólnál hozzá, ha fokozatosan haladnánk?
Ezt hogy érti? Lassan? Hogyan haladhatunk ennél is lassabban?
- Fokozatosan? Hogyan? Ahogy eddig csináltuk? Az nekem nem elég… Oliver! – Harapom és nyalom a fülét, közben a csípőmmel tovább körözök.
Hirtelen felemel és a kanapéra tesz. Arca pont az enyém előtt, és ahogy ránézek, nem tudom visszafogni magam. Csókolom, ahogy csak bírom, hiszen ő nekem a mindenem… Annyira hajol csak el, amíg lemezteleníti a felsőtestemet, és már ez sem zavar.
Emlékszem, eleinte mennyire rossz volt. Utáltam magam, amiért csupa heg a testem, mindenhol, de ő azt mondta, hogy így vagyok neki szép és tudom, hogy nem csak azért mondta, mert ezt akartam hallani. Ahogy utáltam a sebhelyeimet, már annyira megszerettem őket, hiszen ha ezek nem lennének, sosem lenne ő. Sosem ismertem volna meg és továbbra is élhetnék a nyomorban… nélküle.
- Oliver… Oliver… - sóhajtozom, ő közben pedig nem tétlen. Leveszi a nadrágomat és én széttárom a lábaimat. Látnia kell… mindent! Ahogy csókolni és simogatni kezd, a vágytól megfeszül minden izom a testemben. Sosem vágytam még ennyire rá, mint most. Érzem, hogy mennyire kemény vagyok, ő pedig látja, és nem is hagy sokáig szenvedni, de nem tesz semmit elég gyorsan. Csak megnyal, de ez nekem nem elég. Többet akarok… még többet! Belőle mindig csak több és több kell.
- Kérlek… kérlek Oliver… Kérlek! – Ahogy megemelem a testem, végre a szájába vesz. Már most érzem, hogy nagyon hamar el fogok élvezni. Túl sokáig volt kemény, és az, hogy itt van velem, mindig csak jobban feltüzel. Ezért akarom végre teljesen… végig akarok vele csinálni mindent.
Ahogy ez ismét eszembe jut, megint megremegek, de már nincs visszaút, végigszánt a testemen a remegés és minden ott összpontosul. Olyan mélyről jön most az érzés, mint előtte még soha. Remegek és szuszogok, mikor kienged az ajkai közül, de zavar, hogy ő még nem. És csak az ő makacssága miatt nem, így hozzávágok egy párnát. Ha nem lenne ilyen makacs, már…
- Mi a baj?
- Veled együtt akarok végre… - jelentem ki kínaiul, kicsit durcásan.
- Majd annak is eljön az ideje – feleli türelmesen. - Nagyon jól áll neked, ha dühös vagy – jegyzi meg jókedvűen.
Tudom, ha nem terelem én a dolgokat, ő amiatt, mert félt engem, tényleg nagyon lassan fog csak haladni. Azt is látom, hogy mér nagyon kemény. Ha az ajkaimmal vagy a számmal csinálom, nagyon gyorsan el fog élvezni. De ha úgyis gyorsan, akkor mutathatok neki valami mást. Ami még nem az, de legalább haladunk is vele, és nekem is könnyebb. Valamivel könnyebb.
Felpattanok a kanapéról, és elé állva lehajolok hozzá. Először csak rámosolygok, majd lassan, direkt érintve a mellbimbóit, végigsimítok a mellkasán. Felsóhajt, tudom, hogy élvezi. Hirtelen a pólója alá nyúlok és lerántom róla. Picit meglepetten szólít meg, de ahogy a mellkasára hajolok és ajkaimmal kezdem kényeztetni mellkasát, benne reked a szó és csak felsóhajt. Igen.
Megint elhajolok, de csak annyira, amíg lehúzom a nadrágját az alsóval együtt. Picit megemeli magát, így könnyen le tudom húzni róla. Ha jól sejtem, arra számít, hogy az ajkaimmal fogom kielégíteni, de csak egy finom csókot hintek rá. Pedig nagyon szeretném érezni… de nem most. Most szeretnék neki valami mást mutatni.
Annyira nagy és annyira kemény, már a gondolattól is felizgulok ismét én magam is.
Ahogy elkezdek az ölébe ereszkedni, kezeivel hirtelen a testemhez kap.
- Xiang… - szól rám.
- Csak haladni szeretnék - mosolygok rá, és az ajkaira hajolok. Ahogy csókolom elenged és a hajamba túr, végigsimít a gerincem mentén, mire megfeszülök. Annyira kívánom már…
Lassan ereszkedek le. Tudom, nem tágított ki, így nem fog csak úgy becsúszni, de ahogy megérzem ott, felnyögök.
-Xiang… - nyög ő is, pedig még csak most jön, amit igazén szeretnék.
Lassan kezdek mozogni. Érzem a fenekem közé csúszni, de csak ingerel, nem hatol belém, hiszen nem tud. Tudna… de nem gondolok a múltra, annak most nincs itt helye!
Először lassan mozgok, majd fokozatosan gyorsabban, imitálva, mintha bennem lenne, körözve csípőmmel, pont úgy, mintha... Úgy mozgok, hogy végig ott maradjon a fenekemnél, ne mozduljon el onnan.
Nyögve hajtom hátra a fejem.
Annyira szeretném…
Hirtelen a nyakamhoz hajol és szinte morogva kezdi csókolni. A tarkójánál túrok a hajába, tovább gyorsítva a mozgást. Már annyira kemény vagyok, mint mikor elkezdte, és ahogy egymáshoz simulunk még jobban, kettőnk közé szorulok, és nem is kell hozzáérnem, érzem, hogy egyre jobb. Az érzés, mintha bennem lenne… a mozgás, az érzés, ahogy kőkemény, és a fenekemet simogatja… hangosan nyöszörgök, soha nem volt ég ennyire jó vele semmi! A derekamat öleli, segít mozogni, de mintha tudat alatt mégis vigyázna, nehogy véletlenül becsússzon. De nem teszi. Kicsit fentebb emelkedek, de így is csak egy picit érzek meg, szinte alig ér be férfiassága, de mégis remegve sóhajtok fel.
- Istenem, ez annyira jó - nyögöm kínaiul. - Szeretlek… annyira szeretlek… - sóhajtom, majd érzem, hogy remegni kezd. A gondolat, hogy nemsokára ott fog elélvezni, engem is lendít a csúcs felé, és ahogy érzem a fenekem között forróságát, én sem tudom visszafogni magam. Hátradöntött fejjel élvezek el, de úgy, ahogy még sosem.
Érzem, ahogy folyik, hogy ott van, hogy picit bennem is volt… annyira jó. Szuszogva, mosolyogva bújok hozzá, és kezdem el a nyakát és a fülét csókolni ismét. Még mindig érzem. Még mindig ott van… még mindig! Ha kitágítottam volna magam… de így is fergeteges volt.
- Ugye neked is ennyire jó volt? - kérdezem, szuszogva nézve fel rá, még mindig kínaiul. Most könnyebb így beszélni.
Oliver
Olyan eltökélt arckifejezéssel pattan fel, hogy csak dermedten fenekemre ülök és felnézek rá. Lehajol, arcán csábító mosollyal.
- Xiang, mit…? – kezdeném, de lerántja rólam a pólómat, és elém térdel. Szája mellkasom bőrét végigszántja, hogy mellbimbómon megállapodjon. Csak reszketegen sóhajtani tudok. Xiang… olyan erőszakos, ha akar valamit… Tessék, most meg a nadrágomat rángatja le rólam… És én képtelen vagyok nemet mondani neki, így engedelmesen emelem a csípőmet neki. Talán ő is le fog szopni, talán nem, de már a forró pillantásától is képes lennék elélvezni.
Fölém mászik, és az ölembe ül. Azonnal elkapom a csípőjét, mielőtt butaságot művelne.
- Xiang… - figyelmeztetem halkan.
- Csak haladni szeretnék – mosolyog rám magabiztosan, és olyan érzékien csókol meg, hogy eldobom az agyam! Érzem, hogy beleül a péniszembe, de nem hatolok belé, hiszen nem is tudnék előkészítés és síkosító nélkül. Bejáratának nyomul a makkom, és ő kéjesen felnyög, velem együtt.
-Xiang… - hörgöm, amikor lassan mozogni kezd, farkam fenekének hasadékában csúszkál, fel és alá, őrjítően. Egyre gyorsabban és gyorsabban, lovagol rajtam, úgy riszálja a fenekét, hogy a makkom újra és újra bejáratának feszüljön, és az arcán tiszta élvezet tükröződik, az enyém pontos mása. Ó egek, megőrülök! Kemény merevedése hasamat dörzsöli minden mozdulatára, nyögései és lihegése a nyakamban, a számon, a fülemben… kezeinek finom érintése mindenhol…
A nyers vágy úgy ömlik végig a testemen, akár a forróvíz, és elveszítem a kontrollt, ő pedig pontosan tudja ezt… A farkam végén megérzem bejáratának szorítását, és tudom hogy minden könyörgésem és tiltásom ellenére bevezetett magába. Nem mélyen, csak épp annyira, hogy érezze… és én is érezzem…
- Istenem, ez annyira jó – nyöszörgi kínai nyelven. - Szeretlek… annyira szeretlek…!
Jaj nekem! Jaj…! Nekem…!
- Xiang…! – kiáltom megfeszülve, és a farkam végét ölelő forróság összerándul, én pedig hangosan kiáltva élvezek és élvezek… és élvezek… És ahogy fulladva a gyönyörtől felpillantok, látom ahogy ő is ezt teszi… És most olyan de olyan gyönyörű…! Xian, ó Xiang…! Imádlak…
Rám hanyatlik, gyengéden ölelem magamhoz, lihegek és remegek, totál kikészültem. Gondolkodni sem bírok, ez olyan hihetetlenül KIBASZOTT jó volt!
- Ugye neked is ennyire jó volt? – suttogja anyanyelvén, és már ez is olyan de olyan erotikus, intim és meseszép, mint minden, ha róla van szó.
