Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Hiába küzdenél
Korhatár: 16+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: Rauko
Feltöltve: 2013. 12. 22. 19:29:58
Módosítva: 2013. 12. 22. 19:32:06
Módosította: Rauko
Megtekintve: 4612 db
Kritikák: 6 db
Hogy mire képes egy szerelmes férfi...? És mit tehet egy szeretett férfi, ha küzdeni akar? Meddig képes ellenállni? A végtelenségig? Vagy talán mégsem? 
Ezer és egy kérdés a szerelemmel kapcsolatban. Ő szeret? Szüksége van rám? 
Amadeus beleszeret az őt letartóztató, fiatal és gyönyörű rendőrbe. Sebastian azonban nem viszonozza érzéseit. De mi történik, ha minden összedől ellenálló kis nyomozónk körül? Ha már nincs biztos pont, csak...


Első befejezett játékom Levi-samával. Imádtam, rengeteg, jobbnál jobb pillanatot hozott. Imádtam Sebby-t írni, de még jobb volt Amadeust kapni.
Köszönöm ezt a csodálatos kis szösszenetet, drága Lö!

Íme a két karakter!

Amadeus, Lö csodás fiacskája


Sebastian, az én kis csillagom


Fogadjátok a játékot sok szeretettel, ha van kedvetek, egy kis kritikát is írhattok ám, mindketten örömmel fogadjuk. :)
(Az elgépeléseket is kijavítom egyszer.XD)

___________




 Amadeus

Hold City híres nyomozója ismét megcsillogtatta tehetségét!

Mind ismerjük, ő volt aki két évvel ezelőtt zseniális húzással elkapta a híres sorozatbankrablót, Amadeus Brand-t. Bátor hősünk, városunk büszkesége ezúttal is brillírozott! Az elmúlt hónapokban a városunkat rettegésben tartó, kamaszlányokat megkínzó és kivégző sorozatgyilkos csuklóján tegnap kattant a bilincs, hála tehetséges Correvaldo nyomozónak és csapatának!

Az alábbi fényképeken látható, ahogy...

 

A cikk felett egy apró kis képről ő néz rám, fekete-fehér és régi kép, de lejjebb, már színes, fél oldalt betöltő képsorozaton látni, ahogy fegyverét egy férfira szegezi, lábai kis terpeszben, felsőtestén golyóálló mellény, alatta fehér ing. Haja hosszabb lett, de az a szép kis arca... - Megcirógatom mutatóujjammal a fekete-fehér kis képet. – Az a szép kis arca semmit sem változott. Komoly, szúrós tekintet, finoman metszett arcvonások, szép duzzadt ajkak. Emlékszem, az első pillanatban, amikor megláttam őt, azonnal beleszerettem. Barna hajában a kis hullámok tekeregtek ujjaim körül, szája puha volt és édes, és a segge... Ő volt a legfinomabb kis kurva, a világon nincs és nem is lesz nála jobb.

Halvány mosolyra húzom számat, arcomon megfeszülnek a hegek a mozdulattól, és a színes képeken legeltetem tekintetem. Sebastian. Édes kis Sebastian.

Hagytam, hogy elkapj. Úgy belefeledkeztem csodás kis testedbe, hogy nem vettem észre, mire készülsz.

 

Két év. Két kibaszott éve rohadok a börtönben, és minden éjjel rólad álmodom.

 

- Vajon megkaptad a leveleimet? – suttogom.

- Tessék, főnök?

Oldalra pillantok, az ebédlőasztalon mellettem ülő kopasz, hatalmas néger óriásra.

- Semmi.

Odakint mindig egyedül dolgoztam, de idebent a magányos farkas életmód kivitelezhetetlen. Mindenki bepróbálkozik, mindenki bizonyítani akar, és nem tehetsz mást, kiharcolod magadnak a vezető szerepet. Mára a kezemben van az egész kurva kóceráj, minden rab segge összerándul ha meghallják a nevemet, vagy meglátnak. A börtönőrök bűntársaim mindenben, hiszen szeretik a pénzt, nekem pedig sok van. Nagyon sok. A kirabolt bankokból zsákmányolt lóvé hollétét sosem tudták kideríteni, odakintről pedig barátok gondoskodnak róla, hogy megkapjam kis részletekben amennyi csak kell. Ezen kívül drogot és cigarettát csempésznek be a kedvemért, az őrökön át, sőt néha az őrök is szereznek, hogy aztán bandám tagjai árusítsák. Persze én mindezt nem akartam, így alakult. Leszarom az egészet.

Visszafordítom tekintetem az újságra. Amikor bekerültem ide, egy évig semmit sem hallottam róla, aztán a kinti információforrásaim azt csiripelték, hogy szanatóriumban feküdt sokáig, aztán betegállományon. Pedig egy kurva hajszála sem görbült a végén a tűzharcban! Ő lőtt vállon engem, a rohadt életbe! Szerencsém volt, hogy remegett a keze és elhibázta a szívemet, mert oda irányította a golyót az hétszentség.

Soha nem felejtem el a könnyes szemeit. Mialatt újra és újra megbasztam, aztán a szájába élveztem, vagy épp a pucér hátát végignyaltam, markolásztam csodás kis testét... egyszer sem tudtam megtörni. Nem sírt, csak néha engedte ki fájdalmas nyögéseit, de azokat is a markába, mert nem akarta hogy odakint hallják az emberei. Istenem, de csodálatos volt!

És a végén, amikor megszerezte a fegyveremet és lelőtt engem, akkor sírt. Akkor láttam gyönyörű könnyeit, reszkető ajkait. Mielőtt elsötétült minden, a torkomon át felbuggyanó vért felköhögve rámosolyogtam. Szeretlek, mondtam neki.

 

Órákkal később a rabkórházban tértem magamhoz. Gyorsított eljárással ítéltek negyven évre, és a vádiratban sehol nem szerepelt, hogy megerőszakoltam őt. Nem akarta hogy nyilvánosságra kerüljön, talán a csapatának tagjai tudják, passz. Azóta nem láttam, de mindent tudok róla. És most, hogy látom milyen jól van, muszáj hallanom a hangját.

 

Lassan felállok, kinyújtóztatom hatalmas testemet, megropogtatom vállizmaimat, majd nadrágom zsebébe süllyesztett kezekkel felsétálok a széles fémlépcsőn. Súlyos bakancsom alatt döndülnek a fokok. Mindenki ívben kikerül, aki az utamban áll, félreugrik.

- Hé főnök! – sorol be mellém egy alacsony és sovány, kopasz kis ürge. Alattomos kis fekete szemeivel arcomat fürkészi, de rá sem tekintve sétálok tovább lassan, ő pedig fürgén szökken mellettem, hogy tarthassa a tempót. – Hé főnök, új híreim vannak!

- Elhoztad amit kértem?

- Ja igen, persze. – Felém nyújtja a mobiltelefont. Megszemlélem, majd biccentek és folytatom tovább az utat a cellámig. – És a kulcsok is, tessék.

Elveszem, és egy tekintélyes mennyiségű kokainzacskót adok cserébe. Idebent az ilyen luxusdrog megfizethetetlen, elérhetetlen. Szinte. Csak a heroin meg a fű és a crack mennek, de ő ezt akarta a kulcsokért. Hát megkapta. Boldog mosollyal vágja zsebre és elhúz a vérbe.

 

Beesteledik. Fürdés, és minden elcsendesedik.

 

A cellám ajtaját becsukom, és a kényelmes ágyamra heverek. Nézem a telefon kék kijelzőjét. Valami új kütyü, nincsenek rajta gombok, érintős a képernyője. Szent szar. Benyomom a számot, és fülemre szorítom. Édes búgása zene füleimnek. Kicseng, ó igen.

- Correvaldo nyomozó – szól bele bársonyos, mély hangján. Mint a selyem, úgy cirógatja hallójárataimat.

- Szia kicsim. Várj rám, hamarosan érted megyek – dorombolom. Tengermély karcos hangom olyan egyedi, hogy azonnal elakad a lélegzete, tudom hogy felismert. Katt. Búgás.

Letette?

Bosszúsan ráncolom homlokomat, és dühösen fújtatva felülök. Remeg egész testem a düh és a vágy keverékétől. Úgy áll a farkam, mint a cövek. A picsába is! Ha csak rá gondolok, mindig elkap a vágy, de most hallhattam a hangját is, és ez olyan érzés volt, mintha mellettem feküdt volna, és a fülembe búgta volna a szavakat. Mintha a leheletét is éreztem volna a nyakamon...

Vicsorogva gyűröm zsebembe a telefont, és felemelem a kulcsokat.

 

 

***

 

 

Fekete farmerem, és felsőtestemre szorosan tapadó hosszú ujjú fekete pólóm tökéletesen passzol a fekete Audi R8. Felveszem sötét Police napszemüvegemet, és besétálok a bárba. A zene lüktet, sok táncoló lézeng.

- Amadeus! – kiáltja egy férfihang. Azonnal hozzám siet a tulaj, és bevezet hátulra. Megölelget. – Mi járatban nálam, barátom? Kiengedtek, megszöktél?

- Szia Ken – szólítom alvilági nevén a város leghíresebb fegyverkereskedőjét. - Kéne pár cucc.

- Nagy vadra mész? – Vigyor húzódik a szájára. Biccentek.

 

Egy órával később, a kocsimmal már ismét úton vagyok, anyósülésemen pihen csinos kis IMI Uzi. Izraelben nagyon népszerű kis darab, nem véletlenül. Én is kedvelem.

 

Szeretem a száguldást. Amikor az úton én uralkodom, alattam dorombol a kocsim, akár egy jó kurva. Lábam minden rezdülésére reagál a pedál, és egyre gyorsabban és gyorsabban faljuk a kilométereket.

 

Hamar megérkezem a megfelelő körzetbe, a kivilágított éjjelnappal nyitva tartó benzinkút elé kanyarodom. Kiszállok, karjaim lazán lógnak oldalamon, jobb kezem meghosszabbításaként megcsillan a fekete géppisztoly. Utolsót szívok a cigarettámból, narancsos fénye felizzik, majd végleg kihuny ahogy bakancsommal szétkenem a betonon.

Éjszaka van, de mégis magamon hagyom a napszemüveget. Hogy miért? Csak.

Odabent a pult mögött egy férfi áll, középkorú elhízott példány, koszos fehér pólóban és Yankees feliratú baseball sapkában. Kibiztosítom a géppisztolyt, felemelem és mire előkapná a pult alól a puskáját, beleeresztek egy sorozatot. Ahogy a lövedékek beletépnek testébe, mintha zenére táncolna, úgy rángatózik teste. Vére fröccsen a pultra, s ahogy előrehanyatlik és lecsúszik, ujjaival vörös csíkokat rajzol rá. Toccsan a teste a földön, s a raktárajtón kisiet egy fiatal srác. Ledermed, és tágranyílt szemekkel nézi a földön heverő tulajt. Képe olyan fehérré válik, hogy szinte megszámolhatóvá vállnak rajta a szeplői. Ő is fehér pólóban van, és munkásnadrágban. Vörös haja kócosan mered az ég felé, zselé csillog benne. Kis aranyos. Az ilyeneket a sitten az első nap szétkúrják. Elkapom és a földre lököm.

- Maradj nyugton, ha élni akarsz – mordulok rá. A falon álló kamerához sétálok, felnézek rá. Lassan leveszem napszemüvegemet, gyilkos mosollyal bámulok a lencsébe, jobb kezemben lévő Uzival intek, majd bal kezemmel telefont formálok, a szokásos kinyújtott hüvelyk és kisujj módszerrel. Hívj fel! Tudod a számom! – tátogom jól érthetően.

Felkarolom a földről a kis vöröst, és a kijárathoz sétálunk.

 

A kocsinál már nem szarakodok, lecsapom a srácot és belököm az anyósülésre, a biztonsági övvel rögzítem hogy ne dülöngéljen az eszméletlen teste.

 

Másfél órával később, egy szakadék előtt állok. A motorháztetőn nyögdécsel a kis vörös, vér csordogál lassan a combjain. Kissé heves voltam, na. Kattan az öngyújtóm, fellobban a kis láng, és ahogy meggyújtom vele a cigarettát, a keserű füst kitölti a számat. Mélyen letüdőzöm, végigmaratom vele a légcsövet. Imádom ezt.

 

Megcsörren a mobilom, és elmosolyodom. Fülemhez emelem, a cigarettát kiveszem a számból.

 

- Megvárattál – dörmögöm, a füst kitódul a számon ahogy kifújom a csillagos ég felé. – Kezdtem unatkozni.

- Mit akarsz tőlem?

Lepöckölöm a hamut a cigiről.

- Téged kicsim. Mi mást? Hozzám tartozol, és ideje hogy ezt belásd.

- Hol vagy most?

 

Kinyomom a telefont. Pontosan tudom, hogy mennyi ideig tart amíg bemérik a telefont. Hehe. Elhajítom a készüléket a szakadékba, és előveszem a kocsi kesztyűtartójából a spécibb készüléket, amit Ken adott nekem. Tárcsázom Sebastian számát. Első csöngésre felkapja.

- Haló?

- Megkaptad a leveleimet? – firtatom kedvesen, és a motorháztetőn heverő fiút karját megragadva rántom le őt. Belököm a hátsó ülésre, közben végigsimítom meztelen kis seggét. Lapos. Igazából nem is tetszik a kölyök. – Nem válaszolsz? Hiába húzod az időt, ezt a telefont nem fogjátok bemérni.

- Hol a fiú?

Eldobom a cigarettát.

- Milyen hűvös vagy velem. Semmi reakció a kérdéseimre, csak te faggatsz. Ez nem szép tőled.

- Olvastam mindet.

Elmosolyodom.

- Él a fiú. Kicsit elszórakoztam vele, mert annyira megvárattál engem.

Felszisszen.

- Te szemét!

- Én is téged – dorombolom, hátradőlök a vezetőülésen, és felforrósodó ágyékomra teszem szabad kezem. Behunyt szemekkel sóhajtok fel. – Hiányzol.

- Engedd el a túszt, Amadeus!

- Ismered a játékszabályokat, csillagom, valamit valamiért. Én téged akarlak, nagyon. Bármit megtennék érted, a kedvedért embert is öltem, látod? Csak érted...

- Hallgass! – kiáltja hirtelen, szuszogása, szapora légvételei őrületbe kergetnek még így telefonon keresztül is.

- Tudod hogy felizgat, ha kiabálsz – dorombolom, megnyalom a számat. Néhány másodperc csönd után egy idegen hang szól a kagylóba.

- Itt Adam Gordon nyomozó. Kérem tudassa velünk a túsz szabadon eresztésének feltételeit.

Feldühödök.

- Leszarom ki maga, én csak Sebastiannal vagyok hajlandó beszélni! – morgom fenyegetően. – Ha nem adja vissza neki a telefont, dühös leszek. Ne akarják tudni, milyen vagyok akkor!

Csend.

- Sebastian! – ordítom a telefonba, kezem a vezetőülés melletti ajtó ablakán csattan dühömben, amitől darabokra hullik az üveg, és felsikít mögöttem a fiú. Dühös vagyok, és félek. Félek, hogy nem hallhatom őt többé. Két éven át nem láttam, nem hallottam, most visszakaptam őt, és egyszerűen megőrülnék, ha elvennék őt tőlem.

- Itt vagyok.

Megnyugodva fújom ki a levegőt.

- Megkapod a kölyköt, ha találkozol velem.

Néhány hosszú másodpercig csak megnyugtató szuszogását hallom, az élvezettől behunyom szemeimet, amikor meghallom szavait.

- Hol és mikor?

- A túszt elrejtem valahol, és amikor eljössz hozzám, telefonon elárulom embereidnek hogy hol temettem el élve. Egyedül gyere, ha meglátok veled bárkit, ha elkaptok és bevisztek, a fiú meghal. Ilyen egyszerű. Ja igen, és hol is randizzunk? Hm... Van egy aranyos kis pub a Lincoln úton.

- A Big Mountain?

- Igeeen – mosolyodom el. – Ott várlak, holnap este tízkor. Ne késs... minden perc drága ennek a kis cuki fiúnak, és nekem is. Nagyon-nagyon látni akarlak már. Jó éjt kicsi Sebastian...

Katt.

Kinyomom a telefont, és a kesztyűtartóba hajítom, majd elégedett, széles vigyorral pillantok hátra a vállam felett. Tágra nyílt szemecskék merednek rám. Nyami.

 

 

Sebastian

Újra ordítva kelek álmomból, ahogy már második éve szinte mindig. Aludni sem tudok, csak nyugtatókkal, pedig egy évet töltöttem a szanatóriumban, betegszabadságon. Mellettem Sindy morog valamit, de fel sem ébred. Én csak felsóhajtok, és kikelve az ágyból, a teraszra megyek. Ilyen álmok után mindig rá kell gyújtanom egy cigire. Pedig egyébként nagyon ellene vagyok... de vagy ez, vagy az ivás, és utóbbira rámehet a munkám is.

Kifújom az előzőleg letüdőzött füstöt, és nézem, ahogy a fehér köd átlátszóvá válik, majd eltűnik. Emlékszem, amikor Amadeust sikerült lecsukni, minden éjszaka egy doboz cigit szívtam el, még a szanatóriumban is. Hihetetlen volt. Sokkal több, mint borzalmas.

***

Hónapokig jártam utána. Folyamatosan előttem volt, egyszerűen nem tudtam túljárni az eszén. Aztán egyszer azt hittem, sikerült.
De nem így lett. Tőrbe csalt és túszként tartott fogva. Többször megerőszakolt, anális és orális szexre kényszerített, és ezek mind olyan dolgok, amiben hetero szexuális férfi lévén, soha nem volt részem. Sosem éreztem a testemben férfi hímvesszőt, de az az érzés és az az íz egyszerűen undorító volt. Miután megszereztem a pisztolyt és lelőttem, emlékszem, annyit hánytam, hogy ezért is kórházba kellett vinni. Majdnem két órán keresztül folyamatosan ömlött belőlem a gyomorsav, a vége felé már inkább vér.
Aztán a szanatórium.
Borzasztó volt erős, életerős férfiként egy ilyen helyen, naponta egy agykurkásszal átbeszélni a heteroszexualitásomat, és a végén még így is azt írta a jelentésbe, hogy:
„ A jövőben okozhat gondot a nőkkel történő szexuális együttlét. Az alárendelt félként való lét megtapasztalása egy év napi szinten történő kezelés után is kiírhatatlannak bizonyult a paciensből.”

Visszaemlékezve, kicsit sem sírom vissza azokat a nyugodt, munka nélküli mindennapokat. Még akkor sem, ha végre sikerült kiolvasnom Dosztojevszkijtől a Félkegyelműt, Puskin Anyeginjét háromszor, és az orosz próza többi neves alakjának minimum egy alkotását. Határozottabban műveltebb vagyok, mint előtte, de akkor is kellett egy másfél év, mire sikerült visszatérnem a színpadra.

És az álmok még mindig kísértenek. Szinte érzem a testemben feszülő fájdalmat, a csípést, a saját vérem ízét a számban, miközben elharapom a nyelvem, ki tudja, hányadik alkalommal, mióta itt vagyok, bezárva.

Sindy viszont nem képes megváltást hozni. Egyik kedves barátom, Alex feleségének a kishúga, de akárhogy igyekszik minden eszközt megragadni, nem érthet meg.
Illetve, lehet, hogy megértene, de nem tudok beszélni neki erről. Akárhányszor rászánom magam, mindig elbizonytalanodom, ahogy a csípőmre ül és izgatni kezdi a férfiasságomat. Ami nagyon nehezen ébredezik azóta. És minden elcseszett szex után eszembe jut, hogy ez a nő gyerekeket akar, ugyanolyan barna hajjal és zöld szemekkel, mint neki van, és én valószínűleg nem tudom neki megadni. Ha sikerül is a testébe élveznem, elborzadok, szinte hányinger kerülget.

Nagyon jól tudom: ez így nem mehet sokáig. Nem tehetem Sindyt is nyomorékká.

***

John Nilsen egy beteg állat. Emlékszem, amikor rátörtük az ajtót épp húst sütött. Egyikünk sem akarta tudni, hogy mi az, de mindannyiunk fejében az először felbukkanó gondolat az volt, hogy Nicky Sandersnek, az előző áldozatnak kivágtak egy tenyérnyi darabot a combjából.
Emlékszem, később, az elemzés során hatalmasat sóhajtottam, mikor kiderült, hogy az épp egy sertés combja volt. De Nickyé sosem került elő. És nem ő volt az első, akinek a combjából kivágott egy darabot ez az állat.
Mindig az lebeg a szemem előtt, most is, mikor a második áldozat, Melissa Holgerson szájában emberi ürüléket találtunk, abban pedig emberi húsmaradványokat. Tudni kell, Melissa és az első áldozat, Clover halála között alig telt el tizenkét óra, egy egészségesen emésztő emberi testnek ez elég. Az volt a szörnyű, mikor a halottkém megállapította, hogy az állkapocs csontjának törése alapján ez az ürülék akkor került szegény lány szájába, amikor még élt. Borzalmas ez... hihetetlen, mikre képes az ember.

John Nilsen harmincöt rendbeli kéjgyilkosságért, feltételezhető kannibalizmusért és egy fegyveres rablásért életfogytiglant kapott.
A fegyveres rablás volt a legszánalmasabb, akkor kaptuk el.
Olajat vett, csak nem volt nála pénz, a boltos pedig felismerte és kifigyelte, melyik házba ment be. Mikor minket hívott az idős hölgy, már egész szépen feljegyzett kis oldal volt előtte tényekkel, spekulációkkal, de az biztos, hogy az előző este bemutatott fantomkép vezetette el őt hozzánk, mert a férfi oda járt boltba tíz éve, de sosem gondoltak rá így... és a végére John bekattant.

