Név: Aksel Crescendo
Kategória: Fantasy
Feltöltő: Yoshiko
Kor: 27 év
Külső leírás: Első ránézésre nincs benne semmi különleges, hiszen a huszonegyedik században, amikor már kék és lila hajjal, egy kirakatnyi piercinggel és tetoválással rohangálnak az emberek ki lepődne meg rajta? Bár az igazat megvallva neki sohasem az volt a célja, hogy külsejével bármilyen rivaldafénybe kerüljön. Természetes szalmaszőke haját feketére, néha amikor úgy hozza kedve akkor barnára festeti. Az első festésnél kezdte el megnöveszteni is. Azt szeretné, hogy egyszer leérjen a háta közepéig, de ez valószínűleg sosem fog összejönni neki, mivel folyton vágatja. Egyszer rövid hajat akar, egyszer tépett lapockáig érőt, és utána valami rövidet újra. Haja mellett szemei az ő legnagyobb büszkeségei. Íriszei a kék egyik legvilágosabb árnyalatában pompáznak, talán a ciánkékre hasonlít a legjobban. Ezenkívül tekintete olyan hideg, hogy még a globális felmelegedés sem tudná megolvasztani. Öltözködésével sem a vidám, barátságos emberek csoportjába tartozik. Csak és kizárólag feketét hajlandó felhúzni, amit arany, fehér, kék vagy vörös minták, illetve kiegészítők tehetnek érdekesebbé. Százkilencven centiméteres magasságához gyönyörűen kidolgozott test is dukál, amit egyrészt régi életének köszönhet, másrészt a rendszeres mozgásnak. Kiegészítőket nem hord, csak akkor, ha úgy érzi, hogy régies, fekete megjelenéséből hiányzik valami. Az egyetlen nyakláncot (ezüst keresztet), amit sosem vesz le a nyakából, alváshoz és fürdéshez sem, még a nagyanyjáé volt. Testén bármikor találni hegeket, sebeket, vérző felületeket, amiket nem igyekszik elrejteni. Testén több tetoválás is van, háta középen egy cirill betűs felirat: „Hol azelőtt egy angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.”, és a jobb lábfején egy másik felirat, rendes, latin betűs írással: Az igazságot a tükörben találod. Ez utóbbit még ő maga sem tudja, hogy miért pont odatetováltatta ahova, már nem emlékszik rá, de ráfogja a fiatalságára. Ráadásul tervben van a harmadik tetoválás is.
Jellem: Ha az érzéketlenségnek még nem állítottak mintaképet, akkor éppen itt az ideje. Erről a szóról mindenkinek ő ugrik be elsőnek, de nem is véletlenül. Senkit nem enged magához közel, ezért nincsen senki, aki miatt aggódnia kéne, ráadásul a természetes, emberinek mondott empátia sem szerepel a lelkében, ahogyan a bűntudat és a szégyenérzet is teljesen hiányzik belőle. Minden érzelminek mondott megnyilatkoztatása automatikus, előre elgondolt, eljátszott, és csak azok jönnek rá erre, akik nem félnek a szemébe nézni, és felfedezni a teljes ridegséget. Őt nem hatja meg semmi, még az őt ért károk, sértések, csapások is teljesen hidegen hagyják. Viszont nagyszerű színész, mindig tudja, hogy mit kell tennie, mit kell mondania, hogy azt a látszatot keltse, hogy ugyanolyan, mint a többiek, szóval nagyszerűen hazudik. Egyetlenegy árulkodó megnyilvánulása, hogy a hazugság közben sosem néz egyenesen a másik szemébe, mert tudja jól, hogy testbeszéd és kimondott szó ide vagy oda, a tekintetét nem tudja megváltoztatni. Amúgy az emberek idegesíteni szokták, hogy egyik sem úgy gondolkodik, ahogyan ő. Sosem értette, hogy hogyan képesek siratni egy száz éves nénikét, akiről már minimum tíz éve tudják, hogy milyen beteg, és hogy el fog patkolni. Erre ő magában csak annyit szokott mondani, hogy