Név: Zimá Inyij Cvitok Márózá
Kategória: Fantasy
Feltöltő: Yoshiko
Kor: annyi amennyi a világ maga
Külső leírás: Hihetetlenül gyönyörű, halandó ember még nem is láthatott ilyen elragadó, igéző, megbabonázó jelenséget. Méltán viseli címét, a hó király nevet, minden értelemben méltó rá. Ám ha az ostoba tudatlanoknak először nem is egy hatalmas uralkodó jut eszükbe, de egy hattyú szépséges jégszobra mindenképp. Minden arcvonásából és mozdulatából szűz hóként, kristálytisztán szikrázik nemesi mivolta. Magas, izmai kidolgozva, arcvonásai lágyak és ridegek, haja a fehér legkülönbözőbb árnyalatit prezentálja. Selymes, alabástrom bőre igazi tiltott gyümölcs az áhítozó ajkaknak, akár csak vérnélküli ajkai zúzmarás zamata. Szempillái is, mint minden más a testén, fehér színben pompáznak, mintha dér lepte volna el őket, pont úgy, mint a felsőtestén jégvirágként elterülő, már vele született misztikus jel, mi azt hivatott jelképezni, hogy ő bizony ám nem akárki. Szemei, amik birodalma legcsodálatosabb tekintetét bírják halvány világoszöldben pompáznak és itt is, mintha a zöldbe kevertek volna valamennyi fehéret. Rabul ejtő tekintete hűvös és rideg, mint a farkasordítóan hideg éjszaka és mikor gazdája haragra gerjed, vészjóslóbb, mint a legfélelmetesebb hóvihar. Érzelmeket se tekintetében, se arcán nem nagyon enged láttatni. Külsejére mindig gondosan ügyel, bár nem kell sokat vesződnie vele, hiszen az általa kiválasztott szolgák (mert nem érhet hozzá bármelyik bárhonnan szalajtott pór) mindig csak a csettintésére, rideg tekintetének villanására várnak. Természetesen mindenből a létező legjobb minőséget kapja, a legselymesebb és legszebb anyagot, pont olyat, amit elképzelni sem lehet, és természetesen minden ruhakölteménye olyan mintha ráöntötték volna. Nem véletlenül, hiszen az összeset őrá varrták, bár soha senkinek sem fordult meg más a fejében. Koronája helyett előszeretettel visel kékes tolldíszt a fején, ruhái is fehérek, mint minden más végtelennek hitt birodalmában. Leginkább hosszú, vastag kabátot visel, ami hatalmas tollakkal van díszítve, hogy ne is akadjon párja hetedhét országban. Eme csodás ruhadarabjai palástként is funkcionálnak, de közös jellemzőjük az, hogy sosincsenek összegombolva, nyitottan lengenek és engedik láttatni isteni mellkasát. Kiegészítőket nem hord csupán egy ezüst nyakláncot egy kereszttel és pár igazgyönggyel, amit leghívebb népe ajándékozott a hála jeleként még sok-sok évvel ezelőtt. A másik ékszer egy szintén ezüst gyűrű, bonyolult mintákkal, de aki elég sokáig nézi felfedezi a farkába harapó kígyót és a fejénél kéken ragyogó ékkőszemet.