Az akció nem volt nehéz, a kisbolttal szemközti házban lakott. Onnantól nem volt gond.

***

- Sindy, köszönöm, hogy kitartasz mellettem - fonom össze ujjaimat barna hajú barátnőm ujjaival. - Mindent köszönök. Fogalmam sincs, hol lennék nélküled, édesem - mosolygok rá, de lefagy az arcomról a mosoly, ahogy meghallom a telefonom csengését.
- Vedd csak fel - mosolyog rám kedvesem, mire hálásan pillantok fel, majd a fülemhez emelem a kagylót. Rejtett szám...
- Correvaldo nyomozó - szólok bele, hiszen akárki lehet.
- Szia kicsim. Várj rám, hamarosan érted megyek.

Kiesik a kezemből a telefon, Sindy pedig azonnal mellém ugrik, így nem a földre esek, hanem a karjaiba. Ösztönösen kap a mobilja után. Volt már ilyen, mikor megláttam egy hozzá hasonló férfit az utcán.
- Adam, azt hiszem, most hívta fel Sebastiant - darálja, majd elmondja, hogy hol vagyunk, és leteszi. Percek múlva ér az első járőr a helyszínre.

***

- Mi az, hogy megszökött?! - üvöltök a telefonba hisztérikusan.
- Sajnáljuk uram, nem tudtunk időben közbelépni, és...
- És leszarom a mentségeit! Ez egy elmebeteg, mániákus állat! - Adam a vállamra teszi a kezét, így inkább fújtatva, de szó nélkül nyomom ki a telefont.
- Nem kell, hogy tudják - suttogja.
- Tudom, haver - sóhajtok fel, de a következő pillanatban becsörtető rendőr hírére kicsit sem leszek jobb kedvemben. Még Adam is elsápad.

***

- Felhívom - jelentem be, és nem is várok ellenkezést.
- Bemérni - morogja Adam idegesen. Ő akkor is a csapat tagja volt, amikor megtörtént az az egész... és az öt emberből, akik tudják, ő a legfőbb bizalmasom. Mert még az egységemből sem tudta mindenki, csak akik először berontottak.

- Megvárattál – szól bele az undorító hang a telefonba. – Kezdtem unatkozni.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezem azonnal. Mit finomkodjak? Ez egy állat. Egy mániákus, elmebeteg állat!

- Téged kicsim.  - Még a megszólítástól is kizár a hideg. - Mi mást? Hozzám tartozol, és ideje hogy ezt belásd.

- Hol vagy most? - kérdezem, de kinyomja. Adamra pillantok, aki megrázza a fejét, de mielőtt szólhatnék, csörög a mobilom.

 - Halló? - Bár tudom, hogy ő az.

- Megkaptad a leveleimet? – kérdezi, mire nekem hányingerem támad. – Nem válaszolsz? Hiába húzod az időt, ezt a telefont nem fogjátok bemérni.

- Hol a fiú? - kérdezem a lényeget.

- Milyen hűvös vagy velem. Semmi reakció a kérdéseimre, csak te faggatsz. Ez nem szép tőled.

- Olvastam mindet - adom be a derekamat. Tanultam túsztárgyalást is, tudom, hogy most nem én vagyok a vezető szerepben.

- Él a fiú. Kicsit elszórakoztam vele, mert annyira megvárattál engem. - A hangja olyan, mintha arról beszélne, hogy megszült a macskája, bennem meg elpattan valami és kiabálni kezdek.

- Te szemét!

- Én is téged – suttogja furcsa hangon, amire valami... ahh. Csak a stressz. – Hiányzol.

- Engedd el a túszt, Amadeus! - szólítom fel kemény hangon.

- Ismered a játékszabályokat, csillagom, valamit valamiért. Én téged akarlak, nagyon. Bármit megtennék érted, a kedvedért embert is öltem, látod? Csak érted...

- Hallgass! –ordítom remegve, mire Adam kikapja a kezemből a mobilt.

- Itt Adam Gordon nyomozó. Kérem, tudassa velünk a túsz szabadon eresztésének feltételeit.

Hallom, ahogy Amadeus ordítani kezd. Szusszanok párat, és visszalépek Adam mellé, majd intek neki, ő is tudja, hogy Amadeus veszélyes, a fiú meghalhat, ha nem tesszük, amit mond.

- Itt vagyok. - A hangom olyan erőtlen, hogy egy pillanatra saját magamtól rémülök meg.

- Megkapod a kölyköt, ha találkozol velem. - Szívesen elküldeném a véres kurva anyjába, de nem mondunk ilyet túszokat fogva tartó bűnözőnek, hanem belemegyünk a játékba, és tudom, hogy nincs választasom.

- Hol és mikor?

- A túszt elrejtem valahol, és amikor eljössz hozzám, telefonon elárulom embereidnek, hogy hol temettem el élve. Egyedül gyere, ha meglátok veled bárkit, ha elkaptok és bevittek, a fiú meghal. Ilyen egyszerű. Ja, igen, és hol is randizzunk? Hm... Van egy aranyos kis pub a Lincoln úton.

- A Big Mountain? - kérdezem. Nem akartam, de kicsúszott.

- Igeeen. Ott várlak, holnap este tízkor. Ne késs... minden perc drága ennek a kis cuki fiúnak, és nekem is. Nagyon-nagyon látni akarlak már. Jó éjt kicsi Sebastian...

Felsóhajtva nyomom ki a telefont.
- Idióta vagy - ugrik elém Adam. - Egy szerencsétlen, mazochista fasz - üvöltené le a hajam a fejemről, ha nem apa rögzítette volna.
- Nem lesz jobb, ha üvöltözöl - törlöm le arcomról a nyálcseppeket, amiket rám kiabált. - Tudom, mit csinálok - mondom határozottan.
- Az a barom a legutóbb megerőszakolt - suttogja, még mindig idegesen.
- De már tudom, hogy szerelmes belém - jelentem ki.
- Honnan vagy ebben ilyen kibaszottul biztos, és hogy a francba segít ez nekünk? - kérdezi elkeseredett hangon.
- A leveleiből és úgy, hogy nem ölne meg. Szeretkezni akar velem - sóhajtok fel.
- Miféle levelekből? - ködösül el a tekintete, mire előkapom az aktatáskámat, ami persze itt mindig elem van, és elé teszem a kupac, kézzel írt papírt. - Te bizonyítékot tartottál vissza? - néz rám megrökönyödve.
- Olvass bele és megtudod, miért - fintorgok egyet, ahogy eszembe jut a minden levélbe előforduló, részletesen leírt szexjelenet, ahogy a magáévá tenne. Adam nem is jut a végére az első levélnek sem, pedig abban még szolidan írt. - Látod? Ha ezeket nyilvánosságra hozom, vagy a nyomozásba bevonom, minden kiderül és tekintve, hogy a börtönből írta őket, nem veszélyesek. - Elborzadva, de beleegyezően bólint.
- Ezeket senkinek nem szabad látni - tolja vissza elém a kupacot, amit én egyenesen a barna bőrtáskába pakolok, és visszazárom a számkombinációval.

***

- Sindy, kérlek, ne hisztizz - masszírozom meg a tarkómat.
- Mi az, hogy ne hisztizzek?! - visítja. - Az a férfi megerőszakolt téged, Sebastian, és te csak így, szabad akaratodból találkozol vele?!
- Ha nem teszem, a fiú meghal - emlékeztetem jelenleg hihetetlenül idegesítő barátnőmet.
- Akkor haljon meg - üvölti, mire nekem kikerekednek a szemeim és felpattanok.
- Még az életem árán is védem az embereket - sziszegem. - Erre esküdtem fel!
- Bezzeg engem nem jegyeztél volna el - sírja.
- Eljegyeztelek volna. - De ahogy kimondom, eljut a tudatomig. - Várj... mi ez a múlt idő?
- Hát nem is sejted? - kérdezi könnyes szemekkel. - Észre sem vetted, hogy a szekrényem üres két napja?!
- Nem járok a szekrényedbe, nem áll jól nekem a szoknya - sóhajtom szomorúan.
- Sebastian, nekem ez nem megy - jelenti be. Valahogy sejtettem.
- Hát persze - nevetek fel ijesztően. - Ki akarna egy olyan nyomorékkal lenni, mint én? - kérdezem, inkább magamtól, de Sindy könyörtelenül válaszol.
- Alig vagyunk együtt, fel sem áll a farkad, ha rám nézel, Seb. Mit vársz tőlem? Sosem csaltalak meg, de nem bírom és nem akarom ezt tovább csinálni. Te nem a nőket szereted - jelenti be felsőbbrendűen, és nekem itt pattan el valami, és a tenyerem az arcán csattan.
- Takarodj a házamból - sziszegem vészjóslóan, mire felsikít és kirohan a kistáskával a kezében. Majd holnap visszajön összeszedni a holmijait.
Ahogy csapódik az ajtó, a falhoz vágok egy vázát, majd a bárszekrényhez lépek. Két üveg bor, egy üveg vodka és egy sör.

Talán kitart.

***

Másnap reggel iszonyú fejfájással, sajgó kezekkel és hányástól bűzölögve kelek fel. Ahogy kinyitom a szemem, a hányásszagot már meg is tudom magyarázni... lehánytam a párnám. Óóóóigen. Szép nap ez is.
Az óra szerint még nem késtem el, nyolc van és tízre kell csak bemennem. Addig pont belefér egy zuhany, egy rendpakolás és egy rituális öngyilkosság. Az tuti elmulasztja ezt a fejfájást.

***

Fogalmam sincs, mennyi gyógyszert vettem be, de az tuti, hogy nem vezetek ma. Így a taxival, amivel megyek, teszünk egy kis kitérőt, de ahogy az orromba kúszik a szokásos pékségből kiszűrődő süteményillat, épp csak van időm egy kuka felé hajolva hányni egy nagyot... basszameg az élet, basszameg Sindy és basszameg Amadeus!

- Sebastian, szaruk nézel ki - üdvözöl Adam.
- Fogd be és adj egy kávét - morgom, és az asztalra hajtom a fejem, ő pedig puffog, hogy ő nem titkárnő és menjek a picsába, de hozza a kávét.
- Mi történt, haver? - kérdezi a vállam simogatva, mire az érintéstől összerezzenek, és ösztönösen ugrok félre. - Bocs - sóhajt fel. - Azt hittem, ez legalább elmúlt.
- Sindy elhagyott - ismertetem a tényeket. És a nap további része innentől Sindy szidásával telik, de sosem kaptam még ennyi ingyen csokit, kávét és szendvicset. Ennyiben megérte.

***

- Jó vagyok így? - kérdezem, és még egyet fordulok a tükröm előtt.
- Nem, nem vagy jól, és ezért is kellene leszázalékoltatni magad és elmenni kertésznek a városi parkba - morcoskodik.
- Amíg Amadeus életben van, szó sem lehet róla - jelentem ki makacsul.

Fehér, kicsit áttetszőbb anyagú ing, egy egyenes szabású, világosabb farmer, ami Sindy szerint nagyon szépen kiemeli a fenekemet, a hajam a szokásos, pici parfüm, és már indulok is. A jelvényem Adamnél, aki a szemben levő étteremben lesz, de fél órával korábban megy. Előzetes egyeztetés alapján a bárban lesz pár rendőrtanonc, akiket Amadeus tuti nem ismer, így ha akármi baj lenne, meg tudnak védeni. Az étterem belsőbb részeiben emiatt áll készenlétben a fél alakulat, de a helyet nem üríthettük ki, akkor Amadeus biztosan megöli a fiút.

***

Zene

Big Mountain.
A szemem előtt villog a vörös neon, és valahogy úgy érzem, hogy menekülni kellene, de nem. A fiú miatt muszáj.
21.59, és ahogy belépek, már tíz.
Azonnal kiszúrom, robosztus alakja eltéveszthetetlen. 
Magas, robosztus alakja azonnal a látóterembe kúszik, és az ajtócsengőre ő is megfordul. Ahogy meglát, ide látom, ahogy a teste megfeszül. Gondolkodás nélkül int, hogy kövessem, és elindul egy hátsó, rejtett boksz felé, egy üveg ital van a kezében.
Megáll a boksz mellett, majd beül, és ahogy odaérek, magához ránt és még jó, hogy vettem be nyugtatót, és ittam pár feles vodkát rá.
Olyan vadul, olyan szenvedéllyel csókol, hogy ha nem lenne pasi, minden bizonnyal el akarnám venni feleségül. Szinte tép az ajkaimat, és ahogy az ölében ülök meglepetten nyekkenek fel, amikor megérzem a hasamnak feszülő merevedését.
- Basszameg - nyög fel, ahogy elválik tőlem, és elkezdi a nyakam csókolgatni, de eltolom magamtól. - Mi van? - kérdezi.
- Itt vagyok, időben. Hol a fiú? - térek azonnal a lényegre.
- Csak kicsit mókázzunk még - dorombol a fülembe. - Ha elmondom hol van, lelépsz... bár akkor nem mondok semmit - kuncog fel.
- Oké.. ígérem, hogy nem megyek el. Sőt. Ha most azonnal elmondod és felhívhatom az egységet, táncolok veled egyet - jelentem be határozottan. Tudom, erre nem fog nemet mondani, így is történik.
- A várostól hat kilométerre, a sziklaszirten, a parkoló mellett, egy akácfa alatt. - Azonnal a mobilomért nyúlok, és meglepetésemre nem akadályoz meg, csak néz, ahogy felhívom Adam mobilját, ami most az egyik tisztnél van, és elmondom neki, hogy hol keressék a fiút. Ő leteszi és biztosít, hogy nem lesz baj. - Bámulsz - jelentem be, mikor kinyomom a telefont.
- Mert hiányoztál - duruzsolja, és megint csókolna, de eszembe jut a tánc, ami tökéletes ok a menekülésre.
- Itt táncolhatunk? - kérdezem, elhajolva.
- Ez melegbár - mondja ki, én meg körbepillantok, és ekkor esik le... basszus. Hát ezért volt ismerős. Az egyik tiszt mesélt erről a helyről. De azt a tisztet TomBabynek becézzük... és ez nekem nem esett le. Jesszus.
- Akkor... - nyelek egyet. - Menjünk - mondom, és felpattanva megragadom a kezét. Most valahogy nem kerülget a hányinger, pedig csókolt is, éreztem a testemnek feszüli a farkát... de a gyógyszer és a vodka ellazított. Nem csíptem be és nem kábultam be tőle, de ellazított.

És hogy miért vagyok még itt? Arra egy perc múlva, már a tánctéren kapom meg a választ.
- Ha nem rázod magad jobban és nagyobb beleéléssel, holnap megint ölök majd érted - suttogja a fülembe remegő hangon és megfordít, így a hátam a mellkasának feszül, merevedése pedig a fenekemhez.
Nem nagyon tudok mást tenni, elkezdem picit mozgatni a csípőmet, mire a nyakamba harap, amire én nyögök fel, az este folyamán először, amire meg megremeg az egész teste.
Jesszus, mi lesz még itt... és mikor enged elmenni?

 

 

Amadeus

Mintha egy hatodik érzékem lenne, azonnal megérzem amikor belép.

A lüktető zene és a tömeg ellenére kiszúrom a bejáratnál. Végigcikázik testemen a boldogság, ágyékom zsibogni kezd. Ellököm magam a bárpulttól, látom hogy észrevett engem, ami nem nehéz, hiszen itt mindenki fölé magasodom, akkora vagyok.

Egy félreeső boxhoz sétálok, intek neki hogy kövessen. Amikor végre közeledik hozzám, nagyot kell nyelnem a látványától. Fehér inge engedi sejtetni mellbimbóit, ahol bőrére tapad, még a bőrszíne is átsejlik. Feszülő világos nadrág, bőre hibátlan és jóval világosabb az enyémnél. Csinos arca körül kissé hosszabb a haja mint legutóbb amikor láttam, de sokkal jobban áll neki.

Csuklójára fonom ujjaimat, bőre puha és meleg. Durván rántom az ölembe, szájába morgok a gyönyörűségtől, amikor ölemben landol. Nem nyitja ki a száját nekem, de még ettől is - hogy újra ölelhetem, finom kesernyés illatát érezhetem és puha ajkát rágcsálhatom... -, ahh képes lennék elmenni! Érzem hogy ivott, méghozzá nem akármit. Szóval bemelegítettél, kiscsibém? Vodka és még mi?

- Bassza meg – hördülök fel, amikor kis híján tényleg közel kerülök a nagy durranáshoz. Elhúzódik tőlem, pedig már kezdtem bemelegedni. – Mi van? – dörmögöm a nyakába. Mégjobban megfeszíti karjait, képes eltolni magától, mert engedem neki.

- Itt vagyok, időben. Hol a fiú?

- Csak kicsit mókázzunk még. Ha elmondom hol van, lelépsz... bár akkor nem mondok semmit.

- Oké.. ígérem, hogy nem megyek el. Sőt. Ha most azonnal elmondod és felhívhatom az egységet, táncolok veled egyet.

Elfojtott nyögéssel simítom végig az ölemben pihenő fenekét.

- A várostól hat kilométerre, a sziklaszirten, a parkoló mellett, egy akácfa alatt – hazudom. Előveszi a mobilját, tárcsáz és megismétli a szavaimat pontosan, szóról-szóra. – Bámulsz – mondja nekem hidegen, amikor bontja a vonalat.

- Mert hiányoztál.

Folytatnám a csókolózást, de elhajol.

- Itt táncolhatunk? – hadarja.

- Ez melegbár – mosolyodom el türelmesen. Körbepislog melegbarna szemeivel, zavartság enyhíti feszült arcvonásait.

- Akkor... Menjünk.

Engedem felállni az ölemből, és amikor megfogja a kezemet, legszívesebben tapsolnék örömömben. Ő és én... kézenfogva egy bárban, és táncolni fogunk...! Mintha álmodnék. Mondanám, hogy valaki csípjen meg, de ha emiatt felébrednék, és kiderülne hogy ez csak egy álom, kibaszott pipa lennék.

A táncolók sűrűjébe húz, önkéntelenül is nekem kedvez ezzel. Hátát mellkasomhoz szorítom, térdeimet kissé be kell hajlítanom, hogy rendesen összesimulhassunk. Köré fonom a karjaimat, kezem az inge alá csúszik és hasának lapos, selymes bőrét cirógatom.

- Ha nem rázod magad jobban és nagyobb beleéléssel, holnap megint ölök majd érted – dörmögöm a fülébe vágytól reszelős hangon, hogy jól hallja a hangos zene ellenére is. Ágyékom kerek kis seggéhez nyomul, és amikor a zene ütemét felvéve riszálni kezd, belemorgok a nyakába, és végigszántok bőrén a fogaimmal. Felnyögött! Istenem, ettől a hangtól még a gyomrom is remeg!

Együtt hullámzik testünk a zenére, illata és puha bőre teljesen elvarázsol. Arcomat puha hajába fúrom, mélyen beszívom az illatát. Hasáról felcsúsztatom kezem a mellkasára, belecsípek mellbimbójába. Nyögve ejti hátra a fejét a vállamra. Fülcimpáját megrágom, muszáj mosolyognom.

- Mennyit ittál, Sebastian? - Megdermed egy pillanatra. – Igen, észrevettem. Ahogy azt is, hogy valamit beszedtél mellé. Mi volt az?

- Mit érdekel az téged? Semmi közöd hozzá.

- Halljam a gyógyszer nevét – erősebben megcsípem mellbimbóját, és újra felnyög. Meglepetésemre egyáltalán nem fájdalmasan. Nocsak.

- Ah... ahndaxin! Kettőt... vettem be...

Nagyobb kört írok le csípőmmel, velem együtt kénytelen mozdulni. Lüktet a zene körülöttünk, piszkosul élvezem.

- Az semmi, így nyugodt szívvel folytathatom – dörmögöm. Mellkasát simogató tenyeremet lejjebb csúsztatom, elengedem másik karommal a derekát, hogy mindkét kezemmel megragadhassam csípőjét, és erősen magamhoz préselve szinte megkeféljem nadrágon keresztül a dörgölőző tánccal. Fáj már a farkam, annyira kívánom.

Karjai felemelkednek a magasba, vállaimra ejti őket és nyakamba kapaszkodik.

- Ez az nyuszika... Lazíts. Élvezzük egy kicsit a táncot.

Farzsebemből előhalászom a kis rózsaszín cukorkát, amely LSD-vel van átitatva a nyelvemre teszem, majd nyakát kezdem csókolgatni. Amikor kezd olvadni, elengedem csípőjét és állkapcsát megragadva fordítom oldalra a fejét. Mélyen, keményen és nyersen csókolom meg, hiába próbál elhúzódni, szemernyi esélye sincs ellenem. Amikor elengedem, fuldokolva köhög.

- Mi volt ez? Mit nyomtál le a torkomon, te állat? – hörgi. Hajába markolok, és hátrarántom fejét. Nyakát végignyalom lassan. Kiveszem zsebéből a mobilját, az utolsó hívott számot újratárcsázom.

- Hallgatlak – mondja egy mély férfihang.

- Itt Amadeus – dörmögöm, miközben a szabadulni próbáló nyuszit fogom vissza másik karommal. Tekintetem körbefuttatom a klubban, kiszúrom az öt zsarut. Feltűnőbbek nem is lehetnének, hiába vannak álruhában. – Utasítsa az embereit, hogy hagyják el a klubbot, most azonnal.

- Engedj el te mocsok! – hadakozik lelkesen Sebastian. Arcához simítom az enyémet, hogy hallja miről beszélek a telefonjába. – Ki... kivel beszélsz?