igen, tragikus hirtelenséggel bekövetkezett, csupán száz évet kellett várni rá. De persze, annál jóval okosabb, minthogy ezt bármikor hangosan kimondja. Iskolás éveiben rengeteget unatkozott, mivel nem volt hajlandó asszimilálódni az osztályában és felvenni azokat az idióta és idegesítő marha szokásokat, mint a többiek, ráadásul még jóval okosabb is volt kortársainál. Na nem mintha a gyerekek szóba akartak volna állni vele, mivel furcsa volt. Örökkön örökké egyedül ücsörgött, nem kereste mások társaságát, nem szólt órán, mintha nem is létezne, és folyton folyvást fura könyveket olvasott. Mindegyik valami rémséggel, katasztrófával vagy a halállal foglalkozott és ez megrémisztette a többieket, akik szóltak a szülőknek, akik az osztályfőnöknek, és pár nap múlva Aksel a pszichológusnál kötött ki, ami miatt csúfolni kezdték, de még ez is hidegen hagyta, bár ő ezt tartja a világ legjobb tulajdonságának, ahogyan azt is, hogy semmi miatt nem idegeskedik, nem kapkod, nem pánikol. Néhány felületes érzelemre azonban ő is képes, ilyen például az a kötődésnek és birtoklási vágynak nevezett valami, ami olykor megszállja a lelkét, mikor éppen aktuális ágypartnerével nem csak egyszer fekszik le. Pedig ő nem híve az egyéjszakás kalandokra, mégis rá van szorulva, mert a partnerek általában elmenekülnek, holott ő mindig mindenkit figyelmeztet, hogy szadista hajlamai vannak, csupán a részleteket nem közli. De amikor akad egy partnere, aki kibírja mellette (minden értelemben), ahhoz ragaszkodik, uralkodni akar felette, nem engedné, hogy bárki más is a közelébe menjen és még a féltékenység is fel-fellángol néha a szívében, de még ez is öncélú. Hiába, önző, mert sosem voltak olyan emberek a közelében, akik erről leneveljék.
Élettörténet: Érdekes egy gyerekkora volt egy alkoholista apa mellett, aki éjt-nappallá téve itta el a háztartás összes pénzét, artikulálatlanul kiabált, és olykor őt is meg anyját is helyben hagyta. Apjának rengeteg munkája volt, de egy helyen sem maradt az előírt minimumnál többet, mivel mindenhonnan kirúgták az alkoholizálása miatt. Az anyja, hogy levezesse valahogyan azt, hogy minden pénz a kocsmákban köt ki, mindig őt vette elő, hogy kiabáljon az akkor még szeretetéhes, érzékeny fiúval. Ám amikor már az anyja is elkezdte verni teljesen magába zárkózott. Akkor kezdett el teljesen érzéketlenné válni. Aztán egy őszi délután nem ment el érte senki az óvodába. Mondjuk ezen senki sem lepődött meg, hiszen sorozatosan fordultak elő ilyen és ehhez hasonló esetek, de aznap az óvó nénik hiába próbáltak bárkit is elérni telefonon, nem sikerült. Jobbat nem tudva szóltak a rendőröknek, akik kiderítették, hogy az apa lelépett, az anya meg öngyilkos lett. Akkoriban feltűnő kedvességgel vették körbe a kisfiút, akinek akkor már mindegy volt. A szülei halála nem rázta meg őt, sőt, talán mintha kicsit megkönnyebbült volna tőle. A további életét a nagyszüleinél folytatta, akik egy krematóriumot üzemeltettek. Ez volt az egyetlen hely, ahonnan Aksel ki volt tiltva, egyébként sokkal jobb élete volt ott, mint a saját szüleinél. A kisfiú rengeteget kérdezgette nagyanyját a halálról, és arról, hogy ezt az emberek miért fogják fel tragikumként, de bármilyen választ is kapott, egyszerűen egyik se tetszett neki, vagy egyiket sem tudta átérezni, megérteni. Ezért kezdte el a témával kapcsolatos könyveket tanulmányozni, és