Jellem: Hűvös, megfontolt, jó stratéga. Kitűnően irányítja birodalmát, panasza erre soha senkinek sem lehetett. Háborúk idején világhírűen türelmi játékos és bár szörnyen szokott unatkozni mégis kerüli a felesleges emberáldozatokat. Tökéletes ostrom elvet vall, csak éppen fordítva, mint a „normális” esetekben, hiszen általában a támadó fél égeti fel az ostromlott vár körül a földeket, hogy a bentiek életét ellehetetlenítse, kiéheztesse őket, nem hagyva más választást, csak a kirohanást. Ő ezt kissé másképpen alkalmazza a gyakorlatban. Bezárkózik és vár, míg a fagy martalékává válik az ellenség ezzel is elkerülve gyönyörű birodalma felfordulását. Nem tűri a rendetlenséget és engedelmetlenséget, ahogy a tiszteletlenséget sem. Ezeket a bűnöket mindig kegyetlenül megtorolja. Érzéketlensége abban is megnyilvánul, hogy a legszörnyűbb kínzásokat és halálnemeket képes szemrebbenés nélkül végignézni, sőt ha kell egymaga csinálja egyedül. Imádja a feltűnést, de csak azt, ami természetes lényéből adódik. A ceremóniák, a hivatalos protokoll, amit mindig is neveltek belé, ami minden egyes nap körülvette és fogja is még venni egy jó ideig, halálosan untatja. Éppen ezért szereti demonstrálni, hogy ő az úr különböző idegtépő játékokkal, kétértelmű megjegyzésekkel, amiktől még közvetlen alattvalói térde is remegni kezd. Hiszen ismerik, tudják, hogy kék ereiben jégcsapok meredeznek az érfalakról és már vagy saját bőrükön tapasztalták, vagy látták legalább egyszer legendás kegyetlenségét. De még ezek sem képesek őt igazán lekötni, még a válogatott testi-lelki kínzások is hidegen hagyják, hiszen már annyiszor eljátszotta őket… Ez is olyan, mint a legjobb vicc. A századik elmesélés után már nincsen benne semmi érdekes és nevetnivaló. De ennek az élő jégszobornak csakugyan nem lennének érzései? Hiszen a hó szokott barátságosan is hullani, a táj nem csak rideg, hanem idilli, nyugodt és kedves is tud lenni. Akkor a hókirály miért csak zimankós és kiengesztelhetetlen oldaláról ismert? Senki sem tudja, senki sem tudja, hogy lenne másik oldala, hiszen nála nem idősebb senki. Azonban akadnak még olyan öregek, akik azt regélik, hogy ők látták még királyukat vörös, vidáman csilingelő csengős hintón közlekedni, a gyerekek örömére hóvirágot lehelni titokban az ablakokra, nevetve járni a csendes hóesésben az erdőt, sőt néhány öreg azt is rebesgeti, hogy ők énekelni is hallották selymes, mély, örökkévaló hangját is lágyan énekelni. De ezeket a meséket hallva nevezik őket vénnek, bolondnak és suttogva csitítják őket, nehogy visszajusson a király fülébe, mert akkor közéjük csap. Pedig ha tudnák, ha tudnák, hogy igazat szóltak! A hókirálynak is van szíve, mint bárki másnak, de övét az élet kemény telei vastag jégpáncéllal burkolták, hogy soha, senki ne juthasson hozzá. De néha… nagyon néha… egy-egy nyugodt téli alkonyon, mikor a nap vörösre festi a tájat, életet lehelve a tisztaság eme örök jónak bélyegzett és mégis barátságtalan, érzéketlen színébe a király ott áll égbetörő, karcsú tornyainak egyik ablakában és felidézi a múltat, s arcán, mintha régi árnyképeket engedne egy rövidke pillanatra átsuhanni. Ilyenkor arca rövid időre veszít egy keveset szoborszerűségéből és a nap melegére vagy tán az emlékek hatására metsző tekintete megtörik, s ajkain halovány mosoly sejlik fel. Ám ezeket az észrevételeket gyorsan minden szemtanú kiveri a fejéből, hiszen a látvány az érzéki csalódások, a káprázat szintjén áll. Ugyanakkor annak, aki nem a felületes szemlélődők népes táborát gyarapítja, az tudja, hogy másról van szó. Hiszen eme tiszavirág életű tünékeny pillanatokban lehet a legjobban megfigyelni, hogy milyen érdekes, amikor a jég olvad: kívülről ugyanolyan szilárd és hideg marad, de látszik rajta, hogy belülről vérzik.
