Látom hogy elpirul. Arcát figyelem, elhomályosuló tekintetét, ahogy áhítattal simítja végig vállán pihenő hajamat. Beleborzongok a vágyba, amikor felém fordítja fejét és mélyen a szemembe néz. Milyen szép... ha nem az lenne aki, talán bele is tudnék szeretni. Talán... Gondolataim zavarossá válnak, és óvatosan lejjebb hajolnék hogy megízleljem duzzadt ajkait...
- Ííííííííííí..... – visít a meghitt pillanat közepébe egy óriás denevér, és szárnycsapásai az ablakrácsot súrolják. Megrezzenve lép felém, lélegzetem pedig belém reked ahogy arcának puha bőre az enyémhez ér. Forróság önti el az egész testemet, olyan erős vágy tör rám, hogy ujjaim belefúródnak az ablakpárkány faburkolatába, diszkrét recsegéssel adja meg magát az anyag.
Kimenekül karjaim csapdájából és a falhoz hátrál. Arca lángol, szemeiben zavartság. Hálóinge egyértelműen dudorodik az ágyékánál, amitől az enyém csak még keményebbé válik, ha ez lehetséges. Elképesztő... azóta nem éreztem ilyen erős vágyat amióta...
- T-túl közel vagy – dadogja aranyosan, majd meztelen lábainak kis dobogásai, és már el is tűnik a fellibbenő ágytakaró alatt.
A fénylő holdra pillantok az ablakrácson keresztül. Édes-bús emlékek kavarognak fel bennem, kedvesem arcképe halványan feldereng, hajának lágy hullámos tincseit ismét ujjaim között érzem siklani, illata betölti orromat. Fájó mellkasomat megdörzsölöm kezemmel.
Az ő édes hangja mossa el a csönd fájdalmas súlyát lelkemről.
- Altar… Csak egy ágy van… de ha fáradt vagy, még van hely mellettem… gondolom, nem csak engem visel meg a hosszú út…
Elmosolyodom, melegség tölt el, amelyet nagyon rég éreztem utoljára.
- Köszönöm, Ilien.
Jobban összekuporodik, és ha fogadnom kéne rá, hogy vörös-e az arca, valószínűleg nyernék.
- Ne értsd félre, nem mintha kedvességből mondanám vagy aggódnék érted. Egyszerűen nem akarom, hogy fáradt legyél, és emiatt rosszabbul teljesíts.
Mosolyogva sóhajtok fel, és ismét kipillantok az ablakon. Ilien bármilyen szép és édes, akkor is még csak egy gyermek. Testem reagál rá, ez minden. Nem lehet ennél több, ő egy herceg, egy ember. Nem az én világom. Ráadásul rám bízták, ami azt jelenti, hogy az adott szavam is kötelez, el kell vinnem a kijelölt helyre és kész. Utána valószínűleg soha többé nem találkozunk és ez így van rendjén.
Hangos hortyogás tölti be a szobát és elmosolyodom. Hiányozni fog a kölyök.
Leülök mellé az ágyra, hátamat a falnak támasztom és elkezdem a rituális esti fésülködést.
*
A reggel hamar eljön, a fáradtság kezd eluralkodni rajtam, de ez nem az a hely és idő, amikor lazsálást engedhetek magamnak. Belesajdulnak még a csontjaim is a vágyba, amikor elképzelem hogy összebújva alszom együtt Iliennel. Szőke fürtjei orromat csiklandozzák, lehelete nyakamat és mellkasomat... Elég.
Megrázom alig észrevehetően a fejem, és befonom a hajam. Időközben ő is felébred, de megnyugtatom hogy aludhat még. Az ő gyenge teste nem bírná a feszített menetet, ráadásul ha érzékeim nem csalnak, orgyilkosainkat messze magunk mögött hagytuk.
Elpirulva fúrja arcát a párnába.
- Olyan furcsát álmodtam – motyogja halkan. Befejezem a fonást, és az egyetlen egy, vastag fonatot vállamon hátradobva állok fel mellőle.
- Csinálok reggelit.
Megtehetném hogy a fogadóssal készíttetek, de egy ilyen fontos személyt nem tehetek ki a mérgezés legapróbb kockázatának sem. Csak azt eheti amit én készítek, vagy én is ettem belőle és veszélytelennek találom.
- Mi történt tegnap este? – szegezi nekem a kérdést apró ujjacskájával együtt. - Hogy kerültem az ágyba? És miért vagyok a hálóingemben?
- Erre igazán egyszerű a válasz. Felhoztalak, megmosdattalak, és rád adtam a hálóruhát.
- M-mit csináltál?! – hápogja végletekig felháborodva. Az asztalra készítem a tündér kenyeret a zöldségekkel és válasz nélkül hagyom.
Természetesen végigduzzogja a délelőttöt, majd végre útra kelünk.
Nyafogni kezd. Már megint. Most mégis valahogy nem zavar, sőt, már vártam, és elszórakoztat.
- Altar… Menjünk vissza. Látni akarom a denevéreket… töltsünk ott még egy éjszakát! Fáradt vagyok… - mondja hosszú monológjának végén.
- Már láttad a denevéreket. Ne aggódj, nincs messze a másik falu.
És ezzel le is szereltem, jó ideig el is foglalja gondolatait. Engedelmes csöndben pihen az ölelésemben, hajának finom illata orromat simogatja, testének melege keveredik az enyémmel.
A másik falu határán kívül ismét elrejtem a lovamat, besétálunk és keresek egy fogadót magunknak. Amikor befejezem az alkut a tulajjal, Ilien felől zajt hallok és azonnal hátrapillantok vállam felett. Semmi komoly, csak ő volt. Én is hallom a két beszélgető szavait. Egyikük kereskedőnek, a másik egyszerű utazónak tűnik, de ez akár álca is lehet.
- Képzeld, tegnap jöttem haza Feélából. Az egész város be van zsongva. Az a pletyka járja, hogy meghalt a trónörökös. Ráadásul… azt mondják, hogy a másodszülött fiú pedig titokzatos körülmények között tűnt el az udvarból.
Ilien azonnal mellettük terem és zaklatottan faggatni kezdi az utazót.
- Ezt honnan hallotta? Biztos, hogy meghalt? Honnan…?!
Azonnal ott termek, és elvonszolom tőlük a herceget. Remélem nem késő még, mert ha rájöttek ki ő, akkor nem itt töltjük az éjszakát, az biztos.
- Engedj el!!! Vissza kell mennem! Meg kell kérdeznem! ALTAR!!! Engedj!
Keserves fájdalmának minden erejével küzd ellenem, apró gyöngykörmei véresre karmolják kezemet.
- Kérlek… kérlek…
- Altar? – hallom a nevemet több helyről hirtelen, és körülpillantok.
- Ő az? Tényleg?
- Mit keres itt?
- Ki az ott vele?
Dühösen feszül meg az arcom. Fenébe. Befogom Ilien száját, és a szobánkba vonszolom. Apró fogai fájdalmasan marnak tenyerem bőrébe, de fel sem veszem, csak az ágyra hajítom és bevágom magunk mögött az ajtót. Öklömmel rávágok a falra, nagy levegőt veszek, majd lassan kifújom hogy megnyugodjak. Kiabálását figyelmen kívül hagyva vetem le magamról a köpenyt, és kardomat előrántom. Mögöttem Ilien hirtelen befejezi a kiabálást és néma csend borul ránk.
- Altar? – kérdezi óvatosan.
- Most ne – dörrenek rá komoran. Már hallom is a közeledő lépteket, amikor pedig az ajtó elé ér, egyszerűen feltépem és kardomat az érkezőre szegezem. Ijedt sikkantással ejti le a cselédlány a kancsó vizet, de szabad kezemmel elkapom és elveszem tőle.
Becsukódik az ajtó.
- Hát ez nagyszerű – szólal meg hirtelen a herceg, hangja csöpög a gúnytól. – Sikeresen a frászt hoztad egy ártatlan lányra. A fogadósra esetleg nem akarod rágyújtani a házat? Várj van jobb ötletem is! Mi lenne, ha...
- Hallgass!
Döbbent csend ereszkedik ránk, és már hallom is. Azért rohantam be ide, mert itt csak egy bejárat létezik, nem tudnak minket hátba támadni, hiszen ablak sincs. Így csak felkészülten várnom kell, ha kell reggelig. Szívverésem lassulni kezd, hidegvérrel várakozom a csöndben.
- Altar...? – suttogja Ilien. – Mi folyik itt?
- Később.
És hirtelen becsapódik az ajtó. A berontó férfiakat két metszéssel végzem ki, majd a mögöttük betörőket nekem rontanak. Keményen harcolok, néhány percig tart csupán, halálhörgések kísérik a fémes csattanásokat, pengém vörösen villog a gyertyák fényét tükrözve. Az utolsót életben hagyom, majd nyakánál fogva felemelem fejmagasságig, lábai nem érik a földet.
- Honnan jöttetek és hányan vagytok még?
Megtudom amit akarok és eltöröm a nyakcsigolyáit egy kézmozdulattal. Elhajítom a testet, megfordulok és az ágyon összekuporodva ülő, sápadt herceg felé fordulok, Felkapom, bebugyolálom a saját köpenyembe, majd mint egy csomagot a hónom alá veszem. Óvatosan lépek ki vele a szobából, de a fogadó teljesen üres. Elmenekültek az emberek, a kis csapat is elfogyott, de nem jelenti azt, hogy ne lennének mások, akik szintén támadni akarnak.
Hamar kijutok a házból, az éjszaka sötétjében keresztülsuhanok a falak között akár az árnyék, majd odakint a lovamért füttyentek. Felugrok rá, a herceget karjaimba szorítva vágtázni kezdek, ráhagyatkozva az ő szemeire.
Néhány óra múlva állok meg, leszállok a lóról és óvatosan kicsomagolom Ilient.
- Jól vagy? – kérdezem, miközben gyorsan megvizsgálom őt a holdfénynél. Nem látok sérülést.
Pupilláim kitágulnak, ahogy tekintetem Altar nadrágjára téved. Ágyékánál egy hatalmas dudor ágaskodik, s érzem, hogy fülig vörösödöm… Merevedése van?! De miért?
- Az ott... az... az... – Kezemet a szám elé tartom, hogy elrejtsem arcomat, s érzem, hogy pulzusom a duplájára nőve szalad az egekbe.
- Férfiak vagyunk, ez természetes reggel. – Természetes?! Már hogy lenne természetes?! Nem… nem! És miért ilyen nyugodt? Legalább egy kicsit zavarban lehetne, hogy…
- Nem igaz! Nekem nem szoko... – Felelek felháborodottan, de felnyekkenve harapom el a mondat végét, mikor érzem, hogy ágyékom fájóan lüktet. M-miért van nekem is merevedésem?! Kezeimet odakapva görnyedek össze, s érzem magamon Altar tekintetét. Mindjárt elsüllyedek szégyenemben.