- Megtalálták már a fiút? – folytatom zavartalanul a csevelyt.

- Nem, nem volt ott, ahol mondta.

- Hát persze hogy nem! – kuncogok. – Ennyire hülyének néz, nyomozó?

- Mit akar tőlünk, Amadeus?

- Küldje ki az embereit a klubból, és utána tárgyalunk. Gyerünk! Lássak egy kis hajlandóságot, különben a srácnak annyi, és Sebastian nyomozó sem ússza meg ennyivel.

- Őt hagyja ki ebből. Nemrég jött vissza betegállományból, még nincs teljesen jól, és...

- Ó igen, tudom – dorombolom elégedetten. – Még nem hevert ki engem teljesen. Tudja, ez már majdnem olyan, mint a szerelem. Soha nem fog elfelejteni engem. – Megnyalom lassan az arcát, érzem ahogy remegni kezd a karjaimban. Kezd hatni az LSD. Remek.

Látom ahogy a rendőrök mind kifelé indulnak, kis headsetjeikbe beszélnek, azt gondolják észrevétlenül. Amatőrök.

- Rendben, azt tettem amit kért. Most mondja el, hol találom a túszt – követeli telefonban a csóka.

- Nem, még nem. Majd felhívom, amikor úgy érzem, nem vagyunk már veszélyben. Addig ne próbálkozzanak semmivel.

Bontom a vonalat, lenémítom a készüléket. Visszadugom a telefont a nadrágjába, bár kissé nehéz a zsebébe gyömöszölni, ugyanis a naci igencsak feszülősre vette a témát. A zenére ütemesen rángatózó, szexi nyuszit magamhoz ölelem erősen, és élvezem hogy ennyire átadta magát a zenének. Nyögdécsel, kapaszkodik belém, riszál és remeg. Ez tetszik.

Könnyedén a vállamra hajítom őt, akár egy zsákot. A személyzeti ajtót kérdezés nélkül nyitják nekem, a tulaj a haverom. Hehe. Hátul a kocsim, egyszerűen behajítom a hátsó ülésre, a volán mögé vágódom és a gázra taposok.

 

Ez az.

 

*

 

Két órával később már a tengerparton, a sziklák között futó utakon hasítom levegőt a járgányommal. Az ablakon beáramlik a sós, párás levegő, az égen ragyognak a csillagok. Felfelé haladunk, az út teljesen kihalt, még lámpaoszlopok sincsenek, csak a hold és az autóm reflektorai.

- Állj meg... – hallom hátulról a kába hangot. – Hánynom kell...

Egy kiszögellésnél lekanyarodom az útról, a kerekek alatt pattog az aprókavicsos talaj. Kiszállok a kocsiból, és a sziklaperemről lepillantok a feketén háborgó tengerre, amelynek felszíne a hold sugaraitól ezüstösen csillog. Kinyitom a kocsiajtót, és ő azonnal kitámolyog, de mielőtt pofára zúgna, elkapom a karját és megtámasztom.

- Lélegezz mélyeket – dörmögöm neki. – Nemsokára elmúlik, csak kis adagot kaptál.

- Mi a franc ez? – krákogja, és a motorháztetőre ül, kezeibe támasztja szédülő fejét. Hajába beleborzol a szél, és ebben a romantikus, ezüstös félhomályban szebb a bőre, mint valaha. Mellette kétoldalt a kezeimre támaszkodom, és mosolyogva nézem. Hosszú karjaim között üldögél békésen, majd lassan leejti kezeit az ölébe. Felnéz rám, szemei egészen feketék a kitágult pupillák miatt. – Te LSD-t adtál nekem?

Piheg, és ahogy megcirógatom arcát, érzem mennyire felforrósodott a bőre. Megborzong érintésemtől, és halkan felnyög. Imádom ezt a hangot! Megnyalom a számat, és lehajolok hozzá egy csókra, de elfordítja a fejét.

- Csak azért, mert bedrogoztál engem, ne hidd, hogy... Uh, nem vagyok jól... nagyon nem...

- Ejnye, ennyire nem bírod? Nem baj. Amíg a hatása alatt vagy, könnyebben elfogadod ami most veled történik.

- Miről beszélsz?

Felegyenesedem, és derekamon az övhöz nyúlok. Lassan kibontom, s amikor a fém csattanását meghallja, felfogja végre. Vad remegésbe kezd, menekülni próbál. Esetlenül kapálózva mászik le a kocsiról, és szédelegve megtesz néhány tétova lépést a szakadék irányába, majd térdre zuhan előtte. Rémülten mered a sötét mélységbe, ki tudja miféle illúziókat él át a szertől.

- Ne... ne... lezuhanok... – nyöszörgi. Háta mögé térdelek, és szorosan hozzásimulva ölelem magamhoz, arcom az övéhez szorítom.

- Ne félj, itt vagyok veled. Foglak téged. Vigyázok rád.

Nyakába csókolok, végigsimítom számmal a puha bőrét, s ő halkan felnyög.

- Fogj erősen... – suttogja. – Nem akarok leesni...

Kezei derekát ölelő alkaromba kapaszkodnak, apró körmei bőrömbe vájnak.

- Sss... Itt vagyok.

Csupán a szikla peremén vagyunk, közel sem a zuhanáshoz, de ő másképp érzékeli az LSD-től. Kábán behunyt szemekkel hajtja félre a fejét, feltárja nekem a nyakát. Mosolyogva szorítom magamhoz, s ahogy egy lassú és erőteljes mozdulattal lehúzom fenekéről a nadrágot és az alsóneműt, engedelmesen hagyja nekem. Egy szóval sem ellenkezik. Amikor szabad kezemmel, amelyikkel nem a derekánál fogva ölelem magamhoz, végigsimítom meztelen combját és előre nyúlok, merevedését megfogva nyilvánvalóvá válik, miért ilyen készséges. Teljesen kemény, és nedvedzik a pénisze. Remegve sóhajt fel, ahogy ujjaimmal szétkenem egész hosszán azt a néhány cseppet.

- Hiányoztál – súgom a fülébe, miközben lágyan, lassan masszírozom. – Olyan rövid ideig voltunk együtt a múltban. Ezerszer és ezerszer elképzeltelek a karjaimban, minden percben rád vágytam. Volt rajtam kívül más, amíg távol voltunk egymástól?

Nem válaszol, csak nyöszörög. Ahogy kiverem neki, cuppogó hangok zavarják a csendes éjszakát, és a tenger távoli morajlásának zaját.

Lazítok dereka körül a szorításomon, és pánikba esve markolja erősebben karomat.

- Ne! Ne engedj el! – kiáltja. Mosolyogva nyalom meg az arcát.

- Ne félj, erősen foglak, ameddig csak szeretnéd.

Nedves farkát elengedem, és feneke közé csúsztatom ujjaimat. Néhány mozdulat elég, már teljesen felkészült rám, szinte remeg azért, hogy megkeféljem, hiszen még a seggét is kitolja nekem. Lassú mozdulattal tolom belé magamat, és hangos nyögéssel nyalom végig arcát. Imádom ezt az érzést, egyszerűen imádom! Soha, senkivel nem volt ennyire jó még!

Sós könnyek a nyelvemen, csodálattal figyelem szép arcát. Milyen szép! Olyan gyönyörű! Az én szerelmem a legszebb a világon...

Rekedten felnyögve harapok finoman a nyakába, és lassan előremozdítom a csípőmet.

- Nh...

Az első bátortalan kis nyögés. Megfogom péniszét, és ütemesen, a lökéseimmel együtt masszírozom. Újabb és újabb halk kis nyöszörgés, a vágy és a kéj sóhajai törnek elő belőle. Szemeit szorosan összezárva könnyezik, bőre forrón izzik.

Együtt hullámzunk. Együtt...

- Ahhnn... ne...

- Sebastian – tengermély hangom szerelemmel, vággyal morajlik. Gyorsabb a tempó, egyre hevesebbek a lökések. Reszket, kapaszkodik belém, és már nem titkolja mennyire élvezi. Kéjes nyögései hangosak és gyönyörűek, mint ő maga. - Ó igen... gyönyörű vagy...

- Lezuhanok... le... zuhanok... – nyögdécseli vadul remegve.

- Zuhanjunk együtt, kicsim.

Sikítva feszül meg a karjaimban, szemhéjai felpattannak, sötét szemei a csillagos égboltra szegeződnek. Az egész univerzum tükröződik vissza tekintetében, s ahogy hosszan élvez, a legszebb látványt nyújtja a világon.

- Sebastian – sóhajtom, és vad forró zsibogás áramlik szét egész testemben, ahogy hosszú-hosszú idő után végre újra elélvezhetek benne. A lényben, akit szeretek.

 

Imádattal szorítom magamhoz.

 

Sokáig csak térdelek, remegve ölelem őt magamhoz. Még mindig a csillagokat nézi, arcán elragadtatottság tükröződik. Ki tudja mit lát az égen az anyag hatása miatt, de nem is érdekel, semmi sem lehet szebb nála ebben a pillanatban.

 

*

 

Hajnalodik. A kocsimban belül pára ülepedik az ablakokra. Fáradtan figyelem Sebastian alvó arcát. Hosszú sötét szempillái árnyékot rajzolnak szemei alá. Szája időnként megrándul, de végtelenül nyugodtan alszik, mint aki sokáig nem tudott pihenni és végre lehetősége adódott rá. A kocsim hátsó ülésén összegömbölyödve szuszog, egy takaró alatt, amit a csomagtartóból halásztam elő neki még éjszaka. Olyan mély az álma, hogy fel sem veszi az autó rezdüléseit, a motor zúgását.

A háza előtt leállítom a járgányt. Sebastian otthona. Vajon milyen lehet belülről? Biztosan olyan mint ő... mindenhol az ő finom kesernyés illatát érezni, és meleg szövet borít mindent, a színek otthonosak, és kedves, bájos minden. Igen, biztosan így van. Pont olyan lehet az otthona, mint ő.

Hátranyúlok, félresimítom arcából a hajtincseit, majd kiveszem zsebéből a telefonját. Harminckilenc nem fogadott hívás. Még jó, hogy lenémítottam. Eh. Visszahívom a kollégáját, aki idegesen szól a kagylóba.

- Sebastian? – zihálja.

- Nem nyert – vigyorodom el.

- Hol van? Mit csináltál vele te szemétláda? – pattog a kis bolha. Ch.

- A túsz pontos helye: város északi fele, huszonkettedik utca sarkán a kukatározók mögötti kis tároló. Zöld lakat az ajtón, a kulcsot eldobtam, úgyhogy vigyenek magukkal feszítővasat. Odabent a lépcső aljában egy üregben van, elég levegője maradt még arra, hogy... – az órámra pillantok. – Hogy egy órán belül megtalálják. Sok szerencsét!

- Várjon!

Bontom a vonalat, és hátrafordulok Sebastian felé. Már nyitva vannak szép barna szemei, könyökére támaszkodva tápászkodik fel ülő helyzetbe. Körülpillant, és amikor meglátja a saját házát, végre értelem csillan szemeiben. Mosolyogva figyelem.

- Jó reggelt kicsim. Hogy érzed magad? - Nem válaszol, remegő kezével az ingébe markol. Ejnye. Látom, ahogy nagyon töri a fejét, a múlt éjszakát próbálja felidézni.

- Mi... khm... – megköszörüli torkát, nagyon rekedt a hangja a sok kéjes nyögés és sikoltozás kissé megártott a hangszálainak. – Mi történt?

- Kocsikáztunk egyet, aztán szeretkeztünk a csillagos ég alatt. És most hazahoztalak. – Meglepetéstől elnyúló arcát látva elvigyorodom. – Igen, elengedlek. Egyenlőre.

- Istenem... – suttogja halálsápadtan.

 

Megnyomom a műszerfalon a feloldó gombot, és az ajtózárak halk kattanással kioldódnak. Pánikszerűen, sápadtan a félelemtől kapaszkodik az ajtóba, szinte kibukdácsol a kocsiból. Őrülten rohan az ajtóhoz, rettegve néz vissza rám. Mosolyogva intek neki, a gázra taposok és huss.

 

 

Sebastian

- Mennyit ittál, Sebastian? - kérdezi, és nem is értem, miért... vagy honnan... – Igen, észrevettem. Ahogy azt is, hogy valamit beszedtél mellé. Mi volt az?

- Mit érdekel az téged? Semmi közöd hozzá - morgom. Nem tudhatja meg... lehet, hogy a fiú életébe kerülne, hogy nem vagyok józan! De tiszta fejjel a hangját sem tudom elviselni!

- Halljam a gyógyszer nevét – szorít erősebben a mellbimbómra. Végigfut a testemen valami furcsa érzés, és remélem, csak a gyógyszer miatt, de ebben a pillanatban élvezem az érintéseit! Nem! Én nem vagyok buzi...!

- Ah... ahndaxin! Kettőt... vettem be... - ismerem be, hangosan nyögve. Csak a gyógyszer... amiatt van!
Az ütemre táncol, ringatja magát, én pedig kénytelen vagyok együtt mozogni, hiszen azt mondta, ölne is, és tudom: képes rá.

- Az semmi, így nyugodt szívvel folytathatom – suttogja durva hangon a fülembe. Hirtelen elveszi a kezét a mellkasomról, és mindkét kezével rászorít a csípőmre, majd érzem, hogy a férfiassága a nadrágomhoz nyomul. Csak a gyógyszer... csak amiatt nyögök fel! Semmi más oka nem lehet!

De akkor miért érzem a késztetést, hogy megöleljem?!

- Ez az nyuszika... Lazíts. Élvezzük egy kicsit a táncot. - Megint a fülembe morog, megint értem és hallom, és olyan furcsa érzés. Tudom, hogy nem lenne szabad élveznem, de biztos, hogy a gyógyszer és az alkohol miatt. Máskülönben nem jutna eszembe sem olyan, hogy mennyire jó érezni ezeket az erős karokat magam körül.
De aztán erőszakosan fordít maga felé és durván megcsókol. Érzem, hogy valami lesiklik a nyelőcsövemen, és köhögve faggatom, de nem foglalkozik azzal, amit mondok, beletép a hajamba, undorító nyelve annyira puhán és vágykeltően siklik végig a nyakamon... hihetetlen!
Undorodom tőle és fejbe akarom lőni, mégis... mégis kívánom. De kinek telefonálhat pont most?!

- Engedj el te mocsok! – Közelebb hajol, és Adam hangját ismerem fel. – Ki... kivel beszélsz? - A túszról beszélnek, Amadeus azt mondja, hogy küldjenek ki mindenkit, és csak akkor mondja, hogy hol van a srác, ha biztonságban leszünk...
De mi ez az érzés?!
Egy pillanat alatt, mintha kicsúszna alólam az egész bolygó, és lebegnék a semmiben... nem kötve sem térhez, sem időhöz! Az egyetlen biztos pont mindenben csak a zene és Amadeus... semmi más, csak ezek az erős, izmos karok, ez az izmos test.... amihez hozzásimulhatok, ami... ami...

***

Hol... kivel...

- Állj meg... Hánynom kell... - szólok előre, de nem tudom, kinek. Aztán a valami, gondolom kocsi megáll.
Olyan furcsa még mindig... miért érzem ilyen... Ki ez?
Amadeus....
Amadeus az...
És forog minden. Miért forog az egész világ és... és mit akar csinálni?!

- Ejnye, ennyire nem bírod? Nem baj. Amíg a hatása alatt vagy, könnyebben elfogadod ami most veled történik. - Mi fog történni?

- Miről beszélsz? - kérdezek vissza, de ahogy hallom az öv csattjának hangját, valami ösztönös kényszerít, hogy leszálljak onnan, ahol ülök és elinduljak.
De csak most veszem észre, hogy egy kis szirten állunk, és körülöttünk mindenhol ... szakadék.
SZAKADÉK!

- Ne... ne... lezuhanok... – nyögök fel. Mozog a föld... miért mozog?!  

- Ne félj, itt vagyok veled. Foglak téged. Vigyázok rád. - A hang... ez a hang olyan bársonyos... szinte simogat engem. Amadeus hangja... sosem volt kellemes. Félnem kellene, de nem vagyok rá képes! Túl erős... túl biztonságos!

- Fogj erősen... Nem akarok leesni... - Ha elenged, le fogok zuhanni, tudom.

- Sss... Itt vagyok.
Aztán... aztán csókolgat, és aztán repülünk!
Szárnyaink vannak, és együtt repülünk egy hatalmas óceán felett... ez olyan... jó!
De megint el akar engedni!

- Ne! Ne engedj el! – kiáltok fel! Ha elenged, le fogok esni.... hiszen csak neki vannak szárnyai!

- Ne félj, erősen foglak, ameddig csak szeretnéd.
Simogat... megérinti a fenekemet. Akarja. Meg kell adnom neki!
Az ösztöneim azt súgják, hogy meneküljek, de ha elenged, le fogok zuhanni! Akkor... akkor belesek a szakadékba!
És... élvezem,ahogy megérint. Feszít... és a testem szereti, ha feszít. A testemnek jó, ha feszít... az agyamnak fáj csak. De majd megszokja.
De annyira jó érzés... könnyezek, olyan jó. Sírni tudnék, annyira biztonságban érzem magam. Jó...!

- Sebastian – suttogja a nevem. Már nem undorító a hangja. De mikor változott meg?! Eddig félelmetes volt, és undorító és durva, most meg... kellemesen simogat! - Ó igen... gyönyörű vagy... - furakszik be a hangja nyögéseim közé.
Nyögéseim...?
Élvezem?
Bűn élveznem! De nem tudok mit tenni! A testemnek ez jó!

- Lezuhanok... le... zuhanok... – nyögök fel. Remeg a föld... minden remeg! Én is!

- Zuhanjunk együtt, kicsim.
Minden remeg! Minden, minden!
Aztán kitisztul... egy pillanat alatt múlik elé minden, és már csak én maradok.
én egyedül... és az égbolt.
Milyen fényes... mennyire csillog.

Ezer, millió pici csillag.
És a szívem azt súgja: oda kell menekülnöm.

***

Istenem, de fáj a fejem...! És egyébként is, hol a fenében vagyok?! Nem kellene egy kocsiban lennem, ebben teljesen biztos vagyok. Vagy elaludtam volna a járőrkocsiban, ami akkor jött értem, mikor találkoztam...

Óistenem! Ugye... ugye nem?!

- Jó reggelt kicsim. Hogy érzed magad? - NEM!NEMNEMNEM! Ordítanék, de nem jön ki hang a torkomon.

- Mi... khm... – szedem össze magam. Tudnom kell... meg kell nyugodnom és tudnom kell. De miért nincs hangom?! – Mi történt?

- Kocsikáztunk egyet, aztán szeretkeztünk a csillagos ég alatt. És most hazahoztalak. Igen, elengedlek. Egyelőre. - Ez... ez nem lehet igaz! Én ezt nem hiszem el! Újra megtörtént?!
Fájdalom nyilall a fenekembe és a férfiasságomba is, miközben kimászom a kocsiból. Menekülnöm kell! Nem lehet igaz...!

***

Még egy alvás után tisztán emlékszem mindenre... minden pillanatra, ahogy össze-vissza gondolatokkal próbáltam élvezni, sőt. Élveztem is Amadeus minden érintését.
Véresre martam a testem a zuhany alatt, mire odaért Adam, és kiszedett, majd lefektetett.. De így is órákig sírok, mire sikerül megszólaltatnia.