- Sokkal jobb – válaszolom a légszomjammal küszködve. – Leírhatatlan… egyszerűen nem találok szavakat… De ezt akkor sem kellett volna, ezért még… számolunk… mihelyt eszembe jut, miért is kéne… mérgesnek lennem…
Behunyt szemekkel bújik hozzám, elégedett és önelégült mosolyával pontosan tudja, hogy rosszat csinált, de élvezte, élveztük.
Egy órányi ölelkezés és simogatás, puszilgatás után kezdünk fázni, elvégre bőven van mit lemosni magunkról.
- Mosakodjunk meg, jó? – súgom neki, és ő álmosan bólintva csavarja karjait a nyakam köré, így engedi hogy felemeljem és a fürdőbe vigyem. Megnyitom a csapot fél kézzel, és amikor már elegendő víz van a kádba, óvatosan és lassan beleteszem a vízbe. – Jól vagy? Nem fáj sehol?
Megrázza a fejét, felmosolyog rám és értem nyújtja a kezét.
- Fejezd be az aggódást, Oliver, és inkább gyere te is fürdeni!
Hajamba túrok és felsóhajtok.
- Miért nem tudok neked nemet mondani? – csúszik ki a számon, ő pedig felragyog, mint egy villanykörte.
- Mert szeretsz! És azt akarod, hogy boldog legyek, nem igaz?
Leülök vele szemben a kádba, kezembe veszem a virágillatú kézműves kockaszappant, amit Xiang egy kórista lánytól kapott karácsonyra, és beszappanozom a kezeimet.
- Igen, így van. De nem kéne felhasználnod ellenem… - Képtelen vagyok arra, hogy mérges legyek rá, vagy megbántódjak, de ezt akkor is meg kell beszélnünk. – Nagyon heves vagy, de ha valami bajod esne azért, mert én képtelen voltam ellenállni neked, akkor nagyon megutálnám magam. Megértesz, ugye?
Komolyan csillognak zöld szemei, közel csúszik hozzám, kezei combomra támaszkodnak, orra szinte az enyémhez ér már.
- Te soha nem tudnál bántani engem, bármit tennék vagy mondanék neked, Oliver. Hát nem látod? Annyira féltesz már engem, hogy ha nem teszek semmit, soha nem fogjuk csinálni, pedig én akarom! Nagyon akarom! Miért mosolyogsz? – kérdezi hirtelen. Kezeim közé veszem édes kis arcát, duzzogó szájára hintek egy gyengéd puszit.
- Most először mondtad ki, hogy akarsz valamit. És olyan édes vagy, amikor mérgelődsz, plusz alig egy órával ezelőtt volt életem legfantasztikusabb orgazmusa, a szerelmem pedig velem fürdik… Azt hiszem, bőven van okom mosolyogni, nem gondolod?
Ellágyul az arca, viszonozza a szerelmes mosolyt. Hosszan lágyan csókolózunk, és ő megfordulva befészkelődik a lábaim közé, fejét mellkasomnak támasztja és felsóhajt. Szappanozni kezdem a testét.
- Valami nagyon finomat főzök ma… - mormolja kábán, élvezve a fürdőt és a simogatást.
- Jó – hümmögöm.
- Aztán fagyizunk is…
- Ühüm. Ebéd után megnézhetünk egy filmet, aztán elmehetnénk szánkózni, vagy hóembert építeni, vagy csak sétálni, ha van kedved.
Xiang
- Sokkal jobb! Leírhatatlan… egyszerűen nem találok szavakat… De ezt akkor sem kellett volna, ezért még… számolunk… mihelyt eszembe jut, miért is kéne… mérgesnek lennem…
Elmosolyodom. Igen, sejtettem, hogy nem hagyja szó nélkül, hogy a beleegyezése nélkül döntöttem, de muszáj. Annyira félt engem, hogy soha nem jutunk el a tényleges… dologig, ha rajta múlik. Elpirulok a gondolatra, hogy mennyire nem én voltam most egy kicsit, és a mellkasához bújok. Az illata, a közelsége… istenem, imádom. Oliver nekem a világ. Minden, ami jó.
- Mosakodjunk meg, jó? – kérdezi halkan, elég sok idő elteltével. Bólintva ölelem a nyakát, hogy vigyen be ő, szeretem, ha visz. A kádba tesz, és látom, hogy aggódik. – Jól vagy? Nem fáj sehol?
- Fejezd be az aggódást, Oliver, és inkább gyere te is fürdeni! - kérem mosolyogva.
- Miért nem tudok neked nemet mondani? – Elmosolyogom. Igen. Én sejtem, miért van ez.
- Mert szeretsz! És azt akarod, hogy boldog legyek, nem igaz?
Mosdatni kezd a Katie-től kapott szappannal.
- Igen, így van. De nem kéne felhasználnod ellenem… Nagyon heves vagy, de ha valami bajod esne azért, mert én képtelen voltam ellenállni neked, akkor nagyon megutálnám magam. Megértesz, ugye?
- Te soha nem tudnál bántani engem, bármit tennék vagy mondanék neked, Oliver. - Elkomolyodva mondom én is, hiszen tudom, hogy tényleg olyan, hogy ha fájna nekem vagy sírnék miatta, napokig, talán tovább is ostorozná magát miatta. - Hát nem látod? Annyira féltesz már engem, hogy ha nem teszek semmit, soha nem fogjuk csinálni, pedig én akarom! Nagyon akarom! Miért mosolyogsz? – Kapok egy kis puszit.
- Most először mondtad ki, hogy akarsz valamit. És olyan édes vagy, amikor mérgelődsz, plusz alig egy órával ezelőtt volt életem legfantasztikusabb orgazmusa, a szerelmem pedig velem fürdik… Azt hiszem, bőven van okom mosolyogni, nem gondolod?
Igen, annyira igaza van. Nekem is fantasztikus volt, ő velem van és itt van, és mindennél jobban szeretem.
- Valami nagyon finomat főzök ma… - jegyzem meg, miközben mosdat.
- Jó.
- Aztán fagyizunk is…
- Ühüm. Ebéd után megnézhetünk egy filmet, aztán elmehetnénk szánkózni, vagy hóembert építeni, vagy csak sétálni, ha van kedved.
- Igen - mosolygok fel rá. - Szívesen elmennék sétálni.
- Akkor ebéd, film és séta - simít végig a karomon. Szinte dorombolva bújok hozzá még jobban.
- Ha lehetséges, most még jobban szeretlek - pislogok fel rá. - Mi lenne, ha még jobban bennem lennél? - hajolok fel a füléhez, hogy belesuttogjak. Felnevet, de csak halkan. - Szeretem a hangodat, Oliver. Olyan izgató… olyan nagyon jó hallgatni - sóhajtom, és a fejem a vállára hajtom. Szinte fáj néha, annyira szeretem.
Annyi mindent köszönhetek neki. Nem is ismert, mikor elvitt az idegentől, és segített nekem. Elhozott ide, szeret engem és annyit segített, hogy szavakkal ki sem tudom fejezni magam. Ha nem ő lett volna ott, biztosan visszakerülök apához, aki megint eladott volna. Vagy megver… és annyira beteg voltam az idegen halála után, hogy nem biztos, hogy bírtam volna. Sőt, biztosan nem.
- Min elmélkedsz? - simít végig a gerincemen. Picit megremeg az érzésre és még jobban hozzányomom a testem az övéhez.
- Csak a régi dolgokon.
Sóhajtva ölel magához.
- Az jutott eszembe - kezdek bele -, hogy még nem most, de egyszer lehet, hogy én is írok egy olyan könyvet, mint az a politikus.
- Életrajzi könyvet? - kérdezi.
- Igen. Érdekes életem volt, nem? - nézek rá. Az emlékek miatt mintha kicsit ő is elszomorodna.
- Nem érdekesnek nevezném - sóhajt fel. - Egyáltalán nem. - Elkomorul.
Nem szólok többet. Gyorsan megmosdatom én is őt, majd kiszállunk. Egy nagy pólóban indulok a konyha felé. Eltelik majdnem tíz perc, mire utánam jön. Már a sajtot rántom, és a csirkemellet. Rizst párolok hozzá, a sütnivalókat előre paníroztam még otthon.
Mögém lép és hozzám bújik, nagyon közel érzem magamhoz. Ujjai a hasam simogatják, alsót nem vettem fel. A póló, ami az övé volt, a fenekem alá ér.
- Még mindig jól állnak neked a ruháim - suttogja a nyakamba. Kuncogva simogatom a karját és kicsit hozzá bújok én is.
- Szeretem, ha tetszik neked, ami rajtam van - jegyzem meg.
Hirtelen elkezd hangosan csörögni valami. Felsóhajt és az asztalról elveszi a telefonját.
- George! - köszön be. - Baj? Milyen baj?
Figyelek arra, amit beszélnek, de úgysem sokat tudok meg egyelőre. Várok, hogy visszajöjjön, és ahogy ez megtörténik látom, hogy gondterhelt.
- Mi a baj? - kérdezem, felé fordulva.
- Régebben - kezd bele -, pár hónapja elfogtunk George-al egy perverz alakot. Kisfiúkat és kislányokat rabolt el és ölt meg. De az ügyvéde túl jó munkát végzett és a tárgyalás befejezéséig szabad lábon védekezést vívott ki neki. Házi őrizet, ilyesmi. De ma reggelre megszökött a férfi - mondja sóhajtva. - George ezért hívott - mondja.
- Nem értem - vallom be. - Sokan szöknek meg - mosolygok rá és nyugtatóan az arcára simítok. Elkapja a kezem és a tenyerembe csókol.
- A baj az, hogy a férfi megfenyegetett, mikor letartóztattam. Azt mondta, ha lesz mellettem valaki, ismét fel fog bukkanni azért, mert leültettem. Ezért aggódik George. Mert most itt vagy, velem, és tényleg elszökött a férfi - sóhajt fel. Kicsit megijedek én is, de…
- Én nem félek nagyon - nézek rá. - Te sosem hagynád, hogy bajom legyen, nem? Én pedig sosem hagylak el téged, így nem lehet bajunk. Ne félj - ölelem át a nyakát és csókért hajolok.
Csak tényleg így is legyen…
Oliver
- Igen. Szívesen elmennék sétálni.
