Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Láthatatlan jövő
Korhatár: 18+
Műfaj: Fantasy
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: Moonlight-chan
Feltöltve: 2014. 08. 10. 09:43:30
Módosítva: 2014. 08. 10. 10:00:38
Módosította: Moonlight-chan
Megtekintve: 5297 db
Kritikák: 7 db

 


Ezt a játékot linka-val írtuk és mindketten nagyon szeretjük!




Jean-Claude, az utolsó tisztavérű vámpír, fajtájának jogos uralkodója, de jogaival nem élve szabadon járja a világot az élvezeteket hajszolva. Egy napon azonban olyan híreket kap, mely aggasztóan hat rá és az egész vámpír társadalomra. Életében először segítséget kér…

Dean Averay, az emberek között él egy olyan képességgel, ami átok a számára. Fogalma sincs a természetfölötti világról és arról, hogy ő is a része. Egy olyan vérvonal leszármazottja, mely már kihalófélben van. Nyugodt, hétköznapi életét azonban egy csapásra felforgatja egy vámpír, aki a segítségét kéri…

A megannyi veszélyt rejtő feladat, létfontosságú, és már-már az egész emberiséget fenyegető. Meg kell találniuk a megoldást, de mindeközben két különböző élőlénynek kell együtt élnie, saját korlátaikat feszegetve. A vámpírnak, aki pedig Dean-t akarja megszerezni magának, sokkal nehezebb dolga lesz, mint hitte. És Dean-nek, aki talán túlságosan is elzárja magát minden érzés elől.

Hogy sikerül-e nekik? Megoldják-e az egyre csak bonyolultabbá váló helyzetet mielőtt még késő lenne? Képes két külön faj képviselője egy házban élni? És eközben a szívük megnyílik egymás iránt vagy a gyűlölet veszi át a hatalmat?





                  Jean-Claude de Dion                                            Dean Averay



Jean-Claude de Dion

Hiheti azt bárki is, hogy csupán a vér jogán őt illető hely miatt tisztelni fogják? Hogy a tett nem számít csak az, hogy hová születünk?
Egy tisztavérű vámpír élete sokak szerint eleve elrendeltetett, mert ők azok, akik uralják a vámpírok világát és összetartják az állandó viszályban élő nemeseket. Ez a feladat az, amiért ők születnek, mert csak nekik van erejük egyesíteni a szanaszét szóródott kolóniákat.
Sokan még mindig nem hiszik el, hogy én nem vágyom arra, hogy egy egész fajt az uralmam alá vonjak és folyton az legyen a szemem előtt, hogy hogyan vessek véget a gyűlölködésüknek.
Sokkal érdekesebb és élvezetesebb dolgok is vannak a világban, mint a háborúk, főleg a mai modern korban, amikor az emberi világ számtalan új szórakoztató dolgot talált ki, mint például az éjszakai club, az utcabál vagy a halloween.
Ezért szeretem New Orleanst, mert itt mindig pezseg az élet. Mindenhol, amerre csak nézek táplálék és szebbnél szebb játékszerek várnak.
Ma este sajnos nincs időm rájuk, mert az egyik bizalmasom, aki - annak ellenére, hogy nem vagyok hajlandó uralkodni – hűséges hozzám és mindig elmeséli, hogy mi zajlik a vámpír társadalomban, amit általában kerülök. Még egy örökéletű lénynek is elfogy a türelme, ha állandóan a kapzsi, hatalomvágyó nemesekkel kel találkoznia. Gyűlölöm őket, mert mind csak arra vár, hogy legyen egy gyengém, hogy lecsaphassanak rám.
A francia negyedben lévő hatalmas gyarmati birtokomra megyek, ami szinte semmit sem változott az elmúlt száz évben. Ez a város leginkább irigyelt épülete, amit már nagyon sokan meg akartak szerezni.
Mikor belépek a birtokhatáron, már érzem a házban lévő vámpír jelenlétét, ezért természetfölötti gyorsaságomat felhasználva, egy szempillantás alatt előtte termek.
- Üdvözöllek, Francois. Milyen híreket hoztál?
Leülök egy vérvörös kanapéra és onnan figyelem a szemben állót, aki idegesen gyűröget a fekete ingje alját. Összeráncolom a szemöldököm, mert ez nem jellemző rá. Francois soha nem ideges.
- Nagyuram… nem is tudom, hogy mondjam. Egy nagyon súlyos dolog jutott a fülembe.
- Csak bökd ki, tudod jól hogy nem fogom rajtad kitölteni a dühömet, hacsak… nem hívsz végre a nevemen, ahogy már egy ideje kérem.
Utálom, ha „Nagyuramnak” szólítanak. Kivéve az ellenségeim.
- Jean-Claude, biztos forrásból tudom, hogy a nemesek összeesküvést szőnek ellened.
- Ez lenne a nagy hír? – nem az első eset már.
- Ez komolyabb, mit az eddigiek. Valaki New Orleansba hívta a környező kisebb kolóniákat, akik az üres házakba telepedtek le, a nemesek pedig szokatlanul… békések..
Kiegyenesedem ültömben. – Hogy érted azt, hogy békések? – azok az ostobák folyton vitáznak valamin.
- Egy ideje abbamaradta a területi konfliktusok és tárgyalásokat folytatnak. Egy besúgóm szerint ellened szövetkeznek és ezért gyűjtik össze a vezető nélküli kolóniákat. Amolyan zsoldosok.
- Mennyire biztos az, amit most mondasz? – ha ez igaz, akkor most tényleg komolyabb a dolog, mint eddig. Azok a félkegyelműek nem képesek fölfogni, hogy nem akarok uralkodni fölöttük, mégis folyton azt hiszik, hogy az irányításom alá akarom vonni őket. Mintha nem lenne jobb dolgom, mint pesztrálni a kapzsi seggüket.
- Majdnem teljesen biztos. A tanácskozásokon, csak a nemesek vehetnek részt, így a besúgó is csak az elcsípett mondatokból és a városban terjengő szóbeszédből tudja.
Komor, nyugtalan tekintettel néz rám.
- És ki ennek a nagyszerű ötletnek a szerzője? – szívesek fellógatnám a belein fogva, hogy a nap szépen kiszárítsa.
- Nem tudni. Nagyon sok nemes van a környéken, és ezek közül mind részt vett a tanácskozáson.
- Addig míg ki nem derül ki az értelmi szerző, nem teszek semmit. Semmi kedven öldöklésbe és személyi háborúba kezdenem, amíg a vezető nincs meg. – anélkül értelmetlen. Ha szervező nem hal meg, akkor mindig újabb és újabb embereket gyűjt maga köré.
- És hogy találjuk meg?
Ez itt a nagy kérdés ugyanis egy vámpírt aki nem akarja, hogy megtalálják, nagyon nehéz előkeríteni. Én csak azoknak a jelenlétét érzékelem, akiknek a vére a testemben van, úgy mint Francoisé, de egy vámpírt a sok közül szinte lehetetlen.
- New Orleansban vagyunk, ez a hely pedig a boszorkányok Mekkája. Szóval keríts egyet, aki egy kereső igézettek előkerítheti nekem azt a félkegyelműt. Megfizetem a szolgálatait.
Az évek során annyi kincset halmoztam fel, hogy az egész várost meg tudnám venni belőle és még mindig gazdag lennék.
- Rendben. És Jean-Caude…
- Hm?
- Vigyázz magadra. – elvigyorodom.
- Drága barátom ismerhetnél már. – nem akadt még olyan személy, aki egy karcolást is ejthetett volna rajtam.
Ez így igaz. Nem él más tisztavérű lény a Földön, mert a legtöbb vámpír nem éli meg az ezredik évét és éppen azért, hogy ne tudjanak életet adni tisztavérű lényeknek, akik erősebbek bárkinél.
- Akkor, majd holnap felkereslek, ha megvan a boszorkány.
Biccentek, ő pedig már nincs sehol. Fáradtan döntöm hátra a fejem, mert ilyenkor jut eszembe mit is jelent, ha valakinek ilyen hatalma van.
Állandó összeesküvést és irigységet, mert a gyengébb mindig vágyik a nagyobb hatalomra.

 

A hálószobámba sétálok, ami tele van antik bútorokkal még abból az időből, amikor a franciák megépítették ezt a házat. A szobát egy hatalmas baldachinos ágy uralja, amit csak ritkán használok, mivel nincs szükségem alvásra.
A cikornyásan faragott asztalhoz megyek ahol egy félbe hagyott rubintköves gyűrű
pihen egy bársony ékszertartóban. Hát igen… még egy vámpírnak is kell hobbi.
Leülök és folytatom az ékszer elkészítését, amivel még sok munka van, de legalább nem fogok unatkozni.

***

Egészen addig ügyködöm az ékszeren míg meg nem érzem Francois jelenlétét és a vérköteléken keresztül magamhoz szólítom.
- Mit találtál?
- Rossz hír. Találtam egy idős boszorkányt, de ő nem képes megtalálni senkit, csak ha egy személyes tárgya is a rendelkezésére áll.
Ezt sejtettem. – És nem volt senki más?
- Azt mondja, hogy ők is érzik a közeledő veszély, ezért sokuk elhagyta a várost egy időre. De a vénasszony adott valamit, ami szerinte segíthet. – a kabátjából előhúz egy régi tekercset és nekem adja.
Széttekerem a régi papírt és ránézek. – Hogyan segíthetne egy ősi családfa?
- Azt mondja, hogy ebből a családba már négyszázötven éve születnek látók, akik képesek arra, hogy előre meglássák a jövőt, de csak azét, akit megérintenek. Szerinte ők segíthetnek neked.
- Erre már én is gondoltam, de az utolsó látó százhetven éve eltűnt és senki sem tudja, hogy hol van. – nincs idő arra, hogy megkeressem. Tű a szénakazalban.
- Százhetven éve még nem volt világháló és internetes adatbázis. A név alapján bárkit meg lehet találni.
Felhúzom a szemöldököm a javaslatán, majd ki is mondom a véleményem. – Internet. Nem túl biztonságos, ha valamit titokban akarsz tartani, tehát úgy kell csinálnod, hogy senkinek ne tűnjön fel. Képes vagy rá?
- Persze, csak beletelik egy kis időbe, de meglesz.
- Akkor, nincs vesztegetni való időd. Én addig eltakarítok néhány veszett kutyát. – sátáni mosolyra húzom az ajkaimat és elindulok, hogy megkeressem az újonnan ideérkezett szakadár vámpírokat.

***

A bujdosók szinte már szánalmasnak mondható csoportja egy régi raktárépületben húzta meg magát, ahol védve voltak a fénytől. Nemek nem okoz gondot a napfény, ahhoz túl nagy az erőm, hogy kárt tegyen bennem, de nem szeretem. Bántja a szemem.
Mégis… a legjobb módja egy csapat megsemmisítésének a nap. Ezért könnyű szerrel letépem a raktár pléh tetejét, így az UV sugarak elvégzik helyettem a munkát.
Még néhány ilyen bunkert kifüstölök, de a negyedik után befejezettnek nyilvánítom a vadászatot, mert az ottani épületben egy igazán finom falatra bukkanok.
Egy fekete hajú, alacsony, nagy zöld szemeket meresztő fiú. És még nem nyúltak hozzá, mert időben érkeztem. Mivel ember, könnyen elcsábítja már csak a hangom is, ezért nem rohan el sikítozva a porrá égő testek láttám. Magamhoz szorítom és egy pár perc múlva már az ágyamról néz fel rám, azokkal a szép szemekkel.
Elmosolyodom és az arcát cirógatva közelebb hajolok. Nagyon, nagyon jó éjszaka elé nézek…

***

Mikor Francois megérkezik reggel, lemegyek a nappaliba, mert kíváncsi vagyok mit sikerült kideríteni. A látók régen hatalmas kincsnek számítottak, ezért is pusztult ki a fajuk, mert mindenki meg akarta szerezni magának őket és a hatalmasok háborújában nagyon hasznos fegyverek.
- Jean-Claude, találtam valamit!
- Hallatlak.
- Úgy kilencvennégy éve ez az ág kettévált. – rámutat a családfára – Az egyik már kihalt, de a másiknak még élnek leszármazottai New Jerseyben.
- A kérdés már csak az, hogy ez az ág örökölte e a képességet. – ezt csak akkor tudhatom meg, ha letesztelem. – Rendben. Te addig húzd meg magad és ne kelts feltűnést, én pedig elmegyek a lehetséges látóért.
És nagyon remélem, hogy nem lesz hiábavaló átutazni a negyed országot egy emberért.

***

A kertváros. Ennél visszataszítóbb helyet még nem láttam. Ha lenne gyomorműködésem már elhánytam volna magam tőlük. Nevető kötött mellényes férfiak, slampos, elhízott nők, ordító kölykök. Ez maga a pokol. Remélem nem kell sokat várni, hogy megtaláljam akit keresek.
Könnyen kideríthetem, hogy vannak e természetfölötti képességeik, mert az emberi gondolatokat befolyásolni tudom, de egy erővel rendelkező lénynek természetes pajzsa van az agykontroll ellen.
Háztetőről háztetőre ugrálva haladok míg el nem érek ahhoz a házhoz, aminek a címét megjegyeztem. Két ember illata érződik bentről, de róluk azonnal megállapítom, hogy emberek. Túl könnyű behatolni a fejükbe.
Észrevétlenül besuhanok a házba és körbejárom a szobákat, és végül megállapodok egy finom illatot árasztó szobánál. Belépek és rögtön rájövök, hogy ez lesz a harmadik lakóé. Körbenézek, hátha találok az erejére utaló jeleket, de semmi. Néhány könyv, családi fotók, ruhák, de semmi jellegzetes.
Már éppen indulnék, amikor hangok szűrődnek be a szobába és ahogy belenézek az érkező fejébe, azonnal rájövök, hogy meg van az emberem.
Elvigyorodom, és az ajtó háta mögé állva türelmesen megvárom, amíg bejön, de amint bezárul az ajtó, az erőmmel addig szorítom a nyakát, míg össze nem esik. Elkapom mielőtt földet érne és az ágyára pakolom, hogy közelebbről is megnézhessem.
Azonnal megragadja a figyelmemet az arca, ami szinte tökéletes vonásokkal bír és ahogy a bőréhez érek érzem, hogy milyen puha és selymes a tapintása. Az ajkai pedig… teltek és érzékiek, amit legszívesebben végigharapdálnék. – Lehet, hogy meg is teszem.
Elsimítom az arcából a finom szálú tincseket, majd magamba szívom az illatát. Nagyon finom lehet a vére, ha már az illata is ennyire csábító…

 

 

Dean Averay

Nincs ember, aki ne születne úgy, hogy annak valami célja legyen. Itt nincsenek véletlenek, mindennek van valami oka. Eddigi életemben olyan dolgoknak voltam résztvevője, amiket mások, soha nem élnének meg. Ezen a földön túl sok a bizonytalanság, és a megválaszolatlan kérdés. 

Mellettem megsüpped a kanapé. Nem kell arca felé fordulnom ahhoz, hogy tudjam ki ült le mellém. Elég ideje élek vele ahhoz, hogy bárhol felismerjem. 

- Dean, leszaladok a boltba. Hozzak neked valamit?

Kezeimet ölembe húzom, így érzem magam biztonságban. Én is ember vagyok, de mégis különbözöm mindenki mástól. Nem lehet, hogy ez az egész csak egyszerű tudomány? Hogy bennem valami oltári nagy gubanc van ami miatt, bizonyos dolgok nálam máshogyan működnek? Sejt, szövet, szerv, szervrendszer, szervezet. Felépítésileg sem különbözöm a többiektől. Ugyan olyan emberi lény vagyok mint körülöttem bárki.

- Dean. Hallod amit mondok? - kérdése mulattat. Persze, hogy hallom amit mond, csak az a helyzet, hogy nem értem miért gondolkodom én a miérteken.  Még mielőtt neki válaszolnék a saját gondolataimra akarok válaszokat kapni. Szívből gyűlölöm a tudományt. Jó néhány dolog van ezen a világon, amit nem lehet tudománnyal megmagyarázni. Engem is csak nagyító alá tennének, és vizsgálgatnák az életemet. Okokat keresnének arra, hogy mit miért teszek. 

- Mond. Figyelsz rám? - tudom, hogy mosolyog. Ismer, már engem annyira, hogy tudja kérdésére a válaszom. A boldogság sok ember számára ugyanolyan. A szomorúság az, ami mindenkinél eltérő. 

- Figyelek – fordulok felé. Kinyújtom kezemet. A listára van szükségem amit az ujjai közé csippentve tart. Átadja nekem, bőre az enyémhez súrlódik. Elég egy pillanat is. Szemei elkerekednek. Mindent tud rólam, de nem ért meg. Nem is várom el, hogy megértsen. Szeretem őt, mert az édesanyám. Talán ő is a rokoni szálak miatt szeret és van mellettem. Ezt már nem tudhatom. Veszek néhány levegőt, kicsúszok testemből, át egy másik helyre. Mostanáig nem tudtam beazonosítani, hogy ilyenkor vajon hol is lehetek. Valahol a lét és a nemlét határán.  Képek cikáznak szemeim előtt. A hangok zavaros zagyvasággá mosódnak össze. Egy kocsi fényszórója. Elvakítja szemeimet. Újra és újra emlékeztetnem kell magamat, hogy ez nem velem történik meg. Néma sikoly amit követ egy csattanás. Itt mindennek vége. Csak egy szívdobbanásnyi ideig tart, de nekem mégis úgy tűnik, mintha az idő megfagyna körülöttem. 

- Dean – levegő után kapva pislogok fel anyám szemeibe. Előttem van, biztonságban. Mellkasában még mindig egy szív lüktet. Életben van. Továbbra is engem figyel, várja hogy válaszoljak. Mi is volt a kérdés?

- Maradj, elmegyek én a boltba – gépies mozdulatokkal állok fel. Nincs szükségem a pénzére, van valamennyi a zsebembe. Megtorpanok az ajtóban és visszanézek rá. - Kérlek, ne menj sehová – biccent. Nyugalmat erőltetve vonásaimra indulok el. Fogalma sincs arról, hogy mi miatt aggódom érte, de hallgatni fog rám. Bízik a megérzéseimben, még akkor is ha képességeimben nem hisz. 

Környezetemre gondosan ügyelek. Semmi nem kerüli el figyelmem. Túl nagy hatással volt rám a látomás, nem kellene hagynom, hogy érzelmeim eluralkodjanak rajtam. A vásárolt holmit lepakolom a pultra. Felszaladok a lépcsőn. A levegőbe, idegen, tolakodó illat vegyül. Szobámba lépve, kellemetlen érzésem támad. Későn kapcsolok, másodperceket pazarolok el feleslegesen. Hűvös ujjak szorítják torkom, ujjaival elzárja a véráramot. Körülöttem minden belassul, képek és hangok mosódnak el. 

Torkomhoz kapva nyitom ki szemeimet.  Egyszerre zúdulnak rám olyan érzelmek, amiknek még csak értelmet sem tudok adni. Félelem, zaklatottság, szégyen, gyengeség. Figyelmetlenségem miatt mindig nagy árat kell fizetnem. Nyakamat dörzsölgetve ülök fel és meredek a velem szemben állóra. 

- Ez egy újfajta köszönési mód? - kérdem megpróbálkozva egy nagyobb lélegzetvétellel. Még mindig az én szobámba vagyunk, hamar felfedezem a logika hiányát. Miért kellett elkábítania?Tekintetem végül újra ráesik. Fejemet félrebillentem, megpróbálok értelmet adni az újabb miérteket. Ében tincsei lazán omlanak vállaira. Nem tudom megfejteni tekintetét. Idegen érzés kúszik fel ereimbe. Talán zavarodottság. Feljebb tornázom magam az ágyon és távolabb mászom tőle. Nem akarok közel kerülni hozzá, ha nem muszáj. 

- Szükségem van rád – mély hangja selyemként burkol be. Nyelek egy nagyot és kezemet nyújtom felé. Súlyos csend telepszik ránk, türelmesen várakozom. Nem ez lenne az első ilyen alkalom, hogy felkeresnek engem mások. 

- Add a kezed – nézek rá kérlelően. Ő halotti mozdulatlansággal áll és néz engem. Hát nem azért jött, hogy a segítségemet kérje? Megunom a várakozást, türelmem fogytán voltam már eleve. Feltérdelek, majd felé nyújtózva ujjaimat csuklója köré fonom. Elég egy érintés, eddig soha nem kellett ennél több.  Ujjbegyeim bársonyos bőrt tapintanak, várom, hogy történjen valami. De a látomás ezúttal messzire elkerül engem. 

- Nos? - kérdi pármásodpercnyi várakozás után. Értetlenül emelem rá szemeimet. 

- Miért emelsz falat az elméd köré? - hangom túl élettelenül cseng. Nem ember, de egy percig sem feltételeztem ezt róla. Ha szánt szándékkal akarja elzárni elméjét előlem, akkor az egész idejövetelének nincs semmi értelme. Nagy ereje van aminek köszönhetően tökéletesen blokkol engem. Újra csak a kérdés marad. Miért jött?

 

 

Jean-Claude de Dion

Mielőtt még megharapnám, hogy kiderítsem  tényleg olyan finom-e a vére, mint az illata, elhúzódom az arcától és mellé ülve kezdem tanulmányozni.
Még nagyon fiatal és nincs is benne annyi erő, mint azokban a látókban, akik régen éltek. Nem tudom, hogy rajta kívül él e még a fajtájából, de nem valószínű. Őt is csak azért nem találták még meg, mert az ereje nem vibrál olyan erőteljesen. De remélem, maradt még benne annyi mágia, hogy a hasznomra legyen.
Hüvelykujjammal végigsimítom az állának kecses vonalát, majd a nyakán lassan mozduló ütőeret, de most nem engedek a kísértésnek. Semmilyen értelemben sem.

 

Alig egy óra múlva mocorogni kezd, majd a kecses nyakához kapva a kezét fölpattannak a szemei.
Érdeklődve figyelem, ahogy érzelmek tömkelege jelenik meg az arcán, majd fölfogva a jelenlétemet, rám összpontosít.
Hm… nagyon szép szemei vannak. Hasonlít egy látó szemére, csak az övé nem olyan, mint a tükör. Gyönyörű halványkékek, amik most éppen engem pásztáznak.
- Ez egy újfajta köszönési mód?
Nem tudom eldönteni, hogy mit érez, de a hangja enyhe félelmet és zavarodottságot sugall. Mikor továbbra sem szólalok meg hátrébb araszol az ágyon, de egy pillanatra sem téveszt szem elől.
- Szükségem van rád! – a hangom nyugodt, mert nem akarom megijeszteni. Felém nyújtja a kezét és egy pillanatra összezavar, mert nem tudom, mit akar ezzel.
- Add a kezed – kérlel, de mikor nem mozdulok, ő csökkenti a köztünk lévő távolságot és meleg kezét a csuklóm köré fonja.
Érdekes. Ritkán mer bárki is önként hozzám érni és nem is szeretem, de az ő érintése nagyon kellemes, bár még mindig nem tudom, hogy miért csinálja.
Vár egy kicsit, majd mikor a homlokát ráncolja, megszólalok. - Nos?
Rám emeli azokat a gyönyörű szemeket és értetlenül néz rám.
- Miért emelsz falat az elméd köré?
Tehát észrevette. Ezek szerint ő érintéssel lát bele mások elméjébe. Ez okoz némi nehézséget, mert ezek szerint kapcsolatba kell kerülnie a többi vámpírral, ki akarom deríteni az áruló kilétét. Ezzel csak az a probléma, hogy nagyon kell vigyáznom rá. Egy látó hatalmas kincs a mai világban, bár… megnézném azt a személyt, aki ujjat mert húzni velem, azzal, hogy megpróbálja ellopni.
Újra rá koncentrálok és lassan elmosolyodom. – Azért, hogy ne láthasson bárki a fejembe.
- De ha nem engedsz be, akkor ne tudok neked segíteni.
- Ahhoz, hogy nekem segíts nem az én fejembe kell belenézned látó, hanem az ellenségeimébe. – csak néz rám, mintha elgondolkodna és nem is zavarom meg, most nem sietek sehová, mert megvan amit kerestem.
- Milyen ellenségek? Ki maga? – elhúzza a kezét és visszamászik az ágy végébe, hogy távolabb legyen tőlem. Nem zavartatva magam közelebb lépek és leülök az ágy szélére.
- Az bonyolult kedves, de később mindent el fogok mondani. Egyenlőre elég annyit tudnod, hogy a segítségedre van szükségem és velem kell jönnöd.
Elkerekednek a szemei és rögtön tiltakozni kezd.
- Én nem megyek sehová, ha segítségre van szüksége akkor segítek, de itt.
Elvigyorodom a makacs arckifejezésén, mert régen nem mert velem senki így beszélni. Általában, ha kérek valamit azonnal teljesítik, mert nem akarnak magukra haragítani, de ez a fiú nem tudja kivel áll szemben.
- Óh az nem ilyen egyszerű kedves. – érdekes lenne idecsődíteni egy tucat nemes vámpírt. Biztos különös látványt nyújtanának a babakocsit tologató apucik között.
- Akkor keressen mást, mert én nem megyek innen sehová. Nem is ismerem magát, azt sem tudom honnan jött és nem e valami aljasságra akar használni
Hihetetlen ez a fiú. Őszinte, kertelés nélkül beszél ami igazán üdítő élmény, de a probléma az, hogy akár akarja, akár nem magammal viszem. Már csak az a kérdés, hogy hogyan.
- Nos, ha ettől jobban érzed magad… a nevem Jean-Claude de Dion és jelenleg New Orleansban élek egy gyarmati birtokon, ahová nagyon szívesen elvinnélek. – megfogom az egyik kezét és magam felé húzva apró csókot lehelek a csuklója belső felére, ami lélegzetvisszafojtva figyel és még arról is megfeledkezik, hogy elhúzódjon. Isteni illata van a bőrének, de nem akarom halálra rémíteni, ezért visszafogom magam.
Pislog egy párat, látom, hogy feldolgozza az információt, de azonnal jön a várt reakció.
- Maga New Orleansba akar vinni!? Megőrült?!
Ragadozó mosolyt villantok rá, ezzel felfedve az éles szemfogaimat, mire azonnal odavillan a tekintete és nagyra tágult szemekkel bámul, majd fokozatosan megjelenik a szemébe a tartózkodás és a zavarodottság.
- Mi… mi maga?
- Ugyan… tudod te azt nagyon jól. Ne mond, hogy még nem láttál egy ostoba vámpírfilmet sem. – az csak jó jel, hogy még eggyel sem találkozott. Ha még nem tud róla senki észrevétlenül a nemesek közelébe juttathatom, ő pedig kideríti ki szervezkedik ellenem. Akkor már csak a kegyetlen megtorlás marad hátra…

 

 

Dean Averay

Ajkait lassan húzza gyönyörű mosolyba. Szótlanul ülök, és várom válaszát. Csak a segítségével tudok segíteni neki. Nélküle semmire nem megyek. 

- Azért, hogy ne láthasson bárki a fejembe – ad magyarázatot kérdésemre. Szavaival teljesen összezavar.  

- De ha nem engedsz be, akkor nem tudok neked segíteni.

- Ahhoz, hogy nekem segíts nem az én fejembe kell belenézned látó, hanem az ellenségeimébe – magyarázata semmi jót nem ígér. Elgondolkodom szavain és minél hamarabb megpróbálok rájönni arra, vajon most mibe is keveredtem bele. Honnan tudhat ő az én létezésemről? 

- Milyen ellenségek? Ki maga? - kérdem újra elhátrálva tőle. Lehet akármennyire lenyűgöző a megjelenése, de a bizalmamat nem fogja elnyerni. Ahhoz nem elegendő bevetnie  a szép mosolyát. Számomra érthetetlen nyugalommal és kecsességgel foglal helyet ágyamon. 

- Az bonyolult kedves, de később mindent el fogok mondani. Egyenlőre elég annyit tudnod, hogy a segítségedre van szükségem és velem kell jönnöd – mondja. Eddig nehézkesen megtartott nyugalmamat gondtalan szülőként hagyom el. Nem várhatja el, hogy mindent itt hagyjak miatta. 

- Én nem megyek sehová, ha segítségre van szüksége akkor segítsek, de itt – mosolya kiszélesedik és vigyorba vált át. 

- Óh az nem ilyen egyszerű kedves.

- Akkor keressen mást, mert én nem megyek innen sehová. Nem is ismerem magát, azt sem tudom honnan jött és nem e valami aljasságra akar használni. 

- Nos, ha ettől jobban érzed magad... a nevem Jean-Claude de Dion és jelenleg New Orleansban élek egy gyarmati birtokon, ahová nagyon szívesen elvinnélek – Nem hittem volna, hogy ennyire őszinte lesz. Nem kellene, de ezen meglepődöm. Egész végig arcát tanulmányoztam, ő olyan nekem mint egy rejtvény.  Csak úgy érthetem meg, ha megfejtem szavainak a jelentését. Ehhez viszont időre van szükségem. Igazából felpiszkálta kíváncsiságomat. Kezem után nyúl, érintése hamar kizökkent gondolataimból.  Ajkaival könnyed csókot nyom bőrömre. Abban a pillanatban semmi másra nem tudok figyelni csak rá. Minden egyes tette érthetetlen számomra. 

- Maga New Orleansba akar vinni? Megőrült? - fakadok ki most már határozottan mérgesen. Engedély nélkül lép be a szobámba, elkábít, most pedig éppen azt ecseteli nekem, hogy hová akar magával vinni.  Ennek elment az esze. Újabb mosolyt villant rám. Olyat amitől még a maradék lélekjelenlétem is elhagy. 

- Mi... mi maga? - dadogom éles fogaira meredve. Ez még viccnek is rossz. 

- Ugyan... tudod te azt nagyon jól. Ne mond, hogy még nem láttál egy ostoba vámpírfilmet sem – résnyire szűkített szemekkel figyelem őt. Nem kellene pont nekem leakadni a természetfeletti lényeken. Másznék én még hátrébb de hátam hideg falba ütközik. 

- Ez abszurd – nézek rá hitetlenül. Előttem áll, és én mégsem vagyok képes elhinni azt amit mond. Pedig minden a szemeim előtt van. 

- Hogy döntesz? - hagyjak itt mindent csak azért, hogy neki segíthessek?  Azt se tudom, mit akar egészen pontosan tőlem.

- Mi a terv? - még mindig túlságosan is döbbent vagyok ahhoz, hogy megtaláljam eredeti, magabiztos hangom. Egyenlőre ezzel kell beérnie. 

- Terv? - pillanatnyi zavarodottságától megnyugszom. Jó tudni, hogy őt is össze lehet még zavarni. 

- Ki akar rángatni az otthonomból és elvinni egy idegen helyre úgy, hogy közben még terve sincs? - kérdem felvont szemöldökkel. Hát ez így érdekes lesz. 

- A terv ráér, előbb téged kell meggyőzzelek – elmosolyodom és mellkasom előtt összefont kezekkel nézem őt. Kintről léptek koppanása szűrődik be szobám ajtaján. Nyomás alatt teljesítek a legjobban.  Lepattanok ágyamról, nem engedhetem, hogy bárki is bejöjjön ide. 

- Fél perc és jövök – szólok oda hívatlan vendégemnek és kilépek szobámból. Nagyot nyelve döntöm hátamat a tömör faajtónak. Anyám érdeklődve figyel engem, mosolya zavartalan. Nem tudja mit rejtegetek előle. Egyszerűbb lenne mindent elmondanom neki, de tartok tőle, hogy nem jönnék ki jól az egészből. Magamat nem féltem annyira, mint a szüleimet. Ha ismerném Jean-Claude idejöttének pontos okát, akkor könnyedén ki tudnék találni valami megoldást a helyzetemre. De sajnos homokszem került a gépezetbe, ugyanis fogalmam sincs arról, hogy mit is vár tőlem.

- Dean, minden rendben van? - bólintok, de minek is? Ebben az egész helyzetben semmi nincs rendben. 

- Persze – biztatóan rámosolygok. Parfümének az illata mindent körbeleng és elnyom. Túl erős sminket kent fel arcára eltakarva az idő múlásának jeleit. - Dolgozni mész? - kérdem félre billentett fejjel. Frissen vasalt ruhája tökéletesen áll rajta, kezében kulcscsomó csörren. Biccent. Lábam mellett egy apró test szalad el, automatikusan nyitom ki kicsit az ajtót, csak hogy becsusszanhasson szobámba. Nem tudom mennyire jó ötlet beengedni egy macskát egy vámpírhoz. Remélhetőleg mindkettőt sértetlenül találom majd odabent. Megvárom amíg anyám  elmegy. Kilép az ajtón, beül a kocsiba majd beindítja a motort és elhajt. Lehunyom szemeimet egy pillanatra. Csak el akart köszönni tőlem. Belépve szobámba elnyílt ajkakkal meredek ágyamon elterülő macskámra. Ő aztán nem zavartatja magát, pedig én azt hittem, hogy az állatok érzékenyebbek bizonyos energiákra. 

- A tiéd? - int kezével az ágyon terpeszkedő szőrcsomóra. Kérdésére csak bólintok. Még kiskorában került hozzám, azóta szinte levakarhatatlan rólam. Nem emlékszem már, hogy miért kaptam a szüleimtől. Ilyen lényegtelen dolgokat nem jegyzek meg. 

- Mi a neve? - egyre jobb kérdéseket tesz fel. Számat beharapva nézek a macskára aztán vissza rá. Most ezt nekem komolyan tudnom kellene?

- Macska – felelem vállat vonva. Lilám sincs arról, hogy ezek most miért olyan fontos információk neki.

- Kreatív – jegyzi meg. Grimaszolva lépek ágyamhoz. Kézfejemmel végigsimítok puha bundáján.

- Veled megyek, de csak addig maradok amíg szükséges – fordulok vissza hozzá. Ezt még nagyon megfogom bánni, de jelenleg kitartok döntésem mellett. Ha képes volt csak azért eljönni idáig, hogy engem megkeressen akkor tényleg nagy bajban lehet. 

- Örömmel hallom – ajkaira egy mosoly kísértete telepszik. Hajamat hátrasimítom szemeimből. Meg kell oldanom valahogy, hogy a szüleim ne keressenek engem. Az igazat semmiféle képen nem tudathatom velük, akkor soha nem engednének el. 

- Estig mindent elintézek – kezeimet zsebeim mélyére süllyesztem. Ő beleegyezőn bólint és távozik. Cipőm orrával a szőnyeg szélét kezdem el rugdosni. Néha igazán gondolkodhatnék, még mielőtt megszólalok. Felnézek a faliórára. Még olyan három óra és hazajön apám. Vele könnyebben szót értek. 

 

 

Türelmesen várakozva ülök a kanapén miközben értelmetlen műsorokat nézek. Mindig is bámulatosnak tartottam a színészeket.  Annyira könnyedén csúsznak bele a rájuk osztott szerepekbe. Én erre nem lennék képes, nem tudnám beleélni magam másnak az életébe. Felnézek amikor a bejárati ajtó kinyílik. Orrnyergét megmasszírozza, rám néz, mosolyog, köszön. Sokkal több gondolatot kellene szavakba öntenem, mint ami emberileg lehetséges. A köntörfalazás nem az én stílusom. 

- Hogy vagy fiam? - kérdi mellém sétálva kezével pedig hajamba borzol. Nem lesz második lehetőségem.

- Elmegyek itthonról – mondom nem nézve fel rá. Továbbra is az értelmetlen műsort figyelem. Emberek ugranak bele a homokba és örülnek is neki. Ha kész tények elé állítom apámat, nincs más választása mint beleegyezni. 

 

 

Jean-Claude de Dion

Még mindig döbbent tekintettel bámul rám, de szerencsére nem az a sikoltozós fajta. És nyilván nem ismeretlen számára a természetfölötti, attól, hogy még nem látott vámpírt.
- Hogy döntesz? – udvariasságból kérdezem, mert bármit is akar akkor is velem jön, de egyszerűbb és sokkal kényelmesebb, ha szabad akaratából jön.
- Mi a terv?
Egy pillanatig összezavar, mert nem számítottam erre a kérdésre. Tiltakozásra és makacskodásra annál inkább várna a vámpír egy ilyen korú valakitől. - Terv?
Igazából ezen még én sem gondolkodtam, mert először az volt a lényeg, hogy meg legen a látó. Fölösleges addig tervezni, míg a kulcselem nincs a kezemben.
- Ki akar rángatni az otthonomból és elvinni egy idegen helyre úgy, hogy közben még terve sincs? – kecsesen felvonja az egyik szemöldökét, ami nagyon mulatságos látvány, de próbálok a beszélgetésre összpontosítani.
- A terv ráér, előbb téged kell meggyőzzelek. – a tervezés csak az után jön.
Messziről hallom, hogy valaki közeledik a szoba felé, de nem szólok, mert pár másodperc múlva ő is meghallja. Amint felfigyel a közeledő léptekre kipattan az ágyból és az ajtó felé iramodik.
- Fél perc és jövök.
És már itt sincs. Úgy tűnik érdemes volt életemben először betennem a lában a kertvárosba, mert a halál unalmas környék ellenére jól szórakozom. Furcsa egy olyan lénnyel beszélni, aki nem tart az erőmtől, mert nem is tudja, hogy milyen hatalmas. Az pedig, hogy felemelte a hangját velem szemben?
Hát… úgy tűnik, hogy egy több mint hatszáz éves lényt is érhet még meglepetés.
Hallgatom mit mondanak, de csak jellegtelen beszélgetés. Ezek szerint nem árulja el, hogy itt vagyok. Felmerül bennem a kérdés, hogy a családja vajon tudja e, milyen adottsága van? De végül is mindegy.
Nyílik az ajtó, mire összeráncolom a szemöldököm, mert még mindig itt áll az anyja is. Egy nagy szürke macska jelenik meg az ajtóban és nagy sárga szemeivel rám mered, majd egy pillanat múl felborzolja a szőrét és fújtatni kezd.
Elég megvillantanom a szemem és már megnyugszik. Mintha mi sem történt volna felugrik az ágyra és nagyot ásítva kinyújtózik.
Pár pillanat múlva a látó is visszajön és rögtön elnyílnak azok a kívánatos ajkai, amint meglátja a macskát. Gondolatban elvigyorodom, mert az a meglepett arc azt sugallja, hogy nem ezt várta.
- A tiéd? – bólint - Mi a neve?
- Macska.
- Kreatív. – a legtöbb ember általában valami bugyuta nevet ad az állatainak, de ez… vicces.
Fintorogva lép mellém és simogatni kezdi a szőrgolyót, de közben felém fordul.
- Veled megyek, de csak addig maradok, amíg szükséges.
- Örömmel hallom. – halványan elmosolyodom, mert ez azt jelenti, hogy nem kell erőszakkal elvinnem. Tökéletes.
- Estig mindent elintézek.
Megfontolom, majd bólintok, mert végül is csak problémát okozna, ha hirtelen eltűnne és kerestetni kezdenék.
Úgy ahogy jöttem, észrevétlenül eltűnök, de nem megyek túlságosan messzire. Az egyik utcában látok egy magányos alakot, aki éppen valamiféle virágot tart a kezében és ahogy beleszagolok a levegőbe, megfelelőnek ítélem.
Jobb lesz, ha táplálkozom, mielőtt újra a kis szépség közelébe megyek, mert a végén még túl csábítónak találom majd. Erről jut eszembe, hogy még a nevét sem tudom. Ezt a hiányosságot később majd pótolom.
Újra a fiatal nő felé fordulok, majd egy ugrással lent termek a földön és olyan gyorsan haladok a kiszemelt felé, hogy senki sem venne észre. Csak egy erős fuvallatot éreznének, ha elhaladnék mellettük.
Beállok egy nagy bokor árnyékába és a gondolataiba férkőzve magamhoz csábítom. Semmire sem fog emlékezni, mert olyan mintha transzba esett volna, csak az enyhe szédülés vagy fejfájás marad.
Mikor elég közel ér hozzám a karjánál fogva magamhoz rántom és a csuklójába mélyesztem a fogaimat. A nyaki ütőeret vagy a combartériát jobban szeretem, de most nem a szeretőmmel vagyok és nem szabad összevéreznem a ruháját.
Miután végzek megszúrom az egyik ujjam és a saját véremmel begyógyítom a sebét, majd eltűnök. Sokkal egyszerűbb életben hagyni a táplálékot, mintha sorra halmoznám a hullákat.

***

Már alkonyodik, amikor újra feltűnök a látónál és látom, hogy már bepakolt, mert egy táska áll az ágy mellett, de ő még nincs itt.
Felsóhajtok és leülök az ágyra, ahol korábban is vártam, de szerencsére most sem kell sokáig.
Lépteket hallok közeledni és finom illat kúszik az orromba, amiből azonnal tudom, hogy ő az.
Belép, és ahogy az ágyra pillant megrándul, majd a mellkasához kapva bezárja az ajtót.
- Muszáj folyton a frászt hoznod rám?
Milyen bosszús a hangja. Elmosolyodom, majd felállok és elé lépek. Még nem álltunk egymással szemben, de bizsergető érzés közel érezni. Érzem az erejét a bőrömön, ami nem irritálóan erős, csak kellemes. Ha én teljesen szabadjára engedném, a környezetemben minden nedvesség elpárologna, mert olyan hőt szabadít fel az erőm. Ezért félnek annyira tőlem, mert egy gondolattal, egy mozdulattal és képes vagyok ölni.
- Elnézést kedves, de mivel nem szeretnéd, ha a családod meglátna, jobbnak láttam nem az ajtón bejönni. – felemelem a kezem, hogy megérintsem az arcát, de elhúzódik. Hát jó, most ne erőltessük. – Mellesleg még be sem mutatkoztál. Mi a neved?
- Dean Averay.
A tekintete kissé tétova, mintha nem tudná pontosan mit tegyen, de kisegítem és felteszem azt a kérdést, amire egész nap vártam. – Akkor indulhatunk Dean?
- Igen. – megfogja a táskát és a vállára veszi, majd a macskahordozót is megfogja, amit eddig észre sem vettem.
- Macskát is hozod?
- Igen, ő az enyém és muszáj vinnem, mert senki másra nem hallgat. Ha nem vagyok itt elkóborol és nem jön vissza.
Mintha még ez is bosszantaná, de igazán tetszik ez az arckifejezés.
- Ha a taxival kiérsz a kertvárosból egy fekete sötétített ablakos autó fog várni. Száj be és a reptéren találkozunk. – nem megyek vele, mert a külsőm feltűnést keltene.
- És te?
- Óh miattam ne aggódj kedves, mire kiér a taxi én már ott leszek. – elmosolyodom, és már ott sem vagyok.
Először ide akartam küldeni érte a kocsit, de egy olyan luxus Lexus mint az, túl nagy figyelmet vont volna magára.
A reptéren már minden készen áll, a magángép már útra kész amikor odaérek és megkönnyebbülten konstatálom, hogy már teljesen besötétedett. Utálom a napot.
Felszállok és leülök a két szemben lévő ülés egyikére és várom, hogy Dean megérkezzen. Már korábban szóltam Francoisnak, hogy megtaláltam és megkértem, hogy továbbra is figyelje mi készülődik.


Pár perc múlva a Lexus begördül a gép mellé, és az ablakból látom, hogy Dean kiszáll és csodálkozva néz körül. A sofőr a gép felé tereli és mindjárt meg is jelenik az ajtóban.
Rámosolygok és a velem szemben lévő ülés felé intek neki, hogy foglaljon helyet.
- Sikerült mindent elrendezi otthon, hogy ne keressenek? – miközben beszélek, az egyik alkalmazott elrakja a csomagjait, ő pedig leül, és maga melletti ülésre teszi a macskát.
- Igen, de mégis meddig kell maradnom? – kíváncsian nézelődik a gépen, bár nem tudom, hogy mi olyan érdekes rajta.
- Előre nem tudom megmondani, de arról biztosíthatlak, hogy nem esik bántódásod és meghálálom a szolgálataidat. Nem szoktam elfelejteni, ha szívességet tesznek nekem. – még mindig nézelődik, de a végén már engem méreget, amit egy kicsit furcsállok – Mi az ami ennyire tetszik neked rajtam?
Élveteg mosolyra húzom az ajkaimat, amikor egy picit elpirul és zavartan elnézést kér.
- A tiéd ez a gép? Csak mert… valahogy nem illesz bele a környezetbe.
Ezt már végkép nem bírom ki nevetés nélkül, mert ilyet sem mondott még nekem senki. Bár, ahogy elnézem a berendezést igaza van. Egy hatszáznegyvenkét éves vámpír egy modern luxus kivitelű magánrepülőn.
- Te aztán értesz ahhoz, hogy ne unatkozzam! Ne és, hová tudnál engem elképzelni?
Kíváncsi vagyok, hogy mit mondd, mert azt nem tudja, hogy hány éves vagyok. Hiába öltözöm fel a mai divat szerint, akkor is furcsán hat mellettem a környezetem. Kivéve persze a saját otthonomat.

 

 

Dean Averay

Megrökönyödve figyel engem. Nem tudom tovább kerülni tekintetét. Tudom, hogy némi magyarázattal kellene szolgálnom, de nem megy. Majd egyszer mindent elmondok, de az a pillanat nem mos fog eljönni.

- Mégis hová mész? - kérdi dermedten állva. Tényleg. Hova is? Nem mondott pontos helyszínt. 

- Szükségtelen ezen agyalnod – mosolyodom el. 

- Dean – csüggedten roskad le mellém. Nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni. Tudom, hogy fél engem, és azt is tudom, hogy anyám csalódott lesz majd amikor hazaér a munkájából. De elég ezt egyszer lezongoráznom. Nyújtózva állok fel, de még mielőtt felmennék szobámba tenyeremet apám vállára teszem. Biztatóan mosolygok rá, hogy aztán végre megnyugodhasson és én szobámba mehessek. Apró halovány mosoly telepszik szája szegletébe végül bólint. Nincs más választása.  Hálásan biccentek neki és szobámba sietek. Előveszem ágyam alól a táskámat amiben utazáskor szoktam pakolni és az ágyra teszem.

Néhány ruhát gyömöszölök bele, meg a fontosabb holmijaimat. Remélhetőleg ennyi ruha elegendő lesz majd. Nincs annyi pénzem, hogy újakat vásároljak magamnak. Okosan kelessz majd gazdálkodnom. Mindent gondosan előkészítek és még gyorsan lezuhanyzom az út előtt. Kíváncsi vagyok mivel megyünk. Pár percig tart az egész. Nem szoktam túl sok időt elvesztegetni bőröm áztatásával. Az idő most úgyis hurokként szorul nyakamra. Késésben vagyok. Belépek szobám ajtaján és óvatosan nézek körül. Meglátva őt összerezzenek és riadtan kapok mellkasomhoz. Szívverésem rohamosan felgyorsul, kísértetként jár kell szobámba ami aggasztó. 

- Muszáj folyton a frászt hoznod rám? - morranok rá mérgesen. Ezekkel a folytonos felbukkanásaival nem tesz jót az idegrendszeremnek. Mosolyogva áll fel ágyamról aztán előttem torpan meg. Hirtelen közelsége felborzolja idegszálaimat. Hozzá kell még szoknom a jelenlétéhez.

- Elnézést kedves, de mivel nem szeretnéd, ha a családod meglátna, jobbnak láttam nem az ajtón bejönni – kezét arcomhoz emeli, várakozva figyelem mozdulatait. Nincs szükségem az érintésére így hát elhúzódom tőle. Nem vesz tudomást iménti reakciómról, még csak szóvá sem teszi. - Mellesleg még be sem mutatkoztál. Mi a neved?

 

- Dean Averay – felelem bizonytalanul. Ügyelnem kell arra, hogy ne áruljak el több mindent magamról mint ami feltétlen szükséges. 

 

- Akkor indulhatunk Dean? 

 

- Igen – egyezem bele felkapva a táskámat és a macskahordozót. 

 

- Macskát is hozod?

 

- Igen, ő az enyém és muszáj vinnem, mert senki másra nem hallgat. Ha nem vagyok itt elkóborol és nem jön vissza – nélküle nem megyek sehova. Nem hagyhatom magára, hiszen már vállaltam érte a felelősséget. 

 

- Ha a taxival kiérsz a kertvárosból egy fekete sötétített ablakos autó fog várni. Szállj be és a reptéren találkozunk – ezt sem kell kétszer mondania. Memorizálom amit mond, de akad egy kis bökkenő a tervében. Vele mi lesz?

 

- És te?

 

- Óh miattam ne aggódj kedves, mire kiér a taxi én már ott leszek – egy percig sem aggódtam érte. Úgy sejtem inkább magamat kellene hogy féltsem.  Villant rám egy utolsó mosolyt aztán újra köddé válik. Meg kell kérnem majd őt arra, hogy a közeljövőben tartózkodjon ezektől a  hirtelen tett mozdulatoktól.  Felkapom azt a kevéske holmit amit magammal viszek és kilépek az ajtón. Csak pár hét az egész, maximum pár hónap. Ennyit ki kell hogy bírjak, még akkor is ha... ha egy vámpír lesz mellettem. Tarkómat vakargatva  ülök be a taxiba amit hívtam. Mindent úgy teszek ahogyan mondta. Nincs csúszás az időben. Most az egyszer megpróbálok idejében megérkezni oda ahol már várnak rám. Egy pillanatra még az ütő is megáll bennem amikor meglátom a repülőt. Nem ültem még ilyenen. Nem is vágytam rá soha. Kíváncsian nézelődve szállok ki az elém küldött autóból. Tökéletesen lejött nekem, hogy én őhozzá képest mezei kölyök vagyok. Még mielőtt önálló felfedező útra indulnék a sofőrülésről ismert alak a repülőhöz terel engem. Engedelmesen teszem inkább amit mond. Véletlenül sem szeretném bonyolítani a dolgokat a kíváncsiskodásommal. 

 

- Jean-Claude mosolyogva néz rám helyéről, felém int én pedig a helyem felé veszem az irányt. Jelen helyzetben nem tudok mást tenni mint engedelmeskedni neki.  

 

- Sikerült mindent elrendezi otthon, hogy ne keressenek? - holmijaim után nézve esem gondolkodóba, hogy mindent elintéztem-e. Őszintén gőzöm sincs a szüleim mit fognak lépni ezek után. Leülök vele szembe a macskahordozót pedig magam mellé pakolom le. 

 

- Igen, de mégis meddig kell maradnom? – kész. Ez kint van. Nem akarok sokat kérdezősködni tőle. Elvégre nem tudom nála hol van a határ. De még ha magamra is haragítom ezt tudnom kell. 

 

- Előre nem tudom megmondani, de arról biztosíthatlak, hogy nem esik bántódásod és meghálálom a szolgálataidat. Nem szoktam elfelejteni, ha szívességet tesznek nekem – ez biztató. Valamelyest sikerül is megnyugodnom. Tovább nézelődöm a  repülőgép belsejében, itt minden letisztult és kényelmes. Egészen le vagyok nyűgözve. Tekintetem a velem szemben ülőre akad, ő is éppen engem figyel. Mily meglepő. 

 

- Mi az ami ennyire tetszik neked rajtam? - zavarba ejtő kérdésétől érzem ahogyan enyhe pír szökik fel arcomra. Gyorsan elnézést kérek tőle halk, motyogó hangon és elfordulok tőle. Mi miatt jöttem zavarba egyáltalán? Hiszen egy egyszerű kérdést tett fel nekem. 

 

- A tiéd ez a gép? Csak mert… valahogy nem illesz bele a környezetbe – késztetést érzek, hogy kérdéseim feltevésének az okait el is magyarázzam neki. Nem szeretnék több félreértést, ostoba mondataim miatt. Zavarom mellé kényelmetlen érzés is befurakszik amikor Jean-Claude mély hangján felnevet. Szép hangja van, de mindezt eszem ágába sincs tudatni vele. Elegendő nekem annyi, amit már eleve gondolhat rólam. Nem fogok több indokot szolgáltatni neki, hogy szánalmasnak tartson. 

 

- Te aztán értesz ahhoz, hogy ne unatkozzam! Na és, hová tudnál engem elképzelni? - arcát tanulmányozva kezdek el gondolkodni válaszomon. Erre mit felelhetnék neki? Tény és való, hogy nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Finom, festőien szép vonásaival és sápadtabbnál is sápadtabb bőrével különösen hat a gépen. Öltözéke hiába tükrözi a kor divatját mégsem tudnám őt ideillőnek mondani. Mellette minden túl jellegtelen. Kérdésével megfogott. 

 

          - Leginkább valami előkelő társaságba. Nem igazán tudom. Ezen még nem gondolkodtam – vonok vállat gyorsan. - olyan vagy, mint valami arisztokrata – teszem hozzá. Ő elmosolyodik és kényelmesen hátradől. Kinyitom a hordozó ajtaját és kiveszem belőle a macskámat. Dorombolva törleszkedik hozzám. Tenyeremet elmosolyodva simítom fejére. Még mindig különösnek tartom, hogy nem fél, mintha észre sem vett volna semmit.

 

- Érdekes vagy – jegyzi meg. Sejtelmem sincs, hogy ezt most bóknak vegyem-e vagy sértődjek meg rajta így inkább csendben elfogadom amit mond. Ugyanezt akár én is mondhatnám rá. Ölemben tartott macskámra nézek aztán vissza fel rá. 

 

- Fura, hogy nem fél tőled – adok hangot gondolataimnak. 

 

- Jobban szeretnéd, hogy féljen? - meglepetten kapom rá szemeimet. Tekintetét fejtegetve, erőlködöm, hogy rájöjjek szavait most vajon komolyan gondolta-e vagy sem. Remélem ezt csak egyszerű viccnek szánta. 

 

- Nem. Egyszerűen nem értem – magyarázatom még nekem is ostobán hangzik. Igazán szerencsétlenül érzem magam mellette.

 

- Nem is kell, hogy értsd.

 

- Hát persze, hogy nem – motyogom végtagjaimat kinyújtóztatva.  Ujjaimat összekulcsolom fejem fölött, pulóverem ujja felcsúszik karjaimon. Kényelmesen elhelyezkedem az ülésben és kezeimet tarkómnál kulcsolom össze. Macskám apró lábait szedve visszasurran hordozójába és ott próbálja meg átvészelni az út hátralévő részét. Lehunyom szemeimet és én is megpróbálok aludni egy kicsit. Bőven lesz időm hozzászokni Jean-Claude jelenlétéhez. Bízom benne, hogy sikerül is majd. 

 

 

 

Mindenkinek vannak megérzései. Olyan megérzések amelyek nem mindig pontosak, de ettől függetlenül jobb bízni bennük. Szemeimet kinyitva csapom el ösztönből Jean-Claude kezét még mielőtt hozzámérhetne. 

 

- Tartózkodj a fizikai kontaktusoktól – hangom egyenletes, továbbra is megpróbálok udvarias maradni vele. Keze mozdulatlanná dermed a levegőben, arca pedig elkomorul.   Nem fogom megválogatni szavaimat csak azért, hogy ő jobban érezze magát. Nehezen viselem mások érintéseit magamon. Megszoktam az egyedüllétet és azt, hogy otthon anyámék kerülték az érintkezést. Ehhez is hozzá kell szoknom majd. 

 

- Indulhatunk? - Talpra kászálódom és felkapom csomagjaimat. Macskámat visszazárom a helyére aztán várakozva nézek rá. Én nem tudom az utat, neki kell előre mennie. 

 

- Rajtam ne múljék – mosolyodom el halványan. 

 

 

Jean-Claude de Dion


 

Fürkésző tekintettel néz rám, a pillantása végigjárja az arcomat, majd a testemet és ha mindezt nem ilyen tárgyilagosan tenné hihetetlenül izgatónak találnám.
- Leginkább valami előkelő társaságba. Nem igazán tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Olyan vagy, mint valami arisztokrata.
Elmosolyodom a válaszán, mert bár még nem tudja, de nagyon is fején találta a szöget.
A macskája felé nyúl és kiengedi, hogy szőrgolyó az ölébe bújva kezdjen éktelen dorombolásba. Elmosolyodik rajta, nekem pedig azonnal az ajkaira röppen a figyelmem és meg kell, hogy állapítsam: gyönyörű a mosolya. Mint egy lágy simogatás egy forró nyári éjszakán.
- Érdekes vagy – a legtöbb fiú nem kelti fel ennyire az érdeklődésemet, de ő különleges, több szempontból is.
- Fura, hogy nem fél tőled.
A macskára nézek aki úgy tesz mintha ott sem lennék. Az agykontroll előnyei és persze azé is, hogy ha nem használom éppen, elrejtem az erőmet. De ha ez esetleg zavarja Deant…
- Jobban szeretnéd, hogy féljen? – ha akarja egy perc múlva a macskája már a gép hátuljában fog felborzolt bundával fújni.
Rám kapja a tekintetét, de közben tovább simogatja az elégedett jószágot.
- Nem. Egyszerűen nem értem.
- Nem is kell, hogy értsd. – nemsokára úgy is mindenre rá fog jönni, mert abba a környezetbe, ahová kerülni fog a természetfölötti minden sarkon jelen van.
- Hát persze, hogy nem.
Az orra alatt motyog, de nekem nagyon érzékeny a hallásom s a morgolódásán csak elmosolyodom, miközben élvetegen figyelem a számomra érzéki műveletet, ahogy nyújtózkodik és helyezkedik az ülésen.
Ahogy fölemeli a kezét a vékony pulóver megfeszül a mellkasán, kiadva ezzel a viselője formás alakját, majd amikor a kezeit összefonja a tarkóján a karjáról felcsúszik a ruha és megpillanthatom a sápadt bőrt behálózó halványkék ereket.
Ínycsiklandóan néz ki. Legszívesebben végigharapdálnám minden porcikáját és az ágyéka melletti érzékeny bőrbe mélyeszteném a fogaimat, hogy sikoltson a gyönyörtől.
Ellenállhatatlanul vonz magához a finom illata és a porcelánsimaságú bőre, ezért nem is állok ellent a vágyaimnak, hanem lassan az arca felé emelem a kezem.
Rögtön kipattannak a szemei és elcsapja a kezem.
- Tartózkodj a fizikai kontaktusoktól.
Azonnal elkomorulok a hangjának hűvösségétől, de főleg a tettétől. Ezt még soha senki nem tette és nem is merné. Megszoktam már, hogy mindenki behódol nekem és mindent megkapok, amit csak akarok, küzdelem nélkül is. Most jövök csak rá, hogy mennyire bosszant is, ha valami mégsem úgy történik, ahogy én akarom.
- Indulhatunk? – felállok, Dean pedig összekapja a cuccait és követ.
- Rajtam ne múljék.
Kis mosolyt villant felém, ami majdnem el is feledteti velem az imént történteket, de még mindig rossz kedvem van.

 

Az autó már  a reptéren vár minket, így amint leszállunk a sofőr elveszi a csomagjait és elrakja őket. Elindulunk és jóleső izgalommal tölt el, hogy újra New Orleansban lehetek. Sok vámpír, aki már több mint száz éves, egy begyepesedett, lélektelen semmivé válik, mert elveszti az élete értelmét azzal, hogy soha nem hal meg. Ostoba bolond mind.
Ez a város, akárhányszor is jártam már körbe, és akárhány évszázada is élek már itt, mindig szolgál meglepetésekkel. Az állandó nyüzsgés, a karneválok, az utcabálok, felvonulások és a számtalan érdekes szórakozóhely mellett nem lehet unatkozni.
Deanre nézek, aki az ablakon kifelé kémlelve nézi az utcákon őrült jelmezekben tobzódó turistákat. A hangulatom már újra a régi és a megszokott mosolyommal szólalok meg.
- Nem jártál még New Orleasban?
Felém fordul. – Nem, de nagyon… furcsának tűnik. – elgondolkodó tekintettel pillant rám.
- Milyen értelemben furcsa? – összeráncolom a homlokomat.
- Hát, olyan különös az energiája az egész helynek és az emberek úgy néznek ki mintha valami kábítószer hatása alatt állnának.
Felnevetek rajta, mert bár tényleg szoktak ilyesmit használni mégis egy másik oka van a felszabadultságuknak.
- Van abban igazság, amit mondasz Dean, de a város furcsaságát nagy részt az itt élő lények energiái adják.
- Miféle lények? – ettől a kíváncsi tekintettől még sokkal fiatalabbnak tűnik. Válaszolok neki, mert jobb ha néhány dologgal tisztában van, mielőtt még szembesül velük.
- Többségben vámpírok és boszorkányok kedves. Ha az erejüket használják mindig energia veszi őket körül és ahogy továbbállnak ez az energia ott marad. Az emberekre pedig nincs veszélyes hatása, de a túltengéstől feldobódnak és sokkal élettel telibbek lesznek. Ezért szeretik a turisták ezt a helyet. Olyan mintha boldogsághormont kapnának tőle.
Egy kis ideig hallgat, nyilván az új információt forgatja az agyában.
- Olyanok is vannak mint én?
Nem tudom miért akarja ezt tudni, de… - Nincs. Te olyan különleges erővel rendelkezel, ami valószínűleg az egész világon nincs már több.
Kisimítok egy zavaró hajtincset a szeméből, de nem érek a bőréhez, most hogy már hajlandó kerek mondatokban társalogni, azt hiszem nem bosszantom.
- Mi az hogy látó?
- Óh, látom emlékszel. – hol is kezdjem – Te egy látó vagy, kedves. A családodban több száz éven át nagy erejű látók születtek, akik képesek voltak előre megjósolni, mi fog történni. Egy érintéssel megmenthettek vagy romba dönthettek egy birodalmat.
- És éppen ezért haltak meg ugye? Mert olyan értékesek voltak.
Mintha kissé elszomorodott volna. De az esze nagyon jó vág.
- Valóban, de veled nem ez fog történni, mert vigyázok rád. És mindig betartom az ígéreteimet. – nem sok dolog szent a számomra, de mivel a régi kor születte vagyok azt tanultam, hogy az adott szó kötelez.
- Hogy fogsz tudni vigyázni rám, ha mint mondta, itt egy csomó olyan él mint te? – félelem és aggodalom csillan azokban a szép szemekben.
- Mert a sok vámpír között egy sincs olyan mint én. – a legtöbb nemes vámpírnak ugyan nagy ereje van, de nem érnek fel az enyémmel. Ezért is akarom megtalálni, azt aki ellenem szövetkezik. Azt hiszik győzhetnek, egy eleve vesztésre ítélt ügyben. Nem tudják mekkora is valójában egy tisztavérű hatalma és azzal, hogy fölöslegesen szervezkednek és idecsődítenek egy sereg vámpírt, csak veszélyeztetik a fajunk felfedését, mert ne minden vámpír hagyja életben z áldozatait.
Gondolataimból Dean hangja ránt vissza.
- Jean-Claude?
- Bocsáss meg kedves, elkalandoztam. – egy nyugodt mosolyt küldök felé – Megismételnéd még egyszer?
- Az erőd miatt ugye? Azért nincs még egy olyan mint te.
- Ezt honnan tudod? – nem emlékszem, hogy mondtam volna neki.
- Amikor megérintettelek a szobámban. Éreztem a bizsergést a bőröm alatt, a fejedbe nem láttam, csak az erődet éreztem, amivel elzárod a gondolataidat.
Nagyon ügyes. Úgy tűnik nem is olyan gyenge, mint gondoltam, ha képes érzékelni az erőt. Bár igaz, hogy az csak a töredéke volt a teljesnek, de ha a keveset érezte akkor a többit is fogja.

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 Egészen eddig a napig, még egyszer sem hagytam el az otthonomat. Homlokomat ráncolva követem őt, csomagjaimat újra kikapják kezeimből, és elpakolják őket. Cicámat továbbra is magammal hurcolom, őt senkinek sem adom oda. Nem is tűrné más érintését magán. Az ablakon át szemlélem környezetemet, különös ez a nagy nyüzsgés. Többen is maszkokban, vagy értelmetlen jelmezekbe bújva rohangálnak. Hunyorogva pislogok rájuk, szent meggyőződésem, hogy őrültek mind. Kintről bőrömet bizsergető energia áramlik be.

 

- Nem jártál még New Orleansban? - most jövök csak rá, hogy róla teljesen megfeledkeztem. Elszakítom tekintetem a kinti vidám forgatagtól, és ránézek. 

 

 

- Nem, de nagyon… furcsának tűnik – akár még szórakoztatónak is mondanám, de kétlem, hogy valaha is részt vennék ilyesmiben. Ez egy egészen más világ, nem olyan, mint amiben én élek.

 

- Milyen értelemben furcsa? - ráncolja össze homlokát. Hogy tudnám ezt elmagyarázni, úgy, hogy meg is értse? 

 

- Hát, olyan különös az energiája az egész helynek, és az emberek úgy néznek ki, mintha valami kábítószer hatása alatt állnának – a lehető legegyszerűbb módon foglaltam össze gondolataimat. Ennél jobban még én sem tudnám ezt leegyszerűsíteni. Felnevet, hangja újra megkuszálja körülöttem a levegőt, kis híján, majdnem megborzongok. 

 

- Van abban igazság, amit mondasz Dean, de a város furcsaságát nagy részt az itt élő lények energiái adják – a vámpírok létezését is nehezemre esik elfogadni, pedig Jean-Claude már sikeresen bebizonyította nekem, hogy tényleg vannak. Hiszen ő maga is egy közülük. Nem vagyok benne biztos, hogy akarok-e tudni, a többi hozzá hasonlóról, de már felpiszkálta a kíváncsiságomat. 

 

- Miféle lények?

 

- Többségben vámpírok és boszorkányok kedves. Ha az erejüket használják mindig energia veszi őket körül és ahogy továbbállnak ez az energia ott marad. Az emberekre pedig nincs veszélyes hatása, de a túltengéstől feldobódnak és sokkal élettel telibbek lesznek. Ezért szeretik a turisták ezt a helyet. Olyan mintha boldogsághormont kapnának tőle – alaposan végiggondolom magyarázatát, ennek van értelme. Vámpírok, boszorkányok, és én. 

 

- Olyanok is vannak mint én?

 

- Nincs. Te olyan különleges erővel rendelkezel, ami valószínűleg az egész világon nincs már több – megáll a szívverésem egy pillanatra,  amikor ujjhegyeivel félreseper pár kósza tincset homlokomból.

 

- Mi az hogy látó? - kérdem, elterelve figyelmem mozdulatáról. 

 

 

- Óh, látom emlékszel. Te egy látó vagy, kedves. A családodban több száz éven át nagy erejű látók születtek, akik képesek voltak előre megjósolni, mi fog történni. Egy érintéssel megmenthettek vagy romba dönthettek egy birodalmat – veszedelmes adottság. Erről nekem senki nem mondott semmit, még a tulajdon szüleim is mélyen hallgattak róla. Nem egyszer volt már, hogy rákérdeztem, én miért vagyok más, mint a többiek. 

 

- És éppen ezért haltak meg ugye? Mert olyan értékesek voltak – nem tekintettem magamra még úgy, mint valami különlegesre. Csak egy egyszerű fiú vagyok, kevésbé megszokott képességgel. 

 

- Valóban, de veled nem ez fog történni, mert vigyázok rád. És mindig betartom az ígéreteimet. 

 

- Hogy fogsz tudni vigyázni rám, ha mint mondta, itt egy csomó olyan él mint te? - szorongásom továbbra sem csökken, mintha örök útitársamként szegődött volna mellém.

 

- Mert a sok vámpír között egy sincs olyan mint én – ő az egyetlen vámpír, akivel eddig találkoztam. Legalábbis, azt hiszem. Találkoztam már olyan alakokkal, akiknél minden lélekjelenlétemet össze kellett szednem, nehogy hátrálni kezdjek, de kétlem, hogy ők vámpírok lettek volna. Kíváncsi vagyok vajon fel tudnám-e törni az elméje köré épített falat. 

 

- Mert benned nagyobb erő rejlik, igaz? - kérdem, őt vizsgálgatva. Halvány szemei távolinak tűnnek, mintha lélekben teljesen máshol járna. 

 

- Jean-Claude?

 

- Bocsáss meg kedves, elkalandoztam – szája szegletében halvány mosoly játszik. - Megismételnéd még egyszer?

 

- Az erőd miatt ugye? Azért nincs még egy olyan mint te.

 

- Ezt honnan tudod? - újabb zavara mulattat, habár valóban tartozom neki némi magyarázattal. 

 

- Amikor megérintettelek a szobámban. Éreztem a bizsergést a bőröm alatt, a fejedbe nem láttam, csak az erődet éreztem, amivel elzárod a gondolataidat – magyarázom egy szuszra neki. Pár pillanatig tűnődve figyel engem, majd ő is az ablak felé fordítja tekintetét. Jobb is így mindkettőnknek. Addig is legalább nyugodtan át tudom gondolni következő lépéseimet. Annyi mindennel nem vagyok még tisztában, és ezeket nekem mind be kell pótolnom, ha eredményesen akarok neki segíteni. Merengésemből az autó lassítása, majd megállása zökkent ki. Jean-Claude szemeibe nézek, aki halvány mosollyal ajkain kiszáll és int nekem, hogy kövessem.  Csodálattal meredek a fölém tornyosuló épületre, ujjaimat tördelve lépek be az ajtaján.

 

- Nagyuram – mindketten a hang irányába fordítjuk fejünket. Számomra ismeretlen férfi áll, nem messze tőlünk. Feltételezem, egyik alárendeltje lehet. Sötét szemei rajtam időznek, torkomat köszörülve torpanok meg ott, ahol vagyok.

 

- Üdvözlöm, Dean Averay vagyok – mutatkozom be, pusztán az illendőség kedvéért. Nem vagyok vámpírszakértő, de róla könnyedén lejön, hogy nem ember. Még csak meg sem próbálja elzárni energiáját előlem. Könnyed léptekkel indul meg felém, tenyerét kézfejemre simítja. Jó adagnyi levegőt fújok ki számon és megpróbálok nem modortalannak tűnni. Elméjében tucatnyi kérdés merül fel, mindegyik hozzám köthető. Kételkedik bennem, de nem áll módomban bebizonyítani neki, hogy mire is vagyok képes. Nem érdekem az ő meggyőzése.  Még mielőtt szóra nyitná száját, tenyeremet magasba emelve akadályozom meg beszédét. 

 

- Elmondhatja amit már tudok, vagy akár tovább is engedhet – szemei megvillannak és félre lép, szabad utat adva nekem. Szükségtelen bárkinek is kísérnie engem, gondolatai között az útvonalat is láttam, ami a nekem előkészített szobához vezet. 

 

- Mit láttál nála? - meglepődve pislogok útitársamra. Először is a kérdése miatt, másodszor pedig, mert mondatáról ezúttal lehagyta a kedvest. 

 

- Semmi említésre méltót – zárom le ennyivel beszélgetésünket.  Lerakom a  földre a hordozót, aztán macskámat kiszedve belőle kapom fel, és indulok el újra. Tényleg nem ártana már valamilyen nevet adnom neki. Ez így valóban nem túl kreatív. Cicám, apró lábait szedve, siet előre, elmosolyodom ezen a mókás jeleneten. 

 

- Aranyos kis szőrpamacs – riadtan pördülök meg tengelyem körül és nézek farkasszemet a lent megismert pasassal. 

 

- Szőrpamacs? - vonom fel fél szemöldököm.

 

- Illene rá – felsóhajtok és pislogok rá néhányat. 

 

- Ezt most, megemésztem – motyogom fejemet rázva. Belépek a szobába, ők pedig magamra hagynak. Ennek igazán örülök. Elegendő időt töltöttem társaságban, ahhoz, hogy most magányra vágyjak.  Nagy szoba, sokkal nagyobb, mint az enyém, otthon. A macskám minden szegletet végigjár és megszimatol. Neki is új ez a hely. Fürkésző szemekkel les be az ágy alá, úgy, mintha csak arról bizonyosodna meg, hogy semmilyen szörny nem rejtőzködik alatta. Gyermekkoromban apám is számtalanszor végigzongorázta ezt. Fura módon, mindig megnyugtatott vele, és el is hittem neki. Elfekszem az ágyon és lehunyt szemekkel hallgatom az üres szoba csendjét. 

 

 

Megmagyarázhatatlan, nyugtalan érzés furakszik gondolataim közé. Résnyire nyitom szemeimet, éppen, hogy látok valamit. Elaludtam volna? Jean-Claude ismerős arca láttán felülök, és hirtelen reflexből vágok hozzá egy kispárnát, amit magam mellől kaptam fel. Szapora szívveréssel meredek rá, lélegzetem túl gyors. Lehunyt szemeimet tapogatva sóhajtok fel. Nehezen megy nekem ez az átállás, és ezzel nem igazán van a segítségemre. Visszadőlök a párnákra, karjaimat összefonom mellkasomon és lapos pillantásokkal kezdem el méregetni. A lámpa fényétől különleges megvilágításba kerül. Ében tincsei sajátos ezüstszínben ragyognak itt-ott.  Arca finom és szögletes, de leginkább szemeinek lágy vonala ragadja meg tekintetem, akárhányszor csak ránézek. Kerek szemekkel emeli meg a párnát. Nyelek egy nagyot, arcom pedig azonnal vörösbe vált át. Túl hamar cselekedtem, nem gondoltam át eléggé tetteimet.  Kezével végigsimít a párna anyagán, aztán visszadobja nekem. Elkapom, és mellkasomhoz vonva fordulok el.  

 

- Bocsánat, hogy hozzád vágtam a párnát, de legközelebb, kérlek próbálj meg nem rám ijeszteni – motyogom, mondatom végére egészen lehalkítva hangomat. Motyogásomra csak egy vidám kacagással felel. Bosszúsan ráncolom össze homlokomat. Az imént kértem tőle bocsánatot, de ő ezt még figyelembe sem veszi. Vagyis, nekem nem úgy tűnik, mintha észrevette volna. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Újra az ablakon túli világot bámulom és hagyom hogy átjárjon a hely szelleme és újra feltöltődjek. Ehhez a városhoz képest a többi olyan, mint a tengerpart után a sivatag.
A mellettem ülő fiúra sandítok, aki szintén a gondolataiba merülve, távolba révedő tekintettel néz maga elé.
Kíváncsi lennék, mit gondol az egész helyzetről, de nehéz elképzelnem, hogy mit érezhet valaki, ha felfedik előtti a természetfeletti világ titkait. Egy olyan világét, ami ezer veszélyt rejt, mégis különleges.
Az autó lassan lefékez, én pedig halványan elmosolyodom, amikor körülnézek a gyönyörű birtokon. Ezen a helyen szinte minden olyan, mintha megrekedt volna a gyarmatosítás idején, de éppen ezt szeretem benne. Időtlen.
Érzem, hogy Francois közeledik felénk és hamarosan meg is hallom a hangját, de csak egy szemforgatással reagálok a „Nagyuram” megszólításra. Úgy tűnik, ezt soha nem tudom megváltoztatni.
Vesébe látó pillantása Deanre irányul és alaposan végigméri. A tekintetébe nyoma sincs a vágynak, hiszen ő nem kedveli a hímnemű lények társaságát, mégis tetőtől talpig végigmustrálja.
A mellettem álló szépség egy zavart köhécselést hallat, majd miután erre a vámpírom végre az arcára figyel, határozottan elé áll.
- Üdvözlöm, Dean Averay vagyok.
Felé nyújtja egyik halvány kezét, mire Francois rám pillant és a bólintásom után közelebb lép hozzá. Ő nem szereti az embereket és Deanben van valamennyi ember. Valaha az volt és egy főúr fattyú fiaként elég rossz élete volt, mindaddig, míg át nem változtattam.
Figyelem a pillanatot mikor összeér a bőrük, mert érdekelne, hogy látszik e rajta, ha a képességét használja. 
Dean lehunyja szemeit, majd egy mély lélegzetet vesz és végül újra felpillant. Biztos belelátott a vámpírom fejébe, mert ő nem védi a gondolatait. Megtehetné, de neki nincs annyi ereje, mint nekem és nem szereti elpazarolni.
A vendégünk felé fordulva kezdene neki mondani valamit, de ő megakadályozza.
- Elmondhatja amit már tudok, vagy akár tovább is engedhet.
Francois odébb áll pedig nem titkolt elégedettséggel nézek rájuk, mert bár rögtön ellenszenvesnek találták egymást, de legalább már ő is láthatja, hogy megvan a látónk.
Elindulok a biztos útvonalat követő felé és azonnal utolérem. - Mit láttál nála?
Meglepett arccal pislog rám, de nem értem, hogy miért.
- Semmi említésre méltót.
Felsóhajtok, mert már tudom, hogy ha nem akarja megmondani akkor nem is fogja. Nyilván olyat láthatott a fejében, ami sértette a személyét és ezért lett ilyen morcos.
- Aranyos kis szőrpamacs.
Ijedten pördül meg és néz a háta mögött álló ellenszenves lényre, majd megnyugodva, hitetlenkedve pillant rá.
- Szőrpamacs? 
- Illene rá.
Az tény, hogy illene, de a gazdájának – az arckifejezéséből ítélve – egyáltalán nem tetszik az ötlet. Nagyon szórakoztatóak.
- Ezt most, megemésztem.
Belép a szobába és magára zárja a súlyos faajtót. Vigyorogva nézek Francois bosszús tekintetébe, majd elindulok lefelé az egyik társalgóba, hogy megbeszéljünk néhány dolgot.
A nagy vörös bársonyfüggönyök be vannak húzva, bár már majdnem besötétedett, így nem szűrődik be semmi fény. Szerencsére.
Leülök egy kényelmes kanapéra és intek a mögöttem haladónak, hogy foglaljon helyet.
- Mesélj!
- Tegnap újabb csoport vámpír érkezett, akik az elhagyott elmegyógyintézet alagsorában vertek tanyát. Tegnap az egyik éjszakai bárból bejelentették, hogy eltűnt két fiatal lány. Turisták, és már megkezdték a keresést a környéken.
Ettől tartottam. Ha túl sok vámpír érkezik akkor megszaporodnak az eltűnések és a halottak. A régóta itt élők már nem isszák halálra a táplálékaikat, de azok az őrültek, akiknek csak a gyilkolás okoz örömet…
- Lehet tudni, hogy mennyi vámpírról van szó?
- Nem, de valószínűleg egy nagyobb csoport, ha nem egyszerű házat, hanem egy nagyobb épületet foglaltak el.
Még ez is… nem elég, hogy ki kell derítenem, ki szövetkezik ellenem, gondoskodnom kell az elszabadult, gazdátlan korcsokról. Az ilyen vámpírokat csak átváltoztatták, de senki sem tanította őket, ezért olyanok, mint a vérengző vadállatok.
- Ma már nincs kedvem ezzel foglalkozni, majd holnap. – ma még ki akarok menni táplálkozni is. A nagy erő átka, hogy naponta szükségem van vérre, hogy tiszta maradjon a fejem.
- Nagyuram, és mi lesz a látóval? – kelletlenül elhúzza a száját.
- Nem bánthatod őt, te is tudod! – komolyan, figyelmeztető hangsúllyal mondom. – És
próbáld meg elkerülni, ha teheted, mert láttam, hogy hogyan néztek egymásra.
- Értettem. Akkor, ha nincs más…
- Menj vissza és ha valami érdekeset hallasz, akkor gyere!
A szokásos udvarias meghajlása után azonnal eltűnik. Én is felállok és kiterjesztve az érzékeimet végigpásztázom a környéket egy élelemforrás után, mert nem szeretnék messzire menni.
Pár másodperc után meg is találom a közelben járkáló részeg fiatalokat, mire kelletlenül fintorogva elhúzom a számat. Nem szeretek részegekből inni, mert a vérük aromáját teljesen elnyomja az alkohol. De még mindig jobb mint ha huszonnégy óra múlva a fent lévő szépségre vetném magam. És közel vannak. 

***

Majdnem egy órával később érek csak vissza, mert miután jóllaktam eszembe jutott valami, amire eddig nem is gondoltam.
Étel. Ebben a házban semmilyen emberi étel nincs. Egy elegáns étteremből hozattam ide ennivalót és levitettem a hideg éléskamrába.
El sem hiszem, hogy azon kell aggódnom, hogy beszerezzek egy hűtőt, ameddig Dean itt van.

Végül úgy döntök, hogy ma már nincs kedven több problémával foglalkozni és elindulok fölfelé, hogy megnézzem mit csinál Dean. Tudom, hogy nem hagyta el a szobáját, mert akkor a házban máshol is érezném az illatát, ezért egyenesen oda megyek.
Az ajtó mögül nem hallok neszezést és mikor zaj nélkül kinyitom az ajtót látom, hogy az ágyon fekszik.
Belépek és az ágya mellé lépve nézek le a békés arcra. Olyan nyugodtak a vonásai, amilyennek ébren még nem látta. Szinte már sebezhetőnek tűnik, amit senki nem feltételezne róla, ha belenéz a határozottan csillogó szemeibe.
Ismét elfog a vágy a közelségétől, de nem érintem meg, mert nem akarom felébreszteni. Helyette inkább csak közelebb hajolok hozzá és mélyen magamba szívom azt a bódítóan finom illatát. Nem tudom eldönteni, hogy ez az ereiben folyó vérének az illata, vagy a bőréé.
De nagyon szeretném megtudni.
Mielőtt még veszélyesebb vizekre vinnének a gondolataim éles szemeim észreveszik a szempillái rezdülését és abban a pillanatban az ágy végébe ugrom, mert nem szándékozom megijeszteni.
Hirtelen pattannak fel a szemei, a pupillái feketén csillognak és hatalmasak. Épp megszólalnék, mikor egy díszpárna csapódik az arcomba, amit reflexből elkapok, mielőtt leesne.
Riadt tekintete végre felfogja a látványom és egy megkönnyebbültnek hangzó sóhajjal visszadől a párnák közé. Félig lehunyt szemei alól pillant fel rám, amit végtelenül izgatónak találnék, ha éppen nem lennék ennyire ledöbbenve.
Hozzám vágott egy párnát…
Elvörösödik, amitől nagyon kívánatossá válik, de még mindig nem tudok megszólalni.
Most komolyan hozzám vágott egy párnát.
Bűnbánó szemeit látva eszembe sem jut haragudni. Ezt nem hiszem el… ha ezt látta volna a vámpírtanács valószínűleg mindegyikük halálra vált arccal várná a véres megtorlást.
- Bocsánat, hogy hozzád vágtam a párnát, de legközelebb, kérlek próbálj meg nem rám ijeszteni.
Hangos kacagás tör fel belőlem, amit sehogy sem tudok magamba fojtani, és nem is akarok.
A hangomra újra felém kapja a fejét és bosszús szemöldökráncolással néz engem. Úgy tűnik megint ikerült felbosszantanom.
- Ne legyél mérges, Dean, nem téged akartalak kinevetni! – még mindig levakarhatatlan vigyorral közelebb lépek az ágyhoz, és miután nem repül több párna leülök mellé.
- Akkor mi olyan vicces? – kicsit távolabb húzódik.
- Hm… hogy is fogalmazzam…
- Egyszerűen.
- A legtöbb vámpír, sőt nem csak ők, hanem mindenki, aki ismer vagy retteg tőlem, vagy annyira tisztel, hogy még csak rám sem mernek nézni. Te pedig folyton olyasmit csinálsz, amit még soha senki nem merészelt. És ez engem szórakoztat. Elég egyszerű voltam, kedves?
- Igen. – lerúgja magáról a takarót és a lábait maga alá húzva ül fel velem szemben – És mit tettél, hogy mindenki retteg tőled?
Szóval felkeltette a kíváncsiságát az amit idefelé mondtam neki. Látom a csillogást a szemében, a várakozás izgalmát.
Hogy mit tettem, amiért rettegnek tőlem? Erre egyszerű a válasz – Megszülettem.
- De ha nem teszel ellenük semmit, akkor miért?
- Hát ez a lényeg, kedves. Te erre rögtön rámutattál, de a begyepesedett és együgyű tanácstagok nem képesek fölfogni, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy élnek, vagy halnak. Mindig azon gondolkodnak, hogy vajon mikor fogom eltenni őket láb alól.
Látom, hogy elmereng azon amit mondtam, de nem zavarom meg, legalább közben én őt nézhetem. Mert tagadhatatlanul vonz a látványa és mindene. Ha nem lenne fontos a segítsége már rég megkaptam volna a testét, de ha azt tenném akkor csak meggyűlölne. És gyűlölnek már így is elegen.
- Milyen tanács?
Megint figyelt a részletekre. Ez már korábban is észrevettem, hogy nagyon ügyesen szűri át a beszélgetéseket és megjegyzi a lényeget. De elmagyarázni a vámpírok „kasztrendszerét” ami egy nagy baromság, elég nehéz.
- Szeretsz olvasni? – a könyvtáramban megvannak a fajokról és a történelmükről szóló feljegyzések, amiket még az apán készített.
- Igen, de miért?
- Ha nem vagy túl fáradt, akkor gyere velem és kielégítem a kíváncsiságod. – felé nyújtom a kezem, hogy segítsek neki kikászálódni és örömmel tölt el, hogy most elfogadja, de amint felsegítettem azonnal elengedi a kezem, minta tüzes vasat fogott volna.
- Miért tartasz ennyire az érintésemtől? Nem foglak bántani téged. – a hangom komoly és egyben érdeklődő, mert erre még korábban választ akartam kapni.
- Nem félek tőled csak… megszoktam, hogy kerülöm az érintkezést. És nem is ismerlek igazán. Honnan tudjam, hogy nem akarsz bántani?
- Mondjuk onnan, hogy a szavamat adtam? – ezzel a feltételezéssel kicsit megsértett, de nem rovom fel neki, végül is egy idegen világba cseppen, számára ismeretlen fajok közé.
Nem szólalunk meg egyiken sem, némán kísérem a hatalmas könyvtár felé, ahol több ezer példány van összegyűjtve.
Mikor kinyitom előtte az ajtót, az ajkai tátva maradnak a csodálkozástól, ahogy végigjáratja a tekintetét a bálterem nagyságú könyvtáron, amit teljesen körbevesznek a polcot, a mennyezetről egy hatalmas csillár lóg, az ablakokon sötétzöld bársonyfüggönyök, a szoba közepén pedig ugyanilyen színű kanapék és könyvel teli asztal mellettük.
- Te jó ég… ez lenyűgöző…
Rámosolygok és a derekánál fogva beljebb tolom és bezárom az ajtót.
- Nézelődj csak nyugodtan, egy pillanat és jövök. – eltűnök a szeme elől és egy, a szobából nyíló kisebb helyiségbe megyek akol faragott emelvényeken pihennek a legértékesebb könyvek. Ezeket majdnem mindet apám írta hosszú élete során, és néhányukat átfordítottam a ma nyelvre, mert Francois nem tudta volna elolvasni az ófrancia nyelvet és ez a könyv tökéletes volt a tanulásra. Megfogok egy vaskos kötetet, ami a vámpírokról szól és visszamegyek a szobába.
Dean az egyik polc előtt áll és a borítókat nézegeti, ezért szándékosan zajt csapok, hogy ne ijesszek megint rá.
- Tessék, ebben választ kapsz a kérdéseidre. Minden benne van, amit a fajomról tudni lehet.
Átadom neki, ő pedig óvatosan tartja a régi kötésű könyvet és az egyik kanapéra telepedve kezd olvasni. Én leülök a szokásos helyemre és a kisasztalról fölveszem az éppen félbehagyott könyvet.

Sokáig ülünk itt és csak egyszer töri meg a nyugodt hangulatot, amikor a fürdőszobát keresi. Még szerencse, hogy a házat modernizáltattam, amikor még személyzetet is tartottam.
Miután visszaér ismét a lapokba temetkezik. Hihetetlen, hogy mennyire kíváncsi. Más csak ránézett volna a vaskos kötetre és elment volna a kedve.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de nem is nagyon számolom, mert csak akkor nézek fel a könyvemből, amikor befejeztem.
Dean a kanapén hátradőlve alszik békésen szuszog, a könyv pedig kinyitva pihen mellette. Ahogy kinézek az ablakin, látom, hogy a hold már magasan jár, ebből arra következtetek, hogy pár órája már itt lehetünk.
Nesztelenül a kanapé mellé lépek és lehajolva óvatosan a karjaimba emelem az alvó szépséget. A súlyát szinte meg sem érzem, de az illatát annál inkább, ami folyondárként lepi el a környezetünket. Ahogy a kecses nyakára téved a tekintetem, majd a felsőtestére, amit szépen kihangsúlyoz a pulóvere minden eddiginél erősebben érzem a késztetést, hogy felfedezzem minden porcikáját. A nadrágom kezd kényelmetlenné válni, de nem teszek semmit csak egy mély levegőt veszek, ami utólag már hatalmas hibának tűnik, mert ismét eláraszt az illata.
Összeszorítom az álkapcsomat, de nem megy teljesen, mert a szemfogaim is megnyúltak és a látásom is kiélesedik és ebből tudom, hogy a szemeim is izzani kezdtek a fellángoló erős érzelmektől.
Már a szobája előtt járok, amikor az a szőrgolyó jelenik meg és éktelen nyávogásba kezd. Mielőtt még az erőmmel hathatnék rá, Dean megmoccan, majd kipattannak a szemhéjai és nagyra nyílt szemekkel pislog rám. Furcsa a tekintete, mert egyszerre látok benne félelmet, zavart és csodálatot, amit nem tudok minek tulajdonítani.
- M-mit csinálsz? Ho-hová viszel? Tegyél le! – a hangja halk és miközben beszél mereven bámulja az arcomat.
Elgondolkodom, hogy megszólaljak e, mert ha kinyitom a számat nem csak a szemeimet fogja bámulni.
- Ne aggódj, csak a szobádba viszlek. Elaludtál a kanapén. – egy pillanatra elengedem a hátát, hogy kinyissam az ajtót, ő pedig a vállamba kapaszkodik, mintha egy kézből nem bírnám megtartani.
- Kérlek, tegyél le!
Elvigyorodom a kérlelő tekintetén, és ennek láttán a szemi még nagyobbra nyílnak, amiből tudom, hogy most vette észre a fogaimat. Messzebbre hajol tőlem, amennyire a fogás enged én pedig megállok vele az ágy mellett, de még ne teszem le, megvárom, hogy kibámészkodja magát.
Mikor ismét a szemembe néz lassan leülök az ágyra, vele az ölemben ő pedig zavartan fészkelődve kikászálódik és az ágyra mászik, de le nem veszi rólam a szemét.
- Ne félj, nem harapok. – elvigyorodom az arckifejezésén – Csak ha szertnéd…
- N-nem szeretném. – egy kicsit tétovázik, majd újra megszólal – Miért világít a szemed?
A kíváncsisága legyőzte a tartózkodását.
- Tudni akarod, kedves? – mit szólna vajon hozzá, ha tudná, hogy most is azok után a csábító ajkak után sóvárgom?
Mikor bólint, közelebb hajolok hozzá, addig míg már nincs hová hátrálnia. Felemelem az egyik kezét és az arcomra simítom, de mielőtt még elhúzhatná, felengedem a gondolataimat védő erőt és hagyom, hogy belelásson a gondolataimba, amik jelenleg csak róla és az ajkairól szólnak…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonligh-channek


 - Ne legyél mérges, Dean, nem téged akartalak kinevetni – engem figyelve lép közelebb az ágyhoz, és amikor semmit nem teszek egyszerűen leül.

 

- Akkor mi olyan vicces? - csusszanok arrébb tőle. Valamiért még mindig bosszant, ha valaki túl közel kerül hozzám.

 

- Hm... hogy is fogalmazzam...

 

- Egyszerűen – javaslom segítőkészen. 

 

- A legtöbb vámpír, sőt nem csak ők, hanem mindenki, aki ismer vagy retteg tőlem, vagy annyira tisztel, hogy még csak rám sem mernek nézni. Te pedig folyton olyasmit csinálsz, amit még soha senki nem merészelt. És ez engem szórakoztat. Elég egyszerű voltam, kedves? 

 

- Igen – felelem kibújva a takaró alól aztán kényelmesen elhelyezkedve ülök fel, úgy, hogy őt jobban láthassam. Nem túl illendő fekve társalogni valakivel. - És mit tettél, hogy mindenki retteg tőled?

 

- Megszülettem – pusztán a születése miatt, félni valakitől badarság. Ehhez azért kicsivel több kell. 

 

- De ha nem teszel ellenük semmit, akkor miért?

 

- Hát ez a lényeg, kedves. Te erre rögtön rámutattál, de a begyepesedett és együgyű tanácstagok nem képesek fölfogni, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy élnek, vagy halnak. Mindig azon gondolkodnak, hogy vajon mikor fogom eltenni őket láb alól – eddig még egyszer sem hallottam a tanácsról. Túl sok információt kell befogadnom, raktároznom és megemésztenem hirtelen. Olyan információkat, amikről nem tudom eldönteni, valóban tudni akarok-e vagy sem.  Veszélyes dolog belefolyni az ő életébe. 

 

- Milyen tanács? - kérdem kíváncsian. Minél több adatot be kell gyűjtenem, mert csak így lehetek a segítségére.  

 

- Szeretsz olvasni?

 

- Igen, de miért? 

 

- Ha nem vagy túl fáradt, akkor gyere velem és kielégítem a kíváncsiságod – felém nyújtott kezét elfogadom, habár semmi szükségem a segítségére. Hiszen egymagam is fel tudnék állni, mindössze udvariasságból nem húzódom el tőle. Ujjaim, bársonyos, hibátlan bőrt tapintanak. Lenyűgöző az egész lénye.  Sietve eresztem el kezét.

 

- Miért tartasz ennyire az érintésemtől? Nem foglak bántani téged – úgy gondolom ő sokkal több mindent tud rólam mint én magamról. Ennek tükrében nem értem, mi miatt lepődik meg óvatosságomon oly annyira. Hiszen tudhatná, hogy kényelmetlenül ér engem másoknak az érintése. 

 

- Nem félek tőled csak... megszoktam, hogy kerülöm az érintkezést. És nem is ismerlek igazán. Honnan tudjam, hogy nem akarsz bántani? - annyival egyszerűbb dolgom lenne, ha látnám azt ami az elméjében rejlik. Hiába járok alattvalói előtt egy lépéssel, hogyha ő olyan nekem akár egy rejtély. Sokkal könnyebb lenne, ha érintés nélkül látnék bele mindenki fejébe és nem kellene arra várnom, hogy gondolataikat kimondják hangosan is. 

 

 

- Mondjuk onnan, hogy a szavamat adtam? - mondani akármit lehet, ez még nem bizonyít semmit. Mély hallgatásba burkolózva lépkedek mellette, számtalan dologra számíthat az ember egy könyvtár hallatán. Én is megfordultam már egy-egy említésre méltó helyen. De mindig csak a szüleimmel mentem, egyedül nem engedtek sehová. A szüleimmel kapcsolatos emlékeim, újabb emlékképeket idéznek fel bennem. Szeretnék most itt megállni, nincs szükségem semmire a múltból. Kinyitja előttem a terem ajtaját én pedig belépek. A látvány ami a szemeim elé tárul varázslatos. Tátott szájjal, illetlenül álldogálva nézem a rogyásig megpakolt polcokat. 

 

- Te jó ég... ez lenyűgöző – szólalok meg csodálattal telve. Tenyerét derekamra simítja és beljebb taszigál. Nem fordulok meg és nem nézek hátra, képtelen vagyok szemeimet levenni a könyvekről. 

 

- Nézelődj csak nyugodtan, egy pillanat és jövök – amint magamra hagy az egyik polchoz sétálok, és a könyvek borítóit kezdem el olvasgatni. Óvatosan végigsimítok egyiknek a fedelén majd ujjaimat arcom elé emelem. Nincs rajtuk por, meglátni, hogy itt a könyvtár nem csak dísz. Közeledő lépteit meghallva elmosolyodom halványan. Örülök, hogy figyelembe veszi kérésem és nem ijeszt rám. 

 

- Tessék, ebben választ kapsz a kérdéseidre. Minden benne van, amit a fajtámról tudni lehet – elveszem tőle és elfészkelem magam az egyik zöld kanapén. Osztatlan figyelemmel nyitom ki a könyvet és belemerülök annak olvasásába. Magamról megfeledkezve támasztom államat tenyerembe miközben könyökömet az asztal lapjára teszem. Megpróbálok memorizálni minden fontosabb információt, amire esetleg még szükségem lehet. Egyetlen egyszer hagyom el a könyvtárat, akkor amikor a mosdó keresésére indulok. Útbaigazításával könnyedén megtalálom, órákig elbóklásznék ebben az épületben. Itt minden ízléses és békés. 

 

Visszatérve a terembe újra helyet foglalok helyemen és a könyv lapjainak olvasásába temetkezem. Tincseimet hátrasimítom homlokomból és még közelebb hajolok a könyvhöz. Egy idő után lassú táncba kezdenek szemeim előtt a betűk. Izmaim is elgémberedtek a sokáig tartó ücsörgéstől. Hátradőlök a könyvet pedig magam mellé pakolom le, aztán szemeimet becsukva üldögélek tovább. Fáradt vagyok, hosszú volt ez a nap. 

 

Macskám hangjára pillanatok alatt pattannak ki szemeim. Nem jellemző rá a hangoskodás. Szemeim elkerekednek egy leheletnyit amikor felmérem hol is vagyok éppen. Őszintén nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy vámpír karjaiban fogok kikötni. Szemei vörösen parázslanak ami egyszerre vált ki belőlem csodálatot és némi rettenetet. Félelmetesen gyönyörű így. 

 

- M..mit csinálsz? Ho...hová viszel? Tegyél le – dadogásom miatt kényelmetlenül érzem magam, szemeimet továbbra sem tudom levenni arcáról. 

 

- Ne aggódj, csak a szobádba viszlek. Elaludtál a kanapén – kezét elveszi hátamról én pedig kapaszkodót keresvén ragadom meg vállait. Már kellőképp éber lettem ahhoz, hogy egymagam is képes legyek bejutni a szobába. 

 

- Kérlek, tegyél le – ajkai hatalmas vigyort produkálnak felfedve szemfogait. Elhátrálva nézem Jean-Claude arcát. Látványa ledermeszt egy pillanatra, még most is nehezemre esik elhinni ezt az egészet. Ahelyett, hogy lepakolna engem az ágyra, velem együtt ül le. Továbbra is őt figyelve mászom ki öléből, szemei még mindig vörösen csillognak. 

 

- Ne félj, nem harapok – mosolya újra kiszélesedik. - Csak ha szeretnéd.

 

- N...nem szeretném – motyogom egészen halkan. - Miért világít a szemed?

 

- Tudni akarod, kedves? - kérdése felettébb szórakoztató. Mi másért kérdeztem volna rá, ha nem azért, hogy meg tudjam az okát. Határozott bólintással felelek kérdésére, egyre közelebb hajol hozzám, hátam valami keménynek ütközik. Nincs hova tovább hátrálnom. Kezem után kapva emeli tenyerem arcához. Érintésétől még a lélegzetem is bennem reked. Nem értem, ez most mért jó neki. Elméjét őrző védőfalát leengedi és én szabad belátást kapok gondolataira. Ebben a pillanatban minden olyan, mintha agyunk valamiféle módon összekapcsolódna, de ő csak egyetlen egy dologra összpontosít. Elkapom arcáról kezem és mellkasomhoz húzom. Érzem ahogyan elsápadok, majd belegondolva a látottakba arcomra enyhe pír szökik. 

 

- Mit láttál kedves? - kérdésére nyelek egy nagyot és elfordulok tőle. 

 

- Se...semmit – motyogom arrébb kukacolva, de még mielőtt észrevehetném a lábamra tekeredő anyagot nagyot nyekkenve huppanok le a földre. 

 

- Dean – sóhajtja fejét fogva. Megszeppenve pislogok fel rá a földről. Ez a legelső alkalom, hogy valóban a nevemen szólít engem. Most ettől félnem kell, vagy éppen megnyugodnom?

 

- Ő...sajnálom? - nézek rá kérdő tekintettel. Nem kerültem még ilyen helyzetbe, szóval nem igazán tudom mit is kellene, hogy tegyek vagy mondjak. Cicám dorombolva mászik ölembe. Jean-Claude egyre csak közeledő alakjára viszont ráfújva kap a levegőbe. Őszinte meglepettség ül ki arcomra. 

 

- Nem értem mi lelte őt – motyogom. Tenyeremet újra és újra végigsimítom selymes bundáján, megpróbálom megnyugtatni. Nem vall rá ez. Eddig nekem úgy tűnt, nem zavartatja magát a vámpír jelenléte miatt. Gyanakvó szemekkel nézek a mosolygó arcra aztán vissza a fújtató cicámra. Elmosolyodva csóválom meg a fejemet. 

 

- Hogy én milyen hülye vagyok – még egyszer utoljára megsimogatom a macskám fejét és kitessékelem őt ölemből. Jean-Claude érdeklődő szemekkel vizslat engem. Már megint én vagyok az aki némi magyarázattal tartozik neki. 

 

- Az erőd miatt nem félt tőled, azért, mert te megbűvölted őt. Igazam van? - biccentem félre fejem, halvány tincseim arcomba hullanak. Ujjbegyeimmel seprem ki őket szemeimből. 

 

- Remek meglátásaid vannak – szavaitól és elégedett mosolyától cseppet sem derülök jobb kedvre. 

 

- Örülök neki, hogy valahogy mindig sikerül nekem jobb kedvre deríteni téged – morgom sértetten. Újra tesz felém egy lépést, macskám farkát idegesen csóválva lapul le teljesen és onnan mered rá. Jean-Claude vonásai átrendeződnek és kedvesebb mosolyt  varázsol arcára.  Kezemet felelem, hogy újra megsimogathassam macskámat, de az felém kapva akasztja karmait bőrömbe. Felszisszenve tolom el magamtól a szőrgolyót és a tenyeremen díszelgő új sebet szemlélem. 

 

- Jean-Claude – ejtem ki nevét halkan, aztán felnézek a szemeibe.  Ujjaimat ökölbe szorítom, csak, hogy elrejtsem macskám karmainak a nyomát. - Kimennél?

 

- Ki – feleli biccentve aztán magamra hagyva távozik. Mutatóujjammal bököm oldalba a macskát aki továbbra is mozdulatlanul áll. 

 

- Ostoba állat – morgom fejemet csóválva. Talpra pattanok és a táskáimhoz lépve kotorászni kezdek az egyikbe és kiemelem belőle a könyvemet. Visszafekszem az ágyra és olvasni kezdek, az álmosságot már úgyis sikeresen elfeledtette velem.  A ház csendjében könnyedén ki tudom venni szívverésem ütemes dobbanásait. Tovább lapozok a könyvben, ha egyedül vagyok könnyedén megy az olvasás, nincs itt semmi ami megzavarhatna. Alkaromra támaszkodva ülök kicsit feljebb, szemeim végigfutnak a falakon órát keresve, de semmi. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Ilyenkor általában teljesen elveszítem az időérzékemet. Ruhám meggyűrődött, nemártana már átöltöznöm. Kimászok az ágyból és lekapom magamról ingemet. Egy sötét pólót veszek ki táskámból, nem fordulok meg amikor hallom nyitódni az ajtót.

 

- Feltételeztem éhes leszel majd, úgyhogy hoztam neked ételt – hangjára megfordulok, gyorsan magamra kapom a pólót és biccentek. Hálás vagyok neki a figyelmessége miatt. Mellette ellépve sétálok ki az ajtón aztán várakozva nézek rá. 

 

 

Jean-Claude de Dion


 

Elképzelem, ahogy közelebb vonva magamhoz végigcirógatom az ajkait a sajátommal, majd a nyelvemmel is körberajzolom, de Dean itt már elkapja az arcomról a kezét és a mellkasához húzza, mint megégettem volna. Édesen elpirulva néz rám és legszívesebben most tényleg megcsókolnám
- Mit láttál kedves?
Nagyot nyel, majd sietősen másfelé pillant, ami mosolygásra késztet.
- Se... semmit – azon igyekvése közben, hogy távolabb húzódjon tőlem, nem veszi észre, hogy a takaró a bokáira tekeredett, így mikor lerakná a lábát  földre egy szép, elegáns eséssel a földre kerül. 
- Dean – egyszerűen hihetetlen ez a fiú. Erőszakkal kell elterelnem a gondolataimat, hogy vigyorogjak ismét, mert csak megint megsértődne.
- Ő... sajnálom?
Nem értem miért mondja ezt, de nem is foglalkozom vele. Mikor már elmúlt a nevetési kényszer felállok és közelebb lépek, hogy fölsegítsem a földről. Alig teszek két lépést és egy dühösen fújtató szőrgolyóval találom szembe magam.
Dean meglepett tekintetét látva magamban elvigyorodom.
- Nem értem mi lelte őt.
Hát… csak az ösztönök, semmi több. Egy pillanatnyi gondolkodás után azonban mosolyodva csóválja meg a fejét, mint mikor egy csintalan kölyköt kapnak rajta valamin.
Milyen érdekes és tetszetős ez az arckifejezés. Talán most először mosolyog rám…
- Hogy én milyen hülye vagyok. - nem, nem vagy te hülye, csak még új a világomban. - Az erőd miatt nem félt tőled, azért, mert te megbűvölted őt. Igazam van?
- Remek meglátásaid vannak – nagyon okos fiú és szép is.
- Örülök neki, hogy valahogy mindig sikerül nekem jobb kedvre deríteni téged.
Úgy tűnik már megint megsértődött. Közelebb megyek, hogy kiengeszteljem, de ekkor a macskája még jobban fújni kezd és a körmeit Dean kezébe ereszti.
A seb csak egy vékony csík, mégis a vérének illata úgy árasztja el az érzékeimet, mintha mindent átitatna. Egyszerűen bódító… olyan mint a fahéj és rózsa édes illatának keveréke. Ellenállhatatlan. Ha most éhes lennék és nem lenne ennyi önuralmam, nem is bírnék neki ellenállni.
- Jean-Claude – a hangja szakít ki a gondolataimból, ezért rá koncentrálok az illat helyett - Kimennél?
Talán észrevette, hogy mennyire vágyom a vérére? 
- Ki – neki is biztonságosabb és jobb is ha lenyugtatom magam mielőtt késő lenne. Nagyon ritka ugyan, mikor elvesztem a fejem, de egy olyan erővel rendelkező lénynek mint én, olykor szembe kell néznem ezekkel a gondokkal is.
Azt hiszem kiszellőztetem a fejem egy kicsit és út közben keresek egy kis ínyencséget is. Bár egyik sem lesz olyan finom, mint amilyen Dean lenne, de jobb min a semmi.

***

Nem tudom, mikor érek vissza, de már teljesen jóllaktam. Út közben találtam néhány turistát, akiknek igazán csábító illatuk volt.
Egyikükből sem ittam többet mint amennyi még nem ártott meg nekik, majd hazafelé indulva eszembe jutott, hogy a vendégem már majdnem egy napja nálam van, de még nem is evett.
Egyenesen a szobája felé veszem az irány  és – mivel a megszokás nagy úr – hangtalanul közeledem, de belém is reked a levegő, amikor belépek, majd buja mosoly szökik az ajkaimra, miközben az ajtónak dőlve nézem, ahogy lehúzza magáról a felsőjét.
A bőre hófehér és tökéletes, mintha szaténnal lenne beburkolva. Ennél csábítóbb már nem is lehetne.
- Feltételeztem éhes leszel majd, úgyhogy hoztam neked ételt – visszafogott mosollyal figyelem, ügyelve rá, hogy a gondolataim ne üljenek ki az arcomra, mert ha már egy csók gondolatától ennyire zavarba jött az imént, valószínűleg elsüllyedne, ha most a fejembe látna.
Hálás mosollyal fordul felém és elindul az ajtó felé, majd mikor nem követem hátrapillant.
- Te nem jössz?
- De, persze. Valószínűleg úgy sem találnád meg a pincét ebben a labirintusban. – egy idegen számára ez a ház valóban az, mert hatalmas. Én csak egy töredékét használom, egy hálószobát, egy fürdőt – mert bár szükségleteim nincsenek, de imádom a forró fürdőt -, a könyvtárat és egy kis kincstár félét, ahová a különleges köveket gyűjtöm.
- Hány szoba van ebben az épületben? Csak ezen a folyosón láttam hét ajtót?
A tekintete körbejárja a falakat, amin festmények és régi stílusú falilámpák díszelegnek.
- Összesen harminchét szobás és ebben nincs benne az alagsor és a palás.
- Nem lennék a takarítónőd helyében.
Kelletlenül elhúzza a száját, amin újfent mosolyognom kell, majd nyugodtan magyarázni kezdek.
- Nincs az összes szoba bebútorozva, a legtöbb be van zárva és nem használjuk. Azokon a helyiségeken kívül, amit láttál még két szoba amit használok és még három szoba Francoisnak. – kérdő tekintetét látva hozzáteszem – A vámpír, akivel az érkezésünkkor találkoztál.
- Ő is itt lakik?!
Megtorpan és már-már fájdalmas kifejezés ül ki szép arcára. Érdekes, ezek szerint kölcsönös az ellenszenvük.
- Miért vágsz hozzá ilyen fancsali képet?
- Nem tetszettek a gondolatai – motyogja, de a tökéletes hallásom nem siklik el feletette.
- Had találjam ki. Nem tetszett neki, hogy ember vagy? – ez rá vallana.
- Az is, de az jobban bosszantott, hogy azt gondolta „csak egy kölyök vagyok és nem fogjátok semmi hasznomat venni”.
Felemelem a kezem és lágyan megfogom az állát, hogy magam felé fordítsam. Nem tiltakozik, de nem tudom, hogy azért-e mert kezd beletörődni, hogy állandóan hozzá érek, vagy mert nem tar sokáig az érintés.
- Ne haragudj rá, szkeptikus fajta. Azzal meg ne törődj ha az emberekre panaszkodik. Emberként nehéz élete volt és rossz tapasztalatai voltak a halandókkal. – amióta vámpír lett már van, de néha még előjön nála az akkori rossz emlékek. Bár ezt mások előtt nem mutatná ki, de engem nem tud becsapni. – És nem lesz folyton itt, valójában elég ritkán, mert ő titokba nekem kémkedik a tanácsban.
Egy pillanatig nem szól, de aztán ismét megcsillantja azt az éles eszét.
- Ha te is valami nemes féle vagy, akkor miért nem vagy benne a tanácsban? A könyvben azt olvastam, hogy minden nemes klánnak a feje bekerül.
Beszéd közben ismét elindulok lefelé, ő pedig tartva a lépést jön mellettem.
- Azért nem megyek, mert nem akarok. Engem nem érdekel a politika, nem érdekelnek a háborúik és főleg nem érdekel a hatalom. Csak élni akarok végre békében és élvezni az életet. – ez minden vágyam, de az ostoba nemesség miatt nem tehetem, mert folyton résen kell lennem, hogy éppen mit terveznek ellenem. Megpróbáltak már varázslóval megöletni, rám küldtek egy falka vérfarkast, de nem jártak sikerrel csakhogy már elegem van!
Deanre nézek, aki furcsa tekintettel méreget, majd eddig nem hallott, sokkal lágyabb hangon megszólal, amit nem tudok mire vélni. – És én hogy segíthetek neked?
Beletúrok a hajamba és összeszedve a gondolataimat mesélni kezdek neki a problémáról, ami miatt itt van.
- Az egyik félkegyelmű merényletet szervez ellenem, de nem tudom, hogy melyikük. Egyre több vámpír érkezik a városba, akik nem olyanok mint én, hanem inkább hasonlítanak egy gazdátlan veszett kutyához. Minél hamarább meg kell találni a vezérüket, hogy megállíthassam. Arra lenne szükség, hogy belenézz a fejükbe és kiderítsd nekem melyikük az áruló. – közben elértünk a pincéhez – Bocsáss meg egy pillanatra, azonnal jövök.
Gyorsan lent termek a hideg pincében és felkapom a két ennivalóval megrakott tálcát, amit ott hagytam. Az egyiken francia étel van, a másikon pedig amerikai, mert nem tudtam, hogy mit szeret. Visszatérek hozzá ő pedig azonnal kérdéssel fogad.
- Miért nevezed árulásnak? Azt írták, hogy elég gyakori a nemesek közötti harc, mert vágynak a hatalomra. – összeráncolt szemöldökkel néz rám, majd a kezemben tartott leterített tálcákra.
Jelzek neki a fejemmel, hogy kövessen és bevezetem egy nagy étkezőbe.
- Olvastál valamit a tisztavérű vámpírokról? – sokkal egyszerűbb elmagyarázni neki a helyzetet, ha a hierarchiával nem kell foglalkoznom.
- Azt, hogy ők a legerősebb vámpírok, mert nem átváltoztatják őket, hanem születnek s
születésüknél fogva olyan erejük van, amivel az egész fajt irányíthatják.
- Pontosan. Azért árulás amit tesznek, mert nem hivatalosan én lennék a királyuk.
Nagy szemekkel fordul felém és csodálkozva néz rám.
- Te… te egy tisztavérű vámpír vagy? – egy kis félelem jelenik meg a szemében, de csak egy pillanatra, majd újra átveszi a helyét a zavar – De hát azt írták, hogy már kihaltak. És hogy hatalmas erejük van. Éreztem az erődet és tényleg nagy volt, de… nem is tudom, nekem nem tűnt olyan… hatalmasnak.
Elmosolyodom és közelebb lépek hozzá, mert egyszerűen csábít magához az illata, ami a bőréből árad.
- Azért nem érzed, mert elzárom, ha nem így tennék nem tudnál most itt állni mellettem, mert az erőm miatt olyan energia lenne körülöttem, hogy leégetné a bőröd. – utólag jövök rá, hogy ezt talán nem kellett volna, mert éles érzékeimmel hallom, hogy a szíve még hevesebb zakatolásba kezd. Nyilván megijesztettem, de jól palástolja, mert az arcán semmi sem látszik belőle. Remélem azért nem riasztom el magam mellől, mert szeretném még sokkal közelebb tudni magamhoz, hogy minden édes illatú porcikáját megismerjem.

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 Lépteinek hiányára hátranézek rá.

 

- Te nem jössz?

 

- De, persze. Valószínűleg úgy sem találnád meg a pincét ebben a labirintusban – ezen most szívem szerint elmosolyodnék. Na mibe fogadjunk, hogy mégis csak megtalálnám? Ebből is látszik, hogy mennyire nem ismer ő engem. Hiába tud az erőmről olyan sok mindent, az mind eltörpül amellett amit nem ismer velem kapcsolatban. 

 

- Hány szoba van ebben az épületben? Csak ezen a folyosón láttam hét ajtót? - kérdem körbenézve, hátha kihagytam valami rejtett helységet. Kicsit olyan érzésem van, mintha egy múzeumban járnék. 

 

- Összesen harminchét szobás és ebben nincs benne az alagsor és a padlás – sok helység ami egyenlő sok bajjal. Elképzelni sem tudom, hogy lehet egy ekkora házat rendbe tartani. Nekem nem menne, le a kalappal előtte. 

 

- Nem lennék a takarítónőd helyében – jegyzem meg csak úgy mellékesen. 

 

- Nincs az összes szoba bebútorozva, a legtöbb be van zárva és nem használjuk. Azokon a helyiségeken kívül, amit láttál még két szoba amit használok és még három szoba Francoisnak – elgondolkodom a név hallatán, de nem rémlik, hogy valaha is hallottam már volna – A vámpír, akivel az érkezésünkkor találkoztál.

 

- Ő is itt lakik? - állok meg hirtelen. Kétlem, hogy kedvelne engem, de ez az érzés kimondottan kölcsönös. Gyűlölöm, ha valaki kételkedik az erőmben, főleg úgy, hogy nem is látta még, hogy mire vagyok képes. Futottam már össze párszor hozzá hasonló alakokkal, de velük nem kellett többször is találkoznom. 

 

- Miért vágsz hozzá ilyen fancsali képet?

 

- Nem tetszettek a gondolatai – morgom. Persze neki már megint úgy tűnhetek, mintha csak egy durcás kisfiú lennék. Mert hát, valljuk be, most tényleg az vagyok. Annyi eltéréssel, hogy már nem vagyok olyan nagyon kicsi. 

 

- Had találjam ki. Nem tetszett neki, hogy ember vagy?

 

- Az is, de az jobban bosszantott, hogy azt gondolta” csak egy kölyök vagyok és nem fogjátok semmi hasznomat venni” - megtehetném, hogy bebizonyítom neki, nem olyan vagyok, mint amilyennek ő hisz engem. De lehet még az sem lenne elegendő, és ugyanúgy egy nagy rakás szerencsétlenségként tekintene rám. Az pedig igazán lelombozó lenne, már a puszta gondolatától is elmegy a kedvem. Ujjbegyeit államhoz érinti, és maga felé tereli arcom, hogy a szemeibe nézhessek. Nem húzódom el tőle, igazából jól esik az érintése. De ez a tudat valamiért a frászt hozza rám. 

 

- Ne haragudj rá, szkeptikus fajta. Azzal meg ne törődj ha az emberekre panaszkodik. Emberként nehéz élete volt és rossz tapasztalatai voltak a halandókkal. És nem lesz folyton itt, valójában elég ritkán, mert ő titokban nekem kémkedik a tanácsban – magyarázza a maga nyugodt hangszínén. Apropó a tanács, a fontosabb döntések legfőbb színtere. 

 

- Ha te is valami nemes féle vagy, akkor miért nem vagy benne a tanácsban? A könyvben azt olvastam, hogy minden nemes klánnak a feje bekerül – időközben újra elindultunk, nehézkesen bár, de sikerül tartanom vele a lépést.

 

- Azért nem megyek, mert nem akarok. Engem nem érdekel a politika, nem érdekelnek a háborúik és főleg nem érdekel a hatalom. Csak élni akarok végre békében és élvezni az életet – érthető, és mindenki más számára könnyedén elérhető vágyai vannak. Szomorúan csengő hangja miatt késztetést érzek arra, hogy valamivel jobb kedvre derítsem őt. Gyűlölném, ha rossz kedve lenne. 

 

- És én hogy segíthetek neked? - kérdem kedvesen. Ében tincseibe túrva kezdi el vázolni az okot, amiért én most vele vagyok.

 

- Az egyik félkegyelmű merényletet szervez ellenem, de nem tudom, hogy melyikük. Egyre több vámpír érkezik a városba, akik nem olyanok mint én, hanem inkább hasonlítanak egy gazdátlan veszett kutyákhoz. Minél hamarább meg kell találni a vezérüket, hogy megállíthassam.  Arra lenne szükség, hogy belenézz a fejükbe és kiderítsd nekem melyikük az áruló – még mielőtt válaszolni tudnék neki, újra ő szólal meg. - Bocsáss meg egy pillanatra, azonnal jövök – mondja én pedig csak pislogni tudok hűlt helyére, de ahogyan ígérte, nem tart sokáig és már vissza is ér kezeiben egy egy tálcával amelyek ételekkel vannak megpakolva.

