|
Ezt a felcsigázó, feszültséget keltő, izgalmas történetet Honey-val írtuk!
Sonozaki Ranmaru, a japán yakuza feje, szinte korlátlan hatalommal rendelkezik és emiatt mindenkitől feltétlen engedelmességet követel. Kéjenc és szadista alkat, aki a szeretőit sem kíméli. Úgy bánik velük, mint egy kidobható játékszerrel, érzelmek és mindenféle kötődés nélkül, mígnem egyszer valaki felborítja ezt a rendszer…
Manabu Kou, egy árvaházban élő fiú, aki csakis arra vágyik, hogy valakinek ő is fontos legyen és elismerjék őt. Tehetséges táncos, kreatív művész… és néma. Legalábbis mindenki ezt hiszi, mert sosem hallották még beszélni. Egy napon azonban minden megváltozik, mikor összeakad a tekintete egy hideg, szürke szempárral…
Ranmaru és Kou viszonya hamar válik túl bizalmassá és túl erőszakossá, holott semmit sem tudnak a másikról. A kegyetlen yakuza vezér kedve szerint kihasználja a fiút, aki azonban meghajlik az akarata előtt, de nem törik meg. Kitartóan próbálja megváltoztatni a sorsát, de vajon képes lesz-e ledönteni a Ranmaru köré emelt acélkemény falat? Vagy a férfi végül sikerrel jár és elpusztítja a maradék önbecsülését is? Túlélhetik egyáltalán, vagy túl sok lesz a ki nem mondott szó ami végül a vesztüket okozza?
  Sonozaki Ranmaru Manabu Kou
Manabu Kou
Felnézek a létra aljáról és pár lépést hátrálok. Egyik kezemben a festékes paletta, a másikban egy vékony, háromszőrös ecset. Épp egy bonyolult mintát festettem, ami ekkora területen elég időigényes meló, de a szép munkához idő kell… Na igen.
Elégedetten biccentek, ahogy távolról szemrevételezem. Arányos, élethű, már csak szignóznom fog kelleni, estére pedig meg is szárad.
- Kou? – néz rám a főnök, aki a berendezésért és a satöbbiért felelt – Á, itt vagy. Nahát – néz fel a falra, én pedig macskás elégedettséggel törlöm a nadrágomba a festékes ecsetet. Kék kantáros nadrág, direkt festéshez, szóval nem kár érte. – Ez igazán fantasztikus lett, gratulálok! Remek lesz – megpaskolja a vállam.
Ránézek, leteszem a még zacskózott pultra a palettám, amiben kevertem és felé fordulok, kérdéssel az arcomon, mereven nézve.
- Ó, igen, beszéltem az igazgatóval – biccent. – Megmozgatott pár követ, de azt mondta, felléphettek a nyitáson.
Boldog mosolyra húzódnak az ajkaim, és hálásan, mélyen meghajolok. Tökéletes, és hálás vagyok, amiért elintézte ezt.
Megmosom a leendő mosdóban a kezem és nagyjából letisztítom az arcomról is a festékcsíkokat, vizes kézzel pedig a hajam rázom rendbe. A fal nagy munka volt, de ők állták a festéket, remek lehetőség volt, hogy megtaláltak erre a melóra. Én pedig csupán a lehetőséges magas fizetésnek csupán a felét kértem, ha megengedik, hogy a tánccsoportom – benne velem – felléphetünk a nyitáson. A zene stílusa stimmel, szóval nem lesz gond. Nekik is megéri, nekem pedig még annál is inkább.
Elégedetten és némi manipulatív sunyisággal nézek magamra a hatalmas tükörben, majd elbújik ez a szikra a szemüvegem árnyékában. Felkapom a farmerkabátom, majd a táskám a hátamra lendítem és kifelé sietek. Még végigmérem a helyet, fél kezem a csípőre téve, elégedetten, mintha az enyém lenne az egész kóceráj; bár az én ízlésemnek kissé talán túl stricis. LED-lámpás pult, színes asztalok, elzártabb beülős helyek, fehér és vörös műbőr huzattal. Hatalmas hangfalak elrejtve, hogy ne rontsák az összképet, egy modern, félig emelt tánctér, világító padlózattal. Fent egy elit, VIP rész, még feljebb egy bipoláris tükrös rész… gondolom hangtompított is, be nem látni, de kintről mindent szemmel lehet tartani. Igazán okos.
És, tratatá, az én egész falas, csodálatos festményem!! Rettentően elégedett vagyok. Remélem, mindenkinek tetszeni fog, elvégre egy ilyen megbízás, pláne ha bekerül a portfóliómba és jó véleménnyel lesznek róla, még több munkát hozhat. A pénzre pedig szükség van.
Kifordulok a duplaajtón, és a fülhallgatóm a fejemre teszem, elégedett, boldog mosollyal válogatok a számok között. Élvezem a napsütést, hunyorítva nézek fel, és elhaladok egy épp akkor megálló luxuskocsi mellett. Kinyílik az ajtaja, de addigra már tombol a fülemben az új album első nótája és elégedetten, boldogan mosolygok. Minden remekül alakul.
***
A megnyitó három nap múlva volt esedékes, a tánckar vezetője igencsak boldog volt, amikor megtudta, hogy milyen lehetőség adódott. Úgyis épp hol ész nélkül-hol jobban gyakoroltunk, tökéletes lesz oda az a tánc. Rengeteg idő elment késő estéig, hogy mindennél tökéletesebben menjen, még az izzadság is egyszerre, szimmetrikusan csorogjon rajtunk, elvégre ez szintén egy nagy lehetőség… lehetőség, lehetőség Everywhere.
Még annál is nehezebb volt a mellkasom, amikor végre ténylegesen közeledett Az Óra. a Főnök bejelentett minket, így hát idegesen nyújtunk… az én szívem legalábbis kezdi szétvetni a mellkasom, de persze biztatóan mosolygok, a hüvelykujjam felemelve. Jó lehet a hely PR-ja, hiszen már rengeteg ember táncol a zenére, még a színpadon is, ami nemsokára a mienk lesz. Pedig csak most nyílt, és már teltház?
Az egyik srác kiles oldalról.
- Basszus, skacok, ez… tömeg – nyel egy nagyot, mellétolakodok kilesve. A kezébe nyomom a maszkját és megpaskolom a vállát, hogy kapja fel, majd a csuklómra bökök, jelezve, hogy mindjárt kezdünk.
Feles maszk, mert ő egy másféle szólót is táncol. Nekem nincs semmi, és már magában az elég, ha az első sor közepén lehetek, mert a fő táncos kiesett egy kirándulás miatt.
Szeretem az amerikai stílusú helyeket, mosolyogva nézek ki a rengeteg emberre. Ott van, pont szemben az italospult mögötti falon az én munkám. Nem a tradicionális… és a zene is nyugati. Boldogan mozgatom a lábaim a ritmusra, még a fejem is ing picit hozzá.
Aztán mi jövünk. DJ is van, az jelent be minket, a táncolókat lesöpörték a színpadról, ránk irányítva a fényt lövi be a zenét, amit a Főnök adott neki.
Besietünk rá, a szívem teljesen félrever, még az ujjbegyeimben is érzem a lámpaláz zsibbadását. picit megroppantom a nyakam, és imádom, hogy a tömeget nem látom a reflektorok miatt.
Aztán elindítják a zenét. Egy animefigurának képzelem magam a hatalmas harc előtt, ha kell, Son Gokunak vagy Vegitának, összeszűkülő pupillákkal; amint elindul a zene, egyszerre mozdulunk és tudom, hogy nem hibázhatom: én vagyok középen, engem figyelnek a szemük sarkából, ha bizonytalankodnak.
Előrenézek, mosolygok hozzá szélesen, lendületből, reflexből, izomból csinálom. Mozgatom a derekam, a csípőm, játszva hozzá az arcommal, előredobva a hajam is. Nem érdekel, az átélés a lényeg, a maximalizmus.
És tetszik nekik! Hallom a kiabálást, a befütyülést, lendületesen és hiba nélkül csináljuk. Néha csak egy mosoly is elég, és a közönség úgy érzi, ő is a produkció része.
A végén boldogan állunk egy sorba, hajolunk meg engedelmes, tiszta japán módra, megadva a tiszteletet, én pedig zihálva simítom hátra nedves tincseimet, széles mosollyal.
MEGCSINÁLTUK! Úristen, megcsináltuk.
Boldogan futunk le a színpadról, és a Főnöknek az a terve, hogy egy kicsit még elbénázunk az emberek között, mulatva és promózva a bandát, hátha sikerül kifogni valakit, aki ismer valakit, aki valaki révén feljebb tud minket tolni… király PR.
Mondjuk, erre nem én vagyok a megfelelő személy. Elmosolyodva öltözök át és veszem át a ruháim, összepakolom a közös kellékeket, amíg a többiek a májrongálásra és a csajozásra/táncra/népszerűsítésre/felvágásra, kinek mi… én összepakolok és hazaviszem a kellékeket. Nem nekem való ez.
De a festésemre büszke vagyok.
A hatalmas málhát a hátamra vetem, és épp a fülhallgatóm próbálom kibogozni, miközben kifelé tartok a személyzeti folyosók rengetegéből. Írtam egy üzenetet, miszerint nyugi, minden oké és minden nálam van, de holnap este megint dolgozok és nem árt kipihenni magam, majd a hátsó bejárattól lassan szivárgok el az éjszakába.
Mielőtt belövöm a fülest, hallok pár cipőkoppanást, de biztos csak az egyik pincér jön ki friss levegőt szívni. Hátra sem fordulok.
***
Nem volt elég az az alvás, az egyik gyerek nem volt jól, és hogy ne zavarja fel a többieket, a nevelők helyett inkább én voltam fent vele egész éjszaka. Mondjuk, az éjszakás ne is szokta magát megerőltetni… elfojtok egy könnyfakasztó ásítást és megpaskolom a saját arcom, hogy felébredjek.
Fekete nadrág, fehér ing, fekete mellény – elegáns és könnyed, hogy szaporán tudjunk mozogni. egyensúlyozok egy pezsgőspoharakkal teli tálcát. Illően mosolygok mindenkire, miközben lavírozok az emberek között. Szerencsére ebben a munkában nem kell beszélni.
Elgondolkodva szedem fel az üres poharak. Mindenki annyira elegáns, többnyire európai stílusú öltönyben, talán ez a dress-code… bár néhányon európaiasított japán ruha van. Ilyenek ezek az üzleti megbeszélések. Marad az öltöny.
Oldalt állok, amíg új teli poharakat nem töltenek a bárosok, figyelem az embereket egyenes háttal. Még mindig bizsereg bennem a boldogság a tegnapi fellépéstől. A srácoknak is tetszett a festményem… boldogan lehunyom a szemem, hang nélkül kuncogva.
Amikor felnézek, megakad a szemem egy illetőn. Akaratlanul is picit oldalra biccentem a fejem. Magas, és nagyon elegáns a kisugárzása, még a sötét öltönyben is, olyan… vezéregyéniség. Merev a háta, szinte egyenes.
Pakolom a pezsgőspoharakat, miközben viszketegen ismét megfordulok, és szembetalálom magam Elegáns Úrral. Döbbenten lépek hátra, erre nem számítottam. Éreztem, hogy néz, de nem ennyire… közelről!
Ijesztőek a szemei. Végigfut a gerincemen a hideg, elkerekedett szemekkel hajolok meg azonnal, bocsánatkérően, a fejem is lehajtva, miközben a poharakat egyensúlyozom a tálcán. Utána leszegett fejjel kikerülve megyek a dolgomra, visszavarázsolva arcomra a néma, elegáns, nem tolakodó mosolyt.
Kikerülni, kikerülni, kikerülni. Van itt rajtam kívül még vagy nyolc pincér, az én dolgom, hogy szépen végezzem a feladatom. Nem kötelező minden vendéghez közel mennem, tök jó lesz nekem a terem másik vége.
Mégis, a szemem sarkából szinte mindig látom. Mindenhol ott van!
Kígyó úr.
Kimagaslik mindenki közül a termetével, és nem lehet nem észrevenni a szeme, a kisugárzása miatt. Bizonyosan veszélyes alak. Mint egy kígyó.
Próbálok elegánsan siklani a mocorgó tömegben, főleg amikor jön a váltás. Elvégre mi rendeztük át a termet, szóval nem kell olyan sokáig maradnia az első turnusnak, jönnek új pincérek. Megkönnyebbülten adom le a tálcám és sietek ki az ajtón a személyzeti rész felé, miután elintéztem a főnököt is, hogy én akkor megyek, majd felveszem a fizum. Megszabadulni Kígyó úr tekintetétől nagy megkönnyebbülés.
Átvéve a saját pólóm és nadrágom, felkapva a kabátom húzom elő a fülhallgatóm és akasztom a nyakamba, amíg kibontom a folyamatosan újragenerálódó csomót. Nyikordul az öltöző ajtaja, súrlódik a gumi, fentről moraj, lentről lépések. Mosolyogva bontok ki egy görcsöt a dróton, hallgatva a saját cipőm koppanását.
Lépések. Felnézek, nehogy valakibe beleütközzek, amikor valami hátulról a számra szorul, és első rémületemben mély levegőt veszek valami nyers, maró szagú anyagból. Reflexből felkapom a kezem, hogy letépjem a számról, a lejátszó kiesik a kezemből és koppan a földön. Pillanatok alatt tompul el a tekintetem, rándul egyet a lábam és szorítom meg erőtlenül a vastag, izmos csuklót, mielőtt leesne róla a kezem.
Nehéz pillákkal próbálok harcolni a tudatomért, amikor a szürke villanás még eléri az agyam maradék, ébren levő részét. Elegáns illat, sötét folt a ruha, szürke villanás.
Sonozaki Ranmaru
Nincs unalmasabb időtöltés, mint egy már megunt játékszer nézegetése. Hiába szép a fiú, hiába van hosszú fekete haja, mint az előzőnek is, már unom. És egy olyan játékszer ami nem nyújt kellő kielégülést fölösleges. Szemét, értéktelen kacat.
Egy pillanatig elmerengek, hogy hová is tegyem, mit is kezdjek vele, míg ő a csuklóinál az ágyhoz kötözve figyel engem. A szemei üvegesek, mintha már halott lenne, pedig csak a tekintete az. Mennyi ideje is van már nálam? Egy éve? Vagy még nincs annyi?
Mindegy. Nem számít. A lényeg, hogy már nem kell. Újat akarok, aki felpezsdít és nem untat halálra mikor lazítani szeretnék a fárasztó tárgyalások és megbeszélések után.
- Isato! – kiáltok az ajtó előtt álló őrnek, mire az azonnal benyit és várja az utasítást. - Intézzétek el, már nincs rá szükségem! – parancsolom hidegen.
Már nem kell, el pedig nem engedem, mert magammal hurcoltam több yakuza gyűlésre is, ki tudja mit hallott közben és mit jegyzett meg.
- Máris, Sonozaki – sama!
A kölyök ficánkol és sírni kezd, bár nem sikoltozik. Belévertem már, hogy bántsa a fülem az éles sikoltozása, ezért még mindig csendben van.
Az embereim majd elveszik valahová, ahol lelövik és bedobják a tengerbe. Egyszerű és praktikus.
Amint elhurcolták, a fürdőszobába megyek, hogy felfrissítsem magam. Bárhová is megyek a megjelenés az egyik legfontosabb így annak mindig kifogástalannak kell lennie. Igaz, most nem készülök sehová, csupán vacsorázni az étkezőbe.
Holnap egyébként is sűrű napom lesz, az új beszállítókkal és üzletfelekkel mindig sok idő elmegy, mert a külföldiek emberei… nem olyanok mint Japánban. Hiányzik belőlük a fegyelem és az, hogy a vezetőjüket mindennél előbbre helyezzék. Ezért is üzletelek ritkán nyugatiakkal, de ezúttal kivételt teszek.
***
Másnap reggel egy elegáns grafitszürke öltönyben megyek a Tokió belvárosában lévő irodaépületem felé. Az amerikaiak, akiket mára várok egy jövedelmező üzlet ajánlattal álltak elő. A részleteket még meg kell tárgyalni, de ha az üzlet és az ajánlat is reális lesz akkor a yakuza és én is jól járok vele.
A tárgyalóterem ajtaján belépve azonnal ki is szúrom őket: három amerikai férfi és egy japán, nyilván a tolmácsuk. Ez rám nézve sértő, hisz tökéletesen beszélek angolul. Úgy tűnik nem néztek nagyon utánam, ha még azt sem tudják, hogy Amerikában tanultam.
- Jó reggel, uraim, attól tartok a tolmácsra nem lesz szükség. – közlöm, hideg udvariassággal és helyet foglalok velük szemben. A testőreim megállnak az ajtóban, rájuk ugyan nem lenne szükségem, de a látszat fontos.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Remélem meg tudunk egyezni egy mindkettőnk számára előnyös megállapodásban. – udvariasan mosolyog, de persze ez nem terjed ki a számító tekintetére.
- Úgy legyen…
Pár órával és egy üzleti ebéddel később mondhatni elégedett vagyok. A megállapodás megszületett és még a hasznomra is válik. Az hogy az én bunkereimben készített hamis bankók átkerülnek Amerikába is jó üzletnek számít. Az embereim legyártják a kívánt összeget amit a Las Vegas-i kaszinókban megforgatnak és szétterjesztik így nem a valódi pénzt kapják a nyereménnyel távozók. Ez engem nem is érdekel, csupán az az összeg, amit ezért nekünk fizetnek.
A sofőröm a város szélén áll meg a parancsomra, ahol az új épülő klubom van. Itt fogjuk megünnepelni a külföldi üzletet és itt kerül átvételre az első milliárd is.
Amint leáll a kocsi, megakad a szemem egy az épületből kilépő alacsonyabb, vékony alakon. Nocsak… az embert néha akkor is érheti meglepetés ha nem is várja.
Megáll és a füleibe teszi a fülhallgatót. Jobban megnézem – már amennyire az alatt meg tudom, hogy elhalad -, de annyit mindenképpen látok, hogy csinos arcocskája van. A haja világosabb-barna, biztos festett… a szemüvegtől nem tudom kivenni milyen színűek a szemei, de már el is ment. Mindegy… majd veszek magamnak egy újabb házikedvencet a hétvégén.
Bár érdekelne, hogy mit keresett a klubban, mikor még folyik a felújítás. És biztos, hogy nem az egyik építész, mert nem úgy néz ki…
***
Három nap múlva a megnyitón szép kis tömeg van. A tinédzserek körében igen csak népszerűek az ilyen helyek, de nekem csupán amolyan álca. A pincében az italos raktár után üzemel a pénznyomó. Ott tökéletes helyen van és még nekem sem lesz vele problémám.
Már vártam ezt az estét több okból is. Egyrészt, mert ma végre hivatalossá válik az egyezségünk, másrészt pedig, mert a személy, akit a klub igazgatásával megbíztam elárulta nekem, hogy ki volt az a fiú, aki a múltkor felkeltette a figyelmem.
Egy árva kölyök, aki fest és táncol. Érdekes párosítás. És mintha csak nekem kedvezne a szerencse le is szerződtette őket a megnyitó estéjére. Tökéletes alkalom, hogy jobban szemügyre vegyem.
A papírok aláírása után a felső üvegezett részről nézem az előadást, élveteg mosollyal figyelem a tekergőző, hajlékony testet, ahogy ügyesen mozog a ritmusra.
A tánc nem tetszik. Nem szeretem a nyugati táncot, de a fiú igen.
- Kazuo! – közelebb lép – Kapjátok el azt a fiút… - mutatok a középen mozgó alakra - … és vigyétek a házamba.
Biccent és odébb is áll, elég a művelethez egymaga, érti már a dolgát. Egy árva kölyök senkinek sem fog hiányozni, nekem pedig lesz egy új kedvencem, akin kiélhetem magam.
***
Másnap nem kicsit bosszúsan kelek föl, hisz az éjjel nem úgy ment minden, mint terveztem. Kazuo nem tudta elkapni, mert az épület körül nyüzsögtek az emberek és meglátták volna.
A feladatot így Isato kaptam, mert Kazuo sajnos egy lyukkal a fején már nem igen képes semmire. Túl dühös voltam rá…
Ezért is jöttem el ma erre az estélyre, ahol meg is jelenik a kicsike szépen felöltözve, az egyenruha megmutatja a csodás alakját: karcsú csípő, hosszú nyak, a tálcát fogó kecses ujjak… de az a szemüveg… sosem szerettem a szemüvegeket. Ha nagyon zavar majd kap egy kontaktlencsét és kész.
Az estély nem érdekel különösebben. Gazdagok partyja, ahol megmutogathatják egymásnak az új ruháikat és elüthetik az időd. Erre én tudok sokkal izgalmasabb foglalkozást, de előbb még be kell fognunk a kiscicát.
Hirtelen rám néz, majdnem elvigyorodom, ahogy oldalra biccentett fejjel méreget, mintha ugyanarra gondolnánk, de biztos nem. Viszont a zavaró szemüvegtől nem látom a szemei színét.
Amíg ő kipakolja a poharakat a háta mögé sétálok, majd ahogy megfordul egyenesen a meghökkent világosbarna szemekbe nézhetek egészen közelről. Igencsak kifejező szempár és Japánban nagyon is különleges. Több mint tökéletes lesz a kicsike. Mutogathatom majd minden yakuza gyűlésen, had irigykedjenek.
Nem tudom mit láthatott meg az arcomon, de döbbent szemecskékkel hátrál egy lépést.
Bocsánatkérően meghajol, de nem szólal meg. Tényleg… az igazgató említette is, hogy „szegény fiú néma”.
Hm… néha ugyan szeretem hallgatni a síkoltásukat, de a legtöbbször idegesít. Nem is tudom… ha nagyon nem tetszik akkor nem tartom meg sokáig. Édes kis nyögésekre attól még képes lehet…
A tálcával együtt eliramodik, de hiába menekül, nem futhat már sokig előlem. Egész este figyelem, majd amikor megérkezik a csere, intek az emberemnek, hogy menjen.
Alig tizenöt perc múlva visszaért és bólint, mi szerint megvan a zsákmány. Elégedett vigyor szökik az arcomra, felhajtom a maradék sake-t is, majd el sem köszönve a házigazdától elindulok kifelé.
***
A vidéki birtokunk egy hagyományos, gyönyörű japán épület, de persze a berendezés már modernebb. Rendes ágyak, kanapék, székes étkezőasztal és persze a modern technika. Az elektromos kapu elég nagy védelmet jelent, főleg a gépfegyveres őrökkel, úgyhogy aki ide belép az csak az én engedélyemmel mehet ki. Itt él az anyám és a bátyám is bár külön lakrészük van így ritkán találkozunk, pusztán az étkezéseknél, ha itthon vagyok.
Kiszállok a kocsiból, az ajtóban már ott vár az egyik emberem.
- Hová vittétek?
- A nappalijába Sonozaki – sama.
- Senki sem zavarhat semmilyen ürüggyel, világos? – most egyedül akarok lenni az új kedvencemmel.
- Igen Sonozaki – sama! Kengo és Eiki ott maradta, mert a fiú időközben felébredt és megpróbált kisurranni.
Felhúzom a szemöldököm, ő pedig lesüti a szemeit. Elég virgonc kölyök lehet, ha máris szökni próbált, de nem baj, majd én rendre tanítom.
Felmegyek a lépcsőn az emeletre, majd balra fordulok. A jobb szárban anyám és a bátyám külön lakosztályai vannak, de a teljes bal oldal az enyém.
Az ajtó előtt két őr áll és az egyikük ki is nyitja előttem az ajtót. Mosolyogva figyelem a szoba közepén ácsorgó fiút, az arca enyhe félelmet is talán haragot tükröz, de amint meglát ez átvált meglepettségbe.
- Jó estét kicsikém, remélem kellemesen utaztál. – persze nem válaszol, csak hátrál egy lépést mikor felé megyek. – Ne menekülj, ha jó fiú leszel nem foglak bántani.
Nem fogad szót és teljesen addig hátrál míg az ablakpárkánynak nem nyomódik a háta. Mosolyogva elé sétálok és felemelem a kezem, hogy megérintsem, de ekkor oldalra iramodik és megkerülve a kanapét megáll a másik sarokban a dolgozószobám ajtajával szemezve.
- Ha sokáig játszod ezt, mérges leszek, és te még nem tudod milyen az ha én mérges vagyok. – mondom hidegen, de makacsul felszegi az állát.
Oké. Ellenkezik a kicsike.
Hátranyúlok a zakóm alá és előhúzok egy fényes, elegáns pisztolyt. Kibiztosítom és leengedem, de lehet nem is kell nagyobb ráhatás, hisz szabályosan elsápadt.
- Közelebb jössz vagy kipróbálom rajtad. Az ágyhoz kötözve a lábaidra úgy sem lesz szükséged, ugye? – rámosolygok, de szinte azonnal felém sétál, kissé akadozva bár és nagyokat nyelve, de megteszi.
- Ez az… jó fiú. – így kell elkezdeni idomítani.
Remegő ajkakkal áll előttem, alig egy lépésnyire. Belesimítok a puha tincseibe, különleges a színük, de nem tűnik festéknek.
- Ez a hajad természetes színe? – kérdem érdeklődve, mire ő a pisztolyra pillant, majd bólint.
- Tökéletes, és… hm… - ez így nem lesz jó, nem tud válaszolni. – Ülj le arra a kanapéra és maradj ott!
Elteszem a fegyvert és a dolgozószobába sétálok, hogy keressek egy jegyzettömböt és egy tollat. Általában nem pazarolok semmire ennyi időt, de ha már nem beszél és nem tud feleselni – ami igen csak megkönnyíti a dolgom – ennyit megteszek.
Mikor visszaérek, ő épp az ablakon néz ki lefelé, mint aki azt fontolgatja, hogy kimászik és a gerendák miatt még lehet, hogy sikerülne is, de…
- Én nem tenném a helyedben picinyem. – figyelmeztetem, kényelmesen elhelyezkedve a puha kanapén – Hacsak nem akarod, hogy a kutyák széttépjenek.
Hat nagytestű kutya van szétengedve éjszakára és széttépik az idegeneket. Visszazárja az ablakot és nagy szemecskékkel kezd pislogni. Igazán édes… és szép hosszú, csábító szempillái vannak… csak az a szemüveg…
- Gyere ide és ülj le! – parancsolok rá, nincs előttem a fegyver, mert eltettem, de azért elvárom, hogy engedelmeskedjen. Viszont nem teszi.
Megrázza a fejét és ott marad. Makacs kis dög, de majd én megtöröm. Csak egy kis idő kell hozzá és néhány eszköz.
- Tudod ki vagyok én? – megrázza a fejét – Sonozaki Ranmaru, a Japán yakuza feje.
Értelem is megcsillan a dacos szemekben és félénken mered rám, enyhén remegő tagokkal.
- Helyes, nem vagy te olyan ostoba. Szóval… te most már az én tulajdonom vagy, nem mész a birtokról sehová, nem találkozhatsz senkivel, csak akivel engedélyezem. Ha sokáig ellenkezel, szökni próbálsz, kárt teszel magadban, esetleg nem teljesíted a parancsaimat annak bizony fájdalmas következményei lesznek. Érthető voltam?
Manabu Kou
Az agyam lassan kapcsol be. Egy pillanatig olyan érzésem van, mintha reggel lenne, és én valamiért még mindig fáradt lennék, biztos elaludtam délután, és az egész pincér-munkám csak álmodtam. Előfordulhat, mert miért ne?
Széthasad a hülye fejem… nyögve kapok a homlokomhoz és a fejemre húznám a párnám, hogy csak még két perc, tényleg összeszedem magam és megiszom a kávém, csak még két perc…
De nincs párna. Se párna, se takaró, se a megszokott moraj, ahogy a gyerekek nyüzsögnek. Rémülten kipattannak a szemeim és még gyorsabban ülök fel, de ekkor ismét a fejembe markol a fájdalom. Szent ég… hánynom kell. Főleg amikor tudatosítom, hogy milyen borzalmas ízűnek érzem a szám és a levegőt. Biztos attól az izétől, amit a számra nyomtak… kloroform. Borzalmas. Hányni fogok…
Körülnézek a szobában, visszafojtva a gyomortartalmam. Pont elég volt belegondolni az elég nyilvánvaló ténybe, hogy elraboltak. Idegesen rágom a szám, ahogy küzdök a kezdődő pánikkal. Felnyomom magam, körülnézek.
Elegáns.
Túl elegáns. Bár a szagokat nem érzem, mert borzalmas az a lötty, amit a képembe nyomtak. Csak nyugalom Kou, nyugalom, ne ess pánikba, annál csak rosszabb.
Nézzük, hol lehetne esetleg kijutni, feltűnés nélkül. Nem akarom megtudni, nem érdekel, sem a személye, sem az hogy mit akar tőlem, amit nem tudott volna kulturáltan megkérdezni mondjuk egy folyosón. Bár – keserűen elhúzom a szám és fel az orrom – van valami diszkrét elképzelésem, hogy miért szokták elrabolgatni az embereket. Nem akarom megvárni.
Legyünk kreatívak, mondjuk az ajtó. Tételezzük fel, hogy nem feltételezik a legegyszerűbb megoldást, miszerint távozhatnék az ajtón keresztül. Remegő kezemre meredve tudatosítom, hogy igazából mennyire félek. Kifújom a levegőt és hang nélkül lenyomom a nehéz kilincset, résnyire kinyitva. Kilesek, de nem látok semmin. Nem mozdul a levegő… talán ha kisurranok…
De a szemem sarkából megmozdult valami, és ösztönből, riadtan rontok ki, hogy fussak, csak elfussak és ne kapjanak el… pár lépésre jutottam csak, amikor elkapják a nyakam, egyetlen kézzel, én pedig csak hang nélkül, csak hörögve próbálom kitépni magam a karok közül. Hiába ficánkolok, szinte kiesik a szívem a rémülettől.
Visszavágnak a szobába és rám csukják az ajtót. Összehúzom magam, nyelve a könnyeim. Nem akarok itt lenni… Megrezzen a parketta a lépések alatt. Mozognak kint, hát felpattanok és messzebbre hátrálok az ajtótól.
Valahogy… sejtem, de a szívem így is görcsösen rándul össze, amikor Ő lép be. Kígyó úr… éreztem, hogy rossz, valami rossz körülötte.
- Jó estét kicsikém, remélem, kellemesen utaztál – lép közelebb, én pedig tükrözve a lépéseit hátrálok. – Ne menekülj, ha jó fiú leszel, nem foglak bántani.
Bocsáss meg, de ebben erősen kételkedem. Nem hagyom, hogy megérintsen, fürgén kitérek az érintése elől. De kint lesznek a gorillák, az zsákutca.
- Ha sokáig játszod ezt, mérges leszek És te még nem tudod, milyen az, ha én mérges vagyok – morog rám elsötétedő füstös szemekkel. Nem akarom megtudni, róla se akarok tudni! Minek élnek az ilyen emberek?! Dacosan meredek a szemébe, pislogás nélkül, mint a kígyóknak.
Lusta eleganciával nyúl a zakója alá, és előhúz egy pisztolyt. Elkerekedő szemmel meredek a fegyverre, és valahogy az egész valóságos lesz. Az egész átkozott szituáció… És mindent, amit elnyomtam volna a tudatom alján, reménykedve hogy ilyen dolgok csak a tévében vannak, túlságosan életre kelt.
Megölne. Meg fog ölni. És előtte bele se akarok gondolni, hogy mit akar csinálni.
- Közelebb jössz, vagy kipróbálom rajtad. Az ágyhoz kötözve a lábaidra úgysem lesz szükséged, ugye?
„Az ágyhoz kötözve”
Hatalmasat nyelek, de odalépek elé, tartva a lépésnyi távolságot.
- Ez az, jó fiú – túr a hajamba, lassan belemarkolva tépi fel a fejem, hogy ránézzek. Hagyom. – Ez a hajad természetes színe?
Reszkető szájjal biccentek. Taszít az érintése.
- Tökéletes… - húzza mosolyra a száját. Kígyó úr. – Hmm… ülj le arra a kanapéra és maradj ott! – utasít.
Eszemben sincs, ha az ajtó kizárva, a másik mögött ő van… ha kell, leugrok, marad az ablak. Reszketve többször is kicsúszik a kallantyú az ujjaim közül, de feltolom a nehéz ablakot és kihajolok.
Túl magas. Bár… megoldhatnám, de talán oda a bokám, ha rosszul esek, a lábszáram is… De még talán az is jobb lenne, mint itt maradni!
De aztán hidegvízként nyakon önt a tudat, hogy ez lehetetlen. Neadjisten törött bokával még ennyi esélyem se lenne.
- Én a helyedben nem tenném, picinyem – megrezzenek a hangjára és rémülten visszanézek rá. Ha megbüntet, mert nem csináltam, amit mond… - Hacsak nem akarod, hogy a kutyák széttépjenek.
Elhúzom a szám. Sejteni kellett volna, ez egy komplex erőd. Lassan leengedem az ablakot és lehunyom a szemeim reszketve. – Gyere ide és ülj le!
Rettegve szorítom az ujjaimmal az ablakpárkányt. Nem moccanok, csak a fejem rázom meg nagyon halványan. Nem akarok a közelében lenni!
- Tudod, ki vagyok én? – morog türelmetlenebbül, de én még mindig lefelé meredve rázom meg a fejem – Sonozaki Ranmaru, a japán yakuza feje!
Felpattannak a szemeim, megáll a szívem egy jeges, hosszú pillanatra. Az… az ojabun…
Már tudom, honnan volt ennyire ismerős! Tele volt vele a tévé, vagy nem is tudom már… az ojabun! – Helyes. Nem vagy te olyan ostoba. Szóval… - hátradől kényelmesen, feldobva a karját a kanapé támlájára – Te most már az én tulajdonom vagy, nem mész a birtokról sehova, nem találkozhatsz senkivel, csak akivel engedélyezem.
Formálódik egy szó a fejemben.
- Ha sokáig ellenkezel, szökni próbálsz, kárt teszel magadban, esetleg nem teljesíted a parancsaimat, annak bizony fájdalmas következményei lesznek. Érthető voltam?
Elengedem a párkányt, amibe apró rovátkákat vésett a körmöm, és a pici csíkokra szegezem mereven a szemem.
Pet.
Összepréselem az ajkaim. Reszketegen levegőért kapok és biccentek. Igen, felfogtam. Izzóan kattog az agyam, hogy hogy tudnám magam kiszabadítani ebből a helyzetből, de elég kilátástalannak tűnik.
- Most gyere ide.
Nehezen egyenesedek ki, és leszegve a fejem lépek mellé, leülök a kanapé másik végére. Elém löki a jegyzettömböt, én pedig fehér, reszkető és a félelemtől jeges ujjakkal fogom meg a tollat. Szóval így kell válaszolnom. Utálom leírni, megfogalmazni a gondolataimat. Jók azok belül.
Felveszem a papírt és angolul leírok valamit, majd elé tolom a papírtömböt. Meglepve nézi, megbökve az ujjaival.
„Ruges Redhawk.”
A pisztolyára bökök kelletlenül, és idegesen buzerálom a toll ívét. Biccent. Ezt a pisztolya márkája.
- Ügyes. Honnan tudod?
„Néha gamezek. A Hitman-ban volt.”
Felnyújtja a kezét, és összerezzenve, de hagyom, hogy ismét a hajamba túrjon. Zakatol az agyam: nem láthatom többet a gyerekeket? A barátaimat… mit fog mondani a főnököm? Bár biztos elintézi, lefizeti, van rá pénze.
Ez felvetett egy gondolatot a fejemben… akkor az ujjai a hajamba markolnak, és magához ránt, fájdalmasan nyögök fel rekedten és rémülten pillantok rá. Kis híján lezuhanok a kanapéról, de fél kézzel a karjára markolva, a másikkal a mellkasán támaszkodva zihálok rémülten, rámeredve.
Túl közel van! Próbálom eltolni magam tőle a mellkasán levő kezemmel, de akkor a keze a hajamba tép. Elnyelve a hangokat fojtom vissza a nyögést.
- Ha jó leszel, jól is jársz – dörmög, könnyedén még közelebb húzva magához, hogy a kezem a feje mellett csattan a támlán, majdnem a mellkasához simulok. Idegesen vibráló szemekkel nézek Kígyó úr szürke szemeibe. a másik kezével felnyúl és lehúzza a szemüveget az orromról, zavartan nyüszítek fel, idegesen pislogva, idegenül a szemüvegem nélkül. Pár látok… és ilyen közelségből érzem az illatát is. elegáns, drága, férfiparfüm.
Visszafojtom a viszolygásom, nemigen vagyok ellene az ilyen kapcsolatoknak, de nem mondanám, hogy hajlok felé… Eddig nem akartam pasival járni, na, nem tartom magam melegnek! De nem hiszem, hogy ez Kígyó urat bármikor érdekelné.
Van annyi eszem, hogy ne eszem vesztve próbáljak menekülni. Egyszerűen beleereszt egy golyót a lapockáim közé.
- Helyes – néz rám nagyon is elégedetten. Mint egy jóllakott nagymacska. Remegve fordítom el a tekintetem és egyáltalán nem tetszik, hogy még mindig a hajam markolja, fájdalmas húzással tép a tincseimbe, összeszorítom a szemem, hogy ne fájjon annyira, miközben lefelé húzza a fejem. Hiába próbálom elfordítani a fejem, de aztán elengedi a hajam, én pedig zihálva visszamenekülök a kanapé másik végére, fájdalmasan masszírozva a fejbőröm. Elégedetten néz végig rajtam.
- Még tetszik is, hogy nem sikítasz – hunyorítanak a tükörszemek. – Bár lehet, hogy majd teszünk róla – mosolyodik el, és megborzongok a nem túl sok jót jósoló hangsúlytól. – Most még válaszolsz szépen pár kérdésemre – nyomja a kezembe a papírokat – Utána pedig rendbe teszed magad. Nem nyúlok hozzád, amíg ilyen rongyok vannak rajtad – fintorodik el. Nyelek egyet és remegő kézzel megmarkolom a tollat, biccentek. Mit akar tudni?
Sonozaki Ranmaru
Összepréselt ajkakkal remegve biccent. Úgy tűnik egész értelmes és jó a felfogóképessége. Remélhetőleg nem lesz vele sok gondom.
- Most gyere ide.
Engedelmeskedik, látszik rajta, hogy nem szívesen, de nem érdekel. Ő az enyém, tegye is azt amire utasítom.
A kanapé másik végére ül le, más esetben neki az ölemben, vagy a lábamnál lenne a helye, de most csak „beszélgetünk”. Mellé dobom a jegyzettömböt a tollal együtt, ő pedig felveszi és írni kezd valamit. Még nem is kérdeztem semmit, de lássuk mit akar közölni a kicsike.
Felém tartja a papírt: „Ruges Redhawk.”
A pisztolyomra bök, ami kilátszik a zakóm alól, mire enyhe meglepettséggel nézek rá. Nocsak, nem sokan ismerik fel elsőre a márkát.
- Ügyes. Honnan tudod?
Megint ír, majd elém tartja: „Néha gamezek. A Hitman-ban volt.”
Jellemző. Számítógépes játékok. Nos, ilyesmire egy ideig úgy sem lesz lehetősége, majd meglátom mit érdemel később, ha még életben lesz.
Felnyújtom a kezem és ismét a puha tincsei közé simítom, általában hosszú hajúakat választok, mert tetszenek, de ez a rövid is szép. Kiemeli a kerek arcocskáját, a színe pedig a szemeit. Remélem a teste is ilyen tökéletesen hibátlan lesz, mint az arca, mert nem szeretem, ha bármi is csúfítja a játékomat.
Közelebb rántom magamhoz, hogy végre rám figyeljen, nem is értem, hogy mer elkalandozni a jelenlétemben. Szívesen megcsókolnom már, főleg mikor tompa fájdalmas nyögést hallat és rémült cicaszemekkel mered rám.
Hm… ezek szerint nem sérültek a hangszálai, ha képes hangokat kiadni. Ez így jó. Más már ilyenkor könyörgött, hogy engedjem el, ne bántsam, haza akar menni… én meg olyan mérges lettem, hogy helyben megdugtam őket, hogy legyen miért sírni, ha annyira akarnak. De ő csendben van… a némaság előnyei.
Ahogy közelebb húzom magamhoz, már csak egy centiméter választja el az ajkainkat, ő a karomba markol, hogy le ne essen. A finom szorítástól kellemesen végigbizsereg a testem. Megpróbál eltolni, de az már nem tetszik annyira, ezért figyelmeztetőn a megrántom a haját, hogy fájjon. Nem játszadozunk picinyem, csak akkor, ha akarom.
- Ha jó leszel, jól is jársz – morgom neki, annyira közel húzom, hogy az orrunk szinte összeér, de nem csókolom meg. Érzem az arcán a kloroform szúrás szagát és semmi kedvem ezt a számon is érezni. Majd ha szépen elő lesz készítve, akkor igen.
Kénytelen mellettem megtámaszkodni, a szemeiben dacos harag szikráit látom, de nem érdekel. Egy valami viszont most is zavar: a szemüvege. Felnyúlok és lassan lehúzom a fejéről, egy furcsa nyüszítő hangot hallatva néz utána bár csak leteszem a kanapéra.
Ó, igen… sokkal szebb nélküle. Nem néz ki olyan kisfiúsan és ha lecseréli ezeket az olcsó göncöket, akkor igazán gyönyörű lesz.
- Helyes – elégedetten nézek rá, ahogy nem próbálja visszaszerezni a szemüveget. Tanul.
Elfordítja a tekintetét és a falat kezdi bámulni, dühös könnycseppek táncolnak a szemeiben, de a makacssága nem engedi kicsordulni őket.
Elengedem őt, zihálva menekül a kanapé másik végéig, tudomást sem veszek arról a tekintetről amit rám vet, pusztán elégedetten figyelem a látványát.
- Még tetszik is, hogy nem sikítasz. Bár lehet, hogy majd teszünk róla – attól függ meddig fogom élvezni a némaságot. Legfeljebb ha nagyon jó lesz vele a szex, megnézetem egy orvossal. De az még odébb an. – Most még válaszolsz szépen pár kérdésemre – visszadobom neki a jegyzettömböt – Utána pedig rendbe teszed magad. Nem nyúlok hozzád, amíg ilyen rongyok vannak rajtad.
Azt hiszem holnap estig még nem halok bele a várakozásba. Akkor legalább sokkal jobban fogom élvezni.
Bólint és lehajtott fejjel szorongatja a papírt.
- Hány éves vagy? – kérdezem az első dolgot ami eszembe jut és egy pillanat múlva olvashatom is a választ
„17”
Fiatal… ezt szeretem…
- Rendesen látsz szemüveg nélkül? – én nem akarom, hogy hordja, nem tetszik.
Egy picit tétovázik mielőtt írni kezd, de aztán felém fordítja apapírt.
„Látok, csak nem olyan élesen. Az orvos szerint hordanom kell, hogy ne romoljon a látásom”
Rendben. Tehát kell majd kontaktlencse. Holnapra ide is rendelek egy specialistát, hogy minél hamarább lerendezzük a dolgot. A modern műszereit el tudja hozni magával, mert a kicsike még nem mehet el innen.
- A szemüveget csak akkor hordhatod, ha nem vagyok veled, mert nekem nem tetszik. Kapsz kontaktlencséket és a társaságomban azokat használod. – bár egyébként is a legtöbb idejét velem tölti. Csak akkor marad egyedül, ha itthon intézem az üzleti ügyeimet, de egyébként jön szépen velem.
„Én nem szeretem a kontaktlencsét. Nagyon zavaró” – mutatja a papíron.
- Az lényegtelen, hogy te mit szeretsz. Majd megszokod. – nincs abban a helyzetben, hogy alkalmazkodjak hozzá – Van valamilyen betegséged amire gyógyszert szedsz?
Ha ilyesmi kell azt beszerzem neki, de ennyi. Megrázza a fejét, tehát még ezzel sem kell vesződnöm. Remek.
- Szűz vagy még? – teszem fel az engem, mondhatni leginkább érdeklő kérdést.
Elkerekednek a szemei, még el is pirul kicsit, de nem tudnám megmondani, hogy a zavartól, vagy a haragtól. Összepréseli az ajkait és makacsul bámul rám. Elhúzom a zakómat és megérintem a fegyveremet, mire kicsit remegve azonnal nemet int a fejével.
Hm… jó. Nem bántam volna azt sem, ha nem szűz, de így érdekesebb lesz.
- Magadat kielégítetted már? – egy ilyen pirulós fiúcskánál sosem lehet tudni, bár abból amilyen árnyalatot felvesz meg is kapom a választ. Kajánul mosolyogva figyelem, ahogy szinte már kapkodja a levegőt. Tudom én… az idegesség, félelem és a bizonytalanság elég nagy úr, de végül is biccent egyet. Érdekes… egyszer majd sort kerítünk rá és megmutatja hogyan szokta csinálni.
- Tudod, hogyan megy a szex két férfi között? – jobb rákérdezni, volt már olyan kiscicám, akinek gőze sem volt róla. Nos, hat óra pornó után már eleget tudott.
A kicsiket most inkább elsápad, mint elvörösödik, tehát fél tőle és nem is meleg. Nem baj.
- Tudod? – kérdezem ismét mikor nem válaszol és remegve biccent. – Ha esetleg gyűjtenél egy-két plusz tudnivalót a szobádban lesznek erre alkalmas dvd filmek. - Számítógépet nem kap, de egy tévét van a szobájában.
Egy elcsukló hangot hallat, ökölbe szorítja kis kezei a combjain és mereven, mozdulatlanul, ül csupán a mellkasa emelkedik-süllyed a szapora légzéstől.
- Rendben. Lesz egy inasod, aki segíthet öltözni, fürödni. Elkísér hozzám vagy az étkezőbe. – velem és a családommal eszik ő is, ez nálam így szokás. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! – dörrenek rá türelmetlenül, mire akadozva felemeli a fejét. Könnyek csillognak a szemeiben, de nem érdekel.
- Írd le, mi az amihez értesz, és milyen nyelveket! – utasítom.
Remegő ezekkel írni kezd, addig is én őt figyelem. Kíváncsi vagyok hogyan mutat majd kimonóban. Itthon jobban kedvelem a tradicionális öltözetet és sokkal kívánatosabb lesz ő is talpig selyemben.
Odaadja a papírt és elolvasom: „Tudok festeni, rajzolni, táncolni. A japánon kívül angolul értek”
Elégedetten a hajába simítok, majd felállok a helyemről és az ajtóhoz lépek, hogy az egyik testőrrel idehívassam az inast.
- Azonnal szólj Tahashinak, hogy jöjjön ide! – ő mindig a kiscicáimat „gondozza”, ez a dolga és jól is végzi. Soha egyiküknek sem segített szökni, hiába könyörögtek neki.
Visszamegyek hozzá, még mindig ott ül a papírt szorongatva.
- Tedd azt le és gyere ide! – utasítom, és remegve meg és teszi.
Megfogom az egyik kezét, már reflexből rántaná el, de erősen megszorítom. Megnézem az ujjait, azt mondta fest és találok is egy újabb kiküszöbölhető hibát. Festék van a körmei alatt. Ezt el kell innen tüntetni.
Kopognak. – Szabad!
Belép Takashi, egy harmincegy éves férfi, komornak tűnő vonásokkal. Furcsa férfi, mert mindaddig egy kedves barát látszatát képes kelteni, míg nem próbálják rávenni valamire. Ezért is ő foglalkozik a kicsikékkel.
- Sonozaki – sama – tisztelettudóan meghajol.
- Mutasd meg neki a szobáját, két őr álljon az ajtaja előtt. – most már ugyan este van, de holnap a többire is sort kerítünk – Holnap rendelj a szokásos öltözetekből, legyen jó sok ruhája és… manikűrös is kell. – nem tetszik ha valakinek nem ápoltak a körmei. – És hívd fel Dr. Kitamura Aikot, hogy nézze meg a szemét. Kell neki egy kontaktlencse.
Azt hiszem mindent felsoroltam. A doki nem lesz probléma, mert jól meg van fizetve a hallgatásáért.
A lehajtott fejjel ácsorgó fiúra pillantok. – Menj vele! És ajánlom, azokhoz tartsd magad, amit mondtam! – figyelmeztetem.
Felkapja a szemüvegét, majd sietve elhagyja a szobát, de hiába menekül, csupán egy nap haladékot nyert, utána pedig az enyém lesz.
Manabu Kou
- Hány éves vagy? – kérdezi, én pedig gömbölyű betűimmel gyorsan lekörmölöm: 17. – Rendesen látsz szemüveg nélkül?
Ez elég… hát sóhajtva gyorsan írok – „Látok, csak nem olyan élesen. Az orvos szerint hordanom kell, hogy ne romoljon a látásom.”
- A szemüveget csak akkor hordhatod, ha nem vagyok veled, mert nekem nem tetszik – dől hátra. – Kapsz kontaktlencséket, és a társaságomban azokat használod.
Eszembe jutott, amikor a legutóbb az orvos próbált lencséket adni, és két napig vörös volt utána a szemem. Kapart, csúszott, könnyezett, teljesen reménytelen.
„Én nem szeretem a kontaktlencsét, nagyon zavaró…”
- Az lényegtelen, hogy te mit szeretsz. Majd megszokod – rántja meg a vállát. Összepréselem az ajkaim. Hát persze. Meglátjuk, mennyire leszek vonzó számára, ha bedagadnak a szemeim. – Szűz vagy még?
Kimeredt szemekkel nézek rá hirtelen. Bár számítottam ilyesmi kérdésre, elég… mellkason vágó. Semmi köze hozzá! Pláne nem vele szándékozom bármit is csinálni! Összepréselem az ajkaim, némán, lassan szedve a levegőt, hogy ne boruljak ki… de megvillantva a fegyvert kénytelen vagyok tudatosítani, hogy az van, amit ő akar. Kelletlenül, elfordítva a tekintetem válaszolok. – Magadat kielégítetted már?
Minden vér a fejembe tódul, de csak részben a zavartól. remegő kézzel markolom a tollat, hogy hallom megreccsenni, ezért ijedten lazítok a szorításomon: túlesek a válaszon.
- Tudod, hogyan megy a szex két férfi között? – mi van, megszállta a szentlélek, hogy faggatózik? A fajtája nem erről híres. Csak elveszi amit akar, de nem kérdezi meg előtte, hogy tudod-e, miről van szó. Nyelve egyet biccentek. Sajnos. Bár ne tudnám. Nem akarom tudni, megtapasztalni pláne nem. A gyomrom már egyetlen, jeges görcs a félelemtől. – Tudod? Ha esetleg gyűjtenél egy-két plusz tudnivalót, a szobádban lesznek erre alkalmas dvd filmek.
Felnyögök undorodva, összepréselem az ajkaim. Persze, semmi másra nem vágyok, csak hogy ilyet nézzek, pláne azért, hogy neki a kedvére tegyek! Könnyek szöknek a szemembe a haragtól és a rettegéstől, de minden hangot visszanyelek.
Nyugalom. Minden figyelmemmel a légzésre koncentrálok, hogy ne boruljak ki. Nyugalom. Nyugalom!
- Rendben. Lesz egy inasod, aki segíthet öltözni, fürödni. – az mégis minek? Az ég szerelmére… nevelőotthonos va… voltam. Mindent tudok egyedül csinálni. Sőt. Többet, mint sokan mások. – Elkísér hozzám, vagy az étkezőbe. Nézz rám, ha hozzád beszélek! – mordul fel mérgesen, én pedig ijedten megrándulva nézek rá. Halottsápadtan meredek rá, pislogás nélkül, küzdve, hogy mérgemben és kétségbeesésemben el ne sírjam magam. De soha. Előtte soha nem fogok sírni, semmi miatt. Soha!!
- Írd le, mi az, amihez értesz, és milyen nyelveket!
Válaszolok, lekörmölöm a választ. Megáll egy pillanatra a tollam, mielőtt odaadom neki.
Van, amit nem írok le. Van, amit nem kell tudnia. Odaadom neki, mire beletúr a tincseimbe, mire behúzom a nyakam a vállaim közé.
- Azonnal szólj Tahashinak, hogy jöjjön ide! Te meg tedd azt le és gyere ide – pillant rám. Leteszem a tömböt és mellésétálok. Lassan, mély levegővel nyugtatom le magam, felnézve rá, és megragadja a csuklóm. Ösztönből eltépném, meggondolatlanul, de nem hagyja, magához húzva nézi meg figyelmesen az ujjaim. Hirtelen elvörösödök: itt minden elegáns, tiszta, kifinomult, én meg… először nézem meg a kezeim. Hosszú körömágy, de sötét, szinte színes kerettel a festék és a munka miatt, amely beleivódott az ujjbegyek és az ujjperceim rovátkáiba is. Munkáskéz. Koszos. Hirtelen elszégyelltem magam miatta, hogy így nézek ki.
Kopogtatnak, mire zavartan rántom el a kezem és a hátam mögé rejtem. Le kell majd sikálnom, ez nagyon kínos.
- Szabad – kiszól, mire kinyílik az ajtó, és egy jól szituált fiatal komornyik hajol meg.
- Sonozaki-sama.
- Mutasd meg neki a szobáját és két őr álljon az ajtaja előtt – tol előre. – Holnap rendelj a szokásos öltözetekből, legyen jó sok ruhája és… manikűrös is kell.
Szégyenkezve vörösödök el mélyen, ökölbe szorított kézzel rejtegetem a kezeim. – És hívd fel dr. Kitamura Aikot, hogy nézze meg a szemét. Kell neki egy kontaktlencse. Menj vele – szól rám – És ajánlom, azokhoz tartsd magad, amit mondtam!
Zavartan veszem fel a szemöldököm, és felnézek az inasra. Amint kikerülünk a szobából, engedelmesen megyek a nyomában, csodálkozva nézek körül. Ez… hihetetlen, el kell ismernem.
Egy hatalmas ajtóhoz vezet és kinyitja előttem, majd biccent, hogy menjek be. Elképedve nézek körül. Ez hatalmas… és szép!
- Remélem megfelel, úrfi – belép mögöttem, én pedig hitetlenül nézek rá. Ez komolyan az én szobám? Kicsit szállodaszerű… Az árvaházban hiába a használt, kopott termek sokasága, otthonos volt, a rajzok, a gyerekholmik miatt. Személyes. Sóhajtva gondolok bele, hogy talán tehetek érte valamit, ha már hosszú ideig kell élveznem a vendégszeretetet.
Biccentek a férfi felé. El kell ismernem, ez a hely csodálatos. Megmutat mindent: hatalmas fürdőszoba, amibe azonnal beleszeretek. Eddig sosem volt saját fürdőszobám, szóval… egy gyenge féreg vagyok, de ez az enyém és máris imádom!
Tahashi-sama mindent megmutat, elhúzza a szekrényajtót és megmutatja az egymás mellett sorakozó gyönyörű ruhákat. Selyem és könnyű vászon, és egy külön sorban megannyi férfikimonó, yukata… de gyönyörűen hímzett. Óvatosan érintem meg a drága anyagot: egy darab többet ér, mint amennyit egy évben kerestem! Te jó ég…
- Minden elő van készítve a fürdőszobában, úrfi – zavartan nézek rá. Minek? Elvörösödök. Ahha, kezdem sejteni. – Bármire szüksége van, itt a telefon, ezzel a gombbal hív engem – mutatja meg. – Ha kérhetem, ne menjen ki a szobából, nem venné magát jónéven. Érti?
Kelletlenül biccentek. Nem fogok. Kint áll két gorilla, hova is mehetnék?
- A tévé és a filmek – nyit ki egy szekrényt, ahol eldugva van minden, hogy ne rontsa a szoba összképét, de elkerekedett szemmel rázom meg a fejem. Neeeeem köszönöm, elvagyok pornó nélkül is! – Fürödjön meg, úrfi, utána pihenjen le. Holnap reggel jön a doktor és némileg felfrissítjük a külsejét. Sonozaki-sama későn ér haza, így holnap még egyedül étkezik a szobájában.
Egy nap. Lassan engedem ki a nehéz, keserű sóhajt és lerogyva az ágy szélére biccentek. Amikor biccent, hogy mindent elmondott, illően felállok és meghajolok felé elegánsan, megköszönve a törődését és a segítségét, majd távozik.
Egyedül maradok egy idegen helyen, egy idegen szobában, de a sötét jövőm teljes ismeretében. Leülök az ágyra és lassan elfekszek, összepréselve az ajkaim. Olyan nehéz a fejem. Üres. Felemelve a kezeim nézem meg ismét a kézfejem és a koszos körmeim. Tényleg gáz. Eddig nem is figyeltem rá, kezet mostam és ennyi.
Sanda pillantást vetek a fürdő felé. Végül is, egy nagy fürdővel nem ártok senkinek.
***
Hát igen. Ez luxus, el kell ismerni. Nyakig engedtem a hatalmas kádat forró vízzel, habbal és élvezettel szimatolom a címkementes palackok tartalmát. Valami nagyon elit tusfürdő és sampon lehet, ha nincs rajta márka… de remek az illata. Körömkefével alaposan lesikálom a körmeim, próbálok megszabadulni a fekete csíkoktól, szinte vörösre gyalulom a körömágyam. Utána megrészegülve az illatarzenáltól süllyedek a szememig a forró, habos vízbe, lelapult, vizes és samponos hajjal áztatom magam. Nem akarok a holnapi napra gondolni, és hogy mi lesz, ha Kígyó úr hazaér. Megborzongok, és a meleg ellenére fázni kezdek.
Kimászok, megtörölközök és helyrerázom a hajam, majd felkapom a párnára kikészített pizsamát. Hiába fekszek az ágyba, magamhoz gyűröm a párnát és csípni kezdi a szemem a sírás. Nagyon nehéz visszafojtani… de megesküdtem, hogy nem fogok. Egy cseppet se.
Ki kell hoznom ezt a helyzetet is úgy, hogy jó legyen. Bár ennél rosszabb helyzetben még nem voltam… nem is a magam miatti félelem.
De olyan egyedül érzem magam, mintha a világon se lenne már senki más. Nincs aki megvédjen, bármi is jön.
Magányosan magamra maradtam.
***
Amikor Tahashi-sama reggel benyit, rémülten ülök fel, felriadva. Nem sokat aludtam az éjjel, és amikor mégis, az sem volt valami pihentető a mellkasomra ülő lidérc miatt. Rémálmodtam, hogy egy hatalmas, szürke szemű kígyó körbefon és szorít, amíg meg nem fulladok…
Némán engedelmeskedek az inasnak.
Nem eszek sokat, mintha görcs ülne a torkomban, inkább csak piszkálom pár falat után. Rendes ruhát kapok, amire ismét csak az jut eszembe, hogy csak ez a még egyszerű szett is mennyibe kerülhetett, micsoda pocsékolás… könnyű, sötétkék vászonnadrágot kapok elegáns szabású tört fehér inggel. Jön az orvos, aki megnézi a szemem, de Tahashi-sama végig mellettem áll: nem is mertem volna egyáltalán megkérni, hogy segítsen kijutni innen. Ki mondana ellent Kígyó úrnak? Csak engem büntetne a próbálkozás miatt.
És ha nem csal a megérzésem, Tahashi-sama minden tettemről jelentést ad. Nem lepődnék meg, ha megfigyelő kamera lenne valahol a szobámban. Persze csak a biztonság kedvéért, gondolom keserűen. Nehogy felkössem magam vagy elvágjam az ereim. Piti bosszú lenne a drága szőnyegre folyatni a vérem. Vehetne másikat.
Az orvos elővesz egy pár könnyű, lágy lencsét és be is teszi a szemeimbe, megmagyarázva, mit hogy kell. Ez tényleg nem kapar, mint a régi… talán az merevebb volt. Furcsa, de megszokható. zavartan hunyorítok és pislogok, amíg el nem kezd tompulni az érzés, hogy valami egyáltalán van a szememben. Meghajolva köszönök el tőle, aztán jön a többi program: jön egy telt, szemüveges nő, aki a „külsőm szedi rendbe”: formára vágja a hajam, hiába próbálok ellenkezni, megcsinálja a körmeim, ami picit még érzékeny a tegnapi nagy sikálástól.
- Gyönyörű hosszúak a körmeid, drága – kacarászik, mint egy pinty. Oldalra biccentve a fejem mosolygok rá. Szinte tövig vágja őket, de még így is hosszúnak tűnik. – Nagyon szép, igazán! Kevés nőnek van ilyen hosszú, szép körme, drága. Kész is – megpaskolja az arcom. Mosolyogva nézek utána, miután meghajolok hálásan. Kedves nő, nagyon szimpatikus.
Ebéd után magamra maradok a szobámban. Tahashi-sama majd értem jön, ha Kígyó úr magához rendel, hányingerem van, ha rágondolok, zakatol a szívem az idegességtől. Inkább maradnék ebben az elegáns börtönben, inkább nem mennék ki innen, ha nem kell látnom…
A tekintetem idegesen rebben a szekrényre, amely a tévét és a filmeket rejti. Nem. Eszemben sincs betenni egyet sem, pont elég tortúra lesz, bármit akar.
Sápadva-vörösödve mégis kinyitom, elővéve az egyiket, csak a tokra pillantok és máris kiszárad a szám. menekülésszerűen dobom vissza, rá is zárva az ajtót. Nem, nem! Soha.
Gyerünk Kou, foglald el magad valamivel. Gyerünk. Ki nem mehetsz.
Végignézek ismét mindent, zaklatottan rendet teszek magam után, bármihez is nyúltam. Ha nem tudok hirtelen mást csinálni, kényszeresen pakolok, takarítok… mindegy, csak foglaljam el magam, hogy ne kelljen agyalnom. Egy gondolathoz sem ragaszkodom.
***
Nem alhattam eleget, vagy csak a félelem és az idegesség készített ki, de felriadok, amikor kopogtatnak és benyitnak a szobába. Valószínűleg délután elszunnyadhattam, mert Tahashi-sama áll meg az ágyam mellett.
- Úrfi – mosolyog le rám, felém nyújtva egy tálcát, amin egy pohár tea van. Remegő kézzel veszem le, belekortyolva, de amikor kellemes az íze, átmelengetve a torkom és az agyam, megiszom az egészet. Enyhül a görcs a mellkasomban…
Letusolok ahogy utasít, és mikor kimegyek, úgy érzem, mintha a fejem nem is az enyém lenne. Olyan… nem érdekel érzés. Nyugodt vagyok, mert mi rossz történhetne?
Az ágyra kikészítve vár a ruha, amelyet Tahashi-sama felsegít rám: egy gyönyörű, szinte leheletvékony selyem kimonó, melynek teteje halvány, szinte sárgás, mint a friss napsugár, az alja viszont sötét, mint a nehéz és értékes óarany. Gyönyörű hímzés van rajta karmazsin koi-halakkal, náddal és hínárral. Elképedve simogatom meg. Ez fantasztikus…
- Kérem, kövessen – nyitja ki előttem az ajtót, nekem pedig ismét lassan visszatér a sajgás és a jégtömb a mellkasomba és a gyomromba. Nem tudom mit adott be azzal a teával, de nem bánnám, ha lenne még belőle. Minél tovább vezet, annál jobban fut ki a vér az arcomból, amíg lassan szédülni nem kezdek a félelemtől. Összepréselem az ajkaim, amikor megáll egy ajtó előtt és halkan, diszkréten bekopog, majd benyit. Nem akarok bemenni. Nem tudom megmozdítani a lábaimat. Érzem a számban a fogpasztát, mert többször is lesikáltam a szám, hogy eltűnjön a kloroform csípős íze. Hánynom kell, olyan ideges vagyok.
- Minden tökéletesen rendben van, Sonozaki-sama – hallom az inas hangját.
- Nem volt hiszti? – sziszeg Kígyó úr.
- Nem, uram. Kou-san engedelmes volt és tisztelettudó egész nap.
- Mehetsz. Küldd be.
Tahashi-sama kilép és megfogja a vállam, elindítva az ajtó felé, mikor látja, hogy odafagytam. Hajolj meg illően, ha bent vagy, súgja a fülembe.
El fogok ájulni. El fogok ájulni. Meg fog ölni. Bár megölne! Jobban járnék. Mintha kívülről figyelném magam.
Mint egy alvajáró, tompa fejjel lépek be. érzem a drága, szép kimonót a testemen, de hiába nézek előre, nem is látok semmit. Kikapcsol az agyam bizonyos része, már nem tudom feldolgozni azt a félelmet, ami bennem vibrál.
Amikor megnyikordul a parketta, letérdelek és tökéletesen meghajolok: ujjhegyek össze, lehajtom a fejem.
Nem is akarok lélegezni, de érzem hogy elém áll.
- Állj fel – utasít. Lassan emelem fel a fejem, a szemébe nézve.
Sonozaki Ranmaru
Reggel kipihenten ébredek, lassan kinyújtóztatom a karjaim és egy pillanatig még fekszem a nagy, kényelmes ágyamban. Sosem szerettem sokáig lustálkodni, nem vagyok a semmittevés híve, de néha jól esik.
A mai napom elég hosszú lesz és belegondolva csak az esti időszak az, amit igazán várok. Ha rá gondolok már most izgatott borzongás fut végig a testemen, a várakozás öröme felpezsdít. Egyenesen a fürdőszobába megyek, hogy egy reggeli zuhannyal frissítsem fel magam. A vizet majdnem forróra állítom, hogy kellemes zsibbadjon a bőröm a tőle. Bedörzsölöm magam a tusfürdőmmel, ez is mint az összes többi egy igen drága márka, amit a megrendelő által kedvelt illattal fűszereznek meg. Az enyémnek azonban nincs illata, mert nem szeretem, ha bármi más keveredik a parfümömmel. Parfümből is csak a Shiseido márkát szeretem, aminek kellemesen férfias illata van.
Kilépek a zuhanyzóból és egy puha törölközővel áttörlöm magam. A hajamat alaposan kifésülöm, nem szeretem ha kócos, és bár mostanság sokan a rövid hajat választják nekem az sohasem tetszett. Fogat mosok és meztelenül sétálok a gardróbszobába. Ezt is a nyugatiaktól vettük át, de amennyi ruhám van így sokkal praktikusabb.
Az üzleti ebédhez kiválasztok egy fekete selyeminget és egy elegáns fekete nadrágot. Zakóra most nem lesz szükség, nem hivatalos tárgyalás kint pedig kellemesen meleg tavaszi idő van.
- Jó reggelt Sonozaki – sama! – köszöntenek a testőreim és az inas, akik szokás szerint már készen állnak mire én fölébredek.
- A fiú már ébren van? – kérdezem Takashit.
- Még nincs.
Más esetben együtt reggeliznénk, de mivel ma még előkészítik és egyébként sem leszek itthon, majdnem egész nap. Mint tegnap mondtam neki, ma haladékot kap.
- Gondoskodj róla, hogy készen álljon mire hazaérek és vigyázz rá! A bátyámat pedig ne engedd a közelébe! – figyelmeztetem.
Jól ismerem már a bátyámat és mindig is azon volt, hogy engem bosszantson. Azóta gyűlöl, hogy az apám engem választott örököséül és ez a gyűlölet megvetéssé mélyült, amióta köteles teljesíteni a parancsaimat. Itthon viszont már többször meggyűlt a bajom vele, mert állandóan keresztbe akar tenni nekem. Szórakozásának tekinti, hogy elvegye tőlem az éppen akkor tartott kedvencemet. Azóta őriztetem őket testőrökkel mióta az egyiket megerőszakolta. Tudja, hogy gyűlölöm, ha más ér a tulajdonomhoz, és hogyha már ő megkapta nekem nem fog kelleni. De ezt még egyszer nem engedem meg.
- A kerti pagodában reggelizem.
Elindulok egyenesen oda, a ház mögött egy hatalmas hagyományos japán kert van. Négyszög alakú, egy hatalmas díszhalas medencével a közepén és erre a medencére van építve egy gyönyörűen díszített pagoda, amire négy oldalról hidak vezetnek fel. A tavakban piros, fehér, sárga és narancsszínű koi halak úszkálnak, a víz felszínén különböző színű tavi virágok… a kert négy sarkában egy-egy vízesésszerű szökőkút, körülötte gondozott, formás bonsai fák, éppen virágzó cseresznyefák és különböző japán növények. Valószínűleg ez az ország legszebb kertje.
A vöröses színű pagodában egy alacsony asztal és négy kényelmes párna van elhelyezve. Gyakran reggelizem itt, általában egyedül vagy a kedvencemmel. Már éppen kilépnék a kertbe, mikor a bátyám hangja megállít.
- Nocsak Ranmaura! Mi történt, hogy ilyen korán megtisztelsz a jelenléteddel? – kérdezi gúnyos hangon.
Kelletlenül felé fordulok, az enyémnél sötétebb szempár hidegen néz rám, ahogy én is őrá. Hasonlítunk egymáshoz külsőleg, bár neki rövidre vágott haja van. És ha én kegyetlen vagyok, akkor ő rosszindulatú és kárörvendő.
- Mit akarsz Kenichi?
- Csak gondoltam veled megyek a városba, lenne egy kis elintézendő dolgom. – mosolyog, de hamisan.
- Úgy tudom van saját kocsid és sofőröd is. – szerencsére.
- Igen, de miért mennénk külön, ha mehetünk együtt is?
- Talán, mert én sem akarom jobban a te társaságodat, mint te az enyémet. – ez mindig is így volt. Semmiben sem értünk egyet, és annak ellenére, hogy ő az idősebb én vagyok a felelősségteljesebb.
- Akkor sem ha üzleti ajánlatom van a számodra? – számító tekintet, behízelgő vigyor. Mire készül?
- Miféle üzleti ajánlat, Kenichi? – ő általában csak a klubjával foglalkozik.
- Majd megtudod útban a városba. A kocsinál találkozunk. – vigyorogva az étkező felé megy én pedig ökölbe szorult kezekkel megyek ki a pagodába.
***
Az irodámban ülve már közel sincs olyan felhőtlen kedvem, mint mikor felébredtem. Az ügyeim persze jól mennek, holnap érkezik egy nagyobb szállítmány kokain a kolumbiai barátaimtól, amit majd szétteríthetünk a városban. A drog nagyon jó üzlet, csakúgy, mint a pénzhamisítás, vagy a csempészés. A drága versenykocsik és egyéb luxuscikkek beszerzése, majd külföldön drágább eladása is nagyon jól megy. De a bátyám ismét olyasmibe fogott, amivel tudta, hogy gondot okoz nekem.
Az egyetlen olyan dologgal kezdet foglalkozni, amit még én sem engedélyezek a területem – bár tudom, hogy működik, ez elkerülhetetlen az alvilágban -, de ettől függetlenül a gyermekprostitúciót az én gyomrom sem bírja. Kenichi pedig képes volt beszállni ebbe az üzletbe. Van pénze és elmondása szerint már meg is rendelte az első szállítmányt Kínából az ottani kapcsolatai révén. A klubjában akarja majd foglalkoztatni őket a VIP vendégeknek. Undorító.
Csak azért nem lőttem még le ezt a mocskos szemétládát, mert a családom tagja. És nekem a család az első, minden más csak az után jön. Viszont nem fogok részt venni benne és nem is segítek neki. Ha belevágott intézze egymaga.
***
Az üzleti ebéd után felkeresem a kedvenc teaházamat, hogy kifújjam magam. Hiányzik már egy kellemes masszázs, de jelenleg megelégszem a teával is. Egy gésának öltözött nő mutatja be a teaszertartás bonyolult művészetét az apró színpadon. Nagyon szép nő, de a kecses mozdulatai mégsem tudnak lenyűgözni. Akaratlanul is az új kedvencem hosszú ujjai jutnak eszembe és a gyönyörű pofikája.
Igen, meg kellene taníttatnom a teaszertartásra… és még sok másra is.
Teázás után még bemegyek az új klubomba, de a megbízott igazgató szerint minden a legnagyobb rendben van. A pénznyomó helyiség lezárva, a rendőrük lefizetve, az alkalmazottak megbízhatók. Ez persze koránt sincs így hisz a megbízható a legtöbbször addig tart, míg valaki vastagabb csekket nem ajánl. Sokan ebben hibáznak és emiatt buknak le: túl gyorsan megbíznak az emberekben és túl sokat képzelnek a hűség szóba.
***
Fél hét van mire hazaérek, minden este hétkor van vacsora, szóval még időben vagyok. Leteszem az aktatáskámat a dolgozószobámba, kíváncsi vagyok már a kiscicámra, de kivárom az időt. Hamarosan…
Az egyik emberemmel megkerestetem Takashit, aki nyomban meg is jelenik.
- Nos? Minden rendben? – kérdezem kisvártatva.
- Igen, Sonozaki – sama. Itt járt az orvos és tudott is neki adni kontaktlencsét és azt hiszem tetszik neki, mert vissza sem tette a szemüveget.
Helyes. Úgy is ronda volt az az olcsó keret.
- A bátyám?
- Kenichi – san a lakrész felé sem jött és nem is említette. Saykou – san érdeklődött felőle, mivel látta az orvos érkezését, de miután elmondtam, hogy az ön szeretőjéhez tart, nem kérdezett többet.
Hát igen. Anyám mindig is nagyon tapintatos és intelligens nő volt. Elvégre az ojabun felesége volt és mindenről tudott amit apám művelt. Ahogy most is tud az én üzleti ügyeimről is. Nő létére rendkívül okos és kemény. Tiszteletreméltó személy.
- Rendben. Vacsora után szólj be a fiúhoz és készíttesd elő. – utasítom – Mit csinált egész nap?
- Az orvos, a fodrász és a manikűrös járt nála, ezután összepakolt a szobában és azóta alszik.
- Nem próbált rávenni, hogy segíts neki megszökni? – kérdezem érdeklődve. Ezt általában megpróbálják.
- Nem, Sonozaki – sama.
Elégedetten biccentek felé és elküldöm. Elrendezem az új szerződéseket, majd az étkezőbe megyek vacsorázni.
***
A szobámban már csak egy ezüstszürke selyemköpeny van rajtam, semmi más. Vacsora után lezuhanyoztam és már fölöslegesnek találtam felöltözni. Odakint már sötét van, de a szobát halvány, sejtelmes fénybe borítja a két éjjeli lámpa, nincs is szükség többre. Így tökéletesen láthatom őt és nem zavaró a fény.
Mindig izgatottan várom az újdonságot, ahogy most is, mégis nyugalmat erőltetek magamra és leülök az ágy szélére. Nem terveztem előre, hogy mit akarok vele tenni, sosem tervezem el. Majd meglátom közben, hogy mihez lesz kedvem, bár elsőre még sajnos több önkontrollra lesz szükségem, mert ha nagyon megsebesítem, vagy szétszakítom a kicsikét, akkor nekem kell várnom rá míg felépül és azt nem szeretném.
Halk kopogást hallok, tudom, hogy Takashi az, ezért be is hívom.
- Minden rendben ment? – kérdezek rá, mert amikor a szobában akartam megérinteni tegnap, még menekült.
- Minden tökéletesen rendben van, Sonozaki - sama – válaszolja tisztelettudóan, mire elégedetten elmosolyodom. Pompás.
- Nem volt hiszti?
- Nem, uram. Kou-san engedelmes volt és tisztelettudó egész nap.
Kou? Ez a neve? Meg sem kérdeztem, mert nem ez volt a legfontosabb, de jó tudni.
- Mehetsz. Küldd be. – utasítom és máris távozik.
Ahogy belöki őt az ajtón, látom, hogy szinte odafagyott a fapadlóra, de aztán nagyot nyelve előre lép. A szemei mereven bámulnak előre, mintha nem is látna. Hirtelen leguggol a földre, mosolyogva figyelem a tradicionális meghajlást, amit tökéletesen végre hajt. Ügyes.
Közelebb lépek hozzá, már csak két lépés választ el tőle, de ide is érzem a finom illatot ami belőle árad.
- Állj fel – utasítom halkan.
Lassan felemeli a fejét és közvetlenül a szemembe pillant, a teaszínű íriszeiben félelem, már-már rettegés lapul, mintha magával az ördöggel nézne most farkasszemet. Kaján vigyorral intek neki, hogy álljon fel és amikor megteszi közelebb lépek hozzá, hogy megszemléljem a kész művet.
A haja szép formát kapott, előnyösen simul az arcára kiemelve azzal a teltségét és az arca bájait.
Felemelem a kezem, hogy megérintsem, de hátrál egy lépést mire azonnal elkomorulok.
- Kicsikém, még egy ilyen és valóban odakötözlek az ágyhoz. – ezt mára még nem gondoltam, de ha húzódozik megteszem.
Rettegve pillant az ágyra, majd vissza rám, a légzése felgyorsul, szinte már pániba esve figyeli a kezem.
Fenébe! Ez így nem lesz jó, mert a végén még tényleg pánikrohamot kap, vagy összeesik itt nekem. Volt már ilyen.
Lassan érek a hajához, ujjaimmal a puha, fényesen ragyogó tincsek közé túrok. A színe még mindig nagyon tetszik. Lesimítok az arcára, finoman cirógatom a selymes bőrt, a szemei csillognak a rásütő fénytél, de jelenleg félelem ül bennük. Izgató látvány…
- Gyönyörű vagy kicsikém, egy igazi szépség – súgom neki halkan, a füléhez hajolva. Magamba szívom az édes jázmin illatot, ami a kedvencem, ezért is olyan illatú sampont és tusfürdőt kapott.
Körbejárom a karcsú alakját, ebben a kimonóban egyszerűen elképesztően néz ki, a sárgás szín kiemeli a szemei és a haja színét is. És láttatni engedi, hogy milyen vékony is valójában.
Elé érve felemelem a kezeit, mind a kettőt. Kicsit remegnek, de ezt figyelmen kívül hagyva megnézem a körmeit. Tiszták, fényesek és egészségesek.
Már csak a teste van, amit nem láttam, de azt is hamarosan megcsodálom.
A kezeinél fogva húzom beljebb a szobába, az ágy mellett puha szőnyegre állítom, de magától meg sem moccan. Ezzel csak magának csinál rosszat.
- Kiscicám, azt ajánlom lazíts mihamarább, mert így nagyon fog fájni. – ez lesz neki az első, tehát szűk lesz, és ha még meg is feszíti magát, akkor nem ússza meg sérülés nélkül.
Továbbra is csak meredten figyeli az ágyat, de ha nem figyel rám az az ő baja.
A kimonója kötőjéhez nyúlok és elkezdem lassan kihámozom a drága selyemből. Mint egy ajándék, ami csak az enyém és ki kell csomagolnom, hogy megkapjam.
Hirtelen a csuklómra fonódnak a kezei, rémülten bámul rám, ahogy a kötő kioldódik, de a ruha még nem nyílik szét. Ez a fajta csak egy darabból áll és ha szétnyitom teljesen meztelen lesz.
- Engedd le a kezeid! – parancsolom hidegen, nem tűröm, hogy engedetlen legyen és megmondtam, hogy nem visszakozhat. – Kou… - meglepetten, de még mindig félve pillant rám. Talán meglepi, hogy a nevén szólítottam. - … most rögtön elveszed a kezeid, vagy hozom a köteleket!
Nagyon lassan és remegve húzza el, a szemeibe könnyek gyűlnek, de összeszorítja őket és nem engedi kicsordulni. Egy egyszerű mozdulattal lecsúsztatom róla a kimonót, végigomlik a testén és megáll a bokáinál, még ő egyszeriben olyan vörös lesz, mint paradicsom, de ez az árnyalat sem tart sokáig.
Leülök az ágyra és elégedetten vigyorogva nézem végig az izgatóan karcsú testet, tökéletesen hibátlan mindenhol, nem csontos, egyszerűen csak természeténél fogva filigrán. Apró mellbimbók, pici köldök és a férfiassága sem nagy, de ez nem is fontos. Nem valószínű, hogy egyáltalán élvezni fogja, annyira fél, de én kétség kívül élvezni fogom.
A kezemet felsimítom a karcsú csípőjén, majd haladok lejjebb a combja felé, de abban a pillanatban mindkét kezét az ágyéka elé rántja és elhátrálva próbálja takargatni magát.
Rendben. Nem támadtam le rögtön, pedig már most kőkemény vagyok, de ha nem ért a szóból legyen.
Felállok a következő pillanatban pedig a tenyerem csattan az arcán, meg is tántorodik, de a felkarjára szorítva elkapom és visszarángatom az ágyhoz.
- Én figyelmeztettelek picinyem. – morgom, a szemeiben félem és harag szikrái. Az éjjeliszekrény egyik fiókjából elveszek egy vörös selyemkötelet, majd hátrafogva mindkét kezét összekötözöm a csuklóit. Így már nem tudja majd takargatni magát és nem is próbálhat megakadályozni.
Amint ezzel megvagyok az ajkaira tapadok, nekinyomom a falnak már amennyire a keze engedi, de folyamatosan csókolom.
- Ne szorítsd össze a fogaidat és csókolj vissza, hacsak nem akarsz még egy pofont! – morgom az ajkaira, majd ismét hevesen rájuk tapadok.
Még érezni rajta a mentolos ízt és a végre nem szorítja össze a fogait, de nem viszonozza. Erősen megharapom egy fájdalmas nyögést kiváltva, amit elnyel a kíméletlen csók, a számban érzem a fémes ízt, de csak akkor hagyom abba, amikor már elfogy a levegőm.
- Nagyon finomak az ajkaid kiscica, de ezt még gyakorolnod kell.
Összeszorítja a szemeit és rám sem akar nézni. Piros ajkacskái megremegnek… iszonyúan felizgat ezzel…
A kötözött kezeinél fogva az ágyhoz lököm, de nem mozdul.
- Térdelj fel és feküdj hasra! – utasítom, de mivel nem teszi meg egyszerűen rálököm, úgy ahogy van.
Ha nem makacskodik még kényeztettem volna, szeretem megízlelni a kiscicáimat, de ha egyszer nem hát nem. Nekem az is jó ha megdughatom.
Élvezettel figyelem a háta egyenes, kecses ívét, a gömbölyű fenekét, feszes combjait… gyönyörű.
Kioldom az övemet és a földre dobom a köpenyt, majd meztelenül mászom fel mellé. A fejét a matracba nyomja és nem figyel sehová, a kezei ökölbe szorulva, szinte elfehéredtek a szorítástól.
A hátához simulok, nem nehezedem rá, de minden centimet érezheti a maga törékeny testével. A kezei a hasamnál, kemény farkam a feneke partjai közé simul, de ahogy megérzi hirtelen annyira megfeszül, mint egy kifeszített íj.
- Nem mondom még egyszer, hogy lazulj el, de magadra vess. – morgom türelmetlen izgalommal.
A nyakát kezdem csókolni, nyalogatni, harapni, a bőre finom puha és lágy, minta egy finomság lenne amit fölfalhatok. Kezemmel megkeresem az borzasztóan szűk bejáratát, annyira összeszorítja magát, hogy ez még nekem is fájna.
Felemelkedem róla és az éjjeliszekrényből előveszek egy apró, díszes üveget. Jázminillatú síkosító olaj.
Általában az előkészítést maguknak végzik ha kell, de most szükség van rá. A fenekére csorgatok az olajból, az érzésre felemelkedik a feje a matracról, de a kötözés miatt nem tud hátrafordulni.
- Síkosító picinyem, hogy ne legyél olyan fájdalmasan szűk. – vigyorogva figyelem, élvezem, hogy így összekötözött kezekkel kiszolgáltatottan fekszik előttem.
Az ujjaimmal ismét megkeresem az apró izomgyűrűt és körkörösen masszírozni kezdem, míg meg nem lazul annyira, hogy becsúsztassam az egyik ujjam. Fájdalmasan felnyög, ennyire még futja a hangjából és megfeszül, de nem hagyom abba. Be és ki húzogatom az ujjam, abban a pillanatba, hogy megint ellazul kissé rögtön betolom a másodikat és, majd ugyanígy a harmadikat. Rövid ideig mozgatom, nem soká, mert már annyira felizgultam a látványától és a nyöszörgésétől, hogy vagy megdugom most, vagy belehalok.
Amint kihúzom az ujjaimat a teste ernyedten hajlik a paplanra, hallom a zihálását, de az ő hibája hogy fáj neki. Bekenem magam is az olajjal, mert még így is szűk lesz és nem is teketóriázva tovább tövig belényomom magam.
Egy meghatározhatatlan sikoltás és nyögés közötti hangot hallat, de nem foglalkozom vele. Annyira szűk és annyira forró, hogy szinte csillagokat látok a gyönyörtől. Türelmetlenül mozdulok meg benne, mély lökésekkel hajszolom a beteljesülést, szinte teljesen kizárva külvilágot vadul mozgok benne. Minden lökésnél még jobban megszorít, a hajam a hátát cirógatja a kezeim a válla mellett támaszkodnak, semmi mást nem látok rajta kívül. Az én gyönyörű makacs játékszerem… egy hatalmas nyögéssel élvezek el, de nem húzódom ki belőle, majd kimossa magából…
Manabu Kou
Attól a mosolytól megfordul velem a világ és remegő lábakkal állok fel. Az agyam szinte teljesen kikapcsol, még arra sem tudom ösztönözni magam, hogy nyugalmat erőltessek; állatnak érzem magam, amelyet sarokba szorít a kígyó, és hipnotizálva készül arra, hogy felfalja. Nem tudok ellene mit tenni…
Amikor hozzámérne, kontroll nélkül lépek hátra, levegő után kapva. Nem tudom uralni a tetteimet, csak távol akarok lenni tőle!
- Kicsikém, még egy ilyen és valóban odakötözlek az ágyhoz.
Az ágy. Pislogás nélkül, merev pillantással nézek a drága, puha anyagra, és teljesen leblokkolok. Az egész testem feszült, egyetlen hatalmas katatón izomgörcs.
- Gyönyörű vagy, kicsikém, egy igazi szépség – érzem a leheletét a nyakamon, majd elenged. Körbejár, mint ragadozó az áldozatát. Lehunyom a szemem, de levegőt nem veszek, nem tudok. Vizslat, megszemlél, mint egy vágóhídra szánt állatot.
Közelebb húz, engedelmeskedek a nyomásnak, a fejem lüktet: már-már szédülök. A gyomrom egyetlen félelemtömb, az agyamban csupán pislákol a tudat, a hangja nem jut el a tudatomig. Hallom a szavait, ahogy a szája formálja a hangokat, de nem hallom, nem értem. Egy villanásra kapcsol be a világ csupán, amikor érzem a kimonó alá kúszni a hűvös levegőt és a forró leheletét. Megragadom a csuklóját remegő, izzadt ujjakkal és csak nézek rá. Ne… kérlek, könyörgök, ne…
- Engedd le a kezeid! – parancsolja, a hangja metsz, mint a szemei. Ha szóban könyörögnék se engedne el. – Kou, most rögtön elveszed a kezeid, vagy hozom a köteleket!
Egy állatnak érzem magam. Összepréselem az ajkaim és a szemeim, nem adom meg azt az örömöt, hogy egy könnycseppet is lásson tőlem.
Hideg lesz, ahogy a puha, lágy anyag összegyűrődik a bokámnál. Összeszorított szemekkel, ököllel tűröm. Hiába vágták tövid a körmeim, érzem a körmeim a tenyerembe vájni. Megérint, érzem a tenyerét felsimítani a csípőmről a derekamra, majd visszafelé. Az izmaim annyira görcsösen feszültek, hogy az egész testem fáj…
Nem bírom, nem bírom!! rettegve pattannak fel a szemeim és elhátrálok, próbálva takarni amit lehet, eltűnni a szeme elől, akár csak egy résben a falon, a szőnyeg ráncában vagy az árnyékok között. De hirtelen hatalmas csattanással tántorodok meg. Elkerekednek a szemeim, az arcom zsibbadni kezd a fájdalomtól, a fülem pedig cseng, pedig morog valamit. Lehunyom a szemem. Megfeszítve a karom próbálom kihúzni az ujjai közül, de nevetséges próbálkozás, miközben megköt, mint egy állatot.
Megdöbbenve nyögök fel, amikor megérzem az ajkait a számon, a gyomrom rándul egyet. Összepréselem a szám, és az orromon keresztül kapkodok szuszogva levegő után, hogy a gyomrom a helyén maradjon.
- Ne szorítsd össze a fogaidat és csókolj vissza, hacsak nem akarsz még egy pofont!
Összeszorítom a szemeim, szinte érzem, hogy a gyomrom összepréselődik és felfelé kívánkozik. Főleg amikor érzem, hogy a nyelvét nyálasan áttuszkolja a számba. Le fogom hányni. Le fogom hányni. De akkor biztos megöl. Fájdalmasan felnyögök, amikor az alsó ajkamba harap és érzem a vért a nyálával keveredni. Szédülök. Bárcsak elájulnék, úgy csinálná, sokkal egyszerűbb lenne!
- Nagyon finomak az ajkaid, kiscicám, de ezt még gyakorolnod kell – megragadja a vállam és előre taszít – Térdelj fel és feküdj hasra! – ellök. Halk nyögéssel préselődik ki a levegő a tüdőmből és megreccsen a nyakam.
Összepréselem a szemeim és az ujjaim már fájnak a görcsös szorítástól. Szinte hallom reccsenni az inakat. És amikor érzem a hátamhoz simulni a mellkasát, a hasát, szinte külön minden izmot, a testéből kiáradó perzselő hőt, halk nyüszítéssel rándul ismét görcsbe minden porcikám. Pedig pont most nem kéne…
Lábát csókoltam volna annak, aki ezelőtt a tortúra előtt ad egy üveg whiskeyt. Akkor talán sikerülne ellazulni és nem is emlékeznék mindenre ennyire élesen…
Talán tényleg kikapcsol az ember agya, ha már nem bírja a feszültséget. Ha meg akarja kímélni magát a fájdalomtól és a kíntól. Részletek kiesnek, a szemem összeszorítva tartom, összepréselek az ajkaim, és tűrök mindent. Egy hang nélkül, amennyire bírom. Csak a pontok maradtak meg, amelyek fájnak, mégis az alhasamban egy kezdődő, kellemesnek is nevezhető zsibbadás kezd terjedni.
Talán vége, talán ennyi volt.
Utána szakad ki az ajkaim közül egy sikoltás, amelyet nyögve szorítok el a párnával. Nem, ez sokkal rosszabb mint amire fel lehetett volna készülni! Mintha szétrepednék, a gerincemen végighullámzik a fájdalom és érzem, hogy a körmeim felnyesik a bőröm. A fejem mellett támaszkodik és minden lökésére minden porcikám sikoltozni tudna, de csak lenyelem a hangokat. Érzem a tenyeremben végigfolyni a vért, ahogy felhasították a körmeim… felhasad a csuklómon a bőr.
Aztán hirtelen van vége. Az éles fájdalom elmúlik, a helyét átveszi a sajgó, tompa lüktetés és zsibbadás a tagjaimban. Fáj a kezem, a vállam, a nyakam… mindenem. Az agyam.
Kábán érzékelem, hogy egyetlen mozdulattal elkapja a csuklóimat összekötő kötelet és felránt ebből a kiszolgáltatott, obszcén pózból. Nyekkenve esek a hátamra, zihálva húzom fel a lábaim, mire elkapja a vállam és felültet; fájdalmasan megrándul az izom a szemem alatt.
Zihál, a mellkasa csillog a verítéktől, a szeme izzik. Kígyó úr elégedett. Kábán figyelem az arcát, minden tagom rémesen sajog.
- Megérte, hogy nem fogadtál szót? – mondja, de a hangja még mindig rekedt, mint egy vadászó állatnak. – Feleennyire se lett volna rossz neked… megérte? – kapja el az állam és maga felé húzza. Bágyadtan rázom meg a fejem lassan. Nem, nem érte meg.
Tényleg mondta. El kell ismernem, bármennyire is undorodom. Kábán pislogok, lassan próbálom szétfeszegetni az ujjaim a görcsös szorításból. De rettentően fáj.
Az államnál fogva magához ránt, ismét forrón-nyálasan megcsókol, én pedig erőtlenül nyögök fel, de túlságosan belefáradtam a hiábavaló ellenkezésbe. Áttolja a nyelvét a számba, én pedig apró szusszantással lehunyom a szemem, fáradtan próbálom utánozni, viszonozni az erőszakos, agresszív csókot. Morranva markol a hajamba és közelebb tép magához, ismét megnyikordul az ágy, ahogy ismét fölém mászik. Ahogy hanyatt kell dőlnöm, ismét ránehezedek a fájó kezemre, amitől fájdalmasan megrándulok nyüszítve. Kinyitom a szemeim, fölöttem térdel, a kezein támaszkodva a fejem mellett és éhes tekintettel méreget. Száraz, nyugodt szemekkel nézek rá, ahogy a tincsei a mellkasomra és az arcomra hullanak.
- Kurva szép vagy – simít végig a mellkasomon, mire halk, rekedt hanggal nyögök fel. Megmoccanok, hogy legalább egy kicsit kellemesebb helyet keressek a kezeimnek, érzem hogy felreped a var. Még mindig zihál, de a lábaim között térdelve húz fel, és a mellkasához húzva nyúl a hátamhoz, leszedve a kötést. Még mindig forró a teste, lehunyom a szemem kimerülten, megkínzottan, a fejem a vállára bukik, a mellkasának simulok ahogy magához présel, hogy átlásson a hátamhoz. Még kedvesnek is fel tudnám fogni ezt a gesztust… kellemes… De fájdalmasan sikoltok fel elhalóan, amikor az ujját a csuklóm sebébe nyomja, rászorítva a tenyerem sebeire.
- Megmondtam, hogy nem tehetsz kárt magadban!! – szorít rá és a kézfejével erősen arcon vág. A lendülettől leesek az ágyról és a zsibbadt karjaim miatt nem tudom lefékezni az esést, a halántékom odakoppan a padlónak. Beködösül a kép, és az agyam kikapcsolja magát.
***
Ijedten pattannak fel a szemeim, a plafonra meredve. Hol vagyok…
De amikor megmozdulnék, mindenembe belehasít a fájdalom. Nyögve ülök fel, reszketve dörgölöm meg az arcom, legszívesebben lenyúznám a bőröm, amikor látom hogy a csuklóm vékonyan le van kenve fertőtlenítővel, ahogy a tenyerem is. De ettől eltekintve minden porcikám sajog…
Szorosan magamra csavarom a köntöst és kibotorkálok a fürdőbe, jéghideg vízzel átmosva az arcom, beletúrok a hajamba. Remegek… Eszembe jut minden és az arcom eltorzul a megaláztatás érzésétől, de nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy sírjak. Lerogyok a mosdóba kapaszkodva, és csak remegek a visszafojtott könnyektől.
***
Amikor jéghideg vízzel letusolok és lesikálom a testem, még mindig csak hajnali egy környéke van. Fürdőköntösben ücsörgök az ágynak döntve a hátam, idegesen buzerálva a hajtincseim. Nem tudok aludni, pislogni is nehezemre esik. Ha csak lehunyom a szemem, látom magam előtt… megtapogatom az arcom, a szemem alatt még érzékeny és picit piros, puffadt.
Szemezek valamivel, de kell pár perc, amíg felfogom, hogy egy diszkrét tartóban tollak és ceruzák vannak. Egy hegyesre faragott ceruzát kivéve nézem, lerogyva az ágyra.
A lila, duzzadt csíkokat nézem a csuklómon.
Az alkaromba vághatnám a grafitot és feltéphetném az ereim hosszában. Két perc, és elvérzek, egy hatalmas foltot hagyva magam után, engem pedig a tengerbe dobnak, némi kelletlen csalódott pillantás után.
Reszketve megvakarom a karom, ami szinte vonzza, hogy minden kínnak hamar vége lehessen. Eltépem a tekintetem és megakad a falon.
Nagy felület és tört fehér. Fehér.
Ceruza.
Levetem a puha köntöst és felveszem azokat a ruhákat, amikben idehoztak, csak egy bő ujjatlan póló és régi farmernadrág. Feloltok minden lámpát és azzal a ceruzával nekiállok csíkot húzni a falra.
***
Belemerülök a munkába – egy cetlire írtam az őreimnek, és fél órán belül hozták, amit kértem, a hajnali fél hármas idő ellenére is. Utána kikapcsol az idő, csak a rádió szól félhangosra állítva, de pont annyira hangos, hogy a kinti zajokat ne halljam. Jár az ecset a kezemben, az éjjeliszekrény tetején állok, és épp egy felhőt pingálok.
Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, de kint nő a motoszkálás, amit figyelmen kívül hagyok.
Az eget festem. Had higgyem valóságnak a kinti eget, legyen szabadság látszata a börtönnek. Nefelejcskék, hideg jég kék, meleg tengerkék, az alja vörös lesz, mint a nap, mikor felkel. Egy vékony ecsettel állok a sarokban, halk dúdolással festek, csipkézem a felhő oldalát, Majd oda se nézve leugrok és elhátrálok. Igen, nem rossz. Pont mint az eredeti, mintha az ember egy fényképet nézve, vagy a valódi kék eget. Oldalra biccentem a fejem és hátrálok még pár lépést, amikor nekiütődök valaminek és rémülten összeránduló gyomorran megfordulok. Festékes a kezem, az arcom, a ruhám. az ecset a kezemben, minden kék.
Lesápadva hátrálok el, rémülten meghajolva Kígyó úr előtt. Nem merek az arcára nézni. Összeszorítom a szemeim, az ecset kiesik a kezemből, de leterítettem újsággal a drága szőnyeget, hogy ne okozzak kárt.
Zakatol az agyam, hogy mit kereshet itt ilyenkor, és akkor regisztrálom, hogy már jócskán reggeli idő van…
Sonozaki Ranmaru
Elégedetten sóhajtok fel, a szex szinte teljesen ellazított, de nem nehezedek rá, mert akkor összenyomnám, ezért feltérdelek mögötte. Vigyorogva nézek végig a testén, a vállain piroslanak a harapásaim, a combján az élvezetem termékével iszonyúan dögös. Mocskosan és megkötözve is szép.
Megfogom a kötelet és annál fogva térdelő helyzetbe rántom, de felnyekkenve esik a hátára. Rémült kis arcocskával, zihálva húzza fel a lábait, mintha megint takarni akarná magát, de mielőtt még megtehetné a vállánál fogva felültetem.
Kábán néznek rám a szemei, nyilván a fájdalomtól, de még mindig remeg. Ő tehet róla, csakis magának kereste a bajt. Nem vagyok gyengéd szerető, általában sosem, de nekem is élvezetet okoz játszadozni egy picit. Ő pedig ezt nem hagyta.
- Megérte, hogy nem fogadtál szót? – kérdezem, még kissé rekedt hangon – Feleennyire se lett volna rossz neked… megérte?
Az állánál fogva közelebb húzom magamhoz, remegve megrázza a fejét. Hát persze, hogy nem, de… tulajdonképpen nem is viselte meg őt annyira, mint vártam. A legtöbben egy ilyen után magukba roskadva sírnak és könyörögnek, de Kou még csak nem is könnyezett. Erősebb a kiscica, mint gondoltam, de akkor is elérem, hogy engedelmes legyen.
Hirtelen magamhoz rántom és mélyen megcsókolom, most nem ütközöm akadályba és pár másodperc múlva ő is viszonozni kezdi. Felmordulva markolok a selymes tincsibe ahogy a puha nyelve az enyémmel mozdul. Kissé tétova és gyakorlatlan, de olyan kívánatos a kicsike…
Eldöntöm az ágyon és fölé mászok, tulajdonképpen nem lenne ellenemre még egy menet, de amint kissé ránehezedem egy fájdalmas nyüszítést hallat. Igaz is, ki kéne kötözni…
Kinyitja a szemeit, mintha csak megérezné, hogy nézem, nem tudok betelni a látvánnyal. Az ajkai vörösek, a szemei csillognak…
- Kurva szép vagy – mormolom, bejárom a mellkasát, nem tudom tetszik-e neki, de fájdalmas kis nyögései azt mutatják, hogy nem. És kezd engem újra felizgatni.
Felhúzom, teljesen a mellkasomra borul, én pedig a háta mögé nyúlva leszedem a kötelet róla, de amint a vörös anyag lekerül meglátom a sebeket és horzsolásokat. Mi a franc ez?
Képes volt magába vájni a körmeit? És a csuklója… észre sem vettem, hogy rángatta a kezét. Hozzáérek az egyik erősen lehorzsolt sebhez és az ujjamat a felületére szorítom, hogy a jutalmam egy fájdalomról tanúskodó sikoly legyen.
- Megmondtam, hogy nem tehetsz kárt magadban! – azt hiszi, hogy én egy ronda varas kezű kurvára vágyom?!
Eltaszítom magamtól és jó erősen arcon csapom, a szerencsétlen pedig még arra is képtelen, hogy megkapaszkodjon, így egy elegáns eséssel a földön találja magát. És még van képe ájuldozni! Wrrr dühös vagyok! Talán jobb lett volna megtartani az előző játékomat, aki legalább már nem ellenkezett. Ez meg… csak túl szép.
Bosszús sóhajjal felkelek és telefonommal idehívom Takashit.
- Vidd a szobájába! – utasítom, hisz így ma már semmi hasznát nem veszem. Az inas felnyalábolja és úgy ahogy van elviszi.
***
Reggel a szokásos időpontban kelek fel, mert ma a cégemhez akarok bemenni. Ez a cég külkereskedelemmel foglalkozik, de persze csak azért alapítottam, hogy álcázza a többi illegális tevékenységet, a szállítmányozást, amit rajtuk keresztül intézek.
Amint kész vagyok utasítom az ajtóban álló inast, hogy készítse el a reggelit én pedig addig elmegyek a kiscicámért és felébresztem. Reggeli után ő is jön velem.
Az őrök köszöntenek én pedig bemegyek a szobába, de amint csukódik az ajtó meg is állok egy helyben. A kicsike már nagyon is fel van, úgy tűnik összemázolta az egész falat, de nem is akárhogy. Egész élethűnek mondható ez a kék ég. Viszont nem engedtem meg neki, hogy fessen.
Halkan közelebb megyek, az egyik éjjeli szekrényen áll és megint azokban a rongyokban van. De ami igazán feldühít az a festékes keze, amivel az ecsetet mozgatja. Azt képzeli talán, hogy naponta hívom majd hozzá a manikűröst, hogy rakja rendbe? Mert azzal a koszos kézzel nem érhet semmihez. És a haja… festékpöttyök vannak a hajában!
Hirtelen leugrik az emelvényéről, úgy tűnik a művészúr megszemléli a művét, de ahogy hátrál egyenesen a mellkasomnak ütközik, mire elkerekedett szemekkel fordul meg. Szabályosan elsápad a látványomra, elhátrál ameddig tud és összeszorítja a szemecskéit. Még az ecset is kipottyan a remegő kezeiből…
- Ki engedte ezt meg neked?! – kérdezem metsző hangon.
Remegve hátrébb húzódik, de mielőtt a festékes falhoz lapulna elkapom a felsőjét és közelebb rántom. – Megmondtam már hogy nézz rám, ha hozzád beszélek!
Kinyitja a szemeit.
- Ki engedte meg ezt neked!? – megrázza a fejét, és a kezeit kezdi figyelni – Senki? Akkor mégis hogy merészeled ezt tenni? És hogy nézel már ki megint?!
Belemarkolok a hajába és felrántom a fejét, hogy rám nézzen végre. – Kitől kaptad a festékeket? - én nem adtam rá engedélyt. – Takashi volt?!
Remegve megrázza a fejét, majd félve az ajtóra bök.
- A testőrök?
Lehajtja a fejét. Vagyis igen.
- Vedd le a ruhád! – gyűlölöm ezekben az olcsó rongyokban látni! – Ne bámulj rám te ostoba! Most rögtön vedd le a ruháidat! Nem mondom még egyszer!
Egy pillanatig egymásra nézünk, szép szemeiben elkeseredettség, de mivel nem változtatom meg a döntésem lassan elkezdi lehámozni magáról a ruhákat. Lekerül a festékes felső, az ócska nadrág és végül egy egyszerű pamutból készült szürke alsóban áll.
- Azt is, és ne lássam többé ezeket a rongyokat. – egy nagyon kicsit csillapul a haragom, ahogy a gyönyörű testét nézem, ami csak az enyém, de akkor sem ússza meg.
Mivel nem mozdul elegem lesz és egyszerűen lerántom róla az anyagot. Legalább ahhoz van elég esze, hogy ne kezdje takargatni magát.
- Katou! – kiáltok ki az ajtó előtt állónak. Nem érdekel, hogy látják őt, úgy sem az első és utolsó alkalom lesz.
A nagydarab férfi azonnal bejön és persze nem felejti el megnézni a kiscicámat.
- Sonozaki – sama!
- Te adtál neki festéket? – kérdezem szigorú hangon.
- Nem uram, Shintaro volt.
- Dobjátok ki, de előbb még lásd el a baját! – utasítom, figyelmen kívül hagyva a kicsike nyikkanását.
Újra kettesben maradunk, de nem húzom tovább az időd, hisz ketyeg az óra. – Ha ma este nem leszek elégedett veled kiscicám, eltöröm mindkét kezet, hogy egy ideig még tollat se tudj fogni, értetted?
Zihálva biccent a kicsike, teszek rá, hogy megijesztettem, legalább megtanulja végre, hogy nem viccelek.
- Helyes. Húsz percet kapsz, hogy lemosd magadról a koszt és vissza gyere ide.
Utálok késni, még akkor is ha én szabom az időrendem, de szerencséjére nem vacakol, mert rögtön berohan a fürdőszobába.
Amíg ő bent van én alaposan megszemlélem a művét, ami igazán szép és tehetségre vall. Nem gyerekes rajzok, hanem valóban olyan, mintha az ég folytatása lenne. De miért pont felhők?
Közben megjelenik Takashi is, nyilván, mert még nem mentünk le reggelizni és azonnal a falra pillant.
- Hívj valakit, aki visszafesti a falat a festékeket pedig dobd ki. Ez a kis kurva addig nem kaphat semmi kiváltságot, míg én azt nem mondom. – még nem tett érte semmit.
- Ahogy parancsolja Sonozaki – sama!
Ő távozik, én pedig türelmetlenül várok. Amint abbamarad a zuhanyzás szinte rögtön hallom a hajszárító zúgását. Felállok és járkálni kezdek míg nem végez, ma nincs időm vacakolni, de holnap nem megyek sehová, szóval egész nap ráérek az én kicsikémmel foglalkozni.
Óvatosan előjön végre, mintha attól félne lelövöm, és a ruhásszekrénye felé igyekszik a nagy törölközőjébe csavarva. Na, azt már nem…
- Nem öltözhetsz fel! Meztelenül maradsz és így jössz le velem reggelizni most!
A meglepettséggel vegyes rémülettől még a törölközőt is elengedi és rázni kezdi a fejét a fürdőszoba ajtót megcélozva igyekszik eltűnni, de még azelőtt elkapom, hogy megtehetné. Magamhoz szorítom a finom jázminillatú testet, a nyaka puha bőrébe csókolok, annyira finom, hogy nem lehetne betelni vele. Akár most is újra a magamévá tenném, ha nem kellene sietnünk.
Végigsimítok a lapos hasán, hiába nyöszörög nem engedem el, majd a kezem az ágyékára siklik, de persze semmilyen reakciót nem vált ki az érintésem.
- Ha nem jössz magadtól… - suttogom a fülébe - … akkor egyszerűen a vállamra doblak és mindenki nézheti a szexi kis segged, aki csak szembejön velünk.
A csípőjénél fogva előre tolom, majd az ajtót kinyitva kitessékelem. Lehajtott fejjel halad mellettem, nem néz semerre, nem mintha a két testőrön és az inasokon kívül bárki is látná. Az étkezőben csak kettőnkre van terítve, anyám még ilyenkor alszik, Kenichi pedig nyilván átdorbézolta az éjszakát így délig fel sem kel. Amint belépünk ő azonnal helyet foglal, hogy ezzel is takarja magát, a szemeiben szégyen bujkál, ahogy maga elé mered az asztalra. Pont ezt akartam, hogy ezt érezze és eszébe se jusson ellent mondani.
Sok féle étel van tálalva, a hagyományos japán reggelitől a dzsemes pirítósig és péksüteményekig. Magam elé veszek egy kevés rizst és főtt tojás, meglocsolom szójaszósszal és hozzálátnék, de Kou csak mered előre tovább.
- Egyél kicsikém, nem akarom, hogy lefogyj és elveszítsd a csodás alakod. – mondom nyugodt hangon, mire egy pillanatra rám néz.
Rámosolygok, tulajdonképpen már nem haragszom, mert megkapta a büntetését.
Félrepillant, majd magához vesz egy szelet pirítóst vajjal, de olyan lassan harapdálja, hogy mire én végzek a reggelimmel ő még alig evett belőle.
- Talán nem ízlik? – kérdezem. Öntök magamnak kávét.
Felpillant és inkább leteszi a pirítóst, majd lassan a hasára csúsztatja a kezét és megrázza a fejét.