Olyan édes a mosolya…
- Akkor ebéd, film és séta.
A fülemhez hajol, lehelete forró, amitől kéjesen megborzongok és behunyom a szemem.
- Ha lehetséges, most még jobban szeretlek. Mi lenne, ha még jobban bennem lennél? – leheli, és én halkan nevetve ölelem magamhoz. Javíthatatlan vagy, kis szerelmem… - Szeretem a hangodat, Oliver. Olyan izgató… olyan nagyon jó hallgatni.
Olyan édesen, gyengéden udvarol nekem fürdés közben, mintha lány lennék, és ezt is imádom benne: hogy ennyire kedves és jólelkű fiú, de ettől csak még inkább nő bennem a védelmező ösztönöm.
Egy ideje már csendben ül, és látom oldalról az arcán, hogy ráncolja a homlokát. A hátát szappanozom épp.
- Min elmélkedsz?
- Csak a régi dolgokon.
Magamhoz húzom. Ne, most ne szomorkodj…
- Az jutott eszembe, hogy még nem most, de egyszer lehet, hogy én is írok egy olyan könyvet, mint az a politikus.
- Életrajzi könyvet?
- Igen. Érdekes életem volt, nem? – szomorúan viszonzom pillantását.
- Nem érdekesnek nevezném. Egyáltalán nem.
Nem feszegeti tovább, annyiban hagyja a témát, és megmosdat engem is.
*
Fürdés után a konyhába megy serénykedni, és amikor utána megyek, az én egyik pólómban tesz-vesz. Mögé lépek.
- Még mindig jól állnak neked a ruháim – súgom a nyakába, és adok oda egy leheletnyi csókot is, ő pedig kuncogva hozzám bújik.
- Szeretem, ha tetszik neked, ami rajtam van.
Már éppen azon gondolkozom, hogyan csábítsam el egy kicsit, hogy velem is foglalkozzon, ne csak a főzéssel, amikor éktelen hangosan megcsörren a mobilom. Lemondó sóhajjal fordulok el az én kis szerelmemtől, hogy felvegyem. A kijelzőn a társam neve áll, így azonnal felveszem.
- George!
- Baj van, Oliver.
- Baj? Milyen baj?
Amikor elmesél mindent, hirtelen hideg szorító érzés költözik a torkomba. A rohadt életbe, pont karácsonykor kell ennek is megtörténnie?
- A feleségemmel elutazunk a szüleimhez. Légy óvatos, amíg Mason és Puck el nem kapják! – ők az ügyeletesek a körzetünkben, amíg mi szabadságon vagyunk. Okos és ügyes fickók, remélem hamar elkapják Adam Harrisonton-t.
- Rendben.
- Ha többet tudunk, hívjuk egymást.
- Oké, kösz hogy hívtál.
Bontom a vonalat, és az engem figyelő Xiangra nézek. A fenébe. A rohadt életbe, odavesztek a szép karácsonyi tervek…
- Mi a baj?
- Régebben, pár hónapja elfogtunk George-al egy perverz alakot. Kisfiúkat és kislányokat rabolt el és ölt meg. De az ügyvéde túl jó munkát végzett és a tárgyalás befejezéséig szabad lábon védekezést vívott ki neki. Házi őrizet, ilyesmi. De ma reggelre megszökött a férfi. George ezért hívott.
- Nem értem. Sokan szöknek meg – lép hozzám mosolyogva, kezecskéje arcomat simogatja megnyugtatóan. Megfogom a kezét, és belecsókolok, finom puha és illatos a bőre.
- A baj az, hogy a férfi megfenyegetett, mikor letartóztattam. Azt mondta, ha lesz mellettem valaki, ismét fel fog bukkanni azért, mert leültettem. Ezért aggódik George. Mert most itt vagy, velem, és tényleg elszökött a férfi
- Én nem félek nagyon. Te sosem hagynád, hogy bajom legyen, nem? Én pedig sosem hagylak el téged, így nem lehet bajunk. Ne félj…
Felpipiskedik hozzám egy csókért, én pedig magamhoz ölelem és számat az övére szorítom. Nem mondom el neki az aggályaimat, hiszen egy egyszerű molotov koktél is elég a bosszúhoz, vagy egy lőfegyver…
Miközben ő főzi az ebédet, én felöltözöm.
- Hová mész? – jön ki utánam a bejárati ajtóhoz. – Mindjárt eszünk…
Ellenőrzöm a pisztolyom tárában a golyókat, majd a derekamon lévő tokba csúsztatom. Körülnézek, minden ablak csukva, mindegyiken rács van, azokon bejutni nem lehet. Most igazán hasznosnak bizonyulnak a paranoiás apám által felszerelt vasrácsok.
- Körülnézek egy kicsit, addig maradj a házban, és senkinek se nyiss ajtót. Nekem kulcsom van, tehát ha én vagyok, akkor úgyis kulcsot használok. tessék egy másik kulcs az ajtóhoz, a telefonom is nálam van. Ha bármilyen furcsa hangot hallasz, azonnal hívj.
- De hová mész…? – kérdezi tétován, a kulcsot pedig kicsiny öklébe zárja. Aggódva csillognak szép szemei, ezért adok neki egy megnyugtató homlok puszit.
- Itt leszek a közelben, csupán csak szétnézek, látok-e idegen nyomokat a hóban, vagy autót. Nemsokára visszajövök, addig fejezd be a főzést.
- Jó, megterítem az asztalt…
Odakint hideg szél fúj, sajnos esik a hó is, ami elfedheti a nyomokat, ezért sietnem kell. Bezárom a bejárati ajtót, a fegyveremet a kezem ügyébe teszem, biztos ami biztos, és a fák közé sietek, hogy onnan alaposan körbejárhassam a ház környékét.
Xiang
Látom rajta, hogy még mindig ideges. Nem értem, mikért ennyire. Ha meg is fenyegette… engem is sokszor megfenyegettek, még otthon. Egyszer az idegen is mondta, hogy ha el merek szökni, akkor úgyis megtalál. És mégis eljöttem és ő mégsem talál meg. Oliver sokat aggódik.
Leteszem a tálat, amibe a húst vágtam.
Valamit tenni szeretnék érte. Annyira gondterhelt. Beszélgetnem kellene vele? De akármit csinálok, úgyis ideges lesz, akármennyit beszélgetek vele. Aggódik amiatt, mert nem akar engem megsebezni, hiszen félt, aggódik minden nap, és most még itt van ez is.
Sóhajtva mosom át ismét a húst.
Nem tudom, mit tudnék tenni. Mondjam el ismét, hogy szeretem? Nekem mindig segít, ha ő azt mondja, hogy szeret.
Hirtelen meghallom, hogy felhúz egy cipzárt.
- Hová mész? – Ő már az ajtónál van, odamegyek én is. – Mindjárt eszünk…
Látom, hogy hol matat a keze, és nem szeretem. A pisztoly… gonosz dolog. Rossz. De neki a munkája része. De itt miért kell? Miért hozta el, és most miért azzal megy ki?
- Körülnézek egy kicsit, addig maradj a házban, és senkinek se nyiss ajtót. Nekem kulcsom van, tehát ha én vagyok, akkor úgyis kulcsot használok. Tessék egy másik kulcs az ajtóhoz, a telefonom is nálam van. Ha bármilyen furcsa hangot hallasz, azonnal hívj - kér, de látom, hogy komolyan aggódik. Komolyabban, mint gondoltam.
- De hová mész…? – Hiába ad egy puszit a homlokomra, aggódom. Ha itt van ez a férfi… akkor nem lesz jó, ha kint van? Könnyebben bántani tudja…
- Itt leszek a közelben, csupán csak szétnézek, látok-e idegen nyomokat a hóban, vagy autót. Nemsokára visszajövök, addig fejezd be a főzést. - Sóhajtva törődöm bele a dologba.
- Jó, megterítem az asztalt…
A szekrényhez megyek és kiveszem a tányérokat. Leteszem az asztalra és sütni kezdem a húst, de hirtelen üvegcsörömpölés üti meg a fülem. Lépek is egyet abba az irányba, de eszembe jut Oliver. Biztosan szólnom kellene neki.
Tárcsázok, kicsöng és fel is veszi.
- Mi történt? - kérdezi azonnal.
- Csak valami ág vagy állatka betörte a hátsó ajtón az ablakot. Megyek, megnézem és ragasztok rá kartont - magyarázom, de mire megüti a fülem a hangja, már látom is, mi történt.
- Ne! Xiang! Maradj ahol vagy, érted?!
- O… Oliver… - suttogom, de ahogy a fekete maszkos férfi elém lép, ugrok egyet. - Van itt vala… - A csuklóm után nyúl. A mondatot sem tudom befejezni, amit Olivernek szántam, de a hangját már hallom kintről. Kiabál, értem és utánam, én pedig rémülten nézem az ismeretlen valakit.
- Mi… mit akar? - kérdezem idegesen, hangosan kiabálva. Nem felel, csak csavar egyet a karomon, és hogy ne törjön el, fordulok egyet én is, a hátam hirtelen a férfinek csapódik. Szeretnék szabadulni, de a teste sokkal erősebb, így csak egy ütést érzek a tarkómnál. Nem ájulok el, de a fájdalom elkábít, így nem tudok tenni semmit, ahogy a hátsó ajtón egy autóhoz visz. Picit megyünk a fák közé, pont az ellenkező irányba, amerre Oliver ment, és ott egy autó. Ő szalad, látom, már látom is.
- Oliver… - Amennyire hang jön ki a torkomon, annyira hívom.
- Igyekezz már! - ordít ki valaki.
- Xiang! - Oliver…
Behajítanak egy autóba, ekkor lövés dörren. Remegve nézek ki az autó ablakán, de Olivernél van a fegyver. A férfi, aki vezet, idegesen káromkodik egyet, majd szó nélkül nyúl hátra, és miközben zárja az ajtót, már indít és megyünk is. A társa nélkül… De hova?!
Hosszú percek telnek el, mire magamhoz térek annyira, hogy előre nyúlva kezdek csapkodni, hogy megzavarjam azt, aki vezet, de egy fegyver csöve nyomódik az arcomnak.