ahogy cseperedett, úgy jött rá, hogy őt igazából semmi más nem érdekli. Hiába kényszerítették sportolása (hat évig versenyszerűen boxolt) egyszerűen nem talált barátokat, na, nem mintha nagyon keresett is volna, és mindig visszatért ugyanahhoz a témához: a krematóriumhoz, a halálhoz, a túlvilághoz, a szellemekhez, és az embereknek minden reakciójához, ami ezekkel a témákkal állnak kapcsolatban. Nagyanyja úgy gondolta, hogy ez biztos csak azért van, mert annyit tiltották neki a krematóriumot, ezért mikor Aksel 18 éves lett és leérettségizett, megengedték neki, hogy segítse a munkájukat. Ám ahelyett, hogy lenyugodott vagy elborzadt volna, egyre több mindenben akart segíteni, ameddig oda nem jutottak, hogy egy nap ő fogja átvenni az egész vállalkozást. Ez húsz éves korában meg is történt, mivel akkor halt meg nagyanyja, egy évre rá nagyapja halálára. Nagyon furán érezte magát, hogy olyan embert készül elhamvasztani, akit ismert, sőt, inkább émelygett a gondolattól, ő sem tudja miért, ezért inkább felkeresett egy temetkezési vállalatot. A temetés hamarosan el is érkezett, ám előtte „ellopta” nagyanyja nyakáról az ezüst keresztet. Nem szólt róla senkinek, sokáig hordani sem merte, mivel ha bárki megkérdezte volna, csupán egyetlen választ tudott volna adni, mégpedig azt, hogy a holttesttől hallott suttogó szavakat, hogy fogja és vigye. Aztán a következő hetek igazi kísértetjárásként teltek a számára. A tükörben nagyanyja jelent meg előtte, mellette, háta mögött, és mindig aktuális állapotában, napról napra bomlottabban, csak azért, hogy susmorogjon neki, de olyan halkan, hogy semmit se értsen belőle. Más ember ilyenkor megőrülne, vagy pánikolva költözne, szaladna a diliházba, de ő nem. Érdeklődve figyelte az összes jelenetet, mivel a jelenség nem ártott neki, és akkor tetováltatta jobb lábfejére a feliratot is. Egy dolog azonban nem hagyta nyugodni, mégpedig nagyanyja suttogása, ami körülbelül egy hónapig tartott. Ezért a krematórium mellé nyitott még egy temetkezési vállalatot is, mert rájött, hogy mindegy milyen halottról van szó, hallja, csupán meg nem érti, és ő ebbe képtelen belenyugodni. Azóta is dolgozgat a két vállalkozásban, és néha ő ássa meg a sírokat is, hogy közelebbről hallhassa az érthetetlen suttogást.
Hobby: a halállal kapcsolatos könyvek olvasása
Foglalkozás: egy temetkezési vállalat és egy krematórium tulajdonosa, sírokat is szokott ásni
Extrák: *hallja a holtak suttogását, sokszor a tükörben is megjelennek neki, de ő nem fél tőlük. **régen versenyszerűen boxolt. *** szadista és mazochista alkat **** teljesen érzéketlen, nem érdekli semmi, nem érez senki iránt semmit, és majdnem lehetetlenség kiborítani ***** szörnyen önző ****** utálja az édeset ******szereti nézni a tüzet, de nem piromániás ****** szereti tanulmányozni az emberek viselkedését, reakcióit, és azokat leutánozni. ****** a cirill betűs szöveg magyarázata a hátán: nagyanyja mindig is azt mondogatta neki, hogy mindenkinek van védangyala, és ha másban nem is, de legalább ebben higgyen. Azonban azt is mindig hangoztatta, hogy a védangyalok nincsenek ott mindig minden pillanatban, csak addig kísérik az embert amíg megérdemlik, és csak akkor tűnnek fel újra, ha kiérdemelték.
Képinfo: A kép nem sajátom. (http://)
| Engedélyezve: |
2013. 03. 28.
|
Módosítva: 2019. 06. 10. 21:57:45
Módosította: Yoshiko
Státusz: Aktív
|