 

- Miért nevezed árulásnak? Azt írták, hogy elég gyakori a nemesek közötti harc, mert vágynak a hatalomra – és a hatalmat legegyszerűbben úgy szerezhetik meg, ha egymáson gázolnak át. Egyszerű képlet. Szemeimet újra a kezeiben tartott tálcákra vándoroltatom. Azt hiszem már tényleg kezdek éhes lenni. Fejével int nekem, én pedig utána indulva követem őt a még eddigieknél is nagyobb helységbe. 

 

- Olvastál valamit a tiszta vérű vámpírokról? 

 

- Azt, hogy ők a legerősebb vámpírok, mert nem átváltoztatják őket, hanem születnek s születésüknél fogva olyan erejük van, amivel az egész fajt irányíthatják – nem tudnám szóról szóra visszaidézni neki, de azért a lényeget könnyedén megjegyeztem.

 

- Pontosan. Azért árulás amit tesznek, mert nem hivatalosan én lennék a királyuk – kell egy kis idő amíg teljesen felfogom az imént hallottakat. Azt mondja, hogy ő király? Ezek szerint...

 

- Te...te egy tiszta vérű vámpír vagy? - megrázó ezt hallani, főleg felfogni. Hiszen nekem még a mezei vámpírok is hatalmas újdonságnak számítanak, de hogy egy ilyen lénnyel vagyok összezárva. - De hát azt írták, hogy már kihaltak. És hogy hatalmas erejük van. Éreztem az erődet és tényleg nagy volt, de... nem is tudom, nekem nem tűnt olyan... hatalmasnak – ajkait mosolyra húzza. Fogadni mernék rá, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy mennyire gyönyörű a mosolya. Tesz felém pár lépést, lelki egyensúlyomat megtartom és a helyemen maradok továbbra is. 

 

- Azért nem érzed, mert elzárom, ha nem így tennék nem tudnál most itt állni mellettem, mert az erőm miatt olyan energia lenne körülöttem, hogy leégetné a bőröd – pulzusom szaporábbá válik, hiába próbálom meg lelassítani, nem megy. Nem hagyom, hogy félelmem arcomra is kiüljön, ezek után már felesleges lenne eljátszanom a beszari kölyköt.  Veszek egy mély lélegzetet, majd alsó ajkamat beharapva meredek a tálcákra. Inkább foglalkozom most az éhségérzetemmel. Lehuppanok az egyik székre, majd kotorászni kezdek az ételben, holott nem vagyok igazán válogatós. Tetteimmel csak saját figyelmemet próbálom meg elterelni róla.  A számba gyömöszölök némi ételt aztán  hátratolom magamat a székkel együtt és felállok. 

 

- Végeztél is? - mosolyog rám, gondosan ügyelve arra, hogy  ragyogó fogsorát ne láthassam. Mivel nekem még mindig tele van a szám csak bólogatni tudok. De azt eléggé gyakorlott mozdulatokkal. Gyorsan lenyelem a falatot, és elindulok a szoba felé. Ő persze hamar felveszi velem lépéseit.  Felkísér egészen az ajtóig, kíváncsian nézek rá, amikor belép ő is az ajtón. 

 

- Mondani szeretnél valamit? - kérdem táskáimhoz lépve és kotorászni kezdek az egyikben. Nem emlékszem, hová tettem a térdnadrágot amiben általában aludni szoktam.

 

- Azt éppen nem – feleli mire vállam felett nézek hátra rá. Szinte biztosra veszem, hogy éppen előnytelenül ráncolom a szemöldököm, de most komolyan elveszítettem a beszélgetésünk fonalát.  Ez pedig ritka alkalmak egyikéhez tartozik, ugyanis rám abszolút nem jellemző. Végre megtalálom a  keresett ruhadarabot és diadalittasan húzom ki a táska legaljából. 

 

        - Elárulod végre, hogy mit szeretnél, vagy csak mozizni jöttél be? - kérdem kíváncsian. Megpróbálok nem belegondolni iménti mondatomba, mert annak csak pirulás lenne a vége. Az meg nem hiányzik nekem. Kérdésemre leheletnyit elkerekednek szemei, egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor okoztam eddig neki meglepetést. Nem válaszol kérdésemre, így úgy döntök, hogy nem is lényeges annyira a válasza. Ha úgy akarja, majd csak kinyögi végre mit szeretne. Hosszúra nyúló csend bekövetkezte után mosolyogva csóválom meg a fejem. Megunom, hogy a hangjára várakozzak, és mivel nem zavarhatom ki a szobából őt, elvégre ez az ő háza egyszerűen csak annyiba hagyom az egészet.  Tudom, hogy aludtam már ma, de ettől függetlenül ember vagyok, ami annyit tesz, hogy szükségem van az alvásra különben a szervezetem kifárad. Gyorsan lekapom magamról a pólómat, a nadrágomat pedig átcserélem a másik sokkal kényelmesebb és rövidebb nadrágra. Megfordulok, Ő még mindig a falat támasztja hátával. Csodálom, hogy nem unja még. Széttárom karjaimat és felvont szemöldökkel nézek rá. Megunom a folytonos bámulását és odatrappolok mellé, majd tenyeremmel jó erősen ráverek a villanykapcsolóra. Még sötét van odakint, így saját emlékezetemre hagyatkozva mászok el az ágyig aztán a takaró alá bújok és kényelmesen elfészkelem magam. Pár perc múlva érzem, ahogyan megsüpped mellettem a szivacs. Magamba morgolódva mászok arrébb.

 

- Te aztán tényleg fura vagy – szólal meg halkan. 

 

- Örülök, hogy ezt pont most jutott eszedbe megosztani velem – motyogom ásítva. Motyogásomra ő csak felnevet, jó tudni, hogy ilyen kedélyes vámpír. - Jean-Claude – fordulok felé még egy kicsivel távolabb kukacolva tőle. Nem látom arcát, így nem tudom, hogy vélekedik a távolságtartásomról. 

 

- Mit szeretnél Dean? - kérdi csendesen. Egyre ijesztőbb amikor a nevemen szólít. Valahogy tőle már megszoktam a „ kedves” becenevet. 

 

- Tőlem aztán maradhatsz, csak hagyj aludni – a leghatározottabb benyomásomat próbáltam kelteni, sejtelmem sincs mennyire sikerült, mindenesetre és le lettem nyűgözve magamtól. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Úgy tűnik, őt sokkal keményebb fából faragták, mint ahogy a külsejéből és a korából megítélném, mert egy mély lélegzetvétel után már nem is törődik vele tovább.
Leül az asztalhoz és maga elé húzza az egyik tálcát és eszegetni kezd.
Mindig is érdekes volt számomra az emberek étkezése, mert némelyik ételnek az illata megjelenik a vérnél is. Csak annál természetes, az ételeket pedig megfűszerezik.
Nem eszik túl sokat, csak itt-ott beletúr a tányérba és bekap egy-egy falatot, majd hátratolja széket és feláll.
- Végeztél is?
Rágás közben bólogat és amikor megrágja a falatot elindul az emelet felé. Követem, hiszen nincs semmi egyéb dolgom és vele lenni sokkal érdekesebb, mint egy üres szobában ülni.
Mikor a szobájába is követem kíváncsian felém fordul.
- Mondani szeretnél valamit? – kérdezi, de közben már a táskája felé halad és abban kotorászik valami után.
- Azt éppen nem – nem is tudom pontosan, hogy minek jöttem utána. Amikor látom, hogy ruhákat vesz elő már várom, hogy mikor kér meg, hogy hagyjam magára.
- Elárulod végre, hogy mit szeretnél, vagy csak mozizni jöttél be?
Egy pillanatig nem is tudom értelmezni amit mondott, annyira meglep, de aztán – ma már nem tudom hányadszor – elkerekednek a szemeim és hitetlenkedve bámulok rá. Mozizni?
Belegondolva, hogy valóban őt szoktam nézni van értelme a kérdésének, de így még senki sem fogalmazott a jelenlétemben.
Mindig minden szót illedelmesen becsomagolnak és egy elegáns szalaggal átkötve tálalnak, mert attól félnek, hogy „a vérszomjas tiszta vérű megsértődik”.
Mikor már azt hiszem ma már nem lephet meg többször nyugodtan, a jelenlétemmel nem törődve elkezd vetkőzni. Éhesen, megvillanó szemekkel figyelem a felszabaduló hófehér bőrfelületet, míg nem elém tárul a csodálatosan csábító teste, amit már csak egy alsónadrág takar. A gerince gyönyörű vonalú, kecses mint egy műalkotás, a feneke pedig igazán csábítóan domborodik a szürke anyag takarásában. De szívesen megszabadítanám tőle…
Gyorsan felkapja a kezében tartott rövidebb nadrágot, majd színpadiasan, felvont szemöldökkel felém fordul, egy amolyan „tessék, nézz ha akarsz” nézéssel, ami megmosolyogtat.
Mikor még mindig élvezettel legeltetem a szemem a sápadt mellkasán és az apró harapnivaló mellbimbóin, bosszankodva elsétál mellettem és egy erőset csak a villanykapcsolóra. Mivel már úgysem lát elvigyorodom, mert ezzel csak azt érte el, hogy ő nem lát engem, mert az én szemeimnek a sötét nem akadály. Végül is a vámpírok éjjeli lények.
Teljes lelki nyugalomban hajtja álomra a fejét egy veszélyes vámpír jelenlétében. Hangtalanul az ágy másik oldalára sétálok és ledőlök mellé, élvezve az ágyneműből áradó illatát.
- Te aztán tényleg fura vagy – mondom, mikor még mindig nyugodtan fekszik mellettem.
- Örülök, hogy ezt pont most jutott eszedbe megosztani velem.
Álmos, de még mindig bosszankodik. Nem fojtom vissza a vidám nevetésem, mert jól érzem magam. Rég nem éreztem már valódi örömöt.
- Jean-Claude – felém fordul és nyilván észreveszi milyen közel van az arca az enyémhez, mert egy kicsit távolabb csúszik. Ezen csak elmosolyodom.
- Mit szeretnél Dean?
- Tőlem aztán maradhatsz, csak hagyj aludni – a hangja határozottan cseng, mint mindig, mikor közöl valamit.
- Rendben, aludj csak, nem foglak zavarni.
Halványan biccent, majd feljebb húzza takarót és lehunyja a szemeit. A szempillái éppen hogy csak súrolják az arcát, de nagyon szép így, mert ahogy egyre beljebb lép az álmok mezejére, úgy lesz az arca egyre nyugodtabb és békésebb.
Egy vámpírnak ez nagyon különleges, mert mi nem tudunk aludni. A szervezetünk valamely részei olyanok, mint egy halotté. Nem fáradunk el, nem leszünk álmosak, és éhséget sem érzünk úgy ahogy az emberek. Ha egy vámpír éhes, akkor egyre intenzívebben érzi a vér illatát, nem tudja kontrollálni a szeme színének változását, majd amikor már elviselhetetlen éhség kínozza bármire és bárkire képes rátámadni.
Nem tudom, hogy meddig fekszem mellett mozdulatlanul, de amikor álmában a másik oldalára fordul nesztelenül felkelek mellőle és kimegyek a szobából.
Jobb dolgom nem lévén a szokásos tevékenységemmel ütöm el az időt. Ékszereket készítek.
A könyvtárszoba másik oldaláról nyílik egy ajtó, ami egy dolgozószobához hasonló helyiségbe vezet, de itt nem számítógép és irattartók vannak, hanem különböző fémek, öntőformák, ötvös eszközök, amikkel megmunkálhatók és ékszeres dobozok sokasága amikben más-más drágakövek kaptak helyet. A középkorban nagyon könnyű volt hozzájutni ezekhez, ma pedig már csak az úgynevezett „felső tízezer” juthat hozzá. Nevetségesek.
Belépek a szobába és kinyitom az innen nyíló zsúfolt szoba ajtaját is amiben úgy vannak felállítva a polcok mint egy könyvtárban, de ezeken több száz darab szebbnél szebb ékszer foglal helyet, amiket a hosszú éves során készítettem.
Előveszem a legutóbb félbehagyott kis bross, ami egy tekergőző kígyót ábrázol, amiket egy nagyon ritka vörös gyémánttal fogok díszíteni, szemek gyanánt.
Bekapcsolok egy – a szobában eldugott – zenelejátszó berendezést, mire halk hegedű és zongoraszó árasztja el a szobát.

***

Az idő ilyenkor úgy pereg mint a homokszemek, így nem csodálkozom, mikor lassú, ütemes lépteket hallok közeledni és az órára pillantva látom, hogy reggel fél nyolc van.
Felnézek és egy kíváncsi tekintettel találom szembe magam, mire azonnal elmosolyodom.
- Jó reggelt, látom elég jól kiismered magad. – ezt a szobát nem mutattam neki.
- Neked is jó reggel. Valójában csak egy könyvért jöttem, mert azt hittem nem vagy itthon. – közelebb jön és a kezemben tartott fémdarabra néz – Mit csinálsz?
- Mondjuk úgy, hogy ez a hobbym. Ékszereket készítek. – felé nyújtom a már majdnem kész kígyót. – Mit gondolsz?
Elveszi és megforgatja az ujjai között.
- Ez… hogy tudod te ezt megcsinálni? Ezek az apró vonalak… nekem nem biztos, hogy lenne hozzá türelmem? – visszaadja – De nagyon szép.
- Köszönöm.
- És mit csinálsz velük? – a tekintete körbekalandozik a szobán. Hát igen… már korábban is észrevettem, hogy milyen kíváncsi.
- Semmit, beteszem őket oda és ott vannak. Nézz körül nyugodtan.
Míg ő besétál a szobába én előveszek egy finom csiszolóanyagot és a fölösleges érdes fémdarabokat letakarítom róla. Mikor kész vagyok vele beteszem a már kikészített fekete bársony dobozkába és beviszem Dean után a kincstáramba.
Ő éppen egy fekete obszidián köves gyűrűt vizsgálgat, de az arcából nem tudom megmondani, hogy tetszik e neki. Leteszem a kis brosst a többi mellé.
- Itt annyi ékszer van, mint a Tiffany ékszeriparnak összesen! Ez a sok kő mind valódi.
- Igen, tudod az a vicces, hogy a középkorban azért kezdtem el gyűjtögetni őket, mert tetszettek. Ma pedig az emberiség felének nincs annyi pénze, hogy megfizessen egy ilyen csecsebecsét. – rábökök az a gyűrűre amit nézegetett.
- Középkorban? – felém fordulva néz rám nagy szemekkel – Hány éves vagy?
Rámosolygok, kivillantva ezzel a fogaimat, de magához hűen nem ijed meg tőle. Végigsimítom a meglepett arcát és kiélvezem, hogy hagyja. Nagyon puha a bőre. – Hatszáznegyvenkét éves vagyok.
- Hatszáznegyvenkettő… Úristen… - nagyon édes ezzel a döbbent arccal, de viszonylag hamar megemészti és feltesz egy sokkalta rá jellemzőbb kérdést.
- Mi a jó eget csináltál ennyi évig?
- Felnevetek a hangján, és őszintén szólva szeretném tudni, most vajon mi jár a fejében.
- Jártam a világot, háborúztam a fajtámmal, élveztem az életet… mikor mit hozott a kor. – felsóhajtok – Most ismét a háborúnál tartunk, sajnos.
És ha már itt tartunk, még meg kellene beszélnünk valamit. – Gyere kedves, menjünk a könyvtárba, ott kényelmesebben beszélgethetünk.
Szótlanul jön mellettem, majd ugyanoda ül, ahol tegnap olvasott és várakozóan néz rám.
- Holnap este lesz egy ülése a vámpírok tanácsának. Természetesen nem lesz mindenki jelem, mint általában, de szeretnélek elvinni és amennyiben módodban áll leellenőrizheted őket. – a vámpírok rossz szokása, hogy egyik pillanatról a másikre döntenek, így a tanácson szinte soha nincs jelen az összes tag, aminek tizennyolcnak kellene lennie, velem együtt.
- És hogy fogod elérni, hogy észrevétlenül a fejükbe nézzek, hiszen hozzájuk kell érnem? – látom a szemében a tartózkodást és belegondolva a helyzetébe, én sem szívesen kerülnék testközelbe egy ellenséges vámpírral.
- Nem fogják észrevenni ha a fejükbe nézel, én sem éreztem semmit, mikor azt tetted. – kissé elpirul az arca, nyilván az emlék hatására, de aztán már gyorsan a problémára koncentrál.
- Ha beléjük is látok, mi lesz ha észreveszik? Mindig meglátszik rajtam, mert úgy érzem, hogy egy pillanatra nem kapok levegőt. – ezt még nem láttam, de az okát tudom.
- Azért van ez, mert csak részben vagy látó, a tested gyengébb, mint az erő, ami benned van. Meg tudnálak erősíteni, de valószínűleg nem tetszene a módszer. – a vérem megerősíti még az embereket is és fokozná a képességet, de nem hiszem, hogy meginná – Azt pedig, hogy hogyan fogsz a közelükbe kerülni… nos két lehetőség van, de nem tudom, hogy melyik fog kevésbé nem tetszeni. Vagy a vérrabszolgámként mutatlak be, vagy a szeretőmként.
Ha az emberi szokásaira hivatkozva „megkérem” őket, hogy kézfogással köszöntsék, nem mondhatnak nemet…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Rendben, aludj csak, nem foglak zavarni – tőle nem is számítottam más válaszra, de valamiért mégis megnyugtatnak a szavai. Remélem nem él majd vissza a bizalmammal. Feljebb húzom magamra a takarót és apránként merülök mély álomba.

 

 

 

Amikor felébredek, teljes csend vesz körül, felülök, de nincs mellettem senki. Halvány nyugtalanság tőr rám, egyedül vagyok egy ismeretlen helyen, úgy, hogy közben nem tudom hová is tűnhetett el Jean-Claude.  Kibújok takaróm alól a ruháimat pedig gyorsan magamra kapom. Nem fogok utána járkálni, ha szüksége van rám majd megkeres. Ujjaimat a hűvös kilincsre simítom és lenyomom. Jól emlékszem merre kell mennem ahhoz, hogy a könyvtárhoz jussak. 

Bentről halk dallam üti meg füleimet, felhagyok könyvszerzési terveimmel és inkább a zene irányába indulok el. Érdekes szoba ahol megtalálom őt. Felnézve rám azonnal a már jól ismert mosoly terül el arcán. 

 

- Jó reggelt, látom elég jól kiismered magad.

 

- Neked is jó reggelt. Valójában csak egy könyvért jöttem, mert azt hittem nem vagy itthon – teszek pár lépést felé és a kezében tartott kígyó alakú brossra nézek. - Mit csinálsz?

 

- Mondjuk úgy, hogy ez a hobbim. Ékszereket készítek – nyújtja felém.

 

- Mit gondolsz? - óvatosan csippentem ujjaim közé és forgatva vizsgálgatni kezdem. Tehetséges, ujjaimat végigvezetem a kígyó finoman megmunkált vonalán.

 

- Ez...hogy tudod te ezt megcsinálni? Ezek az apró vonalak... nekem nem biztos, hogy lenne hozzá türelmem – nyújtom vissza neki. - De nagyon szép.

 

- Köszönöm.

 

- És mit csinálsz velük? -érdeklődöm körbenézve.

 

- Semmit, beteszem őket oda és ott vannak. Nézz körül nyugodtan – megkaptam engedélyét így kíváncsiságomnak utat adva indulok el körülnézni. Még több szebbnél szebb ékszert találok, képtelenség, hogy mindezt ő készítette el. Felveszek egy gyűrűt és azt is szemügyre veszem. Ugyanolyan gyönyörű mint az összes többi. 

 

- Itt annyi ékszer van, mint a Tiffany ékszeriparnak összesen. Ez a sok kő mind valódi. 

 

- Igen, tudod az a vicces, hogy a középkorban azért kezdtem el gyűjtögetni őket, mert tetszettek. Ma pedig az emberiség felének nincs annyi pénze, hogy megfizethessen egy ilyen csecsebecsét – int kezével a kezemben tartott karika felé.

 

- Középkorban? - fordulok meg ránézve. Egészen eddig a pillanatig, fel sem merült bennem milyen idős is lehet őt valójában. - Hány éves vagy? - kérdem. Újabb mosolyt villant felém, ezúttal szemfogait is felfedve előttem. Ennél most már azért kicsivel több kell nekem, hogy megrémüljek tőle. Hűvös bőrétől megdermedek egy pillanatra amikor arcomon simít végig kézfejével. 

 

- Hatszáznegyvenkét éves vagyok – feleli könnyed csevegő hangsúllyal, úgy mintha éppen csak a holnapi időjárást vitatnánk meg.

 

- Hatszáznegyvenkettő...Úristen...- tátogóm döbbenten. - Mi a jó eget csináltál ennyi évig? - kérdésemen felnevet. Ez rá jellemző. Még a legabszurdabb helyzetekben is képes nevetni. 

 

- Jártam a világot, háborúztam a fajtámmal, élveztem az életet...mikor mit hozott a kor – sóhajtás – Most ismét a háborúnál tartunk, sajnos. Gyere kedves, menjünk a könyvtárba, ott kényelmesebben beszélgethetünk – indul el az említett hely felé én pedig követem őt. Lehuppanok a kanapéra és kíváncsian nézem őt.

 

- Holnap este lesz egy ülése a vámpírok tanácsának. Természetesen nem lesz mindenki jelen, mint általában, de szeretnélek elvinni és amennyiben módodban áll leellenőrizheted őket.

 

- És hogy fogod elérni, hogy észrevétlenül a fejükbe nézzek, hiszen hozzájuk kell érnem? - kérdem kedvtelenül. 

 

- Nem fogják észrevenni ha a fejükbe nézel, én sem éreztem semmit, amikor azt tetted – bizonytalanságomat hamar felváltja zavarom. Most a legkevésbé sem vágyom az emlékekre. Inkább koncentrálok a jelenlegi problémára aztán jöhet a többi szépen sorjában. 

 

- Ha beléjük is látok, mi lesz ha észreveszik? Mindig meglátszik rajtam, mert úgy érzem, hogy egy pillanatra nem kapok levegőt – magyarázom csendesen. 

 

- Azért van ez, mert csak részben vagy látó, a tested gyengébb, mint az erő, ami benned van. Meg tudnálak erősíteni, de valószínűleg nem tetszene a módszer. Azt pedig, hogy hogyan fogsz a közelükbe kerülni... nos két lehetőség van, de nem tudom, hogy melyik fog kevésbé nem tetszeni. Vagy a vérrabszolgámként mutatlak be, vagy a szeretőmként – egyik lehetőség hallatán sem lelkesülök fel túlzottan. Nem úgy tűnik, mintha Jean-Claude annyira zavartatná magát bármelyik miatt is. Még szép, hogy nem zavartatja magát, hiszen neki egyik sem megalázó. 

 

- Tényleg nincs más lehetőség? - reménykedve nézek szemeibe, hátha eszébe jut valami más. Ha a vérrabszolgát választanám, akkor mindenki más is igénybe vehetne. Az ő érintéséhez is nehezen szoktam hozzá, több vámpírt nem bírnék elviselni magam mellett. Bólintására szomorkásan elmosolyodom, hát persze, hogy nincs. 

 

- Melyiket választod kedves? - tekintetéből ítélve ez neki is legalább annyira fontos mint nekem. Akármelyiket is választom, mind a kettőnél ugyanaz a helyzet fog fennállni. Rá leszek utalva. Veszek egy nagy levegőt,  csak egy egyszerű szót kell kinyögnöm.  Egyikünk sem gondolja komolyan, az egész olyan lesz majd mintha színészkednénk. Eljátszunk egy egészen egyszerű szerepet a nemes cél érdekében. Ígéretet tettem neki, hogy segítek. Legalább ezt tartsam be. 

 

- Legyen. Leszek a szeretőd... azzal jobban járok – motyogom mindenhová nézve csak a szemeibe nem. – De próbáljuk meg a legkevesebb érintkezéssel túlélni ezt az egészet – a mondat végére már sikerül összeszednem annyi bátorságot, hogy a szemeibe is tudjak nézni. Csak bízni tudok abban, hogy arcom színe nem változott meg. Elég lesz a szavaimon rágódni majd egy sort, felesleges lenne azon is túráztatni külön az agyam, hogy miért pirulok el ilyen gyakran a közelébe.

 

- Ahogy gondolod – egyezik bele a már oly jól ismert mosolyával, ami nála elég sok mindent jelenthet. Nem próbálok meg kiigazodni rajta. Megköszörülöm a torkomat, de nem tudnék neki mit mondani. Egyszerűen nem jönnek szavak a számra. Hátat fordítok neki és elindulok az ajtó felé. Egy kis séta nem fog megártani most nekem. Azt hiszem jót is tesz majd.  

 

- Merre mész? - igazán sokat fejlődtem az alatt az idő alatt amíg itt voltam. Össze sem rezzenek a hirtelen felbukkanásaitól. Kezdem őt elfogadni olyannak amilyen.

 

- Sétálni.

 

- Egyedül? - kérdésén csak mosolygok. 

 

- Velem tartasz? - pillantok rá szolid érdeklődéssel. Újabb bólintással felel. Kilépünk az ajtón én pedig megérzéseimre hagyatkozva indulok el az egyik irányba. Jean-Claude tartja velem a lépést, ha bosszantja is őt ez a tempó, nem mutatja ki. Egész idő alatt azon vagyok, hogy elkerüljük a nagyobb kiránduló csoportot. Két lány jön velünk szembe, harsány kacajuk és az arcukat ellepő halvány pír arra ad következtetést, hogy már ihattak valami töményet a mai nap folyamán. A fiatalabbik előre szalad és elém lépve érinti meg arcom, majd ezzel a lendülettel át is röppen a mellettem állóhoz. Elképzelni sem tudom mi üthetett belé. Az alkohol túlságosan is eltompítja elméjét ami miatt kavargó zagyvaság önt el engem is. Nem kell túl sok ahhoz, hogy kikövetkeztessem mi fog történni vele. Mire feleszmélek már újra csak ketten álldogálunk a macskaköves utcán. Megdörzsölöm szemeimet és pislogok néhányat. Egyszer sem volt még ennyire homályos jövőképem. 

 

- Minden rendben? - megrázom a fejem.

 

- Valamelyik lány meg fog halni. Csak azt nem tudom még, hogy melyikük – tincseim közé túrok és megborzolom hajamat. - Én csak egy pillanatnyi képet kapok mindenki jövőjéből. De ez eléggé ritka. Egyébként is, a jövő mindenkinél ingatag, pillanatról pillanatra változhat. Emiatt is nem szoktam annyira nagy gondot fordítani rájuk – magyarázom újra elindulva. 

 

- Azt mondod, hogy nincsenek veszélyben?

 

- Nem – torpanok meg idegesen. - Azt mondom, hogy nem tudom mi lesz velük. Te... te túlságosan is nagy reményeket fűzöl hozzám. Én nem vagyok annyira jó, mint amilyennek te hiszel engem. 

 

- Mit javasolsz? - arcomat az ég felé fordítom. Úgy tesz mintha meg sem hallott volna. Hunyorogva nézek a nap felé. Még nem süt olyan erősen, de lassan vissza kelessz mennünk a házba. 

 

- Nem tudom – vallom be. - Várjunk. Nincs értelme utánuk koslatni. Ha történik velük valami annak úgyis híre terjed – teszem hozzá. Tudom, hogy gonosz vagyok, amiért ezt mondom, de most az egyszer én sem tudom mi a helyes döntés. Megfordulok és sietős léptekkel indulok el az épület felé. Már engem idegesít a nap, nem hogy őt. 

 

- Dean – hangjára nem fordulok felé csak megyek egyenesen tovább. - Miért olyan fontos ennek a két lánynak az esetleges halála?

 

- Nem lenne az, ha nem a te fajtádból lenne az egyik a tettes – felelem színtelenül.

 

 

Jean-Claude de Dion



Rögtön látom az arcán, hogy nem tetszik neki az ötlet, de nincs más lehetőség. Egy olyan személyt aki nem vámpír és ráadásul egy nagyon is értékes faj utolsó képviselője kockázatos a tanács közelébe vinni, de ha ők úgy tudják, hogy Dean az én tulajdonom, akkor ne mernek majd hozzá érni az engedélye nélkül.
- Tényleg nincs más lehetőség?
Reménykedve, világfájdalommal az arcán néz rám és ha nem tudnám, hogy neki ez mennyire kellemetlen, akkor nevetnék rajta. Bólintok a kérdésére, mire egy beletörődő mosolyt kapok.
- Melyiket választod kedves? – lágyan szólok hozzá, mert nem akarom még kellemetlenebb helyzetbe hozni, bár ha rajtam múlna felettébb jól szórakoznék.
- Legyen. Leszek a szeretőd... azzal jobban járok.
Nagyon édes ahogy kerüli a pillantásomat és egy pillanatra pír jelenik meg az arcán, de aztán gyorsan eltűnteti.
– De próbáljuk meg a legkevesebb érintkezéssel túlélni ezt az egészet – végre a szemembe néz és leküzdi a fölösleges zavarát, bár a legevesebb érintkezéssel még lesznek gondok.
- Ahogy gondolod – rámosolygok, hogy oldjam a feszültséget, de úgy tűnik ez nem nagyon sikerült.
Mondana valamit, de végül csak feláll és morcos tekintettel kisétál a szobából. Most vajon mi baja lehet?
- Merre mész? – mellette bukkanok fel, mert ha egyedül is akar lenni tudnom kell hol van. Mivel a vére nincs a szervezetemben nem érzem meg a jelenlétét.
- Sétálni.
- Egyedül?
Nem tudom mi volt ennyire szórakoztató a kérdésemen, de egy kedves mosollyal az arcán pillant rám.
- Velem tartasz?
Bár meglep hogy megkérdezi, de nem mutatom ki, csak bólintok és tartom vele a lépést. Kiérünk  birtokról és afelé a hely felé tartunk ahol tegnap is táplálékot kerestem. Furcsa most, hogy sokáig kell emberi tempóban haladnom, mert olyan érzés, mintha hiába mennék előre nem haladnék semmit.
Megint egy turistacsoport jár errefelé, már messziről meghallom a visongásukat és a kábult kacagást, majd nemsokára elénk is érnek. Az egyik lány részegen támolyog Dean felé, majd egy suta mozdulattal megérinti az arcát, de amikor felém jön egyszerűen megparancsolom neki, hogy menjenek tovább.
Megállok, mert Dean is lecövekelt és mintha megszédült volna egy kicsit. Kinyitja a szemeit, majd a kezeivel is megdörzsöli őket és pislogni kezd. - Minden rendben?
Kérdésemre csak egy fejrázást kapok, de mindjárt megtudom, hogy mi a gond.
- Valamelyik lány meg fog halni. Csak azt nem tudom még, hogy melyikük. Én csak egy pillanatnyi képet kapok mindenki jövőjéből. De ez eléggé ritka. Egyébként is, a jövő mindenkinél ingatag, pillanatról pillanatra változhat. Emiatt is nem szoktam annyira nagy gondot fordítani rájuk.
Ez igaz hiszen egy apró tett miatt is másképpen alakulhat a jövő. Újra elindulunk.
- Azt mondod, hogy nincsenek veszélyben?
- Nem. Azt mondom, hogy nem tudom mi lesz velük. Te... te túlságosan is nagy reményeket fűzöl hozzám. Én nem vagyok annyira jó, mint amilyennek te hiszel engem. 
Erről nem vitatkozom vele, bár egyáltalán nem fűzök hozzá semmilyen reményt. Ha sikerül neki akkor sokkal könnyebb dolgom lesz, mintha nem sikerülne és meg kellene kínoznom az egész tanácsot.
- Mit javasolsz?
- Nem tudom. Várjunk. Nincs értelme utánuk koslatni. Ha történik velük valami annak úgyis híre terjed.
Nekem ugyan nincs közöm egy csapat részeg turistához, de az idegességét tekintve őt rosszul érinti ha ilyesmit lát.
- Dean. Miért olyan fontos ennek a két lánynak az esetleges halála?
- Nem lenne az, ha nem a te fajtádból lenne az egyik a tettes – a hangja nemtörődöm, de tudom hogy csak tetteti. De a másik dolog… az én fajtám.
- Miért rám haragszol azért ha a fajtámból gyilkol valaki? – zavar és idegesít is a tény, hogy ilyen hangon beszél.
- Nem haragszom csak… hagyjuk ezt jó?
Komor arccal előtte termek és nem hagyom, hogy tovább menjen, amitől láthatóan csak még frusztráltabb lesz.
- Engedj már!
- Nem.
Először válaszolsz a kérdésemre. – megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek,de elrántja előlem, így nem erőltetem. – Meg akarod menteni őket?
Nem vagyok az emberi érzések szakértője, de akkor lett ilyen ideges, amikor arról beszélt, hogy ne tudja mi fog történni. És ebből következtetve…
- Nem tudok neki segíteni, mert azt sem tudom mi fog történni ráadásul nem csak egy baleset! – megpróbál ellépni mellettem, de ismét elé állok.
- Megmentheted, ha akarod, segítek neked. Csak gondolkozz egy kicsit…
- De nem tudok! Nem érted! Csak összevissza képeket látok bevillanni, amik néha egyértelműek, de most nem! – ökölbe szorulnak a kezei és remegni kezd – Mielőtt megjelentél a szobámban anyám el akart menni vásárolni és mikor átadta nekem a cetlit hozzáértem! Tudtam, hogyha elmegy meghal! Nem láttam pontosan, de olyan volt mintha velem történt volna! Láttam a fényszórót, ami elvakítja, majd a csattanást és az utolsó szívdobbanást!
Kiborult. Nem tudom, hogy mitől, de határozottan sok volt neki az, ami egyszerre a nyakába zuhant. Végül is akármilyen ereje is van ő csak egy fiatal fiú, akinek szórakoznia kéne és nem halált látni minden érintésnél.
Magamhoz húzom és szorosan köré fonom a karjaimat. Először próbál eltolni, de aztán csak a ruhámba kapaszkodva kapkodja a levegőt. Még soha nem kellett megvigasztalnom senkit sem és nem is igazán tudom, hogy ez segít e. Monoton mozdulatokkal simogatom a hátát, majd lassan, mély levegőket véve megnyugszik. Mikor rám néz, csak elmosolyodom. Az arca nem könnyes bár a makacsságából ítélve ő nem is az a sírós fajta.
- Megnyugodtál kedves? – megsimogatom az arát, de még mindig nem engedem el. A testéből kellemes hő árad belém, mivel a vámpírok teste sokkal alacsonyabb hőmérsékletű, mint az embereké.
- Igen. Köszönöm!
- Szívesen Dean! – elengedem, de nem lépek messzebb tőle, csak megvárom míg szép lassan elindul. – Elmeséled még, pontosan, hogy mit láttál vagy éreztél? Mindegy milyen kevés…
Gondolkozik egy kicsit, majd halkan belekezd.
- Vörös szemeket láttam és hallottam a lánynak a sikolyát aztán… semmi.
- A helyről esetleg, hogy hol történt?
Mély levegőt vesz és látom rajta, hogy nagyon koncentrál ezért nem szólalok meg.
- Párás volt a levegő, nehéz és olyan… halszag volt…
Ez leszűkíti a kört, mert ha hal és párás levegő, akkor lehet esetleg egy kikötő Csak az a probléma, hogy New Orleansban négy olyan kikötőhely is van, ahol hallal kereskednek. De még erre van időm, mert nappal van. Ha meg is támadják őket azt csak éjszaka teszik, mert ilyenkor elrejtőznek.
- Mit szeretnél ma csinálni? – most kelt fel, így gondolom még nem lehet álmos. Bár még soha nem laktam emberrel egy fedél alatt.
- Nem tudom.
- Szereted a filmeket?
Úgy bámul rám mintha valami idegen földönkívüli lennék, ami igazán vicces. Nem is bírok visszatartani egy kuncogást, de szerencsére nem lesz morcos miatta.
- Miért nézel így rám?
- Te szoktál filmet nézne? – kérdez hitetlenkedő hangon.
Óh, hát ezért bámult úgy. – Igen kedves, szeretem a filmeket. Persze nem mindet, de nagyon sokat felhalmoztam mióta megjelent a video lejátszó és a DVD.
- Tudod ez már ijesztően fura. – nem tudom mire gondol, de nagyon tetszetős az a kis mosoly az ajkain – Na és, milyen filmeket szeretsz?
- Hm… a nevetségeseket, de érdekesek a dokumentumfilmek is. Bár csak némelyik.
- Ez érdekes. A legkevésbé sem gondolnám, hogy pont vígjátékot nézel. – mintha szórakoztatná, de nem baj.
- Ha másfajtát szeretnél, azokból is van bőven. – unalmamban szépen különválogattam az összest a szerényekben.
- Nem, jó lesz az is.
- Akkor menjünk. – úgy látom már egy kicsit jobb kedve van aminek örülök. Sokkal szebb amikor nem morcos és az ajkai is sokkal csábítóbbak, mikor mosolyog.

***

Mikor hazaérünk még előszedi a többi ételt, úgy tűnik megéhezett a friss levegőtől, majd a könyvtárszobába megyünk.
- De hol van itt a TV? – kérdezi kíváncsian, mikor belépünk.
Odasétálok a nagy fali festményhez, majd egy mozdulattal kihajtom az egyik oldalra, mint egy ablakot. – A modern dolgok elvennék a ház szépségét, így inkább elrejtem őket. Abban a ládában vannak a vígjátékok, abban pedig a többi.
A két hatalmas ládához sétál, majd a vígjátékosnak fölnyitja a tetejét és amíg ő keresgél addig én behúzogatom a sötétítő függönyöket, hogy kizárjam a zavaró napfényt.
- Öhm… Jean-Claude?
- Igen?
- Ezek horrorfilmek és vámpíros kutatófilmek. – felém mutatja a dobozokat én pedig sak elvigyorodom, majd mellette termek.
- Tudod, ha az én szemszögemből nézed Dracula és a hozzá hasonlók a legnevetségesebb filmek, amit valaha láttam. Annyi hülyeséget képesek kitalálni a fajunkról, hogy az már nevetséges. De mindegy is… nézd át őket és válassz azt, ami tetszik.
Nekem teljesen mindegy, mert már az is szórakoztató, hogy vele töltöm az időmet ahelyett, hogy egyedül vagy egy megbűvölt emberrel lennék…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Miért rám haragszol azért, ha a fajtámból gyilkol valaki? - egy szóval sem említettem neki, hogy haragszom rá. Egyszerűen nem tudok beletörődni, nem vagyok biztos abban, hogy valóban megtörténik majd, de ha mégis akkor egy élet odavész. Az egyedüli pedig, aki erről tudni fog, az én vagyok. Kevésbé kellene szerencsétlennek lennem és akkor talán tenni is tudnék valamit. 

 

- Nem haragszom csak... hagyjuk ezt jó? - még ha akarnám se tudnám megmagyarázni ezt neki. Ostobának nézne amiatt, mert én sajnálatot és tehetetlenséget érzek egy lány miatt. Rossz kedvem egyre inkább növekszik amikor utamat gátolva áll meg előttem. 

 

- Engedj már!

 

- Nem – egyszerű válasz, ó de milyen hangsúlyos. Nem. Ujjai közé veszi államat, semmi kedvem most ahhoz, hogy a szemeimben kavargó érzelmeimet analizálja. - Meg akarod menteni őket? - Nem tudom megmenteni őket. Ez a lényege az egésznek. 

 

- Nem tudok nekik segíteni, mert azt sem tudom mi fog történni, ráadásul nem csak egy baleset – újra mozdulok, és ő újra elállja az utamat. Élvezetét leli abban, ha engem bosszankodni lát? 

 

- Megmentheted, ha akarod, segítek neked. Csak gondolkozz egy kicsit.

 

- De nem tudok! Nem érted! Csak összevissza képeket látok bevillanni, amik néha egyértelműek, de most nem! - szorítom ökölbe ujjaimat. Kezeim lágyan remegni kezdenek. Annak a két lánynak szükségtelen, rászolgálatlan és szerencsétlen halála lesz. - Mielőtt megjelentél a szobámban anyám el akart menni vásárolni és mikor átadta nekem a cetlit hozzáértem! Tudtam, hogyha elmegy meghal! Nem láttam pontosan, de olyan volt mintha velem történt volna! Láttam a fényszórót, ami elvakítja, majd a csattanást és az utolsó szívdobbanást! - fakadok ki. Hát süllyedhetek még ennél is lejjebb? A saját problémáimat zúdítom olyasvalakire, akinek semmi köze ehhez az egészhez. Karjait körém fonja, nem érzek iránta semmit, de most mégis jól esik ölelése. Egy idióta vagyok. Nem kellene, hogy ilyenekkel törődjek. A saját feladatomra kellene koncentrálnom, nem holmi halálraítéltekre. Megpróbálom eltolni őt magamtól, de rendíthetetlen sziklaként áll ellent nekem. Ügyetlen erőlködéseimmel semmire nem megyek, így hát belenyugszom és hagyom, hogy öleljen. Szaggatott lélegzetem mindennél hangosabb most, kezeim görcsösen markolják ruháját, ami miatt majd bocsánatot kell kérnem tőle. Csak el ne felejtsem. Tenyerével nyugtató, monoton mozdulatokkal simít végig hátamon. Úgy ahogyan anyám is tette annak idején. Mély lélegzetet véve nézek fel rá, ennél rosszabb állapotban soha nem fog látni engem. Mosolya meglep, ám nem érdeklődöm meg, hogy mi az ami mulattatja éppen. 

 

- Megnyugodtál kedves? - tenyere arcomra simul, hűvös bőre ruháimon keresztül is átüt, és még mindig az ölelésében tart. Kérdésére a válaszom pedig...

 

- Igen. Köszönöm.

 

- Szívesen Dean – enged el. Végre valahára újra egy kis szabadság, anélkül, hogy bárki érintene. - Elmeséled még, pontosan, hogy mit láttál vagy éreztél? Mindegy milyen kevés.

 

- Vörös szemeket láttam és hallottam a lánynak a sikolyát aztán...semmi.

 

- A helyről esetleg, hogy hol történt? - már amikor majdnem sikerül elfelednem az emlékeket, ő előáll azzal, hogy felidézve meséljek neki róluk. Ilyen az én formám. 

 

- Párás volt a levegő, nehéz és olyan...halszag volt...- ezt jobban nem tudom kifejteni neki. Számomra ismeretlen ez a környék, ahhoz, hogy be tudjam mérni, hol, mi fog történni sokkal jártasabbnak kell lennem itt. 

 

- Mit szeretnél ma csinálni? - ez a kérdés eléggé bizarrul hangzik egy vámpírtól. Téma elterelésnek viszont kiváló. 

 

- Nem tudom.

 

- Szereted a filmeket? - a...filmeket? Kuncogásától semmi nem lesz világosabb. Mégis mióta néz filmeket egy ilyen idős vámpír? Oké, hogy haladni kell a korral, de...

 

- Miért nézel így rám? - nem is tudom. Talán, mert meghökkentő dolgokat mondasz?

 

- Te szoktál filmet nézni?

 

- Igen kedves, szeretem a filmeket. Persze nem mindet, de nagyon sokat felhalmoztam mióta megjelent a videó lejátszó és a DVD. 

 

- Tudod, ez már ijesztően fura. Na és, milyen filmeket szeretsz?

 

- Hm... a nevetségeseket, de érdekesek a dokumentumfilmek is. Bár csak némelyik.

 

- Ez érdekes. A legkevésbé sem gondolnám, hogy pont vígjátékot nézel – ezt még elképzelni is túl lehetetlen. 

 

- Ha másfajtát szeretnél, azokból is van bőven – eddig mindig csak sorozatokat néztem akárhányszor is ültem le a TV elé. Kétlem, hogy valaha is láttam volna bármilyen értelmes filmet. 

 

- Nem, jó lesz az is.

 

- Akkor menjünk.

 

 

 

 

Visszaérve, megint turkálok egy kicsit az ételekben aztán követem őt a könyvtárszobába. Körülnéztem már itt egyszer, de Tv-nek még nyomát sem láttam. Ennyire vaksi még én se lehetek.

 

- De hol van itt a TV? - egy festményhez sétál, ami tökéletes összhangban van a hely bútoraival és színeivel. Könnyed mozdulattal hajtja ki, mögüle felbukkan a keresett készülék. Ragyogó és igazán ötletes. Amíg mások széfeket rejtegetnek festményeik mögött ő egy nagy TV-t. 

 

- A modern dolgok elvennék a ház szépségét, így inkább elrejtem őket. Abban a ládában vannak a vígjátékok, abban pedig a többi – az említett ládákhoz megyek és kotorászni kezdek az egyikben. Igazat mondott. Valóban rengeteg film van itt. Régebbiek és klasszikusok egyaránt. Szemeim elkerekednek amikor elolvasom némelyiknek a címét is. Érdekes ízlése lehet, hogyha ezek neki mind a vígjáték kategóriába tehetőek. 

 

- Öhm... Jean-Claude?

 

- Igen?

 

- Ezek horrorfilmek és vámpíros kutatófilmek – éppen hogy sikerül pislognom néhányat elvigyorodik és már mellettem is terem. 

 

- Tudod, ha az én szemszögemből nézed Dracula és a hozzá hasonlók a legnevetségesebb filmek, amit valaha láttam. Annyi hülyeséget képesek kitalálni a fajunkról, hogy az már nevetséges. De mindegy is... nézd át őket és válassz azt, ami tetszik. 

 

- Igazából, ez a Dracula fickó eléggé érdekesen hangzik – motyogom előhalászva a dobozból a filmet és átnyújtom neki. Elveszi, nézegeti, vállat von.  Amíg ő a film élindításával van elfoglalva én leülök a kanapéra. Továbbra is úgy gondolom, hogy jó puha és kényelmesen hátra lehet benne dőlni. Ennél több nem is kell. Lábaimat felhúzom magamhoz és átölelem térdeimet. Körülnézek a szobában, de nem sok mindent látok, csak annyit amit a TV halvány fénye megvilágít. Ez is több mint a semmi. Leül mellém, és ő is kényelmesen hátradől. Nyugalma ragadós és hamar áttelepszik rám amitől én is megnyugszom. Vagy legalábbis nem ülök már úgy mellette, mint egy  pattanásig kifeszített húr. Haladásnak vélem ezt a viselkedést magamnál. Annyira reménytelen eset azért mégsem vagyok mint amilyennek hiszem magam. 

 

- Miért pont ezt a filmet választottad? - érdeklődik nem nézve rám.

 

- Mert még nem láttam – mielőtt bármi mást kérdezhetne felé fordulok mutatóujjamat pedig szájára biggyesztem. - Maradj csendben – szólok rá kedvesen. Elmosolyodik amitől én gyorsan odébb is húzódom tőle. Én igazán nem akartam megsérteni őt vagy ilyesmi. Oké, hogy elvileg mindig én vagyok az akit irritál ha valaki megérinti, de ez még nem jelenti azt, hogy netalántán ő szereti. Atyám, hiszen én semmit nem tudok róla! Mintha csak megérezte volna, hogy én éppen eddigi legmélyebb sülyedésemre készülök letargiámban, tenyerét vállamra teszi amitől ugrok egy nagyot. Fejemet felé fordítom aztán a filmet kezdem el bámulni. Biztosan arra akarta felhívni valahogy a figyelmem. A lehető legrosszabb résznél kapcsolódom be, túl sok a sötét, a vér és az erőszak. Ez neki hogy lehet vígjáték? Ha ő ezen csak nevet, mi az amitől fél? Van egyáltalán bármi olyan amitől egy vámpírnak tartania kell? Majd egyszer ezt is megkérdezem tőle, akkor, amikor már nem lesz szüksége a segítségeimre, és én mehetek haza. Vissza a családomhoz. Majd búcsúzáskor felteszem neki ezt a sok sok kérdést. Tényleg, a búcsúzás. Ha egy vámpír azt mondja, nem lesz bajom, akkor az úgy értendő, hogy tényleg nem lesz bajom vagy ezt ő is csak megnyugtatásként mondta?Apámtól sokszor hallottam már ezt, de mindig történt velem valami, ami nekem egyáltalán nem úgy tűnt, mintha nem lenne baj. 

 

- Dean. Figyelsz te a filmre egyáltalán? - már megint csak ijesztgetni tud. Film. Film. Film. Ó, igaz is. Mi most éppen filmezünk, ketten, egy sötét szobába. És a filmben már elég sok ember meghalt. Vagy csak én gondolom így? Be kell hogy valljam, nem igazán figyeltem oda. De ha mégis, akkor mindig valakit vagy kínoztak vagy már meghalt. 

 

- Miért nézzük mi ezt? - kérdem hirtelen felé fordulva. Hűha. Nagy, halvány, kerek szemek. Valami miatt vidám hangulatba kerültem és ez őszintén a frászt hozza rám.

 

- Te akartad – jön a válasz. Nem erre számítottam, de teljesen igaza van. Nem kényszerített arra, hogy szedjem ki a dobozból és nyújtsam át neki.  Ez megint csak azt jelenti, hogy én mennyire hülye vagyok. Megszoktam már, sebaj.

 

- És minek engedted? - mások felelősségre vonásánál nincs is jobb ezen a világon. Na jó, van. De azt most eszem ágába sincs kifejteni. 

 

- Négy vámpír!

 

- Mi négy vámpír? - értetlenkedik. Pedig ezt ennél egyszerűbben már nem tudnám mondani. De azért megpróbálom neki elmagyarázni. Magyarázásban mindig is aranyérmes voltam. 

 

- Mindössze négy vámpírt vagyok hajlandó megérinteni. Többet nem bírnék ki. Ha lehet inkább nem feszegetném a határaimat. Igaz, te említettél valamit amivel növelni lehetne az erőmet. De nem igazán fejtetted ki bővebben is. 

 

- Ha elmondanám neked, hogy miről is beszéltem. Belemennél?

 

- Ha az segít minket az előrehaladásban akkor igen. Nekem sem érdekem, hogy egy helyben toporogjunk, vagy csak apróbb lépésekben haladjunk előre. Félre ne értsd, ez nem személyes. Nekem nincs bajom a társaságoddal, egyszerűen nagyon haza akarok már menni. Hiányoznak a szüleim, szinte szó nélkül jöttem el tőlük. Ki tudja mi van most velük. 

 

- A szüleid miatt akarod elkapkodni annyira ezt az egészet? - Állkapcsomat összeszorítva nézek rá. Már a puszta feltételezése is sértő rám nézve. 

 

- Ki beszélt itt elkapkodásról? Ez nem olyasmi, amit kedved szerint lehet húzni – már egyikünk sem figyeli igazán a filmet. Én amiatt mert túlságosan is belemerültem magyarázatomba ő pedig amiatt mert túlságosan is belemerült abba, hogy vitába szálljon velem. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Végül mégis a Dracula film kerül a lejátszóba, majd rá nézve egy halvány mosoly húzódik az ajkaimra.
A lábait felhúzva és átölelve ül a kanapén és emiatt a póz miatt sokkal fiatalabbnak néz ki, mint amilyen. De én mát tudom, a külseje megtévesztő.
Leülök mellé, mert úgy gondolom, hogy ha már el mert aludni mellettem, akkor nem okoz majd neki problémát, bár eleinte kissé feszülten ül, de végül megnyugodva ellazul.
- Miért pont ezt a filmet választottad? – ha neki ez horror és nem szórakoztató…
- Mert még nem láttam – pedig ez már viszonylag régi filmnek számít. Épp megkérdezném, hogy hogy-hogy nem látta még, de a mutatóujjával elhallgattat. - Maradj csendben.
Mivel a hangja sem sértő és látszik rajta, hogy nem is annak szánta csak elmosolyodom az újabb újdonság miatt. És nem elhanyagolható tény, hogy jól esik az érintése, igazi kísértés most, hogy ilyen közel ül mellettem, de mivel még épp csak kezd megbízni bennem nem teszem tönkre bármennyire is szeretném leteperni a kanapén és megízlelni mindenét.
Annyit azonban megteszek, hogy megérintem a vállát, amikor elkezdődik a film, mert ő csak beléfeledkezve bámult előre.
Pár perc elteltével azonban észreveszem, hogy itt-ott megrándul az arca egy-egy jelenetnél, majd nemsokára már nem is nézi, hanem ismét a gondolataiba feledkezik.
- Dean. Figyelsz te a filmre egyáltalán?
A hangomra megrándul, nyilván megint sikeresen a frászt hozta rá.
- Miért nézzük mi ezt?
Furcsa, mintha saját magán mulatna, de én nem értem a kérdést.
- Te akartad.
- És minek engedted? – na, most már végkép nem értem. Ha ne akarja nézni akkor minek választotta? És én ugyan miért akadályoztam volna meg?
- Négy vámpír!
- Mi négy vámpír? – teljesen olyan mintha alvajáró lenne, aki éppen nem tudja mit beszél.
- Mindössze négy vámpírt vagyok hajlandó megérinteni. Többet nem bírnék ki. Ha lehet, inkább nem feszegetném a határaimat. Igaz, te említettél valamit, amivel növelni lehetne az erőmet. De nem igazán fejtetted ki bővebben is. 
- Ha elmondanám neked, hogy miről is beszéltem. Belemennél? – az felettébb érdekes lenne, ha már csak a filmbeli vér látványától is rosszul érzi magát, nem még ha meg is kellene innia. Bár az én véremnek furcsa édeskés íze van, de nem tudom, hogy egy ember ezt hogyan érzi.
- Ha az segít minket az előrehaladásban akkor igen. Nekem sem érdekem, hogy egy helyben toporogjunk, vagy csak apróbb lépésekben haladjunk előre. Félre ne értsd, ez nem személyes. Nekem nincs bajom a társaságoddal, egyszerűen nagyon haza akarok már menni. Hiányoznak a szüleim, szinte szó nélkül jöttem el tőlük. Ki tudja mi van most velük. 
- A szüleid miatt akarod elkapkodni annyira ezt az egészet? – nem értem, hogy mi ütött belé hirtelen. Tegnap még egész magabiztos volt, szót sem ejtett a hazameneteléről és sokkal nyugodtabb volt. Vajon mi történt így hirtelen?
- Ki beszélt itt elkapkodásról? Ez nem olyasmi, amit kedved szerint lehet húzni!
- Pedig te most pont azt teszed. Ha azt mondod, hogy holnap csak négy vámpírt vagy hajlandó leellenőrizni akkor rendben, de ilyen tempóban tovább fog tartani, mert mint mondtam a tanácsnak tizennyolc tagja van és ők csak hetente kétszer ülnek össze. – magyarázom neki, bár már kissé frusztrál ez az akadékoskodás. Nem tudom miért lett ilyen.
- Hetente kétszer? De hát ez a legjobb esetben is három hétig tartana! Én nem fogok három hetet itt tölteni!
Kezd felbosszantani, ami nem jó. Nagyon nem…
- Azt hiszed nekem kellemes ez a helyzet? Én örülök neki hogy megint meg akarnak öletni?
- Ez a te problémád, nekem semmi közöm a fajtádhoz és nem akarom veszélynek kitenni magam egy rakás vérengző szörnyeteg miatt!
Vérengző szörnyeteg? Képes engem is azok közé sorolni akiket a látott?
Ez annyira felbosszant és egyben irritál is, hogy már érzem is az erőm felszínre törését. Általában nyugodt vagyok, de neki sikerült egész alaposan kihoznia a sodromből.
Abból amilyen szemekkel néz rám, már tudom, hogy érzi a kavargó erőt és nyilván a szemeim sem éppen emberiek.
- Menj innen! Most! – szólok rá fenyegetően, mert nem szeretném megölni. Elhátrál a kanapétól, de aztán megtorpanva mered rám. A fenébe. – Kifelé!
Erre már kiperdül a szobából, én pedig elengedem az eddig elfojtott dühömet, mire az ablakok hangos pattanással repednek meg és pár másodperc múlva már mindent üvegszilánkok borítanak.
Egyik előnye annak, ha nincs mellettem senki, hogy nem is tudnak felbosszantani. Ez azonban már nagyon régen nem történt meg, mert általában még azelőtt végeztem az illetővel mielőtt felemelte volna rám a hangját. Bár azok vámpírok voltak.
Kissé zihálva szedem a levegőt a kifejtett erőtől, és mikor sikerül lenyugodnom annyira, hogy már nem vagyok közveszélyes egyszerűen kivetem magam az egyik ablak helyén és már itt sem vagyok.
A nap ugyan zavarja a szememet, de jobb ha elmegyek egy kicsit otthonról. És táplálkozni sem ártana.

***

Végül ma már nem mentem vissza a házba, hanem körbe-körbe jártam a városban és ellenőriztem az összes kikötőt, amik korábban eszembe jutottak, és végül egy északon fekvő elhagyatott halkereskedésnél, ami a kikötő mellett áll megtaláltam a lehetséges gyilkosokat, akiket Dean látott.
Bármennyire is megsértett azzal amit mondott, az ígéreteimet soha sem szegem meg és én neki, hogy megmentem azt a lányt.
A raktárban már hallani a mozgolódást, hiszen már leszállt az éj, de ők mindaddig nem érzik a jelenlétemet, ameddig én nem akarom.
Hangos csattanással vágódik ki a rozoga ajtó és mikor a bent lévők meglátnak azonnal felém vetődnek. Ha jól láttam, akkor kilencen vannak. Kilenc kiéhezett vámpír.
Játszi könnyedséggel ölöm meg őket, az utolsó kettő pedig már nem is mer a közelembe jönni, ezért az erőmmel megbénítom őket, majd hamuvá égetem.
Mikor lesöpröm magamról a port kelletlenül elhúzom a szám a ruhám állapotát látva. Ezt biztos nem vitetem mosodába. Tele van vérrel és egyéb meghatározhatatlan darabkákkal.
Elindulok kifelé, mikor éles érzékeimmel lépteket hallok és még egy vámpír közeledtét, akinek társasága is van.
Leplezem a jelenlétem, és mikor belép a helyiségbe egy eszméletlen lánnyal a vállán azonnal lecsapok rá. Reflexszerűen eldobja a testet és védené magát, de az én erőmmel szemben fölösleges a védekezés, így rögtön be is végzi.
Megtörlöm a kezeimet és a lányhoz lépve felemelem és kiviszem a raktárból. Az elméjébe piszkálva látom, hogy sokkos állapotban van, de egy kis ráhatással azonnal magához tér, de még mindig a hatásom alatt van. Már éppen kitörölném az emlékeket, mikor eszembe jut a házamban lévő rendetlenség, ezért inkább arra utasítom, hogy takarítson ki, majd menjen haza.
Egyszerűbb, mint egy takarítószolgálatot szerződtetni, akik olyasmit látnának, amit nem kéne. Mikor a lány elindult én visszafordulok az épülethez, hogy átnézzem a helyet, de nem találok semmit. Lassú léptekkel elindulok hazafelé, most nem használom az erőmet, mert úgy sem sietek sehová. Legalább már rend lesz mire hazaérek.

***

Valamikor a hajnali órákban keveredem haza, amikor már kezd előbújni a nap is. A házban csend van, kivéve az emberlány sepregetésének zajait. Úgy tűnik több munka volt, mint hittem.
Bezárom magam mögött az ajtót és a könyvtárszobába indulok, hogy megnézzem és ő éppen a darabokra törött TV darabkáit szedi össze. Persze, hisz az is üvegből volt. Most szerezhetek egy újat.
Megérzem a közeledő lépteket, mikor még csak a folyosón vannak, de nem mozdulok meg. Ugyan a dühöm már elszállt, de azt nem tudom, hogy ő milyen hangulatban van.
- Tényleg megmentetted? – a hangjából nem tudok kiszűrni semmit, ezért felé fordulok, mire a szemei kistányérnyira kerekedne és hátrál egy lépést.
Hát persze… el is felejtettem, hogy nézek ki.
- Igen, úgy már viszonylag könnyű volt, hogy elmondtad a körülményeket. – elindulok kifelé, de amikor a folyosóra érek a hangja megállít.
- Mit csináltál vele? Beszéltem hozzá, de nem válaszolt.
Milyen gyanakvó… hát persze, hisz én is csak egy „vérszomjas szörnyeteg” vagyok. De mindegy is.
- Nem bántottam, csak megparancsoltam neki, hogy takarítson össze és addig nem képes másra. Ez igazán nem nagy ár az életéért. – nekem valójában semmit sem jelent és más sem kellene, hogy számítson – Ha most megbocsátasz, lezuhanyoznék.
Lassú léptekkel elindulok a saját szobám felé, amiben elég keveset tartózkodok, de a fürdőszobám onnan nyílik. Végül is fürdőre még egy vámpírnak is szüksége van…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Pedig te most pont azt teszed. Ha azt mondod, hogy holnap csak négy vámpírt vagy hajlandó leellenőrizni akkor rendben, de ilyen tempóban tovább fog tartani, mert mint mondtam a tanácsnak tizennyolc tagja van és ők csak hetente kétszer ülnek össze

 

- Hetente kétszer? De hát ez a legjobb esetben is három hétig tartana! Én nem fogok három hetet itt tölteni – fakadok ki.  Ezt nem kérheti tőlem.  

 

- Azt hiszed nekem kellemes ez a helyzet? Én örülök neki, hogy megint meg akarnak öletni? 

 

- Ez a te problémád, nekem semmi közöm a fajtádhoz és nem akarom veszélynek kitenni magam egy rakás vérengző szörnyeteg miatt – jelentem ki halál komolyan ránézve. Ha akarnék egészen pontos leírást tudnék adni a lelki állapotáról. Diplomára sincs szükségem ahhoz, hogy tudjam ezzel most sikerült felingerelnem őt. Még mielőtt bármi nyugtatót mondhatnék neki energiája örvénylő hullámként borzolja fel minden egyes idegszálam. Parázsló szemeitől még az ütő is megáll bennem. Ezt mind... én váltottam ki belőle? 

 

- Menj innen! Most – hangjától szinte felforr a levegő. Hátrálok néhány lépést, de nem megyek túl messze tőle. Kiborulása meghökkentő. Mégis mivel érhettem el ezt a hatást nála? - Kifelé! - egyértelmű utasítás aminek már én sem tudok ellent mondani. Éppen idejében hagytam őt magára. Bentről hangos csattanás zaja szűrődik át a tömör faajtón. Kizavart! Nem fogok visszamenni hozzá,  miattam lett ennyire dühös, ha újra felbukkannék előtte azzal semmi nem oldódna meg. Ha a többi hozzám hasonló is olyan temperamentumú volt mint én, akkor érthető miért haltak meg mindannyian. Neki is, ennyi idő után azért lehetne annyi esze, hogy ne fogadjon be magához egy hozzám hasonló kölyköt. Abból többnyire semmi jó nem szokott kisülni. A házamban akár nemet is mondhattam volna neki. A baj ott kezdődik, hogy akkor is magával ráncigált volna.  Neki pont mindegy, hogy én mit akarok vagy mit nem! Most meg magamat hergelem. 

Orrnyergemet masszírozva indulok el a folyosókon, amíg nincs itthon legalább békésen körül tudok nézni ebben a nagy házban. Betartanám én az esetleges szabályokat, de fogalmam sincs, hogy mik azok. Ilyenekről nem beszélgettünk. Nem ártott volna, ha eldarálja gyorsan még mielőtt útnak indul fényes nappal. Ha nem tapasztaltam volna már meg az erejét és úgy mondta volna el, hogy mi is ő valójában, valószínűleg kinevettem volna őt és még most is azzal győzködném, hogy vonuljon elmegyógyintézetbe. Alaposan végigjárom az egész épületet, semmihez nem nyúlok inkább csak távolról szemlélem. Szép és otthonos, de mindeközben van egy érdekes hangulata is ennek a helynek. Valami megmagyarázhatatlan. Kíváncsiságom visszavezet a könyvtárszobához és belépek az ajtaján meglesni, mekkora odabent a rumli. Hála a lánynak, – akinek már meg kellett volna halnia – nem is olyan nagy a káosz. Elé lépek a lehető legnagyobb zajt csapva, hogy ne riadjon meg tőlem, de úgy tesz mintha észre sem venne. Talán nem is vesz.

 

- Hogy kerültél te ide? - kérdem óvatosan, de szavaimra semmit nem felel. Még csak rám se néz. Megbökdösöm a vállát, de ő tovább sepreget. Minden külső ingert kizár. Kezemet felemelem, hogy megérinthessem bőrét, de inkább hagyom visszahullani. Nem akarom tudni, mi történt vele. Nagy valószínűséggel a lány viselkedéséhez köze van Jean-Claude erejének. Pár pillanatig még figyelem gépies mozdulatait aztán ott hagyom őt. Nem tudok vele mit csinálni. Nézni pedig nem fogom. 

 

 

 

Már visszajött. Ezt is csak az ajtó csukódásából tudom. Bizonytalanul indulok el oda, ahol ő is van. Remélem, már nincs tomboló hangulatában. Csak egyszer láttam még így, de elég is volt. Ilyenkor, félek tőle. 

 

- Tényleg megmentetted?  - háttal áll nekem, de szavaimra mégis felém fordul. Ruháját vérfoltok és egyéb nem oda illő dolgok tarkítják. Akaratom ellenére is, de teszek pár lépést hátrafelé. Mit tett?

 

- Igen, úgy már viszonylag könnyű volt, hogy elmondtad a körülményeket – mondja és már indul is kifelé. 

 

- Mit csináltál vele? Beszéltem hozzá, de nem válaszolt.

 

- Nem bántottam, csak megparancsoltam neki, hogy takarítson össze és addig nem képes másra. Ez igazán nem nagy ár az életéért. Ha most megbocsátasz, lezuhanyoznék -  és már megy is tovább. Halántékomat tapogatva nézek utána. Ez az egész kezd túlnőni rajtam, és az, hogy még életemben nem kerültem ilyen helyzetbe egyáltalán nem segít rajtam. A halandókat könnyedén kezelni tudom, de egy ekkora erővel rendelkező vámpír még nekem is alaposan feladja a leckét. Most minden egyes eddig egymás felé tett lépést eltöröltem.  Nem fogok előröl kezdeni mindent, annyi időnk már nincs, hogy újra bizalmat építsünk ki. Majd csak alakul valahogy. Nem fogok erre külön koncentrálni. 

Várakozva állok az ajtó előtt, mennyi ideig szoktak ezek zuhanyozni? Ezek. Úgy beszélek róla, mintha valami nyamvadt, tőlem alsóbb rendű élőlény lenne. Holott kettőnk közül én vagyok az aki alul marad mindenben. Amíg ő odabent van megpróbálok kiagyalni valami mentőmagyarázatot, hogy miért viselkedtem vele úgy ahogy. Ennél rosszabb helyzetbe legalább már nem kerülhetek. Vagyis, de. Kerülhetek. De remélem odáig azért nem fog elfajulni a helyzet, hogy megöljön engem. 

Nyílik az ajtó, ő pedig tiszta ruhában lép ki rajta. 

- Jean-Claude – szólítom meg bátrabban és kihúzom magam. Nem tudom él-e még a harag szikrája benne, de ha el is küld legalább ne úgy tegye, hogy közben én egy gyáva féregnek tűnök a szemeiben.

- Ha ígéretet teszel legalább tartsd is be – arcom megrándul szavaitól. Igaza van, de ettől csak még rosszabbul esik, hogy nem tart szavahihetőnek engem.  Egyszer már megígértem neki, hogy segítek. Ezt be is fogom tartani. Jó, közben előfordulhat, hogy hisztizek, de esetemben ezt igazán el lehetne nézni. 

- Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt – nézek szemeibe és ennyi elég is ahhoz, hogy bátorságom a lehető legkönnyebb utat választva mind elszállingózzon tőlem. 

- Elárulod, hogy mi volt ez az egész? - tarkómat vakargatva ráncolom össze szemöldököm. Biztosra veszem, hogy előnytelen fejet vágok éppen, de nem célom, hogy vonzónak találjon. Na meg múltkori gondolataiból kiindulva, oly mindegy mi tartozik a céljaim közé vagy mi nem. Szóval akár annyiba is hagyhatom ezt a távolságtartós mániámat. 

 

- Többet nem fog előfordulni – mondom. Az a baj, hogy ezt még én sem hiszem el magamnak. Nem állhatok mindenhez pókerarccal. Olyan erős idegzetem azért még nincs. 

 

- Örömmel hallom, de a kérdésem továbbra is megválaszolatlanul áll – ezt nehezen tudnám megmagyarázni neki. Főleg, hogy még én magam sem értem mi miatt mondtam neki azokat a dolgokat. A legkevésbé sem akartam megbántani. Így jött ki és kész. 

 

- Tartok tőle, ezen nem fogok tudni segíteni – vonok vállat a lehető legmagabiztosabb arcomat magamra öltve. Tekintete mögém vándorol, megfordulok és a lányra nézek. Az, mintha mi ketten jelen sem lennénk merev tekintettel maga elé nézve siet el mellettünk. 

 

- Már befejezte a takarítást...

 

- És most hazamegy szépen – fejezi be Jean-Claude a mondatom. Meglepetten kapom felé fejem. Ez most honnan jött neki? Csak mert, én eddig úgy tudtam én vagyok az egyedüli, aki be tud pofátlankodni másoknak a fejébe. 

 

- Te aztán nem vagy kispályás – lelkesedem fel, majd gyorsan szám elé kapom kezem. Meg kellene tanulnom már végre befogni azt a nagy számat. Így márt értem, hogy a szüleim miért nem akarták, hogy kilépjek az ajtón. Most komolyan! Kinek jó az, ha nekem be nem áll a szám?

 

- Neked ez tetszik? - már megint a jól ismert halvány mosolyt villantja felém. Azt ami egyébként igazán jól áll neki. Akkor most minden visszaállt a régi kerékvágásba, vagy még mindig nagyon mérges rám és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy robbanjon és leszedje a fejem?

 

- Szeretnéd, hogy hazudjak azért, hogy te jobban érezd magad, vagy mondjam inkább az igazat? - ezt eddig még senkitől sem kérdeztem meg. Azért, mert eddig még egyszer sem érdekelt, hogy nyers szavaimmal esetleg valakit megbántok. A finomkodás nem az én stílusom. 

 

- Elvárom, hogy igazat mondj, ahogyan te is elvárod ugyanezt tőlem – bólintok. Elvégre megint fején találta a szöget. Egyikünknek sem lenne célszerű, ha találgatnunk kellene, mikor ki hazudik és miben. 

 

- Ijesztőnek gondolom, hogy ennyire egyszerűen képes vagy irányítani az embereket és, hogy bármire rá tudod venni őket. Velem valószínűleg már valamivel nehezebb dolgod lenne, de az én irányításom sem jelentene túl nagy kihívást. Nyugtató, hogy bizonyos szintig én védve vagyok tőletek... akarom mondani tőled – mondom gyorsan darálva a szavakat.

 

- Még mindig vérszomjas szörnyetegnek tartasz? - kérdi. Újra veszélyes vizek felé evezünk.  Erre nincs olyan, hogy helyes válasz. Vagy megbántom vagy hazudok neki. Hol itt az aranyközépút. 

 

- Esetünkben ez tökéletesen lényegtelen – felelem tárgyilagosra véve eddig lelkes hangom. 

 

 

Jean-Claude de Dion




A gardróbból felmarkolok egy pár ruhát majd a fürdőszobába lépve lehámozom magamról a véres anyagokat és egyenesen a szemetesbe dobom őket.
Az impozáns fekete márványból készült zuhanyzóba lépek és megengedem a vizet, hogy a majdnem forró cseppek jótékonyan átmelegítsék a hideg bőrömet. 
Furcsa, hogy egyes testi funkciók működnek a vámpíroknál is, míg mások nem. Bár az anatómia mindig is bonyolult volt, de a természetfölötti világban még inkább. Elméletileg szívverés nélkül semmi sem működik, mi mégis érzünk vágyat és tudunk gondolkodni. Az egyetlen talán a szaporodás, amire még nem vagyunk képesek. Még.
Mikor már elég tisztának érzem magam egy törölközővel szárazra törlöm a testem, majd felöltözök az előre bekészített ruhákba.
- Jean-Claude – hallom meg, amint kilépek az ajtón. Nocsak, utánam jött. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem.
A testtartásából és a hangjából tudom, hogy beszélni akar, de nekem most ehhez nincs kedvem. Még mindig dühös és azt hiszem… csalódott vagyok. Többet vártam tőle, mint és nézte is ki belőle annál, mint mit tegnap nyújtott.
- Ha ígéretet teszel legalább tartsd is be – mondom neki semleges hangon.
- Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt.
A tekintetét mélyen az enyémekbe fúrja, amivel meglep, mert nagyon is őszintén hangzik és a szemei sem hazudnak.
- Elárulod, hogy mi volt ez az egész? – érdekelne, hogy miért volt tegnap – mostani kifejezéssel élve – olyan szemét.
- Többet nem fog előfordulni.
- Örömmel hallom, de a kérdésem továbbra is megválaszolatlanul áll – nem hagyom kibújni ez alól. Választ várok.
- Tartok tőle, ezen nem fogok tudni segíteni.
Vállat von és komolyan néz rám, amiből tudom, hogy tényleg nem tudja. Jó lesz kideríteni, hogy várható e még hasonló, mert akkor keresnem kell még néhány raktárnyi vámpírt akiken levezethetem a feszültséget.
Az ajtóban megjelenik az a lány akit megmentettünk és fejben megparancsolom neki, hogy menjen haza. Mikor magához tér majd az ágyában, azt fogja hinni, hogy másnapos és ezért fáj a feje.
- Már befejezte a takarítást...
- És most hazamegy szépen – adok hangot a gondolataimnak, mire meglepetten pillant rám.
- Te aztán nem vagy kispályás!
A szemei lelkesen csillannak, mint egy kisgyereknek, majd szinte rögtön eltűnik ez a kifejezés és ijedten pillant rám.
Elmosolyodom, mint a reakciója és mind a szavai hatására, mert a nem kispályás jelzővel sem illettek még. És örülök, hogy végre ismét olyan, mint mielőtt kiabált volna.
- Neked ez tetszik?
Kétkedő tekintetétől csak még jobb hangulatom lesz. Megszokhatta volna már, hogy a stílusával nem tud felidegesíteni.
- Szeretnéd, hogy hazudjak azért, hogy te jobban érezd magad, vagy mondjam inkább az igazat?
- Elvárom, hogy igazat mondj, ahogyan te is elvárod ugyanezt tőlem – mondom kissé komolyabb hangon. Ha valaki hazudik nekem az nem fog jól járni. És valamiért azt érzem, hogy ő sem lenne boldogabb tőle.
- Ijesztőnek gondolom, hogy ennyire egyszerűen képes vagy irányítani az embereket és, hogy bármire rá tudod venni őket. Velem valószínűleg már valamivel nehezebb dolgod lenne, de az én irányításom sem jelentene túl nagy kihívást. Nyugtató, hogy bizonyos szintig én védve vagyok tőletek... akarom mondani tőled.
Gyorsan beszél, mintha minél előbb túl akarna esni rajta, de sok igazság van abban, amit mond. Sejtettem, hogy a látszat ellenére tart tőlem, mert bolond lenne, ha nem. Bár nincs szándékomba bántani, ha véletlenül olyan állapotban talál, mint tegnap, nem tudom garantálni, hogy nem sérül meg.
- Még mindig vérszomjas szörnyetegnek tartasz?
Ez igenis sértő rám nézve, mert én szándékosan soha nem ölnék meg ártatlan embereket. Az már más dolog, hogy az ellenségeimmel mit teszek. Ha tehetnék, ők sem cselekednének másképp.
- Esetünkben ez tökéletesen lényegtelen.
A hangja semlegessé válik és tudom, hogy hárítani akarja a kérdést. Ami azt jelenti, hogy nem akar ismét fölidegesíteni, vagyis a véleménye ugyanaz. De akkor miért kért bocsánatot az imént?
- Tudod kedves, ha meg akarnám tudni a tényleges gondolataidat megtehetném. – közelebb lépek hozzá, de ő nem mozdul, csak kissé megfeszül a teste. – Ha fejedben piszkálnék, úgy éreznéd, mintha ezernyi kis tű fúródna a koponyádba és sehogy sem tudnád eltávolítani őket. Ez mind azért, mert részben látó vagy és van egy természetes pajzsod, ami védi a gondolataidat.
- Ezt akarod tenni?
A hangjában félelem bujkál, de nem hátrál meg. Bátran néz szembe velem, mikor más már menekülne. Vajon biztos benne, hogy nem fogom bántani, vagy csak túl makacs?
- Nem tudom. Mit tenne egy vérszomjas szörnyeteg? – kérdezem tőle elé lépve és gyengéden az nyakára simítok.
Megszakítja a szemkontaktust és a mellkasomat kezdi fixírozni, ezért inkább ellépek tőle. Most már tudom magam kontrollálni, így nem lesz gond. Ha ennyire hajthatatlan a véleményét illetően, akkor el kell érnem, hogy bízzon bennem. Azt hittem ez már megtörtént, de úgy tűnik rosszul gondoltam.
- Ha szeretnél pihenj még egyet. Este kilenc órakor kell indulnunk, de előtte még be kell szereznünk neked néhány dolgot a városból.
- Nekem?  - néz rám bizonytalan tekintettel.
- Igen. Megfelelő öltözetre van szükséged, elvégre a szeretőm vagy. – pír jelenik meg a hófehér bőrén amitől hihetetlenül csábító lesz. Kedvem lenne megnézni, hogy a felsője alatt vajon meddig terjed ez a szín, de végül nem teszem.
- Csak eljátszom, hogy a szeretőd vagyok.
- Igen, sajnos. – de remélem ezen még változtatni fogunk és ténylegesen is a szeretőm lesz.
Csak bámul rám a szép szemeivel, mire buján elvigyorodva előtti termek, és egy kis csókot nyomok a puha ajkaira, majd már itt sem vagyok.
Szereznem kell még neki valami ennivalót is, de most sokkal több félét válogatok össze, mert a múltkoriakból nem evett sokat.

***

Miután magamnak is kerítettem táplálékot és az övét is hazaküldettem egy kiszállítóval elindulok hozzá. Útközben még szólok a múltkori sofőrnek, hogy jöjjön a házhoz, mert szükségem lesz rá. És persze nem tud ellent mondani.
Mikor hazaérek Deant az étkezőben falatozva találom, ami úgy néz ki, mint egy svédasztal. Tele mindennel, amit csak találta az étteremben. Egy tányér a földön van és abból pedig Macska eszik valami húsnak kinézőt.
- Találsz kedvedre valót kedves? – a hangomra megrándul és kissé bosszúsan felém kapja a tekintetét.
- Megkértelek már, hogy ne…
- Tudom, tudom. Ne ijesszek rád. Elnézést kérek, csak fojtom kimegy a fejemből hogy nem érzel. – jelenleg észre sem vettem, hogy megint hangtalanul jelentem meg.
- Hogy érted azt hogy nem érezlek?
- Hm… ha például Francois a birtok területére ér, már akkor érzem a jelenlétét, mert az én vérem kering benne és bennem is van az övéből. Így ha a közelünkben van érezzük egymás jelenlétét. Tehát, mivel nem ittam belőled és te sem az én véremből, nem érezlek csak ha egy szobában vagy velem.
Kelletlenül elhúzza a száját s leteszi a villáját.
- Még jó hogy már jóllakta, mert ettől tuti elment volna az étvágyam.
- Te kérdezted tőlem, hogy hogyan tudnálak megerősíteni. Nos, gondoltam, hogy valami ilyesmit mondanál ezért nem mondtam el.
- Úgy érted, hogy innom kellene a véredből? – bólintok – Fúj! Azt már nem, szerintem le sem bírnám nyelni és már kit is lenne. Ha valaminek még az említésétől is elmegy az étvágyad nem próbálod meg lenyelni.
Hátradől a széken és dob még egy darab húst Macskának.
- Van benne valami. Nekem sem lenne ínyemre, ha tetemet kellene ennem. – elfintorodom a gondolatra.
- Tetemet?
- Mit esznek az embere? Élettelen állatok húsát. Tetemet.
Leülök mellé egy székre, ő pedig igen csak érdekes tekintettel néz rám, mint aki egyszerre mulat és bosszankodik. De nagyon édes arckifejezéssel.
- Az nem tetem, hanem… ezek nem döglött állatok. – magyarázza.
- Tudom. De ha én lenyisszantanám egy ember fejét, ahogy ti teszitek a csirkehúsért, és megenném az már hullának számítana.
- De az emberek nem táplálékok – erre csak felvonom a szemöldököm – Mármint a normális emberi ideológia szerint.
- Hát persze. Ha már jóllaktál akkor mehetünk is, úgy hallom épp most érkezett meg az autó. – felállok és várakozóan nézek rá.
- Várj még a pénztárám…
- Ameddig itt vagy minden költséget én állok és nem fogadok el kifogást. Miattam vagy itt, ez a legkevesebb.

A városon keresztülhaladva újra a színes utcai jelmezekben pompázó embereket nézzük, de most nem sokáig kell várnunk, mert alig tíz perc alatt odaérünk. Csak azért nem gyalog jöttünk, mert nem akartam a nagy tömegben sétálni nappal. Ha Deanhez mindenki hozzáért volna az gondolom nem lett volna kellemes.
Egy elegáns ruhabolt előtt állunk meg és mikor kiszállunk már nyitják is ki az ajtót. A tulaj már látásból ismerhetne, ha nem feledtetném el vele folton, hogy hogy nézek ki.
- Gyere kedves, itt mindent összeszedhetünk. – bár már pontosan tudom, hogy mi kell nekünk.
A bent lévő embereket egy gondolattal kiküldöm és megfordítom a táblát, hogy a zárva legyen kifelé. A tulajt és az eladókat pedig egyszerűen elküldöm szünetelni.
- Kész is.
- Te mindenkit elküldtél? Nem lett volna elég ha csak szimplán bevásárolunk? – kérdezi fáradt hangon.
- Így egyszerűbb. Nincs kérdés, nincs zavaró tényező. Ha akarsz nézz szét, addig én összeszedem amire szükségünk lesz.
Magára hagyom, én pedig a felé a sor felé indulok, ahol tudom, hogy selyem holmik vannak. Ezekben lenyűgözően fog kinézni, mert a fényes fekete szép kontrasztot alkot majd a bőrével. Kiválasztok egy elegáns testre simuló selyeminget és egy hozzá illő fekete selyemnadrágot. Az tény hogy ezek nem utcai viseletre valók, de nekünk nem is ilyesmire kell. Felkapok pár méretet, majd visszamegyek Deanhez, aki a kanapén ülve lustán legelteti a szemit a kínálaton.
- Tessék próbáld fel ezeket.
Kelletlenül elveszi, majd az egyik kicsi próbaszoba felé megy velük én pedig megvárom a tükör mellett. Pár perc múlva kilép nekem pedig vissza kell fognom magam, hogy ne váljanak vörössé a szemeim a belém hasító vágytól. Csábítóbban néz ki ezekben a ruhákban, mint bárki a földön. Az ing szépen kiemeli a vékony derekát és a csípőjét, a nadrág pedig… még egy angyal is elcsábulna egy ilyen hátsó láttán.
- Tökéletes. – mondom kissé elmélyült hangon.
- Viccelsz? Ez nem jó… Úristen. – na, most nézte meg magát jobban. – Ezt nem! Nem fogok úgy kinézni, mint egy… selyemfiú, szó szerint!
Megállíthatatlanul tör ki belőlem a kacagás, amit csak nagyon nehezen tudok visszafogni, mikor bosszúsan rám pillant.
- Ne haragudj kedves, de te folyton meg tudsz nevettetni.
- Örülök, hogy te ilyen jól szórakozol. Nem neked kell ilyen cuccban emberek... vagyis vámpírok közé menni.
Azt hiszi, hogy azért nevettem? – Kedves, én azért nevettem, mert azt hiszed, hogy nevetségesen nézel ki, de ez nem igaz.
- Láttál te már valakit ilyen göncben, mert én még csak egy bizonyos helyen, és nem szeretnék azokra hasonlítani. – összefonja a karjait a mellkasa előtt.
A háta mögött termek és a derekánál fogva magamhoz húzom, hogy érezze a merevedésem.
- Az biztos, hogy rád senki sem hasonlít. Hihetetlenül csábítóan nézek ki. – suttogom a fülébe kéjes hangon – Ha nem tudnám, hogy nem szeretnéd most rögtön a kanapéra nyomnálak és addig szeretném a tested míg el nem fáradok. – ami az én esetemben elég sokáig tartana…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Tudod kedves, ha meg akarnám tudni a tényleges gondolataidat megtehetném – tesz felém néhány lépést, amitől sokkal közelebb kerül hozzám a kelleténél. Minden izmom megfeszül a várakozástól. Hogy vajon mire készül. - Ha a fejedben piszkálnék, úgy éreznéd, mintha ezernyi kis tű fúródna a koponyádba és sehogy sem tudnád eltávolítani őket. Ez mind azért, mert részben látó vagy és van egy természetes pajzsod, ami védi a gondolataidat.

 

- Ezt akarod tenni? - nem hiszem, hogy valóban ezt akarja. Mi van akkor, ha valamiről azt hiszed, hogy úgy van ahogy gondolod aztán rájössz hogy hatalmasat tévedtél? Nem szokásom tévedni, de ez még nem jelenti azt, hogy velem nem fog előfordulni ilyesmi. 

 

- Nem tudom. Mit tenne egy vérszomjas szörnyeteg? - most ugye csak ugrat? Újabb lépést tesz felém, tenyerét pedig nyakamra simítja. Ezzel most sikerült elbizonytalanítania engem. Mi van akkor, ha eddig olyan makacsul hittem saját igazam, hogy közben még csak fontolóra sem vettem a valódi igazságot. Azt amit az orrom előtt van. Megbántom őt azzal, hogy vérszomjas szörnyetegként tekintek rá, holott, talán ő a legjobb mind közül.  Lett volna alkalma rá, de mégsem ártott nekem semmivel. Elfordítom fejem szemeitől és inkább a mellkasát kezdem el bámulni. Abból talán nem lesz semmi bajom. 

 

- Ha szeretnél pihenj még egyet. Este kilenc órakor kell indulnunk, de előtte még be kell szereznünk neked néhány dolgot a városból.

 

- Nekem?

 

- Igen. Megfelelő öltözetre van szükséged, elvégre a szeretőm vagy – ennek már a puszta gondolata is zavarba ejtő. Egyébként sem vagyok a szeretője. Jó lenne ha ezt végre ő is az agyába vésné. 

 

- Csak eljátszom, hogy a szeretőd vagyok – javítom ki.

 

- Igen, sajnos – feleli, ajkait kéjsóvár vigyorra húzva. Egyazon pillanatban számtalan érzelem és gondolat suhan át agyamon. Mindegyiket őhozzá tudnám kapcsolni. Talán a  csend a legkifejezőbb válasz amire egy ember képes. Mivel ilyen helyzetbe még nem kerültem, nem tudom, hogyan is kellene minderre reagálnom. Bambán bámulok rá, és hagyom, hogy száját enyémre nyomva adjon apró csókot. Egy szívdobbanásnyi időre sikerül meglepnie, de ennyi elég is neki ahhoz, hogy köddé válva tűnjön el.  Az igazság az, hogy fogalmam sincs miért tette ezt. Tudom, hogy vonzódik hozzám, látom rajta, de ez még nem indok semmire. Homlokomat ráncolva meredek a szemközti falra. Akárkit megkaphatna. Miért pont az én agyamat húzza?

 

 

 

Nem hiszem el, hogy valóban képes volt ennyi ételt hozatni nekem. Minden tálcán más van, pedig az előző két tálcával sem volt semmi bajom. Egyszerűen nem vagyok nagyétkű. Ez nem fog megváltozni attól, ha elém pakoltat regiment tálnyi kaját. Lenézek a lábam mellett kuncsorgó cicára. Most esett meg rajta a szívem, annyira aranyosan tud nézni azokkal a hatalmas szemeivel. Egy kis tányért veszek el és jól megpakolom húsokkal majd leteszem neki a földre. Van bőven miből adnom neki. 

 

- Találsz kedvedre valót kedves? - Jean-Claude hangja váratlanul ér, mint mindig, amikor hirtelen bukkan fel valahonnan. 

 

- Megkértelek már, hogy ne...

 

- Tudom, tudom – szól közbe. - Ne ijesszek rád. Elnézést kérek, csak folyton kimegy a fejemből hogy nem érzel – magyarázza. Hogy mit nem csinálok?

 

- Hogy érted azt, hogy nem érezlek?

 

- Hm... ha például Francois a birtok területére ér, már akkor érzem a jelenlétét, mert az én vérem kering benne és bennem is van az övéből. Így ha a közelünkben van érezzük egymás jelenlétét. Tehát, mivel nem ittam belőled és te sem az én véremből, nem érezlek csak ha egy szobában vagy velem.

 

- Még jó hogy már jól laktam, mert ettől tuti elment volna az étvágyam – morgom miután letettem az evőeszközt az asztalra.

 

- Te kérdezted tőlem, hogy hogyan tudnálak megerősíteni. Nos, gondoltam, hogy valami ilyesmit mondanál ezért nem mondtam el. 

 

- Úgy érted, hogy innom kellene a véredből? - bólintás. - Fúj! Azt már nem, szerintem le sem bírnám nyelni és már kint is lenne. Ha valaminek még az említésétől is elmegy az étvágyad nem próbálod meg lenyelni – dőlök hátra székemben majd újabb húsdarabbal jutalmazom macskám.

 

- Van benne valami. Nekem sem lenne ínyemre, ha tetemet kellene ennem – grimaszolva mondja mindezt. Tetem? Ismerem a szó fogalmát és mégsem értem, mit is ért ezalatt.

 

- Tetemet?

 

- Mit esznek az emberek? Élettelen állatok húsát. Tetemet – feleli leülve az egyik székre. Szórakoztató ez az egészen új felfogás. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy vegetáriánussal társalognék, aki megrögzötten gyűlöli a húst. 

 

- Az nem tetem, hanem... ezek nem döglött állatok – valójában igaza van. Ezen még egyszer sem gondolkodtam el. Igazából ha ő nem lenne, most se tenném. 

 

- Tudom. De ha én lenyisszantanám egy ember fejét, ahogyan ti teszitek a csirkehúsért, és megenném az már hullának számítana – ez az egész kezd zsákutcába terelődni. Már azt sem tudom mi értelme ennek a beszélgetésnek. Mégis miért akarná lenyisszantani bárkinek is a fejét? 

 

- De az emberek nem táplálékok – szemöldökét megemelve mered rám. – Mármint a normális emberi ideológia szerint – teszem hozzá.

 

- Hát persze. Ha már jóllaktál akkor mehetünk is, úgy hallom épp most érkezett meg az autó – elképzelni sem tudom, hogy képes valaki ennyire kecsesen felállni egy székből, mindenesetre neki már jól begyakorolt mozdulatsor lehet.

 

- Várj, még a pénztárcám...

 

- Ameddig itt vagy minden költséget én állok és nem fogadok el kifogást. Miattam vagy itt, ez a legkevesebb. 



 

Hihetetlen ez a hely. Az emberek akikkel eddig találkoztam mindannyian úgy éltek, mintha minden egyes lélegzetvételükkel a halált szippantották volna be. De itt, minden olyan más. Itt annyira felszabadult minden ember, úgy tesznek, mintha nem létezne számukra a holnap. Irigylem őket szabadságuk miatt. Ők képesek mindarra, amit én nem mernék megtenni soha. Emiatt is tisztelem őket annak ellenére, hogy mennyire bolondok mind. Megérkezve az üzlethez, szemöldökömet ráncolva nézek az épületre. Nem túlzás ez egy kicsit? Elegendő a kirakatra néznem ahhoz, hogy tudjam egyszer sem fordultam még meg ilyen helyen. Összesen ha van négy öltönyöm, de még ebben a számban sem vagyok biztos. 

 

- Gyere kedves, itt mindent összeszedhetünk – ennyire elveszettnek még egyszer sem éreztem magam mint most. Mindenki elhagyja az üzletet és csak mi ketten maradunk. Még a táblát is elfordítja, hogy mindenkit ajtón kívül tartson. Érdekes vásárlási módszerei vannak. 

 

- Kész is.

 

- Te mindenkit elküldtél? Nem lett volna elég ha csak szimplán bevásárolunk?

 

- Így egyszerűbb. Nincs kérdés, nincs zavaró tényező. Ha akarsz nézz szét, addig én összeszedem amire szükségünk lesz – pár pillanatig figyelem, hogy mit csinál majd leülök a kanapéra és onnan nézelődök. Mi értelme volt elhozni engem ide? Ezzel az erővel egymaga is meg tudta volna oldani a vásárlást. Minél több időt töltök idebent, annál inkább elmegy a kedvem ettől az egésztől. Kellemetlen nyomás telepedik mellkasomra, azt hiszem félek az estétől. Jean-Claude kezeiben egy adag ruhával tér vissza hozzám.

 

- Tessék próbáld fel ezeket – vonakodva bár, de elveszem tőle és az egyik fülke felé veszem az irányt.

Ujjaimmal végigsimítok a ruha anyagán, bele sem merek gondolni, hogy mennyibe kerülhet ez. Biztosan egy kisebb vagyon. Könnyű, simulékony anyaga van. Bevallom bosszant, hogy második bőrömként tapad rám. Remélhetőleg sikerül túlélnem ezt az egészet. Évekkel később talán még nevetni is tudok majd rajta. 

Némi igazgatás után kimegyek hozzá. 

 

- Tökéletes – hangja az eredetitől pár fokkal mélyül. Nem értek vele egyet. Rajta állna tökéletesen, rajtam éppen hogy elmegy. 

 

- Viccelsz? Ez nem jó... Úristen – nézek végig magamon. Hogy volt képes ilyen hacukát a kezembe nyomni? - Ezt nem! Nem fogok úgy kinézni, mint egy... selyemfiú, szó szerint – panaszáradatomra még az eddigieknél is vidámabb hangon nevet fel. Továbbra is kellemesnek gondolom nevetését. Nem is lenne a vidámságával baj, de éppen rajtam mulat, ami határozottan sértő és idegesítő. 

 

- Ne haragudj kedves, de te folyton meg tudsz nevettetni.

 

- Örülök, hogy te ilyen jól szórakozol. Nem neked kell ilyen cuccban emberek... vagyis vámpírok közé menni.

 

- Kedves, én azért nevettem, mert azt hiszed, hogy nevetségesen nézel ki, de ez nem igaz – minél jobban próbálja bizonygatni ezt nekem, annál kevésbé tűnik őszintének. 

 

- Láttál te már valakit ilyen göncben, mert én még csak egy bizonyos helyen, és nem szeretnék azokra hasonlítani – fonom karba kezeimet mellkasom előtt. Ő pedig újra elvész szemeim elől. Derekamat megragadva húz közel magához. A legkevésbé sem számítottam erre. Vágyát megérezve szívverésem az egekbe szökik. Néha egyszerűen csak hagyni kell a dolgokat a feje tetejükre állni. Mi mást tehetnék? Nem fogok jelenetet rendezni, és kiakadni minden egyes ehhez hasonló mozdulatán. 

 

- Az biztos, hogy rád senki sem hasonlít. Hihetetlenül csábítóan nézel ki – suttogja mély hangján. - Ha nem tudnám, hogy nem szeretnéd most rögtön a kanapéra nyomnálak és addig szeretném a tested míg el nem fáradok – dörmögi. Akármennyire is sikerült rám ijesztenie, nem mutatom ki különösebben. Nem gondolhatta komolyan amit mondott, szimplán élvezetét leli abban, hogy összezavar. 

 

- Ez most egy teszt? - kérdem nyugalmat erőltetve vonásaimra. 

 

- Milyen tesztre gondolsz? - érdeklődik továbbra is mozdulatlanul álldogálva. 

 

- Figyelembe véve a mai estét, jobban kellene tűrnöm a közelséged, ami valljuk be nem megy túl jól nekem – magyarázom. Idegesít, hogy nem látom az arcát.

 

- Nekem nem tűnik úgy mintha annyira elleneznéd – mély levegőt veszek. Nem kerülöm a tekintetét tovább, felé fordulok és egymásra nézünk. Fogalmam sincs, hogy min gondolkodhat éppen. Van valami az arcán amitől furán érzem magam. Csak a fejemet rázom, nem érdemes bármit is mondanom erre.

 

- Átöltözök. Kilencig még van időnk – mondom a fülkébe lépve. Szembeállok a tükörrel és alaposan végigmérem saját magam. Nem tartom túl előnyösnek ezt a ruhát, tekintve hogy este egy csapat vámpírhoz megyünk. Enyhítő körülménynek tudom be, hogy én a főagyarassal megyek. Gyorsan lekapom magamról a selyemgöncöt és felveszem a saját ruháimat. Kilépek és az újonnan szerzett cuccot Jean-Claude kezébe nyomom.

 

- Estig a közelébe sem megyek – tájékoztatom tündérien elmosolyodva. Pislog rám néhányat majd annyiba hagyja. 



 

Már értem, hogy mit érezhetnek a próbababák. Szemeivel lassan lyukat éget rajtam. Azt hinné nyafogós vagyok, ha most panaszkodni kezdenék neki a ruha miatt. Elég volt hallgatnia panaszkodásomat a hazafelé vezető úton. Néha már komolyan azt hittem, hogy leüt és a következő sarkon kivág engem a kocsiból. Jobban is járt volna. 

 

- Dean, gyere. Indulunk – nyitja ki előttem az ajtót. Azt várhatja, hogy én ebbe a hacukába kimozdulok innen. 

- Nem megyek – fonom össze karjaimat mellkasomnál. Jean-Claude arca egyszeriben nagyon fáradtnak néz ki. 

- Ne csináld – sóhajtja hozzám lépve. Ujjait csuklóm köré fonja és elindul engem is húzva magával. 

- Ez erőszaknak minősül – morgom utána botladozva. Minek ennyire sietni? 

- Te akartad – morogja türelmét veszítve és felkap a földről. Bennem még a vér is megfagy. Az egészhez semmi kedvem nem volt alapvetően. Ő akaratoskodik folyton. 

- Tegyél le! - parancsolok rá, oké, beláttam, hogy megint hülye voltam. Megyek én, csak tegyen le a földre. Vannak nekem lábaim is. Felém fordul, már megint kezd ideges lenni. Ezt is csak, sötétedő szemeiből tudom. Pedig szerintem a kék is egy eléggé szép szín. Összébb húzom magam. Tudom én, hogy ki itt a főnök. Megteszem ami miatt itt vagyok, aztán szépen kisétálok az életéből. 

 

- Rendben – mondja lepakolva engem a földre. Nem kérek tőle újra bocsánatot, az már megalázó lenne. Beülök a kocsiba, ő pedig követ. Tanácsgyűlés. Dög unalom. Mindannyian döntésképtelenek, és csak veszekednek. Legalábbis az embereknél ez a megszokott műsor. Kezeimet összekulcsolom és ölembe teszem. Ha jól értem, akkor én most dekoráció leszek. Nem beszélek, csak figyelek. Ebben nagyon jó vagyok. Ha jól sejtem, Jean-Claude a hierarchia legtetején áll. Nem csodálom, hogy vannak akik aláakarják aknázni hatalmát. Az uralkodók többsége hamarabb meghalt mások kezei által, mint hogy a betegségük vagy a kor vitte volna el őket. Gondolataimból a kocsi lefékezése zökkent ki. Megérkeztünk. Kiszállunk, előre indul én pedig követem. Még az ajtóig sem értünk el, de már most Jean-Claude elé pofátlankodik valaki. Megállok én is, és türelmesen megvárom, hogy burkoltan elküldje melegebb égtájakra. Az ismeretlen szemei rám villannak ajkai pedig irritáló mosolyra húzódnak ami elég is nekem ahhoz, hogy tegyek egy lépést hátra. 

 

- Mindig is sajátos ízlésed volt – szólal meg végre elfordulva tőlem. Halvány megkönnyebbülés áraszt el, Jean-Claude mellé lépek és megpróbálok nem elszúrni mindent. Ő lenéz rám meglepő nyugalommal szemeiben. - Kit köszönthetek melletted? - kérdésére mind a ketten felé fordulunk. 

 

- Dean Averay – mutatkozom be kezemet nyújtva. Arcára színtiszta meglepettség ül ki. Hülyeséget csináltam. Gyorsan kapcsolok, és visszahúzom felé nyújtott kezem. Elfelejtettük áttárgyalni, hogy nekem mit szabad és mit nem. Bocsánat – hajtom le fejem cipőm orrát nézegetve. 

 

- Ugyan – hűvös tenyerét arcomra simítja, majd azzal a lendülettel el is kapja tőlem kezét. Sarkon fordul és belép az ajtón. Ez még a vámpírokhoz képest is fura volt. Megnyugodhat mindenki, ez túl gyáva és hülye ahhoz, hogy bármit is tenni tudjon egymaga. Jean-Claude felé fordulok és megrázom a fejem. 

 

- Abszolút semmi, tény, hogy őt is bosszantja létezésed, de semmit nem tervez ellened – mondom lehalkítva hangom. - Nagyon magabiztosnak vagy bátornak kell lennie valakinek ahhoz, hogy ilyen módon próbáljon meg téged kiiktatni.

 

- Bátornak? - kérdi újra elindulva. Alsó ajkamat beharapva kocogtatom meg mutatóujjammal államat. Oké. Rossz szót használtam.

 

- Mondjuk inkább vakmerőnek – javaslom ránézve. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Ahogy a háta a mellkasomhoz simul, érzem a szíve heves dobogását, de mivel nem látom az arcát nem tudom, hogy most megdöbbentettem vagy megijesztettem e a kijelentésemmel. Bár a magam részéről komolyan gondoltam, mert van valami benne, ami vonz magához. Ha a közelében vagyok folyamatosan érinteni, érezni akarom a bőrét és azt a finom illatot ami belőle árad.
- Ez most egy teszt? – kérdezi nyugodt hangon.
- Milyen tesztre gondolsz? – nem igazán értem.
- Figyelembe véve a mai estét, jobban kellene tűrnöm a közelséged, ami valljuk be nem megy túl jól nekem.
- Nekem nem tűnik úgy, mintha annyira elleneznéd – nem látom rajta annak a jelét, hogy undorodna, vagy éppen kellemetlen lenne neki. Inkább azt hiszem, hogy csak semlegesen áll hozzá. Legalábbis eddig úgy tűnt. De én azt szeretném, ha ő is vágyna rám…
Mély levegőt vesz, majd felém fordulva egyenesen a szemembe néz. Nagyon kevesen mernék ezt megtenni, de jelenleg eléggé eltereli a figyelmemet az, hogy a csábító ajkai igen csak közel kerültek az enyémhez. Örömmel csókolnám addig, míg már a térdei felmondanák a szolgálatot, de félő, hogy azzal megharagítanám.
Egy pillanatig még nézi az arcomat, majd kicsit megrázza a fejét, mintha egy kellemetlen gondolatot akarna elhessegetni.
- Átöltözöm. Kilencig még van időnk.
A fülkébe lépve magamra hagy, addig pedig gyorsan elintézem a kasszát, majd visszamegyek az eddigi helyemre. Mikor pár per múlva kilép, a kezembe nyomja a ruhákat és olyan mosollyal néz rájuk, mint aki legszívesebben felgyújtaná őket.
- Estig a közelébe sem megyek.
Érdekes… ezt az arckifejezést még nem láttam tőle.

***

A hazafelé út egészen egyedi módon különleges nekem, mert még soha nem hallgattam, hogy bárki is panaszkodott volna. Francoisnak nem szokása, több élőlénnyel meg nagyon ritkán létesítek ilyen kapcsolatot. De ahogy Dean a ruháját, a választásomat és az esti kis kimenőt véleményezi roppant szórakoztató. Először.
Mikor azonban már fel kell vennie a ruhát és készülődni kell kezdek kicsit belefáradni az egészbe. Ki hitte volna, hogy ilyen is tud lenni?
Azt persze meg kell hagyni, nagyon kívánatosan fest ebben a ruhában. Szívest örömest elnézegetném így minden nap, de akkor nem tudom, hogy meddig bírnám magam távol tartani tőle.
- Dean, gyere. Indulunk – kinyitom neki az ajtót, de ő ne mozdul.
- Nem megyek.
Ha nem lennék hitetlen, most valószínűleg végtelem türelemért fohászkodnék.
- Ne csináld. – Mikor még mindig dacosan áll a helyén megfogom a csuklóját – persze vigyázok, hogy ne túl erősen – majd húzni kezdem magam után az autó felé.
- Ez erőszaknak minősül.
- Te akartad – morgom kissé már ingerülten és egy egyszerű mozdulattal felkapom a földről és a vállamra dobom.
- Tegyél le! – kiáltja parancsoló hangon.
Fogalmam sincs miért csinálja ezt, mikor eddig olyan higgadt tudott maradni – kivéve a múltkor – de már kezd elfogyni a türelmem és érzem, hogy az erőm is feléled. Felé fordítom a fejem és egy pillanatra összenézünk. Nyilván meglátja a szememben a közelgő veszélyt, mert egyszeriben elcsendesedik.
- Rendben. – leteszem, ő pedig engedelmesen beül végre és elindulhatunk.
Az út nem olyan hosszú, de az idő bőven elég arra, hogy rendbe szedjem a gondolataimat és felöltsem a már megszokott hűvös maszkomat, amit más vámpírok társaságában használok. Közöttük az érzelmek gyengeségnek számítanak, amit kiaknázhatnak az ellenfelükkel szemben. Előttük a legjobb ha ugyanolyan pökhendi vámpírnak mutatom magam, mint amilyennek amúgy is tartanak.

Mikor megérkezünk és kiszállunk már érzem is a fajtám béliek jelenlétét, ezért nem is foglalkozom Deannel, csak előre indulok, hogy megnézzem ki az , aki a közelben van.
Az ajtó előtt meglátok egy arcot, amit mindig is szerettem elkerülni.
Amador, egy idős vámpír, aki túlságosan is fontos személynek tartja magát. Igaz, hogy a tanács harmadik embere, de még ehhez képest is.
- Jean-Claude! Megtiszteltetés számunkra, hogy részt veszel a tanácson!
A hangja undorítóan behízelgő és a mosolyától egyszerűen rosszul leszek.
- Ne vedd sértésnek Amador, de értesüléseim szerint nagyon is jól megvagytok ti az én jelenlétem nélkül is. Ha most megbocsátasz, nem szeretnék a kelleténél tovább időzni.
A szemei egy pillanatra elnéznek a vállam fölött, majd egy mindent tudó mosolyt varázsol az arcára.
- Mindig is sajátos ízlésed volt.
Tehát elég ránéznie, hogy azt higgye a szeretőm. Pont amire számítottam, hiszen Dean nagyon szép és kívánatos. A vérének pedig mennyei illata van.
- Kit köszönthetek melletted?
Nem szólok, mert a korábban említettek alapján egyszerűbb, ha ő mutatkozik be neki.
- Dean Averay. – majdnem elnevetem magam Amador döbbent arcán, amikor Dean a kezét nyújtja neki. Hát igen… ez a gesztus nem éppen mindennapi a mi világunkban, de szinte rögtön elkapja a kezét, mint aki rosszat tett. – Bocsánat.
Az, hogy alázatosan még le is hajtja a fejét tökéletessé teszi az alakítást, mert a hozzánk hasonló „ragadozó” lények imádják, ha behódolnak nekik. 
- Ugyan.
A vámpír az arcára simítja a kezét, de mikor rávillantom a tekintetem rögtön elengedi és eltűnik. Azt még ő is tudja, hogy nem tanácsos ahhoz nyúlni, ami nem az övé, főleg ha az a valaki az én szeretőm.
Dean felém fordul, majd semleges arckifejezéssel megrázza a fejét.
- Abszolút semmi, tény, hogy őt is bosszantja létezésed, de semmit nem tervez ellened. Nagyon magabiztosnak vagy bátornak kell lennie valakinek ahhoz, hogy ilyen módon próbáljon meg téged kiiktatni.
- Bátornak? – kérdezem, mert érdekel a véleménye, de egy pillanatra elvonja a figyelmemet, hogy a gyöngyökként fehérlő fogait az alsó ajkába mélyeszti. Ezt én szeretném megtenni. És még sok másik helyen is.
- Mondjuk inkább vakmerőnek.
Felém fordulva rám néz én pedig elmosolyodom a kis lenyomatok láttán, amit a fogai hagytak. – Amador nem elég vakmerő ehhez?
- Ő inkább amolyan… távolról figyelő. Nem tenne ellened ilyet, mert féltené a bőrét.
- Pompás, akkor még három erre az estére. – bólint, én pedig közelebb hajolok a füléhez – Próbálj természetesen viselkedni és ne szólalj meg, bármit is teszek.
- Jó, de semmi harapás meg ilyenek. – mondja halkan, de komolyan.
- Hát persze, csak játszunk egy kicsit. Képzeld azt hogy színházban vagy. – bár még én sem voltam soha az előadók között nekem világéletemben színészkednem kellett.
- A színházban nem ölnek meg egy rossz mozdultért. – morogja kelletlenül. Nem tudom, hogy tényleg fél e, de minden esetre nem látszik rajta.
- Ha ez megnyugtat téged, még ha egyszerre rám is támadnának, akkor sem tudnának legyőzni. – annyival megnehezítenék a dolgomat, hogy az ő erejük nagyobb, mivel nemesek de egyébként jóval több kell ahhoz, hogy elpusztítsanak.
- Hát persze, mert te vagy a Nagyfőnök.
Kuncogva a szavain felegyenesedem, majd átkarolom a derekát és az oldalamhozvonom.
Belépek a ház ajtaján és itt már határozottabban érzem a többiek jelenlétét. Néhányan csupán tartózkodó tekintettel kitérnek az utamból, de vannak akik enyhén meghajolva üdvözölnek.
Látom, hogy néhányan érdeklődve néznek Deanre, de miután az én szemembe pillantanak rögtön elkapják a tekintetüket róla. 
Egy amolyan társalgón haladunk keresztül, amikor elénk toppan egy újabb vámpír a semmiből. Kis szeretőm is megrántja magát a karomban, nyilván mert ráijesztett, ahogy néha velem is megesik.
- Jean-Claude, öröm téged újra köztünk látni!
- Üdvözöllek, Fabien. Rég láttalak.
Fabien egy körülbelül száz éves vámpír, aki csakis a rangja miatt került be a tanácsba.
Ostoba hierarchia. A külsejét tekintve ugyanolyan csábító, mint annak idején és ugyanúgy megpróbál elcsábítani, mint akkor. Ez már látszik a mosolyából is.
Engem azonban nem érdekelnek a vámpírok, mint szerető. Sosem tudni, hogy éppen miben sántikálnak és ha belenézek a fejükbe elmúlik a varázs. Inkább nem foglalkozom velük.
- Még mindig annyira hűvös vagy, mint régen. Nem lenne kedved később egy kicsit feloldódni?
A hangja már majdnem duruzsolásnak hat, ami máskor tetszene is de most valahogy ne fog meg. Akaratlanul is a hozzám simuló Deanre nézek aki mereven fixírozza a szőnyeget. A tekintetemet követve Fabien is rá pillant.
- És honnan szerezted ezt a szépséget?
- Ahhoz semmi közöd. – nincs kedvem vele bájcsevegni.
- Óh, milyen harapós vagy ma. Van neved is szépségem?
Most szíves örömest kitekerném a nyakát, de megőrzöm a hűvös maszkot, míg őket figyelem.
- A nevem Dean. – kinyújtja a kezét, Fabien pedig csábítóan rá mosolyog majd megcsókolja a kézfejét, miközben rám pillant.
- Hármasban még érdekesebb lenne nem gondolod? 
Csak nem adja fel... de legalább nem Deanre figyel.
- Fabien, nem szeretném még egyszer ismételni magam. Nem szándékozom élvezni a társaságod és ha most megbocsájtasz…
Egyszerűen megkerülöm őt, majd a tanácsterem felé indulok, ahol már ott ül az elnök. Ő a nemesek vezetője, én utánam a legöregebb ezen a helyen. Szerencsére ő sokkal komolyabb, mint a fiatalabbak, ezért szó nélkül elfogadja, hogy a szeretőm bemutatkozik neki, majd üdvözöl engem is.
Mikor már kezdenek befelé sétálni a jelenlévő tanácstagok, akik természetes nincsenek itt mind. Tizennyolcból tizenegy, nem rossz.
Sokakat meglep a jelenlétem, de az üdvözlést most elhalasztják, mert kezdődik a tanácskozás.
A saját kiemelt helyemhez lépek, ami a félköríves asztal előtti trónusszerű emelvény. Három nagyobb trónus kapott itt helyett, mert valamikor még nemcsak egy tisztavérű volt jelen a tanácsokon.
Leülök, majd Deant az ölembe húzom, mire érzem, hogy megfeszül egy pillanatra, de aztán ismét megnyugszik és hagyja nekem. Egyik kezemet a csípőjére teszem a másikat pedig kényelmesen a combjára simítom és úgy várom, hogy elkezdjék végre.
Sok mindenről szó esik, a nemesi klánokon keresztül az elpusztult nagyurakig, az embereken át, de egy valamit kifelejtettek amit én szándékozom, majd felhozni.
- Tanácstagok! – mind egyszerre hallgatnak el és rám néznek, de én csak nyugodta simogatni kezdem az ölemben ülő derekát. – Lenne itt valami, amit szeretnék megvitatni veletek!
- Ez az érkezésednek az oka? – kérdezi egy cseppet sem tetsző egyén. Őt még nem ismerem.
- Igen. Szabad a nevét?
- Dorian, Nagyuram.
Hm… legalább a szavaival megadja a tiszteltet, ha már a tekintete egészen mást sugall.
- Nos Dorian, mit tud a városban elharapózó vámpírtámadásokról? – kérdezem kertelés nélkül, mert ez nem lehet sokáig észrevétlen, még előttük sem.
- Vámpírtámadások? – kérdezi az elnök.
- Igen, úgy tudom mostanság megszaporodtak. – miközben beszélek közelebb vonom magamhoz Dean felsőtestét, és érzem, hogy rám néz, de nem viszonzom a pillantást. Most nem szabad elterelődnie a figyelmemnek, ellenben… az ő koncentrációjukra nyomást gyakorolhatunk.
- Mi nem hallottunk ilyesmikről. Valóan történt néhány haláleset, de ezeket gazdátlan átváltoztatottak okozták.
Miközben beszélt, én lassan felsimítottam Dean mellkasán és egy könnyed mozdulattal kipöccintettem a legfelső gombot a helyéről. A ruhán keresztül is érzem, hogy az én szépségem szívverése erre felgyorsul és az egyik karjával átkarolja a nyakam.
Játszunk…
- Tegnap követtem egy prédát egy elhagyatott kikötőhöz és tudják mit találtam ott? – kipöccintek még egy gombot – Egy romos raktárhelyiségnyi vérengző vámpírt. – még egy gomb. – Van valami sejtésük arról, hogy hogy kerülnek ide, mikor az lenne a maguk dolga, hogy ezt megakadályozzák?
Több szempár is az ölemben ülő hófehér bőrű szépségre kalandozik és majdnem elmosolyodom, amikor a következő gombhoz csúsztatom az ujjam és pár tanácstag tekintete követi a mozdulatot.
A tarkómon szorítást érzek, mire lassan csábító mosolyra húzom az ajkaim és Deanre pillantok, aki kissé kipirultan néz rám, de nem tudom kiolvasni a tekintetéből, hogy miért.
Egy lassú mozdulattal a mellkasához hajolok és megcsókolom a felszabadult bőrfelületet. A tanácstagokra pillantva többen ekkor kapják félre a fejüket, én pedig felhúzott szemmel nézek rájuk. – Nos? Mi a véleményük erről?
Már csak két gomb marad és az egyiket az ujjam közé csippentve forgatom.
- Nagyura, máshol is felfedezett hasonló búvóhelyet?
Most faggatni akar, vagy válaszol a kérdésemre. – És ön Dorian? Ön „felfedezett hasonló búvóhelyet”?
Kipöccintek még egy gombot, így már csak egy maradt, de azt is eltávolítom.
Megköszörüli a torkát, majd válaszol.
– Nem, én nem találkoztam ilyesmivel. Igaz hogy a minap megöltem egy vámpírt aki tébolyultan nekem rontott, de többet nem láttam.
Nem érzem, hogy hazudna és hiába nem tetszik benne valami, nem ítélhetek ez alapján. Csak akkor, ha Dean belenézne.
- Akkor folytassák csak, mintha itt sem lennék. – szólok lágy hangon, majd mosolyogva az én kis szeretőm felé fordulok.
Nyújtsunk nekik egy kis látnivalót, ami zavarba hozza őket. Így biztosan hamarább szabadulunk. Ha egy erős vámpír vágyat érez a vér vagy egy test iránt az hat a többire is, aki körülötte van. És ugye én vagyok a legerősebb. Kíváncsi vagyok mit tesz ezen „nemes” vámpírok csoportja, ha megérzi a belőlem sugárzó vágyat…
Mélyen Dean szemébe nézek, majd közel hajolok az arcához és végigsimítok rajta az ajkaimmal, miközben az egyik válláról letolom a selymet. Közben már a nyaka karcsú íve felé haladok, mikor érzem, hogy a fogaim megnyúlnak, de vigyázok, hogy ne sértsem fel a bőrét. Remélem, annyira azért bízik bennem, hogy nem fog kipattanni az ölemből…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Amador nem elég vakmerő ehhez? - mosolyodik el. Igazából nála, már az is lenyűgöző, hogy eddig nem ölték még meg.

 

- Ő inkább amolyan... távolról figyelő. Nem tenne ellened ilyet, mert féltené a bőrét – a hozzá hasonlóak mindig csak a  háttérből próbálnak irányítani. Szerencséje, hogy nem ő a mi vámpírunk. Remélem azért nem fog ez elhúzódni olyan sokáig. 

 

- Pompás, akkor még három erre az estére – valamiért nem lelkesülök fel ezen. - Próbálj természetesen viselkedni és ne szólalj meg, bármit is teszek – súgja közelebb hajolva hozzám. Szóval maradjak csendben. Megteszem neki, de nem ígérek semmit, hiszen nem várhatja el, hogy mindent szó nélkül tűrjek.  

 

- Jó, de semmi harapás meg ilyenek – suttogom vissza. 

- Hát persze, csak játszunk egy kicsit. Képzeld azt, hogy színházban vagy – nem lettem meggyőzve. Ha belém meri mélyeszteni a fogát, nagyon mérges leszek.

- A színházban nem ölnek meg egy rossz mozdulatért – felelem annak ellenére, hogy eszem ágába sincs panaszkodni, vagy gyávának tűnni. Ez egyszerű közlés volt részemről. Régebben sokszor eljártam színházakba a szüleimmel. Ott egy tökéletesen megírt darabot adtak elő, ez viszont élesbe megy. Itt nincs szöveg, amit be lehetne tanulni, sőt az eseményeket sem ismerjük előre. 

- Ha ez megnyugtat téged, még ha egyszerre rám is támadnak, akkor sem tudnának legyőzni – helyesbítek nagyon nehezen tudnának legyőzni. Mindenkinek van valamilyen gyenge pontja. Jean-Claude sem lehet legyőzhetetlen. Abba mi lenne a buli?