- Leülsz, vagy szétloccsantom a fejed? - szól hátra. - Ki… ki maga? - kérdezem remegve. Félek… ő most… hova visz engem? - Oliver utánunk fog jönni! - sikítom, már idegesen.
- Előtte kereket kell cserélnie - nevet fel a férfi gonoszul. - Egyet kilőttem, annyival pont elérünk oda, ahova akarok.
- Hova? Mégis mit akar? - Egyre gyengébb a hangom. Félek. Elvisznek tőle… elrabolnak tőle. - Ugye… ugye nem apa küldte? - kérdezem, könnyekkel a szememben.
- Ki? - pillant felém. - Faszt. Oliver miatt vagyok itt. Véletlenül a fülembe jutott, hogy te vagy a fiacskája. De ahogy látom, eléggé alulöltözött vagy egy gyerekhez képest - pillant a lábaimra. Zavartan próbálom lentebb húzni a pólót. - Ne szarjál be, köcsög buzi, én a puncikat csípem. Csak kicsit meggyötröm a te kis Oliveredet - neveti.
- Mi…
Elakad a szavam.
Eszembe jut, amit Oliver mondott. Szóval ez az a férfi? Aki megszökött és meg akar ölni engem, vagy Olivert? Könnyek szöknek a szemembe, a szám elé kapom a kezem és hangosan, szuszogva veszem a levegőt. Meg fog ölni minket…?
- Ne… kérem ne - suttogom halkan. Nem kapok választ, csak röhögés.
Ami egy pillanat alatt abbamarad.
- A kurva életbe! A rohadt faszba! - ordítja. Megrémülve pillantok ki elöl, és meglátom a rendőrautót.
Olyan nagyot fékez, hogy beütöm az arcom a sebváltóba. Mire ráeszmélhetnék, hogy szédülök és fáj, már a hátsó ajtót nyitja és a hajamnál fogva rángat ki. Ekkor nézek vissza, és…
- Oliver! Menj innen! Meg fog ölni! - ordítom teli torokból, sírva, mire az öklével a hasamba üt. Nyögve öklendezek valamit, ami vagy étel, vagy vér. A hó a csupasz talpam alatt nem zavar, de… de meg fog ölni, Oliver!
- Engedd, el, Harrisonton! - kiabálja Oliver.
- Megmondtam, hogy megkeserülöd, ha beledöglök is, de kinyírom a kurvádat! - A fejemnek nyomódik a fegyver. Benn reked a tüdőmben a levegő, a szívem eszeveszett ütemben tamtamol, a könnyeim folynak. A tekintetem megtalálja Olivert, majd elszabadul a Pokol…
Valaki lő. De nem Oliver, és nem a férfi, hiszen élek. De akkor…
- Tüzet szüntess! - ordít valakire Oliver, de már késő. A férfi előre tartja a fegyvert, és elsüti, egyenesen Oliverre mutatva. Sikítva ugrok ki a férfi kezei közül, alig tudom lerázni, érzem, ahogy tépi a hajam, de Oliver vérzik!
Aztán hirtelen három lövés… az egyik eltalálja a férfit, aki mellettem esik össze, rántva engem is magával, de a lábam fájni kezd, nagyon fájni! Ahogy elesek a földön, még Olivert látom, de pont egy kemény kövön koppan az arcom, és lassan elsötétül minden.
Oliver…
Oliver
Saját zihálásomtól zúg a fülem. Annyira rohanok, hogy a tüdőm szint kiszakad a mellkasomból. Egyik kezemben a mobilom, a másikban a stukkerem, számmal hangtalan imákat morzsolok. Könyörgöm Istenem, csak érjem utol… Kérlek, add hogy sikerüljön, add hogy Xiang épségben legyen!
Hangosan sikít az autó fékje, mert a hegyre vezető egyetlen út közepén egy rendőrautó torlaszolja el az utat. Az egyik bűnöző kiszáll, maga mögött vonszolja Xiangot. A másikat már elkaptam, eszméletlenül hever a házam mögötti hókupacon, de ez itt… ez meglépett, mielőtt elkaphattam volna…
- Oliver! Menj innen! Meg fog ölni! – sikítja Xiang, és az a szemét beleöklöz a hasába, amitől összegörnyedve öklendezni kezd. Még mindig túl messze vagyok… túl messze…
- Engedd, el, Harrisonton! - ordítom.
- Megmondtam, hogy megkeserülöd, ha beledöglök is, de kinyírom a kurvádat!
Xiang halántékának nyomja a stukkerét. Ne… ne… ott a szívem, a szívemet tartja a karmai között, és én túl messze vagyok, nem érek oda… nem tudom megmenteni, el fogom veszíteni…
Fegyver dörren, már látom a hozzám kirendelt járőröket, akik a rendőrautó fedezékéből nyitottak tüzet. Ne! Még a végén eltalálják Xiangot!
- Tüzet szüntess! – ordítom, és Harrisonton felém fordítja a stukkerét, dörren a fegyver, és érzem ahogy hideg fájdalom mar a húsomba. A járőrök újra lőnek, a férfi összeesik, de Xiang is…
- Neeeeem! – ordítom térdre rogyva, és félőrülten, négykézláb kúszom oda hozzá, karjaimba veszem és megfordítom. Vérzik a homloka, a combján lőtt seb, és a hó körülöttünk egyre vörösebb. Hozzánk rohannak a rendőrök. – Hívjatok mentőt! Hozzatok elsősegélyládát, csináljatok valamit! – rekedtre kiabálom magam, és kezd elhomályosulni minden körülöttem. Lerángatom magamról a kabátom, Xiang köré csavarom, mert még mindig meztelen, csak az én nagy pólóm van rajta… Xiang… Xiang…
- Xiang… Xiang… meg ne halj nekem… Xiang… - kántálom rekedten, úgy ölelem és ringatom a karjaimban, mint egy kisgyermeket. Nem mozog, nem beszél… Nem tesz semmit, és én úgy érzem, ebbe bele fogok őrülni… - Xiang… Xiang…
A mentősök és a rendőrök együttesen fejtik le róla a kezeimet, és elviszik mellőlem, és amikor becsukódik mögötte a mentőautó, lenézek a földre. Minden vörös, minden csupa vér… A halott fickó nincs messze tőlem, már letakarták egy fekete takaróval. A karomból lassan csordogál a vér.
- Jöjjön, had lássuk el a sérüléseit – hallom egy nő hangját.
*
A kórházban, a műtő előtt várok. Mellettem George és a felesége ülnek. Nyílik az ajtó, a kilépő zöldruhás felénk lépked, mi pedig felállunk, és feszülten várjuk mit fog mondani. Odalent a baleseti ambulancián nem mondtak semmit, csak hogy ki kell szedni belőle a golyót, és semmi mást.
- Hogy van, Xiang? Rendbe jön? – kérdezem, a hangom teljesen rekedt a sok ordítás miatt.
- A műtét sikerült, a lőszert eltávolítottuk. Nem okozott komoly károkat a lövedék, a combizomban megállt, így a vérvesztesége is kevés volt. Elhelyezik egy kórteremben, és két nap múlva elvihetik haza. Néhány hétig kímélnie kell majd a lábát, és fokozatosan kell majd visszaterhelni, de ezekről majd később.
Hálásan megölelgetem az orvost, majd nem sokkal később kitolják a műtőből a kábán pislogó sápadt kis szerelmemet, és egy közeli kórterembe tolják, gyengéden áthelyezi a műtőssegéd az ágyra, az ápolónő pedig betakarja remegő kis testét.
- Oliver… - nyafogja édesen. – Oliver… Oliver…
- Itt vagyok – hajolok fölé, megfogom hideg kezecskéjét. Kábán mosolyog fel rám, könnyesek a szemei.
- Hát élsz? Nem haltál meg? – Megint az anyanyelvén beszél.
Felemelem a kezecskéjét, megcsókolgatom, arcomra teszem és lemosolygok rá.
- Kutya bajom, csak a karomat horzsolta egy golyó, ne aggódj értem.
- Olyan boldog vagyok… azt hittem… azt hittem…
- Sssss… semmi baj, látod, itt vagyok. Minden rendben van most már, nyugodj meg. – Megpuszilom a homlokát, érzem hogy arcomról hajamra kúszik a kezecskéje, és belemarkol jó erősen. Engedek az erőszaknak, és hagyom hogy lehúzzon magához egy csókra. Letörlöm ujjaimmal a kicsorduló könnyeit, és végre egy nyugodt sóhaj fakad fel a mellkasomból.
Xiang
Álmomban látom Olivert. Fehér ruhában van, a tengerparton, ahova menni szoktunk. Áll, és
mosolyog. Mögötte a naplemente festi át az eget, ő maga pedig olyan tőle, mintha ragyogna a teste. Az egész teste fényben úszik, és rám mosolyog, nekem integet. Pici hullámok nyaldossák csupasz lábait, hiszen nincs rajta semmi, se cipő, se papucs. Bokáig érő, fehér nadrágjában áttetszik a lábainak vonala, és annyira… szép. Sírva fakadok, annyira szép. Könnyezve integetek neki vissza, és indulok el felé. Nehéz menni. Mintha mázsás súlyok lennének a lábamra kötve, és egyre lassabban haladok, ő pedig egyre messzebb van. Nem tudom elérni… de miért nem?
Hirtelen szakadok ki az álomból. Fájni kezd a fejem, a lábam, és akárhogy igyekszem, nem látok. A szemem is fáj…
- Doktor úr! Felébredt! - hallok meg egy hangot. Férfié, de nem Oliveré.
- H… hol vagyok? - kérdezem.
- Nyugodj meg - hajol felém ismét valaki.
Az, hogy kórházban vagyok, már eljutott a tudatomig. De az, hogy itt vagyok és nincs itt Oliver, rosszat sejtet…
- Melyik kontinensen vagyok? - kérdezem félve. Nem felel, felvont szemöldökkel néz rám a férfi. - Kérem… ugye nem Ázsiában vagyunk?
Felsóhajt, és egy mappát kap elő. Lapoz párat, majd olvas egy kicsit.
- Nem, nem Ázsiában vagyunk, ne félj. Ez még mindig Amerika.
Ekkor még valaki az ágyhoz lép.