- Nem vagy éhes? – biccent – Rendben. Ebédelni máshol fogunk, majd akkor többet eszel. Most menj fel és vegyél magadra valami szépet, de ne kimonót vagy yukatát, azokat csak itthon hordod.
Nagyon lassan áll fel a székről, hiába néz körül nem takarhatja magát semmivel a két testőr pedig úgy is megy utána. Halvány mosollyal figyelem, ahogy távozik, nem is lenne olyan rossza, ha meztelenül járkálna…
Pár perc múlva előkerül egy fehér nadrágban és egy bézs színű testre simuló selyemingben egyszerűen gyönyörű látványt nyújt. Nyoma sincs annak az utcai kölyöknek, akit két napja összeszedtünk, inkább egy gazdag fotómodell látszatát kelti. Csupán vágyat és elégedettséget érzek, ahogy ránézek.
Mosolyogva simítom végig az arcát, kecses nyakát, majd lágyan megcsókolom. Esetlenül viszonozza, meg kell még tanulnia rendesen csókolni.
- Csodásan nézel ki kiscicám, de most menjünk, mert már így is késében vagyok miattad. – elengedem és elindulok kifelé, hallom, hogy követ, hisz a testőreim utánunk jönnek.
Manabu Kou
- Ki engedte ezt meg neked?! – csattan fel, én pedig remegve összerándulok. Felegyenesedve lépek hátra ösztönből, majdnem nekihátrálva a friss, nedves falnak, de elkapja a pólóm, ami hangosan reccsen – Megmondtam, hogy nézz rám, ha hozzád beszélek! Ki engedte ezt meg neked?!
Csak rémülten rázom a fejem. Senki, én csak… azt hittem nem baj, ezzel nem ártok senkinek!
- Senki?! Akkor mégis hogy merészelted ezt tenni?! És hogy nézel ki már megint?! – erősen a hajamba markol, feltép, hogy ránézzek; tompa nyögéssel tartom lent a kezeim, nem kockáztatom, hogyha a mellkasához érek, összekoszoljam a ruháját. – Kitől kaptad a festéket? Takashi volt?
Rémülten rázom a fejem.
- A testőrök? – lehajtom a fejem. Nem akarom őket bajba keverni, nem tettek semmi rosszat… Ne büntesse meg őket.
- Vedd le a ruhád – megdöbbenve nézek rá, de nem merek moccanni, amíg a hajamba markol – Ne bámulj rám, te ostoba! Most rögtön vedd le a ruháidat! Nem mondom még egyszer.
Lehajtom a fejem, mert minden könyörgés hiábavaló; áthúzom a fejemen a foltos pólót, leveszem a nadrágom és leszegett fejjel állok előtte.
- Azt is, és ne lássam többé ezeket a rongyokat. Katou! – kiált ki az egyik őrnek, én pedig szinte derékig elvörösödve állok. Nem nézek fel, nem nézhetek fel, nem akarom látni, hogy méregetnek.
- Sonozaki-sama.
- Te adtál neki festéket?
- Nem uram, Shintaro volt.
- Dobjátok ki – mordul, én pedig rémülten kapom fel a fejem. Ne, ne bántsd… - De előbb még lássátok el a baját.
Megmarkolja a karom és magához ránt, én pedig rémülten nyögök fel – Ha ma este nem leszek elégedett veled kiscicám, eltöröm mindkét kezed, hogy egy ideig tollat se tudj fogni, értetted?
Biccentek és óvatosan próbálom kiszedni a sebes csuklóm az erős ujjai közül.
- Helyes. Húsz percet kapsz, hogy lemosd magadról a koszt és vissza gyere ide.
Berohanok, de megtorpanok amikor magamra zárnám az ajtót. Nem merem. Rettentően megverne. A tus alá állok és nem érdekel hogy piros lesz a bőröm, durva körömkefével állok neki lesikálni a körmeimről és a nyakamról a festéket, amíg samponban ázik a hajam. Csobog a fülemben a víz, én pedig eszelősen sikálom a kezem a körömkefével, hogy a tenyeremben is felszakadnak a pici csík sebecskék. vörös lesz a bőröm foltokban a kezemben, a nyakam, a lábamon. Nem érdekel…
Előveszek egy hatalmas fürdőlepedőt és belecsavarom magam, majd kiszárítom a hajam és formára rázom. Nemigen van vele sok dolgom.
Sietnem kell, sietni. Gyorsan kimegyek a szekrényhez, hogy keressek valamit, minél hamarabb, amikor rám rivall – Nem öltözhetsz fel! Meztelenül maradsz és így jössz le velem reggelizni!
Ne… elkerekedett szemekkel dermedek meg. Nem mondhatja komolyan… rémülten fordulok sarkon és próbálok visszaslisszolni a fürdőbe, azzal a szándékkal, hogy most magamra zárom az ajtót és nem jövök ki, ha éhen pusztulok se. Csak a mellkasához csapódok. Egy kezével szorít, míg a másikkal lassan barangol végig a testemen. A bőröm még érzékeny a sikálástól, nagyon is érzem, amikor a nyakamba csókol.
- Ha nem jössz magadtól, akkor egyszerűen a vállamra doblak és mindenki nézheti a szexi kis segged, aki csak szembejön velünk! – markol az ágyékomra, én pedig csak megkínzottan hunyom le a szemeim.
Kitol a szobából, hiába vörösödök el, amennyi vér csak van bennem. Csak meredek a szőnyeg mintájára ahogy összefolyik, miközben próbálom kapkodni a lépésem, de persze ő csak rohadtul ráérve megy. Én meg mögötte.
Amint tudok, leülök és mélyen behúzom magam az asztalhoz, pedig szívem szerint kihagynám vele a reggelit. Sok vágyam lenne, de a reggeli nincs közte. A gyomrom dióméretű, ha még megvan egyáltalán, és félek, hogy bármit tuszkolnék is le, vissza is köszönne kevésbé gusztusos kiadásban. Ledermedve meredek a tányér mintázatára. Csak itt kell lennem, enni nem muszáj, remélem. Csak itt kell ülnöm, amíg Kígyó úr ráérősen megreggelizik.
- Egyél kicsikém, nem akarom, hogy lefogyj és elveszítsd a csodás alakod – aha, szóval kell reggelizni. Kelletlenül veszek el egy pici pirítóst, vékonyan megkenem vajjal, de inkább csak csócsálom. Keserű az íze a számban, nem kívánom. Csak szenvedek vele, a látszat kedvéért.
Elgondolkodva morzsolom a ropogós héjat: mióta divat a jakuzánál, hogy az ojabun fiúkra gerjedjen? Szar az új szokás.
- Talán nem ízlik? – rezzenek fel a hangjára, és ezt engedélynek veszem, hogy ne kelljen többet utálatoskodnom az étellel. Pedig régen ennyi sem volt enni, ölni tudtunk volna egy ilyen terített asztalért. Megrázom a fejem óvatosan, nehogy kikukucskáljon az a pár lenyelt falat. – Nem vagy éhes? Rendben. Ebédelni máshol fogunk, majd akkor többet eszel. Most menj fel és vegyél magadra valami szépet, de ne kimonót vagy yukatát, azokat csak itthon hordhatod.
Nyelve egyet állok fel és ijedten felrebbenve – lehetőségeim szerint – kisprintelek és befutok a szobámba.
Gyorsan öltözök, de próbálok úgy, hogy ne találhasson benne túl sok hibát: világos nadrág egy vékony, puha inggel. Jobban szeretem az egyszerű vásznat, de ez a drága, majdnem fényes anyag… mint egy selyemfiú… keserűen horkanok fel, amikor tudatosul, hogy nem térek el messze a valóságtól. Szuper. Belelépek az egyik elegáns, vékony cipőbe, majd kisietek. Kicsit frusztrál, hogy a két gorilla mindig mögöttem van, pedig nem kockáztatnám meg a szökést. Nem sok értelme lenne. Minek vannak folyton a nyomomban?
Mit kell tennem azért, hogy ne legyenek a nyomomban?!
- Csodásan nézel ki kiscicám, de most menjünk, mert már így is késésben vagyok miattad – cirógatja meg az arcom, és lehajol. Reflexből készülök fel arra ami jön: megcsókol. De ez most… puha. nem durva, nem erőszakos, nem harap. Puha és lágy, majdhogynem kellemes. Akadozva próbálom utánozni amit csinál, más táptalaj híján…
Utána mögötte fél lépéssel lemaradva kapkodom a lábaim és miután beül a limuzinba, mellé kell ülnöm. A testőrök kivételesen nem mellénk ülnek, de így egy légtérben maradunk… Nyelek egyet és némán, mozdulatlanul nézek előre.
Elkapva a derekam ránt magához, én pedig meglepve nézek fel rá, ahogy egyik kezét a derekamra fonja és az ujjait alig mozgatva cirógat, mintha tényleg valami bolyhos kisállat lennék. A szemembe néz a hideg, világosszürke szemeivel, én pedig próbálom az agyam hátsó részébe száműzni a félelmem.
Még jobban meglepve nyikkanok fel, amikor a derekamnál fogva felránt, hogy reflexből átdobjam a combom a lábain.
- Tedd a segged oda, ahova való – morog, tenyerét a fenekemre markolva, mire nyakig elönt a vörös. Zavartan pillantok mindenhova, csak ne rá és ne az arcára, az alsó ajkamra harapok. A tarkómra fonja a kezét és letép magához, mohó durvasággal csókol meg. Zavartan és ijedten nyüffenek a szájába, de remegő kézzel fogom meg az alkarját, lehunyt szemmel próbálom bátortalanul utánozni. Még mindig fáj a szám, ahol tegnap beleharapott… Morranva húz még közelebb magához, ujjaival a hajamba túr, én pedig ösztönösen csókolom vissza, bár a gyomrom erőteljesen tiltakozik ellene, de sajnos muszáj figyelmen kívül hagynom. A nyelvemmel óvatosan érintem meg a nyelvét, körbesimítva, próbálom az orromon át szedni a levegőt… még a kezemmel is remegve, erőtlenül simítom meg a karját a zakón át. És ezt addig folytatjuk, amíg a seggemnél fogva közelebb nem ránt az öléhez, én pedig ijedten kapok levegő után, vörösen és idegesen húzódok el az arcától.
- Megjöttünk, Sonozaki-sama – nyílik ki az ajtó, én pedig remegő kézzel mászok ki utána, miután kitett az öléből. Fel se merek nézni: pár villanásból látom, hogy feszült, komor az arca és sokkal merevebben mozog. Nem jól csináltam, valamit biztos nem jól csináltam, azért ilyen… rettentően meg fog büntetni, mikor kettesben maradunk… Nem nézek senkire. Mintha rám lenne írva, hogy csak egy kurvának vagyok tartva, abból is a háziállat-kategória… megyek utána engedelmesen, hang nélkül.
Talán az a baj, hogy elhúzódtam, de… de én csak… Lemondóan sóhajtok aprót. Otthon szíjat hasít a hátamból, látom előre.
***
Nem nagyon figyelek arra, amit dolgozik, nem az én dolgom. Csendesen mindig a nyomában vagyok, de főleg csak az irodában ül és papírokkal, telefonokkal foglalkozik; viszont én elorozhattam pár papírt és egy tollat, úgyhogy lent ülök… a lábánál… és rajzolok. Nem zavar, hogy ceruza helyett örökírót kaptam és nincs lehetőségem javítani, fekete az fekete. A hátam a szék szélének és a lábának döntöm, a fejem néha a térdének, belemerülve skiccelek aztán nekiállok kidolgozni. Legalább elütöm az időt, amíg ő dolgozik és nem zavarok sok vizet.
Felkapom a fejem, amikor lecsapja a telefont, és kizavarja a titkárnőt. Felnézek rá, leengedve a tollat, épp időben, mert belemarkol a térdénél levő hajamba és felránt, nekitolva az asztala szélének. Alaposan beütöm a csípőm, tuti belilul estére… Elkerekedett szemmel nézek rá, megtámaszkodva az asztalán, csúszkálok a papírokon. Ijedten kapom el a kezem, nehogy összegyűrjek valamit, de szinte hanyatt dőlök, ahogy vadul megcsókol… felidegesítették és én vagyok kéznél. Engedelmesen csókolok vissza, ijedten remegő és hideg kezemmel óvatosan érintem meg az arcát, erőtlen kísérletet téve arra, hogy próbáljam megnyugtatni.
De amikor hallom a morranást és az öv zörgését, lehunyom a szemem keserűen felnyögve. Ne… nem ezt akartam, pláne nem itt… de már arra sem teszek kísérletet, hogy egyáltalán próbáljam lefogni a kezét. Esélytelen.
***
Amikor végez az összmunkával, a benne foglaltatott szünetben történő dugással együtt… a végére már nincs kedvem rajzolni. Csak ülök a lábánál némán és meredek ki az ablakon. Hatalmas ablak, tiszta, és nézem a kék eget meg a felhőket, mereven, pislogás nélkül. A szememben tükröződnek a lassan úszó felhők. Motoszkálás, papírzörgés.
- Megyünk – túr a hajamba elégedett hangon, mint egy jóllakott nagymacska. Megrándul a szemem alatt az izom, és felnézek. Talán valamit most jól csináltam, vagy csak egyetlen mozdulatommal se mertem ellentmondani. Engedelmesen felállok, oldalra húzódva várom, hogy ő is jöjjön, és látom a kezében a félig befejezett rajzot. Mit félig… alig kezdtem el. Nézegeti egy darabig elmerengve, azt egy mozdulattal int, hogy induljak kifelé. Lehajtva a fejem sunnyogok mögötte, nem látom, hogy a rajzot a mappájába csúsztatja.
***
A limuzinban ismét mellette ülök, bár most kicsit kényelmetlen… nem csodálkozok rajta. Fáj… és ha este is akar, akkor… jaj nekem. Bágyadtan nekidőlök, ahogy húz, keze a derekamon és a combom simogatja. Kikapcsol az agyam, csak figyelem, ahogy úszik el a város mellettünk. Üzletek. Mocorog, a keze a combomon, egészen fent, csörög a telefon, felveszi. Beszél.
- Egy üzlettársamnál ebédelünk – szorít a combomra, mire fáradtan felnézek az arcára és biccentek, hogy felfogtam. – Szedd össze magad – túr a hajamba, megcirógatva az állam vonalát. – Gyorsan tanulsz, kiscicám, ez nagyon tetszik. Varázsolj mosolyt az arcodra!
Visszahajtom a vállához a fejem, lehunyva a szemem. Kimerült vagyok.
***
Egy külvárosi elegáns háznál állunk meg, nem olyan nagy, mint Kígyó úré, de szép nagy, magas kőkerítéssel. Csodálom hogy nem nyilvános helyet választottak, de a nagykutyák tudják. Helyrerázom a zilált hajam és az ingem, mert Kígyó úr keze a combomról az ing alá vándorolt… jó benyomás, jó benyomás.
Kiszállva nézek fel, megyek Kígyó úr után, amikor meghallom a házigazda köszönését, illően és elegánsan meghajolok. Sonozaki-sama nem, természetesen, mit is gondoltam.
- Iwamura-sama – biccent Kígyó úr.
- Üdvözlöm az otthonomban, Sonozaki-sama. Kérem, érezze magát otthon minálunk. - felnézek: a vendéglátó egy karcsú, idősebb férfi, a halántékánál finom, ősz tincsekkel, elegáns arccal. Mellette egy középmagas, karcsú, de erős tartású nő, különös sápadt-fehér árnyalatú hajjal, ami nagyon is ismerős… elkerekedett szemekkel hőkölök hátra, de a nő hatalmas sötét szeme is elkerekedik. – Ő a feleségem, Yoko…
- Kou-kun… el sem hiszem… – néz rám a nő, én pedig hitetlenül elmosolyodok, levegőért kapva. Kígyó úr és Iwamura úr arca is megnyúlik kissé, az előbbié kicsit komorabban pillant rám, amikor a nő tétován elindul felém. Rajongó mosollyal török ki Kígyó úr árnyékából és pár futólépéssel felfutok hozzá, szorosan átkarolva a nő derekát ölelem meg. Istenem, végre egy ismerős, kedves arc! Végre valaki!!! A nő is könnyes szemmel ölel át, megsimogatja a hajam. – Hogy kerültél ide, kicsikém, istenem, te szegény… - suttogja, hogy csak én halljam és megcirógatja az arcom. Hihetetlen boldogsággal nézek rá. De elenged, én pedig sajnos eszembe juttatom, kik is állnak mellettünk, zavartan elhátrálok. Nem merek Sonozaki-samára nézni.
- Mély elnézését kérem, Sonozaki-sama – hajol meg a nő – De Kou-kun régi ismerősöm, és nem tudtam türtőztetni magam. Kérem, bocsásson meg nekünk.
A szívem majd kiesik a helyéről, a mosoly levakarhatatlan az arcomról, még Kígyó úrra is boldog mosollyal pillantok fel. Rajongva nézek Yoko-sanra…
Az ebédlőasztalnál ülve zavartan nézek a tányéromba, néha elkapva Yoko-san biztató pillantásait.
- Megkérdezhetem, honnan ismerik egymást? – teszi fel a kérdést Sonozaki-sama. Iwamura-sama idegesebb, mint tervezte, de a felesége fesztelen bájjal mosolyog az ojabunra.
- Ó – tölt a férjének sakét, én pedig Kígyó úrnak, nagyon figyelve hogy ezek után minden tökéletes legyen. – Annak idején táncot oktattam, valamint ez volt a munkám is. Egy… bizonyos típusú táncot. Kou-kun megnyert egy pályázatot, így a stúdiómban találkoztunk, volt szerencsénk együtt dolgozni. Amikor letanulni a nyereményét, úgy találtam, hogy igazán tehetséges, így taníthattam még pár alkalom erejéig, ingyen – ragyog a mosolya és visszamosolygok rá.
Nagyon élveztem azokat az alkalmakat, persze az elején még olyan ideges voltam, feszengtem, kínosnak tartottam, hogy Én… Ezt… De hihetetlen állóképességet adott és rendesen lenyújtott. Azóta tudok kézen állni.
- Értem – villan rám Kígyó úr szürke szeme, én pedig ijedten húzom össze magam mellette.
- Sonozaki-sama – hajol meg Yoko-san mélyen, ültében – Bocsásson meg a pimasz kérésemért, de amíg a férjemmel az üzletről tárgyalnak, kérem, engedje, hogy Kou-kunnal együtt tölthessük az időt. A régi idők emlékére. Kíváncsi vagyok, mennyit felejtett abból, amit tanult.
Lassan és nehezen vesz egy mély levegőt, a szeme sarkából rám pillantva. Idegesen rágom az alsó ajkam, ránézve és tényleg, nagyon-nagyon szépen nézek rá, kérve, de hozzáérni nem merek. Kérlek… kérlek, nem olyan hosszú idő, kérlek, csak azt az órácskát had legyek egy barátommal.
- Rendben. Legyen – kortyolja el a sakét. Felragyog az arcom és boldogan mosolygok rá, az első eset, hogy a nyakába ugranék hálásan.
***
Ebéd után a férfiak elvonulnak, engem pedig Yoko kézen fog és behúz egy nagy, modern, kivilágított terembe. Boldogan nézek körbe, megsimítva a hideg, fényes rudat. Még biztos ad privát műsort a férjének… biztos szeretik egymást.
- Drágám, hogy kerültél ebbe a helyzetbe? – ragadja meg a vállam maga felé fordítva. Szomorú mosollyal sütöm le a szemeim, gyengéden megcirógatja az arcom – Jaj édesem… istenem – megölel szorosan. Úgy szorítom magamhoz, mint egy mentsvárat. Jó az illata, otthonos és megnyugtató. És hálás vagyok, hogy nem faggat. Úgysem tudna ellene mit tenni. Viszont hálás vagyok, amiért úgy tesz, mintha minden rendben lenne, legalább egy kicsit.
Kapok tőle egy melegítőnadrágot, és gyorsan elmagyaráz pár cuccot, felelevenítve a régi technikákat.
- Gyakorolj drágám, próbálgasd. Miért ne? Mulatunk egy kicsit – nyom egy csókot a homlokomra. Aztán komolyan a szemembe néz, én pedig nagy szemekkel bámulok rá. – Drágám, te nem ebbe a világba való vagy. Viszont tanuld meg: arra kell koncentrálnod, hogy Sonozaki elégedett legyen. És ő minél elégedettebb, neked annál nyugodtabb életed lesz. Nem az a lényeg, hogy te élvezd, de játszd el, hogy élvezed. Egyszerűbb. – simogatja meg az arcom. – Járj a kedvében, csábítsd el. Tudom, hogy bánt, hogy ezt mondom – cirógat – Sajnálom… de most erőszakot kell tenned magadon, és akkor túléled, és a lelked is. Most idehívom őket… miután megbeszélték az üzletet, amiről én nem akarok tudni – nevet – te pedig mosolyogsz, élvezed ha táncolsz, kizárod a külvilágot, viszont a látvány tetszeni fog Neki. Érted?
Túlságosan is. Lehajtom a fejem és csak ölelgetem. Megcsókolja a fejem tetejét, anyásan megsimogat, utána figyel rám, kijavítja a hibákat, mutat pár gyakorlatot, táncolunk, mulatunk, mintha egy belvárosi stúdióban lennénk. Aztán magamra hagy, hogy gyakoroljak, szól a zene.
Igaza van.
- Erre parancsoljon, Sonozaki-sama – hallom Yoko-san hangját, és elhúzódik a fusuma. Én Pedig oda se figyelve, lehunyt szemmel szinte lógok, másfél méter magasan, egy kézzel és egy lábbal tartva magam, és ahogy kifordulok, fejjel lefelé tartom magam és lemosolygok, pont a halványszürke szemekbe. Széles, boldog mosollyal, elegánsan körbepörögve a rúd körül lesiklok.
Sonozaki Ranmaru
A limuzin pont a megfelelő helyen áll, így azonnal be is szállunk. A testőrök külön kocsival jönnek, nem szeretem, hogy zavarnak. A kis szépség mellém ül, hófehér nadrágja csábítóan simul a combjára, minta csak arra ösztönözne, hogy markoljak bele és ne eresszem.
Elindulunk, a kocsi puhán gurul az úton, a térelválasztó felhúzva és az autó kis légterében a Kou-ból áradó jázminillat szinte megrészegít. Kitölti minden érzékszervemet, míg már nem bírom megállni, hogy ne érjek hozzá.
Az ölembe rántom, ujjaimmal lassan, élvetegen cirógatom a derekát, oldalát, combját. Teaszínű szemeimben halvány félelem. Tudom, hogy nem élvezi, de én igen. Ő az én saját házikedvencem, játékszerem, kurvám, amihez éppen kedvem van.
És most a kurvámhoz van kedvem. Egy könnyed mozdulattal lovagló ülésbe húzom, még közelebb kerül hozzám a szép arca és az illata…
- Tedd a segged oda, ahova való – morgom vágyakozva, legszívesebben most rögtön nekiesnék, de akkor tönkretenném a ruháját és most egyébként sem érek rá. Ahh… csak bírjam ki estig épp ésszel.
A kicsike édesen zavarba jön, elfordítja vöröslő pofiját, de elkövet egy istentelenül nagy hibát: fehér fogacskáit az ajkai puha húsába mélyeszti.
Hosszú ujjaimmal a tarkójára marva hevesen lerántom magamhoz, az ajkaira marva falom fel a kicsikét, mint egy éhező az utolsó tál rizst. Harapom, szívom csókolom, ő pedig ijedt kis nyöszörgéssel viszonozza, fogalma sincs mennyire felizgat ezzel a tekintettel és az esetlenül mozgó forró nyelvével. Imádom az ízét, megrészegít és felforralja a vérem…
Óvatos mozdulatokkal tapogatja a nyelvem az övével, mintha próbálkozna, de sokat kell még tanulnia. Vékony ujjai a karjaimra kúszva simítanak, azt kívánom bár letéptem volna már a ruhánkat, hogy a bőrömön érezzem a simogatását. Mindenhol.
Türelmetlen morgással közelebb rántom, ágyéka az enyémnek nyomódik, élvezettel markolok a kerek kis seggébe, mire ő ijedt nyikkanással, tűzpirosan a levegőt nyelve húzódik odébb. Na, mi van? Csak nem tetszett?
- Megjöttünk, Sonozaki-sama – hallom meg Isato hangját.
Fenébe! Észre sem vettem, hogy már megálltunk! Kou persze mint a nyuszi úgy pattan ki az ölemből és lehajtott fejjel sunnyog előre. Itt helyben megdugnám a kocsiban, ha nem lenne dolgom… fenébe!
Veszek pár nyugtatónak szánt lélegzetet és kiszállok a kocsiból, az iroda felé indulva semleges dolgokra gondolok, hogy a farkam ne robbanjon fel a visszafojtott vágytól. De majd este… este csak az enyém lesz és nem csak egyszer. Addig, míg mozdulni bírok…
***
Az irodában sorra intézem a telefonokat, hogy számon kérjem az összes emberemet, mivel a múlt héten szállított kábítószer hiányos volt. A raktár felügyelője egyenesen nekem szólt, hogy a Kínába küldendő anyagból körülbelül ötven kiló hiányzik. Már így került a raktárba, tehát még a kikötőben lopott belőle valaki. És a féreg meg fog fizetni érte.
Hogy kifújjam magam lepillantok a földre, ahol Kou ül a székemnek támaszkodva és egy papírra firkál. Nem látom mit, mert takarja a teste, de már egy ideje ezen dolgozik. Mikor megláttam, hogy bámulja a papírt adtam neki egyet, végül is mióta eljöttünk otthonról igazán jó fiú volt: visszacsókolt, nem ellenkezett, nem húzódozott. Engedhettem volna, hogy székre üljön, vagy a kanapéra, de sokkal jobban tetszik, hogy ilyen közel van és bármikor a selymes tincsei közé fúrhatom az ujjaim. Ilyenkor megmerevedik és csak vár, míg befejezem. Pedig élvezhetné is, hisz nem bántom.
Egy idő után azonban egyre többször dől hátra és a legtöbbször nem a székhez hanem a lábamhoz simul. Felingerelt a kocsiban, visszafogtam magam, de ha ezt tovább csinálja...
És még ez a hülye titkárnő is… - Hogy érti azt, hogy elfelejtett szólni?! Azt hiszi talán, hogy annyi szabadidőm van, hogy felborítsam a napirendem a maga ostobasága miatt?!
Ordítok rá, mert az ostoba ribanc „elfelejtette megemlíteni”, hogy Iwamura Kai, a cégem jogi tanácsadója keresett és meghívott ebédre. Nem mondok nemet, mert általában akkor hív, ha fontos, számomra is érdekes ügyről van szó, de hamar haza akartam érni, hogy eljátszadozhassam a kicsikémmel.
- Sonozaki-sama…
- Takarodjon kifelé, és holnap már ne is lássam! Ki van rúgva! – mordulok rá idegesen, majd amint kiért az engem figyelő szempárba pillantok, de eddig bírtam visszafogni magam.
A hajába markolok és felrántom magamhoz, ijedten pislogó szemeivel nem tud meghatni, s mint a ragadozó a prédájára, úgy vetem magam a finom ajkaira. Egy cseppnyi gyengédség nélkül körözök a szájában a nyelvemmel, félelemtől remegő vékony testét magam és az asztal közé préselem, vad vágyam szinte tűzként lobog… itt akarom a magamévá tenni, az asztalomon, hogy akárhányszor dolgozom, eszembe jusson a látványa, ahogy a farkammal a testében fekszik előttem. Olyan szép lenne…
Hideg ujjait, majd a kezét érzem meg az arcomon és nincs időm sem kimutatni a pillanatnyi döbbenetet, mert még erre a kis érintésre is úgy eláraszt a kéj, mintha fel akarna emészteni. Csörög az övem ahogy gyorsan kikapcsolom, majd morogva rántom le a nadrágját, a vékony alsót és rögtön – minden előkészítés nélkül – a szűk kis testébe hatolok, hogy darabokra robbanjak a gyönyörtől…
***
A délelőtt további része egész jól telik. A szextől máris sokkal jobb hangulatom lett, kiadtam a feszültséget. Türelmesen összepakolom a papírokat amit haza akarok vinni, Kou azonban már nem ilyen elégedett, úgy mered ki az ablakon, mint egy agy halott, szinte nem is pislog csak néz maga elé. Mégis mi baja van?
Elismerem, nem voltam gyengéd, sőt, mondhatni rávetettem magam és belepréseltem a fába, de meg sem próbálta élvezni. Szöget ütött a fejemben egy gondolat… hogyan nézhet ki az a csinos pofikája miközben elélvez? Biztos még szebb, még érzékibb látvány lenne. Meg kellene tudnom…
- Megyünk – szólok neki, ő pedig engedelmesen feláll.
Hm… ha továbbra is ilyen jófiú lesz, akkor nem lesz itt semmi probléma. Már csak meg kellene tanítani neki mindent, amit egy gyakorlott kurvának tudnia illik.
Homlokráncolva emelem fel a padlón heverő papírt és megnézem mit firkált rá. Mit firkált… alkotott. Méghozzá egy, mi is ez… sárkánykígyó? Nem is rossz… tehetséges a kicsike. Bár tény, hogy akár lehetne tejesen analfabéta is. Nekem csak a teste kell és kész. A játékoknak nem muszáj okosnak lenniük, csak szépeknek.
Mégis elteszem a mappámba a rajzot, bár nem is tudom miért…
***
Útban Iwamura-hoz tájékoztatom hova megyünk, de a kicsike már úgy kókadozik, mint egy hervadt virágszál. Úgy tűnik kimerült. Magamban kajánul vigyorgok, belegondolva, hogy miért, bár gondolom az is rátett, hogy hajnaltól fel volt és festett. Az estét azonban úgy sem ússza meg.
Finoman cirógatom a kedvenc részeimet rajta, ő pedig a vállamhoz borulva szunnyad.
Furcsa… úgy tűnik egész hamar alkalmazkodott és nem próbál már távol tartani magától. Ez persze nekem így tökéletes.
***
A város szélén egy elegáns negyedben álluk meg épp mikor kezdtem egész jól érezni magam és elmerengve simogattam Kou alabástrom bőrét. Végig akarom harapdálni az egész testét, annyira finomnak tűnik…
- Iwamura-sama – biccentek a már jól ismert férfi felé.
- Üdvözlöm az otthonomban, Sonozaki-sama. Kérem, érezze magát otthon minálunk. – invitál udvariasan - Ő a feleségem, Yoko…
- Kou-kun… el sem hiszem…
Egy pillanatra megfagyok, ahogy a kicsikém nevét hallom a nő szájából és rögtön hátrapillantok rá. Ismeri?
Kou arcán szinte egy fülig érő mosoly, az arca mintha ragyogna, a szemei csillognak… gyönyörű, mint egy angyal.
A csodálatomat elrejtem és komoran nézek rá, remélem nem készül ostobaságra, mert ha elkezdi itt a nyafogást, vagy a segítségért könyörgést, otthon elverem az már biztos. A nőt pedig kinyírom, ha szöktetni próbálná.
Yoko felé lendül, és egyszerűen magához öleli, csimpaszkodik belé, mint egy kismajom Chhh…
Az asszony megsimogatja a haját, hirtelen olyan féltékenység áraszt el, hogy a jól bevált yakuza álarcomat kell igénybe vennem, hogy ne tépjem ki vicsorogva a karjai közül. Ez a némber hozzányúlt ahhoz, ami az enyém és én gyűlölöm ezt!
– Hogy kerültél ide, kicsikém, istenem, te szegény… - suttogja, nem tudom dühös legyek vagy nevessek rajtuk, de meg sem szólalok. Honnan ismeri őket?
Az arca olyan mintha sugározna az örömtől, a boldogságtól és éppen ezért lenne kedvem elrángatni attól a tyúktól. Arra sem adtam engedélyt, hogy megölelje, már ezért megérdemelné a büntetést, és kap is. Meg fogja jegyezni végre, hogy ő az én tulajdonom és senki nem érhet, hozzá ahhoz, ami az enyém. Az a szerencséje, hogy egy pillanat múlva hátralép tőle, majd lehajtott fejjel visszalép hozzám Rám sem néz.. tudod, hogy bajban vagy ugye?
- Mély elnézését kérem, Sonozaki-sama. De Kou-kun régi ismerősöm, és nem tudtam türtőztetni magam. Kérem, bocsásson meg nekünk.
Nekünk? Azt majd én eldöntöm, hogy a játékszerem megérdemli-e a bocsánatot…
Fél órával később már az ebédlő asztalnál ülünk, bár elment az étvágyam. Rohadtul idegesít, ahogy ezek ketten egymásra pislognak, és lopva mosolyognak, mintha nem látnám.
- Megkérdezhetem, honnan ismerik egymást? – kérdezem, leplezve az indulataim.
- Ó… Annak idején táncot oktattam, valamint ez volt a munkám is. Egy… bizonyos típusú táncot. Kou-kun megnyert egy pályázatot, így a stúdiómban találkoztunk, volt szerencsénk együtt dolgozni. Amikor letanulni a nyereményét, úgy találtam, hogy igazán tehetséges, így taníthattam még pár alkalom erejéig, ingyen.
Megint egymásra mosolyognak, mintha szándékosan arra játszanának, hogy valaki ma este meghalljon. De melyik?
- Értem – mondom szűkszavúan Kou-ra pillantva, aki lesüti a szemeit. Tőle tanulta azt a borzalmas táncot? Jobb is, hogy már nem kell azzal foglalkoznia.
- Sonozaki-sama. Bocsásson meg a pimasz kérésemért, de amíg a férjemmel az üzletről tárgyalnak, kérem, engedje, hogy Kou-kunnal együtt tölthessük az időt. A régi idők emlékére. Kíváncsi vagyok, mennyit felejtett abból, amit tanult.
Még van képe… ha most kizárólag üzlet miatt jöttem volna és nem mint vendég megkapná ami jár neki De mivel nem így történt egyszerűen csak nem mutatom ki az érzelmeimet, amik bennem őrjöngnek. A kis édes pedig nagy kérlelő szemekkel mered rám, alsó ajkát beharapva, amivel akaratlanul is még feszültebbé tesz, de a szemei azt mondják: kérlek, kérlek! Engedd meg!
- Rendben. Legyen – lassan belekortyolok a sake-ba, hogy ne vicsorogjak, amiért ilyen boldogan mosolyog emiatt a ribanc miatt, a fejemben már pörögnek is a gondolatok, hogy hogyan verjem ki a fejéből az ilyen kirohanásokat.
***
Ebéd után Iwamura-val a dolgozószobába megyünk, bár még mindig mérges vagyok és azon kattog az agyam, hogy ők ketten mit csinálnak együtt, mégis komoly vagyok hisz az üzlet most fontosabb, de előbb…
- Iwamura – sama tekintettel az üzleti kapcsolatainkra most megkérem, hogy közölje a feleségével, hogy tartsa a száját a fiú hollétéről, különben következményei lesznek. – ha bárkinek elkotyogja, hogy Kou nálam van, neki annyi.
Iwamura kissé elsápad, tudja mit jelent nálam a következmény szó és máris szabadkozik
- Elnézését kérem, Sonozaki-sama! – meghajol – Természetesen diszkréten kezeljük a helyzetet.
Elégedetten bólintok – Akkor beszélhetünk az üzletről.
Bólint, és bár még mindig kissé sápadt belekezd abba, amiért ide jöttem. Nem olyan fontos mint hittem, főleg pénzügyek és az ál-cég jogi rész, amivel még elszámol, mint mindig, de minden rendben van.
Már éppen végeznénk, mikor kopognak az ajtón, majd az engedély után belép Yoko.
- Bocsánat a zavarásért.
- Már végeztünk. – és végre mehetek haza, hogy kitöltsem a mérgem és rendre tanítsak egy rossz kiscicát.
- Ez esetben, velem jönne Sonozaki-sama? Kou szeretne mutatni önnek valamit.
Kou? Mutatni valamit? Nekem?
Majdnem felnevetek ezen, hiába mosolyog így, attól még tudom, hogy hazudik. Nem vagyok ostoba Elraboltam, megerőszakoltam, nem is egyszer, megaláztam… és hogy ezek után még ő várna, hogy mutasson valamit… nevetséges.
- Rendben.
Felállok és követem, mert azért kíváncsi vagyok, hogy mit csináltak. Egy nagyobb, kivilágított terembe lépek, ahol nem tagadom meglepő látvány fogad. Egy fényes ezüst színű rúdon, egy kézből és egy lábban tartja magát az én kicsikém. Kecsesen hátrahajlik és lejjebb ereszkedik, fejét hátrabiccentve rám mosolyog, mintha nem is engem látna. Mi ütött belé? Mit mondott neki ez a némber?
Leülök az egyik heverőre és érzelemmentesen figyelem az előadást. Kou folyamatosan mosolyog, a vonásai sokkal szebbek lesznek ettől, kedvemre való a látványa és kissé csillapítja is a dühöm, de még mindig haragszom. Pörög forog a rúdon, a kezeivel és a lábával tartva magát, kecsesen hajlongva ide-oda, de annak ellenére, hogy ez valamiféle rúdtánc egyáltalán nem izgat fel vele. Nekem ez túl… konzervatív.
Rúdon van, de tetőtől talpig felöltözve, a zene sem megfelelő és a mozdulatai egyáltalán nem erotikus töltetűek.
Egyhangúan nézem, a kicsike vidáman mosolyog, olykor szinte már kacérnak mondanám a tekintetét, ami tetszik. De nem feledtet el mindent. Talán nem fogom olyan szigorúan megbüntetni, de egy kis leckéztetést kap.
Mikor elhal a zene, Kou megáll a rúd mellett, Yoko pedig szolidan tapsol.
- Mit gondol Sonozaki-sama? Ugye milyen tehetséges?
- Ez csak egy kicsit volt tűrhetőbb, mint az a borzadály, amit három napja láttam az új klubomban – közlöm a véleményem kifejezéstelen arccal, mire lehervad a mosolyuk. - Számomra ez inkább való színházba egy trapézra, mint rúdra.
Felállok onnan ahol ültem és a kivilágított terem közepén szobrozó szépséghez sétálok. Megsimogatom az arcát, édesen elpirulva pillant a várakozó asszony felé, de engem nem érdekel.
– Viszont a mosoly igazán kedvemre való volt. Gyönyörű… - halkan suttogok az ajkaira, hogy csak ő hallja majd hosszan, birtoklóan megcsókolom, nem durván, de szenvedélyesen kiélvezve az ízét, édes aromáját. Lassan kezdi viszonozni, picit felnyög, ahogy az alsó ajkába csippentek a fogaimmal, szuszogva csókolok a nyakába. Látom, hogy vörös az arca, most először tettem ezt közönség előtt.
De mielőtt még elfelejteném a közlendőm a füléhez hajolva suttogok bele. – Kicsikém, ha még egyszer hozzáérsz… megölöm.
Hosszú csókot nyomok a füle alatti lágy bőrre, majd elhajolok tőle. Látom, hogy a vörös színt felváltotta a sápadtság, de nem teszem szóvá. A derekát átkarolva magamhoz húzom.
- Hazamegyünk.
Nincs most itt semmi dolgunk. Elindulnék, de két lépés után Kou húzatja magát.
- Mi az? – nézek rá szemöldök ráncolva.
Megvereget a combjait, először nem értem, de aztán leesik, hogy melegítőnadrágban van.
- Rendben, öltözz vissza és gyere utánam, de siess. – bólint – És tartsd magad ahhoz, amit mondtam.
Az az idegesítő nő még mindig itt van, de ahogy ellépek mellette félrehúzódik Helyes.
A nappaliban megvárom, közben Iwamura is elbúcsúzik és mielőbbi újraismétlését kéri az ebédnek, de az nem fog megtörténni.
Kou is megjelenik, tisztes távolságban Yokotól és félénk tekintettel mellém áll.
- Köszönjük a meghívást... a továbbiakat majd megbeszéljük máshol ha szükséges. – meghajolnak, én pedig biccentek és a mellettem álló szépséget átkarolva elhagyjuk a házat.
A kocsiban egy pillanatra ránk ereszkedik a csend, még csak három óra van, a vacsora még messze. Addig is… elfoglalom magam valamivel, hisz mostanában a kedvelt tevékenységeimre se volt időm. Azt hiszem lenyugodtam annyira, hogy ne essek neki a kis édesnek amint hazaérünk. Tulajdonképpen egész régen játszottam koto-n és kedvem is lenne hozzá. A finom hangszer mindig nyugalmat és összpontosítást igényel, ezért is szeretem. Csakúgy, mint a shamisen-t, de ahhoz most nincs kedvem.
- Ülj az ölembe. – szólok neki, halkan, majd egy pillanat múlva megteszi. Lovaglósülésben közel van, de nem hajolok a csókjáért, csak gyönyörködöm benne. Valóban ő lehet a legszebb akit eddig szereztem.
- Mondták már neked előttem, hogy milyen szép vagy? – kérdezem halkan, a fejemet hátraöntve az ülésre.
Elpirul, és akadozva megrázza a fejét, mire elvigyorodom. – Pedig az vagy. Ezzel a gyönyörű arccal és ezzel a különleges haj és szemszínnel, tökéletes testtel… Japán legszebb ukéje.
Most nem pirul el, lesüti a szemeit, de az álla alá nyúlok és nem hagyom. Ha beszélek hozzá, rám kell néznie.
- Most miért teszel úgy, mintha szégyellnéd magad? – kérdezem, de van egy sejtésem. Rám bámul, de persze nem tudja elmondani. – Takashival hozatok neked egy zsebfüzetet és az mindig legyen nálad, mert így nem tudsz válaszolni a kérdéseimre. Amíg pedig nincs, és haza sem érünk, maradunk az igen-nem biccentésnél. Elvárom, hogy ne próbálj átejteni, most kivételesen nem foglak megütni, ha nem tetszik a válasz, mára már úgy is kihúztad a gyufát.
Elkerekednek a szemei, ott ül bennük a kérdés és az ijedség, ami elég egyértelműen kiolvasható.
- Csak azért nem nyírtam ki a ribancot, mert a férje hasznomra van a cégnél. De jól jegyezd meg… rajtam kívül senki nem érhet hozzád! Senki! Te csak az enyém vagy és nem tűröm, hogy akár bárkit is megérints. Az ellen nincs kifogásom, ha hozzám érsz, de ha valaki mást… akkor dühös leszek.
Összepréseli az ajkacskáit és pici harag is megjelenik a félelem mellett. Látom rajta, hogy kérdezne, de nem tudok jól szájról olvasni, viszont… az aktatáskában van a határidőnaplóm, amit elő is veszek és egy tollal együtt a kezébe nyomom, majd várok.
„Tényleg komolyan gondoltad, hogy megölnéd Yoko-sant?” – olvasom a papírt.
- Igen kicsikém. Nagyon nem tetszett, hogy ölelgetted és mosolyogtál rá.
„Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?” – nyújtja felém ismét a papírt.
- Egy kegyetlen világban élünk. – válaszolom hidegen – Nem azért vagyok én az ojabun, mert kisgyereket pátyolgatok a játszótéren.
Nem „mond” semmit, lehajtja a fejét, de ezúttal én kérdezek, ha már van mire írnia.
- Az előbb azért sértődtél meg, mert ukénak neveztelek? – nem reagál és ezt igennek veszem. – Mit éreztél tegnap este?
Fogja a papírt és lekörmöli a választ.
„Undort.”
Kajánul elmosolyodom, valahol ezt vártam, de mondjuk a gyűlölet szócska forgott a fejemben.
- Hm… én nagyon is élveztem kicsikém. Minden porcikád jázminillatban fürdött és még ha fájt is neked gyönyörűen nyögtél. Élvezet volt hallgatni. – mormogom egy lágy mosollyal az emléktől – Az édes gömbölyű feneked pedig egyszerűen csodálatos, ma este azt hiszem alaposan megharapdálom, és tudod… az a finom rózsaszín kis izomgyűrű is nagyobb figyelmet érdemelne. – suttogom kéjes hangon a szemibe pillantva – Lassan körbenyalogatnám a szűk kis bejáratodat, majd beléd nyomnám a nyelvem. Mit gondolsz? Milyen érzés lenne, ha a nyelvemmel készítenélek elő? Hm? Felizgulnál, remegve nyögnél és a farkamért "könyörögnél, vagy…
Puha kis mancsok szorulnak az ajkaimra, amitől megszólalni sem tudok, csak figyelem a szinte már remegő testet, az arca olyan vörös amilyet még életemben nem láttam. Még a nyaka és a fülei is. De ezt akartam. Kizökkenteni. Bár örömmel megtenném amit mondtam, és meg is fogom egyszer. Nem ma, mert ma még vár rá egy lecke, de holnap… ó igen! Holnap elérem, hogy orgazmusa legyen.
Kétségbeesett, zavart tekintettel bámul, mintha azt mondaná: kérlek hagyd abba, de a kezeitől még mindig nem tudok megszólalni. Az ajkai nyitva, szinte már liheg… annyira édes. Ha attól ilyen zavarba jön, hogy beszélek róla, hogy reagál, ha meg is teszem?
A nyelvemmel megnyalom a számra szoruló ujjait és azonnal el is rántja őket.
- Nem akarod amit mondtam? Hm? – máskor mérges lennék, ha csak egyszerűen betapasztaná a számat, de ez most csak játék. Megmondtam neki, hogy nem fogom megütni a válaszaiért és én mindig betartom a szavam.
Ír, majd remegve elém tolja.
„Egyáltalán nem! Az olyam mocskos. Nem akarom, én nem vagyok meleg! A nőket szeretem!”
Felhúzom a szemöldököm
- Tényleg picinyem? Vagy csak ezt hiszed? Tizenhét vagy. A legtöbb srác már tizenöt, tizenhat évesen elveszti a szüzességét, a tiéd pedig még él és virul. Mond csak miért nem dugtál már meg egy dögös csajt? – kérdezem érdeklődő hangsúllyal, gonosz mosollyal.
Na, úgy tűnik felbátorodott a kicsike, mert haragosan néz rám, szinte már bosszúsan. Pedig hogy tud rettegni.
„Én nem vagyok olyan”
- Igazán? Akkor nem is tudhatod biztosan, míg ki nem próbálod. – egy gonosz ötlet körvonalazódik a fejemben ami rögtön mosolyt is csal az arcomra. Ez mindenképpen jó ötlet és nem nehéz kiviteleztetni.
Megsimítom az arcát mikor a kocsi megáll a ház előtt, de intek Isatonak, hogy még nem szállunk ki Az érintésemtől, mintha visszatért volna a valóságba és eszébe jutna ki is vagyok, sóhajtva lesüti a szemeit. Rendben.
- Hétkor vacsora, legyél kész akkora úgy, mint tegnap este, én majd megyek érted. Azután pedig… - nem fejezem be, megvárom míg félve rám pillant. - … meg foglak dugni. Úgy, mint ahogy az állatok szoktak párzani? Ismered a pózt? Te térden állsz, a fejed és a vállaid pedig lenyomva a párnára, a tökéletes segged pedig pont megfelelő helyen. – alig várom.
Megremegnek az ajkai és le akar mászni rólam, de még nem engedem.
– Ezt azért amiért ahhoz a nőhöz értél. Így megtanulod végre, hogy te az én kis kurvám vagy, egy házikedvenc, akivel úgy bánok ahogy megérdemli.
Ma nincs finomkodás, csak leckéztetés. Ma nem érdemelte ki a gyengéd szexet.
Látom, hogy könnybe lábadnak a szemei, ahogy hidegen, érzelemmentesen nézem őt, de nem hat meg. Felemeli a füzetet és nagyon lassan leír valamit, az írás alig olvasható a keze remegése miatt.
„Kérlek ne tedd ezt velem! Még mindig fáj ott. Nem akarom, nem bírom megint! Engedj haza kérlek!”
Reménykedő kis szikra a szemében, amit mindjárt össze is zúzok a gonosz mosollyal. Miről beszél ez a kis ribanc?
- Ezt ne „halljam” többet, mert máskor megjárod. És mégis, hová akarnál te hazamenni kicsikém? Árva vagy. Örülhetnél, hogy kellesz nekem, ha már még szülőanyádnak sem kellettél. Nincs neked otthonod, csak egy intézet ahová kipakoltak, mert fölösleges voltál. Mint a szemeteszsák, amit a ház elé pakolnak, hogy elvihessék. De téged még el sem vittek, nem fogadtak örökbe. – dermedten ül rajtam, meg sem moccan, de nem is érdekel, hogy akar-e még valamit. Kikapom a kezéből a határidőnaplómat és a táskámmal együtt megfogom. Kout lelököm az ülésre, majd kiszállok.
- Isato, marad itt és majd kísérd fel a szobájába, hozzám pedig küld be Takashit! – adom ki az utasítást és könnyed léptekkel a fürdőszobámig megyek, hogy egy kellemes fürdőt vegyek.
Manabu Kou
Régen mozogtam önként és boldogan, magáért a mozgásért. Imádom. Fantasztikus érezni az izmaim tompa sajgását, hogy húzódik a bőröm és felhevül a testem. Boldognak érzem magam, elfeledkezve egy kicsit mindenről. Érezni a munkát… az eredményt.
- Mit gondol, Sonozaki-sama? – megrebbenek Yoko-san hangjára. – Ugye milyen tehetséges?
- Ez csak egy kicsit volt tűrhetőbb, mint az a borzadály, amit három napja láttam az új klubomban. Számomra ez inkább való színházba egy trapézra, mint rúdra.
Megrándulok a szavaira. A boldogság tényleg csak egy múló fuvallat, ami feledtet mindent, de Kígyó úrnak sikerült visszarántania a valóság nyomorába. Lehajtott fejjel állok, amikor megérinti az arcom. összerezzenek, félve hogy megüt, de megcirógat. Elképedve nézek rá.
- Viszont a mosoly igazán kedvemre való volt. Gyönyörű – néz a szemembe, és megcsókol. Azonnal a nyakamig vörösödök, hiszen itt van a vendéglátónk és Yoko-san is… észbe kapva próbálom viszonozni, hogy ne dühítsem fel jobban, amikor a nyakamba csókol. – Kicsikém, ha még egyszer hozzáérsz… megölöm.
Kikerekedett szemmel nézek Yoko-sanra. Ne… ne bántsa, nem bánthatja.
Magához ránt és kijelenti, hogy távozunk, de én megszorítva mutatom magamra, hogy vissza kell öltöznöm. Az engedélyt megkapva elfutok, gyorsan átmosom a felsőtestem, hogy ne legyek izzadt és visszaveszem a nadrágom. Elköszönve meghajolok mélyen, és bármennyire is odafutnék Yoko-sanhoz, megölelni, hogy el se kelljen engednem… de nem merek. Elkerülök és csak a földre szegezem a pillantásom.
- Köszönjük a meghívást, a továbbiakat majd megbeszéljük máshol, ha szükséges – jelenti ki, nekem pedig összeszorul a torkom. Elrontottam, most már soha többet nem láthatom Yoko-sant. Engedelmesen szállok be a kocsiba mellé és izzadó tenyérrel meredek az elválasztóüvegre. Meg fog büntetni, megint bántani fog, vagy ami rosszabb… sokkal rosszabb.
- Ülj az ölembe – hallom a hangját, és nem merek ellenkezni. Átvetem a lábam a combját és a térdéhez ülök. Csak néz, nézi az arcom, lassan zavar önt el. – Mondták már neked előttem, hogy milyen szép vagy?
Meghökkenek. Tessék?
- Pedig az vagy – mosolyodik el – Ezzel a gyönyörű arccal és ezzel a különleges haj- és szemszínnel… tökéletes testtel – simítja meg a combom – Japán legszebb ukéje.
Elfordítanám a tekintetem, de nem hagyja. – Most miért teszel úgy, mintha szégyellnéd magad?
Csendesen nézek rá, zavartan piszkálva a nadrágom szárát. – Takashival hozatok neked egy zsebfüzetet, és az mindig legyen nálad. Így nem tudsz válaszolni a kérdéseimre… amíg pedig nincs és haza nem érünk, maradunk az igen-nem biccentésnél. Elvárom, hogy ne próbálj átejteni, most kivételesen nem foglak megütni – felrebben a szempillám, ránézve – ha nem tetszik a válasz, mára már úgyis kihúztad a gyufát.
Összeszorul a mellkasom és szívem szerint ismét elhúzódnák tőle, de azzal csak még több olajat öntenék a tűzre. Így sem fog kegyelmezni.
- Csak azért nem nyírtam ki a ribancot, mert a férje a hasznomra van a cégnél. De jól jegyezd meg – fogja meg az állam, maga felé kényszerítve a pillantásom – rajtam kívül senki nem érhet hozzád! Senki!! Te csak az enyém vagy és nem tűrőm, hogy akár bárkit is megérints. Az ellen nincs kifogásom, ha hozzám érsz – ezt valahogy gondoltam, szorítom össze az ajkaim keserűen – de ha valaki mást… akkor dühös leszek.
Összepréselem az ajkaim. Még ennyi se marad nekem? Néha egy ölelés, amiből bátorságot meríthetek, hogy ne kössem fel magam?! Yoko-san… bántaná…? Csak ennyiért? Hiszen tudja, hogy nem tennék semmit! Hirtelen a kezembe nyom egy füzetet és egy tollat.
„Tényleg komolyan gondoltad, hogy megölnéd Yoko-sant…?” – körmölöm le remegő kézzel.
- Igen, kicsikém. Nagyon nem tetszett, hogy ölelgetted és mosolyogtál rá.
Nem akarok vele beszélgetni, de muszáj. Gyűlölöm megfogalmazni a bennem levő gondolatokat, nála pedig főleg megelégednék az igen-nem mozdulatokkal.
- Az előbb azért sértődtél meg, mert ukénak neveztelek? – vigyorog – Mit éreztél tegnap este?
Összeszorítom a szemem. Eszembe jut a megaláztatás, a félelem. ahogy pofon csap, a szeme ahogy rám néz. Nem tekint embernek. Senki sem vagyok a szemében, csak egy játék, akit ha megun és tönkretett, kidob, mint egy elkényeztetett gyerek.
„Undort”
- Hmmm – vigyorog gonoszan. Elkeseredetten fordítom el a fejem, de nem engedi. – én nagyon is élveztem, kicsikém. Minden porcikád jázminillatban fürdött és még ha fájt is neked, gyönyörűen nyögtél… élvezet volt hallgatni.
Elborzadva nézek rá. Hogy tudja élvezni, hogy más szenved? Hogy lehet neki jó?! Még ha az embernek van is valakije, nem arra törekszik, hogy a másikat boldoggá tegye? De neki csak önmaga számít… Yoko-san is ezt mondta. Ha Sonozaki-sama elégedett, én nyugodtabb lehetek. Az ő önzőségére kell építenem mindenem.
Én sosem lehetek boldog.
- Az édes gömbölyű feneked pedig egyszerűen csodálatos, ma este azt hiszem, alaposan megharapdálom, és tudod… az a finom rózsaszín kis izomgyűrű is nagyobb figyelmet érdemelne – néz a szemembe, én pedig lassan vörösödök el a szavaira. Főleg ahogy folytatja, egyszerűen... nem, nem bírom, ezt ne csinálja velem! A fülem fognám be, de akkor biztos sokkal rosszabbra számíthatnék, így kétségbeesve az ő száját tapasztom be mind a két kezemmel. Rá sem merek nézni, csak lesütöm a szemem lángoló arccal. Ne… ne folytassa. De aztán végignyalja a kezem, mire elkapom, zavartan szorítom a mellkasomra.
- Nem akarod, amit mondtam? Hm? – szórakozik. Élvezi a szenvedésem.
Annyira remeg a kezem, hogy alig bírom lekaparni a jeleket.
„Egyáltalán nem! Az olyan mocskos… nem akarom, én nem vagyok meleg! A nőket szeretem!!”
Lassan az embereket sem szeretem. Kisajátít, hogy csak ő legyen… és ha nem kellek neki, senkim se legyen. Nem akarok magányos lenni.
- Tényleg picinyem? Vagy csak ezt hiszed? Tizenhét vagy! A legtöbb srác már 15-16 évesen elveszti a szüzességét, a tied pedig még él és virul – gúnyolódik – Mondd csak, miért nem dugtál már meg egy dögös csajt?
„Én nem vagyok olyan” – körmölöm le sértetten.
- Igazán? Akkor nem is tudhatod biztosan, míg ki nem próbálod.
Megcirógatja az arcom, én pedig lehunyt szemmel hagyom neki. Nekem már nem lesz rendes életem. Mindaz, amiért olyan keményen dolgoztam, hogy elérjek valamit… munkám legyen, barátaim… majd valamikor családom, már nem lesz. Ő nem hagyja. Nekem csak Ő lehet. Kígyó úr.
- Hétkor vacsora, legyél kész akkorra úgy, mint tegnap este, én majd megyek érted. Azután pedig… - tart hatásszünetet, és én ostoba, bedőlök neki. Amikor elkapja a tekintetem, gonosz mosollyal folytatja – Meg foglak dugni.
Lassan kerekednek el a félelemtől a szemeim. Ne, ismét ne, ma már ne… nem volt elég a szenvedés mára? Végigvág a nosztalgikus fájdalom a tagjaimon a délutánira gondolva. Az… mintha késsel hasították volna fel a gerincem.
- Úgy, mint az állatok szoktak párzani. Ismered a pózt? Te térden állsz – kezdi ecsetelni – A tökéletes segged pedig pont a megfelelő helyen. Ezt azért, mert ahhoz a nőhöz értél. Így megtanulod végre, hogy te az én kis kurvám vagy, egy házikedvenc, akivel úgy bánok, ahogy megérdemli – fog le, nehogy menekülni tudjak az ütésszerű szavai elől. Jobban fáj, mint a pofonjai.
„Kérlek, ne tedd ezt velem, még mindig fáj… nem akarom, nem bírom megint!” – körmölöm remegő kézzel, de a könnyeim még mindig minden erőmmel visszatartom. „Engedj haza… kérlek…”
A kezeimtől foltos és gyűrött lesz a papír, ahogy elolvassa, olyan jeges gúnnyal néz rám, hogy ernyedten eresztem le a kezem.
- Ezt ne halljam többet, mert máskor megjárod – csattan a hangja – És mégis, hova akarnál te hazamenni, kicsikém? Árva vagy – mosolyog lenézően. – Nincs neked otthonod, csak egy intézet, ahova kipakoltak, mert fölösleges voltál. Mint egy szemeteszsák, amit a ház elé pakolnak, hogy elvihessék. De téged még el sem vittek, nem fogadtak örökbe.
Rezzenéstelenül, fájdalommal átitatva ülök, miközben durván lelök magáról. Nem… nem tudok semmire sem gondolni. Csak a szavai visszhangoznak bennem. Az a hideg, közönyös tényszerűség, amivel a szemembe nézve, mosolyogva mondta.
Rám se néz, miközben elmegy, engem pedig kihúznak a testőrök az autóból, és maguk előtt tolnak. Megyek noszogatás nélkül, nem is regisztrálom, mit csinálok.
Felesleges vagyok. Voltam. De ő kiszedett a szemeteszsákok közül… a saját örömére.
Végigmegyek a folyosón, benyitok a szobámba és mindjárt arcon csap a friss festék szaga. Rémült döbbenettel emelem fel a tekintetem, hogy szembenézzek a friss, fehér fallal, ami még láthatóan nedves és esőszagot hozott a szobába.
Lefestette a felhőim. Még ezt is elvette tőlem…!
Remegő ajkakkal, mintha csak botorkálnék lépek oda, összepréselve az ajkaim, minden izmom görcsösen megrándul, ahogy a tenyerem a volt napsugarak helyére szorítom. Összeszorítom a szemeim, amelyek égnek a fájdalomtól és lassan lerogyok, mélyen lehajtva a fejem.
Senki nem fog keresni.
Senki nem fog megmenteni, nem jön lovag, hogy levágja a sárkánykígyó fejét. Itt leszek, kényére-kedvére, amíg meg nem un, vagy annyira össze nem tör, hogy már ne legyen rám gusztusa. Még a hitet sem hagyja meg nekem. Kiráz az életemből mindent. Csak Ő lehet nekem.
Nincs szabadság, nincs élet, egy pórázra fogott állat vagyok. Gondolkodnom sem kell, csak követni az utasításait, bármi legyen az.
A fal előtt ülök, mélyen lehajtott fejjel, a könnyeimmel küszködve. A szabadság látszatának kósza reménye nélkül.
Gyűlölöm, mert bánt. Fájdalmat okoz, megaláz és fenyeget. Kényszerít. Félnek tőle, rettegik, tisztelik.
De soha nem csalódott benne senki, mint egy emberben. Nem az ojabun, az ember okozott csalódást.
***
Vacsora előtt átöltözök, letusolok és rendbe szedem magam. Gépies nyugalommal veszek fel egy még tisztességes ruhát, vékony sötétszürke vászonnadrágot és egy matt, fehér inget, hogy kinézzek valahogy a vacsoránál. Rendbe szedem a hajam és hideg vízbe áztatom az arcom, hogy ne legyen piros és püffedt, mert bár nem sírtam, hosszú ideig csak a saját gondolataim börtönében szenvedtem. Pontosan hét órára készülök el, mikor kopogás nélkül benyit, már egyenesen állok az ajtótól pár lépésre. Amikor belép, mélyen meghajolok, de nem nézek a szemébe, inkább pár centire el a válla felett.
- Indulás – biccent, miután végigmér és elégedett, így utána sétálok.
Az étkező nagy és kellemetlen emlékekkel teli. Amikor belépünk, meglepetésemre már ülnek ott: egy gyönyörű, szép arcú nő és egy férfi. Valamiért az utóbbitól kellemetlen érzés fut végig a hátamon. Mélyen meghajolva köszöntöm mindkettőjüket.
- Szóval ő az új kis kedvenced? – mér végig a szürke szemű férfi, de Sonozakinak címezve a szavait. Kissé sápadtan állom a tekintetét, a földre szegezve a pillantásom, és amikor az ojabun int, leülök. Kiszáradt szájjal méregetem a vacsora kínálatát, de a gyomrom egy falatot se képes befogadni. Azok után ami történt… és a jövő teljes tudatában.
- Igen – morog Kígyó úr, hallom, ahogy szed magának – és ajánlom, hogy még csak meg se forduljon a fejedben, hogy akár közelítesz is hozzá.
- Ugyan, hogy is merném – vigyorog, de a tónus és a mosolya nyíltan ellenszegül. Keveset szedek a tányéromra, nehogy rám szóljanak miatta, de inkább csak az időt húzva falatozok. Mintha szorítanák a torkom, ha le kell nyelnem valamit. Érzem a nő pillantását magamon, bátortalanul emelem fel a pillantásom.
- Mi a neved? – kérdezi, nekem címezve a szavait, de Kígyó úr felnéz.
- Kou. Hiába faggatod, nem beszél.
- Beléverted? – kap be egy falat húst a szürkeszemű.
- Nem – vonja fel a szemöldökét – Néma. Bár arra, amire kell, van hangja – néz rám, és érzem a hunyorításán, hogy már az estére gondol. Hangtalanul biccentek, tiszteletteljesen és elismerve Sonozaki szavait. De továbbra is csak sápadtan piszkálom a rizst.
- És mi volt az a felfordulás ma délután? – kortyol a teájába a hölgy. Viszonylag középkorú, de finom arca van, szelíden mosolyog – Borzalmas volt az a festékszag.
- Elég kellemetlen incidens – biccent Sonozaki-sama – Kou úgy vélte, hogy nekiáll kidekorálni a szobáját, engedély nélkül. Visszafestettem.
Elvörösödő arccal nézek a tányéromba, de inkább le is teszem a pálcákat. Nincs étvágyam.
- Igen… azt hiszem, azt láttam is – töpreng el a nő. – Azt te festetted?
- Ő – biccent helyettem, majd a kezemre néz, ahogy összekulcsolom az ujjaim az ölemben. – Ha befejezted, menj a szobádba és öltözz át! Takashi érted megy – int. Senkire sem nézve állok fel, engedelmesen meghajolok és távozok. Nekidőlök a folyosó falának, nehezet sóhajtva, eltorzult arccal. Nem… Yoko-san megmondta. Itt én nem számítok, bármilyen kegyetlen is ezt mondani. Nem az a lényeg hogy én bármit élvezzek, de el kell játszanom az engedelmes kiskutyát. Legalább túlélem.
De abban tévedett, hogy a lelkem is túléli-e.
***
A folyosón lassan sétálok Takashi-sama után, a kezeimmel finoman megsimítva a selymes, szaténfényű kimonót. Lassan rakom egymás elé a meztelen talpaim, próbálom megacélozni magam a következő órára.
Gyönyörű ez a ruha… sötétbarna, mint a frissen olvasztott étcsokoládé, fekete fenyőmintával, a derekamon szorosan, természetesen elöl megkötve egy sötét aranyszínű obival. Az árára már nem is gondolok. Viszont a ruha szabása más, mint a tegnapié… nagy a nyakrésze, egészen a vállaim ívéig, a szegycsontig lehet csak összehúzni, így az annál is hosszabb és könnyedén bő ujjakat fent kell tartanom, hogy ne csússzon le a vállamról. Ez megadja a tradicionális kurtizánok testtartását.
Takashi-sama bekopog, és amikor bentről jön a válasz, ellép én pedig ismét egy kicsit oldalra szegezve a pillantásom lépek be, most magamtól. Ismét letérdelve hajlok meg, a kezeim tökéletesen rakva, lehajtott fejjel, amíg nem hallom magam mögött az ajtó kattanását. Megint csak ketten maradtunk.
- Állj fel – szól rám, én pedig megtartva a kimonó ejtett vállát egyenesedek fel, kihúzva magam. – Remekül áll ez a ruha… - végighúzza az ujját a nyakamtól egészen a vállamig, amíg bele nem ütközik a kimonó szegésébe. Onnan folytatja a mellkasomig, majd felszegi az állam, hogy ránézzek. – Remélem, nem felejtetted el egy szavamat sem.
Nemet intek a fejemmel.
- Akkor vedd le – int, az ágyához sétál. Magamtól oldom ki a csinos csomót az obiról, csupán a kezeimmel fogva a kimonót sétálok utána, de akármit is teszek, akármit is próbálok magamba szuggerálni, remeg a kezem és sápadtan meredek az ágyra. Nem akarom… minden porcikám zsibbad a fájdalomtól és a félelemtől. Nem… az a lényeg hogy Ő elégedett legyen. Csak essünk túl rajta. Mint a fogorvos.
Maga elé állít és elveszi a fenntartott kezeim, hogy a kimonó lehulljon és szétnyíljon, csupán a könyökömnél áll meg.
- Ma újat tanulsz – villan rám a szeme, én pedig lejjebb hajtom a fejem. – Vedd le rólam a köntöst!
Előrehúzom a kezem, hagyva, hogy a drága anyag lehulljon rólam, és kerülve a tekintetét nyúlok az övhöz, kioldva és az ujjaim az izmos hasfalára simítva tolom szét rajta a szürke anyagot. Megremeg a bőre az ujjaim alatt, de ráharapok az alsó ajkamra, és letolom a válláról. Már most teljesen fel van izgulva, tudom… de nem bírok odanézni.
- Hátra a kezeid – morog, de a szigorú hang mögött érzem a rekedt morgást, amivel még a tudatánál akarja tartani magát. Nem akarom, hogy megint megkössön, de megfog. Összefonom magam mögött az ujjaim, lehajtom a fejem, mintha megérdemelném ezt a bánásmódot. Érzem a hurkokat a csuklóm körül, és hogy nem egymáshoz köti őket… meglepve próbálom széthúzni a csuklóim, és egy darabig megy is. Olyan harminc-negyven centi van a kettő között… értetlenül nézek fel rá, de a mosolyát látva semmi jót nem sejtek. Elégedetten néz rám, a hajamba markolva agresszívan és az ajkaimra tapad, szinte harap. Engedelmesen csókolok vissza, halkan szusszantva, de a kezeim nem merem mozdítani. Halkan sóhajtok fel, de inkább keserű belenyugvással, mint némi vággyal… próbálom utánozni, hagyni, hogy azt csináljon, amit akar, megregulázva minden tagom, hogy ne próbáljak menekülni. Elkapva a derekam ránt magához, érzem a hasamnál a férfiasságát, mire megfeszül minden izmom, de uralkodom magamon. Az ujjai szorítása már fáj, akaratlanul is felnyikkanok, amikor még jobban beletépve nyom lefelé. A gyomrom rémülten rándul meg, és a kezeim ökölbe szorulnak.
Nem akarom, kérlek, ezt már ne… Összeszorítva a szemem engedek a nyomásnak, puhán rogyok térdre, mint délután a tönkretett falam előtt. De nem hajthatom el a fejem, szorítja a hajam.
- Most szépen kinyitod a szád és leszopsz, kicsikém – dorombolja kéjesen, én pedig remegő szemmel nézek az izzó halványszürke kígyószemekbe – És az orrodon szedd a levegőt, mert ha öklendezni mersz, azt napokig emlegetni fogod!
A hajamba markolva húzza közelebb magához a fejem, én pedig lehunyom a szemem. A kötél megrándul a kezeim között, és nem tehetek mást, küzdve az arcizmaimmal teszem, amire utasított. De amint megérzem a nyelvemen, legszívesebben összeszorítanám a szám, a fogaim… párszor a hajamnál fogva irányít, hogy mit csináljak, utána csak a fejem tetején tartva az ujjait élvezi sóhajtozva, hogy levegő után kapkodó nyögésekkel mozgatom a fejem, összeszorított szemmel. Az íztől az a pár falat is erőteljesen felfelé kívánkozik, a szám sarka mintha felrepedni készülne, ahogy a farka még inkább szétfeszíti. Fájdalmas nyögéssel próbálom visszanyelni a felkívánkozó epét, de a torkom mozgására csak erősen felhördül, ismét a hajamba szorítva.
- Nézz rám! – morog, miközben még inkább az ágyéka felé húzza a fejem. Pihegve kapkodok levegő után, küzdve a hányingerrel és felnézek a szemébe. Hogy csillog a szeme… tovább mozgatom a fejem, lesütve a szemeim. Mintha az egész élne… amikor a nyelven a makk alatti részéhez ér, élvezettel nyög fel és mintha az egész farka megrándult volna, összehúzódva… ekkor tép fel, és lök az ágyra. Nyekkenve esek a hasamra, és zihálva kapkodok levegő után, mikor elkapja a csípőm és felhúzza, hogy térdeljek, de a fejem a párnába nyomódjon. Pont, ahogy mondta… legalább tartja a szavát, hunyom le a szemem keserűen. Próbálom nem engedni, hogy kiüljön az arcomra. De a kezem nem tudom használni, meglepve feszítem meg, de elkapja a kötelet és lejjebb húzza, én pedig ijedten nyikkanok fel, de utána már moccanni se tudok. A kötél a térdhajlatomba vág, a csuklóm a térdeimhez szorítva, így esélyem sincs, hogy ebből a megalázó pózból magamtól kiszabadulhassak. Csak mered a seggem felfelé, és a nyakam meg az arcom tart mindent.
- Ne is számíts semmi kellemesre – hallom a bujkáló gúnyos jókedvet a hangjában – Majd megtanulod, hogy a házikedvenceknek szót kell fogadniuk – húzza el az ujjait a torkomon. – Különben megbüntetik őket, mint egy neveletlen kiskutyát – érzem a markait a fenekemen, én pedig összeszorítom a szemem. Ki fogom bírni.
Nem is kímél… próbálok lazítani, legalább a testemmel, hogy ne fájjon olyan borzalmasan, pláne a délutáni után… valamennyire megy is. Kicsit. De attól még fáj… élvezetnek nyoma sincs. Minden hangos csattanására halkan felnyögök, a számat rágva, a kezeim ökölbe szorulnak, a nyakam és a vállam lassan fájón kezd zsibbadni. Zihálva kapok levegő után, a gerincemen futkos a fájdalom, de hallom az ágynemű nyöszörgését, a teste csattanását a bőrömön, a morgó zihálását majd az állatias nyögést, miközben a kezével erősen a farpofámba markol és a fogaival a vállamat tépi, hogy felszakad a bőr, egy csepp vér végigcsorog a vállamon, de ő elélvez. Érzem...
De a lényeg Sonozaki elégedettsége.
Sonozaki Ranmaru
Pontban hét órakor indulok Kou szobája felé, és ahogy benyitok ott találom készen, szépen felöltözve az ajtótól pár lépésre. Elégedetten végigmérem, látom tanul már a kicsike.
- Indulás. – elindulok a lefelé, ő pedig követ.
Az étkezőben már jelen van az anyám és sajnálatomra a bátyám is és nem kerüli el a figyelmem, hogy felcsillannak a szemeik, ahogy elnéz mellettem.
- Szóval ő az új kis kedvenced? – kérdezi Kenichi gúnyos mosollyal.
Leülök az asztalfőre és intek Kounak, hogy ő is foglaljon helyet. Engedelmesen megteszi, majd lehajtott fejjel az asztal tartalmát nézegeti.
- Igen – adok választ a bátyámnak és szedek a tányéromra – És ajánlom, hogy még csak meg se forduljon a fejedben, hogy akár közelítesz is hozzá.
Jól tudja mi lenne a következménye, de ez akkor sem fogta vissza, mikor azt a másik kedvencemet megerőszakolta. Viszont, ha még egyszer megteszi…
- Ugyan, hogy is merném – vigyorog, gúnyosan, de nem foglalkozom vele, mert anyánk is jelen van. Éppen az én kicsikémet szemléli, pontosan tudja miért tartom őket, de sosem szól bele. Ő már ismer engem.
- Mi a neved? – kérdezi hirtelen tőle, mire felpillantok a tányéromból.
- Kou. Hiába faggatod, nem beszél.
- Beléverted? – a bátyám kap az alkalmon, mint mindig.
- Nem. Néma. Bár arra, amire kell, van hangja – ha még nyögni sem tudna a kis édes, már megnézettem volna egy orvossal, de ez így pont megfelelő. Ha pedig néha nem, azt áthidaljuk papírral és tollal. A szavaimra mint egy egyetértés képen bólint, mosolyogva nézem, ahogy kelletlenül piszkálja az ételt. Ebédre ugyan evett, de nem akarom, hogy fogyjon.
- És mi volt az a felfordulás ma délután? – kérdezi anyám kíváncsian – Borzalmas volt az a festékszag.
- Elég kellemetlen incidens. Kou úgy vélte, hogy nekiáll kidekorálni a szobáját, engedély nélkül. Visszafestettem. – Szerencsére jó gyorsan készen lettek vele.
A kicsike vörös arccal, szégyenezve leteszi az evőpálcikát és lehajtja a fejét. Chh…
- Igen… azt hiszem, azt láttam is. Azt te festetted?
Úgy sem tud válaszolni, hiába kérdezi tőle, ezért én szólok helyette.
- Ő – úgy nézett ki utána, mint egy koszos utcai festő, de most már szép tiszta mindene – Ha befejezted, menj a szobádba és öltözz át! Takashi érted megy.
Úgy tűnik, hogy már befejezte, akkor pedig mehet és legalább kész lesz mire én is. Feláll és udvariasan meghajol, sietős léptekkel araszol, míg el nem tűnik a lépcsőkön.
- Ranmaru? Hány éves ez a fiú? – kérdezi anyám.
- Tizenhét.
- Hmm, fiatalabbnak tűnik. – jegyzik meg – De mindegy is. Tudod, valamelyik délután itthon hagyhatnád, hogy fessen valamit a hálószobám falára Már meguntam és abból a ítélve amit láttam nagyon tehetséges művész.
Művész? – Ő nem művész, ő csak egy ágymelegítő, nem több. A festést pedig elvégezheti egy festő is nem?
- Már miért hívnék ide bárkit, ha itt van Kou?
Felsóhajtok, belekortyolok a teámba és gondolkodom. Végül is csak egy délutánról van szó és akkor anyám felügyelete alatt lesz, de itt hagyom a testőreit.
- Rendben, majd… hétfő délután. Akkor úgy is dolgom van.
- De nagylelkű a tisztelt ojabun! Az én hálószobámat is kifestheti?
Figyelmen kívül hagyom a kérdését, majd amint kiürül a csésze, felállok és a szobámba megyek.
***
Már csak egy selyemköpeny van rajtam, mikor meghallom a kopogást az ajtón és a parancsomra azonnal be is lép egy végtelenül érzéki és csábító külsejű fiú.
Wrrr… azok az elővillanó kulcscsontok és a hófehér bőr a csokoládészín kimonóban. Képes lennék most rögtön rávetni magam. Hihetetlenül gyönyörű.
Érzem, hogy már a látványától is felizgulok, az ágyékomban szétárad a bizsergés. Kecsesen meghajol, úgy mint tegnap is. Ő most egy gyönyörű kurtizánra hasonlít, de éppen fegyelmezés vár rá és nem egy gyönyörteli éjszaka. Azt holnapra terveztem.
- Állj fel – megteszi, a vállait a megfelelő szögben tartja – Remekül áll ez a ruha… - mosolyogva végighúzom az ujjaim az álla vonalán, le a nyakszirten egészen az anyagig - Remélem, nem felejtetted el egy szavamat sem.
Nemet int. Helyes. Nem akarok újabb büntetést kiszabni, de ha ma nem tesz semmi rosszat, akkor holnap lesz egy kellemesnek mondható napja jutalomként.
- Akkor vedd le – várakozó izgatottsággal az ágyhoz sétálok. Meg kell szorítanom a takaró anyagát mikor kiköti az obit és szétnyílik a ruhája. Hófehér, lapos mellkas, apró mellbimbók…
Remegnek a kezei, láthatóan fél, hisz tudja mi vár ma rá, de ez így van jól. Féljen csak. Ha nem félne a büntetéstől, akkor nem lenne értelme. Nem dobja le az anyagot, abban sétál elém Még nem érek hozzá, csak figyelem a szép testét, élvezetemet lelem a látványában, de tudom, hogy még élvezetesebb lenne, ha a gyönyörtől forrón simulna hozzám. Most viszont a férfiassága petyhütten pihen a lábai között, a félelem miatt képtelen lenne felizgulni és nem is teszek ez ellen. Ma este minden az én örömömre lesz.
A selymet lelököm róla, majd a szemeibe nézek. - Ma újat tanulsz. Vedd le rólam a köntöst!
Remegő kezekkel megteszi, kioldja majd szétsimítja. A mozdulat közben a puha ujjai a hasfalamat érintik. Sóhajtva borzongok meg a kellemes érzésre, szeretem ha simogatnak és valamikor még ezt is beiktatjuk.
- Hátra a kezeid – mormogom elmélyült hangon, amint lekerül a köntösöm. Elnyúlok mellette a már kikészített kötélért. Ez sokkal finomabb anyag, mint a tegnapi, mert nem akarom, hogy még rondább sebek legyenek a csuklóján.
Rászámolva a megfelelő centiket összekötöm. Tudok néhány praktikus kötözést, ami szerintem izgató, de ez a fajta neki ma megalázó lesz, mert nem tud majd elhúzódni, megmozdulni.
A fejét leszegi, de még így is olyan szexi és izgató megkötözve, hogy muszáj megcsókolnom. Megharapom a száját, majd erősen rátapadok, finom íze teljesen átjár. Felfalom… akarom…
A hajába markolok, majd nyomást fejtek ki rá, térdre kényszerítem. A kis édes félénk nyikkanással tűri, nagy kérlelő szemekkel pillant rám. Tudja már mit akarok tőle.
- Most szépen kinyitod a szád és leszopsz, kicsikém – még biztos nem csinált ilyet, ezért egy kis instrukció – És az orrodon szedd a levegőt, mert ha öklendezni mersz, azt napokig emlegetni fogod!
Követelőzőn közelebb rántom, mert nem mozdul, de amint megnyitja a remegő ajkait máris közéjük nyomulok. A fejét irányítva mutatom meg neki a megfelelő tempót, most nem dugom szájba egyszerűen csak őt mozgatom a farkamon. Sóhajtva, nyögve élvezem minden pillanatát, lenézni rá maga a gyönyör. Édes kis szája épp hogy elbírja a méretem, de a mélytorok még nem megy neki. Amint egy kicsit beljebb tolom máris nyelne egyet, ezért olyan mintha erősen az ajkai közé szorítaná a makkom. Nem bírom ki hangok nélkül. Ez nagyon jó… Már elsőre ráérez a kicsike.
Néha egy fájdalmas nyögést hallat, pedig ez még nem fájhat neki, nem is kapja be a tejes hosszomat és nem is erőltetem belé. De az élvezethez még valami hiányzik…
- Nézz rám! – látni akarom a szemeit.
Ahh… ez az… ezek a kurva szép szemek. A mélységes szégyen csillog bennük és nem is állja sokáig a tekintete, inkább a feladatára összpontosít. Használja a nyelvét is, finom kis simításokkal fűszerezi a kéjt és mint aki tudja, pont a farkam legérzékenyebb részén nyal végig. Alig bírom visszafogni az orgazmust, abban a percben nagyot nyögve eltépem magam tőle és türelmetlenül az ágyra lököm.
Benne akarok lenne. Alaposan megdugni ezt a kerek kis seggét. Térdre rántom a fejét lenyomom a párnára, a kezét pedig hátrahúzom, majd a kötelet a térdhajlatába akasztom, így nem tud mozdulni. A feneke két partja szétfeszült, belátást enged a halványpiros, kissé megvisel ánuszára. Igaz is, ma nem kíméltem az irodában sem. Nem akarom felszakítani, de most akkor is büntetést kap, ezért nem tágítok rajta semennyit Érezze csak…
- Ne is számíts semmi kellemesre. Majd megtanulod, hogy a házikedvenceknek szót kell fogadniuk – élvezettel nézem a kiszolgáltatott pózban, a farkam már fáj a szűk nyílás láttám – Különben megbüntetik őket, mint egy neveletlen kiskutyát.
Megmarkolom a fenekét és rögtön belevágom magam a száraz lyukba. Egyáltalán nem izgult fel így nem csoda és még össze is szorítja magát.
Vad mozgásba kezdek, erőteljesen hatolok mélyebbnél mélyebbre a kicsikében. Miért is ne élvezném ki ha már itt van? Mosolyogva hallgatom a fájdalmas nyögéseit a saját élvezettel teli sóhajaimmal keveredve, szinte elszabadul bennem mindent még hevesebb mozdulatokra ösztönözve. A farkam gyorsan jár ki be belőle, zihálva kapkod levegő után, néha lazít néha összeszorul a benne mozgó tagom körül. Imádom, minden percét…
Hogy levezessem a szenvedély egy részét, a vállaiba marok, a fogaimmal harapva a puha bőrt, isteni jázminillata terjeng mindenütt.
- Nagyon… finom vagy… kicsikém – nyögöm ki nagy nehezem, de muszáj volt. Telesen kihúzódom belőle, majd tövig visszavágódom. Nyüszítve feszül meg alattam a háta felível, ahogy megpróbál elhúzódni a fájdalom elől, de nem megy neki.
Kuncogva ismétlem meg az erős mozdulatot, ugyanazt a nyöszörgést és reakciót kiváltva, de a negyedik mély lökésnél benne maradok és sziszegve elélvezek. Forró spermámat a testébe ürítem, olyan erős az orgazmus, hogy a gerincemben érzem. Szuszogva húzódom ki belőle, a karomra támaszkodva fújtatok a hátánál, de őt még nem oldozom ki.
Elégedetten, perverz örömmel figyelem, ahogy a piros, meggyötört nyílásból kicsordul egy fehér csík és végigszánkázik a feszes combján, majd a térdénél le az ágyneműre.
Ó, igen ez rohadt izgató… ő az enyém és most már meg is van jelölve.
Vigyorogva belemártom az ujjam a meleg spermámba, majd őt ülő helyzetbe rántom.
- Nyald le! – utasítom, az ajkai elé tartva az ujjam.
Ő is zihál, az ajkai remegnek, a szemei könnyesek és úgy mered az ujjamra, mintha a világ legundorítóbb, legmegalázóbb dolga lenne.
- Nyald le! – mondom még egyszer, most már mosoly nélkül, de csak remegve mered az ujjamra. – Nem harap, és nem vagyok fertőzött. – mondom gúnyosan. Nekem ez nem nagy dolog, és neki sem lesz az. – Utoljára mondom, ha nem nyalod le, megdugom azt az édes kis szádat is, és ha beleélvezek mind egy cseppig le kell nyelned.
Egyszer ez úgy is megtörténik, de más dolog, hogy lenyeletem-e vele.
Csuklásszerű hangot hallat, közel áll a síráshoz, de nem engedi ki a könnyeit. Erős kis szuka, az már biztos. Szétnyílnak az ajkacskái, de nem mozdítom felé az ujjam, neki kell lenyalnia.
Ha nem most élveztem volna el, biztos hogy felizgulok erre a látványra. Bármennyire is remeg a teste, a rózsaszín nyelvecske gyorsan lekanyarítja az ujjamról amit kell, majd eltűnik a szájában. Megvárom, míg egy kényszeredett nyeléssel eltünteti és hozzálátok kikötözni a karjait. Kiadtam magamból a délután felgyülemlett dühöt, amit miatta éreztem és most már újra nyugodt és elégedett vagyok.
Megdörzsölöm a kiszabadult csuklóit, nincsenek újabb sebek és ez jó. Nem néz a szemembe, lehajtott fejjel remeg, ezért lejjebb hajolok hozzá és finoman, lágyan megcsókolom. Alig mozdítja meg a száját, de most elnézem ezt neki.
- Menj a fürdőmbe és mosd ki magadból. Ma éjjel velem alszol – suttogom a füle mellett.
Néha szeretek mással aludni, egy meleg testhez simulva ébredni igazán jó érzés. Kellemesen megnyugtató. Nagyot nyel, azt hiszem ő nem preferálja az ötletem, de hidegen hagy. Térden állva araszol az ágy széléig, vigyorogva figyelem a fenekét, a combjait. Darabos mozdulatokkal áll fel, de rögtön fel is szisszen és összeszorított szemekkel kap az éjjeli szekrényhez.
Hm… nem szakadt fel, nem vérzett, de nem sok híja volt. Ez nyilván elég fájdalmas lehet, de ha most nem mossa ki magából reggelre ragadni fog és akkor rosszabb lesz. Lassan, picit bicegve megy a fürdőmbe, becsukja az ajtót, én pedig addig ledobom az ágy mellé az összekoszolt ágyterítőt. A vörös bársonyhuzatos párna és paplan tiszta, az ágy elég nagy kettőnknek, de nem is kell sok hely. Kényelmesen elhelyezkedem, az egyik éjjeli lámpát égve hagyom, hallgatom a zuhanyt, halvány mosollyal pillantok az ajtóra.
Azt hiszem ez a kis szépség egy igazi főnyeremény lesz nekem. Elég erős, hogy ne bosszantson az állandó bőgéssel, inkább összeszorítja a fogait. A külseje is tökéletes és élvezem is, ha megdugom. Majd meglátjuk meddig, mert azért ha később nem aktivizálja magát, akkor csak egy hónapot jósolok neki.
Hamarosan nyílik a fürdőajtó és előtántorog ez törölközővel a derekán.
- Az nem kell, hagyd ott. – szólok rá, mire el is engedi és tétován megáll az ágy végénél.
Mosolyogva nézek rá, bár nem hajlandó a szemembe nézni. – Gyere ide szépségem.
Nagy nehezem, egy szisszenés kíséretében felmászik, majd mellém térdel és hasra fekszik. Nem is tanácsos most ülnie és ami azt illeti, holnap sem.
Eloltom a lámpát és ráhúzom a takarót, alatta pedig átkarolom a csípőjét és egy kellemes sóhajjal lehunyom a szemem.
Reggel én ébredek előbb, hisz én voltam, aki kevésbé fáradt ki. A takaró alatt szinte forróság van, a mellkasomnak simul egy kecses ívű hát, a lábaink összegabalyodva, a kezem a csípőjén… mmm ez nagyon jó. El tudnám viselni minden nap is.
Mosolyogva nyomok egy csókot a gömbölyű vállra, a testem még kellemesen bizsereg. Az este átélt orgazmus olyan kielégítő volt, hogy még reggeli merevedésem sincs. Szerencséjére, mert akkor tennie kellene vele valamit.
- Kicsikém, ébresztő! – mormolom halkan, a vállát puszilgatva. Jó kedvem van. – Kou…
Felpattan, de azonnal vissza is hanyatlik az ágyra és nyöszörögve fordul az oldalára.
- Óvatosan kicsikém – megsimogatom a testété, a tenyerem megállapodik a fenekén, de ne teszek semmit. – Jó reggelt.
Megpuszilom a hátát, mire óvatosan hátrapillant a válla fölött. Szép szemei még álmosak, de az ajkai már most is csábítóak. Közelebb hajolok és lágyan, szinte cirógatva megcsókolom, most valahogy ehhez van kedvem, de nem sokáig folytatom.
Az órára nézek: fél kilenc, ma viszont itthon leszek egész nap, nem sietünk sehová.
Lustán kikelek az ágyból, felveszem a földről a köpenyem és magamra veszem. Kou lesütött pillákkal hassal az ágyban, de a hangomra felemeli a fejét.
- Kou, menj a szobádba és készülj el a reggelihez. Majd megyek érted. Valamit könnyű yukatát válassz magadnak. – mondom nyugodt hangon, hisz megvannak a reggeli terveim.
Biccent, majd lassan mászik az ágy széléhez, de ezt már nem várom meg, inkább fürdőbe megyek.
***
Tisztán és felfrissülve, magamon egy fekete selyem yukatában nyitok be Kouhoz, aki mos is az ajtó előtt vár egy mályvaszínű yukatában, amin apró rózsák futnak végig.
- Csodálatos vagy – mosolyogva elsimítok egy tincset a fülei mellett – Azt hiszem pont illeni fogsz a környezetbe, most nyíltak ki a cseresznyevirágok.
Ma a hátsó japán kertben reggelizünk, a pagodában már minden készen áll.
Homlokráncolva pillant rám, de nem adok magyarázatott.
- Menjünk.
Nos, határozottan az édes arckifejezési közé kell sorolnom a csodálkozást is. Nagyon édes, nagyon. Kuncogva figyelem és elterelve a kertről a figyelmét meg ismét megízlelem a halovány ajkakat. Mindig finom. Imádom csókolni.
A pagoda felé menet ő lemarad kissé, mert bámészkodik, de amikor észreveszi a tőle telhetőn próbál utolérni. Nem biceg mint tegnap, de látom, hogy lassabban jár. Mindent megcsodál, bár inkább a kertre figyel mint rám és ha ezt sokáig csinálja felbosszant. Nem szeretem, ha a kedvenceim mellettem ülve másra figyelnek.
- Kicsikém, egyenlőre a reggelire figyelj – szólok rá szigorúan – Ha jó fiú leszel és eszel valamit, megengedem, hogy körbenézz a kertben egyedül.
A kert ugyan csak sövénnyel van elkerítve, de a birtok határán nem tudna átjutni. Szökés kizárva.
Tartózkodón pillant a párnára, inkább felemel egy kakaós süteményt és állva lát hozzá, de ez így nem jó.
- Ülj le, az a párna puha nem fogja nyomni a feneked.
Elvörösödik, de leül és elmajszolja a süteményt, bár többet nem vesz. Elveszi a narancslevet és megissza, majd várakozón körbepillant. Úgy tűnik csak egy kis ösztönzés kellett, hogy egyen. Leteszem a teám és felé fordulok.
- Csókolj meg és azután mehetsz.
Félénken pislog párat, de aztán lassan megteszi. Tétován közelebb kúszik hozzám, kezeivel a vállamon támaszkodik, majd szűzies visszafogottsággal megcsókol. Lassan mozdul a kis szája, de a nyelvét nem használja, ezért egy rövid idő után megunom és átveszem az irányítást.
- Mehetsz, de a sövénykerítésen ne bújj át, ha jót akarsz! – figyelmeztetem és biccentve hagy magamra. Nem hiszem, hogy szökni próbálni.
Már egy másfél órája elment nézelődni, és valóban nagy és szép ez a kert, van mit látni. A reggelim után hozzáláttam az egyik kedvelt tevékenységemhez, az ikebana készítéshez. A kertben megannyi növény van, ami közül válogathatok, és pár faját összeszedve telepedtem az asztalhoz. Körülbelül a felénél tartok, mikor megjelenik Takashi, a tegnap kért dolgokkal.
- Sonozaki-sama!
- Minden megvan? – kérdezem rögtön.
- Igen – elém teszi a dobozt – A füstölők, szantálfa gyertya, a zsebfüzet és az olajak.
- Remek, elmehetsz!
Kipakolok mindent a dobozból, de leginkább a kis üvegcsére figyelek. Többféle illatú síkosító olaj. Ritkán kérem ki a kurváim véleményét, de ha egy számára is kedvelt illatot érez, lehet jobban ellazul majd.
- Kou! Gyere ide! – kiáltom hangosan, hogy akárhol van, meghallja.
Már türelmetlenül dobolok az ujjammal mikor körülbelül öt perc múlva elősomfordál. Jó messze lehetett már, de valami nincs rendben. Nem sír, de kicsit mintha szipognak és alig mert közelebb jönni.
- Most meg mi bajod? – kérdem homlokráncolva. Nem bántottam és még nézelődhetett is.
Remegve felpillant, majd le, lejjebb, lejjebb. Megáll és én is odavezetem a tekintetem.
Két zöldellő fűfolt van a térdénél, jól láthatón belekenődtek a selyem anyagában. Biztos letérdelt valamihez és elfeledkezett a finom anyagról.
- Majd ha ebédnél átöltözöl kidobod és kész. – nem mintha érdekelne, ez csak egy ruha.
Félve rám pillant, az arca is fehér, de csak felhúzom a szemöldököm. – Azt hitted megint megbüntetlek?
Bólint.
- Ez csak egy rongy. Ameddig a szabályaimat betartod, minden rendben. – nekem csak azok számítanak. - És most gyere ide és szagold meg ezeket, hogy melyik tetszik. Ebédidőig úgy is itt leszünk kint, ha választottál mehetsz vissza a kertbe.
Manabu Kou
Megkönnyebbülten sóhajtok egy aprót, lenyelve a fájdalmas nyüszítést, visszanyelve az égő torkomat emésztő könnyeket is. Befejezte, végre elmehetek. Érzek egy lassú, krémesen forró csíkot a combomon, mire az arcom elönti a vér, lehunyom a szemem. Nem akarom, hogy bármi kiüljön az arcomra, amivel ismét magam ellen haragíthatnám. Végigsimítja a mocskos lábam, majd egy erős rántással felhúz és kéjes mosollyal végigmér.
- Nyald le.
Elborzadva kapok levegő után. A számban így is érzem az… az ízét, hiába csikorgatom a fogam, a az emlék nem hagy nyugodni, és még ezt is… Megdermedve meredek rá.
- Nyald le! – parancsol, csíp a hangja – Nem harap és nem vagyok fertőzött. Utoljára mondom, ha nem nyalod le, megdugom az édes kis szád is, és ha beleélvezek, mind egy cseppig le kell nyelned.
Nagy erőmbe kerül, hogy visszafojtsam az öklendezést, hogy az a kevés vacsora is lent maradjon… Lehunyom a szemem, hogy a sírást még csírájában elfojtsam. Hiába hadakozok, nem adatott meg a választás lehetősége. Előrehajolok lassan, ökölbe szorítva a kezeim a hátam mögött, lassan, a nyelvem hegyével érintem meg az ujját, felsimítva rajta. Azonnal fordul egyet a gyomrom, amint megérzem az ízét, de a körmöm a tenyerembe vájva engedelmeskedek. Hányni akarok. Csak egy perc magányt adna, hogy összeszedjem magam! Hátranyúlva bogozza ki a karjaim, megvizsgálva, hogy nem sértettem e fel az amúgy is még érzékeny bőrt, és a legnagyobb meglepetésemre megsimítja. Nem bántóan. Lesütöm a tekintetem, de felhúzza az állam és lassan megcsókol. Megdöbbent, meghűl a vér, hogy vajon milyen szörnyűség előszele, ha gyengéden bánik velem… mégis, tőle is annyira jólesik mindez után az a cseppnyi kedvesség!
- Menj a fürdőmbe és mosd ki magadból. Ma éjjel velem alszol – suttog csendesen, mintha nem akarna éles hanggal megriasztani. Mintha figyelmes lenne. De hazudik… Tudom, hogy valami gonoszat tervez, amivel ismét bánthat és meg akar alázni. Mert ez tetszik neki, ettől indul be.
Minden mozdulat fáj, miközben óvatosan leteszem a talpam az ágyról, de nem tartanak mega lábaim, összeszorítva a fogaim kell megtámaszkodnom egy pillanatra. Csak egy pillanatra… minden tompán sajog a fájdalomtól, mint régen, amikor a nevelő végigvert egy vastag bőrszíjjal. Az egész hátam és fenekem csupa hurka volt, égett és minden mozdulat rettentően fájt… pont mint most.
Becsukom magamra a fürdőt és megeresztem a vizet, nagy nyomással, hogy hangos legyen, én pedig végre elgyengülve rogyhatok össze a vécébe kapaszkodva, és a fájdalomtól könnyes szemmel hagyom, hogy a gyomrom megkönnyebbüljön. Hiába szorítom össze a fogaim, hogy már fáj az állkapcsom, egyre csak összeszorul a nyelőcsövem, pedig már az epe sem jön fel. Zihálva hajtom a fejem a hideg porcelánnak, leizzadva, de bármit teszek, bárhogy hányok vagy öblítem ki a szám, ott marad az az érzés, akármit is tennék. Megtörlöm az arcom, hideg vízzel átmosva és beállva a zuhany alá dörzsölöm magam, amíg le nem nyúznám a bőröm. Lehunyt szemmel képzelem el, hogy a tusfürdő után rétegekben csavarodik le a megkínzott borításom, mintha egy tapétát tépnék le… nagy élvezettel.
Amikor kimegyek, rám szól, hogy a törülköző nem kell. Kerülöm a tekintetét és imádkozok egy kis magányért, de mellé kell másznom, gyengén fordulok a hasamra, fáradt, égő szemekkel. Mégis feszült vagyok, mindenem fáj és lüktet, még a puha takaró is hasogat. Nem, be kell ezt fejeznem, különben beleőrülök!
A hatalmas tenyere melegít, ahogy átkarol, én pedig dermedtem hallgatom, hogy lassan és mélyen elalszik.
Csak a nyitott szemeim fénylenek a beszűrődő fényben. Pislogni sem merek, nehogy felzavarjam, de erőszakkal becsukom a pilláim. Nem. Pihennem kell egy kicsit, már második napja nem aludtam, alig ettem, és ami le is ment, visszanézett. Nem akarok beleőrülni. Egyre kábábban harcolok az alvás ellen, rettegve az éjszakai borzalmaktól, mintha még mindig gyerek lennék: sok kölyök egy közös, lepukkant szobában, egy hatalmas szekrénnyel, amit nem lehetett rendesen becsukni.
Akkor is rettegve ültem a párnát szorongatva, pislogás nélkül meredve a résre, hogy mikor nyikordul meg, mikor nyúl ki onnan valami.
És elalszok: a szekrényajtó lassan kinyílik, halk sziszegéssel villog egy tükörszempár és hiába sikoltozok, hiába törik a körmöm a vékony parkettába, a többi gyerek mozdulatlanul alszik, amíg a hatalmas, ezüstszemű kígyó beránt magával a sötétbe.
***
Olyan homályos minden, mint a tó felszíne a vízgyűrűk miatt. Érzem a simítást, puha és bíztató, mintha nem is egy borzalmas rémálom lenne minden pillanat. Kedves és gyengéd.
- Kicsikém, ébresztő – szűrődik nehezen a tudatomba és mély, álomtól rekedt hang. – Kou…
Azt hittem csak álmodom az egészet… de mikor megmoccannék és a fájdalom a kezembe hasít, ijedten nyílnak ki a szemeim. De az előző békés, biztonságos pillanat még ott lebeg, nehéz kiszakadni. A hátam melegíti az erős mellkas, egy kezével átkarol. Értetlenül fordulok hátra, álmosan és az alvástól még jobban kifáradva, de legalább a szemem nem ég… Meglepve és bágyadtan viszonzom, még álmosan, ahogy puhán megcsókol. Ez igazán jó… kellemes… tetszik. Álmosan dőlök vissza a párnára, amikor elhajol és felkel, hallom a köpenye surrogását. Még egy kicsit had aludjak, csak egy icipicit. Hátha most nem jön a kígyó.
- Kou, menj a szobádba és készülj el a reggelihez. Majd megyek érted. Valami könnyű yukatát válassz magadnak – szól rám, én pedig engedelmesen feltérdelek, kimászva az ágyból, amíg ő távozik. Magamhoz képest sebesen kapom magamra a kimonót, hevenyészve megkötöm a derekamon és sietve távozok.
***
A szobámban letusolok, hosszan áztatva a forró zuhany alatt magam, lesikálva mindenem, majd jéghideg vízzel leöblítem magam és a hajam is. Kimosom a szám, megsikálom a fogaim, de az este élménye akkor se tűnik el, hiába préselem össze a fogaim. Kiválasztok egy magas nyakú, zárt yukatát, hiába világos, de tetszett az összhatás. Már rutinosan húzom össze magamon és egy smaragdzöld obival megkötöm a hátamon, óvatosan kicsavarva a kezeim. Nem ártana legalább nyújtanom, ha lenne egy két óra szabadidőm, különben egy görcs leszek nemsokára.
Mire kopog, engedelmesen állok, és meghajolok, mikor belép.
- Csodálatos vagy – simítja meg az arcom, lassan hosszúnak tűnő tincseim elsimítva. Meglepve nézek rá. Ilyenre is képes? – Azt hiszem, pont illeni fogsz a környezetbe, most nyíltak ki a cseresznyevirágok.
Értetlenül követem, próbálom összeszedni magam, hogy ne maradjak le túlságosan. De amikor megpillantom a meleg napfényben úszó hatalmas, színes kertet, elakad a szavam, egy lépést hátrálva. Édes istenem, hiszen ez fantasztikusan szép! Halványan eltátom a szám, hitetlenül közelebb lépve, mikor lehajol és puhán megcsókol. Ugyanolyan finoman viszonzom, lehunyva a szemeim. Ez kedves tőle… ez a hely gyönyörű, békés! A szívem fájdalmasan erőset dobban, de most jó érzéssel.
Le se tudom venni a szemem a részletekről, a tökéletes harmóniáról, ahogy ezt a helyet kialakították… és micsoda színek! A pagoda… olyan gyönyörűen olvad bele, felfuttatva repkénnyel és rózsával.
- Kicsikém, egyelőre a reggelire figyelj – néz rám – Ha jó fiú leszel és eszel valamit, megengedem, hogy körbenézz a kertben, egyedül.
Egyedül.
Meglepve pillantok rá, utána le mellé. Hatalmas ülőpárnák, de nem igazán akaródzik leülni, de a felszólítására mellételepedek és egy édes kakaós kalácsot kezdek csipkedni. Akkorka mint az öklöm, de így is nehezen gyűröm le, viszont most izgatottabb vagyok. Ez a hely hatalmas! És egyedül mehetek!
- Csókolj meg aztán mehetsz – néz rám, mikor befejeztem. Óvatosan nézek a szemébe, feltérdelve simítom meg a vállait és hozzáhajolva egy puha, hosszú csókot nyomok a szájára. Nem tetszhet neki annyira, meg a tarkómra simítva forróbban mar az ajkaimba, és mikor elenged, nyakig vörös vagyok. – Mehetsz, de a sövénykerítésen ne bújj át, ha jót akarsz!
***
Ez a hely fantasztikus, nem győzök ámulni. Bárcsak lenne egy füzet meg egy toll, hogy lerajzoljam! Vagy csak pár virágot! A formái, a színek… békésen sétálok, morzsolgatva a yukata hosszú ujját az ujjaim között, végigsétálva a tavon át kialakított ugróköveken, levéve a vékony szandálom. Meztelen lábujjaim a puha, gyapjas fűbe fúrom, izgatottan és boldogan elmosolyodok, ahogy tapicskolok. A hídról belelógatom a lábujjaim a tó langyon vizébe, szemügyre veszem a kert egyik határát szegélyező, formára vágott sövényszigetet.
Lépések zavarnak az idillbe, én pedig rémülten forgolódok. Nem akarok senkivel találkozni, nem akarok… Ijedten guggolok le egy sűrű rózsabokor tövébe, összehúzva magam, a kezem a számra szorítva. Az alján épp át tudok lesni, de engem egy kis szerencsével nem látnak meg, hacsak nem direkt keresnek.
Négy láb. Két ember.
- Elegem van – hallom az ágak reccsenését, hogy letör valamit. Ismerős a hangja… az a nyers, bujkáló rosszindulat, a Kígyó úrhoz hasonló hangszín. A másik szürkeszemű, a testvére, azt hiszem. Óvatosan kilesek a levelek között, mert olyan tompán hallani a beszédüket… igen, látom az arcukat, a szájukat.
Szájról könnyű olvasni. Szinte levegőt se véve figyelem őket. A másik férfi markánsabb, a bőre is sötétebb, nem kimondottan japánnak néz ki. Inkább valami kevert, vagy vietnami. A hangja, amit hallok, akcentusos, de inkább csak a szájukat figyelem.
- Elhiszem – biccent a vendég. – De nyugodj meg, még bőven van időnk, ráérünk. Ha türelmetlenkedsz, tönkreteszel mindent! Feltételezem, nem a célban akarod elszarni, miután eddig eljutottunk ilyen szép simán.
- Persze – dobja le a megtépázott ágat a kezéből. Még jobban összehúzom magam, próbálok a számon át levegőt venni, hogy ne halljanak meg. De a lábaim fájóan kezdenek zsibbadni, még visszafojtom a mocorgást. – Túl sok forog kockán. Beleverem, hogy a kisöcsém dirigáljon, mintha a seggéből húzott volna elő! Mégis mit képzel, engem illetett volna meg minden. Nem összeolvasztani a nem engedelmeskedőeket… eltiporni! Mégis mit képzel?
- Csendesebben! – fintorog a férfi. – Ne feledd, mi forog kockán. Feldúltabb vagy, mint eddig…
- Dehogy – vigyorodik el az idősebb Sonozaki – Csak bizsereg a tenyerem. Emlékszel a mélyen tisztelt Ranmaru perverziójára?
- Igen. A Petjei. El kell ismernem, fantasztikus ízlése van – összeszorul a torkom és elkerekedő szemmel figyelem őket, de már fájóan imbolygok. Óvatosan leteszem az egyik térdem a puha fűre.
- Na igen – fintorog a testvér – És most beújított egy természetes kis szöszit… ráadásul néma!
- Mi tart vissza? Ha nem hagysz nyomot, mint a múltkor, tele zúzódásokkal, amikor az ojabun olyan kényes a kinézetre, a múltkor se buktál volna le!
- Írni attól még tud. Ha ennek az egésznek vége, Ranmaruval az élen – lép közelebb – bármennyire is utálom a használt cuccot, annak a kölyöknek minden rését meg akarom dugni.
- Kou! Gyere ide! – hallom Sonozaki-sama hangját, és egy pillanatra úgy érzem, elájulok a félelemtől. Óvatosan térdre ereszkedek, de nem merek megmoccanni. Valamit terveznek az ojabun ellen… valami komolyan, ki akarják iktatni, de ez nem elég bizonyíték, ki hinne nekem?
Ez a férfi a testvére, az ő szava többet számít, mint egy olcsó cafaté… a számra szorítom a kezem, rémülten kuporogva a levelek alatt, levegőt se merek venni, mert a férfiak is meghallották Sonozaki-sama kiáltását. Viszont az idő telik és mérges lesz, ha hamarosan nem jelenek meg…
- Kint van – mordul fel a szürkeszemű és csikorog a murva a cipője alatt – Idáig hallom, hogy ordibál. Menjünk. A végén még sétálni támad kedve. Meg ne lásson itt.
Várok, amíg pár lépést nem távolodnak, akkor moccanok meg, de csak térdelve pár lépést, nem merek felegyenesedni, majd kilesek a bokrok mögül. Az egyik tövises ág a yukatámba kapaszkodik, és ahogy felállnék, megrezzen az egész bokor. Lesápadok, hirtelen kiszabadítva magam futok az egyik bokor mögé, mire megfordulnak.
- Hallottál valamit? – kérdezi a vendég.
- Nem. Hagyd, biztos egy állat.
Lesápadva, idegesen sietek vissza a pavilonhoz, tördelve az ujjaim. Nem hittem volna, hogy van bárki, aki borzalmasabban viselkedhet, hogy Kígyó úr, de ez a férfi merő gonoszság. Nagyon gyűlölheti az ojabunt… összeszorul a torkom. Hogy mondhatnám ezt el? Hol a bizonyíték, anélkül csak megvádolnám! Lesimítanám a ruhám, amikor meglátom a foltokat a térdemen. Összeszorul a gyomrom, tönkretette ezt a gyönyörű, drága kimonót!