- Hát  persze, mert te vagy a Nagyfőnök – válaszolom nem firtatva szavait. Ráérek később is vitába szállni vele ebben a  témában. Átlépve a küszöbön még a szokásosnál is kellemetlenebb érzés kerít hatalmába. Hamar meglátszik, hogy ki itt a főnök, még ha ez nincs is ínyére a többieknek. A bent lévők többsége hátrább lép és udvariasan köszönti a mellettem állót. Ez ám a fogadtatás. Egyszer, ha majd vége lesz ennek az egésznek, talán jobban beleásom magam a vámpírok tanulmányozásába. Érdekesek. Igazából, számomra minden új dolog érdekes. És a vámpírok újak. Több tekintet is rám szegeződik, majd mintha semmi érdekes nem lenne rajtam el is fordulnak. Visszafogott nézelődésbe kezdek, azonban Jean-Claude megáll ami engem is megállásra késztet. Felnézek és összerándulok az újabb ismeretlen arc felbukkanása miatt. Néha elfelejtem, hogy kik között is vagyok.

 

- Jean-Claude, öröm téged újra köztünk látni. 

 

- Üdvözöllek, Fabien. Rég láttalak – feleli a mellettem álló tartózkodó udvariassággal. 

 

- Még mindig annyira hűvös vagy, mint régen. Nem lenne kedved később egy kicsit feloldódni? - behízelgő hangjától felfordul a gyomrom. Szavaiból ítélve egyértelmű, hogy régről ismerik egymást. Valami olyasmi kötheti kettejüket össze, amit én nem érthetek meg. Érzem Jean-Claude szemeit magamon, még véletlenül sem akarok rá nézni. Jelen sem akarok lenni. 

 

- És honnan szerezted ezt a szépséget? 

 

- Ahhoz semmi közöd.

 

- Óh, milyen harapós vagy ma. Van neved is szépségem? - ő lesz a második vámpír, akit meg kell érintenem? De egyértelmű, hogy ő nem akarja bántani. 

 

- A nevem Dean – nyújtom felé kezem bemutatkozva. Mosolya sokkal másabb azoktól a mosolyoktól, mint amiket eddig kaptam bárkitől is. Kézfejemet szájához húzva nyom rá csókot. Megpróbálom nem  a homlokomat ráncolni. 

 

- Hármasban még érdekesebb lenne nem gondolod? - kérdésére  ledermedek. Ha ezt most csak egy viccnek szánta, igazán rossz humora van. 

 

- Fabien, nem szeretném még egyszer ismételni magam. Nem szándékozom élvezni a társaságod és ha most megbocsájtasz…- szabadon hagyja a mondatot, de még így is tökéletesen érthető az elutasítása. Kerülés, majd zavartalanul haladunk tovább. Kell egy kis idő nekem, amíg ezt megemésztem. A harmadik alakhoz lépve zavartalanul, teljes lelki békében fogok kezet vele. Ő az első, aki nem tesz megjegyzéseket. Üdítő ez a változás.  Már csak egy maradt. Eddig adta magát, hogy kit érintsek meg. Érdekelne, ki lesz a negyedik, vagy azt nekem kell becserkészni majd? És ha igen, akkor hogy? Arra eszmélek, hogy valaki az ölébe húz, kell pár pillanat mire beazonosítom, hogy ki az és, hogy miért teszi. Egyik keze csípőmön állapodik meg amíg a másikat combomra simítja. Figyelmesen hallgatom őket, miközben úgy teszek, mintha a legkevésbé sem érdekelne, miről is folyik a szó éppen. Minden számomra apróságnak tűnő dolgot átnyálaznak, de azt, ami jelenleg fontos, még csak szóba se hozzák.

 

- Tanácstagok – Jean-Claude, erélyes hangjával könnyedén magára vonja mindenki figyelmét. Még az enyémet is. Keze mindeközben derekamat cirógatja, ami még a helyzet ellenére is kellemes. - Lenne itt valami, amit szeretnék megvitatni veletek!

 

- Ez az érkezésednek az oka?

 

- Igen. Szabad a nevét?

 

- Dorian, Nagyuram – annyira tisztelettudóan mondja ezt. Pillantása azonban meghazudtolja hanghordozását. Érdekes alak. Érdemes lesz jobban odafigyelni rá. Ha tudok, majd bekukkantok a fejébe. Érdekelne, min pörgeti az agytekervényeit. 

 

- Nos Dorian, mit tud a városban elharapózó vámpírtámadásokról?

 

- Vámpírtámadások? - csatlakozik be társalgásukba egy harmadik személy.

 

- Igen, úgy tudom mostanság megszaporodtak – szemöldököm összevonva nézek rá amikor közelebb von magához. Hiába fixírozom az arcát, meg sem erőlteti magát, hogy felém forduljon és rám nézzen.  

 

- Mi nem hallottunk ilyesmikről. Valóan történt néhány haláleset, de ezeket gazdátlan átváltoztatottak okozták – magyarázza az egyik tanácstag. Egy csomó megválaszolatlan kérdés kergeti egymást a fejemben. De nem tehetem fel ezeket nekik. Én itt nem beszélek, csak hallgatok, és vagyok magamnak.  Jean-Claude tenyerét mellkasomon simítja felfelé majd kigombolja a legfelső gombot. Szívverésem rohamosan megindul ami sajnálatos módon számomra eléggé érthetetlen, hogy miért. Nyakát átkarolva nézem őt.

 

- Tegnap követtem egy prédát egy elhagyatott kikötőhöz és tudják mit találtam ott? - újabb gombot pöccint ki. - Van valami sejtésük arról, hogy hogy kerülnek ide, mikor az lenne a maguk dolga, hogy ezt megakadályozzák? - egyre kevésbé takar az ing. Enyhe nyomást fejtek ki tarkójánál, azt akarom, hogy rám figyeljen végre. Ez lenne neki a játék? Felém fordul végre. Mosolyától, szívem kihagy egy ütemet. Mellkasomhoz hajolva csókol bele bőrömbe, aztán újra felnéz a minket figyelőkre. Én nem merek semerre sem nézni. 

 

- Nos? Mi a véleményük erről? - kérdi Jean-Claude újabb gombot véve ujjai közé. Ez még nekem is ismeretlen információ volt. Nem tudtam, hogy vannak olyan személyek, akiknek az a dolguk, hogy megszüntessék a városban történő támadásokat.  

 

- Nagyuram, máshol is felfedezett hasonló búvóhelyet? 

 

- És ön Dorian? Ön „felfedezett hasonló búvóhelyet”? - érdeklődik számomra felfoghatatlan nyugalommal.  Az utolsó két gombtól is könnyedén megszabadul. Dorian torkát köszörülve felel a kérdésre. 

 

- Nem, én nem találkoztam ilyesmivel. Igaz, hogy a minap megöltem egy vámpírt aki tébolyultan nekem rontott, de többet nem láttam – végig figyelem arcát. Érzelmeit jól elrejti a kíváncsi tekintetek előle. Roppant érdekes. Amikor abba a lányba belenéztem, úgy rémlik, mintha többen lettek volna. Egyedül nem lenne értelme, menniük bárhová is. Többen sokkal többre viszik. Bár tébolyult elmékben nem mindig sikerül értelmet lelni. 

 

- Akkor folytassák csak, mintha itt sem lennék – lágy hangja megdöbbentő, ahogyan tekintete és mosolya is. Szemeimbe nézve hajol egyre közelebb hozzám, szájával arcomon simít végig lehelet finoman. Mindeközben egyik vállamról bűvöli le ruhám anyagát. Ajkaival nyakam vonalán kalandozik. Zavartan meredek előre. Idegesít, hogy nem tudom ezt most miért csinálja. Kezemet övére vezetem és finoman megállítom őt a további mozdulatokban. Fejemet felemelem és gyors pillantást vetek a többiekre. Senki  sem figyel már a tanácskozásra. Tekintetüktől még mélyebb árnyalatot vesz fel arcom és inkább visszafordulok. Jean-Claude álla alá nyúlok és magam felé terelem arcát. Nem lepődik meg tettemen, mintha már számított volna arra, hogy megállítom őt. Utálok vakon tapogatózni a sötétben, szóval nagyon merem remélni, hogy tudja mit csinál. 

 

- Ez most mi? - tátogom neki, remélem le tudja olvasni a számról értetlenkedésemet. Ő mondta, hogy ne szólaljak meg. Be is tartom. Habár emellett még azt is mondta, hogy viselkedjek természetesen. De én akkor lennék természetes, ha beszélnék. Tökéletesen semmitmondó arccal néz rám. Kezét kiveszi kezem alól, majd arcomra simítja tenyerét. Remélem azzal azért tisztában van, hogy még mindig akad nézőközönségünk. Még ha jelen esetben mélységes csendben is vannak. Késztetést érzek, hogy rájuk nézzek. Kár, hogy jelenleg csak arra tudok figyelni, hogy keze az arcomhoz ér. Mosolyra gördülő szájára nézek. Keze arcomról lejjebb siklik nyakamra onnan végig karomon és végül újra derekamon állapodik meg. Különösebben nem érzek iránta semmit. Engem inkább egy hatalmas ösztönből feltörő kíváncsiság önt el. Kezemet arcélére simítva hajolok egyre közelebb hozzá. Ujjai megfeszülnek derekamon. Fejemet félrebillentve figyelem őt. Kérdésemre továbbra sem kapok választ. Résnyire szűkített szemekkel várom, hogy történjen végre valami. Bármi, aminek nincs köze a ruháim levételéhez. A tanácskozásnak már rég vége szakadt, de még senki sem mozdult el a helyéről. Összerándulok Jean-Claude érintésétől, amikor tenyerét bordáimra simítja. Torkom kiszárad, szám szélét megnyalva emelem meg fejem és nézek a plafonra. Igazán vége lehetne már ennek a napnak is. Hihetetlenül nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne szóljak rá. Vállam felett nézek hátra már megint a tanács többi tagjára. Figyelő tekintetük láttán elhúzom a számat. Nem unják még a bámészkodást? Ahelyett, hogy a gazdátlan, vérengző vámpírokkal foglalkoznának végig minket néznek. Kezd elegem lenni ebből az egészből. Úgy néz ki, nem csak én vagyok az egyedüli, aki türelmetlen és ideges. Többen is felállnak helyükről, majd elindulnak kifelé az ajtón. 

 

- Ha megengeded – morgom kimászva öléből, toporogva állok és várom, hogy ő is felálljon végre. Amint ez megtörténik, nem várom be, elindulok megkeresni azt a Doriant. Az utolsók közt hagyja el a termet, szaporább léptekkel sietek utána. Azt se tudom, hogy szabad megszólítanom őket. Így csak utána kapok, még mielőtt hozzá érhetnék megpördül és ügyesen kikerüli felé nyúló kezemet. Meglepő, másokat nem zavart ha megérintettem őket. 

 

- Mit akarsz? - kérdi hűvös udvariassággal. „ Mit akarok”? Lehunyom pár pillanatra a szemeimet. 

 

Mi értelme volt ennek az egész tanácskozásnak, ha arról, ami valóban fontos még csak nem is tudnak? - kérdem közömbösen. Mintha éppen csak egy társalgási témát szeretnék felhozni. Olyat, ami igazából nem is érdekel. Odakint emberek halnak meg, néhány elmebeteg miatt, ezek meg csak meresztik a seggüket és a semmiről társalognak. 

 

- Ez rád nem tartozik – egy mozdulat. Nem feltűnően de tesz néhány lépést hátra. Minél messzebb akar tőlem kerülni, ami szórakoztató már csak amiatt is, mert ő könnyűszerrel tudna végezni velem, ha úgy akarja. Megint összerándulok amikor egy tenyér nehezedik vállamra. Fintorogva hagyom, hogy az ajtó felé kormányozzon. Kilépve a kocsi már vár minket. Morgolódva ülök be és kezdem el újra begombolni az ingemet.  

 

- Nem azért hoztalak el ide, hogy megvesd őket – szólal meg tekintetem keresve szemeivel. Nem nézek rá.

 

- Már azelőtt megvetettem őket, még mielőtt ide jöttem volna – felelem. Tisztában vagyok azzal, hogy talán újra megbántom szavaimmal őt. De nem fogok hazudni neki. Őt nem vetem meg, de a többieket igen. Semmi olyat nem tettek amivel kiérdemelhetnék a tiszteletem.

 

- Láttál nála valamit? - kérdése miatt, nem tehetek róla, de felnézek rá. Arcán nyoma sincs mosolynak. Most szokatlanul komoly. 

 

- Nem hagytál elegendő időt nekem, és ő sem hagyta, hogy hozzáérjek. Mintha tudatosan akart volna távol tartani magától engem – morgom befejezve ingem gombolgatását. - Egyébként is, mi volt az a vetkőztetős jelenet? - kérdem felháborodottan. 

 

- Mit gondolsz, miért tehette ezt? - érdeklődik kényelmesen hátradőlve az ülésben. Mellkasom előtt összefont karokkal meredek ki az ablakon. Ha ő figyelmen kívül hagyja a kérdésem, én miért ne tehetném ugyanezt vele? 

 

- Ezt neked kell tudnod, nem nekem – vonom meg vállaimat. Ilyen téren engem lehet elfelejteni. Nem vagyok a vámpírok szakértője. Mondatomon elmosolyodik. Nem szól semmit, csak mosolyog és néz engem. Ezzel pedig az őrületbe lehet kergetni. 

 

- Akármennyire is szeretem a mosolyod, nem hatsz meg – fordulok el tőle még inkább.

 

- Szereted a mosolyom? - emeli meg egyik szemöldökét. 

 

- Nem!

 

- Pedig az előbb ezt mondtad – mosolya kiszélesedik. Nagyon csúnya szemekkel nézek rá. Remélem veszi az adást és békén hagy. Mára elegem volt minden egyes vámpírból.

 

- Élénk a fantáziád, csak képzelődtél – vonok vállat újra. Részemről téma lezárva.

 

 

Jean-Claude de Dion

A kezemen, amivel a már meztelenné vált bőrfelületet simogatom megérzem az ujjai érintését, majd hátra fordulva körülnéz. A tanácstagok már mind minket figyelnek, a szemükbe nézve jól látni a vágyat és az éhséget, ami az enyémet tükrözi.
Mikor visszafordul felém és magához irányítja a tekintetem, az arca csábító pírban úszik, de a szemeiben bizonytalan tartózkodást látok.
Tudom, hogy nincs ínyére amit teszek, de ez a legegyszerűbb módja, hogy mára befejezzük ezt az értelmetlen tanácskozást.
- Ez most mi?
Az ajkaival formálja a szavakat, okosan nem mondva ki hangosan, mert a teremben lévők minden szót hallanának. Sajnos mivel szemben ülök mindenkivel nem mutathatok semmit, így folytatva az előbbi műveletem az arcára simítom a kezem.
Nagyon finom illatú és puha a bőre, ezért nem okoz gondot a vágy jelének kimutatása, mert mindig vágyom rá, amikor a közelében vagyok.
Elmosolyodom, ha arra gondolok, milyen lenne ha  ő is ezt érezné, ha úgy vágyná az érintésemet mint én az övét. Biztosan csodálatosak lennének a gyönyörtől ködös szemei…
Folytatom az utamat a testén, ár tudom, hogy ő nem érez semmit az érintésemre, de most nem is ez a lényeg.
Alig sikerül elrejtenem a meglepetésem, mikor ő is az arcomhoz vezeti a kezét és lágyan végigsimítja a bőrömet miközben közelebb hajol. Az ajkai vészesen közel kerülnek és kedvem lenne megcsókolni, de neki nyilván nem ezek a tervei, mert csak összehúzott szemekkel néz rám.
Hát jó. A derekáról a bordáira csúsztatom a kezem, mire szabályosan összerándul az ölemben, majd elfordítva a fejét a mennyezetet kezdi tanulmányozni, kínozva engem még a kecses, vékony nyakának látványával is. Azért egy tisztavérű önkontrollja is véges…
Néhány tanácstag hirtelen feláll és elhagyja a termet, rögtön utána pedig egyre többen kezdene kifelé szállingózni. Tökéletes alakítás.
- Ha megengeded…
Kikászálódik az ölemből és a feszült toporgásából ítélve bárhol szívesebben lenne, mint itt. Felállok, hogy indulhassunk, de meg sem várva sietősen egy irányba megy, majd eltűnik a szemem elől.
Nem féltem őt, hisz senki nem merné bántani a tulajdonom, ezért kíváncsian, hogy mit tervez lassan követem. Hallom minden egyes szavukat és meggyorsítom a lépteimet, amikor sértő dolgot hallok.
Mikor beérem őt, éppen egy érdekes szituáció tanúja lehetek, amint Dorian felé lépked, a vámpír pedig hátrál előle. Igazán szórakoztató lenne a jelenet, ha a vámpír arca nem torzulna egy ingerült vicsorgásba.
Dean – saját tapasztalat alapján – hajlamos arra, hogy túlfeszítse a húrt és annak nem biztos, hogy jó vége lenne.
Tenyeremet a vállára simítom, majd egyenesen a kijárat felé vezetem, de pedig odakint kelletlenül morogva beszáll az autóba és ingerült tekintettel kezdi gombolgatni az ingjét.
- Nem azért hoztalak el ide, hogy megvesd őket – éreztem a hangjából, mikor a tanácstaggal beszélt. Nekem sem a kedvencem a tanács, de ezt a személy még egyáltalán nem ismerem.
- Már azelőtt megvetettem őket, még mielőtt ide jöttem volna.
Nem néz rám, de a szavai elegek, hogy meghatározzam, nincs túl jó kedve, bár nem is hibáztatom érte. Tudom, hogy sajnos nem tetszett neki amit bent tettem, ezért nem haragszom rá.
- Láttál nála valamit? – inkább a lényegre terelem a témát.
- Nem hagytál elegendő időt nekem, és ő sem hagyta, hogy hozzáérjek. Mintha tudatosan akart volna távol tartani magától engem – befejezi az ingje gombolását - Egyébként is, mi volt az a vetkőztetős jelenet?  
- Mit gondolsz, miért tehette ezt? – figyelmen kívül hagyom a kérdését, nincs most kedvem erről vitatkozni vele.
- Ezt neked kell tudnod, nem nekem.
Tüntetőleg elfordítja a fejét és dacosan összefont karokkal mered az ablakra, amin muszáj elmosolyodnom. Akármennyire is bosszantó, mégis élvezem a társaságát. Olyan csábító és olyan… élő. Kevés vámpír van, aki pár száz éves korára nem fásul bele az életbe és ilyen természetes reakciókra képes. Dean pedig mindig megmondja amit gondol és kimutatja amit érez. Ez pedig nagyon is a kedvemre való…
- Akármennyire is szeretem a mosolyod, nem hatsz meg.
Mi? Nem is vettem észre, hogy nézett, azon kívül pedig… - Szereted a mosolyom?
- Nem!
Túl gyors volt a válasza. Ez érdekes.
- Pedig az előbb ezt mondtad – élvetegen elmosolyodom és ha szemekkel ölni lehetne már halott lennék a tekintetétől. Ez nagyon vicces.
- Élénk a fantáziád, csak képzelődtél. – mondja nyugodt arckifejezéssel.
- Valóban?
- Igen.
Ismét az ablakot kezdi fixírozni, én pedig magamban mulatva nézem az utat. Úgy tűnik, még sem mond ki mindent amit gondol, csak azokat a dolgokat, amik nem tetszenek neki.

Pár perc múlva már otthon is vagyunk és már teljesen sötét van mindenhol. Mát tizenegy óra is el van, de városban még mindig zajlik az élet Néha hajnalig is.
Kiszállok, de mikor Dean nem követ lehajolok és benézek az autóba. Nem alszik, csak mered kifelé az ablakon.
- Dean? – semmi – Dean!
- Mi?... Tessék? – mint aki nagyon a gondolataiba merült.
- Megérkeztünk, kedves. – felé nyújtom a kezem, hogy segítsek, de ügyesen kipattan mielőtt hozzá érhetnék és elindul a kúria felé.
- Jean-Calude?
- Hm?
- Valamit nem értek. A tanácsnál azt mondtad, hogy ha mindnyájan egyszerre támadnának rád, akkor sem tudnának legyőzni. Ez igaz, vagy csak úgy mondtad?
Ezen jártak volna a gondolatai?
- Ez így van, és én semmit sem szoktam csak úgy mondani.
- De ők te utánad a legerősebbek nem?
- Tudod, minden nagyobb városnak van egy tanácsa, így máshol is vannak erősebb vámpírok, de ha New Orleanst vesszük, akkor igen. Miért? – kérdezem kíváncsian, mert érdekel, hogy mi kötötte le ennyire.
- Hogyan akarnak ellened háborút szervezni, ha nem tudnak megölni? – kérdő tekintettel néz, rám és igen csak találó kérdést tett fel.
- Fogalmam sincs. Ezt furcsálltam én is mikor Francois elmondta mit terveznek. Öngyilkosság és ostobaság egy tisztavérű ellen lázadni. – kimerülten a hajamba túrok, mert már mos elegem van az egészből.
- A többi tisztavérű hogyan halt meg?
Kinyitom az ajtót és közben válaszolok – A tisztavérűek egymást irtották ki a hatalma harcok során. A legutolsó ilyen párharcban olyan sérüléseket szereztek, hogy mind a ketten meghaltak. – vezetők akartak lenni, holott még önmagukat sem tudták a helyes döntés felé terelni.
- Biztos vagy benne, hogy nincs több tisztavérű rajtad kívül? – az arca komoly miközben beszél, úgy tűnik tényleg nagyon elgondolkodott ezen.
- Nincs. Az utolsók több mint négyszáz éve meghaltak.
Egy kis ideig hallgat én pedig addig helyet foglalok egy fotelban a hallban és megvárom, hátha kérdezni akar még. Én igazán nem sietek. Úgysem alszom.
- És ha egy vámpír nagyon öreg, mármint éred, hogy értem – bólintok – akkor sem lenne elég erős?
Ez elgondolkodtató, bár van egy probléma. – Ezt senki sem tudja, mert érdekes módon egy olyan vámpír sem él, aki képes lenne életet adni egy tisztavérűnek.
- Megölik őket?
Ezt a legtöbben még ha tudnák, akkor sem mondanák ki, mert akkor felkerülnek a tanács kivégző listájára. Akik pedig nem tudják… jobb nekik úgy.
- Mikor még gyermek voltam, Romániában éltem a szüleimmel. Nem emlékszem arra, hogy milyen erejük volt és arra sem, hogy voltak-e a tisztavérűkhöz hasonló képességeik, de egy napon valaki megtámadta őket és valahogy megölték az apámat. Nem tudom… nem voltam ott, csak anyámat láttam amikor csurom véresen elrejtett és közben folyamatosan az apám nevét hajtogatta. Akkor már tudtam, hogy meghalt.
Deanre nézek, aki komor tekintettel hallgat és vár. Elmosolyodom, majd folytatom. Ezt még eddig senkinek sem mondtam el.
- Később mikor már nem éreztem veszély, visszamentem és az erőben találtam egy rubintköves tőrt. Olyat, amilyet minden tanácstag kap, mikor elfoglalja a pozícióját. - ökölbe szorítom a kezem a haragtól, de ezúttal uralkodom magamon.
- Ezért veted meg őket? – kérdezi halkan – Mert ők a felelősek a családod haláláért?
- Részben. – újra rá nézek – Románia az egyetlen hely a világon ahol nincs tanács. Még az írmagjukat is kiirtottam, amint elég erős lettem. És ha még egyet szerveznének azt is kiirtanám. – a szülőföldemen nem akarok egy mocskos árulót sem. – Azóta nem halottam nyolcszáz éves vámpírnál idősebbről.
Bólint majd feláll és körülnézve megpillantja Macskát, aki az egyik puha szőnyegen terpeszkedik.
- Én megfürdöm és lefekszem. Jó éjt, Jean-Claude!
- Jó éjt, kedves!
Megvárom, míg eltűnik az ajtaja mögött, majd gyorsan kisuhanok a bejárati ajtón, hogy vacsorát szerezzek magamnak.

***

Egy óra múlva érek vissza, mikor már jól laktam és körülnéztem pár helyen a városban. Nem találtam újabb elvadult vámpírokat ezért nem kellett megint összekoszolnom magam.
A forró zuhany azonban még így is nagyon jól esik. Feloldja a fáradságot és az egész napi feszültséget. Ettől még egy vámpír is ellazul.
Mikor kész vagyok, megtörlöm a hajam, majd egy nadrágot magamra húzva elindulok lefelé, hogy hozzálássak a mai nap ékszerkészítésnek, de most nem igazán van kedvem semmihez. Kapcsolok egy kis zenét, de hamar megunom, ezért inkább kinyitom a drágaköves kis dobozt és keresgélni kezdek benne, még magam sem tudom, hogy mit.
Találok egy szép sárga zafírt, de nem tudom, hogy mit készítsek, míg nem megjelenik az ajtóban Macska és rögtön eszembe jut. Egy szép nyakörvet kap egy keretbe foglalt zafírral…

Mivel ez nem tart igazán sokáig, hajnali három után elkészülök és előkerítve a szőrcsomót a nyakára igazítom, majd egy fura késztetés miatt Dean szobája felé veszem az irányt.
Mikor belépek látom, hogy a takaró csomóban van a lábainál és nyugtalanul forgolódik. Olvastam már arról, hogy az emberek ezt csinálják, ha rosszat álmodnak, de nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet. Mellette termek és az arckifejezéséből megállapítom, hogy nem lehet kellemes.
Hangtalanul mellé fekszem, majd leengedve az elmém előtti védőburkot megérintem a karját és a rossz álomképek helyett egy vágytól túlfűtött, erotikus jelenetet mutatok neki.
Láttam már őt majdnem meztelenül, de a hiányzó képkockák helyét most egy fekete bársonytakaró veszi át, ami az én szobámban van.
Közelről figyelem a megváltozó légzését, ami eddig riadtan kapkodó volt, de most inkább elmélyülté vált és elnyílnak az ajkai is. Lassan átkarolom és beszívom az ő természetesen édes, fahéjas illatát, miközben fejben tovább alakítom az álmát és egy nagyon valósághű képet mutatok neki, amiben velem szeretkezik éppen.
Ezek a képek biztos jobbak, mintha egy rémálmot látna…

 

 

Dean Averay

- Valóban? - kérdésére csak egy nyugodt pillantást kap tőlem válaszul. Miért kérdőjelezi meg a kijelentéseimet?

- Igen – zárom le egyetlen rövid szóval. Tőle elfordulva meredek ki az üvegen.  Alig vagyok itt pár napja, de már most kezdem megszeretni ezt a helyet. Élvezem az itteni pezsgést, de gyilkosságok és tanácstagok megismerése nélkül talán még jobban élvezném az ittlétet. Bolondok gyülekezete, nem látok értelmet abban, hogy összeülnek. Még, ha értelmes témákról folyna a szó legalább. Jean-Claude magabiztos állítását is kérdőre vonnám ezer örömmel. Egyszerűen nem látok értelmet abban, ha valaki elpusztíthatatlan. 

 

- Dean! - nevem hallatán felkapom a fejem. Nem egyszeri figyelmeztetés lehet már. Túlságosan is elmerültem saját kis gondolataim között. 

 

- Mi?...Tessék?

 

- Megérkeztünk, kedves – nyújtja felém a kezét. Nem történne semmi, ha bőre az enyémhez érne, de nem fogadom el a segítségét.  Egymagam is ki tudok mászni a kocsiból. Gondolataim többségét, eddig mindig igyekeztem szavakba önteni, eddig még nem sikerült meggyűlöltetnem magamat vele. Remélhetőleg ez továbbra is így lesz. 

 

- Jean-Claude? - szólítom meg őt bizonytalanul. Nem benne nem bízom, inkább magamban kételkedek. Még ha kérdésekben jókat is teszek fel neki, lehet, hogy megbántom őt. 

 

- Hm?

 

- Valamit nem értek. A tanácsnál azt mondtad, hogy ha mindnyájan egyszerre támadnának rád, akkor sem tudnának legyőzni. Ez igaz, vagy csak úgy mondtad?

 

- Ez így van, és én semmit sem szoktam csak úgy mondani.

 

- De ők te utánad a legerősebbek nem?

 

- Tudod, minden nagyobb városnak van egy tanácsa, így máshol is vannak erősebb vámpírok, de ha New Orleanst vesszük, akkor igen. Miért? - az, hogy hol vannak még kirendelt tanácsok egyenlőre még lényegtelen. Engem inkább az érdekel, hogy valóban csak egy tisztavérű van-e. Ha úgy van ahogy mondja, akkor itt még nagyobb gondok is felléphetnek akár. 

 

- Hogyan akarnak ellened háborút szervezni, ha nem tudnak megölni?

 

- Fogalmam sincs. Ezt furcsálltam én is mikor Francois elmondta mit terveznek. Öngyilkosság és ostobaság egy tiszta vérű ellen lázadni – túr  ében tincseibe tőle szokatlan fáradtsággal. Egész idő alatt figyelemmel kísértem minden egyes rezdülését, de ebben a mozdulatban volt valami megmagyarázhatatlanul emberi.  

 

- A többi tiszta vérű hogyan halt meg? - teszem fel újabb kérdésem amíg ő az ajtó kinyitásával foglalkozik.

 

- A tiszta vérűek egymást irtották ki a hatalmi harcok során. A legutolsó ilyen párharcban olyan sérüléseket szereztek, hogy mind a ketten meghaltak. 

 

Biztos vagy benne, hogy nincs több tiszta vérű rajtad kívül? 

 

- Nincs. Az utolsók több mint négyszáz éve meghaltak – az újonnan szerzett információkon elgondolkodom egy kicsit. Ahhoz, hogy bárki is szembe akarjon szállni vele, az illetőnek vagy nagyon hülyének, vagy nagyon magabiztosnak kell lennie. Leül az egyik fotelbe miközben várakozva néz rám.

 

- És ha egy vámpír nagyon öreg, mármint érted, hogy értem – bólint – akkor sem lenne elég erős?

 

- Ezt senki sem tudja, mert érdekes módon egy olyan vámpír sem él, aki képes lenne életet adni egy tiszta vérűnek.

 

- Megölik őket?

 

- Mikor még gyermek voltam, Romániában éltem a szüleimmel. Nem emlékszem arra, hogy milyen erejük volt és arra sem, hogy voltak-e a tisztavérűkhöz hasonló képességeik, de egy napon valaki megtámadta őket és valahogy megölték az apámat. Nem tudom… nem voltam ott, csak anyámat láttam amikor csurom véresen elrejtett és közben folyamatosan az apám nevét hajtogatta. Akkor már tudtam, hogy meghalt – elmosolyodva néz rám, aztán folytatja. - Később mikor már nem éreztem veszélyt, visszamentem és az erőben találtam egy rubintköves tőrt. Olyat, amilyet minden tanácstag kap, mikor elfoglalja a pozícióját – arról, hogy dühös egyedül ökölbe szorított kezei árulkodnak.

 

- Ezért veted meg őket? Mert ők a felelősek a családod haláláért?

 

 

- Részben – néz rám. - Románia az egyetlen hely a világon ahol nincs tanács. Még az írmagjukat is kiirtottam, amint elég erős lettem. És ha még egyet szerveznének azt is kiirtanám. Azóta nem halottam nyolcszáz éves vámpírnál idősebbről – bólintok. Felállva nézek körül, beszélgetésünk ideje alatt én is helyet foglaltam. Nem volt hangulatom állva maradni, amíg ő kényelmesen üldögél. Szemeim hamar megakadnak a szőrgombócon. Ő aztán hamar beilleszkedett ide. 

 

- Én megfürdöm és lefekszem. Jó éjt, Jean-Claude!

 

- Jó éjt, kedves – mosolyogva fordítok hátat neki és lépek ki a helységből. Kezdem megszeretni azt, ahogyan a nevem helyett általában szólít. Azt viszont még most sem értem, hogy miért is vagyok én neki „ kedves”.

 

 

...ooOoo...

 

 

 

Úgy érzem, mintha egy rémálom fogságába estem volna. Zűrös, sötét képek kavarognak szemeim előtt, olyanok, amelyeknek talán -  ha több időt szánnék rájuk - értelmet adhatnék. Elég halált láttam már ahhoz, hogy tudjam ez nem a valóság, pusztán elmém idézett rémképei. Hiába lopakodott tudatom a felszínre ez még nem visz engem közelebb az ébrenléthez.

Az eddigi sötét, vérfagyasztó képek szemeim előtt porladnak apró szemcsékké. Körülöttem minden megváltozik, valamilyen szinten még én magam is. Éber vagyok már annyira, hogy tudjam. Ez is csak egy újabb álom. Valami bennem nagyon elromolhatott. Azért gondolom ezt mert Jean-Claude is szerepel ebben az egész szépen kialakuló kis álomban. Jelen pillanatban nem tudok dönteni aközött, hogy a puszta jelenléte, vagy meztelenségünknek a tudata döbbent-e meg jobban. 

 

 

Hajamat hátrasimítva nyitom ki szemeimet. Szükségem van egy kis időre, amíg hozzászoknak a szoba sötétjéhez. Érzékeim apránként térnek vissza. Ez az egész sok energiát kivett most belőlem. Nem hiszem el, aludtam és fáradtabb vagyok mint valaha. Bennem reked a levegő egy pillanatra, amikor érintést érzek bőrömön. 

 

- Valami rosszat álmodtál kedves? - halk kérdésére felé fordulok. Arcunk túlságosan is közel került egymáshoz. Nem lepődöm meg ittlétén, hiszen ez az ő háza. Itt én csak egy vendég vagyok. Pár perccel ezelőtti álmomra visszagondolva nyelek egy nagyot és elfordulok tőle. 

 

- Nem tudnám elmagyarázni – motyogom ujjaimat tördelve és felülök. Legalább ezzel is sikerült valamennyivel távolabb kerülnöm tőle. 

 

- Próbáld meg – szemeim hozzászoktak már annyira a félhomályhoz, hogy láthassam ajkain azt az aprócska magabiztos mosolyt. Általában ezt klassznak gondolom rajta, tetszik meg minden, de most egyszerűen csak idegesít. Bosszant, mert nem tudom hogy mire gondol.   

 

- Engedd meg, hogy helyesbítsek. Nem akarom elmagyarázni – egyenesen a szemeibe nézek. Kivételes alkalom, hogy nem tudom állni a tekintetét. Elég ránéznem ahhoz, hogy zavarba jöjjek. 

 

- Ennyire rémes volt?

 

- Ne feszegessük tovább ezt a témát – pattanok le az ágyról. Bizonytalanul ácsorgok a szoba közepén, szükségem van egy kis hideg vízre. Valahogy ki kell vernem a fejemből ezt az egészet. Felkapcsolom a villanyt, az éles fénytől viszont hunyorogni kezdek. 

 

- Milyen érdekes – hangja alig halható suttogás. Ujjbegyeit finoman vezeti végig tetoválásomon alig érintve bőrömet. Elvörösödve fonom karba kezeimet eltakarva mozdulatommal a mellkasomon lévő tetoválást is. 

 

- Ne mond, hogy nem vetted még észre – morgom ellépve mellette frissítő hideg víz után kutatva. Amikor ezt megtalálom löttyintek egy kicsit az arcomra majd szemeimet is megdörzsölöm. Sóhajtva fordulok meg, őt látva arcomat a lámpa felé fordítom. Fáradt vagyok és nem tudok a szemeibe nézni. 

 

- Kipirult az arcod. Minden rendben? -  ártatlan mosolyától egyáltalán nem derülök jobb kedvre. Meg vagyok győződve arról, hogy direkt provokál engem. 

 

- Persze, volnál szíves magamra hagyni? - kérdem ásítva.  

 

 

...ooOoo...

 

 

A kanapén hasalva lapozgatom azt a könyvet amit még Jean-Claude nyomott a kezembe.  Minél többet olvasok belőle, annál több mindent értek meg a vámpírokról. Ha nem lenne Főtanács, akkor a vámpírtársadalom irányítás nélkül maradna. Egy halk, bosszantó hangra            felülök normálisan és megfordulok. Egész nap próbáltam kerülni Jean-Claude-ot, de most már kezdem hiányolni őt. Még mindig jobb mellette pirulni, mint egy olyan személy társaságában lenni akivel kölcsönösen utáljuk egymást. 

 

- Segíthetek valamiben Francois? - érdeklődök udvariasan. Mindegy, hogy mik a személyes érzéseim iránta, attól még ugyanúgy udvariasnak kell maradnom vele. 

 

- Még most sem unt rád? - szemöldököm összevonva meredek rá. Mégis miért kellene bárkinek is rám unnia? 

 

- Hogy érted ezt?

 

- Az itt eltöltött időd alatt nem csináltál semmi hasznosat – feleli kezeit összekulcsolva háta mögött. Ujjaimat lazán ökölbe szorítom, de továbbra is mosollyal figyelem őt. Nem fogom hagyni, hogy felidegesítsen. Nem érdekel, ha nem bízik bennem. 

 

- Megértelek, de te is értsd meg, hogy az ittlétemről Jean-Claude határozhat csak. Ha ő úgy dönt, hogy hasznavehetetlen vagyok, akkor elmegyek. Addig viszont, neked semmi beleszólásod ebbe az egészbe -  becsukom a kezembe tartott könyvet és a helyére teszem. Visszafordulva felé, szótlanul figyelem halványan reszkető alakját. Olyan merevvé vált a tekintete mintha meghalt volna. 

 

- Idő kérdése, és ő is észreveszi végre, hogy te használhatatlan vagy – sóhajtva döntöm csípőmet az egyik kanapé oldalának. Ha ez igaz is, én akkor sem tehetek semmit. Addig maradok, amíg ők jónak látják. Bizalmatlanságával mégis fellobbant bennem némi haragot. Nem tettem ellene semmit, ami miatt gyűlölnie kellene engem. Mérgesen fordulok el tőle és kocogok fel a szobámig. 

 

- Mi történt kedves? - Jean-Claude hangjára megpördülök. Nem vagyok túl jó hangulatban ahhoz, hogy vele társalogjak. 

 

- Francois történt – válaszolom becsapva az ajtót és az ágy közepére mászva összefont karokkal kuporgok. Macskám halkan dorombolva dörgölőzik karomhoz. Egy jó adagnyi levegőt kifújva vakargatom meg füle tövét. Kezeim lejjebb vándorolnak bundájába és kíváncsian forgatom meg a nyakörvét. 

 

- Ezt mégis mikor? -kérdem alig hallhatóan. Senkinek nem szántam ezt a kérdést, egyszerűen hangosan gondolkodtam. Lejjebb csúszok az ágyon, ujjaimmal felkaromon dobolva kezdek el agyalni Francois sértésein. Valamilyen szinten igaza van, elvégre tényleg nem tettem semmi hasznosat. Amikor legközelebb összefutok zavarom okával megkérem őt, hogy vigyen el engem a vérengző vámpírokhoz. Ők aztán nem fognak agyalni azon, hogy távol tartsák-e magukat tőlem. Elég, ha ők érnek hozzám, én már abból tudni fogom, hogy kikkel állnak kapcsolatba. Kell lennie valakinek a háttérben, aki irányítja őket. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Sokáig nézem őt alvás közben, ahogy különböző érzelmek suhannak végig azon a szép arcán, az álomtól szaggatottá vált lélegzete cirógatja a karom, de aztán a másik oldalára fordul.
Lehet, hogy gonosz volt amit tettem, de kíváncsi vagyok a reakciójára. Felkeltette az érdeklődésemet és nem csak testileg, hanem a bátor, dacos személyiségével is. Meg akarom kapni mindenét, ha csak addig is míg itt van, de ki kell derítenem, hogy egyáltalán van e esély rá. Nem akarom manipulálni, mert abban semmi élvezet nem lenne, csak akkor ha önszántából lenne velem…
Hirtelen felébred, ezt megállapítom a szívverésének ritmusából, majd abból, hogy a kezeivel próbálja kisöpörni a szemébe hulló tincseket.
Magamban elvigyorodom, mikor hangosan kifújja a levegőt, majd úgy döntök, hogy inkább óvatosan megérintem, mert ha megszólalok megint meg fogom ijeszteni.
Alig érintve a bőrét megsimogatom a karját, mire felém fordulva néz egészen közelről a szemeimbe.
- Valami rosszat álmodtál kedves?
Kedvem lenne megcsókolni, annyira közel fekszik, hogy szinte fizikai kényszer érzek a sóvárgástól, de inkább nem teszem meg.
Egy pillanatig figyel, majd nagyot nyelve elfordul tőlem.
Mit nem adnék, ha most a fejébe láthatnék!
- Nem tudnám elmagyarázni – motyogja a kérdésemre a válasz, miközben felül.
- Próbáld meg – én is felülök, de már nem tudok visszafojtani egy kis mosolyt. Abból ahogy a kezeit szorongatja és kerüli a tekintetem már tudom, hogy zavarban van.
- Engedd meg, hogy helyesbítsek. Nem akarom elmagyarázni.
Egy pillanatra a szemembe néz, de rögtön el is fordítja a fejét.
- Ennyire rémes volt? – kérdezem, türelmesen puhatolózva a válasz után.
- Ne feszegessük tovább ezt a témát. – motyogja szigorúnak szánt hangon.
Feláll az ágyról, de csak úgy ácsorog egyhelyben, mint aki nem tudja mit szeretne. A kapcsolóhoz lép, majd azonnal éles fény árasztja el a szobát, hogy mér nekem is muszáj egy percre lehunynom a sötéthez szokott szemeimet.
Amikor ránézek, egy olyan dolgot látok meg ami eddig elkerülte a figyelmem. Egy tetoválás van a mellkasán.
- Milyen érdekes – finoman megérintem a selymes bőrén lévő szép mintát, de szinte rögtön eltakarja előlem a karjaival. Az arca édesen elvörösödik és majdnem kiül az arcomra egy farkas vigyor ettől a reakciótól.
- Ne mond, hogy nem vetted még észre – morogja, majd a szekrényhez lépve hideg vizet locsol az arcára.
Csak nem meleged van kedves?
Mikor felém fordul még mindig kerüli a tekintetem, de nem bírok visszafogni egy megjegyzést.
- Kipirult az arcod. Minden rendben?
- Persze, volnál szíves magamra hagyni?
Ásítva int az ajtó felé, én pedig úgy döntök, hogy mára már eleget „kínoztam”, így magára hagyom.
Alig lépek ki az ajtón, mikor elégedett vigyor jelenik meg az arcomon. Abból ítélve, hogy nem zavart ki kiabálva, hanem szimplán csak zavarba jött az álomtól, én arra következtetnék, hogy nem volt az neki annyira borzalmas, mint amennyire hinni akarja. És le sem tagadhatná a teste reakcióját mikor hozzáértem, pedig abban nem volt semmi csalás, csak egy egyszerű érintés, bőr a bőrhöz…
*** 
Délelőtt megérkezett Francois is az újabb információkkal, amik egy cseppet sem bíztatóak. Újabb vámpírok érkeztek, akik nem képesek gátat szabni a vérszomjuknak, és a Tanács még most sem tesz semmit.
Rajtuk kívül pedig érkezett egy erősebb vámpír is Lousianaból, aki egykor az ott székelő Tanács tagja volt, de valami oknál fogva kizárták maguk közül. Ez a vámpír, Kaspar Josett, pedig Francois szerint több ízben is utánam érdeklődött a városban.
Egyenlőre úgy tűnik csak információt gyűjt, de kíváncsi lennék, hogy mit akarhat itt.
Amíg én elmegyek valami ennivalót keresni meghagytam Francoisnak, hogy vigyázzon Deanre. Mióta felébredt szinte nem is hajlandó egy szobában tartózkodni velem, ezért befészkelte magát a könyvtárba, hogy még csak véletlenül se keljen beszélgetnünk.
Remélem nem fog sokáig tartani a zavara, mert már egészen megszoktam magam körül. Furcsa mód a jelenléte olyan, mintha energiával töltene fel…

Táplálékot könnyen találok, mint mindig, de mivel most nem kell visszasietnem, körülnézek kicsit a városban. A nyüzsgés a szokásos, utcabálok, jelmezes felvonulók, de nem is ezek azok a jelenségek amire kíváncsi vagyok. A régi negyedek felé haladva, ahol van néhány romos épület, már érzékelhető a vámpírok jelenléte. A fiatalabbak nem bírják a napfényt, így nem is jönnek elő, de tisztán érzékelhető a vérszomjuk. És a Tanács még azt meri mondani, hogy nem tud semmiről.
Ezek teljesen hülyének néznek?
Végtelenül bosszantó, hogy nekem kell ezzel foglalkoznom. Visszakívánom a régi időket, amikor még naphosszat szórakoztam, dúskálva a földi gyönyörökben, most pedig egy romos épületet fürkészek, miközben egy kis szépség van a házamban, akihez még hozzá sem értem igazán. Változhat ennyit egy vámpír?
***
Mikor visszaérek a házamhoz és a nappaliba lépek, Dean éppen akkor vágtat keresztül a folyosón egyenesen a szobája felé. És látszik rajta, hogy dühös.
- Mi történt kedves? – kérdezem, mögé érve.
Felém pördül és már majdnem szikrázó tekintettel néz.
- Francois történt – morogja, majd beviharzik a szobájába, az ajtó pedig hangosan döndül utána.
Felhúzom a szemöldököm, majd megkeresve a vámpírom jelenlétét egy szempillantás alatt a könyvtárban termek. Ő az ablakon néz kifelé, de mikor belépek azonnal felém fordul.
- Nagyuram!
Csak sóhajtok egyet a megszólítás hallatán, de már tudom, hogy soha nem leszek képes belé „nevelni”, hogy a nevemen szólítson.
- Mit csináltál Deannel? – vonom kérdőre.
Ennyire mérgesnek és bosszúsnak még én sem láttam, még akkor sem amikor félmeztelenre vetkőztettem egy csapat vámpír előtt.
- Csak beszélgettünk. – mondja nyugodtan, de el tudom képzelni, milyen lehetett az a beszélgetés.
- És szabad tudnom, hogy miről? – kérdezem erélyesebb hangon, amiről már tudja, hogy választ várok.
- Megjegyeztem, hogy eddig még semmi hasznát nem vetted, így fölösleges az ittléte.
Hirtelen elönt a düh a szavai hallatán, de azért uralkodom magamon annyira, hogy ne támadjak rá. Az egy dolog, hogy nem szívleli az embereket, de ezt azért nem kellett volna…
- Mi jogon döntöd te el helyettem, hogy ki az aki itt lehet? És egyáltalán, honnan veszed, hogy semmi hasznát nem veszem? – a hangom vészjóslóan nyugodt, de a kezeim ökölbe szorultak.
- Nagyuram…
- Elég! A segítségével meg tudom találni az árulókat és talán még a felbujtót is! Nem vádolhatom meg a tanácstagokat ok nélkül és te is nagyon jól tudod, hogy nem beszélnének! Nem ostobák, hogy ne tudnák, mi jár azért, ha ellenem szövetkeznek!
Egy percig hallgat, majd lehajtott fejjel elnézést kér, de tudom, hogy nem fog megváltozni, legfeljebb majd nem szólnak egymáshoz ha találkoznak.
- Még valami – teszem hozzá – Nézz utána Dorian tanácstagnak. Különös figurának tartom, de nem hagyta, hogy Dean hozzáérjen, így nem tudtam tisztázni. Amador, Fabiano és az elnök nem vesznek részt benne.
- Értem. És mi legyen a lousianaival?
- Tartsd szemmel, és ha téged is felkeresne, mond meg neki, hogy az én teremtményem vagy és beszélgess el vele. Jobb tudni a szándékait.
Bólint, majd eltűnik a szemem elől, de én még nem mozdulok pár percig, majd visszanyerve a higgadt önuralmat elindulok Dean szobája felé.
Már útközben összetalálkozunk és bár még mindig zavart egy kicsit, de már nem kerüli annyira feltűnően a tekintetem.
- Vigyél el azokhoz a vérengző vámpírokhoz! – a hangja ellentmondást nem tűrő és egy pillanatig elgondolkodom, hogy komolyan gondolta e.
- Miért akarsz odamenni? – nem tartom a legjobb ötletnek.
- Ha megérintem őket, megtudhatom, hogy kivel állak kapcsolatban és mint korábban mondtad, miért vannak itt.
- Hogy jutott ez pont most eszedbe? – eddig szóba sem került ez az eshetőség. Hiszen már attól is ódzkodott, hogy a tanácstagokat megérintse, pedig némelyik esetben egy elszabadult vámpír kezéhez sokkal több halál és erőszak tapad, mint egy félezer éves nemeséhez.
- Francois – morogja, megvetéssel a hangjában – rámutatott arra, hogy nem sok hasznomat veszed, mióta itt vagyok.
A fene essen abba nagyszájú vámpírba!
Közelebb lépek Deanhez, majd lassan az arcára simítom a kezem. – Nem úgy akarok információt szerezni, hogy kockáztassam a testi épségedet, csak azért mert megsértettek. Ez veszélyes lehet rád nézve, kedves…
- Akkor te majd megvédesz! – jelenti ki magabiztosan, de elmondhatatlanul édes azzal a pírral az arcán ami megjelent rajta mikor a szemembe nézett. Az ujjait a csuklóra kulcsolva elhúzz a kezem az arcáról.
Elmosolyodom a szavaira, mert a jelentésük örömmel tölt el.
- Ez azt jelenti, hogy megbízol bennem? – kérdezem lágy hangon.
Ismét rám pillant, majd az ajkaimra, de hamar elkapja a tekintetét. Igaz is, a múltkor azt mondta, hogy tetszik neki a mosolyom.
- Igen. – mondja, egy torokköszörülés kíséretében.
Még jobban elvigyorodom, mert erre vártam, hogy végre elnyerjem a bizalmát. Az ötlete ugyan még mindig nem tetszik, de ha nem bánja akkor elviszem. És természetesen vigyázni fogok rá. De mielőtt erről szó esne…
- Dean?
Mikor a nevére fölemeli a fejét lágyan az ajkaira tapadok, hogy megízleljem őt, de semmi erőszakos mozdulatot nem teszek. Nem kényszerítem, bármikor elhúzódhat ha akar. Meglepetésemre azonban nem teszi ezt, így óvatosan megmozdítom az ajkaimat, lágyan masszírozva az övéit. Ugyan nem viszonozza, de nem is lökött el azonnal. Még pár lassú mozdulatot teszek, de aztán mikor az egyik kezemet a derekára simítom kettőt hátra lép és elfordul tőlem.
Mosolyogva megnyalom az alsó ajkam, megőrizve édes ízének minden cseppjét. Pont olyan finom, mint az illata. Ellenállhatatlan és csábító.
- Ezt… ne csináld. – hallom meg a halk hangot.
- Miért ne? Talán nem tetszett? – kérdezem, miközben közelebb lépek a még mindig nekem háttal álló alakhoz. Megfeszül a teste, de nem mozdul. – Szeretném tudni kedves? Rossz volt? – halkan szólok hozzá, egy cseppet sem gúnyolódva, mert tényleg tudni szeretném, de ügyesen kimenti magát a válaszadás elől, mikor megjelenik Macska a lábainál.
Felkapja, majd oldalasan felém fordul. – Mikor csináltad ezt a nyakörvet? Nem is láttam még.
- Tetszik? Este készítettem míg te aludtál. Éppen új ékszerbe akartam kezdene, de akkor besétált ez a szőrgolyó és láttam, hogy nincs nyakörve. – szerencsére nem zavarja, mert nem láttam, hogy megpróbálná leszedni.
- Nagyon szép, de… ezt nem fogadhatom el. Ez egy kisebb vagyont érhet. – megforgatja a követ az ujjai között.
- Ajándékot nem szokás visszaadni. – mondom mosolyogva, mire végre rám néz, majd újra a macskára.
- Ő lesz a legdrágább állat az egész kertvárosban.
Felkuncogok a mondatán, majd elkomorulok.
- Elviszlek a vámpírokhoz, de akkor most kell mennünk, míg nincs sötét, mert így nem tudjál elhagyni az épületet. – nincs az a veszély, hogy kintről még többen jönnek.
- Rendben. – letesz a macskát és a bejárati ajtó felé fordul, de megállítom.
- Előbb még jó lenne ha átöltöznél. Valami olyan pulóverbe aminek magas nyak van, vagy ha nincs akkor köss egy sálat. A gyönyörű hófehér nyakad olyan egy vámpírnak, mint a tiltott gyümölcs, muszáj beleharapni.
- Ez nem vicces.
- Nem is annak szántam, kedves. Ez az igazság. – a tekintetem végigfuttatom a nyakán és már a gondolat is, hogy milyen lenne a vére…
- Héé… most mondtam, hogy bízom benned! Ne élj vissza vele! – egyik kezét a nyakához kapja, hogy eltakarja.
- Bocsánat, mindent a szemnek... odakint megvárlak. – kinyitom a vaskos ajtót és kiállok a verandára, hogy a szemem kellően hozzászokjon a fényhez.

***
A korábban kiszemelt romos épülethez megyünk, ami sajnos keresztülvezet az emberek tömegén. Dean ügyesen halad közöttük úgy, hogy ne érintkezzen senkivel, de egyszer egy részeg fiatal nekiütközik. Gyorsan eltávolítom a közeléből és mivel úgy tűnik jól van haladunk tovább.
Egyre ritkább a tömeg, ahogy a lepusztult részhez érünk, majd pár perc múlva megállunk a málladozó épület elől.
- Ha mondok valamit, ne kérdezd csak tedd meg rendben? Ők is gyorsan mozognak, ezért nem lesz idő magyarázkodni.
- Értem.
Lassan haladunk fel a lépcsőn, majd nyikordulnak a zsanérok, mikor kitárom az ajtót. A bent szoba el van sötétítve, de most elárasztja a fény. Ha egyedül lennék egyszerűen belépnék és bezárnám magamra az ajtót, de most nem kapkodom el. És meg sem ölhetem őket.
- Maradj mögöttem. – szólok halkan, majd besétálok a szobába és lerángatom az ablakokról a foszló anyagot. Az emeleten nem lehetnek, mert be van omolva, így marad a kedvelt helyük az ablaktalan pince. Ahol korom sötét lesz.
Újra megjegyzem magamnak, hogy ez nem a legjobb ötlet, majd kinyitom a pince ajtaját. Vastag sávban megjelenik a fény, de síri csend van odalent. A lefelé vezető lépcsőn kívül semmi sincs megvilágítva.
- Dean? Maradj az ajtóban és ne menj el a napfényről akármit hallasz.
- Jó.
Egy pillanat alatt eltűnök a szeme elől, de amint a szoba közepére lépek máris felvillan egy vörös szempár majd morogva nekem ront. Kikerülve a karmait elkapom a nyakát, de ekkor megjelenik még egy a szekrénysor mögül, aki a nyakamat megcélozva próbál megölni, de megpördülve azt is elkapom és a levegőbe emelem. A fejüket a falnak csapva próbálom lecsillapítani a kapálózásukat és míg kábultak, a földre dobom őket és mindkettő lábát eltöröm, hogy ne tudjanak elszökni. Felüvöltenek és az agyaraikkal felém kapnak, de semmit sem érnek vele. Leszorítom a csuklójukat is, majd megállapítva, hogy nincs más a szobában megszólalok.
- Az ajtó mellett van a villanykapcsoló, most már felkapcsolhatod. – innen ahol vagyok nem látom őt, csak a kalapáló szívét hallom, de egy másodperc múlva fény árasztja el a szobát. – Gyere ide, most már nem bánthatnak!
Hallom a lépcső recsegését, majd sietős lépteket és hátra nézve látom, hogy elkerekedett szemekkel nézi a földön fetrengő lényeket, de gyorsan összeszedve magát az egyik felé nyúl.
Megérinti a felcsúszott ruha alól kilátszódó bőrt, majd hallom, hogy elakad a lélegzete, de aztán felnyitja a szemeit és megrázza a fejét és egy sóhajjal a másik felé nyúl, de ekkor éktelen csörgés hallatszik és hatalmas robajjal felborul az egyik szekrény. Hátra kapva a fejem még éppen hogy látom, az eddig elrejtett ajtót, ami mögül egy újabb vámpír ront elő, majd az égő fájdalmat érzem a hátamban…
Felszisszenek, Dean pedig felsikolt mellettem, de egy szempillantás alatt eltöröm a már „kivallatott” vámpír nyakát, majd hátrafordulva elkapom az újonnan érkező bokáját és lerántom a másik mellé. Kapálózik, de erősen a térdeire csapok, hogy ő sem tudjon mozdulni…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 Nem tart túl sokáig az egymagamban való ücsörgés. Kell valami amivel leköthetem magam, még ha csak rövid időre is. Kilépek az ajtón, utamat pedig az egyik folyosó felé veszem. Nem kell agyalnom azon, hogy tudjam merre akarok menni. Egy gyors kérdést kell felé intéznem és már mehetek is vissza a szobámba. Megpillantva őt már előre görcsbe rándul a gyomrom. Jean-Claude valahogy mindig megoldja, hogy pont jó időben bukkanjon fel. 

 

- Vigyél el azokhoz a vérengző vámpírokhoz – próbálok határozott benyomást kelteni, mintha valóban ez lenne minden vágyam. 

 

- Miért akarsz odamenni? - érdeklődik. Mi lenne, ha inkább  elfogadná ezt tényként? El akarok menni és kész. Ezen nem kell tovább agyalni. 

 

- Ha megérintem őket, megtudhatom, hogy kivel állnak kapcsolatban és, mint korábban mondtad miért vannak itt.

 

- Hogy jutott ez pont most eszedbe? - ne kérdezzen olyat tőlem, amire nem akarok választ adni neki. Én sem vágyok mások érintésére, de ezt meg kell tennem. Be akarom bizonyítani annak a felfuvalkodott hólyagnak, hogy nem vagyok hasznavehetetlen. 

 

- Francois rámutatott arra, hogy nem sok hasznomat veszed, mióta itt vagyok - felelem a lehető legegyszerűbben. Hangomból próbálok minden érzelmet kiűzni, de tartok tőle, nem sikerült. Hűvös tenyerét arcomra simítva lép hozzám közelebb. Nem. Ezzel a legkevésbé sem segít most rajtam. 

 

- Nem úgy akarok információt szerezni, hogy kockáztassam a testi épségedet, csak azért mert megsértettek. Ez veszélyes lehet rád nézve, kedves…- mondja a tőle már jól megszokott udvariassággal. Ezen már jómagam is átfutottam nem egyszer. Alapvetően már eleve az itt tartózkodásom nem veszélytelen. Mit számít, ha  néhány, az eddigieknél vérszomjasabb vámpírral összefutok?  Visszagondolva így utólag arra, amit az a vámpír mondott, teljesen egyet értek vele. Ha ezt nem teszem meg, akkor valóban nincs hasznom itt. 

 

- Akkor te majd megvédesz! - tudatom vele szemeibe nézve. Tekintetétől halvány pír szökik arcomra. Igazán leszokhatnék már erről. Csuklóját megragadva húzom el kezét arcomról.   Szeretném ha elvinne, hiszen engem is érdekel már, mi folyik a hátterek mögött. Valahol mélyen mégis, némi bizonytalanságot érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Most akkor én ezzel nagyobb slamasztikába kevertem magam, vagy épp megelőlegeztem a várható élettartamom csökkenését? Van egyáltalán bármi különbség e kettő között? Tartok attól, hogy szavaimat  rosszul dekódolja és alaposan félreért engem. 

 

- Ez azt jelenti, hogy megbízol bennem? - szemeim elvándorolnak tekintetétől, és mosolygó ajkait veszem szemügyre. Erre mit tudnék mondani neki? Természetesen csak az igazat. Viszont az igazság esetemben akár kellemetlen is lehet. 

 

- Igen – adom meg magam neki. Mosolya vigyorrá szélesedik. Miért van olyan érzésem, hogy a mai napon, minden ellenem van? Még én magam is nehezítem az életemet, mintha eleve nem lenne elég bonyolult. 

- Dean – szól Jean-Claude, én pedig felnézek rá. Bármit is akar, biztosan fontos lehet. Elvégre, ha nem lenne az, akkor nem a nevemen szólított volna engem. Ledermedek, amikor száját az enyémre nyomva csókol meg. Időt sem hagyott, hogy reagálni tudjak bármit is a hirtelen mozdulatára. Ajkait megmozdítja ajkaimon. Szükségem van egy kis időre, amíg rajta és csókján kívül észre veszek mást is a környezetemben. Tenyerét derekamra simítja, és ez az apró mozdulat elegendő is ahhoz, hogy magamhoz térjek és eltávolodjak tőle. 

- Ezt... ne csináld – motyogom háttal állva neki. Teljesen elment az esze, hogy ezt tette és nekem is, mert hagytam neki és nem löktem el magamtól. 

- Miért ne? Talán nem tetszett? - lép közelebb hozzám. Közeledését is inkább csak érzem, nem pedig hallom. - Szeretném tudni kedves. Rossz volt? - kérdéseivel egyre kellemetlenebb helyzetbe sodor engem. Egyáltalán nem volt rossz és éppen ez a baj. Nem hittem volna, hogy ebben az életben egyszer még örülni fogok a macskám lábatlankodásának. Ölembe véve fordulok részben Jean-Claude felé. 

- Mikor csináltad ezt a nyakörvet? Nem is láttam még.

- Tetszik? Este készítettem míg te aludtál. Éppen új ékszerbe akartam kezdeni, de akkor besétált ez a szőrgolyó és láttam, hogy nincs nyakörve – magyarázza nyugodtan. Hát persze, hogy nyugodt. Neki mi oka lenne az idegeskedésre? 

- Nagyon szép, de… ezt nem fogadhatom el. Ez egy kisebb vagyont érhet – ujjaimba veszem a kis kövecskét és játszadozom vele egy kicsit. 

- Ajándékot nem szokás visszaadni – mondja én pedig felé kapom a fejem majd vissza a macskámra. 

- Ő lesz a legdrágább állat az egész kertvárosban – halk megjegyzésemre ő felnevet. Örülök, hogy még mindig el tudom szórakoztatni őt, akkor is, ha én teljesen komolyan gondolok valamit. 

- Elviszlek a vámpírokhoz, de akkor most kell mennünk, míg nincs sötét, mert így nem tudjál elhagyni az épületet – erre most tényleg nem számítottam. Ilyen hamar indulnunk kell? Azt hittem, hogy majd ellenezni fogja, vagy várunk egy hetet amíg kieszelünk valami jó kis tervet. 

- Rendben – egyezem bele lepakolva a macskámat a földre és elindulok az ajtó felé, de ő megállít utamban egy egészen egyszerű és hatásos mozdulattal. 

- Előbb még jó lenne ha átöltöznél. Valami olyan pulóverbe aminek magas nyaka van, vagy ha nincs akkor köss egy sálat. A gyönyörű hófehér nyakad olyan egy vámpírnak, mint a tiltott gyümölcs, muszáj beleharapni.

- Ez nem vicces – morgom. Ilyen kényszereket azért nem kelthetek a vámpírokban.

 

- Nem is annak szántam, kedves. Ez az igazság – szemei arcomról jóval lejjebb vándorolnak. Tekintetétől pulzusom szaporábbra vált. Ha ezt így fogja folytatni, búcsúzhat is el a bizalmamtól. Vagy én a józan eszemtől.  

 

- Héé… most mondtam, hogy bízom benned! Ne élj vissza vele! - kezemmel bőrömhöz kapva takarom el nyakamat. 

 

- Bocsánat, mindent a szemnek... odakint megvárlak – mondja kilépve az ajtón. Bólintok és felszaladok a  szobába. Hoztam magammal egy sálat, azt a nyakamba tekerem és minden rendben lesz. Legalábbis nekem ez jött le a szavaiból. Kiveszem táskámból a vörös sálat és tekerek egyet rajta majd sietve szaladok le hozzá. 

 

Egy számomra még ismeretlen helyre visz engem. Nem könnyű elnyerni a bizalmamat elveszteni viszont pillanatok alatt ellehet. Nem jelentenek akadályt számomra az emberek, nem vagyok túl nagy, így könnyedén ki tudom kerülni őket anélkül, hogy bármelyikükkel is érintkeznem kellene. Még ha valaki nekem is ütközött, Jean-Claude hamar mellettem termett és elkormányozta az idegent a lehető legmesszebb tőlem. Mély levegőt véve méregetem a fölénk tornyosuló épületet.  Nem valami bizalomgerjesztő, főleg akkor nem, ha közben tudom, hogy oda nekünk be is kell mennünk. 

 

- Ha mondok valamit, ne kérdezd csak tedd meg rendben? Ők is gyorsan mozognak, ezért nem lesz idő magyarázkodni.

 

- Értem – nem kell aggódnia. Szükség esetén együtt tudok működni akárkivel. Minden egyes lépéssel egyre közelebb kerülünk az ajtóhoz. Szívesen maradnék még egy kis ideig, a friss levegőn és a napon, még akkor is, ha ez utólag számomra egy kis fájdalmat jelentene. Bőröm miatt nem véletlenül kerültem a tűző nap sugarait. Az ajtó magát megadóan nyikordul meg amikor Jean-Claude kitárja.  Az ajtón beszökő fénysugarakon halvány porfelhő száll fel lépteinkre. 

 

- Maradj mögöttem – nem terveztem elszakadni tőle. Minden ablakot végigjár és szabaddá tesz a poros rongyoktól. Egy másik ajtóhoz megyünk, majd azt is kinyitja. A halvány fénnyel ami bevilágít oda semmire nem megyünk. 

 

- Dean? Maradj az ajtóban és ne menj el a napfényről akármit hallasz.

 

- Jó – felelem ő pedig köddé válik szemeim előtt és eltűnik a feneketlen sötétségben. Felkaromat dörzsölgetve ácsorgok a fényben. Tudom, hogy nem kellene aggódnom érte, hiszen erős és tud magára vigyázni, de a halvány bosszantó érzés továbbra is ott lapul bennem. Eddig még senki idegenért nem aggódtam. A lentről felszűrődő zajoktól gyomrom görcsbe rándul.  

 

- Az ajtó mellett van a villanykapcsoló, most már felkapcsolhatod – hangját hallva megnyugszom valamennyire. Halkan tapogatózva keresem a kapcsolót. Elszöszölök vele mire végre ráakadok. Vaknak érzem magam a hirtelen keletkezett fényáradatban. Holott a lámpa fénye nem is olyan erős.

 

- Gyere ide, most már nem bánthatnak – mondja és én elhiszem. Lerobogok hozzá a lépcsőn, de nem messze tőle mégis megtorpanok. Ő hátra néz rám, de én továbbra is a földön fekvőt figyelem. Vad, állatias tekintetétől megfagy a vér ereimben viszont ezt nem mutathatom ki előttük. Nem lehetek sebezhető, ennél jobban semmiképp. Megemberelem magam és megérintem szabaddá vált bőrét. Vérszomj, vér, gyilkolás, értelmetlen gyűlölet, tehetetlenség, erőtlen harag, ismeretlen személyek gyásza. Pillanatok alatt váltakoznak a képek elmémben. De az ami engem valóban érdekelne, nincs jelen. Szemeimet felnyitva nézek a rám várakozó arcra. Bármennyire is gyűlölök neki csalódást okozni megrázom a fejem. Sóhajtva fordulok a másik felé, felkészülve az újabb sötét képekre. Azok viszont elmaradnak, mindketten figyelmetlenek voltunk. Fejemet saját félelmem fájdítja meg, egyre erősebb hangzavar vesz körül, amikor az az ismeretlen vámpír egészen közel ér hozzánk. Jean-Claude a szemeim láttára öli meg azt, aki már eleve tehetetlenül feküdt a földön. Megragadja az újonnan érkezettet, majd azt is lerántja és mozgásképtelenné teszi. Nyakamat nyújtva nézek körül, nem látok semmi szokatlant. De hát akkor sem láttam semmit, mielőtt még ez jött volna. Szemeibe nézve hajlok közelebb hozzá, ujjbegyeimet éppen, hogy halántékához érintem. Szemhéjaim mögött homályos képként dereng fel egy egészen más környezet. Olyan, ahol még nem jártam. Cipőtalpak koppanására kapom fel fejem, grimaszolva kísérem figyelemmel az előttem haladó alakot. Ő az, aki a rejtett ajtón át lepett meg minket. Keskeny utcákon és sötét sikátorokon át követem őt. Újra és újra emlékeztetnem kell magam arra, hogy mindezt csak én láthatom. Hiszen ez az én elmémben vetítődik le. Ők nem tudnak ártani nekem itt, hiszen ez nem valós világ. Olyan, mintha jelen se lennék. Lépteit lassítva veti hátát neki a falnak, ujján a gyűrűn megcsillan a hold fénye. Várakozva néz körül, szemei átsiklanak rajtam. Nem lát. Ez lesz az a hely, ahol találkoznia kell valakivel. Tétlenül szívok magamba egy adag nyirkos levegőt amit aztán gondos odafigyeléssel fújok ki ajkaimon. Nem messze tőle én is várakozom valamire. Ami talán meg sem fog történni. Vállam felett pillantok hátra, amikor egy fagyos test siet el mellettem. Sötét ballonkabátja minden lépésére meglebben és mindeközben mégis, szinte mindent eltakar belőle. Mielőtt a rá várakozó vámpírhoz lépne megtorpan és hátrafordulva néz egyetlen pontba. Feneketlenül sötét szemei rám villannak. Meglepődöm tekintete láttán. Csuklyáját jobban fejére húzza, elfordul és tovább megy. Nem láthatott engem. Nem lett volna szabad a szemeimbe néznie. Az események túlsúlyként nehezednek rám.  Hogyan nézhet egyenesen olyasvalaki szemeibe, akit nem is lát?  

 

Visszatérve saját testembe szemeim kipattannak és újra farkasszemet nézek az előttem fekvővel. Elmosolyodik egy széles és kegyetlen mosollyal. Aprót nyelve figyelem tekintetének váltakozásait. Szemei semmi jót nem ígérnek, minden okom megvan a félelemre. Egyetlen mozdulat elegendő ahhoz, hogy minden felgyorsuljon körülöttem. A vámpír ujjait csuklómra fonva ránt le magához. Nyekkenve esek le mellé, hátam halkan puffan ahogyan a kemény betonhoz ér. Pillanatok alatt sikerül neki valahogy fölém kerülnie. Kezét nyakamra fonja. Csontos ujjai egyre szorosabban zárulnak torkom köré.  Eddig még senki nem fojtogatott. Körülöttem újabb mozgás, Jean-Claude szabályosan lerántja rólam majd a vámpír feje hangosan csattan a jéghideg földön. Oldalra fordítom a fejem és rájuk nézek. Koponyaszilánkok, agyvelő és vér permetezi arcom. Köhögve kapok torkomhoz, tüdőmet teleszívom a szobában uralkodó dohos levegővel. Számat és orromat eltakarva hunyom le szemeimet, miközben megpróbálom elfojtani hányingeremet. 

 

- Dean...Dean...hallod amit mondok? - bambán pislogok fel rá. Arcomat kézfejemmel törlöm meg, aztán a rátapadt maradványokat nadrágomba kenem. Elborzadva nézem az összetört testet ami mellettem hever. Hasamra gördülve távolodom el tőlük, majd reszkető lábakkal állok fel a földről. Fejének maradványait kerülve guggolok le mellé. Ernyedt kezét felemelem a gyűrűt pedig lehúzom az ujjáról és forgatva nézem meg alaposabban is. Ilyet még nem láttam. Három vékonyabb karikából épül fel, amelyek apróbb szeletekre vannak felbontva. Tekerek rajta egyet a számsor pedig megváltozik. Markomba zárom az ékszert a másik kezemmel pedig leseprem sötét nadrágomról a port. 

 

- Láttál már ilyet? - állok fel és megfordulva tenyerébe pottyantom a karikát. Tűnődve szemléli egy jó darabig aztán elteszi. Nem kapok feleletet kérdésemre, kezével vállamat érinti és jelzés értékű mozdulattal int fejével a lépcsősor felé. Még nem telhetett el annyi idő, hogy sötétedni kezdjen odakint. Vetek még egy utolsó pillantást a tetemekre aztán a rejtett ajtó felé lépkedek. Nagyobbra tárom és kíváncsian lépek be rajta.  Itt is felkapcsolom a villanyt. Semmi szokatlan nincs idebent. Csak egy öreg, poros szoba. lépteim alatt megnyikordul a padló, vállam felett nézek hátra Jean-Claude arcára. Tőle csak egy csendes pillantást kapok, nem aggodalmaskodik, idegességnek még jelét sem látom rajta. Következő lépésemnél valami megreccsen súlyom alatt. Ijedten kapom lefelé fejem és fenékre huppanva meredek az általam okozott mélyedésre. Térdelve vonom félre a szőnyeget. Felnyitom a csapóajtót, sötétség és dohos, nyirkos, áporodott levegő áramlik fel onnan lentről. 

 

- Te tudsz erről? - kérdem kezemmel a keskeny lépcsők felé intve amik egyre lejjebb vezetnek. 

 

- Nem, de menjünk most már – karomnál fogva ránt talpra és kifelé kezd el húzni. Botladozva követem őt, mégis mitől lett ennyire sürgető? Felérve a pincéből lekattintom a villanyt és hátranézek. Odalentről két szem világit rám, vámpír szemek. Megborzongok, lépteimmel pedig próbálok őhozzá alkalmazkodni. 

 

 

Sóhajtva döntöm csípőmet a szépen kifaragott éjjeliszekrénynek. Visszafelé valahogy sokkal hosszabbak tűnt ez az út mint odafelé. A gyűrűt gondosan elzárta valahová, de megígérte, hogy majd szemügyre veszi amint lesz ideje rá. Mintha most nem lenne. Ennyire elfoglalt azért még ő sem lehet. Én pedig könnyedén kibírom a társasága nélkül...jobb esetben. Most viszont kellően megalapozta a mai nap az éjszakai rémálmaimat. Az ilyen álmokra még ha akarnék se tudnék ráhangolódni. 

 

- Megmutatod? - kérdem sokadjára. Fáradtan sóhajt fel és felém fordulva fonja karba kezeit. Tudom, hogy megsérült, az az izé belé akasztotta a karmait. 

 

- Mit Dean? Mond mit akarsz látni ennyire? - bosszankodásán elmosolyodom. Nem ismerem annyira a vámpírokat, de azt azért tudom, hogy nem szoktak nyűgösek lenni. Jean-Claude viszont most határozottan az. Megunom ezt az értelmetlen, sehová nem vezető társalgást és hozzá lépve vállánál fogva nyomom le. Szemöldökét megemelve néz rám, de azért engedelmesen ül le az ágy szélére. Ingét kigombolom és félresimítom. Semmi súlyos sérülést nem látok, pedig akkori hangjából ítélve minimum mély vágásoknak kellene éktelenkedniük rajta. Ujjaim elidőznek a halványan futó rózsaszín hegeken. Porcelánsimaságú bőre még az enyémnél is fehérebb. 

 

- Nem hittem volna, hogy tudsz még meglepetést okozni nekem – motyogom elvéve kezemet róla és a biztonság kedvéért - még mielőtt bármi ostobaságot tennék - ellépek tőle. Figyelembe véve a történteket nem ártana lezuhanyoznom és kidörzsölni bőrömből ezt a sok vackot. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Deanre pillantok, hogy jól van e, de ő már a sötétséget fürkészi, ahonnan az utóbbi vérszívó előtört. Mikor nem lát semmit a földre szorított acsarkodó lényhez fordul és óvatosan egy ujjal megérinti a halántékát, majd lecsukódnak a szemei és megreszket egy pillanatra.
Most eltart pár percig, nem úgy, mint az előbb és reménykedem, hogy ez azt jelenti, nem hiába tettem ki őt ekkora veszélynek.
Hirtelen pattannak ki a szemei és mereven az előtte fekvő vámpírra néz, aki tébolyát meghazudtoló tekintettel és gonosz, sátáni vigyorral nézi Deant.
Ez már most nem tetszik, így sejtem, hogy az sem fog, amit a fejében látott.
Egy másodperc töredéke csupán, mikor nem figyelek eléggé és a vámpír kirántja a kezét a szorításomból és megragadja vele Dean csuklóját, hogy lerántva magához megpróbálja megfojtani.
Azonnal felpattanok a földről és egy erős mozdulattal lerántom róla a vámpírt és a felét akkor erővel vágom a talajhoz, hogy a koponyája a kezemben törik ripityára. A vére szétfröccsen, még a köhögő Deanre is jut belőle.
- Jól vagy? – fordulok felé, de nem nyúlok hozzá, mert a kezem csupa vér. Nem válaszol semmit, a száját eltakarva köhög tovább, bennem pedig szétárad egy furcsa érzés, amit már nagyon régen nem éreztem: aggodalom.
- Dean... Dean... hallod amit mondok?
Végre reagál a hangomra, kézfejével megtörli a vértől ragacsos arcát, majd undorodó arckifejezéssel a nadrágjába dörzsöli. Nagyra tágult pupillái a szétroncsolt test felé fordulnak, de szinte rögtön odébb gördül és lassan, óvatosan feláll.
Nem értem miért teszi, de leguggol az élettel test mellé, majd lehúz valamit az ujjáról. Egy gyűrűt emel fel és forgatja meg a szemei előtt. Miután megnézte, feláll és a tenyerembe teszi a gyűrűt, hogy én s megnézzem.
- Láttál már ilyet?
Három karika összefonódva, a középső sáv egy kicsit vastagabb és egy forgatható számsor van a tetején. A gyűrű kidolgozásából ítélve egy régi darab lehet, de nem is ez az ami aggaszt, hanem hogy valahonnan ismerős, és azt hiszem tudom is, hogy hol láttam már.
De most erre nincs időnk. A lépcső felé intek neki, hogy mielőbb elhagyjuk ezt a helyet, de ő figyelmen kívül hagyva a rejtett ajtóhoz araszol. Követetem, de abból a szobából nem érzek semmit. Felkapcsolja a villanyt és beljebb lét, de hirtelen megreccsen a padló, ő pedig a fenekére csüccsen. Felhajtja a szőnyeget, mire egy korhadt csapóajtót fedez és, ami nem bírta el a súlyát.
Azonnal megérzem a két vámpír szagát, de mivel egyik sem használja az erejét és csend van úgy tűnik, hogy nem akarnak támadni.
- Te tudsz erről? – int az alagsor felé.
- Nem, de menjünk most már – a karjánál fogva talpra állítom, majd sietős léptekkel elindulok kifelé, mielőtt még a többiek meggondolnák magukat.

***

Amint hazaérink máris a kíváncsi énje tör a felszínre és a gyűrűről kezd el kérdezősködni. Nem akarom megsérteni azzal, hogy nem árulom el neki amit tudok, végül is neki köszönhetem, hogy egyáltalán megtaláltuk, de addig míg nem tudom biztosan, hogy jók e a sejtéseim, nem akarok neki olyasmit mondani ami esetleg nem igaz.
A hálószobájába kísérem, pusztán megszokásból és mert egészen fölfelé folyamatosan nyaggat azzal, amit próbálok kizárni a tudatomból.
- Megmutatod? – kérdi ismét, mire már csak egy sóhajjal reagálok és összefonom magam előtt a karjaimat.
- Mit Dean? Mond mit akarsz látni ennyire?
Nem értem miért olyan nagy dolog, hogy megkarcolt az a vámpír! Perszem engem idegesít, mert annyira elszoktam már a fájdalomtól - azt hiszem kicsi korom óta nem sérültem meg – hogy a többi nehézséghez képest szokatlanul rosszul viselem.
Íme egy erős tisztavérű, aki nyafog pár karcolás miatt! Igazán félelmetes…
Bosszankodásomon csak elmosolyodik, majd érvényesítve az akaratát megragadja a vállaimat és lenyom az ágyára.
Egyből elfelejtem a fájdalmat, mikor az ingemet kezdi kigombolni, mert ha más szituációban csinálná ezt nagyon is felizgatna vele. Szeretem mikor valaki más vetkőztet…
Majdnem megborzongok az érintésére, finom bőrével a hegen mentén simít végig, de olyan gyengéden hogy szinte meg sem érzem. Milyen rég érintett már valaki így, teljesen önszántából, akkor is, ha ebben nincs semmi szexualitás.
- Nem hittem volna, hogy tudsz még meglepetést okozni nekem. – motyogja a hátam mögül, majd távolabb lép.
- Miért?
- Már majdnem teljesen begyógyult.
- Igen, én nagyon gyorsan gyógyulok a vérem miatt – mosolygok rá – De te… gyere ide kérlek?
- Mi-mit akarsz? – kérdezi gyanakodva, majd még egy lépést hátrébb lép.
- Semmi olyat, ami nem tetszene! – nem tudom, hogy attól tartott e, hogy a vérét akarom vagy sokkal inkább attól, hogy a csókját, de most nem ez volt a szándékom. – A nyakadat akarom megnézni. – az a korcs elég erősen szorította rá az ujjait.
Az említett részre szorítja az ujjait, majd elém araszol és megemeli az állát. Most sem kerüli el a figyelmem a kecsessége, de nem erre összpontosítok. Óvatosan megérintem a kissé koszos bőrt, de csak piros kidörzsölődést látok rajta.
- Ez fáj? – az egyik piros foltot végigsimítom, mire megrezzen, ezért elhúzom a kezem.
- Nem, csak nagyon érzékeny. Nem kékült be?
- Még nem, de valószínűleg be fog. – felsóhajtok – Nagyon sajnálom, jobban kellett volna figyelnem és akkor nem sérültél volna meg.
Elvonta a figyelmem az arcának tanulmányozása.
- Semmi baj, szinte nem is érzem. – halvány mosoly jelenik meg az ajkain, majd hátrébb lépve néz a fürdő felé.
Igaz is… nekem sem ártana kimosnom a hajamból az alvadt vért. De…
- Nem csatlakoznál hozzám? Segíthetnél megfürödni, hogy ne csípje a sebet a sampon. – teljesen semleges arcot vágok, mintha a kérdésem természetes lenne.
Összehúzott szemekkel néz rám, de csak lazán hátat fordítva siet a fürdőszoba felé.
- Nagyfiú vagy már, biztos vagyok benne, hogy meg tudod oldani. – bezárja az ajtót és kattan a kulcs a zárba, belőlem pedig egy kuncogás szökik ki a szavaira.
Nagyfiú… inkább mondhatná hogy öregfiú a koromat tekintve.
Megcsóválom a fejem és szórakozottan a saját szobámba megyek. Már megint dobhatom a kukába a ruháimat. Ez az átka, ha nincs vámpírmosoda. Végül is nem vitethetem el egy emberi tisztítóba, mert a végén még valami sorozatgyilkosnak néznek a sok vér és szövetdarabka miatt.
Eltart egy darabig mire kimosom a tincseim közel a sok mindent, néha-néha összeszorítom a fogam mikor csípni kezd a sampon, de ebbe nem fogok belehalni.
A gardróbból keresek egy fekete selyem pizsamaalsót és egy hozzá illő köpenyt, majd megfogom a gyűrűt, amit elhoztunk. A könyvtárba megyek és előveszem a vámpírokról írott könyvet és kikeresem belőle. Apám még egy képet is készített hozzá a gyűrűről, innen volt ismerős.
Nem akármilyen darab. Ilyet régen a vámpír hűbérurak viseltek és a leghűségesebb szolgáikat tüntették ki vele. Az értéke abban rejlik, hogy magában hordozza a vámpírúr vérét, aki a legtöbbször egy több száz éves erős lény, így a vére is az. Ez amolyan ajándék egy szolgálatért. A nemes címere pedig a vér alatt van a számzáros középső részben. Nagyon apró és a vér is csak pár csepp van benne, de a gyenge szolgáknak még ennyi is képes plusz erőt kölcsönözni. A zárat pedig nem egyszerű kinyitni, mert minden gyűrűn más a kód, attól függően, hogy hányadik a vámpír hierarchia sorában. A három picike számsort pedig aszerint kell beállítani.
Remek. Ennél nehezebb már nem is lehetne, mert ez akár lehet az ötös, de lehet a kilencszázadik is.
Léptek közelednek felém és Dean ismerős illata is megjelenik keveredve a tusfürdője finom aromájával. Belép a kicsi szobába, ahol az értékes könyveket őrzöm, majd megáll az ajtóban.
- Azt hittem még a szobádban vagy. Mit csinálsz itt?
- Utánanéztem a gyűrűnek. – odébb állok, hogy ő is a könyvhöz férjen, majd a képre mutatok.
Várom, hogy gyorsan elolvassa a szöveget, majd a képet is megnézi.
- Eddig még nem jutottam el az olvasásban. – suttogja, majd felém fordul – De ez akkor rosszat jelent nem? Ha régen használták akkor egy idősebb vámpírhoz kell, hogy tartozzon?
Okosan következtet, ezt már megfigyeltem.
- Nem feltétlenül, mivel ha véletlenül megölik a vámpírt akkor a sorban utána következőre száll. Mármint nem a gyerekére, mivel az nincs, hanem arra a teremtményre, akit legelőször teremtett. – manapság ezt már nem igazán alkalmazzák, mert annyi sok az átváltoztatott vámpír.
- Szóval, ha te meghalnál és lenne ilyen gyűrűd, akkor Francoisa szállna.
- Igen, de mint már tudod ő még a felét sem élte az én koromnak, tehát nem lenne elég erős ahhoz, hogy hűbérúr legyen. És nekem nincs is ilyenem. Az apám régen használta, de a halála után nekem nem kellett. – az emlékek között könnyen el lehet kalandozni, ezért inkább elhessegetem őket és Deanre fordítom a figyelmem. – És te miért kerestél engem? – azt mondta nem talált a szobámban.
- Óh, tényleg. El akartam mondani amit a vámpír fejében láttam. – látom rajta, hogy aggassza valami ezért teljesen elkomolyodom. – Egy ismeretlen sötét utcán, vagy sikátorban volt és várt valakit. Az volt az akitől elvettük a gyűrűt, mert láttam a kezén… aztán éreztem valami hideget elsuhanni mellette és megjelent egy másik vámpír. – elhallgat egy pillanatra, majd folytatja – Beszélgettek és egyszer csak megfordult és a szemembe nézett. Egyenesen a szemembe és elmosolyodott.
Értem már… ennek nem lenne szabad megtörténni és az arckifejezéséből ítélve, még nem is történt.
- Tudod hogy nézett ki a vámpír?
- Nem igazán… a szemei koromfeketék volta és azt hiszem a haja is és… sötét ballonkabát volt rajta.
Ezzel egyenlőre nem tudok mit kezdeni.
- Köszönöm a segítséget Dean. – nem felejtettel el, hogy ez az ő érdeme – Te jól vagy?
Biccent, bár nem tudom, hogy igazat mond e, hiszen elég büszke ahhoz, hogy ne vallja be, ha rosszul érzi magát.
- Csak fáradt vagyok, azt hiszem megyek is aludni. Jó éjt Jean-Claude!
- Neked is kedves és… ha valamit szeretnél itt leszek a könyvtárban egész éjjel.

***

Miután alaposan áttanulmányoztam minden feljegyzést, ami csak volt a gyűrűről, majdnem hogy reménytelennek ítéltem a zár kioldását. Erővel pedig nem lehet, mert ha pont a címert töröm ketté, akkor sosem tudjuk meg, kié eredetileg.
Leteszem a könyvtár kisasztalára, majd a filmes ládához lépek és kikeresek egy musicalt. Most valahogy ehhez van kedvem… Az operaház fantomja. Egy remekmű.
Kényelmesen elheveredem a kanapén, majd elmerülök a a filmben felhangzó lágy dallamokban.

Körülbelül a felénél tartok, mikor éles sikítás hallatszik, amire rögtön felpattanok a helyemről.
- Dean…
Alig két másodperc alatt a szobájába érek és felkapcsolom az éjjeli lámpáját, de mivel semmi veszélyt nem érzek mellé ülök. A haja nyirkosan tapad a tarkójára, a pupillái a fény ellenére is hatalmasra tágultak és kapkodva szedi a levegőt.
Már megint rémálma volt. A múltkor megszüntettem, de most nem vettem észre…
- Dean – lágy hangon szólok hozzá, hogy nehogy megijesszem. Rám néz, majd hangosan kifújja a levegőt és a nyakára simítja az ujjait. – Mondd el mit álmodtál! – kérem gyengéden.
Egy pillanatig tétovázik, majd halkan, fojtott hangon beszélni kezd.
- Az a vámpír akinek a fejét… szóval fojtogatott, de akkor te nem voltál ott velem… és aztán csak úgy átkerültem a sikátorba… abba amit a fejében láttam és az a fekete szemű… beleharapott a nyakamba… olyan volt mintha tényleg megtette volna… mintha éreztem volna fájdalmat…
A fenébe! Gondolhattam volna, hogy túl sok volt neki, amit ma látott, még akkor is ha ilyen erős.
Óvatosan a kezére simítok, de ahogy a fény megvilágítja a nyakát majdnem felszisszenek a bekékült ujjlenyomatok láttán. Az a mocskos korcs…
- Gyere le velem, ne marad itt egyedül. – kérem őt nyugodt hangon, mikor nem löki le a kezem az övéről.
- Nem kell. Jól vagyok, menj csak vissza én megleszek.
A határozott hangján elmosolyodom, de most a zaklatott állapota miatt átlátok rajta.
- Tudod, mindenkinek szüksége van néha a gondoskodásra. Nem lehetsz mindig erős. – ezt a terhet nem akarhatja magának.
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. – mondja alig hallhatóan – Nem akarom hogy… lenézz engem.
A szavai meglepnek, a feltételezés pedig még inkább. – Én téged soha nem néznélek le. – gyengéden megemelem az állát, hogy a szemébe nézhessek – Te vagy a legerősebb, legbátrabb ember akit hosszú életem során megismertem. És ezért tőlem csak tiszteletet érdemelsz. Ez nem fog megváltozni azért, mert most szükséged van valamire.
Meglepett szemekkel néz rám majd bólint egyed és lassan kimászik az ágyból. A ruhái összetekeredtek rajta és kissé nyirkost, de itt nincs olyan hideg.
- Éppen filmet nézek, örülnék, ha csatlakoznál hozzám. – megfogom a kezét, de ő megtorpan és nem követ. – Mi a baj?
- Jean-Claud… most nincs szükségem egy vérengző vámpírokkal teli filmre.
Ez igaz, volt már része éppen elég ilyen látványban mára.
- Semmi baj, most egy musicalt néztem. Az operaház fantomja egy romantikus dráma. Nagyon szép történet. – elindulunk lefelé, a macskája pedig jön utánunk.
- Te szereted a romantikus filmeket? – kis mosoly jelenik meg az ajkain.
- Igen, azért mert vámpír vagyok, a hiedelmekkel ellentétben nekem is van szívem és érzelmeim. Igazság szerint egy vámpír az ereje miatt minden érzelmet erősebben él meg. – ha szomorúk vagyunk akkor elborulhat az elménk, de ha szeretünk… akkor az egy életre szól.
Nem szól semmit és éppen leérünk a könyvtárba is, ahol a film már eléggé a vége felé tart, mivel nem állítottam le. A távirányítóval újra indítom, majd leülök a kanapéra, Dean kissé hezitálva, de végül mellém ül.
Az ölembe rakok egy puha párnát, majd megpaskolva azt mutatom, hogy feküdjön csak rá.
- Így biztos kényelmesebb lesz a nyakadnak – meg sem moccan csak bámul rám, majd a párnára és persze nem fogom erőltetni, de ha így kényelmesebb neki – Ígérem, semmi olyat nem fogok tenni, amit nem akarsz és nem fogom kihasználni a helyzetet.
Azt sosem tenném vele, de szeretném, ha megnyugodna és elfelejtené a rémálmát…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 - Miért?

 

- Már majdnem teljesen begyógyult – felelem.

 

- Igen, én nagyon gyorsan gyógyulok a vérem miatt – mosolyodik el - de te... gyere ide kérlek.

 

- Mi-mit akarsz? - elbizonytalanodom vele kapcsolatban. Eddig akárhányszor közel kerültem hozzá, nem igazán jöttem ki jól belőle. Hátrálok még egy lépést és tisztes távolságból figyelem őt. Bármit is akar, oldja meg távközlésbe. 

 

- Semmi olyat, ami nem tetszene. A nyakadat akarom megnézni – Ó az más, ha egy vámpír meg akarja nézni a nyakamat, amin egyébként vérben gazdag artéria fut, ugyan miért is ne rohannék oda hozzá megmutatni neki? Kezemmel az említett bőrfelülethez kapok és rátapasztom ujjbegyeimet. Hozzálépve emelem meg fejem. Nem lelkesedek túlzottan az ötletért, de majdnem biztosra veszem, hogy nem tenne semmi meggondolatlant. Bizalmat könnyedén el lehet veszteni. Főleg az enyémet. Óvatosan megérinti bőrömet, hűvös keze valamelyest nyugtatóan hat. 

 

- Ez fáj? - simít végig nyakamon. Nem is kellene mondanom semmit, hiszen kérdésére a választ arcomból is le tudja szűrni. 

 

- Nem, csak nagyon érzékeny – mondom. Nem szívesen hazudok senkinek, de nála nem látok más megoldást. Fáj, de mire mennék azzal, ha ezt elmondanám neki. - Nem kékült be?

 

- Még nem, de valószínűleg be fog – sóhajt fel. - Nagyon sajnálom, jobban kellett volna figyelnem és akkor nem sérültél volna meg. 

 

- Semmi baj, szinte nem is érzem – mosolygok rá nyugtatóan. Fojtogatni még nem fojtogattak egészen idáig, de feltételezem többet ez nem is fog előfordulni. Nem akarok felesleges gondot okozni neki azzal, hogy panaszkodni kezdek a történtek miatt. Szemeim a zuhanyzó ajtaja felé vándorolnak, nem szeretném megbántani őt azzal, hogy faképnél hagyom, de már nagyon leszeretném mosni magamról ennek az egésznek még a puszta emlékét is. 

 

- Nem csatlakoznál hozzám? Segíthetnél megfürödni, hogy ne csípje a sebet a sampon – hangjára felé fordulok. Résnyire szűkített szemekkel figyelem rezzenéstelen vonásait, aztán az ajtó irányába indulok. Még csak az kéne nekem, hogy meztelenül és vizesen lássam őt. Felejtse el!

 

- Nagyfiú vagy már, biztos vagyok benne, hogy meg tudod oldani – felelem magamra csukva az ajtót. Hátamat nekidöntöm, halkan felsóhajtok majd beállok a tükör elé és nyakamat kezdem el nézegetni. Piros foltokon kívül nincs semmi komolyabb rajta, de ez még változni fog az éjszaka folyamán. Lerángatom magamról a ruháimat és beállok a kellemesen meleg vízcseppek alá. Homlokomat a hideg csempének döntöm  és fáradtan hunyom le szemeimet. Ha rajtam múlna, itt és most elaludnék. Nem kell nekem még ágy sem. Fáradt vagyok és jelenleg semmi kedvem kimászni a jó melegből. Még pár percet maradok, megmosakszom, aztán tényleg megyek aludni, de előtte még jelenésem van Jean-Claude előtt. Van valami, amit nem ártana elmondanom neki. Valami fontos. 

Gyorsan felöltözök és a szobájához megyek. Udvariasan bekopogok, de nem jön a várt szó, ami engedélyt adna nekem arra, hogy belépjek. Várok még egy kicsit, aztán óvatosan benyitok és körülnézek. Szép szoba, de én mégis úgy érzem magam mintha egy kiállításon lennék. Nem látni benne az élet jeleit. Olyan, mintha senki nem élne itt. Tulajdonképpen Jean-Claude használja egyáltalán a szobáját bármire is? Fejemet forgatva nézek körül, de sehol egy lélek. Szemeim megakadnak egy ismerős takarón. Mintha már láttam volna valahol. Közelebb megyek az ágyhoz, leguggolok és felemelem a szélénél. A matracra könyökölök, elengedem az anyagot homlokomat pedig kézfejemnek döntöm. Szándékosan hoz engem ilyen zavarba ejtő helyzetekbe? Felállok, gondosan elsimítom a takarót és lemegyek a könyvtárba. Ha itt nincs, akkor odalent lehet. Ha odalent nincs, akkor meg házon kívül van, vagy a ház valamelyik másik szobájában. 

 

- Azt hittem még a szobádban vagy. Mit csinálsz itt? - kérdem megtorpanva az ajtóban. Öltözete, elbűvölően néz ki rajta. 

 

- Utánanéztem a gyűrűnek – mondja helyet adva maga mellett  én meg mellé állva nézem meg a könyvet és a képet amire rámutat. Ránézek a gyűrűt ábrázoló képre, aztán gyorsan végigolvasom a hozzá írt feljegyzést. 

 

- Eddig még nem jutottam el az olvasásban – jegyzem meg halkan, felé fordulva. - De ez akkor rosszat jelent, nem? Ha régen használták, akkor egy idősebb vámpírhoz kell, hogy tartozzon?

 

- Nem feltétlenül, mivel ha véletlenül megölik a vámpírt, akkor a sorban utána következőre száll. Mármint nem a gyerekére, mivel az nincs, hanem arra a teremtményre, akit legelőször teremtett.

 

- Szóval, ha te meghalnál és lenne ilyen gyűrűd, akkor Francoisra szállna.

 

- Igen, de mint már tudod ő még a felét sem élte az én koromnak, tehát nem lenne elég erős ahhoz, hogy hűbérúr legyen. És nekem nincs ilyenem. Az apám régen használta, de a halála után nekem nem kellett. És te miért kerestél engem?

 

- Óh, tényleg. El akartam mondani amit a vámpír fejében láttam. Egy ismeretlen sötét utcán, vagy sikátorban volt és várt valakit. Az volt az akitől elvettük a gyűrűt, mert láttam a kezén... aztán éreztem valami hideget elsuhanni mellette és megjelent egy másik vámpír – itt tartok egy kis szünetet. - Beszélgettek és egyszer csak megfordult és a szemembe nézett. Egyenesen a szemembe és elmosolyodott – ja, azt hiszem elmosolyodott. 

 

- Tudod hogy nézett ki a vámpír?

 

- Nem igazán... a szemei koromfeketék voltak és azt hiszem a haja is és... sötét ballonkabát volt rajta.

 

- Köszönöm a segítséget Dean. Te jól vagy? - ezt a mai nap folyamán egyszer már kérdezte. Azóta semmit nem változott az állapotom. Se nem javult se nem romlott. Biccentek és lezárom a témát. 

 

- Csak fáradt vagyok, azt hiszem megyek is aludni. Jó éjt Jean-Claude!

 

- Neked is kedves és... ha valamit szeretnél itt leszek a könyvtárban egész éjjel – kétlem, hogy bármi miatt is fel kellene őt keresnem az éjszaka folyamán, de azért megjegyzem. 

 

...ooOoo...

 

 

Egy álom több szempontban is hasonlít egy látomáshoz. Ugyanolyan megszakíthatatlannak tűnő filmként pereg le előttem. Csalóka, hiszen visszatükrözi a bennem kavargó kérdéseket és félelmeimet. Azokat, melyeket tudatosan nem hoznék felszínre és nem próbálnám megfejteni őket. 

Ritka esetek egyike, amikor saját kétségbeesett hangomra riadok fel. Mellkasom megfájdul szívverésem erős ütemétől. Csak álom volt, életem legvalóságosabbnak tűnő álma. Az éjjeli lámpából áradó halvány, narancsos fény megnyugtató, úgy ahogyan Jean-Claude jelenléte is.  

 

- Dean – halk hangon vonja magára figyelmem. Felé fordulva engedek ki ajkaimon egy nagy adag visszatartott levegőt, kezemet pedig nyakamhoz érintem.  - Mond el mit álmodtál.

 

- Az a vámpír akinek a fejét... szóval fojtogatott, de akkor te nem voltál ott velem...és aztán csak úgy átkerültem a sikátorba... abba amit a fejében láttam és az a fekete szemű... beleharapott a nyakamba...olyan volt mintha tényleg megtette volna... mintha éreztem volna a fájdalmat – motyogom halkan. Nem szívesen osztom meg álmaimat másokkal, elég, ha én tudok róluk. Kezét enyémre simítja. 

 

- Gyere le velem, ne maradj itt egyedül.

 

- Nem kell. Jól vagyok, menj csak vissza én megleszek – annyi határozottságot sűrítek hangomba, amennyit jelen pillanatomban megengedhetek magamnak. Mosolyogva figyel.

 

- Tudod, mindenkinek szüksége van néha a gondoskodásra. Nem lehetsz mindig erős. 

 

- Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Nem akarom hogy... lenézz engem – ez a legutolsó, amit pont vele szerettem volna megvitatni. Éppen elég kellemetlen erre a lehetőségre még gondolnom is. 

 

- Én téged soha nem néznélek le – állam alá nyúlva emeli meg fejem, ezzel kényszerítve, hogy a szemeibe nézzek. - Te vagy a legerősebb, legbátrabb ember akit hosszú életem során megismertem. És ezért tőlem csak tiszteletet érdemelsz. Ez nem fog megváltozni azért, mert most szükséged van valamire – meglepetten figyelem őt. Én egyáltalán nem mondom magamat erősnek, vagy bátornak. Bólintok és kimászva a takaró alól talpra állok. 

 

- Éppen filmet nézek, örülnék, ha csatlakoznál hozzám – kézen fogva indul el. Tekintetbe véve az imént történteket, nincs hangulatom az újabb véres és erőszakos filmekhez. Megtorpanok. - Mi a baj?

 

- Jean-Claude...most nincs szükségem egy vérengző vámpírokkal teli filmre. 

 

- Semmi baj, most egy musicalt néztem. Az operaház fantomja egy romantikus dráma. Nagyon szép történet – időközben már mindketten a könyvtár felé tartunk. 

 

- Te szereted a romantikus filmeket? - mosolyodom el halványan. 

 

- Igen, azért mert vámpír vagyok, a hiedelmekkel ellentétben nekem is van szívem és érzelmeim. Igazság szerint egy vámpír az ereje miatt minden érzelmet erősebben él meg – nem mondok semmit, hiszen mit tudnék mondani neki erre? Újraindítja a filmet és leül a kanapéra. Habozok egy kis ideig, majd én is helyet foglalok mellette. Ő párnát tesz az ölébe, megütögeti azt, én pedig hülyén nézek rá. Értem a célzást, csak azt nem vágom, hogy ezt komolyan gondolja-e. 

 

- Így biztos kényelmesebb lesz a nyakadnak – mozdulatlanul ülök, és még mindig őt figyelem. Szemeim lassacskán vándorolnak át az ölében pihenő párnára. - Ígérem, semmi olyat nem fogok tenni, amit nem akarsz és nem fogom kihasználni a helyzetet - mondja. Felsóhajtok, szemeimet lehunyom pár pillanatra, aztán fejemet a párnára fektetem. Ilyeneken nem szállok vitába vele. Kényelmesen elhelyezkedek és úgy fordulok, hogy a filmet is nézni tudjam. Egyikünk sem mond semmit, ha jól sejtem ez a legelső olyan alkalom, amikor tényleg elengedem magam annak ellenére, hogy ő itt van mellettem. Magát a filmet érdekesnek gondolom és az énekek is szépek benne. Valahogy mindig elkövetem azt a hibát, hogy pont azoknak szurkolok, akiknek semmi esélyük a boldog befejezésre. Különös, belegondolva a lány a fantomnak köszönheti elért sikereit. Hiszen, ha ő nincs és nem egyengeti az útját a lány most sehol nem tartana. Helyzetet váltva mozdulok meg, hogy ne gémberedjenek el izmaim teljesen. Hosszú film. Most veszem észre, hogy Jean-Claude tenyerét a felkaromon pihenteti. Túlságosan is kezdek hozzászokni az érintéseihez és a közelségéhez. Ami valljuk be, túlzottan nem valami egészséges. Legalábbis hosszútávon nekem nem az. Amikor azt mondta, hogy egy romantikus filmet néz, nem igazán hittem el neki. Most meg egyenesen meglep, hogy igazat mondott. Nem mintha eddig hazudott volna bármiben is.  Amikor már nagyon a film vége felé járunk,  elfordulok a képernyőtől, ujjaimmal pedig a fekete köntösének a szélét kezdem el piszkálgatni. Vége a filmnek nem ártana visszatérnem a valóságba. 

 

- Feszült vagy – ezt nem kérdésnek szánta. Kijelentette. - Mi miatt?

 

- A látomásom. Ennyire tiszta még nem volt – motyogom mereven bámulva magam elé, miközben köntösének az anyagát még mindig ujjaim között morzsolgatom. Zavaros képek és hangok voltak eddig. De az, hogy én magam is részt veszek az egészben, ennyi ideig, és ennyire valóságosan hátborzongató. 

 

- És ez mit jelent? - megrázom a fejem. 

 

- Nem tudom, de ez nem is fontos. Az kicsivel jobban nyugtalanít, hogy engem nézett. Elméletileg én akkor jelen sem voltam ott. 

 

- Van ötleted hogy történhetett?

 

- Két lehetséges magyarázattal tudok szolgálni, de egyiket sem mondom biztosra. Ilyesmi még nem történt velem.

 

- Hallgatlak – illendőbb lenne, ha felé fordulnék és úgy magyaráznék neki, de így már sikerült kényelmesen elhelyezkednem. Semmi kedvem megmozdulni. 

 

- Ez még mindig csak egy látomás ami annyit tesz, hogy kaptunk egy képet a jövőből. Vagy én is jelen leszek majd, vagy pechemre ő észrevesz engem úgy, hogy közben a többiek még csak a létezésemről sem tudnak. Nem, hogy a jelenlétemről – magyarázom levegővétel nélkül. Nem ártana megtudnunk, hogy melyik lehetőség áll fenn nála. Én nem tudom irányítani a látomásaimat ami annyit jelent, hogy kerülhetek még kellemetlen helyzetekbe is.

 

- Neked melyik verzió lenne előnyösebb? - kérdésére hátamra gördülök és felpislogok rá. Mozdulatom miatt az eddig felkaromon pihenő keze mellkasomra csúszik. 

 

- Egyik sem, de ha választanom kell, inkább legyek ott.

 

- És ez mennyivel biztonságosabb mint az, hogy szemezel valakivel pár perc erejéig? - elmosolyodom ezen a megfogalmazáson. 

 

- Ez ellen tudunk tenni. A látomásaimban viszont magamra maradok. Ott neked nincs hatalmad – magyarázom elgondolkodva. Nekem elég egyetlen érintés is ahhoz, hogy az illetővel visszatérő látomásaim legyenek. De ez a vámpír már halott. Jean-Claude a szemeim láttára törte ripityára a koponyáját.  Egyébként meg ritka ha valakit úgy látok, hogy még a közelemben sincs. Az pedig még ritkább ha valaki olyat látok, akivel még egyszer sem találkoztam. De ez nem látomás volt a ballonossal, hanem álom. Ismét felnézek rá, ez a kis filmezés tökéletesen kizökkentett sötét hangulatomból. Ezt pedig neki köszönhetem. Remélhetőleg azt, amit most fogok tenni nem bánom majd meg. Legalább addig nem, amíg fel nem érek a szobámba. Felülve térdelek mellé. Tenyeremet arcélére simítom és ajkaira hajolva csókolom őt meg. Meglepetten dermed meg, ám mozdulatlansága nem tart túl sokáig. Összerezzenek amikor valaki mögöttem torkát köszörülve csukja be maga után az ajtót. Valamivel hangosabban mint ahogyan azt kellene. Gyorsan elhúzódom valamennyire és zavartan túrok tincseim közé.

 

- Köszönöm a gondoskodást – mosolygok a még mindig meglepett arcra. Talpra állva indulok el az ajtó felé. Francoisnak pusztán illendőségből biccentek köszönésként aztán spurizok is ki gyorsan a szobából és meg sem állok egészen a szobámig. Számításaim szerint még van pár órám aludni is.  Megigazgatom ruhámat, bemászok az ágyba a takarómat pedig egészen nyakamig húzom. Pár pillanatig még pislogva meredek az elhúzott sötétítőkre aztán elfordulok és az ágy mellett gubbasztó szőrgolyót figyelem. Macskám dorombolva ugrik fel az ágyra és bebújva a takaró alá szorosan hozzám simulva gömbölyödik össze. Jót vigyorgok magamban a macskán aztán összébb húzva magam elalszom.

Hűvös szél kúszik be takaróm alá, amitől megborzongok. Valami mellettem megmozdul, aztán pillanatok alatt szökken le az ágyról. Nem foglalkozom vele különösebben, biztosan a macskám lehetett az. Ijedten ülök fel, amikor az ablak hangos dörrenéssel csapódik neki a falnak. Halántékomat gyömöszölve megyek becsukni. Nem akarom, hogy kihűljön a szoba.  Áthajolva a párkányon szemeim megakadnak egy ismerős, sötét ballonkabátos alakon. Kezét felemeli, valami ujjai között pedig megcsillan. Ajkait torz mosolyra húzza és pillanatok alatt terem előttem. Hátrahőkölök, fejére húzott csuklyája még mindig takarásban tartja arcát. Kezemet megragadva húzza maga felé, tenyerembe pedig belepottyant valamit. Vet rám egy utolsó pillantást, aztán köddé válik.

Elkerekedett szemekkel ülök fel az ágyamban. Több pihenőre van szükségem ahhoz, hogy ezektől az álmoktól megszabaduljak. Kezemet felemelem, hogy homlokomhoz simíthassam tenyerem, de valami kiesik ujjaim közül. Kíváncsian emelem fel a vékonyka láncot. Bennem reked a levegő egy pillanatra. Arcomat tenyereimbe temetem és ülő helyzetbe tornázom magam. Mi a franc történik itt? 

 

 

 

Jean-Claude de Dion



Egy pillanatra lehunyja azokat a szép halvány szemeit, mint aki komolyan megfontolja, de látszik az arcán a fáradság. Mikor újra rám néz, lassan ledől a párnára és a falon függő képernyőre fordítja a figyelmét.
Engem nem zavar, hogy újra kell néznem, mert minden alkalommal megragad a szépsége és a kor eleganciája. És talán azért is kedvelem, mert gyakran eszembe jut mennyi hasonlóság van köztem és a fantom között. Magányos, kirekesztett, epekedve vágyainak tárgya után, aki oly közel és mégis oly távol van.
Hasonlóság…
Dean karjára simítom a kezem, a rövid ujjú pizsama felsőből kilátszó bőre, puha és meleg. Ha tehetném, az egész testét végigsimogatnám minden apró kis részletét felfedezve a selymes bőrnek. A közelsége miatt felerősödik az éhségem, az illata bódító aromaként leng körül, sejtetve milyen különlegesen finom lehet a vére.
Sajnos nem hiszem, hogy valaha is megízlelhetem, még akkor sem, ha tudom, hogy nem okoznék neki fájdalmat vele. Sőt, talán még élvezné is, hiszen a szeretőimnek mind gyönyört okozott.
Más esetben nem gondolkodnék azon, hogy megtegyem-e, hiszen hatalmamban állna elfeledtetni vele. Ha akarnám, a magamévá tehetném és holnap semmire sem emlékezne belőle. Én kielégíteném a kíváncsiságom és a vágyaim, ő pedig még mindig bízna bennem, mert nem tudná mit tettem vele.
De tudom, hogy ez nem lenne elég. Ritka alkalom, mikor elég időm van megismerni egy haladót és meg ritkább alkalom, mikor meg is kedvelem. Általában ha megtetszik valaki, egyszerűen csak elcsábítom az erőmmel és egy gyönyör teli éjszaka után az útjára engedem. Dean azonban különleges és nem csak a képessége miatt. A természete teszi azzá aki, és engem az egész lénye csábít nem csak a teste. Akarom a gondolatait, az érzéseit és a vágyait, de csak ha önszántából adja.