- Most mit bámulsz? Segíts inkább! – Rivallok rá zavarodottan, majd homlokomat ráncolva gondolom végig szavaim jelentését. Miket beszélek?! Segíteni?! - Ne! Nem úgy értettem, én csak... – Kétségbeesetten kezdek mentegetőzni, egyik kezemet még mindig ágyékomra szorítva.
- Mártózz meg a tóban, ha ennyire kellemetlen. – Dörmögi teljes nyugalommal, láthatóan az égvilágon semmi hatással nem volt rá a jelenet, amit rendeztem. Mérgesen és szégyenkezve állok fel, s szinte rohanva sietek a tóhoz, faképnél hagyva Altart… legalább kicsit egyedül lehetek végre. Hihetetlen. Ha most is velem akart volna jönni, nem álltam volna jót magamért, az biztos.
Gyors mozdulatokkal, kapkodva ráncigálom le magamról a ruhákat, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban utánam jöhetne, s ahogy végre a vízbe sétálok, egyből átjárja testemet a dermesztő hideg. Remegésemmel nem törődve sétálok be, s mikor már a derekamig ér a víz, összegörnyedve didergek a hullámok között. Érzem, hogy ágyékom kezd megnyugodni, s arcomat megmosva frissítem fel magamat… remekül indul ez a nap… ennél rosszabb nem is lehetne.
Együtt reggelizünk, s lassú, ráérős mozdulattal rágok meg minden egyes falatot, miközben tekintetemet le sem veszem Altarról. Most először látom őt enni… nem mintha máshogy csinálná, mint egy ember, mégis olyannyira szokatlan látvány, hogy rajta felejtem tekintetemet.
Elmosolyodva figyelem, ahogy a szél a hosszú, kibontott tincsekkel játszadozik… meg tudnám szokni, hogy vele reggelizek. Valahogy sokkal kellemesebb érzés, mint egyedül.
Mikor végzünk, egyből nyergelni kezdi a lovat, én pedig egy rövid ideig még a földön ülve figyelem, majd lomha léptekkel mellé sétálva szólalok meg.
- Izé… Altar… - Hangom halk és bizonytalan, s látom, hogy ledermedve fordítja felém a tekintetét.
- Igen?
- Ma nem fonod be a hajad? – Közömbösen, szó nélkül fordul vissza a nyereghez, mintha nem is hallotta volna szavaimat, s szemeim tágra nyílnak. Nem válaszol. Miért nem válaszol? Annyira személyes lenne ez a kérdés? Szerintem nem…
Utálom, mikor ezt csinálja… egyszerűen úgy tesz, mintha nem is hallaná. Legalább mondhatná azt, hogy nem tartozik rám… mindegy. Nem is érdekel.
Derekamnál fogva ültet fel a nyeregbe, s ahogy hozzám ér, eszembe jutnak a reggel történtek, s érzem, hogy újra kipirul az arcom az emlékek hatására. Nem… nem szabad erre gondolnom.
Mikor mögém ül, kényelmetlen bizsergés járja át testemet közelségétől, s kicsit előrébb csúszok a nyeregben. Kizárt, hogy a mellkasának dőlök a reggeli jelenet után… annyira kínos ez az egész… ráadásul vele aludtam.
Egy néma nyekkenés hagyja el ajkaimat, mikor egy könnyed mozdulattal húz magához, szívem kihagy egy ütemet, s egész testem megfeszül érintésétől. Mi történik velem? El kell felejtenem… nem szabad a reggeli merevedésemre gondolnom… nem szabad… Mondom. Nem. Szabad.
Szemeimet lehunyva húzom össze magam karjaiban, s egy dallamot kezdek dúdolgatni magamban, hogy elvonjam a figyelmemet, mielőtt közelségétől még visszatérne a reggeli kis problémám.
Néha-néha elszenderülök, de elaludni nem tudok a gyors vágta közben. Még a szokásosnál is őrültebb tempóban haladunk, s elkábultan dőlök mellkasának, miközben figyelem, ahogy a fák hátrafelé száguldva tűnnek el mellőlünk.
Délután felé kezdek egyre nyűgösebb lenni, s tudom, hogy kerülő úton kellett mennünk a leszakadt híd miatt, de akkor is nyavalyogva kérdezem meg öt percenként, hogy mikor érünk oda. Minden porcikám sajogva kiált pihenésért, gyomrom fájdalmasan korogva jelzi, hogy ennem kéne, de hányingerem van a hosszú, végeláthatatlan rázkódástól, s ajkaim kiszáradtak a menetszéltől. Akárhogy ülök, már kényelmetlen, s minden egyes perc hosszú-hosszú óráknak érződik. Altar felsóhajtva lassít egy kicsit a vágtán, s halkan szólal meg.
- Sajnálom herceg, de sötétedésig oda kell érnünk a Munok nevű faluba. Éjjel nem maradhatunk kint, ez a vidék a Lápmező. Tudod ezt mit jelent? – Szemeim tágra nyílnak, torkomban hatalmas gombóc keletkezik, s nagyot nyelve próbálom eltüntetni. A Lápmező… sokat olvastam róla, mindig érdekelt a téma.
- Az óriás denevérek földje... – suttogom bólintva, s magam elé meredek… Óriás denevérek. Ki akarna ilyen helyen élni? Igaz, az itt élő telepesek többnyire elég vagyonosak, hisz a környék számos értékes nyersanyaglelőhelyet rejt… de vajon megéri? Megéri a veszély és a kockázat? Nem hinném.
- Így van. Nem kockáztathatunk, és még a lovamat is biztonságba kell helyeznem. – Kiráz a hideg a félelemtől, s szó nélkül döntöm újra Altar mellkasára a fejemet. Csak érjünk oda. Nem nyafogok, csak érjünk oda.
Beteges kimerültség telepszik rám, szemeimet lehunyva szorítom össze fogaimat, s gyötrelmes némaságba burkolózva próbálom tűrni a fájdalmaimat. Tűrni… tűrni… tűrni… és tűrni.
Mikor Altar megállítja a lovat, szinte hitetlenkedve nyitom ki a szemeimet. A nap már készül nyugovóra térni, s a kora esti félhomály veszi át a nappali fények helyét. Látásom homályos, s szédelegve próbálok állva maradni, mikor Altar leemel a ló hátáról.
Szinte semmit nem érzékelek a külvilágból, némán, szótlanul követem Altart, s minden megmaradt erőmet ingatag lépteim egymásutánjára összpontosítom. Térdeim remegnek, minden egyes lépés egy újabb és újabb küzdelem a testemet gyötrő fájdalmak ellen, s ajkamra harapva próbálok ébren maradni. Már csak pár méter. Tudom, hogy mindjárt ott vagyunk. Érzem.
Egy végtelen magasnak tűnő lépcsőn sétálunk felfelé, szemeim már leragadtak, csupán monoton léptekkel haladok előre, s tudom, hogy itt a vége. Érzem, hogy az utolsó csepp erő is elhagyja testemet, s lábaim megadják magukat. Ennyi volt. Gyenge vagyok.
Térdeim összecsuklanak, s agyam már felkészül az esés fájdalmának érzésére, de az nem jön. Testem mintha lebegne, érzem, hogy egy külső erő felemelve kap el, mielőtt földet érhetnék, s halovány, erőtlen mosolyra húzódnak ajkaim.
- Jól vagyok. – suttogom önkívületi állapotban, majd minden elsötétül.
Elmém néha-néha kizökken a mély, kómás állapotból, s gyenge mozdulatokkal próbálok parancsolni végtagjaimnak, de mintha nem hallgatnának agyam parancsaira. Puha, kellemes érintéseket érzek bőrömön, de hiába próbálom kinyitni szemeimet, hogy megtudjam, mi történik, mintha nem én lennék a testem ura. Mi történik? Hol vagyok? Ki ápol ilyen gyengédséggel? Semmire nem emlékszem…
Néma csönd. A sötét hangtalanságot halk suhogás töri meg. Szinte hallom, hogy a hatalmas szárnyak fenyegetően hasítják az éjszakai levegőt, s hiába ölel körül kellemes meleg, megborzongok. Hol vagyok?
Rémülten nyitom ki szemeimet, mikor meghallom a vékony sípolásnak tűnő hangjukat, s ösztönösen Altar nevét suttogva keresem tekintetemmel a biztonságérzetet nyújtó arcot, de a sötétségen kívül még semmit nem látnak a fáradt szemeim.
- Itt vagyok. – Nyugtat meg szinte rögtön, mintha tudná, mit érzek, s minden félelmem tovaszáll hangja hallatán. Itt van. Akkor nem vagyok veszélyben. Akkor nem lesz baj. Tudom.
Kitisztult tekintetem a szoba egyetlen fényes pontjára siklik, ahol az ablakon beszűrődő halovány holdfény lágyan világítja meg Altar alakját.
Elmosolyodva figyelem őt pár rövid másodpercig, majd óvatos mozdulatokkal kezdek mocorogni a kényelmetlen matracon. Minden porcikám sajog a hosszú, megterhelő úttól, s iszonyatos izomlázzal küszködve mászom ki az ágyból.
A hideg levegőtől enyhén reszketni kezdek, de nem törődöm vele, most nem számít. Lábaimat kapkodva sietek az ablakhoz, a szobában honoló csendet most csak hálóingem suhogása, s puha lépteim zaja töri meg.
Amint mellé érek, kérés nélkül hátrál egy lépést, hogy én is kipillanthassak az apró, rácsozott ablakon.
- Ők azok? – Kérdezem óriási szemekkel nézve a házak tetején trónoló hatalmas árnyakat, s elszörnyedve csúsztatom kezeimet az ablakpárkányra.
- Igen. Sokan vannak. – Nyugodt, s felmelengetően mély hangja kellemes, simogató érzést nyújtva mászik füleimbe, s remegésem csillapodni kezd, ahogy bőröm megszokja a hűvös levegőt. Érzem, hogy közelebb lép hozzám, a testéből áradó melegség jólesően fűti hátamat.
- Mit csinálnak? – Kérdezem kíváncsian, s az állatokat kémlelem, ahogy a fagyos szél elfúj egy apró felhőt, szabad utat engedve a vakítóan élénk holdfénynek.
Szívem egyre hevesebb zihálásba kezd, mikor kezeit mellettem elvezetve támaszkodik ő is az ablakpárkányra, s közelsége szinte kábulatba ejti elmémet.
- A kint felejtett háziállatokat keresgélik.
- A lovad...? – Hangom halk, s örülök, hogy ennyit ki tudtam nyögni. Légzésem felgyorsul, úgy kapkodom a levegőt, mintha órákig megállás nélkül futottam volna.