- Most meg mi a bajod? – néz rám összehúzva a szemöldökét, de én csak remegve megrázom a fejem, lesütve a tekintetem. – Majd ebédnél átöltözöl, kidobod és kész – néz rám. A fűfoltokra meredek… a kezembe adott egy alibit. – Azt hitted, megbüntetlek?
Remegve bólintok, óvatosan közelebb lépek.
- Ez csak egy rongy. Ameddig a szabályaimat betartod, minden rendben – int hogy melléüljek, óvatosan leülök a mellette levő párnára. – És most gyere és szagold meg ezeket, hogy melyik tetszik. Ebédidőig úgyis itt leszünk, ha választottál, mehetsz vissza a kertbe.
Meglepve nézek rá, de közelebb csúszok és beleszagolgatok a fiolákba. Mindegyiknek jó illata van… még mindig remeg a kezem, nem is nagyon tudok figyelni, az egyik palackocska szájáról egy csepp végigcsorog az ujjam mentén, le az alkaromon. Kellemes az illata, könnyű, virágos. Mégis… szórakozottan rábökök arra.
Az tetszik. Figyelem, ahogy a kezemre szegezi a pillantását és elkapva a csuklóm húzza magához, feltűrve a puha anyagot, ujjával végigkövetve az olaj útját. Ahogy finoman végigsimítja a csillogó utat, szinte beledörgölve-masszírozva a bőrömbe, mintha finoman zsibbadna, bizseregne forrón azon a területen, egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem. Bátortalanul nézek rá, furcsa és összezavar, hogy ilyen… figyelmes… kedves. Gyengéd… halványan próbálok rámosolyogni, kedvesen.
- Akkor ez lesz – teszi külön a többitől, kérdően nézve a fiolára, hogy vajon mire kell, hogy kikérdezi az én véleményem is, de nem világosít fel. Még mindig ideges vagyok a beszélgetés miatt, zavartan pattogtatom a körmeim. Csak túlvariálom, biztos csak kifakadt a barátjának. Panaszkodik.
- Ez mindig legyen nálad – tol elém egy fekete kötésű füzetkét egy hozzávaló tollal. Belelapozok: nincsenek sorok, de tökéletes. Biztos hogy mindig tudjak neki válaszolni – Nem felejtheted itthon, mindig legyen nálad.
Zavartan biccentek, a fekete fedelet simogatva az ujjaimmal. Figyelem a pár gyertyát, oldalra biccentve a fejem nézek fel rá. Mégis, nem érzem jól magam… vissza akarok menni egyedül a kertbe. Egy ujjal közelebb int magához, nekem pedig eszembe jut, amit a kertben mondtak róla. Ő még a kisebbik rossz.
És kedves is tud lenni… engedelmeskedek az utasításának, két tenyerem az arcára simítom, közelebb hajolva hozzá nyomok egy puha, lágy csókot az ajkaira, lehunyt szemmel, ujjaimmal megcirógatva bátortalanul. Nem tudom, jól csinálom-e… visszacsókol, morranva húz magához átfogva a derekam, hogy meglepve csúszik le a kezem az arcáról a vállára, fél kézzel átkarolva, úgy pillantok fel rá, meglepetten. Majdhogynem rajta fekszek, kiesve az egyensúlyomból támaszkodok rá, Ő tart… Ráadásul a térdem se merem sehova tenni, a térdeim közé ékelődik a lába, a kimonó szétnyílik, a combom elővillan. Zavartan próbálok megtámaszkodni a vállaim, fülig vörösödve, nem jó, nagyon nem hogy ennyire közel van, nem jó… nem akarom, hogy megint fájjon, de ha eltolom, bántana. Zavart vörösséggel pillantok fel rá, remegve megszorítom a kimonója nyakát.
Bár most nem is annyira félek. Egyszerűen csak… zavarban vagyok attól, ahogy rám néz. Ijedten engedem el, visszaülve a sarkamra, sápadtan simítom le az összegyűrt nyakát a kimonójának, megérintve a nyakát is, de aztán csak leengedem a kezeim. Nem merek felnézni sem…
- Ez… jobb volt – morog rekedt hangon, nekem pedig a nyakam is vörös lesz – Mehetsz. Ha szólok, azonnal gyere!
Felállok meghajolva és magammal marva a kapott kis füzetem sietek el ismét a virágok közé.
Mégsem merek messzire menni, sőt, inkább szem előtt maradva guggolok le és egy virágot kezdek el felrajzolni. Gyönyörű, húsos szirmú liliom, elgondolkodva figyelek meg rajta mindent, amíg a fekete tollból lassan kivirágzik egy fekete liliom, majd a gyönyörű magnóliafa. Bármeddig el tudnám ezt csinálni, ülni a puha füvön, tapicskolni a csupasz talpammal a selyempuha, sűrű füvet, rajzolni…
Érzem, hogy Sonozaki-sama végig szemmel tart, nem is megyek el túl messze. Sőt, amikor érzem, hogy nagyon ég a tarkóm, mert néz, lassan, lopva felé fordulok egy nagyon, még annál is bátortalanabb mosollyal.
- Gyere ide – int, én pedig kimozgatva elzsibbadt lábaim sietek vissza mellé. Megmozdítva az ujjait jelzi, hogy adjam oda neki a kis füzetet, és engedelmesen odaadom. Megnézi a rajzokat, a skicceket… a precízen kidolgozott liliomot és magnóliafát. A röptanulmányokat a magnóliavirágokról. Figyelem az arcát, hogy mégis miért, miért kéri el, miért nézi, hiszen őt ez nem érdekli.
Neki ez csak firkálás, de mégis, elgondolkodva lapozza.
- Sonozaki-sama, az ebéd tálalva – lép ki Takashi-sama.
Sonozaki Ranmaru
Meglepettnek tűnik, amit nem tudok mire vélni, de nem is kérdezek rá. Mindegy, mert végül közelebb ül és elveszi a fiolákat. Egyenként megszagolja őket, feltűnik, hogy közben remeg a keze.
Chh… még úgy is fél tőlem, ha nem bántom? Talán így majd hamarább beletörődik a helyzetébe és nem lesz többé engedetlen.
Az egyik apró üvegből a kezére csordul egy csepp, megbűvölten figyelem a sápadt bőrön leszánkázó halványszínű olajt. Rábök arra az illatra, de már nem figyelek rá. Elkapom a csuklóját, felsimítom a karján a lágy selymet, hogy követhessem a tekintetemmel a csepp izgató kúszását. A bőre annyira kívánatos még így, minden cicoma nélkül is, puha és illatos. Ujjamat az olajos részre simítom és bedörzsölöm a bőrébe. Kellemes, virágos és nem túl tömény.
Egy pillanatra lehunyja a szemeit, tegnap és mindig máskor is ezt csinálta, ha nem akarta látni ahogy hozzáérek, de nem érdekel. Ő az enyém, bár adott még estére egy remek ötletet.
- Akkor ez lesz – külön teszem a fiolát, közben azon járnak a gondolataim, hogy mi akart lenni az az előbbi mosolykísérlete?
- Ez mindig legyen nálad – odaadom neki a fekete bőrborításos zsebfüzetet a kicsi tollal. – Nem felejtheted itthon, mindig legyen nálad.
Biccent, egy gyerekes mozdulattal megsimogatja a borítót. Aztán a többi dologra terelődik a figyelme, oldalra biccentett fejjel nézi a barna gyertyát, ami nem csak egy egyszerű darab.
Ez egy szantálfa aromás gyertya, aminek az illata segít ellazítani a testet, megszabadít a stressztől. És persze itt van még a füstölő. A Nan-chan nyugtató hatású, csökkenti a szorongást és fokozza az érzékiséget. Nagyon finom, bódítóan fűszeres illata van. Ezek jól fogna jönni este, mert azóta mióta láttam a mosolyát nagyon kíváncsi lettem, hogy milyen az arca az orgazmus közben. Látni akarom és magamba szívni a látványát, de ehhez fel kell izgatnom és ez addig nem fog menni, míg bántom, vagy megijesztem. Az sem tesz éppen jót, hogy fél tőlem, de sebaj. Ha kell, tudok én türelmes is lenni csak ne szeresse meg nagyon, mert elég nagy lesz a pofára esés, ha netán egy kis durvább játszadozáshoz lesz kedvem.
Minden esetre ez a kis édes ma nagyon, nagyon fogja élvezni amit kap tőlem, erről gondoskodom.
Intek neki, és rögtön tudja mit akarok, mert engedelmesen az arcomra simít és lágyan megcsókol. Puha mozdulatokkal kényeztet, meglepő, mert eddig nem tette és most olyan mintha sokkal nyugodtabb és szófogadóbb lenne. A büntetés megtette a hatását…
Közelebb rántom, karcsú derekát átkarolva tartom magamnál még mindig az ajkait kóstolgatva, de nincs elég közel, mert nem enged a yukata, de majd most… szétcsúsztatom az anyagot, sápadt formás combjai elővillannak, az ajkai pirosak a csóktól… már a látványra is bizseregni kezd az ágyékom, alig várom, hogy ismét megkaphassam.
Az arca olyan vörösre vált mint a tűzliliom szirmai, zavart szemecskékkel tétován pillant lefelé, remegve összeszorítja a yukata nyakát, mintha azt várná mikor vetem rá magam.
Óh nem kicsikém! Ha itt és most megdugom valószínűleg tényleg felsérteném és várnom kellene két-három napot míg újra használhatom.
Remegve leengedi a kezeit, kiül az arcára az összes érelem, nem ellenkezik, hagyná, várja hogy megtegyem.
- Ez… jobb volt – morgom vágytól rekedtes hangon a csókra célozva – Mehetsz. Ha szólok, azonnal gyere!
Jobb ha elmegy mielőtt nem türtőztetem magam többé.
Elsiet, én pedig visszatérek a félkész ikebanámhoz, de csak egy arabig tudok koncentrálni, mert aztán egyre közelebb mászkál a pagodához és őt figyelem. Leül a fűre azzal a kis füzettel és ha jól látom rajzol. Egy napot sem bír ki e-nélkül?
Ha jó kiscica lesz ma este, esetleg kap egy rajzfüzetet is. Majd meglátom.
Leül egy közelebb eső helyre, a feje fölött rózsaszínű magnólia nyílik, és ebben a környezet valóban gyönyörű. Senki nem mondhatja rám, hogy nem értékelem a szépet.
Egy darabig bámulom a mozdulatait, a kecses csuklóját ahogy a vonalakat húzva mozog, a tarkóján a haja alól elővillanó fejér foltot, majd mikor félénken hátrapillant a mosolyát is megcsodálhatom. Mint egy kis nimfa.
- Gyere ide – intek felé, kíváncsi vagyok mit rajzol.
Azonnal hozzám siet, elveszem tőle a füzetet, a papíron egy majdnem kész liliom van egész élethűen lerajzolva, annak ellenére, hogy tollal dolgozott. Anyám szereti a virágokat. Azt hiszem valóban el tudja majd készíteni amit kért.
- Sonozaki-sama, az ebéd tálalva – lép elő Takashi.
- Rendben. Elmehetsz.
- Jártál művészeti iskolába? – kérdezem Kou-t.
Megrázza a fejét.
- Hmm… - ahhoz képest nagyon ügyes. Ha nem lenne ilyen szép és nem raboltam volna el magamnak, még akár festőművész is lehetett volna. De ez már nem számít, csak egy dologhoz kell nagyon értenie, mégpedig ahhoz, hogy engem kielégítsen.
Visszaadom neki a füzetet, a többi dolgot magam mögött hagyom, a szolgák majd felhozzák. Jön utánam be az ebédlőbe, ahol már ott ül a bátyám, de anyám nem.
- Kou, öltözz át valamibe! – utasítom, nem szeretem piszkos ruhában látni. Meghajol és már megy is fölfelé, én pedig helyet foglalok az asztalfőn.
- Milyen engedelmes kiskutya. – jegyzi meg gunyorosan a bátyám.
- Nincs most kedvem a megjegyzéseidhez Kenichi. – nem akarom, hogy ez a semmirekellő elronts a kedvem.
- Muszáj folyton ünneprontónak lenned? – tettetett sértettséggel néz, de a szemeiben gyűlölet.
Nem válaszolok, egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom és megkeverem az előttem álló levest, túl forró.
A kiscicám is egész gyorsan visszaért egy vörös szatén ingben és egy fekete farmerben, ami a formás combjaira simul. Vadítóan néz ki…
Ahogy közeledik, fokozatosan sápad el, amit nem is értek, de mikor követem a tekintetét, látom, hogy Kenichi őt bámulja éhes szemekkel, még az evést is abbahagyta.
- Kenichi!
Ingerülten rám pillant, mintha megfosztottam volna valamitől, bár mindig is ez volt a baja. Hogy nem ő az ojabun.
- Nem hal bele abba, hogy megnézem.
- De te belehalhatsz, ha nem változtatsz a hangnemen – morgom hidegen – Ne feledd el, kivel beszélsz bátyám!
A figyelmeztetésre összeszorítja az ajkait, a kezeivel olyan erővel szorítja az evőpálcikát, hogy az recsegve törik ketté.
- Tudom kivel beszélek kisöcsém. – sziszegi.
- Pont ezért vagy még életben, mert a kisöcséd vagyok. – kezdek dühös lenni – De azt se felejtsd el, hogy a türelmem véges. Ha nem mutatsz tiszteletet, megfeledkezem arról, hogy családtag vagy! – ez nem vicc, mert mostanában kezdi átlépni a határt – És most pedig hallgass!
Intek a dermedten álló kicsikének, hogy üljön le, nagyon sápadt az arca. Úgy tűnik, hogy a bátyám még nálam is jobban megijeszti. Viszont nem is kell sokáig elviselnünk, mert alighogy Kou leül és én újra enni kezdek Kenichi felpattan és elviharzik. Nagyon remélem, hogy nem csinál semmi ostobaságot, épp elég az a szégyenletes üzlet, amibe nemrég kezdett.
- Egyél kicsikém, mert tudod, hogy mérges leszek, ha fogyni kezdesz. A bátyámmal ne törődj.
Előveszi a füzetét és írni kezd valamit.
„Bocsánat Sonozaki-sama, de nem bírok most enni. Megígérem, hogy később megeszem, de most nem megy. Kérlek ne büntess meg érte!”
Elolvasom és egy pillanatra ráncba szalad a homlokom, ahogy a kérlelő, félénk szemekbe nézek. Azt hiszi, hogy egy bocsánattal talán megkerülheti a szabályaim? Ez nem így megy. Nem elég egy pár szép szem ahhoz, hogy engedjek.
Viszont… ha emiatt megbüntetném, akkor elmaradna az esti szórakozásom. Ahh… jól van, most az egyszer kivételt teszek, de csak magam miatt.
- Rendben, de azzal az egy feltétellel, hogy később megeszed. – bólint – Ha megpróbálsz átverni tudod mi vár rád. – bólint – Helyes.
Végre nyugodtan befejezhetem az ebédem, szeretek rendszeresen étkezni, mert kiegyensúlyozottá tesz és az én pozíciómban nem engedhetem meg sem az elpuhulást sem a betegszabadságot. A yakuza olyan, mint egy szerkezet, ahol csak a legerősebb alkatrészek felelnek meg, a hibás sérült, vagy gyenge elemeket pedig a süllyesztőbe taszítják. Az ojabunnak pedig mindig a legerősebb láncszemnek kell lennie. Ezért is tanultam keményen, ezért dolgoztam ennyit, még a harcművészeti jártasságomat is emiatt szereztem. Minél hatékonyabban meg tudom védeni magam, annál jobb.
Ebéd után még egy jó erős teát iszom, és ekkor jut eszembe, hogy a kicsike még nem is tud anyám kéréséről.
- Kou… holnap itthon maradsz és anyámnak festesz valamit a falára. – még nem tudom, hogy mit akar, de majd megbeszélik.
Felkapja a fejét szavaimra, hitetlen, meglepett tekintettel néz, majd mintha kissé felélénkülne Ennyire szeretné ezt csinálni?
- Megengedem, de persze vannak feltételeim. – a hangom határozott, mert ezt ugyan még egy házikedvencemnek sem engedtem meg, de ő sokkal tehetségesebb mint a többi, de még nincs itt annyi ideje, hogy tudjam, nem tenne semmit ami nem tetszene.
- Először is az anyámmal olyan tisztelettel beszélsz, mintha hozzám szólnál. Másodszor nem próbálsz megszökni, mert akkor tényleg eltöröm a lábaid. Harmadszor pedig, nem akarok festéket látni rajtad és főleg nem tűröm, hogy a kezed olyan legyen, mint mikor először láttam.
Arcocskája hirtelen pirul el, szégyenkezve lesüti a szemeit, majd a füzete után nyúl és írni kezd.
„Nem próbálok megszökni. Tudom, hogy nem lenne esélyem elmenni innen.”
- Helyes. Úgy tűnik a szépségen kívül még ész is szorult beléd. – ez nem bók, csak egy ténymegállapítás.
„A festéshez szükségem van néhány dologra.” – félénken mutatja az írást. A követelőzést tényleg nem szeretem, de ez most az anyám kérése volt, ezért nem is dühít fel.
- Írd össze, mire van szükséged és add oda Takashinak. – ő mindent beszerez majd.
Bólint, ahogy felállok az asztaltól jó kutya módjára jön is utánam.
A dolgozószobámba megyek, igaz, hogy ma nem „dolgozom”, de ez az ojabuni címemre nem vonatkozik.
Az e-mail címet könnyen le lehetne nyomozni, de a házamban egy saját szerverről működtetjük azt, ahová a yakuzák küldik a közlendőiket. Nincs idő arra, hogy mindig személyes találkozzunk, de egy hónapban egyszer összegyűlünk egy yakuza megbeszélésre, ahol az üzleti ügyeinket és a problémáinkat megtárgyaljuk. Ez a jövő hét végén lesz megint.
- Ülj le! – szólok a kis szépségre és elmosolyodom, mikor engedelmesen a lábaim mellé ül. Nem parancsoltam, hogy ezt tegye, de látom nagyon nem akar újra kikapni. A hajába simítok, még jó is, hogy ilyen közel van.
- Fejezd be azt a liliomot, amit rajzoltál, hogy megmutathasd anyámnak. – kinyitom a mappámat amit tegnap magammal hoztam és előbukkan az a tetkó stílusú rajza is. Szó nélkül lenyújtom neki. Elveszi, én pedig hozzálátok az e-mailek átnézéséhez…
Pár órával később sikerül csak befejeznem, mert három napi adag gyűlt össze, de elégedett vagyok minden rendben van. Az üzletek simán mennek, a zsaruk semmit nem tudnak, a területeinken pedig nincsenek nagyobb riválisaink.
Kou már egy ideje befejezte a rajzát, és néha-néha felpillant rám. Unatkozik és ezt nem tudja elrejteni, de kezd idegesíteni ezzel a sürgető pillantásokkal, mert nekem annak tűnik. Ha kezdetektől fogva jófiú lett volna, akkor már kapott volna több szórakozási lehetőséget is. Nekem viszont itt van ő.
- Látom nagyon unatkozol kiscicám. – szólok hozzá hirtelen, mire megrántja magát és az álmosság pillanatok alatt kirepül a szemeiből. A hajába fúrom az ujjaim és mintha már tudná, hogy mit akarok, felpattan ültéből.
Kuncogva az ölembe vonom, oldalasan ül, de én a nyakánál kilátszó bőrét csodálom, ami éles kontrasztban áll a sötétvörös inggel.
- Ha az volt a célod ezzel az inggel, hogy elcsábíts, akkor sikerrel jártál kicsikém. – mormolom, egyre közelebb hajolva az ajkaihoz – Iszonyúan kívánatos vagy benne. Itt helyben képes lennék megdugni téged.
Annyira vágyom rá, hogy előre kell visszafognom magam. Elpirul, a kezeit tördeli nyilván zavarában és persze mert nem akarja. Láttam, hogy milyen óvatosan ül le a földre még mindig fáj a kis segge. De egyszer biztos megdugom ezen az íróasztalon is.
Az ajkaira marok, szenvedélyesen hatolok a nyelvemmel a lágy hús közé, hogy legalább ilyen módon ízlelhessem az édességét. Hátradöntöm, amennyire az asztal széle engedi, de a derekánál tartom, míg ő a vállamba mélyeszti az ujjait. Hmm… az én karmos kiscicám…
Morogva válok el tőle, mert kezd felizgatni, bár ő nem használta a nyelvét a csók közben, de legalább viszonozta. Pihegve nézünk egymásra, majd nemes egyszerűséggel hozzálátok kigombolni az ingjét. Megremeg a karomban, azt hiheti, hogy most kezdődik ismét a tortúra, de nem tiltakozik. Mikor megvan, lesimítom a vállain és megcsókolom az egyik pici mellbimbóját, mire megrándul az ölemben. Nem nézek fel, de belül vigyorgok. Ki akarom deríteni, hogy mit szeret ez a szexi kis ribanc.
Kopognak. A fenébe már! Legközelebb szólok a biztonságiaknak, hogy küldjenek el mindenkit!
Bosszús sóhajjal kifújom a levegőt és a kicsikém piros arca után az ajtóra pillantok, de nem engedem el. – Szabad!
Anyám lép be az ajtón, természetesen rezzenéstelen az arca, ahogy ránk pillant.
- Nem akartalak megzavarni Ranmaru, de ha lehetséges elvihetem egy kicsit magammal Kout, hogy megtervezzük a festményt?
Vagyis most lőttet a csemegémnek. Na, mindegy, majd este pótolom.
- Hát hogyne. – a tenyeremet az ölemben ülő szexi fenekére simítom – Menj, ha végeztetek vacsoráig a szobádban lehetsz. És… nem kell átöltöznöd. – ebben tökéletesen csábító.
Lemászik az ölemből, majd összehúzza magán az inget és tisztelettudón meghajol az anyám előtt és csendben kivonulnak.
***
Vacsoráig még elintéztem néhány telefont, főleg a drogszállítmánnyal kapcsolatban, ami a tolvaj miatt késett két napot, de már úton van, a rohadék viszont még mindig nincs meg. Emiatt jól ki is osztottam az elkapásáért felelőseket.
Takashi a hálómba hozta amit a kertben hagytam és meg is beszéltem vele, hogy minden legyen készen, mire befejeztük a vacsorát.
Már előre tart az éjszakáktól, hisz ahányszor csak belépett a szobámba már tiszta görcs volt és ha most azt akarom, hogy el is élvezzen, akkor alaposan el kell lazítanom. Ez most gyengéd és szenvedélyes szex lesz, minden szadizmus nélkül, de egy csipetnyi játékot beleviszek. A vanília szex nem az én oldalam, szeretem ha valami feldobja a dugást.
A vacsora végre normálisan telik, Kenichi nincs itthon és főleg ezért. Kou is eszik rendesen, nem tudom volt-e ideje megenni az ebédjét, de nem valószínű. Viszont ezzel az adaggal pótolta a többit. Úgy tűnik jókedve van, már amennyire megtudom állapítani az ilyesmit. Ez nem rossz.
Amint jóllaktunk még egy tea mellett elmondok anyámnak néhány dolgot az üzletről. Mivel ő nagyon okos nő, és apám mellett volt, gyakran tud tanáccsal szolgálni, mert egyes figurákat jobban ismer mint én. Mikor azonban szól, hogy találkozója van még valakivel én is felállok. Akkor azt hiszem mi is mehetünk. A kiscicára pillantok, nyilván elért neki, hogy akkor mi következik most, mert az inge ujjait szorongatja.
- Gyere velem! – mondom, most együtt fogunk fürödni ezért fölösleges lenne átöltöznie.
Idegesen nyel egyet. Nem próbálom megnyugtatni, egyrészt fölösleges lenne a próbálkozás, másrészt nem is tudnám megtenni. Majd megnyugszik, ha látja, hogy nem fogom bántani.
A lakrészemben meg sem állunk a fürdőszobáig, ahol már minden tökéletesen el van készítve. A hatalmas négyzet alakú kád teleengedve meleg vízzel, az egyik sarkán a szantálfa gyertya, a mosdó mellett a füstölők, aminek a nyugtató aromája máris elárasztott mindent, a világítás lejjebb csavarva, hogy ne legyen olyan erős a fény. Tökéletes helyszín egy szenvedélyes szexre.
- Tetszik kiscicám? – kérdezem elégedett mosollyal, izgatottan nézek rá, hisz már egész délután azt vártam, hogy újra az enyém legyen.
Zavartan lehajtja a fejét és alig láthatóan biccent, mire kuncogva megyek hozzá közelebb, de mielőtt megcsókolnám…
- Használd a nyelvedet is a csóknál kicsikém. – suttogom, majd nem is várok tovább. A nyelvemmel azonnal a szájacskájába hatolok, minden zugát és forrón sikamlós részét feltérképezve, ő pedig utánozza a mozdulataimat. Az érzés, ahogy a nyelvét az enyémnek feszti egészen a farkamig hatol, izgató és pezsdítő.
Eleresztem mielőtt rá vetem magam és a kád szélére ülök. – Vetkőzz le nekem, lassan.
Mosolyogva figyelem, remeg a teste és a kezei is ahogy gombolja az inget és leereszti a vállain, majd jön a nadrág és végül az alsó, amitől már könnyebben szabadul meg.
- Közelebb… - mormogom halkan, és ahogy megteszi, finoman az oldalára simítok. – Észvesztően gyönyörű vagy… a bőröd selymes és puha… mindenhol hófehér. Kivéve itt… – lágyan a mellbimbóira simítok - … és itt – a feneke partja közé simítok és bár nem érek az ánuszához megrándul. – Fáj?
Félénken felpillant, de az már jó dolog, hogy nem sápadt, hanem kipirult.
Egy bizonytalan biccentést kapok.
- Ma este nem fog fájni. Nem bántalak. – suttogom, ahogy még közelebb vonom, hogy a lábaim között álljon. – Nem foglak megkötözni sem, remélem nem is lesz rá szükség. – bólint – Viszont… most nem fogsz látni.
Hátranyúlok és élveteg mosollyal előhúzok egy széles fekete szaténkötőt, amit a szemei elé tartok.
Levegő után kap és picit hátra is lép, de észhez tér és megáll. Úgy tűnik, mintha a látása hiánya jobban megrémítené, mint a kötözés, de ez kell. A jó érzés tízszer erősebb, ha nem látjuk csupán érezzük.
- Ne menekülj kiscica, nem szabad. – egy szigorú pillantás és máris visszalép, ezért újra elmosolyodom – Nem fog fájni, ha bekötöm a szemed.
Felállok és levetkőzöm, fogva tartom a tekintetét, de ő kapkodón néz szét a vörös-barna fürdőben, nem is akar rám nézni. Már felizgultam tőle, elég volt, hogy a vetkőzését kellett néznem, plusz a csók és a simogatása. Felkötöm a fejére a fekete anyagot, hátul megcsomózom, hogy ne essen le onnan. – Nem veheted le!
Vigyorogva megnézem a művem, most már szabad, mert nem látja és nem ijesztem halálra vele. Felkapom, mint egy nőt szokás, felnyikkanva kapaszkodik a nyakamba, de csak lassan beleeresztem a meleg fürdővízben.
- Ülj le! – utasítom halkan és belépek utána.
Közel húzódom hozzá, pihegve szedi a levegőt, de hogy izgatott vagy fél azt még nem tudom.
Megfogom az egyik kis kezét és az ujjaival kezdem. Az érzékeny oldalsó részükön simítok végig, lassan mindegyiken, de a kisujjába játékosan beleharapok. Összerándul a kicske, de nem foglalkozom vele. Halvány csókokat hintek a karja belső, puha részére, a csuklójánál kissé megszívom, apró nyögést kicsalva belőle. Egészen a válláig folytatom, a kezemmel közben a derekát cirógatom, élvezem, hogy lassan végigkóstolom őt. Finom…
A nyakát is kezelésbe feszem, harapdálom, nyalogatom, megszívom itt-ott, de nem okozok semmilyen fájdalmat. Sóhajtozik és nyöszörög picit, tudom, hogy tetszik neki, ezek szerint a gyengédség az, ami őt izgatja, kár hogy nekem ehhez, csak néha van kedvem. Kínzóan lassan végigmegyek a másik karján is, a merevedésem már fájóan feszül a sóhajaitól, elnyíló ajkai szinte csalogatnak, hogy dugjam oda, de nem… most nem…
- Ne fogd vissza a hangod kiscicám… úgy felizgatsz vele, hogy majd felrobbanok – duruzsolom a bőrébe, mert ahogy a kemény kis gyöngyökhöz érek a mellkasán, olyan nyögést hallatott, amitől még én is megborzongtam. Ott nyalogatom és szívom, ahol a legjobban nyög, nem tudom tudatában van-e milyen hangos, de ez kurva szexi… így akarom őt látni. Egy dögös kurva aki szégyentelenül élvezi a kényeztetést.
- Állj fel! – utasítom, de nem engedelmeskedik rögtön és mikor megpróbálja majdnem elesik ezért odavezetem, ahová akarom. A kád peremére ültetem, a sarokban lévőhöz így nem tud elesni, mert támasztják a hátát, de én tökéletesen látom és élvezhetem.
Óh igen… már majdnem teljesen felizgult! Édes kis farkas keményen simul a combjához. Hmm meg fogom kóstolni itt is, kíváncsi vagyok az ízére.
- Nálad izgatóbb cicát még nem láttam. – morgom, ragadozó módjára mászok közelebb hozzá, térdelek, így pont a nyakáig érek, de most az alsóbb részei érdekelnek. – Vedd el a kezed! Nem takargathatod magad!
Elhúzza, vigyorogva nézem tovább, az arca tűzvörös, a mellkasa gyorsabban emelkedik és süllyed az izgalomtól… alig várom, hogy benne legyek, hogy kitöltsem és birtokba vegyem a forróságát…
Szétfeszítem a lábait, hogy közéjük mászhassak, így kényelmesen elérem. Nyöszörög és próbálná összezárni, de csak a derekamra szorít. A kezeit megfogom, hogy ne tolhasson el és lassan elkezdem csókolgatni a köldöke körüli érzékeny bőrt, majd lejjebb és lejjebb haladok. Mocorog, nyöszörög, de nem hagyom abba. Az ágyéka és a combja közötti puha részt izgatóan végignyalom, majd apró harapásokkal haladok végig a belső combján, a térdénél áttérek a másikra és onnan fel az ágyékáig.
A finom kis rész már teljesen mereven simul a hasához, a tetején apró csepp jelzi, hogy mennyire is tetszik neki. Chhh… még hogy nem meleg…!
- Kurva finom vagy… nemsokára hihetetlen élvezetben lesz részed kicsikém… és nekem is…
Elengedem a kezét és vele egy időben végignyalok a merev tagján, majdnem felugrik a helyéről, valósággal felsikolt.
Nem hagyom abba, folytatom. Először csak lassan, finoman nyalogatom, nem az a célom, hogy elélvezzen, csak egy kis őrjítés, de nagyon élvezem a hangokat. Mikor bekapom a makkját és megszívom a térdei a kád szélén koppannak, ahogy teljesen széttárja őket, és ahogy tövig a számba fogadom a hajamba markol és folyamatosan nyög… ez az kis ribanc… pont így kellesz nekem.
Élvezettel szopom, úgy ahogy én is szeretem, ha csinálják és csak akkor engedem ki a számból mikor megfeszül és majdnem elélvez, de neeem! Ezt majd, ha benne leszek.
Elnyúlok a kicsi üvegért amit kiválasztott, a kezemre csorgatom a finom olajt és az orra elé tartom.
- Ezt te választottad… ezzel foglak felkészíteni kicsikém… - megremeg és leüti a fejét, de lehúzom magamhoz a vízbe, hogy térden álljon velem szemben.
Párszor végigsimítok a farkán egy kis nyöszörgésért, majd óvatosan hátranyúlok és a feneke partjai közé simítok. Megrándul ahogy a bejáratához érek, megfeszül, de nem teszek semmit, csak az olajos ujjaimmal körkörösen simogatom.
- Engedd el magad kicsikém… - zihálom a füle mellett, már majd szétszakadok a vágytól, annyira akarom - …gyengéd leszek… élvezni fogod…
Manabu Kou
- Jártál művészeti iskolába?
Meglep a nekem szegezett kérdés, de megrázom a fejem. Ugyan, hogy jártam volna, nem volt rá pénz. Az ilyesmi rettentően drága. Elgondolkodva hümmög, csak int, és besétálunk. Pedig milyen jó lenne itt kint maradni, itt ebédelni esetleg…
Az ebédlőbe érve végigmér, majd leül.
- Kou, öltözz át valamibe – utasít, mire meghajolok és felsietek. Most olyan… ha mondhatom azt, kedves. Meglep és nem is tudom mit sejtsek a háttérben, de nem akarom elrontani ezt a pár békés pillanatot. Nagyon gyorsan veszek ki valamit a szekrényből, csak a szín villanásából – passzol, szóval jó és visszasietek.
Csendesen teszem be magam után az ajtót, ahogy kapkodva a lábam sietek felé, de a szemem sarkából látom, hogy az idősebb fivér pislogás nélkül, tűhegynyi pupillával mered rám, mint egy támadni kész vadállat.
Eszembe jut a kinti beszélgetés, és hevesen dobogó szívvel veszem szaporábbra a lépést.
- Kenichi! – csattan Sonozaki-sama hangja élesen.
- Nem hal bele, ha nézem – nyekergi kelletlenül. Idegesen állok meg, a szám sarkát rágva. Nem akarok bajt keverni, méginkább feszélyezni a kapcsolatukat…
- De te belehalhatsz, ha nem változtatsz a hangnemen. Ne feledd, hogy kivel beszélsz, bátyám!
Ó te jó ég. Valahol mélyen megértem Kenichi gyűlöletét, de az a tömény, kíméletlen rosszindulat ami a szemében ül, az érthetetlen. A testvére! Becsülnie kéne!
A heves szóváltást követően Kígyó úr int, hogy üljek le, Kenichi pedig maga után bevágva az ajtót kicsörtet. Összeszorult torokkal nézek utána, szinte jegesen lebénít.
Mi van, ha nem hallgat tovább a fura barátjára és nem vár…?
- Egyél kicsikém, mert tudod, hogy mérges leszek, ha fogyni kezdesz. A bátyámmal ne törődj – rezzent fel Sonozaki-sama hangja. Lassan elengedem a fogammal a szám szélét, elővéve a kis füzetet, és némi félsszel, de engedélyt kérek, hogy ne kelljen ennem. Nem menne le egy falat sem a torkomon. A legnagyobb meglepetésemre megengedi, szóval addig mellette ülök, amíg ő komótosan, nyugodtan megebédel.
Én ideges vagyok. Elgondolkodva tépkedem a körmöm körül a bőrt.
Ha tehetném, felszívódnék innen… egy pillanat kérdése lenne döntenem, hogy itt akarok-e lenni. De a világon bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt… de ha Kenichi komolyan gondolta a fenyegetést, akkor Kígyó úr nagy bajban van. És ezek után nagyon félek, hogy az idősebb testvér felindulásában valami meggondolatlant követ el a testvére ellen.
És még Kígyó úr is jobb, mint az a vipera.
- Kou, holnap itthon maradsz és anyámnak festesz valamire a falára.
Meglepve nézek rá fel. Tessék? Festhetek? Egy pillanatra kitörli a gondokat az agyamból. – Megengedem, de persze vannak feltételeim. Először is, anyámmal olyan tisztelettel beszélsz, mintha hozzám szólnál. Másodszor: nem próbálsz megszökni, mert akkor tényleg eltöröm a lábaid. Harmadszor pedig nem akarok festéket látni rajtad! És főleg, nem tűrőm, hogy a kezed olyan legyen, mint amikor először láttam.
A nyakába tudnék ugrani. Biztos csak álmodok.
„A festéshez szükségem lenne pár dologra” – írom le óvatosan. Feltételezem a múltkori adagot kidobatta. Elég kellemetlen… de meggondolatlan voltam.
- Írd össze mire van szükséged, és add oda Takashinak.
Ezzel kiadva az utasítás és én már izgalomtól remegő gyomorral várom a holnapot. A sarkában megyek továbbra is, abba a dolgozóba, ahol ez az egész rémálom annak idején elkezdődött, kicsit sápadtan nézek körbe. Ahogy elvárja, a lábai mellé ülök, megkapom a papírt és a múltkori sárkányrajzot, hogy fejezzem be.
- Fejezd be azt a liliomot, amit rajzoltál, hogy megmutathasd anyámnak. Boldog mosollyal nekiállok rajzolni, nekidőlve a széknek.
***
Ennél élethűbbre már nem tudom csinálni, a liliom mellé kész arborétumot kreáltam, félő, hogy a füzet hamarabb betelik, mint eredetileg terveztük. A sárkány is kész, bár lelépne a papírról… Pár lapra terveket készítettem, hogy majd nagyjából legyen kiinduló pont a holnapi munkára, de utána csak bágyadt álmossággal figyelem, ahogy dolgozik. A lényének apró részleteit.
A csuklóját, ahogy néha kidomborodik egy csont, miközben gépel, vagy tollal ír. Ahogy finoman összehúzza a szemöldökét és egy puha ív keletkezik a homlokán, ha valami olyat olvas, ami nem tetszik neki, ahogy picit megrándul az ajka, vékonyra préselve. Ilyenkor apró gödröcskék lesznek a szája sarkában és az orcáin…
- Látom, nagyon unatkozol kiscicám – hallom a hangját. Nem… én nem! Sápadtan nézek fel rá és a hajamba markol, én pedig összeszoruló torokkal állok fel, mielőtt a hajamnál fogva cibálna. Az ölébe húz, és én egyre sápadtabban hunyom le a szemem. Legalább látnom ne kelljen, kérlek… - Ha az volt a célod ezzel az inggel, hogy elcsábíts, akkor sikerrel jártál, kicsikém – duruzsolja, én pedig remegő szemekkel nézek rá. – Iszonyúan kívánatos vagy benne. Itt helyben képes lennék megdugni téged.
Összepréselem az ajkaim, elkapva a tekintetem, de visszahúzva a fejem durván szájon csókol, én pedig nem tehetek mást, tűrök. Próbálok valamit… viszonozni, de ha ennél is tovább megy, én azt nem bírom már, nem fogom… remegve nézek rá, pláne amikor magától értetődően kezdi kigombolni az ingem. Szúrni kezd a szemem, ahogy lehunyom, keserű beletörődéssel, bár most lassabb… biztos ki akar élvezni mindent, amit csak tud. Van ideje.
De amikor megérzem az ajkait, meglepve rándulok össze, felpattanó szemhéjakkal… és kopogtatnak. Mélyen elönti a vörös az arcom, hogy bárki így lásson, miért, miért mondja hogy Szabad!, amikor rohadtul ne… ne te jó ég, ráadásul… te jó ég. El tudnék süllyedni a szégyentől.
- Nem akartalak megzavarni Ranmaru, de ha lehetséges, elvihetem egy kicsit magammal Kout, hogy megtervezzük a festményt? – kérdezi a hölgy teljes nyugalommal, mintha nem is látná amit lát. Te jó ég.
- Hát hogyne – dől vissza a székébe és a fenekemre simít, miközben vörösen lemászok az asztalról – Menj, és ha végeztetek, vacsoráig a szobádban lehetsz. És… nem kell átöltöznöd.
Meghajolok és kisietek a hölgy után.
***
Egész délután, sőt, majdnem a vacsorát is lekésve vagyok Maka-sama szobájában, megnézem a falat, elmagyarázza, hogy mit akar.
Virágokat. Sok virágot, mint a kert, csak ne zsúfoltan. Megsimítottam a falat, le kell majd csiszolnom… bár pár egyenetlenséget nagyon jól ki tudnék használni. Leülve az asztalhoz felvázolok neki pár tervet, ő beleszól ha valamit máshogy akar, megcserélné vagy azt nem de ezt igen… Elegáns. Nőies. Pihentető.
Élvezem csinálni.
Maka-samaval lemegyek vacsorázni, meghajolok, majd helyet foglalok Sonozaki-sama mellett. Egy tál ramen levest falatozok, rettentően finoman meg van csinálva… És utána még Kígyó úr az édesanyjával beszélget.
Egyre idegesebb vagyok. Nem kellett volna ennem, egyáltalán nem… ha ma is… akarja… félek hogy rosszul leszek.
- Gyere velem – szól rám. Mintha szédülnék, nem akarok… olyan szép volt ez a nap, nem akarom, hogy megint fájjon, megint érezzem, hogy vigyorogva nézi a szenvedésem.
Amikor megérzem az illatot… meglepve nézek körül a fürdőben. Gyertyák… füstölők? Ez… nagyon kellemes. Milyen szép… Ezt komolyan ő csinálta?
- Tetszik, kiscicám? – néz rám, én pedig elképedve biccentek. Nem is tudom elhinni… de… de mit akar, én nem szeretném megint… - Használd a nyelved is a csóknál, kicsikém – dörmög és forrón megcsókol. Megrándulva fogadok szót, mély levegőt véve; az orrom szinte belekábul ebbe a sokféle, balzsamos illatba, amely mintha lilás ködként kavarogna tovább az agyamban. Ez most… jó. Nem fáj… - vetkőzz le nekem, lassan – suttogja. Levegőért kapkodva, vörösen bontom ki az inget, lépek ki a nadrágomból és az alsómból, fel sem pillantva, kerülve a tekintetét.
- Közelebb – dorombol, megérintve. a tenyere végigsiklik az oldalamon, én pedig levegőért kapkodok. – Észvesztően gyönyörű vagy… a bőröd selymes és puha… mindenhol hófehér. Kivéve itt – simít a mellkasomra. – és itt – le a csípőmön, mire nyögve feszülök meg lehajtva a fejem. – Fáj? Ma este nem fog fájni. Nem bántalak – simít végig a testemen, a derekamnál fogva közelebb húz, a térdei közé. – Nem foglak megkötözni sem, remélem nem is lesz rá szükség. Viszont… most nem fogsz látni.
Rémülten kapom fel a fejem és egyet bukfencező gyomorral lépnék hátrébb, de lefékezem a lendületet. Nem szabad… megremegek, amikor tudatosítom az ösztönt, amit túl agresszívan akart belém nevelni.
- Ne menekülj kiscica, nem szabad – néz rá, miközben a szemem előtt lengeti a fekete szemkötőt. – Nem fog fájni, ha bekötöm a szemed.
De ha utána fog? Remegve cikázik a pillantásom, bármi, akár egy egérlyuknak is örülnék, menekülni… de puhán a szememre teszi az anyagot és elsötétül a világ. – Nem veheted le.
Remegve állok, levegőért kapkodva. Tényleg nem szűrődik át semmi az anyagon, csak az illatok csapnak arcom. Ez a kellemes, bódító illat… hirtelen fordul meg a világ, elharapva egy sikoltást kapaszkodok a nyakába, imbolyog minden. Összeszorítom a szemeim, mintha én határozhatnám meg a puha sötétet. Amikor lejjebb ereszt, bátortalanul nyújtom le a lábam, majdnem térdig süllyed a bizsergető forró vízben. Mintha megannyi buborék lenne benne.
- Ülj le!
Szót fogadok. Levegőért kapkodok, a meleg pára még jobban felerősíti az illatokat, csak tanácstalanul forgatom a fejem. Megérinti a kezem, érzem az ujjait, a simításait, az ajkait… mereven ülök, de ez nem fáj. Nem bánt. Óvatosan nyúl, mintha nem akarna megrémíteni. Egyre feljebb... amikor a derekam átkarolva csókol a nyakamba, halkan felnyögök. Ez tényleg… jó. Nagyon… megfeszül a kezem, nem merek moccanni. mintha megfeszülne a gerincem ez… elönti a vörös az arcom. Én nem akarom ezt élvezni ez mocskos és… és ő bántott, kényszerített! Égni kezdenek a könnyektől a szemeim, levegőért kapva remegnek meg az ajkaim. Nem értem miért csinálja ezt?
Minden ujját külön érzem, ahogy lassan végigcirógat.
- Ne fogd vissza a hangod kiscicám, úgy felizgatsz vele, hogy majd felrobbanok – hallom a morgását mindenhonnan. Minden idegsejtemen végigfut a hangja, szinte a bőrömre leheli. Akaratlanul is kifut egy nyögés az ajkaim közül, előreejtem a fejem kiszáradt szájjal. – Állj fel – szól rám. A kezemnél Fogva felsegít és pár lépéssel vezet, a lábammal tapogatózva és a másik kezem előretartva botorkálok, majd megfordít és leültet. Egy sarokban lehetek, a hátam pont nekidől a falaknak… Zihálva kapkodok levegő után, de ördögi kör, hogy csak a kábító pára tompít el. – Nálad izgatóbb cicát még nem láttam – zeng a hangja minden pontból – Vedd el a kezed! Nem takargathatod magad!
Megérzem a kezeit a combomon, ahogy a térdem felé lassan, az egész tenyerével simít végig, széthúzva a lábaim. Ijedten nyikkanva próbálom összecsukni, de a derekát érzem… zihálva nyelek egyet, forgatva a fejem, ujjaimmal a kád szélét markolom. Ezt… ne, nem akarom, hogy nézzen… azok után amit tett, nem akarom élvezni! Semmit, amit csinál, de csak a saroknak döntöm a fejem nyöszörögve, a számat rágva, hogy elfojthassam a hangokat.
- Kurva finom vagy… nemsokára hihetetlen élvezetben lesz részed, kicsikém… és nekem is – dorombol.
És valami olyat érzek hogy elszorítja valami a torkom, mégis kifut egy döbbent sikkantást, de lefog a térdeimnél fogva, moccanni sem tudok. Ez… a gerincem hullámozva zsibbad be, egészen az aljában kezd el megfeszülni minden izmom… az agyam már nem is kapkod a maradék józan eszemért, nem is nagyon emlékszem, hogy a testem mit csinál. Csak hallom az ő és a saját hangom. Hallom a hangom. Minden minden tagomba áramot vezettek volna megfeszülök, de akkor megkönnyebbülés önt el, egy fuvallatnyi hűs, friss levegő, utána könnyű, mentolos virágillat.
- Ezt te választottad – suttogja forró lehelettel a fülembe – Ezzel foglak felkészíteni, kicsikém.
Némi ijedtséggel nyögök fel, ahogy lehúz és lenyom, hogy térdeljek, a kezem kapaszkodóért nyújtom. Megérzem a kezét hátul, lesimítva a fenekemre, lejjebb… Összerándulok, de nem csinál semmit.
- Engedd el magad, kicsikém – hörög – gyengéd leszek… élvezni fogod…
Összepréselem az ajkaim remegve, kinyújtva a kezeim végre találok valamit, amibe belekapaszkodhatok: őt. A kezem olajos a víztől, óvatosan megérintem a vállát, és ahogy közelebb húz, hogy jobban elérjen, szinte a mellkasának simulok. Az ujja lent dörzsöl és simogat, nyakig vörösen és piros, égő foltokkal a víztől kapkodok levegő után, elnyújtottam felnyögve, amikor megérzem az egyik ujját lassan áthaladni az izomgyűrűn. A szemeim a vállához rejtem, akaratlanul is átfonva a vállát karolom át, a hátam ívbe hajlik még jobban a kezéhez nyomva magam, a sóhajom a nedves mellkasán pörög le.
Olyan az illata… most olyan jó. Érzem a mellkasomon, hogy mennyire kalapál a szíve. Valahogy tudatosítom, hogy ő is csak ember. Valahogy ez megnyugtató, akaratlanul is lopva elmosolyodok, majd sóhajtva hajtom vissza a fejem a vállára, összepréselve az ajkaim nyögök fel, mikor társítva még egy ujját. Már-már fájdalmasan ívbe feszül a hátam, a gerincem kiszakadni készül, az izmaim mintha olvadnának, ahogy a sötétben az egész világ. Zihálva szorítom a bőrére a szám, hogy elfojtsam a hangokat, kissé bele is harapva a furcsa érzéstől, az ujjaimmal végigsimítva a hátán a lapockái fölött remegve, kínlódva marok bele.
Morranva rántja el a kezét, elkapja a csípőm szorítja a sajátjához, mire zihálva szorítom még jobban magamhoz.
Közel érzem magamhoz, picit hátraengedem a fejem, mire letámadja a nyakam, harapva-csókolva. Markával a fenekembe markol, a másik kezével feljebb rántja a térdelő lábam a dereka köré húzva, majd miközben tart, a másikat is, így szinte a derekán ülök, a bokáim könnyedén össze tudom kulcsolni a háta mögött. Széjjelebb tolva a térdeit ül ő is, majd halkan morranva enged le, a combom lassan csúszik végig a vékony derekán, a csípőjén; a számon keresztül kapkodom a levegőt, az ajkaim kiszáradnak, próbálom kissé megnyalintani, de amikor megérzem ismét… ott lent, az ajkamba harapok. Morranva tapad a számra, ismét megcsókolva mohón, erősen, én pedig engedelmesen utánzom, átfonva a nyakát szorítom magamhoz, a kezemmel a hajába simítva.
Lassan enged a férfiasságára, eltépve a fejét nyög fel morogva, elnyújtottan, én pedig remegő ajkakkal nyögök fel. Ösztönösen biccentem előre a csípőm, mire megdöbbenten nyög fel, érzem a combjait a fenekemnél, annyira mélyen bennem van… és ez most nem fáj… kellemetlen, nem úgy fáj.
Lassan mozdít a kezével, megemelve, én felnyögök hullámozva, remegve kapaszkodok a nyakába, a vállaiba, s miközben leenged, lök egyet a csípőjével. Hullámzik a víz, felkeveri az amúgy is fülledt, illatos levegőt, teljesen kikapcsolva az agyam. Érzem az izmai göröngyeit az ujjaim alatt, lesimítok a gerince mellett, minden mozdulatára próbálok én is mozdulni. Morogva tépi az ajkaim, forrón csókolom, ahogy mutatta, néha őt utánozva, egyre csak zsibbadok, finom görcs szorítja össze az altestem, gyakrabban fut ki kósza nyögés vagy nyüszítés a számon. Egyre erősebbeket lök, szaggatottan, és mikor a csípőmre szorít fájdalmasan, erősen rászorítva az ujjait szorít rá a farkára, egészen le, hangos nyögéssel önti el az agyam a fehér, bágyadt köd.
Valahol messze, tompán érzem, hogy vibrál a teste az ujjaim alatt, amivel már erőtlenül karolom át a nyakát, csendesen hullámzik körülöttünk a forró víz, csak a vállára fektetem a fejem pihegve, a kezeim lelógnak a vállán. Fél kézzel karolja át a derekam, kábán pihenek. Mintha teljesen kifacsartak volna, minden tagom, minden kis porcikám krémes és pépes és nem akarok mocorogni. Csak aludni. Fáradt vagyok.
De ennek ellenére mindenem vibrál az adrenalintól, attól a jó érzéstől, ami még mindig cikázik bennem mint megannyi elektromos kis csapás. Felnyögök, amikor ismét megmozdít, lassan leszedve magáról, érzem a zihálását, majd az ujjait a szememnél, de felnyögve kapom el a kezét, az ujjait, megszorítva kicsit. Ne vegye le, nem akarom, csak még egy kicsit ne. Előrébb hajolok, hogy az arcom érintsék az ujjai, az orromon át szuszogva, érzem, hogy lassan végigsimítja az arcom, a fülemnél lassan a hajamba túr. Óvatosan emel meg, de nem mond semmit, kiültet a kád szélére, én pedig rámarkolva tartom meg magam kicsit imbolyogva.
- Gyere, letusolunk. Le kell mosakodni – morog, de érzem a hangján, hogy mennyire vigyoroghat. Nyakig vörösödök biccentve és kinyújtom a kezem tapogatózva, megfogja a csuklóm és felhúz, irányít. Élvezi, hogy nem látok, bár én nem engedtem levenni a kendőt, a tusolókabinba irányít és gyorsan langyos, friss víz öblít le.
Aztán pár lépés, szőnyeg a lábujjaim alatt, a fürdő párája után ez a friss, hűvös levegő dideregtető. Négy lépés, a térdem az ágy szélének ütődik.
- Mássz fel – utasít. Remegő kézzel-lábbal dőlök el, megérzem az ajkait a számon és egy pillanatnyi megdöbbenés után puhán elmosolyodok. A kezemmel kitapintom az arcát, rásimítva a tenyerem és felnyikkanva azt is hagyom, hogy lerántsa a kötést a szememről. A szemembe néz, ami kábán csillog, álmosan, de most nem félek. Nem félek tőle. Olyan elégedettség ül ki az arcára, mintha megváltotta volna a virágot, én pedig álmosan lehunyom a szemem és még érzem, hogy magához húz. Összekucorodva simítom a kezem a kezére, azonnal elaludva.
***
Csendesen kenek magamnak egy pirítóst reggelire, vékonyan megkenve lekvárral is, hogy ne legyen olyan nagyon édes. Zavartan morzsálgatom a ropogós héjat, miközben Sonozaki-sama újságja zörög mellettem. Ő már befejezte a reggelit, csak én nyammogok ezen az egy kis vacakon…
- Megyek – szól, én pedig leteszem a reggelit és vele együtt felállok, zavartan kerülve a pillantását. A tegnapi után nem nagyon merek ránézni, olyannak tűnik, mint egy jóllakott, elégedett világuralomra törő nagymacska. A sárkánykígyó megette a hercegnőt és a lovagot is, hamm hamm.
Elkapva a tarkóm húz magához és megcsókol forrón, én pedig meglepve belenyüffenve a szájába karolom át fél kézzel a nyakát, engedelmesen visszacsókolva. Utána elhajolva nyalintja meg az ajkait.
- Eper? – biccentek egy bátortalan mosollyal. Kikísérem csendesen ballagva mellette, Meghajolva köszönök el tőle, utána valahogy megkönnyebbült mosollyal megyek vissza Maka-sama szobájába.
Ma végre festhetek. Átveszem azt a régi, már alapból festékes ruhát, amit mégsem szanáltak ki, Maka-sama kiválogatja a színeket és a kitárt ablak mellett nézi, ahogy felvázolom a kertet, amit kért.
Néha mesél, nevet, kérdezget. Direkt úgy kérdez, hogy egy fejmozdulattal tudjak válaszolni, gyakorta mosolygok és némán nevetek. Nagyon okos, kedves nő, úgy kezel, mintha tényleg egy ember lennék.
Ez a nap gyönyörű. Kinézek az ablakon, és boldog vagyok már attól, hogy a félelem nem szorít össze. Bár a helyzetem természetesen nem változik: kellemetlen, kényelmetlen és egy rabszolga vagyok, akinek nincs szava, csak amit a gazdája mond. Pet vagyok japán ojabunjánál.
De most festhetek, sebesen pörgetek a kicsi ecsetet, kinyílnak a virágok, a fák, néha hátralépek, nem is pihenek, meztelen talpammal táncolok a papírral leborított tatamin, teljesen belemerülök. Maka-sama elmegy ebédelni, én csak intek, hogy nem kérek: ilyenkor nem szeretek semmi másra figyelni, megszakítani a munkát.
Bontakoznak a virágok, a tó, benne a karcsú darvak. Mintha egy kimonót szőnék, felhők úsznak ki a kezem alól a tó felszínére.
Hallom az ajtócsapódást, épp az egyik alsó részen guggolok, közel hajolva húzom az árnyékot egy húsos sziromra, amikor meghallom a lépéseket és megáll az ecset a kezemben.
Ez nem Maka-sama. Leengedem az ecsetet és hritelen fordulok meg, felpattanva, amikor a zsebre dugott kezű Kenichit pillantom meg. Élesen veszem a levegőt, hátrébb lépve, mire csak elvigyorodik.
- Félsz? – nyalja meg a szája szélét. – Helyes. Azt imádom.
Összepréselem az ajkaim és összeszedve minden csepp bátorságom tartom a szemkontaktust.
Nagyon is emlékszem, hogy mire készül. Nem fogom hagyni. Sonozaki lehet, nem a legjobb ember, de ilyen testvért még ő sem érdemelt. Megölné a saját öccsét… Hát nem fogom hagyni.
- Tudod, édes kis ribanc vagy – lép közelebb, mire a hátam a falnak simul, a kezemben még mindig szorítom az ecsetet. – Egyszer ez az egész naaaagy szarkupac az enyém lesz, veled együtt. És mivel zsákbamacskát nem veszek, mindig ki kell próbálni az árut – lép még közelebb és a hajamba tép hirtelen, de rémülten kapom fel a kezem, az ecset fém tollszára végigmetszi a kézfejét, és hiába tépi ki a hajam marokra, kiszabadulok. Zihálva nézek rá, hátrálva és felmarkolok egy festékes bödönt. Ha kell, megvédem magam.
- Micsoda hű kutya – sziszegi parázsló szemmel a kezén a mély karcolást vizsgálva – Nem kell komolyan venned a kisöcsi szavait.
Lüktet a hajam, ahol megtépett, kihullanak az ujjai közül a hajszálaim. Remegek a félelemtől, mert ahogy végignéz, az a tömény rosszindulat.
- Ezzel csak rontottál a helyzeteden, te szaros – préseli össze az ajkait. Állom a tekintetét, de remegek, levegőért kapkodok. Csak becsapódik utána a nehéz ajtó, én pedig lerogyok a fal mentén.
Az ojabun nem tud semmiről. És szinte semmii esélye, hogy hinne nekem, de Kenichi egész biztosan be fog próbálkozni.
Figyelnem, kell. Vigyáznom kell rá.
Ha elmondanám neki és neadjisten Ranmaru hinne nekem, megölné a bátyját és azt… azt nem lehet. A testvére. A család fontos, a család a legfontosabb… ez az tudja a legjobban, akinek nincs. Ranmaru nem tudhat Kenichi próbálkozásairól!
Kenichi nem fogja elárulni magát, feldúlt és gonosz, elszánt, de nem ostoba. Nem fogja magát leleplezni. Ranmaru azt hiszi, sakkban tartja a bátyját, aki kénytelen neki engedelmeskedni. Remegve megfogom az ecsetem és kinyitom az ablakot, végigmérve a festményt. Folytatnom kell, gyorsan, hogy legalább holnapra kész legyen, akár este is kell dolgoznom. Mégis remeg a kezem, ahogy próbálok visszahangolódni.
Nekem kell vigyázni, figyelni… bármibe kerül is, bármit kell tennem hozzá. És én sem árulhatom el.
A család a legfontosabb.
Sonozaki Ranmaru
Remeg mint a nyárfalevél, szép ajkait összepréseli, mintha felkészülne a fájdalomra, de most nem fog jönni. A kezeivel tapogat, majd végül megkapaszkodik a vállaimon. Teljesen magamhoz húzom, hogy minden porcikáját elérjen, lapos hasa az enyémhez simul… nagyon jó érzés.
Arra koncentrálok, ahogy az ujjaimmal simogatom, lassan körözök a bejáratán, ő pedig nyöszörög és sóhajtozik, élvezi. Lassan belecsúsztatom az ujjam, akadálytalanul hatol át az izmokon, mert most teljesen el van lazulva. Úristen, de forró… mint a finom olvadt cukormáz és a nyögése is legalább olyan édes. Ahh, ez a kis ribanc…
Ahogy mozgatom az ujjam, magához szorít, a csípőjét még inkább lenyomja, még többet akar, ahogy én is. De még nem… mindjárt.
Még egy ujjamat belécsúsztatom, kis teste jólesőn megfeszül, kifeszített íjként hajlik az enyémhez az élvezettől, de az én farkam is fáj már. Annyira akarom, hogy belehalok!
Megérzem az ajkait a vállamon, egy pillanatra abba is hagyom a kezem mozgatását annyira meglep, de rögtön túlteszem magam rajta, amikor elégedett kiscicaként mar a hátamba. Az érzés az ágyékomig hatol, kéjes élvezetet kelt, amit fájdalom fűszerez még észvesztőbbé… fenébe! Ez kurva jó! Kéjtől felmordulva szorítom magamhoz, szinte már egymásba olvasztom a testünket annyira akarom.
Hátrahanyatlik, a nyaka karcsú íve vészesen csábítja az ajkaimat és azonnal rá is vetem magam, csókolom, harapom az finom, vaj puha bőrt, legszívesebben felfalnám, annyira jó!
A fenekébe markolva feljebb rántom, egy még jobb pozícióba igazítom, hogy minden kényelmes legyen, vékony formás lábai ösztönösen körém kulcsolódnak. Kihúzom az ujjaim, de észre sem veszi a kis bestia, csak már amikor a férfiasságom érinti ugyanott, akkor szakítja meg a csókot és nyög fel. Annyira forró belülről, hogy már-már éget. Nagyon felizgult a kicsike, könnyedén fogad magába, nem fáj neki, most csak az élvezetet érzi.
Ez az, pont ezt akartam…
Döbbent nyögés szakad ki belőlem, ahogy a csípőjével megmozdul, az ösztönös ritmusra elemi erejű vágyhullám áraszt el, alig bírom visszafogni maga, de mégis… megmozdítom magamon, hogy megmutassam a ritmust, közben pedig kicsiket lökök rajta, hogy legyen ideje megszokni, de ahogy simogat és ellent mozog… nem bírom, annyira kurva jó…
Szinte széttépem az ajkait és erősebb lökésekkel hajszolom a kéjt, szaggatott légzése a vállamon csapódik, lihegését a fülemben hallom ahogy a testét érzem a testemen. Sosem hittem volna, hogy ilyen lesz vele. Ez még jobb, mint amit eddig csináltunk…
Érzem, ahogy az élvezet, már a gerincemen kúszik felfelé, ujjaimat a hasának feszülő férfiasságára fonom, lassan mozgatom, hogy akkor élvezem el, amikor én, nyögései visszhangoznak a szobában és a fejemben is. A következő pillanatban egy mély nyögéssel élvezek el, a kicsike pedig édesen felsikkant, ahogy megfeszül, majd szint ájultan hanyatlik a vállamra.
Hangosan nyelve a levegőt szorítom magamhoz, nem engedem el, mert beleesne a vízbe, de még magamat is nehéz tartanom egy ilyen orgazmus után. Ilyen erős élvezetet még nem éreztem, vagy csak nagyon régen, de ez piszok jó volt. Ha nem lennék ilyen kifacsart, most az ágyba vinném és kezdeném elölről. Jelenleg viszont még a mozgásra is erőt kell gyűjtenem.
Az első hang amit kiad egy nyögés, ahogy lassan megmozdítom és kihúzódom belőle. A légzésem még mindig nem tudom szabályozni, főleg ahogy az arcára pillantok, ami nyugodt mint egy víztükör, az ajkai elnyílva pihegnek… gyönyörű. De a szemeit is látni akarom.
Felemelem a kezem, hogy lehúzzam az anyagot, de amint hozzáérek elkapja az ujjaimat és megszorítja. Nem akarja levenni?
Úgy tűnik nem csak én szeretem a bekötött szemet. Picit előrébb hajol, ujjaim az arca puha bőréhez érnek és nem állom meg, hogy végig ne cirógassam. Finoman a nedves tincseibe túrok, majd leemelem magamról és a kád szélére ültetem. Azonnal megkapaszkodik, bár nem esne le onnan.
Csábító látvány, ahogy a vízcseppek leszánkáznak róla, de most ha akarnék se tudnék felizgulni, mert teljesen kielégített.
Elégedett mosollyal figyelem, ahogy a pihegés elmúlásával elpirulva zárja össze a combjait. Édes kiscica… még mindig szégyenlős egy ilyen szex után.
- Gyere, letusolunk. Le kell mosakodni – a mellkasán a saját élvezete és ez a víz egyébként is olajos már.
A hangomra még vörösebb lesz, foltokban jelenik meg a szín a nyakán, még a vállai is elpirulnak. Hogy lehet még mindig ilyen szűzies?
Kinyúltja a kis kezét, hogy fogódzkodót keressen és bár tetszene, ha végigtapogatná az egész testem, de inkább majd máskor. Elkapom a vékony csuklóját és lábra állítom. Kisegítem a kádból és a zuhanyzóba vezetem és tiszta vízzel leöblítem róla az olajos vizet. Élvezem, hogy azt teszek vele amit akarok, hogy folyton hozzáérek ahogy tetszik. Ő pedig nyugodtam hagyja. Követi az utasításaim, nem húzódik el, mintha még élvezné is.
Kivezetem a hálóba, lámpát nem is gyújtok hisz fölösleges. Egészen az ágyig tolom, míg a térde neki nem ütközik.
- Mássz fel – utasítom, és meg is teszi.
Négykézláb felmászik, majd lassan a hátára dől. Olyan mint egy gyönyörű, csábító démon és csak az enyém.
Lágyan megcsókolom, újra éreznem kell az ízét és ahogy viszonozza, megérzem, hogy elmosolyodik. Ez az kicsikém, élvezd csak… ha a kedvemre tesz, és megtanulja, hogyan legyen a legjobb szerető, akkor nem fog fájni.
Kezeivel az arcomra simít, a jóleső érzés végigjár, mire lerántom róla a szemkötőt, hogy lássam is mit érez. A világos íriszek nyugodtságot, bágyadtságot sugallnak, de félelmet nem. Eláraszt az elégedettség, hiába mondta hogy nem érdeklik a férfiak mégis elélvezett. Most már örökre az enyém ez a kis házicica.
Az ágyba fekve a mellkasomhoz húzom és átkarolom.
***
A reggelinél csend van, csupán a rágcsálást hallani amit Kou végez le éppen. Én nem igazán beszéltem hozzá, mert ő még rám sem akar nézni, de most nem úgy mint általában. Észrevettem, hogy zavarban van ha rám néz. Ha véletlenül összeakad a tekintetünk lepirul. Ez valószínűleg annak a kellemes utóhatása, hogy tegnap éjjel először szexelt úgy, hogy el is élvezett. Talán ezt ma is megismételheti…
Leteszem az újságot, mert már befejeztem a reggelit és mennem kell. Ma Kou itthon marad, mert csinálja a festményt anyámnak.
- Megyek – szólok oda, miközben felállok. Ő is úgy tesz, de kapkodja a tekintetét ide-oda. Édes kiscica.
Elkapom egy forró csókra mielőtt elmegyek, finoman a szájába csúsztatom a nyelvem és az övét simogatom, kis nyöszörgése nagyon izgató, de most nem szabad, mennem kell. Elhúzódom tőle és lassan végignyalok az ajkaimon, mert valami nagyon édeset érzek. Finom.
- Eper? – kérdezem az ízt mérlegelve.
Biccent és legalább olyan édesen mosolyog, mint amilyen édes a lekvár volt. Nem mondom… ha az orgazmus ilyen jót tesz a kiscicának, akkor gyakrabban kell kapnia.
Egészen az ajtóig kísér, viszont már nem csókolom meg, mert akkor vagy én maradok itthon vagy őt viszem magammal.
***
Az irodában minden rendben, mint mindig. Nem kell komolyabb ügyeket megoldanom, csak átnéznem néhány yakuza bár anyagi helyzetét. Ezek a bárok fontosak, mert könnyen piacra lehet dobni az anyagot és a kurvákat is. Néha ellátogatok az egyikbe, de már régen voltam. Valamikor majd elmegyek és viszem Kout is. Igen, ez jó ötlet.
Az ügyvédemmel is megtárgyalom amit kell, had intézze a cég ügyeit. Ma különösen nehéz koncentrálnom, mert elég gyakran elkalandozik a figyelmem egy bizonyos személyre. Nem tudom kiverni a fejemből azt az édes arcot, alig várom, hogy újra érezzem az ízét, hogy megkapjam… ah legközelebb nem fogom otthon hagyni!
Pár órával később még egy üzleti ebédre készülök, de végül lemondom. Nincs kedvem hozzá, majd holnap elmegyek. Ma inkább hazamennék.
Felkapom a kis ajándékot, amiért a titkárnőmet küldtem ki ha már semmi haszna sincs és lemegyek a kocsimhoz.
***
Otthon az első dolgom megkérdezni, hogy hol van Kou, de még mindig fest. Tulajdonképpen meddig tart egy olyan izé elkészítése? Mert holnap már velem fog jönni, akár kész lesz akár nem.
Máskor soha nem mennék be anyám lakrészébe, hisz egy hölgyhöz nem illik csak úgy bejárni, de most a kiscicám is ott van. Halkan benyitok az ajtón, épp egy széken áll és a felhőket festi. A kép alsóbb részén már rengeteg színes virág van, mintha egy valódi kert elevenedne meg. Igazán élethű.
Az ajtót már hangosabban csukom be, hogy meghallja és azonnal felém is kapja a tekintetét.
- Szia kiscicám. – szólok hozzá, halvány mosollyal, mire ismét elpirul. – Mikor lesz kész?
Végigpillant a művén, majd visszafordul és megvonja a vállát. Nem tudja.
- Vacsorára hagyd abba, és szedd rendbe magad. – utasítom, majd a kis dobozkát leteszem a szekrényre. – Ez a tiéd.
A titkárnőmmel hozattam egy márkás eper ízű ajakbalzsamot, mert nagyon finom volt reggel azzal az édes ízzel.
A dobozkára pillant, majd rám és egy pici mosollyal bólint. Már megint azokban a rongyokban van és még a szép arcán is van néhány festékpötty. Nem, így nem fogom megcsókolni. Majd akkor, ha tiszta lesz.
Magára hagyom, had tegye amit kell, én pedig a szobámba megyek , hogy átöltözzek. Már régen edzettem és a harcművészeteknél ez nagyon fontos. Lemegyek az edzőterembe és elütöm a délutánt.
***
A vacsorához egy sötétszürke kimonót veszek föl, a kellemes testmozgás után már semmi kedvem szűk nadrágokba öltöznöm. Egy kevés a kedvenc parfümömből, megigazítom a hajam, majd a kicsikém szobájához igyekszem.
Belépek, de nincs sehol, viszont a következő pillanatban kilibben a fürdőből egy törölközőbe csavarva. Nem vette észre, hogy bejöttem, így megrándul mikor észrevesz, ijedségében a mellkasához szorítja az kezeit. Kuncogva lépek közelebb és a hajába simítok, majd az arcára és most már, hogy nem festékes meg is csókolom. Amint az ajkaink összeérnek, azonnal megérzem a finom, lágy eper ízt, ami azt jelenti, hogy ki is próbálta az ajándékom. Helyes.
- Finom vagy kiscicám. – morgom a szájába, bár ő pirulva próbálja megszakítani a szemkontaktust, nem hagyom. Lesimítom róla a törölközőt és hátrébb lépve csodálom meg őt teljes valójában, vigyorogva nézek a vörös arcocskába.
- Öltözz fel!
Nagyra nyílt cicaszemekkel pislog, de aztán már nem is mer a szemembe nézni, ahogy a szekrényekhez fordul.
Te jó ég! Van még valakinek ilyen csodásan formás segge? Mintha valóban nekem teremtették volna.
Egy kicsit rám sandít, majd egy halvány krémszínű kimonót halász elő. Ez illeni fog hozzá. Figyelem, ahogy öltözködik, izgató látvány a selyem csúszása a bőrén és ahogy az obi megszorul a derekán. Élvezem, hogy nézhetem.
- Egyszer föl foglak falni kicsikém. – morgom türelmetlenül a vágytól, amint kész van nem törődve a pirulásával átkarolom a derekát és így megyünk az étkezőbe.
- Anyám! – biccentek felé, Kou pedig illedelmesen meghajol.
- Jó estét!
A bátyám nincs itt, de azt hiszem jobb is így. Helyet foglalunk, majd tálalják a vacsorát.
- Ranmaru, láttad már a festményemet? – kérdezi mosolyogva – Kou befejezte és gyönyörű lett.
- Még nem, de majd megnézem. – mikor hazaértem még nem is tudta, hogy kész lesz-e.
Elfogyasztjuk az előételt és körülbelül a főétel felénél járunk mikor hangos dörrenés szakítja félbe a vacsorát. Kou ijedten pillant hátra, anyám is megrezzen.
- Isato, nézd meg mi volt ez! – utasítom, de azért én is felállok. Nekem ez ajtócsapódásnak tűnt.
- Sonozaki-sama! – kiált Isato, mire ott hagyom a többieket és a hallba megyek.
A látványtól, nem tudom, hogy a döbbenetem, a haragon, vagy az undorom-e a nagyobb, de határozottan mindegyik.
- Kenichi! Hogy merészelted ezt tenni te nyomorult féreg! – ordítok rá, ahogy jobban megnézem a karjaiban tartott lányt. Egy nagyon is fiatalkorú lány, és be van dogozva.
- Azt hiszed, csak neked lehet peted? Hát szerezte egyet én is! – kiabálja össze-vissza, ő sem teljesen tiszta már.
- Ranmaru, mi tört…
- Anyám, kérlek vidd a szobájába Kout és menj te is a tiédbe! – parancsolom a döbbent arcát látva, de, biccent és Kouval együtt elmasírozik mellettünk felfelé a lépcsőn.
- És most válaszolj te söpredék! Nem szégyelled amit teszel?! Ez a lány még csak egy gyerek! Hogy vagy képes…
- Hagyd abba ezt az álszent viselkedést öcsém. Te sem vagy jobb! Elrabolsz pár kurvát az utcáról, megerőszakolod őket és ha megunod megölöd. – megrántja a vállát, mire ökölbe szorulnak a kezeim.
Ebben igaza van, de… - Én sosem nyúlnék egy gyerekhez, annyira romlott még én sem vagyok bátyám!
Ez a kis szépség az enyém! És tudod mit?! Holnap hozok egy újabbat és minden nap egy újabbat, míg csak jólesik! – üvölt magából kikelve, majd a kislány ajkaira tapad. Majdnem felfordul a gyomrom, de leküzdöm az inger és közelebb lépe szétrántom őket. A kislányt a földre lököm, Kenichit pedig a nyakánál foga a falnak szegezem
- Ez volt az utolsó csepp a pohárban te féreg! Most rögtön befejezed a gyermekkereskedelmet és prostitúciót, vagy nagyon megbánod! – förmedek rá dühöse, a testőrök már itt állnak a parancsomra várva.
Ha a bátyám nem teszi amit parancsoltam, akkor megteszem amit már régen meg kellett volna tennem.
- Te nem parancsolsz nekem öcsi! Azt hozok ide, akit csak akarok és akkor amikor tetszik! – a kanapé felé támolyog.
- Kérj bocsánatot és eltekintek a mai nap fölött! - próbálkozom még egy utolsó esélyt adva, de persze nem él vele.
Gúnyosan kacagva dől el, egyáltalán nem érdekli amit mondta. Rendben.
- Isato! Dobjátok ki a házból és ne engedjétek többé be! – adom ki az utasítást, majd a gyerekre pillantok – Őt pedig tegyétek ki a megfelelő helyen.
- Ahogy parancsolja!
Felrángatják a kiabáló bátyámat, de ezt már nem várom meg. A dolgozószobámba megyek és megrohamoz a bárszekrényt. Egy jó erős konyakra van mos szükségem…
***
Órákkal később a második XIII. Lajos konyak üvege is koppan a szőnyegen, de már nem látom az írást, minden kezd összemosódni és oldalra dőlni, de nem értem miért. Fáj a fejem és szédülök, már azt sem tudom merre vagyok.
A folyosón bóklászva fogalmam sincs mennyi az idő, arra még emlékszem, hogy hol a szobám, de aztán inkább megállok egy másik ajtó előtt. De miért is?
Berontok az ajtón, de az a nyomorult szőnyeg… majdnem kicsúszott a lábam alól.
- Ne mozogj már… így nem tudok rád lépni…
Becsapom az ajtót és a fájának támaszkodva igyekszem leküzdeni a szédülést. És honnan jön ez a jázminillat?
- Fenébe…
Érintést érzek a karomon, mire kinyitom a szemem, de a félhomályban azt sem tudom, hová nézzek. Az első ami feltűnik…
- Egy cica… - egy hatalmas szemű cica, aki a karomat szorítja. De nagyon szép cica.
Kuncogva lépek el a faltól, de az a szőnyeg már megint itt van. Majdnem elesek, de valaki oldalra húz aztán két kis kezet érzek a hasamon, amik eltaszítanak.
- Hé! – nyögöm ki, mert most még inkább szédülök. – Szólalj már meg, hogy is hívnak?
Ki ez egyáltalán?
- Nem hallod, beszélgetni akarok cica! – magamhoz rántom, nyöszörögve esik a mellkasomra, majd felül mellém és a karomat kezdi simogatni.
- Meg akarsz őrjíteni tudom… Kenichi is meg te is… - morgom dühösen és megpróbálok felállni, de valami nem enged. – Engedj már el… nem vagyok a tiéd, fel akarok állni! Nem hallod?! Szólalj már meg!
De nem teszi és akkor már világossá válik, hogy kis is lehet az.
- Kenichi küldött ugye? Hogy kiengeszteljen? – felé fordulok, mire hevesen rázni kezdi a fejét. Nem. – Akkor honnan kerülne ide egy ilyen szép cica? Nekem nincs… de akarok egyet… az enyém leszel cica?
Megint nem szólal meg.
- Ne menj el, hová mész?! – feláll és bemegy egy másik szobába, majd visszajön valamivel. Egy pohár. Eleszem tőle, mert felém nyújtja, de a pohár megbillen és a hideg folyadék a mellkasomra ömlik.
Felszisszenek, majd vádlón nézek a cicaszemekbe.
- Miért csináltad? Ha láttad, hogy lyukas a pohár… nem kellett volna odaadnod. – mormogom és felállok, de rövid úton issza is esem.
Kuncogva nézem a plafont. Vajon hány óra lehet?
- El kell mennem… valahol hagytam a kocsi kulcsom… nem láttad? – kérdezem a cicát, de nagyra nyílnak a szemei és még szebben néz és megint rázza a fejét.
- Miért nem szólsz végre hozzám? – az ágyra csapok, majd értetlenül hátrasimítom a hajam – Haragszol rám ugye? Ne tedd… én szeretem a cicákat… csak ők nem szeretnek engem… De attól még beszélhetsz velem, nem bántalak…
Manabu Kou
Amikor ismét csattanva nyílik ki az ajtó, félredobbanó szívvel fordulok meg, rémülten, de hatalmas megkönnyebbülés, hogy csak Kígyó úr az.
- Szia kiscicám – néz rám, és az arca olyan… és mosolyog is! Pirulva fordulok vissza a fal felé, az ecsetem kaparászva. – Mikor leszel kész?
Hát az még a jövő zenéje. De elég jól haladok.
- Vacsorára hagyd abba és szedd rendbe magad – szól és letesz valamit az egyik leborított asztalra – Ez a tied.
Nekem? Komolyan? Mosolyogva nézek utána, ahogy kimegy és izgatottan mérem végig a kis dobozkát. Vajon mi lehet benne?
De nem merem kinyitni. Bár a megszokottnál kevésbé festékes a kezem, nem akarom összekenni.
Ahhoz képest hamar befejezem, elhátrálva nézem a munkát. A virágok, az ég, a tópart a madarakkal, decens és elegáns, véletlenül sem zsúfolt. Maka-sama a tenyerét összecsapva nézegeti, széles mosollyal dicséri meg, nekem pedig már ez elég, hogy boldog vörösödéssel hintázzak a talpamon zavaromban. Részemről az öröm.
Aztán futhatok lemosakodni, megint előkerül az a fránya, agresszív kiskefe és lesikálom a körmeim, lemosom az arcom és megmosom a hajam is. Egy pillanatig élvezettel szimatolom a fürdőolajat majd alaposan lemosakodok és kisietek, hogy felöltözzek. Nem ártana késznek lenni, mire vacsora van és értem jönnek, Sonozaki-samának jó kedve van, nem ártana ha megőrizné ezt a jó szokását. Magamra csavarom a törülközőt, amikor a tükörből a szemem megakad az ajándékcsomagon és kíváncsian tépem fel. Oldalra biccentve a fejem nézem, halvány mosollyal. Ez de aranyos!
Amint kilépek a hatalmas frottírtörülközőbe csavarva, megtorpanok az alak láttán… Kenichi belépője óta egyáltalán nem vagyok nyugodt ilyen téren.
De csak Ranmaru az… odalépve csókol meg, mintha egész nap erre várt volna.
- Finom vagy, kiscicám – dörmög, én pedig elkapom a szemeim. Nem igazán merem tudni, mit tervez még, de azt a torokszorító érzést, hogy tegnap végül is győzött afölött, amit én mondtam és konok meggyőződéssel állítottam… zavarba ejtő. Élveztem, amit Ő csinált. Ha őszinte akarok lenni magamon és nem szégyellném magam miatta, nem árt… - Öltözz fel! – húzza le rólam a törülközőt. Meghökkenve nyikkanok egyet és muszáj pucéran a szekrényhez menni, minél gyorsabban kiválasztok egy yukatát és felkötöm. – Egyszer fel foglak falni, kicsikém.
Nem kell mögötte mennem, szorosan átkarolva a derekam húz magával az étkezőig. Mélyen meghajolok Maka-sama előtt, mielőtt helyet foglalunk.
- Ranmaru, láttad már a festményem? Kou befejezte és gyönyörű lett!
- Még nem, de majd megnézem – biccent. Hát igen, alaposan fel kellett pörgetni a tempót hogy késznek lehessen nyilvánítani.
Lassan falatozok, a gyomrom azért még erősen tiltakozik minden befogadható étel ellen, így inkább levest eszek, amikor valami hangosan dörren. Alig bírom megtartani az evőpálcákat, majdnem kiestek az ujjaim közül…
- Isato, nézd meg mi volt ez! – csattan Sonozaki-sama hangja, majd mikor jön a válaszordítás, mindenki felpattan. Összeszorul a gyomrom. Bár Kígyó úr előresiet, némi toporgás után mi is utána sietünk, főleg amikor meghallani az ordítását. Te jó ég.
- Ranmaru, mi tört…
- Anyám – szakítja félbe ingerülten, így Maka-sama kitartva a kezét nem enged közelebb. Idegesen próbálok legalább előre lesni, hogy mi az isten folyik itt, mi a baj, de a nő nem enged, én pedig nem merek előre lépni. – Kérlek vidd a szobájába Kout és menj te is a tiédbe!
Elkapja a kezem és határozottan hátrahúz, hiába próbálom kérlelve elhúzni a kezem. Nem akarom, Kenichi neki fog támadni, meg akarja ölni, az istenit neki, figyeljen már rám valaki!!
- Ne félj, ott vannak a testőrök – néz rám mikor érzi az ellenkezésem és az arcomra simít – Nem lesz semmi baj. Kenichinek régóta… problémái vannak.
Annyira érezni a keserűséget a hangjában, hogy fáj neki, ami történik. Hiába volt az ojabun felesége, hiába lehet meg mindene, ő elsősorban anya… az idősebbik fia egy szar alak, lássuk be. És ezt ő is tudja. És fáj neki.
Rátesz egy hatalmas lapáttal, hogy a testvérek marják egymást, ez minden anyának fájna, akár az uralkodó család, akár a legmélyebb nyomor. Engedek a húzásának, a szemébe nézve megszorítom az ujjait komoly arccal és látom, hogy tudja: tudom, mit érez. Nyugodt arccal halványan rám mosolyog majd inkább előre néz merev, nyugalmat árasztó arccal, de fáj neki fenntartani az álcát.
Mielőtt a szobámba lépnék, hiába a testőrök, akik minden lépésemnél ott vannak, Amikor Maka-sama elengedi a kezem, hogy eszembe ne jusson visszafutni, óvatosan és egy pillanatra megölelem a derekát; bár Ranmaru megtiltotta, hogy máshoz érjek, az asszony is meglepődik, de érzem a mellkasa megrendülését, ahogy gyengéden megsimogatja a fejem.
Csak egy pillanatig szorítom magamhoz, mert megérdemli, aztán hátralépek és mélyen meghajolok, amíg nem távozik. Becsukom magamra a szobaajtót és remegve dőlök neki.
Ott van egy csomó testőr, Kenichi nem próbálkozhat semmivel. Idegesen rágom a bőrt a körmöm körül, tépkedve, hogy szinte már vérzik. Túl nyilvánvaló lenne és a hangjából ítélve elég szeszes. Nem, neki az kell, hogy aztán átvehesse az üzletet és nyíltan nem tehet keresztbe az öccsének.
Idegesen téblábolok a szobában, lüktet a fejem, rászorítom a tenyereim. Nem lesz semmi baj, Ranmaru elintézi. Csak ne ölje meg a bátyját, nem, az nem az ő stílusa lenne, nem lenne túl elegáns…
Rovom a szobát fel-le, tördelem az ujjaim, aztán csak kimerülten rogyok le az ágy mellé, nekidöntve a hátam. Biztos ideges, elmegy levezetni a feszültséget.
Talán elszunyókálok, nem veszem észre, csak amikor egy érdes, borízű káromkodás mellett becsapódik a szobám ajtaja. Megrezzenve nézek át az ágy fölött, de csak Ranmaru… te jószagú úristen. Ilyenkor hol vannak azok a testőrök, miért engedik?!
Te szent ég.
A látótávolságán kívül maradva, ami az alkohol miatt most jócskán leszűkült, közelebb megyek hozzá. Idáig érzem a konyakszagot, már ennyitől alkoholmérgezést kapnék. Közben morogva tapossa az amúgy teljesen sima szőnyeget…
- Fenébe! – csuklik egyet. Szusszantva szorítom össze a szám és előre vállalva az esetleges következményeket megsimogatom a karját, kérdőn ránézve. Nincs jól, ez tisztán látszik. – Egy cica! – néz rám meglepve, mire én is döbbenten húzom hátra a fejem. Cica? Tuti csak ivott. Okkkké…
Finoman húzom a karjára fogva, a másikkal irányítom így engedelmesen jön az ágyhoz és a vállánál fogva próbálom finoman leültetni, de mint egy darab fa dől el. Egy ekkora ember… Bár az idegei biztos rongyosak.
Én meg egy naiv barom vagyok, miért segítek neki? Áááh… szegény. Megsimogatom az arcát, hogy figyeljen rám.
- Hé! – kiabál, de torzan forog a nyelve, annyira elzsibbadhatott az alkoholtól, hogy az arcát is csodálnám, ha érezné. – Szólalj már meg, hogy is hívnak? Ki ez egyáltalán? Nem hallod, beszélgetni akarok, cica!
Oké, akkor cica lettem. Végül is a semmirekellő árva kurvánál egy kicsit jobb. Magára ránt én pedig óvatosan ülök fel megsimogatva a karját. Észre se vesz, csak néha rázza meg a fejét, mint egy vizes kutya.
- Meg akarsz őrjíteni, tudom! Kenichi meg te is! – húzza össze a szemeit mérgesen és fel akarna állni, de megfogva a vállait lent tartom. Ne menjen sehova, egy kicsit se venné ki jól magát. Semmi baj. – Engedj már el! Nem vagyok a tiéd, fel akarok állni! Nem hallod?! Szólalj már meg! – kiabál, és félek, hogy lekever egy irtózatos pofont, de még reménykedek, hogy ilyen részegen nem tud célozni rendesen. Ironikus.
- Kenichi küldött, ugye? Hogy kiengeszteljen? – tehát nagyon összevesztek, ezek után a báty nem fogja majd vissza magát, rágom a szám aggódva. Megrázom a fejem ránézve, két kezembe fogom az arcát hogy figyeljen rám. – Akkor honnan kerülne ide egy ilyen szép cica? Nekem nincs… de akarok egyet… az enyém leszel, cica?
Valahol még édes is amit csinál. De ez nem maradhat így, óvatosan felállok és átsietek, hozok egy pohár hideg vizet. Ki kell hogy tisztuljon a feje.
De persze félrenyúl és kiveri a kezemből, így ráömlik, ijedten kapom a szám elé a kezem.
- Miért csináltad? – néz rám – Ha láttad, hogy lyukas a pohár, nem kellett volna odaadnod. – morog, mintha elvettem volna a gyerektől a játékát. Kínlódik egy kicsit, de nem engedem felálni, kimenni a szobából pedig pláne nem fog, nem engedem… - El kell mennem… valahol hagytam a kocsikulcsom, nem láttad? – néz rám. Csak megrázom a fejem. – Miért nem szólsz végre hozzám? – tép a hajába, gyengéden elveszem onnan a kezét – Haragszol rám, ugye? Ne tedd… én szeretem a cicákat. Csak ők nem szeretnek engem… de attól még beszélhetsz velem, nem bántalak…
Halványan rámosolygok, hátrasimítva a haját. Mint egy nagy, elkeseredett gyerek, nagyon kikészülhetett. Nyugtatóan simogatom a vállát, óvatosan lefejtem róla a kimonó felső részét, egy hajgumival összefogom a haját. Még megfullad tőle, plusz ha hánynia kell – márpedig fog, ilyen merevrészegen – legalább nem lesz minden olyan. Ez csurom víz… leszedem róla a kimonót, még jó, hogy van rajta alsógatya… A fürdőből áthozok egy mosdólavórt, letéve az ágy mellé. Elvégre reflex, az ember lefelé és kifelé hány.
Hozok egy nagy pohár vizet, felfektetem a részeg ojabunt az ágyra, de aztán már nem hagy elmenni. Szorosan átfonva a derekam morog artikulálatlanul, és mindig ha kérdő tónusból felnéz rám, bólogatok hogy persze, igaza van, helyes… A pár szabad pillanatban kicsusszanok az ujjai közül és leojtom a nagyvillanyt, hogy alhasson, csak az éjjeliszekrényen levő kislámpát hagyom feloltva.
- Ciccc, cicc! – szólongat, még fütyörészni is próbál én pedig visszasietek. Azonnal próbál utánam kapni, de felmászik mellé, mire erősen megszorítja a derekam és az ölembe fekteti a fejét, lehunyt szemmel. Óvatosan simogatom a haját, egy borogatással átsimítva az arcát, aztán ráhúzom a takarót. Rettentő hamar kidől, alkoholszagú lélegzettel, alkohol-Ranmaru 2:0. Bár feltételezem, az ojabun is sok áldozatott szedett az előző oldalon.
Ülök, hátam az ágytámlának döntve, a felnőtt férfi az ölemben és szorít, mint egy plüssmacit, én pedig finoman simogatom. Aggódva pillantok az órára: hosszú este lesz.
Az is volt, de nem zavart. Hányt is, de takarítottam már rosszabbat is. Legalább ott a lavór, oda ment. De nagyon szarul volt… mindig megtöröltem az arcát, hideg borogatás, víz, fogva a hosszú copfot, és simogatva a hátát, amíg minden ki nem jött, szó szerint. Az alkohol, a vacsora, a víz, megint a víz…
Aztán mikor a rendszer lemerült, eltűntettem a bizonyítékokat, hogy a szagtól másnap ne legyen rosszul, kikészítek neki egy hatalmas pohár vizet, hogyha reggel csutkaszáraz szájjal felkel, legyen neki, és eldőlök. A kimonóját is kiakasztom száradni és előhagyom, hogy reggel megtalálja. A lavór még ott van, sose lehet tudni, megsimogatom, amikor kábán ismét erősen magához ránt. Direkt ülök, hogy visszahajthassa a fejét az ölembe. De már én is kimerültem… a kezem a fején tartva dől oldalra a fejem az ágytámlának és elszunyókálok, Ranmaruval az ölemben.
***
Nem alszok jól, teljesen elgémberedik a lábam és a nyakam, így amikor Ramnaru felébred és dörgölni kezdi az arcát, felriadok. Megdörzsölöm a szemeim és álmosan rámosolygok. Szép jó reggelt. Ki kell szellőztetni, akárki bejön, mint egy olcsó kocsmában.
- Te jószagú… a rohadt életbe – krákog, én pedig odaadom neki a vizet. Mohón nyeli, bár szerintem nem jó ötlet, vissza fog jönni… és szinte hallom a gyomrában a loccsanást, boa…
Összepréselve az ajkaim biccentek mindentudóan. Én megmondtam volna… Oldalra lesek, ahogy a fürdőben bugyog a gyomra, úgyhogy kimászok az ágyból és kisszellőztetek. Nagyon csúnyán betintázott.
Utána sétálok, megsimogatva a hátát, hogy minden rendben van e… nem mond semmit, nem is néz rám. Talán rosszat csináltam…? Csak nem…
Nem tudom, mi járhat a fejében. Mérges rám? Vagy csak rosszul érinti, hogy hozzám jött be ilyen állapotban? Aggódva pillantok rá, pláne ahogy végigsimít a fejét és megérinti az összefogatott haját.
- Ma nem megyek be az irodába – morog, én pedig nekidőlök a csapnak, figyelve. Kicsit viseltes rajtam is a yukata… - Pihenni akarok. Reggeli után lemegyünk…
Le? Hova?
***
Mégsem volt olyan rossz kedve, bár egy szót se szólt róla, szerintem csak rémesen érezte magát fizikailag. Kávét ivott, üres főtt rizst a háborgó gyomrára, én pedig csendesen és keveset eszek mellette. Megiszom a kakaóm, és amikor szól, felé pillantok. Picit elmosolyodik és kinyújtva az ujjait törli meg a szám, én pedig meglepve nyalom le a felső szám. Ó, kakaóbajusz! Rámosolygok szélesen, kicsit elpirulva, és amikor megérinti a szám szélét, játékosan lenyalintom az ujjáról a kakaócseppet.
Ranmaru már felfrissült, letusolt, hajat mosott, bár nem kipihent, de jelentősen jobb illata lett.
Fogalmam sincs, mire készül, mit jelent az hogy lemegyünk?
***
Te… jó… ég!
Izgatottan toporogva nézek rá, megszorítva a felkarját, amikor megérzem az illatot és végre meglátom. Ez egy ROHADT NAGY MEDENCE! Egy komplett uszoda basszus!
- Menj, öltözz át – mutat az egyik szekrényre, és izgatottan odafutok, kivéve egy bővebb, térdig érő, szörfös fazonú nadrágot és elfutok átöltözni. Felakasztom a yukatát, és kifutok, addigra már ő is átvedlett és a víz szélén áztatja a lábát…
Én most le se szarom, széles vigyorral, nekifutásból elrugaszkodok a medence szélén és dobok egy gyönyörű íves szaltót. Tíz pont!
Felbukkanva a vízből taposok, egy mozdulattal hátrarázva a hajam, vigyorogva. Szórakozottan néz rám, párszor összecsapva a tenyerét, mire lebukva a víz alá odaúszok. Ez rohadt jó, nagyon tetszik!
Sonozaki Ranmaru
A cica mosolyogni kezd és felém nyúl, de csak a hajamat simítja odébb. Miért csinálja ezt?
Aztán több helyen is simogatni kezd: a vállamat a karomat, a hátamat…, de miért jó ez neki? A cicák nem szokták szeretni ha hozzájuk érek. És még vetkőztetni is kezd, majd a hajamat is összefogja. Furcsa, de most hagyom neki, valahogy zsibbadtnak érzem magam, nem bírok mozogni. Pedig el kéne mennem a szobámig, hogy aludhassak.
Egy pillanatra eltűnik, de mire észreveszem már vissza is jön és eldönt az ágyon, de hiába kérdezem tőle, hogy miért nem beszél, hol lakik, vagy hogy hogyan került ide, meg sem szólal. Rossz cica.
Nem is engedem elmenni, átkarolom a derekát és itt tartom, olyan finom illata van, nem akarom, hogy elmenjen. Felül az ágyra és én pedig a lábaira fekszem, szédülök és forog a padló is, de így hogy leoltotta a lámpát, már nem is látom. Behunyom a szemem és élvezem, ahogy cica kis kezeit ahogy hajamon jártatja, valamivel az arcomra is simít, de az már nem tetszik annyira, mert hideg és nedves.
Már nem is akarok visszamenni a szobámba, itt pont jó. Azt hiszem megtartom ezt az édes kiscicát. Talán máskor is el kellene jönnie, jól tud simogatni…
***
Arra kellek fel, hogy fejbe vertek. Nem tudom ki volt, de meg fogom ölni. Lüktet a koponyám, mintha legalábbis belé rúgtak volna, aztán meg hasba is, mert arrafelé sem a legjobb a helyzet. Kinyitom a szemem, de egy ideig értetlenül nézek magam elé. Fehér falak… ez nem az én szobám.
Körbenézek, aztán meglepve tapasztalom, hogy Kou combjain fekszem, a kicsike pedig ülve alszik félrebiccentett fejjel, de ahogy felemelkedem róla a fájdalom újul erővel kezd dörömbölni a halántékomon. Francba…
Megdörzsölöm az arcom és ahogy az ajtó előtti szőnyegre rebben a tekintetem beugrik néhány dolog és főleg az hogy ittam. Sokat.
Ritkán viszem túlzásba, de most ez történt és ezért vagyok ilyen pocsékul. Másnaposság.
De mit keresek itt és mikor jöttem ide? Nem emlékszem, csak néhány hülye részletre, de nem is tudom, hogy álom volt vagy tényleg megtörtént. Azt hiszem a fantáziám részegen eléggé elszabadulhatott, ha olyasmikre gondolok, hogy ez a kiscica mosolyogva simogatja a hajam.
Nem iszom többet. Legalábbis míg nem leszek egyedül.
Most jól elintéztem magam, bolondot csináltam magamból a házi kurvám előtt, biztos nagyon jól szórakozott, hogy a mélyen tisztalt ojabun részegen tántorgott. És még most is mosolyog… mi baja van? Ha nem fejezi be a kárörvendést elfenekelem egy pálcával.
- Te jószagú… a rohadt életbe – le fogok szédülni az ágyról, de mielőtt megtenném gyorsan megiszom azt a pohár vizet amit a kezembe nyomott. Kikászálódok a fürdőbe és elegánsan kiadom magamból azt a másfél liter szeszt amit tegnap megittam, de még nem mozdulok, hátha úgy dönt a gyomrom, hogy még valamitől megszabadulna. Ez nagyon idegesítő… Kou pedig még rá is tesz egy lapáttal és utánam jön. Fogalmam sincs mi ütött belé, mert elkezdi simogatni a hátam kis mosollyal az ajkain néz, mintha egy jótevő angyalnak képzelné magát.
Nem tudom mit akar ezzel elérni, de egy kis hátsimogatás miatt még nem fogom elengedni. Ha meg bírnék szólalni akkor megmondanám neki, hogy tűnjön kifelé mielőtt elszakad a cérna és ne mosolyogjon mikor rosszul vagyok.
- Ma nem megyek be az irodába – morgom csak úgy magamnak - Pihenni akarok. Reggeli után lemegyünk…
Igen. A száraz, klóros levegő jót fog tenni és ott csend és nyugalom van.
***
A szobámban alaposan lezuhanyozom, háromszor fogat mosok, hogy szalonképesnek érezzem magam, majd egy lazább öltözetet választok, végül is nem sokáig lesz már rajtam. A fejfájás szerencsére csillapult, de ahogy a forró zuhany alatt gondolkodtam eszembe jutott néhány furcsaság még estéről, amin megint csak a homlokomat tudtam ráncolni. Nem értem.
Azt hiszem nem hallucináltam, de Kou miért segített volna nekem? Nem az lett volna a korrekt, ha elégedett azzal, hogy nekem rossz?
Úristen… azon gondolkoztam este, hogy elmegyek kocsikázni… jesszus. Valószínűleg el is megyek, ha engedett volna felkelni az ágyról. De ezt is… miét csinálta? Ha karamboloztam volna, akkor örülhetett volna, mert megszabadul a kínzójától nem? Vagy már nem is akar annyira elmenni?
Végül is abban a koszos porfészekben semmilye sem volt, most pedig luxusban élhet, méregdrága ruhákban járhat és ha ügyes, akkor bármit megkaphat csak annyi a dolga, hogy a szeretőm legyen.
Reggelinél ő is velem tart és miután megettem pár falat rizst és megittam jó sok kávét már jobban érzem magam. A szokásosnál még tompább vagyok, de a víz majd felfrissít.
Megiszom az utolsó kortyot is, mikor felnézek akaratlanul is elmosolyodom picit, mert az én kiscicám, most tényleg cicának néz ki. A kakaótól bajusza lett.
Letörlöm róla, de ahogy rájön mi a helyzet megnyalja az ajkait, majd úgy mosolyog rám, ahogy még nem láttam. Enyhén el is pirul és egy gyors mozdulattal lenyalintja az ujjamról a kakaócseppet.
Az a szerencséje, hogy rosszul érzem magam, különben ezért, már feldobtam volna az asztalra és keményen megdugtam volna.
***
Az alagsori fedett uszoda nagy és tiszta mint mindig. Szeretek úszni, erősíti a karokat és jó időtöltés. Most pedig még szórakoztató is, mert Kou gyermeki izgalommal nézi a nagy medencét. Még belém is kapaszkodik, a felkaromat szorongatja ahogy a derekát ölelem.
- Menj, öltözz át – mutatok a szekrény felé, ahol fürdőalsók vannak.
Természetesen egy konzervatívabb darabot válasz, egy térdig érőt. Ha nem lennék úgy ahogy, már ráparancsoltam volna, hogy vegye le, de most mindegy. Leülök a medence mellé, hogy pihenjek és elmúljon végre a maradék fejfájás is, ami már bosszant.
Hirtelen csobban be a vízbe egy nagy szaltóval, majd vigyorogva bukkan fel a felszínen, kisimítja az arcából a csepegő tincseket. Szép mutatvány.
Lebukik a víz alá és odaúszik hozzám, a lábaim mellett kapaszkodik mag a fényes padlón. Még mindig annyira mosolyog.
- Mire ez a hirtelen jókedv kicsikém? – halkabban beszélek a szokásosnál, hogy ne hasogasson a fejem.
A kezével rásimít a vízre.
- Ez csak egy medence. – nem értem miért ilyen izgatott.
Célzatosan körbemutat és azt hiszem értem.
- Tetszik?
Bólint.
- Megmondtam, hogy a szeretőm mindent megkap ha jól viselkedik. – rámosolygok, ő pedig zavartan lehajtja a fejét, de lenyúlok és az állánál fogva felemelem, hogy rám nézzen. – A szeretőm vagy Kou?
Úgy tűnik, neki ez az emlékeztető azzal járt, hogy lehervadt a mosolya. Pedig úgy sokkal szebb az arca. Bólint egyet, de kerüli a tekintetem.
- Nézz rám! – utasítom. Megteszi. – Tegnap éjjel miért próbáltál segíteni?
Ez nem fér a fejembe. Elvégre gyűlöli amit teszek vele, mert én élvezem és mégis segíteni próbált.
Megvonja a vállát.
- Itt van a füzeted? – kérdezem, mert jobb lenne némely kérdésemre teljes választ kapni.
Félénken felpillant, majd megrázza a fejét. Tehát nem hozta.
- Mit mondtam neked arról a füzetről? – kérdem szigorú hangon – Nem azt, hogy folyton legyen nálad?
Bólint, de nem néz rám.
Sóhajtva csúszok be mellé a vízbe és magamhoz húzom. – Más dolgod nincs ebben a nyavalyás házban, minthogy teljesítsd az urad parancsait. Azt hittem a csinos fejecskédet használod is néha. Többet ilyen ne forduljon elő, vagy beléd verem, hogy ne felejtsd el!
Még mindig halkan beszélek, de fenyegető hangszínnel és meg is teszi a hatását. Végigsimítom a hátát, majd ott hagyom és úszni kezdek a medence túlsó oldala felé, és nem sokkal később hallom, hogy ő is újra aktivizálta magát.
Úszok pár hosszt, míg a karizmaim kellemesen feszülni nem kezdenek az igénybevételtől, csak néha pillantok Kou felé, aki úszkál, csobban, fröcsköl, mint egy energiabomba kisgyerek. Bár gondolom az árvaházban nincsen ilyen fedett uszoda. A medence mellett a fényes csempén is tócsákban áll a víz, ahogy kijár, majd visszaugrik, de ez nem baj. Majd a cselédek takarítanak.
- Sonozaki-sama!
Hátrafordulok, a medence mellett Hizaki – az egyik testőr – áll telefonnal a kezében.
- Mi az?
- Önt keresik, a céges telefonról.
Kihúzom magam a vízből és elveszem a mobilt.
- Tessék?
- Üdvözlöm Sonozaki-sama, elnézést, hogy zavarom, de ön szólt, hogy emlékeztessem a ma esti üzleti vacsorára Yagami Genzo miniszterelnök-jelölttel. – mondja a titkárnőm.
Tényleg. A fenébe! Ma pedig nem volt kedvem sehová menni, de ez fontos. Most muszáj lesz, az én érdekem és nem is akarom elnapolni. Addigra már jobban leszek.
- Igen, hétórára van az időpont ugye?
- Igen Sonozaki-sama. A Shai-Shen étterembe.
- Rendben. – leteszem, és visszaadom a telefont Hizaki-nak.
Lassan átúszom a másik oldalra Kou-hoz, aki megáll, mivel épp ugrani készült.
- Hétórakor vacsorázni megyünk, legyél nagyon csinos. – őt is viszem, mindig is így szoktam, hisz ha unatkozom legalább lesz kivel játszanom.
Bólint, és megvárja míg távolabb érek tőle és csak az után ugrik be. Ha ma este jól viselkedik, megengedem neki, hogy bármikor lejöjjön ide.
***
Délután megnézem a festményt amit készített és el kell ismernem nagyon szép és ízléses. Sok virág és zöld növény, mégsem tűnik zsúfoltnak az összkép. Ha még művészeti iskolába is járt volna, vagy egy magántanár okítaná, nagyon sokat fejlődhetne.
Ebédnél még megittam egy kis kávét, de már egész jól érzem magam. Elmúlt az émelygés, bár a fejfájás még néha visszakúszik. A hangos társaság miatt legalább nem kell aggódnom, bár ha még egyszer a szobájában hagyja a zsebfüzetét, elverem.
Míg én lepihentem az szobámban Tkashival vitettem Kou-nak pár dvd-t – ami nem pornó – hogy el tudja foglalni magát. Este elég kényes ügyről lesz szó, ott kell lennie a figyelmemnek, nem lehetek fáradt.
A mobilom ébresztőjére kelek föl és a fürdőszobában el is készülődök. Jól szabott, fekete öltöny és ing, hisz most üzleti ügyet intézek. A pisztolyt becsúsztatom a zakóm alatti tokba, mindig nálam van egy, ha elhagyom a házat. Sosem lehet tudni, ki akarhat éppen megölni.
Elég benyitnom Kouhoz, máris jön, még az ingje utolsó gombját gombolta éppen. Fehér simulós nadrág és halványrózsaszín selyeming. Igen… ebben olyan látványt nyújt, hogy bárki szívesen felfalná, már ha csak ránéz is. A szexin domborodó fenekére simítom a kezem és végigvezetem a folyosón. A ház előtt már vár a limuzin, nem kell pazarolni az időt.
Beülünk egymás mellé, a térválasztó fel van húzva mint mindig. Amint elindult a kocsi intek az én szexi kiscicámnak, hogy üljön az ölembe.
- Tökéletes vagy ebben a nadrágban kicsikém – dicsérem meg, de láthatóan nem vagyunk egy véleményen. Végigjárom a feszes combjait, a feneke ívét és fel egészen a tarkójára majd vissza. Az én engedelmes gyönyörű kis kurvám.
- Hoztad a füzetedet? – kérdezem, nem érdekel, hogy vöröslik nekem, akkor is rám fog nézni.
Bólint, és előveszi a kiskabátja zsebéből.
- Mi bajod van ezzel a ruhával? – kérdezem ami érdekel. Az ajkaiba harapva rám pillant és megrázza a fejét. – Ne dühíts fel kiscica! Gyűlölöm ha hazudnak nekem! Szóval?
Kinyitja a füzetet és ír.
„Zavar, hogy úgy nézek ki mint egy selyemfiú.”
- Nem attól lesz valaki selyemfiú, hogy mi van rajta. – közlöm semleges hangon, ő pedig megint körmöl.
„Nekem kényelmetlen, mert nem hordok ilyeneket”
- Hát kiscicám, gyorsan szokj hozzá. Egy kitartott kurva öltözzön úgy ahogy az urának tetszik. – a fenekére simítok – Nekem pedig így tetszel.
Megvillan a tekintete, a megbántottság suhan át rajta, nem mintha lenne oka megbántódni, sosem mondtam, hogy több lenne egyszerű ágybetétnél.
- Belegondoltál már kicsikém, hogy örökre az enyém vagy? Ne is jusson eszedbe olyasmiről ábrándozni, ami régen volt, mert azt a nyomorult életet már nem kapod vissza. – még csak az újságokban sem jelent meg egy eltűnt hirdetés, hisz árvaházból tűnt el.
Meglepődöm, mikor felemeli a füzetét és remegve leír valamit majd visszafojtott könnyekkel elém tartja.
„Miért bántasz folyton? Miért kell mindig az orrom alá dörgölni?”
Azt figyelmen kívül hagyom, hogy tegez, végül is ahányszor megdugtam, megteheti.