Észre sem veszem, mennyire elszalad az idő, miközben nem is a filmre, hanem az ölemben fekvő gyönyörűségre koncentrálok. Bármeddig el tudnám nézni, de kizökkent a gondolataimból, amikor a köpenyemet kezdi gyűrögetni a hosszú, kecses ujjaival.
Vége lesz a filmnek, már csak az írások váltakoznak a fényesen világító képernyőn, és ezzel egyetemben érzem, hogy az eddigi nyugodt légkör lassan elröppen, és a helyére egy másfajta érzés kerül. Pedig nem tettem semmit, talán az zavarja, hogy hozzáérek?
- Feszült vagy. Mi miatt? – kérdezem meg végül.
- A látomásom. Ennyire tiszta még nem volt – motyogja halkan, de nem néz rám. Egyrészt örülök, hogy nem az érintésem zavarja, másrészt pedig aggasztó, hogy ő aggódik.
- És ez mit jelent?
Megrázza a fejét.
- Nem tudom, de ez nem is fontos. Az kicsivel jobban nyugtalanít, hogy engem nézett. Elméletileg én akkor jelen sem voltam ott. 
Ennek van értelme, hisz ő elméletileg a múltba nézett és akkor nem volt ott. Egy múltbéli kép nem reagálhat egy vízióban a valós időben.
- Van ötleted, hogy történhetett? – hátha már történt hasonló.
- Két lehetséges magyarázattal tudok szolgálni, de egyiket sem mondom biztosra. Ilyesmi még nem történt velem.
- Hallgatlak – jobb ötletem nekem sincs, hisz őelőtte még nem kerültem közelebbi kapcsolatba látóval.
- Ez még mindig csak egy látomás, ami annyit tesz, hogy kaptunk egy képet a jövőből. Vagy én is jelen leszek majd, vagy pechemre ő észrevesz engem úgy, hogy közben a többiek még csak a létezésemről sem tudnak. Nem, hogy a jelenlétemről.
Az már valóban aggasztó lenne, mert ha elméletben gondolkodunk, akkor senki sem tudhatna Dean létezéséről. A másik pedig… nem tudom elég erős lehet-e egyetlen vámpír is ahhoz, hogy érzékelni tudja ha valaki utána „leselkedik.” Valamilyen szinten ehhez be kell törnie abba a tudatba, amelyik végrehajtja majd a cselekményt, de jelen helyzetben még nem tudatosult benne. Képes lehet bármely lény is érzékelni ilyesmit?
- Neked melyik verzió lenne előnyösebb? – minél előbb kiderül mi okozta ezt, annál hamarább lehet biztonságban.
Felém fordul, a félhomályban sejtelmesen megvilágított vonásai, telt ajkai és az arcát keretező lágy tincsek majdnem elterelik a figyelmem, de kontrollálom magam.
Próbálom nem figyelembe venni, hogy a kezem a mellkasán pihen és ő nem löki le magáról.
- Egyik sem, de ha választanom kell, inkább legyek ott.
- És ez mennyivel biztonságosabb, mint az, hogy szemezel valakivel pár perc erejéig? – kérdezem, mert valóban nem értem. Ha ott van, és főleg ha ő ott van én pedig nem, megsérülhet, vagy rosszabb.
A kérdésemre elmosolyodik, oldva kissé a feszült hangulatot.
- Ez ellen tudunk tenni. A látomásaimban viszont magamra maradok. Ott neked nincs hatalmad – magyarázza, és igaza is van, de még mindig nem tetszik.
Elgondolkodó tekintettel bámul maga elé és nem is zavarom, mert esetleg eszébe juthat még valami, ami segíthet.
Egy perc múlva feltérdel mellettem és még felfogni sincs időm, mit is tesz, mikor egyik puha kezét az arcomra simítja, majd megcsókol. Azzal sem lephetett volna meg jobban, ha a véremet kéri, hisz mikor nem rég én csókoltam meg őt, azt mondta nem akarja még egyszer. Erre most
Viszonzom a mozdulatot, ami így még élvezetesebb, hogy ő is folytatja, finom íze szétterjed a számban, de bosszúságomra megérzem Francois jelenlétét, még mielőtt megköszörülné a torkát.
Dean azonnal elhúzódik és zavartan a szétrebbenő tincsei közé túr, az arcán enyhe pírral, de nem látom rajta, hogy megbánta volna. Ezek szerint tetszett neki, amit korábban tettem?
- Köszönöm a gondoskodást!
Elmosolyodik, de nem marad tovább, nyilván az érkező miatti ellenszenvből. Nem tartóztatom fel, mert ha Francois ilyenkor itt van, akkor biztos fontos dolog lehet. Nem szokott hajnalban betoppanni.
- Elnézést Nagyuram, nem akartam meg…
- Ne hazudj nekem Francois, ismerlek. Dehogynem akartad megzavarni. – morgom felé fordulva, majd intek neki, hogy foglaljon helyet az egyik fotelban.
Mióta Dean itt van, úgy viselkedik, mint egy féltékeny kisgyermek és nem mint egy több száz éves vámpír.
- Mi hírt hoztál?
- Beszéltem a lousianaival. Találkozni akar veled egy fontos ügy kapcsán, aminek köze van az itteni és a lousianai Tanácshoz is. – a hangja érzelemmentes, mint mindig.
- És mi az a fontos ügy? – remélem nem valami ostobaság, mert semmi kedvem mással is foglalkozni.
- Nem árulta el, azt mondta, nem bízik bennem, mert akár még a Tanács kéme is lehetek. – erre már összeszorítja az ajkait, hisz gyűlöli, ha alaptalanul vádolják – Személyesen veled akar beszélni.
- Mi volt a benyomásod róla? – megbízom a véleményében, jobb előre tudni mire számítsak.
Ha veszélyes, akkor Dean érdekében nem itt találkozom vele.
- Úgy gondolom, eléggé megfontolt, legalábbis abból, ahogy beszélt erre következtettem. Nem csinálna ostobaságot, de… látszott rajta, hogy tart valamitől.
Ha egy Tanácstag elmenekül a saját terültéről, akkor vagy nagyon belenyúlt valamibe, vagy meg akarják ölni. Végül is egyre megy…
- Rendben. Reggel hozd ide, de figyelmeztesd előre, egyetlen rossz mozdulat és halott. – akiben nem bízom és még csak nem is ismerem, azzal nem kell elnézőnek lennem.
- Értettem Nagyuram.
- Jó. Most maradj itt, míg vissza nem érek és vigyázz Deanre, de viselkedj! Ne ingereld őt és ne merd még egyszer megsérteni, érthető?
- Ahogy kívánod. – mondja tiszteletteljes hangon.
- Helyes. – elindulok az ajtó felé, majd mikor kilépek már emberi szem számára láthatatlan sebességgel haladok. Hajnal felé jár az idő és ilyenkor kevés ember tartózkodik az utcán, így nehezebb élelmet találnom, de végül egy cseppet sem jó ízű hajléktalant találok. Az ő vérük a legrosszabb, mert nem esznek megfelelő táplálékot, ami édesítené az ízüket. Pocsék, de életben tart. Most nem akarok sokáig elmaradni és már ki voltam éhezve, így pedig e szívesen megyed Dean közelébe, nehogy túlságosan nagy legyen a csábítás.
Mikor visszaérek Francois már a verandán vár, homlokráncolva kérdezem meg, hogy miért van itt.
- A kölyök keresett téged. Valami baja van. – morogja nemtörődöm hangon.
- Megsérült? – nézek rá értetlenül. Mi baja lehetne?
- Nem láttam rajta, de zaklatottnak tűnt. Azt mondtad szóljak, ha bármi…
- Persze, persze, rendben. Köszönöm, most elmehetsz, és reggel hozd ide a vámpírt. – én addig megnézem Deant, lehet, hogy visszaaludt és megint rémálma volt.
Felsietek az emeletre és szándékosan hangos lépekkel közelítem meg az ajtót, majd benyitok. A szobában világos van, felkapcsolta a lámpát, ő pedig az ágytámlánk támaszkodva ül és valamit vizsgálgat a kezében, de amint belépek rám néz.
- Mi történt? Francois azt mondta kerestél. – közelebb megyek az ágyhoz, mire ő a szélére húzódik és valamit felém nyújt.
- Nézd meg ezt!
Elveszem tőle és mikor meglátom mi az, szinte belém reked a levegő.
Ez nem lehet, hogy került ez ide?
Megvizsgálom, hogy tényleg az e amire gondolok, de minden ugyanolyan mint amilyenre emlékszem.
- Ezt honnan szerezted? – kérdezem hitetlenkedő tekintettel nézve rá.
- Miért mi ez? – nézi kíváncsian.
- Ez a lánc… anyámé volt. A koporsójában ez volt a nyakán, legalábbis még akkor, mikor utoljára Romániában jártam. Nem értem… hogy lehet ez nálad?
Az a kripta az ősi családi birtokom egyik barlangrendszerében van, olyan mint egy labirintus, rajtam és a szolgán kívül aki ott él senki sem tudja honnan nyílik.
- Azt hiszem itt járt az a vámpír, akit a látomásomban láttam. – morogja komoly hangon a szemembe nézve – Azt hittem megint egy álom, de mikor felemeltem a keze ez esett ki belőle.
- Jól vagy, nem bántott? – kérdezem azonnal és a nyakára pillantok, de csak a kékes zúzódást lehet rajta látni. Már megint felülkerekedik ez a szokatlan érzés: aggodalom.
- Nem, de ez… ilyen még soha nem történt. Olyan volt mintha álmodtam volt, mint egy látomás, de mikor felébredtem már nem láttam sehol. Mintha hozzámért volna és akkor láttam volna meg a múltat. – mondja elgondolkodva, de engem még mindig az foglalkoztat, hogy volt mersze idejönni egy vámpírnak. Ezt figyelembe véve, vagy nagyon bátor, vagy nagyon ostoba. De lehet hogy…
- Kifigyelte mikor megyek el és akkor jött. Ha egy erősebb lény van a közelemben, mint például egy tanácstag, azt megérzem. Francois nem, de én igen.
A fenébe! Megölhette volna, vagy rosszabb, én pedig nem voltam itt. Ez többé nem fog előfordulni, ha kell, akkor tovább kibírom táplálkozás nélkül, vagy elviszem magammal, de nem fogom hagyni, hogy még csak a lehetősége is fennálljon annak, hogy bántják. Elvégre én hoztam ide és az én felelősségem.
- Jean-Calude? – szakít ki a gondolataimból, ezért rá fókuszálva nézek az arcára.
- Mond kedves.
- Lehetséges, hogy tényleg megtörtént, amit láttam és valahogy elfeledtette velem? Az álmomban arra ébredtem, hogy valaki hozzámért és nyitva volt az ablak, mikor kinéztem ott ált, majd egyszer csak előttem termett és felém tartotta a láncot. Aztán az ágyban ébredtem és már nálam volt. – a hangja aggodalomról és kíváncsiságról árulkodik egyszerre, de félelmet nem hallok ki blőle.
Hihetetlen. Vagy tényleg ilyen bátor, vagy csak ennyire jól tudja leplezni az érzelmeit, hogy még csak véletlenül se gondoljam kevesebbnek. Amit persze nem tennék.
- Ha elég erős hozzá, akkor megteheti, hogy elfeledtet dolgokat az emberekkel. Én is ezt csinálom, valahányszor táplálkozom. – így senkit sem kell megölni. De ha ez a vámpír képes erre, akkor legalább ötszáz évesnek és nagyon gyakorlottnak kell lennie.
- Te tisztavérű vagy, ezt egy sima vámpír is megteheti?
Mintha kitalálta volna a gondolataimat, és… sima vámpír? Ilyen kifejezést sem hallottam még. Elmosolyodom, majd letelepedek mellé az ágyra és a szemem előtt megforgatom a régen látott kis ékszert.
- Ha öreg, akkor igen. Csak azt nem értem hogyan és egyáltalán miért hozta ezt ide. Ez csak egy medál, amit anyám kapott apámtól. – semmi különleges, mindössze egy emlék.
- Lehet valami jelzés is. Szabad? – biccentek, mire kiveszi az ujjaim közül és megnézegeti. A lánc és a medál is ezüstből készült, a közepén egy szépen csiszolt rubintkővel.
- Ha az édesanyádat ezzel temették el, akkor fel kellett forgatnia a sírhelyét? – a hangja együtt érző, amiért rámosolygok, de a temetés nem teljesen pontos.
- Mi vámpírok nem temetkezünk. A testünk nem bomlik le a halálunk után, így akkor is olyanok vagyunk, mintha csak aludnánk. A különbség annyi, hogy nem ver a szívünk. – akik meg akarnak szabadulni a halottaiktól azok elégetik a testet, de anyámmal nem ezt tette a szolga, aki mindent intézett, mikor nekem el kellett menekülnöm.
- Ezt a jelet már a vámpíros könyv elején is láttam. – mutat a medál hátsó felére.
- Ez a családom jelképe. Egy negyedhold belső szélén álló farkas, ami a csillagokra vonyít. A farkas az erőt, a bátorságot és a védelmet szimbolizálja, a hold azt jelenti, az éjszaka gyermekei, a csillagok pedig az ősiségre utalnak. Ez minden család sajátja, mint az emberi uralkodóknál, de ezt már tudod. – okos, úgyhogy biztos megjegyezte, amit olvasott.
- Igen.
Mindketten elhallgatunk, ő nem tudom min gondolkodik, de én azon, hogy az a nyomorult hogyan juthatott be a kriptába. Az öreg vámpír, aki még apám szolgálatában állt nem mondaná el, magától megtalálni pedig nem lett volna egyszerű. Aggasztó, mert egyrészt nem tudom, hogy mit tehetett a kriptával és a szolgával, másrészt pedig azt sem tudom, ki és miért teszi mindezt. Ha az a célja hogy megöljön, miért van olyan érzésem, hogy játszik?
Mint egy ragadozó, aki a prédáját cserkészi, de vajon elég erős-e ahhoz, hogy leterítse azt? Ki az a lény, aki képes befolyásolni a tanácsot és összehívni a szakadár csoportokat? Miért?
Ki kell derítenünk, de sürgősen.
- Kedves? Jártál már a Kárpátokban? – kérdezem nyugodt hangon.
- Nem.
- Akko most fogsz. – ez az egyetlen megoldás, hisz nem hagyna nyugodni a tény, hogy valaki járt anyám kriptájában. Előbb a gyűrű, most pedig a lánc. Mind a két ékszernek köze van a családomhoz és a múlthoz. Apám és anyám ékszerei, és ha a múlthoz kapcsolódó emlékekről van szó, akkor legjobb visszamenni oda, ahol elkezdődött.
- Hogy?! Romániába akarsz menni?! – mintha egyszerre lenne kissé bosszús és hitetlenkedő.
- Lehet, hogy rossz helyen keresgélünk. Ez a valaki onnan kellett, hogy jöjjön, ha ezeket megszerezte. – magyarázom, majd előveszem a gyűrűt is a zsebemből és azt is odaadom neki.
- Ezt értem, de Románia a világ másik végén van és még több időt venne igénybe – motyogja magának, most már nyugodtabban. Korábban láttam rajta a kíváncsiságot, de természetesen megértem, hogy nem szakíthatom el az életétől.
- Ne haragudj kedves, hogy tovább tart, mint gondoltam. Nem szándékozom feltartani téged.
- Nem erről van szó, most már… szeretnék segíteni neked, mert, nos… szóval csak. – mondja halkan már-már suttogva – A szüleim azonban aggódni fognak, ha sokáig nem látnak. Még soha nem mentem el hosszú időre.
- Értem. – ennek érdekében lehet tenni néhány dolgot – Rendelek neked egy mobiltelefont, hogy legalább beszélni tudj velük. Ez a legkevesebb, ha végeztünk mindenért kárpótolni foglak. – mondom komoly hangon, amit akár ígéretnek is vehet.
Bármit megkap tőlem, amit csak akar. Egy ilyen okos, gyönyörű férfi mindent megérdemel.
Egy fura mosoly jelenik meg az ajkain, amit eddig még nem láttam, de nagyon is tetszetős, majd incselkedve felhúzza az egyik szemöldökét.
- Én is kapok egy saját ékszerkollekciót?
Felkuncogok a hangján, mint aki szándékosan akar felvidítani, de tetszik. Nagyon.
A mosolyától még ragyogóbb lesz az arca, a szemei csillognak, mint a gyémánt, puha telt ajkai pedig lágyan felfelé ívelnek. Borzasztóan kívánatos, és nem is tudom visszafogni magam, hogy meg ne érintsem.
Lassan végigsimítom az arcát, még mindig élveteg mosollyal az ajkaimon és szerencsére ő sem veszti el a jó kedvét. Talán már megszokta az érintésem, aminek nagyon is örülnék.
- Szeretnél? Csak nem féltékeny vagy Macskára? – ugratom én is, vigyorogva a kövér cica nyújtózásán.
- Hm… nyakörvet nem szeretnék, de egy karkötőt elfogadok! – mondja mosolyogva még mindig incselkedő hangján és meg kell hogy jegyezzem, régen voltam ilyen felszabadult, mint most vele, a rengeteg probléma ellenére is. Dean jelenléte olyan, mintha újra feltöltődnék élettel és szenvedéllyel.
Nem tudom mennyire gondolta komolyan a karkötőt, de az biztos hogy készítek majd neki egy nagyon különleges darabot.
- Megkapod kedves, de… tudod egy férfi ékszert csak a szeretőjének ad. Vállalod ezt a tisztséget? – végigcirógatom az ajkait a másik kezemmel pedig felemelem az övét és mosolyogva megcsókolom a kézfejét. Tudom, hogy nemet mond, mindenesetre élvezem ezt a játékot, de legszívesebben az illedelmes kézcsók helyett, az ajkait falnám föl…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channek


 Nem emlékszem meddig ülhettem mozdulatlanul, kezembe szorongatva a vékonyka láncot. Izmaim teljesen elgémberedtek gubbasztásom miatt. Tanácstalanul szemezgetek vele még egy jó darabig, de semmire nem megyek vele. Volt értelme annak amit láttam? Úgy gondolom, megérdemlem ezt a tudást. Bármely nehéz is legyen megbirkózok mindennel. Mindössze csak egy kis időre van szükségem, amíg rájövök mi folyik itt. Ágyamból kikelve indulok el Jean-Claude keresésére, de őt sehol nem találom, csak Francoist. Benne nem bízom meg, még akkor sem, ha Jean-Claude igen. A ház Ura után érdeklődök, de nem kapok tőle olyan választ amivel kezdeni is tudnék valamit. Házon kívül van. Erre azt hiszem magam is rájöttem. Visszamegyek a szobába és amíg rá várakozok megpróbálom lekötni magam valamivel. A nyaklánc további szemrevételezése remek elfoglaltságnak bizonyul.

 

Lépteket hallva ülök feljebb az ágyon. Nyújtózom egyet, ásítok és szemeimet dörzsölve nézek a kezemben tartott tárgyra. Mennyi az idő? Ebben a házban, kimondottan szokatlanul hat, amikor közeledő lépteket lehet hallani. Ajtócsukódásra pillantok fel. Kezdtem túlzottan is belemerülni az ékszer tanulmányozásába, nem mintha valami nagy szakértője volnék. 

 

- Mi történt? Francois azt mondta kerestél. - éppen, hogy elér az ágyamig, már nyújtom is neki a láncot. Talán ő még kezdeni is tud vele valamit. 

 

- Nézd meg ezt! - szólok nyugalmat erőltetve vonásaimra. Türelmesen várok, amíg megforgatja az ujjai között és alaposan megnézi minden irányból, de tekintete láttán hamar rá kell jönnöm, hogy ő is legalább annyira értetlenül áll ez előtt, mint én. 

 

- Ezt honnan szerezted? 

 

- Miért mi ez? - mármint az egyértelműn kívül. Azt tudom, hogy egy nyaklánc, de nyilván neki többet jelent, mint nekem. 

 

- Ez a lánc... anyámé volt. A koporsójában ez volt a nyakán, legalábbis még akkor, mikor utoljára Romániában jártam. Nem értem... hogy lehet ez nálad?

 

- Azt hiszem itt járt az a vámpír, akit a látomásomban láttam. Azt hittem megint egy álom, de mikor felemeltem a kezem ez esett ki belőle. 

 

- Jól vagy, nem bántott? - nem épp engem kellene, hogy féltsen. Van most nagyobb problémánk is. Egyébként kétlem, hogy bántani akart, akkor már rég megtette volna. Lett volna alkalma rá.

 

- Nem, de ez... ilyen még soha nem történt. Olyan volt mintha álmodtam volna, mint egy látomás, de mikor felébredtem már nem láttam sehol.  Mintha hozzámért volna és akkor láttam volna meg a múltat.

 

- Kifigyelte mikor megyek el és akkor jött. Ha egy erősebb lény van a közelemben, mint például egy tanácstag, azt megérzem. Francois nem, de én igen – mondja gondolataiba merülve. Nincs értelme ezen agyalnia, ha meg akart volna ölni engem, azt kettejük társaságában is véghez vitte volna. Miért nem képes belátni ezt ő is?

 

- Jean-Claude?

 

- Mond kedves.

 

- Lehetséges, hogy tényleg megtörtént, amit láttam és valahogy elfeledtette velem?Az álmomban arra ébredtem, hogy valaki hozzámért és nyitva volt az ablak, mikor kinéztem ott állt, majd egyszer csak előttem termett és felém tartotta a láncot. Aztán az ágyban ébredtem és már nálam volt – kezd egyre zavarosabbá válni ez az egész. Még szerencse, hogy nem szokásom feladni.

 

- Ha elég erős hozzá, akkor megteheti, hogy elfeledtet dolgokat az emberekkel. Én is ezt csinálom, valahányszor táplálkozom – sikerül megállnom, hogy ne fintorodjak el. Vannak dolgok, amikre igazán nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel, hogy Jean-Claude miket csinál az áldozataival. 

 

- Te tisztavérű vagy, ezt egy sima vámpír is megteheti? - kérdem figyelmen kívül hagyva zavaromat. Hogy vagyok képes feltenni egy ekkora ostoba kérdést? Mosolyogva foglal helyet mellettem, ujjai közt megforgatva a láncot. A problémáink aránya sajnos meghaladja az értelmesen eltöltött percekét. Nem bánnám, ha lezártnak tekinthetnénk már ezt az egészet. Tudtam, hogy mire vállalkozok, amikor eljöttem vele. Emiatt nem panaszkodhatok neki.

 

- Ha öreg, akkor igen. Csak azt nem értem hogyan és egyáltalán miért hozta ezt ide. Ez csak egy medál, amit anyám kapott apámtól – talán, hogy a tudtodra adja, járt az otthonodban? 

 

- Lehet valami jelzés is. Szabad? - elveszem tőle, hiába nézem meg újra, nem tudok kiolvasni belőle semmit. Az igazság az, hogy ebben nem tudok mit mondani neki. Sejtelmem sincs, mi miatt hozta ide, vagy egyáltalán hogy szerezte meg.

 

- Ha az édesanyádat ezzel temették el, akkor fel kellett  forgatnia a sírhelyét? - óvatos kérdésemre mosolyt kapok válaszul. 

 

- Mi vámpírok nem temetkezünk. A testünk nem bomlik le a halálunk után, így akkor is olyanok vagyunk, mintha csak aludnánk. A különbség annyi, hogy nem ver a szívünk – fél füllel hallgatom őt, miközben a medált tovább vizsgálgatom. 

 

- Ezt a jelet már a vámpíros könyv elején is láttam – bökök a kezemben tartottra. 

 

- Ez a családom jelképe. Egy negyedhold belső szélén álló farkas, ami a csillagokra vonyít. A farkas az erőt, a bátorságot és a védelmet szimbolizálja, a hold azt jelenti, az éjszaka gyermekei, a csillagok pedig az ősiségre utalnak. Ez minden család sajátja, mint az emberi uralkodóknál, de ezt már tudod.

 

- Igen – mondom válaszul. Ő percekig mered maga elé, gondolkodva. 

 

- Kedves? Jártál már a Kárpátokban?

 

- Nem – felelem.

 

- Akkor most fogsz – kétlem, hogy nekem volna bármi beleszólásom ez ügyben, de, hogy elmenjek vele, még messzebb az otthonomtól? Biztosan jól átgondolta ő ezt?

 

- Hogy? Romániába akarsz menni?

 

- Lehet, hogy rossz helyen keresgélünk. Ez a valaki onnan kellett, hogy jöjjön, ha ezeket megszerezte – adja kezembe a gyűrűt is. Van némi logika abban amit mond. 

 

- Ezt értem, de Románia a világ másik végén van és még több időt venne igénybe.

 

- Ne haragudj kedves, hogy tovább tart, mint gondoltam. Nem szándékozom feltartani téged – nem is amiatt mondtam ezt, mert annyira zavarna a társasága. Igazából, éppen az a bajom, hogy kezd nagyon nem zavarni a társasága. 

 

- Nem erről van szó, most már...szeretnék segíteni neked, mert, nos... szóval csak – hangom, eddigi magabiztos bátorságommal karöltve hagy magamra. - A szüleim azonban aggódni fognak, ha sokáig nem látnak. Még soha nem mentem el hosszú időre. 

 

- Értem. Rendelek neked egy mobiltelefont, hogy legalább beszélni tudj velük. Ez a legkevesebb, ha végeztünk mindenért kárpótolni foglak – felvont szemöldökkel hallgatom őt. Kárpótolni? Engem? Ha jobban szemügyre veszem a módszereit, vannak elképzeléseim arról a kárpótlásról. 

 

- Én is kapok egy saját ékszerkollekciót? - villantom meg felé fehér fogsorom. Nevetésétől vigyorom még szélesebb lesz. Kezét arcomra simítja, ez már különösebben nem okoz gondot nekem. Kezdem megszokni, hogy lassacskán az életem részévé válik. 

 

- Szeretnél? Csak nem féltékeny vagy Macskára? 

 

- Hm... nyakörvet nem szeretnék, de egy karkötőt elfogadok – még, hogy én féltékenykedni egy szőrgombócra. 

 

- Megkapod kedves, de... tudod egy férfi ékszert csak a szeretőjének ad. Vállalod ezt a tisztséget? - futtatja végig ujjait ajkaimon, míg másik szabad kezével enyém után kap és könnyed csókot nyom kézfejemre. Mindenki úgy tekint rám eleve, mintha Jean-Claude szeretője lennék. Miért változna bármi is azon, ha beleegyeznék, hogy a szeretője leszek? 

 

 - Nem is tudtam, hogy Macska a szeretőd. Elvégre ő már egy díszes nyakörv boldog tulajdonosa – mosolygok rá félrebillentett fejjel. Figyelem még pár pillanatig az arcát, végül hamar feladom a válaszra való várakozást. Az egyedüli ami megragadta a figyelmét, az arca előtt mozgó szám.  Nem is tudtam, hogy újonnan nehezére esik odafigyelni másokra. Macskám, mintha ösztönösen tudná, hogy róla van szó közelebb oson hozzánk, majd dorombolva törleszkedik Jean-Claude karjához. Úgy néz ki szőrös kis barátom már most nagyon megkedvelte őt. És még én hittem azt, hogy az állatok jól meggondolják kiben bíznak meg. 

 

- Tudod, kezdek féltékeny lenni – fonom keresztbe karjaimat mellkasomon, megjátszott sértődöttséggel. - Te elcsábítottad Macskát. 

 

- Ezt vegyem úgy, tonhal szagom van? - érdeklődik felvont szemöldökkel. Sikerült kizökkentenem őt a gondolataiból.  Hozzáhajolva lélegzem be bőrének finom illatát, majd eltávolodva megrázom a fejem. 

 

- Kizárt, nincs tonhal szagod – jelentem ki visszaadva neki a nyakláncot. - Ami pedig a kérdésedet illeti, írd körül kérlek mit értesz szerető alatt. Lehetőleg szavakkal. 

 

- Erre talán később is ráérünk visszatérni – magabiztos mosolyán újfent megemelem egyik szemöldököm. Várakozva nézek a szemeibe, nem tudom mennyire gondolja komolyan azt amit mondott. Úgy gondolja ez olyan téma, amit többször is fel lehet hozni? 

 

- Értem – bólintok, színpadiasan. - Őszintén, nem számítottam arra, hogy ilyen igényt is formálsz rám. Figyelembe véve ittlétem okát, érthető részemről, hogy ezen kissé meglepődtem – magyarázom egy nyújtózkodás kíséretében. Kezd nagyon elegem lenni az egy helyben való ücsörgésből. 

 

- Holnap reggel...- mutatóujjamat ajkaira biggyesztve hallgattatom őt el és az órára pillantok. 

 

- Pár óra múlva – javítom ki tévedését, elvégre már hajnali öt van. Grimaszolva ért velem egyet. 

 

- Pár óra múlva – hangsúlyozza ki kellőképp a szavakat – vendég érkezik. 

 

- Vámpír? - bólint. - Miért jön?

 

- Hogy velem beszélhessen – feleli. Lenne még pár kérdésem a vendéggel kapcsolatban, de ez nem tartozik rám. Nem hívott, hogy legyek ott. Gondolom, így a fejébe sem kell belenéznem.  Igaz is. Ha önszántából lép be Jean-Claude otthonába, csak nem fogja mesebeszéddel untatni őt. Hüvelykujjamat felfelé fordítva jelzem, hogy részemről oké. Én nem fogom megzavarni őket. 

 

 

Mivel nem fejtette ki, mikor megyünk Romániába, úgy gondoltam jobb minél hamarabb összepakolnom, azt amit vinni akarok magammal, és így kevesebb dolgom lesz majd indulás előtt. Miután vége a társalgásnak és a számomra ismeretlen vámpír távozik megkapom a várt telefonomat is. Így már valamivel jobban el tudom foglalni magam, amíg ő készülődik az útra.  Többszöri hívásra sem hajlandóak felvenni a telefont, ami meglepő, tekintve, hogy a mobiljukat mindenhová magukkal viszik a szüleim. Még párszor próbálkozok végül feladom és zsebre vágom a telefonomat. Azzal semmit nem érek el, ha magamat idegesítem fel. Ezeregy oka lehet annak, hogy miért nem veszik fel a telefont. 

 Megvárom, amíg Jean-Claude mindent elintéz, aztán már csak a reptérre kell kiérnünk. Gyűlölöm a hosszabb utakat. Röpke 12 órás repülőút után, a magam nevében beszélve nem túl frissen, de végre leszállhatunk a gépről. A legkevésbé sem érdekel most a gyönyörű táj, leginkább ágyra lenne szükségem, ahol végre kialudhatom magam anélkül, hogy bárki is felzargatna. Ásítások kíséretében követem Jean-Claude-ot, amint megmutatja a szobát, amibe beköltözhetek. 

 

- Fáradt vagy?

 

- Megfelelő alkalom, hogy megnézd édesanyád sírját – nézek rá komolyan. Homlokráncolásán megpróbálok biztatóan rámosolyogni. - Nagyfiú vagyok már, nem fogok félni, ha magamra hagysz. 

 

Biccentve fordul meg és indul el szó nélkül az ajtó felé. Egy ideig még szótlanul meredek magam elé. Ha beigazolódnak a sejtéseim nem fog odalent találni semmi rendkívülit, csak a nyakék fog hiányozni, az pedig nála van, ahogyan a gyűrű is. Remélem magával hozta. Ostoba módon arra számítottam, hogy por lepi majd el a bútorokat, de a ház rendben van. Tiszta és otthonos a maga módján. Leteszem a táskát – óvatosan – az ágy mellé én pedig leülök a szélére. Tenyeremet nyakamra simítva hajolok előre és veszem le a cipőimet. Már nem fáj, de az ujjlenyomatok biztosan nem tűntek még el. Ahhoz több idő kell. Kezembe veszem a telefont és újra hívom anyám számát. Eddig felváltva tettem. Hol apámat, hol anyámat csörgettem. Az eredmény mindkét esetben ugyanaz. Magam mellé teszem a telefont és oldalamra fordulva fejemre húzom a takarót, hogy kellőképp sötét legyen. 

Alkaromra támaszkodva ülök fel, amikor a takaró lejjebb csúszik vállamról. Kis időre van szükségem, amíg a szemeim hozzászoknak a félhomályhoz. Homlokomat ráncolva meredek az ágy végében álldogálóra.

 

- Álom vagy? - húzódok egészen a falhoz. Nem látok rendszert a felbukkanásaiban. Elnéző mosollyal néz le rám. Próbálok hideg fejjel gondolkozni, ami most kimondottan nehezemre esik. Nem tartok igényt a rendszeres látogatásaira. - Jean-Claude nem sokára visszatér – szólalok meg valamivel később. Leginkább saját magam nyugtatására. Vele szemben tudom, hogy gyenge próbálkozás volt. Nem úgy néz ki, mintha őt annyira feszélyezné az, amit mondtam. Elém ülve érinti meg csuklómat, megpróbálok távolabb húzódni, de a kezemet szorosan tartja. Nem néz rám, szemei arca felé fordított tenyeremen függnek, mintha attól várna megoldást bármire. 

 

- Ne...- rántom meg kezem. Felnéz rám, szemei olyanok, mint egy egy fekete gomb. Elmosolyodik, győzelmének teljes tudatában. Erősebb tőlem, én itt mindenkinek csak az alárendeltje lehetek. A kezében tartott vékony tőr pengéjét bőrömhöz érinti, és átszakítva azt, tenyeremet vászonnak használva írni kezd. Felszisszenve rántom meg eredménytelenül. Lehunyt szemekkel, fogaimat összeszorítva várom, hogy befejezze végre. Vet még egy utolsó pillantást művére, majd magamra hagy. Hosszú idő után arra ébredek, hogy reszketek. Második alkalom, hogy, míg én aludtam ő meglátogatott. Tenyeremmel szemeimet eltakarva sóhajtok fel. Lent hallom becsapódni az ajtót, majd léptek dobognak felfelé a lépcsőn. Ennyire azért nem kellene túlzásba esnie, már nem ijednék meg attól, ha hirtelen bukkanna fel mellettem. Felülök és ellazítom ökölbe szorított kezemet. Nem ér meglepetésként a bőrömbe vésett számsor. Éppen időben rejtem hátam mögé kezemet, még mielőtt Jean-Claude benyit. 

 

- Történt valami? - ráncolja össze homlokát. Ujjaimat még jobban összeszorítom. Ő vámpír, én vérzek. Ebben hol a kiskapu? 

 

- Nem. Semmi – vágom rá.

 

- Elsietted a választ. Mond el mi történt – mosolyog biztatóan. 

 

- Lényegtelen. Engedd, hogy titkoljam – vonásai megkeményednek. Ha elmondanám neki azt, ami történt csak még mérgesebb lenne. Ezt pont szeretném elkerülni. 

 

- Hogy magadban rágódj rajta? - higgadtsága pillanatok alatt hullhat darabokra. 

 

- Hogy ne kelljen elmondanom – nézek rá mozdulatlanul. Szemeit gyorsan végigfuttatja rajtam, leül mellém és kezemet felemelve egyenként feszegeti fel ujjaimat. 

 

- Ezt mikor? - emeli feljebb véres kezem. 

 

- Amíg te kint voltál – vonok vállat nemtörődően és a kezemre nézek. - Néhány vágás, ennyibe még nem halok bele – mosolyodom el. 

 

 

 

Jean-Claude de Dion



Míg a válaszára várok, felemelem az egyik kezét és egy csókot hintek a finom bőrére, annak ellenére, hogy legszívesebben az ajkait csókolnám.

- Nem is tudtam, hogy Macska a szeretőd. Elvégre ő már egy díszes nyakörv boldog tulajdonosa.

Félrebiccentett fejjel mosolyog rám, hihetetlenül érzéki ezzel a játékos arckifejezéssel, még akkor is, ha ő nincs ezzel tisztában.

Gondolataimból az emlegetett szőrcsomó zökkent ki, amikor a karomhoz kezd törleszkedni. Pedig most nem is manipuláltam. Ilyenkor elméletileg dühösen fújnia kéne.

- Tudod, kezdek féltékeny lenni. Te elcsábítottad Macskát. – édesen duzzogást színlel, én pedig belemegyek a játékba, hisz élvezem vele az incselkedést.

- Ezt vegyem úgy, tonhal szagom van? – kérdezem felvont szemöldökkel, mire közelebb hajol és beszívja az illatomat.

- Kizárt, nincs tonhal szagod. – odaadja az eddig a kezében tartott nyakláncot - Ami pedig a kérdésedet illeti, írd körül kérlek mit értesz szerető alatt. Lehetőleg szavakkal. 

A lánc látványától azonban rögtön elszáll a játékos kedvem, egyrészt mert aggodalom jár át annak gondolatára, hogy ha az a vámpír úgy akarja Dea már halott lenne, másrészt pedig anyám emléke miatt.

- Erre talán később is ráérünk visszatérni – elmosolyodom, hogy ne tűnjenek fel a borús gondolataim, de nem tudom, hogy elhitte-e.

- Értem. Őszintén, nem számítottam arra, hogy ilyen igényt is formálsz rám. Figyelembe véve ittlétem okát, érthető részemről, hogy ezen kissé meglepődtem.

Bolond az az ember, aki nem akarna megkapni egy ilyen szépséget. Legyen az nő vagy férfi.

Macska módjára nyújtózkodik, nyilván fáradt lehet, de mielőtt még úgy döntene elalszik, valamiről tájékoztatnom kell.

- Holnap reggel...

Nem hagyja befejezni, egyik ujját az ajkaimra helyezi.

- Pár óra múlva – javít ki, mintha nem lenne mindegy.

- Pár óra múlva – ismétlem – vendég érkezik. 

- Vámpír? - bólintok. - Miért jön?

- Hogy velem beszélhessen. – nem fűzök hozzá egyéb magyarázatot, hisz nem kérdezi, így nem gondolom, hogy érdekelné. Ha valami fontos dolgot mond, azt úgy is megbeszélem vele is. Elvégre nem szándékozom eltitkolni előle semmilyen információt.

 

Akkor megyek le a földszintre mikor érzékelem Francois jelenlétét és a tanácstagét is, ami azt jelenti, hogy ő sem éppen ma született. A könyvtárban találok rájuk és mikor belépek az idegen vámpír rögtön feláll.

- Üdvözlöm, Nagyuram! – enyhén meghajtja a fejét, mire n is biccentek felé.

- Foglalj helyet! – én is elülök a vele szemben lévő kanapéra, Francois viszont az idegen hátához áll.

- Tehát, térjünk a lényegre. Mi az a fontos dolog, amit csak személyesen mondhattál el nekem. – Francoisra pillant – Miatta ne aggódja, a teljes bizalmamat élvezi.

- Ahogy kívánja! – idegesen körülpillant, mintha támadásra számítana – Tudomásomra jutott, hogy a Tanács át kívánja venni a jogot az uralkodásra, ami mindenkor a tisztavérűek kiváltsága volt.

Hm, ez érdekes. Pont egy tanácstag „tájékoztatna” az árulásról. Ő azonban lousianai, tehát már ott is szervezkednek?

- Valóban? És mit tesz azért a tanácsod, hogy elérje a célját?

- Anarchiát akar teremteni, azzal, hogy egyre több gazdátlan vérengzőt hívnak a városba, veszélyeztetve ezzel a vámpírok létezésének titkát. – a hangja komoly nem látok hazugságot a szemében.

- És te Kaspar Josett, miért vagy itt? – miért pont ő?

- Azért Nagyuram, mert szerintem nem szabad engedni, hogy a tanács átvegye az irányítást. Ha ez megtörténik, akkor mindenki a legmagasabb pozícióért fog harcolni és egy újabb Vérháborúnak nézünk elébe.

Nagyon is igaza van és megfontolandó, amit mond, de van egy nagy hiba a számításban. Mégpedig én.

- Jó a meglátása, de a Tanács, bármennyi vérengzőt is toboroz össze, tisztában van azzal, hogy egy tisztavérű ellen semmi esélyük. Még egy hadsereggel sem. – a teljes erőmet szabadjára engedve por és hamu válik csak belőlük.

- Ezt én is így látom Nagyuram, ugyanakkor… úgy vélem a lousianai tanács elnökét irányítja valaki.

- Miből gondolod ezt? – érdekes elmélet, hiszen először én is ilyesmire gondoltam.

- A minap a Tanács elnöke az irodájába hívatott egy mészárlási ügy miatt. Mikor beléptem éppen akkor húzta vissza a kesztyűjét. Egy hűbérúri gyűrű volt az ujján.

Nem hagyom, hogy kiüljenek az arcomra az érzelmek, de tény hogy meglepett ez az állítás. És nem kevésbé a véletlen egybeesés. Felmerül a kérdés, hogy vajon van-e összefüggés a két esemény – a gyűrű megtalálása és az elnök „titka” – között.

- Mennyi idős az elnökötök? – csak kíváncsiságból.

- Hétszázötvenhárom.

- Szerinted képes egy vámpír hűbérúr kordában tartani, vagy mondjuk inkább, uralma alatt tartani egy ilyen idős vámpírt? – elég nehéz feladat.

- Esküszöm, hogy igazat szóltam. Igaz, hogy csak egy kicsit láttam belőle, de biztos vagyok benne, hogy az volt.

A kérdésemet tehát úgy értelmezte, mint egy vádat a hitelességét illetően. De ez nem baj, előnyömre fordíthatom.

- Tegyük fel, hogy hiszek önnek. Mit vár az információért cserébe? – nyilván nem jó szándék vezérelte.

- Védelmet kérek a legfiatalabb teremtményem számára. Még csak huszonegy éves, két hónapja változtattam át, és ha harcra kerül a sor, nem tudná megvédeni magát. – bár az arca érzelemmentes, a hangja sok mindent elárul.

- A véremet kéred a számára? – tiszteletteljesen meghajtja a fejét, hisz egy tisztavérűtől ilyet kérni olyan, mintha a halállal játszana. Ha a teremtménye megkapja a vérem, akkor jóval erősebb lesz, egy kéthónapos vámpírnál, legalább olyan, mintha kétszáz évet élt volna.

- És a magad részére? – nem szokott önzetlenül cselekedni egy hatalmas sem.

- Nincs rá szükségem, Nagyuram. Csak azt szeretném, hogy Valerié meg tudja védeni magát.

Ahogy kimondja a nevét… értem már, de ez akkor is hatalmas kegy lenne a részemről, egy olyan számára, aki lehet, hogy elárul. Még nem nyerte el a bizalmam.

Könnyebb lenne, ha Dean belenézne a fejébe és eredetileg ezt is akartam, de túl sok minden történt vele most nem akartam felzaklatni újra. Talán, majd ha egy kicsit megnyugodott, akkor megkérem rá.

- Kis időre elhagyom az országot. Addig is gyűjts össze minél több információt az elnök cselekedeteiről. Ha megbizonyosodom róla, hogy nem árulsz el, megadom az erőt a teremtményednek, de… ha elárulsz a hét pokol szenvedése vár rá!

A hangom ritkán ilyen fenyegető, de ezekben az időkben jobb, ha nyomatékosan kifejtem mi a következménye egy árulásnak és abból ítélve, ahogy hosszú körmei a kanapé karfájába vájnak, nagyon is megértette.

- Nem fogom elárulni, Nagyuram!

- Meglátjuk. Francoist megtalálja, ha mindent összegyűjtött és ha visszatértem újra beszélünk. – ezzel felállok és ott hagyom, hiszen ma nincs elpazarolni való időm.

***

Romániába az út kicsivel több, mint tizenkét óra és Deanen látszik, hogy nem viseli jól. Fáradt és nyűgös, ezért nem is avattam be a vámpírral folytatott beszélgetésbe, mint ahogy terveztem.

A kúriáig tartó utat „végigszenvedi” és most hogy őt nézhetem, valahogy engem sem igazán köt le a táj, pedig már nagyon régen nem jártam itthon.

A házamban egyenesen a hálószobámba vezetem, ahol pihenni tud majd, ha jól érzékelem az itt élő vámpír inas nincs itt, de nem baj.

- Fáradt vagy? – kérdezem, bár nyilvánvaló, de hátha a beszédtől felélénkül kicsit.

- Megfelelő alkalom, hogy megnézd édesanyád sírját.

Homlokráncolva nézek a komoly tekintetébe, mert egy cseppet sem tetszik az ötlet, hogy egyedül hagyjam. Elmosolyodik bár még ez is gyengén hat a fáradságától.

- Nagyfiú vagyok már, nem fogok félni, ha magamra hagysz. 

Az biztos, de hogy én aggódni fogok, az is.

 

Magára hagyom, de nem szándékozom sokáig ellenni, így az erőmet használva egy perc alatt eljutok a közeli barlang bejáratához, ahová egy sziklatömb van tolva megakadályozva, hogy bármely halandó is betegye ide a lábát.

Odébb tolom a tömböt, mire megcsap a helyiségben uralkodó halál szaga. Komoran lépek be, középen egy gyönyörűen vésett kőemelvény, amin egy vörös koporsó áll.

A benne lévő test épp olyan gyönyörű, mint amilyenre gyermekkoromból emlékszem, de teljesen élettelen. Megkönnyebbülök, hogy nem tettek semmi kárt a sírhelyében, csupán a nyaklánc hiányzik, amit még apámtól kapott. Megsimítom a szobormerev arcot, majd a nyakába kapcsolom a láncot. Mindig is viselte ezért ennek itt a helye. 

Pár pillanatig még nézem, de a bennem gyűrűző rossz előérzet arra sarkall, hogy visszamenjek.

 

A házban már megszokásból emberi módon közlekedem, de ahogy benyitok rögtön tudom, hogy valami baj van. A takaró összecsavarodva, Dean nagy szemekkel pislog rám.

- Történt valami? – a szobában érezni az édes vérének az illatát, amit ezer közül is felismernék.

- Nem. Semmi.

Hazudik. 

- Elsietted a választ. Mond el mi történt – elmosolyodom, és közelebb lépek.

- Lényegtelen. Engedd, hogy titkoljam.

Elkomorulok. Ha baj van, azt jogom van tudni, máskülönben nem tehetek annak érdekében, hogy megoldódjon.

- Hogy magadban rágódj rajta? – épp elég, hogy rémálmai vannak és veszélyben van miattam.

- Hogy ne kelljen elmondanom.

Nem értem miért csinálja ezt, de akkor is tudni akarom. A vér illata felőle árad, ami azt jelenti, hogy megsérült. És rejtegeti a kezét.

Leülök az ágyra és előre húzom a kezét, majd egyenként felfeszegetem az ujjait.

A tenyere csupa vér, de ami a legjobban feldühít, az hogy mitől származik a vér.

- Ezt mikor? – a hangom nyugodt, de bennem őrjöng a harag, amit nem engedhetek ki.

- Amíg te kint voltál. Néhány vágás, ennyibe még nem halok bele – mosolyog, mintha semmi sem történt volna.

- Ez nem semmiség Dean! – mondom komoly hangon, miközben elhúzni próbálja a kezét.

- Nézd, nem vagyok ostoba, felfogtam, hogy veszélyben vagyok. De nem ölt meg annak ellenére, hogy megtehette volna, nem is egyszer, szóval nyilván akar valamit.

- Attól még nem fog tetszeni hogy fájdalmat okoz neked. – morgom dühösen és érzem, hogy a csapongó érzelmem miatt megnyúlnak a szemfogaim és a szemeim parázslani kezdenek.

Elkerekednek a szemei és elrántja a kezét, amit ezúttal hagyok is neki, mert ha ránézek a vágásokra csak még dühösebb leszek.

- Ugye most nem fogod elveszíteni a fejed?

Valamiért annyira édes ahogy ezt kérdezi… - A finom illatú véred miatt vagy a dühtől, hogy bántottak? Mert jelenleg olyan dühös vagyok, hogy képes lennék élve elhamvasztani azt, aki ezt tette veled. – a hangom halk, de vészjósló, viszont úgy tűnik őt nem rémisztette meg.

- Csak semmi máglya meg ilyesmi. Ez már nem a középkor. Nem vagy egy kicsit lemaradva? – elmosolyodik, amivel hihetetlen módon oldja a feszültséget, már nem állok a robbanás szélén.

A tiszta kezemmel az arcára simítok miközben a gyönyörű világoskék szemeibe mélyedek. – Tudod te mennyire különleges vagy?

- Mondja ezt az, aki egy „egyedi faj”. – elhúzza a száját, de akkor sem hagyom, hogy elterelje a figyelmem.

- A legkülönlegesebb ember akivel csak találkoztam. – lecsökkentem a távolságot és egy rövid csókot nyomok az ajkaira, amit nem is szándékoztam elmélyíteni.

Nem válaszol csak zavartan félrenéz, én pedig felállok és a fürdőben teremve felkapok egy törölközőt és megnedvesítem. Szíves örömest lenyalogatnám a vért róla, de biztos nem díjazná.

Visszaülök mellé és a kezébe adom a törölközőt. – Inkább magadnak csináld, nem akarok fájdalmat okozni.

Elveszi és megtörli a kezét, majd a szeme elé tartja.

- Mi az?

- Szerintem ez a gyűrű kódja. Pont három szám. – felém fordítja és bár még mindig idegesít rá nézek.

Egy szabálytalan, de határozottan kivehető nulla, majd még egy nulla és egy egyes.

Ráncba szalad a homlokom, a zsebemből előveszem a gyűrűt. Ennek tévedésnek kell lenni, vagy valaki ellopta, de ezek a számok…

Elforgatom a sorokat és a szívem kihagy egy ütemet, mikor felnyílik a picike rés. A törölközővel megtörlöm, hogy a belőle kicsöpögött vércseppektől látható legyen a jelkép, de sajnos az van rajta, aminek nem lenne szabad.

Negyedhold, farkas és csillagok.

- Jean-Claude? Mi a baj?

- Már a számoknál sem stimmelt valami, de a címer is igazol. – odaadom neki, ő pedig hunyorítva megnézi az aprócska mintát.

- Ez ugyanaz, mint amiről meséltél. – komoran biccentek – De ha ez az apádé volt és most nem a tiéd… akkor ki…?

Gondterhelten a hajamba túrok és felsóhajtok. – Fogalmam sincs. Nem tudom mi lett az apám holttestével, azt sem tudom hol és hogyan halt meg. Anyám már csak annyit bírt mondani a halála előtt, hogy „Rejtőzz el, mert az apád már…” nem fejezte be, így nem is tudta meg mi történt.

Éppen ezért nem próbáltam ki ezt a számot, még csak szembe sem jutott, hogy a saját családom címerét találom benne.

- Lehetséges esetleg, hogy volt egy… öhm teremtménye aki ott volt és elvette tőle… nem is tudom? – kérdezi miközben visszaadja a gyűrűt, de én csak ledobom az éjjeliszekrényre.

- Kicsi volta, nem emlékszem voltak-e teremtményei, de ha igen azoknak nem lenne szabad ilyen erősnek lenni. Ahhoz nem elég idősek.

El kéne még mondanom neki azt is amit Kaspar mesélt, de előbb…

- Add a kezed! – közelebb csúszom hozzá.

- Mit akarsz? – kérdezi homlokráncolva, de lassan felém nyújtja.

Boldoggá tesz, hogy megbízik bennem ennyire, végül is, ha a vérző kezét egy vámpír elé nyújtja, bármi megtörténhetne.

- Meggyógyítom. – felelem egyszerűen.

- Képes vagy rá? Azt láttam, hogy te gyorsan gyógyulsz, de másokat hogyan tudsz gyógyítani? – kíváncsi, de csak egy mosollyal felelek, majd a saját kezembe mélyesztem a fogimat.

- Hé!

- Nyugalom, csak figyelj! – a tenyere fölé emelem a kezem és belecsöpögtetem a véremet, ami a sebére folyva felgyorsítja a gyógyulást.

Felszisszen egy picit és ekkor elveszem a kezem, amin már be is gyógyult a harapás, majd odaadom neki a törölközőt. Megtisztítja a kezét és döbbent tekintettel pillant rám, mert a sebe helyett csak rózsaszín körvonalak vannak.

- Ezt a cuccot palackozni kéne. – motyogja, belőlem meg kitör a nevetés a szavaira, eloszlatva az eddigi feszültéset. Egyszerűen hihetetlen , hogy mindig tudja mivel nevettessen meg és mit mondjon…

 

 

Dean Averay



  - Ez nem semmiség Dean – neki nem az. Kezemet megrántva húznám ki ujjai közül csuklómat, de nem hagyja. 

 

- Nézd, nem vagyok ostoba, felfogtam, hogy veszélyben vagyok. De nem ölt meg annak ellenére, hogy megtehette volna, nem is egyszer, szóval nyilván akar valamit – úgy beszélek, mintha ez egy olyan információ lenne, ami nem egyértelmű.

 

- Attól még nem fog tetszeni hogy fájdalmat okoz neked – eddigi nyugodt, kék szemei vöröses árnyalatot vesznek fel. Tisztában vagyok vele, hogy mindezt a szélsőséges érzelmek váltják ki belőle, mégis meglepő jelenség számomra.

 

 

- A finom illatú véred miatt, vagy a dühtől, hogy bántottak? Mert jelenleg olyan dühös vagyok, hogy képes lennék élve elhamvasztani azt, aki ezt tette veled.

- Csak semmi máglya meg ilyesmi. Ez már nem a középkor. Nem vagy egy kicsit lemaradva? - mosolyodom el. A máglya még középkori mércével is hihetetlenül szadista kínzásnak minősült. Kezével arcomra simítva néz a szemeimbe. Tekintetünk találkozik, de semmit nem tudok kiolvasni belőle. 

 

- Tudod te mennyire különleges vagy? - csak annyira, mint körülöttem mindenki más.

 

- Mondja ezt az, aki egy „egyedi faj”- húzom el a számat. 

 

- A legkülönlegesebb ember akivel csak találkoztam – tapad szelíden ajkaimra egy apró csók erejéig. Talán amiatt gondol engem különlegesnek, mert eddig még nem találkozott hozzám hasonlóval. Arcomat felordítva nézek másfelé. Szükségem van egy kis időre, ami alatt rendezni tudom a vonásaimat. Ránézve egy törülközővel a kezében ül le mellém, majd felém nyújtja az anyagot. - Inkább magadnak csináld, nem akarok fájdalmat okozni.

 

- Elveszem, és gondosan letörölgetem bőrömről a vért, majd arcomhoz emelve nézem meg a bele vésett számjegyeket. 

 

- Mi az?

 

- Szerintem a gyűrű kódja. Pont három szám – tartom felé tenyerem. Homlokán felbukkanó ráncai kíváncsivá tesznek, de jobbnak látom, ha csendben maradok. Ha valamit el akar mondani, azt úgyis megteszi. Rövid időn belül sikerül feltörnie a zárat, majd azt a néhány csepp vért, ami a gyűrű belsejében volt törölközővel itatja fel. 

 

- Jean-Claude? Mi a baj? - kérdem gondterhelt arcát figyelve.

 

- Már a számoknál sem stimmelt valami, de a címer is igazol – nyújtja át nekem. Kezemben tartva nézek le rá, apró, ismerős motívum rajzolódik ki a belsejében. 

 

- Ez ugyanaz, mint amiről meséltél – biccent – de ha ez az apádé volt és most nem a tiéd... akkor ki....? - ennek Jean-Claude tulajdonában kellene, hogy legyen, már egy jó ideje. Elvégre az apjáé volt, de akkor hogy került ahhoz a ballonkabátoshoz? Hajába túrva sóhajt fel. 

 

- Fogalmam sincs. Nem tudom mi lett az apám holttestével, azt sem tudom hol és hogyan halt meg. Anyám már csak annyit bírt mondani a halála előtt, hogy „Rejtőzz el, mert az apád már…” nem fejezte be, így nem is tudta meg mi történt. 

 

- Lehetséges esetleg, hogy volt egy...öhm teremtménye aki ott volt és elvette tőle...nem is tudom? - kérdem visszaadva neki az ékszert, de ő csak könnyed mozdulattal dobja le a szekrényre. 

 

- Kicsi voltam, nem emlékszem voltak-e teremtményei, de ha igen azoknak nem lenne szabad ilyen erősnek lenni. Ahhoz nem elég idősek – de valakihez kerülnie kellett a gyűrűnek. - Add a kezed – húzódik közelebb hozzám.

 

- Mit akarsz? - szalad ráncba homlokom,  de azért felé nyújtom a kezem. Bőven túl vagyunk már azon, hogy elbizonytalanodjak vele kapcsolatban. 

 

- Meggyógyítom. 

 

- Képes vagy rá? Azt láttam, hogy te gyorsan gyógyulsz, de másokat hogyan tudsz gyógyítani? - válasz helyett elmosolyodik a fogait pedig saját bőrébe mélyeszti. 

 

- Hé – szólok rá. 

 

- Nyugalom, csak figyelj – mondja kezét enyém fölé emelve, majd néhány csepp vért hagy sebemre cseppenni. A tenyerembe nyilalló kellemetlen érzésnek hangoz adok, ő pedig elhúzza kezét és átnyújtja nekem a törülközőt, amire szerintem már így is túl sok vér került. Óvatosan törlöm le bőrömről a vért, majd döbbenten szemlélem. Amin eddig egy friss seb éktelenkedett, mostanra már csak halványan futó hegek vannak rajta.

 

- Ezt a cuccot palackozni kéne – kijelentésemre jókedvűen elneveti magát. Szemöldököm megemelve nézek rá, de azért én is elvigyorodom. 

 

- Jól átgondoltad te ezt? - érdeklődik továbbra is mosolyogva. Vállat vonok. Volna még itt valami, amit nem árt, ha megbeszélünk. 

 

- Jean-Claude – szólítom meg. 

 

- Mit szeretnél kedves?

 

- Miért keresett fel téged az a vámpír?

 

- A Tanács ellenem szervezkedik, és a hatalmamat akarja – feleli egyszerűen.

 

- És a terveiket hogy kívánják véghez vinni?- kérdem értetlenül. Ő elmosolyodva néz rám, mintha valami olyasmit kérdeztem volna, ami egyértelmű. Igazából az is, csak én nem gondoltam bele jobban. 

 

- Az utcákon bóklászó vámpírok? - billentem oldalra a fejem. Bólintásán elfintorodom. Ezeknek elment az eszük. Azzal, hogy felhívják a vámpírokra az emberek figyelmét, csak maguk alatt vágják a fát. Jó adagnyi levegőt fújok ki a számon és lábaimat átkarolva kezdek el dobolni ujjaimmal a karjaimon. 

 

- Sikerült valamennyit aludnod? - érdeklődik  kedvesen. 

 

- Fogjuk rá – mondom homlokomat térdeimnek döntve. A matrac besüpped mellettem Jean-Claude súlya alatt én pedig felé fordulva figyelem, ahogyan kényelmesen elfekszik az ágyon. 

 

- Mit... csinálsz?

 

- Veled maradok, amíg alszol – feleli paraszti egyszerűséggel. Hajamat hátrasimítva fekszem el mellette és magamra húzom a takarót, majd hozzá közelebb kukacolva összegömbölyödöm és megpróbálok aludni. 

 

- Dean – halk hangjára felé fordulok és pislogok néhányat. Már majdnem sikerült elaludnom.

 

- Hmm? 

 

- Sikerült beszélned a szüleiddel? - nem értem, ez most miért fontos neki. 

 

- Nem – rázom meg fejemet. Tenyerét fejemre simítja, mintha vigasztalásra lenne szükségem. - Tudtam, hogy hiányozni fognak, de soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz    tud lenni – motyogom. Nem akarom, hogy mondjon nekem bármi vigasztalót erre. Idő kérdése, hogy visszahívjanak engem. Ezt nem hagynák ki. 

 

- Szép álmokat – hagyja ennyibe az egészet.

 

- Unatkozni fogsz – jegyzem meg, befészkelve magam a kényelmesen kialakított takarókupacomba. Nem mond semmit, így én sem foglalkozom vele tovább. Nem véletlenül mondtam neki, hogy unatkozni fog, elvégre ő nem alszik, csak én. Biztosra veszem, hogy van jobb dolga is, mint rám vigyázni. Nem szeretnék a szükségesnél tovább Jean-Claude nyakán élősködni. Kezeimet egymás mellé vonva húzom mellkasomhoz és megpróbálok most már tényleg elaludni. 

Éles villámlás, majd mennydörgés riaszt fel eddigi békésnek mondható álmomból. Összerezzenek, de ahelyett, hogy a takaró alá menekülnék felülök és körülnézek. Még midig a szobában vagyok, de Jean-Claude sehol sincs. Kis ideig még hallgatom az esőcseppek kopogását, aztán kikászálódom az ágyból és a nyitva hagyott ajtó felé indulok. 

 

- Semmi baj – nyugtatom magam. - Csak a vihar. 

 

Nem célom minden villámlásra összerezzenni, mint egy gyáva kisfiú, de ettől függetlenül szeretnem sem kell a viharokat. Ujjaimat tördelve indulok el a bejárati ajtó felé, csak mert abból az irányból zajt hallottam. Lépteimet egyre inkább lelassítom, rossz érzésem támadt ezzel az egésszel kapcsolatban. Akárhányszor jártam egyedül, valami mindig történt velem. 

 

- Dean – lassan fordulok meg az üres folyosón, keresve a hang tulajdonosát. Előttem az ajtó nyitva áll. Homlokomon a ránc elmélyül, de tovább megyek, mit sem törődve a viharral. Magamat ölelve dörzsölöm meg libabőrös karjaimat és kilépek a szabadba. Az eső alaposan lehűtötte a levegőt. Az eső továbbra is kitartóan szakad, eláztatva ruhámat és hajamat. Nevem hallatára ismét megfordulok, ezúttal meg is találom, azt, aki engem szólított. Fejéről lehúzza a csuklyát a szívverésem pedig kihagy egy ütemet, hogy aztán újult erővel verje szét mellkasomat. 

 

- Nem hittem, hogy ilyen messzire jössz majd el – szomorú, de közömbös arcot vág, ez pedig ismeretlenné teszi őt számomra.  Döbbenten figyelem felém közeledő lépteit. 

 

- Mióta? - kérdésemen felvonja egyik finoman ívelt szemöldökét. Mit akarok hallani tőle? Kérdésemet magam sem értem.       

 

- Pár napja – még mielőtt bármit is mondanék, számba harapok és hátrébb lépek. Pár napja van itt, ennyi idő sok mindenre elegendő. Akár még egy sírrablásra is. Szavai újra és újra a fülemben csengnek, mint valami beakadt lemez. Gyűlölöm hinni az igazukat, de mi mással magyarázhatnám azt, amit látok? Ki tette ezt vele? Ha jól emlékszem, amíg a frissen átváltoztatottak önállóvá nem válnak, más parancsol nekik. De őt milyen okkal tették ilyenné?

 

- Miért? - kérdem csüggedten. Emiatt nem hallottam felőlük semmit? Szinte érzem, ahogyan a gerincem mentén végigcikázik a borzongató hideg, amit a felismerés váltott ki belőlem. Azért történt vele mindez, mert én nem voltam mellette.

 

- Gyere Dean – nyújtja felém kezét. Nyugodt arca láttán, halvány mosoly telepszik ajkaimra. Olyan, mintha elmerülnék a tekintetében. Nem létezik más számomra csak a szeme. Tétován biccentek, ő nem akarhatja a halálomat. Tartozom neki annyival, hogy vele menjek. Néhány lépést teszek felé és kezemet nyújtva érinteném meg, de valaki csuklómat megragadva visszaránt és maga mögé taszigál. Az előttünk álló szemei résnyire szűkülnek, majd az arca jól ismert kegyetlen vigyorba torzul. 

 

- Pár percre sem hagyhatlak magadra? - morogja Jean-Claude hátrapillantva rám. Megszeppenve hajtom le fejemet és veszem inkább tanulmányozásba lábaimat. 

 

- Nem bánthatod az anyámat – suttogom egészen halkan, arcomat ruhájába fúrva. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Ő is elvigyorodik, amitől a szemei még fényesebben hatnak. Kedven lenne ismét megcsókolni, ezúttal sokkal hosszabban szeretném kényeztetni az ajkait, de mégsem teszem meg.

- Jól átgondoltad te ezt? – kérdezem mosolyogva, utalva az előbbi kijelentésére. 

- Jean-Claude – kicsit elkomolyodik.

- Mit szeretnél kedves?

- Miért keresett fel téged az a vámpír? – kérdezi érdeklődve.

Amúgy is el akartam neki mondani, de várni akartam, amíg kipiheni magát.

- A Tanács ellenem szervezkedik, és a hatalmamat akarja – mondom egyszerűen a legfontosabb tényt.

- És a terveiket hogy kívánják véghezvinni?- kérdezi homlokráncolva.

Nyilván neki is szemet szúrt, hogy néhány nehézségbe ütköznének.

- Az utcákon bóklászó vámpírok? – kérdésére csak bólintok, mire kelletlenül elfintorodik.

Fáradtan kifújja a levegőt, majd a fejét a térdeire hajtja.

- Sikerült valamennyit aludnod? – a szemei kicsit pirosak és látszik rajta, hogy fáradt, de természetesen nem mutatná ki. 

- Fogjuk rá – motyogja magának.

Egy picit gondolkodom, majd úgy döntök, hogy itt maradok vele, hisz amúgy sincs semmi dolgom. A vámpírszolga még mindig nem ért vissza, így vele nem tudok beszélni és egyébként sem szeretném Deant magára hagyni alvás közben.

- Mit... csinálsz? – kérdezi nagy szemekkel nézve, mikor leheveredem mellé.

- Veled maradok, amíg alszol. – persze számítok rá, hogy majd ellenkezik, de ismét meglepetést okoz azzal, hogy egyáltalán nem teszi. Lefekszik mellém és még közelebb is araszol, hogy szinte már összeér a testünk.

Bár ne lenne rajtunk ruha és úgy simulna hozzám, hogy érezhessem a puha bőrét a sajátomon. De ez csak ábránd, ami nem is valószínű, hogy egyszer valósággá válik.

Behunyja a szemeit és összegömbölyödik a takaró alatt, úgy mint ahogy Macska szokott. Nagyon aranyos így, de lehet nem díjazná ha ezt el is mondanám.

- Dean – szólítom meg halkan, mert eszembe jutott egy számára fontos dolog.

- Hmm? 

- Sikerült beszélned a szüleiddel? – kérdezem halkan, az álmos szemeibe nézve.

- Nem – megrázza a fejét, de a válaszára valami balsejtelem kezd felsejleni bennem. Vigasztalóan a fejére simítom a kezem, lágyan megsimítva a tincseit.

- Tudtam, hogy hiányozni fognak, de soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz tud lenni – motyogja már behunyt szemekkel és tudom, hogy nem szeretne beszélni róla, hisz ő erős és megbirkózik egyedül a saját érzelmeivel.

Én tudom milyen nehéz szülők nélkül, még akkor is ha csupán a távolság és nem a halál az akadály.

- Szép álmokat.

- Unatkozni fogsz.

Nem mondok semmit, hagyom, had fészkelődjön el kedvére. Abban viszont nincs igaza, hogy unatkozni fogok. Bármennyire is furcsának tűnhet ez egy ember szemszögéből, nekem már az is érdekes hogy őt nézhetem, mikor alszik. Mindig is lenyűgözőnek tartottam, hogy az emberek képesek erre, hisz az életük folyton egy hajszálon függ, álmukban pedig teljesen kiszolgáltatottak. És mégis képesek ilyen békességet teremteni maguknak.

Figyelem Dean békés arcát, ahogy a légvételei egyre lassabbak és egyenletesebbek lesznek, hosszú szempillái néha megrezzennek, vagy ha megmozdul, néhány hajtincs az arcára hullik, amit minden alkalommal kisimítok onnan.

Talán álmában még gyönyörűbb, mint ébren…

 

Nem tudom mennyi idő telt el, de még mindig sötét van, mikor apró neszek ütik meg a fülemet a földszintről. Óvatosan, hogy fel ne ébresszem, felkelek és felhúzom rá a takarót, majd az ajtóhoz megyek.

Kinyitom és pár másodperc után már a lent tevékenykedő vámpír inas előtt állok, aki meglepődve néz rám.

- Gazdám… ön itt?

- Igen Harold üdvözöllek! – elmosolyodom, végül is őt már gyermekkorom óta ismerem. Harold még anyám szolgálatában állt és igaz, hogy már majdnem nyolcszáz éves, de mégsem elég erős, mert akkor változtatták vámpírrá, mikor a halálán volt. A külseje is inkább egy idősödő emberéhez hasonlatos, mint egy ereje teljében lévő halhatatlanéhoz.

- Örülök, hogy újra látom. Nagyon rég járt már itthon. – meghajol, hisz ő a régi szokások híve.

- Bizony régen és ezúttal nem egyedül jöttem, és nem is látogatás céljából…

Elmesélek neki mindent, ami New Orleans-ban történt és azt is, hogy milyen nyomokat hagy az a vámpír, ő pedig valósággal elszörnyed, hogy hogyan merészelik ezt tenni, holott bármikor megölhetném őket. A sírrablásról viszont nem tudott semmit és valósággal elsápad – amennyiben egy vámpír képes erre – attól, amit hall.

Hát igen… csakhogy ez már nem a középkor, ahol az emberek rettegtek a vámpíroktól. Most sokkal öntudatosabbak, így ha kitudódna a létezésünk, nem meghunyászkodnának, hanem harcolnának. Ezért is kell ezt a problémát minél előbb megoldani.

- A fiú, aki velem van egy látó, a neve Dean Averay. Nem ihatsz belőle és még csak hozzá sem érhetsz az engedélye nélkül. – a hangom szigorú, jó, ha előre tisztázzuk, mit szabad és mit nem.

- Hogyne Gazdám, ahogy parancsolja! – válaszolja készségesen.

- Helyes. Menj be a városba és hozz emberi ételt és italt. Szüksége lesz rá és itt nincs semmi.

- Azonnal indulok!

Elégedetten bólintok, majd visszamegyek Deanhez, de az ágya üres. Homlokráncolva körülpásztázok az érzékeimmel, de nem érzek erős jelenlétet, tehát nem lehetett az, aki korábban bántotta.

A fürdőszoba is üres és ha a házban lenne már hallottam volna a neszeket, de mindenhol csend, csak a kívülről hallatszó esőcseppek és a villámlás zajai.

Azonnal a bejárati ajtóban termek, hisz ha kint van az eső elnyomja a hangokat és még éppen idejében érek ki, mielőtt vészesen közel kerülne egy frissen átváltoztatott vámpírhoz.

Azonnal felfogom a helyzetet, amint a vámpír arcára nézek és dühösen összeszorítom a fogaimat. Az az álnok…

Deant magam mögé rántom, és kettejük közé állok, hisz egy ilyen friss vámpír amint megéhezik, az első vérforrásra rávetné magát. A reakcióiból ítélve pedig nyilván befolyásolják, hisz úgy mered Deanre, mint egy prédára leső fenevad és nem úgy, mintha az anyja lenne.

- Pár percre sem hagyhatlak magadra? - morgom hátrapillantva, de csak megszeppenve néz rám, majd szomorúan lehajtja a fejét.

- Nem bánthatod az anyámat – suttogja alig halhatóan, majd az arcát a kabátomba temeti, és meg sem mozdul.

Nem tudom, hogy mit érez most, hisz nem vagyok a helyében, de annyit azért tudok, hogy ez nem lesz egyszerű. Ha életben hagyom, akkor a parancsnak megfelelően cselekedne, hisz nem úgy tűnik, mintha különösebben számítana neki Dean. Lehet, hogy azt is elfeledtették vele, hogy a fia. De minden estre…

- Nem fogom bántani. – mondom sokkal gyengédebben, mint amire a mostani dühös állapotomba képesnek érzem magam.

Érzem, hogy bólint, de nem mozdul a hátamtól, viszont így nem tudom elkapni a vámpírt.

- Miért jöttél ide? – kérdezem, bár úgy is csak azt mondhatja, amit a gazdája megparancsolt neki.

- Azt mondta jöjjek ide, hogy lásson. – válaszolja egyszerűen, miközben oldalra lép párat, hogy a hátam mögé lásson.

- Ki?

- Azt mondta, Jean-Claudnak el kell buknia, mert mindent elvett. – feleli eszelősen vigyorogva.

Nem tartana sokból elkapni, de addig amíg Dean belém kapaszkodik, nem tudok mozdulni.

- Ki és miért akarja, hogy elbukjak? – ennek így semmi értelme. Egy tucat olyan tanácstag van, aki uralomra törne, ha én nem lennék, de ők nem mernének annyit kocáztatni.

- A neve Magnus és azt akarja, hogy szenvedj, bukj el, majd halj meg. – sorolja vigyorogva két közelebb lép, de én nem mozdulok.

- Akkor te miért vagy itt? Azért, hogy ezt elmond? – nem hiszem, hogy csak azért átváltoztatott volna egy embert – és pont ezt az embert – hogy hírvivő legyen.

- Az a dolgom, hogy fájdalmat okozzak neki. – mutat a hátam mögé – Szereted őt, és ha ő szenved, akkor te is szenvedni fogsz.

Érzelemmentes szavaira eláraszt a düh, de nem tehetek semmit ameddig Dean a hátamnál van, mert ha kiengedem az erőmet, baja esne.

- Kedves, kérlek menj be a házba. Ígérem, hogy nem fogom bántani – gyengéden szólok hozzá, de egy pillanatra sem veszem le a szemem a vámpírról, hisz kiszámíthatatlan.

Dean oldalra lép, de még mindig a földet nézi, viszont így legalább nem látja az anyja arcán ülő kegyetlen mosolyt. Ez is az én hibám. Ha nem rángatom bele, akkor ők még mindig boldogan élhetnének: Dean nem sérült volna meg, az anyja nem lenne vámpír, az apja pedig… ki tudja, talán már rég halott.

Lassan elérünk a bejárati ajtóig és miután ő beszaladt, én végre megmozdulok és egy szempillantás alatt a vámpír előtt termek.

- Nem foglak megölni, mert megígértem. De ha egy szóval is bántani merészeled, olyan kínt okozok neked, hogy magad kéred a halálod! – a hangom fenyegető, az erőm szele meglegyinti, de nem érez fájdalmat. A karmaival felém kap, de csak az arcomat sikerül végigkaristolni, ami szinte azonnal be is gyógyul, viszont a kicsordult vérem épp elég az ő gyenge önuralmának ahhoz, hogy ne bírja visszafogni magát. A szemei vörössé vállnak, a fogai megnyúlnak és teljes erejéből azon van, hogy a nyakamra marhasson.

Hátracsavarom a kezeit és egyenesen a kúria alatti régi pince felé veszem az irányt. Innen nem tud majd kiszökni és ablak sincs, tehát napfény sem érheti. Fogalmam sincs, mihez kezdjek vele, és bár tudom, hogy értékes információk lehetnek a fejében, nem fogom megkérni Deant, hogy belenézzen. Ki tudja mit művelt az-az álnok bosszúszomjak korcs az vele és az apjával, amit megláthatna a fejében.

Az acsarkodása ellenére belököm a pincébe, majd a nehéz tölgyfaajtót rázárom, a fogókat körbetekerem egy erős lánccal és lakatra zárom.

Bent abbamarad a morgás, majd kis kaparászó hangot hallok és egy suttogást.

- A végén úgy is el fogsz bukni.

- Majd meglátjuk. – morgom válaszul és elindulok befelé a házba, hogy megnézzem, hogy van Dean.

Ha nem is mutatja ki az érzelmeit, attól még biztos rosszul érzi magát. Bár nem tudom, hogy segíthetnék neki…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight- channak


 Üresnek érzem magam...üresnek és becsapottnak. 

Úgy tesz, mintha nem lenne fia, mintha nem jelentenék neki semmit. Csak egy fiú vagyok, egy a sok közül. Nem emelem fel a fejem, látni sem akarom tébolyát, azt ahogyan rám néz. De nem gyengülhetek el. Nem szabad kimutatnom a fájdalmam, a kétségbeesésem, a kínt, mely belülről mardos. Fáj látnom, hogy ez lett belőle, hogy az anyám is egy lett közülük. 

 

- Nem fogom bántani – feleli Jean-Claude gyengéd kedvességgel. Nem tudom. Talán mégis jobb lenne, ha véget vetne ennek az egésznek. Hiszen ezt életnek sem lehet nevezni. Anyám nem akarhatta, hogy egy szörnyeteg váljon belőle. Ennél még a halál is jobb. 

 

- Miért jöttél ide? - lélegzetvisszafojtva várom anyám válaszát. Reménykedek. Még mindig arra várok, hogy felriadjak ebből a borzalomból.

 

- Azt mondta jöjjek ide, hogy lásson - hogy fájjon. Ki lelné örömét az én szenvedésemben?

 

- Ki? - miért?

 

- Azt mondta, Jean-Claudnak el kell buknia, mert mindent elvett – mondja. Nem értem. És ezt úgy torolják meg, hogy tőlem is elvesznek mindent? A családom...

 

- Ki és miért akarja, hogy elbukjak?

 

- A neve Magnus és azt akarja, hogy szenvedj, bukj el, majd halj meg – nem hallottam még ezt a nevet. Milyen múlt lehet közte és Jean-Claude között? Hiszen a bukását akarja, mi több, a halálát. 

 

- Akkor te miért vagy itt? Azért, hogy ezt elmond?

 

- Az a dolgom, hogy fájdalmat okozzak neki – nekem – Szereted őt, és ha ő szenved, akkor te is szenvedni fogsz – ez így annyira egyszerűen hangzik. De téved. Jean-Claude nem szeret, és amíg ez így marad, van esély arra, hogy átvészeljük épségben ezt az egészet. Ezután jobban kell ügyelnem magamra. Nem hagyom, hogy bármit is lásson rajtam. Így is koloncnak érzem magam, nem elég, hogy használhatatlan vagyok, de még bajt is hozok a fejére. 

 

- Kedves, kérlek menj be a házba. Ígérem, hogy nem fogom bántani – elbizonytalanodom. Mit érünk el azzal, ha őt érintetlenül hagyjuk? Hívatlanul jött el Jean-Claude otthonába. A bűnt elkövette, ezután nem büntetésnek kell jönnie? Tétova lépést teszek, anélkül, hogy bármit is felfognék környezetemből. Amint biztos ponthoz érek, otthagyom őket és eltűnök az ajtó mögött. Felrohanok a szobába magam után pedig halkan bezárom az ajtót. Idő, csend, nyugalom. Önmagamra van szükségem ahhoz, hogy megértsem mi történik körülöttem. A józan ész megőrzése érdekében össze kell kaparnom magam, méghozzá minél hamarabb. Nyugtalanul lépek az ablakhoz, de éppen hogy vetek egy pillantást a kinti tájra már fordulok is el. Tudni azt, ami odakint történik, talán csak még rosszabb lenne. A találkozás anyámmal jó sok energiát kivett belőlem. Fáradtan ülök le a földre, majd vizes ruhámról tudomást sem véve lehunyt szemekkel, homlokomat ráncolva próbálom elűzni a látottakat. 

 

- Dean...- fejemet rázva fojtom belé a szót. Felesleges, ezen gondolkodni. Már megtörtént, nem tudunk változtatni ezen... a legtöbb amit tehetek, hogy elfogadom. 

 

- Semmit sem kell mondanod – motyogom tenyereimet összedörzsölve. Én is csak egy ember vagyok. Nem tudom sokáig figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy vizes ruhákban gubbasztok a fal mellett. Jean-Claude elém guggolva simítja tenyerét arcomra. Tekintete elkomorul, én meg tőle elfordulva próbálom az oldalsó falat figyelmemmel megtisztelni. A sors olykor ironikus játékot játszik velünk. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer, majd én leszek az, aki más vigaszára szorul. 

 

- Teljesen átfagytál, menj zuhanyozz le – nem tudok döntést tenni aközött, hogy ez most kérés, vagy utasítás volt-e. Bólintva állok fel, majd engedelmesen a zuhanyzó felé indulok. Talán tényleg jót fog tenni a forró víz. Magammal hozott táskámhoz lépek, kikapom belőle a nekem kellő száraz ruhát és elvonulok magam mögött gondosan bezárva az ajtót. Azt hiszem mégis csak jót fog tenni megtépázott idegeimnek a forró zuhany. 

 

 

Amint végzek, bebújok a takaró alá, de ahelyett, hogy kényelmesen elfeküdnék, ülve, térdeimet átölelve meredek az ajtóra. Nem várok semmire, inkább csak gondolkodom. Mégis mi mindent vett el Jean-Claude attól, aki a bukását akarja? Van értelme annak, amit az anyám mond? 

 

- Akárhányszor gondolod át, akkor sem lesz soha a te hibád – hangjára felnézek. Kivételesen, nem is emésztettem magam emiatt. Időre volt szükségem, míg tiszta fejjel át tudtam gondolni az eseményeket. Annyiban talán hibás vagyok, hogy nem próbáltam korábban elérni őket. Még, ha nem is értem volna el vele semmit, a figyelmeztetésemet megkapták volna. Tény, hogy volt közöm az egészhez, de ezt még, ha ott lettem volna sem akadályozhattam volna meg. 

 

- Minél jobban próbálod bizonygatni, annál kevésbé lesz hihető – felelem grimaszolva. Leül mellém az ágyra, majd magára vonva tekintetem némán néz a szemeimbe. Egy szót se szól, csak kutató pillantását az enyémbe fúrja. Megszeppenve pislogok rá néhányat. El akarom kapni a tekintetem tőle, de arcomon végigsimító tenyere nem engedi. 

 

- Meddig akarsz még sebezhetetlennek mutatkozni előttem? - kérdése őszinte meglepetésként ér. Válaszolni se tudok neki, hiszen nem értem, hogy érti ezt. Vagy egyáltalán miről beszél most. 

 

- Én ne...- mutatóujját számra biggyesztve fojtja belém a szót. 

 

- De Dean. Pontosan ezt csinálod.

 

- Miért akarod, hogy kimutassam az érzéseimet? Attól neked, miért lesz jobb? 

 

- Nem nekem, neked lesz jobb. Mikor tanulod meg végre, hogy a saját életed nehezíted azzal, ha mindent elfojtasz? Itt vagyok, bízzál végre bennem és mond el, ha valami nyomaszt, vagy bánt – meglepetten nézek rá, majd felnevetek. Értetlenségén felmutatom egyik ujjamat, időt kérve magamnak, majd megpróbálom rendezni vonásaimat. 

 

- Befejezted? - kérdem.  

 

- Ugyanezt, akár én is kérdezhetném tőled – morogja. Nem akartam megsérteni, csak annyira idegen nekem ez az egész szituáció. Megszoktam, hogy ami a fejemben van, az ott is marad. Mármint a nyomasztó gondolatokat illetően.

 

- Nem én kezdtem el szentbeszédet tartani – mosolygok rá. Nem hallottam még senkitől sem ilyet.   

 

- Én csak segíteni akarok – mondja valamivel nyugodtabban. Úgy néz ki mégsem sikerült magamra haragítanom egy több száz éves tisztavérű vámpírt.

 

- És emiatt hálás is vagyok – hajolok előrébb. - Nem tudom te hogy vagy vele, de én eddig akárhányszor feküdtem le aludni, sose jött össze. Tehát, hanyagoljuk. 

 

- Ötletek alvás helyett? - kérdése visszahúz gondolataim közül. Ötletek. Nagy szükségünk lenne most jó néhányra. Anyám céljaként tűzte ki, hogy tönkreteszi az életem, azért, hogy Jean-Claude is szenvedjen. Ennek mi értelme? Attól, hogy nekem rossz, Jean-Claude miért szenvedne? 

 

- Jean-Claude – döntöm hátamat az ágytámlának. Lenne itt valami, amit nem árt ha tisztázunk.

 

- Mond kedves – hogy tudnék ebbe belekezdeni? 

 

- Az, amit az anyám mondott. Mond, hogy csak egy vicc. Én nem okozhatom a bukásodat!

 

 

Jean-Claude de Dion



Gondterhelten haladok fölfelé a lépcsőn, közben folyamatosan azon gondolkodom, hogy mit kellene tennem vagy mondanom neki. Még soha nem voltam ilyen helyzetben. Leéltem több mint hatszáz évet, de még sosem volt egy olyan személy a közelemben, aki annyit jelentett volna nekem, hogy igazán törődje vele. És most itt van ő, én pedig tanácstalan vagyok.

A szobája ajtaja nyitva, mikor belépek látom, hogy az ablak alatt ül a földön, homlokát a térdének támasztva.

- Dean…

Megrázza a fejét, bár én magam sem tudom, hogy mit akartam mondani. 

- Semmit sem kell mondanod – motyogja halkan. A ruháiból csöpög a víz, a kezeit fázósan összedörgöli, hogy felmelegítse, de amivel felbosszant, az-az álarc, amit ismét magára öltött. Miért nem engedi legalább egyszer, hogy lássam mit érez?

Nem mondok semmit, elé guggolva lassan az arcára simítom a kezem, ami hideg és nedves. Ez így nem lesz jó, meg fog fázni…

Még csak a szemembe sem hajlandó nézni, inkább az oldalsó fal felé fordítja a fejét.

- Teljesen átfagytál, menj zuhanyozz le – a hangom kissé szigorúbb, nem olyan mint ahogy általában szólok hozzá, de belül bosszús és dühös vagyok. Nem csak azért, ami a családjával történt, hanem azért is ahogyan viselkedik.

Szerencsére nem akadékoskodik, csak összeszed pár ruhát és eltűnik a fürdőszobában, addig pedig én is megpróbálok türelmet és nyugalmat erőltetni magamra. Nem kétséges, hogy Dean elég bonyolult lélek, és hiába tudom, hogy szabad akarattal rendelkező ember, néha akkor és nehezemre esik hagyni, hogy tegyen, amit akar. Egyszerre szeretném biztonságban tudni és megkapni mindenét, hogy örökké az enyém legyen. Ha nem tisztelném, akkor egyszerűen elvenném, amit akarok, de így… önmagamat kínzom azzal, hogy tisztán hallom a másik szobában legördülő vízcseppeket, amik a gyönyörű testéről csorognak lefelé. Legszívesebben…

Kilép a fürdőből, most már felöltözve és betakarózva az ágyra telepszik.

- Akárhányszor gondolod át, akkor sem lesz soha a te hibád – szólok halkan, mikor látom elmerülni a gondolataiban. Remélem tudja, hogy nem az ő hibája. Sokkal inkább lenne joga engem hibáztatni, mégsem tette.

Rám pillantanak a halványkék szemek, de semmi érzelmet nem látok bennük.

- Minél jobban próbálod bizonygatni, annál kevésbé lesz hihető – elhúzza a száját, mintha egészen jelentéktelen dologról beszélnénk és ezzel feldühít.

Leülök mellé, ujjaimat az álára simítom, hogy magara vonjam a tekintetét, de mikor el akarna fordulni, nem engedem. - Meddig akarsz még sebezhetetlennek mutatkozni előttem?

- Én ne...

Nem hagyom, hogy befejezze, hisz úgyis hazugság lenne, amit mondani készült. - De Dean. Pontosan ezt csinálod.

- Miért akarod, hogy kimutassam az érzéseimet? Attól neked, miért lesz jobb? 

Mert te kevésbé fogsz gyötrődni…

Mert tudni akarom, mit érzel…

Mert legalább részben megoszthatod velem a fájdalmad…

- Nem nekem, neked lesz jobb. Mikor tanulod meg végre, hogy a saját életed nehezíted azzal, ha mindent elfojtasz? Itt vagyok, bízz végre bennem és mond el, ha valami nyomaszt, vagy bánt. – a valódi okát nem mondom ki, nem hiszem hogy az sokat segítene.

Egy pillanatig értetlenül néz rám, majd furcsa nevetés szakad fel a mellkasából, ami nem tetszik. Egy cseppet sem hasonlít arra a vidám kuncogásra, amit az évődésünk során hallatott.

- Befejezted?

Ha hinnék istenben, most hozzá fohászkodnék önuralomért. Dühös vagyok, nagyon.

Ha nem lenne fontos nekem, már megöltem volna ezért a gúnyos hangnemért, de most csak összeszorítom az öklöm, hogy visszafogjam magam valami őrültségtől.

- Ugyanezt, akár én is kérdezhetném tőled – morgom, kissé mélyebb hangon, mert nem szeretnék kiabálni. Akkor könnyen elszabadulhat az erőm, és azt nem akarom.

- Nem én kezdtem el szentbeszédet tartani.

Még ez a mosoly sem az igazi, de legalább már nem érzek ki gúnyt a hangjából és ez valamennyire megnyugtat. Nem illik hozzá a gúnyolódás. Ő túl erős és… egyenes, ahhoz, hogy ilyesmihez folyamodjon.

- Én csak segíteni akarok. 

- És emiatt hálás is vagyok. Nem tudom te hogy vagy vele, de én eddig akárhányszor feküdtem le aludni, sose jött össze. Tehát, hanyagoljuk.

- Ötletek alvás helyett? – úgy tűnik, ha legközelebb elalszik el sem mozdulhatok mellőle. De nem baj majd elfoglalom magam.

- Jean-Claude – felül, hátát az ágytámlának döntve, a tekintete komoly, de a hangja furcsán tartózkodó volt.

- Mond kedves. – kíváncsivá tett.

- Az, amit az anyám mondott. Mond, hogy csak egy vicc. Én nem okozhatom a bukásodat!

Mintha ez a tény jobban megrémítené, mint az, ami az anyjával történt. Elmosolyodom, és kissé közelebb húzódom hozzá, hogy még jobban érezzhessem a finom illatát.

- Te mit gondolsz? – kérdem sejtelmesen.

- Azt hogy ez badarság. Én nem okozhatom senki vesztét és főleg nem a tiédet. Te… nem szerethetsz engem. – vágja rá rögtön.

Ennyire jól elrejteném előle, vagy csupán ő nem veszi észre, hogy milyen fontos lett nekem?

- Biztos vagy benne, kedves? – lágyan az ajkaira simítom.

- Igen…

Ez nem tűnt valami magabiztos válasznak… - Akkor miért kérded?

- Mert tőled akarom hallani! – elkapja a cirógató kezemet, mintha abszolút figyelmet követelne. De ha ő ennyire makacs, akkor dolgozzon meg az információért, ahogy nekem is mindig kell az ő esetében.

- Találd ki kedves. Ha te nem beszélt, én sem fogok. – mondom mosolyogva és látom a bosszús villanást a szemében, de nem foglalkozom vele. - Ez így fair, ahogy mostanság mondani szokás.

- Még mindig szeretnél valami mást csinálni? – terelem a témát és felállok az ágyról.

Kimászik az ágyból és a papucsát felhúzva várakozóan néz. – Mi találtál ki?

- Egyenlőre, mivel ki nem lehet menni, talán körbevezetnélek, hátha találsz valami érdekeset. – sok régi dolog van itt és elég nagy ez a kúria. A történteket pedig inkább nem hozom szóba. Beszélnünk kell majd róla, de nem most. Talán inkább holnap, ha majd kipihente magát.

- Rendben, de akkor keresek egy melegebb pólót, mert ebben a kúriában nincs fűtés. – feltúrja a táskáját egy kötött pulóverért, majd ráhúzza a pizsamára és mehetünk is…

A séta alatt nem igen beszélünk, látom, hogy tetszik neki a ház, néha kérdez, mert vannak fura régi tárgyak, némelyik már háromszáz éves. Minden szobában körbevezetem, éppen a padlástérbe vinném fel mikor zajt hallok és ismerős jelenlétet érzek.

- Megérkezett Harold, szeretnélek bemutatni neki, ha nem baj. – nem szeretném, ha esetleg megijesztené az öreg.

- Harold?

- A vámpírszolga, akit említettem. Elküldtem, hogy hozzon neked ennivalót. – mondom nyugodtan.

- Nem vagyok éhes.

- Ahogy akarod, de vigyázz, mert ha nem eszel, lassan a házi szőrmókod is lenyom a mérlegről. – utalok, a kövér cicájára, mire picit elmosolyodik. Végre…

- Akkor sem szednék fel semmit, ha egy egész szupermarketet megennék. Én ilyen vagyok. – vállat von.

- És így vagy gyönyörű. – nem tudnám elképzelni máshogyan.

Furcsa pillantással jutalmazza a bókomat, amit nem tudok hová tenni, de gondolom úgy is kimondja, ha szeretne valamit.

- Tudod, ha még nem vetted volna észre, az emberek nem mondják a hímneműekre, hogy gyönyörű. – elindulunk lefelé.

- Én vámpír vagyok és szerintem ez illik rád a legjobban, hiszen valóban gyönyörű vagy. – mégis hogy fejeznének ki valamit, ha egyszer ez a szó illik rá?

- Nem igaz és akkor se mond ezt. – morogja hátrafordulva.

- Talán zavar téged? – az emberek és az ő furcsa szokásaik. Mintha nem lenne teljesen mindegy hogy ki milyen nemű, ha a szépségről van szó. Számomra, és a legtöbb vámpír számára a nemek nem igazán számítanak, kivéve akkor, ha valaki utódot szeretne.

Kérdésemre nem válaszol, én pedig nem firtatom tovább. Hamarosan elérjük a konyhát, ami persze itt nincs felújítva, Harold pedig éppen kipakolja a gyümölcsöket.

Mikor megérzi a jelenlétem, azonnal hátrafordul és előbb felém, majd Dean felé is meghajol.

- Parancsol valamit Gazdám?

- Szeretném neked bemutatni Deant, bánj vele olyan tisztelettel, mint velem! – úgy tűnik nem felejtette el a korábbi parancsomat, mi szerint nem érhet hozzá, mert csak tovább áll egyhelyben.

- Üdvözlöm fiatalúr! Örülök a szerencsének!

- Öhm… én is örülök.

Kezet nyújt neki, bár nem is kértem meg rá, hogy nézzen bele a fejébe, hisz benne megbízom, de nem akadályozom meg. Egy pillanatra lecsukódik a szeme, majd felnyitja, és furcsa tekintettel néz a szolgára, majd rám pillant. Mondani akar valamit.

- Folyasd csak a pakolást Harold! – parancsolom, majd átkarolva Dean derekát a másik szobába kísérem és becsukom az ajtót. – Mi a baj?

- Nem is tudom… furcsa. Olyan mintha némely helyen egy üres lap lenne, amin nincs semmi. – magyarázza, de először nem értem mire gondol.

- Azt mondod nem láttál nála semmit? – kérdezem kissé értetlenül.

- Hogy is magyarázzam el… láttam a szokásos homályos dolgokat, de… aztán néha beugrott a fehér semmi, majd megint… mintha hiányoznának kockák, vagy nem tudom.

Gondterhelten a hajamba túrok, ahogy felfogom mit is jelentenek a szavai. – Valaki kitörölte az emlékeit. Amire csak egy idős képes, nyilván ezért nem szólt még Harold, hogy eltűnt a gyűrű és a lánc a kriptából.

- De ha itt járt miért nem ölte meg? Ha neked akar rosszat, akkor ez várható lett volna. – összefonja a karjait maga előtt és elgondolkodón néz.

- Talán mert Harold nem jelent nekem annyit, hogy igazán fájna a halála. - születésemtől ismerem ugyan, de ő mindig is anyámhoz ált közel.

- És én igen? – kérdezi hirtelen.

Elmosolyodom, hisz ügyesen a figyelmetlenségemre alapozott, de a kérdésére a választ már tudhatná. Nem egyszer mondtam neki, hogy mennyire különleges és mennyire akarom őt, de úgy tűnik nem igazán fogta fel. – Igen Dean, te igen.

Egy pillanatig még néz rám, a szemében megfejthetetlen érzelmekkel, majd elkapja a tekintetét és a szobát nézi inkább. Az álarca sajnos megint nem tudom, hogy mit gondol, de nagyon szeretném tudni. A gondolatolvasás nem jöhet szóba, szóval meg kell várnom, míg rá szánja magát és beszél. Ha ez egyáltalán megtörténik valamikor.

- Azt hiszem én inkább mégis megpróbálkozom az alvással. Jó éjt! – hadarja, majd már itt sincs.

Sóhajtva foglalok helyet a kanapén, egyik kezemmel megmasszírozom a homlokom, hogy eloszlassam a feszültséget. Hagyok neki egy kis időt egyedül, ha már ennyire makacs és magába fojt mindent akkor legalább gyedül próbáljon meg megbirkózni a helyzettel. Igaz, én sem könnyítem meg a dolgát, de ő kérdezte. Ha tudná nekem mennyi önuralmamba kerül, hogy ne vessem rá magam… még szerencse hogy évszázadok voltak arra hogy türelmet gyakoroljak, de azért az enyém is véges.

Felállok és utána megyek, a szobában már csak a takaró súrlódását hallani. Ledobom magamról a kabátom és az ingemet és, nem kényelmesek arra, hogy feküdjenek bennük.

- Mit csinálsz? – szól a hangja a takaró közül.

- Itt maradok veled, szükséged van a pihenésre és úgy tűnik az a bizonyos Magnus célul tűzte ki, hogy nem hagy aludni. – lefekszem mellé, így éppen háttal van nekem és egy egyszerű mozdulattal átkarolom a derekát. – Szóval aludj csak nyugodtan.

Egy nagy szusszanást hallat, és a karom alatt megfordulva szembekerül velem.

- De így nem tudok! – mormolja, átmelegedett bőrének minden pólusa az édes illatát árassza, ami már az egész ágyneműt átjárta. Még jó hogy én nem alszom, mert valószínűleg nem is tudnék, de ő…

- Miért? Olyan kényelmetlen így? – az arcunk nagyon közel van egymáshoz, de nem húzódik el. Gondolom a csókok után ez aligha számít.

Elmosolyodom az emlékre amikor ő csókolt meg, de a mozdulat miatt az ajkaimra terelődik a figyelme. Nem tudom észrevette-e, de szabályosan bámulja őket.

Felpezsdül a vér az ereiben és ez már soknak bizonyul az utóbbi másfél hét alatt visszafogott érzelmeimnek. Egy gyors mozdulattal fölötte termek, mellkasa az enyémnek simul, világos szemei szinte ragyognak a sötétben, bár nem tudom, hogy egy ember is így látná-e.

- Jean-Claude… - kezeit a mellkasomra teszi, és egy gyenge mozdulattal mintha el akarja tolni, de nem hagyom. Elkapom a kezeit és a feje mellé a párnára szorítom őket, éhes szemeimmel végigmérem a gyönyörű karcsú nyakat, de nem teszek egyebet.

- Ha tudnád mennyire vágyom rád. Az őrületbe kerget a tested az illatod és te magad is. – a hangom elmélyült a vágytól a szemfogaim megnyúltak és érzem, hogy a szemeim is izzani kezdtek.

- Ne mond ezt… engedj el…

Nem hagyom, hogy befejezze, ráeresztem a testem az övére, úgy hogy ne nehezedjek egészen rá, de érezze a vágyam, ami érte lüktet. – És ha nem? Mi van, ha már nem bírok többé ellenállni neked?

Elegem van már az önmegtartóztatásból, abból hogy nem érhetek hozzá... akarom.

Meg sem várva a válaszát az ajkaira tapadok, azonnal egy őrjítő, mély csókot kezdeményezve miközben ágyékomat az övének simítom. A kezei megfeszülnek az enyémekben, nem tudom, hogy a csóktól-e vagy, mert szabadulni akar, de most túlságosan eluralkodott rajtam az iránta érzett vágyam ahhoz, hogy ezzel törődjem.

Nyelvemmel érzékin felkutatom az övét és addig-addig játszadozom vele, míg végre meg nem mozdítja és viszonozni nem kezdi a csókot. Élveteg morgásom hallva elernyed alattam a teste, de a csókot nem szakítjuk meg. Nem tudom éreztem-e valaha is ekkora forróságot, mint amit ő kelt bennem a csókjával, de bár sose lenne vége! Akár örökké tudnám élvezni az érintését, soha meg nem unva azt. Már az első pillanattól hogy megláttam erre vártam, hogy végre igazán megízlelhessem. Talán jobban vágyom rá, mint amennyire a vérét akarom, pedig az övé biztos, hogy páratlan lenne.

Elengedem az egyik csuklóját, kezemmel lassan a pizsamája alá simítok, keresztül a lapos hasfalán kiélvezve minden forró centimétert, amit a bőréből érinthetek, egészen, míg el nem jutok az apró megkeményedett mellbimbóig.

Nocsak… ezek szerint tetszik neki.

Két ujjam közé csippentem és kicsit megszorítom, mire egy nyögés kíséretében hirtelen elrántja tőlem a fejét és szabad kezével a mellkasomnak feszül, kíváncsi lennék, hogy ellenállni akar-e vagy pusztán reflex volt.

- Eh…ehlég! – piheg a csóktól, ami igazán csábító.

- Hmm miért? Tetszik neked… - a nyakához hajolok és apró csókokat hintek a füléig - … és a testednek is tetszik… - még egy csók - … akkor miért tagadod meg? Engedd hogy gyönyört nyújtsak neked…

 

 


Dean Averay

Sovány vigasz, hogy ennél jobban már semmit nem szúrhatok el. Elveszítettem a családomat, mindössze néhány nap alatt. Úgy hittem, hogy segíthetek, de minden lépésemmel csak önmagamat sodortam egyre reménytelenebb helyzetbe. Szükségtelen volt magával hoznia, hiszen, talán nélkülem már rég megoldott volna mindent.
Ajkaira mosolyt bűvöl és közelebb húzódik hozzám. Még mindig nagyon szépnek gondolom a mosolyát, de képtelen vagyok viszonozni.
- Te mit gondolsz? -  kérdésre kérdéssel válaszol, ez annyira jellemző...
- Azt hogy ez badarság. Én nem okozhatom senki vesztét és főleg nem a tiédet. Te...nem szerethetsz engem –  érzem ahogyan visszatér a magabiztosságom. Legalább ebben nem tévedek. Régóta él már. Nem kell a szájába rágnom a dolgokat. Ő is tudja, hogy mindkettőnkre nézve biztonságosabb, ha távol maradunk egymástól. Nem véletlenül rejtem el előle az érzelmeimet.
- Biztos vagy benne, kedves? - simít végig ajkaimon. Nem értem, se őt, se a szándékait. Összezavar és megnehezíti mindkettőnk életét.
- Igen - még ez az egyetlen rövid szó is hamisan cseng. Elbizonytalanodtam. Hiszen, ha rákérdezett, akkor biztosan okkal tette. Miért ilyen nehéz minden?
- Akkor miért kérded? - Mert én nem a magam gondolatait, hanem az ő válaszát szeretném hallani.
- Mert tőled akarom hallani – ragadom meg a kezét. Figyelek rá, jobban mint eddig bárki másra, de az érintése egyre jobban elterelte a gondolataimat. Hogyan értsek meg bármit is abból amit mond, ha közben képtelen vagyok összpontosítani a szavaira?
- Találd ki kedves. Ha te nem beszélsz, én sem fogok. – mondja mosolyogva. Ezt nem gondolhatja komolyan! Csak viccel, ugrat, feszegeti a határaimat.  Hogy képes ennyire nyugodt maradni? Tökéletesen figyelmen kívül hagyja haragomat, amit az iménti szavaival váltott ki belőlem. Nem tudom...igazából lehet nem is rá vagyok mérges. Inkább magamra, de miért is...? - Ez így fair, ahogy mostanság mondani szokás. Még mindig szeretnél valami mást csinálni? - érdeklődik talpra állva. Nem tudom. Talán. Most hála neki körülöttem minden zavarossá vált. Követve őt én is felülök, lábaimat a papucsba bújtatom és ránézek.
- Mit találtál ki?
- Egyenlőre, mivel ki nem lehet menni, talán körbevezetnélek, hátha találsz valami érdekeset – ez nem is olyan rossz ötlet. Már korábban is körülakartam nézni. Eddig viszont nem volt rá lehetőségem. Fáradt voltam és zavart. Mintha ez olyan sokat változott volna.
- Rendben, de akkor keresek egy melegebb pólót, mert ebben a kúriában nincs fűtés – sőt, kimondottan hűvös van. Vagy ezt talán csak én érzem így. Táskámból hamar elő is halászok egy melegebb pulóvert, amit fel is veszek gyorsan.
- Szótlanul sétálok mellette. Ő nem beszél és nekem sincs mondanivalóm. Hagyom – még ha pár percre is -, hogy nyugodt, békés csend telepedjen kettőnkre. Még ha beszélek, akkor is apróságokra kérdezek rá. Vannak itt érdekességek, amiket eddig még nem is láttam. Oldalról sandítok rá. Gonosz lenne velem? Hiába való minden próbálkozásom, egyértelművé tette, hogy nem fog válaszolni a kérdésemre. Csak akkor, ha...mit is vár ő tőlem egészen pontosan?
- Megérkezett Harold, szeretnélek bemutatni neki, ha nem baj – bemutatni? Miért akarna nekem bárkit is bemutatni, azt hiszem hozzászoktam már az idegen vámpírok felbukkanásához. De ki lehet ez a Harold? Biztosan mesélt már róla, vagy legalább említette. Zavar, hogy nem emlékszem rá.
- Harold?
- A vámpírszolga, akit említettem. Elküldtem, hogy hozzon neked ennivalót.
- Nem vagyok éhes – ideges vagyok, ilyenkor az étel puszta gondolatától is rosszul vagyok. Rég ettem bármit is, rám férne, de képtelen vagyok.
- Ahogy akarod, de vigyázz, mert ha nem eszel, lassan a házi szőrmókod is lenyom a mérlegről – ezt  vegyem burkolt célzásnak, hogy sovány vagyok? Elmosolyodom. Nem, ere biztosa nem célozgatna. Világ életemben ilyen voltam.
- Akkor sem szednék fel semmit, ha egy egész szupermarketet megennék. Én ilyen vagyok – vonok vállat.
- És így vagy gyönyörű – mondja, mire én felé kapom a fejem. Reméltem, hogy valamennyire marad minden a régi, hiszen máskor is mondott már nekem ehhez hasonlókat. Akkor fel sem vettem magamra, most sem igazán tudom. Én egyáltalán nem tartom magam gyönyörűnek, de ha ő igen, akkor sem tudok vele mit kezdeni. Valahol legbelül jól esik ez a bók, de ez az érzés a frászt hozza rám.
- Tudod, ha még nem vetted volna észre, az emberek nem mondják a hímneműekre, hogy gyönyörű – indulok el utána.
- Én vámpír vagyok és szerintem ez illik rád a legjobban, hiszen valóban gyönyörű vagy – nem unja még ezt mondogatni? Mármint én értem amit mond, de ha továbbra is ezt hangoztatja, akkor a végén még elhiszem.
- Nem igaz és akkor se mond ezt – fordulok el tőle gyorsan. Hogy képes ilyen zavart kelteni bennem?Ledöbbent, milyen hatással van rám. Inkább ne is mondott volna semmit. 
- Talán zavar téged? - Nem is sejted mennyire.
- Fejemet felemelve nézek körül a konyhában, régies stílusú, de ugyanúgy rendezett és tiszta, mint ahogyan a ház többi szobája. A gyümölcsökkel foglalkozó férfi felénk fordul, meghajol Jean-Claude előtt, majd előttem is. Ő teljesen más, mint Francois. Nem néz rám úgy, mintha felesleges lenne már maga a jelenlétem is.
- Parancsol valamit Gazdám?

- Szeretném neked bemutatni Deant, bánj vele olyan tisztelettel, mint velem.

- Üdvözlöm fiatalúr! Örülök a szerencsének!

- Öhm...én is örülök – motyogom meglepetten. Nyugodtan szólíthatna a nevemen is. Illemből nyújtom neki a kezemet, habozva bár, de elfogadja jobbomat. Megszokásból csukom be szemeimet. Élete mozzanatai leperegnek elmémben, a hézagokat viszont nem tudom hová tenni. Ilyen még nem történt velem eddigi életem során. Okot, vagy magyarázatot sem tudok rá adni. Olyan, mintha megszakadtak volna néhány ponton az emlékei. Szemeimet kinyitva hosszasan tanulmányozom az arcát. Vajon ő tud erről? Vagy nem is foglalkozik vele. Jobbnak látom, ha szólok erről Jean-Claudenak is. De nem itt.

- Folytasd csak a pakolást Harold! - boldog vagyok, hogy szavak nélkül is megértett. Derekamat átkarolva vezet egy másik szobába. Maga után becsukja az ajtót és kérdőn felém fordul. - Mi a baj?

- Nem is tudom...furcsa. Olyan mintha némely helyen egy üres lap lenne, amin nincs semmi – üres lyuk, mintha akkor ott, emlékei sem lennének. De hát ez a lényeg. Valamiért, hiányos emlékei vannak, mintha amnéziás lenne.

- Azt mondod nem láttál nála semmit? - értetlenségén töprengve meredek magam el, majd rá. Nem egészen. Emlékei azok éppen vannak, csak nem teljes a készlet. Néhány mozzanat hiányos.

- Hogy is magyarázzam el...láttam a szokásos homályos dolgokat, de...aztán néha beugrott a fehér semmi, majd megint...mintha hiányoznának kockák, vagy nem tudom.

Hajába túrva esik gondolkodóba. Őt nyilván kellemetlenül érinthetik az újonnan szerzett információk. Valaki valóban járt itt, és az a valaki remekül ki is küszöbölte az esetleges problémákat. Elvette Harold emlékeit, akinek így esélye sem volt figyelmeztetni bárkit is a sírrablásról. Elvégre, amiről nem tud, nem is szólhat.

- Valaki kitörölte az emlékeit. Amire csak egy idős képes, nyilván ezért nem szólt még Harold, hogy eltűnt a gyűrű és a lánc a kriptából – logikus, de még mindig vannak zavaros foltok ebben is.

- De ha itt járt miért nem ölte meg? Ha neked akar rosszat, akkor ez várható lett volna – fonom össze karjaimat mellkasom előtt. Ennek így nincs semmi értelme.

- Talán mert Harold nem jelent nekem annyit, hogy igazán fájna a halála. -  Ha Harold nem, akkor...

- És én igen? - életemben nem éreztem még magam ennyire szánalmasnak, mint most. Úgy igazán semmiben nem reménykedek. Kérdésem miatt ki kellene nevetnie, aztán nemlegesen megrázni a fejét. Azt pontosan tudom, hogy vonzódik hozzám, de ez csak vágy. Ami mulandó és könnyen felejthető.

- Igen Dean, te igen – feleli mosolyogva. Pedig nem kellene...Miért ijeszt ez meg ennyire? Elfordítom tőle a tekintetem és inkább a szoba berendezését vizslatom. Hogyan, mivel értessem meg vele, hogy ez így nem jó? Annyian akarnak neki rosszat, eddig azt hittem, ha fel is használnának engem eszköznek semmire nem mennének, de így.

- Azt hiszem én inkább mégis megpróbálkozom az alvással. Jó éjt – sietek ki a szobából, fel egyenesen a másikba. Önkéntelenül simítok ujjaimmal a nyakamra. Már nem fáj, bár a foltok kétségtelenül még láthatóak. Ha akkor megölt volna, talán most minden máshogy lenne. Lekapom magamról a pulóverem és visszateszem a táskába. Pizsama felsőmet igazgatva fészkelem el magam az ágyban. Álmos vagyok, napok óta nem tudtam kipihenni magam. Az ajtó nyitódására felkapom a fejem.  Miért jött utánam Jean-Claude? Biztosan lenne jobb dolga is annál, mint engem dajkálni. Nem haladunk előrébb miattam, mert gyenge vagyok.

- Mit csinálsz? - utalok kérdésemmel igencsak feltűnő vetkőzésére.

- Itt maradok veled, szükséged van a pihenésre és úgy tűnik az a bizonyos Magnus célul tűzte ki, hogy nem hagy aludni – fekszik mellém derekamat átkarolva. - Szóval aludj csak nyugodtan. - Ha tudnék megtenném. De nem megy, így, hogy ennyire közel van hozzám képtelenség elaludnom. Magamban tovább bosszankodva fordulok felé.

- De így nem tudok – morgom őt nézve. El sem hiszem, hogy képes volt mellém feküdni a történtek után.

- Miért? Olyan kényelmetlen így? - ugyan, örülnék, ha csak ennyi lenne a bajom. Egy darabig  csendben, fürkészőn figyel. Ajkai lassan görbülnek mosolyra, még ha rám nem is, de rá okkal lehetne mondani, hogy gyönyörű. Szívverésem felgyorsul, csak meg ne hallja. Fölém kerekedve néz le rám.

- Jean-Claude...- simítom kezeim mellkasára, gyengéden próbálkozásaimmal mit sem törődik. Csuklóimat elkapva fejem mellé szorítja mindkét kezem. Megszeppenve nézek a szemeibe.

- Ha tudnád mennyire vágyom rád. Az őrületbe kerget a tested az illatod és te magad is – bennakadó lélegzettel figyelem vöröslő szemeit. Kezeimet még mindig fogva tartja satuszerű szorításával. Talán eddig fel sem fogtam, mekkora természetfeletti erő van mellettem nap mint nap. Bele sem remek gondolni, hogy mi mindenre lenne képes, ha kihoznám őt a sodrából. Láttam már őt mérgesen, hiszen én voltam az, aki felhergelte őt, de akkor a haragját nem rajtam vezette le.

- Ne mond ezt...engedj el... - szavaimat és erőtlen próbálkozásaimat figyelmen kívül hagyva nehezedik testével testemre. Vágyát megérezve még inkább elbizonytalanodom és halvány félelem kúszik fel ereimben. Ezt nem lenne szabad...nem. Én nem tudom megadni neki amire vágyik. Képtelen vagyok rá.

- És ha nem? Mi van, ha már nem birok többé ellenállni neked?

Mintha költői kérdésnek szánta volna, meg sem várja a válaszom. Hozzám hajolva tapad ajkaimra, ágyékát az enyémhez simítva.  Kezeim megfeszülnek, szívverésem pedig még inkább megnő, ám ennek köze sincs a vágyhoz. Inkább félelem és bizonytalanság. Már nem akarok semmi mást, csak, hogy elengedjen. Szorítása nem lazul szemernyit sem, nyelvével azonnal birtokba veszi enyémet. Képtelenség...egyetlen csókjától bizsergés fut végig a gerincemen. Ennek itt kell véget vetni, addig amíg nem késő. A hirtelen előtörő érzelmi hullámtól testem szinte remegve adja meg magát. Nem lehet igaz...elég, elég ebből! Ahogy egyre vadabbul ver a szívem, úgy lesz a csók is egyre mélyebb és követelőzőbb. Elereszti egyik csuklóm, miközben tenyerét pólóm alá csúsztatva simít végig bőrömön. Ujjai mellbimbómra találnak, mire valamivel élesebben veszem a levegőt. Fejemet elrántva, zihálva válok el tőle. Tenyeremet mellkasának támasztva próbálom őt eltolni magamtól.

- Eh...ehlég!

- Hmm miért? Tetszik neked...- hajol nyakamhoz, csókjaival hintve bőröm - ... és a testednek is tetszik...- kapok újabb csókot - ...akkor miért tagadod meg? Engedd, hogy gyönyört nyújtsak neked...

Mélyen fújom ki a levegőt, melyet ezidáig a tüdőmben tartottam. Ezeregy probléma vesz minket körül, amik mind megoldásra várnak. Miért nem foglalkozunk azokkal? Fejemet elfordítva kerülöm tekintetét, ezzel egyidejűleg nagyobb teret adva neki, hogy nyakamhoz könnyebben hozzáférjen. Állam alá nyúl, és rákényszerít, hogy a szemeibe nézzek. Ezt szerettem volna elkerülni leginkább. Képtelen vagyok állni most a tekintetét. Ujjait államhoz érintve tartja meg fejem és nem hagyja, hogy elforduljak tőle.
Kezd kellemetlen lenni ez az egész...
Ajkait lassan közelíti hozzám, végül gyengéden megcsókol. Nem heves, nem követelőző, egyáltalán nem olyan, mint korábban.
Mi történt vele? Mitől lett most ennyire más?
Hosszú percek telnek el, ahogy viszonzom a csókját, mire magamhoz térve, ráébredek, hogy mit teszek. Ujjaival finoman cirógat, szinte alig érint, de mindenem beleremeg.

- Engedj el – nézek rá könyörögve. Kezemet elengedve hagyja, hogy megdörzsöljem csuklóimat, de továbbra sem húzódik távolabb tőlem.

- Miért menekülsz ennyire tőlem? - menekülni előle? De én nem is... Mi okom lenne rá? Fogaim alsó ajkamba marnak, nem szándékosan ugyan, de megsebzem bőrömet. Inkább elviselem a pillanatnyi csípő érzést, mintsem, hogy vitába szálljak vele.

- Nem tudom – vallom be őszintén és ő újra csak szótlanul néz rám, azokkal a csillogó szemeivel. Sokáig nem mozdul, és csak nézzük egymást. Már nyitnám a számat, amikor mégis visszahajol, de pár centire tőlem megáll. Izmaim megfeszülnek, lassan behunyom a szemem és várok. Lehelete finoman borzolja bőrömet, legalább most ne játszadozzon velem. Pilláim alól nézek fel rá, mosolyától szemeim elkerekednek, és arcom valószínűleg mélyvörös árnyalatot vesz fel magára. Újabb enyhe nyomást fejtek ki kezeimmel mellkasára, ezúttal enged is nekem és mellém heveredve túr hajába.  Félve nézek rá, tartok attól, hogy tettemmel megbántottam, vagy felbosszantottam őt. Talán jobb lenne, ha kerülném őt. Az lenne a legjobb, akkor talán nem okoznék neki gondot.
Önző vagyok, hogy mégis elvetem ezt az ötletem. Hiszen képtelen lennék távol maradni tőle. Rajta kívül már senkim sincs.
Ha ő nincs mellettem egyedül maradok, és ez elkerülhetetlen. Nehéz hozzászoknom a gondolathoz, hogy engem nem vár senki haza. Már nincsenek szüleim. Megborzongok a puszta gondolatától annak, hogy valahol az épületben anyám van bezárva. Érzem magamon, ahogyan eluralkodik rajtam a remegés, egyre gyorsabban, szinte pánikszerűen kapkodva a levegőt. Ez túl sok nekem, eddig tudtam tartani magam, de már nem megy.

- Dean...? - Jean-Claude felém fordulva érinti meg vállam, még erre az egyszerű mozdulatra is összerándulok. Észre sem vettem, hogy felült. - Minden rendben?

- Én...sajnálom. Tényleg. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Kedvellek téged, nagyon is, de nem akarom, hogy pont miattam legyen bármi bajod – hadarom összefüggéstelenül és felpattanva sietve kiszaladok magára hagyva őt. Fel sem fogom merre megyek, oly mindegy most nekem. Pár pillanatra feldereng előttem anyám arca, ő már nincs többé. Egy szörnyeteg lett, valaki olyan, akit én nem ismerek.
Eljátszadozom a gondolattal milyen lenne lemenni hozzá. Látni szemeiben az őrületet. Megölne engem? Képes lenne rá? Szomorkás fintorba torul arcom. A válasz egyértelmű. Ha úgy gondolná ezzel előrébb jut, habozás nélkül ölne meg.
Halál...
Mivel lenne könnyebb ezt betudni magamnak, mint a bűntudatot, ami most újult erővel önt el. Mivel lenne nekem könnyebb a helyzet? Mély levegőt véve megyek inkább a konyhába, és magamhoz véve egy almát helyet foglalok az egyik széken. Gondolkodva rágcsálom, mialatt apróbb köröket írok le az asztalon. Lépteket hallva pördülök meg, torkomat köszörülve nyelem le a falatot, amit az almából haraptam és gyorsan felállok hellyel kínálva Haroldot. Elvörösödve csattan tenyerem homlokomon, mialatt még azt a nyamvadt almát is kiejtem a kezemből. Ő vámpír, nagy valószínűséggel hülyének néz amiatt, hogy hellyel kínáltam.

- Elnézést...nekem most mennem kell. Jó éjt – köszönök el gyorsan és még az almát is otthagyom. Felsietek a lépcsőn, megbotlom és az utolsó, amit felfogok, hogy a sok kicsi éles fájdalom után egy nagyobb, tompa ütést szerzek magamnak.



- Dean...- szemeimet kinyitva meredek az előttem mozgó homályos alakra. Szorosan lehunyom a szemem, majd pislogok még néhányat és a kép lassacskán tisztulni kezd. - Jól vagy? Fáj valamid?

- A fejem egy kicsit – nyöszörgöm megtapogatva sajgó kobakom,  amit Jean-Claude igen szúrós szemekkel díjaz.

- Tessék, ezt idd meg – nyújt át nekem egy pohár vizet, amit hálásan el is fogadok. A felüléssel azonban vannak némi nehézségeim. Hogy kerültem egyáltalán ide? Kiiszom a pohár tartalmát, de ahelyett, hogy visszafeküdnék felállok. Karját elkapva hunyom le szemeimet, és megvárom, míg vérnyomásom beér engem is.

- Most meg hova készülsz? - érdeklődik szemöldökét megemelve. Tiszta kosz vagyok, nem gondolja, hogy így fogok aludni menni.

- Zuhanyozni – jelentem ki homlokomat ráncolva.

- Akkor veled megyek.

- Jó – felelem bólogatva, majd felfogom, amit mondott. - Mi?

- Így is alig állsz meg a lábadon. Ha engednélek egyedül menni, a párától rosszul lennél, elesnél és megint bevernéd a fejed. Egyszerre bőven elég neked egy ütés a fejedre.

- Óh nem, köszönöm megvagyok én - mosolygok rá biztatóan.

 

Jean-Claude de Dion



Hosszan kifújja a levegőt, mintha csak nyugtatni akarná magát. Nem értem miért áll ennyire ellen, ha ő is vágyik rám. Mert a vágyát egyértelműen érzem, de az akarata teljesen mást sugall. Elhajolok a nyakától és gyengéd erőszakkal fordítom felém az arcát, hogy az ékkőként csillogó szemeibe nézzek.

Bizonytalanság, vágy és még sok más érzés kavarog benne, de nem hagyja, hogy sokáig figyeljem, makacsul elfordítaná a fejét, ha engedném, ehelyett viszont lassan közelebb hajolom és  elfojtva az állati ösztönöket, éhséget finoman megcsókolom. Puha ajkai odaadóan nyílnak meg előttem, simogatásom alatt megremeg a teste, felkorbácsolja minden érzékemet, de muszáj visszafognom magam.
- Engedj el – kéri, szinte könyörgő hangon, ezért eleresztem a kezeit.
- Miért menekülsz ennyire tőlem? – a tőlem telhető legnagyobb türelmet gyakoroltam eddig, vártam ameddig bírtam, de pár perccel ezelőtt minden túl sok lett. Lehet, hogy hibát követtem el azzal, amit tettem, de akkor sem bántam meg.
- Nem tudom – suttogja.

Szótlanul nézem őt, ezernyi gondolat fut át az agyamon, egészen attól, hogy nem érdekel ez a türelmi játék és most azonnal elveszem amit akarok, addig míg egy szentéletű türelmével várok.

Mintha a döntés nem lenne éppen elég nehéz, megharapja az ajkait. Hihetetlen milyen érzéki látvány, ha nem tudnám biztosan hogy nem, azt hinném el akar csábítani. De Dean nem olyan, én viszont igen…

Ismét az ajkai fölé hajolok, mikor már csak egy centiméter választ el tőle, lecsukódnak a pillái várva a csókot, de nem teszek semmit. Ha annyira nem akarná, akkor ehelyett tiltakozott volna.

Mosolyogva figyelem, ahogy felpislog rám, hófehér bőrét eddig soha nem látott pír önti el, borzasztóan édessé varázsolva ezt a határozott férfit. Megkísérel eltolni, de ezúttal engedek neki, a fejem kitisztult már annyira, hogy ne akarjam leteperni.

Mellé heveredve mély lélegzetet, próbálom lenyugtatni a testem, ami lángol a vágytól, de elég nehezem megy, így hogy mindenütt az ő illata vesz körül. Édes kínzás…

Mozdulatlanul fekszem a szemeimet lehunyva, míg meg nem hallom Dean zakatoló szívverését és az egyre szaggatottabbá váló lélegzetét.
- Dean...? -  felülök és óvatosan a vállához érek, de összerándul az érintésemtől, ezért elhúzom a kezem - Minden rendben?
- Én... sajnálom. Tényleg. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Kedvellek téged, nagyon is, de nem akarom, hogy pont miattam legyen bármi bajod.

Hadarja pánikba esve és bár örömmel tölt el, amit hallok, mégis rossz őt ilyennek látni. Úgy tűnik most jönn ki a magába fojtott érzelmek sokasága, az alváshiány…

Felpattan és kiszalad a szobából, de bármennyire is szeretnék nem megyek utána. Ha rám lenne szüksége, akkor itt marad, így nyilván egyedül szeretne lenni.

Hátradőlök az ágyon, behunyt szemmel hallgatom a léptei zaját, ahogy a régi fapadló nyikorog a lábai alatt, majd rágcsálás hangja, amin elmosolyodom. Egészen addig fekszem így nyugodtan, míg egy nagy csattanást nem hallok, akkor egy másodperc alatt termek a lépcső tetejéről éppen feltápászkodó mellett.

- Dean... – pislog pára, majd ismét lehunyja a szemeit - Jól vagy? Fáj valamid?
- A fejem egy kicsit – nyöszörgi, majd tapogatni kezdi.
- Tessék, ezt idd meg – nyújtok felé egy pohár vizet, amit a szobából hoztam.

Megpróbál feltápászkodni miután megitta, de megszédül és a karomba kapaszkodva tartja meg magát. Fenébe… miért nem vigyázott jobban?
Elenged és elindul a szoba felé, de még mindig bizonytalanok a léptei.
- Most meg hova készülsz? – kérdezem, hisz nem nagyon kéne járkálnia, ha szédül. Még a végén leesik a lépcsőn.
- Zuhanyozni.

Hát persze…
- Akkor veled megyek. – jelentem ki egyszerűen. Az kéne még, hogy pont ott szédüljön meg, a kemény márványon elesni egy cseppet sem biztonságos.
- Jó – egyetértően bólogat, meglepetést okozva ezzel, de nem tart sokáig az egyetértése - Mi?
- Így is alig állsz meg a lábadon. Ha engednélek egyedül menni, a párától rosszul lennél, elesnél és megint bevernéd a fejed. Egyszerre bőven elég neked egy ütés a fejedre.