- Kérlek, Sebastian... mond el - ül le mellém Adam. - Nem tudok segíteni, ha nem beszélsz róla - sóhajt fel.
- De nem akarok beszélni róla - morgom a takaró alól.
- Tudja, hol laksz és szabadon van - emlékeztet. - Ha akarod, ha nem, beszélned kell róla, legalább nekem, hogy tudjam, mire készüljünk fel.
- És ha más is megtudja? - fordulok felé, de a takarót még nem veszem le a fejemről.
- Senki sem fogja megtudni - suttogja megnyugtatóan. Tudom, most szíve szerint megsimogatná a vállam, ahogy a barátoknál szokás, de már megszokta, hogy nem érhet hozzám.
- De... de nem tudok beszélni róla - jelentem ki. Tudom, ezzel nem fogom leszerelni, hiszen túsztárgyaló, kihallgatásokat vezet, ha akarná, már rég mesélnék neki.
- Sebastian.... mond el nekem. Csak nekem, és jobb lesz - mondja olyan megnyugtatóan, hogy valahogy akaratlanul teszem, amit teszek.
Kitakarom a fejem, és felsóhajtok.
- Nem az volt a borzalmas, amit tett - suttogom. - Hanem... hanem az, hogy én... én élveztem - nézek fel rá tanácstalanul. - Adott egy kis LSD-t, az tény, de mindenre emlékszem. Az érintéseire, a szavaira, érted? - pillantok rá kétségbeesetten. - Belül remegtem, hogy el ne engedjen, Adam. Olyan szinten féltem, hogy nem érezhetem a bőrömön a kezeit, hogy felordítottam, mikor egy percre elengedett! - A hangom kétségbeesett... mint én magam. - Élveztem, ahogy hozzám ért és a magáévá tett. És olyan jól aludtam utána a kocsiban, hogy... évek óta nem tapasztaltam ilyet! Nem voltak rémálmok, nem voltak rémképek, csak aludtam - nyögök fel.
- De begyógyszerezett. Az Andraxin és az LSD... - kezdeném, de leintem.
- Mindketten tudjuk, hogy alapvetően nem új emlékeket és hallucinációkat idéztek elő. Az, hogy rettegtem az eséstől.... amikor gyerekkoromban egyszer beestem egy hasadékba, ugyanezt éreztem. És az élvezet, a tudat, hogy ott van, szokatlan volt, mégis eszeveszettül ismerős és jó. - Leint, így nem tudom folytatni.
- De alapvetően tudatmódosítók voltak - jegyzi meg szelíden.
- De nem módosították a tudatomat, csak kitágították, te is tudod! - ordítok fel idegesen. Nem hiszem el, hogy nem érti! - Kitoltam neki a seggem, hogy keféljen meg, Adam! - kiabálom, de ahogy kimondom, meg is bánom, és sóhajtva hanyatlok vissza az ágyra. Ő komor tekintettel méreget.
- Ennyi - jelenti be, és feláll, én pedig pánikba esve nézek rá. - Ha hagyom, hogy ezt tovább folytasd, bele fogsz bolondulni - sóhajtja. - Nem engedhetem. Beadom a leszázalékolási kérelmedet. - A hangja nem olyan, mintha javaslatot vetne fel. Kész tények elé állít, mintha parancsot adna.
- Nem... nem kötelezhetsz erre! - Hangom követelőző és kétségbeesett.
- Dehogynem - pillant rám. Egyszerre lenéző és durva, mégis tudom, hogy mindent értem tesz. - Nem hagyom, hogy ettől az őrülttől olyan sebeket kapj, amilyenekbe belehalhatsz, Sebastian!
- De nem bántana, szeret engem - váltok könyörgőre. - Csak... csak velem akarna lenni!
- Hallod magad?! - üvölt fel most ő. - Úgy beszélsz róla, mintha egy tini szerelem lenne, Sebastian! De ez az ember elmebeteg! Egy mániákus elmebeteg, és valamiért te vagy az abszurd, kifordított világának az isten, bassza meg! Ha hagyom, hogy ezt tovább folytasd, még a végén beleszeretsz, a fenébe is! - Beleboxol egyet a falba. Nem erősen, csak tudom, hogy kell most ez neki. Ha nem ez, akkor én kapom a pofont.
- De... de Adam, gondold át - pislogok fel rá, és elkezdek közelebb kúszni. Olyan lehetek, mint egy anyagért könyörgő, olcsó kurva.
- Szánalmas, szerencsétlen idióta vagy - fújtatja. - Ma beadom az ideiglenes felfüggesztési kérelmedet a kapitánynak, azonnali elbírálást fogok kérni az elmeállapotodra való tekintettel - darálja a száraz tényeket.
- Nem teheted! - ordítom és ugranék fel, de elkapja mindkét csuklómat és visszalök az ágyra.
- Ha kényszerítesz, mindent kitálalok a kettőtök kapcsolatáról - néz rám tényleg olyan szemekkel, hogy jobban látom hallgatni, és belenyugodni. - Helyes. Délután átjövök, addig megpróbálom lenyomoztatni a kocsit, meg visszamegyek a bárba, hátha a tulaj tud mondani valamit. - Felkapja a pisztolytáskát. Ez is olyan... lenéző. Én is zsaru vagyok, mégis az ajtó melletti szekrényre tette le a fegyverét, nehogy elérjem és esetleg fejbe lőjem magam. - Ezt elviszem - mondja a jelvényre és a pisztolyra mutatva. - Nincs több, ugye?
- Csak számszeríj, de azzal nem fogok embert ölni, átlátszó lenne - sziszegem idegesen.
- Utálhatsz, de ha kitisztul a fejed látni fogod, hogy nekem van igazam - pillant rám sajnálkozva, majd kisétál az ajtón.

***

Sosem szoktam sírni, de most muszáj volt.
Végigbőgtem a délutánt egyedül, a paplan alá bújva, és próbáltam nem figyelembe venni a tényt: fáj a fenekem is. De mégis... mégis, akármennyire tagadnám, a testem élvezte, hiszen reggel fájt a... a férfiasságom a sok elélvezéstől. Fogalmam sincs, mi van velem, vagy, hogy mit kellene tenni. Az az egy biztos: még mindig szívből gyűlölöm Amadeust!
Tönkretette az életemet! Minden perc pokol, mióta belépett a mindennapjaimba... hiába volt szanatórium, hiába volt akármi.

Végül sikerül álomba sírni magam.

Hirtelen viszont arra ébredek, hogy zaj van körülöttem. Halk, tompa, de egy rendőr az ilyesmit meghallja azonnal és tudja: valaki van a lakásban, akinek nem kellene. Adam nyilván nagyobb zajt csapna, hogy tudjam: ő az. De ez a valaki... vagy nem akarja, hogy tudjam, hogy itt van, vagy csak halkan szeretne utalni arra, hogy bent van.
De ki lehet az? Kapnék az éjjeliszekrény fiókjához, a fegyverem után, de rájövök, hogy nincs. Adam elvitte... még egy rohadt késem sincs idebent...!
A falra függesztett számszeríjra vezetem a tekintetem, és a mellette felakasztott tegezre, benne pár vesszővel.
Talán rég használtam, de tökéletes állapotban van, tudom.
A vesszőket akasztom le elsőnek, kiszedek egyet és megnézek.
Elvágja az ujjam, így örömmel, bár felszisszenve konstatálom, hogy még éles. Ezzel akárkit meg tudok ölni! Aztán az íjhoz érek. Felhúzom, és örömmel látom, hogy tökéletesen működik.

Már csak azt kell kiderítenem, hogy ki van a lakásban.
Felajzom a nyílpuskát, és lelépek az ágyról. A padló szerencsére nem reccsen alattam, hiszen ez mégsem egy akciófilm, hogy ilyeneken múljon a dolog. Halkan lépkedek kifelé, figyelve minden mozdulatomra, nehogy elszúrjam a leleplezést.
Aztán meglátom!

Egy árnyék suhan át a szobán, mintha egy kísértet lenne. Egy sötét, félelmetes valami, ami ellen úgysem tudok tenni semmit!
Aztán a következő pillanatban elém suhan és a számszeríj is kiesik a kezemből, hiszen kirajzolódik Amadeus arca előttem, a kezei helyén hatalmas késekkel, amit a testbe vág újra... és újra... és újra... én pedig nem tudok meghalni! Vérzek, üvöltök és fáj, de egyszerűen nem tudok meghalni!

A saját ordításomra ébredek fel. Az arcomon könny és verítéknyomok, tudom: álmodtam az egészet.
A telefonom csöngésére kelek fel.
- Szia kicsim - szól bele az általam annyira utált hang.
- Mi.... mit...? - kezdenék bele józanul gondolkodni, de ahogy rádöbbenek, hogy nincs semmi értelme nyájaskodni vele, hiszen legutóbb is átvert, beleordítok a telefonba. - Takarodj az életemből, te mocskos buzi! - Teli torokból üvöltöm, majd kinyomom és ki is kapcsolom a készüléket, és zihálva fekszem vissza az ágyra.
Sosem fogom már lerázni...?

***

Napok teltek el.
Eleinte minden nap felhívott, hiába csaptam le a telefont, de a negyedik napon, amikor Adam hívott és ráüvöltöttem a telefonban, a következő látogatásakor már új telefont és új SIM kártyát hozott. Úgy pár napig rendben is volt, aztán jött egy érdekes telefonom és berendeltek az örsre.
A kapitány felfüggesztette a kérelmemet, mondván, hogy túl kevés a rendőr, túl sokat állított rá Amadeusra, így nekem kell játszanom egy kicsit.
Nem nagy balhé, azzal hitegetett, hogy nem lesz bajom, csak eljátszok egy átvevő csapatban egy szimpla tagot.

És most itt ülök, a fejem fogom az egyik irodában, nem messze a kapitányságtól, ahol berendezkedtünk.
- De nem biztos, hogy ő volt az... - szuszogja halkan Adam.
- De ő volt, a kurva életbe már! - üvöltök fel, és ellököm magamtól. - Nem vagyok vak!
- De több száz méterre állt, akármilyen nagydarab, hosszú hajú állat lehetett! - kiabálja vissza.
- Elég volt - állok fel, és leteszem a cuccokat, amik az átadáson kellenének. - Nem csinálom. Hazamegyek. - El is indulok kifelé, de megjelenik a kapitány. Hátrapillantok Adam felé, az ujja a vészhívón, amivel a többieknek jelezünk, ha baj van.
- Valami probléma van, fiúk? - kérdezi az idős férfi. - Talán önnek vannak gondjai az akcióval, Mr. Correvaldo? - támaszkodik meg az ajtófélfánál.
Felsóhajtok.
Ha azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó menni, akkor indokolni kell, és az, hogy régről ismerem Amadeust és rossz emlékeim vannak, nem jó pont, ha figyelembe vesszük, hogy Adam most is kihagyta az erőszakolást a jelentésből, amit helyettem, írt és a kapitány is úgy tudja, mint mindenki: csak elmentünk és kocsikáztunk, aztán elengedett.
- Semmi baj uram - sziszegem. - Csak szóváltásba keveredtünk, de már nincs baj - morgom, és visszalépek a holmikért, felmarkolom őket, és kinézek. Sötétedik. - Megyek a többiekhez - nézek rájuk, és nem is köszönök, csak elindulok.
Tudom, hogy Amadeust láttam! Háttal állt nekem és tényleg párszáz méterre volt, de azt a férfit, aki többször megerőszakolt, ezer közül is felismerem!
- Bocs - hallom meg Adam hangját a jeladón keresztül. Pici chip, egy álfülbevalóba rejtve. 
- Nyald ki a seggem. Adás vége - morgom. Nem szükséges kommunikálnom vele, és most haragszom is. Ő az egyetlen, aki tényleg tudja, hogy mit élek át Amadeus miatt, és még ő is ezt teszi.... hihetetlen!

***

- Szóval, hol vannak a fegyverek, Jim? - kérdezi a nagydarab férfi.
- Biztos helyen, Max - sziszegi vissza az egyik régi motoros, beépített rendőr.
- Amíg nem adod elő őket, addig nem fogok neked segíteni sem - nyalja meg ajkait a nagydarab, undorítóan vén pacák, mire Jim is nyel egyet.
- Max, kérlek. Nem bízol bennem? - kérdezi, majd lép egyet előre, mire Max mögül három férfi bukkan elő.

És az egyik...

Az egyik...

Bennreked a tüdőmben a levegő, hangosan próbálom kapkodni, mert megfulladok. Mindenki felém néz, ahogy térdre esek, és egyenesen Amadeus felé nézek.
- Mi... miért? - kérdezem halkan, alig érthetően, mire ő elvigyorodik, és mintha nem is lenne baj, odainteget nekem.
- Mi a baj Sebastian? - lép mellém Jim.
- Ő... Ő ott - mutatok remegő kezekkel Amadeusra, mire mindenki rá pillant, majd néhányan vissza rám. - Vidd el... vidd már el! - üvöltök fel, mire Max közelebb lép.
- Mi baja a kis cicusnak? Talán nem elég erős, hogy ilyen bácsikkal játsszon? - kérdezi, és megint megnyalja az ajkait, majd közelebb lép, és meg akar érinteni. Az ujjai húsosak, zsírosak és büdös cigiszagú a keze is! Amadeusra pillantok, látom, hogy neki sem tetszik, de ahogy megint ránézek, megint elölt valami hihetetlen félelem, és előkapom a rejtett pisztolyomat, majd egyenesen rá szegezem, el Max feje mellett.
- Ez egy rendőrségi stukker - üvölti az egyik testőr.
- Lelőni mindet! - ordítja Max, közben a fülemben Adam ordibál, és nem törődve a golyózáporral, amibe keveredtem, a földön kúszva próbálok eljutni a sikátorhoz!
Aztán, ahogy befordulok, valaki hirtelen hozzáér a vállamhoz!
Ne...! Ne! Ne!
Hátrafordulva, csukott szemmel kezdek el a fegyveremmel hadonászni és üvöltök, hogy ne tegye, hagyjon békén, és biztosan igazán szánalmasan festhetek, képzett rendőr létemre, de Amadeus is lehet, és akkor... akkor... de aztán lefogja valaki a kezem. Nem merem kinyitni a szemem...

 

 

Amadeus

 - Takarodj az életemből, te mocskos buzi!

Katt.

Sóhajtva teszem el a telefonomat, bőrkesztyűs ujjaim megszorulnak a Harley kormányán. Pöccre beindul, és ahogy a lábaim között dorombol a motor, miközben falja alattam a két kerék a kilométereket, az maga a gyönyör. Hajamba kap a szél, bekúszik bőrkabátom alá, libabőrössé válok. Mint egy szerető érintése.

 

Bekanyarodok a kihalt gyárépület udvarára, ahol már várnak rám.

- Que pasa amigo! - kiáltja nevetve Vincenzo, és széttárt karokkal siet hozzám. Sötétzöld zakója alól kivillan fegyvere. Férfiasan megöleljük egymást, sűrű vállveregetések.

- Que pasa muchacho - vigyorgok le rá.

- Hiányoztál, amíg a hűvösben ültél. Csiripelték a madarak, hogy nem ülted le az idődet, amigo. Igaz ez?

- Bizony. Unatkoztam.

- Nem baj, üdvözöllek újra közöttünk, elkél minden szorgos kéz. Kell munka?

- Jöhet - biccentek. Vincenzo a város alvilágának egyik jelentős egyénisége, sok szál fut össze kis mexikói kezében. Zsíros melókat lehet nála szakítani, és nekem most jól jön a pénz.

 

*

 

Egy városi banda fegyverekkel kereskedik. Max egyik ismerőse szerint nem csórók, és kápét akarnak.

Hozzák a szajrét, mi odaadjuk a pénzt és kész. Nem gáz.

 

Késő éjszaka. Elmúlt éjfél is, néhány óra múlva világosodni fog. Az üres gyárépület udvara kísértetiesen sötét. Távol tőlünk egy lámpaoszlopon az utolsókat rúgja a kis égő, vibráló, sárga fénye csak fokozza a horrorisztikus hangulatot. A menőbbnél menőbb verdák fényszórói fehérré varázsolják a fekete talajt, amelyen középen egy embercsoportot képezve állunk. Várunk.

Néhány perc csupán, és bekanyarodik három autó. Feketék és sötétített üvegezések. Ordít róluk, hogy nem utcai bandáké. Szemeimet forgatva sóhajtok fel. Hülye zsaruk. Sokkal de sokkal óvatosabbnak és körültekintőbbnek kellene lenniük, ha minket akarnak átejteni a palánkon.

- Zsaruk - morgom megvetően.

- Ja. Úgy fest – dörmögi bajusza alatt Max.

 

Megállnak előttünk, és elkezdenek szerepet játszani.

- Szóval, hol vannak a fegyverek, Jim?

- Biztos helyen, Max.

- Amíg nem adod elő őket, addig nem fogok neked segíteni sem - dörmögi Max. Háta mögött már a pisztolyát szorítja.

- Max, kérlek. Nem bízol bennem?

Közelebb lépnek a zsaruk, és... hohó! Az én kiscicám is eljött! Micsoda varázslatos egy éjszaka, szebb nem is lehetne. De... Hogy a picsába hozom ki ebből a szituból őt élve? Ez képes és kinyíratja magát, amit sosem engednék.

Felismer, és mivel most színjózan, egy kis por sincs benne, ezért sokkot is kap rendesen.

- Mi a baj Sebastian? - kérdi tőle valaki.

- Ő... Ő ott. Vidd el... vidd már el! - Remegő ujja egyenesen felém irányul, arcomon hideg ragadozó mosoly árad szét.

- Mi baja a kis cicusnak? Talán nem elég erős, hogy ilyen bácsikkal játsszon? - dorombolom, ujjaim már az M9-es hűvös fémjét markolják. Megbízható pisztoly, nemhiába szeretik az amcsik irakban is használni.

Rám szegezi a pisztolyát, egy kis berettát, amit csak a városi rendőrök használnak.

- Ez egy rendőrségi stukker! - kiabálja valaki. Max elbődül:

- Lelőni mindet!

Megperdülök, és a lövöldözők felé durrantok kettőt, majd a négykézláb menekülő Sebastian hátát fedezve újabb golyókat eresztek az őrá célzókra. Max homlokát a két szemöldöke között találom el.

Súlyos, lomha teste lassan összerogy, majd újabb két dörrenés, két újabb hulla. A maradékot a rendőrök intézik el, addig időt nyerek.

Amikor megérintem a vállát, hisztérikusan ordítozni kezd, alig érthetőek a szavai, és a fegyverrel hadonászik becsukott szemekkel. Kicsavarom a kezéből, és eldobom. Felém lendülő ökle elől félrehajolok, és egy gyengéd de határozott pofonnal lecsendesítem. Kissé kábán tántorodik a romos épület falának, lehetőséget adva rá, hogy végre elkapjam. Akár egy könnyű zsákot, úgy vetem át a vállamon, és a hátul parkoló verdákhoz sietek, hogy minél távolabb tudjam őt a veszélytől. A messzeségből már hallom a közeledő rendőri erősítés szirénáit.

Sebastiant a motorháztetőre ültetem, és állát megfogva kényszerítem hogy a szemembe nézzen. Szerencsére tisztán látunk, mert szándékosan égve hagytam a kocsi lámpáit, hogy megtalálhassam a sötétben.

- Mi a francot keresel te itt? - kérdezem tőle, véleményem szerint egészen türelmesen. Megpróbálja kihúzni állát a szorításomból, de vasmarkom ellen semmi esélye.

- Ne... hagyj... ne... - nyöszörgi sokkos állapotban.

- Sebastian!

Hangomtól abbahagyja a nyöszörgést, és felemeli a fejét. Sötét szemei gyönyörűen csillognak, letörlöm arcáról a könnyeket. Remeg egész testében, retteg tőlem. Arcát kezeim közé veszem, és ahogy hozzásimulok, lábait szétfeszítem testemmel. Hiába próbál hátrafelé csúszni, felém lejt a motorháztető. Mohón vetem rá magam, s ahogy puha szájára tapad az enyém, és nyelvem azonnal betör meleg forróságába, már koppan is a feje a szélvédőn. Mellette támaszkodom meg a könyökömmel, hogy ne nyomjam agyon őt, és szinte őrült szenvedéllyel falom, habzsolom édes ízét. Sebastian... Sebastian... megőrülök érte...! Fegyverek dörrenése és ordítozás hangjai szűrődnek át a falakon, valahol egy bagoly búsan kuvikkol. Meghalnak ma este néhányan.

Vágytól lángoló ágyékomat az övéhez préselem, belenyögök a szájába. Istenem, egész éjjel képes lennék őt így csókolni, de nem tehetem. Mennem kell, mert már nem lövöldöznek. Francba.

Felemelem a fejemet, és az alattam remegő álomszép férfira nézek.

- Most már mindig nekem kell vigyáznom rád? - dörmögöm, újabb könnyeket letörölve szeme sarkából. - Légy óvatosabb, Sebastian. Nem szeretném, ha bántódásod esne. Máskor lehet, hogy nem lesz ilyen szerencsénk, és nem leszek melletted. És ez igazán őrjítő érzés...

 Feneke alá nyúlok, erős kezeimmel felemelem könnyedén, és magamhoz ölelem. A falhoz sétálok vele, élvezem testének melegét, illatának finom kesernyét, majd gyengéden leültetem egy ládára.

- Amadeus - suttogja, arcán őszinte zavarodottságot látok. Vágyam józan eszem határait feszegetik, indulnom kéne, de ismét puha és finom száját csókolom. Elvinném magammal, egek de mennyire! De még nem lehet... Még meg kell teremtenem a hozzá méltó körülményeket. Mindent meg akarok adni neki, a legjobban pedig a gyógyulást. Zihálva tépem el a számat tőle. Még egy utolsó futó csók. A távolból hallom a rendőrök ordítozását.

- Sebastiaaan! Sebastiaaan!

- Tarts ki, szerelmem! - suttogom forrón a fülébe. - Ha minden jól alakul, nemsokára újra együtt lehetünk, és akkor elviszlek egy csodálatos helyre, és addig szeretem majd a tested és a lelked, amíg boldoggá nem teszlek!

- Sebastiaaaan!

- Most mennem kell, édes. Légy óvatosabb! - újabb futó csók, ezúttal a búcsúm. Bepattanok a kocsimba, és mire letérek a földútról, már golyók röpködnek körülöttem, a hátsó ablakot be is töri az egyik. A visszapillantó tükörből még látom, ahogy az egyik rendőr Sebastian-hoz siet. Fájdalmasan megfeszülnek ujjaim a kormányon. Nekem kéne mellette lennem... Nekem, és senki másnak!

 

 

Sebastian

Nem akarom látni!
Tudom, hogy ő az, érzem a szagát, megismerem az érintését, de nem akarom látni... Akármennyire kellemetlen ez így, hogy képzett rendőr vagyok, érett férfi és sokat láttam és éltem már át, Amadeustól rettegek. A fülemben már nem hallom Adam hangját sem, semmi mást nem érzékelek, csak őt, ahogy pofon vág, és hirtelen kitisztul minden. Azt hiszem, ez most kellett.
De így is meglep, és a falig hátrálok. Nem tudom, hogy tudnék elmenekülni, nem látok kiutat. De már legalább hallom a szirénákat és a fegyvereket. Szóval nem vagyunk messze a többiektől, akkor még megtalálhatnak... mielőtt...

Hirtelen felkap, és ezzel annyira meglep, hogy nincs is időm ellenkezni. Mindig ő tesz velem ilyeneket. Felemel, megcsókol, szeretkezik velem... mintha egy nő lennék. Mindig olyanokat mond és tesz, amiket egy nővel szokás... de én FÉRFI vagyok!