- Azért kiscicám, hogy felfogd végre a helyzeted és beletörődj. Felfoghatod úgy is, hogy csak én vagyok neked és én vagyok az egyetlen, akinek érsz valamit. Nem kell feltétlenül bántanom… - felemelem a fejét – A múltkor a fürdőben sem bántottalak igaz? És nagyon, nagyon élvezted.
Elvörösödik, és remegő ajkakkal lehajtja a fejét.
- Nem tagadhatod és nem is kell. Neked is jobb lesz úgy.
Nem reagál semmit, de annyira lehajtja a fejét, hogy az arcát nem is látom. Mivel egyenlőre nincs több mondanivalóm, csendben ülök és szórakozottan cirógatom a combjait.
Odakint már sötét van, épp vacsoraidőben vagyunk, az étterem parkolójában is sok kocsi van. Ez egy ötcsillagos hely és nagyon jó a kiszolgálás.
- Vacsora közben nem kell figyelned. Csak ülsz és eszegetsz semmi több. – felemelem a fejét és lágyan megcsókolom, de mikor nem csókol vissza meghúzom a haját és máris mozdulnak a pici ajkai.
Kiszállok, az emberek persze megbámulnak, mint mindig. Sokan tudják, hogy ki vagyok.
A pincér készségesen a lefoglalt asztalhoz kísér, ez a rész kissé szeparáltabb. A miniszterelnök-jelölt már ott vár, ideges mint mindig.
Feláll, de nem fogunk kezet. Leülök, Kou pedig a mellettem lévő székre és szinte rögtön jön a pincér is. Átlapozom az étlapot és rendelek, a kicsike is hasonlóan, bár csak salátát kért. Már megint nem akar enni?
- Sonozaki-sama, ugye tudja mennyit kocáztatok, hogy magával látnak? – kezdi minden bevezetés nélkül.
- Semmit. Hisz megmondtam már egy hónapja is, hogy ön nem lesz miniszterelnök, mert vissza fog lépni. – nem lenne előnyös nekem, mert az ellenfele az, akinek érdekeltségei vannak a yakuzában. És az ojabun dolga, hogy ezt szemmel tartsa.
- Nem fogok visszalépni, már a küszöbön állok, még egy hét és…
- … özvegy lesz. – fejezem be helyette a mondatot halvány mosollyal.
Rám mered, bajszos kép rámcos és ahogy megnyúlik, csak még szerencsétlenebbül néz ki. A pincér kihozza az italt, nekem és Genzo-nak önt, de mikor Kout kérdezi nem válaszol.
Rásimítok a térdére, mire rögtön rám pillant.
- Kérsz egy kis sake-t? – kérdezem, de persze gondolhattam volna hogy nem.
- Sonozaki-sama… hogy értette, hogy özvegy leszek?
- Ugyan! Tudja azt maga nagyon jól. Az embereim alaposan utánanéznek mindennek. Még a lányának és a fiának is uram. Mennyi idős is a maga büszkesége? Keito? Tizenhat ugye? Mindent tudok a családjáról.
- A családomnak semmi köze magához! – közli vehemensen.
- Ó dehogy nincs. A fia jó társaság lesz Kounak. Ugye kicsikém? – megsimítom az arcát, ami kicsit sápadt, de nem vészes.
- Ki ez a fiú? – kérdezi, bár sejtheti.
- A szeretőm. De ne is figyeljen rá… tehát, visszalép a miniszterelnöki széktől, vagy első körben a felesége is kap néhány információt tőlem.
- Miféle információt?
Elmosolyodom, de megvárom, míg elénk teszik a vacsorát, majd az aktatáskából kiveszem a sárga mappát. És odaadom neki.
- Gondolom a felesége nem tud a szeretőjéről. És arról sem miféle játékokat űznek. És persze ezek a kompromittáló képek valamelyik pletykalapban is meg fognak jelenni.
A vén hülye arca elvöröslik a méregtől és a szégyentől. Hát igen, nem is csodálom azokból a képekből.
- Mit vár tőlem?
- Amit elmondtam. Ön visszalép.
- És akkor…
- És akkor a pletykalapok nem közlik le a képeket, a felesége fehér ruhája fehér is marad, a lánya nem lesz árva és a fia nem lesz egy lyuk, amit megdughatnak. Így megfelel önnek? – kedélyesen rámosolygok, nem gondoltam, hogy nehéz lesz, és nem is.
- Ahogy kívánja. – mondja végül, a mappát a kabátjába csúsztatja. – Most viszont, ha nem bánja, elment az étvágyam.
- Ó, dehogy, menjen csak. A felesége biztos hiányolja. – megsemmisült arccal szedi össze a holmiját és pár másodperc múlva már itt sincs. Tökéletes.
- Vacsorázhatunk kicsikém?
Manabu Kou
- Mi ez a hirtelen jött jókedv, kicsikém?
Hát nem nyilvánvaló? Ez a hely fantasztikus, csak élvezni lehet!
Emlékszem, pár éve, nyáron, elvittek minket egy uszodába. Csak az árvaház gyerekei voltak ott, fröcskölhettünk, ugrálhattunk, pár tanár megtanított minket rendesen úszni… Megtanították, hogyan ugorjunk, hogy lebegjünk. Nagyon élveztem… - Ez csak egy medence – néz rám.
Kezd megingani az eddigi kedvem, ahogy Ranmaru is kezd visszavedli a szokásos viselkedésébe. Csak érzem, hogy durván meg fogja torolni a vélt sérelmét.
- Tetszik? – kérdezi. Mosolyogva bólogatok. Nagyon! Gyakrabban jöhetnénk. – Megmondtam, hogy a szeretőm mindent megkap, ha jól viselkedik.
Egy pillanatra kihagyott a szívem. Persze… hogy is gondoltam, hogy bármikor is emberszámba venne. – A szeretőm vagy, Kou?
Nem akarva ránézni biccentek. Nem tehetek mást. A lényeg hogy Sonozaki elégedett legyen. – Nézz rám! – utasít. Muszáj, de sápadtan nézek fel rá. – Tegnap éjjel miért próbáltál segíteni?
Mert ha én nem segítek, belefulladsz a saját hányásodba. Csúf vége lenne egy ojabunnak. Senki se érdemli meg, hogy bántsák… de hogy miért segítettem… már én sem tudom. De bármit is tenne, nem tudnék nem segíteni. Csak kelletlenül megvonom a vállam.
- Itt van a füzeted?
Elhűlnek az ereim. Ó, a rohadt életbe, nem! Fent maradt a reggelizőasztalon! Félve szorítom a medence peremét és megrázom a fejem. Elfelejtettem… - Mit mondtam neked arról a füzetről? Nem azt, hogy folyton legyen nálad? – egyre halkabb és szigorúbb.
De, megmondta. Lehajtom a fejem biccentve. Lehunyom a szemeim is, számítva rá, hogy megüt, legalább ne érjen teljesen felkészületlenül, de ehelyett csak magához húz a hűvös, tiszta vízben. – Más dolgod nincs ebben a nyavalyás házban, minthogy teljesítsd az urad parancsait. Azt hittem, a csinos fejecskédet használod is néha. Többet ilyen ne forduljon elő, vagy beléd verem, hogy ne felejtsd el!
Nem kiabál, nem is éri el a visszhang a falakat, de a benne bujkáló kegyetlen fenyegetés sikeresen letöri a kedvem. Persze. Én ostoba.
Elenged és nekiáll úszni, én pedig az orromig merülök a vízbe, borúlátó arccal. Na tessék. Az alkohol kihozta a rejtett énjét, akkor gyakrabban kellene innia. Sokkal kedvesebb és elviselhetőbb. Miért hiszi, hogy fenyegetéssel és bántással többet ér el?
Ja, persze. Ő az ojabun.
Mielőtt a totális önirónia teljesen elvenné a kedvem, kimászok és nekifutásból próbálok egy flippet is dobni. Ha már lehetőség van rá, használjuk ki a vidám pillanatokat.
- Sonozaki-sama! – visszhangzik a vízcsöpögés mellett egy hang. Megállok, épp nyomom ki magam a medencéből, de ehelyett csak kapaszkodok.
- Mi az?
- Önt keresik a céges telefonról.
Ó, akkor jön a szokásos, felöltözünk és megyünk, megint úgy fogok kinézni, mint valami idétlen kenbaba. Kíváncsian lesek Kígyó úr felé, ahogy csendesen telefonál, majd visszaadja a testőrnek, aki távozik. Mosolyogva intek felé. Néha ő áll az ajtóm előtt, rendes. Kinyomom magam és azon töprengek, hogy épp milyet ugorjak a képzeletbeli zsűrinek, amikor Kígyó úr is kimászik a medencéből.
- Hét órakor vacsorázni megyünk, legyél nagyon csinos – biccentek és figyelek, hogy picit odébb menjen, nehogy lefröcsöljem. Nem akarok menni. Elég kínos ez itt a négy fal között. Csak ugrok egy fejest és kiengedve közben a tüdőmből a levegőt hagyom, hogy a súlyom lehúzzon a medence aljára. Kinyitva a szemeim merengek, élvezve a szorítást a mellkasomon, nézem a hullámzó felszínt.
Csalódottságot érzek. Magammal szemben… mert túl naiv voltam. Ez többet nem fordulhat elő.
***
Én nem ebédeltem, de Takashi-sama hozott nekem teát, miközben letusoltam. Le kell mosnom a klórt a bőrömről és az illatát a hajamból, bőszen samponozom a fejem a forró vízsugár alatt. Kényszerítem magam, hogy véletlenül se gondolkodjak. Abból mindig csak hülyeség jön elő, becsapom magam és csak rosszabb az egész.
Nem is tudom, mit csinálok. Takashi-sama hoz egy pár dvd-t, de inkább egy könyvet kérek tőle, és azt olvasgatom, és rajzolok a kis fekete füzetembe. Aztán csak firkálgatok. Nem köt le a könyv.
Egy alakot rajzolok, ahogy annyira összeszorítja a szemét és a száját, mintha picire akarná összehúzni mindenét, két ujját a fejéhez tartja, mint egy pisztolyt; a lövés már eldördült, de vér és csont helyett konfetti robbant ki a fejéből. A háttérben arcok, főleg kifejezéstelen no-maszkok, arcnélküli démonok, fekete imbolygó alakok, akik mind őt nézik. A háttérrel bíbelődök, hogy élethű legyen, amikor Takashi-sama ismét bejön és segít előkészíteni a ruhát.
Ne már… komolyan? Elkenődve nézek a színkombinációra. Ken-baba. Barbie-nak használva. Ez rettentő megalázó.
Felveszem a fehér nadrágot és épp az inget gombolom; a hajam már helyre van igazítva, bár ahogy a tükörben is huzogattam a tincseim, már nőtt. Mint a gomba, ezt folyton vágni kell mert rettentő gyorsan nő. Lassan a szemem elé lóg. A kontaktlencsét is betettem, mert bár eddig a szemüvegemben voltam, félek, hogy nem látok.
Amint másodszor is nyílik az ajtó, megrezzenve fordulok meg, meghajolva. Kész vagyok. Magához húzva helyezi a kezét a fenekemre, és csak a rossz dolgok jutnak az eszembe, amire megfeszülök.
De ő is tud kedves lenni. És figyelmes. Ő nem rossz ember, csak annak kell lennie.
Amint beülünk a limuzinba, int, én pedig szót fogadok.
- Tökéletes vagy ebben a nadrágban, kicsikém – mondja, én pedig lenyelek egy sóhajt. Cirógat, én pedig a rózsaszín förmedvényre felvett zakót szorongatom. Úgy érzem magam, mint egy vattacukor!
- Hoztad a füzeted? – kérdezi, én pedig biccentek és kiveszem a kabát zsebéből. – Mi bajod ezzel a ruhával?
Na most mondjam azt hogy förtelmesen gáz? Mint egy rossz love-game karakter. Csak oldalra pillantok. Még mindig jobb, mintha meztelenül kellene kimennem. – Ne dühíts fel, kiscica! Gyűlölöm, ha hazudnak nekem! Szóval?
„Zavar, hogy úgy nézek ki, mint egy – vattacukor, írd le hogy vattacukor – selyemfiú” – változtatom meg.
- Nem attól lesz valaki selyemfiú, hogy mi van rajta.
„Nekem kényelmetlen, mert nem hordok ilyeneket”
- Hát kiscicám, gyorsan szokj hozzá. Egy kitartott kurva öltözzön úgy, ahogy az urának tetszik – simít a fenekemre, nekem pedig keserűen összeszorul a torkom. – Nekem pedig így tetszel.
Förtelmes ízlésed van néha, Kígyó úr.
Elkapom a tekintetem, próbálok uralkodni az arcomon. – Belegondoltál már kicsikém, hogy örökre az enyém vagy. Ne is jusson eszedbe olyasmiről ábrándozni, ami régen volt, mert azt a nyomorult életedet már nem kapod vissza.
Összepréselem az ajkaim, hogy már szinte csak egy csík és remegő kézzel írok. Csak felemelem, az arcom elé.
„Miért bántasz folyton? Miért kell mindig az orrom alá dörgölni?”
- Azért, kiscicám, hogy felfogd végre a helyzeted és beletörődj. Felfoghatod úgy is, hogy csak én vagyok neked és én vagyok az egyetlen, akinek érsz valamit. Nem kell feltétlenül bántanom… A múltkor a fürdőben sem bántottalak, igaz? És nagyon, nagyon élvezted – kényszerít, hogy ránézzek.
Talán azért is reménykedtem… de már nem is tudom, miben. Talán hogy egy picit minden jobb lesz. Vagy valami csodában, azt hiszem.
Keserűen lehajtom a fejem. Nem tudom, miért dobtak el a szüleim. Szerettem azt hinni, hogy nem volt más választásuk, és ők sem akartak elengedni, de nem tehettek mást. Hogy próbáltak megtartani…
Erre itt van egy a férfi, akinek mindene megvan az életben, de nem becsüli. Engem sem… ha megun, jobb esetben csak fejbe lő és a vízbe dob.
Voltak barátaim… reménykedtem, hogy jó iskolába járhatok majd, ha mindent megteszek, végzettségem lesz, taníthatok… lesz családom. Talán kis feleségem. Gyerekeim, akiknek olyan családot tudok adni, ami nekem nem volt.
És nekem csak Ő jutott. Ő van. Kígyó úr.
- Nem tagadhatod és nem is kell. Neked is jobb lesz úgy.
***
Besétálunk, mindenre bólintok amit mond, bár alig regisztrálja az agyam. Egy oldalsó szeparéba megyünk, már vár ott egy férfi, akinek enyhén angolbulldog-arca van. Kígyó úr int, én pedig engedelmesen leülök, felnézve. Ez a férfi fél, sőt… retteg. Ideges. Remeg a keze és verítékes a homloka… de ami a leginkább elárulja, az a szeme. Cikázik, kiutat keresve.
Mint nekem.
- Sonozaki-sama, ugye, tudja, mit kockáztatok, hogy magával látnak? – kérdezi, miután a pincér elmegy. Én csak azért rendelek, mert muszáj, a torkomban görcs ül. Zavartan babrálom az ujjaimmal a pálca mintázatát.
- Semmit. Hisz megmondtam már egy hónapja is, hogy ön nem lesz miniszterelnök, mert vissza fog lépni.
Lemeredek az asztalra, nem akarom hallani ezt a beszélgetést. Figyelem a vörösvégű pálcát, a belevésett sárkánymintát. Lakkozott, nehéz, biztos minden alkalom után alaposan elmossák. Akkor rezzenek fel, amikor Ranmaru keze rászorít a combomra.
- Kérsz egy kis sakét?
Megrázom a fejem és ismét a fura férfire nézek. Tényleg ismerős, sokat szerepelt a tévében… Könnyeket nyelve, összeszűkült torokkal hallgatom Kígyó úr könnyed, elegáns zsarolását. Egyre jobban fut ki a vér az arcomból; csak nem akarja szegény ember fiát is ilyen helyzetbe hozni? Engem mindig emlékeztet, hogy még hálásnak is kellene lennem, amiért a boldog semmiből a gazdag nincsbe rántott, remegő szemekkel nézek rá, amikor megcirógatja az arcom.
- Ki ez a fiú? – néz rám a bulldog-bácsi.
- A szeretőm – mondja Kígyó úr fesztelenül – De ne is figyeljen rá… tehát, visszalép a miniszterelnöki széktől, vagy első körben a felesége is kap néhány információt tőlem.
Sápadtan piszkálom a salátát. Nagyon sajnálom szegény embert. Figyelem, ahogy remegő kezét a szájára szorítja, miközben a fotókat lapozza. Mit találhatott ki neki Kígyó úr? Félve pillantok Ranmaru arcára, amikor már nem bírom, inkább kifelé nézek. Elvégre én nem számítok, csak dísznek vagyok itt.
Sonozaki-sama válla fölött megpillantok egy barnás foltot, összehúzom a szemem. Rossz érzésem van… Bulldog-bácsi távozik, az ojabun megerőltetés nélkül alázta földig…
- Vacsorázhatunk, kicsikém? – néz rám a szürke szempár. Az ajkamra harapok és előveszem a kis füzetem.
„Kimennék a mosdóba egy percre”
Elolvassa, majd biccent. – Rendben, de siess. És ne próbálkozz semmivel!
„Eszembe sem jutna” – írom le halvány mosollyal, és miközben ellépek mögötte, megsimítom a vállát. Összehúzom a szemeim és a toalett felé lépve látom, ahogy az a furcsa, sötétebb bőrű illető, akit annak idején a kertben láttam Keichivel… ha itt van, az nem jelent jót. Honnan tudhatták, hogy Sonozaki-sama itt lehet? Mert nem véletlenül van itt. Haza kell vinnem, nem érdekel, hogyan. De még csak most kezdte el a vacsorát…
Megállok a sarkon, talán elmerengve nézem egy pillanatig, mert elkapom a férfi pillantását, rám néz, egyenesen a szemembe… egy picit kikerekedik a szeme. Regisztrálom, de ő már valószínűleg tudta, hogy itt vagyunk, csak arra nem számított, hogy én tudom, hogy ki ő. Összehúzom a szemeim és összepréselem az ajkaim, ijedten kapva levegő után. Tudja, hogy tudom. Gyorsan el kell mennünk innen, bármit is tervez Kígyó úr ellen.
- A rohadt életbe – torzul el az arca és formálja a szavakat a szája. Bár nem hallom, de látom. Elég az, hogy értsem.
Sarkon fordulva hevesen dobogó szívvel sietek vissza és leülök a helyemre. Idegesen villannak a szemeim, ahogy kifelé nézek, de a másik férfit nem látom. A konyha felé tűnt el az egyik személyzeti ajtó mögött…
„Sonozaki-sama, nem mehetnénk haza….?” – írom le óvatosan, rápillantva. lenéz az írásra, majd felvonja a szemöldökét.
- Miért mennénk? – néz rám. Mert baj lesz, nagy baj, nagyon nagy… de mit mondjak? Nem hinné el. A papírra és a tollra meredve rágom az alsó ajkam, közben pörög az agyam.
Közeledik egy pincér, a tálcáján a Sonozaki-sama által rendelt szaké. Rándul egyet a gyomrom, miközben a pincér kitölti neki, majd távozik. Rossz előérzet.
Túlkapcsol az agyam, hogy kitaláljon bármi indokot: mi az, amitől Sonozaki mindent eldobva elindul? Aminek nem állna ellen…
Bevillan a válasz. Én.
Követem, ahogy a poharat az ajkaihoz emelné, és ijedtemben a pohár szájára teszem az ujjaim, hogy ne tudjon inni. Ahogy rámnéz, látom, hogy rettentően kezd dühös lenni, én is elsápadok egy kicsit, de felhajolva simítom a másik kezem az arcára és megcsókolom, olyan forrón, ahogy csak tudom. Érzem hogy meglepődik, a fél karom átfonom a vállán és lejjebb húzom magamhoz. Felmorranva, mohón mar az ajkaimba, szinte harapva, átránt magához, hogy fel kell emelkednem a székről.
Nem szeretek hazudni, nem is akarok. Nem szoktam és nem is most fogom elkezdeni.
Legfeljebb nem mindent mondok el.
- Nocsak – teszi le a poharat, nekem meg egy szikla esik le a mellkasomról. Bár a szeme még mindig gyanakszik, nyakig elvörösödök. Elém löki a füzetet, egyértelmű: magyarázatért.
Megfogom a tollat.
„Igaz, amit az autóban mondott… - körmölöm vörösen – azt tényleg élveztem”
- Hát persze – morog, szemeivel követve, miközben írok. Egyre éhesebb a tekintete és kezdek félni, hogy kiengedtem a szellemet a palackból. De megragadva a tollat írom tovább az intésére. Komplett magyarázat kell, csak menjünk már innen! Ég a tarkóm.
„Olyat szeretnék még…”
Nem tudom, talán ez volt a varázsszó, de lusta önelégültséggel elmosolyodik és kidob egy adag bankót az asztalra, majd feláll. Hihetetlenül megkönnyebbülök, a lehetséges tortúra fenyegető réme ellenére, de legalább elmegyünk innen… sóhajtva felnézek rá, egy zavart, pirulós mosollyal lépek mellé, bátortalanul megfogva a karját. Rettentően félek, hogy az a férfi…
És el is kapom az arcát. Eltorzulva a dühtől néz rám, és már tudja, hogy mindent tudok, és azzal is tisztában van, hogy nem fogom hagyni.
- Kou! – szól rám Kígyó úr. Észre se vettem, hogy ledermedve állok, az ujjaim a karjára szorulnak. Felmosolygok rá sápadtan és sietve megyünk az autó felé. De nem itta meg, nem itta meg…
Beülünk a kocsiba, én pedig nem másíthatom meg a szavam, sőt… nem is akarok hazudni. Azt mondtam, hogy l-le akarok feküdni vele… ugyan, dehogy. Ez azt jelenti, hogy azt akarom, hogy megdugjon, az ő értelmezésében.
De csak akkor lesz jobb, amikor végre becsukódik az ajtó.
Azonnal elkapja a tarkóm és forrón csókolva magához ránt, én pedig akaratlanul is belemosolygok. Igen, abban is igazat mondtam, hogy azt… élveztem. De talán nem is ez a jó szó rá. Szerettem, hogy puhán ér hozzám, hogy megsimogatja az arcom. Már szinte zihál… lesimítok a mellkasára, miközben átlendítem a lábam és az ölébe ülök.
Mi is az a vészesen rossz sablonszöveg? Ha már nem tudsz tenni az erőszak ellen, legalább próbáld meg élvezni.
Átkarolom a nyakát és a tőlem telhető hévvel csókolom meg, átkarolva a nyakát, miközben ő gond nélkül szedi szét a gombokat az ingemen. Csak az pörög az agyamban, hogy nem esett baja, bele se tudok gondolni, mit tervezhetett az az alak… Keichivel…
Az ujjai a mellkasomhoz érnek, letűrve az inget a könyökömig, és én kicsit felegyenesedve, sóhajtva hajtom hátra a fejem, mire a nyakamba mar. Ne gondolj semmi rosszra, semmire. Ha durvább is, nem számít. Te kérted, te akartad.
De azért megrándulok, amikor érzem a fenekemhez nyomódni, halkan nyikkanva vörösödök el, zihálva, de leránt magához. Kicsit remegő szemekkel nézek rá: mohó és vad. Bármit csinál, most félek, hogy fájni fog… feljebb hajolva csókolom meg puhán, békítően, de csak olaj a tűzre, már ismerem a morgását annyira. Hát csak hagyom, mindenbe belemegyek és nem ellenkezek.
Sonozaki Ranmaru
Az ajkait harapdálva rám pillant, ezt akkor szokta csinálni mikor gondolkodik és elő is veszi a füzetét.
„Kimennék a mosdóba egy percre”
– Rendben, de siess. És ne próbálkozz semmivel! – semmi sikítozás, vagy kergetőzés.
„Eszembe sem jutna”
Összehúzott szemmel nézek utána, nagyon remélem, hogy nem gúnyolódásképp írta.
Iszok egy kis ásványvizet míg a saké-ra várok.
Most már legalább ez a probléma is megoldódott. Genzo nem lesz miniszterelnök különben tönkreteszem a családját. Annak ellenére, hogy a felesége mellett szeretőt tart, nem szeretné, hogy otthon megtörjön a mintaférfi képe.
Pár másodperc múlva Kou visszaért, tényleg gyorsan végzett és nem próbált megszökni. De végül is hová mehetne? Akárhol is húzná meg magát kideríteném és visszarángatnám.
„Sonozaki-sama, nem mehetnénk haza….?”
Közel ül, így látom is mit ír. A tekintete óvatos, tudja, hogy egy rossz szó és feldühít, de most nem értem miért kéri ezt. Még hozzá sem nyúlt a vacsorájához.
- Miért mennénk?
Nem ír semmit, csak az alsó ajkát rágcsálva furcsa tekintettel figyel. Olyan ijedt, de miért? Most igazán nem tettem semmit.
Megjön a pincér is és elém teszi a sakét. Csak egyet rendeltem, a tegnapi alkoholmennyiség után ma nem kérek többet. Lassan felemelem, de mielőtt még az ajkaimhoz érne Kou a pohárra teszi az ujjait. Haragosan nézek rá, fogalmam sincs mit akar, de örülnék, ha viselkedne.
Sápadtan mered rám, a következő pillanatban viszont az arcomra simít és megcsókol. Megcsókolt… magától. És nem is akárhogy. Még a karját is érzem a vállam köré fonódni, hogy lehúzzon és jobban elérjen. Ez a tette nem kis meglepetést okoz és főleg nem kicsi vágyat kelt, mert nem kényszerítettem és mégis megtette.
Felmordulva az élvezettől viszonzom, hevesen marcangolva a puha húst, akaratlanul is közelebb rántom magamhoz a testét. Nyilvánosan nem szoktam ilyet tenni, de most legszívesebben itt dugnám meg az étkezőasztalon és nem várnék egy privát helyig.
- Nocsak – ennyi telik, hisz tényleg meglepett. Ritkán fordul elő. Leteszem a kezemben billegő poharat, a kiscicám már olyan vörös, mint a terítő, de kíváncsi lennék mi ütött belé. Elé lököm a füzetet, hogy írja le.
„Igaz, amit az autóban mondott… azt tényleg élveztem”
- Hát persze – tudom én, nem azért nyögött úgy, mint egy kéjenc kis szajha, mert fájt volna neki. És azt én is nagyon élveztem.
„Olyat szeretnék még…”
Ha nem lennék már most is kőkemény…
Elégedetten elmosolyodom, a vacsora gondolata sem olyan vonzó már, ezért az asztalra teszem a pénzt és felállok. A kicsike mosolyogva lép mellém, megint az a furcsa édesnek tűnő arckifejezés ül ki rá, mint az után, hogy elélvezett. Mosolyog és elpirul.
- Kou! – szólok rá, mikor kifelé menet megtorpan és azonnal szedi is a lábát. Helyes.
Ha már felizgatott nem fog csak úgy kihátrálni.
A kocsinál odavetem a sofőrnek, hogy autózzon a városban, másképp túl hamar hazaérnénk és én most akarom őt. Először.
Amint záródik az ajtó máris magamhoz rántom és fullasztóan hevesen csókolom, olyan ő mint egy finom kis csemege ami csak az enyém és attól fog elélvezni amit én művelek vele. Ez olyan elégedettséggel tölt el, mint mikor egy jó üzletet kötök meg.
Még noszogatni sem kell, magától viszonozza a csókot, magától mászik az ölembe és magától simít égig a mellkasomon. Te szentséges Buddha!
Átkarolja a nyakam és ő kezdeményez csókot, most nem is foglalkozom a miértekkel, egyszerűen csak meg akarom kapni, benne akarok lenni a szűk kis testében érezni, hogy az izmai megszorulnak körülöttem mikor kitör belőle a gyönyör.
Kiszabadítom a gombjait és végre a selymes bőrét érinthetem, simogatom, az inget lerántom a vállairól, de tovább nem, mert ahhoz el kéne engednem és neki is engem. Annyira akarom, hogy már az is nehezemre esik, hogy lélegezzem és hogy ne tépjem le most rögtön a nadrágját és… Nem! Azt nem szabad, mert az nem lenne olyan… ahhoz még nem szokott eléggé hozzám, hogy a tényleges durvaságot is élvezze. És csak akkor lesz ilyen kis édes, ha élvezi…
A nyakát harapdálom ahogy hátrahajtja, apró sóhajok szökne ki a duzzadt ajkacskái közül, a csípője magától mozdul felém és ahogy az álló farkamhoz nyomódik, mintha hirtelen több fokkal megnőne a hőmérséklet. Zihálva figyelem egy picit a vörös arcot, a szemeiben annyi érzelem van egyszerre, hogy kibogozni is nehéz és nincs is rá most türelmem. Előbb meg akarom dugni és aztán gondolkodni.
Lassan, puhán csókol meg ismét, teljesen magától, de ez a csók is csak okozza a kívánást amit szétfeszít belülről.
Morogva szorítom magamhoz, szabad kezemmel a nadrágja gombját és cipzárját nyitom ki. Nem hagyom abba a kényeztetés közben, a nyakát és a kulcscsontját csókolom, harapom, melyik helyen mit élvez jobban, majd lassan türelmetlenül a nadrágjába süllyesztem a kezem és a kezembe fogom a lényegét.
Óh, igen… már kezd felizgulni. Ezt már szeretem!
Magamban vigyorogva kezdem el masszírozni alsón keresztül, az ő egyik kis kezét lefejtem magamról és a remegése ellenére is a nadrágomhoz húzom.
- Használd a kezed kicsikém… - morgom a fülébe, ami már tűzpiros - … vedd ki a farkam és simogass!
Az utasítás nyers, de olykor a burkolatlanul fogalmazott kérés, sokkal izgatóbb, mint bármi más. Ha tudna beszélni, elmondatnám vele, hogy mit szeret ő a legjobban és hogyan. Nagyon élvezném…
Remegő kezekkel megteszi amire utasítom, bár nem látom az arcát, de a pihegését hallom, forró leheletét a fülemnél érzem. Izgató…
- Úgy csináld, ahogy magadnak szoktad mikor kivered! – nyögöm ki ahogy bátortalanul hozzám ér, majd lassan el is kezd simogatni. Nagyon lassan csinálja, mintha már direkt kínozna, de az ilyen édes kín nincs ellenemre.
Hátradőlök az ülésben, hogy lássam az arcát, de attól hogy a szemébe nézek közben olyan mélységes zavar ömlik szét rajta, hogy még a keze mozgását is abbahagyja.
- Tovább! És nézz a szemembe! – a hangom rekedt, de megteszi. Elnyílnak az ajkai ahogy én is elkezdem simogatni, most már az alsó alatt, és érzem ahogy fokozatosan megkeményedik, egyre kapkodóbban szedi a levegőt, de többet akarok…
Még hagyom, hogy csinálja egészen míg már nem bírok többet elviselni és akkor elhúzom a kezét.
- Vedd le a nadrágot kicsikém… és az alsót is! – zihálom. Meg akarom dugni itt a kocsiban aztán otthon is az ágyamban… vagy máshol…
Hirtelen mint aki álomból ébred, éberebbé válnak az eddig ködös szemei, enyhe kis félelem jelenik meg bennük. Végül is feláll amennyire a limuzin engedi, a derekánál tartom míg vörösen leveti magáról a ruháit. Izgató, hogy én tejesen fel vagyok öltözve rajta pedig már semmi sincs.
- A fenébe… olyan izgató vagy, hogy attól el tudnék menni, hogy nézlek… - suttogom a testét és a hasának simuló merevedését figyelve.
Tudja már mit akarok, mert ugyanúgy visszamászik az ölembe, a kezeit a vállamra teszi, majd bizonytalanul közelebb hajol egy csókra, de eltolom.
Meglepett, mert nem számított erre, de előbb még valami más kell tőle.
- Kou… nincs itt az olaj, szóval ha nem akarod, hogy fájjon… - két ujjamat az ajkai elé helyezem - … akkor nyald meg…
Mosolyogva nézek a szemeibe, majd lesüti őket és óvatosan megnyalja az ujjaim, majd még egyszer és aztán be is kapja. Épp úgy csinálja, mint mikor leszopott… A fogacskáit is érzem rajtuk, de mikor már túl türelmetlen vagyok kihúzom az ajkai közül.
- Elég lesz, most már megcsókolhatsz.
Míg ő megteszi, én közebb húzom és megsimogatom a fenekét, majd egyre beljebb és lejjebb, míg el nem érem a forró gyűrűt. Összerándul, viszont mikor nem erőszakoskodom, kicsit megnyugszik, így elkezdem csak simogatni, mint akkor.
Élvezettel nyöszörög a kényeztetésre, csípőjével is mozdul és már a csókot sem viszonozza rendesen ezért hagyom, hogy a vállamra boruljon.
- Ez az kicsikém… jó lesz neked is csak ne feszülj meg. – mormogom a nyakába és egy finomnak tűnő részt erősen megszívok miközben az egyik nyáltól síkos ujjamat belécsúsztatom.
- Ahh…
Felszisszenek a hangjára, az ágyékát teljesen az enyémnek feszítette és a lüktető kis farka az enyémhez simult. A francba is… ha ezt csinálja, nem tudok türelmes lenne!
Megmozdítom az ujjam benne, de lefogom a csípőjét. Először nehezen megy, de mikor már csak piheg becsúsztatom a másik ujjamat is. Egyre nedvesebb lesz a vágytól és egyre könnyebben csúsznak az ujjaim. Pár mozdulat után kihúzom belőle, mert már nem bírom tovább, benne akarok lenni végre…
- Emeld meg magad kicsikém. – morgom vágytól fűtötten, de először nem is mozdul – Kou…
Megemelkedik, remegnek a combja ahogy terpeszben térdel fölöttem még mindig nyakamba bújva szorít.
A bejáratához illesztem maga és megvárom míg már nem szorítja össze magát és lassan magamra húzom. A fogaimat csikorgatom, hogy ne rántsam le, míg tövig benne nem leszek.
Nyöszörög, de nem fájdalmasan, ujjai a hajamba tépnek kapaszkodót keresve. Bizsereg a fejbőröm tőle, szinte beleborzongok az érzésbe mikor először mozdulok meg benne, annyira jó. Tudtam… tudom, hogy most egyszer nem lesz elég…
Jó pár perccel később csatakosan, de jelenleg kielégülten lihegünk. Kou rám borult és úgy is maradt én pedig még mindig benne vagyok.
Megnyomom a mikrofon gombját, amivel az elválasztó ellenére halják előre, amit mondok.
- Haza megyünk. – közlöm, majd ki is kapcsolom és mosolyogva visszafordulok a kis szépséghez.
- Ugye nem aludtál el? – kérdezem halkan, a hajába simítva.
Felemeli a fejét és rám néz, de rögtön el is pirul.
- Hm… szeretem ezt az arckifejezést. Nos, olyan volt amilyet szerettél volna? – kérdem vigyorogva.
Félénk biccentés, és mintha még egy mosoly is lenne.
- Nekem is ugyanolyan jó volt… talán még jobb is. – gondolkodom hangosan, de ahogy felül és megmozdul megrándulok.
Elkerekedett szemekkel mered rám, most jött csak rá, hogy még mindig benne vagyok. Igazán édes.
Kuncogva emelem meg, hogy kicsusszanjak belőle, bár ezzel összekente a nadrágomat. Mindegy… mindjárt hazaérünk és úgy is lekerül minden.
Közelebb hajolok és lassan finoman megcsókolom, most élvezem a nyugodt zsibbadtságot, de nem akarom még elengedni. Nekem nem sok idő kell regenerálódni, pár perc és ismét benne lehetek és akarok is.
- Ne öltözz vissza, nem kell. – megsimogatom az arcát és megütögetve a combját arra ösztönzöm, hogy lemásszon az ölemből. Mellém telepszik, felhúzza a lábait és eltakarja magát. Még mindig képes szégyenlős lenni?
Levetem a zakómat és ráterítem. – Ezt kapd magadra és egyenesen a hálószobámba menj, még nem végeztünk.
A levegő is beleszorul, annyira megdöbben, hogy nevetnem kell. Nem igaz, hogy még egy ilyen nyomorultul induló nap után képes felvidítani!
- Ne nézz így, talán azt hitted többször nem megy? – kuncogok, ahogy elpirul és magára húzza a zakómat. Combközépig ér neki, így semmi sem látszik ki. – És te mit szólsz Kou? Hányszor bírnál még elmenni?
Óh istenem ez a szín… a tüzes pokolban sem lehetne vörösebb!
Hagyom hogy lesüsse a szemeit, addig én jó hangulatba kicsit eligazgatom magam, hogy míg bemegyünk a házba legalább addig egy hidegvérű ojabun látszatát keltsem.
Amint bekanyarodik a kocsi és megáll kiszállok, de érdeklődve megvárom míg a kicsike is kikászálódik, végtelen zavarban és szégyenlősen megiramodik az ajtó felé, mire odaérek már se híre se hamva. De azokért a formás lábakért megérte ennyire zavarba hozni.
Utána sietek a szobám előtt az értetlenül álldogáló Takashit pillantom meg.
- Senki se zavarjon, ha élni akar! – figyelmeztetem.
- Ahogy óhajtja Sonozaki – sama!
Biccentek majd benyitok a szobámba. Kou az ágy előtt áll és bőszen törölgeti a hasáról ami odakerült, a zakóm már elég érdekesen néz ki, de ezek után úgy is kidobom.
- Hagyd csak kicsikém, lesz még ott ahonnan az jött! – vigyorgok rá és ledobálom magamról a koszos gyűrött ruhákat mind egy szálig és már fesztelenül sétálok oda a még mindig a zakómat szorongató szépséghez.
- Tudod, most nagyon elégedett vagyok veled kicsikém – megsimogatom a finom kis arcocskáját – Felvidítottál pedig rossz kedvem volt és nagyon-nagyon jól szórakozom veled.
Már meg is van, hogy milyen ajándékot adok majd neki ezért.
- De mivel az előbb elvetted az eszem és siettem, nem volt türelmem alaposan megízelni ezt az érzéki tested. De majd most… - magamhoz húzom, hogy a mellkasomhoz simuljon. A derekánál átkarolom és végigsimítom a hátát, a lágyan ívelő fenekét, majd vissza fel a tarkójáig.
Megborzong.
- Hmm, szereted ezt? Ha simogatlak? – kérdezem élveteg mosollyal.
Nem reagál semmit, de a tekintetéből látom, hogy igen. Nyilván túl büszke ahhoz, hogy bevallja, azok után, hogy hogyan és miért van itt. De nem, majd én megtöröm az ellenállását!
Lehajolok és az ajkaira tapadok, most sokkal lassabban, de annál szenvedélyesebben. Most nem sürget a kínzó vágy, hisz egy részét már kielégítettem, most pedig jön a másik.
Az ágy felé kezdem el tolni, míg a lába neki nem ütközik és rá nem esik.
Felnyikkan és összezárja a lábait, de hiába már láttam… a combjain még mindig ott van az előbbi élvezetem nyoma. Az enyém…
- Csússz feljebb! – utasítom és meg is teszi a lábait összeszorítva.
Ragadozó módjára mászom fölé, alaposan megmustrálva, majd mellé fekszem és mellkasát kezdem ízlelgetni. Elég sok figyelmet fordítok a hegyes kis mellbimbóira, amik már az első érintésemre megkeményedtek. Élvezettel játszadozom vele, mindenféleképpen, majd egy idő után a másikra is hasonlóan sok figyelmet fordítok. A kicsike mellkasa már eléggé szaporán emelkedik és süllyed. Lesimítok az ágyékára, még én is meglepődöm, hogy már ilyen gyorsan felizgult.
- Nagyon ki lehetsz éhezve kicsiké, vagy csak ennyire érzékeny vagy? – kérdezem mosolyog.
Elpirul és oldalra dönti a fejét, mikor pedig ráfekszem még a szemecskéit is összeszorítja. A farkamat az övének simítva megmozdítom a csípőm, felnyögök a kellemes zsibongó érzéstől ami átjár és valószínűleg Kou is érzi, mert a karomhoz kap és megszorítja.
- Mi baj? Már nem akarsz megcsókolni? – suttogom közel az ajkaihoz és a következő nyögésénél le is csapok rá.
Kár hogy nem önszántából érint ismét, nagyon élveztem mikor azt tette, de nem baj. Ez sem rossz. Elhúzódom tőle egy kissé gonosz, de annál élvezetesebb dologra készülök. Bekötött szemmel nagyon élvezte. Mi lesz akkor ha látja is?
- Nyisd szét a lábaid! – szólok neki halkan, szinte kistányér szemekkel kétségbeesetten mered rám. Nagyon nem karja. – Csináld Kou!
Nem akarom elveszíteni a jókedvem.
Felhúzza a lábai, de nem nyitja szét őket, remegve kapaszkodik a paplanba.
Rendben. Megfogom a térdeit, de amint az arcomra pillant magától mozdítja meg. Pedig még nem voltam dühös, csak eltűnt a mosoly.
Nagyon lassan, remegő combokkal tárulkozik ki előttem, a szemeit szégyenkezve összeszorítja, az ajkai és a kezei is görcsösen megfeszülnek, ahogy mindene.
- Jobban kicsikém!
Egy furcsa csukló hang, de megteszi, széles terpeszbe helyez a lábait, belátást engedve a rózsaszín izomgyűrűre, a csatakos combjaira és a férfiasságára… szexi kis dög.
- Nézz rám, ne szoríts össze a szemed! Te akartad, hogy olyan legyen, mint amit kaptál, de ha görcsölsz itt nekem akkor csak fájni fog! – közlöm nyugodtan és végre rám néz. A teaszín szemek könnyesek. Nem sír, nem szokott, de könnyesek. Még el sem pirul, inkább csak a szégyen süt belőle. Ezért?
- Ne szégyelld magad… nem szégyen a vágy és a meztelenség sem. Ez a test tökéletes – mosolyogva nézek végig rajta, kezeimmel a combjai belső felét simogatom – Nincs mit szégyellni rajta és azt sem, hogy így látlak. Olyan izgató vagy felizgultan kicsikém… gyönyörű minden porcikád, még… - a bejáratára simítok - … itt is.
Na, most jön a vörös szín!
- Támaszkodj a könyöködre! – utasítom nyugodtan és megvárom míg engedelmeskedik. A hasfala megfeszül és ő is feszülten figyeli, hogy mit akarok. Semmi különöset, de már az ízére fáj a fogam.
- Azt akarom, hogy nézd! Neked megalázó volt mikor leszoptál, mert büntettelek, de ha a múltkorira esetleg nem emlékszel, megmutatom milyen jó. – farkas vigyorral ráhajolok, először csak a kezemmel simítom végig, de teljesen megfeszül, majd a leheletemmel cirógatom meg a makkját és csak azután kapom be.
Egy hatalmasat nyög, ahogy tövig elnyelem és megszívom, nagyon élvezem a kéjes hangokat és a remegését, nekem aztán semmilyen perverz dolog nem megalázó, az orális szex meg pláne nem az. A nyelvemmel is izgatom ahogy végigcsúszom rajta, óvatosan megkarcolgatva a fogaimmal, de csak úgy amennyire nem fáj, de borzasztóan élvezheti. Egyszer pillantok fel rá, akkor is félig nyitott szemekkel figyelt, és csak akkor nézett félre mikor összeakadt a tekintetünk. Tovább kényeztetném, de ahogy egy picit erősebben megszívom, abban a percben elélvez. Ez nem tartott sokáig…
Lenyelem minden cseppjét, és visszamászom fölé ahogy kiterülve piheg az ágyon. Amint rám néz megcsókolom, érezze csak a saját ízét, tudja meg milyen édes… azt akarom, hogy sose szégyenkezzen semmi miatt.
- Finom vagy kicsikém. – suttogom az ajkaiba, míg ő eljut a valóságig a mennyből, viszont már nekem is fáj a farkam. Az hogy az ő nyöszörgését hallgatom sokkal jobb mint ha simogatnám magam. - Támaszkodj vissza a könyöködre!
Megrázza a fejét, majd mielőtt megszólalnék, felemeli az egyik kezét és mint egy élettelen baba, visszaejti.
Kuncogva simogatom meg a hasát. – Nem bírsz?
Bólint.
- Rendben, de mivel azt akarom, hogy nézd… - megfogok két kitömött díszpárnát és őt megemelve a háta mögé rakom, így nagyjából pont úgy támaszkodik, mintha a könyökein lenne. - … így. Akármit csinálok, a kezemet nézed érted?
Remegő bólintás.
Először csak a felsőtestén simítok végig párszor, hogy megszokja a látványt végül is már most vöröslik, és a tekintete már fáradt. Nincs hozzászokva ennyi szexhez, de én elég sokáig bírom.
Levándorlok a combjaira is, majd lassan a még ernyedten pihenő férfiasságán, nagyon lassan le a herezacskóin, közben hol a szemét figyelem, hol a kezem, de nem kapja el a tekintetét, szinte megbabonázva, pihegve figyeli amit csinálok. Amikor a bejáratára simítok felnyöszörög, itt ugyan nem láthatja mit művelek, de a kezem mozgását igen és akár azt is, hogy ki és be jár benne az ujjam. Pont ezt akarom.
- Nézd csak milyen könnyen befogad a tested… látod kicsikém? – belécsúsztatom az első ujjam, nagyon könnyen megy, hisz amiatt hogy egyszer már beléélveztem, meg van oldva a síkosító. Levegő után kapkodva figyeli, ahogy teljesen kihúzom és újra betolom az ujjam, majd még egyet. Egészen mélyre nyomom, ahol eltalálom a prosztatáját és olyat sikít, mintha legalább is pálcával ütném. Pillanatok alatt kemény lesz ismét, a látványától már az én farkam is lüktet, de még egy kicsit játszani akarok, míg már nem bírja… a végletekig fokozni akarom a vágyát…
- Nézd Kou! Fordítsd vissza a fejet! – suttogom és nagy nehezen meg is teszi – Most beléd rakom még egy ujjam, nézd csak milyen könnyen megy! – mormolom, és meg is teszem. Már megfelelően kitágult és teljesen ellazult, hisz egyáltalán nem tettem semmi fájdalmasat.
Lassan húzom ki és be az ujjaim, egy kis idő után már nem bír nyugton ülni és felnyomja a csípőjét, öt perc múlva pedig már szinte magán kívül nyöszörögve dobálja a fejét a párnán, de amikor már elélvezne a farkára szorítok és nem engedem.
Egy csalódott nyüszítés hallat.
Vágytól fűtve figyelem minden mozdulatát, annyira kurva szép és érzéki… megőrülök tőle, de azt akarom, hogy belássa mit akar. Ha kell akár még egy egész órát szenvedek így, de akkor is!
Kihúzom belőle az ujjaim és megvárom míg csillapodik a remegése és a farkát is elengedem.
- Mutasd meg nekem mit szeretnél szépségem… és megkapod tőlem!
Manabu Kou
Nem visszakozom egy mozdulattal sem, a mellkasához simulva cirógatom végig az ujjaimmal, lehunyt szemmel bújok hozzá, amikor megérzem a hűvös ujjait a nadrágomban. Kicsit meghökkenek: nem erre számítottam, de mindenképp jó érzés… a legnehezebb rávenni az agyam, hogy ne féljen… ne görcsöljek be.
Valahol ezt élvezni is lehet, és nekem az a célom, hogy ne féljek tőle. Semmilyen mozdulatától… Elkapja a kezem, és lejjebb irányítja a mellkasáról.
- Használd a kezed, kicsikém… vedd ki a farkam és simogasd! – utasít. Nyílt és egyszerű, mégis elönt a vörösség. A nyakához hajtom a fejem, figyelve a remegő ujjaim, miközben kihúzom az elegáns övet és a hasfalán végigsimítva átnyomom az ujjaim az alsója gumírozásán is. Valahogy már nem taszít az érintése, érzem a bőrt az ujjaim között, a tudatomig tompán jut el minden szava. Mégis felfogom és csinálom. Lehunyom a szemem, érzem, hogy végigcikázik a forróság a gerincem mentén.
Szinte felfal a szemével, de aztán elkapja a kezem.
- Vedd le a nadrágot, kicsikém… és az alsót is!
Levegőért kapok, nyelve egyet. Hiába, attól még igenis félek tőle, nem tudom eltolni magamtól a gondolatot: többször okozott fájdalmat, mint jó érzést, egyszerűen… nem akarom többet érezni azt, és a vele járó megalázott érzést. De szót fogadok, óvatosan hajtva a lábaim lépek ki a ruháimból, lehúzva az inget is, miközben szinte felfal a tekintetével. Visszaülök, magamtól és odahajolnék, hogy megcsókoljam, de elhúzza a fejét. Döbbenten érzem, hogy megszorul a gyomrom. Elsápadva remeg meg a kezem, hogy valamit rosszul csináltam…
- A fenébe… olyan izgató vagy, hogy attól el tudnék menni, hogy nézlek! Kou… nincs itt az olaj, szóval, ha nem akarod hogy fájjon, akkor nyald meg – emeli fel az ujjait. Engedelmesen hajolok oda, a nyelvem hegyével végignyalva az ujjait, aztán lassan feljebb emelkedve a számba veszem. Addig folytatom, végigfuttatva rajta a nyelvem, amíg el nem tol és magához húzva, hogy végre megcsókolhatom… ezt valahogy megszerettem. Csókolni… felsimítom a kezem, megcirógatva a nyakánál csókolom meg, halványan belemosolyogva, miközben duruzsol alattunk a rengeteg lóerő… megérzem az ujjait ott lent, de amikor nem fáj, nem durva, levegő után kapva karolom át a nyakát, teljesen nekisimulva. Valamit morog, de csak a vérem dörömböl a fülemben, amíg meg nem érzem a finom nyomást és nem tudok uralkodni a hangomon, kicsúszik egy erős nyögés… a végét épp hogy le tudom harapni… Csak folytatja, én pedig finoman hánykolódva nyomom még jobban előre a csípőm, csak amikor a fenekemre paskolva noszogat feljebb.
- Emeld meg magad, kicsikém – morog. – Kou!
Magamhoz kell térnem, de a térdemre helyezve a testsúlyom emelkedek fel, a vállába kapaszkodva, és amikor érzem, lassan lejjebb ereszkedek. Felnyögök, szívva a fogam, de zihálva engedem lejjebb magam, érzem, ahogy centinként feszít szét, de egészen addig engedem magam, előrébb döntve a csípőm, amíg a combom hozzá nem ér… elég megmozdítanom a csípőm, hogy felnyögjön…
***
Nem tart sokáig, kimerülten és kellemes zsibbadással a tagjaimban borulok rá, átkarolva a nyakát. Ez… jó volt. Úristen, tényleg jó volt! Kuncogok a mellkasát megsimítva, az ing alá kúsznak az ujjaim.
- Ugye nem aludtál el? – cirógat a hajamba, én pedig mosolyogva nézek fel rá, a vállánál henteregve. Nem, de majdnem, most jólesne… - Hm, szeretem ezt az arckifejezést. Nos, olyan volt, mint amilyet szerettél volna?
Zavartan mosolyogok rá, a vállához dörgölve az orrom. – Nekem is ugyanolyan jó volt… talán még jobb is.
Szuper… sóhajtva felülök, hogy mire hazaérünk, rendbe kapjam magam de ahogy a csípőm megrándul, megérzem még… ahogy bennem moccan… elkerekedett szemmel nézek rá. Ó, basszus.
Leszed magáról, én pedig vörösen húzom össze magam, a földön keresgetve a ruháim. Mindjárt otthon vagyunk… Letusolok és végre elfekszek aludni, kiropogtatom a hátam… hosszú és stresszes nap volt. Megcsókol, én pedig mosolyogva karolom át a nyakát. Jó lenne mellette aludni.
- Ne öltözz vissza, nem kell – néz rám, én pedig elsápadok. Tessék? Mi? – Ezt kapd magadra és egyenesen a hálószobámba menj, még nem végeztünk. Ne nézz így – nevet fel és megcirógat – azt hitted, többször nem megy? – összehúzom magamon a zakóját, már amennyire lehet. – És te mit szólsz, Kou? Hányszor bírnál még elmenni…?
Direkt csinálja! Úristen, még… még többet ma? Egymás után?
Félve kapkodom a lábam, szinte futok a folyosókon, nehogy másnak is feltűnjön a ruháim hiánya. Zihálva rontok be a hálójába, ledőlve a takaróra. Te jó ég. Remegnek a lábaim. Nem tudom, bírnék e még egyet…
Nem, nem is ez a probléma, hanem hogy nem akarok többet. Fáradt vagyok… És fuj… érzem… kikerekedett szemekkel pattanok fel, nehogy összekenjem az ágyat és egy zsepivel nekiállok letörölgetni magam, félve nézem a zakót: basszus, mire ezt kitisztítják…
- Hagyd csak kicsikém, lesz még onnan, ahonnan ez jött! – hallom a hangját és ijedten nézek fel rá. Már levette majdnem az összes ruháját, lassan elvörösödök. Szorítom magamon a zakóját, összefogva. – Tudod, most nagyon elégedett vagyok veled, kicsikém – cirógat meg. Jóleső nyüsszentéssel hunyom le a szemem, a tenyerébe fektetve az arcom. – Felvidítottál, pedig rossz kedvem volt és nagyon-nagyon jól szórakozom veled… De mivel az előbb elvetted az eszem – néz rám, én pedig kicsit zavartan pillantok rá – és siettem, nem volt türelmem alaposan megízlelni ezt az érzéki tested. De majd most – magához húz én pedig átkarolom a derekát. Jó érzés, ahogy cirógat, végigsimítja az ujjbegyeit a gerincem mentén.
- Hmm, szereted ezt? – dorombolja a fülembe, én pedig majdnem felkuncogok. Igen, nagyon jó érzés… - Ha simogatlak?
Csak lehunyom a szemem. És megcsókol… belemosolygok, átkarolva a nyakát sétálok vele, ahogy tol, bár belül remegek, hogy megint akarja, és most és vajon mit akar… egyre jobban, de még lassacskán pánikolni kezdek.
Megfordul a világ és hanyatt esek az ágyon, kicsit ijedten nézek rá.
- Csússz feljebb! – szól rám, én pedig lehunyom a szemem, ahogy a mellkasomat csókolja. Megsimítom a vállát, összeszorítva a szám. – Nagyon ki lehetsz éhezve, kicsikém, vagy csak ennyire érzékeny vagy? – simítja a kezét a lábaim közé, én pedig nyikkanva szorítanám össze a combjaim. Lehunyom a szemeim, érezve, ahogy az egész teste szinte vibrál, olyan erősen ver a szíve. Annyira összesimulunk, hogy mindent érzek, kiszárad a szám, annyira zavarba hoz. Miért csinálja ezt…?
- Mi a baj, már nem akarsz megcsókolni? – duruzsolja az ajkaimra, és amikor megcsókol, meglepve és ellazulva nyöszörgök a szájába. Istenem… - Nyisd szét a lábaid! Csináld, Kou! – szól rám, mire ijedten nézek rá.
Nem akarom, nem… nem nyugtat meg ez a hang, amit használ. Főleg ha az arcára nézek, eltűnik az a puha mosoly, csak izzó szemekkel mér végig.
Pont, mint az első alkalmakkor, amikor gúnyosan villogó szemmel nézte, ahogy szenvedek… összeszorul a mellkasom, levegőért kapok. Megint ez jön? Hogy azt élvezi, ahogy én lassan sülök a szégyenemben? Keserű lesz a szám, és szúrni kezd a szemem. Annyira szét kell nyitnom a lábaim, hogy már-már spárgának is elmehetne… - Nézz rám, és ne szorítsd össze a szemed! Te akartad, hogy olyan legyen, mint amit kaptál, de ha görcsölsz itt nekem, akkor csak fájni fog – jelenti ki szenvtelenül.
De nem az, amit először csinált… felnézek rá, nyelve a könnyeim, csak nézek a szürke szemeire. Összepréselem a szám, sápadtan. – Ne szégyelld magad – néz rám. – nem szégyen a vágy és a meztelenség sem. Ez a test tökéletes… nincs mit szégyellni rajta és azt sem, hogy így látlak. Olyan izgató vagy így felizgultan, kicsikém… - cirógatja a combjaim, én pedig levegő után kapok. – gyönyörű minden porcikád, itt is… - mosolyodik el, az ujjaival megsimítva a még mindig érzékeny bejáratnál… elönti a vér az arcom.
- Támaszkodj a könyöködre! – szól rám, én pedig felkönyökölve nézem, hogy mit akar. – Azt akarom, hogy nézd! Neked megalázó volt, amikor leszoptál – még vörösebbre vált az arcom, elkerekedő szemekkel. Jesszusom…! – mert büntettelek, de ha a múltkorira esetleg nem emlékszel, megmutatom, milyen jó – dorombolja és nekem szinte kiakad a mérőm. Az ajkamra harapva nyüszítek fel, ha tehetném, eltakarnám a szám… Ez valami hihetetlen, mintha még jobb lenne, mint amikor először csinálta… ő komolyan ezt csinálja?
Visszahanyatlok, szinte nem is tudom követni, hogy mi az istent csinál, mert mintha kiszakadna a gerincem és minden izmom zselatinná változva remegek… zihálva rándulok meg néha. Úristen… Teljesen… én nem bírom már… Felkönyökölni már nem bírok, hiába szól rám, hát nekitámaszt valaminek. Pihegve nézek rá, már mindennél jobban vágyom arra, hogy csak hozzábújva elaludhassak. Vagy csak aludhassak, mindegy… - Akármit csinálok, a kezemet nézed, érted?
Biccentek, zavartan nézve rá. Ezek után mit akar még?
Cirógat… végig a mellkasomon, kábán figyelem az ujjait, ahogy teljesen lesimít, nyögve rándulok meg, amikor ismét belém mélyednek az ujjai. Morog valamit, de csak sóhajtva nézem megbabonázva, de alig fogja fel az agyam, lassan borítja el a köd. Mintha minden idegszálam megfeszülne; hirtelen megfeszül mindenem, nem tudom, mit csinált, de szinte felgöndörödnek a lábujjaim, felsikoltva, magam mellett a takaróba markolok.
- Nézd, Kou, fordítsd vissza a fejed! – szól rám, de már rekedt és remeg a keze is. Mormol, de már nem hallom, csak az ajkai mozgásáról tudom leolvasni, hogy mit akar mondani… lehunyom a szemem és az ujjai mozgásával együtt rándul a csípőm, feszül egyre jobban minden, e aztán abban a helyzetben, remegve, kínlódva, de minden megszakad. zihálva nyitom ki a szemeim, szinte csúszok az izzadtságtól… mi, most mi van?
- Mutasd meg nekem, mit szeretnél, szépségem… és megkapod tőlem!
Zihálva pillantok rá, felemelve a kezeim remegve dörgölöm meg az arcom. Kiszáradt a szám, annyira kapkodtam a levegőt… Látom, hogy ő is teljesen… kész van.
Hirtelen önzőségnek érzem, hogy csak én fekszek így… én szenvedek, de jó értelemben. Bármennyire is nyakig ülök a zavarban. Remegve felnyomom magam és óvatosan megérintve az arcát csókolom meg, megsimítva az arcát, a vállát, átkarolom a nyakát és a vállát.
Önállósítom magam, akaratlanul is, de teljesen elborított…
Most csak őt… őt akarom, semmi mást. Csak ő van nekem, azt akarom, hogy elégedett legyen, boldog… vigyázni rá…
Átfonja a derekam és morogva húz magához, én pedig feljebb húzva a térdeim ülök a combjára. Addig csókolom mohón, amíg tart a levegőm…
Mit, mit, mit…? Már annyira zsibbad és lángol az ölem, hogy szinte fáj… Levegőért kapva csókolom meg mohón, de olyan hévvel hogy eldőlt, én pedig akaratlanul is belekuncogok. Ez olyan… fura volt. lesimít a hátamon elégedett vigyorral, a fenekembe markolva, én pedig átdobva a csípőjén és a lábam, vörösen simítok végig a mellkasán. Félredobban a szívem, ahogy az ujjaim hullámoznak az hasizmain, végigsimítom a kockák közötti árkot. Morranva markol a fenekembe, én pedig hátrahajtva a fejem sóhajtok fel. Érzem, hogy néz, ahogy pásztáz a szeme, én pedig zavarba jövök és ráharapok az ajkamra… Most… most én csináltam mindent? Komolyan?
- Folytasd! – szól rám a csípőmre szorítva, hogy szinte érzem, hogy ott maradnak a nyomok… megtámaszkodva a mellkasán simítom magam a farkához, lehajtva a fejem. Mintha nem is jutna levegő a fejemben, mégis csak az lenne benne. Elszáll a fejem…
Nem is tudom, annyira mohón és ösztönösen csinálok mindent, hogy lehajolva csókolom meg a nyakát, az ajkait, amikor megsimít, vagy mohón ránt, arra is mosolyogva, majdnem nevetve karolom át a nyakát, felnyögök, amikor a fenekembe markolva ismét belém vágja magát, a körmeim végigszántják a vállát.
Magamtól mozgok; mozgatom a csípőm, szinte nem is érzem már, nem is kontrollálom, csak érzem, hogy jó amit csinálok. Olyan vadul csókol, vagy én rágom szét a szám, hogy megérzem a vért, reccsen a körmöm alatt a lepedő, miközben érzem, hogy szétreped a gerincem, minden izmom, az összes porcikám… Kábán rogyok össze, még rajta ültömben, csak lehajtom a fejem, zihálva.
Alig bírom nyitva tartani a szemeim, hörögve-fújtatva szorítja a combom, kipirultan, a mellkasán cseppekben látszik az izzadtság.
Kábán rámosolygok. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő van csak nekem… Van valakim! Ez olyan jó érzés… valaki, aki hozzám tartozik, akihez tartozok, megvéd… és nekem is vigyáznom kell rá.
Kábán dőlök el mellette, még laposan pislogva az arcára, ahogy a vállam csókolja, az arcára teszem a kezem. Hozzádörgölöm az arcom a vállához, kérdéssel a szememben, hogy átölelhetem e, itt maradhatok?
- Kurva szép vagy, kiscicám – dorombolja a nyakamba, érzem, ahogy vibrál a hangja rekedten. – Kibaszottul szép… ügyes voltál – simogatja meg a fejem, én pedig ragyogó boldogsággal nézek fel rá, átkarolva a mellkasát és a vállához ejtem a fejem. – Most aludj. Ügyes…
Nem hallom, mit mond. Megadta az engedélyt, hát álomba ájultam, rettentően kimerülten.
***
Még mindig olyan… fáradt vagyok. Kábán nyitom ki a szemeim, elzsibbadt a karom, ahogy azon feküdtem, a hátam Kígyó úr oldalának simítottam, ő pedig átfonta a derekam. Nem érzem a karom!
Minden másom annál inkább. Fájón moccanok meg, mintha vékony drótokkal lennék összefogatva. Izomláz? Komolyan?
Óvatosan lesek fel, de Ranmaru még mindig mélyen alszik. Nem is baj… de érzem magamon az izzadságot, a többibe bele se merek gondolni. Tapadok és koszos vagyok… Óvatosan csusszanok ki a karja alól, visszahúzva rá a takarót és átimbolygok a fürdőbe. Bágyadtan engedem magamra a meleg vizet, lemosva mindent, sóhajtva dörgölöm meg az arcom aztán át a hajam. Már hosszú, ne már, a víz szabályosan a szemem elé mossa. Aztán átállítom a zuhanyt jéghidegre, hogy magamhoz térjek és állok jó pár percig, hiába érzem, hogy lassan görcsöt kapok.
Dideregve bújok bele az egyik tiszta, standard fehér köntösbe és megkötöm a derekamon. Hátrasimítva a hajam sétálok vissza, de csendesen, nehogy felébresszem. Megállok az ablakban, nekidőlve a perem oldalának és kinézek a kertbe. Észre se veszem, hogy a hüvelykemen kezdem rágni a körmöt, ahogy elgondolkodok, pislogás nélkül kimeredve a zöld fűre. Járkál a kertész, biztos a füvet nyírja…
Tegnap nagyon forró volt a helyzet, az étteremben. Kenichiék nagyon elszántak és komolyan terveznek valamit Sonozaki-sama ellen… Sokkal jobban kell figyelnem… De legalább van valami, amivel el tudom vinni onnan, bármi is történik. Átkarolom magam, tovább pattogtatva a körmöm.
Tegnap kedves volt és figyelmes… már nem ellenkezik az agyam és a testem a mozdulatai, az érintése ellen.
Egy kar fonódik a mellkasomra, ijedten rezzenek fel és hátrafordulok, de a szürke szemekbe pillantva megkönnyebbülten sóhajtok. Mosolyogva dőlök vissza, a mellkasának hajtva a fejem. Szép jó reggelt.
- Milyen hamar felkeltél – morogja halkan, én pedig csak megsimogatom a kezét. Elégedett, mint egy jóllakott nagymacska. Beleszimatol a nyakamba és maga felé fordítja a fejem, mohón, de elégedett punnyadtsággal, lustán csókol meg. Picit jobban felé fordulok, visszacsókolva engedelmesen, megsimítva a karját, holott nincs rajta semmi, de a köntös nyakáig elvörösödök. Nagyon… zavarba hoz, hogy ennyire természetessé vált ez a dolog. Nem kellene hogy élvezzem, még sincs ellenemre. Sőt…
De ő akar engem. Valahol, valamilyen szinten számítok is… van valakim! Felmosolygok rá. Még nyirkos a hajam, beletúr.
- Lezuhanyozok, utána reggelizünk. Gyere – megyek utána, holott én már fürödtem, de megengedi a forró vizet, és int, hogy vetkőzzek. Kicsit elvörösödve de kiengedem az övet és beállok a kádba, mellé. A hideg tusolás után szinte csíp a forró víz, a csípőmön még mindig ott vannak az ujjnyomai, a nyakamon a foltok… oldalra biccentve a fejem mosolygok rá és átsiklok a másik oldalra, a háta mögé. Elégedetten dől hátra egy kissé, kuncogva karolom át a nyakát hátulról, megsimítva a mellkasát.
- Ne ingerelj, cica – simogatja meg a combom.
Most végre rendesen szemügyre tudom venni a hátán a tetoválást, miközben finoman átmosom a hátát. Végigkövetem a rózsák mintáját, az elrejtett koi halakat, a sakura-szirmokat és a hatalmas, méregfogait hegyező kígyót. Elmosolyodok, végigkövetve a gyűrűit; Kígyó úr. Oldalra biccentve a fejem figyelem, csodálom a kidolgozottságot.
- Ez már felér egy előjátékkal, ugye tudod? – dörmögi, én pedig elkapom róla a kezem. Hátulról átkarolom a kezeimmel és a lábaimmal is, mosolyogva nézek rá, visszahajtva a vállára a fejem, kábán, félig lehunyt szemmel. Érzem, hogy simogat; jólesően sóhajtok.
Valahol az elmém mélyén azt érzem, hogy valamit sikerült megtörnie bennem… nem tudom mit, hogy mégis elkezdtem ragaszkodni hozzá, holott mindent elvett tőlem és bántott és még fog is. Mégis hozzábújok, igénylem az elégedettségét és a simogatását. Valami hiba mégis van a rendszerben, de elhessegetem az érzést.
A lényeg Sonozaki-sama elégedettsége.
Sonozaki Ranmaru
Levegő után kapkodva nézzük egymást, várom, hogy most mit fog csinálni. Legeltetném rajta a szemeim akár egész nap is, főleg ha ilyen szégyentelenül gyönyörűen és kitárulkozva fekszik előttem, de az ágyékomban feszülő vágy nem engedi, hogy tovább húzzam az időt.
Remegő kis karokkal feltornázza magát, olyan mintha bármelyik percben össze akarna csuklani, de végül megtartja magát.
Az arcomhoz érinti a puha kezet, majd ismét az a gyengédnek mondható csók, ami az étteremben és a kocsiban is megőrjített. Azonban, úgy tűnik az ő gyengédsége sem sokáig bírja, mert a heves vágy felülkerekedik és olyan mohón és erősen kezd csókolni, hogy akaratlanul is eldönt az ágyon. Hagyom neki, mert élvezem, hogy a kicsike végre felbátorodik és rám mászik, majd ismét csókolni kezd. Mmm finom…
Lesimítok a hátán, a bőre nyirkos az izzadságtól, de még mindig finom jázminillatot áraszt. Még lejjebb kalandozva türelmetlenül a fenekébe markolok, elég volt már a csókokból, bármilyen jó is, de most már benne akarok lenni, megdugni ezt az édes kis hátsót.
Megakadok az elképzelésben, mert simogatni kezd, eddig ezt nem tette, de most ahogy mosolyogva és kuncogva kalandozik a mellkasomon még jobban felizgat, ha ez egyáltalán lehetséges.
Nem fogom vissza a hangom nem is tudnám, élvezettel sóhajtok fel a bizsergető, kéjes érzésre ahogy a hasfalamat pásztázza, de aztán zavarba jön és megáll. Na, neeem…
- Folytasd!
A parancsom után, mintha elszállnának a gátlásai, úgy kényeztet mintha nem most csinálná először, pontosan úgy és ott érint ahol szeretem… és ahogy rajtam ülve lehajol hozzám, merev kis farka pont az enyémnek simul… ennyi volt. Ezt nem lehet tovább bírni…
Megragadom a csípőjét és egy türelmetlen mozdulattal a farkamra nyomom, most semmi lassú cicázás, kellően elő van készítve ahhoz, hogy így se fájjon neki és nekem pont ez kell, ezt akarom…
Magától mozdul rajtam, szinte rögtön, egy féktelen kis szerető kecsességével és szenvedélyével, mindkettőnket a mennyekbe repítve. Karmol és harap, úgy csókolom hát meg, hogy visszakapja azt amit adott még bele is harapok a telt alsó ajkába, jó erősen.
A sóhajok, nyögések és a szex hangja mindent elborítanak, képes lennék elveszni bennük, ha még sokáig bírnám, de már nem. Fogalmam sincs mikor voltam utoljára ennyire felizgulva, de most nagyon.
Hangosan kiáltással élvezek el, az orgazmus mintha soha nem akarna véget érne, ahogy a Kouval együtt érek a csúcsra. Az izmai szorítása még inkább magába szippant… te jó ég… azt sem tudnám megmondani hol vagyok éppen, a gyönyör szinte mindent kiürített az agyamból. Becsukott szemmel kapkodom a levegőt, de még jó ideig nem sikerül normalizálnom a légzésem.
Ahogy végre kitisztul a fejem annyira, hogy felmérjem a környeztem, látom hogy Kou teljesen rám tapadt, a kezeim a feszes combjain pihennek. Felemeli a fejet és alig nyitott, kába szemekkel rám mosolyog… nagyon furcsa, szokatlan érzés ezt látni. Rám nem szoktak így mosolyogni, ilyen… nem is tudom milyen tekintettel. De tetszik…
Végül legördül rólam, de még mindig engem néz. Odahajolok a csábító gömbölyű vállhoz és megcsókolom, mire kiscicaként dörgölőzik az arcomhoz és a vállamhoz. Nocsak… ez tetszik. Kielégült tekintettel figyel, és még az az elégedett mosoly is… chh a végén kiderül, hogy nagyon is kéjenc. Ami persze jó dolog.
- Kurva szép vagy, kiscicám – a nyakába csókolok - Kibaszottul szép… ügyes voltál – finoman a hajába simítok, de igazán meglep az a széles, boldognak tűnő mosoly, amivel megajándékoz. Hmm… szóval csak ennyi kell hogy egy édes kis szeretőt kapjak? Hogy ne dugjam meg féktelenül, úgy hogy fájjon neki, hanem elégítsem ki? Ez nagyon is megoldható.
– Most aludj. Ügyes voltál, ezért jutalmat is érdemelsz, de azt majd holnap.
Meg sem moccan, ezért ránézek, majd kuncogva döntöm le a párnára. Biztos kimerült a kicsike. Na, nem baj, majd edzésbe hozom.
***
Halk neszezésre ébredek, kicsit zavaró ez a pattogó hang bár nem tudom honnan jön. Lassan kinyitom a szemem s szinte azonnal az én kiscicám kerül a látóhatárba. Tőle jönnek a hangok.
Az ablaknál ácsorog, a haj nedves és fürdőköpeny van rajta. Ezek szerint már le is zuhanyozott. Mikor kelhetett föl?
Hangtalanul kicsusszanok az ágyneműből és mögé sétálva köré fonom a karjaim. Először megrándul, kicsit ijedten pislog fel és nem is vártam hogy ez megváltozzon, de amint felfogja, hogy én vagyok, egy pici sóhajjal a mellkasomnak dől. Vajon most már ilyen marad?
- Milyen hamar felkeltél – simítást érzek a karomon, mosolyogva szívom magamba az illatát, most nem annyira jázminos, nyilván az én illattalan tusfürdőmet használta, de nem baj. A saját illata is finom. Mohó elégedettséggel csókolom, az este valóban azt kaptam amit akartam és még most is… most is simogatni próbál és viszonozza.
Amikor elengedem már visszatért a színe is.
- Lezuhanyozom, utána reggelizünk. Gyere – nem érdekel, hogy ő már kész van, jön szépen és megmossa a hátam. A zuhany alatt állva nem kerüli el a figyelmem, hogy ott vannak rajta a nyomaim, bárki aki a nyakára pillant tudhatja, hogy az enyém.
Folyamatosan mosolyog és a hátamhoz ülve kezd el törölgetni, bár ezt inkább nevezném ingerlésnek. Karjaival és a lábaival is körém fonódik, mintha csak arra vágyna, hogy újra megdugjam. A tűzzel játszik.
- Ne ingerelj, cica – most ugyan kielégült vagyok, de az én szexuális igényemmel nagyon könnyen fel tud izgatni.
Abbahagyja a simogatást, pár percig csak csendben ülünk és áztatjuk magunkat a kádban, de aztán megérzem a puha ujjait a hátamon. A tetoválásom körvonalán kalandozik és azok elég érzékenyek.
- Ez már felér egy előjátékkal, ugye tudod? – figyelmeztetem, és el is kapja a kezét. Helyes.
Hozzám bújik, törleszkedi, csókolgat én pedig csak elégedetten élvezem. Az hiszem, ha ilyen engedelmes lesz, még nagyon sokáig megtartom. Minek kéne egy újabb picsogós, könyörgő kurva, ha itt van egy érzéki, bújós kiscica is?
Oldalra nyúlok a samponért, mert némely helyen még a hajam is össze van ragadva és egy jó adaggal elkezdem lassan bedörzsölni, de aztán megérzem az apró masszírozó kezeket, amik átveszik a feladatot. Feltérdel mögöttem, ezért csak hátrabiccentem a fejem és hagyom neki. Jó érzés.
- Nem menjen a szemembe. Azt nem szeretem. – szólok mielőtt még leöblítené, de ügyesen csinálja és mikor végzünk, mindketten frissen és tisztán kiszállunk.
Megtörölközünk és én is felkapok egy fürdőköpenyt, mert a hajam még csurom víz.
Odafordulok a mosolygó Kouhoz és megcsókolom. – Menj a szobádba és öltözz fel, ma csak este megyünk el.
Biccent, majd tétován felém pillantva meghajol és távozik. Már a hálószoba ajtajában jár, mikor eszembe jut valami.
- Kou! – visszapillant. – A ruháid… nézd át őket és amik nem kényelmesek, dobd ki!
Nekem is jobb, ha nem feszeng a ruháiban.
Meglepődik, majd ismét elmosolyod és pirulva visszasiet hozzám. Felhúzom a szemöldököm, nem értem mit akar, de aztán felágaskodik és egy puszit nyom a számra.
Homlokráncolva figyelem, ahogy kimegy, bár mindig nem értem a viselkedését és pláne ezt… engem nem szoktak csak úgy puszilgatni. Ez a kölyök… ááá mindegy…
A szokásos módon elkészülök, a hajamat megszárítom, mert ennek beletelne pár órába magától én pedig utálom ha vizesen lóg.
Kou szobájába kopogás nélkül nyitok be mit mindig. Egy igazán gyönyörű sötétvörös kimonót visel, aminek a hátán egy aranysárkány tekereg. Épp az ágyra dob egy kupac ruhát, de amint meglát meghajol.
- Igazán érzéki látvány vagy vörösben – az ing is nagyon jól állt neki és ez is. Közelebb lépek a hajába túrva megcsókolom. Átkarolja a nyakam és persze viszonozza is.
- Ezek? – bökök a ruhakupac felé.
Biccent, ezért odamegyek és hanyagul felemelek párat.
- Azt már mondtad, hogy a tegnapi öltözettel mi a problémád, de ez a fekete ing miért van itt? – tulajdonképpen a kupacban csak a rózsaszínű és a lilás ingek vannak kirakva és néhány extra szűk nadrág. Ez az egyetlen fekete dolog.
Előveszi a füzetét és elpirul írás közben.
„Felpróbáltam, de az anyaga valahogy teljesen áttetsző. Minden látni a felsőtestemből.”
- Tényleg? Ez érdekesen hangzik. – vigyorgok rá kíváncsian. – Ezt az egyet nem dobhatod ki. Majd csak nekem veszed fel, ha itthon vagyunk, hogy csak nekem mutogasd a szexi tested. Így megfelel?
Nagyon is szeretem zavarba hozni. Olyankor annyira édesen el tud pirulni. Bólint.
- Akkor menjünk reggelizni!
Megint a kinti pagodában eszünk, ha jó az idő szeretek a szabadban reggelizni és Kounak is nagyon tetszik. Mindenfelé néz, és még engem is meglep, hogy mennyit eszik.
- Úgy tűnik a szex meghozta az étvágyad. – vigyorgok rá, majd kuncogni kezdek mikor köhögve teszi le a kis süteményt. Mélyen elvörösödve nyúl a kakaóért amit az inas készíttetett neki.
Folytatom tovább a reggelit, a kávémat iszogatom mikor érintést érzek a karomon. Kérdőn pillantok Koua, aki elém tolja a füzetét.
„Nem kér kakaót?”
Én? Jó vicc.
- Utálom a tejet kicsikém. A teát és a kávét szeretem reggelihez. – mondom, bár nem értem miért kérdezi.
„Megkérdezhetem, hogy ma mit fogunk csinálni? ” – mutatja félénk mosollyal amit írt.
- A dolgozószobámban van egy kis dolgom. Este nyolckor megyünk az egyik újabb klubbomba… igaz is. Az a hely ahol te is felléptél. – pont az előtt a klub előtt szúrtam ki magamnak.
Kicsit elsápad, de nem reagálok rá, fölösleges lenne. Egyszerűen csak verje ki a fejéből azt ami volt.
„De… az igazgató megláthat.” – írja.
- És?
„Ismer engem.”
Gondoltam, de ha meg akar lépni tőlem, nem az lett volna a normális, ha nem árulja el, hanem kihasználja ?
- Jól megvan fizetve azért, hogy eltekintsen olyasmi fölött, amit nem kell meglátnia. – mondom érzelemmentesen, hisz ez így van. – Ha bárki ismerőset látsz egyszerűen ne figyelj rájuk, de a hátsó részlegen ilyen nem fordulhat elő.
Egy pillanatig csak néz, majd bólint. Örülök, hogy megértette és remélem, nem lesz vele ott sem gondom.
- Már nem kérsz többet?
Megrázza a fejét.
- Rendben… és még valami. Mostantól nem muszáj állandóan a szobádban tartózkodnod. A házban szabad bejárásod van, de ki nem jöhetsz, csak velem együtt! – ha itthon vagyok és dolgozom, akkor nem mindig van rá időm és olyankor csinálhat mást is. Ameddig ilyen jól viselkedik és a kedvemre tesz, addig mindent megkap.
Mosolyog, és ismét ír valamit a füzetbe. - „Úszni is mehetek”
- Semmi akadálya, bár… ha odamész vidd magaddal az egyik testőrt. Amilyen mutatványokat csinálsz, jobb ha van ott valaki mielőtt kitöröd a nyakad. – hangosan gondolkodtam, de valóban jobb. Semmi kedvem nem lenne egy újabb fiút keresne, mikor itt van egy tökéletes.
Elpirul és szégyenlősen lehajtja a fejét. Az a baj, hogy túl édes ilyenkor.
- Mássz ide. – kijjebb húzódom, az ölembe mászhasson.
Ellenkezés nélkül megteszi, bár most nem a szokásos lovagló ülésben, mert szétcsúszna a kimonó. Mmm, ne szégyenlősködj picinyem.
- Úgy ahogy szoktál. – suttogom a fülébe, picit megnyalom mire összerezzen, de megteszi. Áthelyezi rajtam a lábát, a kimonó combközépig felcsúszik, láttatni engedi ezeket a feszes lábait. – Jobb is ha szeretsz úszni, hogy ezek a formás combok ilyenek is maradjanak.
Hozzám bújik, valószínűleg, hogy ne lássam az arcát, de még valamire kíváncsi vagyok.
- Vettél alsót a kimonó alá? – amikor a hálószobámba jött ilyenben sosem volt rajta alsó.
Érzem a bólintását a nyakamnál. Kár.
- Akkor menjünk be, most dolgom van. – megpaskolom a fenekét, ő pedig kikecmereg az ölemből és azonnal visszarendezi a ruháját. Felkapja a füzetét és jön befelé utánam.
- A házban a medencén kívül van edzőterem és könyvtár, és a nappaliban találsz mindenféle filmet. – tájékoztatom a lehetőségekről. – Ha valamit nem találsz, Takashi majd segít. A dolgozószobámban leszek.
Egyenesen felmegyek az emeletre, nem hívom magam után, hisz gondolom úgy is szét akar nézni, itt bőven van lehetőség szórakozni.
Ha valaki azt hiszi, hogy az alvilág főnökének lenne nem megerőltető, mert csak parancsokat kell osztani, akkor az idióta. Ha a többi yakuzát kell összefogni, akik elég gyakran összekapnak valamin, az nagyon fárasztó tud lenni. Nem beszélve arról, hogy problémák mindig akadnak, ha valamelyikük nem megfelelően kezel egy helyzetet akkor még az ügy eltusolásával is kell foglalkoznom, ahogy most is.
Pár óra telefonálgatás és egyeztetés után már nem fog problémát okozni, de aztán befut egy hívás ami azt hiszem kiüti a biztosítékot.
- Ha megtaláltátok azt a nyomorult férget, akkor hogy hagyhattátok meglépni!? – üvöltöm a telefonba. Iszonyat dühös vagyok. Megtalálták azt a raktárőrt, aki meglopta a kokainszállítmányt erre tessék!
- Bocsásson meg Sonozaki-sama, de nem tehettünk…
- A francot nem! Hülyékkel vagyok körülvéve vagy mi?! Világosan megmondtam, hogy kapjátok el!
Hagyták, hogy kicsússzon a kezük közül.
- Tudjuk hol van uram, de… vagyis, jelenleg őrizetben van.
- Hogy micsoda?! – esküszöm megölöm ezt a barmot!
Felpattanok, mert már nem bírok nyugton ülni, járkálni kezdek, miközben hallgatom az emberem mentegetőzését. Megfordulok a másik oldal felé, majd ott maradok egy pillanatra. Kou áll a nyitott ajtóban még mindig a kilincset szorongatva.
Intek neki, hogy jöjjön be, majd ingerülten odébb lököm a széket.
- Még egy ilyen ne forduljon elő világos!?
- Igen Sonozaki-sama, esküszöm…
- Csak ne esküdözz nekem, majd ha végre a kezeid közt lesz az a nyomorult tolvaj akkor szólj! – a tekintetemmel Kout figyelem, ahogy nagyon lassan közelebb sétál, majd megáll az asztal túloldalánál. – Addig ne is told elém a képed míg el nem kaptad különben mehetsz vissza piti bűnözőnek megértetted?!
Kinyomom a telefont és ledobom az asztalra, majd a hajamba túrva levetem magam a székre. Komolyan, hogy a fenébe nem tudnak elkapni egy nyomorult tolvajt, aki már egy hete megszökik előlük?
- Mit akarsz? – mordulok a még mindig csendben pislogó kölyökre. Az orrom alatt káromkodok mikor elsápad, és közelebb sem jön hozzám. – Ne reszkess már ott a fenébe is, hanem bökd ki vagy írd le mit akarsz, most!
Nincs nekem most erre idegzetem. Dühös vagyok… gyűlölöm a tolvajokat erre az embereim…!
- Mit csinálsz? – közelebb somfordál és a hátam mögé áll majd a következő pillanatban megérzem a kezeit a vállamon, ahogy enyhe nyomást fejt ki. Feszülten várom, hogy mégis mit művel, de még pár ilyen mozdulat és rájövök, hogy valamiféle masszázzsal próbálkozik.
Kifújom a levegőt és megmasszírozom a homlokom, nem szeretném ha megfájdulna a fejem is, ezért csak a kezeire koncentrálok és a kellemes érzésre amit okoznak, de aztán csak abbamarad, mikor már kezdett jól esni.
- Folytasd! – utasítom, de megjelenik előttem a füzete.
„Sonozaki-sama levenné esetleg az zakót és az inget? Úgy jobban látom, hogy mit csinálok”
- Tegnap még azt is utáltad ha hozzád érek ma meg már le akarsz vetkőztetni? – kérdezem, de felállok és ledobom a zakóm, majd kigombolom az inget.
Követi az ujjaim mozgását ahogy kigombolom majd lerántom az és eldobom. Elpirul, de megint ír.
„Könnyebben menne, ha lefeküdne. Lehet?”
- Először le akarsz vetkőztetni, most meg ágyba csábítasz? Ugye tudod, mi lesz ebből? – kérdezem provokatívan, de mikor még jobban elpirul és elnyílnak az ajkai tudom, hogy a tegnapra gondol. A kis kéjenc…
- Gyerünk! – most túl feszült vagyok, ha tényleg tud masszírozni akkor, szerencséje van és nem fogom dühömben a matracba kefélni, hogy levezessem a feszültséget.
A szobámban kényelmesen elfekszem az ágyon, a hasamra fordulva a fejemet a karjaimra fektetem és várom, hogy a kicsike mit tesz.
Pirosan idebotorkál, majd végigpillant rajtam mintha gondolkodna, de a szemeimnél, mintha enyhe bizonytalanság jelenne meg. Nagyon remélem, hogy nem akar visszakozni.
Közelebb lép és óvatosan megfogja a csuklóm, mintha attól félne, hogy feldühít és lassan húzni kezdi. Hagyom neki, hisz elmondani nem tudja mit akar, de mikor mind a két kezem kiügyeskedi a fejem alól, már tudom, hogy azt akarja, egyenesen feküdjem.
Mozdulatlanul fekszem és várom mit tesz, aztán megérzem a könnyű kis súlyát magamon ahogy a combomra helyezkedik.
Az szexi kimonó valószínűleg egészen felcsúszott rajta… de ha meg akarok nyugodni nem arra kellene gondolnom.
Puha kis kezek a hátamon, először csak simogat, majd erősebben le a gerincem mentén, majd utána az ujjbegyeit húzza végig a jó erősen a hátamon. Felszisszenek az érzésre, először mintha le akarná rólam húzni a bőrömet, de aztán valami kellemes zsibbadtság jár át.
- Csináld. – szólok halkan, mert abbahagyta.
Érzem, hogy a vállaimnál motoszkál, már szinte fáj ahogy a lapockáimat masszírozza, valószínűleg csomókban állnak a görcsök, de már régen jártam masszőrnél és elég sokat idegesítenek.
Néha felnyögök arra amit csinál, de percről percre jobban és könnyebben érzem magam, mintha levettek volna rólam egy tíz kilós hátitáskát, bár igaz, hogy kissé zsibbad, de nagyon jó. Annyira, hogy a feszültség elillanása után egyre inkább tudatában vagyok a mocorgásának és egyre jobban érzem a helyezkedését is. Az a tudat sem segít, hogy a kimonó valószínűleg a combjai tövéig felcsúszott már. Végül is előre megmondtam mi lesz a vége, ha ezt akarja csinálni, de legalább már nem fogom széttépni, mert ettől a masszázstól a dühöm szinte elillant.
- Elég lesz kicsikém, engedj felülni. – sóhajtom elégedetten, majd amint lemászik rólam lassan felállok és alaposan megtornáztatom a vállaim és kinyújtózkodom.
- Ezt hol tanultad? – kérdezem, hisz úgy csinálta, mint egy profi masszőr.
Előveszi a füzetét amit az obi alá csúsztatott.
„Masszázsoktató dvd-ről. A táncpróbákon gyakran meghúzódik valakinek valamije és így tudok rajtuk segíteni”
Hm… tehát ehhez is ért. Kíváncsi lennék mi van még amiről nem tudok, de most…
- Nagyon jó volt kicsikém egészen ellazított. – közelebb lépek hozzá, a füzetet ledobom a földre. – Csak kicsit túl sokat mocorogtál és miatt lett egy kis probléma.
A nadrágom kidudorodó részére húzom a kezét és mikor megérzi rákvörösen kapná el, ha hagynám.
- Mit teszünk ez ügyben hm? – az ajkaira suttogok, de nem csókolom meg. Most ismét erősebb a jázminillat, biztos zuhanyozott valami miatt. – Finom illatod van… mássz vissza az ágyra, de a kimonót ne vedd le.
Sokkal érzékibb látvány ha rajta van csak éppen feltűrve. Felmászik és a combjaira ül. Élvetegen figyelem az ágy mellől adva az utasítást, hogy hogyan helyezkedjen. Élvezem.
- Húzd le a vállaidon… ez az! Most az alját húzd fel a combodig… mmm tökéletes… és tűrd össze a hajad…
Ha valaki még is szexibbet tud nekem mutatni azt megteszem ojabunná!
A mélyvörös anyag elüt a fehér bőrétől, bár az arca édesen kipirult és a szemei is csillognak… izgatott. Ez tetszik, sokkal jobban áll neki, mintha félne. Felmászom az ágyra, a nadrágot még magamon, hagyom, mert ha leveszem, akkor benne leszek, de még játszani akarok…
A bokájától felsimítok a lábain, míg el nem tűnik a kimonó alatt és el nem érem az alsója combra simuló részét és bele nem akasztom az ujjam.
- Emeld meg magad. – amint megteszi nagyon lassan lehúzom róla az alsót, előbukkan a kimonó alól, majd végig a kecses lábain végül pedig hátradobom. Igen, most az igazi…
- Na, mit csinálunk ma ezzel a kívánatos testtel? – kérdezem, egyszerre őt és magamat, a lehetőségeket latolgatva, de a tárház zsúfolásig tele. Minden módon meg akarom dugni, ahogy csak tudom és mindent ki akarok vele próbálni, amit csak lehet…
***
A kocsiban ülve az ablakon figyelem az éjszakai fényeket, bár inkább csak a délutánt látom magam lőtt, mert hogy igen… a délelőtt kezdődött masszázs bizony elhúzódott.
Még az ebéd is délutánra került, de nem bántam. És az hiszem a kiscicám sem, mert egész nap mosolygott.
Furcsa egy nap: reggel elégedetten és kielégülten kelni, majd a bosszantó intézkedések, egy dühroham határán, majd a teljes ellazulás, végül vissza a nyugodt kielégültséghez. Nem is telhetett volna jobba az időm. Kou végtelenül izgatóan festett félig zilált kimonóban, és az a ruha végig rajta is maradt, bár mire végeztünk már a derekára csavarodott, amit élvezettel hámoztam le. Viszont még szex után sem esett jól kimászni az ágyból, inkább csak kielégülten cirógattam a kiscicát, kedvemre csókoltam meg, de mondhatni ő is kivette a részét. Eléggé önálló, már nem is utasítottam csókra, mert megtette magától is. Gyorsan tanul.
Eléggé elhúztam a dolgot, nem esett jól abbahagyni, de nem akartam ájulásig kefélni a kicsikét, hisz estére programunk van.
És persze vár rá az ajándéka is, amiért olyan ügyes volt. Már előre felhívtam az igazgatót és közöltem vele mit akarok, de biztosított hogy meglesz mire ideérünk. Pompás.
- Maradj mellettem, ne kószálj el. – megsimogatom az arcát, mire mosolyogva biccent és kiszáll utánam.
A klubban hangosan dübörög a zene, most elő produkció fut a színpadon, valami új felkapott banda, de nekünk nem itt van a helyünk. Tovább megyünk, a lifttel fel az emeletre, ahol a privát részek vannak. Ide a yakuza tagjai járnak, vagy nagyon vagyonos emberek akik exkluzív szolgáltatást akarnak. Vannak itt host lányok és fiúk, felső kategóriás prostik és természetesen drogot is lehet kapni. Az erotikus táncosok vastag üvegcsövekben mozognak, a bár és a kanapék is szinte tömve vannak elegánsan öltözöttekkel, sokan felállnak és meghajolnak.
Én ma nem szórakozni jöttem, hanem munka ügyben is, de ez nem zárt ki egy másik lehetőséget.
Benyitok a saját szobámba, ezeket a privát részeket általában azok használják akik prostikat akarnak lefektetni, de nekem van egy sajátom amit csak akkor használok, ha négyszemközt akarok tárgyalni. De persze van egy hatalmas ágy és külön fürdő hozzá.
- Tetszik? – kérdezem Kout ahogy szétnéz. Igen modern berendezésű szoba.
Biccent és a 3D-s fali akváriumot kezdi figyelni, ami csak egy díszlet. A háta mögé állok és átkarolom, majd mikor a karomra simít meg is csókolom. Lassan és mélyen.
Kopogást hallok az ajtón, megjött akit vártam.
- Szabad! – odapillantok, a belépő szatén köntösös lányra, illedelmesen meghajol és ott marad az ajtóban. Kou is odanéz, megvárom a reakcióját, de nem látok rajta semmit.
- Mi a véleményed róla? Nézd mg az arcát. Csinos van sem?
Engen hidegen hagynak a nők így rá bízom. Végül bólint egyet.
- Csinos? – bólint. – Akkor jó, mert Yukio ma a tiéd.
Nagy cicaszemekkel bámul, értetlenség és zavar keveredik rajta. Elmosolyodom és megsimítom az arcát.
- Ne félj kiscicám. Yukio tizenhét éves mint te, de érti a dolgát. Ő a jutalmad azért, mert olyan ügyes voltál tegnap. – megsimogatom a döbbent arcocskát. – Azt mondtad, még nem szexeltél nővel. Most megengedem hogy hozzáérj, dugd meg, próbálj ki vele amit csak akarsz. Másfél óra múlva visszajövök, azt hiszem annyi elég lesz.
Nem mond semmit, csak bámul mint aki megfagyott és kicsit el is pirult mikor a szex részt említettem. – Óh tényleg, ez is a tiéd. Ugye tudod hogy kell használni?
A kezébe nyomom az ezüstös csomagolású óvszert majd egy csókot nyomok az ajkaira és megyek.
- Isato az ajtó előtt lesz, de ide senki sem jöhet be. Jó szórakozást!
Becsukom az ajtót és utasítom Isatot, hogy őrködjön itt, míg én elintézem amit kell…
Manabu Kou
Mosolyogva pancsolom a majdnem olajosan illatos vizet, amikor oldalra nyúl a samponért és nekiáll átmosni a haját. Kuncogva térdelek fel, elhúzva a lábaim a derekától túrok a habos hajtincsek közé, lassan masszírozva a fejbőrét. Tetszik ez a kis játék.
- Ne menjen a szemembe, azt nem szeretem – figyelmeztet. Ez természetes… a végén kimászhatok a kádból, figyelem a kiázott ujjbegyeimet. Elkapva a derekam húz magához és megcsókol. – Menj a szobádba és öltözz fel, ma csak este megyünk el.
Biccentek és összehúzom magamon a fürdőköpenyt, kifelé sietek, hiszen reggelire el kell készülnöm és még fogat is akarok mosni… de miért megyünk el este?
- Kou! – szól utánam. – A ruháid… nézd át őket és amik nem kényelmesek, dobd ki.
Meglepve kerekednek el a szemeim. Komolyan? Nem kell többet kandiscukornak öltöznöm, ha nem akarok? Boldog mosollyal sietek vissza és felhajolva nyomok egy puha, leheletnyi csókot az ajkaira. Köszönöm…
Boldogan sietek a szobámba és előveszek egy kimonót. Ha ma egész nap itthon leszünk, kivéve az estét, akkor ilyet kell felvennem, ahogy mondta. Fájdalmasan mozgatom meg a vállam; hiányzik a rendszeres testmozgás, hogy minden nap táncolni mentünk akár órákon át… Kiválogatom a szebbnél szebb ruhák közül az egyik szép vöröset és átkötöm magamon az obit, épp kiszedem a hajam a nyakamból, miközben szemrevételezem a ruhákat. Remélem nem tényleg ki akarja dobni, elég lenne odaadni valahova, akiknek szüksége van rá, nem kellene ilyet pazarolni…
Hamar kiszedem a stócból az összes cukorkaszínt. A halmot az ágyra teszem, amikor Ranmaru benyit. Felé fordulva hajolok meg, lesütve a szemeim is.
- Igazán érzéki látvány vagy vörösben – túr a hajamba és magához húzva csókol meg, én pedig boldog nyikkanással karolom át a nyakát és viszonzom. Bár elpirulok még mindig az ilyen bókoktól, valahol örülök és elégedett vagyok, hogy ilyen hatást váltok ki belőle. – Ezek? – néz a ruhákra, miközben még a derekam markolja. – Ezt már mondtad, hogy a tegnapi öltözette mi a problémád, de ez a fekete ing miért van itt? – ránt ki egyet a kupacból.
Emlékszem arra a ruhára, egyszer próbáltam fel, amikor decensebben akartam kinézni, hátha… de elborzadtam, amikor hiába a fekete anyag, mintha semmi se lett volna rajtam. Vörösen kapom elő a füzetet, lekörmölve.
„Felpróbáltam, de az anyaga valahogy teljesen áttetsző. Mindent látni a felsőtestemből”
- Tényleg? Ez érdekesen hangzik – vigyorodik el elolvasva a lapokat. – Ezt az egyet nem dobhatod ki, majd csak nekem veszed fel, ha itthon vagyunk, hogy csak nekem mutogasd a szexi tested. – cirógatja végig a derekam – Így megfelel?
Bólintok, mi mást lehetne…
- Akkor menjünk reggelizni.
Imádok kint ülni, imádom a tájat, az egész annyira tökéletes kompozíció… oda se figyelve csipegetem az édes kalácsot, és imádom, nem tudom hogy keverik ezt a kakaót vagy miből de valami isteni finom és habos… krémes az egész és mégis… jaj, bele tudnék fulladni.
- Úgy tűnik, a szex meghozta az étvágyad – hallom a hangját, én pedig abban a pillanatban félrenyelek pár morzsát. Jókedvűen, hangulatosan vigyorog, végre tudunk „beszélgetni” olyan dolgokról is, amelyek normálisak, hétköznapiak… bár a szokásai nagy részét már kiismertem, azért pár kedvencét is szerettem volna megtudni.
- Este nyolckor megyünk az egyik újabb klubbomba… igaz is, az a hely, ahol te is felléptél.
Ennyit a reggeli jókedvről. Eszembe jut, hogy akkor milyen volt, ott voltak a barátaim… annyira hiányoznak…
„De az igazgató megláthat”
- És?
„Ismer engem”
Én festettem a falat napokig, én jártam a nyakára a fellépéssel, egyértelműen megjegyezhette az arcom.
- Jól meg van fizetve azért, hogy eltekintsen olyasmi fölött, amit nem kell meglátnia – közli tényszerűen, lapot az újságban. Elszomorodva, kedvetlenül kavargatom az édes kakaót. És ha ott lesznek a barátaim, hátha… - Ha bárki ismerőset látsz, egyszerűen ne figyelj rájuk, de a hátsó részlegen ilyen nem fordulhat elő.
Szóval ha meglátok valakit, akihez oda szeretnék menni, felejtsem csak el. Elkenődve biccentek.
- Már nem kérsz többet? – néz rám, ahogy kedvetlenül morzsolgatom a reggelit. Nem. Elvette az étvágyam. Olyan, mint egy szeszélyes nő, aki nagyon-nagyon rosszindulatú. És menstruál. És kangörcsös. Folyton. – Rendben. És még valami – felpillantok rá – Mostantól nem muszáj állandóan a szobádban tartózkodnod, a házban szabad bejárásod van, de ki nem jöhetsz, csak velem együtt! – figyelmeztet, de felcsillan a szemem. Mondtam, abszolúte kiismerhetetlen. De ez szuper, nem kell egyedül ülnöm, bezárva…
„Úszni is mehetek?”
- Semmi akadálya – int – Bár… ha odamész, vidd magaddal az egyik testőrt. Amilyen mutatványokat csinálsz, jobb, ha van ott valaki, mielőtt kitöröd a nyakad.
Elpirulva sütöm le a szemem és babrálom a csészém szélét.
- Mássz ide – szólal meg ismét. Engedelmesen dőlök oldalra, féloldalasan a combjaira ülve, a nyakába kapaszkodom, de látszólag nem jól tettem – Úgy, ahogy szoktál – duruzsolja a fülembe forró lélegzettel, nekem pedig a nyakamig csorog a vörös zavar. Ezt soha nem fogom megszokni. Engedelmesen lazítok a kimonó szárán és átdobom a lábam a másik oldalra, a combja végénél, majdnem a térdénél ülök. – Jobb is ha szeretsz úszni, hogy ezek a formás combok ilyenek maradjanak – futtatja végig hosszú ujjait a lábaimon, egészen addig, amíg az anyag engedi. Átkarolva a vállát szorítom az arcom a nyakához, beszívva a parfüm illatát. – Vettél alsót a kimonó alá? – kérdezi hirtelen, nekem pedig megáll a szívverésem egy pillanatra és bátortalanul biccentek, összeszorított szemmel, az ajkamba harapva. – Akkor menjünk be, most dolgom van – paskolja meg a fenekem, én pedig engedelmesen lesiklok róla, és utána sietek. Mellette lépkedek, miközben helyrerázom a ruházatom és magyaráz.
- A házban a medencén kívül van edzőterem és könyvtár, a nappaliban pedig találsz mindenféle filmet. Ha valamit nem találsz, Takashi majd segít. A dolgozószobámban leszek – mondja, majd elfordul a dolgozó felé, engem otthagyva a kanyarban. Kicsit tétován, tanácstanul nézek utána, az ajkam rágva.
Eddig mindig mellette kellett lennem, mindig megmondta, mit csináljak, most meg…
Azt csinálok, amit akarok?
A barátaimat akarom. Táncolni akarok, festeni velük, kimenni a városba csak egy sütire. Dolgozni. Új embereket.
Körülnézek ebben a luxusbörtönben, ami a szadista börtönőr ellenére, sőt, most nélküle még üresebb és magányosabb.
Úszni fogok.
***
Nem is tudom mennyi ideje rovom a köröket, már ég és zsibbad mindenem, de nem engedem magamnak a lankadást, hogy lassítsak a gyorsúszás tempóján. A hajam a fejemre tapad, a szemüvegen át csak az irányt lövöm be.
Amikor már remegő kézzel alig bírom kitolni magam a vízből, sóhajtva dőlök el a csempén. Tuti nem lesz nyugodt este vagy akár délután, ez legalább kicsit megacéloz és feszesebbnek tűnik tőle az izomzatom… Sóhajtva dörgölöm meg az arcom. Muszáj, hogy Ranmaru elégedett legyen…
Elmegyek letusolni, a hajam dörgölve.
Nem bírom egyedül, túl sokat kattogok… alaposan lemosakodok a klórtól és visszavéve a vörös kimonót keresem elő a múltkori könyvem, amikor Takashi-sama bekopog, majd belép. Meglepve állok fel, nem szokott csak így bejönni…
- Elnézést, hogy zavarom – mosolyog – De Sonozaki-sama elég… feldúlt.
Elcsodálkozva biccentem oldalra a fejem, leveszem a szemüvegem. Ha nem muszáj, nem hordom a kontaktlencsét, néha nincs rá szükségem, de itt elég a szemüveg. És? Hívat?
- Szerintem remek ötlet lenne, ha felkeresné és… mellette lenne ilyenkor. Kifizetődőbb lenne mindenki számára, ha nem lovallja bele magát túlzottan a gondokba – mosolyog. Meglepve kerekednek el a szemeim. Menjek oda egy ideggombóc ojabunhoz, hogy rajtam vezesse le az idegességét?? – A társasága mindig jó hatással van Sonozaki-samára… szerintem jót tenne neki – mosolyog.
Jó hatással vagyok rá? Biccentek és rendbe szedve magam megyek utána, ahogy felvezet a dolgozóhoz. Már idáig hallom az ordítást, pedig valószínűleg csak telefonál… óvatosan bekopog, de pár pillanat múlva benyitok és sápadtan nézek rá. Kidagadt egy ér a nyakán, te jó ég. Csak nyugalom. Megérzi, ha te is ideges vagy. Int, hogy jöjjek be, majd kis híján felborítja a székét.
- Még egy ilyen ne forduljon elő, világos?! Csak ne esküdözz nekem, majd ha végre a kezeid közt lesz az a nyomorult tolvaj, akkor szólj! – tajtékzik. Lassan sétálok oda meztelen talpakkal, óvatosan mozogva, nehogy ezzel is feldühítsem. Még legalább az aszta köztünk van. – Addig ne is told elém a képed, míg el nem kaptad, különben mehetsz vissza piti bűnözőnek, megértetted?!
Csapkod, ledobja a telefont és ingerülten hátraveti magát a székbe. Csendesen pillantok rá, miközben a homlokát dörgöli.
- Mit akarsz? – mordul rám. – Ne reszkess már ott a fenébe is, hanem bökd ki vagy írd le, hogy mit akarsz, most!
Nagyon kész van idegileg. Ennyire felbosszantotta magát? Ijesztő… összeszoruló torokkal lépek közelebb hozzá, megkerülve a masszív asztalt és gyengéden a vállára teszem a kezem, megszorítva a nyaka alatti feszült izomcsomót. Gyengéden felsimítom az ujjaim a nyakára, figyelmen kívül hagyva a kérdéseit is. Hallom, ahogy lassan kiengedi a feszült levegőt, nagyot sóhajt és halk morgással hátraejti a fejét. Gyengéden gyúrom meg a nyakát, finoman simítva a halántékát és a homlokát. Nem, ez így nem jó… az ajkamra harapok és elengedem, mire mindjárt harapósan rám mordul, de elé tartom a füzetet.
„Sonozaki-sama, levenné esetleg a zakót és az inget? Úgy jobban látom, hogy mit csinálok”
- Tegnap még azt is utáltad, ha hozzád érek, ma meg már le akarsz vetkőztetni? – jegyzi meg gúnyosan de csak sápadtan lehajtom a fejem. Csak segíteni akarok… de meglátva a tetoválást a hátán összeszorul a szívem. Ez fantasztikus, és ahogy az izmaihoz illeszkedik…
„Könnyebben menne, ha lefeküdne. Lehet?”
- Először le akarsz vetkőztetni, most meg ágyba csábítasz? Ugye tudod, mi lesz ebből? – Keresi a tekintetem, de vörösen elfordulok, letéve a füzetet, amikor mogorván, bosszús morgással leveti magát és elnyúlik a hasán, óvatosan megfogom a csuklóját. Elkapom a jeges szürke pillantását. majdnem elkapom a kezem, még így is megremegek. Nem biztos, hogy ez jó ötlet, ha valamit nem jól csinálok, nagyon meg fog büntetni… de nyelek egyet és finoman az oldala mellé húzom a kezeit, majd mivel az ágy széles és nem erre van kitalálva, nincs más lehetőségem, minthogy a fenekéhez üljek.
Kizárja az agyam a szituációt, mint mindig, csak a feladatra figyel. Koncentrálok, a szívverésem lelassul, nem hibázok. Az ujjbegyeim gyengéden végighúzom a hátán, most figyelmen kívül hagyva a tetkókat, inkább az alatta levő tartalomra összpontosítok, és szinte ég az ujjbegyem, amikor görcsöt érzek.
Könnyedén tapintom ki először a legnagyobb csomókat és felforrósítva a tenyerem gyúrom szét, ha kell, mozgatom a kezét és könnyebben hozzáférek mindenhez, szinte fizikailag érezhető, ahogy lassan leereszt a benne levő méregbuborék. Semmire sem figyelek, csak hogy az alattam fekvő testnek a lehető legjobb legyen, számára ismeretlen pontokon nyomom meg és masszírozom a hüvelykujjammal, végig a gerince mentén, néha hangos roppanással csúsznak vissza a terhelt csigolyák a helyükre. Jólesően nyög fel, elégedetten morogva.
- Elég lesz, kicsikém, engedj felülni – rezzent ki ebből a katatón állapotból, én pedig szinte ijedten kapom el a kezeim, mintha megégetett vagy ráütött volna és leszállok róla, a sarkaimra ülve az ágyon. – Ezt hol tanultad? – néz rám meglepetten, megmozgatva a vállát. Sokkal könnyebben forog neki, fájdalom és húzódás nélkül, mindene.