- Biztonságban van. Bezártam az istállóba, oda nem juthatnak be. – Szinte fel sem fogom szavait, agyam teljesen máshol jár, mikor közelebb hajol hozzám. A sápadt holdfényben hófehérnek tetsző tincsek a vállamra hullnak lágyan, s testem megfeszül a puha hajszálak csiklandozásától. Szemeimet lehunyva érzem selymes érintésüket, s szívemből forró lávaként árad szét testemben a kellemes melegség. - Meg fogsz fázni mezítláb, herceg. – Nagyot nyelve hallgatom a bársonyos hangot, s mélyet lélegezve szorítom össze ajkaimat. Megfázni? Lehetetlen… ilyen forróságban?
- Ilien. Megengedem, hogy a nevemen szólíts. – Suttogom halk, erőtlen hangon, majd rövid, lélegzetvételnyi szünetet tartok… Megengedem? Nem… igazából szeretném. Szeretném hallani a nevemet a szájából.
Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy haja beteríti a vállamat, s arcomat enyhén oldalra fordítva hagyom, hogy a tincsek arcomhoz érve simítsák végig a bőrömet… bárcsak soha nem érne véget ez a pillanat.
- De még nézni akarom a denevéreket. – Füllentem elhaló hangon, pedig egyáltalán nem érdekelnek a denevérek. Most nem.
Érzem, hogy még közelebb hajol, egyre több hajtincs omlik vállamra, s közelsége elbódítva kábítja el egyre jobban elmémet. Minden érzékem kiéleződik a testéből áradó forróságra, s szívem a torkomban dobogva nehezíti meg légzésemet.
- Akkor talán ki kéne nyitnod a szemeidet. – Szinte hangtalanul suttogja közvetlenül fülembe a szavakat, lehelete lecsapódik arcbőrömön, s ajkai egy röpke másodpercre végigsimítják a fülcimpámat. Érzem, hogy teljesen kipirulok, résnyire kinyitom szemeimet, s fejemet lehajtva figyelem a vállamra zuhanó fehér tincseket. Ujjaim ösztönösen simítják végig a hosszú szálakat, bőröm kellemesen bizsereg, ahol hozzáérek. Valahogy… úgy érzem… mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz. Lehet, hogy ez is csak a képzeletem szüleménye? Lehet, hogy ez is csak egy újabb álom? Kérlek… kérlek istenem, add, hogy ne álom legyen.
Oldalra sandítok, arcunkat alig pár centi választja el egymástól, s látom, hogy tekintetével ujjaim mozgását figyeli. Ahogy rádöbbenek, mit művelek, egy pillanatra megáll a vér az ereimben, kezemet gyors mozdulattal kapom el, s hebegve kezdek mentegetőzni…
- Sa-sajnálom, én csak... – Most tényleg nem direkt volt. Én… nem akartam. Teljesen elfelejtettem… most mindent elrontottam? Most mérges lesz?
- Semmi baj. Nyugodtan megfoghatod, megengedem. De csak most. – Szemeim tágra nyílnak, s a lassú, lávaként terjedő melegséget, futótűzként száguldó, égető forróság váltja fel, s testem megborzong az érzéstől. Miért? Miért mondta ezt?
Remegő kézzel simítom végig a vállamra hulló tincseket, s ahogy ujjaim közé csúsznak a szálak, bizsergetően cirógatják bőrömet.
Fejemet oldalra fordítom, s ahogy még mindig hozzám hajolva támaszkodik a párkányra, tekintetünk egy magasságban van.
A higanyként tündöklő szempárban megcsillan a hold ezüstös fénye, tengerkék szemeim tükröződnek íriszeiben, s már azt sem tudom, hogy melyikünké a tekintet, amely ilyen lágyan pillant vissza rám. Szinte levegőt sem merek venni, nehogy megzavarjam a ránk települő nyugodt némaságot, csak szívem hangos dübörgése töri meg a csendet.
Azt mondtam volna az előbb, hogy bárcsak soha ne érne véget az a pillanat? Tévedtem. Ez az a pillanat, ami örökké kéne, hogy tartson.
Hirtelen hangos szárnycsapkodás, és fülsüketítő visítás töri meg a varázst, ahogy egy hatalmas denevér repül el közvetlenül az ablakunk előtt, s majdnem szívrohamot kapva ugrok egyet Altar kezei között, ösztönösen hátralépek, s ezzel testem közvetlenül az övéhez simul, arcunk egy pillanatra egymásét súrolja, s ez a mozdulat, még a denevérnél is jobban megijeszt. Szívem olyan hevesen ver, mint még soha, de már nem tudom, hogy az óriási állat váratlan felbukkanása vagy Altar közelsége az oka. Rémülten fordulok meg, s egy lépést hátrálva ütközöm a falnak.
- T-túl közel vagy. – Makogom feleszmélve a kábultságból, s érzem, hogy fülig vörösödöm. Gyors mozdulatokkal bújok át az egyik keze alatt, s nem ellenkezik.
Egyenesen az ágyhoz rohanva vetem bele magamat, s a takarót durcásan húzom fel egészen a szemeimig. Szívem észveszejtő dobogása még mindig visszhangzik füleimben, s fejemet megrázva próbálom kiverni a fejemből a leheletének érzését a bőrömön. Mi volt ez?! Mi… mi ez az érzés? Mi történik velem? És… MIÉRT VAN MEREVEDÉSEM?!!!
Olyan kicsire húzom össze magamat, amennyire ez lehetséges, s hosszú percek telnek el, mire ki merem dugni a fejemet a paplan alól. Homályos tekintettel pillantok az ablak irányába, Altar még mindig ott áll, s mozdulatlanul, némán mered az éjszakába.
Körbenézek az apró szobában, melyben az összes bútorzatot az egyetlen egy ágy teszi ki, amin fekszem, s ajkamra harapva fordítok hátat Altarnak, majd halkan, szinte suttogva szólalok meg, megenyhült hangon.
- Altar… Csak egy ágy van… de ha fáradt vagy, még van hely mellettem… gondolom, nem csak engem visel meg a hosszú út… - Hangom szinte elhal a mondat végére… el sem hiszem… ezt komolyan kimondtam? De biztos kimerült lehet… Hiszen soha nem alszik… Ráadásul neki még fárasztóbb lehet az egész napos vágta… Hiszen nekem csak annyi dolgom van, hogy az ölében üljek…
- Köszönöm, Ilien. – Szemeim tágra nyílnak, s az eddigre lenyugodott szívem újra felgyulladni készül mellkasomban, ahogy nevem elhagyja száját. Ajkaimat összeszorítva húzom össze magam még jobban, majd durcás hangon folytatom.
- Ne értsd félre, nem mintha kedvességből mondanám vagy aggódnék érted. Egyszerűen nem akarom, hogy fáradt legyél, és emiatt rosszabbul teljesíts. – Nem válaszol, s nagyot nyelve húzódom az ágy távolabbi oldalára… nem fog idejönni. Nem baj… én felajánlottam. Innentől nem az én hibám, ha fáradt lesz… tud egyáltalán ő fáradt lenni?
Egy rövid ideig még némán bámulok a sötétségbe, majd érzem, ahogy újra elnyom az álom.
Nyúzottan kezdek mozgolódni a kényelmetlen matracon, minden végtagom elzsibbadt, ahogy kényelmetlenül, összekuporodva aludtam egész éjjel. Félálomban kezdek forgolódni, s mikor a kezemet beleütközik valamibe magam mellett, kelletlenül hunyorogva nyitom ki résnyire a szemeimet.
Szemhéjaim kivágódnak, ahogy észreveszem, hogy Altar combján nyugszanak ujjaim, ahogy az ágy háttámlájának dőlve ül mellettem a haját fonva, s villámgyors mozdulattal kapom vissza a kezemet. Miért kerülök mindig ilyen helyzetbe? Lehet, hogy nem kéne ennyiszer mellette aludnom…
- Jó reggelt. – mondja nyugodt hidegvérrel, s hason fekve ölelem át a párnámat, tekintetemet felé fordítom és elmosolyodom.
- Neked is. – Óvatosan kezdem el mozgatni a még mindig sajgó végtagjaimat, s már előre fájdalmasan gondolok a mai útra. Feltérdelve húzom magam alá a lábaimat, s szenvedő arckifejezést vágok, mikor megérzem a combjaimba nyilalló szúró fájdalmat… tényleg nagyon kényelmetlen az a ló…
- Maradj még nyugodtan az ágyban. – Szólal meg Altar, mikor látja, hogy épp kimászni készülnék, s kérdő tekintettel pillantok rá. – Ma csak dél körül indulunk, úgy döntöttem, hogy egy közelebbi faluban töltjük a következő éjszakát. Ha tartanánk magunkat az eredeti tervhez, azt nem bírnád. – Hangjában nincs szemrehányás, komoly, megértő tekintettel mered rám, s érzem, hogy elvörösödöm.
Fejemet a párnába fúrva vetem hasra magam, hogy ne lássa arcomat, s úgy bólogatok… gondolt rám… mi ez az érzés? …boldogság?
- Olyan furcsát álmodtam. – suttogom halkan, szinte magamnak, s elmosolyodva gondolok vissza az álom minden egyes pillanatára. Annyira valóságosnak tűnt. Annyira valóságosnak, mégis olyannyira lehetetlennek.
- Csinálok reggelit. – Szólal meg rövid csend után, majd az ágyról felállva sétál a táskájához, hogy elővegye belőle az ételt, s én némán követem szemeimmel mozgását. Csak álom volt… igaz?
Az orromig magamra húzom a takarót, s végigsimítom a hálóingemet a paplan alatt… várjunk csak… mikor vettem fel a hálóingemet?! Nem emlékszem… nem emlékszem semmire.
Tágra nyílt szemekkel ülök fel az ágyon, és rossz érzésem támad… ugye nem…
- Mi történt tegnap este? – Kérdezem indulatos hangon, s megvárom, míg Altar lomha mozdulatokkal fordul felém. – Hogy kerültem az ágyba? És miért vagyok a hálóingemben?
- Erre igazán egyszerű a válasz. Felhoztalak, megmosdattalak, és rád adtam a hálóruhát. – Hangja közömbös, s érzem, ahogy fülig vörösödöm.
- M-mit csináltál?! - Hogy merészelt hozzám érni? Ráadásul… levetkőztetett… úgy érzem… úgy érzem, mintha meggyaláztak volna.
Nem kapok választ, s durcás némaságba burkolózva dőlök vissza a párnára, hátat fordítva neki. Miért érzem ilyen kényelmetlenül magamat emiatt? Nem értem… hiszen otthon szolgák fürdettek. Ez sem különbözik attól… mármint… ennek sem kéne különböznie attól, mégis… mégis úgy érzem, hogy teljesen más.
Akkor… azok a gyengéd érintések, amikre a testem emlékszik, de az agyam nem… ő lett volna?
