Név: Miro Woods
Kategória: Fantasy
Feltöltő: ef-chan
Kor: 19
Külső leírás: Vékony testalkatú, nem túl izmos, és magasságra sem lóg ki a tömegből sem felfelé, sem lefelé, azaz nem egy törpe, de nem is óriás, teljesen átlagos fiú. Haja, és szeme is koromfekete, amely szintén ráerősít arra, hogy elvesszen a tömegben, és senkinek ne tűnjön fel nagyon, maximum törékenysége, és fekete hajához képest világosnak tetsző bőre, bár az sem kimondottan porcelánfehér, így az sem ég az ember retinájába. Mégis a maga módján szépnek mondható, csak nem férfias, amely sokszor zavarja is, főleg, hogy bátyja mondhatni az ellenkezője. Jellegtelenségén azonban öltözködésével sem segít, általában fekete vagy sötét színű ruhákat hord, egyszerűket, jellegteleneket. Mondhatni tényleg csak akkor veszi észre igazán az ember, és marad meg belőle valami emlékezetében, ha hosszasan szemléli értelmesen csillogó, mégis szomorú és kifürkészhetetlen szemeit, a rajzlapon kecses könnyedséggel, a ceruzával vagy ecsettel fel-le szaladgáló ujjait, az alkotás közben rátörő különös aurát, amely nyugtalanul vibrál, mégis rabul ejt, s annak ellenére gyönyörködteti az embert, hogy valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag végig borsódzik a háta valami kimondhatatlanul iszonytató érzéstől, amely olyankor tör leginkább az emberre, ha tömeggyilkost néz a rácson keresztül, ahogy teljesen ártalmatlannak tűnve varrogat egy rongybabát, s közben látogatójára veti titokzatosan morbid gondolatoktól zavaros szemeit. Mégis, ha elmosolyodik, még ez a kitörölhetetlennek tűnő balsejtelem is feloldódik, s nem marad más, csak az élmény, se arc, se név, se alak, semmi.
Jellem: Magányos művészlélek. Tömören. Persze egy embert nem lehet két szóval leírni, mégis ezzel a két szóval lehet a legjobban megragadni. Mivel kiskorában sokszor beteges volt, s középiskoláig otthon tanult, halk szavú, és sokszor nem tud mit kezdeni még mindig az emberek bizonyos viselkedésével. Épp ezért csak kevés ember áll közel hozzá, családjából testvére, akit kissé idolizált is, s a példaképének tekint, akinek szeretné kiharcolni az elismerését, hogy végre ne a törékeny kisöcsiként nézzen rá, hanem olyan felnőtt testvérként, akire ő is bármikor számíthat, de eddig bármivel próbálkozott, valahogy nem ért el átütő sikert, sőt, egyenesen egyre távolabb érzi magát testvérétől, amelynek részben ő is oka, mert minden egyes kis személyes kudarc, amelyet megél vele szemben, zárkózottabbá teszi. Ezen kívül még egy emberrel van igazán jóban, Levin nevű osztálytársával, barátságuk a másik srác “erőszakosságának” köszönhető, de Miro számára fontossá vált az évek során, egy olyan kapocs a külvilág felé, amelyen keresztül ő is látható lett. Minden egyéb ismerősét e két személyen keresztül ismeri, de senkivel nem találja úgy a hangot. Egyébként körülbelül Levin az egyetlen, akivel beszélgetni is szeret, bátyával szemben gátolja a törekvése, másokkal szemben pedig zárkózottsága. Ez persze nem azt jelenti, hogy kukán ülne mások társaságában, csupán személyesebb gondolatairól nem beszél, véleménye van, bár általában nem hallják meg a nagy ricsajban, mert mindig csak maga elé mondja, pedig igen okos, és sokszor vannak jó meglátásai. A sorozatos kudarcai viszont ráébresztették valamire, egy foltra a lelke mélyén, amely egyre nő, és olyan koromfekete, mint a barlang mélye, amelybe soha sem hatol be a napsugár. Fél ettől a folttól, megrémíti terjedése, és emiatt még erősebben kapaszkodik abba a két emberbe, akikben megbízik, bár azt is olyan nyomorultul láthatatlanul teszi, talán a két ember tudatában sincs, mégis ők azok, akik gyógyírt jelenthetnek számára, visszatartva attól, hogy eluralkodjon rajta valami olyasmi, amit képtelen lenne irányítani, s amelyet egyszerűen úgy ír le a társadalom: őrület.