- Mi a francot keresel te itt? - kérdezi, a szemembe nézve. Ahogy tudatosul bennem,. hogy ujjaival az arcom,hoz ért, szeretnék elhúzódni. Nem a fájdalom, és nem is az undor. És ez a legnagyobb baj. Hogy nem undor, amit érzek! Beteg vagyok... megint beteg vagyok! Nyöszörgök, próbálok eltávolodni, de...  - Sebastian!
Ahogy ránézek, megint olyan furcsa érzés tölt el. Miért ilyen szürkék a szemei...? Olyan szépek.
De aztán felém hajol, és hiáűba próbálok elhúzódni, nem tudok, nem enged. Akármennyire igyekszem, megtámaszkodik mellettem, és már csókol is. Úgy, ahogy szokott: vadul, szenvedélyesen.... ahogy csak ő szokott. Nő sosem tudott így érinteni, ahogy ő szokott. De ez akkor is beteg dolog! Nem élvezhetem, hiszen Amadeus bánt engem! Mindig csak bánt engem!
Most is, ahogy hozzányomja az altestét az enyémhez, szinte remegek. nem tudom, miért félek, hiszen nem ölne meg. Sosem vert meg, sosem lőtt még meg, most is megvédett. Ha ő nincs, lehet, hogy meghaltam volna, ha golyót kapok. De most is kimentett!
De ő akkor is csak Amadeus!

- Most már mindig nekem kell vigyáznom rád? - morogja furcsa hangon. Aggódik értem...? Miért?! - Légy óvatosabb, Sebastian. Nem szeretném, ha bántódásod esne. Máskor lehet, hogy nem lesz ilyen szerencsénk, és nem leszek melletted. És ez igazán őrjítő érzés...
Hirtelen megint felemel. A fenekemre simulnak az ujjai, amitől összerezzenek. Eszembe jut, mikor először bennem volt. Mindenre emlékszem... a szagára, a feszítő, fájdalmas érzésre, a sírásra, a hányásra, mindenre. Mintha egy perce történt volna, olyan élénken él bennem minden.
Azért emlékszem rá, mert annyira rossz volt... és mert most is ennyire utálom. Csak ezért... csakis ezért.

- Amadeus - suttogom a nevét szinte önkéntelenül. Ahogy az a szürke tekintet az enyémbe fúródik, gyengének, kicsinek érzem magam. Nem is úgy, mint egy rendőr. Mint valaki, akit meg kell védeni. Akit neki kell megvédenie. Mindig ezt érzem... mindig, csak lassan kénytelen vagyok beismerni. Hiszen így nem lehetek túl ezen az egészen.
Újra megcsókol, de nem vadul el annyira, én pedig szinte mozdulatlanul hagyom, tegyen, amit akar. Nincs erőm ellenkezni. Nem akarok küzdeni...
Aztán hangok ütik meg a fülem... hangok, amik a nevemet kiabálják, és felismerem Adamét is.

- Tarts ki, szerelmem! - Szerelmem... miért mondja ilyen kedvesen?! - Ha minden jól alakul, nemsokára újra együtt lehetünk, és akkor elviszlek egy csodálatos helyre, és addig szeretem majd a tested és a lelked, amíg boldoggá nem teszlek! - Hogy tudna pont ő boldoggá tenni...? Pont ő, aki tönkre tette az életemet. - Most mennem kell, édes. Légy óvatosabb!
Még egy csók, és már el is indul a kocsi felé. Ahogy indít, megjelenik a sarkon Adam és a többiek, én meg összerezzenek, ahogy barátom hozzám lép, és megérint.
- Sebastian... - suttogja kedves hangon. - Mi a baj? - kérdezi.
- Semmi - felelem őszintén. Nincs baj... nincs semmi baj.
 - Akkor miért sírsz? - Meglepve pillantok felé, aztán hirtelen leesik, hogy tényleg... a szemem szúrják a könnycseppek, az arcomhoz érve pedig érzem, hogy nedves. Miért sírok?
Meglepve pillantok Adam felé, segítséget szeretnék kérni tőle, de látom, hogy nem tud mit mondani. Furcsa a tekintete...
- Gyere, itt vannak a mentők, bevitetlek a kórházba - mondja és feláll.
- De nincs semmi bajom! - Nem fáj sehol, nem lőttek meg, nincs baj.
- Nem is oda - néz vissza rám, ahogy elindul. Azonnal leesik, hogy mire gondol. A szanatórium...
- Nem megyek vissza! - kiabálok rá, és felugrok. A körülöttünk levő tisztek meglepve kapják felénk a fejüket, ahogy Adam kabátját szorítom. - Miért kell visszamennem? - kérdezem halkabban, szelídebb hangon.
- Ezért! - fordul meg, és olyan... bunkón szól rám, aztán a hasam felé mutat és ahogy lenézek, olyan mélyvörös színt ölt az arcom, hogy... olyan még nem volt.
Merevedésem van...
- Beteg vagy, Sebastian, és nem hagyom, hogy elfajuljon - jelenti be, szinte parancsol.
- Nem mondhatod meg, mit csináljak - sziszegem idegesen. Nekem ne parancsoljon senki!
- De! És meg is teszem, mert veszélyes vagy magadra és mindenkire, aki közted és aközött az elmebeteg barom között áll! - ordítja magából kikelve, majd megragadja a csuklómat, és elkezd maga után húzni. Úgy szorítja, hogy szinte fáj, egyre jobban!
Mire a mentőhöz érünk és elenged, már vörös... be fog kékülni!
- Ő sosem szorított meg így - sziszegem ellenségesen, miközben majdnem fellökök egy mentőst és bemászok a kocsiba. - Menjünk! - morgom, és rá sem nézek Adamre.
Utálom, amikor jobban tudja, mit akarok, mint én!
Most az a rossz, hogy én sem tudom, mit és miért akarok...
- Mr. Correvalo, minden rendben? - üti meg a fülem az egyik mentőápoló hangja.
- Miért ne lenne? - fordulok felé még mindig bunkón szólalva meg.
- Sír... - jegyzi meg, és megint... megint most veszem észre, hogy könnyezek, hogy folynak a könnyeim!
Kétségbeesetten temetem az arcomat a tenyereimbe, és lehajtom a fejem. Szipogni kezdek, majd remegő hangon szólalok meg.
- Ugye a St. Angelusba visznek? - kérdezem remegő hangon.
- Az lesz a legjobb - mondja a mentős, és elfordulva kezd valamit pakolni. Tudom, hogy nincs dolga, de egyre jobban remegnek a vállaim, én pedig egyre jobban kétségbe vagyok esve. Utoljára akkor volt ilyen, mikor lelőttem Amadeust... vissza fogok esni. Megint tönkre fogja tenni az életemet!

***

- Beszéltünk már a Stockholm-szindrómáról, Sebastian? - kérdezi dr. Simon Neil Harold, az orvosom. Ötven körüli, erősen őszülő, mindig zsíros, vállig érő hajú, nagy orrú és keskeny arcú orvos. Mindig ő kezelt, mióta bajok vannak az idegeimmel.
- Így konkrétan még nem - mondom, és felülök, hogy figyeljek rá. - Mondta legutóbb, hogy sejti, mi a baj, de nem mondta meg, hogy pontosan mi.
- Mivel a helyzet egyre érdekesebb, úgy vélem, megoszthatom önnel, hogy pontosan mi is a baj - sóhajt fel. Tudom, hogy mindig ez van... a rendőröknek el szokták mondani, hogy mi a bajuk. Csak hogy mi is megpróbáljuk helyretenni magunkban, hiszen máshogy kezelnek minket, mint egy átlagos civilt. - A Stockholm-szindróma egy aggasztóan erős esete áll fent magával kapcsolatban, Sebastian.
És mesélni, oktatni kezd. Mintha az egyetemen érezné magát, elkezdi az elején, hogy mi volt, amikor először felfedezték, aztán az alaptüneteimet kivetíti az átlagos kórképre, és végül én is kénytelen vagyok belátni, hogy igaza van.
- De... én nem vagyok homoszexuális - jelentem be.
- Nem is ezt mondtam - mosolyog rám jóságosan. - Csak azt, hogy érdekes, hogy egy homoszexuális férfi iránt kezdett ilyen ... vonzalmat érezni.
- Ez nem vonzalom! - ugrok fel hirtelen, és ekkor veszem észre, hogy megint kiabálok. A napokban sokszor volt ilyen...
- Nyugodjon meg, kérem - néz rám. - Ez nem kellemetlen, segíteni tudok önnek, ha engedi.
Feláll, és egy pirulát ad.
- Vegye be, meg fog nyugodni tőle. - Ahogy lenyelem, már érzem, hogy lassan jobb... Pár perc múlva pedig már csak annyit érzékelek, hogy két ápoló visszakísér a szobámba... a szokásos, fehér, rideg falak közé, a kényelmetlen ágyba, a dohos, penészes szagú lepedőre fektet és már pilledek is el.

***

Három hete vagyok bent. Dr. Harold, bár bizakodó, nem enged előbb dolgozni, mint ahogy megmondta. Két hónap... annyi idő egyedül...
Adam sem jött be, Amadeus meg nem is próbált keresni. A telefonom Adamnél van ugyan, de nem hiszem, hogy nem mondta volna, ha felhív, vagy ír egy sms-t.
De azt sem értem, miért hiányzik, hogy keressen. Bár nem is hiányzik igazán, csak zavar... zavar, hogy túlllépett rajtam. Biztosan talált valakit. Igen...

- Sebastian... - hallom meg a hátam mögött Adam hangját. Épp a kertben sétálok, a virágok közt kellemes illat van mindig. Az épületben beteg- és gyógyszerszag van, már felfordul tőle a gyomrom.
- Mit keresel itt? - kérdezem, és megfordulok. Ahogy meglát, piit elsápad, de nem lép közelebb.
- Mennyit fogytál? - kérdezi, szinte suttog.
- Eddig tizenkét kilót - mosolygok rá. Nem nagyon eszek semmit... nem ízlik az itteni koszt és a gyógyszerektől teltségérzetem van. De teát szoktam inni, az epertea itt is finom.
- Borzasztóan nézel ki - jelenti be, és azért csak közelebb lép, és leül a mellettem levő padra. Én meg mellé. - Legalább jobb?
- Persze! - vágom rá azonnal. - De... nem keresett? - kérdezem félve.
- Sebastian! -. dörren a hangja, de ahogy meglátja közeledni az ápolókat, felsóhajt és lehajtja a fejét. - Ne haragudj - sóhajtja. - Nem, nem keresett. - Összeszorul a mellkasom.
Szóval tényleg továbblépett.

***

Még három hét. Összesen hat hetet kellett bent töltenem, az utolsó kettőt már otthon, lábadozva. De így is kellemesebb. Bár Adam szerint aggasztóan sokat fogytam, a gyógyszerek segítenek.
Ma este is egyedül vagyok itthon. Adam sosem alszik itt, ahogy senki, aki átjön vigyázni rám.
De mindenki bíztat. Jól leszek, sikerülni fog és én is ott fogok ülni, amikor kivégzik. És majd beleröhöghetek a képébe, mikor beadják neki az injekciót.
És én is ezzel bíztatom magam.

Aztán, amikor már aludni készülök, hirtelen megüti valami furcsa nesz a fülem a hátsó ajtó felöl. A konyhába sietek, előveszem az egyik konyhakést, hiszen fegyver nem lehet nálam, és az ajtóban állva várom, aki be akar jönni.
Amikor aztán nyílik az ajtó, és megjelenik Amadeus, elönt a méreg!
Késsel a kezemben rontok neki, alig tud kitérni, de ahogy majdnem megvágom az arcát, megijedek, és elejtem a kést. A penge koppan a földön, én meg kétségbeesetten nézek rá. A tekintete hideg, rideg, ahogy végigmér, mintha dühös lenne, de nem szól, csak szorítja mindkét csuklómat, szinte fájdalmasan szorítja...
- Mit keresel itt? - szólalok meg pár pillanattal később. - Mit akarsz?! - ordítom kétségbeesetten, megint elvesztve a kontrollt.

 

 

Amadeus

Fájó szívvel hagyom őt hátra, de tudom hogy jó döntés volt, hiszen ha magammal hozom, üldözőbe vettek volna, és az egész város összes járőre a nyomunkban lihegne. Nem, még nincs itt az ideje, elő kell készítenem mindent.

 

*

 

Egy fél éve, talán még több hogy nem láttam őt. Valójában a naptáram szerint még nincs két hónapja sem, de ezerszer többnek érzem. Minden porcikám, sejtem utána vágyódik, és megőrjít a tudat, hogy nem tudom hol van.

 

Elrejtették előlem.

 

Valahová nagyon távolra és nagyon mélyre, és a telefonján sem tudom elérni. Egyik kollégája veszi fel minden alkalommal, és csak kajánul közli velem hogy adjam fel magam és láthatom. Hazugság.

 

Balhék balhékat követnek, egy bankot is kirabolunk néhány régi haverral, és már tetemes összeget gyűjtöttem össze, valóra váltom az álmomat, és ebben senki sem akadályozhat meg. Senki!

 

 

 

Sötét üvegű kocsit bérelek, napszemüveg és baseball sapka. A rendőrség előtt várok, amíg meg nem jelenik Sebastian kollégája, akivel akkor éjjel együtt jöttek el a mészárlásra. Adam, vagy valami ilyesmi. Nála van Sebastian telefonja is.

Észrevétlenül, profin követem, nem szúr ki egyszer sem. Két órányi kocsikázás után megáll egy szanatórium előtt. Figyelem ahogy besiet a duplaszárnyas kovácsoltvas kapun, amelyen a fekete indák díszítése inkább síremlékre emlékeztet mint bejáratra.

Ujjaim rászorulnak a kormányra, recseg a bőrkesztyűm.

 

- Végre megtaláltalak... – suttogom.

 

Kopognak a kocsim ablakán. Megnyomom a gombot és nesztelenül lesüllyed pár centire az ablak. Egyenruhás rendőr áll mellettem, de nem ismer fel.

- Kérem ne álljon itt meg, valahol máshol parkoljon le ha szükséges.

Bólintok és elhajtok.

 

Este előveszem a telefonom, ismét Sebastian számát hívom.

- Igen? – dörren bele az ismerős idegen.

- Tudom hol fekszik Sebastian – dörmögöm mosolyogva. – St. Angelus szanatórium.

Hallgat néhány másodpercig, mielőtt megszólal.

- Látta is őt? Találkoztak?

- Még nem, de tervezem.

- Ha valóban annyira oda van érte, hagyja őt lábadozni, Amadeus.

Különös hangsúlyát hallva felhúzom egyik szemöldököm.

- Abban a szar kórházban csak tönkreteszik teljesen.

- Inkább maga tette tönkre őt teljesen, amiért egyszer még megölöm! – sziszegi. Csak nevetek. Csipogó bolha. – Nagyon lefogyott, borzasztó állapotban van. Az orvosa szerint...

Lefagy a mosolyom, felülök és lelógatom lábamat a kanapéról.

- Mi? Mit tettek vele? – dörrenek hangosan. – Ha bántani merték, felrobbantom az egész kócerájt, és a maga seggével kezdem!

- Amadeus! Amadeus! – kiáltja velem egyszerre. – Higgadjon le, és figyeljen. Sebastian nagyon rossz állapotban van, és csak hogy tudja: három egység vigyáz rá éjjel és nappal. Ha a közelébe próbál menni, piros festéket csinálunk magából a tapétánkra! Világos?

Kinyomom a készüléket és teljes erővel a falhoz vágom.

- Kurva életbe!

 

*

 

A mocsok zsarunak igaza volt. Olyan keményen őrzik a kurva kórházat, hogy képtelenség bejutni lebukás nélkül, így várnom kell. Sokat.

 

Amikor végre kiengedik, akkor is három kocsi viszi el, mintha valami kibaszott miniszter vagy elnök lenne. A házát felforgatták, hightech biztonsági rendszer plusz egy járőrkocsi a kapuban éjjel-nappal. Picsába.

 

Néhány hét múlva gyengül a kezdeti lelkesedés, és amikor az egyik rendőr fánkért megy, a másik pedig elalszik a kocsiban, egyszerűen besétálok a házba és kiiktatom a biztonsági rendszert a spéci kütyümmel, amit nemrég vettem.

 

Benyitok, és nekem csapódik egy vékony test, késpenge villan. Mielőtt bármit tehetnék, végigfut rajtam hideg rémület, mert már nincs időm védekezni, mégsem történik semmi, csak koppan a padlón. Konyhakés. Sebastian csuklóit fogom, törékenyek akár egy kis faág.

Felpillantok, és szívem hevesen dübörögni kezd mellkasomban. Sebastian...

- Mit keresel itt? Mit akarsz? – kiáltja, sötét hajtincsei puhán hullnak arcába. Elengedem csuklóit, és kezeimet arcára simítva hajolok le hozzá. Puhán csókolom meg őt, csak gyengén püföli mellkasomat kezeivel. Istenem... mennyit fogyott... ez őrület...

Összefacsarodik a szívem, legszívesebben bőgnék, ordítanék. Mégsem teszem, lenyelem a kitörő heves érzéseket, és gyengéden tartom őt, cirógatom remegő ajkait a számmal, beszívom ismerős illatát, szinte kortyolom őt, akár a legfinomabb mézédes bort.

 

Amikor kifulladunk, csak nézem őt, fájdalmas düh szorítja össze torkomat.

- Sebastian... kicsim... szörnyen lefogytál – morgom komoran. – A hajad is megnőtt...

- Engedj el! – zokogja halkan, amikor kezeim dereka köré fonom, és végtelenül gyengéden ölelem magamhoz. – Miért nem hagysz békén... miért... nem... nem akarom ezt... menj... menj el...

- Csss... semmi baj – morgom megnyugtatóan. Leülök a konyhaszékre, ölemben az ő kis madárcsontozatú testével. Ringatom akár egy gyermeket, simogatom a haját, a hátát, puszilgatom kedves kis arcát.

 

Álomba sírja magát, s amikor aléltan álomba szenderedik, beviszem a hálószobába. A szokásos szép rend helyett áporodott szag és összevisszaság. Romlott és büdös ételmaradékos tányérok az éjjeliszekrényen és a földön. Üres sörösüvegek és üdítős dobozok. Rengeteg gyógyszer. Összehúzom szemöldököm amikor meglátom milyen erős nyugtatók.  

Nem, nem maradhat itt ezen a mocskos helyen, elképzelhetetlen hogy bírta idáig. Le sem teszem őt, egyszerűen felkapok egy viszonylag tisztának tűnő takarót, köré borítom és kiosonok a házból. A kocsiban magam mellé ültetem, betakargatom és lassan, óvatosan vezetek a kis mellékutakon. Olyan mélyen alszik, ami csak a gyógyszereknek tudható be.

 

Hosszú ideig vezetek, mire megérkezünk az erdő mélyén fekvő kis faházamba. Megállítom az autót.

- Hol vagyunk? – kérdezi halkan egy álmos, vékony hang. Fölé hajolok, ujjaim hátoldalával megcirógatom beesett kis arcát, szomorúan mosolygok le rá.

- Biztonságos helyen, ahol nem bánthat téged senki.

Barna szemei tompán csillognak, félig lehunyt szempillái alól néz engem, lassan ismét mély álomba merül. Sóhajtva szállok ki a fekete Sedan-ból, megkerülöm és kinyitom az ajtót, kikanalazom a takarókupacot. Olyan könnyű és törékeny lett, ezért fogaimat csikorgatom kínomban és tehetetlen haragomban. Mit tettek vele? Mit?

 

Odabent a hálószobámban a puha ágyra fektetem, betakarom és mellé ülök. Órákon át csak nézem őt az éjjeliszekrényen álló kislámpa enyhe fényében, hajtincseit félrecirógatom arcából.

 

- Édes kincsem... végre biztonságban vagy. Majd én vigyázok rád.

 

Megrebbennek a szempillái, felnéz rám egy pillanatra, mély sóhaj fakad fel belőle és visszazuhan az alvás mély mozdulatlanságába.

 

*

 

Kolbászos hagymás rántotta.

Mi a picsáért nem írta a kurva szakácskönyv, hogy a hagyma csípi a szemet amikor felvágják?

Úgy marja, hogy megvágom az ujjaimat, többször is.

 

Nem szokásom főzni, ha éhes vagyok konzervet bontok vagy rendelek valami kaját, esetleg elugrom egy közeli gyorsétterembe vagy bármi más. De ezek most nem megfelelőek, Sebastiannak rendes ételt kell ennie.

 

Befejezem a remekművet, ami ránézésre inkább hasonlít egy okádékra, de isteni illata van. Nagy szelet puha fehérkenyér mellé, és friss gyümölcstea. Hm. Tejeskávé is kell de csak instant van... no nem baj, ez is jó.

 

Mindent felpakolok szépen egy tálcára, lekapcsolom a rádiót és besétálok a hálóba. Ő már ébren van, az ágyban kuporog, maga köré csavarva két takarót.

- Jó reggelt – mosolygok rá, és elé teszem a tálca ételt. Nem szólal meg, csak bámul, vékony arcán betegesen nagy szemekkel. Könnyek csordulnak le az arcán.

- Nem... nem... – suttogja. – Nem... ezt ne... ezt nem...

- Hékás – dörmögöm, mellé ülök és magamhoz ölelem. Küzd ellenem, de olyan gyenge mint egy újszülött kiskutya, és egy idő után fáradtan hullnak alá kezei.

- Nem akarok itt lenni – sírja halkan. – Engedj el kérlek... kérlek...

- Csss... – simogatom a haját akár egy kisgyermeknek. – Semmi baj, nyugodj meg. Tessék – fél kezemmel előhalászok egy zsebkendőt az éjjeliszekrény fiókjából és megtörlöm az arcát. Megvárom amíg elveszi, és amikor kifújja az orrát, lassan elengedem.