- Mi történt?
- Semmi, doktor úr, csak meg akart bizonyosodni róla, hogy még Amerikában van-e.
- Rendben. Akkor vigyük át a kórterembe. Már várják a hozzátartozói.
Felcsillan a szemem és sóhajtok. Szóval minden rendben? Oliver is itt van? Akkor még él…
Ahogy áttolnak, máris szólongatni kezdem.
- Oliver… - szólítom meg. – Oliver… Oliver…
- Itt vagyok. – Felém hajol és megfogja a kezem. A szemeimbe könnyek gyűlnek, hiszen itt van… tényleg itt van!
- Hát élsz? Nem haltál meg? – Muszáj tudnom… biztosan tudnom! A kezemre csókol.
- Kutya bajom, csak a karomat horzsolta egy golyó, ne aggódj értem.
- Olyan boldog vagyok… azt hittem… azt hittem…
- Sssss… semmi baj, látod, itt vagyok. Minden rendben van most már, nyugodj meg. – Hiába érzem az ajkait az arcomon, nem elég. A hajába csúszik a kezem és elkezdem lefelé húzni. Ő megérti, és engedi, így pillanatokkal később már érzem az ajkait az ajkaimon.
Most nyugszom csak meg, most fogom fel, hogy ez nem álom. Itt van, velem van, hiszen csókol. Érzem őt!
Halk köhögésre válunk szét, de nem engedem távolodni.
- Jól vagy, Xiang? - hallom meg George hangját, majd megáll az ágyam mellett. Ekkor lép be a felesége.
- Jaj kicsikém! Nem fáj semmi? Ugye jól vagy?
Elmosolyodom. Igen, tényleg ők a családom:
- Tudom, hogy Oliver jól van, így már jól vagyok. - Megszorítom a kezét. - De nektek nem esett bajotok, ugye? - kérdezem George-tól.
- Nem, mi akkor indultunk haza, mikor megtudtuk, hogy mi történt. A gyerekek a szüleimnél vannak, nem lesz bajuk, és nekünk sem lett.
Hirtelen eszembe jut a nyakláncom. Ijedten engedem el és kapok a nyakamhoz, de benne van. Felsóhajtok, szerencsére nem szakadt el!
- Mi a baj? - hajol felém Oliver.
- Csak megrémültem, hogy elvesztettem. De nem - felelem.
- A karkötőm is megvan még - mosolyog rám.
- Mikor mehetünk haza? Gombóc biztosan magányos - teszem hozzá.
- Az orvos szerint két nap. Utána még vigyázni kell, de két nap múlva kiszabadulsz innen - feleli George.
- Mit főzzek neked, kicsikém? Levest? Zöldségeset? - hajol hozzám George felesége.
- Igen, az remek lesz, köszönöm - mondom mosolyogva.
- Rendben, akkor felhívom a nagyiékat, hogy rendben van-e minden, mindjárt jövök - jegyzi meg, és kisiet.
- George, a feleséged tudja, hogy mi… hogy én szeretem Olivert? - kérdezem George felé fordulva.
- Nem mondtam neki, de szerintem sejt valamit. Most is azért jött be utánam, mert sejtettem, hogy egymásba gabalyodtok azonnal - vigyorogja.
Elpirulok, és megszorítom Oliver kezét.
Már minden rendben.
* * *
Éjszakára is bent marad velem. Nem örültek neki, de az orvos aranyos volt és megengedte, George pedig hozott neki tiszta ruhát. Örülök, ha itt van, hiszen nyugodt vagyok és nem félek semmitől. Rémálmaim sincsenek, de azt megbeszéltük, hogy holnap nem biztos, hogy megengedik megint. De ha nem, akkor sincs baj, csak alszom egyet és ismét otthon lehetek, ami egész jó alkunak látszik. George szerint amúgy sem mehet vissza még Oliver dolgozni, hiszen nem vennék sok hasznát ha rajtam kattog az agya, így a sérülésre hivatkozva maradhat otthon velem egy kicsit.
Az ágynak van egy kis része, amit ki lehet húzni, és egy másik ágy van belőle, azon alszik ő. Mikor kinyitom a szemem, már hajnalodik odakint, de látom, hogy ő nem alszik.
- Mi a baj? - kérdezem halkan. - Miért nem pihensz?
- Itt nehezen lehet aludni - mosolyog rám. - De te még aludj kicsit.
- De ha neked sem jó, akkor én sem alszok - jelentem ki, és picit fentebb húzom magam.
- Hogy vagy?
- Picit szédülök, és a lábam fájdogál, de elviselhetőbb, mint tegnap. De az lesz az igazán jó, ha végre kettesben lehetünk otthon. - A kezéért nyúlok és ő adja is, sőt, mellém ül az ágyra. - Tudod, mennyire megijedtem, mikor láttam, hogy vérzel? Rettegtem, hogy valami nagy baj van! Annyira féltem - sóhajtok fel reszketegen, ahogy eszembe jut minden.
- Én is féltem, mikor láttam, hogy megsérültél. Rossz volt… nagyon rossz.
- Tudod mitől rettegek, Oliver? - nézek rá. - Tudom, hogy szereted a munkád és sosem kérném, hogy hagyd ott. De néha arról álmodok, hogy nem vagy itthon, és csengetnek. Én kinyitom az ajtót, és egy rendőr közli, hogy szolgálatteljesítés közben… - Be sem tudom fejezni. Az ajkamba harapva kezdek könnyezni. - Belehalnék, ha elveszítenélek, Oliver. Nem tudok és nem akarok nélküled élni…
Oliver
Bejön George és Susan is, kedvesek és figyelmesek vele.
- Jól vagy, Xiang?
- Jaj kicsikém! Nem fáj semmi? Ugye jól vagy?
- Tudom, hogy Oliver jól van, így már jól vagyok. De nektek nem esett bajotok, ugye?
- Nem, mi akkor indultunk haza, mikor megtudtuk, hogy mi történt. A gyerekek a szüleimnél vannak, nem lesz bajuk, és nekünk sem lett.
Xiang rémülten kutatni kezdi a takaró alatt.
- Mi a baj?
- Csak megrémültem, hogy elvesztettem. De nem – mondja, és a nyakláncába kapaszkodik.
- A karkötőm is megvan még – mosolygok rá megnyugtatóan.
- Mikor mehetünk haza? Gombóc biztosan magányos.
Már vártam a kérdést. Szívem szerint most azonnal hazavinném, de még nincs annyira jól, az orvosi utasításokat szigorúan be kell tartani.
- Az orvos szerint két nap. Utána még vigyázni kell, de két nap múlva kiszabadulsz innen.
- Mit főzzek neked, kicsikém? Levest? Zöldségeset? – kérdi Susan. Nagyon szép tőle, egyfajta pótanyja Xiangnak, akinek ugyan nincsenek szülei, de pótanyja és pótnagymamája (a szomszéd néni) már van.
- Igen, az remek lesz, köszönöm.
- Rendben, akkor felhívom a nagyiékat, hogy rendben van-e minden, mindjárt jövök.
Magunkra hagy minket, Xiang pedig George felé fordul.
- George, a feleséged tudja, hogy mi… hogy én szeretem Olivert?
- Nem mondtam neki, de szerintem sejt valamit. Most is azért jött be utánam, mert sejtettem, hogy egymásba gabalyodtok azonnal – válaszolja mosolyogva.
Xiang édesen elpirulva szorongatja a kezemet, ahogy én is az övét.
* * *
Vele alhatok éjjel. Egy magánkórteremben vagyunk, ami borsos összegbe kerül, de megengedhetem magunknak, így nem probléma. A berendezés is kellemesebb a szokványos rideg kórtermeknél. Az ágya kétszemélyes, alul kihúzható belőle egy másik matrac, így azon pihenek. Xiang sokat mocorog, én pedig csak bámulom a plafont. Közeleg a hajnal.
- Mi a baj? – kérdezi, amikor észreveszi hogy ébren vagyok. - Miért nem pihensz?
- Itt nehezen lehet aludni. De te még aludj kicsit.
- De ha neked sem jó, akkor én sem alszok.
Nincs értelme papolni neki a pihenés fontosságáról, mert ő annál makacsabb természet.
- Hogy vagy? – kérdezem inkább.
- Picit szédülök, és a lábam fájdogál, de elviselhetőbb, mint tegnap. De az lesz az igazán jó, ha végre kettesben lehetünk otthon. – Megfogja a kezemet, és én feltápászkodom és mellé ülök. - Tudod, mennyire megijedtem, mikor láttam, hogy vérzel? Rettegtem, hogy valami nagy baj van! Annyira féltem…
- Én is féltem, mikor láttam, hogy megsérültél. Rossz volt… nagyon rossz.
- Tudod mitől rettegek, Oliver? Tudom, hogy szereted a munkád és sosem kérném, hogy hagyd ott. De néha arról álmodok, hogy nem vagy itthon, és csengetnek. Én kinyitom az ajtót, és egy rendőr közli, hogy szolgálatteljesítés közben… Belehalnék, ha elveszítenélek, Oliver. Nem tudok és nem akarok nélküled élni…
Magamhoz ölelem, vigasztalón simogatom a haját. Felizgatta magát, de most nem tudom megnyugtatni.
- Sajnálom, Xiang. Szeretnélek megnyugtatni és azzal bíztatni téged, hogy nem lesz semmi bajom, vagy otthagyom a munkámat, de nem tehetem. Ez a hivatásom, gyermekkorom óta erre készültem, erre tettem fel az életemet, ennek köszönhetem azt is, hogy rád találtam. Annyit ígérhetek, hogy ugyanolyan jól fogok vigyázni magamra, ahogy eddig is tettem, okés?
Szipogva biccent, és nyakamba puszil.
***
A karjaimban viszem, úgy lépek be a lakásajtón. Mielőtt kiengedték a kórházból, hazahoztam a kunyhóból a cuccainkat, így amikor besétálok a nappaliba, Xiang boldog sikkantással fogadja a sarokban világító karácsonyfát és az ajándékait, majd a következő nagy öröme akkor éri, amikor leteszem a kanapéra és Gombóc féltonnás habteste az ölébe csapódik, éktelenül hangos reszelős dorombolással. Xiang vidám kacagással öleli magához az elhízott macskát.