Élettörténet: Élettörténete hosszabb, mint a leghosszabb históriás ének, tekintve, hogy az idők kezdete óta létezik, él és uralkodik. Ugyanakkor mégsem olyan reménytelen a dolog, mivel élete jó nagy része az ősi homályba vész. Legendás alakjáról tudjuk, hogy az idő volt az édesanyja, akivel azóta sem találkozott, amióta világra hozta, testvére a maradék három évszak, akikkel nem ápol közelebbi viszonyt és tudjuk még, hogy egyszerű halandó szem csak a fagyhalál küszöbén vethet rá egy kihunyó félben levő, végső pillantást, mielőtt az utolsó, kellemes álomra hajtaná a fejét. Még a kezdetekben, mikor még nem az emberek voltak többségben a Földön, minden harmonikus volt, minden idilli volt és Zimá is egy volt a sok derűs lény között, pedig már akkor is meg volt köztük az a hatalmas társadalmi különbség, de nem olyan látványosan. Vidáman festette a sarki-fényt az ég sötétjébe, sokat mosolygott, természetesen csak visszafogottan, találkozgatott testvéreivel, ő ihlette Szent Miklóst arra, hogy télen puttonyával járva az éjszakát kis ajándékokat helyezzen el a szegény gyermekek házainál és ő bátorította a csodálatos téli bálok hagyománnyá tételét is. Egyszóval a vidám jég és hótündérek közé is beillett volna, ha nem lett volna már akkor is komoly férfiú. Kedvesebb, sokkal melegebb szívű volt, mint mostani énje, szinte teljesen másik személlyé változott és talán ez az oka annak is, hogy vidám és jótetteire senki sem emlékszik. Már akkor is remekül kormányzott, soha senki nem fogott ki rajta, büntetett, ha kellett és ő fürdött a jó király szerepben, alattvalói kissé didergő, de igaz szeretetében. Aztán egy nap összeházasodott, ekkor lett hercegből, testvérei közül először, király. Párja egy szerény, hókristály csillogású szempár büszke tulaja, egy virgonc és nálánál jóval fiatalabb szélmester. De hát halhatatlan lényeknél a korkülönbség csupán egy mellékes kis számadat. Nincs semmi jelentősége. Ezt a szélmestert, férfi léte ellenére, az alattvalók hókirálynőnek neveztek, hiszen vonásai, fizikuma és még ruhái is nőiesen légiesek, vagy légiesen nőiesek voltak. Minden tökéletes volt, ahogy az először lenni szokott, majd utána kezdett elromlani minden. A hókirálynak egyre több gondja akadt az ország gondjaival, amit az emberek aránytalan szaporodása okozott. Így egyre kevesebb időt töltött a palotában, majd a királyi hálóban is, teljesen elhanyagolva és magára hagyva párját is. Aki ugyebár unatkozott és nem az embereket kezdte gyűlölni, amiért elszakítják tőle férjét. Nem, az ostor pont hogy azon csapódott, aki csak a koronával járó kötelességeit tejesítette. Házasságuk kihűlt, de nem is ez volt a legborzalmasabb, hanem az, hogy szerelme lelke is jéggé vált a nagy magányban. Gőgössé, önteltté és szörnyen hiúvá lett, minek következtében teljes külsejét elkezdte átváltoztatni. Haja feketévé vált, ajkait bordóval emelte ki, viselkedése gunyoros lett. Egyszerűen elviselhetetlen volt, de kibírta, mert szerette. Aztán az utolsó cseppet a pohárba az a hír adta, hogy a királynő két ember gyereket tart fogságban. Az egyiket már évek óta és egy kirakóson dolgoztatja, a másik csak akkor érkezett, hogy elveszett társát visszaszerezze. Zimá a lehető legerélyesebben lépett fel, de párja még így sem reagált semmit, csak a kirakós érdekelte, hogy végre befejezzék. Erre nem is kellett soká várnia, mert egy Kai nevezetű fiú, legalábbis így mondja a fáma, ügyesen beillesztette az utolsó darabot is és megfejtette a rejtvényt. A kirakós egy farkába harapó kígyót