- Ne félj, nem teszek veled semmit, szerelmem. Neked most gyógyulásra van szükséged, és pihenésre, finom ételekre. Majd én odafigyelek arra, hogy eleget pihenj és rendesen egyél, és hamarosan rendbe jössz majd.

Megigazítom a háta mögött lévő nagypárnát, majd az ölébe teszem a tálcát.

 

Hosszú perceken át csak ül, és az ételt bámulja. Az ágy melletti fotelben ülök egyenes háttal, és őt figyelem. Lassan felemeli az egyik kezét, megfogja a villát, remegő kézzel a szájába vesz egy falatot, majd kis kenyeret, és szépen lassan apránként halad előre. A nagy bögre tejeskávét amikor felemeli, az olyan vészesen remeg a kezében, hogy akaratomon kívül is felé nyúlok és segítek tartani.

- Elképesztően lefogytál, és gyenge vagy. Még egy gyermek is legyőzne téged – dörmögöm halkan. – Miért nem ettél rendesen?

- Nem ízlett a kórházi kaja – válaszolja halkan. – És a gyógyszerek is kiütöttek.

A kanapé karfájára könyökölök, kezemen megtámasztom az államat és lágy mosollyal figyelem. Imádom őt, és olyan jó érzés hogy végre velem van.

- Miért szedtél annyi gyógyszert?

- Nem tudtam aludni, és... sokat sírtam, meg dühöngtem. Elhoztad magaddal azokat is, ugye?

- Miket?

Rám néz, megrágja a kis falatot és lenyeli. Iszik rá egy kis teát, annak a csészéjét elbírja egyedül is.

- A gyógyszereimet.

- Nincs rá szükséged – jelentem ki hidegen. – Azokkal a szarokkal csak kiütöd magad és még vacakabbul lennél.

Remegő kezeivel leteszi a teáscsészét, mély levegőt vesz, látom hogy már megint ideges.

- Szükségem van rájuk, nem tudok nélkülük aludni!

- Hát pedig eddig remekül megvoltál nélkülük, egy teljes napot átaludtál nálam.

- Micsoda? – pislog rám bájosan. Olyan mint egy csodálkozó kislány. Egy nagyon sovány kislány. Bólintok.

- Este hoztalak el, azóta eltelt egy újabb éjszaka és reggel van. Harminchat órát aludtál folyamatosan, még arra is csak alig ébredtél fel, amikor kivittelek a fürdőbe és megmosdattalak. Az rémlik, amikor kikéredzkedtél pisilni, és elaludtál a vécén?

- Semmire sem emlékszem...

- Bizonyára nagyon fáradt voltál – bólintok helyeslően és a tálca felé intek. – Készen vagy?

- Azt hiszem igen... kö-köszönöm...

- Szívesen kicsim. Ebédre valami könnyűt készítek, ahogy elnézem a nehéz ételekkel még gondod van.

Kiviszem a tálcát, elmosogatok és amikor visszamegyek, őt a szoba közepén találom. Az én hozzá képest óriási pólómban van még, amit én adtam rá, és a földön ül, pihegve kapaszkodik kezeivel a hosszúszálú szőnyegbe.

- Hová készülsz? – vonom fel szemöldököm kérdően.

- El innen... – zihálja. – Ha azt gondolod itt maradok veled, akkor tévedsz...

Sóhajtva lépek elé, csípőre tett kezekkel rázom meg rosszallóan a fejemet.

- C-c-c. Nem mész sehová, amíg fel nem épültél. Felejtsd el ezeket a butaságokat – dörrenek fenyegetően.

Lehajolok, könnyedén felkapom őt és az ágyhoz viszem. Durva és nyers szavaim ellenére gyengéden bánok vele, olyan óvatosan fektetem őt vissza, akár a hímes tojást, és talán úgy is törne darabokra, ha hajítanám.

- Engedj el... nem akarom... nem... – nyöszörgi.

- Már megint ugyanaz a lemez? – firtatom kifejezéstelen hangon. – Jó lenne ha váltanál.

- Te szemét...

- Na ez új lemez. Jól van, amíg van energiád szidni engem, addig minden rendben – vigyorgok le rá. Megpuszilom az orrát, és arcom felé lendülő kezét amivel lekeverne nekem egy pofont, óvatosan leszorítom a párnára. – Pihenj kincsem.

Mellé dőlök, magamhoz ölelem és hiába minden mocorgás és mérges nyöszörgés, talán húsz perc sem telik el, és kiscicaként gömbölyödik karjaimba, mély álomba merül.

 

 

Sebastian

 

Tart és csókol engem. Legbelül érzem, hogy hányingerem van, mégsem tudok tenni semmit. Nincs erőm ellökni, csak hagyom, hogy tegyen, amit akar. Mindig azt teszi, most miért lenne másképp?
Nem is keresett engem... de most mégis itt van. Ez is csak ezt mutatja. Mindig azt teszi, amit akar.
- Sebastian... kicsim... szörnyen lefogytál. A hajad is megnőtt...
- Engedj el! – Miért teszel úgy, mintha érdekelne? – Miért nem hagysz békén... miért... nem... nem akarom ezt... menj... menj el...
- Csss... semmi baj. – Alig érzékelem, mi történik, csak megnyugszom lassan. Biztonságban vagyok, tudom. Már biztonságban vagyok.... nyugodt vagyok... nem lenne szabad, de nyugodt vagyok.
Elmúlik az érzés... megálltunk. Pedig az volt a jó, hogy ment az autó. Mintha repültem volna
- Hol vagyunk? – A hangom, mintha nem is az enyém lenne, de ő megint erős. Fölém hajol, simogat. Erős, mégis finom.
- Biztonságos helyen, ahol nem bánthat téged senki.
Hallom, érzem, tudom, hogy Amadeus az. És valamiért sokkal nyugodtabban alszom el. Miért vagyok ennyire nyugodt?! Nem szabad... nem lenne szabad.

***

Illatokra kelek. Illatok vannak körülöttem, amiket rg nem éreztem. Nem szag. Nem áporodott, gyógyszeres szag, hanem illat. Az illat mindig gondoskodást jelent. Ahol illat van, ott gondoskodnak az emberről. De itt ki...
- Jó reggelt. – Amadeus.... ő gondoskodik rólam?! Miért...? Hiszen nem is akart engem. Nem keresett engem...
- Nem... nem... – suttogja. – Nem... ezt ne... ezt nem...
- Hékás! – Ölel, magához húz. Miért teszi ezt, ha eddig nem tette? Hónapokig semmit sem tett.
- Nem akarok itt lenni. Engedj el kérlek... kérlek...
Nyugtat, letörli a könnyeimet és lassan kezdek elveszíteni mindent magam körül. Egy pillanatra minden elrepül mellettem. Az érzéseim, a gondolataim,. és csak őt látom. Azokat a szürke szemeket.
- Ne félj, nem teszek veled semmit, szerelmem. Neked most gyógyulásra van szükséged, és pihenésre, finom ételekre. Majd én odafigyelek arra, hogy eleget pihenj és rendesen egyél, és hamarosan rendbe jössz majd.

Enni kezdek. Ahogy az étel illata az orromba kúszik úgy érzem, mintha hónapok óta semmit nem ettem volna, és sikerül ót kizárnom egy picit. Nem érdekel semmi, csak a számban szétterjedő íz, ami végre nem keserű, hanem finom. Akkor veszek róla újra tudomást, amikor segít felemelni a bögrémet. Pedig bírtam volna... csak picit remeg a kezem.
- Elképesztően lefogytál, és gyenge vagy. Még egy gyermek is legyőzne téged. Miért nem ettél rendesen?
- Nem ízlett a kórházi kaja.  És a gyógyszerek is kiütöttek.
- Miért szedtél annyi gyógyszert?
- Nem tudtam aludni, és... sokat sírtam, meg dühöngtem. Elhoztad magaddal azokat is, ugye?
- Miket?
- A gyógyszereimet. - Miért ilyen furcsa?
- Nincs rá szükséged. Azokkal a szarokkal csak kiütöd magad és még vacakabbul lennél.
- Szükségem van rájuk, nem tudok nélkülük aludni! - Miért nem hozta el őket?! Nem fogok tudni aludni... bele fogok halni, ha nem tudok aludni! Annyim van... az álomvilág, nem veheti el tőlem ezt is!
- Hát pedig eddig remekül megvoltál nélkülük, egy teljes napot átaludtál nálam.
- Micsoda? – szalad ki a számom a kérdés. Aludtam...? Hogy aludhattam a gyógyszereim nélkül?
- Este hoztalak el, azóta eltelt egy újabb éjszaka és reggel van. Harminchat órát aludtál folyamatosan, még arra is csak alig ébredtél fel, amikor kivittelek a fürdőbe és megmosdattalak. Az rémlik, amikor kikéredzkedtél pisilni, és elaludtál a vécén?
- Semmire sem emlékszem... - Hogy lehet ez? Biztosan csak hazudik. Nem lehet. Gyógyszerek nélkül aludni sem tudok. Tudom, hogy nem tudok. Ha tudnék, nem kaptam volna annyit!
- Bizonyára nagyon fáradt voltál. Készen vagy?
- Azt hiszem igen... kö-köszönöm... - A rózsaszínt kellene most bevennem, étkezés után. De ha nincsenek itt, akkor... mit kell csinálni most?
- Szívesen kicsim. Ebédre valami könnyűt készítek, ahogy elnézem a nehéz ételekkel még gondod van.

Menekülni.
Menekülni kell. El kell mennem a gyógyszereimért, és itt kell hagynom őt. Ő is ott hagyott engem, most nekem is ezt kell tennem, de ahogy felkelek az ágyról, a lábaim megremegnek.
- Hová készülsz? – Megint a hangja...  
- El innen... Ha azt gondolod itt maradok veled, akkor tévedsz... - A gyógyszerim nélkül nem maradhatok itt! És ha neki sem kellettem, akkor most miért?!
- C-c-c. Nem mész sehová, amíg fel nem épültél. Felejtsd el ezeket a butaságokat.

Már csak azt érzem, hogy felkap és újra az ágyra tesz.
- Engedj el... nem akarom... nem...
- Már megint ugyanaz a lemez? Jó lenne ha váltanál.
- Te szemét... - Akkor sem voltál ott, amikor kellettél volna! Most miért vagy itt megint, ha hónapokig nem voltál?!
- Na ez új lemez. Jól van, amíg van energiád szidni engem, addig minden rendben. Pihenj kincsem.

***

 

Zene

 

Menekülnöm kell. El kell mennem innen, amíg van rá lehetőségem és esélyem, de nem merek elmenni. Ha ő nem lesz mellettem, megint semmi sem leszek.
Semmi, csak magányos.
De amíg vele vagyok, olyan bonyolult minden. Szétszaggat, hogy semmit sem tudok, hogy semmiben sem vagyok biztos. Ahogy nézem alvó arcát, nem tudom, mit kell tennem. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki csak mellette van biztonságban. Mert tudom, hogy ő félt engem, és szeret engem. De...
De nem keresett.
Hónapokig nem tudott rólam semmit, és nem keresett engem. Nem is hívott, Adam azt mondta. Aztán egyszer csak megjelenik, mikor neki tetszik, mikor az előző férfira ráunt és elrabol... megint elrabol.

Még pár percig nézem őt, aztán eldöntöm, mennem kell. Kimászok a karjai alól, és felkelek. A lábaim remegnek, majdnem összeesek, de rohannom kell. Ahogy mocorogni kezd, gondolkodás nélkül eredek futásnak, és rohanok... csak rohanok, azt sem tudom, merre, de nem szabad vele lennem! Neki sem jelentek semmit, hiszen nem hiányolt. Nem keresett. Amikor eszébe jutottam, eljött értem és elhozott ide. De megint nem tudom, miért, és mik a céljai, csak azt tudom, hogy hónapokig nem hallottam róla, és valamiért fáj.
Félelmetes érzés, hogy miatta fáj valami.
Valami a mellkasomban...
 

Csak rohanok, és rohanok.
Régen ez nem jelentett volna gondot, most mégis, alig tíz perc után kifulladok. Hihetetlen... mindenkinek igaza volt. Tönkre tettem magam. Nem! Nem magam! Ő volt... miatta volt minden...
Hirtelen elfogy a lábaim alól a talaj, és már csak annyi időm van, hogy megkapaszkodjak egy akármiben, amit elérek, és lehunyjam a szemem ijedtemben.
Amikor újra kinyitom, hangosan lihegni kezdek. Érzem, hogy pánikba fogok esni, de nem szabad... de... de mit tegyek?!
A karjaim lassan begörcsölnek, olyan erősen szorítom a fa törzsét, amibe kapaszkodok.
Alattam a mélység... semmi más, csak a feneketlen völgy, és én... nem vettem ezt észre?! Ordítanék, de nem merek... félek, hogy rám fog találni, ha megszólalok. De meghalni érdemes ahelyett, hogy vele legyek?! Fogalmam sincs, mit akarok.
Most lehetőségem van dönteni. Csak egy mozdulat és mindennek vége. Megszabadulok a fájdalomtól, a szenvedéstől, a szúró érzéstől a szívemben, a bizonytalanságtól.
Most még jó vele. De ha később újra... azt akarja majd csinálni? Képes leszek elviselni, ha újra megaláz, a földbe döngöl, fájdalmat okoz és szenvedést?
Mert kérni fog ezért valamit... azért, hogy velem van, adnom kellesz valamit, csak idő kérdése. És én nem akarom újra. Érezni a bőrét, az ujjain a bőrkeményedéseket, az illatát, ami olyan erős, amilyen nekem sosem volt, a hangját, ami olyan karcos, olyan... akár egy éles pengéjű kés és egyenesen a fülembe vág. Kivág egy darabot belőlem minden alkalommal!
A saját hangos zihálásomra térek észhez. A tenyerem izzadni kezd, pedig fázok. Egy szál pólóban és egy alsóban vagyok, nagyon fázok...
- Amadeus... - A hangom, az elmém egyedül hagy, csak lógok a sziklaszirten és senki nem ment meg. Amadeus sem jön. Talán tényleg nem akar engem. Talán ez az egész csak egy buta játék és így akar bosszút állni rajtam. De a szívem miért sajdul bele ebben a gondolatba?!
Véget kell vetnem ennek. Vége kell, hogy legyen, és ennél jobb alkalmam nem lesz már. Csak el kell engednem a fát. Csak annyit kell tennem, hogy elengedem, és mindennek vége. Pár pillanat lenne, amíg lezuhanok innen. Csak addig félnék, utána minden megoldódna, és végre békén hagyna mindenki.
Adam nem parancsolgatna.
A kapitányságról nem érezném a folyamatos fenyegetést.
Nem ülne az emberek arcán a szánalom, amikor rám néznek.
Nem érezném magam semminek...
És őt sem látnám többé.
Őt, aki... aki mellett talán egy kicsit mindig valaki voltam. Az első perctől kezdve engem látott, nem egy rendőrt, nem egy férfit. Engem. És épp ezért kell véget vetnem ennek!
Elengedem a törzset, de a zuhanás helyett csak erős szorítást érzek a csuklómon. Nem merem kinyitni a szemem... de nem akarom, hogy megmentsen.
- Engedj el - kérem őt. Tudom, hogy ő az... ki más lenne?
- Nem! - A hangja határozott, erős, nyelnem kell egyet. Nincs erőm küzdeni. Tudom, hogy fel fog húzni. - Gyere... - Már nem erős a hangja. Kinyitom a szemem, és látom... a félelmet? Sosem láttam félelmet ezekben a szürke szemekben.
- Engedj el - kérem, könyörgök neki. - Csak el kellene engedned - mosolygok fel rá kábán. Kezdem elveszteni ezt az egészet... az irányítást, amit már régen elvesztettem. Azóta ő irányít, mióta berobbant az életembe. Azóta a perc óta.
- Felejtsd el - sziszegi, de nem szól, csak erősödik a szorítás a csuklóm körül, és hirtelen rántást érzek, az egész testem beleremeg, ahogy lassan szilárd talaj kerül a lábaim alá.
Várom, hogy veszekedni fog, hogy felpofoz, amiért elszöktem, amiért le akartam esni, amiért el akartam hagyni, de nem szól, csak megölel. Az arcát a hajamba temeti, és ölel engem. A karjaim bénán lógnak a testem mellett, egészen addig, amíg nem érzek késztetést, és belemarkolok a vállába.
Percekig így állunk. A völgyből felszökő szellő miatt még mindig fázom, de ő nem tesz semmit, csak ölel, sóhajt, de nem bánt. Sem szavakkal, sem tettekkel nem bánt. Aztán hirtelen felkap, az ölébe vesz és még mindig néma, ahogy elindul velem visszafelé.
Szólnék, tiltakoznék, de ahogy felnézek, olyat látok az arcán, amit soha nem láttam eddig, és beazonosítani sem tudom.
Ha nem róla lenne szó, azt mondanám, hogy rettegés. De ő sosem fél. Amadeus nem tud félni. Mégis olyanok a vonásai, mintha legalább tíz évvel öregebb lenne. Mi történhetett? Tényleg megbolondultam volna, és már ilyen rég óta vele vagyok, csak nem tűnt fel?

Egy szót sem szól, szinte a levegővételeit sem hallom, csak az arcát nézem. A vonásait... már lassan lei s tudnám rajzolni, ha akarnám. Az orrát, az ajkait, az álla keménységét, a homlokát, a sebhelyeket, amikről azt sem tudom, hogyan és hol szerezte őket. Meg kellene... de miért is érdekelne engem ez?! Miért érzem, hogy jó lenne tudni, hogy melyiket hol szerezte? Talán ha megkérdezném, elmondaná nekem?
De most haragszik rám. Biztosan nagyon haragszik. Ezért nem szól.

Az emlékek elemi erővel rohannak le.
Amikor gyerek voltam, és megijesztettem anyáékat, mindig ez volt. Szótlanul álltak, ültek mellettem, egyikük sem szólt, mintha a büntetésem a csend lett volna. Akkor is úgy volt, mint most. Eleinte élveztem, jó volt, hogy nem kellett beszélni és magyarázkodni, de egyre aggasztóbb lett az,. hogy nem hallom a hangjukat, nem néznek rám, még annyira sem... és már az is jobb lenne, ha üvöltene velem, csak hallanám, hogy tudja: itt vagyok. Szólni akarok neki, megszorítani a karját, hogy emlékezzen rám. De erre sincs erőm. Fázok, remegek. De még most sem szól, csak megyünk.
Most olyan, mint egy titán. Csak előre néz, nem pillant rám, nem szól, csak előre néz.

Mire visszaérünk, már szét tudnék robbanni. Mintha pontosan tudná, mit csinál, nem szól semmit még mindig, csak bemegyünk, lefektet, és rám sem néz.
Ordítanék, kiabálnék, de nincs erőm, csak megszeppenek a ridegségtől, amivel fölém hajol, megigazítja a párnámat, majd a takarót rám teríti. Nincs benne semmi gondoskodás, semmi szeretet, ami eddig volt, mindent nélkülöz, mintha idegen lennék. De szeret engem... azt mondta, szeret!
Mit csináljak?!
Érzem, hogy kezd rajtam elhatalmasodni a rettegés. Érzem, hogy remegni kezdek, és ő megint nincs itt!
Amikor végül visszajön, a kezében egy bögrét tart. Elveszem tőle, és a falhoz csapom. Zihálva nézek rá, de ő még mindig nem szól. Mintha már évek óta csend lenne, és nem is látom, hogy úgy néz rám. Miért nem néz rám úgy?! Miért nem csillognak a szemei?!
Üvöltve kezdek sírni és görcsösen marok a saját karomba. Érzem, ahogy a körmeim a húsomba marnak, és már mozdul, de csak leugrok az ágyról, egyenesen a széttört pohár szilánkjai közé.
- Mit csinálsz...? - szól rám. A  hangja nem parancsol, nem gondoskodó, nem érdeklődő. Rideg és... érzelemmentes. Szétszakítja valami a mellkasomat.
- Nem is kerestél - kezdek bele suttogva. - Hónapokig felém sem néztél, aztán amikor ráunsz a pótlékomra, visszajössz.... hónapokig nem is keresel, nem is próbálsz megtalálni, fel sem hívsz, hagysz szenvedni, hagyod, hogy ezt tegyék velem .- Egyre hangosabb vagyok, szinte kívülállóként hallom az ordításomat. - Aztán egyszer visszajössz, elrabolsz, és úgy teszel, mintha még szeretnél! Miért nem jöttél?! - Rá nézek. Alig látok a könnyeimtől, a hangom remeg, de ordítok. - Azt mondtad, szeretsz! Hogy a tiéd vagyok! És hagyod, hogy ezt tegyék velem! El sem jössz, mert valaki más van, és mikor meg akarok halni, nem engeded! - Remegni kezdek. - Miért nem jöttél értem.... miért nem kerestél hónapokig...?
Fázok... istenem, nagyon fázok!
Szinte jéghideg minden.
Pedig amikor ölel, mindig olyan meleg van.

 

 

Amadeus

Ijesztő üresség. Belülről fázom, amikor felnyitom szemeimet, nem fekszik a karjaimban Sebastian. A párnát markolják ujjaim, s azonnal éberré válok. Felpattanok, még szédülök az iménti alvástól, de rohanok kifelé. A veranda ajtaja nyitva, a földön meztelen lábnyomokat látok a lenyugvó nap vöröslő fényében. Egyenesen a sziklás tengerpart felé tart, amely többszáz méter mély, és alatta hegyes sziklákon háborog a vad tenger... A kurva életbe!

Lélekszakadva rohanok, és amikor meglátom a fehér pólójában, amint egy ferdén a falból kinőtt vastag gyökérbe kapaszkodik. Ó édes jézusom! Épp időben kapom el a csuklóját, miközben lecsúszik róla.