Lehajolok hozzá, kapok egy mosolygós csókot.
- Köszönöm, Olvier. Annyira szeretlek!
- Szívesen szépségem. Későre jár, rendelek valami vacsorát. Mit ennél?
Amíg felsorolja a kívánságlistáját – hiszen farkaséhes -, addig betakarom egy takaróval és keze ügyébe teszem a tévé távirányítóját. A kórházban volt a kórteremben egy tévé, amin valami vámpíros sorozat ment esténkén, és teljesen rákattant.
Amíg megérkezik az ételfutár, felhozom a kocsiból a rengeteg virágot meg plüssállatot, amit a barátai hoztak a kórházba neki, majd letusolok, átöltözöm. Végre csöngetnek. Xiang boldog mosollyal tapsikol, amikor egy tálcára pakolva beviszem neki a sok finomságot, amit kért.
Xiang
Magához ölel, ami jól is esik most. Nagyon…
- Sajnálom, Xiang. Szeretnélek megnyugtatni és azzal bíztatni téged, hogy nem lesz semmi bajom, vagy otthagyom a munkámat, de nem tehetem. Ez a hivatásom, gyermekkorom óta erre készültem, erre tettem fel az életemet, ennek köszönhetem azt is, hogy rád találtam. Annyit ígérhetek, hogy ugyanolyan jól fogok vigyázni magamra, ahogy eddig is tettem, okés?
Biccentek, hiszen sosem akarnám, hogy miattam otthagyja. Csak… csak vigyázzon magára.
* * *
Végre eltelik a két nap és mehetünk haza. Alig várom, hogy kettesben legyünk a megszokott kis lakásunkban, hiszen sokat jelent, ha nem kell aggódnom, hogy egy puszinál bejön az ápoló és fura szemekkel néz… jobb ez így. Pláne mikor meglátom, hogy itt van a fánk, az ajándékok, így különösen jó, boldogan sikkantok fel az ölében! Letesz a kanapéra, még el sem helyezkedem, már érkezik is a mi édes cicánk, hatalmas puffanással esve rám. Imádom Gombócot! Nagyon!
- Köszönöm, Oliver. Annyira szeretlek! - mosolygok rá a csók után.
- Szívesen szépségem. Későre jár, rendelek valami vacsorát. Mit ennél?
Hu, hát milli dolgot, de csak a legszükségesebbeket válogatom, és amíg ő rendel és felhozza a kocsiból a plüsseimet és a virágaimat, addig én Gombócot engesztelem a két napért.
Mire lezuhanyozik és átöltözik, ideér a vacsora is, és tálcán hozza be nekem. Gombóc illedelmesen mászik le, hogy enni tudjak.
Oliver mellém ül, és együtt eszünk. Vicces és kellemes, ahogy etetem, ő is mosolyog, én nevetek. Szeretek vele lenni. Nagyon szeretek…
De talán pont azért, mert a kórházi ételek nem voltak finomak és nem ettem sokat, most nem bírok, így a felét is alig bírom annak, amit kértem.
- Semmi baj, beteszem a hűtőbe - mosolyog rám.
- Csinálsz nekem kakaót? - pislogok rá. Bólint, adok érte egy puszit és megy is. Hallom, ahogy pakol, majd megcsinálja a habos kakaómat, és be is hozza. Amíg megiszogatom, körbenézünk a tévében, majd felveti, hogy települjünk be a hálóba. Esetleg beszélgetünk egy kicsit vagy valami ilyesmi, de ő még nem tudja, hogy nekem más terveim vannak ma estére. Magamban mosolygok, hiszen már mindent elterveztem, hogy ne erőltessem meg a lábamat sem, és mégis… legalább egy kis valami történjen.
- Szóval, már jól vagyok - mosolygok rá, és végigsimítok a combján.
- Biztos vagy benne? - kérdezi halkan.
- Teljesen. - Közelebb fészkelem magam. - Teljesen biztos, és láttam egy ügyes dolgot is, amivel nekem nem is kell dolgoznom. - Lassan az ágyéra vezetem az ujjaimat, és lágyan simogatni kezdem alsón keresztül.
- Szóval előre eltervezted - sóhajt fel.
- Még szép. - Benyúlok és elkezdem simogatni.
- És mit kellene tennem ehhez az ügyes dologhoz? - kérdezi, lehunyt szemekkel rekedtes hangon.
Elengedem, és felülök. A fejem a támlának támasztom, a hátamra fekszem, majd intek neki.
- Ülj rám.
- Hogy mi? - kérdezi, de már mozdul. - Honnan látsz te ilyen dolgokat? - kérdezi.
- Láttam egy olyan műsort a tévében... - ismerem be elpirulva. - Amikor este sokáig dolgoztál.
A mellkasom felett áll meg, ami nekem pont jó. Lehúzom az alsót és körbenyalva az ajkaimat, kényeztetni kezdem. Először nagyon lassan, csak a tetejét szívva meg, majd fokozatosan egyre inkább a számba fogadom, amíg teljesen nem sikerül. A nevem nyögi és a támlának támaszkodik, amíg én elkezdem kényeztetni. Egyre gyorsabban, egyre lentebb tolva az alsót. Hogy rendesen tudtam tartani, a fenekébe markolok, de semmi olyan szándékom nincs. Viszont… Olivernek mindig ennyire izmos és kemény feneke volt? Hm. Még sosem figyeltem meg. Az enyém nem ilyen formás. Legalábbis érintésre.
- Xiang… - nyög fel, mikor már érzi, hogy közel jár, és én is érzem, így elengedem.
- Tudod Oliver - pillantok fel rá -, van egy olyan dolog is, amivel azt is csinálhatjuk és nem kell a lábamat terhelni - mosolygok rá.
Oliver
Egy finom vacsora és meleg kakaó után jön a lefekvés. Kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, sérült lábát egy kispárnára támasztom, beveszi a fájdalomcsillapítóját is, majd hozzám bújik, amennyire ez csak lehetséges.
- Szóval, már jól vagyok – mosolyog fel rám édesen, keze meztelen combomon végigsimít. Ismerem ezt a pillantást, pontosan tudom mi jár a csinos fejecskéjében.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen. Teljesen biztos, és láttam egy ügyes dolgot is, amivel nekem nem is kell dolgoznom.
Keze a boxer alsómon keresztül a már félig merev farkamra siklik.
- Szóval előre eltervezted – akadozik a légvételem, már ennyitől is, pláne amikor ujjait a ruhába csúsztatva rámarkol és lágyan megszorítja…
- Még szép.
- És mit kellene tennem ehhez az ügyes dologhoz? – rekedt a hangom, behunyt szemekkel adom meg magam neki. Úgyis mindig az történik, amit ő akar…
Elhúzódik tőlem, a hátára fekszik és int nekem vékony kezével.
- Ülj rám.
- Hogy mi? – nézek rá hülyén, aztán leesik mit akar, azt akarja hogy térdeljek a mellkasa fölé, hogy le tudjon szopni. - Hol látsz te ilyen dolgokat?
- Láttam egy olyan műsort a tévében... Amikor este sokáig dolgoztál.
Kipirulva néz rám, nagyon édes. Ezek szerint minden aggodalmam elmúlhat, hiszen már egy ideje erről ábrándozik, a sötét múltját pedig sikerült elzárnia egy mély fiókba. Az én Xiangom pornót nézett?! El sem hiszem… halk hördüléssel engedelmeskedem neki, és amikor megkapaszkodok a fából faragott fejtámlában és lenézek rá, éppen abban a pillanatban veszi a szájába a merevedésemet.
- Istenem, Xiang… - nyögöm, ujjaim elfehérednek a kapaszkodómon. Szégyenszemre azonnal képes lennék… hahh… Kiejt a szájából, sötét szemei csillognak a kislámpa félhomályában.
- Tudod Oliver, van egy olyan dolog is, amivel azt is csinálhatjuk és nem kell a lábamat terhelni.
Ez a csábító mosoly…
Komolyan nézek le rá, habár eléggé nehezemre esik, amikor ajka pillangószárny könnyedségével cirógatja makkomat, így várja a választ. Rekedt a hangom.
- Fogalmad sincs, milyen mocskos gondolatok kavarognak most a fejemben, Xiang. Legszívesebben kegyetlenül megdugnálak itt és most…
Nagyra nyílnak a szemei, de nem félelmet, hanem vágyat látok, zihálni kezd és ujjai erősebben rámarkolnak a farkamra.
- Oliver, akkor csináld… Kérlek!
Hajába bújnak ujjaim, és egy határozott, de nem fájdalmas mozdulattal a szájába vezetem újra a farkamat.
- Fejezd be amit elkezdtél! – morgom fújtatva. – Utána megbesz… Hah! – kiáltom, mert hirtelen erőteljesen megszívja, és nekem ennyi elég is, csillagokat látva robbanok szét puha és forró ajkai között. – Xiang!
Hangosan zihálva terülök el mellette, magamhoz ölelem és hajába fúrom arcomat.
- Sajnálom – suttogom, és meglepetten emelem fel a fejem, amikor a hajamba tép ujjacskáival. Kipirult az arca, ajkait mérgesen összeszorítja.
- Ha nem akarod csinálni, akkor legalább segíts nekem, Olvier! – mondja duzzogva. Mosolyogva puszilom meg a csücsörítő száját, és nem fordítja el, így elmélyül a csókom, nyelvemmel felfedezem a szájának édes ízét és a saját spermám sós zamatát. Megteszem neki, hiszen bármit megtennék érte, de sebesülten és fájó lábbal megdugni nem fogom.
*
Már este hét van. A kocsiban a rádió épp a híreket mondja. Megcsörren a mobilom, a kijelzőn Xiang neve.
- Szia, Oliver – hallom édes hangját a kihangosítóból. Elmosolyodom.
- Szia. Mit szeretnél?
- Mikor érsz haza?
A műszerfalon lévő órára nézek, majd megállok a piros lámpánál.
- Még fél óra. Beugrom a tisztítóba a…
- Hagyd most azt, légyszi – az utolsó szót elnyújtja, akár egy kisgyerek. – Siess haza!