- Óh nem, köszönöm megvagyok én – mosolyog, de hiába.

- Most nem vitatkozom Dean. Veled megyek, ha tetszik, ha nem. – nem fogadok el ellenvetést, ha arról van szó, hogy ne sérüljön meg. Megint.

- Nem kell, meg tudok egyedül is fürödni, már jól vagyok. – a fürdő felé megy, de nem épp a legmeggyőzőbb, ahogy majdnem lefejeli az ajtókeretet. Rendben…

Mögé lépek és egyszerűen betolom a fürdőbe, majd bezárom az ajtót és kényelmesen nekidőlök. Hátra fordulva zavartan pislog rám, a mosoly akaratlanul is megjelenik az arcomon, ahogy figyelem.

- Mire vársz? Zuhanyozhatsz. – nem mondom, hogy nem tetszik a helyzet, de tényleg nem akarom, hogy elessen.

- Nem fogsz kimenni ugye? – kérdezi lemondó sóhajjal.

- Nem Dean. – még mindig tűnődve figyel hol engem, hol az ajtót, hol pedig a zuhanyzót – Láttam már meztelen férfit hidd el.

Nem értem miért van zavarban, csupán, mert le kell vetkőznie. Korábban nem okozott neki gondot, hogy ott voltam öltözködés közben… bár igaz, hogy akkor rajta volt az alsónadrág, de az alatt sincs semmi, amit még nem láttam volna.

Kicsit elpirul, ez a reakció egyre jobban tetszik, de aztán lehúzza a pólóját, a nadrágot is, de a fehér sportalsó marad.

- És az?

- Nem fogok meztelenül flangálni előtted. – morogja, majd a vörösesbarna márványzuhanyzóhoz lép és megengedi a vizet.

Én is levetem magamról a nadrágot, tapintatból magamon hagyom az alsónadrágot, hisz nem az a célom, hogy „zaklassam”, de még így is elkerekednek a szemeit, mikor meglátja.

- Ha a zuhanyzóban szédülsz meg, nem sokat érek azzal, ha az ajtónál állok. – magyarázom, bár nem tudom hallotta-e.

Idegesen megharapja az alsó ajkát, úgy mint az ágyban is, de kizárom a fejemből az izgató képeket. – Nem fogok visszaélni a helyzettel… az előbbi ellenére, nem erőltetnék rád semmit. Nem akartalak megijeszteni.

Ma először látszottak rajta az érzelmei, nem tudom pusztán a fáradság-e az oka, de örülök, hogy végre beleláthattam kissé.

- Nem ijesztettél meg. Legalább is nem úgy, ahogy gondolod. – mondja halkan – Minden váratlanul ért és… sok volt egyszerre, sajnálom.

- Nincs miért bocsánatot kérni tőlem. – ezt már a hálóban is akartam mondani, de elfutott – Tudom, hogy vágysz rám, de azt nem, hogy miért tagadod meg ezt az érzést, holott olyan sok élvezetben részesíthetnélek, ha megengednéd. – sokkal többet, mint amit két ember nyújthat egymásnak. – Nem kérdezem az okát, hisz tudom milyen makacs vagy és úgysem mondanád el.

Halványan elmosolyodik, majd megfordulok és besétálok a zuhany alá. A víz már kellemesen meleg, ezért kinyújtom a kezem Deannek, aki egy pillanatig hezitál, de aztán elfogadja a segítségem.

Az üveg hamarosan átláthatatlanná válik a gőztől, az előttem álló gyönyörűség bőre csábítóan kipirult a meleg víztől, a vízcseppek apró üveggyöngyökként szánkáznak alá a háta tökéletes ívén… Élt már át vámpír ekkora csábítást?

Aligha… de megígértem, hogy nem erőltetek olyasmit, akit nem akar és ezt szeretném betartani.

- Jean-Claude… túl meleg van itt. – mondja, a párától kapkodóbban veszi a levegőt.

- Fordulj meg. – kérem gyengéden és mikor lassan megteszi, megemelem a fejét és megvizsgálom ott ahol beütötte, miközben próbálok nem figyelni a csillogó tekintetre, ami az arcomat pásztázza.

- Itt egy pici púp. – állapítom meg, óvatosan hozzáérek, de felszisszen.

- Hé!

- Elnézést kérek, kedves.

Elmosolyodom, ahogy félresimítom a vizes haját az arcából, szinte mindig eltakarja az egyik oldalát pedig szép arányos arca van. Elnyúlok mellette a samponért, amit előzőleg már kipakoltunk és nyomok belőle a tenyerembe.

- Mit csinálsz?

- Megmosom a hajad. – értetlenül néz, mire felsóhajtok – Mi a baj?

- Én is meg tudom, nem kell babusgatni. – morogja morcosan, de ez az arc nem tart sokáig, csak míg rá nem mosolygok. Hm… úgy tűnik gyakrabban be kell iktatni a mosolyt, ha ennyire tetszik neki.

- Nem babusgatlak… kényeztetlek. Engedd, hogy legalább ennyit tegyek, ha többet már nem engedsz. – ezek csak apró érintések ahhoz mérve, amit igazán tenni szeretnék vele.

 

Pár másodperc múlva biccent, a karjához nyúlva arra ösztönzöm, hogy megforduljon és mikor megteszi, lágy mozdulatokkal elkezdem belemasszírozni  a sampont a fejbőrébe.  

Most már tudom, honnan az édes illat, mert most is mindent beleng. Élvezem, hogy hozzáérhetek, hogy ilyen közel van hozzám. A vállaiból végre elszáll a feszültség, a masszírozás úgy tűnik megteszi a hatását, ezért a kelleténél tovább foglalatoskodom a hajával, ő pedig már félig a mellkasomnak dőlve élvezi. Ezért az arckifejezésért egész nap csinálnám ezt…

Az állánál fogva hátrabiccentem a fejét, hogy ne menjen a sampon a szemébe és óvatosan lemosom róla a habot. Mikor készen vagyok félig lehunyt pillákkal néz rám egy kis mosollyal az ajkain.

- Köszönöm, ez nagyon jól esett.

- Szívesen kedves! Bármikor máskor is… - egy apró puszit nyomok az ajkaira, de nem többet.

A puha szivacsért és a tusfürdőért nyúlok, de amint ezeket is a bőréhez emelném zavartam megfogja a kezem.

- Ezt… inkább én.

Hagyom, hogy elvegye, addig míg a felsőtestét masszírozza a krémes habbal gyorsan megmosom a hajam. Az alsója derekáig halad csak, ami a víztől már teljesen rátapad, szinte semmit nem fedve. Éhes szemekkel figyelem, de a másodperc tört része alatt kapom el, ahogy le akar hajolni és megbillen. A mellkasomhoz szorítom a hátát, pihegve veszi a levegőt, úgy ahogy számítottam rá, a meleg, fullasztó gőz és a fejsérülés nem passzol össze.

- Már jól vagyok, csak hirtelen akartam lehajolni. – motyogja, én viszont nem engedem el.

Az oldalánál az alsója derekához emelem a kezem. – Ezt had vegyem le, kedves.

- Ne! – a kezét az enyémre teszi, de nem mozdít rajta semmit.

- Teljesen rád van tapadva a nedvességtől. Ha kiérünk úgy is le kell venned. – kérem gyengéden.

- Azt mondtad nem teszel semmi olyat…

- Be is tartom, hidd el. Nem fogok úgy hozzád érni, a szavamat adom, de látni szeretnélek.

Megremeg a keze az enyémen, de már nem fogja le. Hallom, hogy a szíve az eddiginél is jobban zakatol, bár mostanáig is elég gyors volt. Szépen lassan szabadítom meg az utolsó őt takaró ruhadarabtól, közben csak a csípőjén és a lábán érintem, de egyetlen intimebb helyen sem. A bokáját megütögetve jelzek, hogy lépjen ki belőle, és mikor megtette rám sandít, de ahogy megígértem semmit sem teszek.

Picit közelebb lép a falhoz valószínűleg, hogy minél kevesebbet lássak belőle, de a teste látványa már örökre a fejembe éget. Itt is gyönyörű, mint mindenhol máshol, a feneke feszesen mégis lágyan domborodik, férfiassága arányos a testéhez, a finom érintésektől félig felizgult állapotban van, de nem teszek megjegyzést. Egy csókot nyomok hátul a vállára, majd lehajolok a szivacsért és lassan elkezdek vele fölfelé simítani a lábán…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonligh-channak


- Most nem vitatkozom Dean. Veled megyek, ha tetszik, ha nem – rövid ideig nézegetem őt, szándékai komolyságát latolgatva. Én már tényleg jól vagyok, egy kis szédülésbe még senki nem halt bele. De tényleg, erre nincs semmi szükség.

- Nem kell, megtudok egyedül is fürödni, már jól vagyok – indulok el a fürdőszoba felé. Szédülök, fáj a fejem, de biztosra veszem, hogy megmaradok. Sikerül időben kapcsolnom, még mielőtt újabb púppal gazdagodnék az ajtó által, így inkább csak távolról méregetem, igen csak bosszúsan. Mögém lépve tol be az ajtón, aztán még be is zárja és nekidől. Menekülési útvonalat keresve nézek körül gyorsan, de nincs semmi. Zavartan fordulok felé. Mosolyán már nem is töprengek, kíváncsi vagyok ezúttal mit tervez. Mert, hogy én előtte le nem vetkőzöm az hót ziher.

- Mire vársz? Zuhanyozhatsz. - Fogok is. Amint kimegy és magamra hagy. Vagy ez túl nagy kérés lenne? Mozdulatlan alakjából kiindulva erősen kétlem, hogy ki fog menni. Úgy tűnik nem célja, hogy egyedül hagyjon.

- Nem fogsz kimenni ugye? - sóhajtom beletörődve.

- Nem Dean – elmélkedve szemlélem környezetem. Csak ki kéne mennie, ez nem megterhelő. - Láttam már meztelen férfit hidd el – ezt ő most komolyan nyugtatásnak szánta? Felforrósodott arcomból ítélve egész szép színem lehet. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni őt és leveszem magamról a pólómat és a nadrágomat. Ennél lejjebb már nem engedek. Örüljön, hogy ennyi ruhától megváltam.

- És az? - sejtettem, hogy szóvá teszi majd.

- Nem fogok meztelenül flangálni előtted – morgom megengedve a vizet. Nem lenne célszerű meleg vizet engednem, de dideregve ácsorogni sincs sok kedvem. Teljes lelki békében válik meg ruháitól és hozzám hasonlóan egy szál alsóban ácsorog. Szemeim lejjebb vándorolnak, de nem akarom őt megbámulni, így inkább a lábaimat szemrevételezem. Mit ne mondjak szép darab mindkettő.

- Ha a zuhanyzóban szédülsz meg, nem sokat érek azzal, ha az ajtóban állok – magyarázza, holott én semmit nem kérdeztem. Számat harapva figyelem őt egy darabig. Ezt most tényleg komolyan gondolja? - Nem fogok visszaélni a helyzettel...az előbbi ellenére, nem erőltetnék rád semmit. Nem akartalak megijeszteni.

- Nem ijesztettél meg. Legalább is nem úgy, ahogy gondolod – halkítom le a hangom. - Minden váratlanul ért és...sok volt egyszerre, sajnálom.

- Nincs miért bocsánatot kérni tőlem. Tudom, hogy vágysz rám, de az nem, hogy miért tagadod meg ezt az érzést, holott olyan sok élvezetben részesíthetnélek, ha megengednéd. Nem kérdezem az okát, hisz tudom milyen makacs vagy és úgysem mondnád el – mosolyogva figyelem, ahogy belép a víz alá és kezét nyújtva fordul felém. Habozva lépek be mellé, de rögvest meg is bánom, amikor megérzem a fullasztó levegőt. Mélyebb lélegzetet veszek, de szemernyit sem lesz könnyebb semmi.

- Jean-Claude...túl meleg van itt – nem kapok levegőt.

- Fordulj meg – lassan teszem meg amit mond, félek a hirtelen mozdulatoktól. Állam alá nyúlva emeli meg fejem, hogy szemügyre vehesse homlokom, ahová az ütést is kaptam.

- Itt egy pici púp – érinti meg az érzékeny pontot, nem tetszésem tudtára is adom.

- Hé!

- Elnézést kérek, kedves – mosolyogva simítja félre arcomból tincseimet. Mellettem elnyúlva nyom sampont a tenyerébe.

- Mit csinálsz? - kérdem kíváncsian. Ha hajat akar mosni engem nem zavar. De nem szívesen tartózkodom a szükségesnél több időt idebent.

- Megmosom a hajad – jön a felelet. Hogy...az enyémet? Értetlenségem láttán felsóhajt. Bocsánat, mindenért. De tényleg nem értek már semmit. - Mi a baj?

- Én is meg tudom, nem kell babusgatni – mosolyát meglátva homlokom ráncai kisimulnak. Kellemetlen. Nem tudok haragudni rá. Nem mintha olyan nagyon kötelező lenne, elvégre semmi rosszat nem tett ellenem.

- Nem babusgatlak...kényeztetlek. Engedd, hogy legalább ennyit tegyek, ha többet már nem engedsz- Biztosan lenne ezeregy jobb dolga annál, mint engem őrizni. Én igazán nem bánnám, ha néha magamra hagyna és elmenne levezetni valakivel a felgyülemlett feszültségét. Biccentésemre megérinti karomat én pedig ismét megfordulok. Ujjait cirógatva fúrja tincseimbe. Kellemes és nyugtató érzés. Szemeimet lehunyva élvezem mozdulatait. Bőröm az övéhez ér, de most ez sem zavar. Eddig sem volt semmi bajom vele. Fejemet hátrabiccentve mossa ki hajamból a habot. Szemeimet ösztönösen csukom be szorosabban.
Mielőtt álló helyben elaludnék érintésének a hiánya térit vissza a valóságba. Kósza mosollyal nézek rá újra.

- Köszönöm, ez nagyon jól esett.

- Szívesen kedves! Bármikor máskor is...- nyom puszit számra, ami most meglepően jól esett. Szivaccsal és tusfürdővel a kezében fordulna felém, de megállítom. Ezeket már én is el tudom intézni. De tényleg, nem vagyok magatehetetlen kisbaba, hogy mosdatni kelljen engem. 

- Ezt...inkább én – veszem ki a kezeiből és gyorsan megmosakszom. Mikor lenézek a csempe elmosódik és minden ingataggá válik körülöttem. Megcsúszva várom az ütést, de egy erős kar fonódik derekamra, hogy aztán tulajdonosának mellkasához dőlve térjek magamhoz.

- Már jól vagyok, csak hirtelen akartam lehajolni – motyogom még mindig gyorsan lélegezve. Kezeit lejjebb vezeti, egészen a teljesen rám tapadt alsómig.

- Ezt had vegyem le, kedves – kérésére regiment ellenérvet tudnék felsorakoztatni. Én nem...tényleg nem akarom.

- Ne! - simítom kezem az övére.

- Teljesen rád van tapadva a nedvességtől. Ha kiérünk úgy is le kell venned – akkor majd leveszem kint.

- Azt mondtad nem teszel semmi olyat...- kezdek bele halkan, de elakadok. Tényleg megígérte. Eddig tartott volna az akarata?

- Be is tartom, hidd el. Nem fogok úgy hozzád érni, a szavamat adom, de látni szeretnélek – ennyi nekem bőven elég ahhoz, hogy újra elveszítsem a fonalat. Azt mondta látott már férfit meztelenül, semmi újat nem tudnék mutatni neki. Miért akar látni? És ez engem miért hoz zavarba ennyire? Jó lenne visszatalálnom végre önmagamra. Ennél én jóval többet birok elviselni. Lassacskán lazulok el, nem szorítom tovább a kezét, hagyom neki tegyen amit akar. Szívverésem rohamosabb tempóra kapcsol. Az átázott anyag végigsiklik lábamon, ujjaival bokámra koppintva jelez én meg kilépek belőle. Félve pislogok rá. Távolabb lépek tőle, zavar a tekintete. Ő a legelső, aki elkönyvelheti magának, hogy látott teljesen meztelenül. Nem sokaknak adatott ez még meg. Vállamra csókolva veszi kezébe a szivacsot és lábamhoz érintve simítja fölfelé. Szemeimet lehunyva élvezem pár pillanatig, majd felé fordulva megállítom őt. Kérdő tekintetén pirulva dörzsölöm meg felkaromat.

- Ezt...-nyelek egy nagyot -…inkább ne.

- És ha rosszul leszel? - emeli meg egyik szemöldökét kérdőn. Sóhajtva fonom karba kezeimet.

- Ha ez megtörténik türelmesen végighallgatom utána a jogos fejmosásodat, hogy te megmondtad – válaszolom vigyorogva, amitől ő is elmosolyodik. Az elmúlt időben elég gyakori lett ez nála, de nem bánom.

- Lekötelezel – simítja tenyerét arcomra. Olyan nagyon közel van. Meg akarom csókolni annak ellenére, hogy nem tudom miért. Bár tudnám miért kedvelem és miért vonz. Közelebb lépve hozzá simítom kezem tarkójára. Lassan, lágyan csókolom. Nem vagyok kőből, még engem sem tud hidegen hagyni a nedves, puha ajkainak érintése. A szédülésem ugyan már elmúlt, de most a fejem fáj. Mintha légkalapáccsal kínoznák belülről a koponyámat. Homlokomat mellkasának döntöm. Sosem lesz már ennek vége?

- Gyere – érinti meg kézfejével halántékomat. Követem őt és amikor egy törölközőt rám terít hálásan mosolygok rá.
Táskámba kotorászva halászok elő magamnak ruhát, amit gyorsan magamra is rángatok. Homlokomra szaladó szemöldökkel meredek az ágyra. Fáradt vagyok, de biztosan jó ötlet ha én most belefekszem? A legutóbb sem jöttem éppen jól ki az egészből. De ő meg megígérte, hogy nem tesz semmit. Akkor ha ő mondja tényleg így van. Vagy nem? Púpomat tapogatva mászok be az ágy közepére és úgy ahogy vagyok elfekszem bebújva a takaró alá.

- Dean – nevem hallatára Jean-Claude felé fordulok és kérdőn nézek rá. Homlokomra hideg vizes borogatást pakol, amit nem egészen értek miért. - Fejfájásra ez a legjobb módszer – mondja. Bólintok. Habár egy szóval sem említettem, hogy fáj a fejem.

- Nem mondtam, hogy fáj.

- És nem így van? - de, igaza van.

- De...- hunyom le szemeimet sóhajtva -...de a gyógypusziról nem hallottál még? - morgom továbbra is csukott szemekkel, majd hirtelen ülök fel és magyarázkodni kezdek. Homlokomról a borogatás ölembe pottyan, teljesen összevizezve ezzel a takarót. - Mármint nem úgy értettem. Szóval...izé... ezt csak mondtam. Nem kell ám komolyan venni engem – dadogom bőszen bólogatva, hogy még inkább nyomatékosítsam a szavaim igazát neki. Elmosolyodva hajol ajkaimra, majd elhajolva tőlem leül mellém az ágyra.

- Gyere - tiltakozásommal mit sem törődve mellkasához húz és bármennyire is próbálom őt eltolni magamtól nem engedi. - Aludj egyet – dől el kényelmesen, magával húzva engem is.

- Nem vagyok álmos – csukom be szemeimet elkényelmesedve.


Ásítva nyújtóztatom ki elgémberedett izmaimat. Felülök, ujjaim már automatikusan kúsznak tincseim közé. Szédülök egy kicsit, de ezt még el tudom viselni. Ha nem veszek róla tudomást biztosan elmúlik majd magától. Felveszem a papucsot és egy melegebb pulóvert aztán felfedező útra indulok. Úton a konyha felé kikukucskálok az ablakon és valamivel élénkebbé válok a napsütéstől. Hiányzott már a jó idő annak ellenére, hogy nem igazán vagyok jóban az erős napsütéssel. Lent az egyik szobából motoszkálást hallok, így arrafelé veszem az irányt és sikernek könyvelhetem el, hogy rábukkanok Haroldra. Még meg sem fogalmazódnak elmémben a gondolataim, amiket majd szavakba önthetnék, de ő amint belépek ő egyből felém fordul és köszönt.

- Sokkal jobban érezném magam, ha egyszerűen csak úgy szólítana, hogy Dean – mosolyodom el kedvesen. Mellé lépve akadnak meg szemeim egy sötét, ismerős dobozon. Kezembe véve simítok rajta végig.

- Játszottál már? - érdeklődik felém fordulva, kezével a sakktábla felé intve.

- Még nagyon régen – eltöprengek hány éve is volt már, amikor édesapámmal játszottam. Eleinte szívből gyűlöltem, mert annak ellenére, hogy mindent megtanultam a játék menetéről, egyszer sem tudtam győzni benne. És az apám sem engedett nekem győzelmet, amit értékeltem is. Hiszen, ha hagyott volna, az talán még rosszabb lett volna, mint az, hogy folyton veszitek.

- Van kedved játszani? - lelkesen egyezem bele. Tudom, hogy esélyem sincs ellene, de legalább jó kikapcsolódás lesz. Ő jóval erősebb, ravaszabb és kitanultabb ellenfél lesz nekem, mint az apám. Mindketten helyet foglalunk egy kisebb asztal két-két oldalán és kifektetjük a táblát. Nem kérdez, szótlanul tolja át az én oldalamra a fehér bábukat. Kérdő tekintetem láttán elmosolyodik.

- A fehér illik hozzád – tincseim közé túrva emelek fel egy kis bábut. Egy futót. Biccentek. Érteni nem értem, hogy gondolta, de elfogadom amit mondott. Mindketten kirakjuk a bábuinkat, ő jóval gyorsabban végez vele mint én. Lépek egyet, azután csönd. A tábla fölé hajol, ő következik. Lép. Itt még semmi nincs elbukva. Újra lépek, aztán ő eltérít. Talán túl gyors és kapkodó vagyok. Csendesen töpreng. Miért nem siet? Olyan különös, hogy ők ennyire nyugodtak. Az emberek sietnek, minden percben rohanásban vannak. Mellettünk ketyeg az óra.

- Sakk – mondja. Vártam már, mikor mondja ki, de még így is letört a gondolat, hogy vesztettem. De nem adom fel. Újra próbálkozunk, az eredmény pedig most sem meglepő. - Sakk – hangzik ismét. Nincs több lépésem. Ki sem kell mondania, tudom én magamtól is: matt! Győzött! Egész idő alatt a szeme sem rebbent, én pedig végigizgultam az egész játszmát. Végig reménykedtem, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam vele: a bábuim fogynak.

- Nem értem – támasztom államat tenyerembe, miközben az asztalra könyökölök. - A sakkban vannak szabályok, futók, bástyák, mindegyiknek meghatározott mozgása van. Kiszámíthatók.

- Ennél jóval többről szól ez a játék Dean. Elárulod nekem mi a cél ebben a játékban?

- Az ellenfél királyát megtámadni, és olyan helyzetbe kényszeríteni, melyben az ellenfél semmilyen lépéssel nem háríthat – felelem töprengve.  Régen apám mindig így magyarázta, ez ragadt meg.

- Így van – bólint helyeslően. - Itt ölni kell a győzelemért – különös, tekintete távolba réved. Olyan, mintha már nem is a játékról beszélnénk, hanem valami egészen másról.

- Jean-Claude...róla beszél most, igaz?

- Aggasztó ez az egész.

- Mert ő egyedül van, igaz? - eddig még senkit sem láttam, akivel olyan nagyon jóba lenne. Egyedül azt hiszem Francois az, akiben megbízik. Vámpírok között van egyáltalán barátság?

- Ő valami olyasminek van a birtokában, amiről más még álmodni sem mer – pillanatok alatt pakol el mindent, majd a dobozt maga elé teszi. Szavainak a jelentését nekem most értenem kellett volna? Vagy vár egyáltalán tőlem erre választ? - Te Dean több szempontból is értékessé váltál – mosolyodik el.

- Remélem most az egyszer téved – viszonzom mosolyát fanyarul. - Köszönöm a játékot...és mindent.

Hátam mögött összekulcsolom ujjaimat és céltalanul ténfergek. Fényes nappal van, így nem eshet bajom, ha kilépek a házból. Szemeimet árnyékolva fordulok el, hogy valamivel könnyebben hozzászokhassak az éles fényhez. Nevezhetem felelőtlenségnek is akár, de habozás nélkül indulok el anyám tartózkodási helyének az irányába. Nem várok tőle semmit, tudom, hogy megváltozott. Azt is tudom, hogy az ő szemében én már nem létezem. De látnom kell, hogy mit tervez. Hogy miért jött el.
Tenyeremet mellkasomhoz szorítom, ezzel próbálva csitítani hevesen dobogó szívemet. Ujjbegyeim puhán érintem az ajtóhoz, ami ellenkezés nélkül tárul ki előttem. Nincs odabent semmi. Beljebb lépek, remélve, hogy én vagyok vak. De idebent tényleg semmi sincs. Hogy nem vettük észre a távozását? Még utoljára körülnézek, egy apró, fehér cetlit veszek fel a földről. Anyám kézírása, kerek, jól olvasható betűkkel irt üzenet.

- Dean! - ujjak fonódnak csuklómra, hagyom, hogy rongybabaként rántson el az ajtóból.

- Hagytad őt elmenni...

- Mi? - döbben le. - Nem...dehogy hagytam.

- Ha lehetne, egy dolgot kérnék tőled – fordulok felé. - Velem ne foglalkozz, csak arra koncentrálj, hogy minél hamarabb kibogozd a szálakat. Ne hagyd hogy bármi is elvonja a figyelmed, hagyd, hogy az ösztöneid és megérzéseid irányítsanak.

- Dean...? - meglepettségén mosoly szökik át ajkaimon. Felsóhajtok és átnyújtom neki az apró levelet, amin az üzenet eléggé lényegre törő.

- Úgy néz ki anyám egész hamar túladott rajtam – fintorodom el, utalva ezzel az írottakra.

- Ez mi? - emeli feljebb a kezében tartott papírt.

- Félreérthetetlenül a tudtunkra adták, hogy én Magnus tulajdonát képezem – vonom meg vállaimat színtelenül. 

 

Jean-Claude de Dion



Szemeit lehunyva élvezi pár pillanatig a kényeztetést, majd elfordul, amivel megállít a mozdulatban. Felsiklik rajta a tekintetem, egészen az arcáig, amin már rózsás pír fut végig egészen a karcsú nyakáig.
- Ezt... inkább ne.
- És ha rosszul leszel?
- Ha ez megtörténik türelmesen végighallgatom utána a jogos fejmosásodat, hogy te megmondtad – pimasz kis vigyorától én is elmosolyodom.

- Lekötelezel – megsimogatom az arca bársonyos, forró bőrét… nagyon jól áll neki mikor elpirul.

De úgy tűnik ő még mindig képes nekem meglepetést okozni, mert a következő pillanatban már egy csókra invitál. Ez a legfinomabb, amit eddig váltottunk, mert most ő adja és nem én veszem el. Hagyom, hogy irányítson, úgy ahogy neki tetszik, majd azt is hagyom, hogy elváljon tőlem.

Homlokát a mellkasomnak támasztja, lehet, hogy ismét megszédült, ezért jobb is lesz ha kimegyünk innen.

- Gyere – segítek neki kilépni, bármennyire is elnéznem egész este a meztelen testét ráterítek egy nagy puha törölközőt, amiért hálás mosolyt kapok.

Míg ő felöltözik én is a szobámba megyek és egy pillanat alatt átváltom az egyik selyem pizsamaalsómat, majd már ott is termek mögötti, épp mikor a felsőrész húzza föl.

Az ágyra mászva látom, hogy apró ráncok futnak a homlokán, majd a kis púpot kezdi el simogatni miközben lefekszik és betakarózik. A fürdőszobában egy kisebb törölközőre engedek hideg vizet és azzal megyek vissza.
- Dean – rám néz, én pedig rápakolom a fejére - Fejfájásra ez a legjobb módszer.
- Nem mondtam, hogy fáj. – jegyzi meg, de nem akadékoskodik.

- És nem így van?
- De... de a gyógy pusziról nem hallottál még? – motyogja lehunyt szemekkel mire elmosolyodom, de szinte azonnal felfogja mit mondott és felülve magyarázkodni kezd.

- Mármint nem úgy értettem. Szóval... izé... ezt csak mondtam. Nem kell ám komolyan venni engem – hadarja édesen, de nem kell ehhez semmilyen kifogás.

Ha egy csókot akar, akkor azt kap. Lágyan egy puszit nyomok az ajkaira, majd lefekszem mellé.
- Gyere – magamhoz húzom, hogy a feje a mellkasomnál legyen - Aludj egyet.
- Nem vagyok álmos –morogja, majd helyezkedik egy darabig és pár perc múlva már csak az egyenletes szuszogást hallom.

Mosolyogva simogatom meg a haját, beszívom az illatát és izmaim teljesen ellazulnak. Élvezem a nyugalmat vele.

 

Ma éjjel tényleg nem mozdultam mellőle és szerencsére most nem zavarta meg semmi. Igaz, hogy nekem nincs szükségem alvásra, de azért jó volt így egyszerűen csak feküdni és pihenni. Hajnal felé azonban már éreztem az éhséget, hisz amióta itt vagyunk még nem volt alkalmam, hogy vadásszak. A hegyekben vagyunk, a legközelebbi város is pár kilométerre van, de amint feljön a nap felkelek mellőle. Ráhúzom a takarót és a szobámba megyek, hogy felöltözzem.

- Harold! Figyelj Deanre míg vissza nem érek! – szólok még oda a szolgának mielőtt kimennék.

- Ahogy parancsolja Gazdám! – hajol meg.

Biccentek, majd már itt sem vagyok. Nem akarok a kelleténél tovább időzni, de a városban van térerő így felhívhatom Francoist, hogy minden rendben van-e. Remélhetőleg Kaspar már visszatért New Orleansba és használható híreke hozott neki.

 

***

Francois jó hírekkel szolgált… vagyis nem jó hírek, de elég információ ahhoz, hogy Lousianaba menjek. Kaspar Josett nem hazudott és úgy néz ki a tanács elnöke valóban a vérengző vámpírokat bújtatja és gyűjti össze. A hűbérúri gyűrűről nem tudott megbizonyosodni, hisz észrevétlenül kellett cselekednie, de látta, ahogy a tanácsnok egy elhagyatott épületbe sétál, ahol azokat az átkozott teremtményeket bújtatja.
Még meg kell gondolni pontosan mit is tegyek, de mindenképp oda megyek. Egy dolog azonban aggasztó, méghozzá az, hogy Deant nem hagyhatom New Oleansban egyedül.

Épp visszaérek a házhoz, mikor a pincelejáratban megpillantom az éppen lehajló férfit és abban a pillanatban mögötte termek és a csuklójánál fogva magamhoz rántom.

- Dean! – mi a fenét keres ő itt? És egyáltalán miért van nyitva az ajtó?
- Hagytad őt elmenni...
- Mi? Nem... dehogy hagytam. – pedig tényleg nincs bent. Fenébe… lett volna egy ötletem a „megmentésére”, de így most már mindegy.
- Ha lehetne, egy dolgot kérnék tőled – fordul felém - Velem ne foglalkozz, csak arra koncentrálj, hogy minél hamarabb kibogozd a szálakat. Ne hagyd hogy bármi is elvonja a figyelmed, hagyd, hogy az ösztöneid és megérzéseid irányítsanak. – mondja komolyan, a szemei is teljesen azt sugallják, hogy ezt követeli.
- Dean...? – nem értem miért mondja ezt.

Felsóhajt és kelletlenül átnyújt egy kis levelet. Ez meg mi?
- Úgy néz ki anyám egész hamar túladott rajtam – fintorog, de most már végképp nem értem.
- Ez mi?
- Félreérthetetlenül a tudtunkra adták, hogy én Magnus tulajdonát képezem.

Kell pár pillanat míg a szavai eljutnak a tudatomig, de az első reakcióm a harag és a mérhetetlen birtoklási vágy lesz. Már csak a gondolat is, hogy az a mocskos áruló akár egy kicsit is bántotta feldühít, de az semmi ahhoz képes, ha arra gondolok, hogy Dean az övé lenne.

- Soha! Te nem vagy az övé, akármit is ígért neki az anyád! – összegyűröm és eldobom a papírt nem érdekel mi áll benne.

- Tudom de…

- Nincs semmi de! Ha csak megpróbál a közeledbe férkőzni széttépem! – morgom ingerülten, és próbálom kontroll alatt tartani az erőmet.

- És mi lesz ha nem kap meg és bántja az anyámat? – kérdezi aggódva.

- Ez attól egy csöppet sem változna, ha megkaparintana téged! – ökölbe szorulnak a kezeim – Azután pedig már téged is bántana, azt pedig nem hagyhatom! Te csakis az enyém vagy!

- Hé! Én nem vagyok senkié, a tiéd sem! – kiáltja sértetten – Nem egy tárgy vagyok amit ide-oda pakolgathattok egyik kontinensről a másikra! Én döntöttem úgy, hogy segítek! És… a-azt is én döntöttem el, hogy megcsókollak-e! De ezért még nem vagyok a tulajdonod! – sértetten és ingerülten dobbant a lábával.

Meglep ez a hirtelen kitörés, de most túl ingerült vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam. Még hogy nem az enyém? Azt csak hiszi…

- Ne bosszants fel Dean, így sem vagyok jó kedvemben. – morgom figyelmeztetően, de ő nyilván nem ért ebből.

- Én nem bosszantalak fel! Te bosszantasz engem! – kiáltja mérgesen – És hiába nézel rám a vörös szemeiddel akkor sem ijesztesz meg!

Hátat fordít és tüntetőleg elvonul az erdő felé, éppen csak nem füstölög, de a lépéseiből és a kajai heves mozgásából arra következtetek, hogy még mindig magában morgolódik. De akkor sem hagyhat így faképnél!

- Dean! – kiáltok utána, de semmi – Dean!

- Hagyjál!

- Azonnal gyere vissza! Nem biztonságos…

- Nem megyek! Elegem van már a vámpírokból! – kiabálja és eltűnik egy nagy fatörzs mögött.

Rendben… nyugalom…

Veszek pár mély lélegzetet és elengedem a feszültséget, de nem megy teljes mértékben.

Úgy tűnik eléggé felvágták a nyelvét és képes volt veszekedni, kiabálni velem. Ha ezt más tette volna, már nem lenne nyelve… és talán a feje sem lenne a nyakán.

Most pedig? Lehet, hogy nekem ártott meg a sok gond vagy az önmegtartóztatás, mert azt veszem észre, hogy az ajkaim mosolyra húzódnak.

Ki gondolná, hogy a mindig racionális és nyugodt Dean ilyen tüzes is tud lenni. Ezt a tüzet el tudnám képzelni egy egészen más területen is.

Vigyorogva, hangtalanul indulok utána, hisz nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nem biztonságos. És nem a vámpírok miatt.

Nem zavarom meg, hagyom, hogy kiadja a mérgét, de tisztes távolságba követem. Érzem a vadállatok pézsma illatát a környéken, de egyet sem látok. Ő pedig megy előre, néha-néha hátrapillantva. Talán azt nézi követem-e?

Pár métert gyalogol még, majd leül egy kidőlt fa sűrű zöld mohával borított törzsére. Kifújja magát, hisz elég sietős léptekkel halad és körülbelül száz métert megtett befelé az erdőbe.

Erdélyben az emberek csupán csoportokban és puskákkal járnak erre a vadállatok miatt amiket most én is tisztán érzékelek, mert két-három példány épp pár méterre vadászik.

Nekidőlök egy fának és messziről figyelem, ahogy a sekély kispatak vizét piszkálja egy bottal, úgy tűnik ez a sietős séta lenyugtatta, vagy lehet, hogy ez a békés erdő volt rá jó hatással. Én is épp emiatt szeretek idejönni. Az érintetlen táj, a béke és vadság, ami tökéletesen megfér egymás mellett.

Beszívom a friss, tiszta erdei levegőt és hallgatom a zajokat, amit az erre ólálkodó ad ki, de pár perccel később már ő is észreveszi.

A gyönyörű szürke farkas alig két és fél méterrel a háta mögött bukkant fel és morogva, vicsorogva nézi a prédáját.

Dean egy kiáltással pattan fel a helyéről, de okosan nem kezd el futni, hanem lassan hátrál, kapkodó lélegzettel nézi a gyönyörű, de halálos ragadozót, ami jeges kék szemeit az övébe fúrja.

Egy szempillantással később már a hátráló kedvesem mögött állok, így ahogy lép még párat egyenesen a mellkasomnak ütközik. Ijedten kapja rám a fejét, de rögtön vissza a farkasra.

- Ne félj! A farkas megérzi a félelmet és ki is használja. – suttogom a fülébe, közben pedig szépen lassan a farkas fejébe férkőzöm és átveszem az irányítást fölötte.

- Ja persze. Legyek nyugodt mikor egy hetven kilós ragadozó vigyorogva méreget! – mondja, dermedten állva.

- Tudhatnád már, hogy nem hagynám, hogy bántson. – suttogom.

- Már elszállt a gyilkos hangulatod?

- És neked? – kérdezek vissza.

- Kicsit, de ha nem hagyod, hogy megegyen, hajlandó leszek megbeszélni a dolgot. – motyogja hátra pillantva rám a válla fölött, mire elmosolyodom.

- Rendben van kedves, nem leszel farkas eledel. – ebben a percben a prémes barátunk abbahagyja a vicsorgást, hosszú nyelvével megnyalja a pofáját, majd lassú léptekkel elindul felénk. Természetesen azt teszi amire utasítom, a primitív parancsokat az állatok is megértik.

- Jean-Claude… ez idejön… - idegesen a kabátomba kapaszkodik.

Átölelem a derekát és finoman a nyakába csókolok. – Semmi baj, csak maradj veszteg.

A farkas átugorja a rönköt amin ült, majd fél méterre tőlünk megáll.

- Ezt te csinálod? – kérdezi hitetlenkedve.

- Igen. Tudod, az egyik dolog ami nem ostobaság a Dracula filmekkel kapcsolatban, hogy a vámpír farkasokkal őrizteti a várát. Ezt én is megtehetném ha szeretném.

- Azt hittem csak embereknek tudsz belepiszkálni a fejükbe. – mondja, majd kilép a karjaim közül. – Megsimíthatom?

- Szeretnéd? – az előbb még félt tőle, ami most elpárolgott.

- Még sosem láttam farkast élőben.

- Csak nyugodtan, ameddig nem bántod teljesen kontroll alatt van tartva. – ha bántanak egy állatot, akkor az agressziója túl erős lenne.

Odasétál hozzá, ezért leültetem a farkast ott ahol van. Dean eléje guggol és közelről néznek farkasszemet, a szemük szinte majdnem ugyanolyan színű. A farkas oldalra billenti a fejét mire Dean nevetve néz rá, a hangja visszhangzik a magas fák között, de a farkas csak a füleit hegyezi a számára különös hangra.

- Milyen gyönyörű! Kár, hogy egyébként felfalna… - suttogja áhítattal.

- Bizonyos fokig megértem őt, néha én is legszívesebben felfalnálak. – jegyzem meg vigyorogva, de kapok egy szúrós pillantást.

- Megbeszéltük, hogy nem leszek kaja.

- Nem a véredre értettem, hanem gyönyörű, izgató testedre. – válaszolom nyugodtan, de ahogy elképzelem egyáltalán nem nyugalmat érzek belül. Csodásan mutatna meztelenül a mohával benőtt talajon…

- E-ezt is megbeszéltük. – morogja kicsit akadozva, az arca ismét abban a szép piros árnyalatban tündököl.

- Igen, és nem is értem úgy hozzád, pedig a zuhanyzóban lett volna rá lehetőségem és… nem úgy tűnt mintha ellenedre lenne. Minden esetre, az nem vétek ha kifejtem az irántad való vágyaimat. – még mindig piros arccal néz rám… annyira kívánatos. – És Dean… az ilyen vágyakból rengeteg van!

 

 


Dean Averay

- Soha! Te nem vagy az övé, akármit is ígért neki az anyád – apró galacsinná gyűri a papírt és egyszerűen elhajítja. Figyelemreméltó mozdulat volt, de ezzel nem oldódott meg semmi. 

- Tudom de...

- Nincs semmi de! - vág a szavamba. - Ha csak megpróbál a közeledbe férkőzni széttépem!

- És mi lesz ha nem kap meg és bántja az anyámat? - tudom, hogy neki ez nem számít. De nekem mindennél fontosabb, hogy ne essen több bántódása az anyámnak. Már elveszítettem őt, de nem akarom, hogy miattam még az eddigieknél is rosszabb legyen neki.

- Ez attól egy csöppet sem változna, ha megkaparintana téged – próbál úrrá lenni a haragján, de a kezei, még ennek ellenére is ökölbe szorulnak. - Azután pedig már téged is bántana, azt pedig nem hagyhatom! Te csakis az enyém vagy! 

- Hé! Én nem vagyok senkié, a tiéd sem! Nem egy tárgy vagyok amit ide-oda pakolgathattok egyik kontinensről a másikra! Én döntöttem úgy, hogy segítek! És...a-azt is én döntöttem el, hogy megcsókollak-e! De ezért még nem vagyok a tulajdonod – dobbantok lábammal mérgesen ezzel is felhívva magamra a figyelmét. Elegem van már abból, hogy itt engem mindenki csak egy  rongybabának tart, akit előszeretettel lehet rángatni jobbra-balra. Emberi lény vagyok könyörgöm, van saját akaratom és bármit is teszek az életem során az mind az én döntésem. 

- Ne bosszants fel Dean, így sem vagyok jó kedvemben – mintha én annyira örülnék ennek az egésznek. Ne tegyen úgy, mintha ez az egész csak rajta csattanna!

- Én nem bosszantalak fel! Te bosszantasz engem! - meredek rá. Persze, neki  is pont most jut eszébe csúnyán nézni rám. Engem nem érdekel, ha vámpírosat játszik, de ne engem vizslasson azokkal a vörös szemekkel, mert már így is jócskán elegem van a vérszívókból. - És hiába nézel rám a vörös szemeiddel, akkor sem ijesztesz meg!

Kimondhatatlanul elegem van már ebből az egészből. Az égvilágon semmit nem tesz annak érdekében, hogy segítsen a helyzetemen. Magával rángat a világ végére és elvárja, hogy jó pofát vágjak mindenhez. Most meg még a hangját is felemelte. Ha ennyire idegesítem őt, akkor zavarjon haza! Bezzeg ha itt hagynám, akkor meg azon lenne fennakadva. Ilyen alakot! Megáll az eszem. Ennek egyszerűen semmi nem jó! Nem vagyok a talpnyalója, hogy minden kívánságát lessem és a kedvében járjak. 

- Dean! - kiált utánam. Ahelyett, hogy megállnék neki, csak még gyorsabban megyek. Fortyogjon csak tovább magában. Engem az sem érdekel, ha agyvérzést kap. - Dean!

- Hagyjál!

- Azonnal gyere vissza! Nem biztonságos – na, mert egy dühöngő vámpír közelében sokkal jobb!

- Nem megyek! Elegem van már a vámpírokból! - És elegem van már abból is, hogy nem tudok egyetlen épp eszű döntést sem meghozni, ami a segítségünkre lehetne. Lépteim súlyának több ág is reccsenve adja meg magát. Rég jártam már erdőben, teljesen elszoktam már ettől a környezettől. Mindenhol fák, bokrok, hepehupás talaj, és ami a legjobban hiányzott mind közül az a friss levegő.  Visszagondolva az iménti ostobaságomra elszégyellem magam, holott úgy gondolom jogom volt kiborulni. Való igaz hirtelen támadt haragom még engem is meglepett. Ez a viselkedés szokatlan és elfogadhatatlan nálam. Én egyáltalán nem szoktam ilyesmit csinálni,  de ez most jó érzés volt. Nem akartam vele ordítozni, ez egyszerűen így jött ki. Engem is bosszant sok minden és mégsem szólok egy szót sem. Csak csendben tűrök.

Lépteimen lassítok, vállam felett pillantgatok hátra. Nem látom őt sehol. Talán bement a házba, rá is ráfért már egy kis nyugalom. Az aljnövényzet besüpped a talpam alatt, és letompítja a lépteimet. Mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy nem biztonságos? Ha vámpírok lennének itt azokat megérezte volna, vagy tévedek? 

Tényleg nagyon elszoktam már a hosszan tartó gyaloglástól, nem tart sok időbe, hogy elfáradjak és pihenés gyanánt egy remek kis helyet szemeljek ki magamnak. Egy kidőlt fa, mohával befutott részéhez lépve helyet foglalok rajta és az előttem folydogáló patakkal babrálok. Tiszta és hűvös vize van. Órákig el tudnék itt üldögélni így. Szokatlan körülöttem ez a már-már szinte természetellenes csend.  

Bámészkodva nézek körül az erdőben. Szemügyre veszem a fákat, a bokrokat és a tőlem nem messze álló kisebb ösvényt is. Nem gondoltam volna, hogy emberek is szoktak erre közlekedni, és ahogyan látom egész gyakran. Végigsimítok a fa törzsére telepedett mohán, majd némi hallgatózás után, egy gyönyörű, ám koránt sem veszélytelen erdei vadat pillantok meg, nem messze tőlem. Eddigi életem során még nem futottam össze farkassal, és nem most akartam elkezdeni, de már így alakult, és ezen aligha tudok változtatni. Régebben a szüleim hajlamosak voltak arra, hogy valamiféle természetfeletti erőt tulajdonosítsanak nekem amiatt, mert én más vagyok, mint ők, és egyetlen percre sem merült fel bennük, hogy vannak dolgok, amiktől még én is félhetek. Ültömből felpattanva meredek a halványkék szemekbe. Lenyűgöző, de így, hogy kettőnk között nincs semmi, igazán veszedelmes is. Az eddigiek után igazán szánalmas lenne egy farkas általi halálnem. Lassan hátrálok tőle, tudom, hogy a sietséggel csak mindent elrontanék. Esélyeim egy farkassal szemben így is vészesen megközelítik a nullát, de ennél jobban nem szeretném lerontani az esélyeimet az életben maradáshoz. 

Oda sem figyelek merre megyek, képtelen vagyok levenni a szemeimet a farkasról. Félek, ha elfordulok tőle ő kihasználja az alkalmat és nekem ugrik.  Különös és szerencsés véletlen, hogy egyedül látom őt. Hiszen a farkasok többen járnak vadászni. Ijedten nézek hátra, amikor nekiütközök valaminek. Senkinek nem örültem még ennyire, mint most neki. 

- Ne félj! A farkas megérzi a félelmet és ki is használja – ezzel most koránt sem sikerólt megnyugtatnia. 

- Ja persze. Legyek nyugodt mikor egy hetven kilós ragadozó vigyorogva méreget!

- Tudhatnád már, hogy nem hagynám, hogy bántson – ezt jobb lesz észben tartanom. 

- Már elszállt a gyilkos hangulatod? - kell egy kis idő, amíg a légzésem újra normálissá válik, de még így sem tudok teljesen megnyugodni. 

- És neked? 

- Kicsit, de ha nem hagyod, hogy megegyen, hajlandó leszek megbeszélni a dolgot – nézek rá ismét. Ha mosolyog, akkor nem lehetünk olyan nagy veszélyben. Vagy, legalábbis ő nincs veszélyben, na de én...

- Rendben van kedves, nem leszel farkas eledel – az imént említett élőlény vicsorgását abbahagyva megnyalja hosszúkás pofáját, majd újra elindul felénk. Nincs hova mennem. Az egyedüli, akiben most bízhatok az Jean-Claude. Ennyit arról, hogy nem leszek farkas eledel. 

- Jean-Claude... ez idejön...- ragadom meg kabátját. Nyakamba csókolva simítja kezeit a derekamra. 

- Semmi baj, csak maradj veszteg -  mintha ez olyan könnyű lenne. A négylábú tovább közeledik, majd tőlünk nem messze megtorpan és távolról figyel minket. Érdekes...

- Ezt te csinálod? - lepődök meg, amikor az átélt percek eseményeit pörgetem le a szemeim előtt. Erre nincs más magyarázatom. Egyetlen farkas sem állna meg, ha már a zsákmánya ott van előtte. 

- Igen. Tudod, az egyik dolog ami nem ostobaság a Dracula filmekkel kapcsolatban, hogy a vámpír farkasokkal őrizteti a várát. Ezt én is megtehetném, ha szeretném – elképesztő és valamilyen szinten még ijesztő is. Ijesztő, hogy valakinek ekkora hatalma van. Hogy ennyire könnyedén átveszi az uralmat egy élőlény felett. 

 

- Azt hittem csak embereknek tudsz belepiszkálni a fejükbe – lépek el tőle. Jól tudom, hogy ismét őrültséget mondtam neki. Elvégre az emberek jóval fejlettebb elmével rendelkeznek, mint a farkasok. Magától értetődő, hogy egy ösztönlényt is irányítani tud akarata szerint. - Megsimíthatom?

 

- Szeretnéd? - kérdi. Igen, nagyon. Lehet, hogy nem lesz több ilyen alkalom. Így ezt ki is szeretném használni. Persze csak akkor, ha szabad. 

 

- Még sosem láttam farkast élőben – vallom be őszintén. 

 

- Csak nyugodtan, ameddig nem bántod teljesen kontroll alatt van tartva – eszemben sem volt bántani. Nem lennék képes ártani egyetlen élőlénynek sem. Lassan sétálok az állathoz. Úgy, hogy közben tudom nem bántana engem. De az ösztönös félelem még így is mélyen bennem él. Leguggolok hozzá, mialatt végig azokba a gyönyörű szemekbe nézek. Milyen ritka, amikor egy élőlénynek ennyire tiszta tekintete van. Nevetve figyelem, ahogyan fejét félrebiccenti és csak a füleit hegyezi hirtelen támadt nevetésem hangjára. 

 

- Milyen gyönyörű! Kár, hogy egyébként felfalna... - még mindig fantasztikus ez az egész. Hogy szabadon érinthetek egy ennyire csodálatos teremtményt. Habár látni még nem láttam farkasokat, rengeteget olvastam róluk. Jól tudom, hogy a testük egy hihetetlen gépezet. Kifulladásig képesek rohanni és egyszerűen olyan kapcsolat van a falka tagjai között, ami egy ember számára felfoghatatlan. 

 

- Bizonyos fokig megértem őt, néha én is legszívesebben felfalnálak – megjegyzése miatt bezsebelhet tőlem egy csípős pillantást, de ezt csak magának köszönheti. 

 

- Megbeszéltük, hogy nem leszek kaja – morgom. Szép is lenne. Ha nem a farkas, akkor ő enne meg.

 

- Nem a véredre értettem, hanem gyönyörű, izgató testedre -  amit -  annak ellenére, hogy egyáltalán nem terveztem -  volt alkalma megcsodálni. Ehhez hasonlókat még csak számításba sem vettem, egyszerűen nem gondoltam akkor ilyesmire, amikor beleegyeztem, hogy vele megyek. A lehető leghatározottabban állíthatom, hogy nem terveztem levetkőzni előtte. De már így alakult, ezen pedig aligha tudnék változtatni. 

 

- E-ezt is megbeszéltük – pirulok el. 

 

- Igen, és nem is értem úgy hozzád, pedig a zuhanyzóban lett volna rá lehetőségem és...nem úgy tűnt, mintha ellenedre lenne. Minden esetre, az nem vétek ha kifejtem az irántad való vágyaimat. És Dean... az ilyen vágyakból rengeteg van! - furcsa ezt mondani, de ezekhez az apró megjegyzésekhez már kezdek hozzászokni. Na persze van, amitől még mindig zavarba jövök, de  a pirulásaim már korántsem olyan gyakoriak. Szemeimet forgatva pillantok rá hátra, majd figyelmemet visszavezetem a farkasra és óvatosan végigsimítok vastag bundáján, aminek kissé talán durva tapintása van.

 

- Fogd be – markolok bele a puha mohába, és azt, ami az ujjaim között marad belőle egy lendületes mozdulattal felé hajítom. Széles vigyorral figyeli a tőle jóval arrébb földet érő növényt. Hol rá, hol a farkasra nézek, de ahogy látom jelenleg egyik sem jelent rám nézve különösebben nagy veszélyt. Pár pillanat múlva a farkas talpra áll én pedig sikeresen fenékre huppanok előtte.  Elkerekedő szemekkel figyelem a felém közeledő állatot, amit persze én sietős hátrálással jutalmazok. Ha ezt Jean-Claude most bosszúból csinálja egyáltalán nem vicces.  

 

- Ne félj Dean. Nem fog megenni – hangjából ítélve kimondottan jól szórakozhat az én szerencsétlenkedéseimen. 

 

- Kapcsold ki, vagy állítsd le, vagy csinálj valamit, hogy ez ne jöjjön felém – ezt még én sem tudtam eldönteni, hogy kérésnek, vagy parancsnak szántam-e. Hátrálásom következtében hátam a lábainak nyomódik, amitől ő hangos nevetésben tőr ki. Bosszúsan pislogok fel rá, és ha a farkas nem közeledne felénk továbbra is olyan eltökélten jó nagyot rácsapnék a lábára, amiből nagy valószínűséggel persze  ő semmit nem érezne meg. Szemeimet lecsukva fordítom oldalra a fejemet, amikor a farkas közvetlen elém ér. Szívverésem rohamosabb tempóra kapcsol és már előre elkönyvelek magamnak egy jókora foglenyomatot, de a harapás helyett csak arcon nyal, amit nem is tudok hirtelenjében hova tenni. 

 

- M-mi a...? - arcomat vállamba törölve meredek a farkasra, majd fejemet hátrabiccentve Jean-Claude  arcát veszem tüzetesebb tanulmányozásba. 

 

- Mi a baj kedves? - ezt még kegyetlenül meg fogom neki bosszulni.

 

- Azt mondtad, hogy nem fog megenni, erre hagytad, hogy kóstolót vegyen belőlem - fonom össze karjaimat mellkasom előtt. 

 

- Ugyan – felém nyújtott kezét elfogadva talpra állok, és a kisebb patakhoz lépve, egy nagyobb és vaskosabb farönkre lépve, leguggolok hozzá. Először a kezemet, majd az arcomat mosom meg a hűvös vízben.

 

- Jean-Claude – kezeimet összeszorítom és tenyereim bölcsőjében egy kis adagnyi vizet halászok ki. 

 

- Igen, kedves? - hallom a lépteiből, hogy elindult felém. Amikor már úgy gondolom, hogy kellő közelségbe ért hozzám megfordulok, majd a kezeimben tartott vizet a képébe loccsantom.  Vigyorom pillanatok alatt hervad le az arcomról, amikor tesz felém egy lépést, de azzal az egyetlen lépéssel sikeresen megingatja a talpaim alatt lévő fát. Gyorsan leguggolva, ujjaimat a göcsörtös kéregre tapasztva tartom meg egyensúlyomat, mialatt igazán csúnya szemekkel méregetem őt. Arcáról már letörölte a vizet, sőt, annak a kedves mosolynak is csak a hűlt helyét láthatom. Lehet csak én mesélek be magamnak rémképeket, de van egy sanda gyanúm, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni. 

 

- Ezt inkább ne! - kapaszkodok meg még jobban.

 

- Mit ne? - lép felém még egyet, amitől a fa újra megmozdul alattam. Jó, ha beleesek a vízbe nyilván megfulladni nem fogok, de ettől még kellemes élmény sem lesz belőle. 

 

- Nem óhajtok patakban fürdeni, pláne ruhában – kezdek el tiltakozni egyik kezemet védekezően magam elé emelve. 

 

- Hát persze, hogy nem – nevet fel téve egy újabb lépést, de még mielőtt ténylegesen hanyatt vágódhatnék a hideg vízben ő elkapja a kezemet és visszaránt. Azonban még így is jó adagnyi folyadék beszivárgott a cipőimbe, amit fintorogva próbálok meg kirázni, amint szárazföldre érünk. 

 

- Előre figyelmeztelek, hogy betegen még az eddigieknél is idegesítőbb vagyok – morgom leülve egy nagyobb, mohás kőre és lehúzom magamról a cipőimet, amikből jó adagnyi vizet öntök ki a fűre. Még a zoknim is tiszta víz lett. Fintorogva húzom vissza a cipőimet és talpra állva teszek egy kerülést és elindulok visszafelé. Azt hiszem erre kell menni. Jean-Claude csendben követ, de amikor újra megállok és egy fának támaszkodva ismét lehúzom magamról a cipőimet egyik szemöldökét kérdőn felvonja és elém állva néz rám értetlenül. 

 

- Mit csinálsz? - cipőimet félrepakolom magam mellé és a zoknikat is leszedem magamról. Azokkal már több a macera, mert teljesen rá tapadtak a bőrömre. 

 

- Nincs sok kedvem tovább tocsogni a cipőimben minden egyes lépésemre – vigyorodok el felállva. 

 

- És mezítláb akarsz jönni? - ritka alkalmak egyike, amikor még ő is meglepődik valamin. 

 

- Akár maradhatok is – nézek körül latolgatva a lehetőségeimet. - Ez a moha egész kellemes.Puha meg minden. És ahogy látom egész sok van belőle ebben az erdőben. 

 

 

Jean-Claude de Dion



A szemeit forgatva morcos pillantással néz rám, miközben megsimítja a farkast is. 

- Fogd be – mondja határozottan, majd gyors reflexeimnek köszönhetően sikerül elhajolnom a felém repülő sár és mohakupac elől. Ejnye.

Jókedvűen mosolyogva nézek rá, bár ő nem olyan elégedett, hisz nem talált el, de akkor is megpróbált megdobni… Itt a bosszú ideje.

A farkast felállítom, mire Dean a fenekére esik és ijedten mered maga elé.

- Ne félj Dean. Nem fog megenni. – őt csak én falhatom föl.

- Kapcsold ki, vagy állítsd le, vagy csinálj valamit, hogy ez ne jöjjön felém – szólít fel hadarva, de nem teszem. Lehet, hogy ez gonosz dolog tőlem, de most annyira jól szórakozom.

Hátrálni kezd, de úgy, hogy ha oldalra menne olyan lenne mint egy rák, de mivel hátrafelé tart egy méter után a lábamnak ütközik. Nevetve nézem őt, ahogy nagy szemekkel pillant fel rám, majd figyeli a lassan felé sétáló ragadozót.

Amint a farkas elé ér várva a véget oldalra fordítja a fejét, érzem, hogy a szívverése a duplájára gyorsul az adrenalintól és ekkor döntök úgy, hogy elég volt mára ennyi.

A farkas megnyalja az arcát, ami náluk egy barátkozó, kötődést kinyilvánító gesztus lenne, de most én irányítom. 

- M-mi a...? – motyog, az arcát a vállába törli, majd hátrabillenti a fejét, hogy rám nézhessen. Nagyon édes így…

- Mi a baj kedves? – kérdem mosolyogva. 

- Azt mondtad, hogy nem fog megenni, erre hagytad, hogy kóstolót vegyen belőlem.

- Ugyan – felsegítem, ő pedig a patakhoz megy, hogy lemossa a koszt magáról.

- Jean-Claude!

- Igen, kedves? – odasétálok mellé, hogy megnézzem mit szeretne, de egészen váratlanul ér a „támadása”. Mire feleszmélek a hideg víz cseppekben csorog le az arcomon, Dean pedig elégedetten vigyorog.

Hm… ha játszani akar, akkor legyen.

Lehervad a vigyora, mikor vészjóslóan fölé magasodom – persze nem akarom bántani, hisz tudom miért tette – de élvezem amit most teszünk. A súlyomtól meginog alatta a fa, ő pedig kapaszkodva próbálja megúszni a jéghideg fürdőt. Dean féle gyilkos tekintettel méreget, mintha azt mondaná ne merészeld, de én belül szélesen vigyorgok. 

- Ezt inkább ne! – kapaszkodik tíz körömmel a fába.

- Mit ne? – még egy lépést teszek felé, amitől a fa vészesen meginog. 

- Nem óhajtok patakban fürdeni, pláne ruhában – felemeli a kezét, mintha távol akarna tartani magától.

- Hát persze, hogy nem – de, akár le is vehetné azokat a ruhákat…

Mikor végül tényleg belepottyanna a hideg vízbe, elkapom és felhúzom, bár a lábai már benne voltak.

- Előre figyelmeztelek, hogy betegen még az eddigieknél is idegesítőbb vagyok – morogja morcosa, majd leül és lehúzza a cipőjét és egy adag vizet önt ki belőle.

Én nem tartom idegesítőnek. Az emberek szerint az?

Elindul visszafelé, én pedig csendben követem és azon gondolkodom, hogy mikor kellene elmondanom neki, amit Francois megtudott, de ekkor újra megáll, leveszi a cipőjét és a zokniját.

Kérdőn nézek rá, mert nem veszi vissza őket, de akkor így hogy akar visszajönni?

- Mit csinálsz? – kérdezem, mikor kényelmesen félrepakolja a cipőjét.

- Nincs sok kedvem tovább tocsogni a cipőimben minden egyes lépésemre – vigyorog.

- És mezítláb akarsz jönni? – nem mondhatja komolyan. Az erdő tele van minden féle dologgal amibe nem lenne jó belelépnie. 

- Akár maradhatok is – néz körül tűnődve - Ez a moha egész kellemes. Puha meg minden. És ahogy látom egész sok van belőle ebben az erdőben. 

- Tudod, farkasból is egész sok van az erdőben, de azok nem éppen kellemesek. – azt az egyet ugyan elküldtem, de a környéken erőteljes a pézsmaillat és a jelenlétüket is érzem. Többen vadásznak erre felé.

- Ha tudod őket irányítani, akkor nem fognak fölfalni. – mondja, felhajtja egy picit a nadrágja alját, hogy ne érjen le.

- Én viszont nem szeretném itt megvárni, míg megszárad a cipőd, amire egyébként két nap is kevés lenne ilyen időben.

- Nem veszem föl, hogy végigtocsogjam benne a fél erdőt! – mondja, de nem tudom, hogy ezt most csak dacból teszi-e vagy tényleg nem akar azokban járkálni.

- Rendbe. – nem akar vizes cipőben menni, én pedig nem akarok itt maradni, ergo…

- Mit csinálsz? – hüledezik, mikor egészen közel megyek hozzá.

Egyszerűen csak lehajolok, megtartva a térdei alatt és a hátánál felemelem és elindulok vele visszafelé.

- Tegyél le, nem vagyok valami hercegnő, hogy így vigyél. – ellenkezik rögtön. –

- Tudom, de így megfázni sem fogsz és itt ragadni sem. – közelről nézek a szép világos szemeibe.

- A cipőm…

- Majd veszek neked másikat. – ez a legkevesebb.

Úgy tűnik nem kíván tovább vitatkozni erről, mert beletörődve sóhajt fel, fejét nekidönti a vállamnak.

Nem sietek, ráérünk és egyébként is jó így. A súlya elenyésző az erőmmel szemben, bármeddig elbírnám tartani. És amellett, hogy nagyon kellemes a közelsége jó alkalom a beszélgetésre is.

- Dean, ma vissza kellene mennünk New Orleansba. Francois kiderítette, hogy a lousianai tanács fejének köze van a vérengző vámpírokhoz.

Felemeli a fejét, hogy a szemembe tudjon nézne, de már az ő tekintete is komoly. Átkarolja a vállam, hogy kényelmesebben tudja tartani magát.

- Akkor tényleg azt a Magnust szolgálja?

- A gyűrűt nem tudják biztosan, mert a tanácsnok mindig kesztyűt hord, de a biztonság kedvéért szeretnélek megkérni majd, hogy az összes tanácstagot leellenőrizd, aki ott lesz. – ez nagy kérés és valószínűleg nagyon ki fogja meríteni, de szeretném tudni ki az, aki ellenem szövetkezett. – Elég egyetlen gyanús kép és akkor én magam nézem át a fejüket.

Ehhez jó sok erőmet kell felhasználnom, hisz nem pár évtizedes vámpírokról van szó, de megteszem. Be akarom fejezni ezt végre.

- Hányan lesznek ott? – kérdezi elgondolkodva.

- Legalább tízen, de lehetnek többen is. – várom a válaszát, persze nem fogom kényszeríteni semmire.

- Rendben, számíthatsz rám. – halványan elmosolyodik – Legalább végre valami hasznomat is veszed.

Remélem még nem mindig azon rágódik, amit Francois mondott neki egyszer.

- Nem is tudod, hogy milyen sok hasznodat veszem máris. – fogalmam sincs mikor voltam bármikor is ennyire… élő?

- Segíteni akarok, ahelyett, hogy még több problémát okoznék. – suttogja a fejét lesütve. – Ezért mondtam, hogy ne velem foglalkozz.

Igen, emlékszem erre, de ha akarnám sem tudnám már megtenni, hogy ne vele foglalkozzak. Annyira befészkelte magát a fejembe, a bensőmbe, hogy szinte minden gondolatomban jelen van.

- Mi lenne, ha egyszerre tenném a kettőt? Segítesz nekem, én pedig foglalkozom az ellenségeimmel és veled is. – kompromisszum és így legalább nem gondolkodna butaságokon. És talán egyszer majd engedne többet is mint egy csók, nem tudom. Annyira magába zárja az érzéseit, gondolatait, hogy fogalmam sincs mit akar.

- Mi történne akkor, ha engem próbálnának felhasználni ellened? – kérdezi csendesen, mire megállok és rá pillantok.

- Nem fogom hagyni, hogy ilyen helyzetbe kerülj.

- Te sem vagy isten, nem tudod megmondani mi fog történni, főleg úgy nem, hogy még azt sem tudjuk ki az ellenség.

Igaza van. Tudom, hogy igaza van, de borzasztó belegondolni, hogy bármi is történhet vele. – Gondolkoztál már azon, mi lesz, ha vége lesz ennek?

Nekem már eszembe jutott néhányszor, de sosem tudtam elképzelni, hogy mi fog majd történni. Lényegében azzal, hogy segített nekem tönkretettem az életét: az apja halott, az anyja vámpír és ráadásul még egy ismeretlen ellenség is igényt tart rá.

- Jean-Claud… túl erősen szorítasz.

- Sajnálom kedves. – azonnal lazítok a fogáson és elterelem a gondolataimat a vészjósló mederből. Még pár méter és kikerülünk az erdőből.

- Akkor csomagoljak? – kérdezi most már rám nézve.

Nem kerüli el a figyelmem, hogy nem válaszolt a kérdésemre, de nem is baj. – Igen, amint kész vagy indulhatunk. New Orleansban lesz Kaspar is, és szeretném, ha az ő gondolataiba is belenéznél.

- Mégsem bízol benne?

- Sosem bíznám rá az életem, de nem hiszem, hogy elárulna. – Kaspar egy furcsa férfi, de akar valamit és ezért nem fordul ellenem.

Csendben haladok tovább, ő is csendben van, ujjaival a hajam babrálja, de nem zavar. Inkább megnyugtató, hogy ilyen természetességgel ér hozzám. Ebben gyerekkorom óta nem volt részem. Bármennyi szeretőm is volt az évszázadok során, mindben megvolt az a tartózkodás, de Dean olyasmit ad amit még nem kaptam. És ez sokkal értékesebb, mint egy röpke gyönyör.

- Köszönöm neked a mai napot. – suttogom halkan, közel a füléhez, mire mosolyogva rám néz.

- Azt köszönöd, hogy kiabáltunk egymással, meg akartál ölni, rám uszítottál egy farkast és lefröcsköltelek hidegvízzel? – felhúzza a szemöldökeit, a szórakozott mosoly az ajkairól nem tűnik el.

Felnevetek, hisz így felsorolva tényleg érdekes, még akkor is ha nem egészen pontos. – Azt köszönöm neked visszahoztál az életbe. Megnevettetsz, boldoggá teszel.

Nincs értelme, hogy ne mondjam ki, ha már a részéről sosem tudom mit gondol, vagy akar.

- Nem is teszek semmit… miért lennél boldog?

- Elég, hogy itt vagy és mosolyogsz. – akkor annyira szép és olyan gondtalannak tűnik, amilyennek lennie kellene.

Ismét elcsendesül, de nem is zavarom. Már kiértünk az erdőből és mindjárt visszaérünk a házba, de még akkor sem kezd el követelőzni, hogy tegyem le, szóval felviszem a szobájába. Nem teszem le rögtön, megvárom míg észreveszi, hogy itt vagyunk és rám pillant.

- Megcsókolhatlak? – kérdezem az ajkait nézve.

- Miért kérdezed? Úgy is megteszed, ha akarod nem? – összefonja a karjait, én pedig leülök vele együtt az ágy végébe.

- Azt mondtad nem ugráltathatlak és te döntöd el, hogy megcsókolsz-e. Próbálok alkalmazkodni egy kicsit, hogy neked is jobba legyen – ha nem akarja legalább tudom, hogy nem vágyik rám, úgy ahogy én rá és nem fogom erőltetni. Végül is azt sem tudom, hogy vonzódik-e egyáltalán a férfiakhoz. Vámpírok számára a nemek szexuális téren nem számítanak, de néha elfelejtem, hogy ő ember. Ezért sem erőltetem tovább, ha nem akarja. Nem lenne értelme és lehet, hogy csak meggyűlölne a végén, azt pedig nem akarom.

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channak


 - Tudod, farkasokból is egész sok van az erdőben, de azok nem éppen kellemesek – pedig jó puhák, csak azokkal az éles fogakkal van némi problémám. 

 

- Ha tudod őket irányítani, akkor nem fognak fölfalni – hajtom feljebb a nadrágom alját. Már így is elázott, de nem szeretném, hogy a jelenleginél is vizesebb legyen. Legalább a farkasok nem jelentenek olyan végzetes veszélyt. Őket kontroll alatt tudja tartani, amit egyszerre gondolok klassznak és ijesztőnek. 

 

- Én viszont nem szeretném itt megvárni, míg megszárad a cipőd, amire egyébként két nap is kevés lenne ilyen időben – magyarán szólva megyünk és kész. 

 

- Nem veszem föl, hogy végigtocsogjam benne a fél erdőt – nem tudom volt már-e ilyesmiben része, de vizes cipőben valóban nem túl felemelő menni. Legfőképpen egy erdőben. Gyerekkoromban nem okozott gondot, hogy mezítláb  csatangoljak. Így, hogy felnőttem viszont már nem vállalnám be. Érdekes, hogy kicsikként mennyivel bevállalósabbak az emberek, mint idősebb korukban.  

 

- Rendben – ilyen gyorsan enged nekem? Most akkor mibe is egyezett bele? 

 

- Mit csinálsz? - lepődöm meg, amikor hozzám lépve felnyalábol a földről és a karjai közt megtartva elindul. Segítség nélkül is tudok járni. - Tegyél le, nem vagyok valami hercegnő, hogy így vigyél.

 

- Tudom, de így megfázni sem fogsz és itt ragadni sem – néz rám, hát jó. Ebben van némi igazság. De nem vagyok neki nehéz? Mert azért nem vagyok már kisfiú. Olyan hideg meg nincs, hogy megbetegedjek. Ennél azért valamivel többet bírok. 

 

- A cipőm...- hoztam magammal másikat is, de ezt jobban szeretem, mert kényelmes. 

 

- Majd veszek neked másikat – egyszerűbb lenne hoznom a kezembe. Akkor pénzt sem kellene feleslegesen költenie rám. Így is elég az a rengeteg étel, amit mindig ott hagyok. Ez aztán a pazarlás. Sóhajtva hajtom fejemet a vállára. Annyira szörnyű ez az egész. Őt még csak nemrég sodorta utamba a sors, és most rajta kívül nincs senkim. Talán nem kellett volna ennyire közel engednem magamhoz. 

 

- Dean, ma vissza kellene mennünk New Orleansba. Francois kiderítette, hogy a lousianai tanács fejének köze van a vérengző vámpírokhoz – igaz is, nem árt visszatérni a valóságba. Megfeledkezve az eddigi kellemes hangulatról, komolyságot erőltetek magamra és vállát átkarolva  fordulok felé. 

 

- Akkor tényleg azt a Magnust szolgálja? 

 

- A gyűrűt nem tudják biztosan, mert a tanácsnok mindig kesztyűt hord, de a biztonság kedvéért szeretnélek megkérdni majd, hogy az összes tanácstagot leellenőrizd, aki ott lesz. Elég egyetlen gyanús kép és akkor én magam nézem át a fejüket – ilyesmit eddig még egyszer sem tettem. De fáradtságon kívül nem lesz más bajom. Ennyit megtehetek érte. 

 

- Hányan lesznek ott? 

 

- Legalább tízen, de lehetnek többen is – macerás, de nem megoldhatatlan. 

 

- Rendben, számíthatsz rám – mosolyodom el. - Legalább végre valami hasznomat is veszed. 

 

- Nem is tudod, hogy milyen sok hasznodat veszem máris.

 

- Segíteni akarok, ahelyett, hogy még több problémát okoznék – motyogom lehajtott fejjel. - Ezért mondtam, hogy ne velem foglalkozz. 

 

- Mi lenne, ha egyszerre tenném a kettőt? Segítesz nekem, én pedig foglalkozom az ellenségeimmel és veled is – nem lesz ez egy kicsit sok így? Csak mert ellenségeiből úgy tudom akad elég sok. Én meg nem vagyok egy kisállat, hogy olyan sok törődést igényeljek. Le tudom kötni magam olvasással, és így neki is lenne ideje arra, hogy tegyen, amit akar. Eddigi hosszú életét biztosan nem a négy fal között töltötte. Amíg mellette vagyok egyikünknek sem lesz könnyebb élete. Rossz belegondolni, hogy a veszély annyira részese az életének, mint az enyémnek a reggeli, és az alvás. 

 

- Mi történne akkor, ha engem próbálnának felhasználni ellened? - régóta foglalkoztat már ez a kérdés, habár eddig még nem adódott olyan alkalom, hogy ténylegesen rá is kérdezhettem volna. Anyám szavai után hamar lejött, hogy nem azzal tapintanak a gyenge pontjára, ha őt bántják, hanem azzal, ha, valaki olyat, akit többre tart egy darab húsnál. Megtorpanva fordul felém. 

Lehet hülyeséget kérdeztem, elvégre mégis ki használna fel pont engem ellene? 

Nincs ennek semmi értelme. 

- Nem fogom hagyni, hogy ilyen helyzetbe kerülj.

- Te sem vagy Isten, nem tudod megmondani mi fog történni, főleg úgy nem, hogy még azt sem tudjuk ki az ellenség – de legalább most már tudjuk mit kell tennünk. Nem vaktában tapogatózunk. 

- Gondolkoztál már azon, mi lesz, ha vége lesz ennek? - kérdését válasz nélkül hagyom, mert tudom, hogy úgysem tudnék rá mit mondani. Gyakran eltöprengek rajta, de csak egyetlen lehetséges opció van. Egyértelművé vált, hogy ha ennek vége én teljesen magamra maradok. Persze könnyű elképzelni egyedül az életemet, hiszen ha úgy vesszük meg tudnék állni egyedül is a lábamon. És gyanítom a nagyszüleim is szívesen befogadnának magukhoz pár napra, legalább annyira, hogy elintézzek mindent. De ha elmennék hozzájuk, akkor szembesülnöm kellene az igazsággal is. Mégis hogy magyarázhatnám el nekik, hogy hová tűnt a lányuk, és hogy miért hagyott magamra engem?  Apám hogyléte is kérdéses, talán már nem is él. 

 

- Jean-Claude...túl erősen szorítasz – biztosan belemerült a gondolataiba, úgy, mint én és emiatt feledkezett meg ennyire a külvilágról.

 

- Sajnálom kedves – mondja lazítva szorításán. 

 

- Akkor csomagoljak? - annyira sok mindent azért nem hoztam magammal, de azokat is össze kell pakolnom, ha még ma indulni akar. Szívem szerint én még maradnék egy kis ideig, de tudom, hogy mennünk kell. Macska is hiányzik már. Remélem minden rendben van vele és nem esett semmi bántódása. Attól függetlenül, hogy Francois vámpír, biztosra veszem, hogy nem okozna neki túl nagy gondot megetetni egy kisállatot. 

 

- Igen, amint kész vagy indulhatunk. New Orleansban lesz Kaspar is, és szeretném, ha az ő gondolataiba is belenéznél. 

 

- Mégsem bízol benne? - az ember sohasem gyanakodhat eleget. Ez talán a vámpírokkal is így van. 

 

- Sosem bíznám rá az életem, de nem hiszem, hogy elárulna – remélem nem téved. Ujjaim simogatva túrnak a hajába. Selymes tincseit ujjaim között tekergetem, úgy tűnik nincs ellenére, hiszen még nem szólt rám, hogy hagyjam abba. Pillanatnyi megnyugvást ad, hogy legalább ő mellettem van. Még akkor is, ha ez rövid ideig tart. Ki tudja mi lesz ezután. Ha már nem lesz más dolgom, akkor feleslegessé válok. Ő visszatér majd életének eddigi megszokott medrébe, én meg majd kezdek magammal valamit.

 

- Köszönöm neked a mai napot – csendes hangjától és a szavaitól elmosolyodom. Ugyan, mi megköszönni valója van? Nem tettem semmit. 

 

- Azt köszönöd, hogy kiabáltunk egymással, meg akartál ölni, rám uszítottál egy farkast és lefröcsköltelek hideg vízzel? - vonom fel szemöldökeimet kérdőn. Nevetése miatt az én mosolyom is kiszélesedik. Mos ő azon nevet, amit az imént mondtam? De ezt nem viccnek szántam, hiszen tényleg ez történt. De az a farkasos húzás igazán nem volt szép tőle. Ezért még kapni fog tőlem, csak találjak ki valami jót, amivel remélhetőleg nem lépek át semmilyen határt. Nem lenne előnyös magamra haragítani, egy több száz éves tiszta vérű vámpírt. 

 

- Azt köszönöm neked visszahoztál az életbe. Megnevettetsz, boldoggá teszel. 

 

- Nem is teszek semmit... miért lennél boldog? 

 

- Elég, hogy itt vagy és mosolyogsz – most szívesen belekukkantanék a fejébe, de talán jobb is így, hogy nem értem. Csendesen merengek magamban és hagyom, hogy egészen a szobáig felvigyen. Most így belegondolva Harold is hiányozni fog. Őt igazán megszerettem. Nem olyan pökhendi, mint Francois. Harold legalább nem vesz semmibe. Beérve az épületbe gyorsan körülnézek, majd szemeim megakadnak Jean-Claude arcán. Most meg mi érdekeset láthat rajtam, hogy ennyire figyel? 

 

- Megcsókolhatlak? - eddig sem elleneztem, szükségtelen volt megkérdeznie. 

- Miért kérdezed? Úgy is megteszed, ha akarod nem? - fonom össze karjaimat, mialatt ő velem együtt  helyet foglal az ágy végében. Fel sem tűnt, hogy még mindig az ölében ücsörgök. 

- Azt mondtad nem ugráltathatlak és te döntöd el, hogy megcsókolsz-e. Próbálok alkalmazkodni egy kicsit, hogy neked is jobb legyen – sóhajtva döntöm vissza fejemet a vállára. Néma percek telnek el, míg magamban merengek. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire odafigyelt arra, amit a fejéhez vágtam odakint. Az meg már más kérdés, hogy így utólag belegondolva ezeknél nagyobb hülyeséget nem is mondhattam volna neki. De a dühös ember már csak ilyen. Ostoba, felesleges dolgokat vág a másik fejéhez, amiket többnyire nem is gondol komolyan. Azt hiszem túl reagáltam ezt az egészet. Szükségtelen alkalmazkodnia hozzám. Nem is kérném őt erre. 

- Eddig nem foglalkoztál ilyesmivel – most miért érdekli őt ennyire az én véleményem? - Ami pedig a kérdésedet illeti...-  mosolyodom el, apró csókokkal hintve be arcát, mind közelebb ajkaihoz. Ujjaimmal tarkóját és puha haját cirógatom. Közelebb hajolva nyelvem hegyével nyalok végig ajkain, majd finoman rátapadok, és lassú, édes csókba kezdek, amit viszonoz is. Pár pillanatig tart csupán az egész, aztán megszakítva a csókot elhajolok tőle. 

- Mondtam már, hogy gyönyörű szemeid vannak? - bukik ki belőlem a kérdés, holott ezt egyáltalán nem terveztem közölni vele.  

- Nem említetted. Miért gondolod így? 

- Olyan hűvösen kékek és mégis, annyira tiszták.

- Pedig mások, ha tehetik elkerülik a tekintetemet. Sokan nem szeretnek a szemeimbe nézni – húzódik mosolyra szája széle. Erre már nem válaszolok, csak bólintok egyet. Hiszen értem miről beszél. Az, ami ennyire hűvösen átható, olyan hatást kelt, mintha belelátna  az ember lelkébe. 

- Megyek pakolni – köszörülöm meg torkomat, mialatt tincseimet is kisimítom az arcomból. Felállok és az összes magammal hozott holmit elteszem a táskámba, ami már érkezésünk óta ugyan ott áll. Persze mindezt mezítláb teszem meg, ugyanis tökéletesen megfeledkeztem még arról a nyavalyás zokniról is.  Hátranézek, de Jean-Claude már nincsen bent. Vagy pakol ő is, vagy beszélget Haroldal. Vállat vonva öltözök át, valami elfogadhatóbb ruhába. Cipőimet felhúzom, becipzározom a táskát, majd a vállamra kapom és az ablakhoz lépek, hogy utoljára kinézhessek rajta.  Nem tudom, hogy konkrétan mikor indul a gépünk, de biztos szólnak majd nekem. Félrehúzom a függönyt és kilesek az ablakon. Odakint borús az idő, számat elhúzva igazgatom vissza az anyagot. Megfordulva ismerős szempárra akadok. Úgy néz ki már ő is készen áll az útra. 

- Dean, indulnunk kell a reptérre - nagy hülyeség lenne, ha azt mondanám, hogy nem szeretem a repülőket? Így utólag biztosan. Hiszen már jó néhányszor utaztam, de ettől függetlenül annyi más, ettől sokkalta kényelmesebb közlekedési eszköz áll a rendelkezésünkre. Milyen kár, hogy ez a legegyszerűbb, a leggyorsabb és a legpraktikusabb. 

 

- Harold nem jöhetne velünk? - alig  ismerem, de már most jobban kedvelem őt, mint Francoist. Csak egy elnéző mosolyt kapok válaszul, mellé egy egyértelmű fejcsóválással. - Hát jó, ha nem, hát nem – egyezem bele színpadiasan sóhajtva egy nagyot. 

 

- Gyere, induljunk.

 

- Akkor, ha visszaérünk mit akarsz tenni? - kérdem követve őt az ajtóhoz, ahol már Harold vár minket. Az egyértelmű, hogy nekem mit kell tennem. De azt még nem tudom, hogy ő mihez kezd majd. Az egyértelmű, hogy az, aki keresztbe akar tenni neki nem hülye. És az is lehet, hogy nincs egyedül. Egy dörzsölt társasággal pedig már nehezebb elbánni. 

 

- Első körben megőrülök, aztán majd még kitalálom – feleli cinikusan, aztán felsóhajt. Oké, egyikünk sem élvezi túlzottan ezt az egészet, de ha már eddig eljutottunk, akkor fejezzük is be. Én meg nem aztán sokat tehetek erről. Ha gúnyos kedvében van, ne rajtam töltse ki a mérgét. Ezt, és az ehhez hasonló szerepeket, inkább kerülném, ha lehet. Elég nekem egy funkciót betölteni az életében, néha még azzal is vannak problémáim. Legfőképpen az, hogy gőzöm sincs, most hogyan viszonyulunk egymáshoz. Ha beszélnék neki az érzéseimmel kapcsolatban csak kiröhögne engem, mert hát... valljuk be én is röhejesnek gondolom ezt az egészet. 

Mindketten elköszönünk, Harold pedig még egy könyvel is ellát engem, hogy biztos legyen benne nem fogok unatkozni a repülőúton. 

Felnevetek Jean-Claude arcán, igaz is. Ő nem tudja, hogy milyen remekül összebarátkoztam Haroldal. Vagy, ha mégis, akkor nem szólt róla. 

Türelmetlenül toporgok, már indulnunk kell a géphez. 







 

 

Ismét lapozok a könyvben. Ezt eddig még nem olvastam, nem is ismerem. Érdekes...lehetne, ha felfognám végre azt a mondatot, amit már vagy negyedjére kezdek el olvasni. Mérgesen fújtatva simítom félre arcomba hulló tincseimet és ötödjére is nekifutok annak a fránya mondatnak. Igazán nehéz úgy olvasni, hogy közben van itt valaki, aki sokkal érdekesebbnek bizonyul, mint egy regény. 

 

- Mit olvasol? - mivel most rám néz, és kétségtelenül lebuktam előtte, hogy őt néztem nincs más teendőm, mint találni valami jó magyarázatot magamnak. Mivel fogalmam sincs, hogy mi a könyv címe, mert elfelejtettem megnézni, csak annyit tehetek, hogy felé fordítom és hagyom, hogy ő olvassa el. Amint ez megtörténik magam felé fordítom, mert már engem is igazán érdekel. Agatha Christie: Függöny. Ez egész érdekesen hangzik.

 

- Ez egy krimi – állapítom meg nagy bölcsen. 

 

- Miről szól? - az igaz, hogy már az ötvenedik oldalon járok, de halvány gőzöm sincs, hogy mi volt benne eddig. Annyira nem figyeltem, oda a szövegre. Leginkább felszínesen átfutottam rajta a szemeimmel és lapoztam.

 

- Nehéz lenne elmagyarázni – mosolygok rá futólag, és gyorsan visszafordulok a könyv felé.  Na majd ha megérkeztünk, újra elolvasom az elejétől. Lehetőleg úgy, hogy senki sem lesz majd mellettem. Társaságban zavaró olvasni. Én is csak most jöttem rá, hogy nem megy ez nekem így. 

 

- Van még időnk. Elmesélheted. 

 

- Nem, nem – rázom meg gyorsan a  fejem. - Ezt nem lehet elmondani, olyan szövevényes. Majd ha kiolvastam, odaadom neked.

 

 

 

Jean-Claude de Dion



Türelmesen várom a válaszát, bár aggasztó, hogy ilyen sokáig gondolkodik.

- Eddig nem foglalkoztál ilyesmivel – mondja mosolyogva - Ami pedig a kérdésedet illeti...

Apró, finom csókokat hint az arcomra, amit lehunyt szemmel élvezek, majd megérzem a nedves nyelvét az ajkaimon és kis híján felnyögök az érzéstől, hogy pont ő teszi ezt. Egy lassú csókot váltunk, de annál édesebbet. Örömmel folytatnám bármeddig, de szinte egy szempillantás alatt véget ér. Ah… Dean az őrületbe kergetsz…

- Mondtam már, hogy gyönyörű szemeid vannak? – kérdezi hirtelen az említett részt pásztázva.

- Nem említetted. Miért gondolod így? – érdekes… nem is vettem észre, hogy tetszenek neki.

- Olyan hűvösen kékek és mégis, annyira tiszták.

- Pedig mások, ha tehetik elkerülik a tekintetemet. Sokan nem szeretnek a szemeimbe nézni – főleg akkor nem, ha nem kék színű. Az erő, amit pusztán azzal képes vagyok kifejteni, hogy valaki szemébe nézek riasztó lehet. Dean soha nem félt a szemembe nézni és kinyilvánítani a véleményét.

Az emléken elmosolyodom, majd amikor le akar szállni az ölemből, hagyom neki.

- Megyek pakolni – mondja és neki is lát a dolognak, közben pedig én is ott hagyom.

A szobámban gyorsan összeszedem a holmim, bár nem hoztam túl sokat, majd a földszinten az éppen takarító Haroldal váltok pár szót.

Nem sokkal később már mindennel kész vagyok, a városból hívtam egy kocsit sofőrrel, de praktikusabb lenne már megtanulnom vezetni, arra viszont még nem tudtam rávenni magam.

- Dean, indulnunk kell a reptérre – szólok be neki, úgy nézem már elkészült, mert a táskája már útra készen áll a lábánál.

- Harold nem jöhetne velünk? – kérdezi hirtelen, nem is tudom, hogy miért. Sajnos azonban ezt a kérését nem teljesíthetem, mert rá itt van szükség, hogy távol tartsa az embereket anyám sírjától és rendet tartson a házban.

- Hát jó, ha nem, hát nem. 

- Gyere, induljunk.

- Akkor, ha visszaérünk mit akarsz tenni? – kérdezi a kocsi felé menet.

- Első körben megőrülök, aztán majd még kitalálom – miért kérdez ilyesmit? Természetesen megoldani a helyzetet, ahogy csak lehet.

Csendben megyünk tovább, a sofőr - aki nem fog semmire emlékezni miután kivitt minket a reptérre - bepakolja a pár darab bőröndöt a csomagtartóba, én pedig meglepetten nézek oldalra, mikor Harold egy könyvet ad Deannek és mosolyog. Mosolyog. Harold.

Dean rám néz, majd felnevet, de én még mindig nem értem mi folyik itt. Harold általában nem mosolyog.

Végül csak megcsóválom a fejem és beszállunk a kocsiba. Nem is értem miért lepődöm meg, hisz Dean mindenkit képes elbűvölni, még egy olyan öreg vámpírt is, mint Harold.

 

***

A repülőn magamban szórakozva nézek ki az ablakon az elsuhanó felhőken nézegetve, de közben teljesen tisztában vagyok azzal, hogy figyel. Lehet, hogy ezt a tekintetet akkor is érezném magamon, ha nem lennék vámpír, de a kiélesedett érzékeim pontosan tuják, hogy nem olvas. Nem is értem miért tesz úgy, nem mintha engem zavarna a bámészkodás, úgy és akkor néz amikor csak akar.

- Mit olvasol? – nézek rá, és ő éppen ekkor kapná el rólam a tekintetét, de nem teszem szóvá. Már egy órája lapozgatja azt a könyvet, de minek?

Felém fordítja a borítót, amiről az egyik klasszikus krimi írónő neve néz rám. Hm… még nem olvastam.

- Ez egy krimi.

- Miről szól? – kíváncsi vagyok olvasott-e belőle egyáltalán valamit. Én tényleg nem tudom miről szól, elég ritkán olvasok ilyen stílusú műveket.

- Nehéz lenne elmagyarázni – mosolyog, de hiába terelné a szót, tudom, hogy valószínűleg nem is tudja miről szól.

- Van még időnk. Elmesélheted. – majdnem felnevetek az ábrázatán, de még tartom magam.

- Nem, nem – rázza a fejét - Ezt nem lehet elmondani, olyan szövevényes. Majd ha kiolvastam, odaadom neked.

Itt már nem bírom ki és elnevetem magam, majd odahajolom hozzá és megcsókolom. Nem hosszan csak egy futó rövid csók, amivel csillapítom a vágy egy részét arra, hogy folyton érintsem.

- Nem kell kifogás ha nézni akarsz, én is szeretlek téged figyelni. – Megnyugtató, hogy tudom itt van mellettem.

- Olvasok. – feleli, majd ismét elmélyed a könyv lapjaiban, én pedig mosolyogva döntöm hátra a fejem és nézek ki az ablakon.

 

***

Késő éjszaka van mikor megérkezünk New Orleansba. Az időeltolódás miatt is, és mert az út közel tíz órás Dean elég fáradt, de mint mindig most is tartja magát. Éppen aludt mikor megérkeztünk, ezért most még kissé bágyadtan pislog. Átkarolom a derekát, hogy ne keljen vonszolnia magát és az iderendelt kocsiba terelem. Itt van állandó sofőröm így egyszerűbb a helyzet.

A házhoz érve azonban egyre nyugtalanabb és feszültebb vagyok, valahogy olyan érzésem van, hogy nincs rendben valami.

- Jól vagy? – kérdezi Dean már éberebben, úgy tűnik a feldúlt érzelmeim meglátszanak rajta.

- Valami baj van. – sok és furcsa energiát érzek – Csak azt nem tudom mi.

Amint azonban begördülünk a ház elé, már tisztábban érzem a baj forrását. A bejárati ajtó nyitva van és belülről vámpírok jelenlétét érzem.

Eddig nem merészeltek a házam közelébe menni. De most nem voltam itthon és üresen állt. Még így is lehet viszont, hogy nem véletlenül jöttek ide.

- Vámpírok vannak a házban. – mondom halkan Deannek, aki szintén a házra kapja a tekintetét.

- Mi akarsz csinálni? – kérdezi rögtön.

- Megölni mindet, de… kíváncsi lennék miért vannak itt. – egyet életben fogok hagyni, hogy belenézhessen.

- Akkor én is menjek? – aggodalmasan néz a ház felé, de az idegességem ellenére is finoman az arcára simítok.

- Igen, de nem lesz semmi bajod. Kész vagy most arra, hogy belenézz az egyikbe? – tudom mennyi halál és szenvedés lehet egy vérengző fejében.

- Megteszem, - bólint komolyan, majd mindketten kiszállunk a kocsiból.

Nem hagynám itt, hisz ha valamelyik megszökik akár bánthatja is őt.

Az előkert sötét, de minden jelenlétet a házból érzek, még vérszagot is. Nem tudom, mit csinálhatnak, de biztos nem számítottak rá, hogy ilyen gyorsan visszaérünk és ezért vannak még itt. Máris dühös vagy, erőfeszítéseket kell tennem, hogy ne forrósítsam fel a levegőt magam körül, de a tény, hogy idegenek vannak az otthonomban, méghozzá ilyen átkozott lények éppen elég, hogy felhergeljen.

Belépünk a nyitott ajtón, Deant a hátam mögé tolom, majd a könyvtár felé veszem az irányt, ahonnan a csörgést hallom.

Az ajtót kitárva azonnal szembetalálom magam egy csapzottnak tűnő, véres vicsorgó  vámpírral, aki éppen a polcokról dobálja le a könyveket, mintha valamit keresne. Mindenfelé szétszaggatott lapok felborongatott műtárgyak amiknek a látványa tovább szítja a haragomat.

Az ajtó nyikorgására felénk kapja a fejét, de nem engedem, hogy közelebb jöjjön. Vörös szemeimet rá vetve kiengedem magamból a dühöt, amit az otthon feldúlás miatt érzek. Nem tudom visszafogni a torkomból előtörő morgást, mire a vámpír teste egyszerűen kigyullad és pár másodperc után porrá válik. Az ordítása viszont felzavarta az egész házat és most dörömbölő lépteket hallok az emeltről is. Felszisszenek a következő vámpír látványára, aki egy holtestet vonszol maga miután a karjánál fogva, de amint észrevesz rögtön felénk veti magát, de a társához mérten ő is egy kupac hamuként végzi.

- Gyere! – megragadom Dean kezét, hisz már a lépcsőn lefelé hallom a többieket és bevonszolom az apró helyiségbe ahol a legértékesebb könyveimet tartom. Ott nincs egy vámpír sem. Alig lököm be az ajtón máris hárman jelennek meg és egyszerre ugranak felém. Az egyiket a torkánál fogva a falhoz vágom, a koponyája szilánkosra törik, a fal bemélyed a helyén.

- Átkozottak! – közben a másik kettő megpróbált belém harapni, de jelenleg a bőröm körül áramló energia olyan erős, hogy amint a közelébe érnek a bőrük sisteregni kezd, és  már későn ugranak távolabb, mert a húsuk már meggyulladt. Balszerencsés módom egymásnak ütköznek, majd a nagy bársony sötétítőre esnek ami azonnal lángra kap. Fenébe… ez nagyon nem jó…

- Gyere ki Dean! – kiáltok be, mert már mind a két függöny lángol a fából készült karnisokkal együtt.

Azonnal kijön és elkerekedett szemekkel nézi a lángoktól ölelt ablakot, de nem érünk rá erre. Még mindig vannak a házban, érzem őket, de nem maradhatunk sokáig, mert a sok anyag között hamar elterjed a tűz.

- Jean-Claude!

- Mindjárt megyünk kedves, de előbb még széttépem azt a kettőt odafent! – morgom ingerülten, legszívesebben a puszta kezemmel szaggatnám szét azt, aki ideküldte őket!

– Csak ne érj hozzám, mert megégetlek! – figyelmeztetem még. Jelenleg olyan forró a bőröm a visszafojtott energiáktól, hogy a ruhám éppen csak kibírja, de az is forró.

A lépcső felé sietünk, épphogy felérünk a szobám felől iramodik ki egy szőke hajú nő. Hangos morgást hallatva ragadom meg, a kezemet egyetlen erős mozdulattal a testébe süllyesztem és kitépem a szívét, ekkor azonban megjelenik a következő a szobájából és éppen elkapom, mikor Dean teste a szemközti falnak csapódik és mellettem áll egy újabb vámpír.

Ez pokolfajzat a bejárattól jöhetett, mert hirtelen meg sem éreztem. Elroppantom a kezemben tartott nyakat, majd utána kapok mielőtt még Deanhez érhetne és erősen a földre nyomom. Egy hűbérúri gyűrű sötétlik az ujján, amit vicsorogva tépek le a sovány testrésszel együtt, elkínzott üvöltést kisajtolva ebből az elfajzott korcsból.

- Dean… jól vagy? Megsérültél? – aggodalmasan pillantok rá, ahogy köhögve feltápászkodik, de nemlegesen rázza a fejét és odamászik mellém.

- Őt? – kérdezi kissé rekedt hangon a bólintásomra pedig megérinti a homlokát.

Pár másodperc után kinyitja a szemeit.

- Ideküldték őket… egy magas szőke hajú vámpír, neki is volt ilyen gyűrűje. – mutat undorodva a letépett ujj felé.

- Mit vittek el? – ha már csak a korcsok maradtak itt, akkor nyilván megvan, amit kerestek. De mi? Semmi olyan nem volt ebben a házban, ami a hasznukra válna ellenem.

- Nem tudom… de egy nagy márványoszlopos épületbe ment be… szoborkert volt a bejáratnál…

- A gazda már vár rád látó – morogja a vámpír fojtott hangon a torkát szorító kezemtől – Ne várasd sokáig, mert akkor dühös lesz rád less rád…

- Hallgass el! Hol van az-az átokverte Magnus és mit akar? – mordulok rá, körmeimet a bőrébe mélyesztem.

- Te meghalsz a halandó pedig az övé lesz…

- Hol van Magnus és mit akar Deantől?! – ezért gyűlölöm a vérengzőket. A fejükben káosz van, lehetetlenség olvasni a gondolataikban. Én nem látok képeket, mint Dean, csupán gondolatokat, de a vérengzők gondolatait nem lehet kibogozni.

- A föld alatt. – vigyorog szelős módjára – Eltemetve, ahol te is leszel… jó mélyen a föld alatt… ő pedig a gazdáé lesz örökké… a gazdáé…

Deanre pillantok aki mereven bámul az örült szemekbe, de ennyi elég is volt belőle, semmi értelmes információt nem lehet kiszedni ebből, Dean pedig megtette amit tudott. Porrá hamvasztom a testét, majd azzal a kezemmel amelyik nem olyan véres megérintem Dean vállát, hogy magához térjen.

- Ne gondolkozz most! Van valami a szobádban amit gyorsan ki akarsz vinni? – a tűz már a könyvtár ajtaját nyaldossa, az érzékeny szaglásommal már érzem a füst csípését, ami nemsokára mindent elborít majd. A lángok recsegése így is vészjóslóan hangzik az üres házban.

- Elvinni… Macska! – kiálltja hirtelen és a szobájába rohan, majd a fürdőszobába, de nincs sehol. – Mond, hogy nem ölték meg…

Nyöszörgi, ahogy körbe néz, de semmi. Ökölbe szorulnak a kezeim a haragtól, tudom, hogy azok a korcsok még az állatokat is megölik…

- El is futhatott, nem tudhatod biztosan…  - ez nem vigasztalás, de nem tudok mit tenni – Menjünk!

Magamhoz ölelem, úgy tűnik nem zavarja a ruhámon lévő vér, de az ajtón kilépve látom, hogy a folyosón már belekaptak a lángok a szőnyegbe. Arra nem mehetünk…

- Az én szobámból… - mondom neki majd gyorsan magammal húzva átmegyünk, de egy pillanatra meglepődöm.

Az ablak alatt két vámpírhulla van, de ezeket nem én öltem meg. A földön egy korlátdarab, amit kiszakítottak a helyéről és csepeg róla a vér… az ablak kitörve a helyéről…

Mi a fene történt itt? Egymásra támadtak? Nem lehetetlen…

Mindegy, most nem érünk rá erre.

- Ugye nem akarsz kiugrani az ablakon? – kérdezi mikor belerúgok keretbe, hogy az összes szilánk kiessen.

- Nem, mi ketten akarunk kiugrani.

- Ha már elfelejtetted volna… Ember vagyok! – kiáltja kinézve a magasan lévő ablakon.

- Meg sem fogod érezni, majd foglak. – mikor nem jön közelebb az intésemre sem, egyszerűen felkapom mint az erdőben és nem tétovázva kilépek az ablakon.

Felsikolt és zihálva néz szét maga körül, mikor már a kert füvén állok, vele a karjaimba, majd óvatosan a remegő lámaira állítom, de nem nagyon bír megállni.

- Nézz rám! Minden rendben, nincs semmi bajod! – mélyen a szemébe nézek, megvárom míg vesz pár mély lélegzetet és bólint, majd visszafordul a ház felé, aminek már a bejárati ajtaján is lángok szűrődnek ki.

A szívem fáj ugyan a pusztítás láttán, hisz majdnem háromszáz éve ez az otthonom, de már nem tehetek érte semmit. Az a rengeteg könyv ami a könyvtáramban volt, már csap por és hamu, nem sokára pedig minden az lesz, ami még itt van.
Ezért meg fognak fizetne az egyszer biztos. Nem csak az, aki ezt az egészet elkezdte, hanem a tanácstagok is, akiknek az lenne a dolguk, hogy elfogják és megöljék ezeket. De ők nem tesznek semmit, mert azt hiszik jobban járnak, hisz sosem foglalkoztam velük. Ennek viszont most vége. Túlléptek egy határt, amit nagyon meg fognk bánni.

Pár percig még állunk ott, de aztán amikor már a tetőn is dől a füst meghallom a tűzoltó szirénákat.

Magamhoz húzom Deant, jobb lesz ha most sietünk és lehet, hogy szédülni fog, de ez a leggyorsabb.

- Fogd át a nyakam. – megteszi, fáradt szemekkel kérdőn néz rám – Csukd be a szemed és ne vegyél levegőt míg nem szólok.

- Mi akarsz csinálni?

- Van egy másik házam a városban, Francois ott szokott lenni. Oda megyünk, de az én módszeremmel. – magyarázom, majd erősen magamhoz szorítom.

A gyors mozgásommal pár perc alatt a város túlsó oldalára érek, de kétszer megállok egy pillanatra, hogy Dean levegőt vehessen. Erősen szorítja a nyakam, nem tudom ez milyen érzés lehet egy embernek.

- Itt vagyunk. – suttogom a fülébe.

- Szédülök. – jelenti ki, egyenletes mély lélegzeteket véve.

Lassú mozdulatokkal simogatom a hátát, míg meg nem tud állani egyenesben, de közben hangos csapódással kivágódik a bejárati ajtó és Francois zaklatott tekintettel jelenik meg. Véresen.

- Nagyuram… Jean-Claude! Örülök, hogy nem sérültél meg! Próbáltam szólni, de nem tudtalak elérni és azt sem tudtam mikor érkeztek! – végignéz Deanen és rajtam is, de én azonnal kiszúrom az ő sötétzöld ingén tátongó lyukat és a véres foltot.

- Mi történt? – kérdezem, miközben mindnyájan a házba megyünk. Ez nem olyan, mint a másik, nem egy palota, de még így is elég nagy.

- Az emeleten voltam mikor megjelentek, de nem tudtam ellenük mit tenni, túl sokan voltam. Nagyon sajnálom Jean-Claude, én megpróbálta, de…

- Nem kell bocsánatot kérned nem a te hibád. – kimerülten leülök az egyik kanapéra majd Deanre nézek, aki nagyon szótlan.

- Dean… minden rendben?  - nem tudom megütötte-e magát mikor az a vámpír a falnak lökte.

Mintha csak varázsszóra történne macskanyávogás üti meg a fülem, mire ő is azonnal felkapja a fejét és körülnéz. Olyan nincs, hogy Francois macskát tartson…

- A dögöt bezártam a pincébe. Nincs semmi baja, csak egy kicsit véres lett. – közli Francois tejes nyugalommal a pince felé bökve.

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channak


 Nincs rossz döntés, amíg a szívedre hallgatsz és a saját utadat járod...

Valamilyen csoda folytán sikerült beismernem magamnak, hogy talán mégsem volt olyan nagy ostobaság, hogy eljöttem otthonról. Itt szükség van rám és azt sem akarom, hogy még több ember haljon meg. Tény, hogy belefáradtam már ebbe az egészbe. Hogy bátornak, erősnek, legyőzhetetlennek és megtörhetetlennek mutatkozzak mindenki előtt, de ez vagyok én. Így neveltek és emiatt nem is óhajtok változtatni magamon semmit. 

Nevetve hajol közelebb hozzám, hogy egy futó csókot nyomhasson a számra. 

 

- Nem kell kifogás ha nézni akarsz, én is szeretlek téged figyelni – azt hiszem irigylem őt. Irigylem a nyugalmát, és a tiszta fejjel való józan gondolkodást, amivel hozzááll a problémákhoz. Az meg más kérdés, hogy ő szeret engem nézni. Én határozottan nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. 

 

- Olvasok – felelem visszabújva a könyvembe. A továbbiakban már valóban nem őt figyelem, inkább a könyvbe mélyedek, aztán a saját kis világomba, ahol tényleg alaposan átrághatok mindent az életemmel kapcsolatban. Talán túl sok mindent fogadtam be ebből a világból, ahhoz, hogy kezdeni tudjak az információval bármit is. Ez nekem így nem megy. Én nem tudom megvilágítani magam előtt az utat olyan eredményesen és jól, mint Jean-Claude. 

 

 

Az utazásokat mindig is végtelenül fárasztónak találtam. Próbáltam az időm nagy részét valami hasznossal eltölteni. Olvastam, vagy az ablakon át meredtem ki. Nem beszélgettünk, de ez a csend egyáltalán nem volt zavaró. Amikor már egyre közelebb jártunk a repülőút vége felé sikerült elaludnom. De ez is felszínes alvás volt, ami még az ébrenlétnél is rosszabb. Ezzel annyit értem el, hogy nyitott szemekkel is úgy néztem ki, akár csak egy kialvatlan élőhalott. Valószínűleg jobban festhetek, mint ahogyan érzem magam, és ez valamelyest nyugtat is. Jean-Claude derekamat átkarolva irányít a kocsi felé. Magamtól is megtudtam volna tenni ezt a  rövid utat, de nem bánom. 

A továbbiakban is megvagyunk mind a ketten a magunk csöndjében, és gondolataiban. Aztán, még ha igyekszik is ezt eltitkolni, észreveszem, hogy valami nincs rendjén. Ideges. És ez nála mindig rosszat jelent. Rám vall, hogy apróságokon aggódok, ő mindig nyugodt, még akkor is, mikor más már a haját tépné tébolyában.

 

- Jól vagy? - ostoba kérdés, látom rajta, hogy valami aggasztja. 

 

- Valami baj van. Csak azt nem tudom mi.

 

Azt hiszem sok minden megváltozott, ezalatt az idő alatt, amíg mi távol voltunk. Tudom, hogy az, amibe kerültem egy olyan helyzet, amiből nincs kiút. Legalábbis nem úgy, hogy ne sérüljön meg benne valaki. 

 

- Vámpírok vannak a házban – szól halkan, az épület felé fordulok, hiába. Hiszen én nem érzem a hozzá hasonlók jelenlétét. Én egy üres házon kívül semmi mást nem látok. 

 

- Mit akarsz csinálni? - nem akarom, hogy bemenjen oda. De nem állítom meg, mert tudom, hogy akkor csalódást okoznék vele, ha úgy viselkednék, mint egy nyafogós gyerek. 

 

- Megölni mindet, de... kíváncsi lennék miért vannak itt – ebben segíthetek. De egy halottal nem tudok mit kezdeni. 

 

- Akkor én is menjek? - tenyerét arcomra simítja, ám szükségtelen nyugtatnia. 

 

- Igen, de nem lesz semmi bajod. Kész vagy most arra, hogy belenézz az egyikbe? - őszinte választ vár, de erre nem tudok mit mondani. Erre nem lehet felkészülni. Sose tudtam.

 

- Megteszem – felelem bólintva, mialatt kiszállunk a járműből. Most erre vágyom a legkevésbé. Őt követve átvágunk az udvaron és az ajtóhoz lépve maga mögé tol és úgy lép be elsőként. Még én is hallom az apróbb neszeket, melyek a könyvtár felől érkeznek, így arrafelé vesszük az irányt. Elsápadva figyelem az egykor gyönyörű könyvtárat, ami mostanra inkább hasonlít egy romhalmazhoz. Mindent tönkre tettek itt. 

Egyikük felénk kapja a fejét és ebben a pillanatban mellőlem mély morgás szakad fel Jean-Claude tüdejéből. A vámpír pillanatok alatt kap lángra, amitől én csak még inkább elborzadok. Nem akarom látni, de egyetlen percre sem tudom levenni a szemeimet az égő testről. Mintha nem lennének már így is épp elég lidércesek az álmaim. A lépcső felől talpak koppanásai hangzanak fel, meg sem próbálnak csöndesen közlekedni. De ugyan, minek is tennék. Ezek után már oly mindegy ki csap zajt. Szemeimet összeszorítom, amikor egy újabb vámpír követi társát a halálba. Ennél többet nem akarok látni. 

 

- Gyere – kezemet megfogva húz magával egy kisebb terembe, ahol azt hiszem jártam már korábban is. De akkor még minden annyira más volt. Épp, hogy beérek a fal felé fordulva tapasztom be a füleimet. Ezt nem akarom hallani, de még így sem tudom figyelmen kívül hagyni a zajokat. 

- Gyere ki Dean – hallom a hangját és értem is amit mond, csak a mozgásra nehéz rászánnom magam. Dermedtségemből kilábalva indulok el, de a következő látvány, csak még inkább ledöbbent. Idő közben lángok csaptak fel... de hogyan? 

- Jean-Claude!

- Mindjárt megyünk kedves, de előbb még széttépem azt a kettőt odafent – ideges, személyes tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor jobb nem vitába szállni vele. - Csak ne érj hozzám, mert megégetlek!

Megrázom a fejem, eszemben sem volt. Hagyom tegye, amit kell. Ő velem ellentétben, még egyszer sem próbált megfutamodni a rá váró nehézségek elől. Tisztelem őt azért, ami.  Követem, holott jól tudom, nem tudnék tenni semmit, amivel a segítségére lehetnék. Az a legkevesebb, ha nem öletem meg magam a hülyeségem által. Felérve az emeletre egy nő közeledik felénk, már meg sem mozdulok, hiszen tudom, hogy Jean-Claude pillanatok alatt ragadja el, és öli meg. 

Egy újabbat kap el, mialatt én teljesen belefeledkezem a látottakban és észre sem veszem, hogy van egy harmadik is a közelünkben. De ez nem azt támadja, akire számíthatnék, hanem engem próbál meg eltenni láb alól. A levegő, amit eddig a tüdőmben tartottam, most robbanás szerűen szakad ki belőlem, fájó érzést hagyva maga után. Eddig valahogyan mindig sikerült elkerülnöm azt, hogy falhoz vágjanak engem. Úgy néz ki Jean-Claude mellett tapasztalhatok fájdalmas újdonságokat is. 

Fájdalomtól eltorzult hangjától feléjük fordulok. Bár ne tettem volna. 

 

- Dean...jól vagy? Megsérültél? - fejemet rázva köhögöm ki magam. Ennyibe még senki sem hallt bele. 

 

- Őt? - bólint. Nem tétovázok, ennél jobban nem akarom húzni az időt, abból így is kevés áll a rendelkezésünkre. Ujjbegyeimet bőréhez érintve hunyom le a szemeimet. Itt is minden ugyanolyan gyorsan pereg le előttem, mint máskor. Talán önző vagyok, de egész végig reménykedek benne, hogy élve látom az apámat, valamelyik látomásomban. De nem. Ő nincs sehol, és ez talán még az eddigieknél is jobban lelomboz. 

 

- Ideküldték őket... egy magas, szőke hajú vámpír, neki is volt ilyen gyűrűje – intek a letépett ujj felé, amin még mindig ott díszeleg az apró ékszer. 

 

- Mit vittek el?

 

- Nem tudom...de egy nagy márványoszlopos épületbe ment be...szoborkert volt a bejáratnál...

 

- A gazda már vár rád látó – érzem, ahogyan fehér bőröm még az eddigiektől is jobban elsápad. - Ne várasd sokáig, mert akkor dühös lesz rád less rád...

 

- Hallgass el! Hol van az-az átokverte Magnus és mit akar? - vágja mélyebbre körmeit Jean-Claude a földön fekvő bőrébe. 

 

- Te meghalsz a halandó pedig az övé lesz...- szeretném hinni, hogy ez nem így lesz, de most mégis megőrülök az aggodalomtól, és a félelemtől, hogy őt is elveszítem. 

 

- Hol van Magnus és mit akar Deantől?! - nem akarom tudni. A legkevésbé sem érdekel, hogy mi a terve velem. Úgysem segítek neki.

 

- A föld alatt – vigyorodik el. - Eltemetve, ahol te is leszel...jó mélyen a föld alatt... ő pedig a gazdáé lesz örökké... a gazdáé... - én mindvégig szótlan maradok. Nem tudom rávenni magam, hogy közbe szóljak, hogy ellenkezzek. Lenne értelme? A apró érintéstől a vállamon kénytelen vagyok visszatérni a jelenbe. Oda, ahová most a legkevésbé sem vágyom. 

 

- Ne gondolkozz most! Van valami a szobádban amit gyorsan ki akarsz vinni? - hallom, ahogyan a tűz apránként emészti fel ezt a helyet. Mit tudnék innen elvinni? A ruháim, és minden egyéb lényegtelen nekem. Pótolhatóak, de mégis van valami...Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha a macskám meghalna. Mert miattam lenne. 

 

- Elvinni...Macska! - kiáltom fel a szobámba rohanva, de sehol sem találom. A fürdőbe is besietek, de ott sincs. Hová mehetett? Él még egyáltalán? - Mond, hogy nem ölték meg...- kérlelem, még ha hazudik is, azt sem bánom. Csak adjon bármit, amibe kapaszkodni tudok. Még ha mesével hiteget is, legalább reménykedhetek. 

 

- El is futhatott, nem tudhatod biztosan... Menjünk! - fonja körém karjait, de a kijutás még így is kérdéses. 

 

- Az én szobámból...- húz magával át az ő szobájába. Veszettül elegem van már a holttestekből. Körülnézek, próbálom felmérni a helyzetünket és a lehetőségeinket, de az ablakon kívül semmi másunk nincs. 

 

- Ugye nem akarsz kiugrani az ablakon? - meredek rá, mialatt ő az ablak maradványait rugdossa ki a helyéről. 

 

- Nem, mi ketten akarunk kiugrani – az még rendben van, hogy neki nem lesz tőle semmi baja, de ezek után had ne akarjon már megölni engem. 

 

- Ha már elfelejtetted volna... Ember vagyok! - egy ember, akinek tériszonya van. Méghozzá úgy, hogy erről nem is tudtam. Mondjuk, eddig még magasban sem jártam, kivéve a repülő. De így meg érthető, hogy miért nem szeretek azokon utazni. 

 

- Meg sem fogod érezni, majd foglak – hiába hív magához, én innen egy tapodtat sem mozdulok. Megunja ezt a játszadozást és ölébe kapva lép ki az ablakon, amitől még a maradék bátorságom is pillanatok alatt elszáll. Meglepődöm a saját hangomon, hiszen ennyire gyáva nyúl még én sem szoktam lenni. Hálát adok mindennek, ami él és mozog, amikor kemény földhöz ér a talpam. Imbolyogva bár, de képes vagyok megállni a saját lábaimon. 

 

- Nézz rám! Minden rendben, nincs semmi bajod – néz egyenesen a szemeimbe. Mélyen teleszívom tüdőmet a füstöt levegővel, ami bár marja a torkom, de még így is csodálatos. Bólintva adom tudtára, hogy sikerült felfognom az eseményeket, és magam is rájöttem, hogy kutya bajom. Az épület felé fordulva, letörten meredek a lángoló házra, ami egykor még Jean-Claude otthona volt, és amiben talán a macskám is életét vesztette. A szirénák hangján elcsodálkozom, hiszen elképzelni sem tudom, ki hívhatta ki a tűzoltókat. Talán valamelyik járókelő. Jean-Claude ismét magához húz, de már energiám sincs ellenkezni, hagyom, hogy rongybabaként rángasson. 

 

- Fogd át a nyakam – karjaimat nyaka köré fonom és érdeklődve nézek rá. - Csukd be a szemed és ne vegyél levegőt, míg nem szólok. 

 

- Mit akarsz csinálni? 

 

- Van egy másik házam a városban, Francois ott szokott lenni. Oda megyünk, de az én módszeremmel – türelmesen magyaráz, de tudom, hogy már ő is szívesebben lenne máshol, mint itt. Karjait szorosabban fonja körém. Szemeimet lehunyom és mély lélegzetet véve temetem arcomat véráztatta ruhájába. Nem is tudom mihez tudnám hasonlítani az érzést, amikor elindul. Talán egy hullámvasúthoz. Legalábbis a kellemetlen utóhatásai egytől egyig megvannak. Csak kétszer áll meg velem, akkor is egy-egy lélegzetvételnyi időre. 

- Itt vagyunk – súgja, de én még nem vagyok képes felnézni, mert félek, hogy akkor az egész világ örvényként forogni kezd körülöttem. 

- Szédülök – tájékoztatom. Még mélyebb lélegzetekkel is nehezen tudom szabályozni a fejfájásomat és a feltörni készülő hányingeremet. Tenyerét hátamra simítja, és ugyanezt a mozdulatot még megismétli párszor. Megrándul az arcom, amikor valaki állat módjára kivágja az ajtót. 

- Nagyuram... Jean-Claude! Örülök, hogy nem sérültél meg! Próbáltam szólni, de nem tudtalak elérni és azt sem tudtam mikor érkeztek.

- Mi történt? - kérdése alatt a ház felé ballagunk. Van egy sejtésem, hogy engem valamivel jobban megviselt ez az egész, mint őket. 

- Az emeleten voltam mikor megjelentek, de nem tudtam ellenük mit tenni, túl sokan voltak. Nagyon sajnálom Jean-Claude, én megpróbáltam, de...

- Nem kell bocsánatot kérned, nem a te hibád – feleli helyet foglalva a kanapén, majd fürkésző szemeivel engem is megtalál. Aggaszt, hogy mi lehet a macskámmal. Az ő halálát, már tényleg nem bírnám épp ésszel elviselni.