Lassan, ráérősen pakolászunk össze, s nem sokkal dél előtt hagyjuk el a szállást. A sárkányló tényleg sértetlenül túlélte az éjszakát az istállóban, s alig pár perc múlva már a falut a hátunk mögött hagyva vágtázik a fák között a hatalmas állat.
Nyöszörögve próbálok kényelmes pózt találni, de minden porcikám sajog, s nyavalyogva mozgolódom, pedig még alig indultunk el.
- Mi lenne, ha visszamennénk, és pihenhetnék még egy éjszakát? – Kérdezem nyafogós hangon, s Altar kezébe kapaszkodva húzom fel magamat, hogy kisebb súly nehezedjen a zsibbadó fenekemre.
Természetesen nem kapok választ, s ezt egyértelmű nem-nek veszem, és duzzogva folytatom a fájdalmaim felsorolását.
- Altar… Menjünk vissza. Látni akarom a denevéreket… töltsünk ott még egy éjszakát! Fáradt vagyok…
- Már láttad a denevéreket. Ne aggódj, nincs messze a másik falu. – Hangja unott és színtelen, de nekem tágra nyílnak a szemeim. Már láttam őket?… de az… az azt jelenti… hogy nem álom volt? Az nem lehet. Annak álomnak kellett lennie. Az nem történhetett meg a valóságban.
Az út hátralévő részében egy szó sem hagyja el ajkaimat, fejemet lehajtva bambulom a térdeimet, Altar mellkasának dőlve zuhanok magamba, s gondolataimba merülve vitatkozom önmagammal. Valóság lett volna?
Annyira jó lenne.
Már sötétedés előtt elérjük a következő falut, s még mindig szó nélkül sétálok Altar mellett, ahogy bemegyünk az első fogadóba. Fél füllel hallgatom, ahogy a tulajdonossal tárgyal a szobáról, majd a pulthoz ülve dőlök le fáradtan.
- Képzeld, tegnap jöttem haza Feélából. Az egész város be van zsongva. Az a pletyka járja, hogy meghalt a trónörökös. – szemeim tágra nyílnak, ahogy véletlenül belehallgatok a mellettem ülő két férfi beszélgetésébe, s fejemet felemelem a pultról… ez csak pletyka… nyugalom Ilien… ez csak pletyka – Ráadásul… azt mondják, hogy a másodszülött fiú pedig titokzatos körülmények között tűnt el az udvarból. –Úgy ugrom fel a helyemről, hogy a székem hátra dőlve koppan egy hatalmasat a padlón, s minden tekintet felém fordul. Ha ezt jól tudják… akkor… lehet, hogy nem csak pletyka?!
- Ezt honnan hallotta? Biztos, hogy meghalt? Honnan…?! – Kétségbeesetten nézek az férfira, s szavaimat az egész terem hallhatja. Ledermedve pislog rám az idegen, de a választ már nem hallom.
- Engedj el!!! – Üvöltöm teli torokból Altarnak, és teljes erőmmel azon vagyok, hogy kiszabadítsam csuklómat a markából. – Vissza kell mennem! Meg kell kérdeznem! ALTAR!!! Engedj! – Tudom, hogy minden harc felesleges, de teljes erőből kapálózva akarok küzdeni a tény ellen. Nem… nem lehet. Nem halhatott meg. Nem… Meg kell bizonyosodnom róla, hogy hazugság! – Kérlek… kérlek…
Belepirul az ajánlatomba, elfordul és felhúzza azt a pisze orrát.
- Ja persze... Egy herceg nem alszik együtt az alattvalóival.
Vállat vonok és inkább nem verem bele a földbe mint egy cölöpöt. Oldalamra fordulok, fejemet kezemre támasztva merengek el a pattogó tűznyelvek látványában. Hideg van. Nem mondtam el neki, hogy azért nem mentünk be éjszakára egy faluba sem, mert nincs. Ezen a zord vidéken nem élnek emberek. Érzékeim és a lovam sem jeleznek veszélyt, így pihenhetünk nyugodtan.
Néhány perc múlva a herceg felpattan, duzzogva hozzám lépked, fejedelmien felvont orral telepszik le mellém. Teljesen hozzám kucorodik.
- Egy szót se – morogja. Csak nyugodtan figyelem tovább a táncoló lángokat, és finom illatát magamba szívom. A rózsavizet ugyan már kimosta hajából, de még mindig érezni, ráadásul összekeveredett a fürdőszappanom illatával. Mindemellett érzem az ő testének édeskés illatát is, amely az évek során eltompult érzékeimre úgy hat, mint egy kalapácsütés. Mielőtt annyira lehajolok szaglászás közben, hogy orrom a hajához érjen, megszólal és felemelem a fejem.
- Magadra vess, ha megfázom és beteg leszek... előre szólok, hogy olyankor a szokásosnál is sokkal de sokkal idegesítőbb vagyok...
A csillagokra pillantok. Nem hinném, hogy az idegesítő-faktort ennél jobban fokozni lehetne, de ha ő mondja, valószínűleg nem hazudik.
- Mi értelme, hogy ilyen rohamtempóban haladunk, mikor eddig senki nem követett minket? Lehet, hogy rám nem is vadásznak… lehet, hogy csak a bátyám volt a célpont…
Kissé fölé hajolok, hogy jobban lássam csinos arcát. Egy hajtincsem arcához ér.
- Pont azért nem követnek minket, mert ilyen tempóban haladunk. Egy sárkányló sebességével nem sok élőlény tudja tartani a lépést.
- Mikor érünk oda?
- Ha tartjuk ezt a tempót, körülbelül egy hét múlva – hazudom kifejezéstelen hangon. Ha elmondanám most az igazat, akkor reggelig visítozna.
- Még egy hét?! Akkor még a felénél sem tartunk!
Ehh... neki semmi sem jó.
- Felőlem most is tovább mehetünk. Még a lovon is kényelmesebb aludni, mint itt, és legalább gyorsabban haladunk és hamarabb megszabadulhatsz tőlem.
- Nem. Éjszaka nem annyira biztonságos az utazás, ráadásul, ha egy szemhunyásnyit sem alszol, akkor még jobban az idegeimre fogsz menni.
Hátára fordul, büszkén behunyva szemeit.
- Hát akkor már csak azért sem fogok aludni egy percet sem!
Visszafojtok egy halk morgást és derekánál fogva magamhoz húzom, majd betakarom egy pléddel. Naná hogy háborog.
- M-mit képzelsz?! Ki engedte meg, hogy hozzámérj? Eressz el!
Befogom a száját és megborzongok az érzéstől. Milyen puhák az ajkai... Arcomon mégsem látszik semmi, egykedvűen meredek ismét a tűzre. Nem kell sok idő, engedelmesen elernyed, hozzám gömbölyödik és már békésen hortyog is. Homlokából félresimítom szőke fürtjeit, és belefelejtkezem arcába. Ha férfivé érik, gyönyörű lesz. Most is az, de akkor aztán nem lesz párja, azt biztos.
Az éjszaka nyugodtan telik, és bár ugrásra készen figyelem a környezetet, néha őt is nézegetem. Mennyire kicsi hozzám képest. Nagy tenyeremmel szinte beterítem a fél fejét amikor haját óvatosan cirógatom.
Néhány óra múlva elfárad a karom, és inkább elfekszem én is. Nyammogva bújok az oldalamhoz, keze mellkasomra pottyan és hortyog tovább. Karomat finoman a feje alá csúsztatom párna gyanánt.
*
Figyelem a felkelő napot, hallgatom az ébredező madarak reggeli fuvolázását.
Ő már a vállgödrömbe fészkelődve szuszog, elégedetten dünnyögve ébredezik. Pár perc múlva pedig sikkantva pattan fel, hogy a fákról riadtan reppennek fel a madarak.
- M-mit csinálsz?! – kissé rekedt a hangja, és már pökhendien ki is húzza magát, orra fent. - Ne érj hozzám.
Válasz nélkül hagyom. Ilien szája elé kapja a kezét, meredten bámul nadrágomon a jókora dudorra.
- Az ott... az... az... – dadogja vörös arccal.
- Férfiak vagyunk, ez természetes reggel – felelem kifejezéstelen hangon.
- Nem igaz! Nekem nem szoko... hikk! – ijedten kapja kezeit ágyéka elé, és összegörnyed. – Aúúúú...!
Oldalamra fordulok, felkönyökölve pillantok végig rajta és belefelejtkezem a látványba. Bájosan kócos hajába, pirosan még szebb arcába és görnyedt testtartásába.
- Most mit bámulsz? Segíts inkább! – felfogja mit beszélt, és ijedten tiltakozva rázni kezdi egyik kezét a levegőben. – Ne! Nem úgy értettem, én csak... aúúú!
- Mártózz meg a tóban, ha ennyire kellemetlen – felelem és felkelek. Hajamat hátradobom és kinyújtóztatom elzsibbadt testemet. Meg sem mertem moccanni egész éjjel. Nem mintha felébresztettem volna, hiszen ő ha elalszik, ágyúdörrenésre sem kelne fel, egyszerűen csak olyan jó érzés volt ahogy hozzám bújva szuszog.
Huss.
Amíg ő hűti magát, én összepakolom a cuccainkat és elkészítem a reggelit. Ezúttal én is enni fogok vele. Merevedésem hamar lelohad. Még mindig nem tért vissza, úgyhogy utána megyek. Dideregve rángatja magára a ruháit. Megmosom az arcomat.
Reggeli közben végig engem bámul, látom rajta hogy mondani akar valamit de nem teszi. Nem izgat különösebben, majd úgyis kinyögi. Hisz nincs az az erő, amely visszatarthatná őt a locsogástól. Ismerem.
A lóhoz lépek, elrendezem a nyerget.
- Izé... Altar...
Megáll a kezem a mozdulatban. Most először szólított a nevemen. Semmi zsoldos, fajankó vagy egyéb jelző.
- Igen?
- Ma nem fonod be a hajad?
Vetek rá egy pillantást, majd ismét a nyereg szíjaival törődöm. Nem tartozik rá, mellesleg nem értem miért kérdezi. Felültetem, majd mögé helyezkedem. Elindulunk. Egy újabb hosszú nap, estig meg sem állunk. Reménykedem benne, hogy elérjük azt a kis települést amit a térképen kinéztem.
Ezúttal nem fészkelődik el, nem tekint fotelnek, inkább előre csúszva húzódik el tőlem. Derekára fonom egyik karomat és finoman visszahúzom magamhoz. Megmerevedik, de hagyja magát, én pedig vágtára fogom a lovat.
A szél hosszú hajamat táncoltatja körülöttünk, a mezőkön és a hegyek oldalán selymesen, zölden hullámzik a fűtenger. Egy mély szakadékhoz érünk. Megállítom a lovamat, komoran nézek körül. A híd maradványait látva csalódottság tölt el.