Behunyt szemekkel, ernyedten lóg a levegőben, szánandó látványt nyújt meztelen sáros lábaival, koszos fehér pólója lobog sovány teste körül.

- Engedj el – kéri erőtlenül. Hogy elveszítsem őt? Soha! Soha!

- Nem! – dörren a hangom, miközben húzni kezdem felfelé. Reszketnek az ajkai, rettentően sápadt. – Gyere... – dörmögöm higgadtabban. Bármit képes lennék tenni vagy mondani ebben a pillanatban, csak el ne veszítsem őt... Egy rossz mozdulat, kicsúszhat e kezemből, bármi történhet vele, és beleőrülnék. Már így is pengeélen táncol az elmém, ha elveszíteném őt, belepusztulnék.

Felnéz rám, szemei sötéten csillognak. Már sötétedik, a nap eltűnt a horizont mögött, a tenger vadul háborog alattunk, mintha éhes torkát nagyra tátaná, hogy elnyelje a szívemnek legkedvesebb lényt ezen a világon.

- Engedj el. Csak el kellene engedned...

Lemondó, szomorú mosoly. Gyűlölöm így látni őt. Amikor évekkel ezelőtt, a bankban egy erős, határozott és gyönyörű rendőr rontott be, hogy mentse a túszokat, teljesen letaglózott. Első látásra beleszerettem, és minden óvatosságomat félretéve, szinte dühösen vetettem rá magam. Az illata, bőrének íze teljesen elzsongított, az sem számított hogy sikerült bejutnia a kommandónak, és letartóztattak. Megérte. Megérte, mert órákon át birtokolhattam a legcsodálatosabb lényt a világon! Nem fogom csak úgy elveszíteni őt, most, hogy végre rátaláltam, és visszaszereztem! Nem!

- Felejtsd el – szűröm a fogaim között, és egy erős mozdulattal felrántom magamhoz. Amikor ismét a karjaimba zárhatom, megkönnyebbülten szorítom, hajának puhaságába temetem arcomat. Illata édesen kesernyés, teljesen kihűlt idekint a hideg szélben. Felsóhajtok, amikor eszembe jut, mennyire meztelen és kiszolgáltatott állapotban van. Az ég szerelmére, még cipő sincs rajta! Képes lett volna itt hagyni engem mezítláb. Ó egek, ha elveszíteném... ha meghalna... Nem! Nem!

A karjaimba veszem, és szótlanul viszem őt a karjaimban. Csodálkozva hagyja nekem, nem ellenkezik. Nem tudom mit tegyek, hogy ne rontsam tovább a helyzetet. Ha letámadnám, ha kiabálnék, ha vigasztalni próbálnám, csak rontanék a helyzeten.

 

Odabent beteszem reszkető kis testét a puha meleg ágyba, betakarom. Koszosak a lábai, szakadt és mocskos a póló rajta, de ha most bevinném a fürdőbe, vagy levetkőztetném, kiborulna. Majd később, inkább kisietek, egy bögre forró teáért.

 

Bamm!

 

A tea szétfröccsen a falon, a kis kék bögre apró darabokra törik. Miért vágta oda? Sebastian hangosan felzokogva kimászik az ágyból, és a bögréhez lép.

- Mit csinálsz...? – kérdem óvatosan. Nem akarom feldühíteni.

- Nem is kerestél. Hónapokig felém sem néztél, aztán amikor ráunsz a pótlékomra, visszajössz.... hónapokig nem is keresel, nem is próbálsz megtalálni, fel sem hívsz, hagysz szenvedni, hagyod, hogy ezt tegyék velem! – kiáltja a szavakat, egyre hangosabban. Könnyei patakokban folynak arcáról. - Aztán visszajössz, elrabolsz, és úgy teszel, mintha még szeretnél! Miért nem jöttél?! Azt mondtad, szeretsz! Hogy a tiéd vagyok! És hagyod, hogy ezt tegyék velem! El sem jössz, mert valaki más van, és mikor meg akarok halni, nem engeded! Miért nem jöttél értem.... miért nem kerestél hónapokig...?

 

Egy lépéssel keresztülszelem a távolságot magunk között, cipőm alatt csikorognak a bögre törött darabjai, ahogy derekánál fogva felemelem és magamhoz ölelem. Lábai engedelmesen fonódnak derekamra, karjai nyakam köré. Hangos zokogása, ziháló légvételei nyakamat csiklandozzák. Erősen ölelem, mégis óvatosan.

- Mindig veled voltam – dörmögöm. – Fogalmad sincs róla, mennyire kerestelek, mennyire vágytam rád. A kollégáid úgy őriztek téged, hogy egy légy sem juthatott volna be hozzád. Hónapokon át az őrület szélén egyensúlyoztam... – Rekedt a hangom. – A kórház előtt vártam, hiába hívtam fel a kollégád, a kórházat, az orvosaidat, egyszerűen nem árultak el rólad semmit! Most is, csak azért tudtam bejutni hozzád, mert végre nem őriztek olyan komolyan. Hidd el, szerelmem... el akartam menni érted! Tudtam, hogy vársz rám, tudtam... Mindig tudtam... Annyira szeretlek, Sebastian!

Puha csókjaim nyakát, fülét, állát érik, könnyeit lenyalom lassú mozdulatokkal. Behunyt szemekkel kapaszkodik belém, érzem körmeit a bőrömbe vájni. A következő pillanatban ujjai erősen hajamba tépnek, remegő, hideg ajkai számra tapadnak. Sóvár nyögés szakad fel torkomból, és rengeteg erőmet emészti fel, hogy visszafogjam magam. Kicsi nyelve hideg lándzsaként fúródik a számba, szinte erőszakos a csókja. Erős a kísértés, mégis csak állok, tartom és ölelem őt.

 

Hagyom, had tegyen velem bármit.

 

Megérdemlem, mert várt rám és szenvedett, én pedig nem voltam mellette.

 

Viszonzom csókját, ő egyre vadabb, s én egyre gyengédebb. Vaktában az ágyhoz lépek, letenném őt, de nem enged el, így fölötte térdelve hagyom, hogy karmoljon és harapjon. Lábai derekam körül szorulnak, és tudom hogy ha nem lenne ennyire gyenge, fájdalmat okozna. Azt sem bánnám.

 

Zihálva ernyed el alattam, karjai erőtlenül hullnak mellé a párnára. Résnyire nyílt szemekkel néz fel rám, könnyeit letörlöm hüvelykujjaimmal, puhán megcsókolom a száját.

- Vigyázok rád, pihenj szerelmem. Ha felébredtél, eszünk valami finomat.

Az utolsó szavaimat már nem hallja, elnyíló ajkakkal adja meg magát a kába álomnak.

 

***

 

Feltakarítom a cserepeket, letörlöm a falat, majd egy nedves ruhával megtisztogatom Sebastian kezeit, lábait. Még arra sem ébred fel, hogy levetkőztetem és tiszta pólót adok rá. Szinte meg tudnám számolni a bordáit... Ez nem mehet így tovább. Bezárom a veranda ajtaját is, elé egy súlyos fotelt húzok, amelyet képtelen lenne eltolni vagy átmászni, majd a konyhában megsütöm a bárányhúst és megfőzöm a krumplipürét. A kész húst apró darabokra tépkedem, úgy teszem a tányérjára.

Halk neszre megfordulok, azonnal kezembe röppen a derekamba tűzött pisztoly, de nem szegezem az ajtóban toporgóra, hanem azonnal visszadugom. Kócosan, kisé kábán pislogva álldogál az ajtóban. Hosszú sötétkék pólóm majdnem a térdéig ér. Alaposan tettem a kandallóra fát, az egész faházban kellemes meleg van, nem kell aggódnom amiatt hogy megfázik.

- Szia kincsem – mosolygok rá. – Remélem éhes vagy, épp elkészültem.

- Mennyi az idő? – kérdezi rekedten. A kezébe nyomok egy bögre teát, és beterelem a nappaliba, ahol vidáman ropog a kandallótűz. A rusztikus, egyetlen fából faragott asztalhoz ültetem. Vetek egy pillantást a kandallón álló órára.

- Éjfél múlt.

- Ilyen késő van?

- Bizony, úgyhogy muszáj enned.

Megterítek, behozom a tányérokat és egy üveg gyümölcsbort. Szorosan mellé ülök, összeér a lábunk, egyik karom háta mögött a szék háttámláján pihentetem, és miközben ő óvatosan beletúr az ételbe kanalával, addig én hátrasimítom füle mögé a hajtincseit. Látszólag nyugodt vagyok, de valójában robbanás közeli állapot jellemző rám. Először is, rá akarom vetni magam, és az eszméletlenségig kefélni őt, másrészt viszont ordítani is tudnék, mert néhány órával ezelőtt majdnem meghalt, és harmadszor pedig... miért ilyen kibaszott sovány?! Miért nem eszik rendesen? Most, is alig evett két kanállal, már le is teszi az evőeszközt és inkább a teát kortyolgatja. Megőrjít.

- Egyél még egy kicsit, épp csak megkóstoltad.

Lassan, türelmesen diktálom belé az ételt. Közel egy órányi türelmes mormolás és nyüstölés eredményeként a tányér kiürül. Egy kis banános vaníliás pudingot is belediktálok. Szótlanul hagyja nekem, hogy megetessem vele, majd amikor az utolsó kanállal is türelmesen lenyeli, muszáj megcsókolnom. Hajába fúrom ujjaimat, másik kezem meztelen combjára simítom, és lehajolok hozzá, hisz ültünkben is jóval fölémagasodom. Épp csak megérintem az ajkait, ha ellenkezne azonnal elengedném, de nem teszi. Lehunyja hosszú sötét szempilláit, ajkai megadóan elnyílnak. Önkéntelenül is nyögés szakad fel a torkomból, remegve húzom magamhoz közelebb, nyelvem óvatosan csúszik a szájába. Mellkasomon megérzem pólómon keresztül kezének melegét, és elektromosság cikázik végig rajtam, megrándulok tőle. Istenem, ugyanezt a bénító ősi vágyat éreztem, amikor először hozzáértem!

- Hahh... – nyögi mély és lágy hangján, farkam is megrándul ettől. Elfordítja az arcát, felkínálja nekem a nyakát, és én éhesen nyalom végig puha bőrét, fogaimmal lágyan karcolgatom.

- Ha elcsábítasz – dörmögöm rekedten -, nem tudom mi történik. Ne várd el tőlem, hogy képes legyek visszafogni magam.

- Kívánsz engem? – kérdezi zihálva, kezei pólómat markolják.

- Fogalmad sincs, mennyire imádom minden porcikádat, igaz? - Hátáról a fenekére csúszik egyik kezem, és finoman belemarkolok az egyik kis félgömbbe. – Ne játszadozz velem, Sebastian. 

 

 

Sebastian


Azonnal közelebb lép, és magához ölel. Én, mintha csak automatikus lenne, lábaimmal ölelem a derekát. Tudom, hogy nem fog leejteni, sosem tenne ilyet.

- Mindig veled voltam. Fogalmad sincs róla, mennyire kerestelek, mennyire vágytam rád. A kollégáid úgy őriztek téged, hogy egy légy sem juthatott volna be hozzád. Hónapokon át az őrület szélén egyensúlyoztam... A kórház előtt vártam, hiába hívtam fel a kollégád, a kórházat, az orvosaidat, egyszerűen nem árultak el rólad semmit! Most is, csak azért tudtam bejutni hozzád, mert végre nem őriztek olyan komolyan. Hidd el, szerelmem... el akartam menni érted! Tudtam, hogy vársz rám, tudtam... Mindig tudtam... Annyira szeretlek, Sebastian! - Hogy... mi? Nekem azt mondták, hogy nem keresett. Hogy nem érdekeltem és nem hívott, nem volt ott sehol sem. Ezek szerint hazudtak nekem azért, hogy még rosszabbul éreztem magam?
Miközben ajkaival simogat, ahol csak ér, nekem azon jár az agyam, hogy miért... miért csak neki vagyok fontos? Miért csak ő van mellettem? Miért pont ő?!
Dühömet rajta akarom kitölteni, és valahogy ösztönből tapasztom ajkaimat az övére, és meglep, hogy mennyire jó. Hogy mennyire megnyugtat... aztán már csak azt érzem, hogy letesz az ágyra, de nem engedem el. nem akarom elengedni! Most nem... de kifulladok, és magam mellé ejtem karjaimat, lábaimmal elengedem, és már csak halványan hallom a hangját.

- Vigyázok rád, pihenj szerelmem.

 

Miért...? Miért ennyire kedves? Miért vagyok neki ennyire fontos?

 

***

 

 

Egyedül ébredek. Kicsit összerezzenek, de amikor meghallom a motoszkálást a konyhában, valahogy megnyugszom. Kellemes érzés, ha tudom, hogy itt van és nem vagyok egyedül. Mert nélküle úgyis csak egyedül lennék.

- Szia kincsem. Remélem éhes vagy, épp elkészültem.- Kincsem...

 

- Mennyi az idő? – kérdezem, miközben a gondolataim még mindig akörül forognak, hogy miért teszi ezt.

- Éjfél múlt.

- Ilyen késő van?

- Bizony, úgyhogy muszáj enned.

Valami furcsa, de nnagyon finom húst készített. Viszont nem bírok sokat enni, legalábbis nem érzem, hogy kellene. Pár falat után át is térnék a teára, de most nem engedi.

- Egyél még egy kicsit, épp csak megkóstoltad.
Elmosolyodom magamban a gondoskodásán, jól esik, hogy fontos vagyok valakinek. Talán tényleg éhség, talán csak, hogy ő jobban érezze magát, de megeszem az ételt, még a banános pudingból is iskerül ennem.
Amikor végzek, hirtelen hajol hozzám, és csóükol m,meg. Egy pillanatig hiszem csak, hogy rossz lesz, aztán átadom magam az érzésnek. Erős, szerető ember van mellettem, akinek szüksége van néha ilyenekre is, ingyen nem várhatom el tőle a gondoskodást.
Amikor elválnak az ajkaim az övétől, felsóhajtok, mire a nyakam kezdi csókolni.


- Ha elcsábítasz, nem tudom mi történik. Ne várd el tőlem, hogy képes legyek visszafogni magam.

- Kívánsz engem? – kérdezem hitetlenkedve. Lefogytam, ahajam hosszú és csapzott,napok óta nem borotválkoztam...

- Fogalmad sincs, mennyire imádom minden porcikádat, igaz? - Keze hirtelen, de finoman és lágyan siklik a fenekemre és eszembe jut, hogy azért akármennyire gyűlöltem vele lenni, minden alkalommal elélveztem.  – Ne játszadozz velem, Sebastian.

- Tanítsd meg nekem, hogy kell egy férfit szeretni - suttogom halkan, ujjaimmal lágyan végigsimítok mellkasán. - Nem ígérem, hogy azonnal, de megpróbálom, úgysincs értelme semminek - mosolyodom el.

- Miért mondod ezt? - kérdezi szomorkásan.

- Sosem leszek már a régi, ezt te is tudod és én is tudom. Nem leszek soha olyan erős és sikeres, mint voltam, talán rendőr sem akarok többé lenni. A legjobb barátom hónapokon át hazudott nekem, minden, amit igaznak és valósnak hittem, lassan megszűnik - nevetek fel.

- Sebastian... - szólít a nevemen. Megint rá pillantok. Acélszürke szemeiben olyan gondoskodás és szeretet van, amit soha nem láttam még más tekintetében. Miért vagyok neki ennyire fontos? Mivel érdemeltem ezt ki?!

- Amadeus - suttogom neki mosolyogva. - Amadeus...

- Ne mond így a nevem! - csókol bele a nyakmba, és szinte morog.

- Türelem. Csak ennyit kérek, legyél türelmes velem - tolom el picit. - Már úgyis csak tőled függ az életem. Ha akarsz, meg is ölhetsz, akkor sem tehetek semmit - jegyzem meg.

- Sosem bántanálak.

- Mégis tönkretetted az életem - válaszolom azonnal, és ahogy megvillannak a szemei, azonnal megbánom, hogy kimondtam. Talán tényleg így van, de ha bármi értelmet keresek, akkor mindig hozzá térek vissza. Csak ő van már és a szerelme, ami itt tart az életben. Az a hihetetlen erő, amivel ragaszkodik, hogy mindent megtesz értem és nekem.
Bocsánatkérésként lágyan ölelem meg, fejem a vállába fúrva és beszívva az illatát.
Furcsa... a férfiak szaga az öltözőben, a torna- és edzőtermekben eddig büdös volt, de az övé valahogy... kellemes? Szinte simogató. Mint egy jó vodka. Egyszerre mar és okoz élvezetet.
Nem szól semmit, némán, de aprókat remegve hagyja, hogy szimatoljak a nyakánál, a füleinél, néha hozzáérve ajkaimmal, ahogy velem tették a nők régebben.
A nők...

Akkor most én is az leszek? Nőnek kell lennem, azt hiszem. Nem várhatom el tőle, hogy ő hódoljon be nekem.

- Ne szórakozz... - morran rám finoman, ahogy egyik kutya a másikra, amikor az túl erősen harap a nyakába.

-Nem szórakozok - súgom a fülébe. - Tanulok... - Megint megremeg, nekem pedig rég óta először kúszik őszinte mosoly az arcomra.

- Még mindig milyen édes a mosolyod - bókol nekem azonnalm, és lassan tényleg kezdem magam nőnek érezni mellette. Sokkal férfiasabb, mint amilyen én valaha lehetek, és valamiért... valami absztrakt okból vonz, hogy vigyázzon rám. Hogy segítsen döntéseket hozni és a támaszom legyen: minden, ami egy férfi lehet egy nőnek. Élvezni, szeretni szeretném őt. Csakis őt.

- Én nem vagyok meleg - szögezem le azonnal.

- Ki állította az ellenkezőjét? - simít ki egy tincset az arcomból.

- De ha nem vagyok meleg, akkor miért akarlak megcsókolni? - kérdezem halkan, mintha titok lenne, és ujjaimmal lágyan végigsimíytok az ajkain. Még itt ismennyire férfias... egyszerre lágy és puha, de ugyanakkor kemény és férfias... vagy nem is tudom. Talán már ezt is csak bemagyarázom magamnak, hogy ezt akarjam, hogy ilyen legyen, és legyen rá mentségem, ha most úgy döntök, hogy hagyom magam neki?
Talán.

Talán nem.
Szinte nem is gondolkodok, a fejemből kiürül minden, ahogy közelebb hajolok és most félve, ismerkedőn simítok végig ajkaimmal az övéin. Még a szája is mennyivel nagyobb, mint az enyém.
Nem siettet, nem tesz semmit, hagyja, tegyem, amit akarok, és én lassan belelendülök az ismerkedésbe. Nyelvem végigsimít ajkán, mire kis rést hagyva nyitja meg előttem száját. Gondolkodom, de végül felfedezem, amit hagy, és nyelvem táncba hívja az övét. Az ízre furcsa, ismerős és most mégis más. Most én akarom, nem dühös vagyok. Rá akarok jönni, hogy miért kívánom.

Ujjaim a tarkójánál simogatják, ahogy lassan teljesen az ölébe ülök, és megérzem a combomnak nyomódni merevedését.
Normális reakció lenne talán az, ha felugranék, és zihálva távolodnék el tőle, de csak halkan felnyögök.

Meg fogom bánni... tudom, hogy meg fogom bánni, de nem hagyhatom, hogy elvesszen ez a pillanat, mert talán soha nem lesz másik.
Elhajolok tőle, nyelvemmel még utolsót simítok arcán, majd a szemébe nézek.

- Ha el tudod feledtetni azt a rosszat, amit tettél velem, és megtanítod nekem, hogyan legyek alárendelt neked, akkor a tiéd leszek... úgysincs semmi másom a világon, csak a szerelmed - simítok végigaz arcán, kihúzva a gumit a hajából. - Csak az tart az életben, hogy te szeretsz engem... máűr csak ez köt ide, és ha tovább küzdök ellene, tényleg bele fogok halni!

Kétségbe vagyok esve... ha elutasít... nem tudom, mit teszek...

 

 

Amadeus

Minden légvételekor a meleg lehelete súrolja fülemet. Milyen kapkodó a légzése, de semmi az én fújtatásomhoz képest.

- Tanítsd meg nekem, hogy kell egy férfit szeretni – súgja, ujjai mellkasomat simítják. Istenem, talán most először simogatott meg. - Nem ígérem, hogy azonnal, de megpróbálom, úgysincs értelme semminek.

Felemelem a fejemet, hogy csinos arcát láthassam. A szája mosolyog, de a szemei nem.

- Miért mondod ezt?

- Sosem leszek már a régi, ezt te is tudod és én is tudom. Nem leszek soha olyan erős és sikeres, mint voltam, talán rendőr sem akarok többé lenni. A legjobb barátom hónapokon át hazudott nekem, minden, amit igaznak és valósnak hittem, lassan megszűnik.

Keserűen nevet, mintha önmagát gúnyolná ki.

- Sebastian...

Én itt vagyok. Kapaszkodj belém, ha kell. Mintha hallaná a gondolataimat, úgy néz rám ahogy eddig még soha, és úgy mosolyog rám, ahogyan vágyálmaimban.

- Amadeus... Amadeus...

Basszus! Csak egy szent képes ilyenkor némán szenvedni, én nem! Pedig most nem bírná ki a legyengült teste, hogy magam alá gyűrjem és szétszeressem. Megszédülve az érzésektől és a testemet kínzó sóvárgástól, nyakába fúrom arcomat.

- Ne mondd így a nevem! – dörmögöm kínlódva.