Élettörténet: Jómódú családba született második gyermekként. Talán ez volt az egyetlen szerencséje, ha nevezhető az ilyesmi annak, mert szülei így képesek voltak állni a kezeléseket, amelyekre csecsemőkora óta szüksége volt. Viszont ennek köszönhetően sosem látott szinte senkit, jobbára vagy a kórházi ágyhoz vagy a saját szobája ágyához volt kötözve, s néha “kirándulhatott” a kertben. Szülei sokat dolgoztak, így nem volt idejük törődni vele, a megfizetett ápolók pedig nem voltak dajkák, nem érdekelték lelki nyavalyái, és ezt nonverbálisan közölték is. Az egyetlen valaki, aki néha benézett hozzá, ha engedélyezték számára, a bátyja volt. Miro már kisgyerekként is nagyon szerette, mert mindig varázslatos történeteket mesélt neki az odakinti világról - nem voltak ezek nagy történetek, az idősebb fiú csak saját megélt tapasztalatairól mesélt, Miro számára mégis csodálatos volt, mert amit ő maximum csak képeskönyvben láthatott, hős bátyja azt mind felfedezte. Ez a félistenné magasztosító csodálat később is megmaradt a fiúban testvére iránt, csupán átalakult, ahogy okosodott maga is, a csodák hétköznapi dolgokká halványultak, de olyan hétköznapi dolgokká, amelyekben csak bátyja történetei révén lehet része. S valljuk be, egy idő után nem is nagyon vágyott odakintre, mert érezte, hiába tanul, valahogy más lenne, mint a többiek, képtelen lenne kiigazodni a rengeteg minden között, amely odakinn van. Mégsem maradhatott örökké a szobájában. 14 éves korára megerősödött annyira a szervezete, hogy az orvosok külön javaslatára szülei rendes középiskolába íratták. Miro rettegett a tanév kezdetétől, s ha a bátyja nem kíséri el az első két hétben minden reggel, bizony hamar a lógás útjára lépett volna, és nemes egyszerűséggel elrejtőzött volna otthon valamelyik szobában. Az iskolában nem igazán találta a helyét, halk volt, félénk és bizonytalan, s csak egy dolog volt képes megnyugtatni, a rajz, amely már sokszor társa volt magányos évei alatt is. Amikor rajzolt, nem akart vele kapcsolatot teremteni senki, egyfajta burkot jelentett számára, s ebbe menekült az iskolában is. Kiült a tetőre, vagy az udvar egy elszeparált sarkába, és vázlatfüzetét elővéve rajzolt. Mindig megvárta a csengőt, hogy a többi gyerek visszaszivárogjon, s mindig a tanárral együtt érkezett a terembe, és onnan szinte velük egyidőben távozott is. A tanárok jelenléte nem zavarta, hozzájuk már hozzászokott, épp olyanok voltak, mint a magántanárok, csak itt nem egyedül őt szekálták, sőt, többnyire egyszer sem szólították fel. Az első hét vége felé történt meg az áttörés. Miro ugyanúgy elszeparáltan rajzolgatott, mikor egy árnyék tornyosult fölé. Ahogy felpillantott, egyik osztálytársát pillantotta meg, aki egyébként állandóan hangoskodott, rohangált, és egyébként sem lehetett lelőni, és aki mellesleg olyan szinten taszította, hogy szabályszerűen megrettent, ahogy mégis fölé hajolva vigyorgott le rá. A fiú nem törődött riadtságával, sem elutasító magatartásával, fecsegni kezdett, s kivéve a füzetet a kezéből, lelkendezve végiglapozta. Ezzel ő megkötöttnek vélte a barátságot. Miro részéről a folyamat hosszasabb volt, de tény, hogy az első riadalom után