- Dean... minden rendben? - kérdését egy végtelenül ismerős, halk hang követi. Fejemet felemelve nézek körül, hogy, vajon merről érkezhetett, de nem tudok rájönni. Ezt a házat még nem ismerem.

- A dögöt bezártam a pincébe. Nincs semmi baja, csak egy kicsit véres lett – tájékoztat Francois. Talpra szökkenek és megfeledkezve mindenről a pince felé szaladok. Kinyitva azt valóban az ajtóban kuporog szegénykém. Gyorsan leguggolok hozzá, nem törődve azzal, hogy valóban vértől ragacsos a bundája, de az én ruhám sincs sokkal jobb állapotban. Ölembe emelve cirógatom meg füle tövét, amitől az átélt események ellenére is, hangos dorombolásba kezd. Elmosolyodom és a macskámmal az ölemben visszamegyek a két vámpírhoz. 

 

- Esetleg megtisztálkodhatnék valahol? - nézek mindkettejükre reménykedve. - És, ha nem gond, akkor talán pihennék is egy kicsit – halkítom lejjebb a hangom. Ha nemet mondanak elviselem én azt is. Van fontosabb dolgunk is, mint az alvás, csak azért, legalább egy kis pihenést nem bánnék. Össze néznek, majd pár másodpercnyi néma tanakodás után mind a ketten talpra állnak. Francois előre megy, azt hiszem tényleg nagyon utálhat engem. 

Pedig alapvetően semmi rosszat nem tettem ellene. Vagy a létezésem zavarja ennyire? Megmutatja mi merre van és még tiszta ruhával is ellát. Megköszönöm és a továbbiakban megpróbálok nem láb alatt lenni neki.

Előbb a macskám bundájából mosom ki a vért, ami már beleszáradt, de nem okoz problémát. Miután vele végeztem megtörlöm és útjára engedem, hogy megpróbálja lenyalni magáról a vizet. Ezt mindig is mulatságosnak találtam. De ő csak egy állat. Nem is lenne értelme logikát keresnem benne. Leveszem a vérfoltos pólómat, aztán megmosakszom és magamra rángatom a tiszta ruhát. 

 

- Dean, tudsz majd aludni? - Jean-Claude felé fordulok. Azt hiszem ez a legkisebb bajunk. Ha elég fáradt vagyok hozzá, bármilyen körülmények között tudok nyugodtan aludni. Engem inkább Magnus aggaszt, hogy kénye kedve szerint el tud érni engem. Egyáltalán mi közöm nekem az ő életéhez? Mitől lesz neki jobb, ha maga mellett tudhat engem is? Tizenkilenc éves vagyok. A fiatal felnőttek önfeledt életét kellene, hogy éljem, de ezt már elvették tőlem. Az életet, ami sohasem volt az enyém.  Még rövid időre sem. A félelem, a rettegés, a szüleim emberfeletti elvárásai mind rányomtak a gyermekkoromra. 

 

- Nem lesz gond – mosolyodom el fanyarul - , de te menj, beszélj Francois-sal. 

 

- Ha szükséged van valamire, tudod hol találsz – biccentve lépek el mellette. Kint a macskámra is rábukkanok, felkapom és vele együtt a szobába megyek, ahol el lettem szállásolva. Nem nézek körül. Felesleges lenne. Valószínűleg ez is ugyanolyan ízlésesen van berendezve, mint eddig minden más. Lepakolom Macskát a földre és hagyom, hogy ezt a szobát is felfedezze. Itt is van egy ablak, eszemben sincs bámészkodni rajta, így gyorsan behúzom a függönyöket. Elegem van már a váratlan meglepetésekből. Legalább egy szabad napot had kapjak, ez egyáltalán nem olyan nagy kérés. Lerúgom a cipőimet és az ágyba mászva figyelmesen hallgatom a kinti zajokat, de nincs itt semmi szokatlan, vagy gyanús. 

Oldalamra fordulva nyújtom ki egyik kezemet, míg a másikat a mellkasomhoz húzom. Még jó ideig nem tudok elaludni, részben a szorongásom, és részben a ruháimból áradó enyhe füstszag miatt. Nehezemre esik elhinni, hogy valóban leégett az a gyönyörű épület, pedig láthattam. A saját bőrömön tapasztalhattam a lángok perzselő hőségét. Szemeimet lehunyva fordulok a hátamra és lassacskán sikerül felszínes alvás helyett mély álomba süllyednem.

 

 

Két kéz érinti a vállaimat, szükségem van pár percre, míg realizálódik bennem, hogy ez ismét csak egy ostoba álom volt.  Ezúttal nem tudok sétálni menni, mint gyermekkoromban mindig, akárhányszor őrült rémálmok kínoztak. Ez is annyira valóságosnak hatott, mintha látomás lenne, de nem az volt. Ez nem hagyott rajtam semmi nyomot, amit a valóságba is áthozhattam volna magammal. 

 

- Dean...- két ujjamat a szájára tapasztva hallgattatom el. 

 

- Miattam, akár a barátaiddal is szembekerülhetsz – jobb, ha tudja. 

 

- Dean,  itt nincs olyan, hogy barátság. Itt csak érdekek vannak. Egyszer veled, egyszer ellened. Ez sajnos így működik. 

 

- Úgy tűnik itt egész sokan összefogtak, hogy ellened lehessenek – nevetek fel halkan, oldva a feszültséget, holott jól tudom nagy őrültséget mondtam most. Kinek lenne jobb kedve attól, ha valaki nyíltan közölné vele, hogy többen is ellene szövetkeznek? 

 

- Jean-Claude – halkan szólítom meg, bizonytalanul. Hiszen nem tudom miként reagál majd a kérdésemre. 

 

- Mondd! - annak ellenére, hogy felszólított rá, a hangja továbbra is szelíd marad.  

 

- Elmehetek sétálni? 

 

- Egyedül? - kérdésére bólintok, de tudom, hogy ennyivel nem fogja beérni. 

 

- Szükségem van egy kis magányra ahhoz, hogy át tudjak gondolni mindent. Miattam nem kell aggódnod – mosolygok rá. Tudja, hogy emögött a kijelentés mögött nincs annyi magabiztosság, mint ahogyan kimondom, mégis úgy gondolom inkább ezt szeretné hallani, mint a kétségeimet. Látom rajta, hogy nehezére esik, de végül mégis beleegyezik. Hálás tekintetemet egy mosollyal honorálja. 

 

- Dean...

 

- Tudom. A közelben maradok – simítok végig az ágyon összegömbölyödött macskám puha bundáján. Már megszáradt, most pedig teljes békében alszik. Úgy tűnik, legyen bárhol, neki az alvás sohasem fog nehézségeket okozni. Óvatosan, hogy még véletlenül se keltsem fel, kimászok az ágyból, felhúzom a  cipőimet és a még mindig füstös pulóveremet magamra kapva kimegyek a szabadba. Most, hogy a hűvös levegő valamelyest felfrissített, rájöttem arra, hogy fogalmam sincs mihez is kezdhetnék. Jobb ötlet híján az épülettől nem messze barangolok.

Már milliószor feltettem magamnak a kérdést, hogy normális vagyok-e. Hogy tényleg ezt akarom-e. Megfordulva nyugtázom magamban, hogy valóban nem csatangoltam el túl messzire. 

Valamiféle hamis biztonságérzetbe ringat a tudat, hogy nem messze a háztól nem eshet bajom.  Ugyan, ki merészkedne ide el? Tűnődve kezdek el nézegetni egy kiszáradt fűcsomót, ami a lábaim előtt hever éppen. Az előző ház is amiatt semmisült meg, mert betörtek oda. De akkor valahonnan tudhatták, hogy Jean-Claude nem tartózkodik otthon. Most itt van. Ki szállna szembe vele nyíltan? Nincs semmi baj azzal, ha kijöttem rövid időre ide. 

Mekkora tévedésre képes egy ember...

Tisztán érzem, hogy valaki áll mögöttem. Nem értem... Miért pont én? Hiszen senkinek sem ártottam. Egyetlen bűnöm, hogy látónak születtem. Bűn, mintha tehetnék róla. De nem én választottam ezt az életet. 

Megfordulok és lassan elgondolkodva az előttem álló alak felé fordulok. Tanácstalanul nézek az ismeretlen szempárba. Most még annyi értelmét sem látom ennek a világnak, mint korábban. Egy pillanatra átfut rajtam a gondolat, hogy talán hibát követtem el azzal, hogy egymagam jöttem ide ki, de aztán ez a gondolat is tovatűnik. Nincs szívem megtörni az éjszaka csendjét, és az alvó világ békéjét, de vannak kérdések, amiket talán jobb, ha felteszek. 

 

- Mit akar?

 

- Beszélgetni – feleli egyszerűen. 

 

- Maga? Velem? - nézek rá csodálkozva. 

 

- Én. Veled. Lehetőséget ajánlok – feleli közelebb lépve hozzám. Bölcsebb lenne visszamennem a házba, de a kíváncsiság hamar győz a józan ész felett. 

 

- Miféle lehetőséget? - nézek felém nyújtott kezére. Értetlen tekintetem láttán elmosolyodva biccent. Azt akarja, hogy érintsem meg?  Ő honnan a fenéből tud az erőmről. És ha tud róla, akkor hogy-hogy még nem haltam meg? Hezitálva nyújtom ki felé a kezemet, és megérintem a bőrét. Semmi szokatlan nincs ebben az érintésben, minden ugyanúgy zajlik. 

Néhány másodperc múlva kezemet mellkasomhoz kapva lépek hátra, míg kerek szemekkel figyelem őt. Önelégült mosolyát elnézve pontosan tudja, hogy mit láthattam nála. Régóta erre várok már, de most, hogy valóban láttam nem tudok vele mit kezdeni. Halvány fogalmam sincs, hogy mit kellene most tennem. 

 

- Maradsz és ő meghal, vagy itt hagyod ezt az öntelt alakot, és az apád szabad lesz – a szavaiban nincs semmi ellenségeskedés, egyszerűen tényként közli. Tárgyilagosan hűvös velem, de az, amit mond felbosszant. Magyarán szólva engem akarnak, az apámért cserébe Vállat vonok és egy pillanatra a távolba réved a tekintetem. 

 

- Honnan tudjam, hogy nem ver át? 

 

- Nem bízol a látomásaidban? - nem tudom. Láttam, hogy életben van. De mi van, ha azóta már megölték őt? Elgondolkodom, hogy mit mondjak neki, hisz még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e elmondani neki az igazat a látomásaimmal kapcsolatban. Kezeimet hátam mögött kulcsolom össze. Szükségtelen tudnia a részletekről. De ennyivel nem fog meggyőzni engem. 

 

- Sosem bíztam bennük – mondom hátat fordítva neki, mert nem akarom látni a tekintetét, sem a vigyorát. 

A visszaút sokkal hosszabbnak tűnik, mint az ide vezető. Ujjaimat a kilincsre fonom és lenyomom azt. Belépve az ajtón körülnézek, de szokatlanul csendes most minden. Felsietek a szobába, de a kép, ami odabent a szemeim elé tárul ledöbbent. Sokszor láthatta már a megdöbbenést az arcomon, ezen most mégis elmosolyodik. Nem tudom eldönteni, hogy mi lep meg jobban. Az, ahogyan Macskát simogatja, vagy az, hogy nem jött utánam annak ellenére, hogy valamivel több ideig voltam odakint, mint akartam. Talán mindegyik, de most nincs időm a saját gondolataimmal foglalkozni. Nem is akarok, elegem van már belőlük. 

 

- Történt valami kedves? - gyorsan megrázom a fejem.

 

- Nem. Dehogy - ülök le mellé az ágy szélére. Érdeklődve fordul felém, latolgatva, hogy vajon mennyi igazság lehet a szavaimban. Ahhoz, hogy mindent elmondjak neki, kell némi erő és bátorság. Mérges lenne, hiszen így is nyugtalan. Annak ellenére, hogy próbál higgadtnak mutatkozni, látom rajta, hogy ideges. Elmosolyodom. Még közelébe sem jártam a valóságnak.  Bátorság és erő. Ugyan már.  Egy valami kell hozzá, hogy ezt elmondjam neki...reménytelenség, és lemondás. Hiszen ha tudomást szerez az ismeretlennel folytatott beszélgetésemről, akkor nem engedne el sohasem. 

Ez ellen pedig nem tudnék mit tenni, csak beletörődni a szavaiba. 

Így meg...

Honnan is tudhatnám, hogy igaz-e amit mondott nekem az-az alak?

Az egyik kósza könnycsepp, amit eddig olyan kitartóan őriztem, most elszabadul. És ugyan, ő miért is ne venné észre? Kézfejével törli le, majd nagyon lassan közelebb hajol hozzám, és óvatosan megcsókol. Meglepetten próbálom őt eltolni magamtól, de ez az ellenkezés nem tart tovább néhány másodpercnél. Feszült izmaim lassan, egyenként ernyednek el. Derekamat átkarolva mélyíti el a csókot. Egymást kergetik fejemben a gondolatok, és valahogy egyikkel sem tudok most dűlőre jutni. Túl sok a nyitott kérdés, és túl sok a bizonytalanság is mindenütt. Elválva tőle mereven bámulok magam elé. Szó nélkül nyújtja felém a kezét, és hagyja, hogy hozzábújva átöleljem. 

 

- Sajnálom – motyogom, mert a legkevésbé sem akartam ilyen helyzetbe hozni őt. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Dean azonnal felpattan és a hang irányába szalad, én pedig meglepetten fordulok Francois felé.

- Köszönöm, nem hagytad ott. Sokat jelent neki az a szőrgolyó.

- Megparancsoltad, hogy vigyázzak rá. Nem hagyhattam ott. – válaszolja, mintha mentegetőznie kellene.

De mindegy is miért tette, most csak az számít, hogy mosolyt csalt vele Dean arcra, annak ellenére amit az előbb látott. A macska tényleg nincs a legfényesebb állapotban, bár egyikünk sem. Csupa ragacs a vértől, de dorombolva törleszkedik a gazdája mellkashoz. 

- Esetleg megtisztálkodhatnék valahol? És, ha nem gond, akkor talán pihennék is egy kicsit.

Gondolatban utasítom Francoist, hogy az én szobámat mutassa meg neki és ruhát is vigyen át. Szerencsére nem akadékoskodik, hanem feláll és mutatja az utat.

Addig míg ő elvan én is megmosakszom, és a szekrényemből előveszek egy váltás ruhát. Én is adhattam volna Deannek, de Francois ruhái majdnem az ő mérete.

Éppen akkor megyek be a szobánkba, mikor magára húzza a pólót.

- Dean, tudsz majd aludni? – emlékszem mi történt legutóbb és ő maga is mondta, hogy gyakran vannak rémálmai. 

- Nem lesz gond – próbál egy mosolyt kisajtolni magából, de nem igazán megy neki- , de te menj, beszélj Francois-sal. 

- Ha szükséged van valamire, tudod hol találsz – biccent majd a macskáját magához véve megy aludni, én pedig vissza a nappaliba Francoishoz.

Ő még midig véres ruhákban vár a kanapén ülve, kifejezéstelen arccal mered maga elé, de azonnal feláll mikor észrevesz.

- Mondtam már, hogy hagyd el ezt a viselkedést. Tőled nem várom el. – mondom fáradtan, majd én is leülök.

- Bocsáss meg, de nehéz lenne leszoknom róla.

- Szóval, mi történt pontosan? – térek a lényegre.

- Először csak a zajokat hallottam, de aztán legalább húsz vámpír jelent meg és elkezdtek felforgatni mindent. Nekem úgy tűnt mintha keresnének valamit, de nem tudom, mert nem maradhattam. – lesüti a szemeit, tudom, hogy zavarja a tétlenség, de húsz vámpír ellen nem tudott volna mit tenni.

- Örülök, hogy büszkeségből nem vesztél oda. – mondom komoran – Az a seb… jól sejtem, hogy egy korlátdarab okozta? – az ablaknál volt, mikor kiugrottunk.

- Igen, nem figyeltem, mert azt az átkozott dögöt kellett elkapnom.

Képes volt a parancsom miatt majdnem megöletni magát… bár nem mondhatom, hogy nem, hisz örülök, hogy nem hagyta ott a macskát, de akkor is…

- Mutasd! - mellé ülök, hogy megnézzem, de mikor akadékoskodni próbál félreütöm a kezeit. Jó nagy lyuk, bár a vér már kezd megszáradni körülött és csak szivárog, de a szövetek nem húzódnak össze elég gyorsan. Sok vért veszített és emiatt lassabban gyógyul.

- Igyál! – parancsolom, és a szája elé emelem a csuklóm.

- Nincs szükség rá, jól…

- Francois, ez nem kérés volt! Igyál! – öt perc múlva már nyoma sem lesz a sérülésének.

Sóhajtva, de elfogadja amit kínálok, igaz, hogy nekem sem szerencsés túl sok vért veszítenem, de ennyi még belefér.

Pár korty után eltávolodik, a szemei szinte izzanak, de a sérülés máris összehúzódik és begyógyul. Pompás.

- Köszönöm… Jean-Claude!

- Most pihenj és szedd rendbe magad. Holnap sok dolgunk lesz! – azt hiszem rá fér a tanácsra egy kis ráncba szedés.

A szobámba megyek Deanhez, hogy én is pihenhessek, de amint belépek látom, hogy nyugtalanul mocorog és rögtön tudom, hogy rémálmai lehetnek. Azonnal mellette termek és óvatosan a vállánál fogva megmozdítom, hogy kizökkentsem az álomból és felébresszem. Sikerül is, szinte nyomban nyitogatni kezdi a szemeit, álmos tekintettel néz rám.

- Dean...

Nem engedi, hogy befejezzem.

- Miattam, akár a barátaiddal is szembekerülhetsz – mondja szomorúan.

- Dean, itt nincs olyan, hogy barátság. Itt csak érdekek vannak. Egyszer veled, egyszer ellened. Ez sajnos így működik. – furcsa, de a vámpírok eszmei értékei a középkortól nem változtak.

- Úgy tűnik itt egész sokan összefogtak, hogy ellened lehessenek – feszült, kissé talán kétségbeesett nevetést hallat, de nem foglalkozom ezzel. Ha folyton ezen rágódnék, már régen üldözési mániás vámpír lennék.

- Jean-Claude?

- Mondd!

- Elmehetek sétálni? – sétálni?

- Egyedül? – bólint, mire ezernyi ellenérv és tiltakozó szó tör elő a temérdek gondolat közül.

- Szükségem van egy kis magányra ahhoz, hogy át tudjak gondolni mindent. Miattam nem kell aggódnod – még hogy nem kell aggódnom? Ha érte nem akkor kiért? Meg fog őrjíteni egyszer, már most érzem, de… én magam mondtam, hogy próbálok alkalmazkodni, hogy ne kényszerítsem rá az akaratomat. Nem is akarom, de most a biztonságáról van szó és olyankor a legnehezebb engedni neki. Viszont biztos nagy szüksége van az egyedüllétre, ha a veszély ellenére ezt kéri.

- Dean...

- Tudom. A közelben maradok – nem mintha ezzel megnyugtatna.

Megsimítja a macskát, majd magára veszi a cipőjét, a pulóverét és eltűnik. Legszívesebben azonnal utána mennék amikor hallom a bejárati ajtó csukódását, de visszafogom magam. Ő egy önálló személy, nem egy szolgám akinek parancsolok. Egy ideig fel alá járkálok a szobában, feszülten várva, hogy visszaérjen, mígnem sikeresen felzavarom a macskáját, aki nyávogva nyújtózkodik Dean paplanjára gördülve. Mély levegőt véve az ágyra ülök, a háttámlának támaszkodva kezdem simogatni a macskát, aki dorombolva mocorog az ágyon. Most nem is befolyásolom, szóval úgy tűnik hozzászokott az energiáimhoz és már nem idegesíti.

Körülbelül húsz per múlva hallom a bejárati ajtó nyitódását, de ez egy egész örökkévalóságnak tűnt, mire végre megkönnyebbülten fellélegezhetek. Hallom a közeledő lépteit, majd mosolyogva figyelem a döbbent arcát, ahogy engem figyel a szőrmókjával.

- Történt valami kedves? – kérdezem, mikor még mindig áll és bámul.

- Nem. Dehogy.

Hm… túl gyors volt a válasz? Az ágy szélére ül, ezért alaposan szemügyre veszem, de nem látok rajta semmit, míg el nem mosolyodik. Min járhat az agya ennyire? Tudom, hogy sok dolog történt egyszerre és nem könnyű neki. Végül is ki veszített többet? Én vagy ő?

Egy apró könnycsepp fut végig a sápadt bőrén, de ő még midig csak ül egyhelyben, mintha egy szobor lenne. Pedig ő is érez, csak olyan erős, hogy nem mutatja ki. Nem akarja, hogy gyengének higgyem, hogy sajnáljam.

Közelebb hajolva letörlöm az apró cseppet, majd az ajkaira hajolva egy gyengéd csókkal próbálom megnyugtatni, segíteni neki. Nincs ebben most semmi csábító szándék, pusztán csak a vágy, arra, hogy megvédjem és biztonságban tudjam. Először megpróbál eltolni, de aztán hagyja és teljesen ellazulva dől nekem, hogy a derekát átkarolva tartsam tovább.

Hagyom, hogy akkor szakítsa meg a csókot, amikor akarja, de továbbra is csak maga elé mered, ezért a kezem nyújtva magamhoz húzom, míg hozzám nem simul. 

- Sajnálom – motyogja közelebb bújva, miközben lassan elkezdem simogatni a hátát, hogy megnyugodjon.

- Semmi baj, ha szükséged van rám, én itt vagyok neked. – örömmel tölt el, hogy végre egy kicsit közelebb enged magához és nem olyan távolságtartó.

Nagyot szusszanva átkarol, a fejét a mellkasomnak dönti. Lehet, hogy csak nekem tűnik így, de mikor ilyen békés az arca sokkal fiatalabbnak tűnik, mint amennyi. És ezért csak még inkább óvni akarom mindentől.

- Segített legalább a séta? – kérdezem, ha már idegeskedtem miatta, mert nekem nem úgy tűnik, mintha jobb lenne.

- Talán, egy kicsit. – suttogja, majd meglepetésemre a kezét az enyémre simítja.

- Mit szeretnél? – összekulcsolom az ujjainkat és lefekszem a párnára, hogy rendesen el tudjon helyezkedni. Aludt valamit, de még hajnal sincs.

- Nem akarok gondolkodni csak… pihenni és nem foglalkozni semmivel. – feszülten felnevet – Ugye milyen önző vagyok?

- Nem vagy önző, csak fáradt. Nem bűn az, ha el akarod felejteni a rosszat, én is szívesen megtenném, nekem viszont te segítesz elterelni a gondolataimat. – lágyan a hajába túrok, a világos tincsek puhán simulnak az ujjaim között. – Hm… talán van néhány dolog, amivel elterelhetem egy picit a figyeled.

Erre egyébként lenne egy tökéletes módszerem, de ez most nem annak az ideje. Most egy másik eszköz kell és végül is ha úgy vesszük hatszáz évet éltem, vannak történeteim.

- Mivel? – rám sandít, félig lehunyt pillái szép árnyékot rajzolnak a bőrére az éjjeli lámpa fényében.

- Nos, miről szeretnél inkább hallani? Kalandokról, királyokról, Elvisről, vagy esetleg a hatvanas évek borzalmas évtizedéről?...

 

Pirkadatkor hagyom csak magára, bár már alszik egy ideje. Meséltem neki jó pár dolgot, érdekes kalandokat – amik remélhetőleg megnyugtatták kicsit -, majd mikor elaludt szép békés képeket mutattam neki, hogy kellően kipihenje magát. És mellette ez nekem is sikerült. Igaz, hogy fizikailag képtelen vagyok elfáradni, de szellemileg én is lehetek kimerült.

Most sem maradok sokáig távol a háztól, de táplálkoznom kell ezért gyorsan megoldom egy hajnalban nyitó bolt tulajdonosával, ahonnan össze is szedek egy táska ennivalót Deannek.

Tegnap szinte nem is evett, talán még Erdélyben mikor elindultunk, de azután már nem. Nem szeretném, ha beteg lenne, ezért összeszedtem olyasmiket, amik normálisan néztek ki.

Mire visszaérek persze még mindig alszik, ezért nem is zavarom meg. Nekem úgy is van elintéznivalóm a drágalátos tanáccsal ami egyáltalán nem teljesíti a feladatát.

- Francois, te itt maradsz és vigyázol Deanre! – ő amúgy sem tudna nappal velem jönni.

- Rendben. Mikor megyünk a lousianai tanácshoz?

- Ma alkonyatkor indulunk, de kocsival megyünk. – Deannek sok volt a repülés, nem lenne jó neki, ha újra azon utazna. – Kaspar visszament már?

- Igen, de azt mondta kilép a tanácsból, mert már nem szándékozik az országban maradni. – válaszolja Francois kicsit értetlenül.

Gondoltam, hogy így dönt majd. Ha megkapja azt, amit kért – és meg fogom adni neki, hisz hasznos információval szolgált – biztos élni akar végre a választottjával.

- Ha megtette, te maradj velük, hogy meg tudjam találni őket. Akár ebbe a házba is jöhetnek, amint megoldódik minden megkapja a jutalmát. – és remélem nem tart már sokáig.

Még váltunk pár szót, elmondja, hogy éjszaka kisurrant megnézni a házat és szinte csak romok maradtak, ami így egyrészt jó, mert eltűntek a holtestek és a könyvek, amik a fajtánk és sok más lény létezését írja le.

 

***

A nap még nem süt olyan erősen így reggel, ezért nem is zavar annyira. Nem kerül sok időbe, hogy Amador, a tanács fejének háza elé érjek, ahol persze minden ablak elsötétítve áll, az ajtó zárva, de ez csak ez pillanat kérdése.

Most nem udvariaskodni jöttem ide és ezt nyilván ő is érzi, hisz amint záródik mögöttem az ajtó lesiet a lépcsőn és meghajol.

- Nagyuram!

- Térjünk a lényegre! Nyilván hallottál már arról, hogy mi történt tegnap este. – ez nem is kérdés, hisz az a dolga, hogy ilyesmiről tudomást szerezzen.

- Hallottam.

- Nos, ez esetben most már nyilván tisztában vagy azzal, hogy helyénvaló lenne a tanács tagjait végre a feladatukra utasítani. Nektek lenne az a dolgotok, hogy megtisztítsátok a várost a szeméttől és nem nekem. Mire vagytok jók, ha egy legalább húszfős vérengző fenevad mászkálhat észrevétlenül körülöttetek?! – nem leplezem, hogy dühös vagyok.

- Eddig nem tudtunk róluk. – magyarázza, de ez ostobaság.

- Valakinek tudnia kellett a tanácsból, hisz valahol el kellett bújniuk. Keresd meg az árulót és végezd ki, a többiek pedig már ma este kutasság át a várost, ha kell minden egyes házba külön menjetek be, de mire visszatérek ne maradjon egyetlen korcs sem, különben én magam számolom fel a tanácsot. Véglegesen.

Ez nem csak fenyegetés, mert meg is teszem, ha továbbra sem mutatnak semmit, amivel hasznosak lehetnének a fajunknak.

- Mindent megteszünk Nagyuram, de egy éjszaka kevés lesz.

- Az erősebb teremtményeitek is képesek elvégezni a feladatot. Őket is bevonhatjátok, de minél előbb, mert sok vérszomjas vámpír, sok holtestet eredményez, az pedig könnyen felkelti az emberek figyelmét.

Biccent és mivel nekem sincs több mondani valóm távozom, ahogy jöttem. Amador bármilyen öreg is nem mehet ki a napra, mert szénné égne, ezért sem tartanak soha gyűlést, míg le nem megy a nap.

 

***

Egy sofőr és egy autó beszerzése nem nagy probléma, hisz egyszerűen elég megbűvölnöm az embert és így egész nap a szolgálatomra áll.

Egy óránál tovább biztos nem voltam távol, de amikor a házhoz érek már hallom a kiszűrődő hangokat. Ezek szerint Dean már felébredt. Belépek és az elsötétített nappaliban éppen Francoisnak magyaráz valamit, aki feszülten figyeli.

- Mit csináltok? – homlokráncolva nézek rájuk, mire Dean megkönnyebbülten felsóhajt és odajön hozzám. – Jól vagy?

- Véletlenül hozzáértem mikor a ruhákat vettem el a kezéből és láttam, hogy… megölik. – a pillantása komoly, Francoise pedig mintha kissé bizalmatlan lenne.

Nekem viszont bőven elég a feltételezés is, Dean viszont ilyesmiben nem szokott tévedni. – Hogyan?

- Azt a márványoszlopos épületet láttam, és azt a fekete szemű vámpírt, aki folyton kísért. Egy kard volt nála és levágta a fejét. – láthatóan megborzong és aggodalmasan néz rám.

Nem gondolom, hogy a vámpírom miatt, hisz nincsenek jó viszonyban, de Dean nem az a fajta, aki érzelemmentesen bejelent ilyesmit. Az pedig, hogy az a Magnus megölné az egyetlen lényt, aki mindig is kötődött hozzám, még engem is mély aggodalommal tölt el.

- Köszönöm, hogy szóltál, kedves. – finoman az arcára simítok, majd a türelmetlenül várakozó vámpíromra nézek. – Te pedig itt maradsz.

- Hogyan? De hát azt mondtad veled kell mennem ma este?

- Az életed fontosabb, mint az hogy egy idegen vámpírt szemmel tarts. – mondom határozottan. – New Orleanst ismerem, mint a tenyeremet, és itt nincsen olyan ház, vagy bármi más ahol márványoszlopok lennének. Szoborkertből is kevés akad, tehát akkor biztos, hogy nem itt ölnének meg. Itt maradsz, és ebből nem nyitok vitát!

Egy pillanatig még farkasszemet nézünk, majd egyszerűen elvonul, de ő is tudja, hogy nem fogok engedni. Nem akarom, hogy meghaljon.

- Na, most valószínűleg még jobban utál. – sóhajtja Dean.

- Csak a büszkeségét sérti, hogy valaki meg akarja védeni. – mindig is ilyen makacs és önfejű volt. – Te legalább kipihented magad?

Felé fordulok, magamhoz húzva nézek a szép szemeibe, ami ellen nem is tiltakozik. Egy halvány mosollyal néz fel rám.

- Azokat az álmokat te raktad a fejembe ugye?

- Haragszol miatta? – ahhoz nem kell a fejébe túrnom, csak addig koncentrálnom, míg ő is ugyanarra nem gondol.

- Nem. – sóhajtja, mosolyogva lehajolok kicsit és egy puha csókot nyomok az ajkaira, de nem tudok tőle rögtön elszakadni. A nyakához hajolok, magamba szívom a bőrének finom, édes illatát, a vérének aromáját, ami megfűszerez mindent.

- Jean-Claude?

- Hm?

- Az a vízesés… valódi volt? – kérdezi egy apró sóhaj közepette, ahogy lágyan végigcsókolom a hevesen verdeső ütőerőt. Érzem, hogy a vállamon nyugvó keze megszorul és amint egy apró nyomást fejt ki hogy eltoljon, engedem neki.

- Igen. Az amazonasi esőerdőben van. Gyönyörű ugye? – egyszer régen jártam arra, mikor unalmamban kóboroltam mindenfelé.

- Igen, lenyűgöző. Az hogy minden olyan nyugodt és csendes, sehol a városok zaja… tökéletes hely.

- Egyszer elviszlek oda, ha szeretnéd. Csak szólnod kell. – örömmel bejárnám vele az egész világot, hogy minden csodát megmutathassak neki, amit valaha láttam.

- Az jó lenne, de… az még nagyon távolinak tűnik. Ha egyáltalán lesznek még nyugodt percek az életemben. – szomorúan lehajtja a fejét és a mellkasomnak dönti.

Sajnos abban igaza, van, hogy most minden békesség távolinak tűnik, de nem fog ez örökké tartani.

- Gyere, egyél egy keveset és utána elmegyünk vásárolni. – legalább kiszakad egy kicsit ebből a nyomasztó légkörből és szüksége is van ruhákra.

- Nincs kedvem enni. – morogja, ahogy elhúzódik tőlem és karba font kézzel megáll előttem.

- Legalább nézz körül, hátha megtetszik valami, már majdnem egy napja nem ettél. - kérem, majd az étkező felé vezetem, ahol a táska tartalma az asztalra van döntve.

Leül egy székre én pedig figyelem, ahogy válogat és kotorászik közöttük és amolyan deanesen morgolódik, hogy már megint pazarolom az ennivalót, amin elmosolyodom. Végül kiválaszt egy fonott kis kosárkába pakolt epret. Kibontja és fürdőszobában megmossa a csapnál, itt nincs konyha, szóval próbáltam olyasmiket összeválogatni, amit nem kell megfőzni.

Visszatér és egyesével eszegetni kezdi. Elégedetten figyelem, hogy legalább valami jól esik neki, míg egyszer csak meg nem áll a mozdulatban.

- Ehetsz te normális ételt? – kérdezi kíváncsian.

- Nem lesz tőle semmi bajom, de a szervezetem egyszerűen lebontja. Nem lakok jól tőle. – részletesen nem tudom a folyamatot, de teljesen más az emésztőrendszerünk, mint az embereknek. Tovább figyelem, ahogy eltünteti a piros gyümölcs nagy részét, bár igaza van, hogy nem kellett volna ennyi, mert a többihez még hozzá sem ért. Ez van, ha egy vámpír vásárol egy embernek…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channak


 Tenyerével nyugtatóan, monoton mozdulatokkal simogatja a hátamat. Nem is sejti, mennyire nehéz  így mutatkoznom előtte. Nem akarom kimutatni, vagy bárkivel is megosztani az érzéseimet. A fájdalmam. Mert nekem már csak ezek maradtak. 

 

- Semmi baj, ha szükséged van rám, én itt vagyok neked – felszusszanva karolom át nyakát, fejemet mellkasának döntöm. Na igen...legalább ő itt van velem. 

 

- Segített legalább a séta? - annyiban biztosan, hogy még az eddigieknél is több gondolkodni valóm legyen. Most valahogy nem találom magam. Célt vesztettem. Olyan, mintha elsepertem volna mindent magam elől. És most nem találom a helyes utat, nem tudom hogyan térhetnék vissza rá. Talán nem kellene hinnem a negédes szavaknak. Mögéjük kellene látnom, és nem bízni senkiben. 

 

- Talán, egy kicsit – suttogom kezemet az övére simítva.

 

- Mit szeretnél? - kulcsolja ujjait az enyéimmel össze. Hátradől és én követem.  Fogalmam sincs, mit szeretnék. Egyszerűen csak feküdni, és nem gondolni semmire. Kezdetnek ez tökéletesen megfelelne. 

 

- Nem akarok gondolkodni, csak... pihenni és nem foglalkozni semmivel – nevetek fel nyugtalanul. - Ugye milyen önző vagyok?

 

- Nem vagy önző, csak fáradt. Nem bűn az, ha el akarod felejteni a rosszat, én is szívesen megtenném, nekem viszont te segítesz elterelni a gondolataimat – túr ujjaival tincseim közé. - Hm... talán van néhány dolog, amivel elterelhetem egy picit a figyelmed. 

 

- Mivel? - pillantok rá kíváncsian. 

 

- Nos, miről szeretnél inkább hallani? Kalandokról, királyokról, Elvisről, vagy esetleg a hatvanas évek borzalmas évtizedéről? - elcsodálkozva figyelem őt. Nem is értem min lepődöm meg. Eleget élt ahhoz, hogy számos eseményt személyesen kísérjen végig. Akármiről mesélhet nekem, biztosan érdekes lesz. Hiszen az élete is az lehetett. Na mondjuk Elvist nem tudom mennyire gondolta komolyan. Mellételepedve kényelmesedem el. Alig tudok róla valamit, örülök, hogy mesél az életéről. Hogy beavat a múltjába. Néhol halvány mosollyal, és néhol hitetlen csodálattal hallgatom Jean-Claude szavait. Ha úgy vesszük egész kalandos élete volt, és most ennyi év után, mint ahogyan mondta is, újra a háborúzásnál tart. Nem is tudom mi másnak lehetne nevezni ezt a helyzetet. Nyíltan szembe szálltak vele, porig égett a háza. Képtelen vagyok felfogni a történteket, de még bele gondolni se tudok. Lassan nyom el az álom. Engem tényleg érdekel, amit mond, de fáradt is vagyok. Majd valamikor újra megkérem őt, hogy meséljen még. 

Már ösztönösen várom a lidérces álmokat, de helyettük valami egészen mást kapok.  Itt most nincs semmi idegborzoló, véres, vagy agresszíven erőszakos kép.  Első körben el sem hiszem, hogy ez most tényleg igaz. Már amennyire egy álom az lehet. Az idilli környezeten elmosolyodom. Ezt majd el ne felejtsem megköszönni neki. 

 

 

 

Jóval később ébredek, mint azt elterveztem. 

A csend, ami fogad, máskor békés nyugalommal töltene el, de most ez is csak idegesít. 

Reccsen egyet az ágy alattam, amikor kimászok belőle. Szemöldökömet összevonva nézek végig magamon. Nem igazán vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen ruhákba aludjak. Milyen kár, hogy mindenem az égő házban maradt, és mostanra már csak hamu maradt belőlük. 

Nagyot nyújtózom és kilépve az ajtón Francois-sal találom szembe magam. 

 

- Öm...Jó reggelt? - próbálkozom meg egy kedves mosollyal. Ő persze ugyan olyan komor marad. Talán tényleg utál engem, de ezen még ha meggebedek sem fogok tudni változtatni. Ki tudja milyennek könyvelhetett el magában. A rólam formált képén pedig nem alakíthatok, csak akkor, ha hajlandó lenne végre beszélgetni velem. Vagy legalább emberszámba venni. 

Elveszem tőle a felém nyújtott ruhát, bőre az enyémet súrolja. Csak egy pillanatig tart az egész. Ujjaimat lezárt szemhéjaimra tapasztva fintorodom el. Így, felkészületlenül mindig sokkal rosszabbak. 

A halál, ami a tegnap esti álmomból kimaradt, most mégis megtalált. Hagyom, hogy kezem mellém hulljon, mereven bámulok magam elé, majd egyenesen Francois szemeibe. Joga van tudni, hogy mi fog történni. Minden joga megvan ahhoz, hogy tudjon a közelgő haláláról. 

 

- Franco...- azt sem hagyja, hogy a nevét végigmondjam. Hátat fordítva siet el. Vállaimat dörzsölgetve követem. Nem érdekel, hogy nem akar velem beszélni. Ezt akkor is végigfogja hallgatni. Akár akarja, akár nem. Ebből nem engedek. Nem fogom hagyni, hogy amiatt haljon meg, mert túl makacs volt ahhoz, hogy végighallgasson egy embert. Mert egyértelmű, hogy ő nem tart engem többnek egy buta kölyöknél. 

 

- Ide figyelj! Most rám vagy bízva, de ez nem jelenti azt, hogy beszélgetnünk is kell – egyik kezemet felemelem, majd hagyom visszaesni. Ez egy régi, berögzült mozdulat. Mindig ezt teszem, amikor valamit magyarázni akarok. De azt sem tudom hogy kezdjek ennek neki. Jelentsem ki, hogy meg fog halni? Célozgassak burkoltan rá? Melyik lenne a jó megoldás? 

 

- Legalább hallgass végig – eddig még soha, senkinek nem könyörögtem, erre talán ő maga is rájöhet, mert a következő pillanatban sóhajtva foglal helyet. - Tudom, hogy nem hiszel bennem, hogy ebben az egészben nem hiszel. De most végig kell hallgatnod. Nem tudom miért, de amikor hozzám értél a halálodat láttam. Ne szólj közbe! – emelem fel a hangom, amikor látom, hogy közbe akar szólni. - Oké, semmit sem kell tenned. Hinned sem kell abban, amit mondok neked. Csak ne mozdulj ki a házból. 

 

- Azt akarod, hogy maradjak a négy fal között és lapítsak? - tudtam, hogy így fogja értelmezni a szavaimat. A helyében én is ezt szűrtem volna le. 

 

- Nem. Nem akarom, de ha elmész, akkor meghalsz – morgom most már én is idegesen. Tessék, kimondtam. De ő ettől még nem fogja jobban hinni a szavaimat. 

 

- Mit csináltok? - nincs is jobb időzítés. Ő lehet el tudná magyarázni, ennek a csökönyös alaknak, hogy mi van. Rám nem hallgat. Felsóhajtok.  Őt abszolút hidegen hagyja, amit mondok neki. Még komolyan sem vesz. Idegesítem őt, és emiatt ráncolja a homlokát. Nem azért, mert annyira meghatotta őt az, amit mondtam neki. Jean-Claude elé állok. Ő legalább elhiszi amit mondok neki. Még ha én nem is hiszek a látomásaimban, ő hisz  bennem. - Jól vagy? 

 

- Véletlenül hozzáértem mikor a ruhákat vettem el a kezéből és láttam, hogy...megölik.

 

- Hogyan? 

 

- Azt a márványoszlopos épületet láttam, és azt a fekete szemű vámpírt, aki folyton kísért. Egy kard volt nála és levágta a fejét – az emlék hatására halványan megborzongok. Nem szeretem az ilyen látomásokat. Sosem szerettem őket. Jean-Claude pár percig elmereng. Talán azon töpreng, mitévő legyen ezzel az újonnan szerzett információval. Én elmondtam mindkettejüknek, amit tudtam. Innentől kezdve nem rajtam múlik ez az egész. 

 

- Köszönöm, hogy szóltál, kedves – simít tenyerével arcomra, majd Francois felé fordul. - Te pedig itt maradsz.

 

- Hogyan? De hát azt mondtad veled kell mennem ma este? 

 

- Az életed fontosabb, mint az, hogy egy idegen vámpírt szemmel tarts! New Orleanst ismerem, mint a tenyerem, és itt nincsen olyan ház, vagy bármi más ahol márványoszlopok lennének. Szoborkertekből is kevés akad, tehát akkor biztos, hogy nem itt ölnének meg. Itt maradsz, és ebből nem nyitok vitát! - ez nem kérés volt, hanem egyértelmű utasítás. Ezzel még Francois sem szállhat vitába. Nem tudom leolvasni érzelmeit, bár biztosra veszem, hogy most ástam magam még mélyebbre a szemeiben. Higgadt maszkot ölt magára és elmegy. Márványoszlopok. De ha itt nincs, akkor hol? Most jön az, hogy tűt keresünk a szénakazalban? 

 

- Na, most valószínűleg még jobban utál – állapítom meg sóhajtva. Eddig sem lehettem a szíve csücske, na de most...

 

- Csak a büszkeségét sérti, hogy valaki meg akarja védeni. Te legalább kipihented magad? - fordul felém magához húzva. Mosolyogva nézek fel rá. Jót tett az alvás, ennél éberebb már akarva sem tudnék lenni. 

 

- Azokat az álmokat te raktad a fejembe ugye? - régebben is tett már ilyet, csak akkor egészen más volt minden. 

 

- Haragszol miatta? - eszemben sincs. 

 

- Nem – hozzám hajolva nyom csókot számra,  majd a nyakamhoz hajolva mélyebb lélegzetet vesz. Milyen érzés lehet neki más vérét inni? Nem tudnám elképzelni, még akkor sem, ha elmagyarázná. Számomra a vér fémes ízű, a hideg is kiráz tőle. De neki biztosan másmilyen. 

 

- Jean-Claude?

 

- Hm?

 

- Az a vízesés...valódi volt? - nekem annak tűnt. De én nem ismerem az ilyen helyeket, nem tudhatom mi valós, és mi illúzió. Szívverésem őrült vágtába kezd, amikor ajkait a bőrömhöz érinti. Felsóhajtok, amikor nyaki ütőeremre csókol, kezeim megfeszülnek a vállán. Finoman tolom el magamtól.

 

- Igen. Az amazonasi esőerdőben van. Gyönyörű ugye? 

 

- Igen, lenyűgöző. Az, hogy minden olyan nyugodt és csendes, sehol a városok zaja...tökéletes hely.

 

- Egyszer elviszlek oda, ha szeretnéd. Csak szólnod kell – amint rendeződik minden, szíves örömest vele tartok. 

 

- Az jó lenne, de... az még nagyon távolinak tűnik. Ha egyáltalán lesznek még nyugodt percek az életemben – de ez most annyira távolinak tűnik. Homlokomat mellkasának döntöm. Szám szélét harapdálva meredek a semmibe. Azt hiszem – bármennyire is szerettem volna ezt elkerülni – most ő   az egyetlen, akire támaszkodhatok. Útmutató, fény, olyan örökké meg nem szűnő. Itt már nincs rendszer. Nincs semmi, amit kibogozhatnék. Vagyis de, van kibogozni való bőven. De ez túl sok lenne nekem. Ez egy olyan világ, amihez én fikarcnyit sem értek. 

 

- Gyere, egyél egy keveset és utána elmegyünk vásárolni – vásárolni. Ez is ugyan olyan vásárlás lesz, mint amikor azt a selyem izét vette nekem? Azt még mindig erősen túlzásnak gondolom. Szükségtelen volt kiküldenie onnan mindenkit. Nekem nincsen emberfóbiám. Egész jól megvagyok velük, csak ne érjenek hozzám. Még szerencse, hogy annyira azért senki nem szeret idegenekkel érintkezni. Én meg itt idegennek számítok. Egy különc, zárkózott idegennek. 

 

- Nincs kedvem enni – húzódom el karjaimat összefonva mellkasom előtt. Nem akarom, hogy megint feleslegesen költse rám a  pénzét. 

 

- Legalább nézz körül, hátha megtetszik valami, már majdnem egy napja nem ettél -  ő miért tartja ezt számon ennyire? Még én sem törődöm ilyesmikkel, mint a rendszeres étkezés. Fogadni mernék, hogy megint jól bevásárolt. Magamat megadóan követem, egészen egy halomnyi étellel megpakolt asztalig. Ezzel még egy hadsereget is jól lehetne lakatni. Egy széken helyet foglalva hajolok előrébb, hogy a kipakolt ételek közt tudjak válogatni.

 

- Ha már mindenáron etetni akarsz engem, akkor legközelebb talán meg is kérdezhetnéd, hogy mit kérek. Az úgy sokkal praktikusabb és olcsóbb lenne, mint ez itt – morgom elvéve egy eperrel teli kosárkát. Rövid ideig küzdök a kibontásával, aztán a csap alá tartva megmosom, és visszatelepszem a székre. Lassan eszegetem a gyümölcsöt, míg ő végig engem figyel. Ránézek és felteszem életem eddigi legostobább kérdését, ami nem is tudom honnan jött nekem.

 

- Ehetsz te normális ételt? 

 

- Nem lesz tőle semmi bajom, de a szervezetem egyszerűen lebontja. Nem lakok jól tőle – tovább rágcsálva latolgatom szavait. Szóval akkor, megeheti, de semmi haszna nincs. 

 

- De az ízüket is érzed? - kotrok ki még egyet, de ahelyett, hogy egybe bekapnám aprókat harapok belőle. Állát a tenyerébe támasztva figyel. Felvont szemöldökén elvigyorodom.  - Tudod hogy értem.

 

- Miért ne érezném az ízüket? - vállat vonva halászok ki még egy epret, és felé nyújtom. 

 

- Megkóstolod? - kiveszi a kezemből, és ellenkezés nélkül tünteti el. Minimum arra számítottam, hogy majd ledob vele, úgy ahogyan én céloztam meg őt a mohával. De nem. Megette. Egy újabbat nyújtok neki, de azt már hárítja. 

 

- Dean, ez a tiéd. Azért hoztam, hogy te edd meg. Nem azért, hogy engem tömj vele. 

 

- De már nem kérek többet. Köszönöm – tolom távolabb magamtól. 

 

- Akkor mehetünk? 

 

- Hova? - kérdem pislogva rá néhányat. 

 

- Vásárolni. Szükséged van ruhákra – bólintva állok fel a székből. Ebben igaza van. Szükségem van ruhákra, mert azért én sem hordhatom mindig ugyanazt. És persze az sem mellékes, hogy Francois adta nekem ezeket is.  Jobbnak látom a szükségesnél több időt nem eltölteni vele. Neki már így is jócskán elege lehet belőlem. 

 

Természetesen eddig sem voltak kihalva az utcák, de most mintha sokkal többen mászkálnának idekint. Körülnézek, majd egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Még csak megfogalmazódni sem tud bennem, hogy melyik irányba induljak, mert Jean-Claude helyettem is döntve elindul. Nem ellenkezek. Nyilván, ha rá hallgatok, akkor egész gyorsan lerendezzük ezt a vásárolgatást. 

Személy szerint én határozottan nem szeretek üzletekbe járogatni. Másokkal ellentétben én mindig tudom, hogy mit szeretnék venni, és emiatt az egész nem is szokott fél óránál tovább tartani. Elképzelni sem tudom, hogy néhány ember, hogy képes fél délutánját ruhák között eltölteni. Felnézek a falon függő órára. Már megint túl sok időt töltöttünk bámészkodással. 

 

- Kedves, nem próbálod fel? -  int Jean-Claude a kezemben tartott póló felé. Rá nézek, és megrázom a fejem.

 

- Tisztában vagyok a saját méretemmel. Felesleges lenne időt húzni azzal, hogy még próbálgassak is – magyarázom. Véleményem szerint, akár be is fejezhetjük a vásárolgatást. Minden megvan, amire szükségem van. Próbáltam megmaradni a saját stílusomnál, de az új ruhakészletem több mint felét Jean-Claude válogatta össze. Ez így meg már bonyolultabb volt. Mert eléggé eltérően gondolkodunk ilyen téren. Én csak a kényelmet nézem, míg ő minden mást is figyelembe vesz. 

Annál több ruhát, mint amennyit magammal hoztam, nem vettünk. Felesleges lett volna. Kilépek az ajtón, és inkább az üzlet előtt várom meg. Nem tart sok időbe, míg nyílik az ajtó, és kilép. 

 

- Miért van itt ennyi ember? - kérdezek rá arra, ami már egy jó ideje foglalkoztat. Sokan voltak eddig is, de most olyan, mintha még többen lennének. Mindenki csoportokba tömörül. Miért utazna ide egyszerre ennyi ember? Szép hely, de ennek nincs semmi értelme. 

 

- Valószínűleg mindannyian a karneválra jöttek – mondja színtelenül. 

 

- Óh – azt hiszem tudom melyik karneválról beszél. Határozottan nem akarok itt maradni ebben a tömegben.  Rengeteg ember, akiknek a véralkoholszintjük jóval magasabb lesz a kelleténél. Nincs nekem erre semmi szükségem. De így meg elég sok haláleset megtörténhet majd. Főleg akkor, ha továbbra is az a terve mindenkinek, hogy keresztbe tegyen Jean-Claude-nak. 

Szó se róla lenne itt felfordulás jó nagy, ha a vámpírok felbukkannának az emberek között, és megmutatnák kik is ők igazából. De ez nem fog megtörténni. Mert nekik nem ez a céljuk.  Vagy legalábbis remélem. Ha van eszük, akkor elkerülik a nyüzsgést. Ha felfednék magukat mindenki előtt, azzal maguk alatt is vágnák a fát. 

 

- Dean – összerándulok, amikor Jean-Claude a karomhoz ér. Homlokomat ráncolva nézek rá, de még mielőtt bármit is mondhatnék elmosolyodik. - Külön öröm téged ijesztgetni. 

 

- Nekem annyira nem az – mondom véve egy mélyebb lélegzetet, hogy szívem dübörgését visszaállítsam a már jól megszokott ritmusba. 

 

- Jobban oda kellene figyelned a környezetedre – nem értem miért mondja ezt. Egyetlen egyszer nem figyeltem. Ha több ilyen alkalom is lett volna, akkor megérteném, hogy most ezt mondja. 

 

- Bocsánat. Csak elgondolkodtam – indulok el.

 

- Szabad tudnom, hogy min? 

 

- Vámpírok, emberek, halál – sorolom egy szusszanásra. - Csak a szokásos – vonok vállat. 

 

- Azt hittem ezzel a nappal, majd kirángatlak a gondolataidból – bujkál egy mosoly a szája szélén. 

 

- Ez volt a célod? - lepődöm meg. 

 

- Részben, de ruhákra tényleg szükséged volt. 

 

- De nem ennyire – szalad még összébb a ránc a homlokomon. Most már okkal érezhetem úgy, hogy a nyakán élősködök. 

 

 

Jean-Claude de Dion



- De az ízüket is érzed? – kérdezi, miközben egy újabb darab epret vesz az ajkai közé. Felvont szemöldökkel nézek rá a kérdés abszurditása miatt, végül is miért ne érezném az ízét?  - Tudod hogy értem. – teszi hozzá

- Miért ne érezném az ízüket? – jelenleg az ajkai is tökéletesen finom epreknek tűnnek amibe szívesen beleharapnék.

- Megkóstolod? – felém nyújt egyet, amit el is veszek és megeszem. Édeskés, de mégis olyan mint a víz és az, hogy meg kell rágni egyáltalán nem teszi vonzóvá.

Egy újabbat nyújt felém, de ezt már nem kérem. 

- Dean, ez a tiéd. Azért hoztam, hogy te edd meg. Nem azért, hogy engem tömj vele. – úgy sem veszem semmi hasznát.

- De már nem kérek többet. Köszönöm – eltolja magától a kosarat.

- Akkor mehetünk? 

- Hova?

Mintha nem tudná…

- Vásárolni. Szükséged van ruhákra – gondolom nem szívesen hordja Francois ruháit.

Bólint és már megyünk is, mert nappal nem igazán kell óvatosnak lenni.

Az utcák zsúfoltak, közeledik a Mardi gras és ilyenkor egy tucat karnevál, meg mindenféle játék, verseny szerveződik. Dean mosolyogva néz körbe, tetszik ez az arca és örülök, hogy eljöttünk, hátha sikerül egy kicsit kiszakadnia a „véres valóságból”.

A ruhaboltban rajtunk kívül még vannak négyen, de az ő kérése ezúttal nem parancsolom ki őket. Ha nem zavarják őt, engem nem fognak zavarba hozni a bámulással, megszoktam már.

Tulajdonképpen egészen szórakoztató Deant nézni vásárlás közben, mintha valami hihetetlenül komoly feladatot látna el. Leakasztja, megnézi, ellenőrzi a méretet és a kajára rakja. Ez ám a gyors szelektálás.

Közben én is válogatok neki pár dolgot – igaz, hogy nem kérte -, de ő csak amolyan praktikusabb darabokat válogat, én pedig összeszedek neki néhány testhez simuló inget, egy-két olyan nadrágot ami jól kiadja a formáit. Nem tudom felveszi-e valaha, de nagyon csábítóan festene bennük!

- Kedves, nem próbálod fel? – van már nála pár darab, de még egyet sem próbált.

- Tisztában vagyok a saját méretemmel. Felesleges lenne időt húzni azzal, hogy még próbálgassak is – válaszolja és a pultra rakja a ruhákat.

Véleményem szerint sokkal többet is vehetett volna, de nem erőltetem. Fizetek, majd nem is időzünk itt tovább, már rájöttem, hogy nem szeret vásárolni.

- Miért van itt ennyi ember? – kérdezi, mikor az utcára lépünk és még mindig sokan vannak. Ez így is lesz még legalább egy hétig.

- Valószínűleg mindannyian a karneválra jöttek – a sok turista. Könnyen kiszúrom őket, mert más az illatuk.

- Óh.

Elindulunk visszafelé, kikerülgetjük az embereket. Sajnos ilyenkor nincs embermentes út, így nem lehet elkerülni őket, de ha jól láttam ezúttal senki sem ment neki. Egészen hazáig a gondolataiba merül, már majdnem ott vagyunk, mikor úgy döntök kiszakítom ebből a transzos állapotból, mert úgy megy mint egy zombi.

- Dean – összerándul az érintésemre, pedig nem volt szándékos. Úgy néz, rám, mintha azt sem tudná hol van, amin kénytelen vagyok mosolyogni - Külön öröm téged ijesztgetni. 

- Nekem annyira nem az – mély lélegzetet vesz, hogy megnyugtassa magát.

- Jobban oda kellene figyelned a környezetedre – ha annyira kimeríti és megviseli az emberek halálának látványa, vigyáznia kellene, hogy ne menjen neki senkinek.

- Bocsánat. Csak elgondolkodtam.

- Szabad tudnom, hogy min? 

- Vámpírok, emberek, halál. Csak a szokásos.

Na, tessék… - Azt hittem ezzel a nappal, majd kirángatlak a gondolataidból – úgy tűnik ez kudarc volt.

- Ez volt a célod? – kérdi meglepetten.

- Részben, de ruhákra tényleg szükséged volt. – bár nem sok eredménnyel próbálkoztam és ruhákat sem sokat vett.

- De nem ennyire – mondja homlokráncolva a táskára nézve.

- Ez csak pár darab, és mostanában egyébként is miattam ment tönkre a legtöbb ruhád. – a véres darabokat kidobtuk és abból volt már egy-kettő.

- Akkor sem tetszik, hogy ennyit költesz rám, én pedig nem adok neked semmit. – morogja rám sandítva.

- Olyan vagyonom van, amit nem is tudnék elkölteni és örömmel költök rád. Ami pedig a viszonzást illeti… lenne pár ötletem. – rámosolygok, bár ezzel nem biztos, hogy megnyugtattam.

- El tudom képzelni. – morogja, majd rám pillant – Van azok között az ötletek között olyan, ami kivitelezhető és tetszene is?

Kuncogva simítom meg az arcát miközben kinyitom az ajtót előtte. – Majd meglátjuk szépségem…

 

***

Két órával később már az autópályán haladunk, de még mindig ott ül a mosoly az arcomon, ha visszaemlékszem Dean döbbent ábrázatára, ahogy meglátta a limuzint. Tulajdonképpen mivel a vásárlás nem dobta fel kellően, gondoltam egy kényelmes utazás, kiszolgálás megteszi a magáét. Eleinte ugyan morgolódott egy sort, de aztán belesüppedve a kényelmes bőrülést már jobb hangulatban volt.

Csak kétszer állottunk meg amikor a sofőr teletankolta a kocsit, Dean pedig intézte a szükségleteit és ennivalót vett magának.

- Kérsz? – kérdezi az egyik sonkás szendvicset felém nyújtva.

- Soha nem fogok kérni emberi ételt, még akkor sem ha tetszene az ízük. – elhúzom a szám – Tudod, nekem legalább olyan kellemetlen kérődzni az étellel, mint neked az, ha vért akarnának itatni veled.

- Ez egy elég érthető hasonlat. – bólint és elrakja a másik szendvicset – Jean-Claude? Milyen érzés neked vért inni?

Érdeklődve figyel, nem gondoltam, hogy megkérdezné, de rendben.

- Mint nektek a bor, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani. Te azt mondod fémes ízű ugye? – ezt hallottam már emberektől. Bólint. – A vámpíroknak minden ember más ízű, más illatú. Az egészséges embereké finom és tápláló, de például az alkoholistáké kesernyés, mert ők nem egészségesek.

- Ezek szerit meg tudod mondani a vérükből, hogy betegek-e? – kérdezi homlokráncolva.

- Igen, néha már az illatukból is.

Az ajkaiba harap, mintha kérdezni akarna valamit, de aztán mégsem.

Odahajolok hozzá és megcsókolom, kiszabadítva az alsó ajkát a fogai börtönéből és közben egy egyszerű mozdulattal az ölembe húzom. Így már jobb. Sokkal közelebb van.

- Héé! Engedj el! – ficereg, de a combjaira simítom a kezem, hogy egy helyben tartsam.

- Maradj itt kedves. Így sokkal jobb érzés, mert közelebb vagy hozzám. - suttogom a fülei mellett és nem is engedem el.

- Azt hittem beszélgetünk…

- Dean, ne félj, nem erőltetek semmit. Baj, hogy szükségem van a közelségedre? – hihetetlenül megnyugtat, ha hozzáérhetek.

Elhallgat és zavartan felsüti a szemeit, majd újra az ajkait harapdálva rám pillant.

- Nem baj… nem arról van szó. Csak… jobb lenn, ha nem kötődnél hozzám. Sehogy. Biztonságosabb lenne neked. – motyogja.

Tudom mire céloz, de nem értek egyet és nem is akarok most erről beszélni. Még legalább addig ki akarom zárni a valóságot, ameddig oda nem érünk. Itt és most csak ő van.

- Ne gondolj most, csak engedd hogy érezzelek legalább egy kicsit. – a nyakába csókolom és lassan a pólója alá simítom a kezem, végighúzom az ujjaim a puha, selymes bőrén ami kellemesen át van melegedve. Nagyin finom… - Jó ez így?

- De tovább ne. – suttogja ő is a nyakamba temetve az arcát.

- Rendben. – lassan simogatom a hátát, majd előre csúsznak a kezeim a mellkasára, Dean ujjait pedig a tarkómon érzem mintha viszonozni akarná a kényeztetést. Felmordulva tapadok az ajkaira, magamhoz szorítom a testét, de sajnos a ruháink közöttünk vannak. Legszívesebben letépném az összest, de vissza kell fognom magam. A csípőjére markolok, nem megyek tovább innen, incselkedve vele picit megharapom a nyelvét. Felnyög és elrántja a fejét nagy szemekkel néz rám és egyszerűen kitör belőlem a nevetés, de a legszebb az, hogy utána rögtön ő is elmosolyodik, majd picit felnevet. Nem tudom miért, de egyszerűen csak jól esetett.

- Ha tudnád mennyire szeretlek. – arcomat a puha tincsibe fúrom, ahogy magamhoz ölelve tartom. El sem akarom ereszteni többé.

Megfeszül a teste a karjaimban, a kezeimet már kihúztam a pólója alól, hogy teljesen átölelhessem. Sápadt karjait a nyakam köre fonja és megpuszilja a nyakam, pont úgy ahogy én szoktam neki. Bizsergető érzés és gondolatban megjegyzem, hogy ez egy nagyon vámpíros gesztus volt, de nem mondom el neki.

- Lehet, hogy tudom. – súgja halkan.

- Tényleg? – nem tudom elhiszi-e, de arról fogalma sem lehet, mennyire képes szeretni egy vámpír. Az érzelmeink mindig is erősebbek voltak mint az embereké, majdnem dupla olyan intenzíven érzünk.

- Azt hiszem.

Nem mondok többet, sokkal jobb most ez a csend és béke még egy kicsit.

Nemsokára az autó megáll a szálloda előtt, ahol estig maradunk, amíg össze nem ül a tanács. Dean szótlanul lekászálódik az ölemből kimászik a kocsiból, én rögtön utána lépek a hordárok pedig már jönnek is a csomagokért.

A szobánk nagy és tágas. Az egyik legnagyobb lakosztályt vettem ki, nem szeretem a kicsi helyiségeket.

- Én elmegyek zuhanyozni. – mondja Dean, mikor itt van a csomagja.

Nem hoztunk olyan sok holmit, csak pár ruhát, hisz nem tervezek sokáig maradni.

- Rendben. Hozassak neked valamit fel?

- Nem, köszönöm. – elvonul a fürdőbe, én pedig jobb híján bekapcsolom a tévét és az ágyra ülve lapozgatom a csatornákat, majd ott hagyom egy filmen.

Hm… Kleopátra…

Dean kicsit több mint egy óra után jön ki frissen és felöltözve.

- Már kezdtem aggódni, hogy belefulladtál a zuhanyzóba. – jegyzem meg, ahogy ő is mellém telepszik.

- A jakuzzi kádat használtam és nem volt kedvem kiszállni. – mondja elégedetten. Legalább a drága szálloda megérte, ha tetszik neki.

- Mikor megyünk?

- Amint lemegy a nap. – már alkonyodik, nem kell sokat várnunk.

 

***

A tanács épülete furcsa mód a barokk kori Franciaországot idézi. Tele van díszekkel, aranyozással, festett selyem tapétával, márvány járólappal és mindennel ami a gazdagságot sugározza.

A vámpírszolga aki sietősen halad előttünk néha-néha félve pillant hátra és szinte megkönnyebbülten sóhajt fel mikor a hatalmas ajtóhoz érünk. Érzelemmentesen nézek rá és jelzek, hogy nyissa ki az ajtót, mire odabent elhalnak a hangok. Néhány hideg és pár döbbent tekintet mered ránk, nyilván nem számítottak ránk ilyen hirtelen, hisz nappal utaztunk így nem tudtak róla. Végül is ez volt a cél.

A termet körbepásztázva lépek be, de a tizenöt tanácstagon kívül nincs bent más. Hárman hiányoznak, de a többség itt van.

- Üdvözlöm a tanács tagjait! – a hangom semmilyen érzelmet nem tükröz.

Mindnyájan felállnak és biccentenek, majd a tanács elnöke lép előre. A kezein valóban egy fekete kesztyű van, sötét szeme már-már ellenségesen csillognak.

- Nagyuram! Minek köszönhetjük, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel?

Előzékeny szavai ellenére nem tűnik úgy, mint aki annyira megtisztelve érzi magát.

- Köszönd az árulóknak. – mondom, de a szeme sem rebben.

- Árulók nagyuram? – szól közbe egy magasabb termetű férfi.

- Igen. Mind tudjátok milyen események zajlanak, akkor is ha nem teszitek szóvá. A fülembe jutott néhány kósza hír és szeretnék megbizonyosodni a valóságtartalmukról. Már ha van.

- Hogyan? – az elnök tekintete mellém rebben, oda ahol Dean áll, ami szinte bizonyítja, hogy valóban tudja mi is ő.

Ahogy valószínűleg már többen is. A new orleansi tanácstag, Dorien rájött és nyilván nem tartotta titokban a többi tag előtt sem, onnan pedig egyenes út vezet, hogy elterjedjen a látó híre.

- Nem kell úgy tenned mintha nem tudnád. – tiszta lappal játszunk – Megparancsolom, hogy gyertek közelebb, hogy a látó megbizonyosodjon a hűségetekről.

Egy pillanatig csend, de nem látni, hogy bárki is olyan meglepett lenne, talán csak egyikük, de végül elindul felénk az egyik. Végig figyelem, de nem tesz semmit, majd Dean elé állva az intésemre odanyújtja a kezét. Annyi bizonyos, hogy nem tetszik neki, hisz senki sem szereti, ha a fejében turkálnak, de nem mond ellent.

Dean rezzenéstelen arccal áll mellettem, nem látni rajta félelmet még akkor sem mikor megérinti a vámpír kezét. Pár másodpercre lecsukódik a szeme, majd felnyitva rám néz és megrázza a fejét. Rendben.

- Elmehetsz. – mondom a vámpírnak, aki meghajolva elhagyja az épületet. – Következő!

Nem kerüli el a figyelmem néhányuk feszült pillantása és a tanácsnok székre szoruló ujjai, de nem érdekel. Érkezik a következő, szinte biztosra venném, hogy a bűnösök maradnak a végére, hisz azok nem mernének csak úgy elém állni.

Így megy ez, még a nyolcadik vámpírnál, Dean sietve visszarántja a kezét és rám néz.

- Ő… láncon tart egy vámpírt. Valahol bezárva, ahol sötét van. Nem látom csak a tébolyult üvöltését hallom és valakinek a sikítását. – visszanézek a vámpírra, aki döbbenten mered Deanre, majd rám néz.

- Én nem vagyok áruló nagyuram!

- Akkor miért rejtegetsz egy vámpírt? – kérdem felhúzott szemöldökkel.

- Ő… az egyik teremtményem. Alig egy hónapja alkottam, de nem bírta kontrollálni a vérszomját. Leláncoltam a pincében, míg ki nem tisztul a feje. – mondja, a hangjában nem hallok hazugságot, de egy próbát megért.

- Rendben. Elmehetsz!

A következő négy vámpír is szabadon elmehet, de az utolsónál, már láttam, hogy Dean kimerült. A homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöznek, de nem panaszkodik. Még van három, de ők már egy perce nem mozdulnak. Az asztalfőnél állva meredten néznek rám, de amikor a szék megreccsen az ujjai alatt már én sem fogom vissza az erőmet, csupán annyira, hogy Deannek ne essen baja.

- Kíváncsian várom az indokot, hogy miért ne égesselek szénné ebben a percben? – szólok ridegen, mire vicsorogva lép el a szék mellett, de persze nem jön közelebb. – Nos?

- Tehetsz bármit, akkor sem tudod elkerülni a végzeted! Magnus meg fog ölni és akkor a vámpírok végre elfoglalhatják a helyüket a világban! – kiáltja érdes hangján.

- Milyen helyet?! Azt hiszitek, hogy ha szabadon engeditek a vérengzőket ti sokáig éltek majd?! Pár hónap alatt lemészároljál vagy átváltoztatják az összes embert! – ezek az ostobák még azt sem látják mi lesz ennek a következménye?

- Végre a fajtánk uralja majd a világot! – undorító őrült nevetést hallat, mint egy tébolyult.

Az egyik vámpír a terem oldalsó ajtaja felé oson, de mielőtt még elérhetné az erőmmel behatolok a gondolatai közé, felforgatva minden, s míg ő a fejét szorítva, ordítva vonaglik a földön megtudom, hogy ezek az alávalók nem csak hogy összegyűjtik a vámpírokat, hanem embereket is átformáltak azzá.

Felszisszenve eresztem el a tanácstagod, dühös morgással égetem porrá, majd a még mindig egyhelyben szobrozók fel fordulok.

- Ezt akarjátok? Átváltoztatni az embereket és több ezer vámpírt létrehozni? – tébolyultak! – És ha minden ember vámpírrá válik ti meddig maradtok életben? Nem lesz több élelemforrás és akkor egymás vérén fogtok élősködni, míg szép lassan elfogynak a kutyáitok és egymás torkának estek!

Őrült ötlet, őrült elméktől. Egy világ amit a vámpírok uralnak…

- De azt te már nem fogod megélni! Magnus a véredet ontja majd és az övé lesz a féltve őrzött kincsed! – dühtől izzó vörös szemeit Deanre veti, vigyorogva pillant végig rajta, míg el nem takarom a szemei elől. – Ízletesnek tűnik. Hátha Magnus hagy belőle nekünk is!

- Egy újjal sem fogtok hozzá érni! – rájuk szabadítom a dühöm, az elméjükbe hatolva kutatok a vámpír után, aki holtan akar látni.

- Jean-Claude, ne! Hagyd abba! – kiállt fel hirtelen Dean, mire azonnal visszavonulok a fetrengő áruló fejéből és követem a tekintetét.

Az ajtóban ott áll egy hosszú szőke hajú vámpír, pont olyan, mint ahogy Dean leírta és egy emberférfit tart a karmai között.

- Most már hiszel a szemednek kicsi látó? – vigyorog elégedetten, de nem mozdul közelebb.

- Dean… - nyöszörgi az ember, alig hallhatóan, mire vissza kell rántanom magamhoz Deant, mert meggondolatlanul odafutott volna.

- Apa! Jól vagy? Nem esett bajod? – a hangja remeg, a szemei könnyesek, de a szőke vámpír még mindig vigyorog.

- Engedd el vagy megöllek! – morranok rá, de csak még szélesebbé válik a vigyora.

- Ha megölsz az ember is halott lesz és… a némber is. Mi gondolsz látó? Anyucinak ízlene apuci?

Magamhoz szorítom a remegő testet, próbálna elmenni, de nem engedhetem. Pont ezt akarták.

- Tudod… ha már akkor velem jössz, mikor kértem, akkor most nem lennénk itt, de minél tovább váratod Magnust, a némber annál többet fog szenvedni. Ezt akarod?

Ez az átkozott rohadék! De… mi az, hogy először?

- Dean, nézz rám! – lassan megteszi, de fél szemmel az apját figyeli – Miért nem szóltál?

Ha tudom, hogy az apja él és náluk van akkor számítani lehetett volna ilyesmire, de így… nem engedhetem el Deant, mert az az átkozott meg fogja ölni. Vagy rosszabb…

- Sajnálom… nem akartam, hogy még többet aggódj. Ne haragudj én csak… nem akartam több gondot okozni – kicsordulnak a könnyei, amitől a szívem is összeszorul.

- Semmi baj. Nyugodj meg. – nem tudnék rá haragudni. Csupán magamra haragszom amiért belekevertem ebbe az egészbe és most ez történik.

- Miért hazudsz neki tisztavérű? Tudod, hogy semmi sem lesz rendben… kivéve, ha most rögtön velem jön. Akkor nem ölöm meg ezt itt és a másik sem hal meg.

- Felejtsd el! Nem fog veled menni! – morgom izzó dühvel, de még mindig csak mosolyog.

Éles agyaraival az ember nyaka felé közelít, megkarcolja a bőrét, hogy egy karmazsinvörös csepp kibuggyanhasson.

- Ne! Engedje el! Magával megyek csak ne bántsa! – kiáltja Dean és minden erejével szabadulni próbál, de nem engedem – Jean-Claude engedj el, meg fogja ölni!

Nem engedhetem el, nem bírnám elviselni ha bármi történne vele. Ha bárki bántaná. Tudom mennyire fáj neki ez, de nem tehetem… nem bírom…

- Dean… nem engedhetlek el értsd meg! Akkor is megölheti őket és…

- Ketyeg az óra. Amíg ti csevegtek lehet, hogy az anyja haldoklik… szóval, mi legyen?

Fenébe! Ha megölik a szüleit miattam…, de ha őt megölik…

Végig ezt akarták. Magnus… az az alávaló aljas egész végig erre játszott. El akarta érni, hogy legyen valaki, aki annyira fontos nekem, hogy szenvedjek miatta! És kell ennél nagyobb szenvedés? Mikor sírni látod azt akit a legjobban szeretsz, és még sem segíthetsz neki másképp, csak ha az életét kockáztatod és elengeded magad mellől, mert azt nem bírnád elviselni, ha meggyűlöl, mert hagyod meghalni a szeretteit… nem bírom, de mégis muszáj lesz elengednem, ha nem akarom, hogy éltet végéig megvessen…

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channak


 - Ez csak pár darab, és mostanában egyébként is miattam ment tönkre a legtöbb ruhád – mintha ő annyira tehetne arról, hogy feltúrták, összevérezték, és végül lángokba borították a házát. Az én ruháim lényegtelen apróságok ahhoz képest, amennyi kárt ő elszenvedett. 

 

- Akkor sem tetszik, hogy ennyit költesz rám, én pedig nem adok neked semmit – nem is tudnék mit adni neki. Hiszen mindene megvan. 

 

- Olyan vagyonom van, amit nem is tudnék elkölteni és örömmel költök rád. Ami pedig a viszonzást illeti...lenne pár ötletem – mosolyodik el. Volna pár tippem, hogy milyen ötletekre gondol. De azokhoz én miért kellenék? Biztosan rengetegen vannak, akik szíves örömest helyet cserélnének velem. 

 

- El tudom képzelni – nézek rá. - Van azok között az ötletek között olyan, ami kivitelezhető és tetszene is? - kérdésemre kuncogva simítja tenyerét arcomra, majd kinyitja nekem az ajtót.

 

- Majd meglátjuk szépségem...

 

 

 

Sejtettem, hogy vár még ránk egy újabb hosszadalmas út, de nem hittem volna, hogy Jean-Claude lemond a repülőről. Elvégre hosszú utakra az a legmegfelelőbb. A levegőben nem kell lámpákkal, és közlekedési dugókkal foglalkozni. De jobb is így.  Még egy olyan utat fenyegetéssel sem vállalnék be.  Engem repülőre innentől kezdve maximum úgy vihetnek fel, ha előtte megölnek, vagy bealtatóznak. De még ezt a limuzint is erősen túlzásnak vélem. Nem lehetne valami kevésbé feltűnővel menni? 

Az út során mindössze kétszer állunk meg, ami azt jelenti, hogy szabad utat kapok ahhoz, hogy elintézzem a dolgaimat, és pluszban még némi ételt is be tudok szerezni. 

 

- Kérsz? - nyújtom Jean-Claude felé az egyik szendvicset. Hús van benne, mondjuk fogalmam sincs, hogy szereti-e egyáltalán az ilyeneket. Vegetáriánusoknak való szendvicset nem vettem, mert azt meg én nem szeretem. Ami meg neki nem kell, azt kizárásos alapon én eszem meg. 

 

- Soha nem fogok kérni emberi ételt, még akkor sem ha tetszene az ízük – húzza el a száját. - Tudod, nekem legalább olyan kellemetlen kérődzni az étellel, mint neked az, ha vért akarnának itatni veled. 

 

- Ez egy elég érthető hasonlat – biccentem elpakolva magamnak későbbre a másik szendvicset. Jó lesz az még. - Jean-Claude? Milyen érzés neked vért inni? 

 

- Mint nektek a bor, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani. Te azt mondod fémes ízű ugye? - megint biccentek. - A vámpíroknak minden ember más ízű, más illatú. Az egészséges embereké finom és tápláló, de például az alkoholistáké kesernyés, mert ők nem egészségesek. 

 

- Ezek szerint meg tudod mondani a vérükből, hogy betegek-e? - szaladnak össze homlokomon a ráncok. 

 

- Igen, néha már az illatukból is – számba harapok, kíváncsi vagyok, hogy az én véremre mit mondana. Csak mert látó vagyok, szerintem semmiben nem különbözik az én vérem a többiekétől. Lehet, hogy még rosszabb is. Hozzám hajolva tapad ajkaimra, mialatt egy gyors mozdulattal az ölébe húz. Ezt most miért...?

 

- Héé! Engedj el! - szabadulási próbálkozásaim csak addig tartanak, míg tenyereit combomra nem simítja. Ez elég meggyőzőnek bizonyul ahhoz, hogy mozdulatlanná dermedjek. 

 

- Maradj itt kedves. Így sokkal jobb érzés, mert közelebb vagy hozzám – suttogja.  Ilyenkor határozottan nem tudom eldönteni, hogy most azért mondja-e ezt, mert vonzza őt a vérem, vagy azért mert vonzza őt a testem. Úgy általánosságban nem tudok rajta kiigazodni. 

 

- Azt hittem beszélgetünk...

 

- Dean, ne félj, nem erőltetek semmit. Baj, hogy szükségem van a közelségedre? - mintha alvajáróként élte volna át mindazt, aminek én is tanúja lehettem. Számat harapdálva nézek már irányba. Úgy tűnik a szavak itt hiábavalóak. Nem érti, nem fogom a szájába rágni. Ennyi idő után már rá kellett volna jönnie, hogy ez okozhat némi kellemetlenséget mindkettőnk részére. 

 

- Nem baj... nem arról van szó. Csak... jobb lenne, ha nem kötődnél hozzám. Sehogy. Biztonságosabb lenne neked – neki már az is biztonságosabb lenne, ha megutálna engem.  Ilyen téren én egészen jelentéktelen vagyok. Neki élnie kell, hiszen csak ő tudja ráncba szedni a többi vámpírt. Ő az egyetlen, akitől félnek...még ha nyíltan szembe is szegültek vele. Mert most azt tették. Meg sem próbálják titkolni, hogy terveznek valamit. Hogy valamire készülnek. Valami nagyon, nagyon rosszra. 

 

- Ne gondolj most, csak engedd, hogy érezzelek legalább egy kicsit – nyakamba csókolva simítja kezeit pólóm alá. - Jó ez így? 

 

- De tovább ne – suttogom arcomat nyakába temetve. 

 

- Rendben – simogatja meg a hátamat, majd kezeit mellkasomra csúsztatja. Tenyerének érintése pezsdítően hat vérnyomásomra. Ujjaimmal tarkóját, selymes tincseit cirógatom. Lágyan felmordulva veszi birtokba újra ajkaimat, és szorosabban magához ölel. Csípőmet megragadva harap rá óvatosan a nyelvemre. Meglepettségemben felnyögve húzódok el tőle, és pislogok rá kerek szemekkel. Talán azon amit tett, vagy a tekintetem láttán elneveti magát, és ezen én is felnevetek. 

 

- Ha tudnád mennyire szeretlek – temeti arcát tincseimbe. Nagyot nyelek, és szívem, ha ez lehetséges egyáltalán, még hevesebben kezd el dobogni. Szorosan tart a karjai között, nem hagyja, hogy eltávolodjak tőle. De nem is akarok elhúzódni, nyakát átkarolva nyomok apró puszit a bőrére. 

 

- Lehet, hogy tudom – felelem csendesen. 

 

- Tényleg? - lepődik meg, amin újabb mosolyt folytok el. 

 

- Azt hiszem – mondom halványan mosolyogva. 

 

Mikor megáll a kocsi, kimászok az öléből, majd a járműből is kiszállok. Fárasztó lesz ez az egész. Még el sem indultunk, de már most várom, hogy vége legyen. 

A szoba, amit Jean-Claude kivett, már meg sem lep. Ennyi idő után, már lehet számítani tőle az ilyesmikre. Ő ehhez van szokva, emiatt nem is haragudhatok rá. Igazából nekem is tetszik, hogy ilyen szép tágas, és a bútorok is ízlésesen vannak elhelyezve. 

 

- Én elmegyek zuhanyozni – jelentem ki, amint megérkezik a csomagom. Na most aztán tényleg kevés holmit pakoltam be magamnak. Nem mintha fenyegetne a veszélye annak, hogy itt is kigyullad valami. 

 

- Rendben. Hozassak neked valamit fel?

 

- Nem, köszönöm – hagyom magára, és fürdőbe megyek. Gyorsan körülnézek, és sikeresen elkönyvelhetem magamnak, hogy akár fél délutánomat is el tudnám itt tölteni. A jakuzzi azonnal leköti a figyelmem. Leveszem ruháimat, és egész hamar elmerülök a jó meleg vízben. El is tudnék itt aludni, milyen kár, hogy van még dolgunk. 

El tudnám még viselni egy kis ideig ezt a jó meleg vizet, de épp itt az ideje, hogy kimásszak. Felöltözve lépek ki az ajtón. Így azért már a hangulatom is jobb, nem mintha eddig panaszom lett volna rá. Ha jól látom Jean-Claude is remekül lekötötte magát,míg én bent áztattam magam. 

- Már kezdtem aggódni, hogy belefulladtál a zuhanyzóba – abba bele lehet egyáltalán fulladni? Na mindegy. Mellé ülve meredek a tévére. 

- A jakuzzi kádat használtam és nem volt kedvem kiszállni. Mikor megyünk?

- Amint lemegy a nap – válaszolja. Akkor már nem sokára indulhatunk is. 

 

Ez az épület nem csak kívülről, de belülről is nagyon pazar. Márványpadló, a falakon csodaszép aranydíszítés. Ha Jean-Claude nincs, akkor biztosan kimaradt volna ez a látvány az életemből.  Az előttünk haladó alak, többször néz hátra ránk a kelleténél és ez nem csak nekem tűnik fel. De ha Jean-Claude nem teszi szóvá, akkor én sem fogom. Sóhajtva könnyebbül meg, mikor az ajtóhoz érünk. Kinyitja, odabent pedig késsel lehetne vágni a feszültséggel teli csendet. Ez most egyáltalán nem olyan tanácsgyűlés, mint az előző. 

- Üdvözlöm a tanács tagjait! - Jean-Claude hangjára mindannyian felállnak, és biccentve köszöntik, majd az egyikük előrébb lép. Kezeit sötét kesztyűk mögé rejtette, ami már elegendő ahhoz, hogy gyanút keltsen. Szótlanul figyelem ellenségesen villanó szemeit. 

- Nagyuram! Minek köszönhetjük, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel? 

- Köszönd az árulóknak.

- Árulók nagyuram? - az ember azt hinné, hogy itt gyorsan terjed minden hír. 

- Igen. Mind tudjátok milyen események zajlanak, akkor is ha nem teszitek szóvá. A fülembe jutott néhány kósza hír és szeretnék megbizonyosodni a valóságtartalmukról. Már ha van. 

 

- Hogyan? - ekkor talál meg engem is a tekintetével. Pedig én igazán reménykedtem, hogy még egy jó darabig egyikük sem szúr ki. Nyilván újdonságot jelentek nekik, vagy talán tartanak attól, hogy valóban a leleplezőjük lehetek. Szándékosan nem tenném, de most gyakorlatilag amiatt vagyok itt, hogy segítsek megtalálni az árulót. 

 

- Nem kell úgy tenned mintha nem tudnád. Megparancsolom, hogy gyertek közelebb, hogy a látó megbizonyosodjon a hűségetekről – egyikük sem repes az örömtől, de én sem élvezem, hogy hozzájuk kell érnem. Elém áll az egyik vámpír, majd Jean-Claude intésére felém nyújtja a kezét. Hozzáérek, szemeim lecsukódnak, majd miután megbizonyosodtam az ártatlanságáról Jean-Claude felé fordulok, és megrázom a fejem. 

 

- Elmehetsz – a vámpír meghajol, és távozik. - Következő!

 
Szótlanul figyelem őket,  és várakozok a következőre. Túl sokat nem kommunikálok ezzel a társasággal.  Mióta itt vagyok, még egyszer sem szólaltam meg. Hiszen Jean-Claude megért engem úgyis, ha csak a fejemet ingatom. Nem tudom hanyadikat érintem, de nála valami szokatlant vélek felfedezni. 

 

- Ő... láncon tart egy vámpírt. Valahol bezárva, ahol sötét van. Nem látom csak a tébolyult üvöltését hallom és valakinek a sikítását – már így is jó adagnyi képet, és hangot sikerült begyűjtenem a rémálmaimhoz. Erre nem volt szükségem. 

 

- Én nem vagyok áruló nagyuram!

 

- Akkor miért rejtegetsz egy vámpírt? - emeli meg egyik szemöldökét Jean-Claude. Szórakoztató ez a higgadtsága. 

 

- Ő...az egyik teremtményem. Alig egy hónapja alkottam, de nem bírta kontrollálni a vérszomját. Leláncoltam a pincébe, míg ki nem tisztul a feje – homlok ráncolva hallgatom kettejük beszédét. Mi értelme van annak, hogy valaki átváltoztasson bárkit is? 

 

- Rendben. Elmehetsz! - kínomban legszívesebben már felnyögnék, mikor a következő négy vámpír elméjét is átkutattam. Továbbra sincs semmi használható információ. De már az én figyelmem is kezd lankadni. Fáradt vagyok, és lüktet a koponyám. Alig várom, hogy mehessünk végre. Egyikük ujjainak nyomása alatt hangosan reccsen egyet a szék. Azt hiszem mégsem volt olyan eredménytelen az egész. 

 

- Kíváncsian várom az indokot, hogy miért ne égesselek szénné ebben a percben? - fogait kivillantva lép el a széktől, de még így is tartja a távolságot. - Nos?

 

- Tehetsz bármit, akkor sem tudod elkerülni a végzeted! Magnus meg fog ölni és akkor a vámpírok végre elfoglalhatják a helyüket a világban – egy olyan hely, ahol a vámpírok uralkodnak az emberek fölött. Bele sem merek gondolni. 

 

- Milyen helyet?! Azt hiszitek, hogy ha szabadon engeditek a vérengzőket ti sokáig éltek majd?! Pár hónap alatt lemészárolják, vagy átváltoztatják az összes embert!

 

- Végre a fajtánk uralja majd a világot! - nevet fel fura, csúf hangon. Szóval ez volt a terv mindig is. Hogy az irányítás más kezébe kerüljön. De így mindkét faj halálra lenne ítélve. Az emberek, és a vámpírok is. Hiszen Jean-Claude igazat mondott. De ezt miért nem érti meg senki? Ennyire eltorzult volna az elméjük, hogy még azt sem veszik észre, ami előttük van? Valaki a terem túlsó végében felüvölt. Arcom megrándul, amikor a földön vergődő testre nézek. Jean-Claude felhagy a kínzásával, felszisszen mérgében, és lángra lobbantja szerencsétlent, majd el is fordul tőle. Egyenesen a másik kettőre mered, mintha magyarázatot várna tőlük erre az egészre. 

 

- Ezt akarjátok? Átváltoztatni az embereket és több ezer vámpírt létrehozni? És ha minden ember vámpírrá válik ti meddig maradtok életben? Nem lesz több élelemforrás, és akkor egymás vérén fogtok élősködni, míg szép lassan elfogynak a kutyáitok, és egymás torkának estek!

 

- De azt te már nem fogod megélni! Magnus a véredet ontja majd, és az övé lesz a féltve őrzött kincsed! - mered rám parázsló szemeivel. Gondolataim kusza zagyvaságban kergetik egymást. Semmi használhatóval nem tudok most szolgálni. Egyenlőre csak annyi biztos, hogy minden egyes szava után összébb ugrott a gyomrom, és most fogalmam sincs,  hogyan távolítsam el azt a teniszlabdát onnan. Vigyorogva mér végig, úgy, mintha valamiféle kirakati áru lennék. Szemei csak addig perzselik bőröm, míg Jean-Claude elém nem áll.  - Ízletesnek tűnik. Hátha Magnus hagy belőle nekünk is!

 

- Egy ujjal sem fogtok hozzá érni! - Jean-Claude szavai tompa háttérzajként érnek el hozzám. Már rég nem őket figyelem, hanem az ajtóban állót. Azt, aki korábban is felkeresett már. De akkor ostoba voltam, és mindezt egyetlen szóval sem említettem senkinek. Pedig ígéretet tettem. Megígértem, hogy mindent elmondok. Ez így is volt. Hiszen mindent elmondtam...mindent, csak ezt nem. Ezt nem tudtam. Nem voltam rá képes. De nem is a vámpír jelenléte hoz zavarba, hanem az emberé, akit karjainak fogságában tart. 

 

- Jean-Claude, ne! Hagyd abba! - kiáltok rá, és ő kérés nélkül fordul az ajtóban álló felé. 

 

- Most már hiszel a szemednek kicsi látó? - vigyorogva figyel engem, győzelmének teljes tudatában. Szívem a torkomban dobog. Miért kérdez rá most erre? Azt várja tőlem, hogy majd kimutatom a sebeimet? Azt akarja látni, ahogyan megtörök? 

 

- Dean...- életben van! Tennem kell valamit, segítenem kell neki. Nem veszíthetem el még egyszer őt! Félek, hogy ezúttal végleges lenne. Jean-Claude magához rántva fog le. Ő ezt nem értheti. Senki sem értheti. Nem tudhatják, hogy mit érzek. Miért  történik mindez velem? Mi olyat követtem el, ami ekkora büntetést von maga után? 

 

- Apa! Jól vagy? Nem esett bajod? -  úgy érzem, mintha minden egyes tagom a legutolsó pólusomig fájdalomtól zsibbadna. 

 

- Engedd el, vagy megöllek! - hiába fenyegeti. Ha meghal az apám, az csakis miattam lesz. Tudtam, hogy fogva tartják. Nekem elmondta, de nem akartam hinni a szavainak. 

 

- Ha megölsz az ember is halott lesz és...a némber is. Mit gondolsz látó? Anyucinak ízlene apuci? - lassan törik darabokra a világom. Hiába küszködök, hogy szabaduljak a satuszerű rabságból, nem lazul a fogás. 

 

- Tudod... ha már akkor velem jössz, mikor kértelek, akkor most nem lennénk itt, de minél tovább váratod Magnust, a némber annál többet fog szenvedni. Ezt akarod? 

 

- Dean, nézz rám! - minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy felnézzek rá. Tudom, hogy csalódott bennem. Hogy ezzel most minden reményemet elvágtam. Biztosan gyűlöl most. Megvet. A helyében én is így éreznék. Lassan nézzek rá. - Miért nem szóltál?

 

- Sajnálom...nem akartam, hogy még többet aggódj. Ne haragudj én csak... nem akartam több gondot okozni - minden forró könnycsepp égeti a bőröm, ahogyan legördül az arcomon.

 

- Semmi baj. Nyugodj meg – ne akarjon vigasztalni. Azt most nem tudnám elviselni.  

 

- Miért hazudsz neki tisztavérű? Tudod, hogy semmi sem lesz rendben...kivéve, ha most rögtön velem jön. Akkor nem ölöm meg ezt itt, és a másik sem hal meg. 

 

- Felejtsd el! Nem fog veled menni! - mosolygó ajkakkal hajol közelebb apámhoz, majd agyaraival vöröslő, apró sebet ejt bőrén. Nem nézhetem tétlenül, hogy őt bántják. Erre nem kérhet Jean-Claude. Nem akarhatja...

 

- Ne! engedje el! Magával megyek, csak ne bántsa! - mit tegyek még, hogy eleresszen? Mindketten tudjuk, hogy csak a félelem, és az aggodalom beszél belőlem. Dehogy akarok én vele menni. De nincs más választásom. - Jean-Claude engedj el, meg fogja ölni!

 

- Dean... nem engedhetlek el értsd meg! Akkor is megölheti őket, és...

 

- Ketyeg az óra. Amíg ti csevegtek lehet, hogy az anyja haldoklik...szóval, mi legyen? - könnyes arcomat felemelve fejemet Jean-Claude felé fordítom, hogy vállam felett nézhessek a szemeibe. Mindketten tudjuk, hogy kinek mi a teendője. Ezen már nincs mit megvitatni. Csak el kell engednie. Szavak nélkül is megért. Aprót biccentve lazítja el karjait körülöttem, de még mindig engem ölel. El sem hiszem, hogy valóban szabad utat ad nekem. Szipogva húzom pulóverem ujját kézfejemre, és megtörlöm az arcom, majd megfordulok az ölelésében. Tenyeremet arcára simítom, hüvelykujjamat pedig szemöldökének ívén vezetem végig. 

 

- Köszönöm – harapom be számat, nehogy megremegjen a hangom. Majd, mikor már magabiztosabbnak érzem magam újra megszólalok. - Kérlek...vigyázz helyettem is Macskára.

 

- Igazán meghatóak vagytok, de...

 

- Rendben. Veled megyek – mondom a szavaiba vágva, mialatt vetek még egy utolsó pillantást magam mögé. Jean-Claude kifejezéstelen, szép arcában ragyog dühös tekintete. Tudjuk mindketten, hogy ez már eldőlt. Felesleges háborognunk bármelyikünknek is. Hiszen aki dühös, az hibázik. Lassú léptekkel sétálok hozzájuk. A vámpír szorítása meglazul, és hagyja, hogy apám a nyakamba borulva törjön ki zokogásba. Államat felemelve  hunyom le szemeimet pár pillanatra. Csak amíg rendbe szedem magam lelkileg annyira, hogy szembe tudjak nézni a valósággal. Szorosan magamhoz ölelem, aztán lökök rajta egyet. Nagyot nyelve figyelem utolsó életben maradt családtagom botladozó alakját. Most már biztonságban lesz. 

Nem tudom, ki ez a vámpír, de sikerült tönkretennie az életemet pár perc leforgása alatt. Lehajtott fejjel, magamat megadóan lépkedek mellette. Szomorú, de ezen már nem fogok tudni változtatni. A döntéseimet, és a cselekedeteimet nem másíthatom meg. Így csak annyit tehetek, hogy egyébként sorsomba beletörődve követem őt. Kiérve a szabadba csüggedten konstatálom, hogy még a hold is a felhők mögé rejtőzött. 

 

 

Fejfájásra ébredni annyit tesz, hogy valamit nagyon elszúrtál. Figyelembe véve sajgó koponyámat, és a csuklóimra erősített bilincseket, melyeket láncokkal rögzítettek egy, a falból kiálló vaskarikához, jó nagy bajban lehetek. Megmozdulok, és a számba harapok, hogy ne kiáltsak fel, amikor a bilincs még jobban belevág a bőrömbe. Nincs olyan sötét idebent, hogy az orromig se lássak, így aránylag egész jól fel tudom mérni a környezetem. Nem erőltették meg magukat, hogy jobban érezzem magam idebent. Egy széken, és egy asztalon kívül semmi más nincs idebent. 

Éles fény szökik be az apró helységbe, amikor kinyílik a vasajtó. Hunyorogva fordítom oldalra a fejem. 

 

- Hogy van a mi kedves vendégünk? - ismerős alak, és a hangját is hallottam már korábban. Ránézek. Negédes mosollyal indul meg felém. Még most sem hiszem el, hogy tárgyként adott túl rajtam az anyám. Felém lép, és én ösztönösen hátrálok, pedig jól tudom, hogy lépéseimnek nincs semmi értelme. De az agyam akaratom ellenére működteti izmaimat. Minden egyes lélegzetem, szívdobbanásom a menekülést segítené elő. Fáj belátnom, hogy nincs hová mennem tovább, hiszem hátam a hideg falhoz simul. 

 

- Miért kellek én magának? 

 

- Nyújtsd a kezed, és mond el mit látsz – talán a rossz fényviszonyok, vagy a fejemet ért ütés miatt, de most egészen olyan, mintha egy fáradt tekintet nézne vissza rám. Persze jól tudom, hogy mindez legalább olyan ésszerűtlen, mint az, hogy én valaha is segíteni fogok neki bármiben. Nem hiszem el, hogy csak erre kellettem neki. Nem mintha nem örülnék neki, elvégre lehetett volna ennél jóval rosszabb indoka is. 

 

- Nem! - mondom, mire ő lazán szájba vág.

 

- Talán nem úri ellátásban van részed?! - tárja szét karjait színpadiasan. 

 

- Ennyire azért ne irigyeljen – vetek egy kósza pillantást az ajtóra. Messze van, nem tudnám elérni. 

 

- Ha nem tetszik valami, hát tegyél ellene. Ne mond, hogy nem kaptál rá lehetőséget. 

 

- Nem áll módomban tenni bármit is – vonom meg vállaimat beletörődően. Mondtam, hogy nem fogok neki segíteni semmiben. Ezen az elhatározáson pedig ha belegebed sem fog tudni változtatni. 

 

- Dehogynem, csupán meg kell érintened, aztán elmondanod egy rövid mesét. Ez egyáltalán nem olyan nehéz feladat. 

 

- Ha mesét akar, ne hozzám jöjjön – mondom gúnyosan, holott jól tudom, minden szavamért meglakolok. Mosolyogva lép elém, én meg ajkaimat összeszorítva meredek a kezében tartott késre, majd egyenesen a szemeibe.  

 

- Amíg nem beszélsz, ne is várd, hogy kijutsz innen – simítja a pengét az arcomhoz, persze egyenlőre csak finoman, de már így is érzem, ahogy meleg cseppek indulnak meg az állam felé. Hirtelen önt el a harag, az elkeseredettség, és a fájdalom. Ha nagyon akarnám, már most elmondhatnám neki, amit tudni akar. De tartok tőle utána a legegyszerűbb úton meg is szabadulna tőlem. Nem az ő érintése a legutolsó, amit halálom előtt érezni szeretnék. Remegő kezemmel letörlöm a szemembe folyó vért, és ismét az ajtó felé fordulok. Résnyire nyitva hagyta. Nem tudom figyelmetlenségből-e, vagy okkal. Az ajtón át beszűrődő fényből ítélve, számításaim szerint egy napja lehetek itt. Még talán ezzel is sokat mondtam. Félek a következményektől, de ha nem próbálok meg kiszabadulni, az azt jelentené, hogy feladom. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Tény,  hogy ez alakulhatott volna másként is. De minek válasszam bármiben is az egyszerűbb utat, ha ugyanazt megoldhatom sokkal bonyolultabban is? Igaza van abban, hogy csak beszélnem kellene. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy azt hallja tőlem, amit mindig is akart. Szemeit résnyire szűkítve néz rám kis ideig, majd magamra hagy. Ujjaimmal óvatosan megtapogatom a sebemet, még vérzik egy kicsit, de annyira nem mély. 

Mozdulatlanná dermedek, mikor az ajtón egy testesebb alak lép be. Nem is kell látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam mi ő. Már a lépteiből is könnyedén leszűröm, hogy csak egy egyszer ember. Felsóhajtok. Akkor most már társasággal is büszkélkedhetek. 

Kedélyesen dúdolgatva, és fütyörészve foglal helyet azon a széken, amit magával hozott be. Pedig egy szék már van bent. De miért nem azt használja? Egyébként is. Mit keres egyáltalán idebent? Ha akarnék sem tudnék megszabadulni a bilincsektől, így meg nem látom át tisztán, hogy mi szükség van rá. Csendesen kuporodom le a földre, térdeimet felhúzom mellkasomhoz és átölelem lábaimat. Egyikükhöz sem fogok beszélni, tőlem aztán azt csinálnak amit akarnak. 

Ólom lassúsággal telnek az órák. Rövid időn belül  sikerül elveszítenem az időérzékemet. 

Felnyögök, amikor kinyílik az ajtó, és meglátom rajta belépni Magnust. Nem is értem miért jött. Mit gondol? Ennyi idő elteltével talán majd meggondolom magam? 

 

- Nem hittem volna, hogy ennyire csökönyös leszel majd. Megéri ez neked? Csak néhány szó, és máris szabad lehetnél. Talán nem erre vágysz? - kérdi egykedvűen. Látom nincs jó kedvében, de nem is célom változtatni ezen. 

 

- Nincs mit mondanom – int az emberének, aki egy öngyújtót elővéve lép elém. A felismerés túl hamar vág fejbe. Kezeimet a mögöttem lévő hűvös falra simítom. Vigyorogva tartja bőrömhöz az öngyújtó lángját. Felszisszenve húzódnék hátra, de nincs tovább hova hátrálnom. 

 

- Fájdalmas igaz? - mosolyogva figyeli emberét. Apró sebeket éget csak, de ez is bőven elég ahhoz, hogy könnybe lábadjon a szemem, és elfehéredjenek az ujjaim, amikkel a láncomat szorítom. Továbbra sem mondok nekik semmit. Mikor gorillája megunja az öngyújtót parasztosan, csak a kezeit, és lábait használja. Meg sem próbálom megállapítani, hogy mim fáj jobban. Értelme sincs ezen gondolkodnom. Amikor ellépnek tőlem, esetlenül roskadok össze. Sajgó részeimnek valamelyes enyhülést hoz a hideg kövezet, de még ennek ellenére is fájdalmas rajta feküdni. - Olyan kedvtelennek tűnsz – guggol le elém, és állam alá nyúlva emeli meg a fejem.  Nevetve hagyja, hogy eltoljam őt magamtól, és újra talpra álljak. - Már a lábadon is alig állsz. Mit gondolsz, meddig tart még ki ez a makacsságod? 

 

- Emiatt aztán a legkevésbé sem kell aggódnia – motyogom.  Fejemet a falnak döntve támaszkodom meg. Szavaim miatt még az eddigieknél is nagyobb pofont kapok. 

 

- Rossz válasz – villannak rám szemei. - Eddig úgy gondolom türelmes voltam veled. Nem tűröm, hogy bárki is így beszéljen velem! Ha másképp nem vagy képes ezt megtanulni végre, akkor az agyadba vésem! Utolsó lehetőség, ha beszélsz, elengedlek. 

 

- Nem kérek a szívességéből – felelem ujjamat végighúzva alsó ajkamon. Megnyalom kiszáradt számat, szemeimet összeszorítom, mikor megérzem saját vérem ízét. Nem mond semmit, az emberének sem szól, inkább ő maga rúg a lábamba, amitől megbicsaklom, és a földre esem. Szemeimet lehunyva tapasztom kezemet a lábamra. Lüktet mindenem. 

 

Szükségtelen oda néznem ahhoz, hogy tudjam, ki jött be hozzám a nyikorgó ajtón. Újra lábra állok, de hogy miért, azt már magam sem tudom. 

 

- Hogy van a vendégünk? - hangja már-már szinte megtévesztően kedvesnek hangzik. Nem tőlem kérdezte, így nekem felesleges mondanom bármit is. Inkább játszom tovább a láthatatlant. 

 

- Némán – ezen elmosolyodom. Arcom meg sem rándul, amikor megáll előttem. 

 

- Kíváncsian várom, van-e számomra mondandód?

 

- Nincs – rázom meg a fejem, ezzel megerősítve az ajtóban álló igazát. 

 

- Fogytán van a türelmem – ragadja meg a hajamat. - Miért véded ennyire, mikor ő még a kisujját sem mozdítaná érted? 

 

- Ehhez abszolút nincs semmi köze – sóhajtom. Szívem kihagy egy ütemet, amikor kezét vészjóslóan emeli a fejem fölé, de az ütés elmarad. 

 

- Te már az enyém vagy! A kezemben van az életed – a harag, a sértettség, és a félelem pillanatok alatt árasztja el testem, de nem teszek semmit. 

 

- És ennek mi értelme, ha nem segítek magának még ennek tudatában sem? - felnevetve rúg belém egy az eddigieknél is nagyobbat. Egyensúlyomat veszítve esek neki a mögöttem lévő falnak. Nincs kedvem feltápászkodni, úgyis felrángatnak engem, ha ütni akarnak. Saját izzadtságomban fekszem, és számtalan kisebb-nagyobb sebből vérzem. Ez azonban láthatóan tökéletesen hidegen hagyja Magnust. Már meg sem próbálom elemezni, hogy mim fáj egyáltalán. Sikerült  begyűjtenem pár igen csúnya sebet is. Hasamon és a bal combomon ronda, vágott seb van. 

 

Mindössze naponta kétszer hagynak magamra teljesen. Míg átmegyek egy ennél jóval kisebb helységbe. Persze oda már nem kísér el senki. Jobb is így. Egyesekkel ellentétben, nekem még vannak működő veséim. A mosdóban van egy ablak is. Nincs túl magasan, ki is férnék rajta. Na persze ahhoz, több időre lenne szükségem annál, mint amennyit kapni szoktam. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Könnyes arcát felém fordítja, látom a szemeiben a könyörgést, ami végül is arra a döntésre késztet, hogy muszáj elengednem. Nem hagyhatom, hogy végignézze az apja halálát, mert azzal tönkretennék mindent, őt is.

Nagyon lassan lazítok a karom szorításán, ez a legnehezebb, amit valaha tettem. Szipogva törli meg az arcát, megfordul az ölelésemben és nedves tenyerét az arcomra simítva simogat, mint aki meg akarja jegyezni a vonásaim. Nagyon remélem, hogy nem búcsúzásnak szánta, mert akkor is megkeresem. Előkerítem a föld alól  is és megölök mindenkit aki erre a döntésre késztetett.

- Köszönöm. Kérlek... vigyázz helyettem is Macskára.

Cseppet sem érdekel most a macskája, mikor még az ő biztonságát sem garantálhatom. Még most sem magáért aggódik.

- Igazán meghatóak vagytok, de...

- Rendben. Veled megyek – vág hirtelen a vámpír szavába mire ökölbe szorulnak a kezeim.

Megölöm ezt a korcsot. Darabokra fogom tépni, hogy érezze azt a kínt ami most belülről marcangol!

Lassan odasétál hozzájuk, minden lépésénél vissza kel fognom magam, hogy ne akadályozzam meg. Hiába engedte már el az apját, nem mehetek közelebb, bármennyire is dühös vagyok. Egyrészt, mert Dean túl közel van ahhoz a vámpírhoz, másrészt pedig, mert az anyja még mindig náluk van.

Kifejezéstelen arccal nézem az előttem lezajló jelenetet, minden erőmmel visszafogom magam, még akkor is mikor az idegen vámpír mellé lép és az egy gúnyos, elégedett vigyort küld felém. De nem fogsz te örökké így örülni, te mocskos áruló! Csak találjalak meg, mert meg foglak, és akkor megbánod azt is, hogy a világra jöttél!

Kilépnek az ajtón, majd az illatuk azonnal el is tűnik. Elmentek.

A hatalmas asztal recsegve adja meg magát, ahogy rászabadítom a dühöm elenyésző részét, szilánkokra szóródva teríti be a fényes sötétbarna márványpadlót. Valamin muszáj volt levezetnem legalább egy részét, ha már az összest nem engedhetem szabadjára, különben elszabadul a pokol.

Az évszázadok során edződött önuralmamnak hála képes vagyok koncentrálni, a két földön fekvő férget porrá égetem, majd a zavarodott rémült ember felé fordulok. Mielőtt még megszólalhatna, vagy sikolthatna átveszem az irányítást az akarata fölött és megparancsolom neki, hogy menjen a szállodába és addig maradjon is ott míg nem térek vissza. Nincs most erre időm, nem magyarázkodhatok, vagy kísérgethetek mikor meg kell találnom Deant és Magnust.

A türelem mindig is nagy erényem volt, de ebben a pillanatban egy csepp sincs. Most rögtön  menni akarok és felforgatni az egész mocskos várost ha kell, de akkor is megtalálom! Élve!

De előbb… muszáj átnéznem az emlékeket, amiket ezeknek a férgeknek a fejéből szedtem ki…

 

***

Végre láthattam is annak az épületnek a képét, amiről Dean beszélt. Egy kisebb háznak megfelelő, mégis fényűző díszítéssel és nagy kidolgozottsággal épült. Úgy láttam, mint az a vámpír aki afelé sétált akkor. Egy rácsos vasajtó zárja el a vastagabb faajtót, de nem is az a baj. Hanem hogy fogalmam sincs hol a fenében lehet az-az épület. Lousiana hatalmas és New Orleans-on kívül egy részét sem ismerem olyan részletesen. Valóban, mintha tűt keresnék a szénakazalban, de ha kell a szénát szálanként fogom átnézni.

Egyesével fogom átnézni az összes épületet ha kell, végül is azt sem zárhatom ki, hogy Dean nem is ott van ahol Magnus. Ki tudja és egyébként is, van még valami ami nagyon is aggaszt.

Ha Magnus annyira el akarta titkolni a rejtekhelyét, akkor miért nem törölte ki a kutyája emlékeiből ahogy Haroldal is tette? Az akarja, hogy megtaláljam?

Chh… egyszerűbb lett volna akkor, ha megmondja, hol bujkál és nem kell keresgélnem…

 

***

 

Majdnem két nap telt el, de eddig semmi. A városban egy utcán kívül már mindig átokverte házat átnéztem, átkutattam a pincétől a padlásig, de semmi. Ahogy pedig múlik az idő egyre idegesebb vagyok és az aggodalmam is egyre inkább nő. Nem tudom mit akar Magnus Deantől, de az biztos, hogy minél tovább tart megtalálni, annál kisebb az esélye, hogy élve találom meg. És ez a gondolat szinte megőrjít.

Nagyon rég nem öltem meg embert, de tegnap olyan ideges voltam, hogy táplálkozás közben megfojtottam őket, nem bírtam kontrolálni az erőmet. Akármennyire is nagy az önuralmam az állandó aggodalom az őrületbe kerget. Nem gondoltam, hogy még az én gyorsaságommal is két napot vesz igénybe a város átkutatása, de valahogy érzem, hogy itt vannak. Nem vitték ki a városból, ezért nem is mentem tovább. Valamit nem veszek észre, tudom. Rá kell jönnöm, hol lehetnek, mert már csak egy elhagyatott utca van és nincs több átkutatni való.

A sikátor felé veszem az irányt az első raktárépületig, de gyorsan ki is jövök mivel egyáltalán semmi nincs benne. Sorban nézem át az összest, de még a felénél sem tartok mikor az utca végén egy test repül ki az egyik ajtón. Mi a fene folyik ott?

Azonnal ott termek és bemegyek, a terem közepén már van pár holtest, de ezek csak vérengzők, akiket valaki elintézett.

Az alagsorba megyek, ahonnan a hangok szűrődnek ki és meglepetésemre egy nem várt személybe botlom. Már az illata is ismerős volt, de most hogy látom az arcát már tudom ki az. Kaspar, akiért Francoisnak kellett volna jönnie mielőtt megtiltottam neki.

- Te mit keresel itt? – kérdezem hirtelen, amint megölte az utolsót is. Nem gyenge vámpír, nem is a legerősebb, de miért öldököl itt egyedül?

 Vicsorogva fordul felém, nem vett észre, mert elfedem a jelenlétem, de amint észreveszi ki szólt tisztelettel meghajol. Nincs most idő az ilyesmire, bár nem tudom hol kereshetném még…

- Nagyuram! – oldalra bök a testekre – Ezek a korcsok az otthonomra támadtak, ezért meg kellett fizetniük!

Ezt meg tudom érteni, de akkor is… - Felelőtlenség egyedül egy ilyen méhkasba jönnöd. Főleg ha a korcsokat még irányítja is valaki.

- Tudom. – biccent, majd homlokráncolva pillant rám. – Jól van Nagyuram?

Ennyire látszik, hogy majd szétvet a düh?

- Az árulóknál van a látó. – már akkor is forr a vérem a gyűlölettől ha csak eszembe jut – A rejtekhelyüket keresem, de az a ház mintha nem is létezne.

Hiába néztem át a várost, talán valóban tovább kellene keresnem a többiben, de van egy olyan érzésem, hogy nem mehetek el.

- Talán én a hasznodra lehetek. – ajánlja rezzenéstelen arccal.

- Miért tennéd? Nem érdeked, hogy visszakapjam őt. – ez így van. Igaz, hogy nem ért egyet azzal, hogy a tanácstagok ellenem szövetkeznek, de ettől még neki semmi köze hozzám.

- A segítségért, a véredért amit Valerié-nek ígértél Nagyuram. Azzal erőssé válhat és nem kell annyira elzárnom mindentől.

Így már értem, de… - A véremet meg fogja kapni a korábbi segítségedért, így is megtennéd?

Nem hagyom hogy hátsó szándékkal közelítsen, tudni akarom mi mozgatja.

- Igen Nagyuram! A segítséged nagyon sokat ér.

Valóban nagy ajándék, de nekem most sokkal nagyobb lenne, ha megtudnám hol az a nyavalyás ház!

- Rendben. Mutatok egy képet, nézd meg ezt a házat és mondd amit tudsz! -  arra az emlékképre koncentrálok, amit a vámpír fejéből halásztam elő, ő pedig a gondolataimba férkőzve meg tudja nézni, de csak azt amit én mutatok neki.

Egy pillanattal később felnyílnak a szemei és homlokráncolva néz maga elé, mint aki gondolkodik.

- Kaspar, nem érek rá, ha nem tudod hol van ez a ház, akkor nem vesztegetem itt az időt, mert meg kell találnom minél előbb! – morgom idegesen.

- Bocsánat Nagyuram… ismerős ez az épület, de a keresésed során a temetőket is átnézted?

- Miért? – kérdezem türelmetlenül. Nem értem mire akar kilyukadni.

- Mert ez itt nem egy ház, hanem egy háromszáz éves mauzóleum. A Lafayet temetőben, a Contage de Chanoau francia család síremléke. Már rég kihaltak a leszármazottai, senki sem látogatja.

Ezek szerint végig rossz helyen keresgéltünk. És a temetőket még én is kihagytam.

Fenébe… ha hamarább összefutunk, már rég ott lehetnék! De mégis miért jutott volna eszembe, hogy nem egy házról van szó?! Manapság már nem építenek ilyen síremlékeket.

 

 

- Hol van Magnus és mit akar Deantől?!

 

- A föld alatt. Eltemetve, ahol te is leszel… jó mélyen a föld alatt… ő pedig a gazdáé lesz örökké… a gazdáé…

 

Ez a pár nappal ezelőtt hallott válasz egyszeriben csak úgy előjöttek a gondolataim közül. Akkor nem is foglalkoztam ezzel, mert egy tébolyult motyogását nem lehet komolyan venni, de most… A föld alatt… eltemetve… a mauzóleum alatt biztos van földalatti kripta.

- Köszönöm a segítséget! Nem fogom elfelejteni neked és természetesen azt sem amit ígértem!

- Elkísérjem Nagyuram?

- Nem kell tudom merre van. – egyszer elhaladtam mellette, de még csak be sem pillantottam. Az átkozott házakat figyeltem.

Egy szempillantás alatt tűnök el előle, egyre csak az kering a fejemben, hogy remélem nem lesz késő! Két nap… két nap és végig egy vámpír karmai között volt aki akart tőle valamit.

Még az én sebességemmel is beletelik két percbe átszelni a várost, még a percek is örökkévalóságnak tűnnek ilyenkor, de aztán megállok a méretes vaskapu előtt, aminek a tetején a Lafayet név áll komoran.

Egy percet sem tétovázva berontok, keresztül kasul szelve a temetőt, míg végül a százéves tölgyek árnyékában meglátom a hatalmas oszlopokat. Megvan!

Az egész helyet a korra jellemző szobrok ölelik körül, a Vértanú Angyal akkor a halál, a szenvedés és a megbocsátás szimbóluma volt, s most is.

A ajtóról könnyűszerrel letépem a lakatot, majd kicsapom és belépek. Korom sötét van mindenütt, a pici ablakokon alig jut be fény. Egy folyosón állok, aminek a végén lefelé vezető lépcső van oldalon pedig ajtók.

Sorban betöröm mindet, a legtöbb helyen csak pókháló és kőkoporsó, másisban tébolyult vámpírok, akiket a dühöm teles erejével égetek porrá. Viszont akit látni akarok végre, az nincs sehol.

Az utolsó ajtót töröm be a lépcső előtt és azonnal megcsap az összetéveszthetetlen édes, finom illat, amit ezer közül is felismernék. Dean vérének illata.

Felszisszenek ahogy meglátom a földön a vércseppeket, egyes helyen elmosódnak, máshol pontosan kivehetők.

Bántották. Bántották őt! Ezért mindenki meg fog halni ezen a helyen! Senkinek sem kegyelmezek!

Egy pillanat alatt termek a lépcsőnél és gyorsan lemegyek a földalatti kriptákba, de amint a földre teszem a lábam egy olyan erő ér el hozzám amit nem lenne szabad éreznem. Vagyis… már a temetőben is éreznem kellett volna, kivéve ha elfedte, csakúgy mint én.

De ez lehetetlen! A tisztavérűek rajtam kívül már kihaltak! Ez az energia… ez nem lehet egy hétköznapi vámpíré és még egy nemesé sem!

- Lám, lám, ki hitte volna, hogy sikerül meglepnem a mi királyunkat! – gunyoros hang, elégedett kacaj.

- Ki vagy te? – kérdezem, a sötétség árnyékában megbúvó férfit. A tisztavérűt.

- Az aki még ma meg fog ölni téged. – előlép az árnyékból, az ócska petróleumlámpa fénye egyenesen az arcára vetül és bár biztos, hogy nem találkoztam még vele, olyan mintha kísértetet látnék.

A fekete haj, a fekete szem, pont ahogy Dean mondta, de az arca… az arca…

- Tehát ismerős vagyok ugye? Hogy is ne. Végül is anyám mindig azt mondta, hogy pont úgy nézek ki mint az apám. Az apánk.

A döbbenettől moccanni sem tudok, egy pillanatra még az is feledésbe merül, hogy miért vagyok itt, de ahogy éles karmaival majdnem belém hasít még idejében kitérek előle. Épp olyan gyors mint én…

- Hogyan? – hogy lehet? Hogy élhet ő? Hogy nézhet ki úgy… hazugság amit állít vagy igaz?

- Hogyan? Ez egyszerű. A szaporodást nyilán nem kell elmagyaráznom, de ha már meghalsz tudd, hogy miért ugye… testvérem? – kuncogva kezd el járkálni, oda-vissza.

Mereven figyelem a mozdulatait, a vonásait, mintha apám járna itt előttem, csak a kisugárzásuk és az illatuk más.