„Masszázsoktató dvd-ről. A táncpróbákon gyakran meghúzódott valakinek valamije és így tudok rajtuk segíteni”
- Nagyon jó volt kicsikém, egészen ellazított – bazsalyog elégedetten. Boldog pírral mosolygok rá, örülök, őszintén és boldogan, hogy segíthettem és hogy jobb a kedve. – Csak kicsit túl sokat mocorogtál, és emiatt lett egy kis probléma – kapja el a csuklóm, a füzetet a földre löki. Elsápadva nézek rá, a tenyerem az ágyékára szorítja. – Mit teszünk ez ügyben, hm…? – hajol le hozzám egy éhes vadállat mosolyával. – Finom illatod van… mássz vissza az ágyra, de a kimonót ne vedd le – utasít.
Beljebb ülök, vörös arccal és félresütött szemmel, a szívem a torkomban dobog ismét. Nyugodtan áll félpucéran az ágy mellett, figyelve és közben dirigál, hogy mit hogyan csináljak, hogy üljek le, hogy lazítsam meg a ruházatot, én pedig ráhangolódva a jó kedvére mosolygok bele az öltöztetős játékba. Ha ilyen kedvvel esik nekem, az még nekem is jó – a zavaron kívül, amit érzek. Magamnak nem fogok hazudni.
Meg kell játszanom a csábítót, hát akkor eljátszom, amit csak akar.
Kizökkent a pózból, ahogy az ágyra mászik, lassan fölém, én pedig úgy dőlök el, tükrözve a mozdulatait, és lassan simítva végig a lábamon, be a kimonó szegélye alá, lassan, mintha valami ínyenc édesség lennék, hámoz ki az alsómból, én pedig még inkább elvörösödök.
- Na, mit csináljunk ma ezzel a kívánatos testtel? – mászik fölém, teljesen csapdába ejtve, ahogy eldőlök az ágyon és megrebbenve pislogok fel rá.
***
Elgondolkodva ülök mellette, de a levegő könnyebb és nyugodtabb. Az egész délután… kissé nehezen ülök, akárhogy is nézem és helyezkedek, de próbálom tartani a maradék méltóságom ezekben a pillanatokban is. Nem mondom, hogy nem élveztem, mert nem lenne igaz… az én kéjes kínzásom összekötötte azzal a tanítással, hogy megmutassa, mit hogy kell csinálnom, hogy Ő élvezze; nagyon is tudom, észrevettem, nem vagyok hülye. Nem panaszkodásképp, elvégre én csak kurvának vagyok tartva, hiába minden prioritás. Kisállat vagyok, egy pet.
De ami jó, akármilyen furcsa, bizarr és kifacsar – a jó dolgoknak örülni kell, hát örülök. Ha simogat, ha mosolyog, ha kedves velem a maga módján. Nem bántott, nem büntetett, nem alázott meg szavakkal sem, érzem ha annak szánja, de ezen a délután nem volt olyan. Hát örülök és talán boldog is vagyok. Fura, kifacsart és bizarr módon.
- Maradj mellettem, ne kószálj el – cirógat meg, miközben kiszállunk az autóból. Biccentek, belesimítva az arcom a tenyerébe. Jólesnek ezek az érintések. Szorosan mellette maradok, az egész olyan mint valami rossz amerikai maffiafilmben a bűnbarlangok Zs-kategóriás leképzése. Körül se merek nézni, mereven előre szegem a tekintetem és kihúzom magam, Kígyó úr mellett maradva. Hátravezet egy szobába, én pedig kicsit idegesen körülnézek. Nem értem, miért vagyunk itt, nem tárgyal vagy valami? Miért ebbe a szobába hozott?
Rettegve szorul össze a gyomrom, hogy… csak nem akar odaadni valaki… másnak?
- Tetszik? – kérdezi, ahogy körbefutnak a szemeim. Biccentek, meglepődök mikor átkarol és lassan, mélyen megcsókol. Természetesen viszonzom, de még mindig nem értem… kopognak, én pedig szinte falfehérre sápadok, amikor a félelem beleeszi magát a tagjaimba. Remélem, kérlek, könyörgöm ne az legyen, amire gondolok…
És belép egy fiatal, szép lány, halvány, udvariasan üveges mosollyal. Értetlenül hökkenek meg.
- Mi a véleményed róla? Nézd meg az arcát. Csinos vagy sem?
Zavartan pillantok rá, aztán fel Kígyó úrra. Persze hogy csinos, gyönyörű szimmetrikus arca van, hatalmas, sötét szemei és előnyösen van kifestve, kihangsúlyozva az ajkait. Szép. Öregíti magát… de fiatal.
- Csinos? Akkor jó – néz rám, mikor biccentek. – mert Yukio ma a tied.
Lassan gúvadnak ki a szemeim. Hogy tessék?
- Ne félj, kiscicám, Yukio tizenhét éves, mint te, de érti a dolgát. – Erre most sértődjek meg, hogy én nem?! – Ő a jutalmad azért, mert olyan ügyes voltál tegnap. Azt mondtad, még nem szexeltél nővel. Most megengedem hogy hozzáérj: dugd meg, próbálj ki vele, amit akarsz. Másfél óra múlva visszajövök, azt hiszem, annyi elég lesz.
Megdöbbenve hápogok, elképedve. Ezt még ő sem gondolhatja komolyan…
- Oh, tényleg, ez is a tied. Ugye tudod hogy kell használni? – nyom a kezemben egy kis kocka alakú dolgot, én pedig lesápadva nézek a tenyeremre. Egy óvszer. Szinte érzem, hogy lesüllyed a gyomrom, megáll velem a világ egy döbbent percre. Érzem még a puszit a számon, aztán mond valamit, kifelé indulva.
Meghökkenve meredek rá, amikor kimegy és mielőtt becsukódna az ajtó, utána nyújtom a kezem. Ne már… komolyan? Ezt ő most teljesen komolyan gondolja? Egy döbbent hang csúszik ki az ajkaim közül, ahogy leeresztem a kezem. Ez marhaság… ezt nem hiszem el. A másik kezemben szorítom az óvszert és amikor a lány megmoccan, ijedten nézek rá.
Szó se lehet róla, hogy én lefeküdjek egy… nem. Szegény… annyi éves mint én, és már régóta csinálja… szegény.
- Na…? – mosolyog és megsimítja az arcom, de én elkapom a kezét és finom mosollyal elveszem. Nem, sajnálom, de nem. Én tényleg… nem így képzelném el és… nem akarom. Ennyi. – Ez most komoly? – képed el rám nézve, én pedig sápadtan nézek rá – Meleg vagy?
Ijedten rázom meg a fejem. Nem, dehogy csak… belegondolok kicsit összeszoruló torokkal. Csak az ojabun kefélget úton-útfélen. Én meg az utóbbi időben jobban élvezem, mint kellene.
Mint a legutóbb, szabályosan… legyek már őszinte legalább magamhoz, rohadtul élveztem azt a kis játékot a kimonóban… kacér volt, játékos.
Alig vagyok mellette, de már úgy viselkedek, mint valami rossz ribanc… megsemmisülve rogyok le az ágy szélére.
És ez? Miért gondolta egyáltalán, hogy ez jutalom? Meglepetés, az, de egyáltalán nem a jó értelemben!
- Minden rendben? – ül le mellém szegény lány, én pedig megrebbenek a hangjára és lassan megrázom a fejem. Előveszem a füzetem és a meglepett pillantását figyelve leírok valamit. Meglepve kerekednek el a szemei, miközben rám néz.
Nos, Sonozaki-sama azt mondta, azt csinálok vele, amit akarok.
***
Talán több, mint másfél óra is eltelt, nem figyeltük. Kellemesen eltöltöttük az időt, Yukio nagyon kedves, bár kicsit furcsállotta… Mesélt, hogy hogy jutott ide. Ami fizetést itt kap, hazaadja… önszántából van itt. Pincérkedik, de ha egy kliens többet akar, gond nélkül elmegy, az hatalmas plusz jattot jelent, amivel ki tudja segíteni a családját… nem mellesleg nem szégyelli, élvezi is. Biccentek, hogy akkor végül is rendben van, ha ő elégedett… Hallom kintről a hangokat, felállok, Ő pedig felül és összehúzza a vállán a könnyű köntöst. Felállok és összecsukom a kis füzetem és elteszem a zakóm belső zsebébe.
Ahogy kinyílik az ajtó, Ranmaru lép be, kissé komorabb pillantással, ami még inkább sötétedik, ahogy megpillantja, hogy mind a ketten öltözködünk.
- Indulunk – morog, valami villan a szemében, miközben fel lépek. Csak nézi szegény lányt, gyilkos pillantással, én pedig ahogy kisétálok mellette, megsimítom a mellkasát és megigazítva a gallérját érezhetően visszacsúsztatom az ezüst csomagocskát a zsebébe. Rámosolygok és kisétálok mellette.
Az az arc, az a meghökkenés, ahogy utánam néz… Kimegyünk, vissza, az autóhoz. Mielőtt kilépnék a szórakozóhelyről, egy fájdalmas pillantást vetek vissza: az embertömeg fején át a hatalmas, aprólékos munkára, arra a freskóra, amit én csináltam. Ez volt az utolsó, szabadon készített munkám… megfordulok és önként, még a figyelmezetés előtt Ranmaru után futok, beülök mellé az autóba.
- Mi volt ez az egész? – kérdezi, de nem néz rám. A hangja furcsa, nem tudom hová tenni. Nem mondanám mérgesnek, bár bosszús, mintha meg lenne zavarodva. Előkapom a füzetet, hajtok egy teljesen üres lapra.
„Nem sikerült mindent elintézni? Bosszúsnak tűnik, Sonozaki-sama”
- Nem feküdtél le a lánnyal, igaz? – néz rám, figyelmen kívül hagyva a kérdésem. Halványan, kedvesen rámosolygok és megrázom a fejem. Természetesen nem.
Valahogy olyan érzésem van, hogy Sonozaki-sama nem tudja teljesen racionálni, hogy mit is érez sok tekintetben, és rosszul fejezi ki… kivéve a dühöt és az elégedetlenséget. Így nevelték. De próbálkozik! – Akkor? Mi volt ez az egész?!
„Azt mondta, azt csinálok, amit akarok” – írom, és visszahajtok a füzetben. Megmutatom a rajzot, az egyik gyönyörűen kidolgozottat a lányról, és a megannyi skiccet ahogy nevet, hátratúrja a haját… olyan arcok, amelyek inkább illenek egy boldog, fiatal tinédzserlányhoz, mint egy kurtizánhoz. Mosolyog, szélesen, boldogan.
- És te… rajzoltál? – néz rám, az arcán a totális, felfoghatatlan értetlenség. Boldogan rámosolygok, becsukva a füzetet és hátradőlve kinézek az ablakon.
***
Este persze nem volt olyan egyszerű, sőt… nem sokkal azután, hogy hazaértünk, kihagyva a vacsorát küldött fel a szobájába, de ő csak jóval később érkezett meg. Az arca… olyan kiismerhetetlen.
Valami baj lehet?
Semmit se mondva döntött le az ágyra, nem figyelt az arcomra, hogyha megsimítottam, birtokló volt, lefogta a kezeim… a délutáni hangulatnak nyoma sem volt. Harapott, húzott és markolt, ismét éreztem azt a metsző, hideg fájdalmat és az utána levő megalázottság érzését, amelyet már kezdtem eltemetni, de ezek után… nem tudom, mit gondoljak. Aggódva öltöztem vissza, majd visszaküldött a szobámba.
Idegesen rágom az ajkaim, miközben letusolok és eldőlök az ágyon. A falon levő órára pillantok; lassan éjfél. Lassan Az a nap lesz.
Figyelem, ahogy a mutató átbillen és elkezdődik az új nap. Felvéve a füzetet nyitok új oldalt és egy ceruzával firkálgatok, szisszenve feljebb húzva a lábaim. Oda se nézve húzom a csíkokat, de az agyam pörög. Azt hittem, van némi reményem, hogy jó is lehet az egész végkifejlete. De nem… mintha… nem, csak túlpörgök. Nem. Biztos minden rendben.
Elgondolkodva hunyom le a szemem. Csak akkor csinálja… hátulról, ha nem akarja látni az arcom. Ha nem akarja látni, hogy szenvedek, amikor így csinálja, akkor fáj. telesikíthatom a párnát, hánykolódni nem merek, csak nyelem a könnyeim és a hangjaim, megint, mint a legelején. Nem értem, mit rontottam el?
Jaj, csak legyen minden rendben…
***
Így is térek magamhoz, eldőlve az ágyon, takaró nélkül, a kezemben még a füzet. Kinyílt szemmel meredek a plafonra, óvatosan mozdulva. Fájok…
Tényleg. Ma van.
Ma van a születésnapom.
Az otthonban ilyenkor minden ment tovább rendesen, de este jó volt. A gyerekek közösen sütöttek valami finomat, néha torta formája is volt, együtt ettük meg, filmet néztünk… Később kimentem a barátaimmal, vagy a csapat megünnepelte. De nem ez volt a lényeg, hanem hogy emlékeztek rá, volt kivel együtt töltenem, akiknek fontos vagyok.
Sok fotó készült olyankor, majomkodtunk, jó volt… összecsukom a füzetet egy futó pillantást vetve a skiccre.
Pár alak széles, boldog mosollyal átkarolja egymás vállát, a fejükön a csúcsos sipka, előttük egy torta, pár gyertyával. Sóhajtva készülök, magamra és a vállamon levő lila és harapott sebekre nézve, megmosom az arcom.
Boldog szülinapot, Kou. Isten éltessen.
***
Reggelihez vékony bézs vászonnadrágot vettem fel, fehér inggel, csendesen és a szokásosnál is kevesebbet csipegetve az egyik mézes kalácsból. Ranmaru a megszokottnál is csendesebb… aggódom, hogy Kenichi csinált valamit, vagy az a furcsa másik…
Zörög az újságja, oldalra pillantok rá, és előrébb hajolva nézem meg az egyik cikket és lelkesen hajolok előre, picit előre simítva hogy el tudjam olvasni.
A csapatom! Hát a múltkori fellépés után tényleg sikerült nekik, befutottak, fel fognak lépni és benne vannak az újságban!
Aztán hirtelen realizálom, hogy basszus. Felpillantok és picit elsápadva nézek Kígyó úrra, lassan visszaereszkedve a székre.
- Mi olyan egetverően izgalmas? – csukja össze, megnézve a kérdéses cikket. Felnéz és lassan elmosolyodik. – Azt írja, ma este fellépnek egy versenyen…
A hangsúlyra meglepetten nézek rá, izgatottan. Menjünk el megnézni, kérlek, elmehetünk, kérlek, kérlek… lehet?
Szélesebben mosolyog az arckifejezésemen, összehajtva az újságot.
- Estére egy tárgyalásra megyek, szóval szépen öltözz fel. Valami szexisbe – csippenti meg az állam és durván megcsókol. Megsemmisülten hajtom le a fejem, biccentve, idegesen rágcsálva az ajkam.
Direkt csinálta. Valamiért büntetni akar, de mi rosszat tettem?
Meg akarom nézni a fiúkat. A többieket, a barátaimat. Csak egy pillanatra. A barátaimmal akarom tölteni a születésnapomat…
- Egy szót se akarok hallani erről a marhaságról – néz rám, miközben feláll. – Megértetted?
Lehajtott fejjel biccentek. Ő távozik, én pedig ott maradok, remegő kézzel babrálom a villát. Fogalmam sincs, mi rosszat tettem, amiért így viselkedik…
Sóhajtva dőlök hátra a széken, de meg is bánom, mert végigfut rajtam a tegnap esti fájdalom maradéka. Eltolom magamról a tányért, és lehunyva a szemem fojtom vissza makacsul a könnyeket, keresztbe fonva magamon a karjaim ölelem át magam, hogy megnyugodjak. Nem lesz semmi baj, semmi baj.
Visszavonulok a szobámba, figyelve a mozdulataimra, kímélve a meggyötört testem. Ma szóba se jöhet a mozgás, mint feszültség levezetés, ülni elég kényelmetlen, fekve mit tudnék csinálni? És közben szétvetnek a gondolatok, az aggodalom és a jeges félelem.
Marad a rajz, az egyszerű ceruza, hát leülök óvatosan, elbújva az ágy oldalánál pár párnával körbevéve magam, az ajtótól távol eső helyen, pár pillanatig meredten nézem a lemeszelt falat. Alatta vannak a felhőim… a napsütés, a fény. Rajzolok a kis füzetembe, egy alakot, elmosódva, de csak mint torzóként dől valaki vállára, aki hátulról karolja át a mellkasát, megtartva a széttépett fiút. Se keze, se lába, az arca fájdalmasan hanyatlik a nő vállára, akinek fülig metszett szája torz mosolyba fordul, kivillannak a vértől mocskos fogai, mégis gyengésen tartja a már-már halottat a karjai között, magához ölelve, mint valami törékeny kincset. A pucér teste átkarolja a szaténos anyag, amelyet fekete vérfoltok mocskolnak…
***
Ebédre nem jönnek értem, de nincs is étvágyam, rajzolok, majd átballagva a könyvtárba veszek le egy könyvet és az asztal alá mászok pár párnával, hasra fekszek és így olvasok. Nem tudom, találomra vettem le egyet, de kiderült, hogy egy viszonylag bibliográfia jellegű dolog a jakuzák családjának felépítésével és rövid, velős történelem, a manuál és a how-to-make. Érdekes… figyelem a képeket, a tetoválások mintáit, a hozzájuk tartozó történeteket, és néha felpillantok az órára.
Lassan véget ér a szülinapom. Lassan eljön az idő, amikor el kéne indulni, hogy időben odaérjek a fellépésre, de csalódottan sóhajtva fordulok vissza a könyv felé.
Aztán elmúlik az idő, keserűen hunyom le a szemeim, már a könyvre se tudok figyelni, a karjaimra hajtom a homlokom. Most kezdődik a verseny. De ügyesek, biztos győznek.
Aztán véget ér.
Aztán Takashi-sama jön be, hogy a vacsora nemsokára tálalva van, nem ártana elkezdenek készülődni. Visszatéve a holmikat ahogy találtam megyek ki mellette, mintegy megrogyva a keserűségtől. Nem vártam hogy tudja, mikor van a születésnapom, vagy bármit. Nem várok tőle semmit, még a vezetéknevem sem tudja, szerintem… nem is tudom, miért bánt, főleg a tegnapi után, mit vártam?
Letusolok gyorsan, rendberázom a hajam és egy sötét nadrágot veszek fel egy világos vászoninggel, rávéve egy szép, sötét mellényt, majd Takashi után lesietek. Engedelmesen hajolok meg, mikor belépek az étkezőbe, de nem nézek senkire, helyet foglalok. Már mindenki ott van, kivéve Kenichit. Tényleg, őt az utóbbi időben nem láttam a házban.
Maka-sama és Kígyó úr beszélgetnek, én pedig csendesen, sápadtan csipegetek. Nincs étvágyam, inkább csak a teám iszom.
- Kou! – néz rám Sonozaki-sama, én pedig engedelmesen felé fordulok, mozdulatlan arccal. pedig tisztában vagyok vele, hogy bármennyire is pocsékul érzem magam, valószínűleg a ma esti program után még lesz dolgom. – Így akarsz jönni? – mér végig, én pedig zavartan nézek végig magamon. Egyszerű és elegáns, nem értem, mi a gond. Lassan vezeti végig rajtam a szemeit, én pedig lesütöm a pillantásom.
Nem tudom, mit rontottam el megint.
- Igazán jól nézel ki – dicsér meg Maka-sama, én pedig köszönetképpen meghajtom a fejem. Nagyon kedves.
- Túl egyszerű – mondja Kígyó úr.
- Nem kell mindent túlbonyolítani, Ranmaru – néz rá, finoman kortyolva a teájába. Meglepve nézek a nőre, aki rám mosolyog – Néha az apró dolgoknak van a legnagyobb jelentősége és az egyszerű a szép.
Hálásan rámosolygok a nőre, jóleső melegséggel a mellkasomban, de Ranmaru rám villantja jeges, szürke szemeit.
- Vacsora után öltözz át.
Megsemmisülten hajtom a fejem, biccentve. Már a teához sincs meg a szám íze.
Sonozaki Ranmaru
- Ismételje meg Kitagawa, mert félek, nem hallottam jól.
- So-sonozaki Kenichi-san elvitt egymillió amerikai dollárt a hamisított bankókból. – nyögi ki a klub igazgatója, aki valójában azért is felügyel, hogy a hamisított dollár biztonságban gyártódhasson.
- Mi az, hogy elvitt? – a hangom halk, de annál vészjóslóbb. – Adtam én arra engedélyt, hogy bárki hozzányúljon ahhoz a pénzhez?
- N-em, de Kenichi-san az ön testvére és… megfenyegetett mindenkit, hogyha akadályozzuk őt, akkor önnel kell számolnunk. – magyarázkodik.
Jól is teszi, mert pillanatnyilag egy golyót érdemel a szemem közé, az ostoba.
- A senki, az azt jelenti, hogy senki! – azt hiszem keresnem kell ide egy hatékonyabb vezetőt. – Ha Kenichi még egyszer idejön és akadékoskodik, bárki, ismétlem bárki… - nézek a biztonsági emberekre - … lelőheti. Nem lesznek következményei. Kenich megszegte a szabályaimat, nem követte a parancsaimat, ezért mint a család feje kitagadtam a Sonozaki családból. – ezt csak a yakuza gyűlésen akartam hivatalosan bejelenteni, de úgy tűnik az későn van.
Döbbenten bámulnak rám, mint tudják milyen a bátyám, de azt is, hogy számomra a család szent. A bátyám viszont semmibe vette a családot azzal, hogy olyasmibe kezdett amivel még a saját fejére is szégyent hoz.
- Értettük Sonozaki-sama!
- Ajánlom is. Maga meg… - fordulok Kitagawa felé - … kezdjen hozzá a hiányzó összeg legyártatásához, mert két nap múlva az első csomag Amerikába repül. És ne merészeljen még egy hibát elkövetni, vagy tudja mi vár önre! – most is csak azért kegyelmezek meg neki, mert az én hibám, hogy nem szóltam a bátyámról és igazságtalanul nem adok büntetést.
Meghajol, bár nem kerüli el a figyelmem a kezei remegés. A pénznyomda üzemeltetése nem kíván sok helyet, míg csak egy gép van bekapcsolva, de nagy diszkréciót igényel. A páncélteremben több kötegnyit dollár áll már a kért összeg háromnegyede a többi a pedig hamarosan elkészül. A bankókat csak mágneses ellenőrzés során lehet majd leleplezni, de addig is tökéletesen megfelelnek. A kaszinóban ahol forgalmazni fogják, senki sem fogja ellenőrizni, hogy hamis vagy sem. Kenichi húzása miatt viszont lehet, hogy egy napot csúszni fog a szállítmány és az nem jó, mivel már kész volt a terv a biztonságos elszállításához.
Komoran nézek végig az elkészül csomagokon, gyűlölöm mikor meg kell másítanom a szavam ezért dolgozzanak inkább egész éjjel ha kell, de legyen meg a hiányzó millió.
- Sonozaki-sama, önt keresik telefonon. – Katou felém nyújtja a mobilt. Én nem szeretem magamnál tartani.
Elveszem tőle, de ahogy beleszólok, meglepetésemre nem japán, hanem francia szavakat hallok. Az agyam azonnal átvált arra a nyelvre, két évig jártam ott gazdasági egyetemre, szóval tökéletesen beszélem a franciát.
- Sonozaki-sama, Charles Donat vagyok, emlékszik rám?
Ismerős hang és név. Visszapörgetve az emlékeim pedig fel is fedezem honnan. A francia maffia egyik embere. Nem üzleteltem vele annak idején, mert főként heroinban utazik, ami agy halottat csinál az emberekből. Úgy tartja a nőket a bordélyházában, mint valami ide-oda pakolható babákat és ha elkapnak valami nemi betegséget, már haszontalanok. Undorító.
- Igen, de a véleményem még azóta sem változott. – nem kívánok belefolyni a heroin üzletbe. Az ópium és a kokain bőven megfelel.
Halk nevetés – Most nem emiatt hívtam fel. Lenne egy új és sokkal nagyobb hasznot hozó ajánlatom.
- És mi lenne az?
- Euro. A forrásaim szerint igen jól el tudná látni a kasszámat, természetesen busás haszonnal.
Hm… euro hamisítás? Nem fogtunk bele, mert nem kellett, de az eurónak valóban nagy az árfolyama.
- Hallgatom.
- Nos, a nyomólemezeket átadom önnek természetesen. Megegyezhetünk az osztalékban, de jelenleg ötvenmillió euróra tartanánk igényét. Ezeket majd pénzváltókban forgalmaznánk főleg turisták korében, vagy esetlek az én üzleteimben is. – sorolja, én pedig azonnal végiggondolok mindent.
- A részleteket személyesen szeretem megtárgyalni.
- Lenne rá lehetőség, hogy itt Párizsban találkozzunk? Bizonyos rendőrségi ügyek miatt jelenleg nem hagyhatom el az országot.
Van képe azt kérni, hogy én menjek hozzá? Az ajánlata tetszik, de nem egy házhoz rendelhető kifutófiú vagyok, és ha annak néz nem is fog sokáig élni.
- Majd telefonon tájékoztatom, de most nem tudok biztosat mondani. – jegyzem meg hidegen. Nekem is vannak kötelezettségeim.
- Köszönöm, hogy meghallgatott Sonozaki-sama és várom a hívását!
Gyűlölöm ezt a mézesmázos hangot, holott valószínűleg egyáltalán nem érdekli, hogy hogyan érintenek a tiszteletlen kérései! Kinyomom a telefont, majd visszaadom Katou-nak, aki el is teszi.
Magamban forrongva gondolkodom egy darabig, de most túl feszült és ideges vagyok, hogy objektív döntést hozhassak. És tudom is mi, vagyis… ki kell nekem ahhoz, hogy lenyugodjak. Az én kiscicám kielégült arca pont megfelelő lesz. Remélem már végeztek, végül is még több időt is kapott, mint terveztem.
Felmegyek az emeletre a külön szobám felé, majd egyszerűen csak belépek.
Őszintén szólva másra számítottam, mint ami fogad. Nem érzek ezzel kapcsolatban semmit, talán csak bosszúságot, mert Kou már megint nem azt tette, amit vártam, de talán az még inkább bosszant, hogy az ajándékát sem értékeli valamint, hogy már megint nem értem mit miért csinál. Azt mondta tetszett neki ez a lány, akkor miért van mindkettőjükön ruha?
- Indulunk – mordulok rá, ahogy felém lép. A ribancra pillantok, aki szép summát kapott azért, hogy bármilyen módon a kedvére tegyen, hogy bevezesse abba, hogyan kell egy nővel szexelni, ez a hülye kurva meg mit csinál…?!
Még mielőtt komolyabban feldühíteném magam Kou ellép mellettem és a mellkasomra simít, majd érzem, hogy a zsebembe csúsztat valamit. Mosolyog.
De mi a francért mikor nem csinált semmit? Mégis milyen ajándékot vegyek neki, mikor egy gyönyörű nő sem felelt meg?! Talán nem elég drága az ízlésének?!
A kocsiig nem is beszélünk, de amint beülünk rögtön kérdőre vonom.
- Mi volt ez az egész? – ha megmondja, hogy nem tetszik neki ez a lány, akkor hozatok másikat. De ha még azt sem értékeli mikor a kedvére akarok tenni engedményekkel és ajándékokkal – amiket az eddigi kurváim sosem kaptak – akkor többé nem kap tőlem semmit.
„Nem sikerült mindent elintézni? Bosszúsnak tűnik, Sonozaki-sama” – tolja elém a füzetet.
- Nem feküdtél le a lánnyal, igaz? – ránézek, ő pedig mosolyog, mint aki nem érzékeli a jelenlegi hangulatom. Egy cseppet sem vagyok rózsás kedvemben. Nemet int. – Akkor? Mi volt ez az egész?!
„Azt mondta, azt csinálok, amit akarok” – mutatja a papírt.
Utálom, ha kiforgatják a szavaimat és őszintén vissza kell fognom maga, hogy ne kapjon egy óriási pofont a szemtelenségért, de amint elém tolja a lányról készült rajzokat, rádöbbenek, hogy nem gúnyolódik, hanem valóban máskép értelmezte a szavaim.
- És te… rajzoltál? – bólint.
Valami nagyon furcsa van ebben a kölyökben.
***
Hazafelé folyamatosan a történteken gondolkodtam, rágódtam, de csak azt értem el vele, hogy tejesen összezavart és felbosszantott. A feszültséget pedig a legjobban a szexel lehet levezetni.
A vacsorát kihagyva a szobámba rendeltem, de nem mentem rögtön utána, mert még mindig haragszom rá, amiért nem fogadta el amit kapott, meg sem köszönte. Ingert érzek arra, hogy megüssem, de mégsem akarom bántani. A többi kurvámat egyszerűen felpofoztam, vagy szadista módon kínoztam őket, míg az ájulásig nem bőgték magukat. Mikor azonban jön a késztetés, hogy Kou-t is büntessem meg, eszembe jut a ma reggel, mikor bújós, elégedett kiscicaként simult hozzám, mosolygott, megcsókolt, ahogy együtt fürödtünk… ahogy masszázzsal nyugtatott le, majd utána az érzéki játékunk és egyszerűen nem akartam már bántani.
Arra viszont képtelen voltam, hogy gyengéden tegyem a magamévá, ahogy az utóbbi alkalmakkor, mert most nem olyan volt, mint akkor. Amikor felmentem, csak nézett rám, majd amikor levetkőztem és ráparancsoltam, hogy vegye le a ruháit, nem mosolygott, mint délután hanem félelem volt a szemeiben.
Az pedig borzasztóan feldühített.
Nem vertem meg, nem aláztam meg, nem úgy bánok vele, mint egy utolsó értéktelen kurvával, hanem mint egy szeretővel, és ezt kapom?! Ha nem veszek neki drága holmikat, vagy nem alakul minden a kedve szerint már a mosolyát és a csókjait is megvontja tőlem?!
Engem senki sem irányíthat, nem fog bolondot csinálni belőlem és ha ezt akarja, akkor minden visszatér a normális jól bevált szokásokhoz. Ha kell még nyakörvet és pórázt is szerzek neki és tényleg olyan lesz, mint egy pénzért vásárolt pet.
***
A komor hangulatom másnap is kitart. Végzem a feladataim, igazgatom a cégem, békét teremtek a yakuza bérgyilkosok között, de mindezt teljesn hidegen és közömbösen. Még a szokásosnál is. Kout nem viszem magammal sehová.
Reggel egyedül ébredtem és már attól bosszús lettem, hogy a meleg test hiánya csalódottságot kelt bennem. Az éjjel visszazavartan a szobájába, hagy tapasztalja csak meg, milyen ha valóban egy koszos kurvának nézem, aki pótolható. Neki nem számított semmi amit kapott, de talán ha elveszíti őket, akkor majd rájön mennyit adtam és értékeli.
Ugyanúgy dugtam meg mint mikor büntettem, csak most kötelek nélkül. Nem élvezte, sőt… halottam a fájdalmas nyögéseit, a kis sikolyait, amik régen tetszettek volna, de most feldühítettek, mert azt juttatták eszembe miért bánok így vele, ahelyett hogy egy fülledt, forró éjszakát élnénk meg. Nem hagytam abba, még akkor sem mikor az arcomra, karomra simított, hogy nyugtasson, vagy magára vonja a figyelmem.
Ezt akartad nem? Visszautasítod amit kapsz, akkor most majd nem lesz semmid…
A reggeli fagyos hangulatát az étkezőben az újsággal ütöm el. Ha együtt eszünk többé nem megyünk a kertbe. Ki sem teheti többé oda a lábát.
Az újság kirepül a kezemből, döbbenten pillatok rá, mivel ő ragadta el, de rám sem figyelve bőszen olvas valamit.
- Mi olyan egetverően izgalmas? – kérdezem jeges hangon, bár kíváncsi vagyok, hisz izgatottan ficereg a székén. Elveszem és elmosolyogom a kép láttán. Tehát ezért… – Azt írja, ma este fellépnek egy versenyen…
Rápillantok, a szemei valósággal könyörögnek, imádkoznak azért, hogy engedjem el oda. Azt hiszem ennél több érzelmet még nem láttam egy pillantásban. De miért is engedném el, ha nem értékeli az ajándékaimat? Csak akkor kedveskedik, ha olyasmit kap ami drága és tetszik neki. Mint egy számító kurva.
- Estére egy tárgyalásra megyek, szóval szépen öltözz fel. Valami szexisbe – mosolygok rá kegyetlenül, de cseppet sem esik jól, ahogy a fájdalom átveszi az izgatottság helyét a teaszín szemekben. Sokkal gyönyörűbb mikor mosolyog.
Elkapom az állát és magamhoz húzom egy csókra, de nem viszonozza.
Most még csak rám sem hajlandó nézni. Ch… duzzog, mert nem kapa meg amit akart.
- Egy szót se akarok hallani erről a marhaságról. Megértetted?
Lehajtja a fejét és biccent, majd egy szó nélkül ott hagyom.
Most pedig itt ülök egyedül az irodámban és viszketnek az ujjaim, hogy a puha tincseibe simítsak, de nincs itt. Fenébe vele!
Vacsorára megyek csak haza, hisz még át kell öltöznöm mielőtt a yakuza tárgyalásra mennék. Ez amolyan hónapos elszámolás ha úgy tetszik, de a tárgyalás után mindig van egy party, amit mindig más szervez.
Már az asztalnál ülök, beavatom anyámat a francia maffia ajánlatába és ő is jó üzletnek tartja, ahogy én is. Tulajdonképpen most hogy elült a haragom egész jó az időzítés, hogy Franciaországba utazzak. Régen voltam ott, sőt, régen utaztam bárhová, ami nem munka volt. Azt hiszem egy hetet ott tölthetnék a tengerparti házamban. Egy kis kikapcsolódás jól jönne. Már csak azt nem tudom, mi legyen Kou-val.
Megérkezik végre, de látványosan kerüli a pillantásom, mint amikor először találkoztunk. Bosszantó. És mi van rajta? Úgy néz ki, mint egy irodai könyvelő és nem mint egy érzéki szerető!
- Kou! Így akarsz jönni? – végignéz magán, majd lesüti a szemeit.
- Igazán jól nézel ki – szól közbe anyám. Nem kellene pátyolgatnia, mert ez a kis dög épp úgy kihasználja, mint bármelyik kurva.
- Túl egyszerű – így biztos nem jön.
- Nem kell mindent túlbonyolítani, Ranmaru. Néha az apró dolgoknak van a legnagyobb jelentősége és az egyszerű a szép.
Kou rámosolyog, mintha szándékosan fel akarna dühíteni. Azt akarja talán elérni, hogy anyám kedvelje és meglegyen mindene? Csak szeretné…
- Vacsora után öltözz át. – lefagy az arcáról a mosoly, de szerencséjére engedelmesen biccent.
Nyugodtan fogyasztom el a vacsorát, érdektelenül pillantva az ő majdnem érintetlen tányérjára. Elmondtam a szabályokat, megmutattam a következményeket. Ha észreveszem, hogy lefogyott, azt nem ússza meg.
- Ha nem eszel, akkor menj és öltözz át valami kihívóbba. – utasítom, mikor egy ideje csak bámul maga elé.
Feláll, meghajol és elsiet.
- Ranmaru… miért vagy most vele ilyen kegyetlen?
Homlokráncolva pillantok anyámra, nem szokta védeni, vagy figyelembe venni az ágyasaimat. – Kegyetlen? Az lennék?
- Tegnap, még mosolygott az ebédnél. Annak ellenére, hogy akarata ellenére van itt és miért, nekem úgy tűnt valamennyire boldog volt. – mondja nyugodt hangon.
Elgondolkodom, lehet hogy annak tűnt, de szerintem nem. Megjátszotta… mert akkor megkapja amit akart. És meg is lett az eredménye nem?
Megengedtem neki, hogy szabadon mozogjon a házban, nem hurcolom magammal az irodába, nem kell olyan ruhát hordania ami kényelmetlen neki. Ha ezeket az engedményeket, kiváltságokat nem képes értékelni akkor megvonom tőle.
- Ne higgy annak amit utat. Egy számító kis kurva akárhonnan nézem.
- Ne, vedd sértésnek fiam, de szerintem most tévedsz.
Ritkán szólít fiamnak, vicces, de a felelősség súlyától és a kimértség miatt, amivel viseltet irántam, néha megfeledkezem arról, hogy ő az anyám.
- Az ojabunnak mindig igaza van. – ezt még apám mondta.
- De Ranmaru tévedhet. – halványan mosolyog, majd feláll. – Jó éjszakát, vigyázz magadra!
- Jó éjt! – motyogom, még mindig azt fontolgatva amit mondott.
Mikor Kou megjelenik már nem foglalkozom ezzel többé. Egyszerűen zavar, hogy olyan mint egy bábu. Nem mosolyog, nem jön közelebb parancs nélkül, nem néz a szemembe.
- Szálj be a kocsiba! – utasítom hidegen, majd a dolgozószobámba megyek az aktatáskámért és persze az ilyen alkalmakkor elmaradhatatlan fegyverért.
***
A piroslámpás negyedben nyüzsögnek az emberek. Részegek támolyognak olcsó prostituáltakkal, a sikátorban éppen leszopnak valakit. Ez mindennapos látvány errefelé. A gyűlés egy bordélyházban lesz, amit az egyik yakuza tag üzemeltet. El tudom képzelni milyen party-t rendez itt, de talán kikapcsolódhatok egy picit.
Kou mellettem gubbaszt, nem is foglalkozom vele, nem is kellett volna elhoznom. Minek? Hogy üljön és bámuljon kifelé míg nem parancsolok valamit? Most ebben semmi örömömet nem lelem.
- Figyelj rám! – megteszi – Ma este kicsit mások a szabályok, mint általában. Ha bárki hozzád ér hagyod. Nem ellenkezel, nem taszítod el, hanem hagyod neki. – elkerekednek a szemei, de folytatom – Szobára nem mész senkivel, ha valaki azt akarja odajössz hozzám és kész. Bármit kérek, azonnal megteszed és bármi is történek, nem futsz el, nem is reagálsz. Világos?
Rémült kis tekintet, de ma rá sem vonatkoznak különb szabályok, mint egy közönséges ágymelegítőre. Megmondta, most azt kapja amit kiérdemelt magnak a hálátlanságával.
Kiszállok és bemegyek a nagy épültbe, négy testőr kíséretében, ahogy szokás. Odabent egy hosszú asztalnál a tizenegy yakuza vezér foglal helyett, saké-val a kezükben.
- Sonozaki-sama! – állnak fel egyszerre és mélyen meghajolnak, míg közelebb nem lépek.
- Te menj oda és várj, míg nem szólok. – súgom Kounak, és a vörös kanapé felé intek amin egy pórázt viselő fekete hajú fiú ül. Pusztán egy rövid kis bőrnadrág takarja. Csinos, finom falat.
- Üljetek le! – adok engedélyt, majd helyet foglalok az asztalfőn és töltenek saké-t. Megisszuk, utána pedig előveszem az aktatáskám. – Van néhány dolog, amik érintik a yakuza költségvetését és ezt meg kell beszélnünk. Van valaki, akinek mondandója van?
Körbenézek közöttük, majd az egyik ember feláll. Na, most jönnek azok a bizonyos bérgyilkos problémák…
Megbeszélünk mindent, aztán beszámolok az új üzleti tervekről amik az adott területeket érintik. Természetesen nekik csak jó, ha előnyös megállapodásokat kötök, mert a nyereségből nekik is jut.
- Akkor, most hogy lezártuk az üzletet, jöhetnek a lányaim és a fiaim. – vigyorog Junan, a bordély vezetője.
Tapsol egyet mire előjönne a szépen felöltöztetett prostik. Nekem nincs rájuk szükségem, inkább magamhoz intem Kou.
- Tölts egy kis saké-t!
Egy hagyományosnak mondható japán zene szól, vidám dallam amire a lerészegedő férfiak még táncolni is fognak. Én sosem innék többet a kelleténél, ha ők vesznek körül. Jobb ébernek maradni.
Játszani viszont szabad.
Belül gonosz mosolyra húzom az ajkaim, majd Kou sötétbarna ingéhez nyúlok és kipattintok egy gombot. Ezt még észre sem veszi, de a következőnél már hozzáérek a bőréhez és ám kapja a tekintetét. Nem mondok semmit csak fogva tartom a tekintetét, figyelem ahogy lassan félelem kúszik a megrökönyödöttség helyébe.
Miért is ne? Szépen mutatna úgy, mint az a pet. Csupán egy kis bőrnadrágba, ami alig takarja a fenekét.
Lesimítom a válláról az inget, közelebb hajolva beszívom az érzéki illatát, a bőre saját aromáját, ami keveredik a jázminnal. Ilyenkor mindig elmondom, hogy milyen finom illata van, de most nem mondom ki. A nadrágja gombjához nyúlok, pedzegetni kezdem az ujjaimmal, majd mikor ki akarom bújtatni a lyukból a csuklómra fog.
- Mi a gond kiscica? Nem akarod, hogy más is lásson? – kérdem érdektelenül a szemébe nézve, mire sápadtan megrázza a fejét. – Pedig fognak. – mosolygok rá elégedetten az arcát látva. – Jól megnézted azt a fiút, aki mellett ültél? Nos, ő egy igazi pet. Tényleg úgy van tartva, mint egy kisállat, még nyakörvet is kell hordania és a gazdája pórázon vezeti maga mellett.
Oldalra sandít, ahol még mindig ott ül az a fiú, de már a gazdája társaságában.
- Szerinted te is olyan vagy? – kár, hogy nem tud beszélni. Most igazán kíváncsi lennék a véleményére.
Kou fényévekre van egy pet szintjétől. Lehúzom a cipzárját is, éppen utasítanám, hogy álljon fel, de társaságunk akadt.
- Sonozaki-sama, milyen szépséget talált magának. – hízeleg Masashi, aki gondoskodik arról, hogy mindig legyen elég prostituált Tokióban.
- Masashi, ha jól látom bővült a kínálatod. – egy hűvös mosollyal a kanapén helyet foglaló petre bökök, úgy tudtam ilyesmivel nem kereskedik.
- Óh, örülök, hogy felfigyeltél rá. Két hete vettem egy aukción, csakis azért, hogy neked kedveskedjek vele. – vigyorog számítón.
Mint sokan, akik újonnan kerülnek magasra, ahogy ő is – még csak két hónapja kapott vezetői beosztást – gyakran azt hiszik, akkor juthatnak nagyobb haszonhoz, ha a kedvemre tesznek.
- Kitettél magadért, igazán gyönyörű fiú. – a márványos bőr, és a hosszú fekete haj, itt szinte klasszikus szépségnek számít. Nincs benne semmi különleges, egyszerűen csak gyönyörű. De nem szebb Kounál, mert ő sok tekintetben különleges. Viszont most haragszom rá és még unatkozok is. – Mi lenne, ha csatlakozna hozzánk?
Masashi persze rögtön int a fiúnak, hogy jöjjön ide és rögtön meg is teszi. A mellkasán és a nyakán nem látok nyomokat, vagyis vagy tényleg nekem tartogatta és nem nyúlt hozzá, vagy csak régen történt.
- Fordulj meg és húzd előre a hajad! – utasítom egy elégedett mosollyal, majd érdeklődve pillantok végig rajta. Tökéletes szépség. Megtartanám, de az a baj, hogy az előző ágyasom is hasonló volt. Nem jelentene semmi újdonságot és tulajdonképpen nem is akarok mást az ágyamba, csak a mellettem ülő szépséget, aki jelenleg mereven gubbaszt, kissé összehúzva magát. Zavarja, hogy félmeztelenül nézik. Masashi pedig felfalná a szemeivel, ha tehetné.
- Hogy hívnak?
- Han.
Egyszerű név. Valószínűleg kapta. – Ülj ide Han.
Egy kis játék nem lesz ellenemre. Kouhoz most nincs kedvem. Még mindig kívánom, de ha haragszom rá, akkor semmi kedvem hozzáérni, főleg ha csak húzódozna. Azzal még inkább feldühítene.
A szép kis pet az ölembe ül, illedelmesen lesütött szemekkel. Szépen betanították. Végigsimítok a hátán, le a csípőjéig… finom bőre van. Sajnos túl sok parfümöt locsoltak rá és elveszi a saját illatát.
- Sonozaki-sama, megengedi nekem, hogy körbevezessem a kedvencét, és… esetleg mutassak neki néhány dolgot?
A behízelgő mosolya, és a hangja az ami kiszakít a gondolataimból.
- Körbevezetné? – hát persze. Csak hozzá akar érni.
Koura emelem a tekintetem, aki ijedten néz rám, nem hajlandó a fiúra pillantani, csakis egyenesen rám. Nem szereti ha hozzáérnek, azt sem ha én simogatom… ha megtapasztalja milyen érzés mikor tényleg csak egy ágymelegítő, akkor visszakapom az engedelmes, mosolygós és bújós kiscicát?
- Miért is ne… - szólalok meg egy perc gondolkodás után - … Kou még nyilván nem járt bordélyban, igaz szépségem? – rámosolygok, figyelmen kívül hagyom a rémült tekintetét, majd megsimítom a fenekét. – Állj fel és menj szépen az úrral. Óh és Masashi… Kou néma.
Kuncogni kezd a szavaimon, majd átkarolja a derekát és magához rántja. Megszorítom a kicsi pet csípőjét, hogy ne lőjem le rögtön a férfit, aki a tulajdonomhoz ér, de visszafogom magam.
Én tettem ezt, és nem is másítom meg a döntésem. Tanulja meg értékelni a helyzetét és akkor nem kell elviselnie más férfi kezeit az enyémen kívül.
Kérlelő tekintettel visszapillant rám, az arca fal fehér. Helyes.
Visszahajolok Han-hoz, nem nézek többé Kou felé és próbálom más felé terelni a gondolataim fonalát, de nem megy. Folyton a lépcső felé pillantok ahol eltűntek, holott tudom hogy még nem jön vissza. Megparancsoltam neki, hogy ne ellenkezzen az érintések ellen, de nem többet. Annak ellenére, hogy Masashi új az ilyen gyűléseken, nyilván tájékoztatták már, hogy az ojabun nem szereti, sőt büntetni, ha az engedélye nélkül, vagy annak ellenére a szeretőihez érnek. Tulajdonképpen eddig még egy unott ágymelegítőt sem engedtem át senkinek. Persze azt nem hagynám, hogy más megdugja az én kiscicám, mert akkor meghalna az illető. Az az arca csak az enyém.
Hogy eltereljem a figyelmem Han ajkaira hajolok és lassan megcsókolom, most nem szenvedélyből, hanem inkább unaloműzés és szórakozás a cél. Szakértően viszonozza, még simogat is közben. Tényleg betanították.
Sokkal izgalmasabb Kouval, mert sosem tudhatnom, mitől milyen reakciót válthatok ki…
Telnek a percek, közben beszélgetésbe elegyedek az egyik legmegbízhatóbb emberemmel. Elkapták a tolvajt is, tehát a hangulatom javult valamicskét, de egyre gyakrabban pillantok a lépcső felé.
Mikor legközelebb az órára nézek, már majdnem huszonöt perc eltelt mióta elmentek. Hant leültettem magam mellé, pár csókot váltottunk csupán, de máshoz nem volt kedvem. Kou ízét akarom érezni a számban, a gyönyört látni az arcán, majd a kielégül mosolyát.
A beszélgetés, abban a perben megszűnik létezni mikor egy éles sikoltás hasít végig a házon. A hallottakra az emberek kuncogni vagy vigyorogni kezdenek, de nekem a legkevésbé sem mulatságos, hiszen felismertem a hangot.
- Majd később folytatjuk. – vetem oda a drogszállítónak, majd nagy léptekkel indulok meg az emelet felé.
Manabu Kou
Meredek magam elé. Összeszorult a torkom, egyre csak kattog az agyam, hogy vajon mi rosszat tettem?
Mondani nem mondtam semmit. Eddig… azt hittem, minden rendben van. Hogy jól csinálom, amit csinálok, hogy elégedett… délután még az volt…
Bánt. Ez a délután… ez erőszak volt. Megint. Bánt és hideg velem, megerőszakol, és nem tudom, miért…
Pedig minden ellenére, amit csinált… én már kezdtem reménykedni… nem is tudom, miben. Még azt is… élveztem ha vele vagyok, amikor Azt csináltuk, amikor rám nevetett és megsimogatott, amikor hevertünk az ágyon és hozzábújhattam.
Azt éreztem, hogy ő ragaszkodik hozzám. Neki kellek. Szeretek vele lenni.
Amikor a tenyerébe hajthattam az arcom.
Még annak ellenére is, hogy bántott, szerettem vele lenni, és már az boldoggá tett, amikor az én érintésemtől nyugodott meg… keserűen szorul össze a torkom, lejjebb hajtva a fejem. Megesküdtem, hogy nem fogok sírni, csak mert bánt, nem adom meg neki ezt az örömet. Most mégis jólesne.
- Ha nem eszel, akkor menj és öltözz át valami kihívóbba.
Felállok, meghajolok és távozok.
A szekrény előtt állok, de észre sem veszem, hogy meredek előre. Összeszorítom a szemei, megdörgölve. Át kell öltöznöm… leveszem az inget és a mellényt, kiveszek egy sötét aranybarna kasmíringet, betűröm, begombolom. leülök az ágy szélére, a tőle kapott füzetem borítóját simogatva. Egyszerű fekete.
Az oldalsó fiókba túrok, kivéve egy adag ragasztót. Ki kell adnom magamból, valahogy, mert most az egyszer kétségbeesett késztetést érzek arra, hogy ordítva essek a képének, rángatva kérjem szánom, sírva, hogy miért csinálja ezt velem. Mélyet lélegezve nyelem vissza a dolgot és előveszek egy tollat, kiírva magamból.
Hogy szeretek vele lenni, szeretem, amikor a mellkasára fektethetem a fejem, és a hajamba túrva alszik el. Amikor belecsókol a tenyerembe. Amikor fontosnak érezhetem magam valaki számára.
Pedig pont ő mondta, hogy a saját szüleimnek se kellettem. Kitettek, mert senkinek se kellek, csak neki. És most megbénít a félelem, hogy valami rosszat tettem, ami miatt már neki sem kellek…
Jólesik, hogy figyel rám, és nekem ennyi elég…
A teleírt, kesergő lapok szélét összekenem a ragasztóval és összeragasztom őket. Kitépni nem merem. De így nem tűnik fel majd, nem látszik. Lesimítom és összefogatom. Kicsit jobb… Végül ebben a füzetben már minden van. A nyomorom is belefér.
Visszasétálok az étkezőbe, de ahogy rám néz, az a hidegség a szeméből visszaszivárog a csontjaimba, lesápadva sütöm le a tekintetem. Nem néz rám elégedetten, nem mosolyog, nem biccent és nem hív magához. Csak utasít, hogy üljek a kocsiba.
Idegesen tördelem az ujjaim, a kis füzet a kabátom belső zsebében van. Nem nyúl hozzám, pedig máskor ilyenkor minimum a combomon a keze… ami zavarba hoz, de most hiányzik a tenyere, ahogy érzem a forróságot belőle.
Nem tudom, mi ütött belém. Bánt, elrabol, kínoz mentálisan és fizikailag. Megaláz. Mégis hiányzik, és ez a komor hangulat még rosszabb, mint amikor nevetett, az más volt… kitekintve az ablakon remegek meg, látva a környezetet. Jegesen feszül meg minden idegszálam. Ez egy bordélynegyed… azért hoz ide, mert… mert oda akar adni? Le akar adni egy ilyen helyen?
Hánynom kell, megszédülök a félelemtől. Nem, nem akarok, miért csinálja ezt velem, oda akar adni valakinek, valakiknek… miért akar tőlem megszabadulni?
Érzem, hogy lassan kezdek teljesen pánikba esni.
- Figyelj rám! – szól rám hűvösen. Mintha el is zöldülnék az idegességtől – Ma este kicsit másik a szabályok, mint általában. Ha bárki hozzád ér, hagyod. – lassan elzselésednek a csontjaim a rettegéstől. – Nem ellenkezel, nem taszítod el, hanem hagyod neki. Szobára nem mész senkivel, ha valaki mégis azt akarja, odajössz hozzám – rántja meg a vállát, mintha nem is lenne fontos. Pedig pár napja épp hogy meg akarta ölni Yoko-sant, csak mert anyaian megölelt… Levegőt sem tudok venni az idegességtől. – Bármit kérek, azonnal megteszed, és bármi történik, nem futsz el, nem is reagálsz. Világos?
Meg sem várja a válaszom, csak kiszáll az időközben megállt kocsiból. Mintha részeg lennék, magamon kívül, halottsápadtan megyek utána, gépiesen. Kinyújtom az ujjaim, hogy megfogjam a karját, hogy nem menjünk be, nem akarom, kérlek, ne csináld… de hátra se néz, ahogy halad, épp hogy kicsúszik az ujjaim közül. Megsemmisülten hajtom le a fejem.
Nem figyelek semmi másra, leülök, amikor és ahova utasít. Némán ülök, az ujjaim dörgölve idegesen, a levegőt lassan és felületesen kapkodom, még annyira tartva maga, hogy ne kapjak pánikrohamot.
Nem akarom, nem akarom, nem akarom! Lehunyom a szemem, felfelé emelve a tekintetem, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim.
***
Magához hív. Kitöltöm a poharába a sakét, kényszerítem magam, hogy ne remegjen a kezem és hogy nyugodtnak tűnjek. Nem akarom, hogy mérges legyen, nem akarok hibázni.
Csak akkor rezzenek fel ebben a magamra erőszakolt katatóniából, amikor megérzem a kezét a mellkasomhoz érni. Felgyulladt a remény, hogy megsimogat, hogy megenyhülten néz rám, de az a merev, hideg pillantás… lelassul a szívverésem. Ne… kérlek, ne!
Összeszorítom az arcom, ahogy lehúzza a vállamról az inget, megfeszülnek az izmaim. Mint a legelején, amikor rettegtem tőle, most csak attól félek, amit tesz. Nem tőle.
Elkapom a csuklójárt, amikor megérzem az ujjait a combomnál. Kérlek, kérem Sonozaki-sama…
- Mi a baj, kiscica? Nem akarod, hogy más is lásson? – gúnyolódik, én pedig sápadtan rázom meg a fejem. Remegő ujjaimmal szorítom a csuklóját. Mi rosszat tettem? – Pedig fognak.
Csak álmodom. Eddig azt hittem, az, hogy Kígyó úrhoz kerültem, már egy rémálom, de ez sokkal, sokkal rosszabb. Fel akarok ébredni belőle.
Úgy, hogy mellette fekszek és a nyakamba szuszog, mert még korán van és nem kell ébrednie…
- Jól megnézted azt a fiút, aki mellett ültél? Nos, ő egy igazi pet. Tényleg úgy van tartva, mint egy kisállat, még nyakörvet is kell hordania és a gazdája pórázon vezeti maga mellett. Szerinted te is olyan vagy? – szegezi nekem a kérdést. Megrándulok, amikor a cipzár halkan legörög.
- Sonozaki-sama, milyen szépséget talált magának. – hízeleg egy férfi. Lesütöm a szemem.
- Masashi, ha jól látom, bővült a kínálatod – néz a fiúra. Szinte szédülök. El akar cserélni. El akar adni, ennek a férfinak… álomvilágban éltem, hogy azt mertem remélni, számítok neki.
Megunt, nem kellek. Neki sem. A szüleimnek sem. Senkinek sem. Nem is figyelek arra, mit beszélnek, levegőt is elfelejtek venni. Ez egy rossz álom, egy lidércnyomás.
- Kitettél magadért, igazán gyönyörű fiú.
Taccs, belehasít a mellkasomba a fájdalom.
- Mi lenne, ha csatlakozna hozzánk? – nézi a fiút, én pedig dermedten ülök, az asztal lapjára meredve, de nem látok semmit. – Fordulj meg és húzd előre a hajad! Hogy hívnak?
- Han.
- Ülj ide, Han.
Tetszik neki. Jobban mint én. Egyre nehezebbnek érzem a mellkasomon a súlyt. Csak látom, de nem regisztrálom, hogy Han Kígyó úr ölébe ül, átkarolja a nyakát, ő pedig a hátát és a combját simogatja. Megszégyenülve ülök mellette, sápadtan. Lassan magamba roskadva.
- Sonozaki-sama, megengedi nekem, hogy körbevezessem a kedvencét és… esetleg mutassam neki néhány dolgot?
- Körbevezetné…?
Rákapom a tekintetem, kimeredt szemmel nézek az arcára. Ne adj oda neki, miért akarsz…
Mégis lecserél. Keserűen szorítom össze a szám. Nem lehettem túl izgalmas és hasznos. Kérlek ne…
- Miért is ne – durr, verbális, megalázó pofon. Ennyi voltam? Még az árvaházban is tovább húztam… - Kou még nyilván nem járt bordélyban, igaz szépségem? Állj fel és menj szépen az úrral. Oh, és Masashi – néz a férfire, nekem pedig annyira remeg a kezem, hogy alig tudom visszagombolni az ingem. – Kou néma.
Könyörgő nyikkanás csúszik ki az ajkaim közül, már ott tartok, hogy elkapom a kezét és könyörgök neki, hogy ne küldjön el, nem akarok elmenni ezzel az alakkal!
De Masashi magához ránt, a derekam cirógatja, és kitol. De Kígyó úr csak nézi, merev arccal, semmi könyörület, ujjaival Han derekát öleli.
Elhagy minden remény. Ennyi volt, elcserélt valakire, aki jobb nálam. Aki jobban tudja, hogy mit szeret, mivel tudná boldoggá tenni, mitől lesz Sonozaki-sama elégedett. Mielőtt Msashi eltol a lépcsőfordulóban, még látom, hogy Kígyó úr lehúzza magához a fiú fejét, és hiába az annak előrehulló hajtincsei, látom, hogy megcsókolja.
Megcsókolja.
Elönti a szemem a könny és előre fordulok.
- Tetszeni fog neked – csúszik a férfi izzadt tenyere a csípőmről lassan lefelé, én pedig megremegek, erőtlenül biccentve. Persze.
Megcsókolta.
Senkinek sem kellek. Pedig azt mondta, hogy szép vagyok, hogy kellek neki. Hogy különlegesnek tart. Masashi visz, mond valamit, én pedig csak biccentek mindig, ha a hangsúlya kérdő volt. Nem regisztrálom, nem figyelek semmire. Csak álmodom. Csak álmodni akarom! Folyosó, folyosó, ajtó, ajtó, emberek. Lányok, nők, kihívó ruhában, meztelenül. Fiúk, férfiak. Öltönyök, munkaruhák, meztelenség, bőr. Vörös, kandeláberek. Elegancia.
Szoba. Megrebbenek, amikor megérzem Masashi ajkait a nyakamon, ahogy nyálas csókot próbál nyomni rá, de ijedten elugrok. Ne nyúljon hozzám!
De ha Kígyó úr nekiadott… de nem, ha ő is rám mászik, ha muszáj eltűrnöm, ha ő is fájdalmat okoz és megerőszakol…
Utána beleülök egy kád vízbe és végre lesz elég bátorságom felmetélni az ereim. Meg fogom érdemelni azt a kis békét.
Nem! Elkapja a kezem és magához húzna, kiabál valamit, de felkiáltva kapok az arca felé; reccsen az ingem, a fél vállamról le is szakad, talán csak a nadrágöv meg két gomb tartja meg.
A körmeim pedig elkapják az arcát, végigkarmolva. Zihálva nézek rá, űzött vadként perzselő szemekkel hátrálok el tőle, de elkapja a kezem.
- Te mocskos kis kurva, mégis mit képzelsz? – vág arcon tiszta erőből. Nyögve eset le, de nem engedi, a karom fájdalmasan kicsavarodik, felkiáltok, amikor hallom, hogy roppan a csont. Nagyon fáj, sötét foltok ugrálnak a szemem előtt. Küzdök, hogy magamnál maradjak… - Sonozaki-sama imádja az engedelmességet, de téged talán nem volt kedve betörni. És megunta. Hanért cserébe… teszek neki egy szívességet, megmutatom, milyen jó dolgod volt eddig – kikapcsolja az övét, fél kézzel kirántja a nadrágjából. Amikor nyögve próbálnék elhúzódni, lábra állni, a megrepedt karomon csavar még egyet, én pedig a fájdalomtól megrészegülve a másik kezemmel az ágyékára vágok, az összeszorított, csontos kis öklömmel. Fájdalmasan kiállt fel, megszorítva a sebet lök el.
- Szívós kis ribanc… de sebaj, a néma nem sikít – vicsorog rám. – Ahogy kint is mondtam – törli meg a homlokát az ingem egyik cafatjával – de nem figyeltél, az én kurváim tökéletesen engedelmesek… és a petjeim is… akárkit veszek és ajándékozok, mind megtanulja a leckét, és Sonozaki-sama csak jól jár, ha megtarthatja azt a segget, egy ilyen neveletlen, kivakart lyuk helyett, mint te. Mit tudnál adni neki pont te?!
Mellkason rúg.
A levegő fájdalmasan préselődik ki a tüdőmből, hallom a bordáim roppanását, ahogy a cipője orra és a sípcsontja elkapja.
Felsikoltok a fájdalomtól.
Újra beleroppan a fájdalomba, ahogy a menekülési kísérletemre tajtékozva ismét belém rúg. Nem kapok levegőt, a rekeszizmom fájdalmasan megszorul és nem engedi be a levegőt… meg fogok fulladni… fájdalmasan markolászom a szőnyeget, de minden egyes próbálkozásra élesen a tüdőmbe szúr valami.
Már sikoltani sem tudok. Összegömbölyödve heverek a szőnyegen és próbálom minél kisebbre összehúzni magam, az arcom a bolyhok közé rejtem remegve.
Senkinek se kellek. Semmire se vagyok jó.
Ahogy kétségbeesve próbálok ismét levegő után kapni, olyan éles fájdalom hasít a tüdőmbe, hogy kicsordulnak a könnyeim.
Megfogadtam, hogy nem sírok, de remegő kézzel markolászva az oldalam, mintha ki tudnám tépni a fájdalmat, remegek a zokogástól, áztatva a túlillatosított szőnyeget. Összeszorítom a szemem, de még zokogni sem tudok rendesen a fájdalom miatt.
Elcseréltek, mert nem voltam elég jó. Még a saját szüleimnek se kellettem, kidobtak, mint egy szemetet!
Sonozaki-samának se voltam hasznára. Han jobb. Szebb. Boldogabb lesz vele.
Várom a következő csapást, rúgást, vagy hogy mindezek ellenére letépi a nadrágom és rám mászik. Kiköt, kibilincsel… és újra és újra, amíg nem adódik egy röpke lehetőség, hogy felkössem magam.
De nem jön, én pedig a levegőhiánytól, a fájdalomtól… és hogy már bármit kibírok, csak had ájuljak el, egyre nagyobbak a foltok a szemem előtt.
Óvatosan oldalra dőlök, még mindig kicsire húzva magam, és tudatosítom, hogy nem magamtól. fájdalmasan torzul el az arcom, a plafonra meredve. Húznak.
Szürke.
Sonozaki-sama… könnyes arccal nézek rá erőtlenül, remegve minden lélegzetvételnél, sípoló tüdővel, és ahogy a kezére markolok görcsös szorítással, összeszorítom a szemem, újabb könnycseppek égetik végig az arcom.
Előtte sírok, pedig soha nem akartam, semmilyen okból.
Visszajött értem? Mégsem cserélt le?
Jó vagyok valamire?
Fölöttem lassan alszanak ki a csillagok.
***
Lassan jön vissza az éberség, ez a világ. Fájó nyögéssel konstatálom, hogy valószínűleg darabokban vagyok, annyira fáj minden… az oldalam rettentően fáj, minden lélegzetvétel kínzóan brutális, és amikor felemelném a kezem, látom, hogy csak az egyikből lóg ki egy cső. Infúzió?
A másik vékony gipszben.
Zavartan nézek körbe, mert egyedül felülni nem tudok. A szám száraz és keserű, az arcom érzékeny és püffedt. A bal kezemmel tudom csak kitapogatni, és próbálom megmozdítani a jobb kezem ujjait, de nagyon nehéz…
Óvatosan oldalra fordítom a fejem. Napsugarak szűrődnek be a leengedett sötétítőn, mellettem egy infúziós állvány. Csöpög…
Némán fekszek.
Itthon vagyok. De miért? Odaadott azért a fiúért cserébe, akkor miért nem mindegy neki, hogy a másik mit csinál velem?
Takashi-sama lép be, rám mosolyog.
- Á, úrfi, magához tért! – mosolyog. – Hoztam friss teát, nem forró, hogy könnyedén meg tudja inni. Kicsit kellemetlen lesz szívószállal, de ez a legkényelmesebb.
Bátortalanul biccentek. Csendesen engedelmeskedek, feküdve. Az ágy mellett van egy karosszék, benne egy alig-lenyomat, vagy talán csak szeretném beleképzelni. Most még ennyi hasznomat se fogja tudni venni. Igaza van.
Igaza volt Masashinak is. Nem vagyok elég jó, nem tudom őt annyira elégedetté tenni.
Magamat sem tudom megvédeni. Nem tudok engedelmeskedni, nem tudom boldoggá tenni.
Takashi kimegy, én pedig csendesen meredek a plafonra. És mindez ellenére… olyan boldog lennék, ha itt lenne! Még ha morog… vagy hidegen néz, ha gúnyolódik, bármi…
Miért, miért csinálta ezt velem?
Úgysem fogja elmondani. Nem az a típus.
Megremeg a mellkasom, összeszorítom a szám és a szemeim, erősen ráharapva, hogy ne remegjen a mellkasom. Valószínűleg eltörött egy-két bordám… Masashi nagyon pontosakat rúg.
Kinyitom a szemem, de hagyom, hogy az arcom oldalán lecsorogjanak a sokáig visszafogott könnyek, ám mikor lépéseket hallok, gyorsan letörlöm. Sápadtan nézek az ajtóra.
Sonozaki Ranmaru
Sietősen haladok fölfelé, pedig azt sem tudom hol vannak. A düh viszont elég motiváció, hogyha kell, az egész épület minden szobájába benyissak. Kou valamiért sikoltott, pedig még akkor is visszafogja a hangját, mikor durva vagyok vele. Valami nyomós okának kell lennie, ha ő ilyen hangosan sikolt.
A második emeleten az egyik ajtó előtt többen is hallgatóznak, ahonnan elfojtott hangok hallatszanak. Ott lesznek.
Berontok az ajtón, a harag és a döbbenet szinte letaglóz a látványtól. Kou magzati pózba gömbölyödve fekszik a földön, Masashi pedig épp rúgásra emeli a lábát. Az arcán karmolás nyomok, a szemei izzanak… nem nehéz kitalálni mit történt itt.
Elkapom ennek a mocsoknak a vállát és a falhoz vágom.
- Mi a fenét művelsz te alávaló kutya?! – lendítem az öklök és jó erősen az arcába csapom. Az orrából spriccelni kezd a vér, de annyira elvesztette már az önuralmát, hogy nem is reagál rá. Felém üt, de egy egyszerű mozdulattal elkapom a karját, kicsavarom, majd megrántom, hogy a vállcsont hangos reccsenéssel kiakadjon a helyéről. Mellkason rúgom, nekiesik a falnak és eszméletlenül hanyatlik a földre.
Zakatoló szívvel guggolok le Kou mellé, óvatosan a hátára fordítom, hogy láthassam mit csinált vele az az állat.
Az arcán fájdalom, a szemeiből könnyek patakzanak, amik igazán meghökkentenek. Még sosem sírt, akármilyen rosszul is bántam vele. Mindig erős volt és sosem tört meg, mindent elviselt. Rám pillant, de a tekintete elrévedő, mintha nem is látna.
- Kou…?
Nem reagál, az aggodalom szép lassan beszivárog a mellkasomba, ahogy alaposabban szemügyre veszem. A levegőt is furcsán szedi: az ajkai nyitva, mégis kapkodó a légzése és nagyon nehéz. Hirtelen a kezemre markol és az állapotát tekintve meglepő erővel kezdi szorítani az ujjaim, a teste remegni kezd a hangtalan zokogástól.
Egyáltalán nem tölt el elégedettséggel, hogy így látom. Semmi bajom, mégis úgy érzem nem kapok levegőt és az egész bensőm egy kavics méretűre zsugorodik amikor meglátom az arca piros felét és rajta az ujjnyomokat is.
- Sonozaki-sama! – megérkeztek a testőrök.
- Vigyétek ezt az árulót és reggelre már ne legyen az élők sorában! – utasítom őket, jéghideg tekintettel. Masashi ezt még ezerszer megbántja a halála pillanatáig. – Mutassátok meg neki mi jár annak, aki a tulajdonomban kárt tesz!
Komoran bólintanak, és megragadják a két karját és levonszolják a lépcsőn. Mire újra Koura pillantok már csukva vannak a szemei és arra sem reagál amikor az arcára simítok.
- Soha többé nem fog semmi bajod esni. Nem hagyom, hogy még egyszer bántódásod essen. – megtörlöm az arcát és óvatosan a karjaimba veszem. A földszinten lévők feszülten figyelnek, a zene is elhallgatott, de nem fűzök ehhez semmit.
- Keressetek valakit Masashi helyére mielőbb! – vetem még oda, mielőtt a kocsihoz megyek és a terhemmel együtt beülök, hogy végre hazamehessünk.
***
Otthon azonnal a szobájába viszem és leteszem az ágyra, majd lassan elkezdem levenni róla az inget. Még a felénél sem vagyok, de már remegnek a kezeim a haragtól. Az oldala piros, egyes helyeken már kezdett elszíneződni, és most veszem csak észre, hogy a karja sincs rendben. Egy részen az is szinte vöröslik.
Takashi éppen akkor lép be, mikor a nadrágot is lehúzom róla.
- Azonnal hívj egy orvost! – utasítom ingerülten.
Az a rohadt állat megverte! Hogy volt egyáltalán mersze kezet emelni rá?!
Ezt az édes kis szépséget még én sem vertem meg, nemhogy Ő, akinek semmi joga nem volt hozzá!
Forrongva járkálok fel-alá, míg az orvosra várok, pár perc múlva anyám is betoppan. Aggódó arccal sétál az ágyhoz és óvatosan megérinti az arcát.
- Ranmaru, mi történt vele?
Miért kell ezt kérdeznie?
- Megverték. – válaszolom végül morogva és leülök az ágyhoz közeli karos fotelbe.
- Megverték?! De hogyan? Nem volt melletted?! – kérdezget.
Összeszorítom a szám, hogy ne törjenek ki olyan szavak, amiket megbánnék. Hogy hogyan? Úgy hogy hagytam. Tálcán kínáltam annak a nyomorultnak!
- Ranmaru…?
- Hagyj most magamra kérlek, nem akarok beszélni róla. A tettes már halott. – de a bűnös még él és virul. Végül is csak az én hibám nem?
De ha egyszer nem tudom mihez kezdjek vele! Ha nem büntetem meg, csak egyre inkább kihasználná a helyzetét és nem értékelné, hogy milyen szerencséje van, hogy hozzám került.
Akármennyire is gyűlölöm, hogy miattam sérült meg, lehet, hogy így legalább minden helyre jön.
Megérkezik az orvos, aki alaposan megvizsgálja Kout és bead neki valami erős fájdalomcsillapítót, amitől szerinte majd sokáig fog aludni.
Nagato-san egy idősebb, de annál jobb orvos, aki tulajdonképpen a yakuza orvosa is. Tudja amit tudnia kell, de nem kérdez.
- Ugye nem akarja kórházba vinni?
- Nem. De… olyan súlyos? – kérdem homlokráncolva. Kou törékeny alkat, de reméltem, hogy nem sérült meg súlyosabban.
- Nos, a jobb alkarcsont megrepedt, de nem tört el. A mellkasi sérülései láthatóak, de átvilágítás és röntgen nélkül nem tudok biztosat mondani, mindössze annyit, hogy három bordája eltörött a jobb oldalán. Ez erős fájdalommal is járhat, de felírok fájdalomcsillapítót. A többit akkor, ha megérkeznek a kellő műszerek.
Komoran biccentek, és míg beállítja az infúzió adagolót leülök az ágya melletti fotelbe és figyelem. Utálom így látni, egyáltalán nem akartam, hogy fájdalmai legyenek, nemhogy összetörjék nekem. Most mihez kezdjek vele?
Ha az előző kurvámmal történt volna ez, egyszerűen otthagyom a bordélyban és a hazaviszem azt az engedelmes petet. Pontosan tudom mit jelent a bordatörés. Az, hogy nincs szex, csak a kisebb gond az ő szempontjából, de ezen kívül nem is mozoghat majd jó ideig, nem erőltetheti meg magát. Lényegében olyan lesz, mintha nem is lenne szeretőm, míg meg nem gyógyul. Még csak a kertbe sem jöhet ki vele, nem vihetem partikra, nem jöhet le vacsorázni, nem fürödhet velem… semmit. Még csak nem is beszélgethetünk, mert nem tud!
A hajamba túrok és hátrasimítom a tincseim. Most szinte még a hosszúhaj is idegesít, ahogy a ruha is, ami a bőrömhöz ér. Az lenne a legegyszerűbb, ha kitenném valahol és szereznék valakit, aki majd kielégíti a vágyaimat, de neeem! Nekem muszáj ragaszkodnom egy néma, rokkant szerencsétlenséghez!
- Sonozaki-sama! Megérkezett a nővér.
- Engedd fel!
Felállok és az ablakhoz sétálva nézem, ahogy az egyik emberem segít a nővérnek kivenni a csomagjait. Mivel nem visszük kórházba, idehoznak mindent, amire csak szükség lehet. Az ultrahang most a legszükségesebb, hogy megtudjuk, nincs-e belső sérülése.
Estére már egy komplett magánkórház van a házamban, a fiókos szerényben ruhák helyett kötszerek és törlőkendők, az ágy mellett infúziós állvány. Egy orvosi ládában utánpótlás amit az itt hagyott ápoló fog kicserélni.
Kou mellkasa be van kötözve, a karja begipszelve.
- A karjáról három hét múlva levesszük a gipszet. A mellkasát pedig az itt hagyott kötésekkel három-négy naponta kell újrakötni, mert meglazulnak. Az ápoló, majd megmutatja hogyan.
Összezárja a táskáját, indulásra kész.
- Mikor kelhet föl? – ez az, ami jelenleg a legjobban érdekel.
- Szigorúan csak annyit mozoghat amennyit szükséges. Legalább másfél hónapig nem terhelheti meg magát. Semmi megerőltetés, hirtelen mozdulat, mindent csak szép lassan.
- Másfél hónapig? – nyögöm ki már-már elkínzottan.
Kizárt. Kizárt hogy kibírom addig, hogy ne nyúljak hozzá.
- Annyi idő a teljes gyógyulás, de két hét múlva sétálhat már egy keveset, de csak lassan. – magyarázza, bár ettől egy cseppet sem érzem jobban magam. – Egy hét múlva újra megvizsgálom, hogy nem lépett-e fel szövődmény. Addig is, viszont látásra Sonozaki-sama és jobbulást a fiatalúrnak!
Takashi kikíséri és az ápolónak is adunk egy szobát. Kou erős fájdalomcsillapítót kapott, amitől jó ideig aludni fog.
***
A következő két napban fel sem ébred, amitől egyre feszültebb leszek. Hiába tudom, hogy a gyógyszer miatt van, akkor is idegesít. Az ápoló addig is gondoskodik róla, cseréli az infúziót.
Épp az irodában ülök és a laptopomon dolgozok mikor kopognak.
- Tessék!
Takashi lép be. – Sonozaki-sama, az úrfi felébredt.
Azonnal lezárom a laptopot és már megyek is. Én mondtam neki, hogy máris szóljon, ha felébredt.
Benyitok a szobába és egy pillanatra ott maradok. Úgy néz rám, mintha egy kísértet lenne. Sápadt az arca, a szemei pedig szomorúak.
Becsukom az ajtót és közelebb megyek hozzá. Megállok az ágya mellett és homlokráncolva nézem az arcát. Nedves és maszatos.
- Sírtál? – kérdezem azonnal.
Lesüti a szemeit, majd felemeli a bal, ép kezét és megtörli, de még mindig maszatos.
Engem figyel, ahogy a zakóm belső zsebébe nyúlok és kiveszek egy fehér zsebkendőt és odaadom neki.
- Töröld meg az arcod. – megkerülöm az ágyát és leülök a fotelbe, ahol korábban is.
Letörli a könnyeit, majd a zsebkendőt szorongatva óvatosan felém pillant. Nem tetszik, hogy ilyen tartózkodó.
- Fáj valamid? Hogy érzed magad? – nem akarom, hogy a sérülései miatt szenvedjen és az ápoló hagyott itt fájdalomcsillapítót.
A mellkasára pillant, de persze nem tud válaszolni.
Az éjjeliszekrény fiókjából előveszem a tablettákat és a pici üvegből kiveszek egy fehér pirulát.
- Ezt vedd be. – a kezébe nyomom, majd tartom neki a poharat míg a szívószállal iszik a tabletta után.
Visszateszem a poharat és inkább az ágy szélére ülök, az közelebb van.
Nem tudom mit kéne neki mondanom. Mindketten tudjuk mi történt, azt is, hogy én engedtem, hogy egy szinte idegen férfi elvigye mellőlem és ez történt. Bocsánatot azonban nem fogok kérni. Nem is tudok.
- Ami történt… az soha többé nem fog megismétlődni. Senki nem bánthat többé. – ez az, amit megígérhetek, de mást nem. Finoman a hajába túrok, a tincsei kissé összetapadtak a két napos fekvéstől, de még mindig gyönyörű.
Oldalra fordítja az arcát, ami így belesimul a tenyerembe. Lassan pislog fel rám, ezek a világos szemek annyira különlegesek és a bőre színe is kezd visszatérni.
- Szükséged van most valamire? Két napig aludtál…
Elkerekednek a szemei, úgy tűnik ezt nem említették neki. Elhúzom a kezem az arcáról, majd a sötétítőhöz lépek és széthúzom, hogy a napfény teljesen megvilágítsa a szobát.
- Szóval?
Megrázza a fejét.
- Takashi elmondta neked, hogy mit mondott az orvos? – az arcom és a hangom is kifejezéstelen. Nekem sem éppen kellemes erről beszélnem.
Fejrázás.
- A karod megrepedt, három hétig gipszben lesz. – visszaülök mellé az ágyra – Három bordád eltörött… az orvos szerint úgy másfél hónap, míg rendbe jössz.
Hirtelen ül ki félelem a szemeibe, ismét elsápad. Nem tudom mi baja lett, de ha jobban belegondolok nem kellemes egyfolytában feküdni egy olyan mozgékony fiúnak mint ő.
- Két hét múlva már sétálhatsz egy keveset, addig is kapsz egy telefont, amivel engem vagy Takashit hívhatod, ha valamire szükséged van. Majd írsz SMS-t.
Ide-oda jár a tekintet, mintha mondani akarna valamit. Sóhajtva nézek körül, de nincs itt a füzete.
- Mond, hogy a bal kezeddel írsz! – ha még kommunikálni sem tud addig, míg a karja rendbe nem jön…
Halvány mosollyal bólint, majd félénken a kis asztalka felé mutat.
Soha életemben nem tűrtem volna el, hogy ugráltassanak, de most senki sem látja és ezt egyébként sem érzem annak. Inkább… segítségnyújtás?
Odamegyek és előhúzom a fiókból a füzetét és egy tollat, majd odaadom neki.
„Akkor nem fog kidobni?”
Keserűen felnevetek, fura, hogy egy rúgóra jár az agyunk.
- Azt kéne tennem kicsikém. – felelem kíméletlenül, hisz eddig mindig ezt tettem – Kidobni valahol vagy lelőni, és megszabadulnék a gondtól. Nem kellene majdnem két hónapig nélkülöznöm a szexet. – közelebb hajolok és egy apró csókot hintek az ajkaira – Viszont te vagy az én kiscicám, szépségem. Senki sem tudna olyan édesen mosolyogni miután elélvezett.
A következő finom csóknál már vöröslik az arca, de nem tart sokáig, hisz ha már most nem bírok magammal, mi lesz egy hónap múlva?
Kissé elkomorulok, ahogy arra gondolok, ami megelőzte ezt a „balesetet.”
- Remélem tanultál az esetből és nem leszel hálátlan többé.
Nagyra nyílnak a szemei, majd remegő kezekkel a füzetért nyúl és ír.
„Én nem vagyok hálátlan”
- Valóban? Tudod, amit a bordélyházban tapasztaltál… az a kurváknak már megszokott. Elverik őket és ha nem tudnak dolgozni már fölöslegesek. – mondom halkan a szemeibe nézve. Még a tekintete is megremeg az emlékeztetőre. – Mikor kaptál tőlem ilyen bánásmódot a szeretőmként? Csak mert én nem emlékszem rá.
Felállok és járkálni kezdek az ágy végében.
- Kaptál engedményeket, amit pedig nem szoktam adni. Az ajándékomat mégis visszautasítod és még csak meg sem köszönöd. Mi ez, ha nem hálátlanság? Azután még csak nem is mosolyogtál és féltél tőlem akkor este… - az egyáltalán nem tetszett, sőt, rosszul érintett.
Úgy bámul, mintha héberül beszélnék.
„Ezért… ezért bánt velem úgy?” – mutatja amit írt.
- Nem kell neked megindokolnom mit miért teszek, de… egyáltalán nem tetszett a viselkedésed és a jövőben nem lesz több lehetőséged. Ha még egyszer hálátlan leszel, egy fokkal sem bánok veled másképp, mint egy olcsó kurvával. Megértetted? – kérdezem komolyan, mire ismét írni kezd.
„Sonozaki-sama, én nem…” – nem olvasom tovább, nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésére.
- Hagyjuk ezt Kou. Elmondtam mit várok el, és jelenleg az az első, hogy minél előbb meggyógyulj. – visszaülök mellé és a nyakához hajolva belecsókolok a puha, meleg bőrébe. Elégedetten elmosolyodom, mikor libabőrös lesz – Legyél jó fiú és tartsd be az orvos utasításait. – suttogom a bőrébe, majd indulásra készen felegyenesedem. – A telefont behozom később, addig is Takashi itt lesz veled.
Minden további nélkül magára hagyom, most már jobb hangulatban, és visszamegyek az irodámba dolgozni.
Manabu Kou
Sápadtan nézek rá, de még felülni sem tudok rendesen… annyira lassan ver a szívem, hogy szinte nem is érzem. Mi lesz most?
Ha kidobna, nem hozott volna ide, ellátni, egyszerűen otthagyott volna, vagy lelő, úgy egyszerűbb.
Szó nélkül sétál be, sápadtan, de kiismerhetetlen pókerarcával felszerelkezve. Nem könnyíti meg a dolgom.
- Sírtál?
Zavartan emelem fel a kezem és próbálom rendesen letörölni a maszatot a bőrömről, de csak rontok a helyzeten. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, miért engedte, hogy elvigyen az a férfi… összeszorul a torkom. Nem az fájt, ahogy megvertek; az árvaházban, a régi rezsim alatt ütöttek minket eleget. Azért olyan könnyű kibírni azt is, ha ő okoz fizikai fájdalmat.
De hagyta, csak nézte, ahogy elvisz. Ő engedte meg.
Megjelenik előttem egy fehér zsebkendő, lassan elveszem és megtörlöm az arcom. Tartózkodóan, pillantok rá, egyszerűen már ötletem sincs, mitévő legyek… mi volt ez az egész. Lassan és óvatosan veszem a levegőt, a karom pedig tompán, erőteljesen lüktet.
- Fáj valamid? Hogy érzed magad?
Mint akit egy szatír megrugdosott. Úgy érzem magam, mint egy rossz angol focidrukker, mint egy koncertlátogató kemény metallista. Összetörve. Megjelenik előttem egy fehér tabletta, amit a felszólítására szófogadóan be is veszek. Bordatörés, tudom, mit jelent ez. Repedt már meg, amikor leestem egyszer a létráról, pont egy asztal oldalára. Bár az fájt, hamar begyógyult. De így… mi hasznom fogja venni? Még társaságnak sem leszek jó, és látom rajta, érzem, hogy ezt ő is pontosan tudja.
- Ami történt… az soha többé nem fog megismétlődni – leül az ágyam szélére, meglepve nézek rá. Ez valami sajátos bocsánatkérés lehet, Kígyó úr-módra. Mintha egy kád forró vízbe ülnék, olyan jólesik. – Senki nem bánthat többé.
Megsimogatja a fejem, én pedig hálásan lehunyva a szemem bújok a tenyerébe. Hozzá akarok bújni, átkarolni, a nyakához fúrni a fejem és úgy aludni, majd felébredni ebből az egész rémálomból. Senki sem bánthat… de ha neki olyan napja lesz, tőle ki véd meg?
- Szükséged van valamire? Két napig aludtál… - feláll és kinyitva az ablakot beereszti a friss levegőt és a napfényt. Két napig? Te jó ég. Biztos borzalmasan érezte magát, megint csak a gondot okoztam. – Szóval? Takashi elmondta neked, mit mondott az orvos? – Kérdezi színtelen hangon. Rezzenéstelenül felé nézve figyelem. Lassú és kimért, mert mindent mélyen magában tapos, mert nem akar tudomást venni valamiről. Ami benne van. Ő így rejti el, én azzal, hogy ki sem mondom. – A karod megrepedt, három hétig gipszben lesz – ül vissza, én pedig a jó kezemmel a keze felé araszolok. – Három bordád eltörött. Az orvos szerint úgy másfél hónap, míg rendbe jössz.
Lesüllyed a gyomrom, megdermedve. Hogy mennyi?! Nem, én nem lehetek ilyen állapotban annyi ideig, nem! Elönt a rettegés, hogy nem fog annyit várni, megunja… besokall és kidob.
Nem érdekel a luxus, nem érdekel semmi, nem érdekel a verés, de ha neki baja esik… csak azért mert ilyen állapotba hoztam magam, azt nem… - Két hét múlva sétálhatsz egy keveset, addig is kapsz egy telefont, amivel engem vagy Takashit hívhatod, ha valamire szükséged van. Majd írsz smst.
Meglepve nézek rá. Komolyan… megfordult a fejébe, hogy minden ellenére vele maradhatok? A kezembe nyomja a füzetem.
„Akkor nem fog kidobni?” – írom le félve. Nem tudom, mit tennék.
- Azt kéne tennem, kicsikém – néz rám jegesen, nekem pedig megremeg a kezemben a toll. Meg fogok őrülni. – Kidobni valahol vagy lelőni, és megszabadulnék a gondtól. Nem kellene majdnem két hónapig nélkülöznöm a szexet – hajol az ajkaimra, az utolsó szavak már cirógatják a szám. Beleborzongok, a jó kezemmel megsimogatom a felkarját, csak puhán, alig érezhetően. Lehunyom a szemem. – Viszont te vagy az én kiscicám, szépségem. Senki sem tudna olyan édesen mosolyogni, miután elélvezett.
Nyakig vörösödök, puhán viszonozva a gyengéd csókját. Ez, hogy ilyen figyelmes… vigyáz rám… ez megfizethetetlen.
- Remélem, tanultál az esetből – kipattannak a szemeim, megdöbbenve nézve rá. Tanulni? Azt se tudom, mit vétettem! – És nem leszel hálátlan többé.
Egy hosszú folyosó végére távolodik tőlem, a szavai ütésként dobognak a fejemben. Hálátlan? Mit nem értékeltem, amit értem tett? Hogy kedves velem, hogy hozzá bújhattam esténként, hogy kivitt a kertbe… ahhoz képest amit ő tett velem, és mindenért, amit értem tett, elmondhatatlanul boldog voltam…
„Én nem vagyok hálátlan…” – remegnek a betűim.
- Valóban? Tudod, amit a bordélyházban tapasztaltál… - magyarázza. Megfeszül a jó kezem, elakadó lélegzettel. Eleve nem is kerültem volna ilyen helyzetbe a bordélyban! Eleve nem kerültem volna ebbe az egészbe, ha ő nem hozat ide! És ÉN?! – Az ajándékomat mégis visszautasítod és még csak meg sem köszönöd. Mi ez, ha nem hálátlanság? Azután még csak nem is mosolyogtál, és féltél tőlem akkor este… - válik panaszossá a hangja.
Yukio? Az a lány? Az a baja hogy nem… nem csaltam meg? Egy prostival?
„Ezért… ezért bánt velem úgy?” – remeg a kezem.
- Nem kell megindokolnom, mit miért teszek, de… egyáltalán nem tetszett a viselkedésed és a jövőben nem lesz több lehetőséged. Ha még egyszer hálátlan leszel, egy fokkal se bánok veled másképp, mint egy olcsó kurvával, megértetted?! – lovallja bele magát. Hiába próbálom csupán megkísérelni, hogy megmagyarázzam, nem engedi, nem is érdekli!
Ő úgy látta, hogy én nem becsültem meg, hogy fogadott nekem egy prostit. Megőrülök. Hálátlannak tart… pedig nekem az inkább zavaró volt. Az nem ajándék, az nem jutalom! Sokkal jobban örültem volna, ha szülinapomon nem dob kétségek közé, hogy elcserél, nem vernek össze… hanem csak magához ölel, vagy miközben dolgozik, néha megsimít. Ennyire nehéz elhinni, hogy nekem semmi más nem kell tőle, csak ő?
- Hagyjuk ezt, Kou – sóhajt, és az arcát a nyakamba rejtve csókol bele. Megszorítom a kezét, hozzádöntve a fejem. Mekkora bolond vagy Kígyó úr. – Elmondtam, mit várok el, és jelenleg az az első, hogy minél előbb meggyógyulj. Legyél jó fiú, és tartsd be az orvos utasításait – nyom még egy csókot, én pedig nem akarom elengedni, de feláll és távozni készül. – A telefont behozom később, addig is Takashi itt lesz veled.
Némán nézek utána, sóhajtva szorítom össze a szemeim és szívem szerint sikítva tépném a hosszú haját, hogy hogy lehet ennyire korlátolt, sötét! Idióta!
Zihálva nyögök fel. Rossz ötlet volt hirtelen levegőért kapni, nagyon fáj… nem feküdhetek így két hónapig!
Lehunyom a szemem, nyugtatva a légzésem. Nem… Minden rendben. Ha az ő szemszögéből nézem, ő tényleg csak jót akart… meglepni, megjutalmazni, ajándékot adott. Megengedte, hogy ne hordjam amit nem akarok. Járhatok a házban… Ő csak jót akart. Csak nem jól. Felsóhajtok és megdörzsölöm a szemeim, halványan elmosolyodva.
Hogy én milyen ostoba vagyok…
De mi lesz most ezzel a két hónappal? Ha frusztrált, márpedig az ő munkájában ez gyakori… és ha nem tudja levezetni a feszültséget, ami többnyire én voltam… itt hatalmas balhé lesz. Aggódva rágom a szám, óvatosan, egyenesen tartva a derekam ülök fel óvatosan. A kezem borzalmasan lüktet és az izmaim mozgására szinte hallom, ahogy csikorognak a csontjaim. Megtámasztva magam, zihálva és leizzadva állok fel, imbolyogva támaszkodok a falnak, az oldalam markolva, de jólesően sóhajtok fel a friss, alkonyati levegőre. Istenem, de jó… óvatosan, egyenes háttal ülök le az ablakpárkányra, kinézve a kertre. De jó lenne lemenni, elterülni a puha, vattasűrű fűben…
Maka-sama! Amikor meglátom mellette Sonozaki-samát, hátrébb dőlök, és elnyomok egy nyögést. Ez… mocskosul fájt. Te jó ég.
A hátam kipárnázza a puha függöny, de a keret miatt én nem látszódok. De ha egy picit kicsavarom a nyakam, én látom őket. Kígyó úr megdörgöli a homlokát, és ettől melegség önt el. Aggódott, tényleg aggódott értem… halványan elmosolyodok, hátratúrva a hajam.
Maka-sama megigazítja a gallérját, megsimogatja a vállát. Elég messze vannak, hallani semmi esélyem, látni is alig, és csúnya dolog a hallgatózás. De hát végül is, én nem hallok semmit.
- Még mindig borzalmasan festesz – nézi a nő. Sonozaki-sama száját nem látom, háttal áll nekem, de aljasul imádkozom, hogy ne menjenek messzebb. – Pihenned kellene.
Kígyó úr beszél, gesztikulál és idegesen csípőre téve az egyik kezét, a másikkal a hajába túr. Aggódva nézek rá. És nem tudok segíteni neki, mert itt vagyok, majdnem ágyfogságban, és arra se vagyok képes, hogy rendesen megöleljem, holott most lenne rám a legnagyobb szüksége. Vagy csak szeretném azt hinni.
- Menj el – néz rá az anyja. Elkerekedett szemekkel hajolok közelebb az ablakhoz. Mondd, hogy nem azt mondta, hogy „menjen el”. Ne akarja arra rábeszélni, hogy elzavarjon innen! Ranmaru ne engedjen el! – Szükséged van egy kis… kikapcsolódásra. A minap említettél egy francia üzletet, nem?
Felnyögök, ahogy hirtelen megrándulok és belesajdulnak a bordáim. Franciaország?
De hát én nem mehetek sehova. Lassan elakad a lélegzetem.
- Menj el, mondjuk, két hétre. Szükséged van most a távolságra. Addig sem kínoz a tehetetlen tudat, hogy Kou nem erőltetheti meg magát, ő tud nyugodtan pihenni, te elintézed az üzletet az eurókkal, és kikapcsolódsz. Addig Kou pihen és gyorsabban gyógyul, ha őt sem kínozza a lelkifurdalás, hogy nincs hasznodra. – mosolyog. Ez a nő nagyon okos, elmosolyodok. Szerintem ő inkább tisztában van a dolgokkal, mint Kígyó úr vagy én. Egy bölcs kívülálló. De Franciaországba, két hétre?
Felsajdul a féltékenység. Rosszabb és ijesztőbb, mint a bordélyban Han miatt. Ott láttam és már attól is rettegtem, hogy sokkal jobb nálam, de mi van, ha talál valami gyönyörű európait? Párizs a világ legromantikusabb helye… Idegesen rágom a szám, a kezem még jobban elkezd lüktetni.
- Nem rajongok az ötletért – fordul félig az ablakom felé, én pedig még jobban a falhoz simulok, hiába akad össze a szemem a meggondolatlan mozdulattól. Így megrepedve tényleg annyi hasznom sincs, mint egy háziállatnak, nemhogy egy petnek.
- Inkább két hét, mint két hónap – világít rá Maka-sama. – Mert ha nem bírod türtőztetni magad, még jobban eltolod a gyógyulás idejét.
Nem látom, hogy mit válaszol, de sajnos tényleg igaza van. Minél közelebb van, annál idegesebb, hogy nem vagyok semmire se jó… Kígyó úr pedig hallgat az édesanyjára.
Szeretem Maka-samát, még ha ez az ötlete nem is tetszik. Úgy is az lesz, amit a nő mondott… Óvatosan visszabicegek az ágyhoz, kímélve a sérült oldalam. Most nagyon kímélnem kell.
Két hétre elmenne… lehunyom a szemem. Aggódom, ijesztő a tudat, hogy nem lenne mellettem. Márpedig nem igazán lenne más választása. És mikor menne? Biztos, hogy olyan sokáig?
És ha talál jobbat? Valaki szebbet, egy szép szőkét, aki francia akcentussal beszél. Soha nem jártam még olyan messze… sőt, a legtávolabb Hokkaido volt egy kirándulás alkalmával.
Lehunyom a szemem. Ki kell találnom valamit, hogy ne tartson ilyen sokáig összeszednem magam. A kezemet három hétre mondták, mivel csak megrepedt. Ott maradok magamban tépelődve.
***
Takashi hoz fel vacsorát, amíg felnyomom magam, tesz párnákat a hátamhoz, könnyű rament eszek, de étvágytalanul piszkálom. Keveset eszek csak, és járkálni sem merek, még megpróbálni sem.
Vacsora után Sonozaki-sama ismét bejön, én pedig boldog mosollyal nyújtom felé a jó kezem, megszorítva az ujjait. Most ülök, egyenes háttal, a mellkasomon a kellemetlenül szűk, szorítókötéssel.
- Jobban vagy? – ül le az ágy szélére, és mosolyogva biccentek. Arról, hogy ki mikor értette félre a másikat, felesleges beszélgetnünk. Biccentek, hátradöntve a fejem a párnára, megszorítom az ujjait. Nem tudja, hogy tudom… és nem akarom, hogy tudja, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Mi van, ha bármi történik? Mi lesz, ha Kenichiék megint próbálkoznak? És még csak a közelében sem leszek, mozdulni se nagyon tudok!
Megsimogatja az arcom, én pedig belesimítom az arcom. Olyan jó, amikor így ér hozzám. Megsimítom a kezét, felnézve rá. Gyerünk, bökd ki. Tudni akarom, mikortól kezdjek beleőrülni az aggodalomba.
- Holnapután elutazok, munkaügyben. Hosszabb ideig maradok, úgy két hétig. Addig nagyon remélem, hogy sokkal jobban leszel.
Lesápadva nézek rá, összeszorítva a szemem dőlök a mellkasának, bár megfeszülök a póztól. Így kimondva rosszabb, sokkal rosszabb. A hajamba túr, hagyja, hogy a nyakához simítsam az arcom. A jó kezemmel megsimítom az engem cirógató karját. Két hét. Ha nem roppanna bele az oldalam, teljesen hozzábújnék hisztisen. Épp most volt nagyon rossz… Véve egy reszketeg sóhajt és bólogatok, hogy megértettem, persze. Mit tudnék tenni ellene, és most érte se… borzalmas.
- Na – mosolyog a hangja, beletúr a hajamba, felemelve a fejem. Elkenődve nézek rá, kivörösödött arccal, aggódva. Látszik, hogy élvezi, hogy így simulok hozzá… a vállára hajtom a fejem, a jó kezemmel a csuklójánál megsimítva. – Neked nem fog ártani, ha itthon pihensz.
Biccentek. Tudom jól…
- És addig én se szenvedek, hogy te csak fekhetsz, és nem alattam – morog a nyakamba, mire nyikkanva a fülemig vörösödök. Összeszorítom a szemem, kényszeredett zavarban elmosolyodva, visszafúrom az arcom a nyakába. Szemét.
***
Tényleg elment… aggódva rágom a szám, még csak rajzolni se tudok. Írni még csak-csak a bal kezemmel de rajzolni lehetetlen. Tegnap még oké, de ma bejött, és amikor megcsókolt, úgy szorítottam a kabátját, hogy alig tudtam kényszeríteni magam, hogy leeresszem az ujjaim… Aggódva és szomorúan integettem utána a jó kezemmel.
Elment. Két hét, valószínűleg Párizs.
Jaj, könyörgöm, csak semmi baja ne essen.
- Kou – mosolyog Maka-sama, miközben belép. Óvatosan felnyomom magam ülésbe, hogy legalább addig hajoljak meg, amíg lehet… de felemeli a kezét és nem engedi – Ugyan. Jobban vagy?
Biccentek, halvány mosollyal. Van valami fura a mosolyában, kérdőn nézek rá. Elvégre az Ő ötlete volt, hogy Ranmaru elmenjen…
- Minden nőnek van némi turpisság a tarsolyában – mosolyog, ahogy leül az ágyam szélére, megsimítva a gipszem. Cserélhető, könnyű, nem az a tipikus vastag, ami alatt veszettül viszket. Kérdőn nézek rá. – Tudom, hogy most aggódsz. Érzem – mosolyog rám – De ez ellen tehetünk. Elfut ez a két hét, hidd el. Ő átgondolja a dolgait… a hozzád kapcsolódó viszonyát – néz rám – Te pedig lábadozol.
Magamhoz húzom a füzetem, ügyetlenül próbálok írni, de lefogja a kezem.
- Nyugalom. Hidd el, így egyetlen ilyen fiújával se viselkedett – elvörösödök. Nyakig. Elővesz egy nagy, címkenélküli tégelyt. – Lesz számára egy kis meglepetés. Ez egy régi családi recept, az én családom részéről. Nem voltam mindig az Ojabun felesége, vagy az anyja… Eleinte én is csak itt voltam. A családaink megegyeztek… - mondja, miközben segít lefeküdni, a saját kezével… olyan, mintha az anyukám lenne. Olyan jó érzés… törődik velem, talán tényleg kedvel.
Lefejti a pizsama ingrészét, leszedi a kötést. Majd a fura, kicsit talán mentol és egy azonosíthatatlan illatú krémmel nekiáll jó vastagon átkenni a már igencsak színpompás véraláfutásaim.
- Szóval hiába a hiszti, hiába vágtam magam a földhöz – mosolyog, miközben vastagon átkeni az oldalam – persze csak a szobám falai között, hozzá kellett mennem Ichimaruhoz. Neki sem volt sok kedve az egészhez – nevet fel. – De ahogy telt az idő, észrevettem, hogy próbálkozik. Apróságokkal… egy kis zacskó friss, arab tea, egy új csésze, amikor a kedvencem kicsorbult. Így nem is olyan nehéz észrevenni a másik jó tulajdonságait, és te kihozod Ranmaruból a legjobbat, amit mint anya, nem tudtam belénevelni – köt vissza a szorítókötéssel – Mert az Ojabun fiai a családhoz méltóan nevelkedtek. Nem igazán szólhattam bele. Tudod, a férjem mindig azt mondta: Az Ojabunnak mindig igaza van – takar vissza. – De az emberek tévednek és szenvedhetnek. Nekem is akkor fájt a legjobban, amikor Ő meghalt – mosolyog szomorúan.
Ezt nem is tudtam… érdeklődve nézek rá és megszorítom a kezét hálásan. De mi ez a krém?
Megpaskolja a kezem. Szeretem Maka-sama illatát, száraz, hűvös és megnyugtató.
- Ez a krém segíteni fog. Minden nap kétszer vastagon átkenjük a sebeid, és mire Ranmaru hazajön, sokkal jobban leszel, ezt garantálom. És most pihenj.
***
Telik az idő, és én csak aggódok, de minden nap vastagon be vagyok krémezve és láthatóan tűnnek el a véraláfutások, a kezem már sokkal jobb. A második hét kezdetére már reggelente kiballagunk, jó lassan, Maka-samával a kertben reggelizünk.
Kígyó úr második távollevő napjában már meg tudtam volna őrülni, annyira féltem és aggódtam, a fél életem vagy az egész lelkem odaadtam volna egy kívánságért, csak épségben jöjjön haza minél hamarabb.
Ekkor csillant fel a szemem. Kívánhatok!
Hát nekiláttam: hajtogatni. a gipsz szélével nyomtam le a hajtást, és bőszen elment ezzel a napom. Hajtogattam. Darvakat. Ezer daru után kívánhatok!
Minden nap, az étkezéseken és a kezeléseken kívül szinte szétment az ujjbegyem, de nem untam. Egy standard nyomdapapírból három daru jött ki, egy nagy és két kicsike, bőszen dolgoztam. Mindegyiknél kívántam, hogy Ranmaru minél hamarabb hazajöjjön.
Közben könnyebben mozogtam, az a krém tényleg csodaszer, bár a bordáim még nagyon is érzékenyek voltak és rettentően fájtak, be is volt tagadva, de a lila, alvadtvér-szín helyett már csak csúnya sárga volt.
Hajtogattam.
És mire elment a második hét, magamból és lassan, de sétálhattam, mosakodhattam, elmehettem reggelizni, bár minden mozdulatom lassú és óvatos, kímélő volt, kecsességet adva a hirtelen mozdulataimnak. Megtanultam figyelni.
Siettem vele, hogy mire Ranmaru hazatér, kész legyen mind az ezer darab. A pagodát akarom feldíszíteni velük…
A második hét ebédjére elkészül az utolsó is. Azt fekete papírból és fehér tollal írtam bele a kívánságom. Vérzett az ujjbegyem, beragasztottam, de sokkal jobb a kezem. Az orvos el is volt ájulva, hogy a karomról levehették a gipszet, bár mondta, hogy kíméljem, az oldalalom még muszáj hordania szorítókötést és a hirtelen mozdulatok még nagyon nehezek. Annak kell legalább még két hét, hogy megközelítsem a régi erőnlétem. De már nem fáj annyira…
Megcsináltuk a gyönyörű kis teraszt, a virágok között elbújtak a fehér madarak az alig látszó, fehér kis cérnákon. Minden kis légfuvallatra repültek, az utolsó, ezredik feketét pedig az asztal közepére tettük.
Maka-sama szerint Sonozaki-sama csak este érkezik, nagyjából vacsorára, hát lemosakodtam, hajat mostam, és felvettem az egyik kimonót, amit nagyon szeret; fekete selyem, arany és bíbor darvakkal a tó partján. A kezem nézegetem. Még kicsit meg van duzzadva és érzékeny, egy picit látszik is a véraláfutás, ahogy a törés miatt a vér az izmok közé szívódott és ott alvadt meg, de az sokáig ott marad. Megmozgatom az ujjaim és izgatottan, türelmetlenül várom, boldog mosollyal. Hazajön, épségben, hazajön hozzám, tudom, mert ezt kívántam, teljesülnie kell!
Amikor megáll az autó, óvatosan, de magamhoz és az állapotomhoz képest lesietek, rágva a szám az ajtóban várom. Mit csinált, mindent el kell majd mesélnie!
És amikor kiszáll az autóból, egy kő esik le a mellkasomról. hogy semmi baja. Ép és egészséges. Felragyogó, boldog arccal nézek rá.
Sonozaki Ranmaru
Az irodámba igyekszem vissza, mikor anyám jelenik meg azzal a kéréssel, hogy sétáljak vele egyet a kertben.
Furcsa, mert nem szokott ilyet kérni, vagy csak nagyon ritkán ha fontos megbeszélnivalója van. Lemegyek hát vele és kilépünk a kert megnyugtató légkörébe, ami most igazán jól esik.
Fáradtan megmasszírozom a homlokom, most jövök csak rá, hogy milyen kimerült is vagyok, hisz a múlt éjjel rosszul aludtam és ma is korán keltem. Most igazán jól jönne az a finom masszázs amit Kou gyakorolt rajtam.
- Még mindig borzalmasan festesz – simít a vállamra, majd leereszti a kezét – Pihenned kellene.
- Pihenni? Te is jól tudod anyám, hogy én nem pihenhetek. – hátratúrom a hajam, hogy ne lógjon a szemembe, mert ha frusztrált vagyok mindig idegesít. – Pontosan tudod miért tartok itthon fiúkat, mert csak egy dolog van amivel lazíthatok. Számomra nem lehetséges az, hogy egy hónapra szabadságra megyek.
Akkor a fejetetejére állna az egész yakuza, mert elég gyakran vannak területi viták. Ezért is van szükség ojabunra, mert az enyém az összes terület és ha én osztom fel, akkor nem köthetnek bele.
- Menj el – hogy? – Szükséged van egy kis… kikapcsolódásra. A minap említettél egy francia üzletet, nem? Menj el, mondjuk, két hétre. Szükséged van most a távolságra. Addig sem kínoz a tehetetlen tudat, hogy Kou nem erőltetheti meg magát, ő tud nyugodtan pihenni, te elintézed az üzletet az eurókkal, és kikapcsolódsz. Addig Kou pihen és gyorsabban gyógyul, ha őt sem kínozza a lelkifurdalás, hogy nincs hasznodra. – mosolyog, én pedig valamiért úgy érzem, hogy ez a rendíthetetlen nő átlát minden emberen. De hogy az én kiscicámnak lelkifurdalása lenne? Azt kétlem. Valószínűleg örülne, hogy megszabadul tőlem.
- Nem rajongok az ötletért – mondom, egy rövid gondolkodás után. Itt hagyjam Kou-t két hétre egyedül? De végül is… ha itt maradok is csak magára kell hagynom, mert nem vihetem sehová.
- Inkább két hét, mint két hónap. Mert ha nem bírod türtőztetni magad, még jobban eltolod a gyógyulás idejét.
Igaza van. Én magam is arra gondoltam, hogy hogyan bírom majd ki, hogy ne érjek egy ilyen gyönyörű, kívánatos fiúhoz, holott még az illata is képes felizgatni. Viszont min változtat két hét? Eltelik annyi az időből, de mikor hazajövök még mindig nem lesz jól és csak még jobban fogom akarni, mert nem volt mellettem és még csak meg sem csókolhattam. Sehogyan sem jó…
- Gondolkodom rajta, de még nem mondok semmit. – felelem inkább és lassan visszasétálunk a házba és újra beveszem magam az irodámba.