- Történt valami?
- Csak siess!
Bontja a vonalat, amit soha nem szokott ilyen hirtelen és gyorsan. A gázra taposok, és alig öt perc alatt már a ház alagsori parkoló szintjén vagyok. Lerúgom magamról a kocsit, és meg sem várom a liftet, hármasával veszem a lépcsőfokokat, és szinte berontok a lakásajtón.
- Xiang!
- A hálószobában! – hallom, és máris ott vagyok az ajtóban. Zihálva támaszkodom az ajtófélfának, és csak fokozatosan és lassan jut el a tudatomig a látvány. Xiang az ágyamon majdnem pucéran, illatos gyertyák és halk zene.
- Mi a…?
Feltérdel, fenekét izgatóan kitolja, és úgy néz rám. Jézusom, a látványtól máris haptákban áll a dákóm…
- Meggyógyultam.
- Igen…? – hápogom kábultan, szemeimmel falom a látványát. Egy áttetsző fehér kendő van a derekán, mindent sejtet, minden átlátszik rajta, és egyszerűen nem tudom eltépni róla a szemem. – És miből gondolod?
- Abból, hogy letelt a két hét, amit kialkudtál Oliver. Ma éjjel nem utasíthatsz el…
Lemászik az ágyról, és könnyed, kecses léptekkel közelít felém. Elgyengülnek a térdeim a látványtól. Xiang… olyan hihetetlenül szép és szexis…
Megáll előttem, és mellkasomra simítja kezeit, még mindig lihegek, annyira siettem haza, de nem bánom, mert megérte. Mutatóujjával hívogat, hogy hajoljak le hozzá egy csókért. Elmosolyodva csókolom meg, karjaim dereka köré fonódnak, magamhoz szorítom. Megkapaszkodik a nyakamban, és fürgén a derekam köré kulcsolja combjait, így az ölemben sétálok vele az ágyig. Eldőlök, és a hátamra érkezem, ő pedig kuncogva ül a csípőmre, és miközben fogaival az alsóajkamat harapdálja, kezecskéi fürgén kioldják az övemet.
- Xiang, biztos vagy benne…? Tényleg ezt akarod?
Felemeli a fejét, hogy közelről a szemembe nézhessen, orrocskája megérinti az enyémet, arcán édes mosoly van.
- Igen. Ne félts engem, nem fogsz fájdalmat okozni, és nem fogod feltépni a lelki sebeimet sem. Tudom, hogy ettől félsz a legjobban, de hidd el, Oliver: készen állok rá. Már nagyon régóta készen állok, és ha még egy percet várnom kell, nagyon… - szétrántja az ingemet, a gombok aprópénzként gurulnak szét és halkan koppannak a padlón - …mérges leszek.
Körmeivel piros csíkot húz mellkasomra, és én kéjesen felmordulok, mert tudja hogy imádom, ha karmol.
- Kis vadmacska – morgom mosolyogva. – Rendben, akkor már csak annyit árulj el, hogyan képzelted el az elsőt velem?
Csípőjével finoman körözni kezd az ágyékomhoz dörgölőzve a nadrágomon keresztül, amitől csillagokat látok, és formás combjaiba markolok ujjaimmal. Selymes bőre alatt ruganyos izmok feszülnek, őrjítően jó érzés.
- Minden létező pózban… - nyöszörgi aranyosan, ajkába harapva, félig lehunyt szemekkel, vágytól reszketve. Úristen! – De nagyon szeretnék lovagolni rajtad, ahogy a faházban is majdnem csináltuk… Szabad?
Kezei már a nadrágomat rángatják, így megemelem a csípőmet, hogy lehúzhassa rólam az alsóval együtt.
- Bármit, Xiang – fújtatom, amikor már teljesen meztelenül fekszem alatta. Tetszik neki a válaszom, mert mosolygós szerelmes csókot kapok tőle. Kezeim szabadon garázdálkodnak a testén, élvezettel simítom, tapogatom minden porcikáját, végül formás és kemény fenekének kis félgömbjeibe markolok. Kezecskéi a farkainkat összefogva szorgoskodnak. Amikor megérintem ujjbegyeimmel bejáratát, kéjesen belenyöszörög a nyakamba.
- Add ide a síkosítót a fiókból – dörmögöm neki, és ő engedelmesen kinyúl, belekotor a fiókba. Néhány másodperc múlva már csúszós ujjakkal cirógatom a fenékpartját, és ő nyöszörögve ringatózik felettem. Becsúsztatom egy ujjamat, és a torokhangú nyögésétől kis híján beleélvezek a tenyerébe. Jól felkészült, tisztára öblítette magát a beöntő pumpájával, amit még régen vettünk, mert a műtét után heteken át használnia kellett. Tényleg biztosra ment a ma estével… Istenem, ha belegondolok, hogy percek múlva végre szeretkezni fogunk…
Vad nyöszörgéssel lovagol az ujjaimon, már kettő van benne.
- Oliver, el fogok… Oliver, elég volt az ujjaidból… - nyöszörgi, és lassan kihúzom belőle. Vad riszálásba, hastáncba kezd rajtam, pont úgy törleszkedik és dörgölőzik, ahogy a faházban tette, amikor nem sokon múlott, de most… most már lehet neki, és amikor a makkom már becsúszik forró és nedves puhaságának kínzó szorításába, megfeszülök és hangosan felnyögök.
- Oliver! Oliveer! – nyüszíti, megfeszül felettem, és amikor teljes hosszában már benne vagyok, mozdulatlanná dermed.
- Xiang, jól vagy? – kérdezem aggódva, de elfúló hangon. Ívbe feszül a teste, és a következő pillanatban torkából kéjes nyöszörgés tör fel, és beteríti spermájával a hasamat, még a mellkasomra is jut belőle, olyan intenzíven élvez. Körmei a csípőjét fogó kezeimet és alkaromat karistolják. Gyönyörűen élvez… Már ennyitől, a látványától, és a farkamat összepréselő édes gyötrelemtől én is megfeszülök, ágyékomban ezer tűszúrással terjed szét a bitang erős orgazmus, és amikor kiteljesedik, kiáltva áramlik ki belőlem a kéj.
- Istenem… Oliver… fantasztikus… ez fantasztikus… ! - zihálja felettem, miközben én újra és újra megrándulok alatta. Még kemény a farkam, így ő lassan körözni kezd a csípőjével, spermától lucskos farkam ki-be csúszik a fenekében, cuppogó nedves hangjától újra felizgulunk, és alig néhány perc múlva Xiang ismét a gyönyör hullámain lovagol rajtam. Ezúttal tovább bírom, és mire újra elélvezek, ő már harmadszor jut a csúcsra. Félájultan hengeredik le rólam, és elterül mellettem.
Zihálva, levegőt harapva fekszünk így ki tudja meddig. A hátát simogatom, vállát puszilgatom és izzadt testére ráhúzom a takarót is. Lassan, kábán felém fordul, és lusta mozdulattal az oldalamhoz bújik.
- Jól vagy? – kérdezem, izzadt homlokára adok egy puszit.
- Olyan fáradt vagyok, pedig még szeretném csinálni… - motyogja kínaiul. Tényleg fáradt lehet, mert az anyanyelvén beszél. Halkan felnevetek.
- Előttünk az egész éjszaka, és utána az összes nappal és éjszaka. Hidd el, annyit fogjuk csinálni, hogy unni fogod – súgom neki, lágyan megharapdálom egyik kezecskéjének ujjait.
Xiang
- Yuin, mi a helyzet? - szólok bele a telefonba, mikor végre elérem a konyhából. Pont oda tettem, ahol nem érem el simán, de a húst nem hagyhatolm itt, mert rögtön megég.
- Hogy vagy?
- Már kifejezetten jól. Jössz át? - kérdezem. A fejemben napok óta kész a terv, csak szükségem van hozzá Yuin segítségére.
- Igen, csináltam egy kis epres sütit, tudod azt a nagyon édeset, szóval viszek - mondja mosolygós hangon.
- Akkor hoznál nekem egy hófehér strandkendőt?
Bamm. Pár pillanat csend, szinte hallom, ahogy gondolkodik.
- Minek neked egy fehér strandkendő?
- Csak… hozz egyet! Tudsz?
- Persze, szemben Chenéknél láttam. Akkor viszek azt is. De elmondod, hogy mire kell, igaz?
- Majd ha itt leszel! Siess, mert ötkor menned is kellene.
- Xiang, még ott se vagyok, ne küldj már el! - nevet bele a telefonba.
- Ha elmondom az okokat, meg fogod érteni te is - jegyzem meg, és elköszönünk.
Ma. Ma lesz a napja, hiszen napra pontosan most telt le a két hét. Ezért kell a kendő, így fogom elcsábítani! Nem fog tudni nemet mondani, hiszen ő is akarja, mondta legutóbb is.
* * *
Yuin el is ment, már el is készültem. Már hét óra van, így a kezembe veszem a mobiltelefonomat és felhívom.
- Szia, Oliver – köszöntöm.
- Szia. Mit szeretnél?
- Mikor érsz haza?
- Még fél óra. Beugrom a tisztítóba a…
- Hagyd most azt, légyszi – kérem azonnal. – Siess haza!
- Történt valami?
- Csak siess!
Bontom a vonalat, hiszen tudom, hogy odafigyel a részletekre, és mivel ilyet sosem csinálok, tényleg sietni fog.
Nem is csalódom, tíz perc sem telik el, már hallom az ajtót és a hangját.
- Xiang!
- A hálószobában!
- Mi a…? - kérdezi, amikor meglát. Feltérdelek, és a kendővel - csak a kendővel - elfedett fenekemet felé tolom.
- Meggyógyultam.
- Igen…? És miből gondolod?
- Abból, hogy letelt a két hét, amit kialkudtál Oliver. Ma éjjel nem utasíthatsz el…
A lehető legérzékibben mászok le és indulok el felé. Megállva aztán a mellkasát kezdem simogatni, ő hangosan szedi a levegőt. Aztán mikor hívom, elhajol és megcsókol, én pedig a karjaiba mászok. Az ölébe visz az ágyig, de most ő kerül alulra, én rá ülök.