ábrázolt, ami körbefutotta jéggyűrűivel a termet. Pillanatokkal később elégedett nevetés visszhangzott a jégfalalakon, majd megjelent örökké féltékeny és irigy húga, a Tavasz is. Zimá szerelme egyik pillanatról a másikra változott át tavaszi széltündérré és tűnt el nővérével a Tündérek birodalmába magára hagyva őt a rázúduló magánnyal és fájdalommal. A hókirály pár napon belül gyökeresen megváltozott, szabályos ellentéte lett kedvesebbik énjének. Ekkor kezdődött el a sanyarú kegyetlenség, meg nem bocsátás és a valamilyen szintű zsarnokság korszaka is. Először még örömét lelte mások kínjában, majd az is lassan kihalt belőle, mint a többi érzés és így lett lelke zegernyés. Ez ment innentől kezdve únos-untalan és már mindenki elfeledte a másik királyt, az előzőt, aki minden éjjel felfestette a sarki-fényt az ég sötét boltozatjára. Háborúk jöttek, háborúk mentek, de ők sosem maradtak alul és minden maradt változatlan a megfagyott birodalomban. Aztán egy nap valami megzavarta a történelem kiszámíthatóan ismétlődő körkörösségét. Egyik alattvalója esett be tróntermébe szó szerint, hogy fiát nevelje föl, mert csak ő képes rá. Az anya utolsó leheletével még enyhített a fia átkán, majd távozott a élők sorából. A hókirály jegesen elutasította ezt az arcátlan kérést, de mikor az őrök a fiút el akarták vinni, hogy valahol kitegyék a fagyba, de észrevett valamit. Észrevette, hogy a fiúból különleges aura árad, amilyennel még nem találkozott, majd felidézve anyja szavait egyre érdekesebbnek találta a kis újszülöttet. Gyorsan meggondolta magát és magához vette a gyermeket és ezzel kezdetét vette a nevelgetés, ami ha nem is szórakoztatta, de legalább lefoglalta egy rövid időre. Ha mással nem is, hát abból a szempontból jól járt, hogy így kapott egy hűséges, megbízható, nagyon erős alattvalót. Igaz, hogy talán Général jó régóta az egyik olyan lény, aki iránt érez valamilyen nemű kötődést, de ezzel nem foglalkozik, valami furcsa véletlennek tudja be, de azt ő maga sem veszi észre, sőt ha észrevenné, be sem vallaná magának, hogy amikor Général vibráló aurája nincs a közelben, akkor kimondhatatlanul üresnek és kongónak érzi a kastélyt és a tájat.
Hobby: sakk, hóvihar, az udvar rettegésének kiélvezése
Foglalkozás: Hókirály
Extrák: *Hóhérom Téltábornoka, Général d’Hiver-je mellé *Neve, a leírt sorrendben a következő orosz szavakból áll: Tél Dér (vagy zúzmara) Jégvirág. Cirill betűkkel: зима, иней, цветок мороза. ** Amerre jár hűl a hőmérséklet ***Ismerte az emberi történelem összes nagy alakját, de kedvence mind közül az ostoba és öntelt francia volt, aki azt hitte, hogy az általa protezsált országot is képes meghódítani. Azért ő lett a kedvence, mert ő próbálkozott vele először, de a többiek kísérletét az élet nagy színpadán már csak egykedvűen szemlélte, mint valami jó, régi film legújabb, unalmas, ócska feldolgozását. **** Testvéreivel azóta a bizonyos eset óta nem tartja a kapcsolatot, bár ezalól nyár az egyetlen kivétel, akivel ugyan teljesen különböző véleményen vannak, mégis szót tudnak érteni és megértik a másikat. Tavaszt gyűlöli azért, amit vele tett és Ősz… hát ősz olyan semleges, nem igazán ismeri, mivel sosem váltottak köszönésnél több szót egymással. ******Mindig minden olyan személyt megkap, akit akar, hiszen ki az az őrült, aki ellent merne mondani a király vágyának?
Képinfo: A kép nem a sajátom, csupán illusztrációscélt szolgál. (http://)
| Engedélyezve: |
2012. 12. 16.
|
Módosítva: 2019. 06. 10. 21:56:13
Módosította: Yoshiko
Státusz: Aktív
|