A vacsora csendben telik, Kou hiánya igen csak feltűnő, nem is vettem észre, hogy ennyire hozzászoktam a jelenlétéhez, de gyakran a székére pillantok. Takashi neki is felvitte a vacsorát, csak valami könnyűt egyenlőre, mert a hasára is kapott pár ütést.
Estére végül is úgy döntök, hogy elmegyek Franciaországba, és az üzleti ügyek elintézése után maradok. Az első két hétben Kou csak fekhet, de azután legalább már sétálhat is velem. A többi problémára pedig majd kitalálok valamit.
Benyitok hozzá, már mosoly van az arcán és azonnal nyújtja felém a kezét, mintha nem épp fájdalmai lennének. Édes mikor ilyen.
- Jobban vagy? – kérdezem halvány mosollyal.
Biccent majd hátradől a párnára és tovább figyel a kezemet szorongatva. Megsimogatom az arcát, olyan puha a bőre mint mindig ezért is élvezem simogatni, főleg mikor még bújik is. Az én édes kiscicám…
- Holnapután elutazok, munkaügyben. – kezdek bele a mondandómba - Hosszabb ideig maradok, úgy két hétig. Addig nagyon remélem, hogy sokkal jobban leszel.
Ha hazajövök biztos hogy akarni fogom. Ismerem már magam és két hét nélküle, két hét sóvárgás lesz utána.
Hirtelen sápad el, mintha valami borzalmasat mondtam volna, vagy mint mikor büntetést szabok ki rá. Meggondolatlanul előrehajol és a mellkasomnak dől. Finoman a hajába simítok, magamba szívom a jázminillatot, hogy elraktározzam. Érdekes, hogy ő is azonnal simogatni kezdi a karom. Már kezdem ezt megszokni és megkedvelni, pedig korábban nem igényeltem.
A mellkasomba bólint.
- Na – mosolygok rá elégedetten és arra ösztönzöm, hogy felemelje a fejét és visszadőljön a párnára, de nem teszi. Helyette inkább a vállamhoz simul. – Neked nem fog ártani, ha itthon pihensz. – biccent - És addig én se szenvedek, hogy te csak fekhetsz, és nem alattam – morgom vágyakozón.
Már most megdugnám. Ez a három nap is sok volt a fenébe!
***
Franciaországba fárasztó az út, de végül megérkezik a magángépem és egyenesen egy hotelbe megyek. Nem szándékozom sok időt Párizsban tölteni, talán két napot, míg az üzletet intézem, de aztán Monaco-ba megyek, ahol van egy gyönyörű tengerparti házam. Ha itt vagyok és pihenni akarok, akkor mindenképpen ott a helyem.
Az első nap kipihenem az időeltolódást, de másnap már rögtön felkeresem Monsieur Donat-ot az egyeztetett időpontban. Egy étteremben találkozunk, semleges hely és elég kellemes.
- Sonozaki Ranmaru-sama! Örülök, hogy mégis el tudott jönni! – üdvözöl fesztelenül és feláll, míg helyet foglalok vele szemben.
- Nos, egyéb dolgom is akad az országban így össze tudtam kötni a kettőt. Az ajánlata pedig elég érdekesnek tűnik, hogy érdemes legyen beszélni róla. – fejtem ki érzelemmentesen, tárgyilagosan.
Rendelünk ebédet, majd csak az után kezdünk el üzletről társalogni, hogy el is fogyasztottuk.
- Az euró nyomólemezeit átszállítjuk önnek, amint az összes elkészül. – kezdi.
- Rendben, az eszközeink már megvannak, de ami elsődleges megegyezést igényel, az a jutalék. A yakuza negyven százalékban részesül az üzletből és átvállalja a szállítás, kézbesítés felelősségét.
- Negyven százalék túl sok. – jelenti ki komoran.
- Reális. A gépeket mi szerezzük, a tintát és a megfelelő papirost mi állítjuk el, ezen felül a lebukás felelőssége is a miénk és az ezt elkerülendő intézkedések költségei. – lefizetni a rendőröket és az igazgatókat is – Ezen felül, Japán feltűnésmentesen elszállíthatja a hamisított bankókat ide és természetesen itt is a miénk a felelősség.
Elgondolkodik, de végül biccent. Nyilván összeszámolta, hogy nekem van igazam.
- Még valami. A nyomólemezek minden címletéből két példányt kérek, hogy két helyen gyárthassunk. Az óvintézkedések ellenére sosem lehet tudni.
- Ez megoldható, ha a másolat készítésének költségeit levonjuk a jutalékból.
- Rendben. – ez így természetes. – Akkor azt hiszem mindent meg is beszéltünk. – felállok és megigazítom az öltönyöm.
- Nem is marad, hogy még több kulináris élvezetben legyen része?
- Nem rajongok a borért és még dolgom van. Értesítsen, ha érkeznek a lemezek.
***
Monaco egyesek szerint olyan, mint a paradicsom. Az azúrkék homokos tengerpart, pálmafák, a forró nyarat megtörő langyos szellő, ami még a ruhán is átfúj. A tökéletes hely, ha az ember kikapcsolódásra vágyik.
A házam(kép), amit öt éve építtettem teljesen modern európai stílusú, fehér és krém színekkel, maga a megtestesül béke. A tenger karnyújtásnyira, ha a medencéből kinézünk, mintha a végtelen kékségben úsznánk.
Ahogy az erkély pereméről lenézek rögtön Kou jut eszembe és az, hogy mennyire szeret úszni. Biztos élvezte volna ezt a helyet. Valószínű, hogy még sosem hagyta el Japánt, nem látott világot. Ha nem lett volna sérült el is hozhattam volna és talán egyszer el is fogom. Kíváncsi lennék, mit csinál most, hogy nem kell attól tartania, hogy bármikor rárontok.
Sóhajtva bemegyek a házba, a testőreim ide nem jönnek be, csupán a bejáratot őrzik, így teljesen egyedül vagyok. Csak a csend és a tenger morajlása.
***
Elég gyorsan telik az idő és bevallom jó ötlet volna anyám részéről, hogy „elküldött”. Volt időm teljesen ellazulni és nem gondolni az üzletre, még a postafiókomat sem nézem meg.
Úszom, olvasok, amire ritkán van időm. Tengerparti növényekből készítek egy mutatós ikebanát és a békés hangulatnak hála a meditációs gyakorlatokat is elvégezhetem, amit még a taj chi oktatóm tanított régen.
Amikor megunom az egyedüllétet, bemegyek a városba, ahol temérdek kaszinó van. Ritka alkalom mikor játszom, de nem vetem meg a rulettet.
Abban a percben, ahogy belépek több szem is rám szegeződik. Na, igen, ezt is megszoktam már. Egyrészt, mert ázsiai külsőm van, másrész, mert a hajam a derekamat verdesi. Ez manapság igen csak szokatlan férfinál. Én viszont nem őket, hanem egy fiatal férfit szúrok ki a pókerasztalnál.
Méz-szőke, enyhén hullámos haj és egy figyelemreméltó mosoly. Csinos és látszólag gazdag, amit nem nehéz megállapítani, ha egy kaszinóban kártyázik.
Miért ne? Végül is nem élhetek cölibátusban másfél hónapig nem?
Leülök a rulett asztalhoz és játszani kezdek a következő vállalkozóval…
***
Az utolsó nap Monaco-ban. Szívesen maradnék még, de ha nem lennének kötelezettségeim és nem vesznék meg már azért, hogy érezzem valakinek az illatát. Ez az egy dolog hibádzik. Hogy nincs itt Kou. A nyaralás további részében nagyon is gyakran járt a fejemben, és sokszor elgondolkoztam azon, hogy mi mennyire tetszene neki, vagy jól érezné-e magát ha itt lenne. Tulajdonképpen mikor a városban bolyongtam és megláttam egy könyvesbolt kirakatában egy könyvet a festészetről és annak fajtáiról, megvettem neki ajándékba. Abszurd módon csak a házba visszaérve gondoltam arra, hogy a könyv franciául van. Egyetlen szót sem fog érteni belőle, de ahogy belelapoztam láttam, hogy rengeteg kép is van benne és ha másért nem talán ezért majd átlapozza. Ha megunja, legfeljebb kidobja majd.
A másik dolog, hogy hogyan fogom majd kibírni mellette, úgy hogy ne kóstoljam meg mindenhol, ahol csak lehet. Az hogy kielégítem maga, egy cseppet sem mérhető ahhoz az érzéshez, mikor a forró testében élvezek el. Olyan ostoba voltam, hogy még a kaszinóból sem hoztam haza azt, akit kinéztem, mert az jutott eszembe, hogy Kou hogyan nézett, mikor Han ült az ölembe. Ami nyilván hülyeség, mert elraboltam őt és nem önként van velem. Vajon örül, hogy megszabadult tőlem két hétre?
***
Elég fáradt vagyok mire hazaér a gép. Sosem szerettem repülni, valahogy mindig olyan volt, mintha két napja nem aludtam volna.
Kiszállok a kocsiból, a csomagokat, majd hozza az inas, de amint felemelem a fejem szemben találom magam Kou-val. Úgy mosolyog, mint aki nagyon boldog, még a szemei is olyan édesen csillognak. Egy elegáns fekete kimonó van rajta, ami csodásan kiemeli a sápadt bőrét.
De miért van ő itt? Nem feküdnie kéne?
Közelebb sétálok hozzá, alaposan végigmérem, de egész jó színben van.
- Gyönyörű vagy kiscicám. – mondom elismerően és nem játszom tovább a türelmemmel, lehajolok hozzá és felfalom az édes ajkait. Az íze édesebb, mint a Nirvána fénye, nem is tűnt fel, hogy mennyire is hiányzott ez az íz és a puha érintése, amivel a hajamba túr. Nem húzza a tincseim, de a fejbőröm kellemesen bizseregni kezd tőle, a délebbi terülten pedig már több történik bizsergésnél. Túl érzéki, ahogy a nyelve az enyémmel játszik, ahogy belesóhajt a számba.
Elszakadok tőle, mielőtt a kapunak döntve szaggatok le róla minden göncöt, helyette inkább finoman a nyakába csókolok, míg ő pirulva oldalra dönti a fejét.
Olyan, mint aki tényleg örült ennek a csóknak és annak, hogy visszajöttem. Ennyire jó színész nem lehet valaki ugye?
- De most magyarázd el szépen, hogy miért is állsz te a kapuban, mikor az ágyadban kellene pihenned? – vonom kérdőre gyengéd szigorral.
Nem haragszom. Még.
Valószínűleg nincs nála a füzete, mert, csak egy furcsa mozdulatot tesz a kezével a teste előtt, majd felmutatja a hüvelykujját. Ez azt jelenti, hogy jól van?
Ezt kétlem…
- Örülök, hogy itthon vagy Ranmaru! – csatlakozik anyám is mosolyogva.
Enyhén meghajlok előtte, ahogy illik. – Köszönöm. Itthon minden rendben ment?
- Igen, nem volt semmi baj. A leveleidet felvitték a dolgozószobádba ha keresed őket.
- És megmondanád, hogy Kou miért van itt? – ez jelenleg jobban érdekel.
- Óh ne aggódj, sokkal jobban van. – mosolyog a kiscicámra, aki rám nézve igazolón biccent. – Tudod, hogy a nagyapád orvos volt és tanultam tőle egy s mást. Egy régi családi recept alapján készült gyógykenőcs csodákra képes.
Ő ápolta? Még sosem tette ezt egyik fiúval sem akit idehoztam, még akkor sem amikor megvertem őket.
- Rendben. És mennyire vagy jól? – lényegesebb kérdés, mert az egy dolog, hogy itt áll…
- Annyira még nincs… de már gond nélkül sétálhat és mozoghat egyedül, persze óvatosan.
Ez jó. Persze nem annyira, mintha már szexelhetnénk is, de haladunk.
- Felmegyek és lezuhanyozom vacsora előtt. – jelentem ki, majd indulnék, de aztán meggondolom magam. – Gyere velem te is.
Megvárom míg Kou is elindul, kicsit hozzá igazítom a lépteim, mert lassabban halad és a lépcsőnél megfogom az egyik kezét, hogy támaszkodhasson, mire rám mosolyog.
- Nem fáj?
Megrázza a fejét, majd jobbra-balra bólint. Azt hiszem ez azt jelenti, hogy egy kicsit.
- Hol van a füzeted? A szobádban?
Biccent.
- Akkor menj el érte, aztán gyere a szobámba, mert így nem tudsz válaszolni.
Picit mintha elszomorodna, vagy nem is tudom, de már nem olyanok a szemei, mint amikor meglátott és ez nem tetszik.
- Nem haragszom rád és nem tettél rosszat, csak fáradt vagyok és most nincs kedvem találgatni, hogy mit mutogatsz. – fejtem ki egy sóhajjal, mire végre kicsit elmosolyodik.
Addig míg lassan elbiceg én a szobámba megyek, majd a fürdőbe és lezuhanyozom. A hajamat igyekeztem nem összevizezni, majd a szekrényemhez megyek.
Kou már az ágy szélén ül, de feláll mikor a szobába lépek és végignézve rajtam elvörösödik.
Elvigyorodom, és a szekrény helyett hozzá lépek és megsimogatom az arcát.
- Annyiszor láttál már meztelenül és felizgultan. Nem értem, hogy tudsz még mindig zavarba jönni ettől. – felemelem a fejét és a forró arcocskájára simítok, majd megcsókolom.
Hamar rájövök, hogy nagyon nem volt szerencsés ötlet ezt tennem meztelenül és egy ággyal a hátunk mögött, de még idejében elhúzódom.
- Ülj vissza míg felöltözöm, nem kell állva várakoznod.
A szekrényből egy sima fekete nadrágot és egy sötétkék inget veszek elő. Most nem kell öltöny, itthon vagyok és ez elég kényelmes.
Mikor kész vagyok intek neki, hogy mehetünk, majd ahogy kilépünk az ajtón átkarolom a csípőjét.
- Jó így? – kérdezem, remélem nem nyomtam meg a bordáját, de csak mosolyogva biccent.
A kézfejemre simítja a kezét, de megérzek valami nem odaillő textúrát, ezért lenézek. Elkomorulok és felemelem a kezét, hogy megvizsgáljam a leragasztott ujjait.
- Ez micsoda? Elestél? – megütötte magát?
Megrázza a fejét, majd furcsa izgatottság jelenik meg a szemében és finoman elhúzza a kezeit.
„Origamiztam”
Homlokráncolva olvasom el, de még így sem értem. Az origamitól mióta sebesednek ki az ujjaink?
Tovább megyünk lefelé, de ahogy az étkező felé mennék belém karol és a pagoda felé bök a kertben. Kinézek és látom, hogy Takashi éppen lerakja a poharakat, ezek szerint ott terített meg. De anyámat nem látom sehol. Ő nem akar vacsorázni?
Nem teszem szóvá, most talán túl fáradt vagyok ahhoz, hogy minden félét kérdezzek. Ahogy egyre közelebb haladunk a japán pagodához, feltűnnek néhány fura röpködő fehér akármik. Mi a fene ez?
Homlokráncolva nézek az oszlopokra és a tartó gerendákra rögzített origami madarakra, de nem is ez az ami megdöbbent igazán, hanem a számuk. Minden tele van velük, az enyhe szellő pedig lengeti őket össze vissza mégsem szállnak el az átlátszó szilonoktól. Most már értem…
- Kiscicám, ezt nevezed te origaminak? Mondhattad volna, hogy tömeggyártásba kezdesz míg odavagyok. – vigyorgok rá, a helyzet furcsaságát nézve, mire valami meghatározhatatlan kuncogó hangot hallat és a vállamhoz bújik. – Érdekes, de többet ne csinálj ilyet, mert tönkreteszed a puha kezeidet, rendben?
Még mindig mosolyog, de bólint és el sem akar ereszteni, ezért az asztal másik oldaláról átpakolom a tányérját az enyém mellé, majd látva, hogy itt-ott kapaszkodik a párnára ereszkedésnél, odanyújtom a kezem, hogy fogja meg és üljön le, ahogy kényelmes.
Leereszkedem mellé, egyik kezemet a combjára simítom, majd az étkezés során jószerével már az ölembe húzom. Az egyik lábamat térdben meghajlítom, így annak nekidőlve már igazán kényelmes neki. Én addig élvezem, ahogy néz és hogy egyre gyakrabban érint meg. Már hiányom volt miatta, de most is ugyanolyan finom, mint két hete. Csak narancslevet iszik a vacsora után, ahogy elnyúl a poharáért észreveszem, hogy már nincs gipsz a másik kezén. Még vannak elszíneződések, de legalább nincs gipsz.
Megfogom a teás kancsót, hogy töltsek magamnak, de mikor elveszem még egy origami madarat találok, de ez az egy fekete.
Felemelem a kicsi hajtogatott papírt, de mindene tökéletesen meg van csinálva. Ez a daru, ami Japán egyik olyan madara, ami sok mindent szimbolizál.
Megforgatom, mígnem az alján a szárnya alatt egy apró betűs írásra figyelek fel.
„Ranmaru hamar jöjjön vissza”
Felhúzom a szemöldököm a betűk láttám, mert ez bizony Kou írása. Csak nem amiatt az ostoba babona miatt csinált ennyi papírdarut? De ha már kívánni akart nem azt kellett volna, hogy Ranmaru soha ne jöjjön vissza?
Rápillantok, az arca furcsa színben játszik, mint aki nem tudja eldönteni elpirulok vagy sápadjon. Az arca fehér, a fülei vörösek.
- Miért akartad, hogy visszajöjjek kiscicám? – kérdem érdeklődve – Nem a pokol fenekére kívánsz?
Lesüti a szemeit és megrázza a fejét.
- Szóval?
Megrántja a vállát.
- Hiányoztam volna? – mosolygok rá gonoszul, mert azt várom, hogy nem reagál semmit, mert nem mer nemet inteni, de biccent.
Tényleg? – És mennyire? – közelebb húzódom hozzá és felemelem a fejét, hogy rám nézzen. – Csókolj meg.
Elpirul, mégis lassan megteszi az ő visszafogottabb tempójában. Egyáltalán nem viszonzom, azt akarom, hogy most ő csókoljon. Egy pillanat múlva zavartan elhúzza a fejét, de nem engedem messzire.
- Ez nem volt valami meggyőző. Nem is hiányoztam annyira. – játszok vele egy picit. Hiába csillan enyhe bosszúság azokban a különleges szemekben, nem kegyelmezek.
Újra megcsókol, de most már a nyelvecskéjét is munkára fogja, körbesimít vele a számban, míg már a vágy engem is a viszonzásra sarkáll.
- Na, ezzel már meggyőztél kicsikém. – mosolygok rá, majd ránézek a madárra és visszateszem az asztalra.
- Szóval „Ranmaru”? – intek célzatosan a papírra, ahol nem a Sonozaki-sama szerepelt.
A vörössége, már-már azt is meghaladja, ahogy a meztelenségemre reagált. Nem gondolta, hogy megnézem? Vagy el is felejtette, hogy a keresztnevemet írta rá?
Az anyámon és az öcsémen kívül senki sem tegez engem. A kurváknak soha nem engedtem, mert mindig is alantasabbaknak tekintettem őket, nem érdemelték meg. De… a szeretőmmel elég bizalmasnak tekinthető a viszony és az is marad.
Egy rövid gondolkodás után megszólalok. – Hívhatsz Ranmarunak, elvégre a szeretőm vagy.
Pirulva egy meglepett mosollyal bólint, majd mikor felállok felsegítem őt is. Nem lenne jó, ha meghúzná magát a felállással.
- Még gyere velem egy kicsit, aztán pedig menj pihenni. – én is álmos vagyok és aludni fogok egy fél órán belül.
A szobámba vezetem, az inas már felhordta a bőröndjeimet, de a parancsomra csak holnap pakol ki. A nagyobb feketéhez lépek és leguggolva kicipzárazom és a ruhák alól kiemelem a vaskos, drága könyvet, amit meggondolatlanul megvettem.
Odasétálok Kouhoz, aki kíváncsian figyeli a kezemben tartott hatalmas könyvet.
- Ezt Párizsban vettem neked. A festészetről szól, amolyan szakkönyv féle, de valószínűleg egy szót sem fogsz belőle érteni. Rengeteg kép van benne, de ha unalmasnak találod, mert nem érted, kidobhatod.
Óvatosan a kezébe helyezem, elég vaskos és nehéz darab, ő pedig nem erőltetheti meg magát.
Manabu Kou
Boldog, izgatott toporgással nézek rá, ahogy a hajamba túr és magához húz, boldogan simulok hozzá.
- Gyönyörű vagy, kiscicám – morog és forrón megcsókol. A kezeimmel óvatosan fonom át a nyakát, teljesen nekisimulva, bár a bordáim kissé megsajdulnak, de a szívem majd kiugrik. Hatalmas kő esik le a mellkasomról, önzőn és féltékenyen: Hazajött, épségben, és hála istennek, egyedül!
Hátrahajol, de el se enged, én pedig az oldalának simulva karolom át a derekát boldogan.
- De most magyarázd el szépen, hogy miért is állsz te a kapuban, mikor az ágyadban kellene pihenned? – néz le rám. Intek, hogy minden rendben, legalábbis a lehetőségekhez képest klasszikusan jobban.
- Örülök hogy itthon vagy, Ranmaru – mosolyog Maka-sama, kilépve a kapun.
- Köszönöm. Itthon minden rendben ment?
- Igen, nem volt semmi baj. A leveleidet felvitték a dolgozószobába, ha keresed őket.
- És megmondnaád, hogy Kou miért van itt? – néz le rám.
- Ne aggódj – mosolyodik el a nő – Sokkal jobban van. Tudod, a nagyapád orvos volt – néz rám mosolyogva, én pedig hálásan mosolygok vissza. Le se tudnám vakarni az arcomról, hozzásimulok Ranmaru oldalának. – Tanultam tőle egyet s mást. Egy régi családi recept alapján készült gyógykenőcs csodákra képet.
Ja, minden reggel és este csúszkáltam, olyan vastagon be lettem pácolva. De ha hat, egy szavam sincs ellene.
Viszont ami a leginkább aggaszt most, az Kígyó úr… igényei.
- Rendben. És mennyire vagy jól? – néz rám.
- Annyira még nincs – szól rá Maka-sama. Elvörösödök, bár akkor belém hasít egy ötlet. Az Ötlet. – De már gond nélkül sétálhat és mozoghat egyedül, persze óvatosan.
- Felmegyek és lezuhanyozok vacsora előtt – sóhajt, de aztán rám néz – gyere te is.
Boldogan lépek utána, sőt, a lépcsőnél belekarolhatok, hogy ne terheljem annyira az oldalam. Szinte lebegni tudnék.
- Nem fáj? – néz rám, de én csak megingatom a fejem. So-so, elmegy. Kellemetlen. de ennél már csak jobb lesz. – Hol van a füzeted? A szobádban? – biccentek, hogy igen, egy picit lesápadok. Elfelejtettem… az utóbbi időben nem tudtam annyira használni a kezem miatt. Még most is kissé talán nehezen mozog. – Akkor menj el érte, aztán gyere a szobámba, mert így nem tudsz válaszolni.
Kicist összeszorul a torkom. Mire… nem csináltam semmit, tényleg…
- Nem haragszom rád és nem tettél rosszat – válaszolja meg a gondolataim. – Csak fáradt vagyok és most nincs kedvem találgatni, hogy mit mutogatsz.
Biccentek, és magamhoz képest sietve járom meg az utat. Még hallom a vízzubogást, hát leülök az ágy szélére, hajtogatva a kis füzetet. Egyenes derékkal nyomom fel magam, amikor kijön, de elvörösödök, elfordítva a tekintetem. Azért egy törülközőt a dereka köré csavarhatott volna… Akkor nézek rá, amikor megcirógat.
- Annyiszor láttál már meztelenül és felizgultan, nem értem, hogy tudsz még mindig zavarba jönni ettől – duruzsol az ajkaimra és megcsókol. Beleremegek, lehunyva a szemeim sóhajtok fel közelebb dőlve hozzá. Jaj, mennyire hiányzott így… és érzem, hogy mindig az eszébe jut, hogy nem engedheti el magát, elenged hát engem. Megvárom, amíg felöltözik, aztán az oldalához bújva sétálunk el vacsorázni. Olyan jó… boldogan simogatom meg a derekam ölelő kézfejét, figyel és gyengéd… elkapja a kezem és felemeli. Három ujjamon is ragtapasz van, összehúzott szemöldökkel vizsgálja.
- EZ micsoda? Elestél?
Megrázom a fejem az alsó ajkamba harapva. A meglepetés!
„Origamiztam” – írom le gyorsan a füzet egyik lapjának a szélére, csúnya macskakaparással. Még merev a csuklóm. Sokat kell mozgatni és rehabilitálni, hogy megint ecsetet tudjak fogni.
Ahogy lesétálunk, az étkező folyosójáról finom nyomással húzom át, csillogó szemmel. A pagodára mutatok, a derekát karolva nézek fel rá. Takashi-sama már kint megterített az úrnő parancsára, és ahogy a puha füvön sétálunk, én csak az arcát nézem, ő pedig a megannyi finoman lengő darvat. Megáll az egyik gerenda alatt, ahol különböző hosszúságban lógnak a patyolatfehér madarak, és szinte lüktetnek a sebes ujjaim.
- Kiscicám, ezt nevezed te origaminak? – nevet fel. Boldogan, mégis zavartan pirulok el – Mondhattad volna, hogy tömeggyártásba kezdesz, amíg odavagyok! – Elpirulva fúrom az arcom az oldalához, kuncogva. – Érdekes, de többet ne csinálj ilyet, mert tönkreteszed a puha kezeidet, rendben?
Bármibe belemegyek. De minden sebet megért ez a rengeteg daru, ha teljesítette a kívánságom. Hozzábújok, segít leülnöm, mert ha nem széken ülök, kicsit nehezebb… megfeszítem az arcom, hogy ne szisszenjek fel. A vacsora isteni és könnyű, nekidőlhetek, a végén szinte az ölében ülök. Boldog vagyok, elmondhatatlanul… gyakran érintem meg, kinyújtva a kezem, hogy tényleg itt van e…
Amikor már csak a narancslevet kortyolom a végén, lehunyt szemmel simulva a lábának, hallom a teáskanna kattanását az asztalon. Kíváncsian nézek fel, és kicsit elsápadok, amikor az utolsó, ezredik madarat látom az ujjai között, a fekete darvat.
És az írást.
El fogok ájulni. Jaaaaaj ne…
- Miért akartad, hogy visszajöjjek, kiscicám? Nem a pokol fenekére kívánsz?
Annál azért egy kicsit feljebb. Nekem tökéletesen megfelelne, ha itt vagy a földön, velem. A kaján faggatózására csak fülig ülve a zavarban vonogatom meg a vállam kelletlenül.
- Hiányoztam volna?
Persze! Lassan, fülig vörösen biccentek. – És mennyire? – simítja fel az állam – Csókolj meg – mosolyog rám, én pedig boldogan hajolok közelebb hozzá, puhán megcsókolva. Annyira nagyon hiányzott! Főleg azután a hatalmas kavarodás után, borzalmas volt a bizonytalanság… cukkol is, játékos és boldog, átkarolva a nyakát simulok hozzá teljesen, forróbban csókolva, mert hát csakazértis…
- Szóóval… Ranmaru? – néz rám, én pedig felhikkanva nézek rá. Nem is tudom, miért azt írtam, egyszerűen ez jött a kezemre, sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni… - Hívhatsz Ranmnarunak – szólal meg, én pedig meglepve nézek fel rá. – Elvégre a szeretőm vagy. Még gyere velem egy kicsit, aztán menj pihenni – segít felállni, én pedig boldogan megyek utána.
Eddig teljesen ki volt hűlve ez a szoba, amíg távol volt, szivárgott és fakult az illata. Boldog mosollyal dédelgetem az érzés,t hogy visszajött, hozzám. Nem hozott senkit, pedig mennyire féltem tőle!
Motoszkál valamit, és amikor felém indul, kíváncsian nézek rá. Egy könyv?
- Ezt Párizsban vettem neked – badumm, félredobban a szívem – A festészetről szól, amolyan szakkönyvféle, de valószínűleg egy szót sem fogsz érteni belőle. Rengeteg kép van benne, de ha unalmasnak találod, mert nem érted, kidobhatod.
Finoman adja a kezembe, én pedig megdöbbenve nézem a vastag, gyönyörű könyvet, óvatosan leülök az ágy szélére, mert inkább a combjaimon támasztom. Elképedve hajtogatom a finom lapokat, és bár franciául van az egész, olyan… gyönyörű. Az ujjaim lassan végighúzom a lapok fényes felületén, elvarázsolva, az ujjaim a szám elé kapom. A végén még teljesen elérzékenyülök, ez olyan gyönyörű! És csak nekem vette? Rám gondolt?
Boldogan, széles mosollyal nézek fel rá, rajongó tekintettel ölelem magamhoz a vastag könyvet. Ez csodálatos…
- Tetszik? – mosolyodik el, én pedig hevesen bólogatok. Elmondhatatlanul szuper! Felé nyújtom a jó kezem, elkapva a kezét húzom le magamhoz, forrón megcsókolva. A könyv az ölembe huppan, a combjaimmal megtartom, hogy mind a két karommal át tudjam fonni a nyakát. Imádom. A könyvet is.
Átfonja a derekam, de ahogy ívbe feszül a hátam, miközben magához húz, megremegek. Ez még fáj… de nem érdekel, belemosolygok a csókba. Gondolt rám. Hajol közelebb, én pedig engedve a nyomásnak dőlök el az ágyon, sóhajtva futtatom az ujjaim a hajába.
De tudom, és ő is tudja, és kivételesen egyikünk sem örül a tudásnak: ha most megerőltetem magam, nem két hét, de egy hónap se biztos, hogy elég lesz a bordáimnak…
De annyira nem akaródzik most elmenni. Annyira hiányzott!
- Rohadtul hosszú volt ez a két hét, kiscicám – morog a nyakamba, én pedig a számra csapom a kezem, hogy ne sikkantsak fel, amikor a nyakamba harap. Finoman remegő ujjakkal simítom meg a tarkóját, betalálva az ing nyaka alá.
Morogva tolja el magát, támaszkodik fölöttem és szinte felfal a tekintetével… Nagyon is érzem, hogy ez számára is kínzás. Pihegve, vörösen nézek rá, az ajkamra harapva.
Óvatosan felnyomom magam, figyelmesen oldalra teszem a könyvet és felülve nézek rá, Megkapaszkodva a vállába állok fel, zavartan, a kimonó nyakáig vörösen, de azért megpróbálkozok valamiféle… javítással, már ami jobbat ki lehet hozni ebből a szituációból…
Csak itt az a különbség lesz, hogy nem büntetés és megalázás.
Lesimítva a mellkasán térdelek le óvatosan, elé… felnézve rá, a szemeibe mélyedve bontom ki a nadrággombot. Érzem, hogy megremeg a hasfala, visszafojtja egy pillanatra a levegőt… végigsimítva a derekát még mélyebbre vörösödök, ahogy az ujjaim beakasztom az alsónadrág gumis derekába, kicsit lejjebb húzva. Felhördül, amikor az ujjaim a férfiasságára fonom, szinte égeti az ujjaim, forró és már érzem, ahogy lüktet… összeszorul a mellkasom, kiszárad a szám. Bár megcsókolna…
De forró tekintettel, pislogás nélkül néz rám, falja a látványt. Felnézve rá hajolok közelebb lassan engedve az ajkaim közé, ő pedig forró hangon hördülve markol a hajamba, végigsimítva a tarkómig… Lehunyom a szemem zavaromban, mélyebbre engedve, próbálom úgy csinálni, ahogy emlékszem, mikor ő mutatta… rajtam… az emlékre még inkább zavarba jövök, felnyögve, ahogy mélyebben engedem. Végigsimítva a nyelvemmel mozgatom a fejem, lesütve a tekintetem, miközben hátrahajtva a fejét szorítja a tincseim, néha lökve a csípőjével vagy mozdítva a kezével, engedem minden irányításnak. ujjaimmal megsimítva a combját simítom meg a derekát, néha levegőhiány miatt felnyögve, nyelve egyet… az orromon szedve a levegőt a combjára és a fenekére simuló kézzel engedem mélyebbre, egészen a torkomig, a körmeim a combjába mélyesztve…
- Nézz rám… gyerünk kiscicám, nézz fel! – markol a hajamba, feljebb húzva, én pedig levegőért kapkodva engedem ki a számból a farkát, lihegve nézek rá. Kipirulva, zavarban… halk, mély kuncogással néz rám – Mindig meg tudsz lepni… - cirógatja meg az arcom, az ajkaim, majd a tarkómra simítva nyom vissza. Szó nélkül engedelmeskedek, puhán mozgatva rajta az ajkaim, a nyelvem, leutánozva, amit ő csinált velem és jólesően remeg a bensőm, és amikor érzem, hogy ennél már nem lesz keményebb, néha megfeszülnek az izmai a körmöm alatt, az ajkaim között szinte rángatózva… a hajamba markolva szorítja a fejem az öléhez, miközben összeránduló izmokkal elélvez…
Kicsit megdöbbenve, egy csepp határozatlansággal, hirtelen ötlettel nyomom önként közelebb a fejem, kicsin múlva, hogy visszanyomjam a hirtelen öklendezést, így az egész egyenesen… lemegy… magam is megijedtem magamtól, lüktet a fejem, ahogy a végén a hajamba tépett.
Zihálva próbálom magam eltolni tőle egy kicsit, lerogyva, a combjaimra ülve nézek fel rá, az ujjaimmal lassan, ránézve törlöm meg a szám.
Halkan nevetve fel nyújtja le a kezét, felsegít én pedig átkarolva a derekát simulok hozzá remegve, mosolyogva. Megölel… kicsit lüktet az oldalam a hirtelen mozdulattól, sajog, de valószínűleg semmi komoly.
- Kiscicám – duruzsolja megcsippentve az állam és forrón megcsókol. Boldog nyikkanással nézek rá. – Most már menj vissza a szobádba pihenni, mert ha a közelembe maradsz, ennyivel nem úszod meg – paskolja meg a fenekem, én pedig felnyalábolva a vaskos köteget mosolyog rá és a fájdalomtól óvatos lépésekkel kisurranok.
***
Este megint a krémben áztam, reggel letusoltam, lemosva a felesleget, ami nem szívódott be, és egy törülközővel a derekamon emelem fel a kezem, figyelve a sárgás-zöldes véraláfutást. Egy fokkal jobb, de még mindig csúnya. A karom püffedt és nehezen mozognak az ujjaim, ez jobban aggaszt, mint a színes oldalam. Reggel is átken a nővérke vastagon, rámcsavarja a kellemetlenül merev és szűk kötést, hogy a bordáim fixálva legyenek, majd ismét felöltözök: könnyű yukata. Megcibálom a hajtincseim, már kicsit hosszabbak, az állam alá érnek. Akkor vágták, amikor idekerültem. Jó sokat nőtt. Elnyomok egy kósza ásítást, az éjszaka nagy részét az ágytámlának dőlve töltöttem, párnával kitömve és az új könyvet lapozgattam. Reggeli után el akarok vinni egy franciaszótárt a könyvtárból, hogy ha kell, egyenként szemezgessem ki ami érdekel…
Mosolyogva szedem össze magam, várom, hogy nyíljon az ajtó és menjük ki reggelizni.
Sonozaki Ranmaru
Figyelem, ahogy nagyra nyílt szemekkel nézi a színes borítót. A combjaira fekteti és belelapoz. Úgy fogja a lapokat, minta hajszálvékony kristályból lennének és összetörhetnének. Ezek szerint tetszik neki.
Egy picit még lapozgatja, simogatja, majd olyan széles mosoly húzódik az ajkaira, hogy minden tökéletes fogacskája látszik. A szemei is úgy ragyognak, mint mikor odakint várakozott rám. Gyönyörű látvány, de nagyon furcsa, hogy én okozom ezt az örömet.
Tetszik, de furcsa.
Magához szorítja a könyvet miközben rám figyel. Édes.
Ez hiányzott nekem a két hét alatt. Hogy ilyen édesen viselkedjen, amikor mindig kedvem támad fölfalni.
- Tetszik? – heves bólogatást kapok válaszul. Talán be kéne neki szereznem egyet japánul is.
Felém nyújtja a kezét és mikor megfogom lehúz magához és olyan forró csókol, ahogy ki sem nézném belőle. Átfogja a nyakam, én a derekát, de próbálok óvatosa maradni.
Őrjítően nehéz nem elveszíteni a fejem mikor az édes kis nyelve az enyémmel táncol, az illata körülölel, mint egy finom jázminillatú takaró. Már most felizgultam, de azt is éreztem, hogy megrezzen ahogy közelebb húzom.
Lassan ledöntöm az ágyra, hogy egyenesen legyen, halk kis sóhaját magamba szívom és csak akkor eresztem el, mikor az ujjai is a hajamba süllyedne. Az már túl sok lenne, ha még simogatna is.
- Rohadtul hosszú volt ez a két hét, kiscicám – morgom a nyakába, hogy egy picit összeszedjem magam, de mintha szándékosan ingerelne, az ingem alá simít.
Eltaszítom magam az ágytól, szikrázó tekintettel nézem az izgatóan zilált külsejét. Pont így kellene mindig kinéznie…
Belém kapaszkodva felhúzza magát, gondolom megy aludni. De akkor miért van most fülig vörösödve?
A döbbenetemet palástolni sem tudnám, mikor letérdel előttem, de ezt az érzést azonnal felváltja a vágy, ahogy a nadrágomhoz ér. Izgalomtól remegve figyelem minden mozdulatát. Felszisszenek amint a kezeibe fog, a forró bőrömön még a kezei is hűvösnek tűnnek, az az ártatlan tekintete még pedig jobban felizgat.
Eszembe sem jutott, hogy ezt csinálja. Mikor legutóbb megtette rosszul lett és majdnem sírt. Most akkor, hogy lehet ilyen? Mint aki izgatott…
Rám néz miközben közelebb hajol, már a forró leheletétől megremegek, de azt az élvezetet le sem lehet írni ahogy az ajkai a farkam köré záródnak. Egy pillanatra lehunyom a szemem és a hajába simítok. Nehezen de megállom, hogy ne nyomjam magamra tövig és hagyom a saját tempójában dolgozni, ami nem is rossz. Finoman nyalogat, néha a fogai is súrolnak.
Lihegve markolom a tincseit akárhányszor úgy érzem itt a vége, de visszafogom magam, hogy még tovább élvezzem ezt. Egyre merészebb és egyre többet képes befogadni belőlem, de olyan isten nincs, hogy elsőre menjen valakinek a mélytorok, öklendezés nélkül!
Picit előre mozdul a csípőm, összeszorítom a fogaim, hogy ne legyek erőszakosabb, bár az irányító hajlamoknak nehéz gátat szabni. Máskor nem is tenném, de őt nem akarom bántani. Fájna neki, ha csak úgy szájba dugnám. Az is csoda, hogy magától leszop, holott visszamehetett volna a szobájába.
- Nézz rám… gyerünk kiscicám, nézz fel! – utasítom, amint a körmei a combomba mélyednek, érzéki bizsergést hagyva. Lihegve kienged az ajkai közül, eszméletlen látvány a kipirult arca és azok az ártatlan, izgató szemek. Ártatlan… – Mindig meg tudsz lepni…
Megsimítom az arcát, bár kissé remegnek az ujjaim, ezért hamar vissza is irányítom a farkam fölé és Kou engedelmesen bekapja.
Egészen ráérez hogy szeretem, még az a kicsi durvaság érzet is megvan ahogy belém ereszti a körmeit, majd buján a fenekembe markol. Mint egy kiscica, ami nem ereszti a zsákmányát.
Ezzel a gondolattal feszül meg az egész testem és a haját markolva élvezek el, mintha végre megszabadítottak volna minden felgyülemlett vágytól.
Amint levegőhöz jutok elengedem a haját, ő pedig a combjaira huppan, legalább annyira zihál, mint én, a tekintete pedig enyhe félelmet sugall ahogy óvatosan felpillant, majd mint egy finom ebéd után megtöri a száját.
Egyszerűen nevethetnékem van, amiért még mindig ilyen. Most elégített ki a szájával, ráadásul önként és még mindig pirul.
- Kiscicám - vigyorogva felsegítem és magamhoz húzva lágyan megcsókolom. Érezni rajta a saját ízem… – Most már menj vissza a szobádba pihenni, mert ha a közelembe maradsz, ennyivel nem úszod meg – menekítem mielőtt túl késő lenne.
A szexi kis fenekére simítok, majd megütögetem, hogy igyekezzen. Elkapja a könyvet az ágyról és mosolyogva távozik. Jobb ha most nem fekszünk be egy ágyba…
***
Halk kopogásra ébredek, de semmi kedvem felébredni. Megmozdulni sem.
Pár pillanat és ismét zajok. Az ajtó nyitódása, majd csukódás, de nem hallok hangot, nekem pedig egyáltalán nincs kedvem beszélgetni. Fáradt vagyok.
Már éppen elaludnék ismét, mikor lassú simítást érzek a karomon és a vállamon, mire kelletlenül morogva kinyitom a szemeim.
Először egy yukata kötője tűnik fel, majd ahogy feljebb pillantok, Kou szép szemeivel akadok össze. Miért van ő itt? És…
- Miért keltettél fel? – morgom fáradtan, mire először értetlenség jelenik meg a szemeiben, majd fogja a füzetet és kissé félénken írni kezd.
Hátratúrom a haja és a könyökömre támaszkodva várok. Álmos vagyok.
„Ne haragudj, nem akartalak zavarni csak… aggódtam, mert nem jöttél értem”
Elolvasom a dülöngélő sort, de az álomtól homályos agyamnak kell egy perc míg felfogom.
- Nem mondtam tegnap, hogy nem kelek korán? – kérdezem miközben elhelyezkedem.
Megrázza a fejét.
- Valószínűleg az esti magánszámod miatt elfelejtettem. – sóhajtom, és mikor rá nézek már tűzvörös. – Mindegy. A repülés mindig kiüt. Feküdj le, még aludni akarok.
Visszahajtom a fejem a párnára, de a matrac meg sem moccan. Felnézek, a kiscica pedig kifelé settenkedik.
- Kiscicám, én úgy gondoltam, hogy ide feküdj le. – közlöm fáradtan, majd megvárom, míg idebotorkál és óvatosan lefekszik mellém.
Persze a hátára, mert másképp most nem menne. Rádobom a takarót és közelebb húzódom, majd a karomat a csípőjére teszem.
- Így kényelmes?
Mosolyogva biccent, és én is lezártnak tekintem a beszélgetést.
Annyira hozzásimulok amennyire lehet és szinte másodpercek alatt visszaalszom.
Mikor legközelebb felébredek, ugyanabban a pózban találom magam, mint ahogy elaludtam, azzal a különbséggel, hogy Kou szemei is csukva vannak. Általában ő kelt korábban, de most még akkor is alszik mikor kimászok mellőle. Negyed egy van az óra szerint, már ebédidő is elmúlik lassan.
Lezuhanyozom és felöltözöm, majd lassan az ágyhoz sétálok és leülök a szélére. Felébresszem? Vagy inkább hagyjam?
Ezt a dilemmát viszont nem kell megoldanom, mert mintha csak megérezné, hogy nézem, lassan felpislog, majd elmosolyodik.
- Úgy tűnik még te is álmos voltál kiscicám. – belesimítok a hajába, most hosszabb, de tetszik. A színe miatt még így is különleges. – Ha felébredtél, ideje lenne lemenni ebédelni.
Megvárom, míg megdörzsöli a szemeit, majd szép lassan felnyomja magát az ágyról.
Lemegyünk az étkezőbe, az egyik cseléd éppen leszedi az asztalt anyám után.
- Terítsetek meg újra. – utasítom, majd helyet foglalunk.
Ebéd közben sajnos telefont kapok, így a dolgozószobámba megyek és kénytelen vagyok Kou-t magára hagyni.
Tulajdonképpen már teljesen meg is feledkeztem arról, ami miatt Kaori Fukoku hívott, a tokiói jótékonysági alapítvány elnöke, estéjt rendez a leglelkesebb támogatóiknak.
Nos, én nem vagyok olyan lelkes, ha jótékonyságról van szó, de ez a címszó tökéletesen megfelel a pénz tisztára mosására. Jól működik, és így a társadalom naivabb tagjai is egy jótékonykodó cégtulajdonos milliárdosnak hisznek. Nem is baj, ha megmaradnak ebben a hitben.
- Természetesen ott leszek Fukoku-san. És igen, bizonyára anyám is szívesen részt vesz az eseményen. – csak tudnám, hogy mikor lesz az-az estéj. – Ha bárminemű segítségre lenne szüksége, kérem értesítsen.
- Köszönöm szépen, az alapítvány nevében is. Akkor várni fogjuk önöket, a viszont látásra, Sonozaki-sama.
A fenébe. Erről teljesen meg is feledkeztem. Minden évben ugyanakkor van, de most elfelejtettem.
Felhívom a céges titkárnőmet, hogy be volt-e ez jegyezve a határidő naplómba.
- Igen, fel van írva, de mivel ön nem tartózkodott itthon, eddig nem tudtam szólni. – válaszolja azonnal.
- Na és mikor is lesz? – nyílik az ajtó, majd mikor megjelenik Kou intek neki, hogy jöjjön be, de mikor a székemhez közelít, a szoba másik sarkában lévő kanapéhoz irányítom. Nem a legjobb ötlet ilyen állapotban a földre ülni.
Két nagy könyv van nála, az egyik amit tegnap tőlem kapott, a másik pedig egy… francia szótár?
- Pénteken, este hétre kell mennie. Az összes szponzor, akik az alapítványt támogatták megjelennek és néhány olyan szülő is, akinek a gyerekein segítettek már.
Csak azt ne! Ha elkezdenek ömlengeni, biztos, hogy a falra mászom!
- Ugye gyerekek nem lesznek?
- Az nincs benne a meghívóban Sonozaki-sama.
- Értem. Bent minden rendben ment?
- Minden rendben. Sok telefonja volt, felírtam hogy kiket kell visszahívnia, az asztalán van a papír.
- Rendben. Majd holnap bemegyek. – ezzel leteszem és visszaülök az asztalomhoz.
Tehát pénteken. És ki kell bírnom csupa hálás ember között. Inkább egy yakuza gyűlés! De mindegy, kötelességem elmenni és talán majd kibírom valahogy.
Esetleg… miért is ne? Igaz, hogy ez nem egy alvilági összejövetel, de attól még partnert szoktak vinni. Engem pedig hidegen hagy, hogy egy fiúval látnak vagy sem.
- Kou? – rám pillant a nagy könyvéből – Szerinted pénteken el tudnál velem jönni egy estéjre?
Nem tudom mennyire lenne már akkor „szállítható állapotban”. Fogja a füzetét és ír, ezért közelebb megyek.
„Mit kell majd csinálnom?”
- Ne félj szépségem, ez nem olyan estély lesz amire gondolnál. Tulajdonképpen semmit sem kell csinálnod. Nézed a műsort, eszegetsz ha akarsz és ott leszel társaságnak. Ennyi.
„Szerintem már el tudok menni.” – írja, egy halvány mosollyal mutatja.
- De csak akkor, ha nem lesznek fájdalmaid, mert ott helyben kiporollak, ha rosszabbul leszel! – szigorú a hangom, erre kuncog. Homlokráncolva pillantok rá, hiába próbálja elfojtani, akkor is mosolyog. – Ezen mi volt olyan mulatságos?
Ír. „Ne aggódj Ranmaru. Jól leszek. Ha csak járkálnom kell akkor nem fáj”
- Jó. Pénteken, este hét óra és elegánsan öltözz. – most nem lesz szükség a kihívó ruháira, talán még az a könyvelő jelmez is megtenné, amit akkor leszedettem vele.
Visszamegyek a dolgaimat intézni, ő pedig visszamerül a könyveibe. Az a jó, hogy nem csap zajt, viszont sokkal megnyugtatóbb, hogy ott ül a kanapén, mert szem előtt van.
Én sokáig dolgozom, Takashi közben behoz egy teát és Kou-nak is gyümölcslevet meg a gyógyszerét. Ő még mindig a könyvekkel foglalkozik, csak néha-néha ment ki pár percre, de aztán jött is vissza.
Tulajdonképpen csak akkor hagyom abba a munkát, mikor Takashi később visszajön, hogy a vacsora tálalva van. Odalépek Kou mellé, hogy megnézzem mire jutott és látom, hogy a „beszélgetős füzetében” francia szavak sorakoznak.
- Le akarod fordítani azt a vastag könyvet? – kérdezem kétkedve.
Megrázza a fejét.
„Csak a legérdekesebb részeket”
- Ha tudnál beszélni, akár meg is kérdezhetnéd és lefordítanám, de így tényleg marad a szótár. – megnéztem egy internetes könyváruházban, de ez a példány nincs csak franciául.
Összecsukja a könyveit, de nem viszi el onnan. Most vacsora, azokért meg visszajöhet később is. Lefelé a lépcsőn segítek neki, de kicsit máshol járok gondolatban, mert egy lehetőségen agyalok.
Kou valószínűleg nem idegesítene és nem mondana semmit, amivel felbosszant, és nem is szándékozik könyörögni. Akkor tehetnénk egy próbát, hát ha…
- Kiscicám… amint teljesen felépülsz, elviszlek egy specialistához, aki megnézi, hogy miért nincs hangod.
Manabu Kou
Semmi, semmi. Kicsit aggódva topogok, felnézve az órára. Ilyenkor már rég itt van, Ranmaru sosem késik. felkapva a füzetem tűzöm az obiba, és a vékony vászoncipőbe lépve csendesen beteszem magam után az ajtót. Csak nem elaludt? Csendesen kopogtatok be a szobájába, de igazság szerint arra számítok, hogy már lent van, vagy valami sürgős dolga akadt a két hét pihenés után, és a dolgozóban lesz…
Óvatosan elhúzom az ajtót, és meglepve nézek be, hogy Ranmaru alszik. Kisimult arccal, félig a párnába fulladva. Csendesen andalgok mellé, felülve az ágy szélére megcirógatom. Talán csak véletlenül aludt el, és elég morcos lesz, ha késik…
- Miért keltettél fel? – morog álmos hangon, lassan és laposan pislogva. Elkapom a kezem, gyorsan lefirkantva, hogy attól tartottam, hogy elaludt… - Nem mondtam tegnap, hogy nem kelek korán?
Megcsóválom a fejem. Nem, nem mondta. – Valószínűleg az esti magánszámod miatt elfelejtettem – mosolyog lustán. – Mindegy. A repülés mindig kiüt. Feküdj le, még aludni akarok – dünnyög, és egy pillanattal később azt hiszem, hogy visszaaludt, így nem akarok zavarni, de megállít: márpedig hogy mellette. Elfekszek óvatosan, átkarolva a karját, a fejem az álla alá simítom. Én is elég sokáig fent voltam, pár percen belül elnehezülnek a pilláim és kicsit felé fordulva, összegyűrődve szunyókálok vissza.
***
Teljesen kiüthetem magam, némi mocorgás ráz lassan vissza az éberségbe, de ha nem fájna az oldalam, akkor gond nélkül a hasamra fordulnék és a fejemre húznám a jó illatú párnát…
Ranmaru… felmosolygok rá, megdörzsölve a szemeim.
- Úgy tűnik, még te is álmos voltál, kiscicám. Ha felébredtél, ideje lemenni ebédelni – cirógat meg, majd lefelé sétálás közben helyre rángatom a ruházatom, hogy ne tűnjek olyan gyűrődöttnek. Nem költjük el együtt az egész ebédet, a felénél távozik, én pedig próbálom gyorsan befejezni a tésztám.
Utána próbálok visszasietni a szobámba, felmarkolva oldalról a festészetről szóló ajándék-könyvem, majd a könyvtárba sétálva kiválasztok egy vaskos szótárt. A kettőt a karomban fogva imbolygok fel a dolgozóba, hiszen ha Ranmaru van valahol, akkor ott.
Az intésére helyet foglalok és némán elfoglalom magam, fél füllel hallgatva a szavait. De nem zavarom. Nekem ennyi elég, itt van… néha felnézek rá, mosolyogva, konstatálva hogy ott van, nyugodt, csak épp intézkedik.
- Kou? – szól, én pedig leeresztem a tollam. – Szerinted pénteken el tudnál velem jönni egy estélyre?
Felvonom a szemöldököm. A gyűléseket, vagy a találkozókat sosem nevezte estélynek… az csupa nagybetűs munka. Oldalra biccentem a fejem, sebesen leírva egy új lapra, hogy mégis, miről is lenne szó?
- Ne félj, szépségem, ez nem olyan estély lesz, amire gondolnál. Tulajdonképpen semmit sem kell csinálnod. Nézed a műsort, eszegetsz, ha akarsz és ott leszel társaságnak. Ennyi.
„Szerintem már el tudok menni” – mutatom neki és biccentek.
- De csak akkor, ha nem lesznek fájdalmaid, mert ott helyben kiporollak, ha rosszabbul leszel! – néz rám csúnyán, de csak felkuncogok. Hiába néz csúnyán, csak aggódik értem, és bármit is mond, a szavak nem fogják eltakarni, amit jelentenek.
„Ne aggódj, Ranmaru. Jól leszek… ha csak járkálnom kell, akkor nem fáj”
- Jó. Pénteken, este hét óra, és elegánsan öltözz.
Biccentek, majd mikor visszafordul a papírok és a laptop felé, én is lapozok egyet a könyveimben.
***
Elég jól haladok, a reneszánszot tanulmányozom… pár szó még talán ismerős is valahonnan, de a képaláírásokat szavanként lefordítom, aztán próbálom stilizálni. Nem nagyon figyelek semmi másra, beveszem a gyógyszereim… Érdekel. Nagyon érdekes, bár nehéz munka.
- Le akarod fordítani az egész vastag könyvet? – hallom Ranmaru hangját, felnézek rá. Elmosolyodom… hát, az nem kis munka lenne.
„Csak a legérdekesebb részeket”
- Ha tudnál beszélni, akár meg is kérdezhetnéd és lefordítanám, de így tényleg marad a szótár – gondolkodik el, és megvár, hogy belekapaszkodhassak, miközben kiballagunk vacsorázni. Most tudatosítom, hogy eléggé megéheztem… de hát olyan érdekes volt! Az arcom a felkarjának simítom, miközben a másik kezemmel a korlátba kapaszkodok. Lassan megint rehabilitáció, hogy hamarabb megedződjenek az izmaim…
- Kiscicám – rám pillant, én pedig fel rá, mosolyogva. Komolyabb az arca. - Amint teljesen felépülsz, elviszlek egy specialistához, aki megnézi, hogy miért nincs hangod.
Abban a pillanatban lesápadok, egy percre meg is torpanok, amit észrevesz és rám néz.
- Kou? – rámnéz. Erőtlenül elmosolyodok, és tovább megyek mellette. – Mi történt?
Csak az oldalamra markolok, hogy a lépcsőn kicsit rosszul léptem.
Nem akarom, hogy olyan specialistához vigyen. Magam elé nézek, miközben leülök az asztalhoz.
Mit mondhatna egy orvos? Mit csinálna Ranmaru? Nekem nincs befolyásom, hogy megkérem az orvost, hogy segítsen nekem. Nem akarom, hogy egyáltalán ez szóba kerüljön, miért nem jó neki így? Mit akar elérni?
Összepréselem a szám. Egyáltalán nem tetszik ez az ötlete. A gondolatok jobb, ha bent vannak.
***
Pár nap múlva, mikor jön az orvos és megvizsgál, már Ranmaru is ott van, miközben a doki finoman, a hosszú ujjaival végigzongorázik a bordáimon.
- Nagyon szépen gyógyul – mosolyog rám az idős úr. – Szerintem már össze is forrott, bár ezt csak egy röntgen tudná rendesen megállapítani, de a véleményem szerint, már csak a bőr és az izmok érzékenyek.
- Valóban? Akkor mozoghat?
- Figyelnie kell még, de a csontok már rendben vannak. A bőrre adok egy kenőcsöt, az úrnő krémje csodát tett – megpaskolja az arcom, én pedig visszahúzom a vállamra a vékony köntöst. Boldogan mosolygok Ranmarura, megkötve a derekamon.
- És a karja?
- Szintén, ugyanaz. Már csak le kell hogy lappadjon a duzzanat, de egyébként, mint a makk. Pár nap, és minden rendben lesz.
- Remek, köszönjük – biccent. Én bent maradok, megmosva az arcom és a kezem, amíg Ranmaru kint beszél pár szót a doktorral, majd mosolyogva ránézek. Minden rendben!
Átkarolom a nyakát, megcsókolva. Végigcirógat, beletúrva a hajamba.
- Ügyes vagy. Még egy két nap, és semmi bajod nem lesz – simít végig a hátamon. – Azt még kivárom… nehezen – csókol a nyakamba, én pedig megborzongva simítom meg a nyakát. Még pár nap… kuncogva nyomok egy csókot a füle alá. – De utána, ellátom a bajod, amiért ilyen sok ideig kínoztál. Bizony… - simít a fenekemre, lassan szorítva rá. Nyikkanva bújok hozzá, halkan kuncogva.
- Öltözz fel szépen – paskolja meg, megcsókolva. Oldalra biccentem a fejem, hogy miért is? – Megyünk az orvoshoz.
Kérdőn dőlök hátrébb, megtámaszkodva a vállán. De hát most ment el.
Jaj ne. Ki is ment a fejemből. Azt hittem, nem foglalkoztatja többet a dolog… Kicsit tanácstalanul nézek rá, de aztán biccentek. Oké. Szépen felöltözök.
Sötét nadrág, halványszürke ing, pár árnyalattal sötétebb, könnyű zakókabát. A megszokottnál is csendesebben ülök mellette az elegáns autóban, összepréselve a szám. Nem tudom, Ranmaru észrevett-e bármit a húzódozásból, az oldalának simulok, fejem a vállára hajtom és a kezem puhán a mellkasára fektetem. Legszívesebben hazamennék aludni, bár csak a stressz miatt vagyok ilyen kimerült. Lenéz rám, és bár érzem a merev pillantását, nem nézek fel, továbbra is mozdulatlanul, mereven és görcsös idegességben fekszem hozzásimulva.
- Minden rendben? – simogatja meg a fejem, én pedig elkapva a tekintetét elmosolyodok és biccentek. – Ideges vagy?
Intek, hogy so-so, kicsit. De közben belül görcs ül a gyomromban. Elővéve a füzetem írok le valamit, ám közben fékez az autó.
„Miért kell ez a vizsgálat? Nem vagyok elég jó így?”
Rám néz, de nyílik az ajtó. Megérkeztünk.
- Ezt később megbeszéljük – száll ki és kisegít engem is.
***
Félmeztelenül ülök a vizsgálóasztalon, ahogy a doktor meghallgatta a légzésem. Ír valamit, majd még mindig így mondja, hogy tátsak.
- Egy Á hangot…
- Aaaaa
- Á-t, ha lesz szíves…
Öklendeznem kell, ahogy letol egy csövet a torkomon, közben magyaráz, hogy ebben van egy kis kamera meg fény meg minden… jó neki. Szinte felmarja a torkom, égeti és keserű. Fuj. De nem is jön olyan rosszul Ranmaru orál-tanítása, visszanyomom a hányásingert…
Nézelődik, ír valamit, én pedig lehunyt szemmel markolom az ágy szélét, koncentrálva az orromon szedem a levegőt. Néha ki kell adnom valami amorf hangot, és a felé fordított kis képernyőn – elmondása szerint – látszódik a gége mozgása.
- Rendben – kihúzza a számból, én pedig felköhögök. – Öltözzön vissza, készen vagyunk.
Biccentek mosolyogva, de amint hátat fordít, idegesen nyúlok az ingemért. Gombolkozva lassan az ajtóhoz megyek, figyelve, hogy ne kopogjon a cipőm sarka; egy apró résnyire nyitva maradt.
- Nos? – kérdezi Ranmaru.
- A tüdeje rendben, egészséges, erős – lapozás hangja. – Van némi sérülés a nyaka környékén… Sonozaki-sama, a hangszalagokat nem úgy kell elképzelni, mint a húrokat, hanem ezek erős ínrostok, amelyek a hang mélységétől és a levegő erejétől függően tágulnak ki, így megremegve alkotják a hangot. A fiatalembernek nincs semmi baja. Tud hangokat kiadni, minden erős és ép odabent.
- Ez nem teljesen érthető, akkor miért nem tud beszélni?
- Nem jó a megfogalmazás. Nem nem tud, mert tud. Valószínűbb, hogy nem akar beszélni.
Csend. Szívom a fogam, idegesen. Basszuskulcs…
- Nem akar? Hogy érti ezt? – hallom Ranmaru színtelen hangját. A fenébe… most kéne elkapnom a kezét, hogy akkor menjünk, takarodjunk, ha kell, megdughat hazafelé, nem érdekel, csak ne beszéljen!
- Inkább egy pszichológussal, vagy pszichiáterrel kellene tárgyalni ez ügyben. Lehet kiskori trauma, talán valamilyen beszédhiba, amelyet szégyell… mióta nem beszél?
- Még sosem hallottam beszélni.
- Utána kellene érdeklődni a szüleitől, hogy mióta áll fent ez az állapot. Inkább gyanakszom valamilyen beszédproblémára, de előfordulhat, hogy valami trauma érte… gyakori, hogy az ember így fojtja el a vele történteket. Önmagától, hogy nem akar beszélni, vagy egyszerűen fizikailag némul meg, az agy fura szerzet, így gátolja meg, hogy beszéljen arról, ami vele történt. Így egyszerűbb, tudja? Nos… mint mondtam, a fiatalúr egészséges. De megadhatom egy jó szakember elérhetőségét…
Kilököm az ajtót, épp a zakóm húzva fel és sápadtan, remegő szemmel megyek ki, de mosolyogva, mintha csak öltöztem volna. Összefonva az ujjaim nézek Ranmarura, az orvosra, mintha semmi gond nem lenne.
- Viszlát – biccent Kígyó úr, én pedig finoman meghajlok köszönésképp, és kifelé menet belekarolok a férfiba, felmosolyogva rá. Csak ne kérdezzen rá, könyörgöm, hagyjuk ezt ennyiben.
Nem vagyok így elég jó neki…?
Sonozaki Ranmaru
Addig nem akarok ezzel foglalkozni, míg fel nem épült, mert ha az orvos szerint szükség lenne valamilyen beavatkozásra az teljesen egészségesen a legbiztonságosabb. Tokióban vannak a legjobb szakemberek és meg is fogom fizetni a legelismertebbet.
Kou arca szinte hamuszürkére vált, ahogy lépünk egyet, nem látok örömöt az arcán pedig azt hittem boldog esz, hogy esetleg beszélni is tud majd.
- Kou? – egy vérszegény mosollyal próbálkozik, de nem veszem be – Mi történt?
Az oldalára simítja a kezét és a lábaira, majd a lépcsőre mutat. Meghúzta egy lépésnél?
Még lassabban vezetem le az étkezőbe, majd az asztalhoz ültetem. Közben azon jár az agya, hogy vajon milyen hangja lenne. Biztos nem mély. Valami halk, szinte csilingelő dallamos hang illene hozzá, de ki tudja…
***
Egy héttel később jön az orvos, hogy megvizsgálja a gyógyulófélben lévő bordáit. Nem megyek ki a szobából, figyelem, ahogy megszabadítják a kötésektől és megvizsgálja, egyenként kitapogatja a bordáit. Néhány helyen még vannak színes foltok, de már nem olyan csúnya, mint volt.
- Nagyon szépen gyógyul – mosolyog rá Nagato-san – Szerintem már össze is forrott, bár ezt csak egy röntgen tudná rendesen megállapítani, de a véleményem szerint, már csak a bőr és az izmok érzékenyek.
- Valóban? Akkor mozoghat? – kérdezem rögtön.
- Figyelnie kell még, de a csontok már rendben vannak. A bőrre adok egy kenőcsöt, az úrnő krémje csodát tett.
Kou lassan visszaöltözik és mosolyogva pillant rám. Igen ez valóban nagyon jó. Alig több, mint három hét telt el. Még mindig nem lehetek vele úgy, ahogy akarok, de talán már kicsit nagyobb mozgásteret kapunk, ha nincsenek törött csontjai.
- És a karja? – az még mindig nem a régi.
- Szintén, ugyanaz. Már csak le kell, hogy lappadjon a duzzanat, de egyébként, mint a makk. Pár nap, és minden rendben lesz.
- Remek, köszönjük – majd szerzek neki olyasmit amit az ujjak tornáztatásához használnak, mert észrevettem, hogy lassabban mozognak.
Kikísérem a szobából Nagato-sant és közben egyeztetjük az utolsó vizsgálatot egy hét múlva és elkérem tőle a specialista nevét, azután visszamegyek Kou-hoz.
Azonnal átkarolja a nyakam és megcsókol. Mostanában egyre több mindent tesz meg magától, én pedig nem bánom, mert élvezem. És mostanában nagyon sokat mosolyog és ezzel valahogy az én hangulatomat is feloldja, akkor is ha az üzleti problémák miatt ingerült vagyok.
- Ügyes vagy. Még egy két nap, és semmi bajod nem lesz – végigsimítok a hátán – Azt még kivárom… nehezen – addig megpróbálok nem fölfalni a nyaka minden négyzetcentiméterét. Annyira puha bőre van és imádom kóstolgatni. Kuncogva megcsókol a mondandóm hallatán. - De utána, ellátom a bajod, amiért ilyen sok ideig kínoztál. Bizony… - a csodás kis fenekére simítok és megszorítom, valószínűleg ki sem engedem az ágyból legalább két napig.
- Öltözz fel szépen – most már nincs miért húzni az időt és azt akarom, hogy beszéljen, valahogy csak meg tudják gyógyítani a mai fejlett orvostudományban – Megyünk az orvoshoz.
Hátrébb dől, különleges kis szemecskéivel kérdőn pillant rám. El is felejtette?
Nem baj, de már nem kell várakoznia. Amint kész lesz mehetünk.
A kocsiban őt figyelem, ebben a ruhában amiben most van furcsán… érettebbnek tűnik. A fekete nadrág, a szürke ing és a sportos zakó nagyon jól áll neki, annak ellenére, hogy egyáltalán nem kihívó bennük. Kicsit talán idősebbnek tűnik a komolyabb darabokban.
Az oldalamnak simulva ül, a fejét a vállamon nyugtatja, a kezét a mellkasomon pihenteti. Pont így szokott elhelyezkedni akkor is ha együtt alszunk. Már megszokott, hogy az én ágyamban alszik és szeretek mellette ébredni, mert mindig olyan édes reggel.
A kezem a combján van, mert még nem ülhet az ölemben, kényelmetlen lenne neki, a kezem alatt is érzem a feszült izmait, mintha bármelyik percben felpattanna.
- Minden rendben? – megsimítom a haját, ő pedig elmosolyodik – Ideges vagy?
Biccent, majd előveszi a füzetét.
„Miért kell ez a vizsgálat? Nem vagyok elég jó így?”
Rá pillantok, már ez a kérdése is irritál, mikor pontosan tudja, hogy élvezem, hogy mellettem van. Miért nem örül egyáltalán, hogy meg akarom gyógyíttatni?
- Ezt később megbeszéljük – mondom, mert már meg is érkeztünk.
Csendben figyelem, ahogy a doktor vizsgálja, a füzetébe jegyzetel és különböző eszközöket használ. Mindig másra kéri Kou-t, hogy ilyen és ilyen hangot adjon ki, hogyan helyezkedjen.
Lenyom valamit a torkán amitől majdnem rosszul lesz, de végül sikerül kontrollálnia magát. Nagyon ügyes és egyáltalán nem panaszkodik, pedig látom milyen erősen szorítja az ágykeretet és a szemeit is összepréseli ha valami kellemetlen történik. A korához képest sokkal érettebben képes viselkedni és talán ezért is tetszik annyira. Mert nem gyerekes és nem olyan hisztis, mint a többiek voltak.
- Rendben. Öltözzön vissza, készen vagyunk.
Az ajtóhoz megy a másik szobába ahol a ruháit hagyta.
- Nos? – kérdezem türelmetlenül.
- A tüdeje rendben, egészséges, erős. Van némi sérülés a nyaka környékén… Sonozaki-sama, a hangszalagokat nem úgy kell elképzelni, mint a húrokat, hanem ezek erős ínrostok, amelyek a hang mélységétől és a levegő erejétől függően tágulnak ki, így megremegve alkotják a hangot. – magyarázza - A fiatalembernek nincs semmi baja. Tud hangokat kiadni, minden erős és ép odabent.
Ezt a mondatot fejben még egyszer elismétlem, de valami nem tiszta. - Ez nem teljesen érthető, akkor miért nem tud beszélni? – valami csak nincs rendben.
- Nem jó a megfogalmazás. Nem nem tud, mert tud. Valószínűbb, hogy nem akar beszélni.
Hogy? De hát néma! Akkor mégis, hogy akarjon beszélni?!
- Nem akar? Hogy érti ezt?
- Inkább egy pszichológussal, vagy pszichiáterrel kellene tárgyalni ez ügyben. Lehet kiskori trauma, talán valamilyen beszédhiba, amelyet szégyell… mióta nem beszél?
- Még sosem hallottam beszélni. – viszont még csak két hónapja van nálam…
- Utána kellene érdeklődni a szüleitől, hogy mióta áll fent ez az állapot. Inkább gyanakszom valamilyen beszédproblémára, de előfordulhat, hogy valami trauma érte… gyakori, hogy az ember így fojtja el a vele történteket. Önmagától, hogy nem akar beszélni, vagy egyszerűen fizikailag némul meg, az agy fura szerkezet, így gátolja meg, hogy beszéljen arról, ami vele történt. Így egyszerűbb, tudja? – ez tényleg bonyolult így egyszerre… át kell gondolnom. - Nos… mint mondtam, a fiatalúr egészséges. De megadhatom egy jó szakember elérhetőségét…
Kou hirtelen, mosolyogva belép, mire a doktor abbahagyja a mondandóját. Nyilván nem akarja, hogy hallja.
Megfogja a kezem, de nem igazán tudom, hogy erre hogyan reagáljak. Mindenre számítottam a születési rendellenességtől a műtéttel megoldható hibáig, de arra nem hogy valójában semmi baja, csak nem beszél.
- Viszlát – biccentek a doktor felé, majd a karomba csimpaszkodó, mosolygó kiscicámmal kimegyünk a rendelőből.
Hazafelé is csendben ülünk, ő hozzám bújik én pedig a szokásos módon a combjára simítom a kezem és elmélázva simogatom.
Tud beszélni. És ahelyett, hogy megszólalna folyamatosan megnehezíti a dolgom, mert abba az istenverte füzetbe firkál és még akkor sem nyikkant meg mikor nem volt nála, mert inkább mutogatott!
Gyűlölöm a hazug embereket és ő most hazudott nekem! Két hónapon keresztül hazudott!
Magamban morogva nézek ki az ablakon, de visszafogom magam és nem ütöm meg. Vagy talán nem is tudnám, de nem tudom mit csináljak vele.
A doktor azt mondta, hogy lehet trauma miatt is. Árvaházban volt… talán meghaltak a szülei vagy valami ilyesmi?
Akkor pedig nem lenne igazságos megbüntetnem emiatt… de akkor is elmondhatta volna!
Kiszállunk a kocsiból, kisegítem őt is és egyenesen felfelé indulunk a lépcsőn Most már könnyebben halad, de mégis átkarolom, mert már megszoktam. A lépcső tetején megállok és lehajolva hozzá röviden megcsókolom.
- Most hagyj magamra kiscicám, dolgom van. Addig azt csinálhatsz, amit akarsz. – eszembe jut valami, ami talán lefoglalná, mint mindig. – Ha a kertben akarsz bóklászni keresd meg Takashit és kimehetsz vele.
Félénk kis mosollyal bólint, de a mosolyt most nem tudom viszonozni, mert még mindig nem tisztáztam magamban, hogy akkor mi is legyen.
Belegondolva… elméletileg nem hazudott. Sosem mondta azt magáról, hogy néma. Ő csak nem beszélt és én mondtam mindenkinek azt, hogy Kou néma, vagy Kou nem tud beszélni. Ő ezt nem állította, csak szimplán nem szólalt meg.
A dolgozószobámban az egyik testőrömet is behívatom, mert ha már megint ennyi szarság előkerült, akkor szükség lesz rá.
- Nézz utána Manabu Kou múltjának. Mindent amit megtudsz az árvaház előttről, szülőkről. – utasítom, de még hozzáteszek valamit. – Az árvaházba is menj el és érdeklődj diszkréten utána… tudd meg mikor némult meg, vagy mikor került az intézetbe.
- A szüleit is lenyomozzam?
- Csak nézz utána, hogy nem-e haltak meg balesetben, vagy ilyesmi.
- Igen Sonozaki-sama!
Addig nem is fogom említeni neki a dolgot, míg mindent meg nem tudok. Bár még utána sem biztos… ha nem akar megszólalni akkor mégis mit csináljak vele?
Megverni nem akarom, őt nem. És kínozni sem többé, mert azt szeretem ha boldog és jól érzi magát. Csak azért akartam meggyógyíttatni, hogy neki jobb legyen, de ha neki így felel meg… akkor majd hozzáragasztom azt az átkozott füzetet, hogy ne hagyja folyton a szobájában.
***
Vacsorakor keresem meg Kou-t, a kerti pavilonban ül és rajzolgat a füzetébe, de az ujjai még mindig zavarják, ezért meg is hagyom Takashi-nak, hogy szerezzen neki egy szivacslabdát, amit ilyen esetekben használnak.
- Gyere szépségem. – lenyújtom neki a kezem, hogy fel tudja húzni magát és bemegyünk az étkezőbe.
Vacsorára szusi van, már elég régen ettem, de mindig szerettem. Kou is eszegeti bár elég mulatságos, hogy letekeri róla az enyhén kesernyés algát és még fintorog is közben.
- Nem szereted? – kérdezem jókedvűen mosolyogva, amit egy hasonlóval viszonoz.
Elhúzza a száját és megrázza a fejét.
Eszembe jut, még akaratlanul is, hogy olyan nehéz lenne-e ezt ki is mondani, de nem teszem szóvá.
- Akkor… kóstold meg azt. – mutatok a pálcikámmal az apró rizsgombócra, ami szintén egyfajta algába van tekerve. – A piros színű nem keserű csak picit sós.
Bekap belőle egyet és megrágja.
- Milyen? Jó?
A hüvelyk és a mutatóujja között kicsi rést hagyva mutatja, hogy csak egy kicsit. Nevetve csóválom meg a fejem, komolyan mintha nem is japán lenne. Ki hallott már olyan japán fiúról, aki a szusi felét nem szereti?
- Ha akarod, készíthetnek neked más vacsorát. – még mindig jobb, mintha nem enne.
Leteszi a pálcikát és előhalássza a füzetét. Mostanában az obi alá dugja, hogy ne hagyja szét.
„A rizst és a halat szeretem, csak az algákat nem.”
- Rendben, de akkor egyél, mert észrevettem a múltkor, hogy fogytál. – tudom, hogy nem az ő hibája, mert diétára volt fogva, de szeretném ha visszaszedné és ugyanolyan érzéki formái maradnának. Az egy nagy idióta, aki szerint a csontos fiúk a szépek.
Kou vékony és formás, de nem zörögnek a csontjai és így tökéletes.
Vacsora után az én szobámba megyünk, mint mindig mióta hazajöttem. Az elmúlt héten folyton a tőlem kapott könyvét böngészte én pedig addig egy regényt olvasgattam, hogy elüssem az időt, még álmos nem leszek. Zuhanyozni is külön-külön jártunk, túl nagy kísértést jelentett volna a vizes teste, ahhoz, hogy megálljam, de ma más lesz.
Az orvos szerint a csontjai rendben vannak, tehát már nem lehet baj belőle, ha kicsit játszadozunk. Ha szexelni még nem is – azt majd akkor ha egyáltalán nem fáj neki – de mást már csinálhatunk.
- Zuhanyozzunk. – magammal vezetem a fürdőbe, a meglepett tekintetén csak mosolygok egy jót. – Túl régen kóstoltam meg a tested szépségem és már nagy-nagyon éhes vagyok a desszertre.
Pirulva bújik közelebb és míg én az obit kötözöm ki rajta, ő már szakértő kezekkel szabadít meg az ingemtől. Picit remegnek a kezecskéi, de inkább izgatott, minthogy félne. És nem is kell félnie.
Lesimítom a vállairól a kimonót, alatta most ott van egy egyszerű sport alsó amit szintén lecsúsztatok a lábain.
- Eszméletlenül szexi vagy… - sóhajtom, ahogy végigsimítok a combjain, fel a csípőjére.
Közelebb húzom és megcsókolom a finom ajkait, a nyelvemmel lágyan simítok a szájába. Ösztönösen simul hozzám, de picit eltolom, mert a mellkasa tapad a krémtől.
- Menj, amíg levetkőzöm, mosd le ezt. – simítok a tapadós részre. Valami gyógynövény illatú krém, de már a kötést nem kell hordania.
Ledobálom a cipőm, a zoknit, a nadrágot és az alsót, majd mögé sétálva megvárom, míg óvatos mozdulatokkal eltűnteti a halvány színű krém maradékát is.
Nyikkanva ugrik egyet, ahogy hátulról hozzásimulok, már attól felizgultam, hogy nézem ahogy simogatja magát. De ha egyszer olyan szép és annyira kívánatos, hogy megveszek érte.
- Nyugi, nem visszük túlzásba, csak játszunk. – súgom a fülébe és lassan előre simítva a farkára fogok, ami már félig mereven várta a kényeztetést. – Úgy érzem neked sincs ellenedre.
Hátrapillant, az ajkai elnyílnak ahogy teljesen keményre simogatom, majd megfordítom, hogy velem szemben legyen és óvatosan a csempéhez nyomva megcsókolom. Most sokkal erősebben mint odakint, a nedves hajába túrok és magamba szívom az ízét, mint fuldokló az utolsó korty levegőt. Nem tudok betelni vele, a jóleső simogatását egy sóhajjal nyugtázom amit az ajkai nyelnek el. Puha kis kezeivel a mellkasomat pásztázza míg én a szexi kis seggébe markolok majd felsimítok a hátán míg a kezeimmel újra a hajába nem túrhatok.
Elszakadok tőle, izzó szemmel nézem, ahogy a vízcseppek végigszánkáznak a márványsima bőrén. Lekapom a polcról a jázminillatú tusfürdőjét és a kezembe csorgatok belőle egy jó adagot.
Halvány mosollyal leguggolok elé és onnantól kezdve egy finom erotikus masszázsban részesítem. Még régen tanultam ezt a masszázst, ahol az erogén zónákat vesszük célpontba és nagyon is hatásos. Izgató hallgatnom, ahogy a sóhajai visszaverődnek a csempéről, az ujjai a hajamban vannak és mindig mikor erősebben nyomom meg azt a pontot, belemarkol és nyög egyet.
Még csak a combjánál tartok mikor már alig bír állani, pedig a fenekéhez még hozzá sem értem. Felegyenesedem és felülről folytatom az érzéki játékot, hogy a testemmel támasszam. Hogy ebben nekem mi a jó? Elég lenne az arckifejezése és a vágytól fűtött szemei ahhoz, hogy elmenjen…
Mintha a teaszín szemek sokkal barnábbak lennének most, egy egész erdőtűz forróságával égnek, figyelnek. Annyira gyönyörű és csak az enyém…
Manabu Kou
Csendesen melléülök az autóban, ismét nekisimulva, ő pedig mereven kibámulva az ablakon, egy ujjával az állát simogatja. Rossz szokása, ha ideges, mindig ezt csinálja. Gondolkodik. Rágódik, nem jó dolgokon. Az az idióta orvos… Mégis cirógatja a lábam, én pedig a vállára fektetem a fejem. Gondoljunk előre, mi az, amit Ranmaru tenne.
Ha arra a következtetésre jut, hogy tudok… csak nem akarok. Mekkora vajon az esélye, hogy megelégszik ezzel a válasszal?
Irtózatosan kicsi.
Hazaérve felpillantok rá, megsimogatva a mellkasát.
- Most hagyj magamra, kiscicám, dolgom van. Addig azt csinálhatsz, amit akarsz – csókol meg. – Ha a kertben akarsz bóklászni, keresd meg Takashit és kimehetsz vele.
Nem mosolyog rám, sokkal feszültebb. A francba… Legszívesebben mennék utána, de most így is elég ingatag a talaj, nem vetne rám jó fényt, ha még el is kapna, hogy fülelek. Nem… most marad a sötét, bizalmatlan jövő.
A szobámba érve letusolok gyorsan, átvéve egy szép, vörös obit, arany és halványkék virágmintás obival, majd Takashi-sama kíséretében kimehetek a kertbe. Kényelmesen helyet foglalok, és idegesen jár a toll a kezembe. Hoztam magammal a szokásos tollat, ceruzát, ragasztót, de csak a radíros véggel kopogok a papírokon.
A csend jó és megnyugtat, homályt terít, mint egy szürke függöny, amin csak átsejlenek az alakok. A csend miatt senki sem büntet meg, nem találnak rajtad fogást. Azt hiszik, bolond vagy, gyengeelméjű, nem félnek tőled, lenéznek és lekicsinylő szavaikkal nem is feltételezik, hogy a csend alatt van valami. Azt hiszik, a sötét üregben nincs semmi.
***
Ranmaru sokára jön ki. Két oldalt írtam tele, ujjgyakorlat gyanánt is és a kétségeimet kiontva, majd a lapok szélét körberagasztva eltűntetem a bizonyítékokat. A kertet skiccelem le, bonyolítva, csak apró, egy irányba tartó vonalakat használok. Nem is keresztezem őket.
- Gyere szépségem – Húz fel, én pedig engedelmesen megfogom a kezét, az oldalának simulva. Kell az érintése, minden drágaságnál többet jelent, akkor reggelente arra kelek fel, hogy a derekát ölelhetem, és hallom, hogy ver a szíve lassan és nyugodtan. Elégedetten, amilyenné én teszem.
A pálcámmal lassan tologatom az ízes gránátalmás szusit, de finom mozdulattal lehúzom a zöld réteget. Nem szeretem. Magamtól sosem ennék ilyet, inkább egy jó obento, vagy babsüti. Édes lekvárral a közepén… sült rizs rákkal. Tudok is egy kis kifőzdét, ahol nagyon finoman főznek.
- Nem szereted? – néz rám szórakozott mosollyal, ahogy gyerekes fintorral piszkálom odébb a zöld papírt. Bleah, nem. Keserű. Egyáltalán, ki szereti?
Egy pillanatra elkapom a tekintetét. Amióta itt vagyok, sok arcát megismertem, sok pillantását, amikor a szavai mást mondtak, mint a szeme. Láttam, amikor mérges, amikor csalódott, amikor kétségek között hergelte magát. Amikor meg akart alázni, a felsőbbrendűségtől csak úgy izzott a szeme. Amikor vágyakozva néz rám, amikor gyönyörűség csillan benne, amikor végigsimítja a derekam vonalát.
És most, most a kétség szikrázott fel. Összeszorul a torkom. Az az orvos bogarat ültetett a fülébe, tudom.
- Akkor kóstold meg ezt – bök az egyikre. – A piros színű nem keserű, csak kicsit sós.
Bleah.
- Milyen? Jó?
Borzalmas. Komolyan, nem bírja a gyomrom, vagy nincs a génjeimben, de ez förtelmesen rossz, ma este éhen maradok?
De azért rámutatok, hogy egy fokkal kevésbé szörnyű, mint az előző. Mindezt szép mosollyal megspékelve.
- Ha akarod, készíthetnek neked más vacsorát – elgondolkodok. Mindig kiszolgálták… belegondolt már abba, milyen érzés lehet, ha ő főz? Vagy velem főzhetne, én szeretek főzni, szívesen vettem fel az otthonban a konyhaszolgálatot. De vajon ilyenre rá lehet szedni Ranmarut? Levinni a konyhába…
Keserűen nyikkanok fel. Nem igazán tudnám szóval tartani, vagy elmagyarázni neki, hogy ne nyiszálja el az ujjait. Bár a késsel szerintem tud bánni, még nem is ebben az értelemben.
„A rizst és a halat szeretem, csak az algákat nem”
- Rendben, de akkor egyél, mert észrevettem a múltkor, hogy fogytál. – elpirulok. Lassan megint neki kell állnom nagy távokban úszni, ha már táncolni nem tudok, ugye… viszont a formákat meg kell őrizni. Ha jól tudom, valahol van edzőterem is a házban…
***
Az ágyán fetrengve írom ki a szavakat, amelyeket nem értek. Gyorsan tanulok, imádom. Amiket már kiírtam, már fel is ismerem, szóval haladok, haladok… a végén még egy szótár és egy könyv segítségével megtanulok franciául. Persze a kiejtés, meg a nyelvtan nem ártana, vajon van nyelvtankönyv is van a könyvtárban? Esetleg megkérném, hogy beszéljen egy kicsit franciául, nagyon dögös lehet…
- Zuhanyozzunk – fogja meg a kezem, én pedig meglepve nézek rá. Eddig mindig elzavart maga előtt… - Túl régen kóstoltam meg a tested, szépségem, és már nagyon-nagyon éhes vagyok a desszertre.
Nyakig vörösödök… már tényleg régen volt, és az ő potenciájával…
Gond nélkül hántja le rólam az anyagokat, én pedig az ajkamra harapva gombolom ki az ingjét, elhúzva az élményt.
- Eszméletlenül szexi vagy… - mélyül el a hangja, miközben ösztönösen kilépek az alsómból is, a combom a combjának simítva. És az a csók… istenem, mennyire hiányzott, az a csók, ami finoman beindítja az ember minden érzékét, felvezetve valami hosszú és pikáns előérzetet. – Menj, amíg levetkőzöm, most le ezt – simogatja meg az oldalam, ahol a krém próbálja leszedni a duzzanatot.
Biccentek, és sietek a fürdőbe, bár kicsit kínosan, hiszen nem hagyott még egy köntöst sem, és még nem szoktam meg – és szerintem nem is fogom – hogy pucéran flangáljak. Egy kendővel próbálom lekaparni magamról a krémet, óvatosan kifordulva. óvatosan húzom végig az ujjam; ha kihúzom magam, kiderengenek a bordáim… ezek tényleg a bordáim?
Megijedve a hirtelen kéztől, ami a csípőmre és a fenekemre simul, de amikor hátranézek rá, ragyogóan rámosolygok.
- Nyugi – suttogja a fülembe, én pedig a mellkasának simulok, megcirógatva a kezét kuncogva – Nem visszük túlzásba, csak játszunk… - simít előre, én pedig elakadó lélegzettel merevedek meg, amikor az ágyékomra simít. – Úgy érzem, neked sincs ellenedre…
A mellkasának simítom a hátam, a vállára a fejem és néha futó csókot nyomva a nyakára sóhajtozok, ahogy kényeztet. Nem hiszem el…
Forrón megcsókol, átkarolva a nyakát simulok a hideg csempének, belemosolyogva a heves csókba. Forró és erős… lesimítva a mellkasára élvezem az ujjaim hullámzását a kemény kockákon, a csípőjéig. Mielőtt rátapinthatnék a lényegre – szó szerint, elhátrál egy lépést és a vállaimnál fogva a csempéhez tapasztva mér végig. Levegőért kapkodok…
Tusfürdő? Remegő tekintettel nézem, ahogy leguggol, és lehunyt szemmel nyögök fel.
Fogalmam sincs, mi az, amit az ujjaival csinál, de egyszerűen kiugranak a szemeim, ez annyira… jó. Mocskos, perverz, pedig nem csinál semmit, csak néha megsimít, néhol megnyom, én pedig már csak ennyitől is össze tudnék rogyni.
Amikor megmoccan, átkarolom a nyakát, a derekát, ujjaimmal végigsimítva a gerince mentén. Mit tervez még…? Ha lefeküdni nem akar, mi az, amit tehetnék érte…?
Nem tudom, vagyok olyan jó a… szájjal? Vagy inkább nem kell erőltetni…?
Kezdek kétségbe esni, mi az, amit én tudnék adni neki… Ragyogva mosolygok rá, felhajolva csókolom meg, forrón átkarolva. Ő is mosolyog, érzem! Lesimítva fél kezemmel a mellkasán, egészek az ágyékáig, óvatosan ráfonva az ujjaim.
- Ne ingerelj kiscicám, mert nem lesz megállás.
Jaj, ha tudnád, hogy mennyire nem érdekel… belemosolyogok a csókba, halkan kuncogva. Lejjebb húzom magamhoz, tovább kényeztetve… És végig mosolygok, nevetek…
Istenem, minden ellenére, mennyire megszerettem. Nem csak… ezt.
Őt.
***
Másnap finoman megigazítom a nyakkendőm. Ranmaru azt mondta, legyek elegáns, péntek van, olyan partira megyünk, ahol ki kell, hogy csípje magát. Sötét, fémes zöldesszürke nadrág van rajtam, az élére vasalva, elegáns cipő, burgundi színű ing, sötétebb vörös mellénnyel és zakó. A hajam már hosszabb, hiába simítom hátra, mindenhogy áll, csak épp jól nem…
Amikor úgy vélem, kész vagyok, a zakó belső zsebébe teszem a füzetem és elsétálok Kígyó úr dolgozójához. Kopogtatok, majd várom, hogy beengedjen, épp becsuk valamit, de ahogy meglát, otthagyja és elém sétál.
- Remekül festesz – cirógatja meg a hajam, én pedig szélesen rámosolygok. Örülök, hogy tetszik neki, nem akarok szégyent hozni rá. Bár ez valami jótékonysági est lesz, érdekes… - Igazán… gyönyörű vagy, kiscicám… - suttog az ajkaimra minden szót. Megborzongva simítom a kezem a mellkasára, az elegáns sötétszürke felöltőre, és a forró csók után finoman lesimogatom. Milyen elegáns. – Mehetünk – fogja meg a vállam, az ajtó felé fordítva. Megfogom a kezét, felnézve rá, és hátrasimítva a hajam sétálok mellette, egyenes háttal. Elegánsan, hogy ne hozzak rá szégyent.
Kinézek a limuzin ablakán, hogy merre megyünk, de nagyon elegánsa környék. Izgatottan nézek Ranmarura. Szórakozott mosollyal simít végig a combomon, én pedig odafordulva támasztom a kezem a mellkasára, és felhajolva nyomok egy puha csókot a szája sarkára. A következőre odafordul, és mohón a tarkómra simítva az erős tenyerét csókol meg. Felnyüsszenve dőlök az oldalához, ő pedig erős kézzel a combomra markol, lassan maga felé húzva. El fogunk késni… Zihálva, kipirulva és vörösre duzzadt málnaszín ajkakkal tolom el magamtól, megkocogtatva az ablaküveget. Lassan megérkezünk, lassít a kocsi… nevetve dörgölöm a fejem a nyakához, majd elsimítom a meggyűrt gallérját.
Elégedettnek tűnik, mint egy jóllakott nagymacska.
Ez a ház hatalmas és szép. Világos, direkt rá is világítottak. És autók, inasok… kicsit megszeppenve kapaszkodok Ranmaru felkarjába, felnézve rá. Megcirógatja az ujjaim.
- Ne aggódj. Nyugodtan fogj kezet az emberekkel. Ezek nem olyanok, mint a múltkor.
Biccentek. Szóval, játszunk a normálisat, értem. Jó gyerek leszek. Körülnézek; nem úgy volt, hogy Maka-sama is jön?
- Á, Sonozaki-sama! – hallok egy csivitelő női hangot. Középkorú, kicsit már petyhüdt, de jól kozmetikázott hölgy – Mennyire örülök, hogy eljött, és megtiszteli a jelenlétével a társaságunkat.
Nem tartom őszintének ezt a nőt. Sunyiság van a szemében.
- Részemről az öröm. Fukoku-san, bemutatom Kout. Ő a partnerem – mutat be, én pedig elegánsan meghajolok, bájos mosollyal. A nő kesztyűs kezével a precízen megrajzolt ajkaihoz kap, sebesen köztem és Ranmaru között kapkodva a tekintetét.
- Ó… ó, értem. Nagyon örülök – mosolyog, de én csak rezzenéstelenül nézek rá továbbra is, meg sem szólalva. – Igazán… bocsásson meg, Sonozaki-sama, de most mennem kell – mosolyog, sebesen és igencsak felzaklatva távozik. Szórakozottan megrebben a mosolyom. A nálam kisebb gyerekek az otthonban jobban hazudtak, mint ez a csicsergő vörös pacsirta.
- Látom, jól szórakozol – néz rám Kígyó úr, én pedig édesen felmosolygok rá – Elmondod?
Előveszem a füzetem.
„Fukoku-sama valamiért rettentően csalódottnak tűnt, hogy be lettem mutatva. Vagy mást várt, vagy mást tervezett”
- Tervezett? – néz rám Ranmaru, de én csak megvonom a vállam. Ha egy szappanoperában vagy egy doramában lennénk, azt mondanám, hogy van egy lánya vagy kapcsolata, akit be akart mutatni Kígyó úrnak, mint potenciális menyecskét. Mindent én sem tudhatok. Én csak csendesen figyelek.
Élő zenekar… lassan rágom az alsó ajkam, végig fogva Ranmaru karját, majd az ujjaim lassan az ujjaihoz csúsznak, megfogva. Így talán kevésbé feltűnő és nem hozom őt kínos helyzetbe. Olyan régen táncoltam, annyira jó lenne… nem csak modern hip-hopot. Ha az ember komolyabban foglalkozik a tánccal, nem árt ismerni az alapokat.
Ranmaru egy-két üzletemberrel ered szóba, én csendesen figyelem őket, a mimikájukat, de csak az üzleti fogásokat vetik be.
Megint ott van a házigazda, Fukoku elnöknő. Mellette egy egyenes tartású, talán nálam pár évvel fiatalabb. Modern koktélruhában van, passzentos, de hajlékony felsőrész, pörgős, vádliig érő szoknya. Csendesen nézem, szorítva Ranmaru ujjait. Hasonlít pár vonásuk, talán a rokona.
- Sonozaki-sama – mosolyog a nő, én pedig finoman közelebb húzódok Kígyó úr oldalához. Csicseregnek egy sort, amíg a királykék ruhás fiatal lány is mellénk ér. – Á, majd elfelejtettem. Ő az unokahúgom, Mio. Most jön haza, a Sorbonne-on tanul, kitűnő eredménnyel. És táncol!
Kicsit megfeszülten húzom ki magam Ranmaru mellett. Felnézek rá, és pontosan tudom, hogy tudja, milyen téma ez számomra. Hogy mennyire hirtelen vette el tőlem azt, amit annyira szerettem.
De fogva az ujjaim nem enged el, mert látja, hogy a lány is engem néz. Elfordítom a fejem, továbbra is az udvarias mosollyal az arcomon.
- Sonozaki-sama, ha van egy percre, tudom nem a legalkalmasabb, de ha pár szóra…
- Kou, gyere – fogja az ujjaim, de a nő külön kéri: csak négyszemközt, ugye az üzleti ügyek… Nem akar felhajtást, ismerem. Elsötétülő szemekkel engedi el az ujjaim, de én még előtte biztatóan elmosolyodok. Nem lesz semmi gond. De mielőtt eltűnik, rám pillant.
- Táncolj, ha akarsz, de maradj szem előtt – enyhül meg egy kis szikra a szemében. Felragyog az arcom, boldog mosollyal. Megvárom, ha kell… Nem tudom elképzelni, hogy Ranmaru bármikor is keringőzne. Szmokingban, frakkban…
- Szia – pördül elém a lány, de én kicsit zavartan lépek hátrébb. Méreget egy kicsit – Nem szólalsz meg? – Halvány mosollyal megrázom a fejem. Könnyed keringő csendül, én pedig idegesen rágom a szám. Végül is, azt mondta, szabad. Egy tánc, nem a világ. Finom meghajlással a lány felé nyújtom a kezem, felkérve. Mosolyogva, könnyedén teszi a kezét a kezembe, és a többiek közé lépünk. Tartva a keringő szokását, finoman a hátát fogom, könnyedén vezetve.
Milyen régen volt, hogy utoljára zenére mozogtam. Meg se közelíti azt, amit mi szoktunk, hol van ebből az erő, a dinamika… de megvan a maga balzsamos varázsa, ami gyönyörűbb, mint amit már régen éreztem. Ez más, mint amikor szeretkezünk.
Elegánsabb.
Puhán megforgatva fogom meg a derekát, megemelve, száll a ruhája, meglepve néz rám. Szeretek keringőzni.
A végén puhán hajolok meg, elegánsan, egyik kezem hátratéve, a kacsója fölé hajolva, mintha puhán megcsókolnám. Illő kézcsók.
A tekintetemmel azonnal Ranmarut keresem. Nem futhatok oda hozzá, nem ronthatom a renoméját… Finoman rámosolyogva állok ismét mellé, csendesen visszahúzódva, elegánsan. Minden tagom boldogan vibrál.
Sonozaki Ranmaru
Amint felegyenesedem és hozzá simulok a nedves testéhez, átkarolja a nyakam és az ujjait végigvezeti a gerincemen. Sóhajtva élvezem a finom kényeztetést, az apró ujjak okozta bizsergés elbódít és lassan a fenekére csúsztatom a kezem, hogy itt folytassam az ingerlését. Az érintések sokasága közben mosolyog, ami azt jelenti hogy tetszik neki és élvezi, én pedig az egyre merészebb kezdeményezését imádom, mint most is, mikor egy forró francia csókkal varázsol el.
Belemosolygok a csókba a gondolatra, hogy a nyelvlecke, amit a fordítással szerzett nem is olyan haszontalan, de ezek a gondolatok kiröppennek a fejemből ahogy remegő kis kezeivel körülfogja a farkam.
- Ne ingerelj kiscicám, mert nem lesz megállás. – nyögöm ki a levegőt kapkodva, de nem hagyja abba.
Mosolyogva csókolgat, miközben simogat, a kis perverz egyre többet mer és csinál is. Mikor idekerült eszébe sem lett volna kiverni nekem, most pedig olyan boldogan csillognak a szemei amikor rám mosolyog…
***
Másnap este a jótékonysági partira készülünk és amennyire nem volt kedvem hozzá, most annyira nem érdekel, hogy megyünk-e. A hangulatom javult, mert Kou most már tökéletesen jól van, amit szándékomban is áll letesztelni minél hamarább egy forró szexel teli éjszakán.
Magamra veszem a szürke elegáns öltönyt, Kou is készülődik és természetesen testőröket is viszünk magunkkal, mint mindig.
Mikor kopognak az ajtón, azonnal engedélyt adok, már csak a kopogásáról is megismerem, hogy az én édes kiscicám kér bebocsáttatást.
Ahogy belép és lassan felém lépdel alaposan megnézem magamnak. Elegáns, kifinomul és gyönyörű.
- Remekül festesz – finoman a hajába simítok, csak annyira, hogy ne túrjam össze, ő pedig boldogan rám mosolyog - Igazán… gyönyörű vagy, kiscicám… - suttogom a puha ajkaira, ő pedig vágyakozva felsimít a mellkasomra, miközben lágyan megcsókolom. Édes és Kou ízű. Finom… – Mehetünk.
Az ajtó felé fordítom, hogy hátulról is megnézhessen, de innen is tökéletes. Valószínűleg a legszebb fiú lesz az estélyen.
A kocsiban élvezem a kis előjátékát bár sokkal többet akarok, de erre nincs időnk. Mintha csak kényeztetni akarna és még ő is élvezné, ezért sem bírom sokáig, hogy nyugton üljek, míg ő kóstolgat. Az ülésnek nyomon, szépen sorban kezdem el fölfalna az ajkait a nyelvét a forró, nedves száját, míg halk nyüsszenéssel az oldalamhoz nem dől. Most már nem kell annyira óvatosnak lennem és finomnak, szóval szabadon garázdálkodhatok rajta, hogy kiéljem magam.
Percekkel később kifulladva tol el magától és megkopogtatja az ablaküveget. Ahogy kinézek látom, hogy már majdnem ott vagyunk.
Megigazítjuk a ruháinkat a hajunkat, de Kou-ról lerí, hogy most csókolózott, mert csábítóan kipirultak az ajkai.
Kiszállunk és körülnéz. Az arcán látni, hogy nem számított ilyen elegáns környezetre, mert kissé megszeppenten bújik a karomhoz.
- Ne aggódj. Nyugodtan fogj kezet az emberekkel. Ezek nem olyanok, mint a múltkor. – itt senki sem fogja kurvának nézni. Főleg nem ezzel a külsővel.
Biccent és be is megyünk, de alig jutunk tovább az ajtónál, mikor az alapítvány elnöke máris megrohamoz.
- Á, Sonozaki-sama! – siet felénk Fukoku-san irritáló hanggal – Mennyire örülök, hogy eljött, és megtiszteli a jelenlétével a társaságunkat.
- Részemről az öröm. – válaszolom udvariasan - Fukoku-san, bemutatom Kout. Ő a partnerem – Kou tisztelettudóan meghajol és még el is mosolyodik. Elbűvölő.
A hölgy persze megilletődik. Annak ellenére, hogy az országban rengeteg embert mondhatnék, aki tiszteletreméltó polgár és fiú szeretőt tart, egyesek még mindig túl régimódiak az ilyen témákhoz.
- Ó… ó, értem. Nagyon örülök – hát persze… a pénzemnek – Igazán… bocsásson meg, Sonozaki-sama, de most mennem kell.
Koura pillantok, aki elmélázva, mosolyogva néz a nő után.
- Látom, jól szórakozol – jegyzem meg jókedvűen, mire olyan édesen felmosolyog rám, amit eddig csak az ágyban tett – Elmondod?
Előveszi a füzetét.
Hát persze. Miért is szólalnál meg…?
„Fukoku-sama valamiért rettentően csalódottnak tűnt, hogy be lettem mutatva. Vagy mást várt, vagy mást tervezett”
- Tervezett? – nem egészen értem mire gondol, de csak megvonja a vállát. Hát jó.
Elkalandozik a tekintete, ezért hagyom, hogy a karomba kapaszkodjon és lassan elindulok körbe a terembe, hogy mindent lásson ami érdekli. Ilyen környezetbe még nem hoztam, de látom, hogy klasszisokkal jobban érzi magát, mint a yakuza gyűlésen. Abba a környezetbe nem illett, messze kirí a kurvák és a petek közül, de ide annál inkább. Nagyon udvarias és annak ellenére, hogy árvaházban élt, jól nevelt is.
Miért nem láttam benne ezeket azelőtt, mielőtt bántottam volna?
Néha odaköszönök egy-egy üzletembernek, akikkel a cégem révén kapcsolatban állok. Odébb állnak és indulnék is tovább, de Fukoku-san megjelenik egy fiatal lánnyal a társaságában. Kou megszorítja az ujjaim, rápillantok, viszont mereven előre néz.
- Sonozaki-sama – mosolyog és közelebb húzódva súgja, hogy nemsokára kezdődik az aukció – Á, majd elfelejtettem. Ő az unokahúgom, Mio. Most jött haza, a Sorbonne-on tanul, kitűnő eredménnyel. És táncol!
Tehát ő is Franciaországban tanult? Milyen kár, hogy ez egyáltalán nem érdekel, ahogy Mio sem. Az azonban, hogy táncolt, most egy elég kényelmetlen téma. Mert itt kezdődik az, ahol még mindig ott lebeg a bizonytalan pont. Kou boldog velem… legalábbis úgy tűnik. De nem önszántából van velem. Ha azt mondanám, hogy holnap visszamehet, hogy újra olyan legyen minden, mint akkor, vajon repesve itt hagyna?
Valószínűleg… hiszen bántottam… és elvettem tőle azt, amit szeretett.
Éppen ezért nem eresztem el egy pillanatra sem, főleg hogy ez a lány érdeklődve méregeti. Felejtsd el picinyem, ez a szépség az enyém!
- Sonozaki-sama, ha van egy perce, tudom nem a legalkalmasabb, de ha pár szóra…
- Kou, gyere – hívom magammal, de Fukoku-san közli, hogy ha lehet négyszemközt beszéljünk.
Őszintén szólva legszívesebben felpofoznám ezt az idegesítő némbert, de ez nem a yakuza és anyám miatt jöttem el. Aki ráadásul nem is tudott eljönni, mert egy barátnője rosszul lett és bement hozzá a kórházba.
Kelletlenül, de elengedem Kou-t, nem szívesen hagyom itt, de a mosolyából tudom, hogy nem lesz baj és van egy olyan érzésem, hogy megszökni sem próbál majd. Innen még sikerülhetne is neki, ezért a biztonság kedvéért látótávolságban maradok. Épp mennék, mikor a zenekar egy újabb számba kezd és tudom, hogy az előbb elszomorodott a tánc említése miatt. Talán jól esne neki…
- Táncolj, ha akarsz, de maradj szem előtt – súgom oda neki és azonnal felcsillannak a szemei. Most megcsókolnám, ha az nem lenne illetlen ebben a társaságban.
Félrevonulok Fukoku-sannal és szigorú arccal meredek rá. Megilletődik, de ezen kívül ugyanolyan idegesítő hangon kezd beszélni.
- A mai aukción rengeteg értékes tárgy is szerepel. És mint tudja, az ön mélyen tisztelt édesanyja lelkes támogatója az alapítványnak.
Pontosan értem mire akar kilyukadni. Arra, hogy hagyjak itt jó vastag csekket ma este. Ezt akár el is felejtheti. Sosem vásárolok olyasmit, ami nem tetszik és bármilyen értékes is, a haszontalan tárgyakat nem szeretem.
- Majd körülnézek, hátha elnyeri valami a tetszésem. Az anyám pedig nagyon sajnálja, hogy nem jelenhetett meg ma este. – ez legalább igaz.
- Köszönöm Sonozaki-sama, az egész alapítvány nevében!
És természetesen a sajátjában is, mert az ő előmenetelén javít.
Amint végre odébb áll megkeresem Kout a tekintetemmel. Nincs nehéz dolgom, mert a rengeteg fekete haj között csak egy olyan színű van, mint az övé.
Még mindig a lágy dallamra keringőzik és nagyon elegánsan. Ezek szerint nem csak ahhoz a borzalmas nyugati tánchoz ért. Végül is a rúdon is egész jól elboldogult.
Sokáig nem figyelhetem, mert ismét társaságom akad, de arra felfigyelek, mikor vége a dallamnak, majd pár másodpercen belül egy könnyű test simul hozzám. Birtoklón átkarolom a derekát, a kezemmel lazán tartom a bordáinál, nem akarom megszorítani, nehogy mégis fájjon neki.
- Az ajánlat megfontolandó. – mondom, az előttem álló céges alelnöknek – Mindenképpen küldjön valakit aki részletesen prezentálja a terveket. Az asszisztensem, majd ad egy szabad időpontot.
- Az nagyszerű lenne a vállalat nevében is. – udvariasan meghajol és odébb áll.
Koura pillantok, halványan rám mosolyog. Túl szép hogy megálljam…
Diszkréten közelebb hajolok, mintha csak a fülébe súgnék valamit, de közben hozzásimítom az arcom és finoman megcsókolom a puha pofiját.
- Nagyon szépen táncoltál kiscicám. – súgom neki, mielőtt mosolyogva kiegyenesednék.
Az arca halvány pírban fürdik, igazán édes, viszont ennél többet nem lehet, míg haza nem érünk.
- Gyere, menjünk tovább.
Ez a ház tényleg hatalmas így van mit nézelődni. Ezen az estén kicsit én is elengedhetem magam, mert itt nem kell a főnököt játszanom és figyelnem arra, hogy ne lássanak semmit, amit nem kéne. Itt csak egy vendég vagyok a sok közül.
A szomszédos szobába lépünk, ahol a minden jóval megrakott büféasztalok vannak és odavezetem Kou-t, hátha szeretne valamit.
- Kérsz valamit inni?
Aprót bólint, ezért szólok az inasnak, hogy kérünk valami gyümölcslevet. Kou kiskorú és egyébként is nem rég gyógyszert szedett és a pincérek csak alkoholt szolgálnak fel.
Pár perc múlva meg is jelenik az inas és átnyújt neki egy pohár gyümölcslevet, amit el is vesz és belekortyol. A büféasztalt körbejárva csipeget ezt-azt, a szakács kitett magáért, mert rengeteg finomság van. Rákfalatkák, apró sütemények, csokoládék, gyümölcsök, saláták…
Néhány dolgot megkóstolok, annyira nem vagyok éhes, de a pezsgő nem üt fejbe, ha eszem is mellé.
- Finom? – lépek Kou mögé, mikor leszobroz ugyanaz előtt az édességes állvány előtt.
Megáll a mozdulat közben, csokis golyócska megáll félúton a szája felé. Elpirul, majd egy halvány mosollyal felém nyújtja. Nem nyúlok érte, hanem közelebb hajolok és az ajkaimmal veszem el a kezéből, közben megpuszilva az ujjait.