- Most hogyan tovább? – szólal meg Ilien.
- Folytatjuk utunkat a szakadék mentén dél felé, és megkeressük a másik hidat.
- Nem lenne logikusabb észak felé? Elvégre az útirányunk arra van – néz fel rám okos szemeivel. Bólintok.
- Ezért megyünk a másik irányba. Ha üldöz valaki, mindig az ellenkezőjét tedd annak, amire ellenséged számít.
- Oh... értem.
Átkelünk egy vékony hídon, majd tovább folytatjuk utunkat. Csak nagyon rövid pihenőket engedek, és estére már nyafogva panaszkodik. Fáj mindene, éhes, szomjas, fázik, satöbbi. Adok neki vizet, kenyeret, oldalt fordítom a nyeregben, hogy félig a combomon üljön. Amikor már látom mennyire kikészült, sóhajtva lassítom le a lovat.
- Sajnálom herceg, de sötétedésig oda kell érnünk a Munok nevű faluba. Éjjel nem maradhatunk kint, ez a vidék a Lápmező. Tudod ezt mit jelent?
Jól hallhatóan nyel egyet és bólint.
- Az óriás denevérek földje...
- Így van. Nem kockáztathatunk, és még a lovamat is biztonságba kell helyeznem.
Ettől a perctől kezdve meg sem nyikkant. Tudom, hogy nehéz neki, fájdalmai is vannak már, mégis kitartóan, egyenes háttal ül, nem panaszkodik.
Azt hiszem, most már kezdem becsülni őt.
*
A nap lebukik a látóhatáron, és mi már a fogadó ajtaján lépünk be. Lovam az istállóban pihen, biztonságban. Muszáj volt emberek közé hoznom, és hiába rejtem páncélomat, fegyvereimet köpenyem alá, a lovam miatt sokáig fognak ránk emlékezni. Ez nem jó. Mégsem tehetek semmit, ha kint hagyom a falun kívül, nem éri meg a reggelt. Ezen a zord vidéken, a szabad ég alatt nincs élőlény amely túlélné az éjszakát. Az itt élő telepesek is éjszakára sziklák oldalába vájt üregeikben illetve kőházaikban bezárkózva alszanak.
A helyi kocsmában akad egy üres szoba. Borsos áron természetesen. Átveszem a kulcsokat, és az álruhájában imbolygó Iliennel felmegyünk a lépcsőn az emeletre. Még időben kapom el összecsukló testét, és a karjaimba veszem.
- Jól vagyok... – suttogja behunyt szemekkel. Válasz nélkül hagyom és a szobánkba viszem. Minden alkalommal, amikor felemelem, elcsodálkozom mennyire könnyű. Egyetlen ágy van a szobában. Lefektetem rá. Lehúzom lábairól a cipőt, majd halk és erőtlen ellenkezésével mit sem törődve levetkőztetem, egy vizes ruhával áttörlöm kimerült és sajgó testét, hálóinget húzok rá és alaposan betakarom. Összeszorítom fogaimat, mert meztelen testének látványától még a levegővétel is nehezemre esik. Eddig ilyen közelről, ilyen tisztán még nem láttam így, de most aztán... szinte fizikai fájdalmat okoz, annyira felizgatott.
- Itt vagyok – szólalok meg halkan, és a rácsozott, kisméretű ablakon keresztül figyelem a házak tetején üldögélő, repkedő óriás denevéreket. A hold erős fényénél jól látszanak. Meztelen talpak nesze, majd finom illata tolakodik elmémbe. Mellém lép. Hátrébb állok, hogy kinézhessen ő is az ablakon.
- Ők azok? – suttogja.
- Igen. Sokan vannak.
- Mit csinálnak?
Megtámaszkodom teste mellett kétoldalt a párkányon.
- A kint felejtett háziállatokat keresgélik.
- A lovad...?
- Biztonságban van. Bezártam az istállóba, oda nem juthatnak be. – Lepillantok rá, hajam előre omlik és beteríti jobb vállát és oldalát. – Meg fogsz fázni mezítláb, herceg.
- Ilien. Megengedem hogy a nevemen szólíts. De még nézni akarom a denevéreket.
Lehajolok hozzá, hajam jobban beborítja a vállát, és mosolyogva hajolok a füléhez.
- Akkor talán ki kéne nyitnod a szemeidet – súgom. Mélyen elpirulva hajtja le fejét, látom hogy egyik kezével hajtincseimet fogja, ujjaival simítja, tapogatja. Hirtelen elrántja a kezét.
- Sa-sajnálom, én csak...
- Semmi baj. Nyugodtan megfoghatod, megengedem. De csak most.
Nagyokat pislogva sandítok oldalra, s eláll a lélegzetem, mikor megpillantom őt az ablaknál állva. A hold ezüstös fénye kecsesen játszadozik a hasonló árnyalatú bőrön, s ahogy egy gyengéd fuvallat meglebbenti hajtincseit, azok szinte folyadékként hullámzanak teste körül. Egész lénye olyan, akár egy látomás, minden mozdulata, minden rezdülése természetfeletti tekintélyről árulkodik. Még mindig álmodnék? Nem… a szemeim egyértelműen nyitva vannak. Ebben biztos vagyok.
Tekintetemmel követem mozdulatait, s igaz, szemeim már csípő fájdalom ellen küzdve könyörögnek pislogásért, nem tudom lehunyni őket. Nem merem. Félek, hogy eltűnik a mesés látomás.
- Rosszat álmodtál, herceg? – Összerezzenek hangja hallatán, egy másodperc alatt zökkenek ki az elvarázsolt merengésből, szertefoszlik a gyönyörű kép.
- Nem… - Rosszat? Nem mondanám… De miért… ennyire elbűvölt volna, csak mert nem ember? Nem hinném.
Miért tűnt még a mosolya is szomorúnak az álmomban?
- Pihenj, holnap nehéz utunk lesz. – Remek. Ő aztán tudja, hogy kell teljesen lelombozni valakit. Oda a „meghitt” hangulat…
- Na, ettől aztán igazán jó kedvem lett. – Mérgesen dünnyögve lopok egy utolsó pillantást róla, ahogy az ágyon ül, majd a takaró alá bújva hunyom le szemeimet. Tényleg aludnom kéne… aludni… vajon megint őt fogom látni?
Kicsit megemelem a takaró szélét, érzem, ahogy az apró résen beszökő friss, oxigéndús levegő orromba szökik, s a lukon kikukucskálva lopok egy újabb pillantást. Még mindig maga elé meredve ül az ágyon, arca rezzenéstelen, teste mozdulatlan… tényleg olyan, akár egy gyönyörű bronzszobor.
- Aludj, herceg. Ha engem bámulsz folyton, akkor nem alszol eleget, amitől holnap álmos és nyűgös leszel. – Szemeim tágra nyílnak a meghökkentségtől... a-arrogáns idióta! A szobroknak nem kéne beszélniük!!! Főleg nem, ha ilyeneket mondanak…
Mérgesen fordulok meg egy lendületes mozdulattal, az ágy hangosan nyikorogva sír fel minden mozdulatomra, s magamban szitkozódva bámulom a falat. Egyáltalán honnan tudta, hogy őt nézem? Ennek az oldalán is szeme van?! Cöhh… nem ér.
Nem mintha amúgy lenne rajta bármi látnivaló… egyszerűen csak elbambultam… ha egy szép férfit akarok látni, csak keresnem kell egy tükröt.
Magamba zuhanva battyogok Altar mellett az úton, s fél percenként ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy a sapkám alá nyúlva igazgassam meg a haldokló hajtincseimet. Érzem, ahogy üvöltenek fájdalmukban a durva anyagtól, s fejbőröm viszketni kezd… ugye csak beképzelem magamnak? Ugye nem leszek tetves ettől a kétes tisztaságú ruhadarabtól? Esküszöm, hogy ha tetves leszek, csak azért is Altar fejére húzom a sapkát. Biztos örülne neki a hajimádatával…
A reggeli tevékenységeink a szokásoshoz híven zajlottak… amíg én reggeliztem ő a haját babrálta és összepakolt, s mindezt szótlanul. Bár… legalább már annyit javult a helyzet, hogy ha én kérdezek valamit, az esetek elég nagy százalékában kapok választ.
Oldalra sandítva téved megint arcára tekintetem, majd nyakamat behúzva kényszerítem magamat, hogy máshova nézzek… megértem, hogy a cselédlány úgy oda volt érte a fogadóban. Ameddig nem ismeri meg az ember, könnyű rajongani érte… idegesítő fiatal csitrik… képesek olvadozni valakiért, akit kétszer látnak, akkor is csak 5 percekre. Pfff…
De miért irritál ennyire? Az ő bajuk, hogy feleslegesen hüledeznek a semmiért. Talán az zavar, hogy nem rám nézett úgy? Nem… sose akarnám egy cselédlány figyelmét, ráadásul Altar minden tőle telhetőt megtesz, hogy elcsúnyítsa a kinézetemet… De erre még ő sem képes… Hehh… bekenni kosszal… pfff… na, azt próbálja meg.
Amint a fák közé lépünk, első dolgom, hogy letépjem fejemről a szürke sapkát, s lábfejemmel ütemesen dobolok a földön, amíg Altar egy füttyentéssel hívja hozzánk a hatalmas sárkánylovat. Már egészen hozzászoktam a különös állathoz… kényelmesebb és gyorsabb, mint egy ló.
Elindulunk, és most nem nyavalygok. Vállamra nehezedő súlyként nyom álomba a fáradtság, s arcomat Altar páncéljának döntve engedem el magam… az éjszakai incidens után nem igazán tudtam visszaaludni, igaz, néha-néha elszenderültem, de mindig rögtön felriadva zökkentem ki az álomvilágból.
Összerezzenve ébredek fel, ahogy valaki a vállamat rázogatja, s óvatosan kezdem el mozgatni az elgémberedett végtagjaimat… ne… még had aludjak. Olyan fáradt vagyok.
Álmoskásan emelem fel kezeimet, s szememet megdörzsölve nyitom szét az összeragadt szemhéjaimat. Máris este lenne? De hiszen csak most indultunk.
- Megérkeztünk? – kérdezem reménykedve, s homályos tekintettel nézek fel kísérőmre.
- Igen. – Hallom az ismerős, nyugodt hangot, s akaratlanul is elmosolyodom. Nem tudom miért.
Egész nap szenderegtem, mégis úgy érzem magam, mintha napok óta le sem hunytam volna a szememet. Ez normális?
- Nem látom a falut... – Szólalok meg értetlenkedve, miközben, Altar egy könnyed mozdulattal veti le magát mögülem, egy pillanatra elbizonytalanodom, mintha elveszteném az egyensúlyomat, de mielőtt leszédülhetnék a magasból, érzem, hogy gyengéden, derekamnál fogva emel le, s óvatosan tesz a földre.