- Xiang, biztos vagy benne…? Tényleg ezt akarod? - kérdezi, mikor vetkőztetni kezdem.
- Igen - felelem komolyan és őszintén. Yuin is ezt kérdezte, de neki is csak azt tudtam mondani, amit Olivernek. - Ne félts engem, nem fogsz fájdalmat okozni, és nem fogod feltépni a lelki sebeimet sem. Tudom, hogy ettől félsz a legjobban, de hidd el, Oliver: készen állok rá. Már nagyon régóta készen állok, és ha még egy percet várnom kell, nagyon mérges leszek - jelentem ki, és szétszakítom az ingét. Nagyon akarom, nagyon vágyom már rá…
- Kis vadmacska. Rendben, akkor már csak annyit árulj el, hogyan képzelted el az elsőt velem?
Igen! Nyert ügyem van, hiszen azt mondta: rendben. Ringatni kezdem magam, tovább fokozva benne a vágyat.
- Minden létező pózban… De nagyon szeretnék lovagolni rajtad, ahogy a faházban is majdnem csináltuk… Szabad?
Leveszem róla a nadrágot is. Látom, hogy fel van ő is izgulva, hiszen éreztem is nadrágon keresztül, hogy mennyire kemény.
- Bármit, Xiang.
Mosolyogva csókolom meg, míg ő simogat engem és mindenhol ott vannak a kezei. Imádom… Pláne, amikor ujjai a fenekem partjai közé siklanak. A nyakába nyöszörgök és amikor a síkosít kéri, odaadom neki, hiszen akkor tényleg meg fogja tenni. Most tényleg… hiszen elkezd tágítani.
Furcsa érzés. Ahogy erre készültem, végig gondolkodtam. nem tudom, hogy mi lesz, de abban biztos vagyok, hogy baj nem. Hiszen sosem okozna nekem olyan fájdalmat, mint bárki a múltban. Ha azt akarná, már rég megtette volna ezt, és ne várt volna eddig, csak hogy én felkészüljek.
Szinte lovagolok az ujjain, de érzem, hogy közel vagyok és nem szeretnék most úgy elmenni, hogy még magamban sem éreztem! Nem, azt semmiképpen sem…
- Oliver, el fogok… Oliver, elég volt az ujjaidból… - kérem, mire ő meg is teszi. Kihúzza az ujjait.
Nem várom, hogy ő irányítsa belém magát, én kezdek el mozogni, amíg meg nem érzem magamban. Először csak picit… de már ez is észbontó élmény. Pláne amikor teljes hosszában belém csúszik. kemény, feszít és Oliver! Nem is kell több, teljesen más, mint bármikor, amikor eddig ezt kellett csinálnom, el is élvezek. Szuszogok, érzem, ahogy ő is megremeg, magamban érzem őt, követ engem. De mindketten érezzük, hogy itt még nincs vége.
Mozogni kezdek ismét.
- Istenem… Oliver… fantasztikus… ez fantasztikus… !
A hangok, az illatok, a teste, a közelsége és az az érzés, ami a mellkasomat is szét akarja szaggatni… fergeteges élmény.
Mire ő elélvez bennem ismét, én még kétszer megteszem, hiszen már a gondolattól is csillagokat látok, hogy mit is teszünk most. Pláne érezni… sosem hittem volna, hogy ez ennyire izgató is lehet. Ennyire más, ennyire különböző mindegyiktől.
Fáradtan, hangosan szuszogva csúszok le róla és mellé fekszem a hasamra. Ő simogat, ölelget és csókol, kapok takaró is. Tudom, hogy neki is nagyon sokat jelentett ez az élmény.
- Jól vagy? – kérdezi, még mindig kedvesen becézgetve ujjaival és ajkaival a testemet.
- Olyan fáradt vagyok, pedig még szeretném csinálni… - jegyzem meg, de beszélni is fárasztó, így inkább azon a nyelven szólalok meg, ami ösztönösen jön.
- Előttünk az egész éjszaka, és utána az összes nappal és éjszaka. Hidd el, annyit fogjuk csinálni, hogy unni fogod – suttogja, de már fáradt vagyok válaszolni, így csak szusszanva bújok hozzá.
- Ezt sosem unom meg. Sohasem… ahogy téged sem, hiszen nagyon szeretlek - suttogom végül, erőt véve magamon. Sóhajtva ölel magához, majd kapok még egy puszit és elragad az álomvilág.
* * * Néhány órával később * * *
- Tuti jól vagyok - nevetek fel, ahogy az ölében visz a konyháig.
- Az előbb mondtad, hogy fáj a feneked - jegyzi meg.
- Mert szeretkeztünk, persze, hogy fáj - ölelem át a nyakát. - Persze, hogy fáj, és csodálatos, hogy végre fáj. Hogy végre azért fáj, mert azt akartam, és attól, akit tényleg, tiszta szívből szeretek. El sem hiszed, mennyire fantasztikus - sóhajtok fel.
Épp a nappaliban járunk. Megáll és a szemembe néz, így hát folytatom.
- Soha nem szerettem még senkit ennyire, mint téged és tudom, hogy soha nem is lesz senki más.
- Én is nagyon szeretlek - súgja, és megcsókol. Lassan, finoman, érzékien… Oliveresen. Ahogy csak ő tud. Nincsenek rá szavak, hogy mennyire szeretem.
* * * Pár nappal később * * *
- Tudod Xiang, ha ezt fogod csinálni biztosan elkések - hallom meg magam mögött a hangját.
- Mi? Mit? - kérdezem értetlenül. - Ne keressek tojást a rántottához? - kérdezem felvont szemöldökkel. Felnevet.
- Ha ilyen pózban vársz reggel… - Mögém lép és a fenekemhez simul. - Azt hiszem, teljesen elveszi az eszem.
Most én mosolyodom el, és elkezdek dörgölőzni hozzá. - Igen, pláne ha ezt csinálod. - Megöleli a derekam, majd előre hajolva beleharap egy kicsit a nyakamba. nem fáj, csak érzéki… nagyon az.
- Igazság szerint pont arra gondoltam, hogy a pulton mi még nem is… - pillantok rá a vállam felett csábító mosollyal.
- Milyen érdekes - morogja és megfordít, majd felkap és a pultra ültet. - Én is pont erre gondoltam.
Elindul a háló felé, de tudom, hogy miért indult. Elkapom a kezét és a lomos fiókból előhúzom a bontatlan tubus síkosítót.
- Szóval nem most jutott ez először eszedbe - vonja fel a szemöldökét, de már húzza is a nadrágját, én meg az enyémet.
- Miből gondolod? - nyögöm, ahogy ujjai a fenekemhez simulnak és tágítani kezd.
Mindig sok időt fordít erre, ezért elsőnek mindig nagyon hamar élvezek el, de nem kérdezem meg, hogy miért. Tudom. Ismerem ennyire. Azért teszi, mert szeret és nem akar fájdalmat okozni. Mert ő is annyira szeret engem, mint én őt.
Kimondhatatlanul…
* * * Néhány hónappal később * * *
Nyári ingemben, fehér nadrágomban és a kedvenc papucsomban lépek be az őrsre. A hajam összefogtam. A portán már csak intenek és közlik, hogy fent van. Mosolyogva köszönöm meg és elindulok felfelé.
Mióta megszoktam a taxizást, szoktam neki ebédet behozni, ha épp szabad. Most hívtam, és épp szabad. Finom steaket sütöttem neki, ahogy szereti, hozzá krumpli. Egy másik ételesben hoztam egy adagot George-nak is, hiszen legutóbb, mikor a hússalátát hoztam, kifejezetten rosszul esett neki, hogy ő nem kap.
Ahogy felér a lift és kinyílik az ajtaja, a szokásos nyüzsgés látványa fogad. Mindenhol emberek, mindenki szalad. Furcsák, bűnözők, prostituáltak és rendőrök. Amikor először jöttem, nagyon féltem, de már megszoktam, hogy utánam fordulnak, néhányan ajánlatokat tesznek, de csak haladok az asztalok felé, ahova indultam.
- Helló Xiang! Csinos vagy, mint mindig - üdvözöl az egyik új nyomoz, Jin.
- Köszönöm Jin - mosolygok rá, és végre elérem az asztalt. Már messziről figyelnek. Igaz, itt puszi nincs, hiszen nem kell mindenkinek tudnia mindent, csak halvány érintések és ha kettesben vagyunk a mosdóban, akkor pár csók.
- Nahát, ez gyors volt - mosolyog rám George.
- Siettem.
- Istenien nézel ki - mér végig Oliver, és kidugva a nyelvét, megnyalja a száját. Nyelnem kell egyet.
- Ne csináld ezt, ez nem tisztességes - morgom halkan. Fel fogok izgulni és ezt ő is tudja, ha ilyen szemekkel méreget!
- Mert az az, hogy pont ezt a nadrágot vetted fel?
George felnevet a háttérben, de mikor odaadom neki az ebédet, elfoglalja magát. Viszont van valami, ami nem hagy nyugodni. Mégpedig a csók.
- Elszaladok a mosdóba - kacsintok Oliver felé.
Alig egy perce értem be. Épp nincs bent senki, megnéztem alaposan mindent. Ahogy beér már tol is az egyik mosdóba és bezárja az ajtót, majd elkezd csókolni, nem is akárhogy.
- Csak várd meg, amíg hazaérek - szuszogja, homlokát az enyémnek döntve.
- Arra várok azóta, hogy elmentél - suttogom, majd megölelem a nyakát és a füléhez hajolok. - Bár még mindig érezlek magamban. Imádom, amikor olyan vad vagy, mint reggel voltál - nyögöm. - Borzasztóan jó volt.
- Te tényleg nem vagy tisztességes - nyög fel. - Ebéd után hazaviszlek, úgysincs most ügyünk bent - jegyzi meg.
Elmosolyodok.
- Oké. De remélem, a parkoló sötét felében parkoltál le - nevetek fel. - Mert úgysem jutunk el az indításig…
*******************
Köszönöm Lö! Ismét egy csodát alkothattam veled.:) Imádtam és imádlak.
Köszönjük, kedves olvasó. Ha van kedved, várjuk a véleményed!
|