Megrágom az étcsokoládéval bevont édességet és tényleg nagyon finom. Fahéjas marcipán van a belsejében.
- Tényleg finom. De az ajkaid még midig sokkal édesebbek. – mosolygok rá csábítón.
Fülig pirul és beharapja az ajkait.
- Ne legyél ennyire csábít kiscicám… legalább is míg haza nem érünk. – suttogom neki, majd egy lépést hátrálok, mielőtt rávetném magam.
- Gyere, nézzük át az aukció tételeit mielőtt elkezdődik. – megfogom a kezét, ő pedig kérdőn pillant rám. – Milyen aukció? – bólint – A szponzorok egyes vagyontárgyaikat áruba bocsájtják a jó ügy érdekében. Anyám egy festményt adományozott, de legalább száz tétel szokott lenni.
Belépünk a székekkel teli helyiségbe a végén ott van kiállítva az összes tárgy. Pár ember van bent, de egyenlőre mindenki csak nézelődik.
- Kou… ha bármi megtetszik szólj és a tiéd. – valamire úgy is szokás licitálni, akkor már legyen neki ajándék.
Mosolyogva biccent és közelebb megyünk. A kivilágított vitrinekben vannak japán vázák, festmények, katanák, kínai jáde szobrok, kétszáz éves kimonók, legyezők, amik híres gésákéi voltak, drágaköves hajtűk, faragott ékszerdobozok, ékszerek, festett porcelánmaszkok, régi könyvek, drága teafű készlet…
Rántást érzek a karomon, most veszem észre, hogy Kou lecövekelt. Visszalépek mellé és megnézem min akadt meg a szeme. Egy faragott ékszerdobozka.
- Tetszik az az ékszerdoboz? – kérdezem a hátára simítva.
Rám pillant, majd előveszi a füzetét.
„Ez nem egy ékszerdoboz. Megfoghatom?”
- Persze. Csak nem veheted el.
Óvatosan hozzáér és elhúzza a zárat. Ahogy felnyitja a tetejét már értem mire gondolt. Gondosan kifaragott ecsetek vannak benne. Már magában az ecsetek fa része is egy mestermű, nem lehetett semmi ezt elkészíteni. Nyilván kézműves munka.
- Szeretnéd? – kérdezem gyengéden megsimogatva.
Visszacsukja a fedelét és felpillant.
„Ez a készlet egy vagyonba kerülhet!” – mutatja a füzetét.
- Nem ezt kérdeztem, hanem azt hogy szeretnéd-e. Igen, vagy nem? – kérdezem egyszerűen, hogy bólintani is tudjon.
Végül egy szerény bólintást kapok, ő pedig egy pici csókot tőlem.
- Rendben, akkor megkapod. Megérdemled kiscicám, mert nagyon jól érzem magam veled. – a hajába simítok, de nem számítok arra, hogy hozzám csapódik és szorosan megölel. – Héé… most meg mi a baj?
Eltolom, mielőtt túl feltűnő lenne. Boldogan mosolyog, a szemei csillognak és el sem ereszti a kezem.
- Azt hiszem, már maradhatunk itt is, úgy is pár perc és bejelentik a gyülekezőt. – magamhoz húzom az egyik sötétítő mellé és olyan állásban, hogy ő teljesen takarva legyen hevesen megcsókolom. A nyelvemmel feltérképezem a marcipántól édes ajkait, míg meg nem hallom a bejelentést, hogy kezdődik az akció. Akkor helyet foglalunk az egyik sorban…
***
Hazafelé a kocsiban már elég fáradt vagyok és Kou is, de úgy szorongatja azt a dobozt, mintha kincs lenne. Bár az értékét nézve akár az is lehetne. Fogalmam sincs ki készítette és miből, de kétszázezer yen elég szép összeg egy festőkészletért. Viszont a kiscicámnak nagyon tetszett, bár mikor meghallotta a kikiáltóárat, akkor azt mondta, hogy „ez túl sok, és nem kell megvennem”, de természetesen megvettem. Fogalma sincs milyen vagyonom van valójában, ezt az ajándékot meg sem éreztem.
- Vigyelek, vagy még fel bírsz támolyogni? – kérdezem fáradtan.
Biccent és a dobozt magához szorítva kikel a kocsiból és elindul felfelé. A szobája előtt tétovázik, hogy oda menjen-e és mivel mindketten fáradtak vagyunk és az ő szobája van közelebb… miért ne?
Kinyitom az ajtaját és betolom, majd ráfordítom a kulcsot, hogy reggel ne zavarjanak. Kou szépen leteszi a dobozt, míg én ledobálom a ruháimat. Mire visszafordul már csak az alsó van rajtam.
A fürdőbe megyek, ott ledobom az alsót is és pár perc múlva végzek, de meglep, hogy Kou nem jött. Egy törölközővel a derekamon visszamegyek a szobába és elmosolyodom a látványon. A fotelban hátradőlve szundít. Úgy tűnik csak a kabátjáig jutott és elaludt.
Sóhajtva kihámozom a ruháiból, félig csukott szemmel felpillant, és feltápászkodna, de visszanyomom.
- Hagyd csak, mert a végén elesel és ismét kötözhetünk. – mosolygok rá és a karomba kapva a zuhany alá cipelem. Megáll a lábain, de tartom miközben átdörgölöm a tusfürdőjével, majd megszárítgatom és az ágyra pakolom. Befekszem mellé és magamhoz húzom. Most először alszunk az ő szobájában együtt és mindennek finom Kou illata van. Megnyugtató…
Arra ébredek, hogy valami nagyon kényelmetlen. Valami borzasztóan nyom, már-már fáj, de ahogy kinyitom a szemem, csak pár világosbarna tincset látok.
- Kou… - motyogom félálomban, de ahogy morogva megmozdul, szinte pillanatok alatt éberré válok. A csípőjéhez kapva állítom le a további mocorgását, mert a beton kemény farkam jelenleg formás kis seggének feszül.
Vigyorogva húzódom kissé hátrébb, már egyáltalán nem érdekel az alvás.
Kou meggyógyult. Itt van az ágyban. Meztelenül. És szexelhetünk.
Vigyorogva lassú, puha csókokkal hintem a nyakát, apró érintésekkel ébresztem, míg a kezemmel lágyan simogatom a combját. Mocorogni kezd, de nem engedem, hogy megforduljon. Élvezettel kóstolgatom, letérek a vállára és picit beleharapok az illatos bőrébe, közben pedig az ágyékára simítok. Amint megérzem, hogy neki is feláll, még nagyobb vigyor szökik az arcomra.
- Ébresztő kiscicám… - súgom a fülébe és végre kinyitja a szemecskéit. Már majdnem dél, de mi még itt leszünk egy darabig.
Amint rájön a helyzetére nyöszörögve kap a kezem után és rászorít. Hátrafordítja a fejét és pihegve néz rám.
- Most akarlak szépségem. Estig ha megfeszülök sem bírok várni. Benned akarok lenni, megdugni azt az édes kis segged úgy hogy gondolkodni se bírj többé – mormogom az ajkaira.
A szavaimra a teste megfeszül, a nyakáig vörösödik, de a szemkontaktust nem szakítja meg. – Te is akarod kiscicám? Hm?
Az arcára simítok, a bőre forró a zavartól, de egy félénk bólintás után már csak a szép kis száját látom. Fölfalom, szinte magamba olvasztom, ahogy kiéhezetten kergetem a nyelvét, a farkam a fenekéhez simítom, hogy érezze mennyire akarom őt. Akkor húzódom el, mikor elfogy a levegőnk, zihálva nézem a vágytól ködös szemeit. Érzem, hogy meg akar fordulni, de még nem hagyom. Előbb mást akarok tőle. Valami perverz dolgot, amit már korábban kifejtettem és azt mondta undortó, de most akarom az ízét, a hangját, az érzéseit az arcán, hogy sikítson a gyönyörtől…
- Emlékszel mit mondtam a kocsiban régen, hogyan fogom megkóstolni az édes kis segged? – morgom vágytól rekedten – A nyelvemmel akarlak felkészíteni kicsikém. Látni akarlak kitárulkozva előttem, ahogy átadod magad nekem és élvezed amit veled teszek.
Szinte lángra gyúl az arca és a párnába nyomja a fejét, hogy ne is lássam. Nyöszörögve húzódik el és a hasára fordul.
Kuncogva simulok hozzá, hogy enyhítsem a zavarát.
- Nézz rám kiscicám. – lassan megteszi – Mindenhol gyönyörű vagy. Még az a pici rózsaszínű izomgyűrű is ami valószínűleg már forró feszül a testeden – suttogom az ajkara és nem hagyom, hogy elforduljon – Élvezni fogod, nagyon…
Nyüszítve temeti az arcát a kezeibe, én pedig kuncogva csókolok a tarkójára. Végül elhúzom a kezét és megvárom míg biccent, de rögtön jön a következő vörös hullám.
- Térdelj fel szépen. – megteszi, de a térdei és a karjai is remegnek – Tedd széjjelebb a lábaid. – ezt is megteszi izgató belátást engedve a lüktető bejáratára. – Eszméletlenül festesz… maradj így… - látom hogy árnyék suhan át az arcán, nyilván a póztól, mert legutóbb így büntettem durva szexel – Ne félj, semmi fájdalmas nem lesz.
Először csak a hátát csókolom végig, hogy ne kapjon szívrohamot az érzésektől. Lassú csókokkal letérek a feneke félgömbjére, lejjebb pedig a combja belső felét kezdem nyalogatni harapdálni, pont a legérzékenyebb részeken. Sóhajtozik, nyöszörög, a teste hol megfeszül, hol ellazul, de ahogy a másik combjára térek a könyökei megbicsaklanak és szépen lassan lecsúszik a matracra. A legkitárulkozóbb pózban térdel előttem, a mellkasa az ágyon, a feneke pedig fölfelé, pont a megfelelő helyem.
Kéjes elégedettséggel figyelem, annyira szexi, hogy azt elmondani sem lehet főleg ahogy a fenekét kezdem simogatni. Az egyik párnát a szájához szorítja.
- Ne Kou… engedd ki a hangod… tudni akarom, hogy élvezed… - a fenekét harapdálom, lassan bekalandozok a két part közé hogy sokkal intimebben kényeztessem őt. Az érzékeny hús szinte remeg az ajkaim alatt. Előbb az ujjaimmal simogatom a tűzforró izomgyűrűt, de teljesen összeszorítja magát.
- Lazulj el kicsikém… gyengéd leszek, nem fog fájni. – suttogom rekedten. A hasára simítok, majd a combjaira és mikor elengedi magát, az ujjammal körkörösen simogatni kezdem. A hatás nem marad el, érzékeny itt és ez a hangokon is hallható.
Úgy nyög, mintha mindennél jobban élvezné, de ennek ellenére még nem dugom belé az ujjam. Rége volt már, majdnem egy hónapja.
- Jól összeszűkültél idelent kiscicám – jegyzem meg egy élveteg vigyorral – De majd felkészítelek, hogy jó legyen.
A válasza ismét egy elkínzott kis nyöszörgés, ezért minden előzetes figyelmeztetés nélkül végigsimítok a nyelvemmel a bejáratán. Felsikkant és előre mozdul, de lefogom és tovább folytatva masszírozom, simogatom a nyelvemmel.
Élvezem, ahogy sikongat és megfeszül, ezt azok nem tudják elképzelni akik ki sem próbálták. Bolond aki undorítónak tartja, végül is ez is az orális szex egyik fajtájának nevezhető. Semmivel sem különb, mintha leszopnék valakit. Csak annyi, hogy ez intimebb, sokkal.
Amikor az izmai közé nyomom a nyelvem, valósággal megugrik alattam, a hátával domborít, de nem hagyom abba. Még jó párszor teszem ezt vele, míg már a lepedőt markolva sikongat és egy erősebb nyomásnál megfeszülve élvez el.
Vigyorogva elkapom mielőtt eldőlne és szépen lassan leengedem, majd az oldalára fektetem nekem háttal. Ezt a pózt még nem próbáltuk és én így is akarom vele.
- Látod kiscicám? A perverz dolgok a legélvezetesebbek. – mormogom elmélyült hangon a fülébe, mire felém fordul és olyan erősen megcsókol amilyet még nem kaptam tőle. Most ő irányít, nem ragadom el tőle ezt az örömet, de nem is mondanám, hogy kevésbé élvezem.
A ujjaimat besimítom a már fellazított izmaihoz és az egyiket lassan, nagyon lassan belécsúsztatom.
Megfeszül a régen tapasztalt érzésre, zihálva mered rám, majd mikor megmozdítom benne, nyögve hanyatlik a párnára és csak azt szorongatja.
- Ez az… engedj ki mindent…
Kicsit mozgatom benne, még síkosító sem kellett, mert a nyelvemtől úgy felizgult, hogy forrón és nedvesen fogadta az ujjaim. Hozzáadom a másodikat is, majd egy perc múlva a harmadikat, de azt már nagyon, nagyon lassan. Az elején felszisszent és a combomhoz kapott, de nyugtatón csókolgatom a nyakát.
- Semmi baj, lassú leszek… - most olyan érzés lehet, mintha először csinálnánk, mert régen volt és összeszűkült. De majd gondoskodom róla, hogy újra hozzám szokjon.
Mikor mindhárom ujjam benne van megállok és remegve a vágytól csókolgatom, alig bírok magammal ha elképzelem, hogy ez a forró test pár perc múlva a farkam körül izzik majd így…
Megmozdítom az ujjaim, már kitapasztaltam hol nyomjam meg belül, hogy eltaláljam a prosztatáját és pont úgy csinálom, hogy minden mozdulat ott találja. Hamarosan ismét a csúcs közelébe kerül, most viszont már nem hagyom elélvezni.
Kihúzom az ujjaim és a hátára fordítom őt. Remegve pillant fel, de nem így fogom most a magamévá tennie. A farkamhoz viszont nem ártana egy kevés síkosító anyag és az neki is van.
Fölé térdelek, de nem nehezedem rá. – Nyisd ki a szád Kou.
Elkerekednek a szemei, egy pillanatra megijed, de azonnal elhárítom a valószínűleg félelmetes elképzelést.
- Nem duglak szájba, csak nyálazz be, hogy könnyebb legyen neked. Nincs itt az olaj…
Zihál, de nem sokat tétovázik és kinyitja a száját.
Ennyire megbízik már bennem, hogy elég egy halk kérés…?
Közelebb hajolok, megfogom az egyik kezét és a feje mellett támaszkodó csuklómra teszem. – Szoríts rá, ha ne bírsz többet.
Félénken, de mégis csillogó szemmel bólint, ezért rámosolygok és nagyon óvatosan a szájába csúszok. Felnyögök a nedves forróságtól ami körülzár, levegő után kapkodva nézek le rá és beljebb nyomulok a szájába. Meglep, hogy majdnem tövig be tudja venni, fogalmam sincs, hogy megy neki ilyen jól a mélytorok, de nagyon ügyes. Majdnem tövig benne vagyok, mikor a csuklómra szorít így szépen lassan kihúzódom a feszes ajkaiból. Még kétszer megismétlem, de többet már nem bírok elviselni. Meg akarom dugni…
Visszafordítom az előző pózba az oldalára, a csúszós farkam a bejáratához simítom, de még nem hatolok belé.
- Csúsztasd előre a lábad. – segítek neki és a felül lévő lábát előre nyomom. – Tökéletes. Kész vagy kiscicám?
Remegve bólint, még egy édes mosollyal is megpróbálkozik amit éhezve szívok magamba majd lassan hozzá nyomom a farkam a forrón kitárulkozó húshoz.
Olyan könnyen fogad be mintha nem rég lett volna, egyáltalán nem feszül rá. Ernyedten hagyja, hogy teljesen a magamévá tegyem, harapásokkal jelöljem meg a nyakát…
Az érzéki nyögései keverednek az enyémekkel a lassan gyorsuló tempó közben. Minden észvesztő lökésnél felnyögök, annyira régen akarom már ezt és most végre újra az enyém és még élvezi is!
- Isteni feneked van kiscicám… - nyögöm a fülébe - … tűzforró, nedves és szűk… mintha folyton szorítanál…
A szavaimra megrándul a csípője, hátranyomja a fenekét pont akkor mikor én előre mozdulok. Ha lehetséges, még annál is mélyebbre hatolok mint eddig, sziszegve szívom be a levegőt ahogy a körmeit a karomba fúrja, mint egy kiscica, a következő pillanatban pedig felkiált és megfeszülve spricceli az élvezetét a gyűrött takaróra, hosszan, érzékien…
Kihúzódom belőle és isméz belé hatolva még pár vad lökés és magamat is a szakadékba taszítom, egy férfias nyögéssel temetkezem bele a jázminillatú fürtökbe. Izzadságban fürödve szorítom magamhoz, míg belé nem ürítem az élvezetem, azt hiszem még sosem volt ilyen jó… mintha a sötét éjszaka lebegne a szemem előtt, a levegőt alig tudom a tüdőmbe juttatni…
Mikor percekkel később újra feleszmélek ugyanabban a pózban pihegünk, még mindig őt ölelem, ő még mindig a karomat szorítja.
Óvatosan kihúzódom belőle és finoman a hátára fordítom a testét, hogy a kába szemekbe mosolyogjak.
- Jól vagy kiscicám? – alig látható bólintás.
- Őrülten szexi vagy most. – ahogy rá nézek, olyan mint egy gyönyörű, perverz angyal… soha jobb szeretőt nem kívánhatnék. – Téged biztos azért teremtettek, hogy boldoggá tegyél.
Lágyan megcsókolom, kényeztetőn és köszönet képen az eszméletlen szexért. Viszonozza, a karjait a nyakamra fonva ott tart még egy kicsit, míg fel nem ülök az ágy szélére.
Együtt lezuhanyozunk, lustán simogatva a másikat, majd ebédelni megyünk, bár már azt is lekéstük. A teát iszogatom, mikor Isato is megjelenik az ajtóban.
Rögtön eszembe jut, hogy mivel is bíztam meg, de még mielőtt elmennék megiszom a teát és megcsókolom Kou-t.
- Most van egy kis dolgom, foglald el magad addig, rendben?
Mosolyogva biccent és az arcomra simít. A tenyerébe csókolok majd ott hagyom, és a testőrrel együtt az irodámba megyek.
- Megtudtál valamit? – térek a lényegre komor hangon.
- Sok mindent Sonozaki-sama. – a zakója alól elővesz egy régi mappát és elém teszi.
A sárgásbarna dosszién nyomtatott betűkkel ott a neve. „Manabu Kou”
- Nyomozónak adtam ki magam és elhoztam. Kikérdeztem néhány gyereket is, de azt mondták az a fiú sosem beszélt. Az igazgatónő szerint, a fiú nem néma, mert úgy emlékszik kicsi korában beszélt, de nem tudta pontosan. A nevelőnő viszont azt mondta, hogy úgy négy-öt éves korában már egyre kevesebbet beszélt, aztán pedig már nem. Nem értették, de a fiú nem volt beteg és nem is panaszkodott. Az adatok a mappában vannak.
- Rendben. Most elmehetsz.
Ha igaz amit mondott, akkor tényleg nem néma, csak nem beszél… de ha már négy évesen árvaházban volt… ez azt jelenti, hogy sosem volt családja? De akkor miért nem beszél?
Egy dadogás vagy selypítés miatt csak nem vállalná a némaságot!
Felütöm a mappát és beleolvasok.
Megvan az anyakönyvi kivonata… az anyja neve Saya Kitamura. Az apja nincs feltüntetve.
A felvételi lapon az áll, hogy még egy hónapos sem volt, mikor az árvaházba került. Az anyja a szegénykórházban hagyta.
Ez azért nem mindennapi. Újszülött csecsemőket nem szoktak csak úgy otthagyni a kórházban. Legalábbis nem rögtön…
Kinyitom a laptopom és rákeresek a névre. A yakuzának hozzáférése van még a rendőrségi adatbázishoz is így szinte bárkit meg lehet találni, ha a név nem hamis…
Másfél órával később egy kinyomtatott kétoldalas dokumentummal a kezemben már van magyarázat. Nem csak arra, hogy miért került csecsemőként árvaházba, hanem a külföldi vonásaira is és arra, hogy miért nincs feltűntetve az apa neve.
Saya Kitamura. Prostituált.
A kép ami a rendőrségi nyilvántartásban szerepelt róla egy japán nőt mutat, vagyis Kou apjának kellett külföldinek lennie. De Saya ajkai vonala olyanok, mint Kou-é.
Húsz évesen letartóztatták kokainbirtoklásért. Két évet ült, majd kiengedték.
Valószínűleg folytatta a „karrierjét”, mert a következő adat hét évvel későbbről van.
Az újságcikk szerint egy áruházban esett össze. A halotti bizonyítvány szerint előrehaladott szifilisze volt, amit sosem kezeltek.
A dátum pedig… 2002 áprilisa. Kou pedig 1996 május 20-án született, vagyis öt éves volt, mikor az anyja meghalt. Nem ismerhette, tehát nem lehet… várjunk csak… május 20?
De hiszen az… három hete volt! Onnan ismerős a dátum, hogy akkor volt a múlt hónapi yakuza gyűlés. Ahová elrángattam és hagytam, hogy megverjék.
A fenébe! Miért nem szólt?!
Hát persze, mintha érdekelt volna akkor! Haragudtam rá és emlékszem, hogy bántam vele azt nap. Mint egy szeméttel. A születésnapján.
Ez kurva szar érzés.
Most örömmel fejbe lőném magam és lehet, hogy meg is érdemelném…
Gondterhelten, fáradtan és feszülten felsóhajtok, de nem segít. A papírokat és mindent rendőrségi adatot amit kinyomtattam belecsapom a mappába. Majd tüzetesebben átnézem ha kell, de ezzel nem sokat jutottam előre.
Chh…
Ellököm magam az asztaltól és a bárszekrényhez megyek. Kinyitom, de vissza is csapom, mert üres. Azt hiszem a Kenichi kidobása utáni dorbézolás kimerítette a készletet és még nem szóltam, hogy töltsék fel.
Lerobogok az emeltről az étkezőbe és a bárszekrényből előveszem a kedvenc méregdrága konyakomat és töltök egy pohárral. Nem akarok lerészegedni, de egy kicsit muszáj innom.
Megverték a születésnapján!
Felhajtom az italt, a szemem könnybe lábad ahogy marja a torkom, de töltök még egyet és elindulok felfelé az dolgozószobámba. A lépcsőn magamban rágódom, mindenen amit megtudtam és amit nem tudtam, de meg akarok, hogy miért nem beszél és hogy milyen szemét voltam vele a saját születésnapján!
De… akkor már nem tizenhét, hanem tizennyolc éves…
Benyitok az dolgozómba, egy pillanatig a küszöbhöz cövekelve ragadok, ahogy megpillantom a gondolataim alanyát az íróasztalomnál a nyitott mappával a kezében.
- Te mit csinálsz itt?
Manabu Kou
- Az ajánlat megfontolandó – nézek fel rájuk, az ujjaimmal puhán fogom meg Ranmaru ujjait. Üzleti ügyekről beszélgetnek, én pedig az embereket figyelem némán. Érzem magamon a tekinteteket, többször is elkapom Fukoku-sama tekintetét.
Felnézek Ranmarura, ő pedig halvány mosollyal lehajol, de puhán arcon csókol. Ilyet még sosem csinált…
- Nagyon szépen táncoltál, kiscicám. Gyere, menjünk tovább – fog rendesen a kezembe és sétálni kezdünk. Minden ember rettentően elegáns és rettentően kedvesnek mutatja magát, de könnyen ki lehet szúrni, ha nem gondolja őszintén… a felcsapó, fricskás kacagások…
- Kérsz valamit inni? – néz rám a svédasztal előtt állva. Kapok egy pohár gyümölcslevet és tovább nézelődünk.
Jaj, milyen gyenge vagyok, de úristen, édesség! Imádom a csokoládét, annyira nagyon… Ranmaru oldalt kap be pár falatot, én pedig nehezen gyűröm le a késztetést, hogy fogjam a gyönyörűen megrakott tálcát a sok, különböző ízű és színű, mintájú csokigolyót… Bevonulnék vele a sarokba, mint egy kisgyerek és nem akarok adni senkinek.
Hogy én mennyire szeretem…
Kiélvezem: finoman belemélyesztem a fogaim, kettéroppantva, finoman lehunyt szemmel. Ez nagyon finom.
Tejcsoki narancsos krémmel. Étcsoki málnással, brandyssel, nugáttal, tejszínnel, mandulással, kókuszossal.
- Finom? – megrebbenek. Jesszusom, elragadtattam magam, ilyet nem illik! Elvörösödök, félve felnézve. Szent ég, hogy viselkedtem… Ranmarura nézve nyakig zavarban nyújtom felé a bonbont, és lehajolva csúsztatom az ajkai közé. – Tényleg finom – nyalja meg az ajkait – De az ajkaid még mindig sokkal édesebbek. Ne legyél ennyire csábító, kiscicám – simítja meg az oldalam, miközben én vörösen nézek a többi színes csíkozású bonbonra – legalábbis, amíg haza nem érünk. Gyere, nézzük át az aukció tételeit, mielőtt elkezdődik. – Ezt nem értem. Azt hittem, csak ennyi, meg még táncolunk. Vajon Ranmaru tud táncolni? Csak tud.
Elmagyarázza, hogy miről is van szó, belekarolva sétálunk a megannyi tárgy között. Mindegyik előtt feltűntetve, hogy ki adományozta.
- Kou, ha bármi megtetszik, szólj és a tied – néz rám. Meglepve nézek rá, biccentve. Komolyan mondja. De szerintem itt minden rettentően drága…
Körülnézek. Festmények, ékszerek… Ranmaru karjába kapaszkodva figyelem a régi kimonók mintáját. Milyen gyönyörű. Micsoda munka lehetett ilyet csinálni…
Bársonyos ékszerdoboz, vitrinbe zárt jádebuddha.
Egy faragott, lakkozott gesztenyeszín doboz. A teteje cizellált, az oldala is. Én ezt… én tudom, mi ez! Benne volt a könyvemben!
- Tetszik az az ékszerdoboz? – lép mögém Ranmaru. Megrázom a fejem.
„Ez nem egy ékszerdoboz. Megfoghatom?”
- Persze. Csak nem veheted el.
Finoman akasztom ki a kallantyút, ujjbegyekkel érintve a gyönyörű erezetű fát, felhajtva a béléses tetőt. Istenem, szebb, mint a képeken… Biztos csak egy remek replika, nem hiszem el, hogy ez eredeti legyen és nem egy múzeumban van! Milyen gyönyörű…
- Szeretnéd?
Óvatosan, de határozottan lecsukom a tetejét. Nem hiszem, ez rettentően sokba kerülhet, nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyit költsön rám…
„Ez a készlet egy vagyonba kerülhet!”
- Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy szeretnéd-e. Igen vagy nem?
Én lennék a legboldogabb, ha egy ilyen csodálatos készlettel festhetnék. De nem tudom, egyáltalán bele tudnám mártani bármibe?
- Rendben, akkor megkapod. Megérdemled kiscicám, mert nagyon jól érzem magam veled.
Nézek rá. Minden csodálatos és ritka, gyönyörű ecsetnél többet ér nekem, amit mondott, minden festéket odaadnék azért, hogy tényleg így legyen. Szorosan átkarolom, a mellkasába fúrva az arcom.
***
El se hiszem. Az ölemben tartom a gyönyörű dobozt, az ujjbegyeimmel cirógatva. Ez gyönyörű, de szégyenkezem, hogy Ranmaru mennyit kellett, hogy ráköltsön. Nagyon sokáig voltunk, nagyon fáradt vagyok… nekidőlök Ranmaru vállának, lehunyt szemmel, de kapaszkodok a tudatomba, nehogy elaludjak. Ő is fáradt, nem akarok pluszgondot…
Az én szobámban verünk tábort, mert az közelebb van, és mindketten nagyon vágyunk már, hogy kivételesen szex nélkül kerüljünk ágyba. Az egyik polcra teszem a dobozt, szeretetteljesen megsimítva. ez gyönyörű… ezzel fogok festeni Ranmarunak születésnapjára. Meg akarom lepni őt.
Amíg tusol, nekiállok levetkőzni, de leülök, miközben dörgölöm a szemeim és úgy maradok. Arra riadok fel a még felületes álomból, hogy Ranmaru cirógat… jesszusom, milyen béna vagyok.
Együtt tusolunk le, hogy aztán egymáshoz simulva aludjunk el, szinte ájultan.
***
Valami mocorog mellettem, de az agyam még annyira fáradt, hogy nem akar engedni az ébredésnek. Csak még egy kicsit. Valami piszkál, és az agyam meg az érintések között viaskodok. Sokáig próbálkozik az agyam visszaaludni és hogy figyelmen kívül tudja hagyni az érintéseket, amelyek át akarnak rázni az ébrenlétbe…
Aztán… valami más meggyőző erővel adja meg a motivációt, hogy kinyissam a szemem.
- Ébresztő kiscicám… Most akarlak, szépségem – dörmög, miközben megfogom a kezét. Ahhha… - Estig ha megfeszülök se bírok várni. Benned akarok lenni, megdugni az édes kis segged úgy, hogy gondolkodni se bírj többé. – nyakig vörösödök, bár az agyam csak a szavai témáját fogják fel, nem regisztrálom teljesen – Te is akarod kiscicám, hm?
Ilyen forró reggeli csókot… nyüsszenve kapaszkodok a kezébe, hozzásimulva. Már nem félek tőle, mert nem akar bántani. Élvezi, ha nekem is jó, és ezért engedek annak, amit mond. Mert ha büntetni akar, fájdalmat okozni, szól előre, hogy élvezze a félelmem.
- Emlékszel, mit mondtam a kocsiban régen, hogyan fogom megkóstolni az édes kis segged? A nyelvemmel akarlak felkészíteni, kicsikém, látni akarlak kitárulkozva előttem… - taglalja, de én inkább elfordulok és a párnába fúrom az arcom. Nem, az azért már teljesen más…
- Nézz rám, kiscicám – csókolja a nyakam, a mellkasa a hátamnak feszül. Nem akarok… - Mindenhol gyönyörű vagy. – úgy duruzsol a fülemben, mint a kígyó hízeleghetett Évának.
Hiába tűnik felajánlásnak, ő dirigál. Nem merem magam ismét abba a téveszmébe ringatni magam, hogy tényleg jelentek neki valami… mélyebbet, mint ahogy ő nekem… még mindig csak egy kurva vagyok, egy szerető, némi kiváltságokkal, ha jól viselkedek, de az ellenkezés joga még nincs közötte. Biccentek.
Utasít, mit hogyan csináljam, én pedig szorosan lehunyt szemmel csinálom. Emlékszem, amikor a legutóbb így volt, akkor jeges tekintettel hörögve csinálta, mert valami olyat tettem, amiről nem tudtam hogy rossz. Nem a fájdalom; azt megszokja az ember. A megalázás és a csalódás. összeszorítva a fogaim nyögök fel, és amikor megérzem a nyelvét lassan végigsimítani, megbicsaklik a könyököm és még inkább lejjebb esek.
Mint legelőször, csak akkor hátrakötötte a kezeim.
- Ne, Kou, engedd ki a hangod – suttogja, a fenekemnél végigsimítva. Levegőért kapok – Tudni akarom, hogy élvezed. Lazulj el, kicsikém, gyengéd leszek, nem fog fájni.
Összepréselve a fogaim, de hiába… nem csak őt viselhette meg az a kényszerszünet, de én mikor szoktam rá ennyire…
Lefog. Nem tudok elhúzódni, eldőlni, könnyed erővel fogja a csípőm, a morgásaitól szinte rezonál a gerincem.
Nem bírom!
- Látod, kiscicám? – zihál, ahogy magához húz és a fogaival finoman karcolja a bpröm. Midnen izmom olyan, mint a gumicukor. – A perverz dolgok a legélvezetesebbek.
hirtelen fordulok meg, bár nem kis energiámba kerül és forrón megcsókolom, mohón és erősen… bár a szégyenkezés még ott lüktet, egyszerűen belé akarom fojtani az ajkaiba.
A puha, feszítő nyomás érzésére zihálva kapok levegő után, felnyögve, nyakig vörösen… nyögve csikorog a szöveten a körmöm.
- Ez az… engedj ki mindent… - suttogja a nyakamba. – Semmi baj, lassú leszek.
Élvez a hosszú játékot, és a testem már titkok nélkül terül szét. Nem csodálnám, ha minden idegszálam reakcióját ismerné… lehunyt szemmel kapok levegő után, próbálok figyelni és nem teljesen ködös fejjel heverni.
- Nyisd ki a szád. Kou…
Izzik a tekintete, de ahogy a nyakán lüktet az izom, tudom, hogy visszafogja magát. Engedelmesen nyitom ki a szám és az orromon szedve a levegőt próbálok minél jobban lazítani a torkomon, közben finoman nyomva a nyelvemmel is… Kábán csillogó szemmel nézek rá, ahogy áthelyez. Mindig ő irányít. Mondjuk, ez a szituáció még új.
- Csúsztasd előre a lábad – suttog – Tökéletes. Kész vagy, kiscicám?
Halvány mosollyal nézek rá, megszorítva a csuklóját, simulok hozzá, még jobban az öléhez dörgölve magam…
Jobban szétfeszít, lassabban, kínos kéjben szívom a fogaim, ahogy lassan még jobban felé nyomom magam, kicsit irányítva… minden lökésnél belevájom a körmeim, kiszáradt szájjal kapok levegő után, remegő izmokkal próbálok vele mozogni. Halkan hörög a fülembe, érzem a nyelvét a fülcimpámon… A gátlásaim lassan levetve megyek bele a gyorsabb, féktelenebb játékba, amíg meg nem érzem az alteste lüktetését, az elharapott nyögéseit… elfojtom a sikolyom, csak remegve, lassan elernyedve bújok még jobban a karjai közé, nem törődve azzal, hogy még mindig bennem, van. Mekkora fordulat ez a legelejéhez képest. Olyan… jó ez így most. Fülledt, párás a levharapni lehet az illatokat, érzem, ahogy remegnek az izmai, kalapál a szíve.
- Jól vagy kiscicám? – duruzsol, én pedig engedelmesen megfordulva, simulok hozzá, a combom a combjára fektetve. – Őrülten szexi vagy most… téged biztos azért teremtettek, hogy boldoggá tegyél.
Elszorul a torkom, boldogan fúrom a nyakához a fejem. Annyira… annyira…
***
Óvatosan kalimpálok a lábaimmal ebéd közben. Együtt fürödtünk, lemoshattam a haját. Hihetetlen, milyen hosszú, gyönyörű… el se tudnám képzelni nélküle. Szórakozottan fésülöm ki az ujjaimmal a tincseit.
Az tea mellett kaptam egy adag csokihabot, azt kanalazgatva nézek mellé, amikor feláll.
- Most van egy kis dolgom, foglald el magad addig, rendben? – csókol meg. Isato-san áll az ajtóban, biztos megint üzleti ügy. Mosolyogva nézek utána, és miután befejeztem, összepakolva magam után megyek el a könyvemért, és felütöm annál a résznél, ahol az új ecsetkészletem eredetét taglalják. Rajta a szótár… hasra fekszek a földön, mellettem a füzet, és elfoglalom magam, ahogy Ranmaru kérte.
Elgondolkodok. Azt gondolná az ember, hogy ismerem. Tudom, mikor parázslik a szeme, milyen ételt szeret, hogy szeret aludni. Az embert, talán ki merem jelenteni, valamennyire ismerem. Tudom kezelni a kedvét, a hangulatait…
De róla… mit tudok? Hol tanult… mit tud. Milyen az ízlése, mit szeret olvasni, milyen filmeket… olyan jó lenne mindent tudni róla.
Megakadok a szövegben. Nem tudom, mióta fekszek így, de kinyújtom a hátam. Felülve forgatom a szótárt, de ez most egy szófordulat, vagy összetétel vagy mi ez? Nincs benne, még hasonló sem! És nyelvtudás híjában még csak kikövetkeztetni sem tudom… hiába lapozok. Netem ugye nincs, azt nem kaptam, talán érthető okokból… a számat rágom. Megkérdezhetem Ranmarut. Ő tud franciául, biztos segít nekem.
Ceruzával halványan aláhúzom azt a részt, amit nem értek. Az ecsetes leírás egy mondata… Magamhoz szorítom a könyvet és a szótárat, majd odamegyek. Kicsit lassan kopogok, hátha el van foglalva és nincs rám ideje, nem olyan fontos, tényleg, nem sürgős…
Nem jön válasz. Telefonál?
Lassan benyitok. Meglepve tárom ki az ajtót. Nincs bent? Akkor hol lehet?
Lehet, csak kifutott a mosdóba vagy valami. Megvárhatom vajon?
Lassan sétálok közelebb az asztala sarkára téve le a könyveim. Az asztal mögött megannyi könyvespolc van, odalépek, hogy a címeket átolvasgassam, amikor az asztalán meglátom a papírokat.
Ismerős sárga mappa. Az árvaházban voltak ilyenek, amikor takarítottunk… az irodában.
Ott a címkén a nevem. Miért van itt az adatlapom? Miért van itt a mappám?
Közelebb lépve hajtom ki, mintha félnék, hogy megharap. Ez… az én fényképem. Fényképek… az iktatási kép, kiskori, diákigazolványos, egy egész alakos az iskolai egyenruhámban. Magasnyakú, fekete kabát, szemüveg, haj. Elmosolyodok remegve, megnézem a lapokat.
Születési bizonylat? Ezt… nem is tudtam…
Adatok. Születésnap, vércsoport. Kórház.
Anyja neve… megdobban a szívem, felemelve a vékony, rongyos papírt. Tudták az anyám nevét…? Van anyám…
Saya Kitamura. De kép… van róla vajon kép?
Oldalra tolva a többi papírt keresgélek, és megtalálok pár ív papírt. Fényképek…
Mintha fejbe vernének. Rendőrségi jelentés…
Szánkázik a szemem, csak a kulcsmondatok maradnak meg, aztán annyit sem. Csak szavak.
Letöltendő. Feltételes szabadláb. Kokainbirtoklás, két év.
Prostitúció.
A fényképe… remeg a kezem, ahogy felemelem és farkasszemet nézek a nővel. Ő az anyám. Kitamura Saya… Szép arc, erős állcsont, közönyös tekintet. Karikás a szeme… vékony a szája. Mint nekem.
Sírni se tudok, de alig látok. Igaza volt… mindenkinek igaza volt. Nem azért dobott el magától a családom, mert nem tehettek mást. Egyszerűen nem kellettem, felesleges voltam, mint egy darab megunt szemét… Csak a gond voltam akkor is.
Apám nincs. Én egy baleset vagyok.
Nézem a nő közönyös arcát, és nem érzem az anyámnak. Hiába préselem össze az ajkaim, folyton lefelé görbül, de nem hagyom, hogy elsírjam magam.
Meghalt. Tényleg nincs senkim.
Igaza volt mindenkinek. A nevelőnek, aki azt sziszegte az arcomba, hogy egy felesleges, fura korcs kolonc vagyok. Ranmarunak, aki közölte, hogy ki lettem dobva, mert senkinek se kellek… legyek hálás, amiért ő némi ellenszolgáltatásért cserébe befogadott, neki kellek egyedül.
- Te mit csinálsz itt?
Keserűen nézek fel, leejtem a kezemből a papírt. Ranmaru… összesöpröm a papírokat, becsukva és leszegem a fejem, felkapva a könyveim. Én csak… Felnézek rá, sápadtan, vértelen arccal, remegő szemekkel és próbálok mosolyogni. Minden… rendben van. Semmi baj.
Mennyire remeg a kezem. Ki akarok jutni innen, csak elbújni az ágy alá. Kizokogni magam, hogy ugyanolyan lettem, mint az a nő, aki a világra hozott, és ő is csak azért, mert valószínűleg nem volt pénze, hogy idő előtt megszabaduljon tőlem.
- Kou…
Mélyen meghajolok, bocsánatot kérve és remegve magamhoz szorítom a könyveim.
Nem érdekel, ha bántanak. Eddig sem voltak szüleim és most már soha nem is lesznek. Reménykedtem, hogy valaha megismerhetem őket. Vágytam arra, hogy vágyjanak rám, hogy fel akarjanak nevelni, de ezzel már késő. Nincsenek is szüleim, csak idepottyantam.
Sosem lesz családom, mert itt kell lennem, amíg Kígyó úr meg nem un. Aztán kidob, mint egy szemetet, egy elhasznált játékot.
- Mit szerettél volna…? – néz rám ő is kissé tanácstalanul, én pedig zavarodottan kinyitom a könyvet a megjelölt részen. Leszegve a fejem mutatom, hogy itt nem jutottam semmire.
Nem tudok franciául, mit is képzeltem.
- Menj a szobádba – érinti meg az arcom, hogy felnézzek rá – Mindjárt megyek és segítek.
Biccentek, kissé meghajolva és néha megrogyó lábakkal átténfergek.
Minek keresett mindennek utána?
Messze van minden. A szülinapom borzalmas volt, megaláztak, megvertek. Éreztette velem, hogy csak egy lecserélhető kacat vagyok. Minden ember pótolható.
A szobámban lerogyok az ágyam szélére és csak kábán meredek a füzetemre. Nem is tudom, mit érzek. Nem vagyok mérges. Miért lennék mérges arra a nőre, aki az életemet adta… csak olyan… csalódott. Az egész olyan… undorító.
Hallom, hogy kattan az ajtóm, felnézek és halványan Ranmarura mosolygok. Kígyó úr… Meg fog szidni, hogy a cucci között matattam? Biztosan. Rosszat tettem, nem lett volna szabad.
Leül mellém.
- Mit nem értesz? – néz a könyvre, én pedig az aláhúzott mondatra mutatok.
Miért keresett ennyi adatnak utána? Miért? Miért akar tudni bármiről is?
Lefordítja nekem a mondatot. A készlet eredetijének mintázatáról van benne szó… idegesen babrálom a lapok szélét. Most meg fog ütni? Leszid, kidob, megbüntet?
- Három hete volt a születésnapod – mondja csendesen. Meglepve nézek rá fel, zavartan és némi keserű csalódottsággal a sóhajomban eresztem le a vállaimat. Biccentek. Hát igen, volt és elmúlt. Mindegy is. – Miért nem mondtad?
Szomorú mosollyal nézek rá, a füzetem után nyúlok. Valami csillan a szemében, de nem akadályoz meg. Firkálok.
„Azt hittem, nem érdekel. Akkor épp nem… nem tudtam, mire számítsak”
- Aznap vertek meg annyira… - mondja rám nézve. Biccentek. Igen.
„Az is csak egy nap” – megvonom a vállam, rámosolyogva.
- Szörnyen viselkedtem veled akkor.
Lehajtom a fejem. Nem fogok hazudni, borzalmasabban, mint gondolta.
„Nem a verés fájt. Azt már megszoktam – figyelem, ahogy a kezem fülé hajol, hogy lássa, mit írok. – De amikor azt éreztem, hogy… nem kellek. És ott volt Han, aki tökéletes... „
Megremeg a kezem és inkább leteszem a tollat. Nem, a gondolatoknak bent kell maradnia.
- Mi az hogy megszoktad…?- néz rám csendesen. Megvonom a vállam. Szétnyílnak az ajkaim, de elfojtom a hangot, összepréselem az ajkaim.
„Tudod, honnan jöttem. Ott nem motivációval nevelnek” – mutatom és rámosolygok, majd összecsukom a füzetet. Nem akarok többet beszélni neki erről.
Hogy a régi nevelő gond nélkül használta a pálcát. Mindig a nagyobbaknak volt igaza, nem szájalhat vissza a gyerek. A kisebbek néha sírtak az éhségtől.
Ha nem tudta eldönteni, ki a bűnös, egész este egy helyben kellett állni… egy alsóban az ágy mellett, majd leragadt az ember szeme, de csak áll, ing a fáradtságtól, de nem ülhet le, nem fekhet le, nem alhat el.
Állni kell egész este, dideregve a hidegtől és a fáradtságtól. Másnap a bedagadt lábak, sajgó bokák, de egy hang nélkül, mert ki hinne?
A nevelő, aki azt suttogja áporodott lehelettel az arcodba, hogy egy korcs vagy, és nem kellesz egy szülőnek se. Aztán, kinek kellene egy nem beszélő gyerek, aki hazudni se tud? Félnének, hogy legyilkolom este a családot.
Remegő szemmel nézek fel Ranmarura, de nem engedem meg magamnak a luxust, hogy sírjak. Én és még sok már gyerek csak vagyunk, reménykedve a szerencsében, hogy kellünk egy kedves családnak. Anyukának-apukának.
Próbálom uralni az arcom, hogy felfelé görbüljön a szám, így is elég nehéz… megfogom Ranmaru kezét és szétfejtem az ujjait, az egyik karját magam köré húzom, hogy a mellkasához bújhassak, és legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy megölel és… vigasztalódok.
Sonozaki Ranmaru
Felnéz rám, de mintha itt semmi lenne. A pár órája még forrón izzó tekintete most hideg és üres. Először nem értem, de mikor kihullik a kezéből a sárga dosszié, minden világossá válik.
A fenébe! Azt nem akartam, hogy lássa. Nem kellett volna tudnia, hogy milyen volt az anyja…
Figyelem, ahogy lehajol és remegő kezekkel összegyűjti a papírokat és szabálytalan kupacban az asztalra tesz. Nem tudom mit tegyek, vagy mit mondjak. Az arca fal fehér, a szemei is pirosak a visszafojtott könnyektől. Hiába próbál mosolyogni, az ajkai lefelé görbülnek.
- Kou… - mit mondjak neki? Én nem tudom, hogyan nyugtassak meg valakit…
Meghajol, ahogy szokott, majd az asztalról felkapja a könyvét és azzal lép elém. De egyáltalán miért jött ide?
- Mit szerettél volna…?
Leszeget fejjel kinyitja a könyvet és elém tolja. Az egyik sor alá van húzva, de az írás helyett inkább az arcát figyelem. Annyira szomorú és látszik rajta, hogy mennyire fáj neki amit ott látott. Nem tudom mi a baj pontosan, de ilyen üres még akkor sem volt a tekintete, mikor elvettem tőle azt, amit szeret. Talán vissza kéne adnom?
Nem. Akkor el kellene engednem magam mellől, azt pedig nem akarom. Kell nekem, de boldognak akarom látni, mint reggel, mint tegnap este…
- Menj a szobádba – finoman megérintem az arcát, hogy rám nézzen – Mindjárt megyek és segítek.
Biccent és ismét meghajol, majd lassan botladozva kimegy.
Sóhajtva túrom hátra a hajam. Leteszem a kezemben tartott poharat, már nem kell. Hogyan nyugtassak meg valakit, ha azt sem tudom, mi a probléma és még sosem csináltam?
Hagyatkozzam az ösztöneimre, ahogy az összes ismeretlen helyzetben? Eddig bevált…
Összerakom a mappát és az asztal fiókjába dobom, bár már úgy is mindegy.
Utána megyek, az ágyra roskadva találom, ahogy a könyve lapjait piszkálja.
Rám mosolyog, de minden hiába. Nem tud becsapni.
Leülök mellé, hogy közelebb legyen hozzám.
- Mit nem értesz? – nézek a könyvre, de közben azon gondolkodom mit mondjak.
Nem akarom, hogy ennyire maga alatt legyen. Most… nekem is rossz kedvem van attól, hogy ilyennek látom. Egy cseppet sem jó érzés. Régen élveztem ezt, ha féltek tőlem, ha elviselték amit kellett… most viszont ahogy a szenvedését látom szinte mázsás kőként nehezedik rám az érzés, hogy felelősséggel tartozom érte. Boldoggá kell tennem őt.
Lefordítom a mondatot, de lélekben ő sem itt jár. Nem is figyel.
- Három hete volt a születésnapod – kezdem halkan.
Meglepetten pillant rám, de egy nehéz sóhaj után ismét lesüti a szemeit és biccent.
Rossz érzés, hogy én tettem ezt vele. Most látom, mennyire megviselte mindez.
De miért is lepődöm ezen meg?! Mindig is ilyen voltam, ezt tettem. Csak az utóbbi hónapokban feledkeztem meg arról az oldalamról, mert találtam egy másikat, ami sokkal boldogabbá és kiegyensúlyozottabbá tett. Az az oldal viszont most megvigasztalná Kou-t.
– Miért nem mondtad? – tudom a választ, de tőle akarom hallani.
Ha a múlt héten lett volna a születésnapja, vagy azelőtt, hogy megharagszom rá – most már belátom – hogy ostobaság miatt, akkor minden másképp alakult volna. Talán szebben.
A szomorú mosolya egy cseppet sem okoz örömet, majd átnyújtja a füzetét.
„Azt hittem, nem érdekel. Akkor épp nem… nem tudtam, mire számítsak”
- Aznap vertek meg annyira… - mondom ami a fejemben kavarog.
Nem érdemelte meg.
„Az is csak egy nap” – megvonja a vállát és már megint az a fura mosoly.
Miért csinálja ezt?! Miért tesz úgy, mintha semmi lenne?! Nem haragszik rám?
- Szörnyen viselkedtem veled akkor. – ő sosem volt olyan, mint egy egyszerű használati tárgy, mert intelligens, okos és édesen szenvedélyes, de ez eleinte nem érdekelt, mert azt tettem amit ismertem, amit megszoktam.
Lehajtja a fejét.
„Nem a verés fájt. Azt már megszoktam. De amikor azt éreztem, hogy… nem kellek. És ott volt Han, aki tökéletes... „
Remegve összébb húzódik, de én még az előbbi mondatát pörgetem. Ilyen nyíltan még sosem beszélt velem. Sőt… talán ez az egyetlen alkalom, mikor bármit is mondott arról, hogy mit érez, vagy gondol.
- Mi az hogy megszoktad…? – ki volt az aki bántotta őt?
Megvonja a vállait… már megint, mintha minden semmit sem számítana!
„Tudod, honnan jöttem. Ott nem motivációval nevelnek” – mosolyog.
Ezt nem tudtam. Verik őket az árvaházban?!
És engem tartanak kegyetlennek… Nem vagyok szent, de gyereket én sem bántanék. Nem vagyok Kenichi.
Kou felnéz rám, még mindig könnyek táncolnak a szemében, de nem engedi ki őket. Pedig lehet, hogy jobb lenne. Azt mondják a sírástól megkönnyebbül az ember.
Mosolyogni próbál, de mikor nem megy neki szépen lassan araszolva – mintha attól félne hogy ellököm – hozzám bújik. Széthajtja az ujjaimat, majd az egyik karomat maga köré húzza, mintha belém akarna takarózni.
Fáj nézni is amit csinál. Olyan magányosnak tűnik…
Azért nem akartam már bántani, hogy ne lássam szomorúnak, most pedig akaratomon kívül ez történik. Én vagyok az ojabun, Japán leghatalmasabb embere és nincs hatalmam elűzni a bánatát. Pont azt nem tudom megtenni, amit a leginkább szeretnék…
Felemelem a másik karom is és szorosan köré tekerem mindkettőt.
Nem emlékszem rá, hogy bárkit is megöleltem volna, sem arra hogy engem öleltek volna meg, de az én kiscicám most úgy szorít, hogy szinte a levegőt is kipréseli belőlem.
Leülök az ágyra, ő az ölembe mászva bújik tovább, a lábait is körém fonja.
Most mit csináljak vele? Hogyan nyugtassam meg?
Finoman a nyakába csókolok és hagyom, hogy szorítson, bármilyen különös is ez az érzés.
Egy idő után, már azt hiszem elaludt, de mikor megmozdulok, hogy fölkeljek innen rám pillant. Megfejthetetlen a tekintete, de az arca szomorú.
- Akarsz aludni? Pihenni? – kérdezem halkan, őt figyelve. Nincs gyakorlatom az ilyesmiben.
Megrázza a fejét.
Rendben. Akkor talán el kéne terelnem valamivel a figyelmét.
Megfogom a combjainál, hogy ne csússzon le, majd felállok vele úgy ahogy van. Kissé zavartan pillant rám, de nem szólok semmit, csak leviszem a ház alatti szintre, ahol az uszoda is van. Mellette azonban még van két szoba, a nagyobb a konditerem, a valamivel kisebb egy nappali. Azért itt kapott helyet, mert ez kifejezetten mozizásra van kialakítva, hatalmas L alakú kanapéval, irdatlan filmválasztékkal és egy jókora tévével.
Benyitok vele együtt, felkapcsolom a lámpát és leteszem őt a kanapéra.
Mikor ellépnék a csuklómra fog, kérlelő szemekkel néz rám és azt hiszem tudom mit kér. Talán…
- Nem hagylak itt, csak beteszek valami filmet, amit nézhetünk.
Lehet, hogy nem gondolnák, de az ojabun is csak ember, aki szeretheti a jó filmeket.
Pár percig nézelődöm, majd egy kalandos, kincsvadászosat választok, amit régebben láttam és tudom, hogy izgalmas és sok szép látnivaló van benne.
Berakom és elfoglalom a kanapé egyik szárát, kényelmesen elhelyezkedem, Kou pedig közelebb húzódik, majd a fejét az ölembe fektetve elkényelmesedik.
Késő este van mikor végre elalszik, de addig csak csendben gubbasztott mellettem. A karomban felviszem a szobámba, lehúzom róla a nadrágot, hogy ne zavarja én pedig egy gyors zuhany után bebújok mellé.
Holnap korán kell kelnem, mert be kell mennem a céghez…
***
Legalább itt jó hírekkel szolgálnak, mert másfél nap múlva megérkeznek a nyomólemezek Párizsból. Biztonságban felpakolták őket, a másolatokat pedig egy héttel később küldik.
Elintézem a szükséges papírokat az átvételhez, a pénzt a megegyezettek szerint utalták a titkosított számlára. A megfelelő gépek is készen állnak, minden tökéletes.
Tökéletes lenne, ha nem lenne rossza kedvem.
A munka legalább elterelte a figyelmem az otthoni dolgokról. Kou még aludt mikor eljöttem és szóltam is Takashinak, hogy hagyja, ezenkívül hozattam neki olyan festéket is amit korábban kért. Azzal festhet a falára ha akar, csak legyen jobb kedve tőle.
***
Otthon az első utam is hozzá vezet, benyitok a szobájába és éppen egy széken állva fest. Észre sem vesz, ezért nem csapok zajt. A kép még nem teljes, így valami tóra emlékeztet, de a színek elég sötétek. fekete, sötétzöld, sötétkék, szürke… lehangoló, szomorú. Még mindig.
Visszazárom az ajtót és megyek átöltözni, majd visszajövök érte vacsorakor.
- Nem agy éhes? – alig csipegetett valamit, pedig mostanában jó étvágya volt.
„Már jól laktam” – írja.
Megpróbálkozik azzal a mosolynak alig nevezhető szájrándítással is.
Miért nem lép túl rajta egyszerűen? Sosem ismerte azt a nőt, eddig is árva volt, ezután is az lesz… bár nem teljesen, mert velem fog élni én pedig nem hagyom el soha. Nem szándékozok megszabadulni tőle, mert boldoggá tesz ha vele vagyok.
Jelenleg viszont csak frusztrál, hogy nem tudom mi jár a fejében, mert nem mondja el. Nem szeretnék ráparancsolni, mert az megint olyan lenne, mint mikor ide került és az már a múlt. Anyám sincs itt, hogy babusgassa, mikor kéne, mert Kiotó-ba utazott egy temetésre.
- Lejössz velem úszni egy kicsit? – kérdezem, mert a vizet szereti.
Biccent és mikor felállok átkarolom a derekát. Se tegnap, se ma nem nyúltam úgy hozzá, ahogy vágyom rá, mert nincs olyan hangulatban, ráerőszakolni meg nem fogom magam többé, szóval várok.
Alapos kísértés úszónadrágban látni őt, a gondolatnak, hogy a medence falánál tegyem a magamévá nem tudok gátat szabni, de a vágyat csírájában fojtom el. Nem szabad.
De meddig is?
***
Másnap csak délután kell bemennem a céghez néhány egyeztetett időpont miatt, ezért most picit tovább alszom. Kou-t ölelve ébredek fel, természetesen reggeli problémával, mint mindig.
A kiscicám felém fordulva halkan szuszog, nagyon édes alvás közben. A haja már az álláig ér és most pont eltakarja előlem a szép kis arcát.
Gyengéden félresimítom onnan, mire felpislog rám. Ezek szerint már ébren volt.
- Jó reggelt kiscicám – finoman megsimogatom a puha arcát, majd egy apró csókot is nyomok rá, de ahogy közelebb húzódom, hogy magamhoz vonjam, nyilván megérzi az „állapotom”, mert zavartan igyekszik eltolni.
Morcosan, de engedek neki, magamban már eldöntöttem, hogy nem erőltetem, akkor sem ha nem esett jól a reakciója. Elvégre nem megdugni akartam most sem, csak közelebb érezni a testét, de úgy tűnik már ezt sem szabad!
- A dolgozószobámban leszek... – jegyzem meg, de nem folytatom, mert a dolgozószoba említésére is elsápad.
A fenébe, már két napja volt, miért nem tesz túl magát rajta!? Magát kínozza, és engem is, mert nem tudok semmit tenni amivel felvidítanám! Nem hajlandó megszólalni és még csak le sem írja mi baja van konkrétan! Akkor meg honnan tudjam?!
- A fenébe Kou, ne gondolj már arra a szar papírra! Már rég eltűntettem onnan, az a ribanc pedig nem érdemli meg, hogy miatta rágd magam, mikor képes volt ott hagyni! Felejts el és örülj, hogy nem kellett egy olyan anyával élned! – mondom emelt hangon és lehet, hogy többet, mint kéne, de a frusztráció és a tehetetlenség, hogy nem tudom felvidítani, nem tudom mit gondol, mit érez, mert kurvára nem akar megszólalni…!
A hangomra és a szavaimra lesüti a szemeit és összegubózik, az arca pont olyan, mint tegnap előtt amikor az ágyon kuporgott és saját maga próbált az ölelésembe bújni. Nem kezdjük újból, már elég volt…
- Hagyd abba hogy sajnáltatod magad! Attól semmi nem lesz másképp, jelenleg csak annyit érsz el vele, hogy felidegesítesz és nem tetszik, hogy olyan vagy mint egy szellem! – sápadt, üres tekintet – Tegnap azt mondtad, nem a verés fájt, hanem az, hogy nem kellesz. Ezzel a viselkedéssel te maga éred ezt el. Nekem nem kell olyasvalaki, aki nem képes túltenni magát valamin, ami már lényegtelen! Hagyd ezt abba és inkább foglalkozz azzal, ami tényleg aktuális és tanulj meg újra beszélni ahelyett, hogy tovább játszod itt a néma mártírt! Ha viszont ez neked jobban megfelel, akkor lehet, hogy én is visszamegyek abba a bordélyba, ha egy kis örömöt akarok látni! – mondom komolyan, emelt hangon, hogy felfogja és kizökkenjen ebből a kábult állapotból. Sápadtan, könnyes kis szemekkel remeg, nekem meg szétszúrja valami a mellkasom és ökölbe kell szorítani a kezem, hogy ne menjek oda és ne szorítsam magamhoz. – És most menj a szobádba!
A fürdőbe robogok, hogy rendbe szedjem magam, nincs jó kedvem és most még a ma esti yakuza gyűlésre is egyedül kell mennem, mert minek vigyem, ha nem lesz szórakoztató?!
Azt persze nem mondtam komolyan, hogy elmennék a bordélyházba. Nem kell egy kurva sem, ha itt van nekem ő, de ingerült vagyok és ezt általában a szexel vezetem le, most viszont még csak meg sem dughatom, mert nem akarná!
Magamra engedem a hideg vizet, hogy lehűtsön és kitisztítsa a fejem, de mikor visszamegyek a szobámba már nincs itt.
Felveszek egy sportruházatot és a konditerembe megyek. A taj chi gyakorlása legalább megnyugtat…
Ma már nem is találkozom vele többé, az ebédet a dolgozószobámba kéretem és inkább az ügyeimet intézem. Majd újra beszélünk, ha lezárom az üzletet a franciákkal, de most erre is figyelnem kell.
A yakuza gyűlésről valamivel éjfél után érek vissza, Kou már biztos alszik így be sem nyitok a szobájába, hanem egyenesen megyek aludni.
Reggel megint korán elmegyek, mert ma van az átvétel napja, de előbb a klubban ellenőrzöm a nyomdagépeket. Minden tökéletes, a legjobb minőségű tinta, amivel az eredetitől megkülönböztethetetlen bankókat készíthetünk. A vevők elégedettek lesznek és ha a vevő elégedett, akkor mindenki más is.
- Isato, menj el a kocsival a raktárhoz és vedd fel a lemezeket. – megbeszéltük már az időpontot és én inkább itt megvárom.
- Ahogy kívánja Sonozaki-sama.
Odaadom neki a pénzt, mert az egyik felét már átutaltam, a másik felét pedig átvételkor adja át.
Alig megy el, mikor a mobilom csörögni kezd. Felveszem.
- Ranmaru?
- Anyám… valami baj van? – nem túl gyakran szokott telefonálni.
- Nemrég értem haza és be akartam nézni Kou-hoz, de valami baja van.
Felpattanok a helyemről és kizavarok mindenkit a szobából. – Mi baja van? Rosszul van?
- Igen, de nem úgy ahogy gondolod. Megint bántottad? – kérdezi halkan.
Összeráncolom a homlokom, megmondtam már neki is, hogy nem fogom többé bántani.
- Egy újjal sem nyúltam hozzá. Miért? Mi van vele?
- Mikor benyitottam a szobájába sírt.
Hogyan? De hiszen ő nem szokott sírni! Csak akkor egyszer mikor megverték, de most nem lehetett semmi baja?!
Vagy talán… azért amit mondtam neki? Lehet, hogy túl durva voltam?
- Mit csináltál vele?
- Semmit. Amint meglátott megtörölte a szemét és úgy tett mintha minden rendben lenne. Megszakad a szívem, hogy ennyire szomorú… - suttogja a telefonba, nekem meg összeszorul a mellkasom.
Már megint bántottam…
- Mondd meg neki, hogy Isato pár perc múlva ott lesz érte. Behozza hozzám. – fogalmam sincs, hogy mivel tegyem jóvá.
Megszoktam, hogy keményen bánok azokkal aki alárendeltek nekem. Nem tudom, hogyan kell bánni valakivel, akit nem alárendeltként akarok magam mellé, hanem… társként?
Kinyomom a telefont, majd Isato-t is felhívom.
- Igen?
- Mielőtt a lemezekért mennél, menj haza és vedd fel Kou-t. Hozd be hozzám.
Valahogy meg kell oldanunk ezt a dolgot. A feszültség nekem sem jó, mert kihathat a munkámra, amit nem engedhetek meg. De még rosszabb, hogy ő is rosszul van miatta. Ideje végre tiszta vizet önteni a pohárba és megbeszélni, hogyan is állunk mi ketten, mert, hogy nem a kezdeti birtokos és áru viszony, az biztos. Ő már sokkal több nekem annál, minthogy áruként nézzek rá… sokkal több…
Manabu Kou
Megölel, magához húz és forrón szorít. Megremeg a mellkasom és legszívesebben elsírnám magam, olyan jól esik érezni, hogy itt van… De az a sötét folt nem akar eltűnni a fejemből. Nem kéne foglalkoznom azzal, hogy mi volt, de mégis, mint egy recés, karcos hang mindig a fülembe súgja, mennyire semmit sem érek.
Átfonom a karjaimmal, a lábaimmal. Soha nem akarom elengedni, elég jó akarok lenni ahhoz, hogy boldoggá tegyem.
- Akarsz aludni? Pihenni? – kérdezi csendesen, nyugodt hangon. Olyan megingathatatlanul erős… a homlokom a nyakához dörgölve hunyom le a szemem. Nem, jó így. Érezni, hogy milyen forró a teste, az ölelése. Az ereje… meglepetten nézek fel rá, hogy milyen könnyedén kap fel.
Visszahajtom a fejem a vállára. Hova megyünk?
Itt még nem voltam. Sose láttam még ekkora tévét.
Ahogy ellép, elkapom a csuklóját. Ne menj el, kérlek, csak még egy kicsit…
- Nem hagylak itt – mosolyog rám halványan – csak beteszek valami filmet, amit nézhetünk.
Kíváncsian nézek rá, és amikor visszaül, hozzásimulva fekszem az ölébe. A vállamra teszi a kezét, én pedig halvány, némileg megkönnyebbült mosollyal nézem vele a filmet. Mégis alig tudok rá figyelni, mintha egy kis sötét ördög ülne a vállamon, aki lassan rágja be magát a bőröm alá.
Egészen, ameddig el nem alszom. Utána sokkal hatalmasabb lesz.
***
Sokáig alszom, nem is tudom, hány órakor kelek fel. De fáradtabb vagyok, mint amikor lefeküdtem, égnek a szemeim. A térdemen támaszkodva dörgölöm az égő szemeim. Mintha egy súly ülne a mellkasomon, egyszerűen nem tudom ledobni… Reszketegen felsóhajtok és megtámasztom a fejem. Nem igaz…
Letusolok. Mire bejövök az ágy előtti kis asztalon pár tégely festék. Egy nadrágba bújva, hogy a gyógykrém beszívódjon, nyitom ki őket. Milyen élénk színek… miért kaptam? Halvány mosollyal gondolok Ranmarura, a mellkasomról kicsit eltűnik a szorítás, a kis sötét hang elhallgat.
A falamra nézek. Ahol már rég nem sütnek át a napsugarak… felveszek egy vékony pólót, hogy ne legyen kár, és elhúzok mindent az útból. Megállok a fehér, rücskösre kent fal előtt.
Meghúzom a ceruzával a vonalakat. Festéket keverek, de nem merek a szép ecsetekhez nyúlni. Azzal Ranmarunak akarok festeni valamit. Már tudom is, hogy mi legyen… Csak ez az érzés tűnne már el! Beleőrülök!
A vacsora is így telik. A kis szörnyeteg a vállamra telepedik, suttog, a hajamba kap, sérti a bőröm. Piszkálom az egyik tésztaszálat, nincs étvágyam.
A szemem előtt lebeg az az arc. Ami olyan, mint az enyém. Miért tette? Egyszerűen nem tudok rá magyarázatot tenni. Nem hiszem el, hogy nem talált volna kiutat abból, amiből élt. Nem lehetett ennyire közönyös a jövőjével…
Miért nem tudott volna talpra állni, ha más nem, értem? Miért nem értem meg neki ennyit, hogy még esélyt sem adott?
- Lejössz velem úszni egy kicsit? – felrezzenek Kígyó úr hangjára. Meglepve biccentek, és amikor átkarol, megfogom a karját. Jólesik az érintése. Átöltözve mosolygok rá, de ma nem ökörködök. El akarok fáradni, annyira, hogy elájuljak a fáradtságtól, hogy a kísérteties rémálmok ne jöhessenek elő. Csak rovom a köröket, amíg sajogni nem kezd az oldalam.
Nem használt. Hallom Ranmaru mély, egyenletes lélegzését, figyelem a holdfényben a lehunyt pilláit. Néhány tincs az arca elé hullik…
Nem tudok aludni. Figyelem a sötétben imbolygó álmokat, az árnyakat. talán alszom, de az ugyanolyan rémálomszerű. Tűzfényként vibrál egy vékony, betegesen sápadt alak, hosszú, fekete hajjal. A szája meg se mozdul, de hallom a sikolyait. Beteg, és én nem tudok rajta segíteni, pedig az anyám.
Hallom a nevetését…
Izzadt háttal kattannak fel a szemeim, arcom a párnába fúrva, hogy elfojtsam a sikolyokat. Ranmaru nem ébredhet fel, nem akarom, hogy teherként gondoljon rám, mikor ilyen… hasznavehetetlenül szenilis vagyok.
Pillanatalvásokkal húzom ki az estét, még rosszabb, mintha virrasztottam volna. Émelygek, nem érzem jól magam. Mintha minden csak pörögne körülöttem, nem tuodm, mit tegyek, hogy elmúljon ez a szörnyű lidércnyomás. Csak akkor jó, ha Ranmaru forró kezeit érzem magam körül, de tudom, hogy őt meg pont ez kínozza.
- Jó reggelt, kiscicám – dorombol, magához húzva. Elakadó lélegzettel feszítem a kezem a mellkasának; nem tudom elnyomni, de most ne… most nem…
Nem tudom. Tényleg, tudom, mennyit jelent neki és mit vált ki belőle, egyszerűen nem lennék rá képes. Őt pedig nem akarom becsapni, kínozni. A keserűségtől növekszik a kis szörnyeteg a vállamon. Suttogja, hogy még erre se vagy jó, hogy megkönnyebbüljön, akit szeretsz, még egy megdugnivaló lyuknak se vagy elég. Nem csoda… semmi se csoda…
- A dolgozószobámban leszek – morogja bosszúsan. Elmegy… ne… szükségem van rád… - A fenébe, Kou! – csattan fel, felülve. Lehullik róla a takaró, megfeszülnek a vállai, a hátán imbolyogva kanyarogni kezd a kígyó. Nem vagyok jól… - Ne gondolj már arra a szar papírra! Már rég eltűntetem onnan, az a ribanc pedig nem érdemli meg, hogy miatta rágd magad, mikor képes volt otthagyni! Felejtsd el és örülj, hogy nem kellett egy olyan anyával élned!
Minden szava belém rúg. Lassan kerekedik el a szemem, leáll a légzésem, ahogy a szavak a bőröm alá fúrják magukat. Nem is a szavai, a hangsúlya. Dühös. Csalódott.
- Hagyd abba, hogy sajnáltatod magad! Attól nem lesz másképp, jelenleg csak annyit érsz el vele, hogy felidegesítesz és nem tetszik, hogy olyan vagy, mint egy szellem! – a hajába túr, és megsemmisítő jegességgel néz rám. Igaza van, igaza… Nem figyeltem rá, pedig pont hogy ő lett volna a fontos… - Tegnap azt mondtad, nem a verés fájt, hanem az, hogy nem kellesz. Ezzel a viselkedéssel te magad éred ezt el! Nekem nem kell olyasvalaki, aki nem képes túltenni magát valamin, ami már lényegtelen. Hagyd ezt abba, és inkább foglalkozz azzal, ami tényleg aktuális és tanulj meg újra beszélni ahelyett, hogy tovább játszod itt a néma mártírt! Ha viszont ez neked jobban megfelel, akkor lehet, hogy én is visszamegyek abba a bordélyba, ha egy kis örömet akarok látni!
Már kiabál. Ordít, pedig nem is… de igaza van.
- És most menj a szobádba – sziszegi. Feláll, és otthagy, én pedig halkan felnyögve nyúlnék utána, de becsapja maga mögött a fürdő ajtaját.
Mintha aludnék. Minden tompa, nem éles, hallom, ahogy dobol a vér a fülemben. Igaza van, tehetségtelen vagyok mindenben. Némán pakolok egymás elé a lábaim, behúzom magam után az ajtót. Még jót is tennék a világgal, ha nem lennék, igaza volt az anyámnak.
Letusolok; forró víz felé fordítom az arcom és összeszorítva a szemem szakad ki belőlem a sírás. Lerogyva a fal mentén hajtom le a fejem és a hajamba tépve zokogok. A vízcsobogás elnyomja. Abba akarom hagyni, ezt az egészet…
Nem eszek. Piszkálom, de nem tudom lenyelni. A festéssel foglalkozok, hogy ne érezzem magam úgy, mint egy elmegyógyintézet kezeltje.
Sötétek a színek… de a felhőkön már áttörnek a fénysugarak. Elrejtek a képekben dolgokat: zöld bimbókat… arcokat. Ranmarut. Fatörzsből, fűzlevélből, ahogy a vízbe lóg. Az arca a tárgyak kontúrja, de az egész összetett.
Halványan elmosolyodok, festékcsíkot húzva az arcomra. Nincs semmim, tényleg. Tudom. Csak ő. Semmi nem kell tőle, csak az az érzés, amikor próbált megvigasztalni, megölelni…
Kiesik az ecset a kezemből, levegőért kapok. Megint, nem bírom… felnézek a kész festményre. Ott van ő is, de csak én látom.
Nem kellek neki, idegesítem. Nemrég még azt mondta, hogy én azért vagyok a világon, hogy őt boldoggá tegyem… de kudarcot vallottam!
Nem alszok egész este. Visszatartva a könnyeim keresek elő egy papírt. Festeni akarok neki valamit, a gyönyörű szép ecseteimmel, amit tőle kaptam. Ezzel akarom őket felavatni, de festés közben alig látok… folyton meg kell törölni a szememből a könnyeim.
Kicsi képet festek, miniatúrát. Direkt lemértem. Icipici lesz… Róla. Arckép, amelyet a haja foglal keretben, ahogy elrendeződik.
Minél élethűbbre akarom csinálni… mintha olyan lenne, mint egy fénykép, vagy még annál is tökéletesebb…
- Kou… - hallok egy kedves hangot, és felnézek hirtelen, összerándulva. Maka-sama… Megdöbbenve néz rám, én pedig rémülten törlöm le az arcom. Ahogy festek, folyton csorognak a könnyeim, szinte levegőt sem veszek… - Drágám, minden rendben van? – lép közelebb, én pedig csak biccentek. Visszanézek a képre, óvatosan kimosom az ecsetből a festéket. Ranmaru képe már kész, épp… magamat mintázom. De minek…? Ajándéknak?
- Megint Ranmaru csinált valamit? – ül le mellém, de én összehúzom magam, megrázva a fejem. Nem, minden az én hibám. Valahogy… össze kell szednem magam. Kígyó úr hatalmas ember, nem okozhatok neki gondot még én is… pont, hogy nálam kellene, hogy megkönnyebbüljön! Nem pedig hogy én legyek minden probléma forrása. – Akkor mi a baj, kicsim?
A falra mutatok. Olyan, mint az erdő közepe, melyen épp csak itt-ott ütnek át a fénysugarak. Kiismerhetetlen tekintettel nézi, megsimogatva a fejem. – Sok minden el van mondva vele, igaz…? – lenéz arra, amit épp festek. – Ez hihetetlen… milyen pici – mosolyog.
Remeg a szám, elsápadva szorítom össze a szemeim, megremegő szájjal. Halkan nyikkanva próbálom visszafogni magam. Nem csinálhatom ezt, be kell fejeznem… nem sajnáltathatom magam…
Már második napja nem alszok, nem merek. A saját sikolyomra ébredek, mikor elszunnyadva dőlök el az ágyon… izzadtan. És Ranmaru nincs mellettem… dolgozik.
- Kou – rémülten nézek fel. Maka-sama! Mióta állhat itt? – Öltözz fel, menned kell. Nemsokára itt lesz érted egy autó.
És megáll a föld. Ranmaru meg akar szabadulni tőlem. remegő kézzel csukom be a kis fekete füzetet, a lapok közé téve a pici anyagdarabra festett miniatúrákat. Tőle kaptam. Mindent, ami valaha is érték az életemben, csak tőle kaptam.
De megunta, hogy semmire se vagyok jó. Még az ágyban, egy lyuknak sem, megmondta Masashi is.
Gépiesen öltözök, egy egyszerű, fekete nadrágot, halványkék inget, egy vékony, sötét kabátot. Megigazítom a hajam. Remeg minden tagom, de már nem akarok sírni, elég volt. Legalább a végét viseljem méltósággal.
Én rontottam el az egészet, az én hibám. Ranmarunak nem egy ilyen tehetetlen, néma korcs kell. Olyan vagyok, mint ahonnan jöttem, mint az a nő, akinek az anyámnak kellett volna lennie. És most, hogy elvégeztem, amire kellettem, el leszek tűntetve.
Gépiesen megyek ki. Legalább rendet hagyok magam után. Vajon mikor festi le utánam a falat, hogy emlékem se maradjon. Senki se fog rám emlékezni.
Vajon akar még látni, vagy csak kivisznek, és vége lesz az egésznek?
Mit akarnak velem csinálni? Lelőnek? Mint az elődöm, bele a vízbe, majd megtalálnak. Talán.
A halálraítéltek nyugalmával ülök be az autóba. Isato csak biccent, ahogy végigmér. Erőtlen mosollyal nézek rá. Nem fogom még az ő munkáját is megnehezíteni, végezze csak el, amiért fizetik.
Vajon fájni fog?
Merev arccal potyognak a könnyeim. Megállunk valahol, szinte megbénít a félelem, gyorsan letörlöm az arcom, levegő után kapkodok. De nem…
- Bocs a kitérőért – nyit be a kocsi hátuljába Isato és betesz egy bőröndöt. – Mindjárt végzünk.
Nem, legalább életedben legyél egyszer bátor, Kou. Egyszer ebben a nyomorult életedben csinálj egyszer valamit jól. Büszkeséggel. Jó volt, még meg is szerettél valakit, ez több, mint amit elmondhat a legtöbb ember. Remélem, azért a kép tetszeni fog neki.
De ha még egyszer láthatom… és ha rá tudom szedni magam, hogy mégis kipréseljek valami… használható dolgot a torkomon, így évek távlatából valami hasznosat mondani, megszólalni, adna még esélyt?
Megy az autó, én pedig összeszorítom az ujjaim, hogy ne lássam, mennyire remeg.
Hatalmas durranás és akkora kanyar, hogy a fejem beütöm az oldalsó ajtóba. Fékcsikorgás. Karambolóztunk?!
Erőteljesen előre csapódok, a mellkasom bevágom az első ülésbe, a bőrönd rám esik. Nagyon nehéz… Kábán nyitom ki a szemem, halkan nyöszörögve. Mi történt… Nem borultunk fel… Két kézzel markolom meg a fémet és lelököm magamról.
Lövések hangja, én pedig rémülten dermedek meg. Nem… Isato, ne!
- Főnök, nincs a csomagtartóban! – hallok egy hangot.
- Akkor hárul lesz.
- Ezt még nagyon meg fogjátok bánni – ez… ez Isato hangja, ne, bántani fogják.
- Amiatt majd aggódok később.
Túl ismerős ez a hang… az a furcsa arcú idegen, Kenichi társa! A bőrönd kell nekik, mi van benne, hogy ennyire fontos?
- Nézzétek meg hátul.
- Ne… - hatalmas pisztolylövés, én pedig a számra szorítom a kezem, az ülések alatti résben kuporogva. Isato… ne… Lelőtték…
Felmarkolom a bőröndöt, rettentően nehéz. Nem kaphatják meg, haza kell vinnem, ott annyi őr van, hogy sose mernének és nem is tudnának a közelébe menni… Hallom a motozást a behorpadt ajtónál, a saját oldalamra nézek. Két kézzel a bőrönd fülére markolok és bár sajog minden tagom, a fejem pedig le akarok robbanni a helyéről, minden erőmmel meglendítem. Hatalmas roppanással törik ki az ablak, bár a maradékot lábbal kell kirúgnom, és kimászok rajta.
- Ott van!
- Nála van a cucc!
Be kell érnem az erdőbe… hol vagyok egyáltalán?
Egy út, egyik oldalon fal, a másikon a korlát…
- Nem érdekel, mit mondott Kenichi, lőjjétek le! A táskának ne essen baja!
Nem hallom a lövéseket, csak futok, a bőröndöt a mellkasomhoz szorítva. Rettentő nagy pluszsúly. Ég a lábam, a tüdőm sípol és rettentően félek. Csak a vér megfeszített zubogását hallom a fülemben, a torkomban… Nem, nem halhatok meg, még nem! Ez Ranmarué! Az Én Ranmarumé, akármit is mond! Még ha meg is akar ölni, nem fog érdekelni!
Lövés csapódik a lábam mellé, a felcsapódó szilánkok felhasítják a lábam, hosszasan szántom fel magammal a betonutat. A nemrég gyógyult kezemre esek, egy pillanatra elsötétül minden… vízcsobogás. Iszapszag. Nyögve próbálok felállni, ismét felemelve a táskát, de a sérült kezem egyszerűen nem tudom mozdítani. Szorítom a táskát, mintha az életem múlna rajta, a rémülettől vibráló, űzött vad tekintetével próbálok botorkálni.
- Na végre, te kis féreg – hallom a sárgaarcú férfi zihálását. – Jól megdolgoztattál, ez… nem volt szép – vigyorog, kibiztosítva a pisztolyát. Rémülten cikázik a tekintetem, lassan hátrálva, de a hátam a korlátnak nyomódik. Nem merek hátranézni.
- Hülye kis kurva – ér oda a többi ember, de összeszorítom a szám.
- Add ide szépen azt a táskát, biztos nagyon nehéz – nevet fel. Látom a verítékcseppeket a homlokán a futástól. – És ha jó kisfiú vagy, esetleg te is életben maradsz.
Erősebben szorítom a hideg fémet. Hátrálni próbálok, de a sarkam alól leválik pár kavics… sokára hallom csak a csobbanást, de talán csak beképzelem az egészet. A rúd a derekamba váj, nagyon alacsonyan van…
- Ha nem, hát nem, nekem így is jó. Kenichi talál majd egy másik kis kurvát magának – emeli fel a pisztolyt, és szemrebbenés nélkül meghúzza a ravaszt.
Mintha mellkason rúgnának. Nem fáj, csak a hatalmas ütéstől elakad a lélegzetem, majd még egy. Érzem, ahogy felszaggat, mintha huzatot kapnék belülről… a lökéstől megtántorodok, de ösztönösen csimpaszkodok a súlyos csomagba, amely átlendülve a holtponton zuhan velem együtt. Hallom a kétségbeesett ordítást, de már nem érdekel. Összeszorítom a szemeim, ez az érzés… kellemes. Süvít a szél, friss, hideg vízillat…
A csapódás olyan kemény, mintha a betonba csapnám a fejem. Az izmaim görcsbe rándulnak, a bőröndbe kapaszkodva, mint az utolsó dologba ezen a világon.
***
Valaki az arcom paskolja, nyomást érzek a mellkasomon. Megérzem a büdös, áporodott halszagot és a gyomrom kifordul. Önti magából a vizet, telemegy az orrom iszappal, csak hányok, jön ki minden. fulladozva köhögök, valaki meleg karját érzem a fejemnél.
- Jól vagy? – dörmög borzalmas akcentussal, alig értem, miről beszél. – Élsz még, fiam?
Kábán nyitom ki a szemem.
- Te vérzel… hívom a mentőket, nyugodj meg. Mindjárt jó lesz…
- Ne! – hörgök. Csikorog a hangom, mintha sose használtam volna, szinte érzem a vér ízét a számban. – Kérem… nem szabad…
- Mi az, hogy ne, ezt be kell jelenteni!
- Könyörgöm… a táska…
- Találtam feljebb egy bőröndöt – mondja. Egy idős, barázdás arcú férfi, kis szakállal, kerek szemmel. Barna szem, szőkés haj. Nem japán… olyan, mint amilyen az apám lehetett…
- Jó – suttogom. Megvan a táska. Akkor most már elájulhatok. Köszönöm.
***
Egy meleg szobában térek magamhoz, a világ túl fájdalmasan kapcsolódik be. Minden tagom rettentően fáj… Mintha megint eltörtek volna a bordáim. A kezem remeg és lüktet, de meg se tudok mozdulni.
Hol vagyok? Kis faház. fenyőillat. Gyógyszerszag, és menta. Terpentin, olaj.
Ez tea… Nagyom száraz a szám.
- Végre felébredtél. Ha meghalsz, tényleg nem tudtam volna mit tenni – kerül a látásomba ismét a fehér arc, sápadt mosollyal. Reszketegen veszek egy mély levegőt, de nem szólalok meg. – Két lövés talált el… egy a válladon, egy a kulcscsontod alatt. Ha csontot ér, minden ellenére be kell, hogy vigyelek, de ezek szét tisztán átmentek rajtad. Amíg aludtál, bestoppoltalak, és a biztonság kedvéért sínbe tettem a kezed. Na – néz rám, ahogy könnyes szemmel nézek rá. – Szólalj meg, fiam, így nem tudok veled mit kezdeni, és szólnom kell a rendőrségnek. Az ilyet be kell jelenteni.
- Ne – suttogom. – Kérem… nem szabad.
- Na végre – nevet fel. – Ne aggódj, megmaradt. De azért ezt vedd be – nyom a számba egy tablettát és szívószálon itat velem egy kis vizet. – Ha elég jól vagy, mesélj el szépen mindent. Győzz meg, hogy miért falazzak neked.
Lehunyom a szemem, és végre, hosszú idő után először sírok őszintén, megkönnyebbülve, de mégis fojtogató keserűséggel. Megint kudarcot vallottam, nem tudtam elvinni Ranmarunak a csomagot… biztos várja…
De ez a férfi olyan őszinte… nyugodtan néz rám, biztató mosollyal, megfogja a kezem. Türelmesen hallgat, nem szól bele, csak megszorítja az ujjaim, amikor elakadok. Hagyja, hogy a tempómban mondjak el mindent.
A gondolatok már nem tudnak bent maradni. Nem bírom, jobb lett volna, ha meghalok. Úgy érzem, elárulom Ranmarut… őt kínoztam az ostobaságommal, már csak emiatt se tudnék a szeme elé kerülni. Előre dőlve zokogok. Bántottam őt azzal, hogy önző módon néma voltam, pedig ő csak engem akart boldoggá tenni… szégyenkezve markolom a férfi ingjét, ahogy mellém ül és finoman megsimogatja a hátam.
Az erdő közepén, messze mindentől, ami civilizált és modern, a fák rejtekében egy kis enyves faházban, a festékszag között, egy vadidegennel magam mellett.
Sonozaki Ranmaru
Várom, hogy megérkezzenek. A klub most még zárva tart, délután van, ezért senki más nincs itt rajtam és az emberiemen kívül. Pontosan nem tudom mikor érkeznek, mert a csomagért is mennek, mégis idegesen járkálok fel-alá mikor húsz perc elteltével sincsenek még itt.
Aggódom Kou miatt is, anyám nem hívott volna fel, ha nem úgy látta volna, hogy nem tudja megnyugtatni, holott még magam sem tudom, hogy mivel tegyen ezt. Talán engednem kéne neki, hogy találkozzon a barátaival egy napra, vagy fogalmam sincs.
Újabb tizenöt perc telik el, mikor a háttérből meghallom a rádió halk hangját.
„…A Szumida folyó fölötti hídon lövöldözést jelentettek. A helyszínen szemtanúk vallomása szerint egy másik autó okozta a balesetet. Három áldozatot találtak és meg nem erősített források szerint a yakuza áll a háttérben…”
Dermedten állok egy pillanatig, míg egyszerre eszembe nem jut minden ami történhetett: Ki volt az? Mikor? Miért? Mi lehet Kou-val… a kocsiban hárman voltak. Kou, Isato és Kazuo… ha ők hárman az áldozatok…
Előkapom a telefonom és mély levegőt véve felhívom a két emberemet, de egyikük sem veszi.
Egy dühös kiáltással falhoz vágom a mobilt, de olyan erővel, hogy ripityára törik az egész készülék. A többi emberem azonnal a szobába siet.
- Most rögtön menjetek a Szumida hídhoz! Te pedig, hívd fel az emberünket a rendőrségen! Mindent tudni akarok két perc múlva! Mozgás! – adom az utasításokat, én magam nem mehetek oda.
Mindenki szétszéled. Jóval idegesebben, mint eddig, leülök, de egy másodpercen belül felállok és újra járkálni kezek. Három áldozat…
Ha Kou is… ha megtudom ki volt elevenen nyúzatom meg! Azt is megbánja, hogy a világra jött az a nyomorult féreg!
- Sonozaki-sama, az emberünk a helyszínen van, azt mondta pár perc múlva visszahívja.
- Azonnal szólj! És hívj ide embereket, el akarom kapni a mocskokat! – ordítom, a hajamba markolva gondolkodok, hogy visszafogjam magam és ne menjek rögtön oda megnézni mi történt, de nem tehetem. Bármennyire is tudják ki vagyok ha oda megyek én magam szolgáltatok bizonyítékot…
De ki lehetett? Ki tudott erről, mert nyilván a lemezeket akarták.
A francba! Miért pont most?! Miért pont most kellett, amikor Kou is ott volt?!
Megcsörren a mobil a pulton, de ezúttal én veszem fel és nem az emberem.
- Mindent mondj el az utolsó részletig!
- Sonozaki-sama… az autónak kilőttél a kerekeit, majd szemből egy megerősített járművel nekihajtottak. Három halott van mindhármat meglőtték…
- Van közöttük egy fiatal fiú? – kérdezem összeszoruló mellkassal, erőltetnem kell még a levegővételt is, de rögtön megkönnyebbülök, mikor a válaszát hallom.
- Nincs. Két férfi akik úgy a harmincas éveik elején járnak és egy idősebb.
A fiatalabbak nyilván az én embereim, de az idősebb…
- Az idősebb nevét és képét kérem, a kocsi rendszáma megvan? – de hol van Kou? Magukkal nem vihették, minek kellene nekik…?
- Igen, ha kívánja átküldök mindent.
- Rendben.
Leteszem a mobilt és az itt lévő irodámba megyek ahol be tudom kapcsolni a laptopot. Megnyitom a postafiókot, ahová az ilyen dolgokat küldik és két perc múlva meg is érkezik az e-mail.
Az áldozatokról készült képeken jól látszik, hogy lelőtték őket. A harmadik férfi ismerősnek tűnik, de nem kapcsolok, hogy honnan. Egy cetlire felírom a rendszámot és az egyik emberemnek adom.
- Futtassátok át az adatbázison!
Tovább lapozok a képek között, de Kou-ról semmi. Nincs ott, a hátsó ülésen sincs semmi nyoma, nincsenek vérfoltok… semmi. Elmenekült volna? Lehetséges, hogy ki tudott szökni és elfutott? De akkor hol van?! Mégis hová ment?
Órákkal később még mindig nincs hír róla. Felhívtam anyámat, de otthon nincs, tehát nem ment haza.
Keserűen felnevetek a saját ostoba gondolatmenetemen hisz miért is menne vissza az oroszlán barlangjába? Ha sikerült elszöknie – és minden jel erre utal – akkor valószínűleg igyekszik, hogy a közelembe se kerüljön többé. Talán visszamegy az árvaházba… bár már tizennyolc éves így akár dolgozhat is…
Hol lehet a fenébe is, vissza akarom kapni!
Összegyűröm az előttem heverő papírt, pedig szükség lesz rá. Az a mappa, amit róla szereztem tartalmazott egy képet és éppen ebből készül most egy tucat nyomtatvány.
- Osszátok szét és fésüljétek át utána a várost, mindegy mennyi időbe kerül, mindegy hogy, de találjátok meg! – nem akarom elveszíteni, akkor sem ha önszántából szökött el. Megtalálom és visszahozom.
- Sonozaki-sama, megvan a rendszám, egy névvel és egy címmel. – az emberem elég furcsa képet vág, de jobb lesz ha kinyögi. – Egy belvárosi lakáshoz tartozik… a tulajdonos Sonozaki Kenichi.
- Kenichi… - kell egy perc míg túljutok a döbbeneten, hogy aztán elárasszon a harag és a csalódottság. A saját bátyám árul el! Képes meglopni az egyik családtagját! Megölte a legjobb emberemet és Kou… - Menjünk a lakására!
Ha Kou nála van és bármit is csinált vele megfojtom a puszta kezemmel. Azonnal szemet vetett rá, amint meglátta és féltékeny volt, mert nem kapta meg. Meg nem ölte és ha nem volt a kocsiban, a menekülés melletti másik lehetőség, hogy Kenichi-nél van.
Egyáltalán hogy tehette? Azt hitte meg fogja úszni, ha meglopja a yakuzát? Akkor sem menekülhet, ha a vérrokonom, mert a lopást úgy büntetjük, hogy nem nézzük ki honnan származik.
***
A belvárosi lakását azóta vehette mióta elzavartam, mert nem tudtam róla. Csak ő lehetett, aki tudott a lemezekről, mert már akkor is tárgyaltam a franciákkal mikor még tudott az ügyeimről. A földalatti garázsban ott van a sportkocsija tehát itt van. Az ostoba. A helyében már rég másik kontinensen lennék és ha lenne egy kis esze akkor ő is.
Felmegyünk, de a lakásba egyedül megyek be. Ez most kettőnkre tartozik nem másra.
A biztonság kedvéért előveszem a pisztolyom. Az ajtó nyitva, de mikor benyitok máris eldördül egy pisztoly és félre kapva a fejem megúszom a koponyalövést.
A fal mögé gördülök, az előszoba tükrében pont látom ahogy a nappali kanapéja mögött rejtőzik.
- Tedd le azt a fegyver bátyám, vége van! – kiáltok oda, végig figyelem, hogy merre mozdul.
- Azt hiszed pont most kezdek el engedelmeskedni neked?!
- Nincs választásod. Tudod te mit tettél?! Az egész yakuza téged akar kinyírni, elárultad és megloptad őket! – ostobább mint hittem. Csak ő nem képes felfogni, hogy ha az apán őt teszi meg ojabunná, akkor sem húzta volna sokáig.
- Akkor te miért akarnál kegyelmezni?!
- Mert annak ellenére, hogy mit tettél a bátyám vagy! Mond meg mit csináltál Kou-val és elengedlek. Elhagyhatod az országot és senki sem akadályozza meg.
Nevetni kezd, őrült, gúnyos hangon, mintha már tényleg elment volna az esze.
- Szóval ezért jöttél? A kis kurvád megszökött tőled és azt hiszed itt van? – nevet. Összeszorítom a szám, de hallgatok. – Ez jó, úgy tűnik a kicsikének mégis van valami a fejében. Biztos túl unalmas voltál már neki. Én el tudtam volna szórakoztatni…
- Itt van?! – morgom dühösen, de megint csak nevet.
- Miért nem nézed meg?
- Ennyire meg akarsz halni Kenichi?!
- Dögölj meg Ranmaru! Te és a yakuza is elmehettek a picsába! Hirtelen szamaritánius lettél, hogy meg akarsz menteni?! Köpök rád!
- Utoljára kérdezem… itt van Kou?! – sziszegem dühösen a tükröt figyelve.
- Lófaszt se tudok a kurvádról világos… és a lemezekről sem, ami azt illeti… - egy szivart kap elő és rágyújt, pár perc múlva elér hozzám az illata. Marijuána.
- Az embereid voltak a hídon. A kocsi a te neveden volt, a lemezek eltűntek. – mindenkinek egyértelmű, hogy mi történt.
Már megint nevet. Hirtelen feláll leteszi a pisztolyt és helyette elemel egy üveget a bárszekrényről és meghúzza. Teljesen el van szállva, korábban is drogozhatott már.
- Az én embereim. Én bíztam meg őket. De az a senkiházi vietnami átvágott… elvette a pénzt és megfújta az árut. – rám vigyorog, mikor kilépek a fal mögül, de szemmel tartom. – Úgy tűnik a kurvádat is megfújta… pedig nem tudtam, hogy csípi a fiúcskákat.
Ez nem lehet igaz. Akkor mégis hol a fenében vannak a lemezek és ami még jobban érdekel, hol van Kou?!
- A vietnamit elkaptuk. A repülőtéren voltak, szökni akartak. – az idióták ugyanazzal a kocsival furikáztak. Négyen voltak, mert az ötödik a hulla volt. Idefelé jövet kaptam a hívást, hogy megvannak. A táska és Kou viszont nem volt náluk, csak fél millió yen.
- Egy mocskos rohadék…
Kitámolyog az erkélyre, követem, de csak tisztes távolságból.
- Kenichi nézz a szememben. A vietnaminál nem voltak a lemezek, sem Kou. Tudod, hol vannak? – nem tud nekem hazudni, mert látszik rajta.
- Legyen neked ajándék öcsi, leszarom, hogy hol vannak, nem tudom. Itt voltam, oké? – meghúzza az üveget, a sötét színű alkohol végigcsorog a nyakán is. – Hé, lehet, hogy a kiskurva lopta el. Ehhez mit szólsz? – röhög – Szétrakja a lábát és közben alkudozhat az árura. Jó üzlet.
Összeszorítom a fogaim, még jó, hogy nem biztosítottam ki a pisztolyt, mert lelőném.
- Gyere, indulunk. – szólok rá, majd egy pillanatra elfordulok, hogy a bárszekrényen hagyott pisztolyáért nyúlja. Kiveszem a tárat belőle, de mikor visszafordulok a bátyának hűlt helye van. Körbepillantok a szobában, ekkor viszont meghallom a puffanást és a sikoltozást. A erkélyre futok, a harmincnégy emelet mélységben már csak egy vöröses fekete foltot látni és a hangyaként futkosó embereket.
- Fenébe te ostoba! – morgom magam elé, elkapom a figyelmemet a látványról és sietve kiviharzom innen. Még nincs vége. Majd gondolkodom akkor, ha vége lesz.
- Meghalt. A kikötőbe megyünk. – közlöm a sofőrrel hidegen.
Odavitték a vietnamit és a három emberét… ideje megtudni, hogy hol van a kiscicám…
Manabu Kou
Gyógykrémet kapok a kezemre, megint. Amikor megnyugodtam, kaptam antibiotikumot és némi nyugtató teát, ülhetek az ágyban. Szeretem ezt az illatot, nagyon kellemes.
Beszélt magáról. Cornelnak hívják, már jóval elhagyta a hatvanat, de stramm, késő negyvenesnek ha tippelném. Tősgyökeres francia, de Provance mellett született, aztán az egész család Párizs mellé költözött, ő pedig párizsi lakónak tartja magát. Néha megmosolyogtat, ahogy mesél. Egy nemrég felfutott galériának dolgozik.
Idejött ihletet keresni, a tokiói galériákat és posztmodern művészeket látogatta, rekreáció céljából. Meg persze alkotni, ezért ez a kis ház és az átható festékillat. A készletből főz, nem is rosszul, de sokkal egyszerűbben.
És nem adott fel. Nem hívott se mentőt, se rendőröket… elmondtam mindent. Semmit se hagytam ki. Hosszú idő után megnyílt a csap, és csak a zokogás zárta el időnként. Még Ranmarut is elmeséltem… hogy vett magához, mit csinált.
Mit mondott…
És hogy hogy váltunk el. Az elődöm is így volt, elvitette… valószínűleg szegény fiú valamilyen építkezés alatt fekszik. Hogy értem is elküldette a kocsit… egyszerűen megelégelte, hogy ilyen… semmirekellő vagyok, és úgy döntött, hogy a kis előnyök ellenére is inkább lemond a gondról. Elvitetett, meghalni.
Nem akarok visszamenni, és teljes mértékben megértett. Szerinte se jó ötlet önként menni a vágóhídra… Meghallgatott mindent, a durva részeket, a veréseket, és hogy Ranmaruról beszélek. Hogy kedves volt, próbálkozott, csak nem tudta, hogyan… és hogy elküldött megöletni. Ez fáj a leginkább, nem a húzódó varrások a vállamon és a mellkasomon. Elrontottam mindent, igaza van, önsajnáltató mártír vagyok.
Csendesen kopog néha a kés a pléhtányéron. Bundáskenyér a vacsora, milyen régen ettem, és Cornel olyan finoman csinálja, kis vajjal…
- Anyukám receptje – nevet fel. – Hiányoznak az otthoni ételek. Itt még azt is nehezen várják meg, hogy megfőjön a hal! A franciák… szeretik a tejszínt. A vajat. Finom és krémes lesz tőle az étel.
- Egészségtelen, nem? – kérdezem csendesen. Nem szeretem hallatni a hangom.
- Dehogy! Egyébként – teszi le a tányérját és iszik egy korty bort. Én is kaptam egy ujjnyit, finom eperbor. Azt mondta, könnyebben alszom majd tőle. – Kinyitottam a bőröndöt, bocsáss meg.
Aggódva rágom a szám. Vissza kéne juttatnom Ranmarunak, de akkor megtalálna... és nem akarom Cornelt bajba sodorni.
- Egy csomó… nyomlemez van benne. Eurókra. Ez a te Kígyó urad nagy tételben akarta a pénzt forgatni Amerikába és Európába. – biccentek. Igen, emlékszem. – Mi legyen vele? A vízbe csak nem dobhatjuk.
- Rejtsük el – mondom csendesen, a kenyér héját piszkálva.
- De hova? Nem lenne tanácsos bemenni a városba, és amúgy is, neked messze van még a buszmegálló is.
- Még nem tudom. Majd kitalálok valamit. Cornel, mi lesz velem? - kérdezem könnyes szemekkel. Töröm a franciát, a kiejtésem borzalmasabb, mint az ő japánja, ha valamit egyikünk se tud, marad az angol. Három nyelvet mixelve csak megértjük egymást.
- Hát, Japánban nem maradhatsz, egyértelmű. Ahogy az olaszoknál a maffia, nálatok a yakuza mindenhol ott van. Ráadásul feltűnő vagy, egyből kiszúrnak. Szerinted kerestet?
- A kiscicáját? - törlöm le a könnyeim szomorú nevetéssel. – Nem hiszem. Még örülhet is, hogy egy gonddal kevesebb.
- Eljössz velem Franciaországba. Na? Azt mondod, tudsz rajzolni, megtanítalak. Besegíthetsz nekem a galéria körüli munkákban.
- Komolyan? Nem félsz, hogy bajba kerülsz?
- Ugyan, fiam – nevet, megpaskolja az arcom és egy zsebkendőt ad, hogy töröljem le a könnyfoltokat.
- Nincsenek irataim…
- Azt majd ott elintézzük.
- De hogy jutunk ki a reptérre?
- Magángéppel vagyok. Ne aggódj – megpaskolja a lábam, de ebben inkább atyai szórakozottságot érzek, mint közeledést. Nem tudom, miért segít, miért vesz a szárnyai alá, de elmondhatatlanul hálás vagyok neki. – Kiviszlek innen. Szóval siess a gyógyulással, másfél hát múlva lejár a vízumom, és el kell mennem. Akkor jössz velem te is. Addig kapard össze magad, fiam – nevet.
Cornel mindig nevet. Ő olyan vidám művész. Mesél Párizsról, az étteremről, amit az szülei indítottak s most a húga és annak családja viszi. Szerencsére én csendben maradhatok, de csendesen várja mindig, hogyha kérdez, válaszoljak. Annyi türelme van…
Fest is. Hatalmas vásznakra, vagy skiccel rajztömbökbe, majd három nap múlva, amikor már nem fáj a kezem, kiülhetek én is az egyik deszkára a ház elé, és rajzolhatok.
- Kou, ez fantasztikus – nézi, ahogy egy varjúról csinálom a rajzot. – Nagyon tehetséges vagy. Csak ceruzával dolgozol?
- Festeni szeretek – suttogom. – Kígyó úrtól… kaptam egy gyönyörű ecsetkészletet. Faragott nyéllel, tudod…
- Igen – képed el. – Biztos replika, mert az eredeti Amerikában van kiállítva a művészeti múzeumban.
- De tőle kaptam – mosolygok szomorúan, és befejezem a madarat. Elégedetten néz rám, és megpaskolja a vállam.
Sokat ülök, és nézem a fémbőröndöt. Visszazárjuk… telnek a napjaink.
- Tudod már, hova tegyük? Itt nem maradhat, magammal nem viszem.
- Elvisszük anyámhoz – suttogom, megsimogatva. Vajon megérintette? – Ő majd vigyáz rá.
- De édesanyád meghalt, nem?
Hátramosolygok. Pont ezért lesz a temetőben tökéletes helyen.
Bepakolunk mindent. A vállam még húzódik, nagyon fájnak a lövésnyomok, és fáj a szemem is. Cornel szedte ki a beletörött kontaktlencsét… azt mondta, majd szerzünk egy szemüveget Franciaországban.
Ranmaru is ott járt, nem sokkal ezelőtt. Annyira hiányzik… Cornel nem bánja, nem gúnyol ki, ha elsírom magam. Összekuporodva, átkarolva magam, mert hiányzik, az érintése, ahogy átkarolt. Ahogy magához ölelt, ott, a szobámban. Az illata.
Nem merek belegondolni, hogy ő gondol-e rám. Mi van vele… félek a gondolattól. Valószínűleg nem is gondol már rám. Rosszul alszok, rémálmaim vannak, érzem a fejemen a puskacső nyomását, és hiába zokogok, látom Ranmaru kezét, a tetoválását a hátán, a szürke szemét. Anyám mellett állva, ahogy olyan jeges tekintettel, undorodva néznek rám, hallom a kakas kattanását… a saját sikolyaimra kelek fel, Cornel pedig mindig ott van. Ranmarut akarom…
- Annyira szerettem – zokogok.
***
Egy hét múlva Cornel utána nézett, hogy juthatunk el leghamarabb és legrövidebb úton a központi temetőbe. Kapok egy nagy, sötét napszemüveget, a bőröndöt pedig vászonnal húzzuk be. Kalapot veszek, és késő este, az utolsó előtti buszokkal bemegyünk a városba, minden cuccal együtt. Ennyi volt. Minden elveszett.
Zseblámpával bóklászunk. Kaptam egy szál fehér rózsát is.
- Itt van – szólalok meg. Cornel nem tud japánul olvasni. Remeg a kezem.
Kitamura Saya. Akármilyen is volt, mégis csak az anyám… Neki sem volt jobb sorsa. Talán ő is szeretett valakit. Ő is vágyta, hogy szeressék… engem miért nem tudott? Együtt… apa nélkül is boldogok lehettünk volna.
És ennyi volt, egy sírkő. Egyszerű terméskő.
Két kis ásóval lyukat kaparunk a sírkő alá, Harminc centivel mélyebben, mint maga a bőrönd, és beledobom. Itt lesz a legjobb, senkiföldjén. Visszakaparjuk, visszatesszük a gyepkockákat, és ráfektetem a rózsát. Vigyázz rá, Anya, legalább ennyit tegyél meg nekem.
- Menjünk, fel kell szállni. Holnap estig a következő pihenőre kell érnünk – teszi a kezét a vállamra. Lopva letörlöm a könnyeim, biccentve. Menjünk. Itt már nincs dolgom.
Ranmaru emléke, a kedvessége, amit felém tanúsított, a mosolya, az ölelése, az enyém marad. Cornel azt mondta, fejlődhetek… ki lehet élni az érzéseinket a festékben.
Ott maradt a fekete füzet az ágy előtti kis asztalon. Amikor a haláltáncomra készültem, úgy gondoltam, az már nem tartozik hozzám, visszaadom. Benne van a neki festett kis kép is, fájón reménykedek, hogy legrosszabb esetben is benyomja egy sosem olvasott könyvbe a könyvtárban, nem pedig hogy szemétre veti az egészet.
Figyelem az alattam elsüvítő tájat, a fénypontokat. Némán az üvegnek döntöm a fejem, bebugyolálva magam egy pokrócba. Annyira sajnálom, Ranmaru, hogy nem voltam az, akire szükséged van. Bocsáss meg.
Életemben először imádkozom, bárkihez, aki meghallgat: csak ne essen semmi baja. Könyörgöm…
Sonozaki Ranmaru
Az üveg falán lassú csepp gördül végig, de a színét lehetetlenség meghatározni. Áttetsző, piros és arany. Víz, vér és konyak.
Együtt inkább narancssárgásnak tűnnek, de a padlóra folyva inkább barna. Talán. Kicsit összemosódik a kép az alkohol marja a torkom, olyan erős, hogy még a szeme is könnyezik tőle. Mert egy ojabun nem sír, nem gyenge. Mindig erőt és tiszteletet parancsoló, ura a helyzetnek.
Még jó, hogy három liter szesz után valószínűleg semmire sem fogok emlékezni.
Nem igaz… valamire biztos fogok és pont arra, amire nem akarok. De hogy verjek ki olyan dolgot a fejemből, aminek a hiánya kézzel fogható?
„… kapott pár golyót és átbukfencezett a korláton a kibaszott táskával együtt…”
Meghúzom az üveget, nem látom még azt sem ami az orrom előtt van. Amint kiürül, hátradobom a kádba, hogy ripityára törjön ez is a többi között. Nem érdekel.
Megölték.
Lelőtték őt.
Az én Kou-mat. Lelőtték. Meghalt.
Remegő kézzel hátratúrom a hajam és csak meredek előre a mocskos csempére. A fehéret már teljesen elszínezte a vérem, ami a ruhámról maszatolódott oda.
Nem az enyém. Azé a vietnami gyilkosé, akit apró kis darabokban hajítottam a vízbe. Azt kapta, amit megérdemelt. Ezerszer többet érdemelt volna, de elfogyott róla a bőr… aztán ahogy a többi része is szép lassan felszeletelődött elvérzett. De gondosodtam róla, hogy az az öt óra maga a pokol legyen. Óránként egy adrenalin injekció a szívbe és az ájulás sem mentette meg a kíntól.
Engem pedig az nem ment meg tőle, hogy megöltem a gyilkosát, mert Kou attól nem jön vissza.
Most mit csináljak?