- Mert nincs is. Ma itt alszunk. – Micsoda? Mit mondott? Nem értettem tisztán… vagyis… minden szavát tisztán hallottam, de mégsem tudom felfogni. Ezt hogy érti? Egy szál épületet nem látok a közelben.
- Hogy micsoda? – Hol a fogadó? Hol vannak a cselédek? Hol vannak az emberek?! HOL A FALU?!
Szemeim kipattannak, ahogy villámcsapásként nyilall belém a felismerés, s mély levegőt véve kezdek neki az ellenkezésnek… ez… ez nem lehet. Én?! A szabad ég alatt? Ez… Megőrült?!
- Mégis hogy érted, hogy ITT?! – szinte üvöltöm a szavakat, s mikor nemtörődöm módon fordul el tőlem, toporzékolni kezdek. – Hogy merészeled?! Figyelj rám, mikor hozzád beszélek! Én vagyok az ország trónörököse, ne vedd semmibe a szavaimat! Hallod?! ALTAR!!! – felháborodva folytatom a fenyegetések és szidalmak sokaságának rázúdítását, de minden szavam lepereg róla… nem figyel rám…
Néma mozdulatokkal gyújt tábortüzet, amíg kitombolom magam, s idegesen guggolok le, hogy kicsit lenyugodjak. Ne aggódj, Ilien… nyugi… biztos csak viccel. Ugye csak viccel?
Most jön az a rész, hogy feláll, és azt mondja, hogy csak megmutatta, hogy ilyen kegyetlen is tudna lenni, ezért ezentúl becsüljem meg, de igazából itt van a falu a közelben. Ugye most jön az a rész?! Mikor mondja már? Kezd nagyon unalmas lenni a mókázása…
De nem jön. Altar meg sem szólal, s egyre inkább tudatosul bennem, hogy ez nem csak egy rossz vicc. Elkeseredetten figyelem, ahogy ráérős mozdulatokkal ágyaz meg a tűz mellett, s pár lépést teszek felé. Miért? Ez a tegnapi miatt van? Nem hittem volna, hogy betartja a fenyegetést. Ez nem ér… én ezt nem akarom.
Mikor mellé sétálok szótlanul, a tó irányába mutatva jelzi, hogy ha fürdeni szeretnék, itt az alkalom, s egy tiszta váltásruhát felkapva indulok el rögtön a víz felé. Most legalább elég messze leszek tőle, és nem kell fél órát könyörögnöm, hogy elforduljon.
- Megfürödhetsz, de csak ha veled megyek. Nem hagyhatlak egyedül egy kis időre sem, veszélyes az erdő éjjel. – És bamm. Erről ennyit… hát persze. Mire is gondoltam? Torkom összeszorul a haragtól, s mérgesen húzom el a számat, de már tudom, hogy felesleges ellenkeznem.
A tehetetlenség keserű érzése futótűzként árad szét testemben, s ujjaim megfeszülnek a kezemben tartott ruhán. Annyira gyűlölöm, hogy a végén úgyis mindig neki lesz igaza… ha lenne rá lehetőségem, felbérelnék más harcosokat, hogy raboljanak el tőle. Hehe… megnézném, akkor milyen arcot vágna, ha kudarcba fulladna a drágalátos küldetése.
Nagyot nyelve szedem össze minden lélekjelenlétemet, s gőgösen húzom ki magam.
- J-jó. – Hangom megakad a szó közepén, de próbálom elrejteni a haragomat. Már nem tud érdekelni. Ha túlélem még ezt a pár napot, soha többé nem kell látnom… soha többé.
A kezembe nyom egy apró, kellemes illatú folyadékkal teli üvegecskét, s kíváncsian bámulom, miközben a tóhoz sétálunk. Ha volt ilyen szappan nála, miért nem vette elő az első éjszaka, mikor nem fürödtem?
Határozott hangom utasítom, hogy forduljon el, mikor vetkőzni kezdek, s szemeim tágra nyílnak, mikor szó nélkül megteszi, amit mondok. Kellemes megkönnyebbülés járja át testemet, s igaz, nem nagy kérdésben, de végre egyszer ő engedelmeskedett nekem.
Ledermedve állnak meg kezeim az ingem kigombolásában, ahogy Altar meztelen testét pillantom meg, mikor a vízbe gázol, s érzem, hogy elvörösödöm. A fehér tincsek lágyan lehullva úsznak teste körül, ahogy a vízben lép, s látom kivillanni az izmos combok és a formás fenék találkozásának érzéki vonalát. Hatalmasat nyelve próbálom eltüntetni az óriási gombócot a torkomból, egy pillanatra a hűvös éjszakai szellő, forró nyári fuvallatnak tűnik kipirult arcbőrömön, s ujjaim megremegve csúsznak le a gombról.
E-ezt nem kellett volna látnom. Ezt… ezt nem akartam látni.
Szemeimet lehunyva próbálom megnyugtatni őrülten kalimpáló szívemet, s fejemet megrázva száműzöm az imént látott képet a gondolataim közül.
Kigombolás nélkül húzom le magamról az inget, s gyors mozdulatokkal dobom le a többi ruhámat is, kihasználva a pillanatot, mikor Altar a víz alá merül, majd sebes léptekkel gázolok a jeges vízbe. Gondolkodás nélkül sietek be derékig szemérmesen, hogy a víz biztonságos leplet nyújtson testemnek, s csak akkor veszem észre a hőmérsékletét, mikor már a köldökömig befednek a jéghideg habok. Megremegve fonom össze karjaimat, minden szőrszálam égnek áll, s testem minden porcikája ellenkezik a kellemetlen fagyosság ellen… Azt akarja, hogy jégkocka legyek?! Szólhatott volna, hogy ilyen hideg a víz!
Mikor Altar emelkedik ki előttem a békés hullámok közül, egy pillanatra hátrahőkölök, majd hatalmas alakjára meredek, s hirtelen szóhoz sem jutok. Nem tudom miért. Nem mintha meglepett volna, és nem is azért, mert félnék tőle… Csak egyszerűen… nem tudok megszólalni.
Szemeim futó pillantással járják be a holdfény sütötte mellkast, s mintha minden egyes csillag csak azért ragyogna a sötét égbolton, hogy fényükkel kiemeljék a varázslatosan gyönyörű színű bőrének tündöklését. Nagyot pislogva nézek rá, mikor felém nyújtja a kezét, s értetlenül próbálom rendbe szedni a gondolataimat… mit akar? Miért nyújtja ide a kezét. Meg tudok mosakodni egyedül is!
- Az üveget. – suttogja halk, mégis utasító hangon, s egy pillanatra annyira megzavar a szokatlanul lágy tekintet, hogy haragudni is elfelejtek. Némán feleszmélve nyújtom át neki az apró üvegcsét, szemeim még mindig tekintetén csüngenek.
Hátat fordít nekem, így mosakszik meg, s én még mindig ledermedve szobrozok mögötte, de a víz valamiért sokkal melegebbnek tűnik, mint pár másodperccel ezelőtt.
Szinte észre sem veszem, az üvegecske újra a kezemben van, s Altar már a parton húzza magára a tiszta ruháit. A bűvölet hatásából kizökkenve kezdek el mosakodni, miközben néha lopva sandítok a part irányába.
Kezeimet megtörölve támaszkodom meg magam mögött a földön ülve, miután befejeztem a vacsorát, s szemeim Altarra vándorolnak, aki szokásához híven a lefekvés előtti tevékenységét folytatja…fésülködik … hogy nem unja minden áldott este órákig fonogatni a haját? Elképzelni sem tudom… Miért ennyire fontos nek? Tudom, hogy a sötét elfek kultúrájában milyen fontos szerepe van, de akkor is… ennyire szeretné a párját?
Szívembe különös, kényelmetlen érzés költözik, ahogy tovább figyelem mozdulatait, s szemeimet a lángokon legeltetve szólalok meg halk, bizonytalan hangon.
- Altar… - vajon ha megkérdezem… kapok választ? Vagy egyszerűen némasággal fog felelni? Vagy mérges lesz?
- Igen?
- Neked van kedvesed? – szinte suttogom a kérdést, s igaz, tekintetemet még mindig a tűz felé fordítom, szemem sarkából látom, hogy ledermed. Keze megáll a fésülködésben, de nem válaszol. Gyötrelmesen hosszú, néma másodpercek következnek, s megremegve hunyom le szemeimet. Értem. Tehát nem válaszol.
- Nincs. – Szívem kihagy egy ütemet, s úgy érzem, mintha egy óriási kő gördülne le a szívemről, de nem tudom, hogy annak örülök e, hogy válaszolt, vagy magának a válasznak… Szemeim tágra nyílva fordulnak felé, s mikor tekintetünk találkozik, villámgyorsan kapom vissza a tűzre. – És neked? – Ajkamra harapva próbálom elrejteni a ledöbbentségemet a kérdés hallatán, s akaratlanul is vidám mosoly kúszik ajkaimra. Ez az első alkalom, hogy egy személyes dolgot kérdez tőlem.
Fejemet megrázva válaszolok neki, s térdeimet mellkasomhoz húzva támasztom alá velük fejemet.
- Jegyesem van már, de ha én leszek a király, valószínűleg a bátyám jegyesét kell elvennem. Nem mintha számítana, egyiküket sem ismerem. – Elgondolkodva vizslatom az éjszakai égboltot, hangom könnyed, nincs benne keserűség. Soha nem hittem annyira a szerelemben, hogy zavart volna az érdekházasság gondolata. Az életem nem fog attól megváltozni, hogy költözik valaki a palotába, aki a feleségemnek hívja magát.
- Az érdekházasságok már csak ilyenek. – konstatálja Altar közömbös hangon, s tekintetem most arcára siklik.
- Nálatok a sötét elfeknél is van ilyen? – Azután jövök rá a válaszra, miután kiejtettem a szavakat, ahogy sorba bevillannak a tanult ismeretek…
- Nálunk nincs házasság.
- Ó igen, emlékszem... ajándékcserével kötik egymáshoz magukat. – Elmosolyodva gondolok vissza a régi óráimra, mikor az volt a legnagyobb problémám, hogy nem tudtam eldönteni, melyik könyvet olvassam el először…
- Így van. Személyes tárgyat vagy hajtincset ajándékozunk egymásnak. - Arcán egy pillanatra a meglepettség jelei tükröződnek, szemében mintha az elismerés fénye csillanna, s szívem kihagy egy ütemet. Érzem, hogy elpirulok, tekintetemet újra az ég felé fordítom… már csak ennyiért is megérte odafigyelnem az órákon. – Meglep, mennyit tudsz a szokásainkról.
- Jól tájékozottnak kell lennem, elvégre birodalmamban nem csak emberek élnek.