szép lassan eltűrte a fiú harsányságát, majd belement, hogy együtt menjenek az iskolába, mikor bátyja közölte, hogy sajnos tovább nem tudja elkísérni reggelente őt, s végül megkedvelte a Levin nevű fiúban azt az elevenséget, amely belőle, úgy érezte, teljesen hiányzott. Mégis jó másfél év telt el, mire végre ő is megszólalt, véleményt formálva, és végre hagyta, hogy Levin közelebb kerülhessen hozzá, megismerhesse legféltettebb gondolatait is, s csak a fiú tud arról, milyen sokat is jelent Miro számára a bátyja, s hogy ennek ellenére mégis milyen távol érzi magától, s hogy emiatt szenved, főleg, most, hogy a bátyja talált magának egy párt, s állandóan vele találkozgat. Levin kitalálta a tutit, s a legközelebbi tanulmányi kirándulásra elhívta Miro bátyját is, mondván, az jó muri lesz - nem mintha ismerték volna egymást, de Levint az ilyen dolgok sosem zavarták. A kirándulást egy újonnan épített kutatólaborba szervezték. Levin nem fért a bőrébe, s Mirot is rávéve a csínyre - nem mintha Miro ellenkezett volna egy fél pillanatra is - a körséta alatt ellógtak a csoporttól. Talán semmi sem lett volna belőle, ha nem történt volna a közelükben az egyik szobában egy hatalmas robbanás, s nem borított volna el mindent hirtelen a különös liláskékes gáz, amely mintha meg akarta volna fojtani őket. Nem sok mindenre emlékszik, csak arra, hogy a bátyja felbukkant valahonnan, mint valami védőangyal, s elkapva a derekát, s az egyik kezét a vállára támasztva nyújtott számára támaszt, másik oldalára pedig Levint fogva menekítette ki őket a füstből. Mindhárman kórházba kerültek, de másnap mindannyian kijöhettek. Miro elmesélte Levinnek, hogy a kórházban töltött éjszaka alatt különös álma volt, amelyben egy alak, akinek az arcát nem látta, megkérdezte tőle, mi a legfontosabb a számára, mi ad neki erőt, s ő azt válaszolta, hogy a rajz, s erre rajzlapok bukkantak elő mindenhonnan, s tintába kevert vért festett rájuk, s minden képe életrekelt. Levin is mesélt valamit az álmairól, de nem törődtek vele különösebben. Egészen addig, míg egy délután Miro, mivel vissza-visszatérően álmodott az életrekelő rajzokról, ki nem próbálta otthon a szobájában: saját vérét keverte a tintába, s lefestett egy pillangót, aztán szuggerálni kezdte a képet. Egy ideig azt hitte, nem történik majd semmi, de végül lehunyta a szemét, és erősen arra koncentrált, hogy legyen valós a pillangó. Kizárt mindent és valahogy úgy érezte, sikerülni fog a képtelenség, s mikor kinyitotta a szemét, elakadt a lélegzete is, a pillangó ott repkedett a szobájában. Egy ideig nem akart erről senkinek beszélni, de mikor bátyja és Levin is furcsaságokat fedezett fel magán, végül ő maga is elmondta, mi is történt, s meg is mutatta a pillangós dolgot kettejüknek. Hogy mihez kezdenek az erővel, amire ráébredtek, az még a jövő titka.
Hobby: rajzolás és ami hozzá kapcsolható, valamint szeret olvasni mindenféléről, ezzel is képezve a fantáziáját
Foglalkozás: tanuló, mellékállásban szuperhős
Extrák: gonosz világhódítóként a Sötét Árny álnevet viseli, míg szuperhős neve Káprázat. * Miro képessége összetett, a rajztudásához és az illúziókhoz kapcsolódik, s két lépcsőre oszlik.