Miért pont őt? Életemben egyszer számít nekem valaki, egyszer érzek valamit ami nem gyűlölet és káröröm, erre elveszítem őt. Most pedig rosszabb, mint bármikor. Mintha engem is megöltek volna… nem érzek semmi mást, csak hogy hiányzik…
Megpróbálok felállni, elfogyott a konyak, de a kilincs mellé nyúlok. Alig látom ezért megtörlöm a szemem és újra próbálom, de az ajtó zárva. És fogalmam sincs hol a kulcs… valahol itt van, de hol… és még mindig véres vagyok.
Küszködve a ruhákkal ledobálom őket és beállok a zuhanyzóba. Magamra engedem a hideg vizet, bárhogy is sziszegek, de most jót tesz. A tusfürdőmért nyúlok és elveszem, de mikor megnézem, rájövök, hogy ez nem az enyém, hanem Kou jázminillatú tusfürdője.
Bámulom a flakont, majd összehúzott szemmel kinyitom és beleszagolok. Az ő illata, amit annyira szerettem érezni rajta. Vajon szerette a jázmint?
Miattam használta, de sosem kérdeztem, hogy tetszik-e neki. Talán nem is szerette ezt az illatot.
Visszateszem a polcra és leveszem a sajátomat. Nehéz megállni a zuhanyban ennyi alkohol után, de nem esem el. Azt hiszem ittam már többet is, de a fejem teljesen elzsibbadt.
Amikor kilépek a törölközőért a kádba pillantok, ahol szét vannak törve az üvegek. Hirtelen felrémlik a kép, ahogy a kád peremén ült bekötött szemmel, amikor először voltam vele úgy, hogy őt is boldoggá tettem…
Elfordítom a fejem és inkább magamra kapok egy fürdőköpenyt, de nincs kulcs… hová tehettem?
A hideg víztől kicsit éberebb vagyok, ezért körülnézek és meg is találom félig a szekrény alá csúszva. Felveszem, a kulcslukba találással meggyűlik a bajom, de mikor sikerül bevetem magam az ágyba. A párnának is olyan illata van, mint Kou-nak…
Az éjszaka borzalmas, hol a vécé fölött, hol a kád oldalának dőlve találom magam és reggel is ott ébredek. Fáj minden csontom, a fejem is, de az első dologra ami beugrik, máris azt kívánom bárcsak lenne még konyak a szobámban!
Nem akarok kimenni innen, semmi kedvem egyedül reggelizni és enni sincs kedvem. Inkább visszadőlök az ágyba és alszom…
***
Egy hétig szinte ki sem megyek a szobámból. Egyszerűen nem akarok és nincs is energiám semmihez.
Gondolkozom, próbálom helyretenni magamban a dolgokat és próbálok rájönni hogy hogyan tovább. Apám azt mondaná: „fel a fejjel fiam, találsz másikat”.
Három hónapja én is ezt gondoltam, most pedig… itt sajnáltatom magam. Ironikus…
Ha tudom, hogy akkor ilyen szarul érezte magát, akkor eszembe sem lett volna olyan durván lekiabálni. És akkor nem lesz rosszul, anyám nem hív fel, én nem hozatom a klubba és még mindig élne.
És eleve ha nem rabolom el… oké ez hülyeség és nem segít azon, hogy milyen rohadtul érzem magam. Ha Kou-ra gondolok, mintha valaki hasba szúrna, de akárhová nézek mindenről eszembe jut. Ezért fetrengek itt ilyen szánalmasan már egy hete.
A mobilom naponta harmincszor csörög. Takashira bíztam, hogy találjon ki, amit akar és kész, nem érdekel.
A második héten valamikor mindössze a fürdőköpenyben indulok lefelé és most is ránézek az ajtajára, de ezúttal nyitva van. Belépek és Takashi-t találom, ahogy éppen a festékeket és az ecseteket szedi össze a kis szekrényről egy dobozba.
- Te meg mi a francot csinálsz?!
Megrándul a hangomra, majd letéve a dobozt meghajol.
- Összepakolom az… úrfi holmiját, mivel már…
- Pofa be, vagy megöllek. – sziszegem felé, olyan dühösen, mint talán még soha. – Mindent tegyél vissza oda, ahonnan elvetted. Pontosan oda, megértetted?!
- I-igen Sonozaki-sama…
Megvárom, míg visszapakolja a festékes dobozokat, majd meghajolva elhagyja a szobát.
Nem is láttam még, hogy befejezte a festményt. Alaposan megnézem, valami furcsa erdőféle és az egész olyan hátborzongató. Körbenézek a szobában, de mindenhol rend van: a szekrény zárva, az ágy bevetve, az díszes dobozban lévő ecsetek a polcon pihennek a festékek mellett és végül meglátom a füzetét is az ágy melletti kisszekrényen. Ez nem volt nála?
Bár igaz… gyakran itt hagyta…
Veszek egy mély levegőt, mert úgy érzem megfulladok. Kimegyek, az ajtót kulcsra zárom és a füzettel együtt a szobámba viszem, majd az éjjeliszekrényem fiókjába teszem.
***
5 hónappal később
- Mikor is kezdődik az az értekezlet? – kérdezem a titkárnőmet az irodámba menet.
- Egy órakor, Sonozaki-sama.
Biccentek, majd az irodámba megyek és a szokásos monotonitással kipakolom az asztalra az aktatáskámat.
Ma egy nagyon nagyszabású fúzió fog végbemenni, két cég egyesülése, ami nagyon nyereséges lesz. További bővítéseket és változtatásokat is tervezek, szerződést külföldi cégekkel.
Az hogy a munkával foglalom le magam és terelem el a figyelmem eddig remekül beválik. Reggel eljövök, este hazamegyek, ha túl sok időm maradt, akkor otthonról is dolgozom, de ha már késő van rögtön alszom. Hétvégeken lefárasztom magam a taj chi edzésekkel, úszással, van koto-n játszom, ami megnyugtat.
Viszont már egy hete kerülgetek valamit, amit muszáj megtennem különben beleőrülök.
A füzetét, amit hónapokkal ezelőtt betettem a fiókomba. A múlt héten jöttem csak rá, hogy ott van, de azóta szinte kísért. Viszont nem akartam belenézni, mert már kialakítottam egy viszonylagos jól bevált ritmust, hogy ne legyek alkoholista és nem szívesen borítanám el. Anyám így is furcsállta, hogy senkit sem engedek be Kou szobájába. Mert az még mindig olyan mintha az övé lenne. Egyszerűen nem akarok kipakolni abból a szobából, annak ellenére, hogy azóta sem nyitottam ki az ajtót.
Kiveszem az aktatáskámból a füzetét és szétnyitom, majd elölről elkezdem lapozgatni.
Olyan az egész, mintha egy napló lenne. Válaszok a régi kérdéseimre, apró rajzok, skiccelt vázlatok ahhoz, amit anyámnak festett a falra, majd ismét válaszok a kérdéseimre. Megtalálom benne a rajzokat, amiket arról a lányról készített a klubban, majd pár lappal odébb megakad az ujjam.
Homlokráncolva nézek a papírra, rá van rajzolva, de sokkal vastagabbnak tűnik a tapintása, mint a többinek. Onnan jövök rá, hogy össze van ragasztva, hogy az egyik papír széle be van hajolva. Egy levélbontó késsel óvatosan szétvágom a körberagasztózott oldalt, nem értem miért csinálta, de ahogy az írásra pillantok már nem is érdekel.
A mondatok, mintha a saját gondolatai lennének, de mégsem…
„… nem akarok tőle semmi mást csak azt, hogy néha megsimogasson, megöleljen, hogy számítsak valakinek…”
„… miért nem érti meg, hogy nekem nem kell más?...”
Egyszerűn alig bírom felfogni amit itt látok. Az akkori viselkedése, az, hogy mennyire bújós kiscica volt mikor jól bántam vele és hogy miért tűrte azt, ha bántottam…
Megremeg a kezem a papírom, megszorítom a papírvágó kést és elűzöm az őrült gondolatot. Tovább lapozok.
Újabb írás, újabb válaszok, rajzok a kertben, néhány furcsa, már-már hátborzongató kép, ami egy horrorfilm borítójára illene, majd válaszok és azután megint találok egy összeragasztott oldalt.
Veszek egy mély levegőt és szétvágom, de ez legalább annyira megdöbbent, mint az előző
„Annyira szeretem őt…”
„… boldog vagyok, hogy kaptam tőle egy könyvet. Nem az ajándék miatt, hanem mert ez azt jelenti, hogy gondolt rám…”
„… talán jelenthetek neki valamit, egy picit… talán…”
Ledobom a füzetet az asztalra és a kezeimbe temetem az arcom.
Ez nem lehet igaz! Hogy lehettem ilyen vak?! Hogy lehettem ennyire idióta! Bántottam, pedig végig csak nekem akart megfelelni és közelebb férkőzni hozzám… én pedig azt hittem, hogy csak arra vágyik, hogy drága ajándékokkal halmozzam el és kiváltságokat kapjon!
A kés ami még öt hónap alatt is a mellkasomban volt most még beljebb fúródik a saját ostobaságom miatt.
Az a legrosszabb, hogy ez most már nem számít… mert halott…
Egy mély levegőt veszek és lassan kiengedem, aztán tovább lapozok. Még több válasz a beszélgetésinkre, a francia szavak, amikkel jó sok oldal tele van, a könyv fordításai, majd a füzet hátsó borítójára két kis kép van ragasztva.
Döbbenten nézem az alig két ujjnyi portrét, egy rólam és egy róla, de olyan részletességgel és pontossággal, mintha egy fényképet tartanék a kezemben.
Jó pár percig nézem a Kou-t ábrázoló képet, majd mindkettőt visszateszem a füzetébe.
Elég. Nem csinálhatom ezt, mert bele fogok őrülni. Nem szerethetek örökké egy halottat…
A telefon csörgése szakít ki a gondolataimból, ezért elrakom a füzetet vissza az aktatáskám belső zsebébe és elöltve a hideg üzletember hangomat felveszem a telefont…
***
3 évvel később
A tengerpart. A világ legbékésebb helye, a víz robaja, ahogy a sziklafalnak csapódik a monacoi házam alatt.
Már majdnem fél éve élek Franciaországban. Muszáj volt eljönnöm, újrakezdenem, mert úgy éreztem összenyom egy fal. 3 év telt el, de még abszurd módon mindig azt vártam, hogy egyszer csak megjelenik és rám mosolyog. A szobájába azóta nem ment be senki, a kulcs nálam van, de én sem nyitottam ki. Csak a füzetét olvastam át többször és a pici festett képét néztem. A festék már kissé megkopott rajta…
Ki akartam szakadni a házból, az monotonitásból, hogy ne veszítsem el a józan eszem és ezért meghoztam életem talán legnagyobb döntését. Lemondtam az ojabuni rangomról.
Most már nem vagyok a yakuza feje, csak egy tiszteletreméltó személy, aki még mindig jelentős üzletet hoz a yakuza számára.
A változás ott kezdődött, hogy a cégemmel felvásároltam francia energetikai vállalatokat, amik manapság az alternatív energetikára építve jelentős hasznot hoznak. A cég jó arra, hogy tisztára mossam a yakuza pénzét. Most már csak az üzleti ügyekkel foglalkozom, semmi drogügylet, de nem is hiányzik. Apám nyomdokaiba léptem, mert azt tanultam, erre neveltek, de az utóbbi időben sok dologra rájöttem, amik megváltoztatták a nézőpontom.
Anyám örült a döntésemnek. Ő otthon maradt, bár egy másik házba költözött egy szép birtokon, mert lovakat akart tartani.
Az a fél év amióta Monaco az otthonom, sokkal nyugodtabb, bár a szórakozás még mindig nehezemre esi és már nem is élvezem annyira. Inkább tovább fejlesztettem a harcművészeti jártasságom, úszom és az új hobbim a hajózás. Vettem egy yachtot és gyakran egy egész hetet töltök a vízen.
De még valami mindig hiányzik, ami nem engedi, hogy boldog legyek, és talán soha nem is leszek már…
Manabu Kou
A helynek van valami különös, exkluzív illata. Párizs légköre egészen más… vastagon a rám három számmal nagyon kabátba burkolózva szállok le a kis repülőről, elgémberedve, nyúzottan. Annyi erőt sem érzem magamban, hogy ezt az egészet folytassam, ezt az életnek nevezett borzalmat. Fáradt vagyok, olyan rettentően fáradt… Nem aludtam már napok óta… jobb lett volna, ha tényleg meghalok ott a hídnál. Ranmaru távolsága és az érzés, hogy ő valószínűleg folytatja az életét… mégis, valahol messze a vágyálmaimban attól félek, hogy szomorúságot és kínt okoztam neki. Ilyenkor mindig belevájom a körmeim a tenyerembe, hogy visszafogjam magam. Nem futhatok vissza, mert ez csak egy délibáb.
Cornel magához vitt, pici lakás, de hatalmas ablakokkal. Most végre elvitt egy orvoshoz, aki ellátta a sebeket, de a hegek mély kráterei örökké a nyakamnál maradnak. Kapok egy szemüveget is, krémet a szememre, hogy ne okozzon maradandó sérülést a beletörött kontaktlencse. Nagyon hálás vagyok neki, és még azzal is türelmes, hogy néha zombiként tántorgok ablaktól-ablakig. Nem siettet, nem emeli fel a hangját: hagyja, hogy kifussa magát.
Aztán egy hét lábadozás után kapok pár ruhát, kapok iratokat. Sosem fogom tudni meghálálni ennek az embernek az atyai gondoskodását. Ranmarut máshogy szerettem, őt nagyon, függően, elemésztve önmagam is, lemondva mindenről, érte. Lángolva.
Cornel… olyan, mint az apám. A hajszíne miatt könnyedén el tudja hitetni, hogy tényleg az vagyok, aki külföldön tanult. Bár ezzel csak viccelődünk, mindenhol azt mondja, a tanítványa vagyok.
Azt mondja, le kell kötnöm magam. Ennem kell, élnem kell. Ranmaru is él, ne aggódjak.
Vajon mit szólt? Elolvasta a füzetet? Látta a képeket?
Lefestette a falat?
Párizsban, nem messze a Montremare-tól van Cornel műhelye. Hatalmas, magas, világos műterem, kicsi és faltól-falig érő vásznakkal, mindent áthat a festék, a terpentin és az olajfesték szaga. Imádok itt lenni.
Pár héttel később én is kapok egy kanapét a már meglevő mellé. Pár párnát dobunk rá, pokrócot, és kisebb képek renoválását tanítja nekem. Rekreációs gyakorlat, hogy felejtsek, vagy legalább is megtanuljam kezelni a veszteségeket. Ez ironikus. Árva voltam, az életben nem volt semmi, ami az enyém lett volna, és amit a sajátomnak tartottam, megküzdöttem érte. Aztán jött Ranmaru, ami minden tette ellenére jobban vágyta a szeretetet, mint én, és nem érdekelt, hogy nem láthatom a barátaim, nem táncolhatok… de nem érdekelt. Örömet akart nekem szerezni.
Három hónap alatt megtanultam normális embernek lenni. Halkan, de beszélni, bár a gondolatok még mindig kapaszkodnak a bent-hez. Cornel szinte csak franciául beszél hozzám, ha valamit nagyon nem értek, angolul. Azt mondja, asszimilálódnom kell, mint Felipe Mimieoux.
Felipe lettem. Nem zavar. Megtanulom a nyelvet, kijárhatunk a városba. Ranmaru szeretett itt… még egy vadidegen városban is szinte mindenhol őt látom, de ezt az őrületet tényleg megtartom magamnak. Ő is sétálhatott is, és ha épp nem sérülök le, lehetnének közös emlékeink.
Imádom a francia zenét. Gyakran szól, miközben újra ecsetet veszek a kezembe, és festek. Vászonra, fára. Kicsi és nagy méretet, de Cornel elégedett velem. Telnek a hetek, bemutatott a családjának, ettünk különböző éttermekben és félek, hogy lassan kigömbölyödök a sok finom süteménytől.
Bár Cornel szerint negyedannyit sem eszek, mint normális lenne. De lassan van életem, megismerkedek emberekkel, és festhetek… festek.
Nem érdekel más. Az első kép, amit teljesen befejeztem, az egy pici vászonra volt, egy arckép. Az utcai árustól vettem egy vékony ezüstláncot, rajta egy ovális medállal, és megfestettem Ranmaru képét, ha már fényképem nincs róla. Bár attól nem rettegek, hogy ez emlékeim megkopnak majd, de közel akarom érezni magamhoz.
Miniatúra, de szívem-lelkem belefestettem. Finoman illesztem a medálba, bezárom és felveszem. Csak fürdésnél kerül ki a nyakamból, nehogy károsodjon… jobban ragaszkodok hozzá, mint a nyomorult életemhez.
Azért vannak boldog pillanatok is. Felmászni Párizs fölé, a tetőkre, a cserepeken lógatva a lábaim nézem a naplementét az Eiffel-torony mögött. Este megannyi fénypontként a csillagokat, az alattam suhanó autókat. Szeretem Párizst…
***
Egy évvel később, Cornel nem felejti el a születésnapom. Meglep, felráz: megint nem jutottam haza, a műteremben aludtam a kis kanapémon, amikor beállított a kedvenc krémesemmel, benne egy gyertyával. Pont akkor van Felipe születésnapja is, mint Koué volt, Cornel ezt direkt így rendezte. Hozott egy nagy doboz süteményt ajándékba… És aznap nem engedte, hogy fessek, nem retusálhattam, nem renoválhattam a képeket a galériának, aminek Conrel is dolgozott, hanem elmentünk a Louvre-ba. Napokat töltünk ott el, néha csak leülünk egy-egy kép elé, és a turisták nyüzsgésétől függetlenül csak nézzük a képet, némán. Olyan gyönyörűek…
Hétvégenként türelmesen járja velem Párizst, megmutat minden művészi látnivalót, sorba vesszük a múzeumokat, mindenféle kis utcákat, galériákat, a legtöbbjüket Cornel ismeri is, és bemutat nekik. Azt mondja, ki kell építeni a kapcsolatokat… találkozhatok művészekkel, a legtöbbjüknél áll a füst a cigarettától.
Munkám van. Pénzt keresek. Van életem.
És borzalmasan hiányzik Ranmaru, minden egyes nap. Többször ülök, markolászva a telefont, hogy felhívom a cégén a titkárnőjét, és megkérem, kapcsoljon be. Csak meredek a telefonra és szuggerálom, hogy csördüljön meg, vagy szidom magam, hogy egyáltalán az eszembe jutott, mikor meg akart tőlem szabadulni.
Bolond vagyok…
***
Két év múlva.
- Ez lenyűgöző – lép be Cornel. Épp bevásárolni volt, elfogyott a terpentin és a mosodából is elhozta a tiszta rongyokat, én pedig egy embernagyságú- és szélességű farostlemezre álltam neki festeni, az eset óta saját és precíz alkotást. Festékes arccal húzom a finom vonalakat. Egy szenvedő alak, arcát az ég felé fordítva, a mozdulatba fagyva, ahogy megkínzott arccal a földre rogy: ujjai, térde, az arca vonalát megannyi pókhálófinom repedés borítja, száll belőle a por, ahogy ez a törékeny ember-alak összeroppan, és amint földet ér, semmivé omlik. A háttér sötét, kanyargó, fekete kezek nyúlnak karmokkal, érintésük nyomán meggyorsul a bomló folyamat de a legmélyebb sötétségből is kinyúl két hatalmas, erős fehér kéz, hogy megmentse vagy könyörületből összezúzza a szenvedő alakot. Kék, sárga, vörös foltok a fiatal fiún, az egész bőre alól átderengenek az erei, az izmai, a szíve vörös és mély, sötét fekete, mintha már az utolsókat rúgva halna el szenvedve.
- Köszönöm – dünnyögöm – Nemsokára befejezem. Szerinted?
- Nekem nagyon tetszik. Jó ötlet, hogy így adod ki magadból – paskolja meg a vállam, megszorítva. a mellkasomra teszem a kezem, megszorítva a medálom, amelyben még mindig ott van Ranmaru képe.
***
- Beszéltem egy ismerősömmel – mondja egy reggeli közben, ahogy leteszem elé a kávéját. Pici asztalnál ülünk a műterem pici erkélyén, de alattunk Párizs, előttünk az Eiffel-torony, már a kilátásért minden pénzt megér.
- Miről? – kortyolok a teámba. Friss csokis fánk van mellé… változok. A hajam hosszabb, felkontyolom a tarkómra, miközben festek, kiengedve a lapockámig ér. Fekete keretes szemüveg van az orromon, van, hogy így sülök le, a karjaim hosszabbak, a vállaim szélesebbek. Eltűnt a legtöbb finom, gyerekes vonás az arcomról, Felipe inkább előbújik. Folyékonyan és akcentus nélkül beszélem a franciát.
- Az egyik képedről. Ötezer eurót ajánlott érte – leesik a kiskanál a kezemből. Az rendeget pénz…
- Viccelsz.
- Dehogyis, fiam – nevet fel. – Sőt! Azt mindenképp el akarja vinni, a többit pedig megnézni! Azt mondta, ha talál egy galériányi képet, szívesen segít helyet találni egy új galériának, és ő akar lenni az első számú szponzor. Na… na, Felipe, na, ne sírj – nevet fel és megborzolja a hajam, nekem pedig folynak a könnyeim, de hosszú ideje először a boldogságtól.
***
Három év múlva
A galéria nehezebben jött létre, mint vártam, a férfi nagyon válogatós volt. Azt mondta, hogy a segítségért cserébe az első tárlat képei az ő tetszése szerint kerüljenek ki, én pedig bármibe belementem volna. Még azt a képet, amit ő megvett, kölcsönadta, hogy ki legyen állítva…
Az egyik művészetekkel teli utcán kaptam egy kéttermes helyet, nagy ablakokkal, fehér falakkal… hosszú ideig válogattunk, hogy melyiket hova kellene tenni, hogy ne törje meg a hangulatot, minél tökéletesebb legyen.
Utána megnyitottunk, és a legnagyobb megdöbbenésemre a nyitásra tényleg rengetegen eljöttek. Nem is hittem volna, hogy a párizsi művészeti élet nagyjait ennyire érdekli… persze Cornel és Monsieur Moan keze jócskán benne volt. Zavartan vörösödve állok, próbálok sután beszélgetni az emberekkel, ahogy a képeket nézegetik, amelyek a régi életem miatt jöhettek létre.
- Felipe, be szeretnék mutatni neked valakit – hallom Monsieur Moan hangját, és engedelmesen megfordulok. Elegánsabban nézek ki, mint szoktam, az ízlés még Ranmaru mellett ragadt rám. Halványszürke nadrág, fekete, gallérnélküli, emelt nyakú ing, szürke zakó… a hajam elegánsan befonva lóg a hátamra, idegesen megigazítom a szemüvegem.
- Nagyon örvendek – fogok kezet a magas, szőke illetővel, finoman meg is hajolva közben.
- Monsieur Donat, ő itt a mi legújabb, csillagként ragyogó felfedezettem, Felipe Mimieoux. Felipe, ő Monsieur Charles Donat, egy nagy műkedvelő.
- Valóban lenyűgöző – biccent. Pár szót beszélgetünk, ahogy sétálunk. Megáll egy kép előtt: egy erős tekintető, ezüstszürke szempár, melyet hosszú, fekete hínárként lengő tincsek kereteznek, lágyan ringva, a víz alól nézve fel. Megannyi késként szúr ez a vékonyan metszett mandula szempár, mégis van benne valami szeretetteljes erő, és a puha hínárként lengő tincsek mégis merevnek és szilárdnak tűnnek, amikor egy-egy merev, geometrikus madár ül néhol.
- Ezek olyanok, mint az origami darvak – mondja.
- Igen. Egy japán hagyomány szerint, ha meghajtogatunk ezer darvat, mindnél ugyanazt kell kívánni. Az utolsóra felírva teljesül – mondom csendesen. Hajtogattam én is, csak rosszat kívántam. Azt kellett volna, hogy örökké együtt maradjunk.
- A képei eladóak, igaz?
- Igen – biccentek. – Monsieur Moan ezt tanácsolta.
- Akkor ezt jegyezze nekem elő – mondja. Megdöbbenve nézem, ahogy beírja a nevét és a kép számát a katalógusba, aláírva. El sem hiszem…
***
Telnek a hetek. Az embereket tényleg érdeklik a festmények, a legtöbbször tele van, még szerencse, hogy gyorsan tudok festeni. Ihletből meg nincs hiány. Csak Ranmarura kell gondolnom. A sötét hangulatú képeken is megjelenik, a félelmeimként, megjelenik Kitamura Saya is, a megtestesült csalódás.
Sokáig maradok be, Cornel szerint a galéria felelősséggel jár, nem árt, ha nem szállok elefántcsonti magaslatokba, szóval végezzem csak én a papírmunkát. Nevetve ismertem el, hogy jó is, hogy nem vagyok füstölgő festő…
Sokáig vagyok bent, át kell rendeznem a mappákba a papírokat, a számlákat beragasztani a könyvekbe. Monsieur Donat többször is jött, beszélgetni, Charles kisugárzása nagyon hasonlít Ranmaruéra, mikor dolgozott. Tiszteletet parancsoló, komoly, azzal a fölényes mosollyal a szája sarkában.
Sóhajtva dörgölöm meg a homlokom, mikor végre a kabátom veszem. Bézs nadrág, fekete magasnyakú ing, szürke kabát, a nyakamba csavarom a sálam, a fejembe húzom a sapkám. Kezd hűvös lenni, még itt is. Leojtom a lámpákat a kiállítóterembe, és csendesen kutatok a kulcsaim után, hogy be tudjak zárni.
Egy sötét alak még mozog az egyik pici spotlámpa előtt, ami minden képet megvilágít. Egy nagy méretű festmény, farostra… az ember csak megfelelő távból veszi ki, hogy mi van a megannyi inda, folt, virágból, anélkül egy hatalmas zsúfolt kertnek tűnik, ahol egy cseppnyi levegő sincs. De másfél méterre hátrálva… az indák ajkak, a virágok orcák, a madár egy szürke szempár, a fatörzs egy arc… két összefonódó, lehunyt szemű arc, ahogy egymásba fonódva csókolják egymást, boldogan… Az alak nem nagyon mutat hajlandóságot a romantikus kép előli távolságra.
- Monsieur! – fogom a kilincset – Elnézést, de záróra.
Megfordul és nekem lecsúszik a kezem a kilincsről és megáll a világ.
Az a szürke szempár, az a sötét, hosszú haj…
- Kou…? – nyög fel ő is elkerekedett szemekkel. Halálra váltan nézek rá. Nem… de valahogy érzem hogy nem azért jött, hogy megöljön, nem önmagától jött volna. Úristen, mióta nem hívtak így… évek óta… Nem hiszem el hogy itt van, miért jött ide, mit akar?! Megremeg a szám, de hang nem jön a torkomon.
- Ranmaru… - suttogom, a számra szorítva a kezem. Égeti a szemeimet a könny. Olyan sok este imádkoztam, hogy mint egy igazi lányregényben, a lovag megkeressen… de ez nevetséges, szinte már komikus, hogy tényleg itt van. Közelebb lép hozzám, én pedig pislogás nélkül nézve fel az arcára állok mozdulatlanul, hogy a kezét a vállamra fogva szorítsa meg. Mintha azt próbálná, hogy tényleg itt vagyok e… megremegek. Az érintése még mindig erős és forró. Miért vagy itt, mindezek után, miért jöttél ide?
- Te élsz… - suttog. a szemüvegem alá nyúlva biccentek, letörölve a könnyeim. Igen, nehezen, de még itt vagyok…
- Hát, nem sokon múlt – nevetek fel sírva. Remegve emelem fel a kezeim, hitetlenül megérintve a karját, végigsimítva a könnyű zakón, a válláig, megmarkolva a kabát hajtókáját. Itt van, és itt az illata, érzem… Elsírom magam, de életemben még sosem voltam ennyire boldog. Még a megnyitón sem. Itt van… és ha meg is öl, én már azt sem bánom. Halvány, remegő és könnyfoltos mosollyal nézek fel rá, megfogva a kezét. Itt van, érzem, nem csak képzelődök, ez nem álom, mint sokszor, és nem vált át lidércnyomásba. Ő is nehezen, reszketegen enged ki egy sóhajt, megérintve az arcom.
Sonozaki Ranmaru
A Monaco-ban töltött egy hét után visszamegyek Párizsba. A vállalat központi épülete itt van, a belváros szívében, de amikor csak tehetem a tengerparti házamba utazom.
Még valami furcsa dolog volt, amihez hozzászoktam már, méghozzá a testőrök hiánya. Most nem tartok és őszintén szólva Japánban sem volt soha szükségem rájuk. Fegyverem van, a harcművészeti jártasságom magas, meg tudom védeni magam ha kell.
A kocsit a külön lefoglalt parkolóban hagyom, többet is vettem mostanában, ha már én vezetek akkor élvezzem is, de szinte mindig a Maserati GranTurismo-t használom, mert az a kedvencem.
A céges épületbe menet, már harmadszorra megyek el a plakát mellett, de még mindig megnéztem. Egy galéria reklámja, ahol egy fiatal művész, valami Felipe Mimieoux képeit állítják ki.
Csak azért néztem meg mindig, mert a plakáton van egy kép, ami nagyon hasonlít arra, amit még régen Kou festett a szobája falára. Az a burjánzó erdő… igaz, hogy csak egyszer láttam, de minden részletére emlékszem. Úgy tűnik hiába jöttem a kontinens mási felére, még itt sem tudom kiverni a fejemből.
Egy új felhőkarcolóban vettem lakást magamnak, ami teljesen más, mint a tokiói birtok volt. Itt nincs semmi hagyományos. Modern berendezésű, főleg a fekete, a szürke és a fehér dominál, de itt-ott van valami vörös. Egyedül élni is furcsa, de üdítő érzés, hogy nem kell folyton parancsokat osztani és leellenőrizni, hogy jól teljesítették-e. Aki eddig irigyelte az ojabun hatalmát, annak ki kéne próbálnia egy hétig, hogy milyen teher is az.
Nos, igen, voltak előnyei is a korlátlan hatalomnak, de így is jó. Franciaország mindig is a második otthonom volt, sok ismerős él itt az egyetemi éveimből és néhányukkal újra találkoztam is az üzlet miatt. Az üzlet jelenleg az első.
***
Másnap úgy döntök megnézem azt a kiállítást. Estig dolgom van, de úgy sem szeretem a tömeget. Annyira nem érdekel a művészet, hogy galériába járjak, de kíváncsi vagyok arra a festményre, mert tényleg sok hasonló elem van rajta. Épp olyan hátborzongatóak, mint az a sötét kép a szobájában.
Felsóhajtok, és inkább fogom a laptopom és átnézem az új adatokat, hogy ne gondolkozzam azon, amin nem kéne.
***
Mikor a galériába lépek, már csak pár ember lézeng itt-ott. Még csak öt óra, de már sötét van, hisz késő ősszel mindig hamar jön az éjszaka. A lámpákkal megvilágított képek, sokkal inkább kiadják azt a hangulatot, amit sugallnak. A torz alakok, a csonka testek, amik mégis művészien kanyarognak… a gyakran használt növényi elemek, indák, burjánzó levelek. A legfurcsább mégis az, hogy a képekben különös mód, mintha magamat látnám. Nem tudom mindenki így van-e ezzel, vagy hogy ez volt-e a művész szándéka, de ha nem láttam volna már annyi mindent életemben, kirázna tőlük a hideg. Nagyon bizarr.
Mindegyiket átnézem, tulajdonképpen hasonló hangulatúak, kissé morbid, kissé depresszív… megvenni egyiket sem fogom, nem kell még egy lehangoló elem a lakásomba, van elég szarság a fejemben, de nem mondom, hogy időpazarlás volt eljönni. Érdekes…
Körbemegyek a másik szobában is, ott is ilyenek vannak. Már nincs itt senki és én sem tartózkodom már itt sokáig, mikor egy idegen hangot hallok meg. Észre sem vettem, hogy valaki bejött.
- Monsieur! Elnézést, de záróra.
Megfordulok, hogy menjek is kifelé, de az alaktól, amit halványan megvilágít a lámpa, a földbe gyökerezik a lábam. Csak a szemét nézem és csak azt látom, de nem tudom, hogy hasonlít vagy tényleg kezd elmenni az eszem.
- Kou…? - nyögöm ki, ő pedig olyan halálfélelemmel néz rám, mintha maga lennék az ördög. Végül is…
Viszont ha elsápadni tud és rám is bámul, akkor remélhetőleg nem hallucinálok és nem keverek össze valakit vele. De hogy a fenébe lehet ő itt? Meghalt a fenébe is! Már három éve!
- Ranmaru…
A hangját nem ismerem, hiszen sosem hallottam, de az arca és a szemei nem hazudnak. Közelebb lépek, hogy alaposabban megnézzem, még mindig nem hiszem el, hogy itt áll, de tudja a nevem és látszik rajta hogy felismert. Ahogy felnéz rám azokkal a remegő könnyes szemekkel, egy csomó emlék visszajön, mikor ugyanígy nézett régen. Az arca változott, de a szemei ugyanazok. Különleges világosbarna…
Finoman a vállára simítok és megszorítom, mintha tudni akarnám, hogy tényleg itt van, de ennyi a minimum, ha egy halott mégsem halott.
- Te élsz… - állapítom meg, szinte már megkönnyebbülten.
Egyrészt, mert nem őrütem meg, másrészt, mert nem halt meg. Fel sem tudom fogni teljesen, túl sokáig tettem úgy, mintha bármikor felbukkanhatna, most meg itt van.
A vékony fekete keretes szemüveg alól kigördül pár könnycsepp és megemelve azt letörli őket, de újabbak jönnek.
- Hát, nem sokon múlt – neveti, de aztán felemeli a kezét és az enyémre simítja, mintha neki kéne biztonság, hogy itt vagyok. Ő komolyan… hogyan?
Végigsimít a mellkasomon, a zakóm szegélyén, én pedig csak az arcát figyelem. Azt érzem, mintha mindig is tudtam volna, hogy életben van és vártam volna vissza. Most pedig itt van.
Kirobban belőle a könnyáradat a zakómat, majd a kezemet markolja, de közben mosolyog, mintha nem tudná eldönteni mit akar, de én nagyon is tudom. Annyi sok mindent akarok tőle, hogy azt sem tudom melyikkel kezdjem hirtelen.
Felemelem a kezem és finoman a nedves arcára simítok, a tapintása ugyanolyan puha, mint amire emlékeztem. A kezembe simítja az arcát, erre az ismerős mozdulatra a helyzet ellenére is halványan elmosolyodom.
- Ne, sírj már ennyire. Három évig nem láttalak, azt hittem halott vagy szóval a minimum, hogy most mosolyogsz rám. – végigsimítom a remegő ajkait, de csak nem hagyja abba.
Finoman közelebb húzom és magamhoz ölelem, hogy érezzem végre, hogy tényleg itt van. Felsóhajtok a kellemes érzéstől ahogy átkarol, de abszurd módon most tűnik fel néhány dolog.
- Magasabb lettél… - még mindig alacsonyabb nálam, de már nem olyan sokkal.
Elhúzódom mikor már nem érzem hogy remegne, ő pedig lehúzza a szemüvegét és megtörölgeti a szemeit. Amint végzett vele, csak nézünk egymásra, mint két megkukult idióta.
- Rendben… azt hiszem lenne miről beszélgetnünk. – mondom végül a hajamba túrva. Követi a mozdulatot, de nem szól. – Ugye ezúttal meg fogsz szólalni?
- Én… igen. Sajnálom…
- Mit sajnálsz? – kérdezem, miután nem folytatja.
- Hogy nem beszéltem. – felpislog, különös, hogy a gesztusai és a mozdulatai még mindig olyanok, de már egy sokkal – nos, férfiasnak nem mondhatni – de érettebb és felnőttesebb arcból.
- Ezt inkább beszéljük meg máshol, ne itt állva. Úgyis zárni készültél ugye?
Körbepillant, realizálja hol is van, majd biccent egyet. Elindulok kifelé és megvárom míg bezárja az ajtót. Hűvös van, a kabátomat a kocsiban hagytam.
Ahogy háttal áll nekem észreveszem a sapkája alól kilógó haját is. Jóval hosszabb, mint volt és be van fonva. Kíváncsi lennék, hogy mutat szétengedve. De előbb tényleg van mit megbeszélni. Főleg azt, hogy hogy nem halt meg, hogy került ide, mert hallhatóan tökéletesen beszéli már a franciát, mert nem váltott japánra.
Mikor bezárta a külső ajtót is bekapcsolta a riasztót, felém fordul, de tétován megáll.
- Most mi lesz? – kérdezi félénken.
Nem értem miért tart tőlem… talán azt hiszi újra elrabolom és minden olyan lesz, mint volt? Szerintem már mindketten távol állunk attól, és már bánom amit vele tettem, sosem kezdeném újból. De ezt nem itt a hidegben állva kéne megbeszélni… mert szerintem mindkettőnk részéről hosszú lesz.
- Nem foglak bántani. – szögezem le előre – Hazaviszlek és beszélgetünk, aztán… majd meglátjuk. – egyenlőre azt is nehéz felfogni, hogy él.
- Hová haza?! – sápad el ismét. – Nem akarok visszamenni Tokióba!
- Már nem Tokióban élek. – válaszolok az előbbi kétségbeesett kijelentésre nyugodt hangon. Közelebb lépek hozzá és az arcára simítok. – Nem elrabolni akarlak, vendég leszel ha úgy tetszik, de most szeretném ha velem jönnél. – megfogom a kezét, elég hideg és nem akarom, hogy megfázzon. – Hiányoztál kicsikém, és nem akarok most megfagyni, hogy itt vagy, szóval gyere inkább jó?
Meglepetten bámul, azokkal a nagy Kou szemekkel. Szokatlanabb szemüvegben, csak addig volt rajta, míg le nem cseréltem neki akkor, de ez most modernebb és szebb darab.
- Jó…
Fogom a kezét, nehogy még a végén kedve támadjon elfutni és a közelben álló kocsimhoz vezetem. Kinyitom neki a sofőr melletti oldalt, ebben a sportautóban nincs is hátsó ülés.
Azonnal bekapcsolom a fűtést, az ujjaim már majd megfagytak, de pár percen belül felmelegszik.
- Ranmaru? - rápillantok, felém fordulva ül az ajtónak támaszkodva. - Te is hiányoztál nekem… nagyon.
Keserűen elmosolyodom. - Ezt jó hallani, bár nehéz elhinni három év után. – ha annyira hiányoztam volna, akkor nem a világ másik feléig menekül. – Fázol még?
- Kicsit.
Erősebbre veszem a fűtést, figyelem ahogy lehúzza a sapkát a fejéről, jobban megnézve tényleg sokat változott az arca, de egyáltalán nem rossz értelemben. Még mindig gyönyörű, de valahogy eltűnt az a gyerekes arc és helyette egy szexi fiatal férfi lett.
Elpirul mikor meglátja hogy nézem, halvány mosollyal indítom be a kocsit és kigördülök az útra. Innen úgy tizenöt percre lakom és ahhoz képest, hogy milyen közel, mégsem találkoztunk.
- Most huszonegy vagy ugye? – szólalok meg hirtelen rá sandítva és éppen elkapom, hogy ő is engem figyelt.
- I-igen… és te?
Már-már nevetséges, hogy még ezt sem tudja rólam, pedig szeretők voltunk, de hát ez van.
- Egy hónap múlva leszek harmincegy. – a térdére simítom az egyik kezem, mert idegesen rángatózik – Nyugalom…
Az enyémre simítja a kezét, jól esik érezni az érintését és csak akkor veszem el onnan a kezem mikor a sebváltón kell válltanom, de mivel nem úgy tűnt, hogy zavarja visszapakolom.
- Még sosem láttalak vezetni. – jegyzi meg felém pislogva. Akkor ezért bámult úgy?
- Már nem tartok testőröket, és szeretek vezetni. – megrántom a vállam – Sok minden változott azóta, hogy meg… szóval mióta eltűntél, és ha érdekel, majd el is mondom, de előbb rólad szeretnék hallani. – egy piros lámpán megállok és van időm felé fordulni. – Most jól vagy ugye?
Nem válaszol.
- Kou…?
- Hát… nem igazán tudom most ezt elmondani… túl bonyolult. Majd később. – motyogja, zavartam babrálva a sálját.
Sóhajtva indulok el újra és pár perc hallgatás után meg is érkezünk a negyvenöt emeletes épületig. Beállok a fölalatti garázsba, majd megvárom, míg kiszáll és liftbe megyünk.
- Akkor te most itt laksz? – kérdezi halkan, figyelve ahogy megnyomom a negyvenes gombot a számsoron.
- Kicsit több mint fél éve. – mosolygok rá, ő pedig tényleg meglepődik. – Nagy ez a város és most először mentem galériába… esély sem volt rá, hogy összefussunk. – ha nem ugyanott mozgunk, egy ilyen városban… sőt, még az is lehet, hogy simán elmegyek mellette, annyira megváltozott.
- Nem kell visszamenned Japánba?
- Már nem vagyok ojabun. – mondom egyszerűen, bár nem az.
- Hogy? Miért?
Hirtelen de beszédes lett…
- Sok oka van… részben miattad, a bátyám miatt és belefáradtam. Ki kellett szakadnom onnan… de ez hosszú.
Megérkezik a lift is kiszállunk. Pár ajtóval odébb előveszem a mágneskártyámat és kinyitom az ajtót. Maximálisan biztonságos, ezért is szeretem ezt a lakást.
- Gyere…
Visszazárom az ajtót, ő körbenéz a modern berendezésű lakásban. Feldobom a kabátom az akasztóra, ő is a sajátját, de addig meg sem moccan míg nem szólok, hogy jöjjön és üljön le. Úgy figyel mintha nem is ismerne, ami valamennyire igaz is, de azért elég bizalmas viszonyban voltunk és most olyan furcsán távolságtartó.
- Mond el mi a baj Kou, mert látom, hogy van valami.
Várok…
- Csak olyan… más vagy most. – nyögi ki.
Leülök mellé és mosolyogva végigmérem. – Ez rólad ugyanúgy elmondható. Már nem egy gyönyörű fiú vagy, hanem egy gyönyörű fiatal férfi.
Megsimogatom az arcát, a szavaimra és az érintésemre kipirul, épp mint régen, ugyanolyan édesen reagál.
- Adok valamit, hogy biztos legyél benne, hogy én vagyok. – leemelem az orráról a vékony keretes szemüveget és az üveg kávézóasztalra teszem.
Elkerekedett szemekkel néz mikor közelebb hajolok, de nem támadom le. Alig érintve az ajkaihoz simítom az enyémet, a kezemet félig a nyakára félig az arcára csúsztatom. Az ütőere hevesen lüktet, ahogy nyilván a szíve is, de csak puhán csókolom meg, lassan, kényeztetőn. Olyan régen vágytam már erre, hogy egyáltalán nem akarom elsietni, még ezt a csókot sem. Ki akarom élvezni az ízét, ami most sokkal fűszeresebb és egzotikusabb, mint egy édes fahéjas sütemény, de van benne valami enyhén férfias.
Egy perc múlva érzem meg az első viszonzó mozdulatot, amit az ajkaival tesz, a kezeit a hajamba simítja egy elégedett sóhajt kicsalva belőlem. Annyira hiányzott már ő is, és az érintése is, hogy most legszívesebben el sem engedném…
Manabu Kou
Csak nézem őt, pislogni se akarok, mert félek, hogy eltűnik, és én ismét sikoltva ébredek fel, egyedül.
Megérinti az arcom, én pedig a tenyerébe simítom a fejem, megszorítva a tenyerét. Istenem, pont ugyanolyan az illata… istenem… bele tud roppanni a szívem.
- Ne sírj már ennyire – suttogja – Három évig nem láttalak, azt hittem halott vagy… - felnézek rá könnyes arccal – szóval a minimum, hogy most mosolyogsz rám…
Nem bírom abbahagyni… itt van, istenem, hányszor kívántam, hányszor láttam csak a szemem sarkából, és még keserűbb volt, hogy tudtam, csak képzelődök. És amikor magához ölel, végképp eltörik a mécses, zokogva húzom magamhoz, nem érdekel, hogy könnyfoltos lesz a nyakkendője. Istenem… köszönöm…
- Magasabb lettél – hallom a hangját, és reszketegen felnevetek. Kicsit hátralépve, veszem le a szemüvegem, megtörölgetve az arcom. Zavartan nézek fel rá… tudatosítva, hogy tényleg itt van.
De miért van itt? Mit keres itt?
Emlékszem, hogy én miért vagyok itt.
- Rendben… azt hiszem, lenne miről beszélgetnünk. Ugye, ezúttal meg fogsz szólalni…?
- Én… - akad el a hang, de legyűröm önmagam késztetését – Igen. Sajnálom – suttogok.
- Mit sajnálsz?
- Hogy nem beszéltem – nézek rá csendesen.
- Ezt inkább… beszéljük meg máshol, ne itt állva. Úgyis zárni készültél, ugye?
Gyakorlatias, mint mindig. Higgadt… Szedd össze magad, fiam, nem viselkedhetsz így. Félek, hogy mire számítsak… biccentek, és előásom a kulcsot. Nagyon kell koncentrálnom, hogy egyből betaláljak a kulcslyukba, és beélesítek a riasztót is. Érzem a tekintetét a tarkómon… Megállok, a kezemben a kulcscsomóval. Félek…
- Most mi lesz…? – kérdezem csendesen.
- Nem foglak bántani – néz a szemembe. – Hazaviszlek és beszélgetünk… aztán… majd meglátjuk.
Fájni kezd a fejem, a gyomrom összeszűkül. Régen éreztem ezt a bénító, bizonytalan félelmet.
- Hova haza? Nem akarok visszamenni Tokióba!
- Már nem Tokióban élek – lép vissza hozzám, a tenyerem az üvegajtónak feszül, de csak megcirógatja az arcom. Kilónként hullik le rólam a félelem, csak attól, hogy megérint. – Nem elrabolni akarlak, vendég leszel, ha úgy tetszik, de most szeretném, ha velem jönnél – simítja meg az ujjaim, és pedig ösztönösen szorítom meg a kezét. Mint akkor, azon a jótékonysági estén. Biccentek… rendben. Menjünk. A kezem fogja, mintha félne, hogy kitépem magam a szorításából és eltűnök a katakombákban… figyelem a gyönyörű, áramvonalas autót, kinyitja nekem az ajtót. Összeszorult torokkal ülök be, egyenesen, merev tartással, egy idegroncsként. Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Ranmaru – nézek rá óvatosan, megigazítva a szemüvegem – Te is hiányoztál nekem… nagyon – mosolyodok el halványan, vértelen ajkakkal.
- Ezt jó hallani… bár nehéz elhinni, három év után. Fázol még? – összeszorul a torkom, lehajtom a fejem.
- Kicsit.
Egy halk sóhajjal lerántom a fejemről a sapkát és a rövidebb tincseimbe túrok. Mindig csak reméltem, hogy neki is hiányzok, de bár ne is gondolt volna rám. Ez így borzalmas… és az én hibám. Elmerengve nézem az arcélét. Mennyit néztem, ahogy a szemembe égett, hogy a végére mindenhol őt lássam. De annyira más… mintha durvábbra faragták volna a vonásait, pár pici szarkaláb a szeme sarkában. Még mindig olyan szép. Elvörösödök, amikor a szürke szempár elkapja a tekintetem.
- Most huszonegy vagy, ugye?
- I-igen… - döbbenek meg – És te?
Ennél hülyébbet nem is tudtam volna kérdezni.
- Egy hónap múlva leszek harmincegy. Nyugalom – szorítja meg a térdem. A megnyugtató meleg végigomlik a lábamon, megnyugtat… a kezem a kezére simítom. Bár szinte éget a némaság, a bizonytalan félelem, ami lebeg. Hova visz… Nem kellett volna beülnöm… el kellett volna mennünk valami nyilvános helyre.
- Még sosem láttalak vezetni – nézek rá.
- Már nem tartok testőröket, és szeretek vezetni – mosolyog. – Sok minden változott azóta, hogy meg… - elakad és rászorít a térdemre – szóval, mióta eltűntél, és ha érdekel, majd el is mondom, de előbb rólad szeretnék hallani. Most jól vagy, ugye?
Remeg a szám és kinézek az ablakon, lenyelve a könnyeim, a hangom. Azt hitte, meghaltam… minden az én hibám… Én csak azt akartam, hogy… könnyebb legyen. Ő el akart tűntetni, én nem akartam meghalni.
- Kou?
- Hát… nem igazán tudom most ezt… elmondani. Majd később – suttogom, kinézve. De az ujjaim a kezén vannak, óvatosan megsimítva az ujjperceit. Párizs utcái elsuhannak mellettem. Ismerem ezt a területet.
- Akkor te most itt laksz? – kérdezem, mikor végre beállunk a fémszínű liftbe.
- Kicsit több, mint fél éve. Nagy ez a város, és most mentem először galériába. – Ő is ideges. Ő se tud mit kezdeni ebben a szent pillanatban, az egész sokkal kínosabb és kevésbé filmbe illő, mint ahogy az ember elképzelné. – Esély sem volt rá, hogy összefussunk.
- Nem kell visszamenned Japánba?
- Már nem vagyok ojabun – elkerekednek a szemeim, ahogy ránézek. Az volt az élete legfontosabb momentuma, ez éltette, hogy olyan legyen, mint az apja… olyan büszkén végezte a dolgát.
- Hogy…? Miért?
- Sok oka van – nyit ajtót. – részben miattad, a bátyám miatt és… belefáradtam. Ki kellett szakadnom onnan… de ez hosszú.
Minden hosszú. És ez egy hosszú és kellemetlen beszélgetés lesz. Egyáltalán nem így ábrándoztam. Abban… egyszerűbb volt. Vagy én nem is tudom… össze vagyok zavarodva.
- Gyere – invitál be. Lassan lépek be, a parketta csikorog a cipőm alatt, érzem az illatát. Annyira más. Egyáltalán, semmiben se hasonlít a tokiói villára. Modern. Túl modern, mikor Ranmaru imádta a klasszikus stílust. Ranmaru pedig… még furcsább ebben a közegben.
- Mondd el, mi a baj, Kou, mert látom, hogy van valami.
Kou… istenem, már évek óta nem hívtak így. Három év után találkozunk, mindazok után, ami volt, és… van e valami?
- Csak olyan… más vagy most.
- Ez rólad ugyanúgy elmondható – mosolyodik el halványan – Már nem egy gyönyörű fiú vagy, hanem egy gyönyörű, fiatal férfi.
Elvörösödve sütöm le a szemeim, reszketeg sóhajjal szorítom az arcom a tenyeréhez. Erős… mint mindig, pont olyan, amilyenre emlékeztem.
- Adok valamit, hogy biztos legyél benne, hogy én vagyok – két kézzel finoman leveszi a szemüvegem. Ilyen már volt… csak jóval másabb körülmények között. Dermedten nézem, ahogy lassan közelebb hajol, és megborzongok, amikor megérint az ajkaival. Istenem… megszorítom a kezét, reszketegen felsóhajtva, és közelebb dőlve hozzá csókolok vissza. Milyen régen volt, mintha egy korty hűs víz lenne a kiszáradt lelkemnek. pedig nem voltunk egyszerűek, egyikünk sem… mohóbban karolom át a nyakát, teljesen hozzábújva, szorítva, rettegve, hogy szétfoszlik a karjaim között. De nem… Ő valódi. Mohón csókolom meg, ő pedig magához szorít. Belemosolyogva a csókba simogatom meg az arcát, nekidöntve a homlokom. Átfonva a nyakát nézek rá, aztán lehunyom a szemem, csak az illatát, az arca puhaságát élvezem.
- Olyan nagyon hiányoztál – suttogom remegő hangon, a fejem a vállára hajtva. – Borzalmas volt.
- Akkor miért tűntél el három évig? Mi történt? – húz maga mellé, hogy átkarolhasson, egy pillanatra se veszi le a kezét rólam. Sóhajtva döntöm hátra a fejem, az arcom a nyakához fúrva. – Várj… - enged el, és kimegy a konyhába. Csendesen és kicsit feszülten ülök, amíg meg nem érkezik két pohárral a kezében. Szép, metszett üvegpohár, öblös, és az illata alapján édes vörösbor. Halvány mosollyal nézek rá, megigazítom a szemüvegem. Csirió. Visszabújok a karjai közé, belekortyolva. Nem is tudom, hogy lehetne ezt elkezdeni… zavartan simogatom a pohár öblös vonalát.
- Azt hittem… hogy már nem akarsz látni – suttogom. – Miután… összevesztünk, nem is láttalak és egyszer csak bejöttek értem, hogy öltözzek, el kell mennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ennyi volt, megelégeltél… hogy mindent elrontottam, és meg akarsz szabadulni tőlem. Elvisznek, és jobb esetben csak lelőnek – nevetek fel reszketegen. Mi másra gondoltam volna… - Csak reménykedtem, hogy előtte még látlak, és talán ha… megpróbálok magamból valami használhatót kipréselni, megbocsátasz, és minden olyan lesz, mint volt – szorítom a poharam. Megrázom a fejem és a kisebb tincsekbe túrok, reszketegen.
- Aztán megállt az autó, én nekiestem valaminek… és ott volt a bőrönd. Hallottam, hogy azt akarják, feltörték érte a kocsit. Haza akartam menni… visszafutni, a bőrönddel együtt, mert nem véletlenül kellett nekik az… de nagyon nehéz volt, és fájt a kezem… de beszorítottak – sápadok el. Az arcom a vállához simítom, és lassan belekortyolok a borba. Nem merek ránézni, csak a vörös italra, összébb húzom magam. Nem… nem hagyhatom abba, összeszorítom a szemeim.
- Azt mondták, lelőttek, és belezuhantál a folyóba… - suttogja, megszorítva a vállam, magához szorítva. Keserűen elmosolyodok és letéve a poharam, a másik kezemmel lehúzom az ing nyakát, kiengedve a felső két gombot. A két mély, ezüstösre hegesedett lyuk, egy a kulcscsontom alatt, a másik a mellizmom szélén. Érezhető, mély, égett lyuk.
- Nem hazudtak – rántom vissza a vállamra a ruhát és rámosolygok. – Csak arra nem számítottak, hogy olyan erősen kapaszkodok a bőröndbe, hogy leesik velem együtt – ismét belekortyolok.
Megcsörren a telefonom, én pedig összerándulva teszem le a már üres poharat. Zavartan keresem elő, Ranmaru felém billenti a poharat, hogy kérek-e még. Biccentek, hálás mosollyal. Megnézem a kijelzőt és remegő kézzel hátratúrva a hajam veszem fel.
- Felipe, merre vagy? Nem értél haza, pedig írtál, hogy már indulsz.
- Közbejött valami – mosolyodok el, Ranmaru hátára nézve – Majd később. Ne aggódj.
- Fontos?
- Nagyon. Minden rendben.
- De azért értesíts, hogyha nem kell várnom egész este – nevet fel öblösen. Halkan felkuncogok, biccentve, mintha Cornel látná.
- Rendben… megígérem. Jó fiú leszek.
- Helyes, fiam. Mulass jól.
Leteszem a telefont a kisasztalra, és hálásan nézek Ranmarura, ahogy visszaül mellém. A karjai közé fészkelődök, a vállára hajtva a fejem, a másik kezem a térdére teszem.
- Ki volt az?
- Cornel – mondom csendesen.
- Ki ő neked?! – csattan fel, de én csendesen nézek rá.
- Olyan, mint az apám. Miután lezuhantam, ő húzott ki a folyóból. Alig éltem. Ellátott… Aztán elhozott Párizsba, befogadott a családjába. Tanított, ő is festő, és több művészeti galéria képeit renoválja. Olyan… sokszor ültem az ágy szélén, hogy nem bírom ki és felhívlak. De azt hittem, hogy meg akarsz szabadulni tőlem, hogy elvitettél meghalni, mert már… nem veszed hasznom, nem kellek. Hogy csak egy néma mártír vagyok… És reménykedni is csak ritkán mertem, hogy esetleg gondolsz rám, talán hiányzok… Nem mertem – suttogom remegő hangon, megdörgölve az arcom. – Túl gyáva voltam, féltem, hogyha megtudod, hogy még élek, és hogy nem tudom, mire számítsak. Annyira szerettelek… nem akartam meghalni, veled akartam lenni…
Sonozaki Ranmaru
A csókot egyre erősebben viszonozza, a teste az enyém felé ível, ezért magamhoz húzom. Átkarolja a nyakam és belemosolyog az ajkaimba. Nagyon hiányzott a csókja és az is, hogy utána mindig hozzám bújt, ahogy most. Magamhoz szorítom, egyáltalán nem akarom többé elengedni.
- Olyan nagyon hiányoztál – suttogja, a fejét a vállamra hajtva – Borzalmas volt.
- Akkor miért tűntél el három évig? Mi történt? – kérdezem, ami jelenleg a legjobban érdekel. Magam mellé ültetem, hogy lássam az arcát, de továbbra is átkarolom. Egy nehéz sóhajjal hátradől, de mielőtt még belekezdene… – Várj… - a konyhába megyek és a hűtőből előveszek egy finom vörösbort. Töltök két pohárba és visszaviszem. Ez egy picit oldja majd a feszültséget, amiből az az érzésem, hogy még több lesz.
Halvány mosollyal elveszi és amint leülök visszabújik a karjaim közé. Átkarolom és türelmesen várom, hogy elkezdje. Mondhatnám, hogy nem érdekel, mert most itt van, de ez nem így van… tudni akarok róla mindent.
- Azt hittem… hogy már nem akarsz látni – kezdi suttogva – Miután… összevesztünk, nem is láttalak és egyszer csak bejöttek értem, hogy öltözzek, el kell mennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ennyi volt, megelégeltél… hogy mindent elrontottam, és meg akarsz szabadulni tőlem. Elvisznek, és jobb esetben csak lelőnek – hogy?! Ez ostobaság! Anyám nem mondta neki, hogy beviszik hozzám?! És egyébként is… megmondtam neki, hogy mindig velem marad! - Csak reménykedtem, hogy előtte még látlak, és talán ha… megpróbálok magamból valami használhatót kipréselni, megbocsátasz, és minden olyan lesz, mint volt. Aztán megállt az autó, én nekiestem valaminek… és ott volt a bőrönd. Hallottam, hogy azt akarják, feltörték érte a kocsit. Haza akartam menni… visszafutni, a bőrönddel együtt, mert nem véletlenül kellett nekik az… de nagyon nehéz volt, és fájt a kezem… de beszorítottak – elsápad és biztonságot keresve a vállamhoz bújik.
Az a hülye táska…
- Azt mondták, lelőttek, és belezuhantál a folyóba… - az a vietnami nem hazudott, láttam a szemén.
Keserűen elmosolyodik és szembefordulva velem lehúzza az inget a válláról. Szabályosan kivehető a két összeforrott golyónyom. Elég szerencsés helyen találta el, a vállizom és a két csont között. Nem volt életveszélyes sérülés, de attól még nem kevésbé rossz érzés ezt látni.
- Nem hazudtak – visszacsúsztatja a ruhát és rám mosolyog, mintha semmiség lenne. – Csak arra nem számítottak, hogy olyan erősen kapaszkodok a bőröndbe, hogy leesik velem együtt – megissza az utolsó korty bort, mikor megcsörren a mobilja.
Zavartan pillant rám, ezért úgy döntök, hogy hagyom és hozok még neki bort. Míg teletöltöm a poharát hallom, amit mond. Valaki aggódik érte és Kou mosolyog, amikor válaszol. Ezek szerint van valaki aki hazavárja?
Megszorul a kezem a borosüvegen, de kontrollálom magam. Nem dühönghetek emiatt, még ha racionálisan nézem is, három év alatt csak lettek ismerősei…
Csak akkor megyek vissza mikor leteszi a telefont. A kezébe adom a poharat és visszaülök a helyemre ő pedig hozzám fészkelődik. Mintha ez lenne a megszokott és nagyon tetszik, hogy most ilyen fesztelen velem.
- Ki volt az? – ezt a kérdést nem tudta visszatartani.
- Cornel.
- Ki ő neked?! – akaratlanul is eláraszt a féltékenység az ismeretlen férfi iránt, de Kou csendesen elhárítja.
- Olyan, mint az apám. Miután lezuhantam, ő húzott ki a folyóból. Alig éltem. Ellátott… Aztán elhozott Párizsba, befogadott a családjába. Tanított, ő is festő, és több művészeti galéria képeit renoválja. Olyan… sokszor ültem az ágy szélén, hogy nem bírom ki és felhívlak. De azt hittem, hogy meg akarsz szabadulni tőlem, hogy elvitettél meghalni, mert már… nem veszed hasznom, nem kellek. Hogy csak egy néma mártír vagyok… És reménykedni is csak ritkán mertem, hogy esetleg gondolsz rám, talán hiányzok… Nem mertem – szomorúan dörzsölgeti az arcát, nem kellemes visszahallani tőle mindazt, amit mérgemben akkor a fejéhez vágtam – Túl gyáva voltam, féltem, hogyha megtudod, hogy még élek, és hogy nem tudom, mire számítsak. Annyira szerettelek… nem akartam meghalni, veled akartam lenni…
Ugyanazok a szavak, amik a füzetében is benne voltak, hogy szeret és velem akar lenni. Így hallani mégis más, hogy közben látom a szemeit, az arcát érzem az illatát, a testét a karomban…
Puhák megcsókolom, de csak röviden, mert még rengeteg megbeszélnivalón van. Először is egy kérdés, ami már azóta foglalkoztat, hogy elolvastam a jegyzeteit.
- Miért szeretsz te engem? – kérdezem halkan, nem elutasítóan, inkább, mert nem értem – Én szeretlek téged, mert jól érzem magam melletted, szeretem mikor reggel rám mosolyogsz, ahogy az érintésemre reagálsz, amikor együtt zuhanyoztunk, vagy mikor csak egyszerűen velem voltál és éreztem az illatod… de te miért? Csak bántottalak… - az ablakról, az arcára emelem a tekintetem, de mintha pislogás nélkül figyelne. – Kou? Jól vagy?
- Te… te szeretsz engem? – pislog döbbenten.
Rámosolygok, olyan édes még mindig, hiába lett három évvel idősebb. – Itt ülnék most veled, ha nem szeretnélek?
Az arcára simítok és leteszem a poharam, hogy mindkét kezem szabad legyen és magamhoz húzhassam.
Lecsapja a poharát az asztalra és jószerivel a nyakamba ugrik, a súlyától eldőlök a kanapén, ő pedig széles mosollyal és – már megint – könnyező szemekkel nevet.
- Mit mondtam a sírásról, hm? – a hajára simítok a néhány elszabadult tincset a füle mögé simítom.
- Ez most nem olyan… annyira boldog vagyok!
Lehajol és megcsókol, közben bejárom a kezemmel a testét, ismerkedve az új formákkal. Sokat változott.
- Tudod szépségem, ha a gondolataidat kimondod akkor, és nem két papír közé ragasztva tartod… teljesen másképp is alakulhatott volna. – biztosan. Ha akkor tudom, hogy mire vágyik, akkor másképp viszonyultam volna hozzá.
- Már tudom és sajnálom… - elhajol, de nem húzódik el, ezért csak felülök és a derekát átkarolva fogom.
- Elmondod, miért nem beszéltél?
Zavartan fészkelődik, az ajkait rágcsálva, mintha nem tudná, hogy mondja.
- Először nem szerettem a hangom, mert vékonyabb volt, mint a többi fiúé és csúfoltak. Aztán mikor megértettem mi az az árvaház kérdezgetni kezdtem… és volt, hogy valakit örökbe fogadtak, de engem nem – lehajtja a fejét – Aztán a nevelőnőt egyszer megkérdeztem, hogy engem miért nem fogadnak örökbe és… ugyanazt mondta, mint te nekem régen… hogy mert senkinek sem kellek, mert nem érek semmit és csak teher vagyok. Utána pedig már nem akartam beszélni senkivel. A gondolatok jobb ha bent maradnak. – suttogja egy szomorú mosollyal babrálva a nyakkendőm.
- Kou… én… nekem nehezemre esik bocsánatot kérni… sosem kellet… - idegesen a hajamba túrok – Ha dühös vagyok akkor olyasmiket mondok amiket nem kéne.
Az nem kifejezés. Olyasmiket mondok, amiket nem is tudom honnan szedek abban a percben, csak eszembe jut és kimondom.
- Mert felidegesítettelek. – biccent.
- Nem. Az idegesített, hogy nem féltél tőlem és nem is gyűlöltél. – utólag belegondolva ez így elég silányul hangzik. Kou is elég érdekesen néz.
- Azért haragudtál, mert nem utáltalak? – mintha hitetlenség csillanna a szemeiben és a hanglejtéstől én is elmosolyodom.
Picit hátrébb döntöm őt, hogy elérjem a borospoharakat, mert most jól esik, ha az alkohol kellemesen ellazít és elzsibbaszt. Egy ilyen beszélgetés nem egyszerű.
- Kou, nekem nem olyan nevelésben volt részem, mint a hétköznapi gyerekeknek. – ezt elég nehéz elmondani, mert nem tudom kellett-e már bármikor is érzelmekről beszélnem. És nem is fogom sűrűn megtenni, de most kell, mert ha nem értem meg őt és ő sem engem, akkor ugyanott leszünk. Egy rövid időn belül megint olyan lenne minden, mint három éve.
- Maka-sama mesélt erről. – mondja elgondolkodva. Anyám mesélt neki? – Azt mondta, hogy az apád valami olyasmit tanított, hogy… „az ojabunnak mindig igaza van”.
Elmosolyodom, bár ez mondhatni a jéghegy csúcsa.
- Igen, többek között. Apám szerette a családját, de egy könyörtelen világban élt és mivel a bátyámban nem látta azt, ami az irányításhoz szükséges, engem kezdett tanítani. Többek között arra, hogy az érzelmeket tárgyilagosan kell kezelni, mert csak gyengévé tesznek. Három évesen tai chi oktatót fogadott mellém, tizenegy évesen megtanított lőni. – Kou szemébe nézek, látom, hogy nagyon figyel. Sosem meséltem neki semmit, de talán így érthetőbb lesz. – Mire befejeztem az általános iskolát össze tudtam rakni egy fegyvert és pontosan tudtam célozni. Nem foglalkoztam játékkal, ami a gyerekek érzelmeinek egyik kibontakozása. A középiskolában kitűnő eredményeim voltak és mikor végeztem… apámtól kaptam egy pet-et.
Kou megfeszül az ölemben, tudom, hogy nem tetszik neki, de azért mondom, hogy érezze a súlyát, mit jelentett nekem korábban egy olyan fiú, mint ő.
- Folytassam? – kérdezem az arcára simítva. Bólint.
- Úgy bántam vele, mint egy játékkal. Akkor még nem olyan durván… tizenhat voltam, inkább a szexuális fantáziáim éltem ki rajta. Kísérleteztem. Mikor meguntam, apám elvitette és ha kértem, kaptam másikat. Akkor változott a helyzet, mikor én lettem az ojabun. A felelősség és a feladatommal járó feszültséget mind a… kurvákon vezettem le. Megvertem őket… - a szemébe nézek - … nem úgy mint téged, nem csak egy pofon volt. – nem részletezem inkább, mert most visszagondolva én is belátom, hogy durva volt amit csináltam – A szadista szex, megszokott lett. A játékaim pedig gyűlöltek. Aztán megláttalak téged az utcán. Megtetszettél és utánad kérdeztem az igazgatónál… a többit tudod. Te viszont nem viselkedtél úgy, mint a többiek… sosem sírtál, nem próbáltál szökni… alkalmazkodtál. Sőt… fogalmam sincs hogy csináltad, de engem is megnyugtattál. Már nem kellett bántanom szex közben azért, hogy megnyugodjak, mert ezt elérted azzal, hogy mosolyogtál. – közelebb húzom az arcát, és finoman szájon csókolom, de aztán elengedem – De nem beszéltél és sosem tudtam mit gondolsz, mit szeretnél… ezért a saját gondolkodásom szerint levontam a következtetést… amikor belenéztél abba a mappába és olyan levert voltál… nem mondtál semmit, én pedig nem tudtam, hogyan vidítsalak fel, vagy mit tegyek, ezért dühös lettem és minden hülyeséget a fejedhez vágtam.
Nem mondok többet, nem tudom mit mondjak még neki. Részemről mindent kitálaltam, ahogy mondani szokás és tudom, hogy nem könnyű felfogni, mert elég sok szar halmozódott fel, de remélem nem ijesztettem el ezzel végleg. Jobb ha tudja, hogy mit miért teszek.
- Ranmaru? – rápillantok – Akkor… miért küldted értem a kocsit?
Megremeg, de megszorítom a derekát.
- Anyám felhívott, hogy rosszul vagy, nagyon sírsz és… mikor már nem voltam dühös rájöttem milyen durva voltam… nem mehettem érted, mert vártam arra a táskára, de az emberem fel tudott venni és elhozni hozzám. – közelebb húzom, hogy a mellkasa az enyémhez simuljon – Azt akartam elmondani, amit most… sosem gondoltam, hogy ennyire félreértesz. Nem egyszer mondtam, hogy mennyire boldoggá teszel.
- De… ezt így még sosem mondtad! – nyögi ki elkeseredetten – Nem látok a fejedbe, ha nem mondod ki nem tudom! Csak azt láttam, hogy egyszer dühös vagy, aztán megint jókedvű, de valami mindig elromlott, mikor neked nem tetszett amit tettem! Azt sosem mondtad, hogy nem az én hibám!
A végére már szinte kiáltja, a szemei is könnyesek lesznek, de nem szólok semmit. Tudom, hogy igaza van.
- Épp ezért kérdeztem, hogy miért szeretsz engem? – mert hogy még mindig nem értem, az biztos.
Megdörzsöli a szemeit.
- Mert… törődtél velem. Néha azt hittem boldoggá teszlek, vagy elégedett vagy velem és örültem, hogy valamire jó vagyok. Hozzád tartoztam és ez jóérzés volt. Jó volt, mikor megcsókoltál és… - elpirul - … mikor az ágyban is gyengéd voltál. Reggel melletted ébredni, olyan jó melegben… és nem voltam egyedül. Ez mind hiányzott.
Magamhoz ölelem, hagyom, hogy bújjon és csak simogatom a hátát, míg meg nem érzem pár puha csókot a nyakamon.
- Ha akarod most már nem kell soha egyedül lenned. Nekem számítasz és boldog lennék, ha újra az enyém lennél, persze nem úgy, mint régen. – felsóhajtok és hátradőlök, hogy lássam az arcát. – Nem vagyok egy romantikus alkat. Nem tudom hogyan kell és nem is fogok mindennap érzelmekről beszélni, mert nem megy egykönnyen. Az nem én vagyok. A mostanit veheted egyedi alkalomnak… azt viszont elmondom, hogy tényleg szeretlek, ahogy tőlem telik és nem tudom elég lesz-e, de megpróbálhatunk egy viszonylag normális kapcsolatot kialakítani, párként, egyenlő felekként.
Elkerekednek a szemei, majd fokozatosan egy hatalmas mosoly szökik az ajkaira, szebb lesz tőlük, mint valaha.
- Tényleg?
Komolyan bólintok, nem viccnek szántam. – Ha akarod.
- Persze, hogy akarom! – mosolyog, majd picit lehervad a jókedve - Veled akarok lenni és jóvátenni, hogy három évig azt hitted meghaltam.
Eszembe jut milyen volt akkor, először… és inkább száműzöm az emlékeket.
- Nem kell semmit jóvátenned. Akkor is megérdemeltem volna, ha előlem menekülsz el. Legyen tiszta lap. – fölösleges a múltra gondolni. Az már elmúlt, vége van. Mindketten új életet kezdtünk.
- Rendben. – mosolyog, a nyakamat átkarolva harapdálja az ajkait. Már szép pirosak. – Megcsókolhatlak?
- Ezt kérdezned sem kell. – mosolygok rá vissza és hagyom hogy ő irányítson, finoman és szenvedélyesen ízlelget, mint akinek tényleg nagyon hiányzott a csók. Incselkedően elrántja előlem a nyelvét, kuncogva csókol, játszadozik, míg el nem kapom a fürge nyelvecskéjét és rá nem harapok egy picit, aztán az ajkait is ugyanúgy. Ennél csábítóbb már nem is lehetne, de még valamit látni akarok.
Óvatosan kihúzom a gumit a hajából és lassan szétbontom az egyenletes fonatot, míg a világosbarna tincsek be nem terítek a vállait. Körülbelül a lapockájáig érnek, de olyan puhák mintha nem is haj lenn, hanem selyem.
- Tetszik így? Nem vágattam le, mert ha festek könnyen összefoghatom és nem zavar, de…
Az ajkaira teszem az ujjaim, hogy elhallgattassam.
- Nagyon is tetszik. Gyönyörű vagy… nem kiscica többé, hanem inkább egy szexi vadmacska. – vigyorgok rá elégedetten a látványtól és a pírtól ami fölkúszik a füleire.
Kuncogva nyúlok el a borospoharamért és felhajtom az utolsó kortyot is.
- Töltsek még? – kérdezem az ő pohara felé intve. Úgy láttam tetszik neki, ez az egyik kedvencem.
- Csak egy kicsit még. Nem akarok becsiccsenteni. – mosolyog, majd oldalra csúszik, hogy fel tudjak kelni.
Kiveszem a bort a hűtőből és a pohár negyedéig töltöm neki, aztán az enyém fölé emelem az üveget, de az órára nézve eszembe jut valami. Már fél tizenegy van… ő most nem itt lakik és nem tudom itt akar-e ma maradni. Még csak egy pohárral ittam, annyival még vezethetek…
- Kou? – lépek vissza a nappaliba – Itt maradsz éjszakára, vagy hazavigyelek? – én persze örülnék ha maradna, de nem erőltethetem. Megbeszéltük.
- Hazaengedsz?
Felsóhajtok. – Mint mondtam, vendég vagy, akkor jössz és mész, amikor akarsz. Ha akarsz, itt alhatsz, de ha haza szeretnél menni, akkor elviszlek. De holnap így is úgy is találkozni akarok veled valamikor, de most te döntesz.
Eddig nem adtam neki választási lehetőséget. Soha semmiben. Most viszont minden más lesz.
Manabu Kou
Puha csókokkal csukja le a szemem, én pedig összeszoruló torokkal dőlök az oldalának.
- Miért szeretsz te engem? – megdöbbenve nézek rá. Basszus… - Én szeretlek téged, mert jól érzem magam melletted, szeretem, mikor reggel rám mosolyogsz, ahogy az érintésemre reagálsz, amikor együtt zuhanyoztunk, vagy mikor csak egyszerűen velem voltál és éreztem az illatos… de te miért? Csak bántottalak…
Mereven figyelem az arcát, levegőt se tudok venni, mintha mellkason rúgtak volna… arra pedig volt már pár lehetőségem kipróbálni. Komolyan mondta… én… én csak félrehallottam, biztos… - Kou… jól vagy?
- Te… te szeretsz engem?
Halványan felnevet, megérint – Itt ülnék most veled, ha nem szeretnélek?
Hirtelen szakad ki belőlem a levegő, épp hogy nem sípolok, ahogy felzokogva karolom át a nyakát, kis híján felborítva őt a kanapén. Még a borospohár is meginog.
- Mit mondtam a sírásról, hm..? – nevet halkan, megsimogatva a hajam.
- Ez most nem olyan – zokogom nevetve, micsoda ellentmondás! – Annyira boldog vagyok….! – forrón-könnyesen csókolom meg, miközben a tenyere végigcirógat, kalandozva.
- Tudod, szépségem, ha a gondolataidat kimondod akkor, és nem két papír közé ragasztva tartod, teljesen másképp is alakulhatott volna.
- Már tudom, és sajnálom… - honnan tudhattam volna? Mindig erős volt, kemény… és mindig bőszen emlékeztetett, hogy mi vagyok és mihez tartsam magam. Így mertem volna?
- Elmondod, miért nem beszéltél…?
Kicsit összeszorul a tokrom, ahogy feltérdelek. De ha már kiborul a bili, folyjék ki a trutyi teljesen… akadozva mesélem az egész borzalmat, persze nem annyira részletesen mint, volt… végül is már nem is annyira számít.
- Kou, én… nekem nehezemre esik bocsánatot kérni, sose kellett – dünnyög, én pedig halványan, reszketegen mosolygok. – Ha dühös vagyok, akkor olyasmiket mondok, amiket nem kéne.
- Mert felidegesítettlek – mondom, megcirógatva a kezét.
- Nem… az idegesített, hogy nem féltél tőlem és nem is gyűlöltél… - felszalad a szemöldököm, értetlenül.
- Azért haragudtál, mert nem utáltalak…?
Hátrébb ülök, figyelem az arcélét, ahogy belekortyol a borba. Olyan… gyönyörű, ahogy emlékeztem, még sokkal szebb.
- Kou… nekem nem olyan nevelésben volt részem, mint a hétköznapi gyerekeknek – dünnyög, hosszú ujjai között a pohár nyelét forgatva.
- Maka-sama mesélt erről – suttogom biztatóan. Ha én elfojtottam, akkor neki sokkal rosszabb lehetett. – Azt mondta, hogy az apád valami olyasmit tanított, hogy… az „ojabunnak mindig igaza van”.
- Igen, többek között – sóhajt halvány mosollyal, és kifakad, ami évek óta felgyülemlett benne. És nem tetszik, egyáltalán nem jó hallgatni. Ha minket fizikailag bántottak, kínoztak, amikor félsz, hogy senkihez se tudsz szólni… neki az a maximalizmus, az a szint, aminek meg kellett felelnie, nem emberi, ez nem normális… hallgatom a vallomást, hogy mi történt, miért… bánt velem úgy. Összepréselt ajkakkal hallgatom. Mennyi fiú, istenem… - Fogalmam sincs, hogy csináltad, de engem is megnyugtattál – hallom, bár ez alig olvaszt valamennyicskét a mellkasomat húzó jégtömbön. – Már nem kellett bántanom szex közben azért, hogy megnyugodjak, mert ezt elérted azzal, hogy mosolyogtál – cirógatja meg az arcom, puha csókot hintve az ajkaimra. Mintha ezzel egyszerűen csak leeresztene, kicsit jobb.
- De nem beszéltél, és sosem tudtam, hogy mit gondolsz, mit szeretnél… ezért a saját gondolkodásom szerint levontam a következtetést. Amikor belenéztél abba a mappába és olyan levert voltál, nem mondtál semmit, én pedig nem tudtam, hogyan vidítsalak fel, vagy mit tegyek, ezért dühös lettem… és mindenféle hülyeséget a fejedhez vágtam.
Megszorítom a kezét, lesütve a pillantásom.
- Ranmaru… - suttogom – Akkor… miért küldted értem a kocsit?
Azt hittem, elvisz meghalni, mint egy kutyát, akit kitesznek az út mellé… csak rettegtem, hogy én kapok egy golyót is mellé.
- Anyám felhívott, hogy rosszul vagy, nagyon sírsz, és… mikor már nem voltam dühös, rájöttem, milyen durva voltam. Nem mehettem érted, mert vártam a táskára, de az emberem fel tudott venni és elhozni hozzám. Azt akartam mondani, amit most… sosem gondoltam, hogy ennyire félreértesz. Nem egyszer mondtam, hogy mennyire boldoggá teszel – simítja fel az arcom, hogy ránézzek, de a gyomrom összeszorul. És mégis hogy képzelte, honnan fogom tudni, én kis hülye? Amikor azt hangoztatta, hogy mi vagyok, hogy becsüljem meg, amiket kapok, mert csak egy kis kurva vagyok, legyek hálás, honnan a fenéből kellett volna tudnom?!
- De ezt így még sosem mondtad! – szorulnak össze az ujjaim – Nem látok a fejedbe, ha nem mondod ki, nem tudom! Csak azt láttam, hogy egyszer dühös vagy, aztán megint jókedvű, de valami mindig elromlott, mikor neked nem tetszett, amit tettem… Azt sosem mondtad, hogy nem az én hibám! – reszket meg a vállam, elcsuklik a hangom. Jaj, nem akarok már sírni, olyan kínos… lehajtom a fejem, a hajamba markolva. A fenébe…
- Épp ezért kérdeztem, hogy miért szeretsz engem? – kérdezi halkan. Sóhajtva veszek egy mély levegőt.
- Mert… törődtél velem. Néha azt hittem, boldoggá teszlek, elégedett vagy velem és én örültem, hogy valamire jó vagyok… hozzád tartoztam és ez olyan jó érzés volt. És… jó volt, amikor megcsókoltál és… - elönti a vér az arcom, lehunyva a szemeim – mikor az ágyban is gyengéd voltál. Reggel melletted ébredni, olyan jó melegben… és nem voltam egyedül. Ez mind… hiányzott – remeg a hangom. Szorosan átkarolom a nyakát és a mellkasát, az orrom a nyakához fúrom. Ez az illat… ez a kellemes, férfiasan pézsmás illata. Bátortalanul nyomok egy csókot a bőrére.
- Ha akarod, most már nem kell soha egyedül lenned. Nekem számítasz, és boldog lennék, ha újra az enyém lennél… persze nem úgy, mint régen – dörmögi. – Nem vagyok romantikus alkat – néz a szemembe – Nem tudom hogyan kell és nem is fogok minden nap érzelmekről beszélni, mert nem megy egykönnyen. Az nem én vagyok… a mostanit veheted egyedi alkalomra – halkan felkuncogok. Tőle nem is várnék mást, bizarr lenne. – Azt viszont elmondom, hogy tényleg szeretlek. Ahogy tőlem kitelik… és nem tudom, elég lesz-e, de megpróbálhatunk egy viszonylag normális kapcsolatot kialakítani… párként… egyenlő felekként…
Nem hiszem el… biztos, csak álmodok, ez az egész nem történhet meg… jaj, bár sosem ébrenék fel, kómába akarok zuhanni!
- Tényleg…?
- Ha akarod…
- Persze, hogy akarom! – sikítok fel boldogan, de a szemére nézek… megsimítom az arcát – Veled akarok lenni… és jóvátenni, hogy három évig azt hitted, meghaltam.
- Nem kell semmit jóvátenned – fogja a kezébe az arcom, lehunyt szemmel simulok a karjai közé – Akkor is megérdemeltem volna, ha előlem menekülsz el. Legyen tiszta lap.
- Rendben – biccentek – Megcsókolhatlak?
- Ezt kérdezned sem kell – nevet fel és én boldogan tapadok az ajkaira, kiélvezve minden cseppet, minden egymásnak simuló sejtecskénket. Így még jobban érzem, hogy milyen rettentően hiányzott.. belemosolyog, magához húzva játszik velem. Kuncogva húzódok el picit,mikor szétbontja a hajam.
- Tetszik így? – túrom hátra – Nem vágattam le, mert a festek, könnyen összefoghatom és nem zavar, de…
- Nagyon is tetszik – fojtja belém a szót, az ujjbegyével megcirógatva az ajkaim – Gyönyörű vagy… nem kiscica többé, hanem inkább egy szexi vadmacska. – felcsuklik és nyakig vörösödök, lesütve a pillantásom. Én szeretek az ő kiscicája lenni… - Töltsek még? – emeli fel a poharakat. Elgondolkodva biccentek egy aprót.
- Csak egy kicsit még – mosolygok – Nem akarok becsiccsenteni.
Figyelem, ahogy kimegy, ahogy a hajtincsei mozognak a fehér ing fölött. Mintha elszállna a szívem, fel, magasra és ott lebegne. Olyan boldog vagyok… sikítva tudnék ugrálni, táncolni, békésen feküdni, hogy el ne tűnjön ez az érzés.
- Kou? – hallom a hangját, de először nem is reagálom. Elszoktam ettől a névtől, próbáltam kitörölni magamból. – Itt maradsz éjszakára, vagy hazavigyelek?
Kicsit összeszorul a torkom, felegyenesedve ültömben. Én… nem is tudom. Késő van már, ezen nem is gondolkodtam. Cornel otthon vár, de miért mennék haza? Festeni? Amikor itt van Ranmaru? Legyek egyedül a műhelyben, vagy a lakásban Cornellal?
De nem kapkodom el, nem rontok el vele mindent, ha itt maradok? Megint gyorsan, mohón, még elveszne a varázs…
- Hazaengedsz? – kérdezem csendesen. Olyan nehezet sóhajt…
- Mint mondtam, vendég vagy, akkor jössz és mész, amikor akarsz. Ha akarsz, itt alhatsz, de ha haza szeretnél menni, akkor elviszlek. De holnap így is-úgy is találkozni akarok veled valamikor, de most te döntesz.
Lenézek a kezemre, összeszorítva az ujjaim. Én dönthetek, még ha neki nehéz is lenne.
- De hiszen már ittál – mosolygok, jókedvű csalafintasággal hunyorítva – Nem vezethetsz. Nincs is más választásom – vigyorgok, meghazudtolva a szavaim. Nem megyek sehova, nem tudnék… Halványan megcsóválva a fejét nevet halkan, és behozza a két teli poharat, én pedig sóhajtva, fészkelődök ismét az oldalához, boldogan lehunyva a szemem. Csak élvezem a békét, a fejem a vállára hajtva, az édes bort, ami lassan és alattomosan az agyamra ül.
- Szeretném, ha megismernéd Cornelt – dünnyögök a pohár száján körözve az ujjaimmal, halk, búgó hangot kicsalva belőle. – Egyedi, de nagyon rendes. És nagyon finom bundáskenyeret csinál – dünnyögök mindenféle butaságot. Finoman simogatja a vállam, én pedig feljebb emelve a fejem figyelem az arcát. Itt van… tényleg itt van.
- Együtt laktok? – érzem a remegést a hangjában, ahogy próbálja moderálni magát, én pedig csak halványan elmosolyodok. Feljebb hajolva csókolom meg puhán, e olyan hosszan, hogy már finoman fel is mordulva simít a tarkómra… halvány, boldog mosollyal érintem az orrom az orrának.
- Mondjuk. Ritkán vagyunk a lakásban… általában a műteremben vagyunk… van ott kanapé. mindegyikünknek egy, és jobb esetben azon alszok – kuncogok. – Haza csak akkor megyek, ha már a festékszagon át is megérzem, hogy zuhanyoznom kellene.
Halkan kuncogva simogat. Annyi kérdésem lenne, de a legtöbbet nem biztos, hogy tényleg tudni akarom. Három év nagyon, nagyon hosszú idő… inkább belekortyolok a borba.
- De ha itt maradok, szólnom kell, hogy ne aggódjon – hajtom a fejem a vállára. Istenem… - félek, hogy ellebegek.
- Tessék? – lepődik meg.
- Úgy érzem, mintha el tudnék lebegni, olyan boldog vagyok. Mint a Mary Poppinsban a nevetőgáz – kuncogom. Beszélgetünk, pár szót, halkan, leteszem a borospoharat a biztonság kedvéért, de egy pillanatra sem távolodok el tőle. Kicsit kínosan, de úgy érzem magam, mint egy kiskutya, aki nem távolodik el a lábától, de egyszerűen rettegek, hogy leveszem róla a kezem, és szétomlik, eltűnik, mint a rémálmaimban. Nem akarom megkockáztatni.
És ahogy csókol… bele akarok fulladni, nevetve simítom meg a haját, miután visszafogatom az enyémet, nem szeretem, ha nagyon lebeg, mert mindenhol ott van, nem tudom, ő hogy bírja… de ő még ezt is olyan eleganciával viseli, hogy az hihetetlen.
Aztán… nem tudom elengedni. Csak csókolom, nevetve karolom át a nyakát, mindenhol a csókjai, a szája, a keze, mohón csókolva simulok a karjai közé, az ölébe, mohón szorítom magamhoz, mintha félnék, hogy ez sem valódi. A bőre, az illata, az íze, a mosolya és a szeme… a kezét fogva futok utána, ahogy átmegyünk a hálóba, nevetve húzom magamhoz, a hátába karmolva. Sokk szebb és csodálatosabb, mint emlékeztem.
Ha választhatnék, itt akarok meghalni a karjai között, mert ennél boldogabb már nem lehetek ebben az életben.
***
Másnap is minden ugyanolyan csodás, bár halkan duruzsol a bőrömbe, nem vagyok hajlandó kinyitni a szemem, mert félek, hogy csak képzelődök és otthon találom magam.
Még a színek is szebbek a világban. Az ingjét a hátamra kapva ballagok ki a konyhába, kieresztett hajjal, egészen úgy érzem magam, mint egy lány… félek, hogy úgy is nézek ki. Inkább a hajgumim keresem, hogy összefogassam, bár ezzel se lesz jobb a helyzet.
- Hagyd kiengedve – karol át hátulról Ranmaru, én pedig boldogan simulok a karjai közé.
- Úgy érzem magam, mint egy transzvesztita – kuncogok halkan, miközben lefőzöm neki a kávét, és nevetve csókol a nyakamba. Pont úgy, ahogy szereti. Összefonom az ujjainkat, megcsókolva. Olyan nyálas, olyan romantikus, olyan gyomorforgatóan édes pillanat… és semmiért nem cserélném el a világon, mert az enyém.
Sonozaki Ranmaru
Elgondolkodik, de nem siettetem, végül is most már ráérek. Tény, hogy szeretném ha maradna, van mit bepótolni és úgy akarok felébredni, hogy mellettem fekszik.
- De hiszen már ittál – mosolyog, nagy ártatlan szemekkel pislog – Nem vezethetsz. Nincs is más választásom. – a végére már szélesen vigyorog, ő is tudja, hogy még nyugodtan hazavihetném, ha akarná.
A konyhából behozom a két poharat és az övét odaadom a kezébe. Amint leülök, az oldalamhoz fészkelődik, a fejét a vállamnak döntve boldog kis mosollyal kortyolgat. Olyan szép, hogy nehéz levenni róla a szemem.
- Szeretném, ha megismernéd Cornelt – motyogja halkan a poharat piszkálva – Egyedi, de nagyon rendes. És nagyon finom bundáskenyeret csinál.
Nem tetszik, hogy egy másik férfit dicsér, de nem teszem szóvá.
- Együtt laktok? – nem válaszol, csak feljebb hajol és ad egy könnyű, puha csókot. Mintha tudná mikor kell megnyugtatnia, hogy ne húzzam fel magam. Kiscicás mozdulattal az enyémhez simítja az orrát, és nincs is ellene kifogásom, csak szokatlan, hogy ennyire közvetlen. Amire emlékszem, az az, hogy mindig tartózkodva ért hozzám, mert nem tudta mire számítson tőlem.
- Mondjuk. Ritkán vagyunk a lakásban… általában a műteremben vagyunk… van ott kanapé. mindegyikünknek egy, és jobb esetben azon alszok – kuncog – Haza csak akkor megyek, ha már a festékszagon át is megérzem, hogy zuhanyoznom kellene.
Felnevetek azon amit mond, valahogy nehéz őt elképzelni, ahogy odakoncentrálva dolgozik, de végül is már felnőtt. És most már értem a képeit is, hogy miért hasonlítottak annyira arra, ami Japánban van. Mert mindet ő alkotta.
- De ha itt maradok, szólnom kell, hogy ne aggódjon – visszabújik hozzám, álmatagon motyog maga elé - félek, hogy ellebegek.
- Tessék? – ezt nem értem…
- Úgy érzem, mintha el tudnék lebegni, olyan boldog vagyok. Mint a Mary Poppinsban a nevetőgáz – kuncog.
Fogalmam sincs ki az a Mary Poppins, de elég a szemeibe néznem, hogy tudja tényleg boldog. Az íriszei, szinte úgy ragyognak, mint a borostyánkő, az ajkait enyhén megfestette a bor. Csábító és gyönyörű…
Kérdezek tőle pár dolgot a galériáról és lelkesen válaszol is. Szereti azt csinálni, szeret festeni és azt is élvezi, hogy van egy saját kiállítása.
Leteszi a poharát, majd furcsán pillant rám, mint aki nem tudja mit tegyen. Az ajkait harapdálja. Halvány mosollyal nézem, ahogy a kezemet szorongatja, édesen pislogva. Leteszem a poharat és azonnal birtokba veszem a puha édes ajkait, s ő mintha csak erre várt volna hosszú ujjait a hajamba bújtatva húz közelebb. Élvezem, hogy a karomba simul a teste, mindene passzol hozzám, most még inkább, mint korábban, mert felnőtt. Bejárom a testét a kezeimmel, simogatva ismerkedem a formáival, míg ki nem pattan az ölemből. Megragadom a kezét és a hálószobába vezetem, hogy ott folytassuk amit elkezdtünk, kényelmesen és jó sokáig. A teste most más, kicsit talán erősebb, valamivel férfiasabb és hihetetlenül érzéki… újra fel kell fedeznem…
***
Már nagyon rég keltem fel kielégülten és teljesen kipihenten. Mintha legalább egy napot aludtam volna és nem csak kilenc és fél órát.
A legjobb viszont, hogy amint kinyitom a szemem máris Kou arcát látom. Még mindig ugyanolyan édes álmában és nagyon csábító, ahogy a hosszú tincsei a vállára simulnak.
Mosolyogva figyelem egy pár percig, majd a könyökömre támaszkodva apró csókokat nyomok a takaró alól kilógó bőrére.
- Kou… ébredj kicsikém…
Másfél óra múlva értekezletem van, sajnos nem vehetek mára szabadnapot, és azt sem tudom, hogy ő hogyan dolgozik. Még belegondolni is furcsa, hogy Kou dolgozik…
Lassan, nyöszörögve ébredezik, kuncogva figyelem ahogy kinyitja a szemeit, majd rögtön el is mosolyodik és ad egy jó reggelt puszit.
A fürdőben váltjuk egymást, bár neki nincs itt ruhája – ami egy cseppet sem hátrány – mert így az én ingemben járkál, ami éppen csak eltakarja a szexi fenekét.
Mikor kilépek a hálóból éppen a hajgumit készül a hajába rakni, de finoman átkarolom hátulról, hogy megakadályozzam.
- Hagyd kiengedve. – kérem halkan.
- Úgy érzem magam, mint egy transzvesztita – kuncog az ajkaimba, miközben elkészíti a kávémat. Még emlékszik, hogy szeretem…
A nyakába csókolok köszönet kép és végigsimítok a mellkasán.
- Egyáltalán nem nézel ki lánynak. Szélesebbek lettek a vállaid… és a formáid sem nőiesek. – inkább mondhatni, hogy férfiszépség, de nem nőies. – És ami azt illeti… - vigyorogva lejjebb csúsztatom a kezem az ágyékára - … itt is nőttél pár centit.
Rácsap a kezemre, mire elhúzom és a fülébe harapok, ami már tűzforró és vörös, akárcsak az arca.
- Te mit iszol? – kérdezem, még mindig vigyorogva előveszek neki is egy poharat.
- Csak teát, ha van. – motyogja vörösen, pedig csak az igazat mondtam.
Megmutatom neki hol a tea, majd miután elfogyasztjuk elszalad felöltözni ő is.
- Kou mikorra kell dolgozni menned? Vagy mész ma egyáltalán? – kérdezem őt figyelve. Én már kész vagyok.
- Öhm, tízre kell a galériába mennem, még tart a kiállítás. – odajön hozzám és átkarolom a derekát.
- Nekem tízkor már értekezletem lesz, legkésőbb fél tízkor el kell innen indulnom. Hová vigyelek? – arra még van időm, hogy őt kitegyem ahol kell.
- Hazaviszel? Át kellene öltöznöm. – kérdezi nekem dőlve.
Tetszik, hogy folyton megérint. Nekem is borzasztóan hiányzott, hogy hozzá érjek, érezzem az illatát.
- Persze. Mehetünk?
Fölveszi a kabátját és minden meleg holmit, én csak egy kabátot.
A kocsiban elmondom neki, hogy hol van az irodám a belvárosban, mivel foglalkozom most. A telefonszámomat is megadom neki és ő is az övét.
Egy egész jó környéken lakik, csendes és nyugodt hely és elsősorban biztonságos környéknek tartják.
- Bejössz most? – rám pillant.
- Most nem lesz időm rá, de máskor bemutathatod, ha szeretnéd. – nem szeretek idegenekkel csevegni, én nem vagyok az a barátságos és vendégszerető, de ha már megmentette a kis vadmacskám életét, annyi fáradtságot megér, hogy udvarias leszek.
- Jó. Akkor… - odahajol és megcsókol, de nem engedem el olyan gyorsan, csak már mikor pihegve, csillogó szemekkel néz.
- Ötre ott leszek érted. – mosolygok rá, majd engedem végre, hogy kiszálljon. Megvárom míg bemegy és még visszainteget az ajtóból.
***
Még a munka is sokkal egyszerűbben megy ha jó kedvem van, a tárgyalás sikeres. Nem mosolygok minden percben, mert az alkalmazottaim azt hinnék megbolondultam, de belül egész nap boldog vagyok. Bár még így is hiányzik Kou, azt sem bánnám ha a nap huszonnégy órájában mellettem lenne, de kibírom, mint mindig.
Egy étteremben foglaltam asztalt, gondolom ő sem vacsorázott még ha megint dolgozik, nálam pedig nem sok ennivaló van.
A galéria előtt leparkolva megcsörgetem a mobilját, hogy tudja, várom, de a motort nem állítom le, mert kint hideg van. Pár perc múlva meg is jelenik, bezárja az ajtót, majd sietve a kocsihoz jön és beül. Alig hagyom szusszanni, de annyira vágytam már az ízére, hogy ki is zsákmányolom rendesen, ő pedig kuncogva karolja át a nyakam. Csók közben finoman az arcára simítok, hogy felmelegítsem a kinti hideg szél után.
- Hiányoztál… - pihegi mikor elengedem, a homlokát az enyémnek dönti.
- Te is nekem. – megsimítom az arcát és erősebbre veszem a fűtést, mert még mindig hidegek a kezei. – Éhes vagy? – biccent – Elviszlek vacsorázni.
Elpirul, mintha kitudja mit mondtam volna, de aztán elhelyezkedik és leveszi a sapkáját.
Az étterem nincs messze, de az út kellemes csendben telik. Nem beszélgetünk, lehet, hogy ő is fáradt, én pedig csak élvezem, hogy itt van és a térdemen pihenteti a kezét, mert az érintése felmelegít.
A parkolóból gyorsan bemegyünk, utálom a hideget és ennél még jóval hidegebb lesz majd január környékén, vagy ha havazni fog.
Egy ablak melletti asztalt foglaltam, a kilátás egy parkra néz és itt nagyon finomat főznek. Kou jóval többet eszik, mint régen, de az alakján ebből semmi nem látszik.
- Ha kérsz még a desszertből, szólj. – mosolygok rá, mikor a hatalmas szelet krémest az utolsó morzsáig eltűntette.
- Jól laktam. – mosolyog és iszik egy kis üdítőt. Most nem bort rendeltünk, mert vezetek.
Az asztalon az enyémhez simítja a kezét, engem nem zavarna ha látják, de ő picit visszahúzza mikor a pincér elviszi az üres tányérokat. Kíváncsi lennék, hogy még mindig azt mondja-e magáról, hogy nem meleg… bár ki tudja. Szerencsére sosem láttam, hogy másik férfit megnézett volna…
- Ma is veled aludhatok? – kérdezi kicsit elpirulva, az ajkait rágcsálva.
- Kérni is akartam. És… lehet, hogy ez hirtelen jön, de hozzám is költözhetnél, ha akarsz.
Elkerekednek a szemei, elnyílt ajkakkal tátog párat, majd egy pillanatra elgondolkodik.
- Ez tényleg hirtelen jött, és szeretném, csak… nem baj, ha majd a kiállítás után? Össze is kell pakolni a holmimat és később több időm lenne rá.
- Nem kell mentegetőznöd. – mondom komolyan, remélem tudja, hogy nem kényszernek szántam – Én sem úgy gondoltam, hogy már holnap, mert először kell keresni egy másik lakást, vagy házat.
- Másikat? – meglepett pillantás – De neked már van.
- Az szerintem kicsi lesz kettőnknek, csak egyszemélyes lakás. És… nem is biztos, hogy neked tetszik, ugye? – valahogy túl modern és túl minimalista a berendezése. Én is tudom, csak mostanig nem érdekelt miben élek, mert nem volt kedvem semmihez.
- Tetszik… na, jó nem minden. – sóhajtja mosolyogva.
- Majd fogadok egy ingatlanügynököt és mutat párat, ha éppen ráérünk. Jó lesz úgy?
- Jó.
- Viszont mielőtt hazamegyünk, néhány dolgot meg kell ígérned. – mondom komolyan.
- Mit? – mozdulatlanul ül.
– Ha bármikor dühös lennék és olyat mondok amit nem kéne… addig nem engedsz be az ágyadba, míg bocsánatot nem kérek.
Összeráncolja a homlokát. – És ez miért jó neked?
- Nem jó, épp ez a lényeg. Valahogy leszoktathatsz a rossz szokásimról és szerintem a legjobb motiváció ez a szexi test itt. – rá bámulok, ő pedig elpirul.
– Oké. – motyogja.
- Továbbá… ha kiabálok, nyugodtan csapd rám az ajtót és menj el, míg lehiggadok, de soha ne vedd magara. A stressztől leszek feszült, nem miattad. Mostanában ritkán fordul elő… de azért szólok.
Nem akarom, hogy ha véletlenül kicsúszik valami ostobaság, még ő érezze rosszul magát utána. A rossz szokásokat nem könnyű elhagyni, de az is igaz, hogy a stressz mérőm szinte a nullán van tegnap óta. Még munka közben sem idegesített semmi és ha mégis, csak rágondoltam.
- Azt mondtad meg tudlak nyugtatni. Majd megoldom. – boldogan mosolyog, amivel mindig csak úgy vonz magához. Már mehetnékem van innen, mert sokkal szívesebben lennék vele kettesben. Kifizetem a számlát és felkapjuk a kabátot, majd megyünk is.
***
Még szerencse, hogy ebben az időben a legtöbb ember nem tartózkodik otthon és üres a lift, mert már ott hozzálátok, hogy apránként faljam őt fel, az édes ajkaitól kezdve.
Kinyitom az ajtót, a kanapéra ledobálunk mindent, ami nem kell és máris a hálószobába tereljük egymást. Megszabadítom a ruháitól, Kou az övemmel babrál, mert nem egyszerű neki, miközben a nyakát harapdálom.
Lekerül az utolsó ruhadarab is, viszont ahogy ledönteném az ágyra, a mellkasomra simítja a kezét.
- Várj…
- Mi a baj? – kérdezem a levegőt kapkodva.
Elvörösödik és a lepedőt piszkálja, majd egy nagy levegőt vesz.
- Had irányítsak most én. – böki ki zavarban.
Felhúzom a szemöldököm, majd kéjesen elvigyorodom és egy csókot nyomok a bokájára.
- Már vártam mikor kéred ezt kicsi vadmacskám. – elégedetten vigyorogva a hátamra fekszem és Kou-t lovagló ülésben magamra húzom. Parázsló tekintettel figyelem, annyira szép… sosem fogok tudni betelni vele.
Azt hiszem ebben a pózban még nem voltunk, mert mindig én voltam felül, de borzasztó szexi ahogy a csípőmön ül és engem néz. Belátom az egész testét, a haja lágyan mozdul vele együtt ahogy lehajol, és finom csókokkal kezd az őrületbe kergetni. A lágy tincsek simogató kezekként siklanak a bőrömön, ennél jobb már nem is lehet…
***
Egy hónappal később
Lassan kell vezetnem, mert a jég itt-ott ráfagyott az útra a tegnap esti hó szakadás után és azóta is folyamatosan nagy pelyhekben szállingóznak a fehér pihét. A hideg pedig már az idegeimre megy, ezért is lesz jó végre, hogy a jövő héten mindketten szabadságra megyünk és elutazunk Monaco-ba. Ott nyári éghajlat van, nem kell halálra fagyni, mint Párizsban és megmutathatom Kou-nak az ottani házam és a yachtot.
A távirányítóval kinyitom a garázs ajtaját és leállítom a kocsit, majd sietve kiszállok, mert már alig várom, hogy láthassam az én szépségemet. Tegnap a műteremben aludt, mert nagyon be akart fejezni egy képet ezért hagytam. Az új házunk gyalog is csak tizenöt percre van a műtermétől, vásárlásnál figyelembe vettük ezt is. Igaz, hogy az irodámig negyven percet kell vezetnem, de nem bánom. Ezért házért és Kou-ért megéri.
A házba belépve azonnal megcsap az a különös fahéjillat, és egy másodperc múlva Kou a karomba is röppen. A finom meleget árasztó bőrét még a kabáton át is érzem, az illata máris megnyugtat, ahogy a finom csókja is.
- Remélem megérte az a festmény, hogy tegnap nem láttalak. – morgom az ajkaiba és a csók közben erősen a fenekébe markolok.
- Csináltam vacsorát. – mosolyog, majd besiet a konyhába.
Még csak egy hete költöztünk ide, de sokkal inkább tetszik, mint amiben valaha is laktam. Azt hiszem erre mondják azt hogy otthonos.
Kou rendezte be, én nem értek hozzá és lássuk be neki van több művészi érzéke és a belső tér fantasztikus lett. A vásárlásnál azonnal beleszeretett mikor meglátta a kandallót, nekem pedig tökéletesen megfelel, ha ő boldog. Ha az kellett volna akár gyémántpadlót is rakatok neki.
A színek amiket válogatott összhangban vannak, meleg a hideg színekkel, kellemes hangulatú, a bútorok modernek, de mégis van valami régies karakterük, ami illik hozzánk.
Eleinte zavart, hogy az én kicsikém nem hagyta, hogy az egészet én fizessem, de végül azzal érvelt, hogy ha közös, akkor közösen is fizetjük. És egész jól keres a festményeivel. Szerintem ő sem gondolta volna, hogy ennyi pénze lesz egyszer, de szerencsére nem változott meg tőle. Nem szórja szét, még mindig elpirul ha ajándékot kap és mindenre úgy vigyáz, mintha kristályból lennének.
Utána megyek a konyhában ahonnan a finom illatok jönnek és éppen a bort tölti ki hozzá.
- Ráksaláta, édes szósszal és fűszeres tésztával. – mondja mosolyogva a tálakra mutatva.
- Farkaséhes vagyok.
- A desszertet nem hozták ki, mert a hó miatt elakadt az autó.
- Nem baj szépségem, én már tudom mi lesz a desszert. – ínycsiklandóan néz ki a vörös ingében és biztos vagyok benne, hogy miattam vette fel, mert tudja, hogy megvadít, ha vörösben látom.
Az ennivaló finom, kiderült ugyanis, hogy tud és szeret is főzni. Még egy dolog amiben tehetséges, és még ő hitte azt magáról, hogy teher. Ezt a gondolatot már kivertem a fejecskéjéből.
A házunk berendezése közben még valamire rájöttem vele kapcsolatban: Kou imádja a puha dolgokat. Jól érzi magát egy bolyhos pokrócban olvasva a kandalló előtt, a hatalmas plüsskanapén a nappaliban, a királyi méretű ágyban, a szőnyegek pedig olyanok, hogy szinte bokáig elsüllyedhet bennük az ember. Viszont ezektől az egész ház nagyon kényelmes és otthonos.
Elfogyasztjuk a finom bort, majd az asztal fölött egymásra pillantunk, hisz mindketten tudjuk jól mi jön most. Két nap kiéhezettség és vágy, nálam épp elég, hogy egész éjszaka ki sem engedjem a karjaim közül.
Ahogy feláll egyszerűen a karomba kapom, majd a fenekébe markolva tartom meg ahogy körém fonja a lábait.
- Mit gondolsz, ma hol kényeztesselek szépségem? – suttogom az ajkaiba.
- Mindegy… - türelmetlen.
Vigyorogva a kandalló előtti puha szőnyeghez sétálok vele, ott van a legmelegebb, és imádom nézni ahogy a lángok fényei táncot járnak a bőrén, árnyékot adnak a megfeszülő testének, és a tekintete is valósággal lángol.
Az ajkait marcangolva ülök le vele a szőnyegre, besimítok az inge alá, évezve, hogy megremeg a teste az érintésemre. Egyszerűen leírhatatlan mennyire akarom őt minden percben, szinte függővé tesz az illatával az ízével…
- Mondtam már ma, hogy szeretlek? – kérdezem rekedt hangon, a fülét harapdálva.
- Éhn is szeretlekh… Ranmaruh…
Élveteg mosollyal vetkőztetem le, lassan minden porcikáját csókokkal borítom, hogy a lehető legtöbb élvezetben részesítsem, mint mindig, és hogy a lehető legboldogabbá tegyem, annyira, amennyire csak képes boldogságot érezni. Azt az érzést viszont semmi sem szárnyalhatja túl, amit ő ad nekem, nap mint nap, akár egyetlen mosolyával is…
|