Hosszú csend következik, mindketten magunkba mélyedve ülünk némán, látom, hogy Altar a csillagos égboltot kémleli, miközben még mindig hajának fonásával foglalatoskodik.
- Ideje nyugovóra térned, későre jár. – szólal meg halkan, és tudom, hogy igaza van… ideje lenne ágyba bújni… izééé. Mármint… itt… nincs is ágy!
Egyik másodpercről a másikra érzem, hogy a fejembe száll a vér, s csalódott, dühös pillantást küldök szenvedéseim okozója felé… azt mondja, hogy „nyugovóra”??? Mintha ilyen barbár körülmények között lehetséges lenne a nyugodt pihenés… Még ülésre sem nagyon alkalmas, annyira kényelmetlen… és azt akarja, hogy ezen aludjak?
- A földöööön? Nem tudok ezen a kemény fekhelyen aludni! Miért itt alszunk, miért nem megyünk fogadóban? – Látom tekintetén, hogy nem figyel rám, szemei a távolba révednek, gondolatai mintha egészen máshol járnának. Mindig ezt csinálja. Gyűlölöm, mikor ezt csinálja.
Egy csalódott, dühös fujtatással fojtom magamba a szavakat, s dühösen kezdek el fészkelődni a kemény, kényelmetlen takarón. Lehet, hogy még akkor is jobban jártam volna, ha elad annak a kereskedőnek. Legalább puha ágyban alhatnék. Nem a vadak között egy erdő közepén.
- Mellém fekhetsz, ha fázol. – Hangja olyannyira közömbös, mintha a világ legtermészetesebb dolgát ajánlotta fel volna az imént, szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól, s hirtelen a hisztizés emlékét is elfelejtem. Elvörösödöm, érzem, hogy pulzusom megugrik, durcásan fordulok el tőle, tekintetemet gőgösen az ég felé emelem, s kezeimet összefonom mellkasom előtt.
- Ja persze… Egy herceg nem alszik együtt az alattvalóival. – Vérig sértve helyezkedem vízszintes pozícióba a kemény földön, s mikor meglátom, hogy csupán egy lezser vállvonás a reakciója, már meg sem lepődöm… mi más lenne… de akkor is… annyira… irritáló! Legalább mérges lehetne, hogy az alattvalómnak hívtam.
A vékony szövetplédet magamra húzva kuporodom olyan közel a tűzhöz, amennyire csak lehetséges, s lábaimat átölelve bámulom a vidám táncot járó tűzcsóvákat, s ez még jobban elszomorít. Miért pont velem történik mindez? Mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot?
Halk, fájdalmas sóhaj hagyja el remegő ajkaimat, s a fagyos levegőben fehér füstként gomolyog a lecsapódott leheletem. Megremegve húzom még jobban össze magamat, s érzem, ahogy minden porcikámat átjárja a dermesztő hideg… én nem ilyen körülményekhez vagyok hozzászokva…
Háborgó gondolataimat lenyugtatva próbálok elaludni, de nem jön álom a szememre.
Alig pár, végtelen hosszúnak tűnő perc telik el, és durcás mozdulatokkal állok fel, majd Altarhoz sétálva fekszem le mellé egy árva szó nélkül. Hátat fordítok neki, oldala a hátamhoz simul, s érzem mellkasa mozgását, ahogy lélegzik… Nincs rajta páncél.
- Egy szót se. – dörmögöm mérgesen, mielőtt véletlenül akár egy hang is elhagyhatná ajkait. Nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseire… bár, ahogy őt ismerem, valószínűleg most is csak átnéz rajtam.
Szemeimet lehunyva húzom össze magamat, még mindig fázom, testem néha meg-megremeg, hiába fűti hátamat Altar testének melege. Szívverésem visszhangzik a fülemben, s nem hagy álomba merülni a hangos zakatolás.
Miért kell az erdőben aludnunk? Annyira nem méltó hozzám ez a bánásmód… a föld hideg és kemény, a fűcsomók nyomják az oldalamat és zavar az éjszakai állatok szüntelen mozgolódása. Miért csinálja ezt velem? Ennyire gyűlöl? Kizárt, hogy itt el tudjak aludni. Vajon direkt találta ki? Büntetésnek szánta?
Hosszú, unalmas percekig bámulom a tüzet, majd a hidegtől rekedtes hangon szólalok meg.
- Magadra vess, ha megfázom és beteg leszek… előre szólok, hogy olyankor a szokásosnál is sokkal de sokkal idegesítőbb vagyok... – dünnyögöm orrom alatt, de nem kapok választ… ha ezen az éjszakán nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha… pedig most nem lehetek beteg… lelassítaná az utat. – Mi értelme, hogy ilyen rohamtempóban haladunk, mikor eddig senki nem követett minket? Lehet, hogy rám nem is vadásznak… lehet, hogy csak a bátyám volt a célpont… - Hangom halk, és érzem, ahogy Altar megmozdul mellettem. Az éjszakai szellő lágyan lebegteti ezüstfehér haját, s a selymes tincsek gyengéden cirógatják homlokomat… úgy végigsimítanám őket.
- Pont azért nem követnek minket, mert ilyen tempóban haladunk. Egy sárkányló sebességével nem sok élőlény tudja tartani a lépést. – Hangja érzelemmentes, valamiért most mégis megnyugtat a belőle áradó nyugodtság. Vajon van olyan dolog, amitől Altar fél? Nem tudom elképzelni… mármint… azon kívül, hogy valami baja esik a drágalátos hajának.
Elmosolyodva kezdek mocorogni, a hátamra fordulva pillantok a csillagok sokaságára, s lassú, komótos mozdulatokkal pislogok az égre.
- Mikor érünk oda? – kérdezem, s most hasra fordulva támaszkodom fel Altar mellett, s így nézek az ezüstösen csillogó szempárba.
- Ha tartjuk ezt a tempót, körülbelül egy hét múlva. – Nem tudok semmit kiolvasni szemeiből, s feltérdelek a takarón, hagyva, hogy a pléd lecsússzon rólam. Egy pillanatra összerezzenek a hidegtől, majd tágra nyílt szemekkel öntöm szavakba megrökönyödésemet.
- Még egy hét?! Akkor még a felénél sem tartunk! – durcásan fordulok a tűz felé, megremegek a hidegtől, majd szemrehányó pillantást vetek Altar felé. – Felőlem most is tovább mehetünk. Még a lovon is kényelmesebb aludni, mint itt, és legalább gyorsabban haladunk és hamarabb megszabadulhatsz tőlem. – a szavakat orrom alá dünnyögve morgom felé… biztos örülni fog a visszautasíthatatlan ajánlatnak. Neki mindegy lehet, hogy a lovon nem alszik, vagy itt nem alszik… és mint mindenki, biztos ő is roppantul várja már, hogy tovább passzolhasson.
- Nem. – válaszolja nemes egyszerűséggel, s épp felháborodottan kérdezném meg az okát, mikor folytatja. – Éjszaka nem annyira biztonságos az utazás, ráadásul, ha egy szemhunyásnyit sem alszol, akkor még jobban az idegeimre fogsz menni. – dühösen fonom össze a karjaimat, s emelt fővel fordulok el tőle, nem törődve vele, hogy kiráz a hideg a fagyos széltől… Olyan okosnak képzeli magát? Ha képes vagyok idegesíteni, úgy látszik, mégsem tud átnézni rajtam teljesen.
A büszkeség érzése tölti el szívemet, s hátamat kihúzva hunyom le szemeimet.
- Hát akkor már csak azért sem fogok aludni egy percet sem! – Megnyekkenek, mikor érzem, hogy maga mellé húz egy erős rántással, s a takarót testemre terítve fektet a földre. Mit csinál??? – M-mit képzelsz?! Ki engedte meg, hogy hozzámérj? Eressz el!. – kezdek el mérgesen szitkozódni, s ő szó nélkül csúsztatja számra meleg ujjait, belém fojtva a szót. Érzem, hogy arcom kipirul a haragtól, s ujjaim kezére siklanak. Felháborodva dünnyögök még pár percig, s próbálom kézfejét lemasszírozni a számról, kevés sikerrel… Utálom, hogy ennyivel erősebb nálam! Ez nem ér! Ha nem félnék attól, hogy piszkos a keze, biztos, hogy már véresre haraptam volna az ujjait… fúj… nem… akkor a számba menne a vére.
Lassan megunom a felesleges dünnyögést, lehiggadok, izmaim elernyednek, s testemet átjárja a sok mocorgástól keletkezett kellemes melegség, s ösztönösen közelebb csúszok Altarhoz, hogy teste további meleget szolgáltasson lefagyott végtagjaimnak. Érzem, hogy az ujjak eltávolodnak a számtól, keze homlokomra csúszik, s megnyugtat az érintése, szinte álomba nyomja gondolataimat… Vajon azért csinálja, hogy ne betegedjek meg, és ne legyek még idegesítőbb, vagy azért, hogy aludjak, és ne legyek még idegesítőbb? …
Miért történik már megint minden úgy, ahogy ő akarja? És miért ilyen kellemes érzés…
Egyre messzebbről hallom a bagoly huhogását, mintha egy másik dimenzióba lépnék, s hiába nyomja derekamat egy kemény hukli, érzem, hogy lassan mély, békés álomba merülök, ahogy körbeölel a jóleső melegség.
Végigsimítom a párnát, amin fekszem, ujjaim hegyével cirógatom finom mozdulatokkal, majd elmosolyodva mozdulok meg az ágyban, de a matrac közel sem olyan kényelmes, mint vártam… ahogy megmoccannék, érzem hátam alatt a kemény, durva talajt, s felszisszenve nyitom ki a szemeimet… hát persze… hiszen nem is ágyban fekszem. Fejem alatt pedig nem egy párnát, hanem Altar vállát pillantom meg, s tágra nyílt szemekkel ugrom fel a földről, egy néma sikítás kíséretében.
- M-mit csinálsz?! – kiáltom rekedtes hangon, majd apró köhintés hagyja el ajkaimat, s a szám elé kapom a kezemet. A francba… - Ne érj hozzám. – Hogy merészel, ilyen közel feküdni hozzám?! Fejemet elfordítva emelem az égnek orromat, s próbálok elég halkan beszélni, hogy ne hallatsszon hangom rekedtsége. Nem akarom, hogy hallja…
Oldalról vetek rá egy pillantást. Tunyán bámul engem, szemei elrévednek.
- Igen.
Csendben folytatom tovább a rituálét, most csak néhány felületes hajtincset fonok be, ezúttal szabadon hagyom a többit. Fehér zuhatagként terít be engem. Azt tervezem, hogy reggel majd egy nagy fonatot alkotok az egészből, de most inkább kibontva hagyom.
Ilien feláll és az ablakhoz lép, kinyitja.