- Ki az anyád? – az nem lehet, hogy anyámnak lett volna még egy fia Arról biztosan tudnék. De akkor apámnak hogyan lehet? Kitől?

- Celest Romeria. De gondolom ez a név semmit sem mond neked. – hirtelen komorodott el teljesen, már nem nevet csak gyűlölködő tekintettel bámul rám.

- Valóban nem. – ha ő itt van, és az anyja… akkor apámnak szeretője volt. Anyám vajon tudott róla? Nem hiszem, hisz mindig olyan boldog volt.

- Igen. Egy idő után még az a nyomorult apánk is elfelejtette a létezését. Elég volt hozzá annyi, hogy megtudja, a drága felesége várandós és az anyámra – aki szívből szerette – már nem maradt ideje.

Összeszorítja a kezeit, az ereje vibrál ahogy az enyém is, de nem tesz kárt a másikban, mert szinte teljesen megegyezik az erőnk nagysága.

- Apám szerette anyámat. Tudom. – ebben biztos vagyok.

- Persze! Az apád minden gyönyörű ezer év fölötti nőt szeretett, aki meg tudta ajándékozni egy tisztavérű örökössel! És mégis te voltál a kedvence! Miattad elhagyott engem és az anyámat is, aki a szemem előtt sorvadt el a bánattól! – ordítja, az ereje erős hullámban csapódik nekem, de meg sem érzem, mert az enyémmel együtt kiegyenlítik egymást.

Ez egyrészt jó, másrészt viszont nem. Nem fogom tudni egykönnyen megölni. De ő bántotta Deant.

- Azért választott engem és anyámat, mert mi voltuk a családja. Addig míg meg nem halt mindig velünk élt és mindent megtett a boldogságunkért. – tanított amire kellett és megvédte anyámat ha kellett.

- Te átkozott! Te vagy az oka mindennek! Ha nem születsz meg, apám velünk marad volna és anyám még mindig élne! – felém veti magát, de most figyelek és rögtön kitérek előle. Balra vezet egy kemény vasajtó, de el van reteszelve.

– De tudod mit? – folytatja – Nem engedtem meg, hogy a tiétek legyen! Ha meghalt miattatok az anyám, akkor a tiéd se éljen tovább!

- Mit mondtál? – kérdezem fagyosan. Egy nagyon rossz sejtés kezd eluralkodni rajtam, de…

- Egy tízéves kisfiúról senki sem gondolná, hogy képes ölni ugye? Lebecsültek, holott tudták, hogy tisztavérűként már akkor hatalmas erőm volt. Egyszerűen el kellett hívatnom apámat, és elég volt pár könnycsepp hogy megsajnáljon és megöleljen, én pedig kitépjem a dobogó szívét. – gonosz nevetés tör fel a mellkasából, elborzadva figyelem a tébolyult szemeit, amiben csak a gyűlölet csillog – A ribanc anyád pedig még meg is sajnált, mert azt hitte engem is meg akartak ölni apáddal és el akart vinni. Hát nem vicces? Azt hittem őt is megöltem egy csapással, de elfutott, aztán pedig megtaláltam őt holtan a kastélynál, de téged már nem. Azt akartam, hogy végignézd! Ahogy nekem kellett végignéznem anyám halálát, de te eltűntél! Eltűntél!

Szavai hallatán a gyűlölet eddig nem ismert csírája kezd növekedni bennem. Mindig is meg akartam tudni, hogyan haltak meg, de sosem sikerült. Nem látta senki, nem tudott róla senki. Soha, egyetlen percig sem gondoltam volna, hogy van egy féltestvérem és ő a felelős érte. Egy akkor még kisfiú.

- És most miért csinálod ezt?! Bosszút áltál nem igaz?

- Ó, nem! Még nem volt elég! – vigyorog elégedette és leül egy kőtrónra – De nemsokára, mert most megtaláltam a leggyengébb pontodat. A kis szerelmedet!

A trón felé ugrom, morogva nézek az elégedetten csillogó szemeibe és egyetlen ökölcsapással porrá zúzom a kőtrón. Magnus persze el tudott ugrani, de nem bírtam visszafogni magam.

- Már azért meg kellene öljelek amit a szüleimmel tettél, de átokfajzat! De ha most rögtön elengeded a látót és eltűnsz a szemem elől, a vérrokonságunk miatt megkegyelmezek majd neked! – nehezemre esne, de apám emlékére és ha nem okoz több gondot megteszem.

Éles hahotába kezd, mintha ennél nevetségesebbet nem is mondhattam volna.

- Ne olyan gyorsan Jean-Claude! Nem tudsz az erőddel kárt tenni bennem! És lásd be nyerésre állok! A kis szerelmed hamarosan halott lesz, idő kérdése.

Dühömben teljes erőből felé dobom az egyik rudat a fal mellől, de kitér előle. A rúd pedig átrepül a falon. – Mit csináltál vele te nyomorult!? Hozzányúltál?!

- Ilyen féltékeny vagy a testvéredre? – a morgásomat hallva elégedetten vigyorog – Nem vagyok oda a férfiakért, még kevésbé a satnya emberekért. Viszont, el kell ismernem… a vére valami mennyei volt! Már értem miért szereted annyira…

A mondatot már nem tudja befejezni, mert dühöd üvöltéssel vetem rá magam, ha az erőmet nem használhatom, hát majd széttépem a puszta kezemmel, a karmaimmal és a fogaimmal, de megölöm! Megölöm a mocskot!

- Dühöngj csak! Olyan finom volt, hogy miután jóllaktam megkínáltam a teremtményemet is. Emlékszel rá? Az a hosszú szőke hajú…

A vörös köd szinte teljesen ellepi az agyam, nem tudok gondolkodni, csak a vérét akarom látni ahogy a homok magába szívja, az élettelen szemeit, a porba dobott halott szívét…

Éles fájdalom hasít az oldalamba, elterelte a figyelmem, így volt ideje a karmaival megsebesíteni, de azonnal észhez térek. Nem hagyhatom, hogy feldühítsen és ne tudjak koncentrálni, el akarja terelni a figyelmem, de… Dean…

A vért kiköpi a szájából és feláll a földről, egymás körül keringve járkálunk, de nem mozdulunk a másik felé.

- Szegénykében alig maradt vér és még makacs is. Nem akarta elmondani amit tudni akartam ezért egy kicsit meg is kínoztuk, remélem nem haragszol érte. Muszáj volt. – vigyorog, de hiába színészkedik.

Bármennyire aggódom és rohannék Deanért, nem tehetem. Ha forrófejűen megöletem magam, biztos, hogy meghal.

- Nem dőlök be a szándékodnak Magnus. Rendezzük ezt le gyorsan és most.

- Úgy bizony. Az idő a leglényegesebb és előre is bocsájtom, hogy a szerelmed épp a vérveszteségtől haldoklik és ha nem érsz oda időben már csak egy hullát találsz majd. – kuncog, de csak míg ki nem tépem a fekete szívét – Ti viszont… még ha sikerülne is megölnöd, akkor sem juttok ki élve! Hagytam itt egy kis meglepetést! – ismét az az irritáló nevetés, de miről beszélhet? Milyen meglepetés? – Most viszont, döntsük el úgy, ahogy régen. Karddal!

Magabiztosan vigyorog, fensőbbséges tekintettel, minta már a markában érezné a győzelmet. Hosszú kabátja alól előhúzza a kardját, ami az angol középkorban volt használatos. Hatalmas és hosszú egyenes penge.

Tanultam annak idején harcolni, vívni is, de jobb szerettem a francia tanáromat, mert ügyes cseleket mutatott, amikre most szükségem is lesz. Felkapok a fal mellől kép hosszú acélrudat, a kezembe fogva a végét az erőmmel hegyesre olvasztom, amin ő persze csak vigyorogni tud.

Gyorsan végeznem kell vele, ha meg akarom menteni Deant. Az nem lehetséges hogy meghaljon. Bármibe kerül és, bármilyen cselt és fortélyt kell bevetnem le fogom győzni Magnust. Muszáj…!

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channak


 Nem tudom honnan van annyi lelkierőm, hogy feleseljek Magnussal. Talán az adrenalin teszi.  Mindig erre fogják az emberek, hát én miért ne tenném akkor.  Nincsenek pozitív reményeim a jövőmmel szemben, így meg már nem mindegy? Egy ideig még próbáltam követni az eseményeket,  de már ezzel is felhagytam. Mondania sem kell. Már tökéletesen rájöttem, hogy mit akar, de ez az információ, amivel szolgálni tudnék neki, már semmit nem ér. Azóta már kismilliószor is megváltozott a kép. Semmit nem érne el vele. Én meg talán csak annyit, hogy még az eddigieknél is  nagyobb fájdalmat okoznék magamnak.

Hiába van bent Magnus, és teszi fel nekem a mai nap folyamán már ki tudja hanyadszorra ugyanazt a kérdést, választ nem fog kapni tőlem. Még ha akarnám sem tudnám elmondani neki, hogy mi lesz. 

 

- Még mindig nem akarsz mesélni nekem? - ezt éppenséggel most remekül eltalálta. Egyik lábamat felhúzom, és lazán átölelem mindkét kezemmel. 

 

- Úgy látom magának még nem esett le, de fogalmam sincs, hogy miről kellene mesélnem – nézek egyenesen a szemeibe. Hátrasimítom szemeimből vértől ragacsos hajamat, de a fejemet már nem fordítom el. Hiba lenne újra magamra haragítanom őt. 

 

- Akkor majd felvilágosítalak. Arról a látomásról beszélek, amit találkozásunkkor láttál – hajamba marva emeli meg a fejem. - Te pedig szépen el fogod mondani, mi áll benne – mélyül el fenyegetően a hangja. 

 

- Nem fogom...ugyanis fogalmam sincs, mi van benne – motyogom. A következő ütés már a bordáimat éri. Ujjaim még jobban rászorulnak a láncokra, miközben próbálok megállni a lábaimon.

 

- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy ezt beveszem, miután az anyád mindent elmondott nekem?  - szemeimet összeszorítom pár pillanatra. Nem is láttam már mióta az anyámat. Nem akarom, de lassacskán kénytelen leszek hozzászokni a tudathoz, hogy az a nő, aki engem felnevelt már halott. 

 

- Kénytelen lesz -  hörgöm, miközben próbálom légvételeimet rendezni. 

 

- Jól tudom, hogy rég volt már, de vannak módszereim, amikkel felfrissíthetem az emlékezetedet – morog, intve emberének, aki olyan erővel üt mellkason, hogy a falnak vágódom. Pár pillanatra bennem reked a levegő, és ha a lánc nem tart meg, már rég a földre rogytam volna. Köhögnöm kell a fájdalomtól, de legalább már a beszorult levegő miatt nem kell tartanom. 

 

- Nem tudom mi volt benne – nagy vonalakban el tudnám mondani neki, ha akarnám. De eszemben sincs. 

 

- Ugyan már. Ott van a fejecskédben, csak ki kell szednem onnan. Te döntöd el, hogy milyen módszerrel tegyem – tüntetőleg elfordulok tőle, mire ő csak felsóhajt. - Miért kell mindig a nehezebb utat választanod? - szinte már sajnálkozva lép hátra, hogy utat adjon a másiknak.  Kemény ütés éri a jobb vállamat, majd utána  hasfalamat. Meggörnyedek. Magnus karba tett kézzel figyeli mindezt, noha ettől változatlanul nem fogok elmondani neki semmit. Hosszú percekkel később elenged, és a lábaim éppen hogy meg bírnak tartani. Már nincs erőm felemelni a fejem, hogy a szemükbe nézhessek. 

 

- Ha össze akar veretni, akkor ne tartson szünetet, mert felesleges. Aligha fog eszembe jutni bármi is – mondom kapaszkodva a láncaimba, hogy állva maradjak. 

 

- Pedig jobb lenne a te érdekedben – mosolyodik el kisétálva az ajtón, ami becsukódik mögötte, és hallom elfordulni a reteszt. Ahogy magamra maradok, nagyobb adag levegőt engedek ki ajkaimon, és a falnak támaszkodva lehunyom szemeimet. Legszívesebben leülnék, de a láncok fenntartják a kezem, állásra kényszerítve, és így nem tehetem. Nem lenne gond, ha nem lüktetne mindenem a fájdalomtól, de így még a puszta állás is kezd elviselhetetlenné válni. 

 

 

...ooOoo...

 

 

Óra hiányában, és a romló időérzékem miatt egyszerűen lehetetlenség számomra eldönteni, hogy mennyi idő telhetett el, míg újra jön. Gyáva vagyok, de inkább verjenek meg minden órában, minthogy megjelenjen Magnus. Nem tudom megmagyarázni, de félek tőle. Ösztönösen kerülném a társaságát, ha tudnám. Ez a megmagyarázhatatlan belső reszketés pedig mindannyiszor úrrá lesz rajtam, akárhányszor felbukkan. Mint ahogyan most is. Intésére már húzódik is a lánc, én pedig kénytelen vagyok felállni. 

 

- Nahát, szörnyen nézel ki – sajnálkozik felnevetve, mialatt megáll előttem. - Látod, a makacsság semmi jóra nem vezet.

 

- Ez hadd legyen az én bajom – számat enyhén összeszorítom, testemen csak fantomfájdalomként érzékelem a frissebb, még meg nem gyógyult vágásokat. Ösztönösen dermedek mozdulatlanná mikor a hideg fém bőrömhöz ér. Pengéjével mellkasom felé indul, összerándulok a fém érintésére. Vár pár pillanatig, aztán elemeli tőlem a kést és éles fájdalom hasít végig az oldalamon. Nem tudok nem felkiáltani az éles nyilallásra. Kezemmel reflexszerűen kapok oda. Melegséget érzek, majd lassan végigfolyik ujjaim közt vérem, egyetlen ingemet nagy területen összekenve. 

 

- Áruld el nekem, ugyan ki fogja ezt megköszönni neked? Talán Jean-Claude? Az a beképzeld hólyag? Azt hiszed őt majd érdekelni fogja az áldozatod? 

 

- Cseppet sem érdekel, hogy megköszöni-e. Nem miatta teszem ezt, hanem magam miatt. Hogyha majd egyszer kijutok innen, tudjak még a tükörbe nézni., anélkül, hogy rosszul lennék saját magam látványától – gúnyos nevetésétől arcizmaim megrándulnak. Most talán valóban önzőnek tűnhetek, de ki akarok tartani a döntéseim mellett. Nem fogok elárulni senkit! 

 

- Te tényleg azt hiszed, hogy kijutsz innen anélkül, hogy megtudtam volna, amit akarok? Könnyen meglehet, hogy itt halsz meg! - nyomja egyik ujját az oldalamra szerzett friss sebbe. - De ne számíts könnyű, gyors halálra – nyalja le élvetegen kezéről véremet. Könnyek szöknek a szemembe a fájdalomtól. Egyik kezét vállamra simítja, míg másikkal fejemet biccenti oldalra, hogy egyszerűbben hozzám tudjon férni. 

 

- Ne...ezt ne...- tiltakozom, és már meg sem próbálom magamban tartani a rettegésem. Ezt nem teheti...ilyet nem tehet velem. Pillanatok alatt erednek meg a könnyeim, de már csak némán tűröm, hogy tegyen, amit akar. Jóval erősebb nálam, nem tudom hogyan állíthatnám meg. Szúró fájdalom nyíllal a nyakamba, de így sem kerüli el a figyelmem, hogy valami meleg folyik a szegycsontomra. Iszonyatként ér a felismerés, hogy ez a meleg az én vérem. Nem tudom megállítani a könnyeimet, és már hangosan könyörgöm, hogy ezt nem akarom. Hiába ellenkezek, nem törődik vele. Pedig én bármit elviseltem volna, csak ezt az egyet nem. 

 

- A tiétek – vigyorodik el hátat fordítva, és elhagyja a helyiséget. Gyűlölködve szorítom össze fogaimat, tágra nyílt szemekkel figyelem a felém közeledőket. Tudom, hogy akaratom ellenére is, de kénytelen vagyok önként átadni magam, azzal talán kevesebb fájdalmat okozok magamnak. Óráknak tűnő percekig viselem, hogy a véremet veszik, majd távolabb lépve rám néznek, és megszemlélik művüket. Reszkető kezemet sebemre szorítom, oda, ahol mindannyian megharaptak. Nem ejtettek több sebet a nyakamra, csak azt az egyet, de az mindennél jobban fáj most. Valamelyikük még kiakasztja a láncot, amitől azonnal földre rogyok. A rám törő fájdalomtól zsibbadtan terülök el a földön, majd kitör belőlem a feszültség, és életemben talán legelőször elbőgöm magam. Kicsire összekuporodom, önmagamat ölelve úgy, mint gyermekkoromban. Combomból, és oldalamból még mindig szivárog a vérem. Nyelvemet végigfuttatom kiszáradt ajkaimon, majd megpróbálom feljebb tornázni magam. Próbálok felvenni valami elviselhetőbb pozíciót. Arcomról a vért ingem ujjába törlöm, mélyen felsebzett oldalamat pedig kezemmel igyekszem elszorítani. De a lüktetés, és a zsibbasztó kín, még így sem szűnik. Halványan remegve kuporodom még összébb, míg kezeimmel vállaimat dörzsölgetve próbálok meg felmelegedni legalább egy kicsit. 

 

- Dean, kicsikém – szemeimet dörzsölgetve nézek fel az ismerős női alakra. Azt hiszem sikerült aludnom valamennyit. Lassan kapaszkodom meg a láncokba, és megpróbálom felhúzni magam. Ő a legutolsó személy az életemben aki előtt sebezhetőnek akarok mutatkozni. Mellkasomnál fogva nyom a falhoz. Hátam a kemény felületnek csapódik, az az egyetlen porcikám, amit még nem járt át égető fájdalom. Arcát vértől ragacsos bőrömhöz nyomja, majd lassan mélyeszti belém fogait. Nem tehetek mást, minthogy elfogadom a sorsom. Hogy ez emberfeletti bátorság-e, vagy olyan fokú elkeseredettség, ahol már semmi nem számít, nem tudom. 

 

- Halott vagy, ahogyan Magnus is – nyögöm, nem nézve fel rá. Nem akarom látni az arcát. Meglepetten hajol el tőlem. 

 

- És ugyan ki tudna ártani Magnusnak? Hm? - kapja el államat, rákényszerítve, hogy elégedett szemeibe nézzek. - Azt hiszed Jean-Claude tehet bármit is? Neki vége, veled együtt – lök a földre. - A felesleges önfeláldozásod ellenére mégis csak te fogod okozni Jean-Claude vesztét. A csapda készen áll, és nálad tökéletesebb csalit nem is találhattunk volna. Tulajdonképpen mindannyian köszönettel tartozunk neked. Magnusnak már csak azt kell eldöntenie, hogy melyikőtökkel végezzen hamarabb. 

 

- Mi folyik itt? - értetlenül pislogok a sötétebb alakra. Kell egy kis idő, míg felfogom szavainak a jelentését. Valahogyan már lassabban forognak az agytekervényeim. Tudom, hogy párszor hallottam már az ő hangját is, de ő nem az az ijesztő alak, aki tulajdonaként tekint rám. Ő inkább csak az erejét szereti fitogtatni, mert tudja, hogy gyengébb, és tehetetlenebb vagyok tőle. Elmosódva látom, hogy anyám nekiugrik az alaknak, az pedig kardját lendítve vágást ejt a vámpír nyakán. Ezt egy nagyon menő mozdulatnak gondolnám, ha nem az én szülőm feje gurulna épp a lábam mellett. Mereven fixírozom rövid ideig, aztán falfehéren megpróbálok távolabb húzódni tőle. Arca pont felém fordul, és élettelen szemeivel engem figyel. Odébb kúszva fordulok tőle el. Nem akarom látni. Ezután már senki sem jön be hozzám. Még saját lélegzetem hangja is nehezen jut el a tudatomig, teljesen csendes minden. Legalábbis számomra. Időközönként erős émelygés tőr rám, de  egy lapra sem tehető a szédülésemmel, amit megállás nélkül érzek. Próbálom megtartani eszméletemet, de már ez is emberfeletti teljesítménynek tűnik, hogy eddig kihúztam. Tudom, hogy nem szabad elájulnom, holott érzem, hogy ez már több annál, mint amit még ép ésszel el tudok viselni. 

Ehhez hasonló helyzetbe még életemben nem kerültem. Persze volt már olyan bőven, hogy fájt valamim. Hiszen, mint ahogyan az összes gyereknek, nekem is voltak apróbb botlásaim. De ezeken kívül semmi egyéb bajom nem esett. Engem valahogy még a csonttörések is elkerültek. Lehet nekem nem volt gyerekkorom, de nincs okom panaszra. Mert ezek ellenére is megkaptam ugyanazt, mint mások. Valahol a távolból eljut még hozzám, hogy valaki elfordította a reteszt, és bejött az ajtón, de már abszolút nem érdekel, hogy ki az. Valami az arcomra simul, aztán onnan le a nyaki ütőeremre. Kezemet emelve tolnám el magamtól, de meg sem bírom mozdítani, így egész hamar felhagyok távol tartási kísérleteimmel. Lassan veszek egy mélyebb lélegzetet, majd az ujjaimat is sikerül megmozdítanom. Noha az annyira nem feltűnő jelenség, de én már így is le vagyok nyűgözve magamtól. Megtörli az arcomat, majd állam alá nyúlva magára emeli a tekintetemet, és nem enged félrenézni. Aggódó arccal méreget, aztán leszedi csuklóimról a bilincseket. Már nem is éreztem, hogy ezek még mindig rajtam voltak. Túl sok vizet nem zavartak nálam, így a vége felé. De akkor is meglepő, hogy fel sem tűnt szorításuk. Döbbenetemből Jean-Claude hangja zökkent ki.

 

- Ne félj, vigyázok rád – suttogja halkan, ez a pár szó felér a világ összes kincsével. Testemet elönti a forróság. Halvány mosollyal biccentek, majd abban a pillanatba meg is válok egy időre a tudatomtól...

 

 

...ooOoo...

 

 

Halványan elpirulva simítok végig a takarón, de ezzel csak annyit érek el, hogy a kezem is vizes lesz, nem csak az ágynemű. Mondtam neki, hogy nem kérem, sőt, azt is mondtam, hogy hiába adja oda, akkor sem fogom elbírni. Tudom, hogy pohár, meg könnyű, de ez nekem még akkor is megterhelő. 

 

- Dean, kaptál vérátömlesztést, de ettől függetlenül folyadékot is innod kell – feljebb ülök, és az ablakon kibámulva megállapítom, hogy már esteledik. Egy egész napot átaludtam, ami nem is baj, de még így is mosott rongynak érzem magam. Idekerülésemre annyira nem emlékszem, mindenesetre levakarhatatlan mosoly jelent meg az arcomon, amikor megláttam az apámat. Hiányzott. Nagyon, és számtalanszor bocsánatot is kértem tőle, amiért olyan sebtében elhagytam őket. Tudom, hogy nem én öltem meg az anyámat, de közreműködtem a halálában. Még ha nem is szándékosan tettem. Persze ezen a bűntudat semmit nem segítene, és az én gyógyulásomat sem hozná előrébb. 

 

- Tudom – mondom feljebb ülve, és a kezemet nyújtom, hogy megkaphassam az újabb adagomat, amit majd magamba kell tuszkolnom. Azt nem tudom Jean-Claude merre lehet. Jó ideje nem láttam már, konkrétan mióta itt vagyok egyszer sem nézett be. Nem mintha csodálkoznék ezen, elvégre megint én okoztam neki a bajt. De egy szóval sem kértem őt arra, hogy jöjjön értem. 

 

- Apa...

 

- Dean, ha huszonharmadjára teszed fel ezt a kérdést, akkor sem fogok tudni rá mit mondani neked. Lehet dolga van, majd később benéz hozzád. Legkésőbb holnap. 

 

- Most nem is ezt akartam kérdezni – pislogok rá néhányat. Tökéletesen felfogtam eddig is a helyzetet. Ha úgy vesszük, akkor én elvégeztem a feladatomat. Segítettem neki, innentől kezdve meg már tökéletesen felesleges vagyok. És persze az sem elhanyagolandó tény, hogy életben van az apám. Máris van kihez mennem. Csak azért egy köszönömöt talán megérdemeltem volna. Nem tettem semmi emberfelettit, de emberek már ennél kevesebbért is mondtak köszönetet a másiknak. 

- Hát akkor? - szalad ráncba homloka, mialatt szemöldöke kérdőn megemelkedik. 

- Ezután visszamegyünk haza..., vagy rövid ideig nagyiékhoz költözünk, és kinézünk egy másik házat hozzájuk közel? 

- Te meg miért gondolkodsz most ilyesmiken? - mosolyodik el felállva székéből, és hajamat összeborzolva megpaskolja felkarom azon részét, amin nincs egyetlen seb sem. - Pihenj egy kicsit, én is fáradt vagyok már. Bármi baj van szólj nyugodtan, nem megyek messzire.  

- Szia – köszönök el tőle ásítva, és már tényleg nem kell sok ahhoz, hogy újra visszaaludjak. Tudom, hogy nem megy messzire. A szomszédos szobát vette ki, vagy Jean-Claude intézte ezt el neki. Nem tudom már. Annyira nem is érdekel, lényeg, hogy itt van.

Szemeimet dörzsölgetve ébredek fel, majd homályosan bár, de próbálom mihamarább szemrevételezni a szobát. Csend van, és nincs is idebent semmi szokatlan. Leszámítva az ajtóban ácsorgó sötét alakot. Nem telhetett el túl sok idő, apám távozása óta. Annyi, hogy azóta már jócskán besötétedett. Mivel egymagam vagyok itt, úgy érzem, hogy megengedhetem magamnak az éjjeli lámpa felkapcsolását. Küzdök vele, de végül is csak én győzök a lámpa felett. A hirtelen jött világossággal vakságra ítélem magamat pár perc erejéig. 

- Mi lett Magnussal? - kérdem egyből, amint észreveszem, hogy ki van itt. Azon már meg sem lepődöm, hogy pont most bukkan fel, amikor a legkevésbé sem számítok rá. Ehhez mindig is nagyon értett. Jól tudja mivel hozhatja rám a frászt. Mivel szükségtelennek könyvelem el a lámpafényt, leoltom. Egyébként is egész jól hozzászoktam ez alatt a két nap alatt a sötétséghez. 

- Ezt most talán inkább hagyjuk – mondja. Az ágy reccsen egyet, és lassan besüppedve enged súlyának. Szükségtelen odébb másznom, annyira nagy azért nem vagyok, hogy ne férjen el mellettem. Egyébként is rengeteg hely van még itt mellettem. - Hogy érzed magad? - fordul felém pár perccel később. 

- Pocsékul – felelem én is felé fordulva. Nem látok belőle túl sok mindent, halvány körvonalakat az arcából, de ennél több nem is kell. 

 

 


Jean-Claude de Dion

Harcolni egy olyan ellenséggel, akivel az erőviszonyok egyelőek nem könnyű. Nem használhatom a vámpírképességeim nagy részét, hisz fölösleges. Ha én gyorsan mozgok, ő is. Ha én tűzzel támadok ő is. Foggal-körömmel pedig igen nehéz megölni valakit, akinek azonnal gyógyulni kezdenek a sebei. Ellenben a penge, az az egy méter hosszú angol penge, amit igen csak ügyesen forgat, képes lenne végezni velem. Az összes csapása a nyakamra, vagy a szívem helyére irányul, de kitérek előle, vagy kivédem. Mindketten szereztünk sérüléseket, de ez nem számít. Őt fűti a bosszú, engem pedig az aggodalom hajt, hogy minél gyorsabbat véget vessek ennek és megelőzzem azt, ami végleg elpusztítana.

- Minden hiába, úgysem mentheted már meg! A vére nagy része bennem kering! – vigyorogja két csapás között, de próbálom tisztán tartani a fejem.

- Ne becsüld le őt átkozott! Dean erősebb, mint bárki akit ismertem! – felé lendítem az acélrudat, az egyik a vállába fúródik, a másikat kivédi a kardjával és megvágja a karom.

- Könyörgött, hogy ne szívjam ki a vérét!

Felszisszenek a dühtől, a pokol összes tüze is kevés lenne ennek az őrültnek.

A harc azonban túl sokáig tart. Ha igaz amit mond, akkor Deannek minél előbb vérre van szüksége különben meghal…

Sosem nyúltam tisztességtelen eszközökhöz harc során, de ha most mihamarább le akarom győzni, akkor a legaljasabb módon kell visszavágnom neki. A saját eszközét fordítom ellene.

- Tudod miért nem kellettél te sosem az apámnak?! Mert csak egy fattyú voltál, akit egy utolsó szajhának nemzett unalmában! – a sértő, gyűlölködő, éles gúnnyal teli szavak nem illenek hozzám, de Magnus szeme szinte vörösen villog, vicsorogva, ordítva ront nekem, fejvesztve suhint felém, de ügyesen kitérek.

- Sosem említett téged egy szóval sem, nem érdekelte őt, hogy anyád él vagy hal… azt is megbánta, hogy van egy fattyú fia!

- Fogd be a szád! Hallgass el! Ki fogom vágni a nyelved te kígyó és a patkányokkal etetem meg! – ordítja, egyszerre ront rám a karmaival és a kardjával, ami a lendülettől a fejem mellett csapódik a falba, a karmai a bordáimba, de csak megrándul az arcom. Kizárom a fájdalmat, hisz őt is átszúrtam az egyik acélrúddal.

Teljes erőmből a másik falnak csapom, a régi téglák szétporladnak, kis híján bedől a fal is.

- Azt hiszed érdekelte apámat mikor meghalt az a céda? Csak azért volt bosszús, mert túl sokáig tartott, míg a föld alá került! Én voltam az egyetlen törvényes fia! Te mindig is a szégyene voltál, akit elrejtett a világ elől! Azok elől akik tényleg számítottak neki! – folytatom tovább kíméletlenül, amilyen ő is.

- Megöllek! Megöllek és darabokra tépve küldelek apánk után!

A karmaival támad nekem, a kard még mindig a falban, az acélrúd a vállában, így csak eggyel küzdök ellene, gúnyosan vigyorogva közben, hogy még tovább szítsam a dühét, amit már fokozni sem lehetne. Az őrület és bosszúvágy már teljesen elvette az eszét, nem foglalkozik a sérülésekkel amit neki okozok, pusztán az ölés hajtja már, ezért sem veszi észre, hogy míg ő lendületet vesz én kirántom a falból a hatalmas kardot, majd kivárom a megfelelő pillanatot. Mikor lendületet vesz teljes erőmet a karomba összpontosítom és egy erős csapás mérek a nyakára.

A vér szanaszét fröccsen, ahogy a feje a kripta túlsó felébe repül, a teste egy másodperc múlva a földre dőlve rángatózik, ahogy az idegek is elhalnak, a homok magába szívja a rubint folyadékot, de nem várom meg. A kárörvendéstől fontosabb dolgom van most, ami nem tűr halasztást.

Eldobom a kardot, felszakítom a lereteszelt ajtót és egy sötét börtönszerű szobába jutok, majd egy folyosón keresztül egy másikba, amiből csak úgy árad az édes illat. Dean vérének illata.

Betöröm az ajtót, szinte jéggé dermed a bensőm, ahogy meglátom őt mozdulatlanul támaszkodni az egyik sarokban. Csupán a szíve halk, erőtlen dobbanása akadályoz meg attól, hogy újra és újra megöljem Magnust, amiért elvette őt tőlem, de ez is épp elég, hogy ne foglalkozzam mással csak vele.

- Dean. – elé guggolok, fájdalmas tekintettek nézem a sebeit, amit mind miattam szenvedett, a szinte szétmarcangol nyakát, amiből még mindig szivárog a vér. Az arcára simítok, a bőre félelmetesen hideg és szinte már halottsápadt, de ahogy a nyaka felé mozdulok felemelkedik a keze, majd visszaejti az ölébe.

- Ne mozogj kedves. – suttogom, nem tudom hallja-e, de már az is megnyugtat, hogy végre érinthetem és lélegzik. Lassan résnyire nyitja a szemeit és egy mélyebb levegőt vesz, de ez a sok vér… soha többé nem akarom így látni őt. Megtörlöm a gyönyörű arcát, hogy eltüntessem róla a foltokat, megemelem az állát, hogy rám nézzem, tudja, hogy most már minden rendben lesz. Elroppantom a rozsdás bilincset, a csuklói is sebesek… fenébe, akár vérmérgezést is kaphatott! 

- Ne félj, vigyázok rád – suttogom halkan, egy szívfájdítóan szép mosolyt küld felém alig láthatóan biccent, majd álomba ájul.

Évszázadok óta nem sírtam, nem volt miért, de most érzem a forró cseppet legördülni az arcomon, ahogy eláraszt a végtelen megkönnyebbülés, amiért életben van. Ha meghalt volna… bele sem akarok gondolni mit tettem volna akkor…

A lehető leggyengédebben emelem fel és a kőoltárra fektetem, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Vágások, ütések… a bordái fölött be van kékülve, a rozsdás bilincs pedig a bőrébe vájt, nem beszélve arról, hogy a vérkeringése iszonyúan lassú, a szívverése pedig gyenge és szabálytalan.

Beleharapok a csuklómba, majd szétnyitom az ajkait és lecsorgatom a vérem a torkán. Én is sokat vesztettem, de majd pótolom, azt viszont nem kockáztatom meg, hogy ő ne tartson ki a kórházig vagy mit tudom én hová viszem majd. Még ájultan is működnek az ösztönös cselekedetek, lenyeli ami a torkába kerül, de még nem volt elég. Annyit adok neki, amennyit lehet anélkül, hogy átváltozzon vámpírrá. Én nem bánnám, sőt… de sosem tenném ezt vele az a beleegyezése nélkül. Csak annyi vért adok neki, hogy az ne legyen több, mint ami még benne kering. Ettől majd hamarább begyógyulnak a sebei, a pulzusa már most szaporább és hallom a szíve szabályos lüktetését is.

- Rendbe fogsz jönni. – suttogom az ajkira és egy apró csókot lehelet rá amíg helyreáll a szervezete.

Körülnézek a kriptában, meglátom egy másik tetemet és közelebb lépve hozzá látom, hogy Dean anyja az. Az a mocsok megölte a szeme láttára?!

Felkapom a fejem a furcsa szagra, ami beszivárog a málló téglák között. Olyan, mint az üzemanyag, csak sokkal erősebb.

- A rohadék! – mordulok fel, majd felemelem Deant és sietősen felfelé indulok, ahonnan már hallom a tűz ropogását.

Így értette Magnus, hogy nem fogunk kijutni? Felgyújtatja a kriptát a kutyáival?  Ez csak akkor akadályozott volna meg a kijutásban, ha harcképtelenné tesz, de így…

Az felszíni kriptákban már füst van, a bejárat felől lángok csapnak befelé, ezért egyszerűen csak bemegyek az egyik oldalsó kriptába. Deant óvatosan leteszem, majd a málladozó vakolatra ütök teljes erőmből, mire azon ökölnyi lyuk keletkezik. Még pár ilyen ütés és a fal nagy része leszakad, éppen kiteszem a lábam amikor elsuhan egy vámpír aki menekülőre fogta. Rászabadítom az erőm, amit eddig visszafogtam, az ordítása mérföldekre hallható az éjszaka csendjében, de most már csak az érdekel, hogy Dean a karjaimban van, biztonságban és életben…

 

***

Végül is nem vittem kórházba, mert már nem volt veszélyben az élete, de egy nővért azért ideparancsoltam, aki vérátömlesztést csinált neki, amitől rögtön jobb színben lett. Nagyon kimerülhetett, mert egy teljes napot átaludt, de így van jól. A szervezetének gyógyulnia kell és könnyebb ha pihen.

Az apja végig ott volt mellette, ezért inkább nem is zavartam őket, az is eszembe jutott, hogy Dean egyáltalán akar-e még látni azok után amitú történt, de tudom, hogy én akkor sem fogok lemondani róla. Míg aludt magamat is feltöltöttem, három ember kellett hozzá, ha egyet sem akarok megölni, annyi vért vesztettem, de most már nem fogok rátámadni az első szemben jövőre.

Annak ellenére, hogy Magnus meghalt és Dean is jól van sosem megyek túl messzire a szállodától, de hagyom, hogy most az apjával legyen. Biztos hiányzott már neki.

Éjszaka viszont már nem bírom tovább, amint sötétség borul a szobájára nesztelenül bemegyek és egy fotelba ülve figyelem ahogy alszik. Minden rezdülése örömmel tölt el, mert itt van végre, már az a kevés idő is hosszúnak tűnt amit távol töltöttem tőle.

 

Nem tudom, vajon megérezte-e a jelenlétem, de egyszer csak hirtelen felül az ágyban. Már hajnal felé járhat az idő, mert csupán félhomály uralkodik a sötétség helyett, így végül vissza leoltja a lámpát, amit először meggyújtott.

 - Mi lett Magnussal? – kérdezi, csak azért nem mosolyodok el, mert arról a pokolfajzatról van szó. 

- Ezt most talán inkább hagyjuk – nincs most szüksége arra is, hogy ezzel traktáljam. Leülök mellé az ágyra, élvezem az illatát, a közelségét. - Hogy érzed magad? – már nem olyan sápadt és melegség süt a bőréből, az illata is egészséges.

- Pocsékul – feleli rögtön kertelés nélkül.

Óvatosan a paplanon pihenő kezére simítom az enyémet. Puha meleg bőr.

- Annyira sajnálom, hogy miattam kellett ezt elszenvednek. – ez volt a legutolsó, amit akartam.

- Az én hibám volt nem a tiéd. – motyogja a kezünket figyelve. – Én mentem velük, és… apa nem halt meg.

Nem mondok semmit, felötlik bennem ahogy az anyja levágott fejjel hever a kripta padlóján. Nem hozom fel, mert Dean sosem szeret ilyesmiről beszélni, de… - Ugye tudod, hogy akármikor elmondhatsz bármit, amit akarsz?

Aprót bólint, felemelem a kezét egy csókot lehelek az ujjaira, legszívesebbe soha többé nem engedném ki a karjaim közül.

- Gondolkoztál már azon, hogy most mit szeretnél csinálni?

- Azt hiszem hazamegyek apával. Vagyis… nem haza, mert a házunk leégett, de majd a nagyiéknál lakunk, míg nem keresünk egy házat. – sorolja a terveket monoton hangon és őszintén szólva nem esik valami jól, hogy itt akar hagyni, de nem fogom megakadályozni.

- Rendben, ha akarsz menj. – sóhajtom, majd komolyan a szemébe nézek. – De azt ne hidd, hogy lemondok rólad. Mi még nem végeztünk egymással.

- Mi? – összeráncolja a szemöldökét. – Azt hittem, hogy most már nincs szükséged a segítségemre.

- Arra már nincs is. Így is annyit segítettél és adtál nekem amit sosem tudok majd megköszönni neked, viszont… nekem te kellesz Dean. Nem az erőd, nem amiatt, hogy látó vagy, hanem csakis magad miatt. – nagy szemekkel figyel, annyira meg akarom csókolni, hogy már fáj - Ezért is, hazamehetsz, ha erre van most szükséged, de vagy te jössz vissza hozzám, vagy én megyek érted.

Időm mint a tenger, annyit kap amennyit csak akar, de tőlem már nem szabadul amíg élek.

- Azt gondoltam, majd biztos te magad küldesz haza amiért még több gondot okoztam.– mondja nyugodt hangon, szép szemei még mindig engem figyelnek. Lehajtja fejét, hirtelen szomorúság ül ki a vonásaira. – Azt hittem, most már nem akarsz tőlem semmit.

- Mindent akarok tőled, amit csak adhatsz. Talán nem hallottad jól mikor azt mondtam szeretlek? Mert akkor elmondom ahányszor csak kel, hogy el is hidd. Mindennél jobban szeretlek és mindenkinél többet érsz nekem.

Zavartan lesüti a szemeit, szabad kezével a paplan sarkát kezdi babrálni. Én elnézegetném itt akármeddig, a félhomály ellenére is tökéletesen látom őt.

- Talán csak nem akartam elhinni. – suttogja maga elé.

Elmosolyodom és megsimogatom az arcát, egyszerűen muszáj hozzáérnem, éreznem hogy újra itt van.

- Akkor most hidd el. Értem én, hogy az én bátor kedvesem nem szeret érzelmekről beszélni, de ha rajtad múlna vénségemre Francoissal lennék összezárva és egymást szapulnánk, mint egy feleség a férjével.

Elérem a célom végre, mert elvigyorodik és rám néz. A vidámság, a veszteségek ellenére is megjelenik a szemeiben, még ha csak egy percre is, de engem is boldoggá tesz vele.

- Gyönyörű vagy mikor mosolyogsz.

- Azt hittem én mindig gyönyörű vagyok. – sóhajtja a régebbi beszélgetésünkre utalva.

Mosolyogva szorítom meg a kezét, majd újra komolyra fordítom a szót.

- Remélem komolyan veszed amit mondtam és gondolkozol rajta. Megértem, ha időre van szükséged és nem foglak sürgetni.

- Miért vagy mindig ilyen megértő? – kérdi kissé számon kérőn.

- Nocsak, jobban szeretnéd, ha azt tenném amit akarok és el sem engednélek magam mellől?

- Ezt tennéd?

- Nem tudom… de pillanatnyilag semmit sem akarok jobban mint téged a karjaimban érezni. – most csak ő a fontos, a többi dologgal foglalkozom később.

- Akkor ülj ide mellém. – megütögeti az ágyat maga mellett, én pedig nem tétovázom, hanem mellé ülők, a hátamat a párnának támasztva és óvatosan átkarolom a vállait.

- Jó így?

- Ühüm… csak még álmos vagyok. Nem baj ha elalszom?

- Nem, aludj csak.

Elhelyezkedik, majd a fejét a vállamnak billenti. A nyaka még mindig le van ragasztva, ott elég csúnya seb volt, de remélem hamar begyógyul majd a többivel együtt.

Monoton mozdulatokkal simogatom a karját, még virradatkor sem hagyom itt, elvégre semmi kedvem. Az apja is benéz egyszer, de persze gyökeret ereszt az ajtóban, amikor meglátja, hogy Dean hozzám bújva békésen alszik és pár pillanat múlva ki is megy. Nem tudom mennyit tudhat rólam, vagy mennyit mondtak neki a fajtámról. Az emlékeit kitörölni túl veszélyes lenne, mert túl személyesek, ezért maradnak. Jobb is így.

 

Délután már szerencsére jobban van és eszik is – persze szokásához híven nem sokat – a poharat viszont még nehezen tartja meg. Pár nap alatt újra visszanyeri az erejét és nem lesz semmi baja. Lesz alkalma rendbe tenni magában a dolgokat és az életét is.

- Ha haza akartok menni, csak szólj hogy mikor. A magángépen, vagy a limuzin a rendelkezésedre áll.

- Inkább a kocsi, még ha tovább is tart. – sóhajtja miközben lassan megköti a cipőfűzőt. Segítenék neki, de ismerem már annyira, hogy megsérteném a büszkeségét ezzel.

- Ahogy akarod. És… - előhúzok a zsebemből egy bőr kártyatartót és egy kisebb bársonydobozkát. - … lenne neked itt még valami.

Odaadom neki mindkettőt, megvárom míg kinyitja és előhúz belőle egy bronzszínű bankkártyát.

- Ugye most csak viccelsz? – szinte már sértetten néz a kártyára és tudom mire gondolhat.

- Nem, de mielőtt még megharagszol, közlöm, hogy ezzel nem kifizetni akarlak vagy ilyesmi. A veszteségeidet nem lehet pénzben mérni és azt sem amit tőled kaptam. A pénz nem tesz boldoggá önmagában, de segíthet, hogy könnyebben menjen néhány dolog. Amiatt hogy segítettél elvesztettétek a házatokat, az a legkevesebb, hogy ezért is kárpótollak. – a pénz nekem nem számít, mindig több volt, mint amit el tudok költeni és kinek másnak adhatnám, ha nem neki?

- Jean-Claude… ez túl sok. Nem fogadhatom el. – visszanyújtja, de nem veszem el.

- El fogod fogadni és kész. Ha te nem akkor az apádnak adom. Egymillió dollár van rajta és egy centet sem fogok visszavenni. – közlöm határozottan.

- Még egy ház sem kerül ennyibe.

- Arra költitek amire akarjátok, engem nem érdekel. – ezzel lezártnak tekintem a vitát. Rendben van, hogy nem szeret költekezni, de házat úgyis vennének, így pedig sokkal könnyebb lesz, hogy csak választaniuk kell és nem kell törődniük az anyagiakkal.

- Oké… - nyögi ki elkínzott hangon - Őrült vagy, de köszönöm.

Őrült… meglehet. Elmosolyodom, megvárom míg kinyitja a másik dobozkát is. A vörös bársonyban egy olyan ajándék van amit már megígértem neki és még New Orleansban el is készítettem.

- A karkötő(kép), amit az én gyönyörű szeretőmnek ígértem. – ezen a darabon jó sok munka volt, nagyon aprólékos és ha megmondanám neki mennyit ér – amit persze nem fog megtudni, még akkor sem ha sejti hogy egy vagyon – valószínűleg hozzám vágná.

Aprólékosan megmunkált ezüst, régies stílusú, mintha már több száz éves lenne. A foglalatokban hat pici drágakő díszeleg.

- Ez elképesztő. – suttogja, ahogy végigsimítja az aprólékos mintát. – Tudod, én csak viccnek szántam azt a karkötőt.

- Én nem. Ez a tiéd.

Újra végigsimítja, majd a pici követ kezdi szemlélni. – Ezek rubintok?

- Nem. Látszatra annak tűnhet, de ezek vörös gyémántok. Nagyon ritka kincs, mivel kevés van belőle. – elgondolkodom, hogy megmondjam-e neki honnan is van, de végül arra jutok hogy miért ne – Ez volt a kedvenc kövem, a középkorban szereztem, a mai Spanyolország területén uralkodó királytól – Nem mond semmit, csak tovább figyeli. – Ha úgy gondolod, túl csicsás hozzád, vagy nem akarod viselnem, nem baj. Csak tedd el. Szeretném, ha a tiéd lenne.

 

 


Dean Averay

Kezét a paplanon pihenő kezemre simítja. Az érintése, az óvatossága, és a segíteni akarása elmondhatatlanul jól esik.  De azt még mindig nem tudom, hogyan viszonyuljak most hozzá.  Ezzel gyakorlatilag véget is ért az én feladatom. Már nincs rám semmi szüksége. Életében a háborúzás szakasza véget ért, most jöhet megint az, hogy élvezi az életet. Visszatérhet minden a már oly rég megszokott mederbe. Neki, és nekem is. 

- Annyira sajnálom, hogy miattam kellett ezt elszenvedned – várható volt tőle, hogy magát hibáztatja majd. Ezt szerettem volna elkerülni. Még ha hibás is lenne, én egyetlen percig sem haragudnék rá. Nincs különösebb okom rá. Én is legalább annyira felelős vagyok ezért, mint ő. Mind a ketten figyelmetlenek voltunk. 

- Az én hibám volt nem a tiéd -  számíthattam volna erre. - Én mentem velük, és...apa nem halt meg.

- Ugye tudod, hogy akármikor elmondhatsz bármit, amit akarsz? - egy apró bólintással válaszolok csak, amiből tudhatja, akkor fogok segítséget kérni bárkitől is, ha piros hó esik. Nem az én világom, hogy másoktól kérjek segítséget. Jobb szeretek egymagam megbirkózni a gondjaimmal.  Így legalább tanulhatok a hibáimból, amikből valljuk be van bőven. Kezemet felemelve, ajkaival leheletfinom csókot nyom ujjaimra. Elcsigázottan nézek rá, nem tudom eldönteni jót tenne-e nekem most az alvás. Eddig jó volt, mert nem álmodtam semmit. De ez meddig fog így tartani? Azt tudom, még évekig fogom újra és újra végignézni álmaimban azt, ami most történt, pedig így is összegyűlt már több életre elegendő rémálomnak való. 

- Gondolkoztál már azon, hogy most mit szeretnél csinálni?

- Azt hiszem hazamegyek apával. Vagyis...nem haza, mert a házunk leégett, de majd a nagyiéknál lakunk, míg nem keresünk egy házat – csak nemrégiben körvonalazódott tervet tudok neki mondani egyenlőre. Ennél jobb ötletem nincs, de ki tudja apám mit akar. Lehet ő egészen máshogy képzeli el az új életet. Az is lehet, elköltözünk egy másik helyre. Tiszta lappal kezdünk mindent. Nem mondom, hogy nyomasztó nekem a költözés lehetősége, de egyenlőre még szeretnék maradni a jól megszokott közegben. Csak addig, míg helyrejövök.

- Rendben, ha akarsz menj – sóhajtja rám nézve. Nem számítottam tőle semmi különlegesre, de be kell vallanom, valahol mélyen abban bíztam, ellenkezik majd, vagy legalább megpróbál lebeszélni erről az egészről. - De azt ne hidd, hogy lemondok rólad. Mi még nem végeztünk egymással.

- Mi? - ráncolom össze szemöldököm. Ezt nem értem. Akárhányszor futom át ezt az egészet, nem jut eszembe semmi, amiben még a segítségemre lehetne szüksége. - Azt hittem, hogy most már nincs szükséged a segítségemre. 

- Arra már nincs is. Így is annyit segítettél és adtál nekem, amit sosem tudok majd megköszönni neked, viszont...nekem te kellesz Dean. Nem az erőd, nem amiatt, hogy látó vagy, hanem csakis magad miatt. Ezért is, hazamehetsz, ha erre van most szükséged, de vagy te jössz vissza hozzám, vagy én megyek érted – még mindig nem látom át tisztán az okát, de elfogadom. Magam miatt miért akarna bárki is engem? Nagyon beverhette valahol a fejét, ha most ilyen őrültségeket beszél. 

 

- Azt gondoltam, majd biztos te magad küldesz haza amiért még több gondot okoztam – röpke másodpercek alatt emlékek tucatjai futnak át rajtam, de ahogy a szemünk találkozik, mélyre süllyesztem őket mind. Nem kellenek ezek egyikünknek sem. Fejemet lehajtva merengek el, hányszor nehezítettem meg puszta létezésemmel a napjait. És ő még mindezek ellenére is igényt tartana rám? Elment az esze...erre már nincs jobb szó. - Azt hittem, most már nem akarsz tőlem semmit. 

 

- Mindent akarok tőled, amit csak adhatsz. Talán nem hallottad jól, mikor azt mondtam szeretlek? Mert akkor elmondom ahányszor csak kel, hogy el is hidd. Mindennél jobban szeretlek és mindenkinél többet érsz nekem – szemeimet lesütve csippentem ujjaim közé a paplant, és inkább azt morzsolgatom, minthogy felnézzek rá. Feltétlen muszáj neki, még az eddigieknél is nagyobb zavart kelteni bennem? 

 

- Talán csak nem akartam elhinni – suttogom meredten bámulva magam elé. Felemelve a kezét, megsimogatja az arcomat. Nem mintha korábban nem tett volna már ehhez hasonló apróbb érintéseket. 

 

- Akkor most hidd el. Értem én, hogy az én bátor kedvesem nem szeret érzelmekről beszélni, de ha rajtad múlna vénségemre Francoissal lennék összezárva, és egymást szapulnánk, mint egy feleség a férjét – ránézek, és nem tudom megállni, hogy elvigyorodjak. Ebbe még belegondolni is vicces, nemhogy elképzelni az egészet. Ugyanakkor erősen kétlem, hogy ne találna magának valakit, akiben örömét leli. 

 

- Gyönyörű vagy mikor mosolyogsz.

 

- Azt hittem én mindig gyönyörű vagyok –  mi ketten még mindig egészen eltérő véleményen vagyunk arról, kinek mi a gyönyörű. Kezemet finoman megszorítja.  

 

- Remélem komolyan veszed amit mondtam, és gondolkozol rajta. Megértem, ha időre van szükséged, és nem foglak sürgetni. - az idő pont valami olyasmi, amiből nekem egyre kevesebb jut, de legyen. Értékelem türelmét. 

 

- Miért vagy mindig ilyen megértő? - nem akarok morogni már megint, de ez régóta érdekel, és mikor máskor kérdezhetnék erre rá, ha nem most? Lett volna pár alkalom, mikor a helyében én már rég nyakon vágtam volna magamat. 

 

- Nocsak, jobban szeretnéd, ha azt tenném amit akarok, és el sem engednélek magam mellől? - érdeklődik évődve. Igen, ennek határozottan jobban örülnék. 

 

- Ezt tennéd? - nem tudom eldönteni, komolyan gondolta-e, vagy csak ugrat. 

 

- Nem tudom... de pillanatnyilag semmit sem akarok jobban, mint téged a karjaimban érezni. 

 

- Akkor ülj ide mellém – ütögetem meg magam mellett a matracot. Leül mellém és átkarolja a vállam. Pár pillanatra lehunyom szemeimet és belesimulok ebbe az óvó ölelésbe. 

 

- Jó így?

 

- Ühüm...csak még álmos vagyok. Nem baj ha elalszom? 

 

- Nem, aludj csak – fejemet vállának döntve hunyom le szemeimet. Kezével karomat simogatja nyugtató, monoton mozdulatokkal, amitől egész hamar sikerül elaludnom. Nem mintha egyébként külön küzdenem kellene az álomtalan alvásért. 

 

 

...ooOoo...

Még távollétem ellenére sem történt gyökeres változás az étkezési szokásaimban. De legalább már senki sem akar belém tuszkolni a kelleténél több ételt. 

Örömmel nyugtázom, hogy sikerült megértetnem apámmal, én mindig ennyit eszem. Az étkezési szokásaimhoz nincs semmi köze a pszichés állapotomnak. De ha már itt tartunk az is rendben van. Köszönöm szépen az érdeklődést. Hazugság lenne részemről azt állítani, hogy nem viselt meg az, ami történt, de egyedül is képes vagyok feldolgozni magamban az egészet. Nem kell nekem hozzá semmilyen szakember. Lehet akármilyen jó a szakmájában, maradjon csak meg azoknak, akiknek szükségük van rá. 

- Ha haza akartok menni, csak szólj, hogy mikor. A magángépem, vagy a limuzin a rendelkezésedre áll. 

- Inkább a kocsi, még ha tovább is tart – kellemetlen ez a görnyedt testtartás, mert így túlságosan is feszül a hegeim körül a bőr, de a cipőmet valahogy be kell kötnöm Tudom.  Tudom, hogy nem fog sokáig tartani ez az állapot. Csak türelemre, és időre van szükségem, mint annyi minden máshoz az életben. Amúgy meg, csak nekem lenne kínos, ha még ennyit sem tudnék megcsinálni. Nem fogok ugrasztani senkit sem azért, hogy legyen kedves bekötni a cipőfűzőmet. Ott ásnám el magam helyben!

- Ahogy akarod. És... - zsebéből két apróságot vesz elő, de elképzelni sem tudom mik lehetnek azok, vagy miért kellenek pont most neki. - ...lenne neked itt még valami. 

Elveszem őket, és kíváncsian megnézem mik lehetnek. Mikor realizálódik bennem, mit tartok a kezemben némileg sértetten nézek fel rá. Mondtam neki, hogy nem kérek fizetséget semmiért. Nem a pénz miatt tettem. Az nekem sosem számított. 

 

- Ugye most csak viccelsz? - kérdem az apró kártyát figyelve. Én ezt nem fogadhatom tőle el, nincs rá szükségem. 

 

- Nem, de mielőtt még megharagszol, közlöm, hogy ezzel nem kifizetni akarlak, vagy ilyesmi. A veszteségeidet nem lehet pénzben mérni, és azt sem amit tőled kaptam. A pénz nem tesz boldoggá önmagában, de segíthet, hogy könnyebben menjen néhány dolog. Amiatt, hogy segítettél elvesztettétek a házatokat, az a legkevesebb, hogy ezért is kárpótollak. - Apámmal nem csak az otthonunkat vesztettük el, de erről változatlanul nem óhajtok beszélni senkivel. Pláne vele nem, mert ettől csak még inkább bűntudata lenne. Az hiányzik még nekem. 

 

- Jean-Claude...ez túl sok. Nem fogadhatom el – nyújtom neki vissza. Egy egyszerű köszönöm is megtenné. Én már annak is nagyon örülnék. 

 

- El fogod fogadni és kész. Ha te nem, akkor az apádnak adom. Egymillió dollár van rajta, és egy centet sem fogok visszavenni. 

 

- Még egy ház sem kerül ennyibe – kezdek el tiltakozni. Ez már nevetségesen sok. 

 

- Arra költitek amire akarjátok, engem nem érdekel.

 

- Oké...- egyezem bele más lehetőség híján. Sikerült a tudtomra adnia, hogy ezen elhatározásából már nem fog engedni, még nekem se. Felesleges lenne vitába szállnom vele. - Őrült vagy, de köszönöm. 

 

Mosolyogva nyugtázza beletörődésemet. Óh, vitáznék én vele szíves örömest, de annak nem lenne semmi értelme. Most komolyan, minek érveljek bármiben is, ha már egyszer döntött? Kinyitom a dobozkát is, nem is tudom mire számítottam, de ami benne van, határozottan meglep. Pár pillanatig levegőhöz sem tudok jutni. Ezt...ilyet én meg sem érdemlek. Aprólékosan, finoman megmunkált ékszer, benne mintákkal, és kicsi, vöröslő kövekkel. Nekem még egy összetekert madzag is megfelelt volna, mert biztosra veszem, hogy ez egy vagyon itt  a kezemben. Amikor kértem tőle egy karkötőt, nem egészen ilyenre gondoltam. Szép, tetszik is. Ugyan, miért ne tetszene, de ez túl sok ajándék. Szükségtelen ennyit költenie rám. 

 

- A karkötő, amit az én gyönyörű szeretőmnek ígértem.

 

- Ez elképesztő – vezetem végig ujjaimat a mintákon. - Tudod, én csak viccnek szántam azt a karkötőt. 

 

- Én nem. Ez a tiéd – nem szólok semmit, újra megérintem, és próbálok rájönni mikből alkothatta meg. Gyönyörű, tökéletes, de még mindig nem tudom, ezt mivel érdemeltem ki. 

 

- Ezek rubintok? 

 

- Nem. Látszatra annak tűnhet, de ezek vörös gyémántok. Nagyon ritka kincs, mivel kevés van belőle. Ez volt a kedvenc kövem, a középkorban szereztem, a mai Spanyolország területén uralkodó királytól. Ha úgy gondolod, túl csicsás hozzád, vagy nem akarod viselni, nem baj. Csak tedd el. Szeretném, ha a tiéd lenne. 

 

- Köszönöm – teszem vissza dobozába, itt legalább biztonságban lesz. Halványan mosolyogva nézek rá fel. Lágyan végigsimítok arcán. Érintésem hatására pár pillanatra lehunyja szemeit, majd kezemet elkapva, belecsókol tenyerembe.

 

- Csak a tenyeremet? -  mosolyodom el, és közelebb hajolva hozzá, bátortalanul megcsókolom őt. Először csak óvatosan, gyengéden kóstolgatom az ajkát, majd hagyom, hogy elmélyítse, miközben keze nyakamra siklik, aztán megállapodik vállamon. 

 

- Szeretlek – suttogom a fülébe, mire ő megborzong. Hitetlenkedve fordul felém, őszintén szólva ezidáig senkinek sem mondtam még ilyet. Ez egy egyszeri és különleges alkalom.  Nem hiszem, hogy bármikor is megismétlem majd  ezt a további életem során. Még búcsúzásul megölelem, és kilépve az ajtón elmegyek megkeresni az apámat. Jobb lesz, ha indulunk. 

Odalent a bejárati ajtónál találok rá.  Egy fotelban ülve lapozgat valami újságot. Rövid ideig tanulmányozom békés arcát, majd vállat vonva úgy döntök felesleges hozzáfűznöm ehhez bármit is.   Nem tudom miért van itt, lehet nem akart láb alatt lenni. 

 

- Indulhatunk? - emelkedik fel, és csontjait kiropogtatva helyére teszi az olvasnivalót. Biccentve követem az ajtón ki. 

 

 

...ooOoo...

 

 

Sejtettem, hogy fárasztó lesz majd az út. Ezt apám is ugyan olyan jól tudta, mint én, így meg sem lepődött, mikor az idő nagy részét vagy alvással, vagy bambulással töltöttem. Nagyot ásítva döntöm fejemet az üvegnek, majd gyorsan el is húzódok, mert minden rázósabb résznél aprót koppant a kobakom. 

 

- Jól vagy gyerek? - apám keze vállamra nehezedik, még mindig aggódik értem, de nem is hibáztathatom emiatt. Tudom, csak jót akar nekem, de nem sok kedvem van most a beszélgetéshez.

 

- Hogyne, nemrég szabadultam meg egy őrülttől. Pompásan vagyok. Még néhány körre befizetnék  - ásítva hajtom fejemet hátra, de még ez a póz is kényelmetlennek bizonyul. 

 

- Dean, egy kérdés miatt nem kell egyből leharapnod a fejem. Már mindjárt ott vagyunk – kapja elő telefonját, majd hosszasan belemerül a nagyimmal való csevegésben. Igaz is. Nem árt előre figyelmeztetni őt, hogy bizonytalan ideig vendégei lesznek. Fejemet visszadöntöm az üvegnek, továbbra is kényelmetlen, de már ez sem bír érdekelni. Alig várom, hogy vízszintesbe kerüljek. 

Még bő félóra után valóban megérkezünk. Zsibbadtan, zsongó fejjel kászálódok ki a járműből, és minden további nélkül elindulok az ajtó felé. Nincs bezárva semmi, nagy valószínűséggel már valóban várhatott minket. Miután nagyapám meghalt külön öröm neki, ha meglátogatjuk. Kezemet emelve nyomnám le a kilincset, de engem megelőzve, szélesre kitárja az ajtót, és alaposan végigmér. Az arcán tükröződő mély érzelmek alapján, pár percig arra számítok, hogy elsírja magát, vagy helyben összeesik. Ehelyett erősen magához ölel, egyik kezét a tarkómra vezeti, a másikkal pedig a hajamba markol. Szúrós, öreg, és fáradt szaga van, meg még valami, amit nem tudnék megmagyarázni. Belém kapaszkodva szorított magához, mintha tőlem várna választ bármire is.

 

- Nem vagy éhes? Vagy nem kérsz inni valamit? - tőlem elfordulva, szemét törölgetve indul el a konyhába. Apámra pillantva ráncolom össze szemöldököm, majd mind a ketten követjük az idős nőt. 

 

- Nem, köszönöm. Majd később – mosolygok rá. Mielőtt még lepihenhetnék apám felzavar, és elküld zuhanyozni. Nem hiszem, hogy a meleg víz jót tesz, a még be nem gyógyult sebeimnek, de nem állok le ellenkezni. Gyorsan megmosakszom, aztán hagyom, hogy nagyanyám szabályosan rám törve az ajtót, szemügyre vegye sebeimet, és valami undorítóan büdös kenőccsel bekenegesse bőrömet. 

 

- Nem fáj esetleg valamid? - hülye kérdés, persze hogy fáj. De csak a fejemet rázom, és hagyom, hogy a nyakamat is megvizsgálja. Valamikor ápolóként dolgozott, így ez neki gyerekjáték. Legalább nem kell kötözésekre járkálnom. Nyakamat megérintve felszisszen, de ezen kívül szótlanul vizsgálgat tovább. Nem tudom tudja-e mi történt, de biztosra veszem, hogy nem én leszek az, aki beavatja őt a részletekbe. - Dean – szól rám, vállamat finoman megérintve. 

 

- Az oldalam...az fáj. Nagyon fáj, de a többit nem érzem mellette – vallom be fejemet lehajtva.

 

- Várj. Hozok egy kis fájdalomcsillapítót.  Addig maradj itt, el ne mozdulj – nézem, ahogyan kilépve az ajtón magamra hagy, zörög egy kicsit, végül egy tablettával, és egy pohár narancslével tér vissza.  Nem szeretem a keserű dolgokat, ezt ő is alaposan megtapasztalhatta egész gyermekkorom alatt, így már ösztönösen tudja, ha gyógyszert kell bevennem, akkor mellé valami édeset hozzon. Elveszem tőle, és egy korttyal eltüntetem, majd visszaadom neki a poharat. Nem érzek kesernyés utóízt, de azért az emlékek hatására elfintorodom. Jól tudom milyen íze van, régebben volt, amikor elszopogattam a lázcsillapítót csak azért, mert apám azt mondta édes. Nos, minden volt, csak édes nem. 

Leteszi a szekrényre a poharat, halkan koppan. Talán a fáradtság miatt, vagy mert kezd hatni a gyógyszer, de ásítok egy nagyot, és szemeimet dörzsölve testsúlyomat áthelyezem egyik lábamról a másikra. Türelmesen hagyom, hogy átkötözze az oldalamat is, aztán hagyja, hogy végre aludni menjek. Rég jártam az itteni szobámban. Apró, sötét, egyetlen ablakkal, amin mindig le van húzva a redőny. Még akkor is, mikor én itt vagyok. Egyszerű berendezés, polc, rajta tévével. Egy szekrény, aminek üvege mögött egy színes, nagy, műanyag markoló van. Csodálom, hogy ezt nem dobta ki. Mélyet szippantok a friss levegőből, ki van nyitva az ablak. Kényelmi szempontból ezúttal nem vettem fel pólót. Nem is engednék nekem. Azzal csak a kötést húznám le magamról. 

Befekszem az ágyba, még mindig kényelmetlen. Ez sem változott semmit. Nem csodálkozom kényelmetlenségén, elvégre ez egy kanapé. Legalábbis a ként funkcionál, mikor én nem vagyok itt. Jó ideig ágy marad most. Egy kényelmetlen, göröngyös ágy. De legalább van rajta lepedő, és puha, tiszta ágynemű. 

 

 

Rég volt már, mikor saját kétségbeesett hangomra riadtam. 

Tenyereimet számra tapasztva görnyedek előrébb. Éjszaka van, mindenki alszik már. Nem akarok senkit felkelteni. Igyekszem nem útban lenni, vagy láb alatt. Nagyot nyelve húzom el kezemet, és visszafekszem az ágyba. Nem fordulok az ajtón belépő felé, túl sok lehetőség nincs arra, hogy találgassak ki jött be. Még igyekezeteim ellenére is sikerült felvernem a házat. Jellemző...

 

- Minden rendben? - ül le ágyam szélére apám. Kíváncsian méreget, de azért látom rajta, hogy éppen legszebb álmából vertem fel. Annyira sajnálom, nem volt szándékos. 

 

- Ühüm, csak egy álom volt – hunyom le szemeimet egy pillanatra. Sötét van, furcsán zsong a fejem. Ijedten pattannak ki szemeim, mikor érzem megmozdulni magam mellett a matracot. Már indul is. De hova?

 

- Ne menj még el – kapaszkodok meg ijedten ruhájába. 

 

- Hozok be nyugtatót neked – fordul felém elmosolyodva, aztán lefeszegeti magáról ujjaimat. 

 

- Apa...-szemöldökét felvonva pillant rám az ajtóból -...fekhetek addig, míg behozod? 

 

- Igazából úgy gondoltam, addig csinálsz pár fekvőtámaszt, de ha nagyon akarod. Fekhetsz is akár – lép ki az ajtón, aminek záródását figyelemmel kísérem végig. Aztán szemeimet lehunyva várok,  utána már csak arra eszmélek, hogy a vállamat rázogatva kelteget. Nyúzottan ülök fel, beveszem ezt is, és visszadőlök a párnára. 

 

- Gyerek, itt biztonságban vagy, senki nem árthat neked. Nem fognak még egyszer bántani téged, ezt megígérhetem. 

 

- Tudom és sajnálom – kis ideig arcomat fürkészve töpreng szavaimon, majd megérti és bólint. Sajnálom, hogy így történt. Hogy hülye voltam. Hogy hiába vártak engem haza. Hogy gondot okozok most is. Annyi mindent sajnálok.  Leoltja a villanyt - észre sem vettem eddig, hogy ég - , majd kilép az ajtón, de résnyire nyitva hagyja maga után. Én meg megpróbálok visszaaludni, de most már tényleg. 
 

 

...ooOoo...

 

 

Egy hónap telt el. Konkrétabban huszonnyolc nap. Igazából még nem telt el az egy hónap, de már közel járunk hozzá. Nem mondanám unalmasnak ezt az időt. Sikerült találnunk egy házat, és még egyet eladni. Nagyi egyedül volt, apám meg munkája alatt folyton aggódott volna értem, így köztes megoldásként magunkhoz költöztettük. Mintha egy öregasszony bármit is tenni tudna, ha valaki betör ide. Mindenesetre nem elleneztem a költözést, még akadékoskodni sem akadékoskodtam. Idő közben azt is sikerült bevallanom magamnak, hogy Jean-Claude hiányzik. Miatta különösebben nem aggódok, biztosan rengeteg dolga van, és azt ígérte majd eljön. Vagy én megyek hozzá vissza. Gondolom ezt nem fogja kivárni. Kiveszek egy poharat a szekrényből, vizet töltök bele, és kortyolgatok belőle, míg arra várok, hogy felmelegedjen a serpenyő. Szerencsére már nem fáj semmim, egyvalami zavar, de az veszettül. Az oldalamon lévő heg már sohasem fog eltűnni, nyomtalanul. Mindig emlékeztetni fog arra a két napra. 

 

- Te főzöl? - pár pillanatra döbben le apám csak, éppen a kabátját húzza fel.  Nyolc óra van, éjszakai műszakos. Nemrég sikerült állást találnia, nem a legjobb, de kezdésnek megfelel. Így ő is le tudja foglalni magát ahelyett, hogy anyán gondolkodna folyton. Nem mondja ki nyíltan, de tudom, hogy neki is hiányzik. Ezzel nincs egyedül, bár én ha tehetem, akkor egyáltalán nem gondolok rá. Míg apám emlékezetében megmaradt a szeretett családtagnak, nálam egészen más kép ugrik be róla. Erről pedig tudomást sem akarok venni. Meghalt, és senki nem emlegeti őt a családban. Jól van ez így. 

 

- Sütök – javítom ki a serpenyőhöz lépve, és beleöntöm a tojást. Meg van ízesítve, nincs más dolgom, mint várni, hogy megsüljön. 

 

- Őstehetség vagy. Ne maradj fent sokáig – még hallom záródni utána az ajtót, aztán a kocsi motorját, majd csend. Arra azért kíváncsi vagyok Macska mit csinált ezalatt az idő alatt két vámpírral összezárva. Él még egyáltalán? Pocsék gazda vagyok, csak úgy ott hagytam szerencsétlen kisállatot. Fel sem tűnt nekem, hogy nincs mellettem. Keverek néhányszor a tojáson, kezd egész kellemes illata lenni. Ezt az ételt annyira nem lehet elrontani. A sütés végén elzárom a gázt, és leülök megvacsorázni. Nem rossz. Motorikusan rágom a falatokat, egyiket a másik után. Pokoli nagy csend van itt most, hogy apám dolgozik, nagyim meg már alszik. A tévében is valami fekete-fehér film megy, személy szerint én nem rajongok ezekért, de eddig időm még nem volt kikapcsolni. Háttérzajnak pont jó.  Kezemről a morzsát nadrágomba törlöm, és  elmegyek összedobni magamnak egy bögre kakaót. Azzal legalább nem kell szöszölnöm. Hamar megvan és szeretem is. Ki az, aki nem szereti a kakaót? Gőzölgő bögrével a kezemben megyek ajtót nyitni, mikor valaki bekopog. Elég késő van már ahhoz, hogy vendégeket várjunk.  Én biztosan nem várok senkit, nagyim sem, apám meg itthon sincs. Homlokomat ráncolva töprengek még egy darabig, ajtót nyissak-e, vagy sem. Ujjaimat gyűrögetem, végül lenyomom a kilincset. Nem ártana rászoknom, hogy zárjam apám után az ajtót. De ez egész békés környéknek néz ki. Elkerekedő szemekkel figyelem az ajtóban állót, főleg, mikor még a szőrgombócot is meglátom kezei között. 

 

- Bejöhetek? - kérdi suttogva, miután vállam felett bekukucskált a házba. Minden kihalt, sötét, és csendes. Egyedül a konyhában ég a lámpa, de az sem ad túlzottan nagy fényt. Mivel épkézláb válaszadásra jelenleg nem vagyok alkalmas, csak bólintok. Jean-Claude halványan elmosolyodik, majd miközben a tekintete fogva tartja az enyémet, tenyerét arcomra simítja, és egy röpke puszit ad.

 

- Nem volt vele baj? - intek kezemmel Macska felé, aki teljes lelki békében fedezi fel új otthonát. A félig nyitva hagyott szekrényajtót hamar felfedezi, és be is bújik az edényekhez. Pedig túl sok hasonlóság nincs közötte és a fazék között. De gondolom ez egy macskás szokás. Mindig is szerette a sötét, szűk helyeket. Na meg a zacskókat, a huzatokat, és a dobozokat. 

 

- Sok vizet nem zavart – néz körül visszafogott érdeklődéssel. Belekortyolok a kezemben tartott forró italba, aztán leteszem magam mellé az asztalra. Ujjaimmal dobolok az asztalon rövid ideig, majd pólóm alját piszkálva lassan odasétálok hozzá. 

 

- Itt maradsz? - foglalkoztat már egy ideje ez a kérdés, de azt hittem majd elmondja mi miatt jött, és meddig óhajt maradni. 

 

- Ha meg tudsz győzni, talán igen – mosolyog le rám évődve. Élek a gyanúperrel, hogy ebből én már nem fogok jól kijönni. Ötletem sincs mivel tudnám győzködni őt. Ez csak egy ártatlan kérdés volt részemről. 

 

- És mivel tudnálak meggyőzni? - mosolyogva pillantok le macskámra, aki lábamhoz dörgölőzve kezd el dorombolni. De vagy három szólamban egyszerre. 

 

- Azt hiszem, kellően kreatív vagy. Rád bízom – lép oda hozzám, és megcsókol. Örömmel fogadom, de közben mégis csak sikerül elmosolyodnom. Szerintem ezt a győzködést határozottan nem így tervezte. Picit elhúzódik tőlem, hogy aztán kíváncsian a szemeimbe nézhessen. 

 

- Mi az? 

 

- Most én győzködlek téged, vagy te engem? - nevetem el magam. 

 

 

Jean-Claude de Dion



Halvány mosoly szökik az ajkaira, ahogy visszacsukja az ékszeres dobozkát.

- Köszönöm – mondja, tőle szokatlan tekintettel figyel, már-már gyengédnek mondanám. A simítása az arcomon pedig a legfinomabb érintés, amit napok óta csak érezhetek. Mindig nagyon jól esik mikor megérint, imádom érezni a bőrét.

Elkapom a kezét és finoman a tenyerébe csókolok, bár sokkal, sokkal többre vágyom. Nem tudom meddig bírok ellenállni neki, de elég volt egyszer látni, hogy megijesztettem a hevességemmel, többé nem fogom.

- Csak a tenyeremet? – mosolyog, majd közelebb simul és megcsókol. Először lassan, alig mozdítva az ajkain, majd egyre inkább elmélyítem. El sem tudja képzelni milyen hatással van rám, de örömmel tartanám így akár a világ végéig is.

- Szeretlek…

Őszinte meglepettséggel bámulok rá, pedig tényleg kimondta és nem csak képzeltem. A testemen forró borzongás fut keresztül, ahogy felfogom a szó jelentését, amit nem is hittem, hogy kimond, vagy igazán érez. Most végtelenül boldoggá tett. Mindent megadtam volna ezért az egy szóért tőle, de ő egyszerűen csak kimondta. Végül is Dean, mindig is Dean marad, akárhonnan nézem.

Futólag magához ölel, de nem mond egyebet. Nem szereti az érzelgős jeleneteket, sem búcsúzkodni, bár az szerintem is fölösleges lenne. Ez csak ideiglenes távollét, biztos lehet benne hogy nem szabadul tőlem soha. Már bevette magát a szívembe, a gondolataimba, az életembe, és egyik helyen sem pótolható.

Figyelem, ahogy az apjával együtt beszállnak az autóba, majd eltűnnek az utca végén. Az idő, amit egyedül szeretne tölteni, hogy visszataláljon a családjához is, rendbe tegye az életét nincs megszabva mennyi. Azt mondtam annyi ideje lesz, amennyire szüksége van, a kérdés csak az, vajon én meddig bírom majd? 

 

***  

Ha azt mondanám az elkövetkező napokban és hetekben meg sem érzem a hiányát nagyot hazudnék. Miután jó ideig folyamatosan együtt voltunk, szinte már ordít az, hogy nincs mellettem. Legalább az megakadályoz, hogy egy hét után visszacibáljam ide, hogy rengeteg dolog van, amit helyre kell rakni és meg kell oldani.

A temető régi része teljesen kiégett, vagyis a romok alatt nem maradtak meg a testek, nem lesz mit megtalálniuk, ami jó. A tanács viszont már korántsem ilyen egyszerű. Az elnök halott és még jó pár másik tagja is, így pedig nem működhet. Ideiglenesen felfüggesztettem és megparancsoltam nekik, hogy a maradék vérengzőt is irtsák ki, akik még megmaradtak. Francoissal is beszéltem telefonon, mert egyenlőre még nem mentem vissza New Orleans-ba.

Az ottani tanács is benne volt ebben az összeesküvésben, vagyis pontosabban nem az volt, hisz mint attól az örülttől hallottam, elsősorban a megölésem volt a célja és nem a hatalomszerzés. A bosszúvágy teljesen tönkretette őt.

Inkább nem gondolkodom rajta, pedig a puszta létezése is rengeteg kérdést vet föl, mint például apám hűsége anyám felé, hogy hol volt Magnus idáig, miért nem tudott róla senki sem… de ezek már nem számítanak. Fölösleges bolygatni a múltat, ha csak fájdalmat képes okozni.

Az éjszaka csendjét hallgatva most az egyszer teljesen nyugodt vagyok és pontosan tudom, mit akarok. Van egy cél, egy szándék, egy álom ami mozgat, így már nem csak élek a nagyvilágba az élvezeteket hajszolva, ahogy azelőtt, mielőtt megismertem Deant. Nem voltak különösebben terveim, csak élvezni a mát. Most ez megváltozott.

Gondolataimból az érkezők szakítanak ki, kiknek már távolról érzem az erejüket.

Ha szívességet tesznek nekem, mindig meghálálom és Kaspar nem kis segítséget nyújtott. Talán Dean már nem is élne, ha ő nincs, és ezért megkapja tőlem, amit kért.

Az új házam, amiben itt lakom szép és elegáns. Nem palota méretű, de nekem megfelel. Kinyitom az ajtót, majd türelmesen megvárom míg ideérnek.

Még nem találkoztam a teremtményével, de most hogy a kissé félénk őzbarna szemekbe nézek, meg tudom érteni miért őt választotta. Amellett, hogy nagyon szép, ott vannak az érzelmek a szemében, mikor egymásra néznek.

- Üdvözöllek titeket, foglaljatok helyet! – intek a kanapé felé.

- Nagyuram!

Megmosolyogtat, ahogy a fiatalabb vámpír utánozza a meghajlást, nyilván érthetetlen dolog miért van erre szükség, bár a tartózkodás a pillantásában arra utal, tisztában van vele miért.

- Ritkán kell megköszönnöm valakinek bármit is, de neked hálával tartozom a segítségedért.

Nem mond semmit és nem is várom. Végül is pontosan tudjuk, hogy miért tette és a helyében talán én is ezt tettem volna. Ez a fiú még csak két hónapja vámpír, az ereje elenyésző és jelenleg egy veszélyes világban élünk.

Észreveszi, hogy a teremtményét nézem és rögtön be is mutatja.

- Ő itt Valerié Nagyuram a legfrissebb teremtményem.

- És még sokkal több annál ugyebár? – elvigyorodom, mikor a kis szépség elpirul. – Akkor azt hiszem nem is kell az időt húznunk. Gyere ide Valerié! – szólok nyugodtan, tudom, hogy fél, érezni rajta, ahogy ő is érezheti az én erőm mértékét.

Meg sem moccan.

- Ne tarts az erőmtől nem foglak bántani. Fájni sem fog, megnyugodhatsz. – ellágyítom a hangom, hogy ezzel is nyugtassam. Azt hiszem a Dean-nel való együttélés megtanított néhány emberi megnyilvánulásra és hogy hogyan kezeljem ezt. Ez a fiú nemrég még az volt.

Lassan feláll végre és közelebb jön, óvatosan a kezére simítok, majd lehúzom magam mellé. A szívverése már-már átszakítja a mellkasát, a tekintete ideges, és félelemmel pillant rám még mindig.

- Nyugodj meg… amikor a véremből iszol, úgy fogod érezni mintha elárasztana a forróság és egész tested lángolna, persze nem fog fájni… csak nagyon sok erőt ad majd neked hirtelen. – magyarázom, hogy ne ijedjen meg. Francois miatt már pontosan tudom milyen lesz neki – Addig iszol, míg nem mondom, hogy elég.

Aprót biccent, Kasparra pillantok, aki feszülten nézi a fiút. Nem csoda, egyik vámpír sem szereti, ha ahhoz érnek, ami csak az övé. Ezért sem a nyakát fogom megharapni, mert el tudom képzelni milyen féltékenység mardosná miatta.

A kezét fogva feltűröm a pólóját, hogy szabaddá váljon a csuklója, majd lassan ráhajolok és belemélyesztem a fogaim. Megrándul, de nem érezhet fájdalmat, mert nem bántani akarom, esetleg egy kis bizsergés amit megérez.

A vére finom édes, annyit veszek el, amennyivel én fogom pótolni, majd a saját karomon tűröm fel a fekete inget.

- Tessék, igyál. – nyújtom elé, szinte látom a gondolatokat, ahogy átfutnak az agyán, de végül a teremtőjére pillant és az egyik kis kezével óvatosan megfogja az enyém, aztán közelebb hajol.

A harapását szinte meg sem érzem, nagyon óvatos, ami jó, mert így nem fog megölni egy embert sem. Lassan iszik, mintha attól tartana túl sokat vesz el, de nem sürgetem. A sokadik kortynál állítom csak meg.

- Elég lesz.

Azonnal elhajol, kipirult arccal pihegve pásztázza a szobát, pontosan tudom miért, majd pár pillanat múlva felpattan és a gazdájához menekül. Szinte már elbújik, hogy ne is lássam.

Nos, nem tudom mi van a véremben, de tény, hogy úgy hat a hormonokra, mint valami élénkítő szer és ezt a problémát bizony vagy orvosolja, vagy elviseli míg a vérem nem keveredik össze az övével.

- Azt hiszem most csak rád van szüksége. – kuncogok élvetegen Kasparra pillantva, nem mindennap látni friss vámpírt.

- Köszönöm Nagyuram!

Biccentek, de aztán már szinte abban a pillanatban eltűnnek a szemem elő. Legalább valakiknek nem lesz unalmas az éjszakájuk…

 

***

Ahogy telnek a hetek minden elrendeződik – megszűnik a New Orleans-ban székelő tanács és Lousiana szívében alakítanak ki egy új központot. A legnagyobb változást az jelentette, hogy az előző események fényében Francoist, bíztam meg azzal, hogy felügyelje a tanácsot. Benne teljesen megbízom és ha bármilyen ellenem irányuló gondolat is megfordul a fejükben, nem hagyja szó nélkül. Először ugyan nem akarta elfogadni ezt a pozíciót, de volt egy nagyon egyszerű érv, pontosabban kettő is, amivel meggyőztem.

Először is szeret mindent ellenőrizni, hogy jól menjen, így neki pont megfelelő feladat, hisz úgy is a közelben él, másodszor pedig gondolom nem akar folyton mellettem gubbasztani, főleg ha Dean is velem lesz, akit nem kedvel. Nos, ezek az érvek elegek voltak.

És persze itt van még valaki, aki az én felelősségem. Macska.

Jót kuncogtam rajta, mikor a hotelszobába mentem a kabátomért és az ágyon ott terpeszkedett a szőrmók. Dean itt felejtette, és mivel tudom, hogy fontos neki vigyáztam is rá.

Ki gondolta volt, hogy egy szobamacskával ennyi baj van!

A minimum háromszori étkezés, fésülgetés, mert a kanapé csupa szőr lesz tőle, és valószínűleg olyat sem látott még senki, hogy egy több mint hatszáz éves tisztavérű vámpír kiviszi az almot. Még én is abszurdnak találtam, de a fürdetés még ennél is nagyobb katasztrófa volt. Nem tudom Dean hogy csinálja, de az a szerencsém, hogy gyorsan gyógyulok, mert különben úgy néznék ki, mint Frankenstein kettő. Az egész karomat összekarmolta, míg végül elegem nem lett és bele nem piszkáltam a fejébe. Onnantól már minden jól ment.

Mindennek ellenére Dean nagyon hiányzik. A jelenléte, a dolgai, az hogy figyeljem ahogy alszik, hogy megsimogassam, megcsókoljam, vagy egyszerűen csak hallgassam a morgolódását, amivel mindig megnevettet.

Sokszor el akartam menni érte, de mindig meggondoltam magam, hisz ha ő sem jött, akkor még szüksége van időre. Ki is bírtam ezzel a gondolattal… úgy egy hónapig. De mikor már nem volt mit csinálnom, nem volt semmi, ami más irányba elterelje a gondolataim, folyton csak ő járt a fejemben. Szórakozni sem volt kedvem, mint régebben, sem utazni… semmit. Csak őt akarom most, a többi pedig a jövő zenéje…

 

***

A házukat viszonylag könnyű volt megtalálni, az ilyen kertvárosokban mindenki ismer mindenkit. Egy szép családi ház, békés, biztonságos környéken. Remélem sikerült megnyugodnia és elég időt hagytam neki.

Erősen kopogok a bejárati ajtón, a cicust biztos kézzel tartva, hogy meg ne szökjön. Be is mehettem volna, mint legelőször, amikor felkerestem a régi házukban, de nem akarom a frászt hozni rá.

Türelmetlenül várok, míg kinyitja, annyira hiányzik már, de aztán halkan nyílik az ajtó és megjelenik Dean, döbbenten elkerekedő szemekkel. Végre!

Te jó ég mennyire finom az illata! Erősebb, fűszeresebb… vagy csak túl régen láttam? 

- Bejöhetek? – tudom, hogy egyedül van, de abban nem vagyok biztos, hogy elég volt egy hónap neki.

Nem válaszol, szótlanul mered rám, majd egy bólintás után beenged. Mosolyogva nézek végig rajta, már teljesen felépült, a nyakán sem látni sebet. Finoman az arcára simítok és egy apró puszit nyomok az ajkaira.

- Nem volt vele baj? – mutat a macskára, aki már fészkelődött a karomban ezért letettem.

Azt hiszem, ha egy elefántot tartok otthon, azzal sem lett volna ennyi baj.

- Sok vizet nem zavart – válaszolom inkább elkendőzve a valóságot. Körbenézek a házban, mindenhonnan az ő finom, csábító illata árad felém és minden ízléses, de barátságos.

Dean pedig ideges. Látom rajta, akkor is ha nem mutatja ki, de az, hogy többet néz a bögrébe, mint rám, az asztalon doboló ujjai elég bizonyíték.

- Itt maradsz? – kérdezi közelebb lép hozzám.

- Ha meg tudsz győzni, talán igen – mosolygok rá, elégedetten a kérdése miatt, bár őszintén szólva nem terveztem, hogy sokáig maradok. Ez a környék nem nekem való, de csak vele együtt akarok elmenni.

- És mivel tudnálak meggyőzni?

Óh, nagyon sok mindennel. Lenne is néhány ötletem, de… - Azt hiszem, kellően kreatív vagy. Rád bízom.

Előbb viszont még kell valami, de sürgősen.

Odalépek és azonnal az ajkaira tapadva csókolom, kifejezve mennyire is hiányzott nekem. Annyira, hogy bele tudnék fulladni ebbe a csókba, de még akkor sem lenne elég. Érzem, hogy mosolyog, ezért elszakadok tőle.

- Mi az? 

- Most én győzködlek téged, vagy te engem?

A nevetése is nagyon hiányzott.

- Majd te fogsz kedves, de ez még csak az elmaradt üdvözlés volt. – magamhoz húzom, átkarolom a derekát, hogy még csak el se lépjen – És azt hiszem kérek még egyet. – mosolygok rá, de rögtön meg is kapom a második üdvözlő csókot, amit sokkal tovább nyújtok és még jobban élvezek.

- Hiányoztál kedves. Nem volt kivel beszélgetnem és kit néznem éjszakánként. – oldalra simítom az arcába lógó hajtincsét.

Közelebb húzódik és átkarolva magához szorít ahogy én is. Lágy csókokat hintek a nyakára, az arcára, majd egy megkönnyebbült sóhajjal végigsimítom a testét. Fel sem tűnt eddig, hogy aggódtam érte. Csak most realizálom, mikor sértetlenül van a karomban.

- És én hiányoztam neked?

Nem válaszol, csak egy apró biccentést érzek a nyakamnál, majd egy csókot is.

- Helyes.

Elhajolok tőle, de nem engedem el, viszont látni akarom az arcát. – Jól vagy?

- Igen – sóhajtja – Meggyógyultam. Tulajdonképpen hamarább, mint kellett volna. – gyanakodva pillant rám, amin jó mosolygok – Ebben a te kezed volt igaz?

- Tulajdonképpen nem a kezem volt, hanem a vérem, de igen. Nem mondtam el akkor, meg is feledkeztem róla aztán, de örülök, hogy már nem fáj semmid. – hüvelykujjammal megsimogatom azt a helyet, ahol olyan csúnyán fel volt szaggatva a nyaka, de már csak a teljesen sima, egészséges bőr van. Megborzong az érintésre és egy pillanatra félrenéz. – De ugye te is tudod, hogy a kérdésem nem a testi épségedre vonatkozott?

Már akkor éreztem, hogy jól van, mikor beléptem az ajtón. Sokkal inkább az érdekel, amit érez a történtek miatt.

Megvonja a vállát és a bögréjét megfogva a kanapéhoz sétál. Követem és csendben figyelem, ahogy kikapcsolja a tévét, majd helyet foglal. Leülök mellé, de nem érek hozzá.

- Jobb ha nem mélyedek bele és nem is akarok. – mondja végül a pólóját babrálva – Inkább megfeledkeznék róla és menjen tovább minden a maga útján.

Elmosolyodom a szavain, amit észre is vesz, mert homlokráncolva pillant rám.

- Min mosolyogsz?

- Néha elfelejtem, hogy valójában milyen fiatal vagy. A korodhoz képest nagyon bölcsen gondolkodsz, ha arra van szükség. – ezt a vele töltött idő alatt többször is észrevettem – Az a furcsa, hogy én is hasonlóan gondolkodom, de nekem nagyon sokáig nem sikerült ilyen szemszögből néznem mindent. Elengedni a múltat, ha az csak fájdalmat rejt. – megemelem az állát és egy pici csókot lehelek az ajkaira. – Csodálatos a bátorságod.

- Muszáj folyton zavarba hoznod? – morogja, enyhén elpirulva.

Kuncogva húzódom közelebb hozzá. – Ez is nagyon hiányzott már. Ez az édes oldalad.

Hihetetlenül szép mikor elpirul. Sokkal sebezhetőbbnek tűnik.

- Inkább arról mesélj, hogy te mit csináltál. Biztos rengeteg dolgod volt.

- Biztos szeretnél hallani ezekről? – azt hittem többé nem akar vámpírok ügyeivel foglalkozni.

- Ha már belefolytam kíváncsi vagyok mi lett a vége. És… arra is, hogy te mit csináltál. – mondja, a második mondatát picit nehezebben böki ki, de örömmel tölt el, hogy érdekli.

- Ahogy akarod kedves… de előbb… - könnyedén megemelem őt és oldalt ülve az ölembe pakolom - … helyezd magad kényelembe.

- Hé! Kényelmes volt a kanapé is! – háborog, de csak átkarolom a csípőjét és finoman a combjaira simítok.

- Maradj! El sem tudod képzelni mennyire sóvárogtam már utánad… legalább annyit engedj meg, hogy annyiszor érintselek, ahányszor csak lehet. Nincs itt senki más. – kérem, egy halvány mosollyal.

Egy pillanatig, csak figyel, majd lassan bólint egyet.

Érdekes, hogy ha bókot hall elpirul. De ha megcsókolom vagy megérintem, attól nem jön zavarba. Én ebből arra gondolok, hogy már természetesnek veszi. De vajon mennyire? Megengedné, hogy végre megkapjam őt teljesen? Vagy legalább többet a csókoknál és az ártatlan simogatásoknál?

- Mesélj!

Félbe hagyom a gondolatot és inkább a jelenre koncentrálok, és szép sorban elmondok neki mindent, ami azután történt, hogy Magnust megöltem.

Figyelmesen hallgat, nem látni rajta érzelmet, sem azt hogy különösebben felzaklatná a dolog. Inkább azt mondanám, hogy tárgyilagosan tekint vissza rá, de azon még ő is megdöbben, mikor elmondom, hogy Magnus a féltestvérem volt. Elmondom neki, hisz azt akarom, hogy az életem része legyen, hogy ő maga legyen az életem és akkor pedig nincs szükség titkokra.

Megemlítem Kaspart és Valeriét, egy mondatban Francois, hogy vettem egy új házat, majd azt is, hogy mennyire hiányzott.

- Sajnálom, ha esetleg nem hagytam elég időt de…

Elhallgattat egy csókkal, egy lágy, odaadó csókkal amit nagyon élvezek.

- Semmi baj… jó hogy itt vagy. – nem mond többet, de tőle ez a pár szó is sokat jelent. Már megszoktam, hogy nem beszél érzelmekről csak nagyon ritkán és tiszteletben tartom.

- Akkor itt is marasztalsz? – kérdem élveteg vigyorral.

- Talán. Majd még meggondolom. – mosolyog.

Elnyom egy ásítást. Az órára pillantok és bizony már későre jár. Eleve nem jöttem korán, megvártam, míg az apja elmegy, nem akartam megzavarni őket.

- Azt hiszem aludnod kellene. Még a végén beszélgetés közben szundítasz el és megsértődöm.

- Nem vagy te olyan érzékeny. – jegyzi meg, ahogy felveszi a poharát és a tányérját, majd a mosogatóba rakja.

A hátánál termek és magamhoz szorítva finoman a fülébe harapok. – Egyes helyeken nagyon is érzékeny vagyok, kedves. – suttogom érzékien.

A megjegyzésem célba talált, mert hallom, hogy egy pillanatra megakad a levegő a tüdejében, de aztán elindul a lépcső felé. Pirosak a fülei. Fel tudnám falni, annyira édes.

- Nem jössz? – kérdezi felém sem fordulva.

Mosolyogva elindulok utána, az emeleten egy nyugalmat árasztó szobába vezet.

- Te rendezted be? – kérdezem halkan, a szobát mustrálva.

- Igen. - a szekrényhez lép és kivesz belőle egy pizsamát. – Öhm… ha szeretnél zuhanyozni, vagy valami, a folyosó végén van még egy fürdőszoba.

- Köszönöm, de már túl vagyok rajta. Viszont hozzád örömmel csatlakoznék. – jegyzem meg, de persze a várt választ kapom.

- Most inkább ne. – és már zárja is az ajtót.

Megnyugtató, hogy legalább annyira megbízik bennem, hogy nem fordítja rá a kulcsot is. Nem is számítottam arra, hogy könnyű lesz vele. Én szeretem a testiséget és a gyönyört, nagyon is. De lehet, hogy ezzel ő nincs így és mondta is korábban, hogy nem szeret érintkezni senkivel a képessége miatt, amiből nyilvánvaló, hogy még érintetlen. Lehet, hogy kényelmetlen lenni neki, hogy mindketten férfiak vagyunk és nem is fogja akarni.

Egy beletörődő sóhajjal ledobálom a ruháim, csak egy alsónadrágot hagyok, hogy ne legyen kényelmetlen.

Lefekszem és derékig magamra húzom a takarót, majd csak hallgatom a zuhanyrózsából aláhulló vízcseppek kopogását és nem segít a sóvárgáson az sem, hogy már pontosan tudom milyen őrjítő látvány ahogy az átlátszó cseppek végigszánkáznak a testén. Az a pillanat, mikor együtt zuhanyoztunk és levetkőztettem örökké meg fog maradni az emlékezetemben.

Halvány mosollyal bámulom a mennyezetet, míg ki nem jön végre és lassú léptekkel az ágyhoz nem közelít.

A meglepettségemet palástolni sem tudnám, mikor nem mellém fekszik, hanem egy lendülettel a csípőmre ül. A nyaka és az arca is enyhén kipirult a fürdőtől, a teste csak úgy ontja a meleget.

- Mire készülsz? – kérdezem karcos hangon. Kétségem sincs afelől, hogy a szemeim és a fogaim is jelét adták már mennyire felizgat ezzel. És ha pár centit lejjebb csúszna rajtam, egyebet is érezhetne.

- Meggyőzlek, hogy itt maradj velem. – suttogja és a felkarjaimra támaszkodik. – De te így maradsz. – parancsolja, szigorú, de mégis izgatott szemekkel.

- A világ minden kincséért sem mennék sehová. – morgom izzó tekintettel.

Egy pillanatig rágcsálja az ajkait, majd lehajol hozzám és csókolni kezd. Szenvedélyes, mégis határozott, és ezzel nagyon felizgat már most, pedig eddig is csókolt már meg. Az viszont, hogy most ő kezdeményezett rengeteget nyom a latba.

Felmordulok az kéjes érzésre, a nyakamon pásztázó ajkai és a nyelve érintése maga a mennyország. Alig bírom visszafogni a vámpírösztönt, hogy birtokoljam, hogy magam alá fordítsam és kisajátítsam mindenét, de ahelyett, hogy engednék, ökölbe szorított kézzel nyögök fel és nem mozdulok. De hogy ez meddig válik be, fogalmam sincs.

A kezei a mellkasomat simogatják, kísérletező mozdulatokkal érint, de élvezem, hogy most tapasztalhatja meg milyen is a gyönyör.

- Dean… ugye tudod, hogy a tűzzel játszol? – zihálom a plafonon függő lámpát bámulva, mert ha még nézném is amit csinál, az sok lenne.

- Nem fogsz bántani. – suttogja, a forró leheletét a bőrömön érzem, majd a puha ajkait a mellkasom közepén lefelé haladni.

- Azt soha… de nem biztos, hogy tetszene, amire most gondolok. – az határozottan egy vad elképzelés, de már a gondolatba is beleremegek.

Rátesz egy lapáttal, hogy a lassú csókok egyre lejjebb haladnak, de akkor száll el végleg az önuralmam, mikor lejjebb csúszik és feneke a merev férfiasságomhoz simul.

Megragadom a karját és állatias morgással nyomom a matracnak, megakadályozom, hogy bármerre is mozdulhasson.

- Azt hiszem meggyőztél kedves, hadd viszonozzam az élvezetet. – morgom az ajkaiba majd vadul rámarok és a nyelvemmel ízlelgetem, mintha a világ legfinomabbja lenne, és valóban így is van. Alig hagyok neki annyi időt, hogy levegőt vegyen, majd rögtön foglyul ejtem az ajkait.

A szabad kezem önálló életre kel, de sajnos túl sok ruha van rajta és bele sem gondolva, hogy esetleg sok az, amit most akarok tőle, darabokra tépem a pólóját.

Egy pillanat alatt megszakítja a csókot és oldalra fordítva a fejét, zihálva mered a félhomályba. Kissé kitisztul a fejem, odébb söprögetem a vörös felhőket és gyengéden fordítom vissza a fejét.

- Mi a baj? Még mindig félsz? – ha ez a baj, akkor abbahagyom, nem számít mennyire fog kínozni a vágy. Nem válaszol. – Ha nem akarsz szeretkezni velem, csak mond meg, attól én még ugyanúgy szeretni foglak. – suttogom a szemébe nézve, mire félrepillant.

Hirtelen furcsán sebezhető lesz a tekintete az eddigi magabiztossága mellett.

- Nem az a baj – sóhajtja – Nem múlt el mindegyik heg teljesen.

Homlokráncolva nézek rá, először nem értem, de aztán a mellkasára pillantok és látom, hogy az egyik keze az oldalánál tartja a tépett anyagot. Hagyja hogy elhúzzam, így előbukkan a hosszú sebhely, amit a kés okozott.

- Ez semmin sem változtat. Te így is tökéletes vagy. – rámosolygok, majd lejjebb csúszva gyengéd csókokkal haladok végig a sebhelyen, egy millimétert sem kihagyva, majd a áttérek az apró kis mellbimbóira is és nagy odafigyeléssel kezdem kényeztetni. Harapom, nyalogatom, néha megszívom az érzékeny kis gyöngyöcskét. A sóhajai és nyögései zene a fülemnek, ezért a másik oldalát is kezelésbe veszem, majd lejjebb csúszok és a nadrágja fölött ívelek végig a nyelvemmel.

- Jean-Claude… ezt ne…

- Hmm miért?

- Mert… a nagymamám két szobával odébb alszik. – magyarázza akadozva.

Kuncogva helyezkedem ismét fölé, hogy láthassam az arcát. Fogalmam sincs, hogy jut ez épp most eszébe.

- Rendben kedves, majd máskor. De ezzel kezdeni kéne valamit, nem gondolod? – az övének feszítem a csípőm, átjár az elégedettség, ahogy megérzem a keménységét. Egyszerre nyögünk fel, ahogy egymáshoz simulunk.

- Csak csendben.

Vigyorogva bólintok, majd felhúzom és szétsimítom a lábait, hogy még közelebb legyek hozzá és bár rajta van a pizsamaalsó és rajtam is, de így is érezni mennyire forró.

Egy csókra csalogatom, hogy abban vesszenek el a hangok, ahogy lassú ritmusban hozzányomom az ágyékom az övének, újra és újra megismételve. Most minden érzékemet Dean tölti ki, egyáltalán nem tudok és nem is akarok másra figyelni, ahogy felvéve a ritmust lassú ringatózásba kezdünk a szeretkezés mozdulatait utánozva. A csók elnyeli a nyögéseket, belülről pedig forrón jár át a szerelem ez iránt a férfi iránt, aki mindent adott és mégsem kért semmit. Épp ezért akarok neki én is mindent megadni, amit csak adhatok és kezdetnek a gyönyör is megfelel, ami ebben a pillanatban elárasztja őt. Érzem a levegőben a kicsapódó energiát belőle, a hosszú nyögése bizsergetőn hat az egész testemre. Én magam is érzem azt a kéjt, ami kitör belőle és elsöpri, mert ugyanazt élem át vele együtt. Ez nem csak egy szex, amit elfelejtünk és remélem ezt ő is érzi nem csak én. Hogy ez az érzés bizony addig nem is szűnik meg, míg élek…

Hosszú percekig fekszem rajta, de nem nehezedem rá teljesen, de csak akkor gördülök oldalra mikor meg bírok mozdulni. Azonnal magamhoz húzom és lágya megcsókolom a lezárt szemhéjait, mire morog valami érthetetlent és lassan felnyitja őket, hogy rám nézzen az ékköveivel.

- Most mehetek vissza zuhanyozni. – morogja rekedtem.

Kiszakad belőlem a nevetés, mert most is hozza önmagát, mert nem is lehetnék boldogabb.

- Nem baj… most azonban tényleg csatlakozom hozzád. – megcsókolom és felállok, nem törődöm különösebben a nedves alsómmal és az övé felé sem nézek, nem akarom zavarba hozni.

Csendben lezuhanyozunk, először kissé zavart volt, amiért meztelenül lát, de aztán hamar túlette magát rajta.

- Én is meg tudom csinálni. – mormog, ahogy a hajáról leöblítem a habot.

Megmosta, mert eléggé leizzadunk az élvezetes testmozgásban.

- Tudom, de szeretlek kényeztetni… és örökké szeretni foglak. – átkarolom és a hátához simulok.

- Ez is csak egy giccses vámpírduma. – mormog.

Nem sértődöm meg, hisz már kiismertem annyira, hogy tudjam nem akar gyengének tűnni és azért mondja. A kezét azért a karomra simítja. – És egyébként is… az örökké nagyon sok idő… te is tudod, hogy nekem nem lesz annyi. – suttogja, majd kilép mellőlem a zuhanyzóból.

A szavaira és a gondolatra megfeszül az egész bensőm, az a jeges érzés felkúszik a torkomon, mint mikor a távolléte alatt először gondoltam bele ebbe. Hogy ha velem is jön és az enyém lesz, akkor is hamarosan, legalább is számomra túl rövid időn belül elveszítem. Az ember mivolta, mint egy sötét árnyék, úgy lebeg felettünk. Én így érzem és ezért is támadt egy őrült gondolatom már akkor. De nem terveztem, hogy ilyen hamar megemlítem neki. Most ment keresztül egy csomó rossz dolgon és talán nem kéne, de… jobb ha tudja mire gondolok nem?

Talán nem fog abban a percben elküldeni a világ végére…

- Dean… - kilépek mögé és miután egy törölközőt csavartam a derekam köré magam felé fordítom. – Csak egy szavadba kerül és miénk az öröklét. A tiéd és az enyém, együtt.

A komoly tekintetem láttán nagyra kerekednek a szemei.

- Ugye nem arra gondolsz, hogy…

- … hogy vámpírrá tegyelek? – fejezem be helyette – De igen, arra gondoltam.

Feszülten figyelem őt, ahogy többféle érzelem hullámzik át az arcán, míg végül semleges marad.

- Egy csapat vámpír kiszívta a vérem és majdnem megölt. – mondja monoton hangon.

Sóhajtva túrok a hajamba és nekidőlök a mosdónak.

- Kérlek, ne így gondold ezt. Én is vámpír vagyok és mégsem bántok senkit. – rosszul esne az ő szájából hallani, ha a vámpírokat kollektív elítélné – Az emberek között is vannak őrültek és gyilkosok, csakúgy mint a vámpírok között. Ez a rossz, minden faj velejárója, még az állatok között is vannak veszett példányok.

- Értem ezt és nem is megsérteni akartalak, de… akkor is… hogy jutott ez eszedbe?

- Egyszerűen belegondoltam abba, amibe az előbb te is. Hogy ez a boldogság amit érzek nem tarthat sokáig és ezt nem akarom. Bármilyen giccsesen hangzik is szerinted, nem tudom másképp kifejezni, hogy már a gondolat is borzasztó, hogy ne legyél velem. Vámpírként sosem halnál meg. Élhetnénk együtt, bejárhatnánk a világot, bármit amit csak szeretnél.

Csendben figyel, gondolkodik és remélem nem haragszik.

- Én részben látó vagyok nem? Lehet, hogy nem is menne és valamilyen fura szerzet lennék. – fejti ki egy fintorral.

- Ellenkezőleg… irányítani tudnád a képességed, amire most azért nem vagy képes, mert egy részed ember és kevés az energiád hozzá. Ez megváltozna. – nem kellene többé attól tartania, hogy valaki neki megy az utcán, vagy meglátja egy szerette halálát.

- És vért kéne innom. – fintorog és megborzong. – Embereket kéne megcsapolnom.

- Csak most találod undorítónak – mosolygok rá szelíden – És az embereket nem bántod, mert meg sem érzik, ha ügyes vagy. Viszont… ihatsz belőlem is.

Vámpírszeretők között ez egy nagyon is intim dolognak számít, talán még a szexnél is intimebbnek.

Nem szól semmit, nem is várok most választ és azt hiszem nem is egyezne most bele.

- Sajnálom, sok volt ez így egyszerre, csak azt akartam tudd, hogyan érzek. Az szeretném ha velem jönnél, ha együtt lennék. Természetesen visszajöhetsz a családodhoz, nem döntésre akartalak kényszeríteni, van időnk. Ha az átváltozást esetleg szeretnéd, bármikor megtehetjük. Akármilyen idegen is az ötlet, csak gondolkozz rajta egy kicsit jó?

Röpke némaság után biccent és befejezi a törölközést, majd a ruhásszekrény felé sétál. Kivesz egy alsónadrágot és a törölközőt ledobva magára rántja. Én meztelenül bebújok a takaró alá, az alsómat kidobtam, nadrágban meg kényelmetlen lenne. Ezt kifejtem Deannek is mikor megkérdezi, hogy nem akarok-e felhúzni valamit.

- Majd reggel kicserélem a ruháim a szállodában. – teszem még hozzá.

- Elmész?

Bebújik a takaró alá és közelebb araszol. Örülök, hogy nem haragudott meg a felvetés miatt.

- Igen, hajnalban. Nem akarom megzavarni a családodat, de ha az apád elmegy dolgozni visszajövök.

- Jó. – sóhajtja, majd elfészkelődik és a derekán a karommal elszenderedik.

 

 

Dean Averay
Megjegyzés: Moonlight-channak


 - Majd te fogsz kedves, de ez még csak az elmaradt üdvözlés volt – húz magához, átölelve. - És azt hiszem kérek még egyet – mosolyodik el. Szám széle megrándul, ahogy elfolytok egy mosolyt, de azért megadom neki a kért csókját. Az előzőhöz hasonlóan ezt is elmélyíti. Élvezem a meglepően kellemes érzést, amit a közelsége, és a csókja vált ki belőlem. Szívem szerint most el sem szakadnék tőle hosszú ideig. - Hiányoztál kedves. Nem volt kivel beszélgetnem és kit néznem éjszakánként  - simít ki arcomból egy kóbor hajtincset. Közelebb lépek hozzá, majd pár másodperc múlva szorosan köré fonom karjaimat. Apróbb csókokat hint nyakam bőrére, és az arcomra, majd egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében végigsimít testemen. - És én hiányoztam neked? - el nem tudja képzelni mennyire. Bólintva csókolok nyakába. - Helyes.

 

Távolabb hajolva veszi szemügyre arcomat. Sokszor láttam már ezt a pillantást nála, így pontosan tudom, mit jelent. Tudom, hogy ezt a tekintetet egy kérdés követi majd. Nekem pedig valami frappáns választ kell kitalálnom rá, vagy egyszerűen csak elmondani az igazat. Nem tudom melyiket lenne bölcsebb tennem, elvégre még azt sem tudom mire akar választ kapni tőlem. 

 

- Jól vagy? - túlzás lenne ezt állítanom. De a körülményekhez képest jól vagyok. 

 

- Igen – sóhajtom. - Meggyógyultam. Tulajdonképpen hamarább, mint kellett volna – pillantok rá enyhe gyanakvással. Biztosra veszem, hogy ezt neki köszönhetem. Ezt még mosolya is alátámasztja. - Ebben a te kezed volt igaz? 

 

- Tulajdonképpen nem a kezem volt, hanem a vérem, de igen. Nem mondtam el akkor, meg is feledkeztem róla aztán, de örülök, hogy már nem fáj semmid – simít hüvelykével nyakamra, pontosan oda, ahol volt az a nagyon csúnya szaggatott seb. Ezalatt az egy hónap alatt már az is meggyógyult. Nyomtalanul. Elég nekem egyetlen maradandó emlék arról a két napról. Óvatos érintésétől halvány, jól eső borzongás fut végig rajtam. Inkább nem nézek rá. Tekintetét kerülve pillantok le a földre. - De ugye te is tudod, hogy a kérdésem nem a testi épségedre vonatkozott?

 

Hogyne tudnám. De erről nem akarok beszélni senkivel, és ez alá ő is beletartozik. Ugyanúgy ahogyan apám. Nem fognak panaszt hallani tőlem. Amennyire csak tudtam, sikerült visszatalálnom önmagamhoz, és a régi életemhez. Így semmi okuk az aggodalomra. Nem akarom, hogy Jean-Claude most felhozza mindazt, amit én elfelejteni próbálok. Elég volt átélnem, megtapasztalnom mindent a saját bőrömön keresztül. Eszemben sincs felidézni újra az egészet. Vállat vonva veszem kezeimbe bögrémet és a tévéhez lépve kikapcsolom azt, majd  helyet foglalok a kanapén. Jean-Claude is mellém telepszik, túlzottan nem foglalkozom most vele, vagy a közelségével. Tudom, hogy válaszolnom kell neki. De nehezen tudom megfogalmazni gondolataimat úgy, hogy szavakba tudjam önteni neki. 

 

- Jobb ha nem mélyedek bele és nem is akarok – csippentem ujjaim közé pólóm anyagát. Ezzel is legalább elvonom a saját figyelmemet. - Inkább megfeledkeznék róla és menjen tovább minden a maga útján. 

 

Mosolyától homlokomat ráncolva nézek rá. De hiába látom arcát, megfejteni még ennek ellenére sem tudom, mi lehet neki ennyire mulatságos. 

 

- Min mosolyogsz?

 

- Néha elfelejtem, hogy valójában milyen fiatal vagy. A korodhoz képest nagyon bölcsen gondolkodsz, ha arra van szükség. Az a furcsa, hogy én is hasonlóan gondolkodom, de nekem nagyon sokáig nem sikerült ilyen szemszögből néznem mindent. Elengedni a múltat, ha az csak fájdalmat rejt – valahol mélyen megértem őt, de közben mégsem. Számomra a múltam nem csak fájdalmat rejt. Sok szép emlékkel is gazdagodtam, de ezek mögött akaratlanul is ott van minden rossz. Örökre emlékezni fogok mindenre, de amíg tehetem, jó mélyre elraktározom az emlékeimet. Megtartok mindent, de nem fogok felbolygatni semmit. Államat megemelve, egy apró csókot nyom számra. - Csodálatos a bátorságod. 

 

- Muszáj folyton zavarba hoznod? -  pirulok el. Én nem tartom magam bátornak egyáltalán. De nem is akarok bizonyítani a bátorságomat senkinek. Ez most megint úgy tűnhet, mintha folyton mindenért csak morgolódni tudnék. Mellette többek között ez így is van. Valahogy mindig tudja hogyan bosszanthat fel, vagy érheti el, hogy legyen egy kis színem is. Ő legalább annyira szereti, mikor ilyen szép színem van, mint amennyire én nem. Kuncogva húzódik hozzám közelebb. Pedig már így is mellette ülök. Ennél közelebb már nem tudok lenni hozzá. 

 

- Ez is nagyon hiányzott már. Ez az édes oldalad – jó tudni, hogy vannak külön oldalaim is. Legalább nem unatkozik mellettem. 

 

- Inkább arról mesélj, hogy te mit csináltál. Biztos rengeteg dolgod volt.

 

- Biztos szeretnél hallani ezekről? - ellenkező esetben nem is kérdeztem volna. 

 

- Ha már belefolytam kíváncsi vagyok mi lett a vége. És...arra is, hogy te mit csináltál – nyögöm ki ezt valamivel nehezebben, mint az első mondatot. Mindkettő érdekel, de arra azért kíváncsibb vagyok, hogy mit csinált, míg én próbáltam összekaparni magam, és kimászni a gödörből. 

 

- Ahogy akarod kedves...de előbb... - de előbb átpakol az ölébe, mintha nekem a kanapé olyan kényelmetlen lett volna -...helyezd magad kényelembe. 

 

- Hé! kényelmes volt a kanapé is! - tudok én onnan is figyelni rá. Egyébként meg, ő már kényelembe helyezett engem. Csípőmet átkarolva nyújt némi támaszt, mialatt másik kezével combomra simít. Ismerős mozdulat, de most legalább nem kell attól tartanom, hogy félmeztelenre vetkőztet egy csapat ismeretlen vámpír előtt. Nem felejtettem ám el neki. 

 

- Maradj! El sem tudod képzelni mennyire sóvárogtam már utánad...legalább annyit engedj meg, hogy annyiszor érintselek, ahányszor csak lehet. Nincs itt senki más – kérlel mosolyogva. Mivel nem kell attól tartanom, hogy bárki megzavar minket, bólintok. Gondolataiba merülve mered maga elé, mintha jelen sem lenne,  csak testileg. Lehunyom szemeimet egy pillanatra, ha nem térítem vissza a jelenbe, akkor ülhetünk még itt akár hajnalig is. Máskor nincs kifogásom az éjszakázással, de jelenleg fáradt vagyok és jobb szeretnék már aludni. 

 

- Mesélj!

 

Rezzenéstelen arccal hallgatom végig beszámolóját. Magnus halálától kezdve egészen addig, míg elmondja,  milyen szerepet töltött be az az őrült a családjában. Leplezni sem tudom döbbenetemet, el sem hiszem, hogy ők ketten féltestvérek voltak. Csak pislogok néhányat és aránylag egész hamar túljutok rajta. Tudom, hogy sok fájdalmat okozott Magnus, de ettől függetlenül nem haragszom rá. Gyerekkori sérelmei miatt vált ilyenné, őt nem éltette más csak a bosszúszomj. Nem igazán tudok, és nem is akarok hibáztatni senkit. A továbbiakban már visszatérek semleges tárgyilagosságomhoz, és úgy hallgatom végig beszámolóját. Halvány elégedettséggel tölt el a tudat, hogy nem csak ő hiányzott nekem. Hanem ugyanez fordítva is igaz. 

 

- Sajnálom, ha esetleg nem hagytam elég időt de... - lassan és lágyan csókolom meg. Ezzel is belé fojtva a felesleges magyarázatokat. A legkevésbé sem érdekel, hogy alig telt el egy hónap.

 

- Semmi baj...jó, hogy itt vagy – nagyon, nagyon jó. 

 

- Akkor itt is marasztalsz? - vigyorodik el. 

 

- Talán. Majd még meggondolom – viszonozom mosolyát. Persze egy sokkal halványabb, és békésebb mosollyal. Még pont idejében sikerül elnyomnom egy ásítást ahhoz, hogy ne legyen túlzottan feltűnő. Nekem már rég ágyban lenne a helyem. Ő is az órára pillant, én már látni sem akarom mennyi az idő. 

 

- Azt hiszem aludnod kellene. Még a végén beszélgetés közben szundítasz el, és megsértődöm. 

 

- Nem vagy te olyan érzékeny – jegyzem meg felállva, és a mosatlan edényeket a helyükre teszem. Majd reggel elmosogatok. Hátamhoz simulva harap fülcimpámba.

 

- Egyes helyeken nagyon is érzékeny vagyok, kedves – suttogja. Bennakadó lélegzettel csúsztatom le kezemet az edényről, majd utamat a szobám felé veszem, bizonyára jó vörös arccal. Nem hallom a lépteit, ami nála még nem bizonyíték semmire, de biztosra veszem, hogy nem követ. 

 

- Nem jössz? - kérdem újfent elindulva. Az emeleti szobába vezetem, aztán bezárom mögötte az ajtót. 

 

- Te rendezted be? - érdeklődik, csendesen körülnézve. 

 

- Igen – ahogyan a ház többi részét. Ilyen téren anyám ízlését örököltem. Legalábbis azt hiszem nem rontottam el semmit a ház berendezésében. Pizsamámat elővéve fordulok felé. - Öhm...ha szeretnél zuhanyozni, vagy valami, a folyosó végén van még egy fürdőszoba.