- Türelem. Csak ennyit kérek, legyél türelmes velem. Már úgyis csak tőled függ az életem. Ha akarsz, meg is ölhetsz, akkor sem tehetek semmit.

Felháborít, amit mond.

- Sosem bántanálak.

- Mégis tönkretetted az életem.

Mintha kaptam volna egy kibaszott nagy pofont, de szinte azonnal átölel engem vékonyka karjaival, hogy enyhítse a szavainak hatását. A következő percekben pedig behunyt szemekkel élvezem apró cirógatásait, csábító mozdulatait alattam. Minden kis érintés zsibbasztóan forró hullámokat gerjeszt bennem, amelyek egyenesen a farkamba örvénylenek.

- Ne szórakozz... – szűröm a fogaim között.

-Nem szórakozok – leheli izgatóan, a fülkagylómhoz érinti száját. - Tanulok...

A gyomrom is beleremeg az érzésbe. Lenézek rá. Tetszik a mosolya.

- Még mindig milyen édes a mosolyod.

Elkomolyodik.

- Én nem vagyok meleg.

Szóval itt tartunk? Rendben. Szemébe lógó hajtincsét félresimítom.

- Ki állította az ellenkezőjét?

- De ha nem vagyok meleg, akkor miért akarlak megcsókolni?

Vékony ujjai a szám vonalát végigsimítják, eljátszadoznak a hegeimmel, meleg szája követi ezt a mozdulatot, és a következő percekben csak mozdulatlanul támaszkodom felette, és hagyom hogy óvatosan, tapogatózóan felfedezze a számat, hogy megtapasztalja, milyen velem a legfinomabb csók.

Felülök, engedem hogy az ölembe másszon, egy pillanatra sem szakad el a szája az enyémtől. Kemény hímtagom a combjához préselődik, az érzéstől halkan felnyög, olyan végtelenül izgatóan...

Elhúzza az arcát, de még utoljára finoman megnyalintja a számat érintő legnagyobb forradásomat.

- Ha el tudod feledtetni azt a rosszat, amit tettél velem, és megtanítod nekem, hogyan legyek alárendelt neked, akkor a tiéd leszek... Úgysincs semmi másom a világon, csak a szerelmed. -Érzem, ahogy kibontja a hajamat. - Csak az tart az életben, hogy te szeretsz engem... Már csak ez köt ide, és ha tovább küzdök ellene, tényleg bele fogok halni!

 

- Alárendelt? – kérdezem döbbenten, majd elönti az agyamat a szar.

Belemarkolok a hajába, szenvedélyesebben, mint kellene. Felszisszenve vájja körmeit a vállamba, szemeit az enyémbe fúrja.

- Elég az önsajnálatból, kiscica – morgom halkan. – Ez nem te vagy. Mától kezdve megváltoznak a dolgok.

- Miről beszélsz?

- Mostantól nincsenek gyógyszerek. Leállsz az összes szarral, rendszeresen eszel, és minden nap együtt fogunk sportolni. Összeszeded magad az én kedvemért. Vili?

Mintha tetszene neki ez a vadság, borzongva dörgölőzik hozzám az ágyékával, fogai a számba marnak.

- Nincs értelme. Ha felépülök, akkor sem lehet belőlem többé rendőr. Alkalmatlanná minősítettek.

Elgondolkozva döntöm a hátára, fölé magasodom, nyakába mélyesztem a fogaimat. Kéjes sóhajjal megvonaglik alattam. Kioldom a nadrágom övét, lehúzom a sliccemet, ő pedig vékony kezeivel segít, a pólómat felcibálja a nyakamig. Oldalamon lévő hegeket cirógatni kezdi, amíg ledobom magamról a cuccaimat. Szemeimmel felfalom őt, és elakad bennem a levegő, amikor áthúzza a fején és megszabadul a pólótól.

Halkan morogva simítom végig mellkasát, lapos hasát, és érdes tenyerem rászorítom kemény hímvesszőjére. Széttárt lábakkal fellendíti a csípőjét, olyan érzéki nyögéssel, amitől meg kell veszni.

Hosszan csókolózunk, én lassan és türelmesen simogatom, ő pedig mohón és kis vadócként harap és karmol. Imádom a kis vadmacskát.

- Imádlak te kis vadmacska – mosolygok le rá. Válaszul végigszánt körmeivel a hátamon.

- Akkor kefélj meg – zihálja. Haja nedvesen göndörödik az arcába, félig lehunyt szemeivel izgatóan méregeti termetes farkamat, izmos testemet. Megharapdálom állának csúcsát.

- Erre vágysz, hm?

- Igen... Gyerünk már!

Nem teszek semmit, csak simogatom, ő pedig egyre izgatottabbá válik.

- Kefélj meg, Amadeus! Vagy impotens lettél?

Hallom a kétségbeesését, de nem hat meg. Megmarkolja a farkamat, masszírozni kezdi. Behunyt szemekkel élvezem.

- Impotens? Hát úgy érzed, kiscica? – dörmögöm kéjesen. – Egyszerűen csak imádom, amikor könyörögsz és dühös vagy.

Mohón megcsókolom, ő pedig izeg-mozog, hosszú vékony lábait körém csavarja, szinte nyüszög már. Ujjai hajamba tépnek, dühödten marcangolja fogaival a számat.

Kitépem magamat a karjai és lábai öleléséből, megmarkolom a lábait, és egy könnyed mozdulattal a hasára rántom. Olyan vékonyka, meg sem rezdül könnyű teste alatt az ágy. Hátára simulok, de nem nehezedem rá, azt nem bírná. Kezeit lefogom és nyakát, hátát csókolgatom.

- Amadeus! Szétrúgom a segged! – nyöszörgi türelmetlenül, fenekét feltolja felém. Igen, ez már az én kis Sebastian-om.

- Meg kell veszni tőled. Jól van, megkapod amire vágysz. Bármit kérsz, megadom neked, de cserében te is ezt teszed, világos?

- Mit akarsz még? – nyafogja szinte gyermeki hangon.

- Rendesen eszel, és edzel. Felépülsz. Nincs több gyógyszer – fújtatom, miközben termetes farkam a fenekére nehezedik. Érzi a súlyát, és tudja a kis dög, hogy a dörgölőzésétől totál beindulok.

- Igen! Igen! – kiáltja a párnába. Kiveszem a fiókból a síkosítót, néhány gyors mozdulat, és máris feszítem szét a formás kis seggét, és belétolom a farkam. Ahogy visszanehezedem rá óvatosan, hogy ne nyiffanjon ki alattam, a füléhez hajolok.

- Hogy szeretnéd? Amennyire felhúztál, szívem szerint a lelket is kikúrnám belőled, de ha akarod gyengéd is lehetek... Csak kérned kell. Bármit megteszek érted, kicsi szerelmem. 

 

 

Sebastian

- Alárendelt? – kérdezi, és érzem, hogy ideges. Látszik rajta, egy pillanatra végigrohan az arcán az, amitől félek.
Igen, félek…
Belekap a hajamba, tépi a szálakat az ujjai között, én meg a vállába mélyesztem a körmeimet. Mi történtik?! Miért történik?! Mit akar?! Most fog… megölni? Vagy megverni?
- Elég az önsajnálatból, kiscica. Ez nem te vagy. Mától kezdve megváltoznak a dolgok. - Ledöbbentenek a szavai. Miről beszélhet? Mi az, hogy nem én vagyok?
- Miről beszélsz?
- Mostantól nincsenek gyógyszerek. Leállsz az összes szarral, rendszeresen eszel, és minden nap együtt fogunk sportolni. Összeszeded magad az én kedvemért. Vili?
Egy pillanatra elmerülök a gondolataimban. A szemeiben villanó vadság valahol mélyen… izgat. Izgalomba hoz, hogy nem tudom, mi is fog történni. Nem értem, miért akar nekem jót, miért akar maga mellett tartani és újra formába hozni. Sosem fogom tisztán érteni Amadeus gondolatait, de ez talán nem is baj. Ha megérteném, már nem lenne az igazi. Azért, mert…
- Nincs értelme. Ha felépülök, akkor sem lehet belőlem többé rendőr. Alkalmatlanná minősítettek. - Sosem üldözhetem tovább, mint egy vadat… sosem.
Épp kezdenék megint magamba zuhanni, de nem hagy rá időt. A hátamra dönt, és a nyakamba harap. Felsóhajtok: olyan kiszolgáltatottnak érzem magam. De tetszik. Itt senki nem várja, hogy vezessem, itt engem vezetnek, ráhagyhatom az irányítást és nem lehet baj, hiszen ő… ő vigyáz rám. Ide hozott, gondoskodik rólam és épp készül felforgatni a szexuális életemet.
De itt van. Velem van és nem hagyott meghalni.
Ahogy vetkőzik, végigsimítom a hegeit. Milyen sok van… sok fehér, már régi sérülés, ami olyan a testén, mintha csak dísz lenne. Hogy még férfiasabb legyen.
Valami önkéntelen reflex, de… felizgulok. Vetkőzni kezdek, és tudom, hogy nem akarok visszafordulni. Ki akarom próbálni hogy milyen lehet ez. Így. Tisztán.
Nem erőszakosan, úgy, hogy én is akarom, és nem vagyok kába semmitől. Se pia, se gyógyszerek.

A testem szinte magától teszi, ami jó neki, mintha nem is az enyém lenne. Ahogy, műár meztelenül az ágyékomra simít, fellendül a csípőm, hogy még többet követeljen a testemnek. Akarom még az érintéseit. Többet és többet… és még többet.
Ismét csókolózni kezdünk, de most tudom, hogy nem kell magam visszafogni. Mindent rázúdítok, huszonhét év minden problémáját, minden megoldatlan bajt és gondot. Harapom, karmolom, vad vagyok - mert lehetek. Ő nem törik össze. Vele azt teszek, amit akarok.
És ő is velem. És ettől olyan borzalmasan izgató ez a helyzet, még akkor is, ha férfi. Bár az már nem számít. Ő nem férfi. Ő Amadeus.
- Imádlak te kis vadmacska – mosolyog rám kedvesen, szinte szerelmesen csillogó szemekkel, mire megint előtör belőlem valami és a hátába karmolva követelem, hogy keféljen meg. Nem akarok gondolkodni, érezni akarom, ahogy feszít bennem. Látni akarom az arcát, tudni akarom, mi lesz az után, hogy önszántamból leszek az övé.  
- Erre vágysz, hm? - A hangja… még jobban izgat. A látvány… a férfiassága, a teste, az arca… mindene olyan izgató ebben a helyzetben. Egy nőnél sosem volt ilyen. Amadeus mellkasa valahogy jobban csábítja a tekintetem, mint két termetes női mell.
- Igen... Gyerünk már! - Szinte kiabálok vele. Nem csinál semmit, ujjai hihetetlen érzékiséggel szántanak végig ott, ahol érnek, nekem meg kezd sok lenni az inger. Túl sok. Nem bírom… - Kefélj meg, Amadeus! Vagy impotens lettél?

Nem tudom, hogy mit tegyek, hogy még jobban felizgassam, hogy neki is elmenjen az esze, mint most nekem.
Olyat teszek, amit eddig soha: elkezdem simogatni OTT. Az érzés, ahogy egy másik férfi farka a tenyeremben lüktet kielégülésre várva valami elképesztő. Mintha hatalmam lenne felette. És tudom, hogy valahol egy picike van is. Amíg rám vágyik, addig velem lesz. Csak azt kell tennem, amit akarok, és akkor nem maradok megint egyedül. Akkor végig velem lesz. Mellettem.
- Impotens? Hát úgy érzed, kiscica? Egyszerűen csak imádom, amikor könyörögsz és dühös vagy.
Csókol, én meg egyre kevésbé tudom kontrollálni magam, eszeveszettül hajszolnám a kielégülést, de nem hogy nem kezdünk semmibe, még azt sem tudom, fogunk-e.
Hiába ölelem át minden végtagommal amivel tudom, kiszabadul és megfordít, a hasamra.
- Amadeus! Szétrúgom a segged! – Egyre kétségbeesettebb vagyok, így egyre idegesebb, mert AKAROM.
- Meg kell veszni tőled. Jól van, megkapod, amire vágysz. Bármit kérsz, megadom neked, de cserében te is ezt teszed, világos? - kérdezi, én meg meglepetten pislogok rá a vállam felett hátrapillantva.
- Mit akarsz még?
- Rendesen eszel, és edzel. Felépülsz. Nincs több gyógyszer – morogja. Nekem most az is rendben lenne  ha azt mondaná, hogy holnaptól kígyókat tenyésztünk, csak csinálja már!
- Igen! Igen! – fejezem ezt ki, az arcomat a párnába fúrva. Bár tudom, hogy itt annyira vagyok hangos amennyire akarok, hiszen közel s távol senki. kiáltja a párnába.
Valamit még szöszöl, de amikor érzem, hogy lassan hatol belém, borzalmasan lassan, egyre elveszettebb vagyok. Nem tudok, nem akarok gondolkodni. Nem létezik semmi, csak ő és én. Semmi más nincs és nem is volt, és nem is lesz.
 - Hogy szeretnéd? Amennyire felhúztál, szívem szerint a lelket is kikúrnám belőled, de ha akarod gyengéd is lehetek... Csak kérned kell. Bármit megteszek érted, kicsi szerelmem. 
Felnyüszítek megint. Olyan borzalmasan izgató ebben a helyzetben, hogy a fülemhez hajol, érzem a levegővételeit, a bőre az enyémhez ér, a teste rajtam, a farka bennem feszít… Megszólalni is nehéz, csak kapkodom a levegőt, szorítom a lepedőt, és azt sem tudom, melyik bolygón vagyok, annyira élvezem a helyzetet már most. Egyelőre csak a helyzetet. De ahogy belegondolok, hogy mennyire jó lesz, mennyire fogok nyögni és vonaglani a kéjtől, megremeg a farkam is.
- Ah… ahogy akarod - nyögöm, és picit lökök a csípőmmel jelezve, hogy komolyan gondolom. - Azt teszel, amit akarsz - mosolygok rá a vállam felett. Inkább sikerül mondjuk vigyornak, mert olyan boldognak, olyan teljesnek érzem magam, mint még soha. Lelkileg. Valaki, aki szeret, bármit megtesz értem, aggódik, és most épp szeret. A testével. Nem csak a lelkével, de a testével is. Nem nekem kell vezetnem, nem kell attól félnem, hogy nem is élvezi igazán, lehetek tényleg csak élvező. Tesz velem amit akar, én meg mást sem teszek, mint nyögök eszeveszettül és élvezem, hogy szétszakad a testem.
- Ha ezt akarod… - A fülembe suttog, mégis annyira vadnak, olyan hihetetlenül kegyetlennek hallom, szinte remegek. Másrészt viszont élvezem, mert tudom, hogy most nem bántana direkt.
Ahogy mozogni kezd is érzem, hogy sokkal vadabb tudna lenni, de tekintettel van arra, hogy nem vagyok formában testileg, nem bírom a keményebb dolgokat, és ahogy fogja a csípőm, érzem az önmegtartóztatást még mindig benne. Szívem szerint mondanám, hogy ne fogja vissza magát, de nem akarom, hogy napokig ápolnia kelljen ez után.
Az érzés viszont utánozhatatlan és hihetetlen. Sosem éreztem még ilyet, hogy valami ilyen nagyon feszít, fáj, mégsem akarom, hogy vége legyen.
- Ahm… Amadeus - suttogom, mire megáll egy pillanatra és az arcomhoz hajol. - Látni akarlak közben.
Nem felel, csak kihúzza belőlem magát és megfordít. Ahogy szembe kerülünk hirtelen elpirulok. Felhúzom a lábaimat, hogy jobban elférjen, és ahogy megint belém hatol, kissé zavarba ejtő.
De ahogy a szemembe néz és foglyul ejti a tekintetemet, azonnal elfelejtem a zavartságot és marad a kéj. Ahogy újra és újra magára húzza a testem, ahogy eltalálva egy pontot eléri, hogy felsikítsak a gyönyörtől, hogy még akaratlanul is az ő nevét nyögjem, folytatást követelve, suttogva és remegve.
Szeret engem.
Tudom, most már biztos vagyok benne.
Vad, kegyetlen, és mégis szeret és vigyáz, hogy ne fájjon sokkal jobban, mint amennyire muszáj fájnia.
Az ajkaimat, az ujjam harapom, néha le-lehunyom a szemem, de végig őt nézem.
Mielőtt elérném a véget hozzám hajol, és a tempóval ellenkezően, olyan lágyan csókol, hogy alig érzem.
De tudom, neki is sok lassan.
Végig a szemébe nézek, miközben elélvezek, remegek és hangosan nyögöm a nevét, majd érzem, hogy ő is követ engem, és kihúzódik.
Akármit is akar mondani, vagy mond, nem hallom, nem érzékelek semmit, csak a teste melege érdekel. Hozzá bújva fészkelem magam olyan közel, amennyire csak tudom és elalszom, szinte azonnal elalszom, ahogy átölel.

* * *

Reggel megint hamarabb kelt fel, mint én.
Álmosan szállok ki az ágyból, de ahogy megérzem a kellemetlen fájdalmat, először ideges leszek, majd elpirulok, és beharapom az alsó ajkamat.
Fáj, még most is szinte érzem magamban, de jó volt. Élveztem. Több volt, mint szimplán jó.
Megtörlöm a szemem, kitörölve a csipát és az álmosságot, majd az ablakhoz lépek. nem lehet túl késő, még hajnali nap van kint. Karba tett kézzel, meztelenül állok az ablakban, de nem baj, hiszen meleg van megint. Pont jó így, ruha nélkül.
Hallom, hogy valaki közeledik, de nem fordulok meg, csak akaratlan mosoly kúszik az arcomra. Már szinte hiányzott a közelsége.
Ahogy mögém lép és megölel, engedelmesen simulok hozzá, bele a karjaiba.
- Jó reggelt kincsem - suttogja a nyakamnak.
- Jó reggelt - felelem elégedetten.
- Hogy aludtál?
- Mélyen és jól - mondom vidáman. - Mond, mivel szeretnéd kezdeni a felépülésemet? Mondjuk valami reggeli? - kérdezem tőle, és mosolyogva fordulok meg az ölelésében. Most valahogy nem zavar, hogy meztelen vagyok előtte. Többet tud rólam mint bárki ezen a világon és nekem ez elég.
Szeret, velem van és mellettem, és valami furcsa bizsergés jár át attól, hogy tudom: ismét futhatok nemsokára, hegyet mászhatok… sportolhatok, erős lehetek, lesznek izmaim….

 

 

Amadeus

Epilógus

Mexikó, megyei rendőrkapitányság, eligazítás

 

Ülünk az eligazító teremben, és a rendőrtiszt beszámolóját hallgatjuk, a kivetített képeket nézzük. Kezemben már az akta. Mellettem egy üres szék.

- A második keresett személy pedig… - folytatja a rendőrtiszt, de ekkor kinyílik a terem ajtaja, és besétál rajta Ő.

- Bocs a késésért – mondja mély hangján, amitől a gerincemen borzongás fut végig. Istenien néz ki, napbarnított bőrén a fehér rövid ujjú ing, derekán fegyvertok lóg. Haja arca körül hullámzik, meseszép szemei azonnal felfedeznek engem az első sorban, és felém sétál. Mindenki őt bámulja, van is mit nézni rajta, én is kis híján a nyálam csorgatom érte, de inkább csak büszkén rámosolygok, ahogy leül mellém, egyik lábát átveti a felé eső combomon egy természetes és laza mozdulattal.

- Miről maradtam le? – kérdezi tőlem. Válaszul felé nyújtom az aktát a képekkel és információkkal.

- Az elsőről.

Elveszi hosszú és vékony ujjaival, felnyitja a mappát és átfutja az első lapot. A túloldalán ülő nagydarab tetovált fickó vigyorogva felé nyúl, hogy megérintse a combját, de Sebastian oda sem nézve elkapja az ujjait, és hátrafeszíti. Halk reccsenés és fájdalmas nyögés következik, mögöttünk pedig a többi férfi hangosan felröhög. A szépséges külső ellenére ők már tudják, hogy erős és okos, az újfiú pedig most tanulta meg.

A rendőrtiszt folytatja a beszámolóját, majd amikor befejezte, végignéz rajtunk.

- Van kérdésük?

Sebastian jelentkezik.

- A felsoroltak közül kettő kint vár a terepjárómban megbilincselve. Átveszik őket végre?

Csak sejtelmesen mosolygok, a büszkeségtől pedig dagad a mellkasom. A fejvadászok nem kispályások, de ő a legjobb mind közül. Nagyon jó ötlet volt Mexikóba költözni, és új életet kezdeni itt.

- Máris intézkedem, kérem jöjjön az irodámba a vérdíjért.

A fickó távozik, a többi fejvadász feltápászkodik és kifelé indul, de Sebastian nem, egy egyszerű mozdulattal az ölembe ül, átkarolja a nyakamat és forrón megcsókol. Derekára csavarom a karjaimat, és belemorgok a szájába. Imádom.

- Imádlak, mondtam már? – dörmögöm, amikor megharapdálja kis fogaival az állam hegyét.

- Ma még csak kétszer, és csak reggel – kuncogja.

- Nehéz volt elkapni a fickókat? Azt már nem is kérdem, nekem miért nem szóltál.

- Piskóták voltak, téged csak nagyvadra vinnélek. Megyek, felveszem a pénzt, utána dugni akarok veled a kocsiban… - mormolja a fülembe, azon az izgató hangján.

- Oké.

Mosolyogva nézek utána, az ajtóban még visszakacsint rám, mielőtt bemegy. 

 
_______

Még egyszer köszönöm, drága Lö-sama. <3 Neked is, drága olvasó. :) 



© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).