Az első lépcsőt könnyebb elsajátítani, mert kisebb dolgokra vonatkozik. Miro képes bármilyen saját maga által rajzolt dolgot életre kelteni a papírról idézve meg - egyéb rajzolt dolgokat természetesen nem -, amelyek aztán úgy viselkednek, mint ahogy azok az életben tennék. Minimálisan képes befolyásolni viselkedésük azzal, hogy ha például egy tigrist vicsorítva rajzol, akkor a megidézett példány igen ingerült lesz, és azonnal nekitámad annak, aki a legközelebb van hozzá és nem az idézője. Ha az idézett valami mellé gondolatfelhőben lerajzol valamit, például, hogy valakit kedveljen, akkor azzal az illetőhöz/illetőkhöz az idézett valami a gondolatfelhőnek megfelelően fog viszonyulni. Így utasításokkal láthatja el lényeit, amelyek ölthetnek létező élőlényekhez, eszközökhöz hasonlatos alakot, de lehetnek a fantázia szüleményei is. Ehhez nincs szükség más emberek együttműködésére, agyuk ugyanúgy materializálni fogja a megidézett lényt, és látni fogják, mintha valóban varázsolt volna. A második lépcső ennél már bonyolultabb idézést tesz lehetővé, egész terek, fikció teremtette világok alkothatók, akár egyedi szabályokkal is, ez azonban sokkal nehezebb, több energiát követel meg Mirotól, és sokkal mélyebben kell nyúlni az emberi agyba, így vagy kellenek médiumok - minél nagyobb a tér, annál több - akik elfogadják és akarják az egyedi világot, ezzel mintegy ráerőszakolva a kisebbségre a világ szabályait, agyukat befolyásolva, hogy ez tényleg olyan - , vagy pedig arra van szükség, hogy a csapdába csalni kívánt egyén módosult tudatállapotba kerüljön - ez lehet az emlékvesztősen mocskos részegségtől a bedrogozottságon át az ájulásig és az alvás állapotáig minden, ami hasonló hallucinációkat idézhet elő az emberekben, s emiatt elméjük nyitottabbá válik az irányított illúzióra is. Azonban, mivel a dolog valójában illúzió, sok olyan hátránya van, amely bár nehezen felfedezhető, nehezen kitapasztalható, de emiatt törékennyé teszi az egészet. Egyrészt az eső elmossa - bár ez nem igazán illúzió hibája, hanem egyszerűen az anyag, a tinta nem bírja a vizet - ugyanígy megsérül, ha nagyobb mennyiségű víz éri külsőleg, a nagy tereket is, viszont belülről nem lehet neki vízzel ártani, mivel az idéző nem helyez el víznyerő helyeket az illúzión belül, ez alól kivétel lehet, ha a térbe ragadt embernél eleve volt valamiért víz, amelyet nem befolyásolt a valóság érzetének megteremtése miatt az idéző. Ezen kívül a magasabb rendű, egész tereket befolyásoló illúzió megtörhető erős akarattal és éles szemmel, ugyanis az idéző nem ismerheti az áldozatát teljesen, ahogy szintén nem tud eleget tenni minden elvárásnak, ha több embert ejt fogságba, és emiatt ellentmondásokba keveredhet. Egy egyszerű példa erre: az ember egy illúzióban ébred, ahol a lakásában van, úgy hiszi, bealudt a kanapén, felkel, és reflexből a konyhába lép, s feltesz magának egy kávét, majd mikor elkészül, ledönti. Mivel mondjuk a valódi életben nem iszik kávét, mert rosszul lesz tőle, a kávé íze arra készteti majd az agyát, hogy jelezze, valami nincs rendben, s különös érzése támad tőle, ha ezen az érzésen elindulva továbbgondolja, esetleg valóban rosszul lesz a kávétól - hiszen az illúzióban történteket az agy valósnak éli meg, így produkálja a test az összes olyan reakciót, amit a valóságban is reagálna - felszabadulva ráébredhet, az nem a valóság, s emiatt az illúzió semmivé foszlik. (Ezért is szokták az illúziómesterek teljesen idegen terepre “száműzni” foglyaik, de még így is előfordulhat ilyesmi.) A második módszer a megtörésre az illúzió végigjátszása - ugyanis az illúziómesternek is véges az ereje, nem tudja egy életen át tartóan végigvinni az illúziót, mivel az időt csak minimálisan tudja befolyásolni, így nem tudja előidézni az áldozata korai természetes halálát, és öregségbe kergetni az illúzióban, így egy idő után szabadulhat az ember a fogságból, bár tény, ez időigényes, s akkor könnyebb, ha az ember tudatában van, illúzióba került, amelyről meggyőződhet, ha erősen arra gondol, hogy nem lesz semmi baja, és ezt valóban elhitetve magával mondjuk megvágja magát, mert ha nincs benne megingás, akkor a seb nem jön létre, mert az agya felülírja a világ szabályait. A harmadik módszer, hogy előcsaljuk az illúziómestert, s olyan sebet ejtünk rajta - esetleg végzünk vele - amely miatt az illúziót nem tudja, vagy nem akarja tovább fenntartani. * Mora hősös tömegébe
Képinfo: Lillymon (http://)
| Engedélyezve: |
2012. 05. 21.
|
Státusz: Aktív
|