 

- Köszönöm, de már túl vagyok rajta. Viszont hozzád örömmel csatlakoznék – ezt valahogy sejtettem magam is. 

 

- Most inkább ne – hagyom magára, és belépek a fürdőbe. Nem zárom kulcsra az ajtót. A bizalmamat már kiérdemelte...a szerelmemmel együtt. Leveszem ruháimat,  gondosan összehajtogatom őket, majd a szennyesbe száműzöm mindet. Állítgatok a hőmérsékleten, majd beállok a víz alá. Kellemesen ellazítja minden izmomat, így legalább gondolkodni is tudok, mivel bírhatok maradásra egy vámpírt. Nem mintha úgy nézne ki, mint aki nagyon el akar menni. Ezen is csak a fejemet tudom csóválni, mint annyi minden máson. Ötletek híján úgy döntök, inkább majd improvizálok. 

Elzárom a vizet és magamat megszárítva felkapom a pizsamámat. Kilépve a párás levegőből lassan közeledve lépkedek az ágyhoz, amin már jól láthatóan kényelembe is helyezte magát. Lábamat dereka felett átvetve helyezkedek el. A következő pillanatban már lovaglóülésben ülök a csípőjén. 

 

- Mire készülsz? - kérdi parázsló szemekkel. 

 

- Meggyőzlek, hogy itt maradj velem – suttogom karjaira támaszkodva. - De te így maradsz – szólok rá. 

 

- A világ minden kincséért sem mennék sehová.

 

Alsó ajkamat harapdálva figyelem, mielőtt még hosszan, szenvedélyesen csókolni  kezdeném.    Lágyan felmordul, mikor ajkairól nyakára térek át. Eleinte némi bizonytalansággal mozdultam, de lassacskán rájövök, hogy neki is örömet jelent a ténykedésem. Így valamivel magabiztosabban mozdulok. Nyögve élvezi ki minden mozdulatom. Ujjaim mellkasán futnak végig. 

 

- Dean...ugye tudod, hogy a tűzzel játszol? 

 

- Nem fogsz bántani – suttogom mellkasán haladva egyre lejjebb csókjaimmal. 

 

- Azt soha...de nem biztos, hogy tetszene, amire most gondolok – őt ismerve határozottan kijelenthetem, egy véleményen vagyunk erről a megállapításról. Nem akarok én tudni semmilyen gondolatról. Még a sajátjaimról sem. Lejjebb csúszok, majd mielőtt még zavarba jöhetnék, Jean-Claude a matracba préselve néz le rám. Nem értem most mi ez a nagy fordulat. Valami rosszat csináltam, vagy mi? 

 

- Azt hiszem meggyőztél kedves, hadd viszonozzam az élvezetet – morogja ajkaimnak, mielőtt újra csókolni kezdene. Jó érzés csókolni, még akkor is, ha épp mérgesnek kellene lennem rá, mert félbeszakított. Alig hagy levegőhöz jutni, épphogy veszek egy mélyebb lélegzetet, már vissza is hajol egy újabb fullasztó csókra. Kezével pólóm anyagán keresztül simít mellkasomra. Pár pillanat alatt kapcsolok, s kezemet oldalamra csúsztatom észrevétlenül. Semmiképp sem akarom, hogy azt a heget meglássa. Elég nekem szembesülnöm vele minden egyes nap végén. Kiskoromban határozottan menőnek éreztem volna magam ha egy ilyen heggel büszkélkedhetek, de most inkább elkeserítőnek tartom. Nincs nekem erre semmi szükségem, de eltüntetni nem tudom. Lassacskán kénytelen leszek hozzászokni a gondolathoz, hogy ezzel kell leélnem életem hátralevő részét. Hallom ahogyan elszakad pólóm anyaga, tenyeremet még jobban rászorítom oldalamra, így egy tenyérnyi részen megmarad a szövet. Fejemet oldalra fordítva, levegő után kapkodva meredek a semmibe. Ujjait állam alá érintve tereli vissza magára figyelmem. 

 

- Mi a baj? Még mindig félsz? - attól, amit tenni akar már rég nem félek, de az, hogy esetleg meglátja a testemet csúfító heget több mint nyugtalanító. Kérdéseit válasz nélkül hagyom. Ugyan, mit tudnék neki mondani erre, amitől nem néz teljesen hülyének? - Ha nem akarsz szeretkezni velem, csak mond meg, attól én még ugyanúgy szeretni foglak – suttogja szemeimbe nézve, mire én tekintetét kerülve nézek másfelé. Nem értené meg, és elmagyarázni se tudnám neki. Még én sem értem pontosan, miért zavarna, ha így látna. Egyszerűen zavar és kész!

 

- Nem az a baj – sóhajtom. - Nem múlt el mindegyik heg teljesen. 

 

Látom, ahogyan homlokán kirajzolódnak ráncai, tudtam, hogy nem fogja érteni. Rajtam végignézve szemei megakadnak kezemen, amit némi habozás után hagyok, hogy elhúzzon oldalamról. 

 

- Ez semmin sem változtat. Te így is tökéletes vagy – mosolyogva csúszik lejjebb, hogy aztán csókjaival kísérhesse végig hegem vonalát. Időnként önkéntelenül levegő után kapok, ahogyan mellkasom érzékeny pontjait kényezteti. Eltökélt szándékkal próbálok meg csendben maradni, de néhány elhaló sóhaj még így is kicsúszik ajkaimon. Még lejjebb csúszik, majd hasam alján, nyelvét finoman végighúzza az alsó mentén. 

 

- Jean-Claude...ezt ne...

 

- Hmm miért? - egyazon pillanatban regiment érvet tudnék felsorakoztatni, miért ne tegye. De inkább maradok a legreálisabb oknál.

 

- Mert...a nagymamám két szobával odébb alszik -  és fogadni mernék rá, hogy nem szeretne felébredni az éjszaka közepén, pláne erre nem. Kuncogva tér vissza fölém, majd egyenesen a szemeimbe néz. 

 

- Rendben kedves, majd máskor. De ezzel kezdeni kéne valamit, nem gondolod? - nyomja csípőjét enyémnek. Ezúttal nem én vagyok az egyedüli, akinek száját egy valamivel hangosabb nyögés hagyja el. Pár percig csillagokat látok a rám törő gyönyörtől, de tudom, nem ártana választ adnom neki. Különben még valami meggondolatlant tesz.

 

- Csak csendben.

 

Vigyorogva bólint rá, s kerül lábaim közé. A közelsége, a bőre illata egytől egyig csodálatos érzéseket szabadít fel bennem. Már önkéntelenül is ajkait keresem, nehogy nagyobb zajt csapjak, mikor lassú mozdulatokkal simítja ágyékát enyémnek. Egy pillanatra a rám törő gyönyör annyira intenzívé válik, hogy a levegővételről is sikerül megfeledkeznem, és csak halk nyögésekre vagyok képes, ahogy a kéj hullámai végigfutnak rajtam.  Lassan veszítem el a külvilággal való kapcsolatot, s már csak mi ketten létezünk. Apránként ragad magával a szenvedélye, ahogyan rám figyelve szédít el teljesen. Végül csak az élvezet marad, amit teste és a tudat, hogy jelenleg én vagyok az ő világa, vált ki. 

Percek telnek el, míg rajtam pihegve próbálja rendezni lélegzetvételeit, amelyekkel meg kell vallanom magam is hadilábon állok. Legördül rólam, majd magához húzva ad csókot lehunyt szemhéjaimra. Egy nap alatt másodjára is mehetek zuhanyozni. Ezt kicsit soknak tartom. Ezt a pazarlást. Szóvá is teszem neki, noha nem hiszem, hogy értett szavaimból bármit is, mert még én sem tudtam kivenni mondatomból az értelmet. Felnézve rá, ragyogó szemeibe nézek.

 

- Most mehetek vissza zuhanyozni – mormogom rekedten suttogva. Felnevet. 

 

- Nem baj...most azonban tényleg csatlakozom hozzád – nyom csókot számra és felállva, rendületlenül elindul a fürdő felé. Izzadtságomtól homlokomra tapadt tincseimet hátrasimítom arcomból, és követem őt. Szó se róla alaposan zavarba jövök, mikor az utolsó ruhadarabtól is megszabadul, de aránylag egész hamar sikerül túllépnem ezen is. Kellemes a meleg víz érintése bőrömön, még akkor is, ha eszemben sem volt még egyszer lezuhanyozni a mai napon. 

 

- Én is meg tudom csinálni – morgom, mikor ahelyett, hogy hagyna engem érvényesülni, inkább ő öblíti ki hajamból a habot. 

 

- Tudom, de szeretlek kényeztetni...és örökké szeretni foglak – fonja körém karjait, ahogyan hátamhoz simul. 

 

- Ez is csak egy giccses vámpírduma – az örökké nagyon hosszú idő. Mindketten tudjuk, nekem nem lesz ennyi. Bár idegen vagyok az emberek között, az életem ugyanolyan rövid, mint nekik. Kezemet karjára simítom, hiszen nem megbántani akarom. De átlátszó hazugságokban sem ringathatjuk a másikat. - És egyébként is...az örökké nagyon sok idő...te is tudod, hogy nekem nem lesz annyi – szólok halkan, ellépve mellőle. 

 

- Dean... - mögém állva csavar derekam köré egy törölközőt, majd maga felé fordít. Ezen már nincs mit megbeszélni, túl van tárgyalva. - Csak egy szavadba kerül és miénk az öröklét. A tiéd és az enyém, együtt.

 

Döbbenten nézek rá. Éreztem hangjában határozottságát. A szemeiben is csak ezt látom, szelíd eltökéltséget. Nem tetszik a hangja, nem tetszik a szeme. Tudom, hogy ő már döntött, és a válaszomra vár. De nem tudom, mit mondhatnék neki erre. Kimondhatatlanul jó érzés tartozni valahova, valakihez. Az, hogy bármilyen rossz is a helyzet, van akire számíthatok. Aki, történjék bármi, mindig mellettem marad. Ez jó is, de nem akarok neki fájdalmat okozni. Hiszen  kimondhatatlanul fájdalmas életed minden percében a veszteségtől rettegni, ami előbb, vagy utóbb be fog következni. 

 

- Ugye nem arra gondolsz, hogy...

 

-...hogy vámpírrá tegyelek? - fejezi be helyettem a mondatot. - De igen, arra gondoltam.

 

- Egy csapat vámpír kiszívta a vérem és majdnem megölt – most éreznem kéne valamit...akármit...de üres vagyok. Nem érzek semmit, és ez az üresség most nagyon, nagyon mély. Jól tudom, reggel meglesz még ennek a böjtje. Akkor majd szép lassan felfogok mindent, és apránként újra darabokra hullik a világom. Ujjaival tincsei közé túr, felsóhajt, aztán a mosdónak dől. 

 

- Kérlek, ne így gondold ezt. Én is vámpír vagyok és mégsem bántok senkit. Az emberek között is vannak őrültek és gyilkosok, csakúgy mint a vámpírok között. Ez a rossz, minden faj velejárója, még az állatok között is vannak veszett példányok.

 

- Értem ezt és nem is megsérteni akartalak, de... akkor is...hogy jutott ez eszedbe?

 

- Egyszerűen belegondoltam abba, amibe az előbb te is. Hogy ez a boldogság amit érzek nem tarthat sokáig és ezt nem akarom. Bármilyen giccsesen hangzik is szerinted, nem tudom másképp kifejezni, hogy már a gondolat is borzasztó, hogy ne legyél velem. Vámpírként sosem halnál meg. Élhetnénk együtt, bejárhatnánk a világot, bármit amit csak szeretnél. 

 

- Én részben látó vagyok nem? Lehet, hogy nem is menne és valamilyen fura szerzet lennék – fintorodom el. 

 

- Ellenkezőleg...irányítani tudnád a képességed, amire most azért nem vagy képes, mert egy részed ember és kevés az energiád hozzá. Ez megváltozna – de fel kellene adnom az életemet ezért. 

 

- És vért kéne innom – ennek már a puszta gondolatától is kiver a víz. - Embereket kéne megcsapolnom. 

 

- Csak most találod undorítónak – mosolyog rám szelíden. - És az embereket nem bántod, mert meg sem érzik, ha ügyes vagy. Viszont...ihatsz belőlem is. 

 

Szótlanul nézek rá, megértettem amit mondott, de még sincs semmi, amit mondhatnék neki. Ez most elképzelhetetlenül új nekem. Nem valami olyasmi, amibe az ember beleegyezik egyik pillanatról a másikra. Át kell még gondolnom, de nem hiszem, hogy túl sok változás lesz a mostani véleményemben. Már most regiment ellenérvet fel tudnék sorakoztatni neki, miért nem tartom ezt jó ötletnek. Persze mindezek mellett ott van ő is. Jean-Claude már egy hatalmas érv, miért menjek bele. 

 

- Sajnálom, sok volt ez így egyszerre, csak azt akartam tudd, hogyan érzek. Azt szeretném ha velem jönnél, ha együtt lennénk. Természetesen visszajöhetsz a családodhoz, nem döntésre akartalak kényszeríteni, van időnk. Ha az átváltozást esetleg szeretnéd, bármikor megtehetjük. Akármilyen idegen is ez az ötlet, csak gondolkozz rajta egy kicsit, jó? 

 

Kérését nem hagyhatom figyelmen kívül, de továbbra sem tudok érdemleges választ adni neki, így csak némán bólintok és a szekrényhez sétálva törölközőmet lecserélem egy alsóra. A semminél még az is jobb, de ahogy látom magam maradtam ezzel a véleménnyel. Jean-Claude, ruháinak teljes hiányában fekszik be ágyamba, de mikor rákérdezek nem-e vesz magára némi öltözetet egész jó érveléssel hárítja el ötletemet. Ha nem, hát nem. 

 

- Majd reggel kicserélem a ruháim a szállodában – ami annyit tesz, mire én felkelek, neki már hűlt helye sem marad. 

 

- Elmész? - kérdem bemászva mellé a takaró alá. Felesleges volt ezt kérdeznem tőle, elvégre a válasza egyértelmű. 

 

- Igen, hajnalban. Nem akarom megzavarni a családodat, de ha az apád elmegy dolgozni visszajövök.

 

- Jó -  egyezem bele mocorogva még egy kicsit, míg megtalálom a kedvemre való helyet ágyamban. Kezét derekamra simítja, én pedig fáradtan adom át magam a békés álomnak. Ez már igazán hiányzott az életemből. 

 

 

...ooOoo...

 

 

A tegnap esti beszélgetés eléggé kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Gyűlölöm a gondolatot, hogy egész nap ezen fogok gyötrődni, meglehetősen elkeserítő, így inkább minél hamarabb felkelek, és felöltözök. Nem tudom mikor mehetett el, tényleg eléggé fáradt lehettem, ha még arra sem keltem fel, hogy nincs mellettem. Elképzelni sem tudom, hová tűnhetett el a papucsom, de nem is fogom most megkeresni. Majd előkerül valahonnan. Talpam alatt megnyikordul a hajópadló, mikor lerobogok a lépcsőn. Általában második vagyok a házban, aki felébred. Kétségkívül ma is legalább délig aludni fog apám. Leérve a földszintre első dolgom a konyhába vezet, hogy összedobhassak magamnak valami ehetőt reggelire. 

 

- Neked is szép jó reggelt édes fiam – kis híja, hogy nem töröm darabokra a kezemben tartott bögrét, amit fél perce vettem ki a szekrényből. Teljes zavarban fordulok meg és nézek egyenesen apámra. 

 

- Bocsánat, jó reggelt neked is – mosolygok rá, továbbra is azt latolgatva, mit keres ébren ilyen korán. Egész éjjel dolgozott. Olyan nincs, hogy ne legyen fáradt, de ő most határozottan ébernek tűnik. Ennyi idő alatt nem szokhatott hozzá az éjszakai műszakhoz. Ahhoz senki sem tud hozzászokni. 

 

- Reggel benéztem hozzád, de még aludtál – hiába kezd bele felnőttes komolysággal, a mondat végére mosolya minden további nélkül kiszélesedik, ami rám nézve semmi jót nem jelent. - Dean, ha nem tetszenek a jelenlegi ruháid, másképp is a tudtomra adhatod ám. 

 

- Különösebb bajom nincs a ruháimmal – motyogom, elfordulva tőle, és inkább megcsinálom magamnak azt a kakaót. Nem mintha túlzottan sok kedvem lenne azt inni reggelire. Egyébként meg nem én szakítottam el. Nem velem kellene megbeszélnie ezt.  Kiveszem a szekrényből a zacskót, teszek néhány kanállal tartalmából a bögrébe, és felöntöm tejjel. 

 

- Hazajött macska – szólalok meg elpakolva mindent, és bögrével a kezemben foglalok helyet az asztalnál. Pontosan apám mellett. De azt azért már nem kockáztatom meg, hogy fel is nézzek rá. Elhamarkodott lépés volt szóba hoznom Macskát. Mindketten jól tudjuk, hol hagytam szerencsétlent. Onnan meg egymaga nem talált volna vissza. Maximum segítséggel, amit meg is kapott. 

 

- Vettem észre. Arra jöttem haza, hogy ott lármázik az ajtód előtt. Összevesztetek, hogy kizártad? - vigyorogva pillantok rá fel bögrémből. Nem. Hol tennék én ilyet? Sok mindennel vesztem már össze, de állatokkal momentán még nem sikerült. Ezen jó szokásomat szeretném megtartani a továbbiakban is. Vállat vonva iszok egy nagy kortyot a kakaómból, s míg azzal bajlódok, hogy fulladás mentesen megússzam a lenyelését, apám úgy dönt elég volt mára ennyi csipkelődés. Időközben arra is sikerült rájönnöm, nagyimat miért nem láttam még ma reggel. Vagy nagy bevásárláson van, vagy átment az egyik szomszédhoz. Ő aztán hamar beilleszkedett itt. 

- Szeretlek gyerek és add át köszönetem a barátodnak, hogy hazahozta a kis padlócirkálónkat. Már egészen belelopta magát a szívembe ez a kis dög, na meg a ruhámba – kíváncsian nézek rá a ruhás kijelentésre, ami miatt egy újabb vigyor terül el az arcán, és megtörli a kezét.  - Miután olyan kutyán magára hagytad szerencsétlen, úgy döntött a pulóverem megfelelő hely lesz a magányos dorombolásra, és alvásra. 

- Annyira magányos azért nem lehetett, ha dorombolni tudott -  teszem mosogatóba az egyetlen edényt, amit összepiszkítottam, és felkapom a lakáskulcsomat. Nem tudtam befejezni a könyvet, amit Harold adott nekem.  Azt se tudom hol hagytam, lehet azt is felemésztette a tűz, vagy kitudja. Remélem sikerül találnom egy könyvesboltot. Annak ellenére, hogy túl sokat nem olvastam belőle, érdekes könyv. Még addig sem sikerült eljutnom, hogy a hullára ráakadjanak. Az már hagyján, hogy a tettesre vagyok kíváncsi. 

- Hová mész Dean? - kapja el csuklómat, mikor mellette elhaladva indulnék a bejárati ajtóhoz. 

- Könyvesboltot keresni. Miért?

- Amikor legutóbb kiléptél egy ajtón, véresen és összetörten láttalak viszont. Ezt nem szeretném még egyszer átélni. 

- Visszajövök – mosolygok rá futólag, örömtelenül. Nem tudja, de ezzel csak még jobban megnehezíti a dolgomat. Világ életemben döntések elé voltam állítva. Jean-Claude hiába mondta, hogy nem döntésre akar kényszeríteni, ez nekem mégis annak tűnik.  Kaptam választási lehetőséget, de bármelyiket is választom, valamelyik félnek fájdalmat okozok vele. Apámnak már csak én maradtam, bármennyire is próbálja bebizonyítani az ellenkezőjét, tudom, hogy a legkevésbé sem akar magára maradni. És az, hogy én is olyan legyek, mint ami miatt elveszítettem az anyámat...

Nem tudom Jean-Claude milyen választ vár tőlem pontosan, de az egyenlőre még nagyon távol áll tőlem, hogy belemenjek az ötletébe. Engem nem is a végeredménye zavarna ennek az egésznek, hanem maga a tudat, hogy valaki megint a véremet venné. A folyamat az, ami kiborítana. 

 

...ooOoo...

Megszereztem a keresett könyvet. Olyan messzire el se kellett mennem, pedig azt hittem nincs olyan szerencsém, hogy a közelünkbe legyen a könyvesbolt. A tőlem telhető leghalkabb lépteimmel vágok át az előszobán, és megyek fel a lépcsőn. Sok időt elvesztegettem azzal, hogy bolyongtam és gondolkodtam, miközben a boltot kerestem. Túl sokra nem jutottam még így sem, hogy tökéletesen egymagam lehettem anélkül, hogy bárki is hozzám szólt volna. 

Hamar megunom a házban való bolyongást, az olvasást, az apróbb pakolászást. Egész nap apám körül téblábolok, hogy ne legyen egyedül, végül mégis ő az, aki megunja ezt, és kedvesen elzavar. Megértem én, hogy nem fél egyedül, nem is emiatt vagyok mellette. Inkább bepótolom azt az időt, amit nélküle töltöttem. Rövid ideig ez még rendben is van. Aztán, mivel jelenleg nem tart igényt jelenlétemre, amit meg is értek, elvégre aludni az ember nem társasággal szokott, inkább felmegyek a szobámba, és macskám bosszantásával ütöm el a nap hátralevő részét. Ezzel egész jól sikerül lekötnöm magam estig. Apám még felszól, hogy lemenjek elköszönni tőle, fel se tűnt, hogy már ilyen későre jár. Ujjaimat vállamra tapasztom, és a falnak dőlve figyelem a záródó ajtót. Elment, már megint. A helyében én már háromszor felmondtam volna azon a helyen. Hogy képes valaki ilyen monoton, robot munkát végezni? Egy idő után besavanyodik ettől az ember. Vissza felsietek a lépcsőn, és kinyitva az ablakot feltérdelek az ágyamra és kimászom a tetőre. Ez a legfőbb okom rá, hogy ezt a szobát választottam. Így legalább ki tudok menni a tetőre, csendes, békés környék, így attól sem kell tartanom, hogy valaki meglát. Kétségkívül bolondnak nézne, elvégre ki az az épp eszű, aki ilyen későn a saját házának tetején üldögél? Ujjaim közt forgatva nézem a karkötőt, amit a nap folyamán vettem elő. Nem akarom, hogy elvesszen, vagy bármi baja essen, de a dobozában sem tarthatom örökké. Egyik lábamat felhúzom mellkasomhoz, majd tenyeremet térdemre simítom, homlokomat pedig a kézfejemnek támasztom.  

Végül mikor már az eszem kismilliószor kerül ellentmondásba a szívemmel, felhagyok azzal, hogy értelmes választ találjak erre az egészre. Újabb néma percek telnek el, míg magamban merengek, majd kis idő múlva két kéz simul karjaimra. 

- Mit keresel te idekint? - egyik keze lejjebb csúszik karomon, ujjait összefűzi enyéimmel, és minden további nélkül magával húz vissza a házba. Jó érzés végre sima felülethez érinteni talpaimat, nem nekem való, hogy mezítláb üldögéljek a cserepeken. Roppant kényelmetlen is, de legalább a kusza gondolataimat sikerült rendezgetnem valamelyest. 

- Gondolkodtam. Ahogy kérted – mondom halkan, de mivel kezemet továbbra sem engedi el, félig fordulok felé, nem nézve a szemeibe. Meg sem kellett volna ezt említenem. Nem volt ennek semmi értelme, mert választ továbbra sem tudok neki adni. 

- Segíthetek dönteni? - futólag gyorsan felnevetek ezen, de inkább megrázom a fejem. Ezt ő se akarja. Hogy minden kétségemet és ostobaságomat a nyakába zúdítsam. Egy nap elég időnek kellett volna lennie ahhoz, hogy minden átgondoljak, és lerendezzek magamban. Számtalan gondolat átfutott és megfogalmazódott bennem, de így utólag egyiknek sem lett volna túl sok értelme. Akár maradhatnék apámmal is, de hiányozna Jean-Claude. A kiismerhetetlensége. Az, hogy sosem tudtam haragudni rá igazán akárhányszor felbosszantott. A figyelmessége, mikor hagyta, hogy ő legyen a párnám. 

- Elárulod miért kaptam ezt tőled? - nézek rá feljebb emelve a kezemben tartott karkötőt. Tudom, hogy mondta már, de kíváncsi vagyok valóban az ígérete-e az egyetlen indok. 

- Megérdemled – mosolyog rám kedvesen és helyet foglal ágyam végében. 

- Jean-Claude... ez nekem sosem erről szólt. Én nem azért voltam melletted, nem azért tettem, amit tettem, mert bármi viszonzást vártam cserébe tőled. 

Félrenéz, tisztán érzem ahogyan egy pillanatra elönti őt a harag, de aztán sikerül úrrá lennie rajta. Mélyebb lélegzetet véve hunyom le szemeimet. Nem akartam megbántani őt. De hiába szedném neki pontokba, sorakoztatnám fel, vagy mondanám ki ömlesztve az aggályaimat. Nem értené őket meg, elképzelni sem tudná mi mindent éltem át, ami miatt most ennyire taszító számomra a vámpírrá válás gondolata. Megenyhülve lépek hozzá, s veszem tenyereim közé arcát. 

- Sajnálom – suttogom, ujjaimmal simogatva homlokát, míg arcának hideg vonásait figyelem. - Csak adj nekem még egy kis időt, kérlek – ez a mondat a maga nyomorúságában is épp elég komikusan hat. Olyat kérek tőle, amiből nekem egyre kevesebb jut. 

- Az idő nem segít kedves – mondja rezignáltan. 

- Tényleg ennyire nem számít, hogy én mit akarok?

- De igen, számít. De nem akarlak olyan döntésre kényszeríteni, amit még te magad sem akarsz. Nem akarom, hogy úgy legyél mellettem, hogy közben valahová máshová vágysz. Ha úgy döntesz, hogy vállalod velem az örökkévalóságot, elvárom, hogy saját belátásod szerint cselekedj,és ne nézz hátra. Ne miattam áldozd fel az életed, az álmaid.  Mert ez hazugság lenne. Hazudnál nekem, és hazudnál magadnak is. 

- Megígéred, hogy nem fog fájni? - ülök lábára, és ahelyett, hogy a szemeibe néznék, inkább haját kezdem el babrálni ujjaimmal. 

- Dean, ennek nem kell a halálról szólnia. Ez is lehet élvezettel teli – simítja tenyerét derekamra.

 

 

 

Jean-Claude de Dion

Figyelem ahogy alszik, órákig elnézegetem. Egy ember sosem értheti meg miért érdekesek a vámpíroknak az embereket bámulni.

Hajnal felé hangtalanul összeszedem a ruháim és felöltözöm, majd lehajolva Dean-hez egy finom csókot nyomoz az ajkaira és már itt sem vagyok. A feltolható ablakon könnyű kimenni így nem kell keresztül a házon.

 

***

A nappalt olvasással töltöm, idegen környezetben nem igazán van kedvem semmihez és a környék is unalmas. Bár van min gondolkodnom főleg azon amit Dean-nek mondtam.

Nem tudom jó ötlet volt-e ezt ilyen korán. Minden vámpírnak, aki ember szerelmet választ maga mellé természetes, hogy át szeretné változtatni. Azokat viszont nem biztos, hogy előzőleg meggyötörte egy is. Most más a helyzet és attól tartok elhamarkodtam ezt a felvetést. Az sem biztos, hogy velem akarna maradni örökké. Dean nagyon fiatal. Komoly és tudja mit akar, de nem szeretném ha megbánná, ezért is ha nemet mond, azt is el fogom fogadni.

 

Este már akkor kiszúrom mikor a ház közelében vagyok, mert mint egy nem oda nem tartozó objektum, úgy trónol a tetőn. Valószínűleg a nyitott ablak az ahonnan oda jutott, de akkor sem tetszik, mert ha megcsúszik a cserépen és leesik…

- Mit keresel te idekint? – kérdezem a karjára simítva, amint mögé kerülök. Összefűzöm az ujjainkat és óvatosan magammal húzom, be a biztonságos padlózatra.

- Gondolkodtam. Ahogy kérted – válaszolja halkan.

És valóban. Még mindig ott az a pici ránc a homlokán, ami akkor jelenik meg, ha valamin töri azt az okos fejét.

- Segíthetek dönteni?

Picit felnevet és megrázza a fejét. De legalább már nem olyan komor. Ha elmondaná mi aggasztja a legjobban, meg tudnánk beszélni. Viszont ő csak akkor beszélne, ha nem önmaga lenne, szóval egy szót sem fog szólni a problémájáról.

- Elárulod miért kaptam ezt tőled? – a kezében tartott karkötőre néz. Most veszem csak észre, hogy nála van.

- Megérdemled – mosolygok rá szeretettel és az ágya végébe ülök.

- Jean-Claude... ez nekem sosem erről szólt. Én nem azért voltam melletted, nem azért tettem, amit tettem, mert bármi viszonzást vártam cserébe tőled. 

A szavai egyáltalán nem tetszenek, ezt már megbeszéltük egyszer és nem értem miért hozza fel ezt. Megértettem, hogy nem várt érte semmit és mondtam is, hogy nem kifizettem, hanem megajándékoztam! Ha nem tetszik neki vagy nem kell, akkor dobja ki, de akkor sem fogom visszavenni.

Bosszankodásom közepette érzem meg a puha kezeket az arcomon, ezért újra rá figyelek.

- Sajnálom – suttogja bűnbánón, az arcomat simogatva, ami igazán jól esik. - Csak adj nekem még egy kis időt, kérlek.

A hangja is könyörgő, tudtam, hogy túl korán hoztam ezt fel és nem is akarnám, hogy most rögtön döntsön. Csak akkor ha kész rá. Viszont az baján nem biztos, hogy a várakozás változtatna.

- Az idő nem segít kedves – ha az aggályai nem oldódnak, hanem úgy fog emlékezni rájuk ahogy megélte az egészet, akkor még rosszabb lesz.

- Tényleg ennyire nem számít, hogy én mit akarok?

- De igen, számít. – csak az számít - De nem akarlak olyan döntésre kényszeríteni, amit még te magad sem akarsz. Nem akarom, hogy úgy legyél mellettem, hogy közben valahová máshová vágysz. Ha úgy döntesz, hogy vállalod velem az örökkévalóságot, elvárom, hogy saját belátásod szerint cselekedj, és ne nézz hátra. Ne miattam áldozd fel az életed, az álmaid. Mert ez hazugság lenne. Hazudnál nekem, és hazudnál magadnak is. 

Ami pedig a legfontosabb, hogy úgy sosem lenne boldog. Az örökkévalóság pedig csak még hosszabb, ha a napok boldogtalanul telnek. Akkor a hallhatatlanság csupán kín.

- Megígéred, hogy nem fog fájni? – a combomra ül, bizonytalanul pillant rám. Pont ahogy gondoltam. Attól tart ami a temetőben történt. Ha a vámpírság lenne a fő gond, akkor engem sem fogadna el maga mellett.

Ez a kissé tragikus gondolkodás azonban nem helyes. Rosszul fogja fel az egészet, de ezen változtathatunk.

- Dean, ennek nem kell a halálról szólnia. Ez is lehet élvezettel teli – finoman simítok a derekára, végül is még nem is csókoltam meg, de ennek nem most van itt az ideje.

- Mire gondolsz pontosan? – a vállamra teszi a kezeit, de még mindig a hajamat babrálja.

- Egészen pontosan… sok mindenre. – felsimítok a hátán, mosolyogva nézek rá – Vámpírként az érzéki élvezetek sokkal erősebb hatással vannak ránk, ami a te testedet elnézve nagyon is erős érv.

Beharapja az ajkait. – Folytasd.

- Látsz a sötétben, gyorsabban mozogsz, erősebb leszel.

- Én is úgy tudnék közlekedni, mint te? – kérdezi, a hangján hallani, hogy viccesnek találja.

- Igen. Gyorsan és halkan.

- El sem tudom képzelni, hogy én úgy… suhanjak. De azért talán megérné, hogy viszonozzam a szívességet, amiért annyiszor rám hoztad a frászt. – morogja elégedett mosollyal.

Felnevetek rajta, talán meg is érdemelném, de…

- Túl finom az illatod ahhoz, hogy észrevétlenül a közelembe kerülj. Viszont én sem tudnálak többé megijeszteni.

- Na és? Mi van még?

- Még? – felhúzom a szemöldököm. – Ennyi nem elég?

- Ha már ki kell bírnom, hogy újra megharapjanak, legalább tudni akarom mit nyerek vele. – feleli a maga szokásos logikus módján.

- Hm… lássuk csak. Energikus leszel, soha nem fáradsz el. Nem leszel álmos és nem is kell aludnod többé. – sorolom a további érveket.

Elkerekednek a szemei, mintha meg is feledkezett volna erről a nem épp elhanyagolható tényről. De vajon örül, vagy nem ennek?

- Mit csináljak én egész éjszaka ébren?

Kuncogva hajolok közelebb hozzá, a nyaka hajlatába csókolok. – Arról majd én gondoskodom, hogy ne unatkozz éjszaka, hidd el. Élvezetéssé teszem az éjszakáidat. – mormogom a bőrébe mosolyogva.

Zavartan pillant rám, de már nem pironkodik úgy, mint tegnap a megjegyzésemtől.

- Ez is egy nézőpont. – bólint, majd hosszan felsóhajt. – Nincs több rémálom.

Igaz is, mondta, hogy nagyon gyakran vannak rossza álmai a látomások miatt.

- Nincs több. – lágyan az arcára simítok, majd elgondolkodom, hogy mit mondjak még neki. – A képességed irányítását már említettem, ezen kívül tudod, majd irányítani az állatokat… az emberekben olvasni nehezebb, de gondolom azt amúgy sem nagyon szeretnéd.

- Nem igazán… de majd megtaníthatod, ha úgy alakul…

Picit közelebb húzom az ölemben és összeérintem a homlokom az övével, majd lassan és gyengéden megcsókolom. Nem mondom, hogy nem vágynék többre, de annak most nincs itt az ideje. Így is minden képzeletet felülmúl a bátorsága és… boldoggá tesz, hogy megtenné, mert ez azt is jelenti, hogy velem szeretne lenni.

- Köszönöm, hogy gondolkodsz rajta, de tudod, nem várom el, hogy ma dönts. – alig húzódom tőle messzebb.

- Nem szeretek napokig rágódni valamin. Ha azt mondod, hogy nem fog fájni…

- Egyáltalán nem fog fájni. – ezt akár ígéretnek is veheti – Nézz rám, kedves! – kérem halkan. Megteszi. – Akkor azért fájt, mert bántani akartak. Ha én harapnálak meg csak egy picike szúrást éreznél, aztán forróságot. Akár hiszed akár nem… felizgulnál tőle, úgy mint még soha. – halványan, egy élveteg mosolyt küldök felé.

- E-ezt te honnan tudod? – kérdezi zavartan elnézve. – Téged nem sűrűn harap meg senki nem?

- Francoist is én változtattam át. – emlékeztetem. Ő az egyetlen teremtményem és Dean előtt nem is terveztem másikat. Sosem akartam egy vámpír szolgasereget.

- Francoist? – morogja oldalra pillantva, majd feláll és odébb sétál – És… nem inkább nem gondolok bele. – motyogja az orra alatt, de a vigyorom csak még szélesebb lesz.

- Az hogy mi a teste reakciója, nem tudja befolyásolni, de ez nem azt jelenti, hogy bármi is történt volna. – a háta mögé sétálok és átkarolom – Sosem nyúltam hozzá.

Nem mond semmit, de már nem is kérdezem, majd elmondja, ha akarja viszont valamit még minél előbb szeretnék tudni. De talán jobb lenne szabadabb környezetben.

- Mit szólnál egy kései sétához? – állok elő az ötlettel.

- Most? Majdnem éjfél.

- Nem baj gyere. – csábítgatom, de végül beadja a derekát és elmegyünk.

Bezárja a házat addig, felvesz egy könnyű dzsekit a hűvös ellen, majd lassú léptekkel elindulunk a kihalt úton. Én szeretek éjszaka bolyongani, neki nyilván szokatlan.

- Ha már a sötétbél tartunk… mi van a nappal? Te vígan sétálgatsz nappal is, de nem arról volt szó, hogy más kigyullad?

Még erre is emlékszik?

- Amennyiben az én véremen élsz, kimehetsz a napra. Elég lesz benned belőle, ahhoz, hogy ne legyen bajod. És elég sok erőt is nyersz ezzel. – sokkal többet, mint amennyit Valerié kapott egyetlen ivás alkalmával.

Csendben sétálunk tovább, nincs teljesen sötét, mert a Hold fényesen izzik fölöttünk, de nem is megyünk olyan messzire. Akkor javaslom a visszaindulást, mikor fázósan összefonja a karjait. Én nem érzem olyan szinten a hűvöset.

Átkarolom a vállát, picit kiengedem az erőm, ami azonnal felmelegíti körülöttünk a levegőt.

- Tessék egy eleven hősugárzó. – mosolygok rá, de mikor nem viszonozza, tudom, hogy nagyon gondolkodik.

- Dean…?

- Mikor akarod csinálni? Az átváltoztatást…

Meglep a kérdésével, mert ennyire még nem gondoltam bele.

- Amikor csak szeretnéd, de biztos vagy benne? Nem akarsz még gondolkodni rajta?

- Már gondolkodtam és… szeretek veled lenni. – vallja be halkan, kerülve a tekintetem, de mérhetetlen örömöt kelt bennem ez a halk megjegyzés - Akarok is, de… mielőtt tényleg belemegyek, van néhány feltételem ezzel az együttélés dologgal kapcsolatban. – mondja komoly hangon.

Valamiért egy befektetési bankárra emlékeztet, aki a lehetőségeket elemzi, de ezt nem mondom ki. Hallgatom.

- Nem hagyom el a családomat, gyakran haza fogok látogatni. Lehet, hogy hetente is.

- Semmi akadálya. – ha éppen elcsábítom egy másik kontinensre, legfeljebb csúszik egy két napot, de nem szakítanám el a családtól.

- A második inkább egy kérdés lenne: Ugye Francois nem jön mindig utánunk, most hogy valami nagyfőnökféle lett?

Megrázom a fejem, mosolygok az emléken mikor nekem mondta azt, hogy nagyfőnök.

Folytatja.

- Nem hagyod, hogy bárkit is bántsak, soha. – megáll az út közepén és úgy néz rám komolyan. – Azt nem akarom.

- Mindenre megtanítalak, nem fogsz kárt tenni senkiben, akkor sem ha előtted sebesülnek meg. – biztosítom nyugodt hangon - Az akaratod erős és tudom, hogy gyorsan bele fogsz szokni.

Mélyet sóhajt, lassan engedi ki a levegőt, még a szemét is lehunyja, mintha valami komoly tehertől szabadulna meg.

- Viszont előre szólok, hogy vagy két hétig nem jöhetsz haza, míg mindenre ráérzel. Könnyebb és biztonságosabb is. – az első pár napban gyakrabban lesz éhes, mert átáll a szervezete.

 

 

 

Dean Averay

- Mire gondolsz pontosan? - simítom kezemet vállára, kapaszkodás gyanánt, mialatt másik kezemmel tovább piszkálgatom selymes tincseit. Ha pár hónapja azt mondja valaki, majd a vámpírráválásról fogok beszélgetni egy másik vámpírral, nem tudom mit tettem volna. Talán kinevetem, vagy őrültnek nevezem és ott hagyom. 

- Egészen pontosan... sok mindenre – vezeti kezét hátamra és rám mosolyog. - Vámpírként az érzéki élvezetek sokkal erősebb hatással vannak ránk, ami a te testedet elnézve nagyon is erős érv. 

Számat beharapva esem gondolkodóba. - Folytasd. 

- Látsz a sötétben, gyorsabban mozogsz, erősebb leszel.

- Én is úgy tudnék közlekedni, mint te? - az határozottan mókás lenne. Tekintve, hogy szerintem még egy csapat, reumás elefánt sem csapna akkora zajt, mint ahogyan néha én közlekedek. 

- Igen. Gyorsan és halkan.

- El sem tudom képzelni, hogy én úgy... suhanjak. De azért talán megérné, hogy viszonozzam a szívességet, amiért annyiszor rám hoztad a frászt – mosolyodok el saját gyerekes gondolkodásomon. Ezt még ő sem állja meg nevetés nélkül, de meg is értem. 

- Túl finom az illatod ahhoz, hogy észrevétlenül a közelembe kerülj. Viszont én sem tudnálak többé megijeszteni – akkor az ki van zárva, hogy bármilyen módon is ráijesszek. De legalább ugyanez fordítva is igaz lenne, és ő sem tudna többé meglepni a hirtelen felbukkanásaival. Ez egy hatalmas érv nekem, ami a vámpírlét mellett áll. 

- Na és? Mi van még?

- Még? - emeli meg szemöldökét. Igen, még. - Ennyi nem elég?

- Ha már ki kell bírnom, hogy újra megharapjanak, legalább tudni akarom mit nyerek vele – már így is igazán csábító lehetőség, de jobb szeretek biztosra menni, hogy még véletlenül se gondoljam meg magam a legutolsó pillanatban. Nem mintha szokásom lenne visszavonni azt, amit egyszer már elhatározok, de sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. 

- Hm... lássuk csak. Energikus leszel, soha nem fáradsz el. Nem leszel álmos, és nem is kell aludnod többé – talán ez lenne a legszokatlanabb változás ebben az egészben. Igazából, ha a rémálmokat nem vesszük figyelembe, szeretek aludni. De nem bánom. Érte azt hiszem megéri ezt is feladni. Így viszont marad egy kis bökkenő. Egy este általában nagyon hosszú idő, az alvással még csak-csak megoldom, hogy ne unatkozzak, na de mi lesz így, ha már aludni sem aludhatok? Nem tudom meglepettségem kiült-e az arcomra, de  Jean-Claude most egészen érdekes szemekkel mered rám. Gyermeteg problémáim vannak, ezt jól tudom én is. Mondania sem kell senkinek. Még én sem vagyok mindig, minden pillanatban komoly, határozott és magabiztos. 

- Mit csináljak én egész éjszaka ébren? - na tessék. Ez életem jelenlegi legfőbb problémája. Vannak, akiknek jóval nagyobb gondjaik vannak annál, mint az, hogy nem tudják mihez kezdjenek magukkal, mikor lemegy a Nap. Kuncogva hajol hozzám közelebb, s csókol a nyakamba. 

- Arról majd én gondoskodom, hogy ne unatkozz éjszaka, hidd el. Élvezetessé teszem az éjszakáidat – morogja bőrömbe egy jól érezhető mosollyal. Legnagyobb meglepetésemre sikerült megtartanom a lélekjelenlétemet és ahelyett, hogy pipacsvörösen elfordulnék tőle, inkább csak zavart pillantásokkal figyelem őt. Nem vagyok hajlandó elvörösödni innentől kezdve a megjegyzéseitől. 

- Ez is egy nézőpont – bólintok rá felsóhajtva. - Nincs több rémálom. 

- Nincs több – simít kezével arcomra. - A képességed irányítását már említettem, ezen kívül tudod, majd irányítani az állatokat... az emberekben olvasni nehezebb, de gondolom azt amúgy sem nagyon szeretnéd – ezt jól eltalálta. Jobb szeretnék nem tudni mások gondolatairól, vagy jövőjükről. Nem tartozik rám, ahogyan senki másra sem.  

- Nem igazán... de majd megtaníthatod, ha úgy alakul...

Magához közelebb húzva érinti homlokát az enyémhez, majd hozzám hajolva kezd gyengéden csókolni. Hihetetlen. Még semmi határozottat nem mondtam neki. Nem tudhatja biztosra egyikünk sem, mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem tudom mit feleljek neki. Akárhonnan is nézem, minden oldalról két lehetőség adatik nekem. Vagy igent mondok neki és vámpír leszek, mint ő. Vagy ellenezve ezt a lehetőséget nemet mondok, és megmaradok olyannak, amilyen most vagyok. Gyengének, valakinek, aki nem képes használni az erejét, embernek. De így hamar elveszíthetem, és ez hosszútávon nem nekem lenne rossz. Ezzel csak neki okoznék ki tudja meddig tartó fájdalmat. 

- Köszönöm, hogy gondolkodsz rajta, de tudod, nem várom el, hogy ma dönts – ebben biztos voltam, de az időt sem akarom tovább húzni feleslegesen. 

- Nem szeretek napokig rágódni valamin. Ha azt mondod, hogy nem fog fájni...

- Egyáltalán nem fog fájni. Nézz rám, kedves! - kér szelíden. Nem kerülhetem örökké a tekintetét, így megteszem amire kér és felnézek rá. - Akkor azért fájt, mert bántani akartak. Ha én harapnálak meg csak egy picike szúrást éreznél, aztán forróságot. Akár hiszed akár nem... felizgulnál tőle, úgy mint még soha – mosolyog rám, nem mintha ezzel sikerülne megnyugtatnia. 

- E-ezt te honnan tudod? - kerülöm újfent a tekintetét. Ő ezt nem tapasztalhatta. - Téged nem sűrűn harap meg senki nem? 

- Francoist is én változtattam át – óh, valóban. Erről meg is feledkeztem. 

- Francoist? - szóval, ha őt átváltoztatta és ezt a megállapítást vonta le az egészből, akkor ő meg Francois...? Akarok én erről egyáltalán tudni? Talpra állva lépkedek tőle távolabb. Nem, erről határozottan nem akartam tudni.  - És...nem, inkább nem gondolok bele – motyogom szándékosan másfelé terelve a gondolataimat. Hogy ezt nekem most miért kellett elmondania. Teljes, boldog életem lett volna enélkül az információ nélkül is. 

- Az, hogy mi a teste reakciója, nem tudja befolyásolni, de ez nem azt jelenti, hogy bármi is történt volna – lép mögém átkarolva. - Sosem nyúltam hozzá. 

Ezt jó hallani, de így már végképp nem értem, miért gyűlöl engem annyira Francois. Csak amiatt, mert ember vagyok? Ezzel az erővel én is undok lehetnék vele csak azért, mert ő meg vámpír. Ha lett volna közöttük valami, akkor így megértettem volna. Hiszen a féltékenység sok mindenre képes rávenni bárkit. De így gyakorlatilag a semmiért érez ellenszenvet velem kapcsolatban. Tény, én sem tettem semmit annak érdekében, hogy jobb legyen a helyzet, de miért fektessek bármibe is ennyi energiát, ha az esélyem egyenlő a nullára ahhoz, hogy mi  ketten jóban legyünk. 

- Mit szólnál egy kései sétához? - semmit, de ha nagyon el akar menni, akkor nyilván így is úgy is rászed valahogy. 

- Most? Majdnem éjfél – és nekem már megint rég ágyban lenne a helyem. 

- Nem baj gyere –  kérlel. Na mit mondtam? Pár percig még latolgatom magamban, mikor egyezzek bele, de végül már én unom meg az egy helyben való totojázást és beleegyezek abba a kései sétába. Tudnám hová akar ő menni ilyenkor. Őszintén nem lepődnék meg azon, ha kiderülne, hogy jobban ismeri a környéket, mint én. Nem kellene csak úgy lelépnem ilyen későn, de már beleegyeztem. Nyitva viszont nem hagyhatom az ajtót, még akkor sem ha a nagymamám a házban tartózkodik és a szobájában alszik. Ez a legerősebb érv, ami amellett szól, hogy kulcsra zárjam az ajtót. Ha esetleg apám érne haza hamarabb, neki van kulcsa, be tud jutni könnyedén. De remélem azért nem ér haza nálam hamarabb. 

Kint már alaposan lehűlt a levegő, de még így sem lehet okom panaszra. Magamra kaptam egy vékonyabb kabátot, mikor kiléptem az ajtón, így egyetlen nyikkanást sem fog tőlem hallani, amiben bármiről is panaszkodnék neki. Üdítően szokatlan ez a változás most. Eddig is nyugodt környéknek tartottam ezt a várost, de most még az eddigieknél is békésebb minden. Rajtunk kívül egyetlen lélek sincs kint. Autók is csak elszórtan járnak erre. 

- Ha már a sötétnél tartunk... mi van a nappal? Te vígan sétálgatsz nappal is, de nem arról volt szó, hogy más kigyullad? - lángra kapni azért nem szeretnék. 

- Amennyiben az én véremen élsz, kimehetsz a napra. Elég lesz benned belőle, ahhoz, hogy ne legyen bajod. És elég sok erőt is nyersz ezzel – és már megint visszatértünk a fő problémámra, ami miatt továbbra sem tudok nyugodt szívvel beleegyezni ebbe az egészbe. Vért kellene innom. De még ha embereket nem is bántanék vele, Jean-Claude sem tűrné ezt el hosszútávon. És nekem is lelkiismeret furdalásom lenne, hogy kihasználom őt. 

A továbbiakban mindkettőnk elcsendesedik. Míg ő nézelődik, én inkább a gondolataimat rendezgetem. De egy idő után már ezzel sem tudom elterelni a figyelmemet arról, hogy hűvös van, és én fázok. Jobb esetben nem is zavarna, de most még azt hiszem kezdek álmos is lenni. Így pedig még rosszabbul reagálok a hidegre. Igaz, felajánlja, hogy forduljunk vissza, de inkább nem élek ezzel a lehetőséggel. Sétát akart, szóval most megkapja. Vállamat átkarolva hagyja, hogy közelebb húzódjak hozzá. Teste kellemes forróságot áraszt és így jóval kellemesebb sétálni. Még akkor is, ha a fáradtságom nem múlik el ilyen egyszerűen. 

- Tessék egy eleven hősugárzó – ezen akár fel is nevethetnék, de most még csak a szám sarka sem rándul meg. Nem tudom. Inkább a gondolatok, amik zavarnak és nem a fáradtság. Túl sok megválaszolatlan kérdésem van, de egyet sem tudnék közülük megfogalmazni. És ez bosszant az egészben a leginkább. 

- Dean...?

- Mikor akarod csinálni? Az átváltoztatást... - én nem akarok túl sok ideig várni vele, mert akkor félő, hogy újra előjönne az összes félelmem a harapással kapcsolatban. 

- Amikor csak szeretnéd, de biztos vagy benne? Nem akarsz még gondolkodni rajta? - már eleget gondolkodtam rajta. Többet is a kelleténél. Ezen nincs már mit átgondolni. Tudom az okokat, amikért megéri beleegyeznem. Más nem számít. 

- Már gondolkodtam és... szeretek veled lenni – motyogom újfent elfordulva tőle. A mai napon már kitudja hányadik alkalommal kerülve a tekintetét. - Akarok is, de... mielőtt tényleg belemegyek, van néhány feltételem ezzel az együttélés dologgal kapcsolatban.

Nem mond semmit, csak szótlanul figyel és várja, hogy kibökjem végre a feltételeimet. 

- Nem hagyom el a családom, gyakran haza fogok látogatni. Lehet, hogy hetente is – de ezt még nem tudom így biztosra. Ha apámon múlik, elzavar, mondván neki nincs szüksége rendszeres ellenőrzésre. Sok mindent tőle örököltem, így együtt is tudnék érezni vele. Majd eldönti, mit akar. Hogy hányszor látogassam meg, és mennyi időre. 

- Semmi akadálya – kellemes meglepetés, hogy ennyire egyszerűen beleegyezik. Nem is tudom miért számítottam tőle másra. 

- A második inkább egy kérdés lenne: Ugye Francois nem jön mindig utánunk, most hogy valami nagyfőnökféle lett? 

Erre csak mosolyogva rázza a fejét. Beszélni azért még beszélhet. Nem harapom le a fejét. Akár ellenezhet is valamit, ha neki esetleg nem tetszik, vagy túl sokat kérek.

- Nem hagyod, hogy bárkit is bántsak, soha – torpanok meg ránézve. - Azt nem akarom. 

- Mindenre megtanítalak, nem fogsz kárt tenni senkiben, akkor sem ha előtted sebesülnek meg. Az akaratod erős és tudom, hogy gyorsan bele fogsz szokni – biztosít nyugodt hangon. Szemeimet lehunyva szippantok mélyet az éjszakai levegőből, majd hagyom, hogy a friss oxigén mindenemet átjárja, s lassan, szinte már gondolkodva fújom ki ajkaim között egy fáradt sóhajként. Azt hiszem már nincs más, amivel ellenkezhetnék. 

- Viszont előre szólok, hogy vagy két hétig nem jöhetsz haza, míg mindenre ráérzel. Könnyebb és biztonságosabb is.

- Rendben. Amíg te velem vagy nem bánom – indulok el újra. Ezt a környéket aránylag egész jól sikerült már kiismernem. A könyvesbolt keresése alatt is erre bolyongtam. Innen nem mesze van egy hangulatos kis parkocska is. Szavak nélkül indulok el, és miután sikerült kiszemelni magamnak egy kényelmesnek tűnő padot felmászok rá és helyet foglalok az asztalon. Fából tákolt építmény, de eléggé strapabírónak tűnik.  Lábaimat kinyújtva hajtom hátra fejemet és meredek az égre. Tiszta  és felhőtlen most az ég. Egyetlen zavaró tényező sincs, amitől ne lehetne élvezhető az égen fénylő égitestek sokasága. Kezemet kinyújtva pillantok Jean-Claude arcára. Pár pillanatig még látom ahogyan eltöpreng, majd felé nyújtott kezemet elfogadva közelebb lép hozzám. Megveregetem magam mellett a padot, jelezvén, hogy foglaljon helyet. További noszogatások nélkül ül le mellém. Fejemet vállára hajtva emelem meg két kezem, s vonom őket arcom elé. Ujjaimat szétfeszítve meredek kezeimre, s bőrömre. Elképzelhetetlenül jó érzés, mikor az érintést nem követi semmi. Mikor félelem nélkül foghatom meg valaki kezét. 

- Csak addig maradok, amíg szükséges – motyogom félhangosan visszaidézve saját szavaimat, amit még neki mondtam a szobámban. Komolyan gondoltam, amit akkor mondtam, de utána teljesen megváltozott minden. 

- Hogy mondod? - pillant rám kíváncsian. Mosolyogva csóválom meg a fejem. Ez már nem számít, de tudom, hogy nem hagyná annyiban, így megismétlem magam, noha biztosra veszem, hogy jól értette a szavaimat. 

- Csak addig maradok, amíg szükséges. Ezt mondtam neked, még mielőtt magaddal vittél volna – fejtem ki neki bővebben, majd oldalról sandítok rá. - De már nincs rám szükséged. 

- Dean...- mosolyom apránként szélesedik vigyorrá. Nem szeretném, hogy megharagudjon rám, így célszerűbb minél hamarabb kijavítani magam. Nem fogalmaztam egészen pontosan. 

- Legalábbis úgy nincs már rám szükséged. Már nem kell belenéznem senki fejébe, hogy rájöjjünk ki akar téged elárulni. Nem kell  több ismeretlen vámpírral találkoznom. Te pedig a közeljövőben ne ígérj nekem semmi olyat, amit nem biztos hogy be is tudsz tartani – nyomok gyors csókot arcára, aztán lepattanva az asztalról elindulok visszafelé. Nekem bőven elég volt ennyi éjszakai séta. Még sok is. Nem tudom megértette-e az utolsó mondatom. Ha igen, akkor remélem nem haragszik rám meg. De ha nem tudja miről beszéltem az sem baj, én nem fogom neki elmondani. Néha jobb tudatlanságban élni. 

- Jól tudom mit ígértem neked. Hogy nem esik semmi bajod, de ezt nem tudtam betartani – lépked utánam. Nem hallok ki haragot hangjából. Egyszerű tényeket közöl. Én sem haragszom rá emiatt. Hiszen egyikünk sem számított ilyen fordulatokra. Nem is akartam őt felelősségre vonni, vagy okolni bármiben is. 

- Na, azért köszönhetek neked egy, s mást – mosolygok rá, karjaimmal magamat átölelve, és közelebb lépkedve hozzá egészen az oldalához simulok. - De most már siessünk, mert a végén még a nyakadba mászok – morgom. Nem fogok fagyoskodni csak azért, mert Őkelmének éppen lassú sétához van kedve. Nevetve kap fel újra a földről úgy, mint a farkasos incidens után az erdőben. Fejemet hátrahajtva sóhajtok fel, majd mocorogva megkapaszkodom a vállába és mély levegőt veszek. 

- Hányszor kell neked elmondanom, hogy nem kell engem cipelni? Még mindig nem vagyok hercegnő, hogy így hordozgass engem. 

- Ne morogj, kérlek – simítja ki egyik kezével homlokomba hulló tincseimet. Aprót biccentve csendesedek el, és hagyom, hogy egészen hazáig cipeljen. Az ajtónk előtt kérés nélkül pakol engem le a földre. Jó végre a saját lábaimon állni, ennyi idő alatt is sikerült összehoznom, hogy elzsibbadjak teljesen. Mikor sokadik próbálkozásra sem sikerül beletalálnom a kulcslyukba felhagyok vele, és inkább hagyom, Jean-Claude nyissa ki a bejárati ajtót. Megfordulva mutatóujjamat szájára biggyesztem és szép lassan beosonok. A lépcsőig nagyon lassan teszem meg az utat, onnan pedig felrohanok, és meg nem állok egészen a szobámig. Sok időt töltöttünk kint üldögéléssel, merengéssel és gondolkodással. Nemsokára apa is hazaér. De nem bánom, hogy így alakult. Ez most kapóra is jön. 

- Már mész is? - kérdem csípőmet az éjjeliszekrénynek döntve, mikor látom, hogy Jean-Claude éppen  indulni készül. 

- Majd visszajövök...

- Igen, tudom. Mikor apám el megy – bólogatok bőszen, és kezét megfogva visszatartom. - Nem maradsz inkább? 

- És apáddal mi lesz? - vállat vonok. Mi lenne? 

- Úgyis szoknia kell a gondolatot, hogy veled vagyok. De én aztán nem kényszerítelek téged semmire. Ha menni akarsz, azt is elfogadom. Csak szerettem volna, ha tudod, hogy itt is maradhatsz akár – fonom nyaka köré karjaimat, és ajkaira hajolva lassan megcsókolom. Puhán, érzékien, bódítóan. Mikor önszántamból mélyítem el, akkor sem vált szenvedélyesbe, inkább csak finoman játszok, ezzel is megpróbálva rávenni őt a maradásra. 

 

 

 

Jean-Claude de Dion

- Rendben. Amíg te velem vagy nem bánom – mondja határozottan.

Halvány mosollyal követem őt, annyira nem ismerem ezt a környéket, ezért csak haladok az úton, majd követem mikor lefordul egy parkosított ösvényen. Elérünk egy padokkal teli részhez, ahol Dean kényelembe helyezi magát az asztalon. Nem éppen fekvésre találták ki, de ő tudja… Mindenesetre gyönyörű a holdfényben.

Felém nyújtja a kezét, a bőre olyan sápadt, hogy szinte már világít.

Odalépek hozzá, majd leülök a padra. Közelebb húzódik és a vállamra hajtja a fejét. Az illata az éjszakáéval keveredik, ennél jobban nem is élvezhetném a nyugalmat.

Motyog valami, de mivel nem ott járnak a gondolataim nem igazán értem meg.

- Hogy mondod?

- Csak addig maradok, amíg szükséges. Ezt mondtam neked, még mielőtt magaddal vittél volna. De már nincs rám szükséged. 

Ezt ne! Már megint itt tartunk?! - Dean...

- Legalábbis úgy nincs már rám szükséged. – vigyorog, én pedig egy pillanatig zavartan nézem - Már nem kell belenéznem senki fejébe, hogy rájöjjünk ki akar téged elárulni. Nem kell több ismeretlen vámpírral találkoznom. Te pedig a közeljövőben ne ígérj nekem semmi olyat, amit nem biztos, hogy be is tudsz tartani.

Hiába a mosoly és a csók, a megjegyzése akkor is a megfelelő helyre talál.

- Jól tudom mit ígértem neked. – mondom kedvetlenül - Hogy nem esik semmi bajod, de ezt nem tudtam betartani – azt hiszem ezt bánom a leginkább, abból ami történt.

- Na, azért köszönhetek neked egy, s mást – mosolyog finoman és fázósan az oldalamhoz simul. - De most már siessünk, mert a végén még a nyakadba mászok.

Ez nem is lenne rossz ötlet. A jó kedvem is visszatér ezért haladéktalanul fel is kapom őt a karjaimba, ő pedig kényelembe helyezi magát, bár morog egy keveset.

- Hányszor kell neked elmondanom, hogy nem kell engem cipelni? Még mindig nem vagyok hercegnő, hogy így hordozgass engem. 

- Ne morogj, kérlek – engesztelem gyengéden, a selymes hajtincseit kisimogatom a homlokából, Dean pedig most az egyszer tényleg engedi, hogy a magam módján kényeztessem. Jelenleg azzal, hogy felfűtöm körülötte a levegőt.

 

A házhoz érve már kissé merev a keze a hidegtől, ezért én nyitom ki az ajtót és ő rögtön a szobájába fut. Követem, de csak azért, hogy elköszönjek, mert az apja nemsokára hazaér. Lehet, hogy nem venné jó néven a jelenlétem, és ez végül is az ő háza.

- Már mész is? – kérdezi. A hangjából kihallok egy icipici csalódott élt is.

- Majd visszajövök...

- Igen, tudom. Mikor apám el megy – bólogat, de mikor az ajtóhoz lépek megfogja a kezem - Nem maradsz inkább? 

- És apáddal mi lesz?

Vállat von és arra ösztönöz, hogy közelebb húzódjak hozzá.

- Úgyis szoknia kell a gondolatot, hogy veled vagyok. – logikus - De én aztán nem kényszerítelek téged semmire. Ha menni akarsz, azt is elfogadom. Csak szerettem volna, ha tudod, hogy itt is maradhatsz akár.

A nyakam köré fonja a karjait, majd megcsókol. Meglepetten viszonzom a tőle igencsak érzéki csókot. A nyelve is elkalandozik, nem is tagadhatnám az elégedettségem az incselkedő játékára, míg végül elkapom a puhán tapogatózó nyelvét és megharapom. Lépek előre párat, ő velem hátrál és a csókot meg nem szakítva végigdöntöm az ágyon.

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd te csábítasz el engem. – mormogom apró csókokat hintve az arcára, miközben ő a hajamba túr.

- Egyszer mindent ki kell próbálni. – suttogja mosolyogva. - Akkor maradsz?

- Lehet neked ellenállni? – kicipzárazom a kabátját, hogy jobban érezzem a testét. – Még mindig fázol? – besimítok a póló alá, a mellkasa libabőrös lesz a finom érintéstől.

- Kicsit. Fel akarsz melegíteni?

Mint egy született csábító, még akkor is ha laza társalgó hangnemben teszi.

- Határozott szándékom. És mennyire akarsz forró lenni? – kipattintom a nadrágja gombját is, majd lassan lehúzom a cipzárt. Dean keze az ingem gombjára téved.

- Apa háromnegyed óra múlva itthon lesz. – gondolkodik hangosan és megemelkedem róla, hogy végig ki tudja gombolni az ingem.

Felsóhajtok a kellemes érzésre, ahogy a hideg kezei végigsimítanak rajtam. - Vagyis nincs szex, csak egy kis petting.

A mondatomra kuncogni kezd, mire felhúzott szemöldökkel pillantok rá. Valami vicceset mondtam?

- A te szádból elég furán hangzik a szleng. – mosolyogva a pólójához nyúlok, hogy lehúzzam, de még előtte az ujjaimra szorít. – Maradjon egyben, mert tegnap is megtalálták… apa azt hitte selejteztem…

Kuncogva húzom le róla a vékony anyagot és ledobom a földre.

- Nos, akkor háromnegyed óra, kedves. Lássuk csak, mi fér bele ennyi időbe…

Mint egy svédasztal, ahol csak el kell döntened, hogy mit akarsz enni. A következő percekben legalább olyan élvezettel faltam fel Dean-t ahogy a legfinomabb táplálékot tenném, de számomra sem kevés élvezetet tartogatott...

 

Kielégülten, halvány mosollyal figyelem, ahogy a fehér tincsei meglibbennek, mikor kifújja a levegőt. Már nagyon fáradt volt, annak ellenére, hogy nem mutatta és szinte rögtön elaludt amint elélvezett. Még zuhanyra sem futotta már az energiából, ezért egy nedves törölközővel finoman megtörölgettem, mert tudom, hogy utálná, ha ragacsosan ébredne fel.

Én még gyorsan lezuhanyozom és alig fekszem be mellé az ágyba, már hallom a taxi érkezését. Hazaért az apja.

Kicsivel később hallom meg a közeli lépteket, ezért felrántom a takarót Dean-re és magamra is, bár nem a meztelenség lesz a legnagyobb sokk.

Be is nyit, ahogy a folyosó fényei beszűrődnek, tisztán látom a meglepettséget az arcán, a döbbenetet, ami nem tudom annak szól-e hogy itt vagyok, vagy annak, hogy a fiával vagyok egy ágyban ruha nélkül. Feltételezem az utóbbi, mert még a padlón heverő ruhákra is pillant.

Biccentek felé, de nem megyek közelebb, nem tudom jelen esetben, hogy reagálna és Dean-t sem akarom felébreszteni.

Viszonozza az üdvözlést, majd tétován visszacsukja az ajtót.

Pár percig gondolkodom, hogy mennyire lenne jó ötlet utána menni és beszélgetni, viszont nem úgy tűnt, mint aki egyáltalán nem várta a jelenlétem. Nagyobb sokkra számítottam, de ehelyett csak megdöbbent. Talán Dean elmondta neki, hogy itt voltam?

Csendesen kicsúszom mellőle és magamra kapom a ruháim, majd nesztelenül kimegyek. A konyha fel már szándékosan emberi léptekkel haladok, hogy ne ijesszek rá az éppen hűtőben kotorászó férfira.

- Jó reggelt, Mr. Averay!

- Magának is.

Próbálom felmérni a hangulatát, de csakúgy, mint Dean esetében, ez lehetetlen. Úgy tűnik ezt a jó tulajdonságát innen örökölte.

- Nem tűnik túl meglepettnek, hogy itt talál. – jegyzem meg, miközben leülök az étkezőasztal egyik végébe.

- Itthon van a macska, a fiam pedig csak annyit mondott, hogy hazajött. – kipakolja az ennivalót – És valahogy sejtettem, hogy utána fog jönni. Azt hiszem eleget láttam egy hónapja a szállodában.

Belegondolok, hogy mire is emlékezhet akkorról: amikor visszahoztam Deant… és igen akkor is benyitott mikor hozzám bújva aludt.

- Akkor tudja, hogy nem fogom őt bántani.

- Én azt nem tudhatom, de a fiam nem buta. Ha elalszik maga mellett, akkor az azért van, mert bízik önben.

- Tegeződhetünk? – fárasztó ez a hivatalos hangnem.

- Igen. – fog valami bögrét és leül velem szemben. Úgy tűnik tényleg megbízik a fia ítélőképességében, ha leül velem egy asztalhoz. – Mik a szándékaid vele? Gondolom nem csak látogatóba jöttél el otthonról.

Elmosolyodom. Hihetetlen mennyire hasonlítanak.

- Valóban nem. Egyrészt visszahoztam a szőrgolyót, másrész Dean-ért jöttem. Csak azért engedtem el magam mellől, mert megegyeztünk, hogy csak egy időre. – magyarázom lassan.

- Megint bele akarod rángatni valamibe? – kérdezi gyanakodva.

- Semmi ilyesmi. Mindössze együtt szeretnék élni vele… mondjuk úgy, mint egy normális pár, bármilyen abszurd is ez. – eleve nem vagyunk normálisak, de ez mellékes.

- Elviszed?

- Igen. Két hétre körülbelül, de kikötése volt, hogy gyakran hazalátogat.

Elmosolyodik és megcsóválja a fejét. – Ő a fiam és ő aggódik értem. Viszont ne engedje el túl gyakran, inkább vegye rá, hogy szórakozzon kicsit. Az elmúlt egy hónapban ki sem dugta az orrát a házból.

Tényleg? Ezt nem tudtam, de…

- Szórakozásban nem lesz hiány. Boldoggá teszem. – ezt anélkül ígérhetem, hogy ne legyen kétely sem benne sem az én kis szerelmemben.

Már csak egy dolog maradt, amit nem tudom, hogy fog fogadni, vagy hogy én mondjam-e el neki. Talán jobb lesz így, hogy tőlem halja, aztán Dean-nel kettesben megbeszélik amit kell.

Rendben, akkor vágjunk bele…

 

***

Dél felé jár az idő, mikor lépteket hallok közeledni a lépcső felől, majd egy édesen álmos arcot és szempárt, ahogy felém pillant.

- Azt hittem mégis elmentél.

- Jó reggelt kedves! És nem, itt voltam, csak miután lejöttem már nem mentem vissza, nehogy felkeltselek. – odamegyek hozzá egy csókért. Az ajkainak enyhe mentol íze van, de nem húzza sokáig a csókot, mert körbepillant.

- Apa?

- Még alszik, kicsit lefoglaltam hajnalban, így később került az ágyba. – magyarázom türelmesen.

- Lefoglaltad? És hogy reagált rád?

- Mintha a szomszédból jöttem volna át teára. – ennél jobb hasonlatot nem tudok. – Beszélgettünk erről-arról.

- El tudom képzelni. – mormogj az orra alatt.

- Benyitott a szobádba és mivel látott, gondoltam jó alkalom megtudni, hogy mit gondol.

- Be-benyitott? – hirtelen kissé elpirul, gondolom zavarában.

- Nyugi – mosolygok rá – Akkora már letisztogattalak és betakartalak. – nyugtatom meg, mert nyilván ez volt a probléma.

Megkönnyebbülten kifújja a levegőt, majd egy pici csókot is ad – Köszönöm!

- Szívesen kedves. – végigsimítok a hátán, de látom, hogy ismét ráncok jelennek meg a homlokán.

– Mennyit mondtál neki?

- Mindent. – felem egyszerűen.

- Azt is hogy vámpírrá változtatsz?! Nagyon kiakadt? – kérdezget idegesen, nyilván az aggasztotta, hogy fog majd reagálni.

- Őszintén szólva nem tudom, mit gondolt. Olyan mint te, ha nem mondja ki, az isten se olvassa le az arcáról. – morgom bosszúsan – Jobb lesz ha beszélsz vele.

Bólint. A pulthoz sétál és a hűtőből kivesz valamit és elkezd készítgetni. Érdeklődve figyelem, végül is még nem láttam a hétköznap tevékenységei közben és furcsa őt főzni látni.

- Ööö… a nagyim hol van? – fordul felém hirtelen.

- Ne haragudj meg, de elküldtem a templomba. Egészen furcsa kérdéseket tett fel az ördöggel kapcsolatban, és mivel nem nagyon találkoztam még vele, nem mondhattam semmit. – megvonom a vállam.

Mosolyogva megcsóválja a fejét és visszafordul a reggeli-ebédjéhez.

Addig míg ő elfoglalt, visszaülök a tévé elé és folytatom az elkezdett filmet, majd nem sokkal később Dean is csatlakozik egy tányér étellel. Nem túl sok, de már nem is teszem szóvá. Kíváncsi vagyok, hogy vámpírként mennyit fog majd enni. Termettől függetlenül van aki több vért igényel, van aki kevesebbet.

- Mikor menjünk? – kérdezi hirtelen.

- Mármint el? – bólint – Ha neked jó, akkor mehetünk este is. Addig lesz időd beszélni a családoddal és összepakolhatod amit hozni akarsz.

- Nekem jó. – megissza a poharában lévő illatos teát is, majd egy elégedett mosollyal eldől a kanapén, a fejét az ölembe fekteti.

Finoman a hajába túrok, végigsimítok a nyakán, majd lassan a kulcscsontján. Imádom őt megérinteni és meg is teszem amikor csak lehetőség van rá.

- Ott csikis. – kuncogja, ahogy a kulcscsontja aljához érek.

Vigyorogva megismétlem, míg fel nem húzza a vállait és rá nem csap a kezemre.

- Tetszik ez a hang. – mosolygok rá – Szeretem ahogy nevetsz.

- Én is szeretem mikor te mosolyogsz… - vallja be halkan.

- Akkor ezt mostantól gyakran beiktatjuk - Úgy is utasítást kaptam rá, hogy szórakoztassalak, mert állandóan itthon kuksolsz. – vigyorgok rá.

- Apa mondta? – összehúzza a szemeit.

- Igen. – lehajolok hozzá és a további mondandóját elfojtom egy édes csókkal, míg torokköszörülést nem hallunk.

Dean azonnal odapillant, enyhén elpirul, még a rendíthetetlennek mondható apja is zavartan félrenéz és mivel mind a ketten itt vannak és nyilvánvaló, hogy beszélniük kell úgy döntök, magukra hagyom.

- Kedves, később visszajövök, most beszélgessetek csak. – suttogom a fülébe, majd ahogy felkel én is fel tudok állni.

Az ajtóig még emberi módon haladok, de amint becsukódik mögöttem gyorsan eltűnök. A nap most fényesen süt és hiába nem éget, annyira azért nem szeretem, hogy sütkérezzem benne.

 

***

Alkonyatkor megyek csak vissza, már hívtam a szokásos sofőrt, a szállodából is összeszedtem a holmimat és már csak Dean-nek kell bepakolnia az autóba.

Mikor megáll a kocsi éppen az egyik bőröndjét hozzá kifelé, majd az apja is hozza a másikat. Kettő nem olyan sok szerintem, de ha ő nem szeret sok holmival utazni, nekem megfelel. Amúgy is bármit megvehet magának, amit csak akar.

- Egy perc és megyek! – kiált ide, mikor kinyitom az autó ajtaját.

A sofőr bepakolja a csomagjait, én pedig várok. Az ablakon látom, hogy megölelik egymást és pár pillanat múlva tényleg itt van.

- Mehetünk!

- Minden rendben ment? – kérdezem, miközben elindulunk.

- Azt hiszem ez volt életem legnehezebb beszélgetése. – sóhajtja, az ujjait összefűzi az enyémekkel és hátradől.

- Apáddal minden rendben? – tudom, hogy nem fog részleteket mondani, de nem is ezt akarom.

- Igen… bár, furcsa lesz majd újra látni úgy, hogy már vámpír leszek. – mondja elgondolkodva.

- Akár vámpír, akár látó, akár ember, a szeretetet mindnyájan érezzük. – megsimogatom az arcát, hogy rám nézzen. – Szeretlek kedves, és nagyon boldoggá teszel azzal, hogy itt vagy.

 

 

Dean Averay

Nyelvemet szelíden megharapva, lépteivel hátrálásra késztet, majd finoman az ágyra nyom. Kíváncsian figyelem arcát, miközben azon tanakodom, apám vajon mit fog ehhez szólni. Az egyértelmű, hogy nem fog örömében se tapsikolni, se pezsgőt bontani. Felesége után most a fiát is elveszíti egy vámpír miatt, de biztos vagyok benne, hogy még látni fogjuk egymást. Igazából, én azon sem csodálkoznék, ha heves tiltakozásba kezdene majd, hiszen jogosan tenné. 

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd te csábítasz el engem – kezeimmel hajába simítva élvezem ki csókjai érintését arcomon. Sok mindent nem gondolt egyikünk sem. 

- Egyszer mindent ki kell próbálni – suttogom mosolyogva. - Akkor maradsz?

- Lehet neked ellenállni? - Igen, lehet. De remélem nem várja el, hogy magamat ismételve újra elmondjam neki, amit egyszer már a tudtára adtam. Én semmire nem kényszerítem őt. Szabad akarattal rendelkezik. Így ha el akar menni, hát tegye, nem állok az útjába, mert tudom, hogy visszajönne. Alaposan sikerült félredekódolnom költői kérdését, erre magam is rájövök abban a pillanatban, mikor kabátom cipzárját lehúzza. - Még midig fázol? - simít kezével pólóm alá. Érintése nyomán bőröm felforrósodik, de inkább megpróbálok a kérdésére koncentrálni. Elvégre választ vár. 

- Kicsit. Fel akarsz melegíteni? 

- Határozott szándékom. És mennyire akarsz forró lenni? - gombolja ki nadrágomat, majd annak cipzárját is lehúzza. Ujjaimmal ingének gombjait kutatom, majd egyenként bontom őket ki. 

- Apa háromnegyed óra múlva itthon lesz – mondom gondolataimat szavakba foglalva. Megemelkedve hagyja, hogy tovább gomboljam ingét, majd kezem felfedezőútra indul mellkasán, ő pedig hagyja, kalandozzak csak, amerre akarok. Sóhaját hallva, örömmel nyugtázom, hogy annyira rossz azért nem lehet a jelenlegi ténykedésem. 

- Vagyis nincs szex, csak egy kis petting.

Nem tehetek róla, de ezen már nekem is fel kell nevetnem. Ilyen szavakat nem hallani minden nap az ő szájából. Szemöldökét megemelve néz le rám. Sejtettem, hogy nem fogja érteni nevetésem okát. 

- A te szádból elég furán hangzik a szleng – sőt, mi több. Nagyon, nagyon furán. Tőle nem ezeket a szavakat szoktam meg, így kissé idegen most, hogy így beszél. Mosolyogva veszi kezei közé pólómat, de még mielőtt bármi meggondolatlant tenne kezemet az övére simítom, és megállítom a mozdulatban. - Maradjon egyben, mert tegnap is megtalálták... apa azt hitte selejteztem...

Kuncogva húzza le rólam pólómat, és a vékony anyag hangtalanul hullik a földre. 

- Nos, akkor háromnegyed óra, kedves. Lássuk csak, mi fér bele ennyi időbe...

Én azt nem tudhatom, de őt ismerve jó sok minden. Bármit is tesz, nem tiltakozok. Engedek neki. Engedem, hogy a maradék ruháimtól is megszabadítson. Sóhajtozva élvezem ki minden érintését, nyelvének lágy játékát, és ujjai bársonyos, kedveskedő kószálását. Természetesen mindezekkel én sem maradok adósa. Csak becézve, simogatva viszonzom határozott mozdulatait. 

 

...ooOoo...

Fáradt voltam, így nem csodálom, hogy olyan hamar kidőltem hajnalban. Kényelmesen nyújtózva terülök el még inkább ágyamon. Fél szemmel, hunyorogva pislogok fel. Szobámban már teljesen világos van. Ásítva figyelem a függönyön át beszűrődő napfény játékát, ami hófehér falamra vetül. Nem hittem volna, hogy még a kérlelésem után is elmegy. De biztosan volt jobb dolga annál, mint engem figyelni. Mondtam én neki, hogy csak unatkozik mellettem, mikor én alszom. 

Álmosan totyogok át a fürdőbe megmosni a fogamat és kicsit meglocsolni az arcomat jó hideg vízzel, aztán utamat a lépcső felé veszem. Szemeimmel fáradt érdeklődéssel méregetem Jean-Claude alakját, azon tanakodva, most vajon hallucinálok-e, vagy tényleg a konyha közepén áll. 

- Azt hittem mégis elmentél – szólalok meg. Ha válaszol, akkor vagy nagyon élénk a fantáziám, vagy tényleg nem ment el, és itt van. 

- Jó reggelt kedves! És nem, itt voltam, csak miután lejöttem már nem mentem vissza, nehogy felkeltselek. - lép hozzám csókot adva. Hamar elszakadok tőle, örülök neki, hogy maradt. Ennek nagyon is, de van egy pici bökkenő ebben a reggelben. 

- Apa? 

- Még alszik, kicsit lefoglaltam hajnalban, így később került az ágyba.

- Lefoglaltad? És hogy reagált rád? - nyilván nem dobta ki az ajtón őt az apám, mert akkor most nem lenne itt. De akkor mi történhetett itt? Valamiről én nagyon lemaradtam, és apámat ismerve, eszébe sem lesz megosztani velem semmit. 

- Mintha a szomszédból jöttem volna át teára – mondja. - Beszélgettünk erről-arról – teszi hozzá.  Azt sejtettem eddig is. De engem inkább az érdekelne, hogy miről beszélgettek. 

- El tudom képzelni – morgom halkan, inkább magamnak, mint neki. 

- Benyitott a szobádba és mivel látott, gondoltam jó alkalom megtudni, hogy mit gondol. 

- Be-benyitott? - forrósodik fel az arcom, ahogyan mélyebb árnyalatra vált. 

- Nyugi – mosolyog. - Akkor már letisztogattalak és betakartalak – valamivel nyugodtabban fújom ki a bent tartott levegőt, és egy apró csókot is kap tőlem köszönetképpen. 

- Köszönöm!

- Szívesen kedves – keze nyugtatóan járja be a hátam, ám egy valami még nem hagy nyugodni, és ez igen csak zavar. 

- Mennyit mondtál neki? - kíváncsi vagyok mi mindent hagyott meg nekem, hogy inkább én közöljem vele. Azért a fiával sokkal nyíltabban meg tudná ezt apám beszélni, mint egy vadidegennel. Mert akárhonnan is nézzük Jean-Claude neki csak egy idegen, aki másodjára is el akarja venni tőle a fiát. 

- Mindent – jön az egyszerű felelet. Mindent. Ez így most annyira egyszerűnek hangzik. Vajon a valóságban is ilyen lehetett? Kiabálást nem hallottam, arra felriadtam volna még legszebb álmomból is. 

- Azt is, hogy vámpírrá változtatsz?! Nagyon kiakadt? 

- Őszintén szólva nem tudom, mit gondolt. Olyan mint te, ha nem mondja ki, az Isten se olvassa le az arcáról – szokatlan, hogy most ő morog helyettem, de nem bánom. Mulattat. - Jobb lesz, ha beszélsz vele. 

Akartam is. De hamarabb, mint Jean-Claude. Ez most határozottan meglepett. Így nem tudom milyen hangulatban lesz az apám. Bólintok és a hűtőhöz lépve kiveszek némi ételt. Nem ártana már így dél fele megejteni a reggelit. Még valami azonban még szemet szúrt, és ezt sem állom meg szó nélkül. 

- Őőő... a nagyim hol van? - fordulok felé. Ma még nem is láttam, pedig ilyenkor helyettem ő szokott a konyhában serénykedni. Valljuk be, neki a kötényke is sokkal jobban áll, mint nekem. Abban az egy hónapban, mikor beköltöztünk ide, nem egyszer rám adta a kötényt, csak mert mindent a nadrágomba töröltem. Szerencsére, ezen jó szokásomról már sikerült leszoknom. 

- Ne haragudj meg, de elküldtem a templomba. Egészen furcsa kérdéseket tett fel az ördöggel kapcsolatban, és mivel nem nagyon találkoztam még vele, nem mondhattam semmit – vonja meg vállait. 

Igen, ez egészen határozottan a nagymamám lehetett. Nos, legalább nem mondhatja egyikük sem azt, hogy nem találkoztak még. Mosolyogva csóválom meg a fejemet. Ez a mai nap egyre szórakoztatóbb. Reggelimhez visszafordulva, folytatom az étel elkészítését. Már kezdek tényleg éhes lenni. Jean-Claude visszaül tévézni, én meg addig zavartalanul főzőcskézek, és miután elkészültem helyet foglalok mellette a kanapén. Így legalább kényelmesen megreggelizek. 

- Mikor menjünk? - már tényleg nincs miért húzni az időt. Így, hogy ő már beszélt az apámmal. 

- Mármint el? - bólintok. - Ha neked jó, akkor mehetünk este is. Addig lesz időd beszélni a családoddal és összepakolhatod, amit hozni akarsz. 

- Nekem jó – iszom meg a bögre forró teámat, majd kényelmesen eldőlve, fejemet az ölébe fektetem. Ujjaival finoman, tincseimet borzolva, túr bele a hajamba. Nyakamon végigsimítva, keze lejjebb merészkedik kulcscsontomra, majd mikor még lejjebb vándorol csiklandósan felnevetek. 

- Ott csikis – jelentem ki kuncogva. Vigyorogva simít végig ott újra, mire én görnyedve csapok rá kezére. 

- Tetszik ez a hang – halványítja vigyorát mosolyba. - Szeretem ahogyan nevetsz. 

- Én is szeretem mikor te mosolyogsz – vallom be hangomat lehalkítva. 

- Akkor ezt mostantól gyakran beiktatjuk. Úgy is utasítást kaptam rá, hogy szórakoztassalak, mert állandóan itthon kuksolsz – vigyorodik el. Ezzel momentán határozottan vitába szállnék most vele. Tegnap is elmentem könyvet venni. 

- Apa mondta? - szűkítem résnyire szemeimet. 

- Igen – hajol le hozzám csókjával tapasztva be számat. Azt hiszi ezzel majd mindig el fog tudni engem hallgattatni? Apám torokköszörülésére pirulva nézek fel, és fordulok felé. Ahogy látom őt is megkörnyékezte a zavar, mert félrefordulva mered egy számunkra ismeretlen pontra. 

- Kedves, később visszajövök, most beszélgessetek csak – súgja a fülembe Jean-Claude, mire ösztönösen pattanok fel, és ezzel egyidejűleg neki is megadom az esélyt a menekülésre. Reménytelenül nézem távolodó, majd ajtón kilépő alakját, és mélyet sóhajtva fordulok vissza apám felé. 

- Valóban vele akarsz menni? - int kezével a bezárt ajtó felé. Már kapásból vágnám rá, hogy igen, de még idejében sikerül kapcsolnom, és visszasüppedve  a kanapéba, szemeimet a plafonra szegezem. Ha igent mondanék, azzal megbántanám őt? Még abba sem vagyok biztos, hogy jelen pillanatban nem haragszik rám. 

- Ha azt mondod maradjak, akkor én...- kezét felemelve csendesít el és kényelmesen helyet foglal mellettem. 

- Gyerek, én nem befolyásolni akarlak. Csak biztos szeretnék lenni abban, hogy nem bánod meg a későbbiekben a mostani döntésedet.

- Nem bízol bennem? 

- Benned bízok. De nem lehetséges, hogy ez csak egy hirtelen jött fellángolás mindkettőtöknél? Ne szólj közbe – emeli meg a kezét, mikor látja, hogy már tiltakoznék. - Ne sértődj meg azon, amit mondok. Én ezt nem tudhatom. Őt nem ismerem, te rólad pedig már tudom, milyen vagy. Éppen emiatt féltelek téged.

- Mert ismersz?

- Mert szeretlek. És mert a fiam vagy. Nem akarlak visszatartani, csak biztos szeretnék benne lenni, hogy ez az, amit valóban akarsz. 

- Szeretném – bólintok rá újra elvörösödve, mikor homlokát ráncolva kezdi el figyelni, és elemezni a tekintetemet. 

- Rendben. Nem várom el tőled, hogy hetente hazajárj. Éld csak nyugodtan a magad életét, ahogyan én is élem a sajátomat. De néha azért jól fog esni a látogatásod. Azt se bánom, ha évente egyszer jutok csak eszedbe, hát egye fene, majd akkor ennyi idő után lepsz meg a jelenléteddel. De azt most leszögezem, ha egyszer bőröndökkel látlak hazatérni téged, akkor nagyon mérges leszek mindkettőtökre. Néha még így sem tudok mit kezdeni veled annyira makacs vagy. Ha vámpírként költözöl haza, már egyenesen elveszett leszek – simítja tenyerét vállamra, aztán szemeit megdörzsölve felkapja a távirányítót. Lábaimat felhúzva pillantok hol rá, hol a tévé képernyőjére. Akkor ennyi volt? Most ezzel le is rendeztük ezt a beszélgetést? 

 

...ooOoo...

Minél közelebb kerülünk az indulás pillanatához, annál kevésbé tudok megülni nyugton. Még mindig nem tudok mit hozzászólni az apám szavaira, és arra, ahogyan reagált a beszélgetésünk alatt. Tudom, hogy most csak megjátszotta magát. Tudom, hogy bántja őt az, hogy elmegyek. Hogy inkább egy vámpírt választok helyette, a családom helyett.  Gyűlölöm, mikor így elrejti előlem az érzéseit, és a gondolatait. Gyűlölöm, mert jól tudom, hogy én is pontosan ezt teszem. Jót akarok tenni másoknak, és pontosan ez az, amitől a későbbiekben majd rosszul érzik magukat, s hosszasan rágódnak a miérteken. 

Mikor a kocsi megáll a ház előtt, apám segítségével viszem ki a bőröndöket. Nem viszek magammal túl sok holmit. Ezúttal Macska is itthon marad. Apámnak nagyobb szüksége van most rá. 

- Egy perc és megyek! - kiáltok még ki neki, mikor indulásra készen kinyitja a kocsi ajtaját. Visszasietek a házba és szorosan magamhoz ölelem apámat, kezét tarkómra vezetve ölel magához ő is, majd nagy levegőt véve megveregeti hátamat, és szomorkásan elmosolyodva int nekem. 

- Vigyázz magadra – mosolygok rá, kilépve az ajtón. Összeugrik a gyomrom, mikor arra gondolok, hogy itt hagyom őt. Tudom, hogy nem akarja, de ezt a világért sem mutatná neki. Nem szólna soha, egyetlen utalást sem tenne. 

Kiérve szótlanul beszállok a kocsiba, és elfoglalom helyemet Jean-Claude mellett. 

- Mehetünk!

- Minden rendben ment? - érdeklődik, mikor már a kocsi is elindult. Megálljt parancsolok magamnak, s még egészen véletlenül se fordulok vissza. 

- Azt hiszem ez volt életem legnehezebb beszélgetése – sóhajtom kezemet az övébe csúsztatva, és összefűzöm ujjaimat az övévivel, majd hátradőlök az ülésben. 

- Apáddal minden rendben? - nem tudom, csak remélni tudom. 

- Igen... bár, furcsa lesz majd újra látni úgy, hogy már vámpír leszek – elképzelni sem tudom, mit érezhet most az apám. Hiszen még nekem is szokatlan ez a jövőkép. Örömét biztosan nem leli benne, de elfogadja a döntésemet, ami miatt hálás is vagyok neki.  

- Akár vámpír, akár látó, akár ember, a szeretetet mindnyájan érezzük – simogatja meg arcomat, ezzel magára vonva figyelmem. - Szeretlek kedves, és nagyon boldoggá teszel azzal, hogy itt vagy. 

Kezemmel arcát megsimogatva hajtom fejemet vállára, de nem kap tőlem választ. Mindketten tudjuk, hogy én is szeretem őt, és már értelme sem lenne ezt még egyszer elmondanom neki. A szememben úgyis ott van minden, ezt már nem tudnám elrejteni, bárhogy próbálnám. Lehunyom szemeimet, de nem vagyok fáradt, inkább csak csöndesen merengek, és hallgatom a motor kellemes zúgását. 

- Szerintem apa kedvel téged – szólalok meg, szavaimmal kiérdemelve tőle egy igen csak értetlen pillantást. Ezen magam is elmosolyodok, és megpróbálom neki érthetőbben elmagyarázni. - Most komolyan beszélek. Apa kedvel téged, még ha ezt a világ minden kincséért sem vallaná be senkinek. És van egy olyan érzésem, hogy ez fordítva is igaz – húzódom tőle távolabb és a szemeibe nézek. 

- Kikérem magamnak ezt a feltételezést – mosolyodik el csipkelődve. 

- Csak nyugodtan. Ő is ezt tette – nevetem el magam. 

- Macskát miért nem hoztad magaddal?

- Nos, valakinek vigyáznia is kell a házra, meg apára és a nagyira – magyarázom kibámulva az ablakon. - A lelkére is kötöttem ezt. 

- Mármint Macskának? - ráncolja össze szemöldökeit. Felnevetek, majd megragadva az ingét közelebb rántom magamhoz, míg ajkai már az enyémet érintik. Ha voltak is még kérdései, láthatóan mindegyikről megfeledkezett, és átölelve, fél kezével hajamba túrva csókol mohón. Hasonló vággyal viszonzom, amit kapok és csak percek múlva szakadunk el egymástól, akkor is azért, mert minden levegőnk elfogy. Vigyorogva, magammal megelégedve dőlök hátra az ülésben, és tovább bámulom inkább az ablakon keresztüli világot. Nem tudom miért, de szeretek éjszaka utazgatni. Így sokkal hangulatosabb minden. És persze jóval kevesebben járnak ilyenkor az utakon.

 

Ki tudja mennyi idő telik el, míg mi megérkezünk. Sajnálatos módon most az utazás hátrányait is van szerencsém tapasztalni, így teljesen elzsibbadt végtagokkal vánszorgok ki a kocsiból, és átveszem a bőröndjeimet. Mikor az épület felé fordulok, mosolyom apránként hervad le arcomról, és helyét átveszi valami megmagyarázhatatlan félelem, ami legbelül mégis valamiféle izgalommal tölt el. 

- Gyere kedves – egy kéz simul a derekamra, aprót biccentve indulok el és hagyom, hogy bevezessen a házba. Bőröndjeimet, amiket időközben átvett tőlem, lepakolja a fal mellé, hogy ne legyenek útban, aztán hagyja, hogy körülnézzek a házban.  Nem nézelődök sok ideig, hiszen későre jár már. Egyik bőröndömet felkapom, és magam cipelem el a szobába, míg a másikkal Jean-Claude halad előttem, és mutatja az utat, merre menjek. Belépve az ajtón itt is gyorsan körülnézek, aztán megtorpanok az ajtóban, és lábaimat kezdem el figyelni. Most aztán nagyon nem tudom mit kezdjek magammal. 

- Mikor szeretnéd? - fog kézen, majd az ágyhoz húzva leültet és ő is helyet foglal mellettem. 

- Nem tudom – suttogom ökölbe szorított kezeimet az ölembe húzva. - Minél hamarabb. 

- Most? - leheli ajkaimnak, s könnyed, nyugtató csókkal próbálja meg csillapítani idegességem. 

- Akár – sütöm le szemeimet egy pillanatra, majd felnézek az arcára, s megpróbálom összekaparni az időközben eltünedezett bátorságom apró darabkáit. Finoman, vállaimnál fogva nyom le az ágyra, hogy elfeküdjek, majd elsimogatja hajamat a nyakamról. 

- Készen állsz? - néz egyenesen a szemeimbe. Nagyot nyelek.

- Persze – bólintom. 

- Akkor hunyd le a szemed – suttogja, leheletével finoman borzolva bőrömet. 

Halk kérésének engedve csukom be a szemeimet. Kezének érintésére a nyakamon, összerezzenek. Én megbízom benne, az eszem tudja, hogy nem akar bántani, sem fájdalmat okozni, de nem tehetek semmit az ösztöneimmel szemben. Már haraptak meg és annak az emléke örök időkre belém égett. 

- Nem fog fájni – súgja, miközben nyelvét végighúzza bőrömön, kitapintva hevesen verdeső ütőeremet. Nem felelek szavaira, csak várok. Számomra érthetetlen és megmagyarázhatatlan türelemmel. Nyakamat csókolgatva kábít el, s hagyja, hogy elvesszek a kellemes érzésben. Majd rövid idő elteltével megérzem fogait nyakam bőrébe mélyedni. Egy pillanatra összerezzenek, mielőtt még a kellemes bizsergés, amit harapása okoz, teljesen ellazítana. 

 

 

Jean-Claude de Dion

 

Élvezem ahogy az arcomra simít, majd hozzám bújva, elmerengve pillant ki az ablakon az éjszakába. Nem mondja ki amit érez, de attól én még tudom, hogy ő is szeret. Benne van minden érintésében és a szemeiben is, ha pedig ez nem lenne elég bizonyíték, akkor itt a tény, hogy mellettem ül, velem jön és örökké velem is akar lenni.

Fáradtan lehunyja a szemeit, majd halkan, álmatag hangon megszólal.

- Szerintem apa kedvel téged – értem a szavakat, mégis értetlenül nézem őt. Most viccelt? - Most komolyan beszélek. Apa kedvel téged, még ha ezt a világ minden kincséért sem vallaná be senkinek. És van egy olyan érzésem, hogy ez fordítva is igaz. – elhúzódik, hogy a szemembe nézhessen.

- Kikérem magamnak ezt a feltételezést – mosolygok rá tettetett sértettséggel. Én ugyan sosem mondtam, hogy nem kedvelem az apját, mindössze nem ismerem eléggé. De nem lehet szörnyű, ha ilyen csodálatos fia van. 

- Csak nyugodtan. Ő is ezt tette – neveti jókedvűen és én is elmosolyodom.

- Macskát miért nem hoztad magaddal? – kérdezem végül, bár szerintem jól tette, mert nem biztos, hogy először szerencsés, ha egy futkározó vérbank van körülötte.

- Nos, valakinek vigyáznia is kell a házra, meg apára és a nagyira – magyaráz határozottan - A lelkére is kötöttem ezt. 

- Mármint Macskának? – szegény pára.

Édesen felnevet és az ingemnél fogva az ajkaira ránt. Nem bánom, hogy ennyi volt a beszélgetésből, szívesen csinálnék már mást, valami sokkal bensőségesebbet vele, de majd ha otthon leszünk. Egyenlőre kibírom, hogy csak a puha telt ajkait faljam fel és a selymes haját érezzem az ujjaim alatt.

Végül levegő után kapkodva válunk szét, Dean úgy vigyorog, mint aki hihetetlenül jól szórakozik és igaz, hogy nem tudom min, de legalább boldog. Visszadől az ülésre és az út további részében hol a vállamon fekszik, hol pedig a karomnak dőlve, mikor melyiket unja meg.

 

***

Segítek felvinni a holmiját a házba, egyenesen a szobámba, de nem szólok hozzá, mert látom, hogy valamiért nagyon elkomolyodott. Olyan furcsán idegesnek tűnik, ahogy belép utánam. Ilyennek még nem láttam, mintha bizonytalanság lenne a szemeiben.

Hagyom, hogy kedvére körülnézzen a házban, hátha oldódik benne a feszültség. Elpakolom a cuccaimat, de mikor visszajön a körútjáról, mintha csak még feszültebb lenne és míg elvolt eszembe jutott, hogy miért is lehet.

Megáll az ajtóban, de nem jön beljebb csak félénken a cipőjét figyelve toporog.

- Mikor szeretnéd? – kérdezem végül, hisz azt sejtem azért ideges, mert nem tudja mit várhat, mi fog történni. Finoman megfogom a kezét és az ágyhoz húzom.

- Nem tudom – suttogja, ökölbe szorítja a kezeit és magához húzza. - Minél hamarabb. 

Nála a minél hamarább azt is jelenti, hogy minél hamarább. Nem tudom valóban felkészült-e rá lélekben, de azt tudom, hogy nem mondaná ezt, ha nem gondolná komolyan.

- Most? – egy könnyű, nyugtatónak szánt csókot lehelek az ajkaira.

- Akár – lesüti a szemeit, de egy pillanat múlva már ismét a szemembe néz.

Nehéz lehet neki, aki mindig olyan bátor, hogy most bizonytalan és ezzel nem tud mit kezdeni. De ha komolyan ezt szeretné, akkor megtehetjük most is.

Gyengéden ledöntöm a vállainál fogva, nem szorítom, hogyha nem akarja akkor nyugodtan felpattanhasson, de nem teszi. Alig érintve a nyakát elsimítom a tincseit, feltárul előttem a makulátlanul, édes illatú bőre.

- Készen állsz? – egyenesen a szemeibe nézek, hogy lássam bennük mit érez.

- Persze – bólint nagyot nyelve.

- Akkor hunyd le a szemed – súgom neki halkan. Jobb ha a fogaim látványa nem ijeszti meg, hanem csak az érzésre koncentrál.

Megteszi, mire finoman a nyakához hajolok és mélyen beszívom az illatát. Lágyan simogatom az ujjaimmal, érzem a pulzusa őrült tempóját és hallom a heves szívverését is. Nem akarok és nem is fogok fájdalmat okozni neki ezért előbb csak az érintésemmel nyugtatom.

- Nem fog fájni – súgom a bőrébe, majd a vastag ütőerét megnyalintva szoktatom az érzéshez. Az érintés ellenére a teste még mindig olyan, mint egy kifeszített íj ezért még nem harapom meg. Apró csókokkal terelem el a figyelmét, míg a feszültség enged és kissé el nem lazul alattam. Pár percig csak kényeztetem és mikor már a légzése is nyugodt egy óvatos mozdulattal a nyakába mélyesztem a fogaim.

Alig érzem, ahogy a teste megrezzen a pillanatnyi szúrásra, mert a vére úgy árasztja el az érzékeimet, mint valami íz bomba. Édes és fűszeres, a legfinomabb, amit valaha is éreztem, de nem hagyom magam elkalandozni, figyelek rá, hogy ne fájjon. Lassan szívom magamba, az első kortynál a karomba markol, de a torkából feltörő apró nyögés nem fájdalomról árulkodik. Pont ezt akartam és tudtam, hogy élvezetet fog érezni. Hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy éppen egy vámpír táplálkozik belőle a szabad kezemmel felfedezem a testét. Besimítok a pólója alá, az ujjaimmal simogatom a forró bőrét. Minden hangocskát érzek, ami elhagyja az ajkait és ebből csak még több lesz, mikor a nadrágjába simítom a kezem és a lüktető vágyát kezdem kényeztetni.

Pár perc múlva hajolok el tőle, lassan ittam ezért tartott eddig, de a szemei már félig nyitva vannak és pihegve figyel. Az ajkaimat nézi, valószínűleg véres, a szemem vágytól izzik, ahogy végignézek rajta, de még nem fejeztük be. Az elvett vért a sajátommal kell pótolni, hogy vámpírrá tegyem őt.

Megharapom a csuklómat, majd az ajkai fölé tartom. Ezt nem beszéltük meg, nem mondtam, hogy innia is kell belőlem, de talán jobb is. Az elkerekedő szemeit nézve biztos.

- Semmi baj… nyugodj meg és hunyd le a szemed. – megsimogatom az arcát, megemelem a fejét, hogy kényelmesebb legyen. Most biztos gyenge, mert elég sok vért vettem tőle.

Remegve megteszi, majd megsimítom az ajkait és finoman arra késztetem, hogy nyissa ki.

Végig simogatom a mellkasát, míg összeszorított szemekkel lenyeli, ami a szájába csordul, a kezével erősen szorítja a csuklómat, de egyszer sem hajol el és nem is lesz rosszul. Hihetetlenül bátor. Halkan beszélek hozzá közben, majd amikor elégnek érzem, elhúzom a csuklóm.

A teste forró, zihálva szedi a levegőt és mikor felnéz rám a szemei is kábák. Az átváltozás nem tart sokáig, egy óra, vagy kettő. Attól függ kinek milyen erős a szervezete.

- Jól van, csak feküdj nyugodtan és ne félj bármit is érzel. – suttogom halvány mosollyal, majd lágyan megcsókolom.

A nyakán már be is gyógyult a seb és ahogy feljebb csúsztatom a pólóját látom, hogy a heg is eltűnt.

Odébb mászom, hogy felkeljek, de megmarkolja a csuklóm.

- Ne menj el. – kéri pihegve.

- Nem megyek sehová. – megcsókolom a kezét és lassan lefejtem magamról, majd felállok és megszabadulok a ruháimtól. Szép lassan őt is levetkőztetem és a csípőjéig ráhúzom a takarót, hogy ne legyen kellemetlen neki, bár a takaró sem rejti el a teste vágyait.

Ha átalakul, a véren kívül a szexet fogja kívánni nagyon. Francoisnál is így volt, de neki hoztam egy lányt. Deannek viszont itt leszek én…

 

Akkor tudom, hogy itt a vége az átváltozásnak mikor egy fájdalmas nyögéssel az ajkaira tapasztja a kezeit. Magamhoz szorítom, nem fog sokáig tartani, de ez a legkellemetlenebb része az egésznek. A vámpír szemfog ugyanis kilöki az emberi szemfogakat. Mikor legközelebb felpillant rám a kezei véresek és kiesik belőlük a két kis fog, az ajkai enyhén nyitva és azokból pedig kilógnak a hegyes szemfogak. A szemei már vörösben izzanak, elképesztően érzéki látvány. Még gyönyörűbb lett, mint volt: a bőre még mindig sápadt, de nem olyan mint volt, szinte már márványosan tökéletes, minden hiba eltűnt ami csak lehetett rajta, a szemei izzanak a vágytól, amit a vér illata és a testi szükségletei okoznak egyszerre.

- Dean, jól vagy? – kérdezem halvány mosollyal.

- Jean-Caude… furcsán érzem magam…

- Mit érzel kedves, mond el. – odahajolok hozzá és apró csókokat nyomok a nyakára. Nyöszörög picit, és közelebb húz, majd eltol, mintha nem tudná mit akar.

Felül és maga alá húzz a lábait.

- Ég a torkom és… - nem fejezi be, lefelé pillant a lüktető merevedésére és egy elkínzott nyögést hallat.

- Nyugodj meg, az nem baj, csak éhes vagy. A testedről pedig gondoskodom. – mosolyogva magamhoz húzom, az ölembe ültetem és végigsimítok a hátán. A tarkójánál fogva közelebb vonom, de nem enged.

- Nem fog fájni neked? – kérdezi bizonytalanul, de a nyakamat fixírozza. Most nem is gondol arra, hogy éppen vért készül inni. Mostantól ez természetes lesz.

- Élvezni fogom, hogy belém ereszted a fogaid. – vigyorgok rá, majd a nyakamhoz húzom.

Odahajol, először csak szaglássza a bőrt, majd meg is nyalja, de mielőtt harapna…

- Picit feljebb kedves. – mormogom vágyakozva.

Az érzés amikor a fogai elmerülnek bennem leírhatatlan. Olyan vágy önti el a testem amiben még nem volt részem, a csípőm akaratlanul mozdul felé, ebben a percben képes lennék a magamévá tenni, ha nem akarnék vigyázni rá. Le kell fognom a csípőjét, mert ivás közben hozzám dörgölőzik és nyöszörög. A karjai a nyakam köré fonódnak és szorít, de az én önuralmam is véges…

Finoman lesimítok a hátán a fenekére, morogva markolok bele, majd lassan a forró bejáratára kúsznak az ujjaim.

Az első érintésre megrándul és felkapja a fejét. Pihegve mered rám, de nem tiltakozik sőt, olyan hevesen megcsókol, hogyha nem viszonoznám talán föl is falna.

Érzéki mozdulatokkal kényeztetem az eddig érintetlen területét, majd mikor kellően ellazult az ujjaimmal kezdem el felkészíteni. Nyöszörög, vonaglik az élvezettől, borzasztóan élvezem, hogy ekkora gyönyörben részesítem, de ennek ellenére is figyelek rá, hogy felkészüljön a testünk egyesülésére. Csak a jó érzésnek kell megmaradnia benne a mai napról.

- Jean-Claude! – morogja türelmetlenül, hegyes fogait a vállamba mélyeszti.

- Kész vagy szerelmem? – nyögöm a fülébe a kérdést, ahogy megszívja a friss sebet.

A válasz egy morgás, vigyorogva csókolom meg és lassan belécsúszok a szűk és hihetetlenül forró testébe. Mintha lángok vennének körül, a szorítása elemi erővel hat rám és rá is, mert magán kívül harap és karmol.

Hogy holnap ne legyen bűntudata inkább fordítok a helyzeten és magam alá fektetve lefogom a kezeit a feje fölé.

Lassan mozdulok meg, de egyre többször löki felém a csípőjét, így bátrabban mozgok benne, mert tudom, hogy élvezi. A nyakát kényeztetem a lökések közben, majd az ajkait veszem célba, a fogaink néha összeakadnak, mert még szokatlan neki, de ráérez és már a nyelvével kergeti az enyémet.

Percekig kényeztetjük egymást csókokkal és simogatásokkal, míg már egyikünk sem bír a testével többé.

- Isteni ízed van Dean! Nem lehet betelni veled… - suttogom érzékien az ajkaira.

A mozgásom sokkal féktelenebb válik, mert már borzasztóan hajt a vágy a kielégülés felé, mintha a világ összes élvezete is kevés volna annyira felizgatott. Mindene olyan mintha afrodiziákum lenne: az illata, a vére, az íze, az érintése…

Hirtelen összeszorul körülöttem, a csípője megemelkedik, majd érzem a forróságot a hasamnál. Az élvezet hangjai előtörnek belőle és még egy utolsó lökéssel én is elélvezek, hossza és forrón beletemetkezve az érzéki testbe.

- Dean… - sóhajtom kielégülten. Mindenemet átjárja a kéjes bizsergés…

Mellé gördülök és magamhoz szorítom, de pár pillanat múlva meghallom a halk motyogását a fülemnél.

- Olyan fáradt vagyok… fáradt.

- Aludj csak kedves. – megpuszilom az arcát, gyengéden simogatom a csatakos tincseit. Szeretettel becézem minden részét, míg a testem le nem csillapodik.

Dean-nek most alvásra van szüksége. A szervezete két nap alatt átáll, ezért most pihennie kell.

Lassan feltápászkodom és felemelem őt is. A fürdőben teleengedem a kádat és lemosom róla a vért és minden mást is, ami holnap zavarná ha felébred. Már sokkal tisztábbak lesznek a gondolatai és remélem nem bánt meg semmit…

 

Még az éjjel felhoztam a kis dobozomat, amiben az új ékszerkészítő eszközeim vannak és hozzáláttam egy új darabhoz. Utoljára Dean karkötőjét csináltam és már hiányzott ez a hobbi. Ő még alszik pedig már dél is elmúlt, de így van jól. Behúztam a sötétítőt, hogy ne bántsa a nap az érzékeny szemét, míg meg nem szokja. Hajnalban muszáj volt elmennem táplálkozni, mert sokat evett belőlem, de siettem.

Abban a másodpercben, hogy megmoccan mellette termek. Leülök az ágy szélére és figyelem, ahogy lassan pislogva fókuszál, majd rám pillant. Körbenéz, majd magára, de nem szól semmit.

- Hogy érzed magad, kedves?

Egy kicsit hezitál. – Olyan… normálisan.

Kuncogva hajolok le és adok neki egy puszit, de mikor felegyenesedek, homlokráncolva követ.

- Mi az? – kérdezem érdeklődve.

- Furcsa az illatod. – közelebb mászik és a hajamat az orrához emeli, majd beszívja a levegőt.

A hátára simítok. – Ugyanaz az illatom, csak te érzed erősebben. Tetszik?

- Finom.

Közelről néz szemembe és halványan elmosolyodik majd megölel. Magamhoz szorítom a meleg testét, még mindig dolgozik benne az évszázados vámpírvér.

- Köszönöm. Nem okoztál fájdalmat.

- Persze, hogy nem. És… ne haragudj, hogy a vérivásról nem szóltam, de tudtam, hogy hogyan reagálnál.

Hirtelen elhúzódik, elmosolyodom mikor ránézve vörös szemeket és hegyes szemfogakat látok.

A vér említése miatt volt. Nyilván rágondolt közben.

Felemeli az ujjait és óvatosan tapogatózva megérinti őket.

- Gyönyörű vagy vörös szemekkel is. – megsimítom az arcát és vigyorogva figyelem ahogy a vékony takarót maga köré csavarja.

A fürdőbe megyek és hozok neki egy tükröt, hogy megnézhesse magát. Belenéz és pár pillanat bámulás után halványan elmosolyodik és megérinti az arcát.

- Nem is rossz. De hogy kell ezeket eltűntetni? – bök a fogaira.

- Magától is el fog, de ha te akarod akkor valami semleges nyugodt képre gondolsz. Valami békésre. – később ez már rutinból menni fog – Akkor fognak előbukkanni ha valami erős érzelmet ált ki: düh, félelem, vér, vagy a vágy.

Bólint, majd kiül az ágy szélére és lehunyva a szemét mély levegőket vesz.

Pár percig próbálkozik és a fogai visszahúzódunk, majd mikor kinyitja a szemét újra a megszokott fakó íriszek pillantanak rám.

- Azt hiszem ideje felöltöznöm. – feláll majd mielőtt szólhatnék, egy szempillantás alatt a szoba másik végében terem a bőröndje mellett.

Visszafordul felém, értetlenül nézi a távolságot.

- Ez gyors volt. – mosolygok ré.

- Most úgy mentem ahogy te szoktál? – kérdezi meglepetten.

- Igen, de tudod mit? Öltözz fel kedves és megmutatok ezt az…

Órákkal később már viszonylag megy neki az emberi lépések tartása, de csak akkor ha arra koncentrál. Egy sor bosszankodáson túl vagyunk, mi szerint „el sem hiszem hogy járni kell tanulnom”. Én csak kuncogva figyelem a próbálkozását, mert hihetetlenül boldog vagyok. A személyisége ugyanaz maradt, az a Dean akit szeretek, de most már sem öregedés, sem betegség nem fog elválasztani tőle.

 

Pár nappal később

- Jean-Claude!

A hangos kiáltásra azonnal az emeleten termek és aggódva keresem a tekintetemmel Dean-t, majd meglátom a fürdőajtóban, véres pólóban.

- Már megint nem bírtam ki! – morogja haragosan pillantva a szoba másik végében billegő kalitka felé.

Ez egy módszer arra, hogy megállja, hogy ne támadjon emberekre, még akkor sem ha véreznek. Egy kalitkát akasztottam a karnisra és beletettem egy pohár vért. Ez a kalitka ott lóg egész nap és eddig ma bírta a legtovább, egészen délutánig.

- Egyre tovább bírod kedves. – engesztelem és megsimogatom a durcás arcát. – Még csak négy napja vagy vámpír. Nem hallottad még azt a mondást, hogy „Rómát sem egy nap alatt építették fel”?

- Tudom. – sóhajtja.

Megölelem és egy csókot nyomok a fejére.

Addig nem akar emberek közé menni, míg száz százalékig meg nem tudja állni a vér látványát. Amit csinálunk, az egy kemény tréning egy friss vámpírnak, de Dean is kemény férfi, szóval ha bírja és akarja…

 

Másfél héttel később

A napok gyorsan telnek ha a vámpírnak ilyen jó társasága van. A nappalok gyakorlással telnek, elmondom Dean-nek amit tudnia kell, de az éjszakák… minden éjszaka egy újabb feledhetetlen élmény vele. Nappal még mindig olyan mintha semmi sem változott volna, bár furcsa volt megszoknia, hogy nem álmos többé és… hát majdnem belehaltam a nevetésbe, mikor egy hét után az én édes kis szerelmem rájött, hogy a vámpíroknak nem kell a vécét használni, mert nincsenek ilyen szükségleteink. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt nem tudta, ezért is megharagudott mikor nevettem rajta.

Az éjszakák viszont… estére tettük az étkezést. Belőlem iszik, amit imádok, mert olyan bensőséges kapcsolat ez, amit senki mással el sem tudnék képzelni. Eleinte furcsán viselkedett, de aztán nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy nem akar kihasználni azzal, hogy rajtam élősködik. Így hát szépen megmutattam neki mennyire is szeretem mikor belőlem iszik és mit jelent ez két vámpír között. Azóta minden rendben, sőt… tegnap még ő is kibökte, hogy ha akarok akkor megharaphatom, mert tudta, hogy addig nem teszem míg nem akarja. Az ivásnak természetesen mindig az lesz a vége, hogy szeretkezünk. És minden perce maga a mennyország! Van annak jó oldala is, hogy nem kell aludnunk…

Most viszont kitaláltam valamit amivel kimozdíthatom innen, amit ő is szívesen tenne.

Épp a napfényen ácsorog, már egészen hozzászokott, csak a szeme fáj ha túl sokáig süt rá.

- Mit szólnál kedves, ha elmennénk valahová? – hátulról átkarolom a derekát és a nyakába csókolok.

- Nem megyek emberek közé…

- Értettem, de ahová megyünk ott nem lesz egy lélek sem. Csak állatok, azokkal pedig gyakorolhatsz.

- Hová? – kérdezi érdeklődve.

- Emlékszel a vízesésre(kép)?

- Igen.

- Oda mennyünk. El akarlak vinni, mert gyönyörű hely és a szabadban lehetnél. – suttogom a fülébe, majd felém fordul.

- Mit mondtál hol van? – elgondolkodik.

- Az amazonasz-i esőerdőben, Brazíliában. – jobb is, hogy nem emberként vittem oda, mert sok a veszélyes állat és persze a malária.

- Brazília? Mennyi ideig lennénk ott?

Igen, az idő. Hiányzott neki az apja és beszéltek is telefonon pár napja, de minden rendben volt otthon.

- Egy hétre… öt napra, ahogy akarod. Kipróbálhatod a képességeid és senki sem fog zavarni minket. – győzködöm tovább.

Gondolkodik, addig én rácsálom picit a fülét, még ki nem mondja a választ, amire vártam.

- Oké, menjünk. – mosolyogva felém fordul és megcsókol.

Hosszan magamnál tartom és ízlelgetem. Azon gondolkozom, hogy el sem eresztem, de a telefon megcsörren és muszáj.

Dean elsiet, hogy pár perc múlva egy elég érdekes arckifejezéssel jöjjön vissza.

- Mi történt? – karolom át mosolyogva.

- Macska vemhes. – közli.

Homlokráncolva pillantok Dean-re. – Nem azt mondtad, hogy kandúr?

- Eddig úgy tudtam… jesszusom, el sem hiszem, hogy fiúnak néztem mikor lány macska! – a homlokát a mellkasomnak dönti én pedig kuncogva simítok a tincsi közé. – Óh, és apa adott neki nevet.

- Na és mi az?

- Pufi.

- Igazán… eredeti. – mintha a szfinxet elneveznék kopasznak.

- Naa, legalább már van neve, én sosem tudtam eldönteni. – sóhajtja, de már elvonta a figyelmem az elővillanó válla.

Lehajolok és puha csókokkal kezdem borítani fölfelé, míg el nem érem az álla vonalát.

- Annyira finom vagy. – morgom élvezettem a bőrébe.

- Még nincs este. – suttogja, de mikor az arcára nézek vigyorogva konstatálom, hogy ez a testét nem érdekli.

- Imádom, hogy rögtön tudom mikor vágysz rám. – és arra is rájöttem, hogy imádja ha  a nyakát csókolom.

- Kihasználod a helyzetet. Ezt nem túl udvarias Mr. Önuralom.

- Az önuralmamtól akkor szabadultam meg, mikor először küldtem neked egy erotikus álmot. Mit gondolsz újrajátsszuk azt az éjszakát? – suttogom érzékien, majd felkapom és egy másodperc alatt a hálószobába viszem.

Amint megcsókolom azonnal viszonozza is és innen már tudom, hogy nem fog és nem is akar komolyan tiltakozni. Bármennyire komolya férfi is, azt nem tagadja, hogy élvezi a testiséget és én imádom hogy csak az enyém és előttem még senki sem birtokolta. Annak ellenére, hogy a képességeit az irányítása alá vonta és az ereje is megnőtt, ugyanaz maradt aki volt. Akibe beleszerettem és örökké szeretni is fogom. Fogalmam sincs, hogy mi vár ránk a jövőben, hol leszünk, mit csinálunk, de egy biztos: a jövőt még egy látó sem jósolhatja meg. Legyen bármilyen rejtélyes, bármit is tartogat, nem tudom elképzelni másképp, mint együtt Dean-nel az örökkévalóságig…

 


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).