- Gyere el az ablaktól, veszélyes. - Természetesen csak azért is felül az ablakpárkányra. - El akarod érni, hogy ezentúl az erdőben töltsük az éjszakákat? Gyorsabb és kevésbé kockázatos megoldás.
Fészkelődni kezd, tudja hogy nem beszélek a levegőbe.
- Az erdőben?! Jó vicc volt… - morogja, majd pillantásomtól megriad és kiesik. A másodperc törtrésze alatt termek ott, és elkapom még idejében a bokáját. Huhh... Sikerült.
- Mire vársz? Húz fel! – parancsolja, mintha az előbb nem is a halál küszöbén állt volna. Gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét, stramm egy kölyök, az már biztos. – Húzz már fel!
- Lehiggadtál?
- Igen...
- Ezentúl megteszed amit mondok – közlöm higgadtan a feltételeimet vele, miközben hosszú formás combjain és lapos hasán legeltetem szemeimet. A hálóing teljesen a nyakába csúszott már, apró fehér selyemalsója pedig rásimul altestének minden centijére, izgató kis domborulatokat sejtetve. - ... és kerülöd a feltűnést?
Kapálózik, majd összefonja karjait mellkasán és büszke hallgatásba merül. Igazi királyi vér, le sem tagadhatja. Nem lehet megfélemlíteni, fenyegetni. Van gerince és ezt becsülöm benne.
Sóhajtva húzom vissza egy könnyű mozdulattal, ügyelve rá hogy ne üsse meg magát.
- Pedig megérdemelted volna, hogy egész éjszaka ott lógj – jegyzem meg kifejezéstelen hangon, becsukom az ablakot és visszatelepszem az ágyra.
- Ja persze, mert az nem lenne feltűnő, hogy valaki lóg az ablakból egész éjszaka, igaz?
Elengedem fülem mellett a sületlenségeit és befejezem a hajfonást.
- Komolyan… téged még úgyis nehéz életben tartani, ha senki nem támad ránk – dünnyögöm. Megint az a lágy kacagás. Olyan, mintha kis ezüstcsengők szólalnának meg. Bebújik a takarója alá és nem sok idő múlva elszenderül.
Órák telnek el. Őt nézegetem, időnként az ablakhoz lépek és a környéket vizsgálom, de semmi. Halk sóhaj libben fel az ágyáról.
- Altar...
Vállam felett pillantok hátra rá. Szemei becsukva, légvételei egyenletesek. Álmodik. És álmában a nevemet sóhajtja? Nocsak. Hirtelen felriad és tágranyílt szemekkel nézi a plafont.
Ismét az éjszakai tájat figyelem, lágy szellő simogatja meg arcomat, hajam puhán libben. Mivel az elfek hajszálai vékonyabbak és könnyebbek az emberekénél, olyan mintha felhőként úszna körülöttem egy apró széltől is.
Becsukom az ablakot és visszatelepszem az ágyamra. A herceg felé pillantok, aki engem figyel.
- Rosszat álmodtál, herceg?
- Nem...
- Pihenj, holnap nehéz utunk lesz.
- Na ettől aztán igazán jó kedvem lett – csücsörít duzzogva, és fejére rántja takaróját. A mozdulat felkavarja a levegőt és felém sodorja finom rózsa, szappan és testének pézsma illatát. Pár perc múlva kikukkant egy kis lukon. Nem nézek rá, csak egyszerűen tudom, mert érzem a tekintetét magamon.
- Aludj, herceg. Ha engem bámulsz folyton, akkor nem alszol eleget, amitől holnap álmos és nyűgös leszel.
Dühösen felnyikkanva fordít hátat nekem. Elmosolyodom amikor nem látja. Ujjaimat számra teszem és elkomorulok. Évek óta nem mosolyogtam.
*
Reggel befonom egy nagy és hosszú varkocsba a hajamat és felöltözöm. Amíg Ilien megreggelizik, összepakolom a cuccainkat.
- Te sohasem eszel? Levegőn élsz? – kérdezi gyümölcsöt majszolva. A barack édes leve végigcsurran állán, de letörli egy zsebkendővel.
- Ritkábban táplálkozom mint az emberek.
- Mennyire ritkán?
- Hetente egy-két alkalommal.
- Hű... ezt nem tudtam.
Elfordulok amíg öltözik, és végre elindulunk. A fogadós cselédlánya szerelmes pillantásokkal néz fel rám amikor borravalót adok a tegnapi kedveskedésért, majd amikor elköszönök tőle és az ajtóhoz lépek, egy szerelmes sóhajjal integet utánam. Ilien karba tett kezekkel figyeli, szája csücsörre húzódik, amiről tudom hogy duzzog. Már megint mi baja van? Mindenestre még így is nagyon szép. Szőke haján egy szürke posztósapka szürkéllik, gondosan begyűrve alá a haja. A fogadósnétól vettem. Volt az oldalán egy virág is, de ő vércseként esett neki és leszedte róla, mondván hogy ő nem égeti magát nőies dolgokkal. Nem tettem szóvá, hogy hercegi csicsás öltözékéről is nyugodtan mondhatta volna ugyanezt.
Hosszú az út.
Beesteledik, és egy alkalmas helyen, egy tó partján megállítom a lovat. Mivel ismét a mellkasomon alszik, finoman megrázom a vállát. Halk cuppogással fészkelődik egy kicsit, majd lassan és kábán emeli fel a fejét.
- Megérkeztünk? – kérdezi kissé rekedt hangon. Nagyon aranyos így, de hát amikor alszik, akkor mindig aranyos. Akkor mindenki aranyos. Amikor azonban felébred, az agyamra tud menni és az idegeimen táncol.
- Igen.
- Nem látom a falut... – forgatja a fejét ahogy leszállok a lóról.
- Mert nincs is. Ma itt alszunk.
- Hogy micsoda? – pislog rám álmosan ahogy leteszem a földre. Csak néhány másodpercet kell várnom és már rá is kezd. Mit képzelek én, mégis nem tudom hogy ki ő, és különben is a szabad ég alatt még jószágállatokat tartani is barbárság, nem hogy egy herceget és a többi, és a többi.
Kis tábortüzünk mellett megágyazok neki, majd a tó felé mutatok. Felfogja, és elindul oda fürdeni. Szavaim megállítják.
- Megfürödhetsz, de csak ha veled megyek. Nem hagyhatlak egyedül egy kis időre sem, veszélyes az erdő éjjel.
Jól hallhatóan nyel egyet.
- J...jó.
Feltápászkodom, előveszek egy tiszta ruhát és egy kis üvegcsét, amelyben gyógyfüvek, olaj és szappan keveréke van. Felé nyújtom és elindulunk.
- Fordulj el! – utasít amikor vetkőzni kezd. Csak a fejemet fordítom el tőle. Ledobálom ruháimat, kibontom hajamat és a vízbe gázolok. Elmerülök benne, úszom benne egy kicsit és belekortyolok. Üde, friss és tiszta víz. Kissé hideg, de nem zavar.
A derékig a vízben álló, didergő fiú elé úszom, és felemelkedem a vízből. Felé nyújtom a kezemet. Tátott szájjal néz fel rám, amitől kedvem támad mosolyogni, mégsem teszem.
- Az üveget – utasítom halkan. Becsukja a száját és felém nyújtja. Fogalma sincs milyen gyönyörű így, a holdfényben, még lúdbőrösen és fázósan reszkető ajkakkal is. Elveszem tőle és elfordulok tőle hogy ne lássa ágaskodó hímvesszőmet. Erősen világít a hold, még meglátja véletlenül. Bekenem magam, a hajamat is, majd vissza adom neki az üveget, leöblítem magam és háttal neki kisétálok. Csak rövid fürdőzést engedélyezhettem magamnak, mert fegyvertelenül nem maradhatok.
Megtörülközöm, visszaöltöm magamra a ruháimat és addigra ő is végez.
A tábortűz mellett üldögélünk. Ő vacsorázik, én a hajamat fésülöm. Gyorsan szárad, fehér folyondárkánt csurog alá, szétterülve körülöttem a földre terített takarón.
- Altar... – szólít meg halkan Ilien.
- Igen?
- Neked van kedvesed?
Nem válaszolok, mert semmi köze hozzá. Csak egy zsoldos vagyok, aki elviszi őt valahová, akár egy csomagot és kész. Nem vagyok köteles mesélni magamról, mégis megáll a kezemben a fésű. Hosszú csend után szólalok meg:
- Nincs.
Csodálkozva fordul felém, tekintete találkozik az enyémmel.
- És neked?
Mosolyogva rázza meg a fejét, puha hajtincsei meglebbennek mozdulatára, kezeivel térdeit öleli körül.
- Jegyesem van már, de ha én leszek a király, valószínűleg a bátyám jegyesét kell elvennem. Nem mintha számítana, egyiküket sem ismerem.
- Az érdekházasságok már csak ilyenek – dörmögöm tovább fésülködve.
- Nálatok a sötét elfeknél is van ilyen?
- Nálunk nincs házasság.
- Ó igen, emlékszem... ajándékcserével kötik egymáshoz magukat.
Meglepve nézek le rá. Nem először csillantja meg a tudását népemmel kapcsolatban.
- Így van. Személyes tárgyat vagy hajtincset ajándékozunk egymásnak. Meglep mennyit tudsz a szokásainkról.
- Jól tájékozottnak kell lennem, elvégre birodalmamban nem csak emberek élnek.
A csillagos égre fordítom ezüstösen fénylő szemeimet. Hideg éjszaka lesz. Millió szikrázó csillag ragyog odafent, mint egy nagy és fekete, lukas bársonytakaró.
- Ideje nyugovóra térned, későre jár.
A kedves és intelligens trónörökös hirtelen megszűnik létezni és egy nyafogós kölyök cseréli fel.
- A földöööön? Nem tudok ezen a kemény fekhelyen aludni! Miért itt alszunk, miért nem megyünk fogadóba?
Hosszú zsörtölődését csendben hallgatom, füleimmel inkább a környezet zajait figyelve.
Elnyúlok a földön én is, hajam hótakaróként teríti be mögöttem mindent. Intek neki.
Hatalmas erővel vág a földhöz, s megnyikkanva csapódok a harmatos fűcsomók borította földhöz. Áúcs. Dühösen ülök fel, s fenekemet masszírozva rivallok rá.
- Nem azt mondtam, hogy csapj a földhöz! – Idióta.
Felállok a földről, s elegáns mozdulatokkal kezdem el leporolni magamról a koszt. Hát ez remek. Ennyit az „új” ruhámról. Mindegy. Amúgy sem nőtt túlságosan a szívemhez ez a gönc.
Engem levegőnek nézve füttyent a lovának, s alig pár másodperc múlva elő is bukkan a fák közül a hatalmas állat.
- Ne merészelj az engedélyem nélkül a hajamhoz érni, fiú. – Szemeim tágra nyílnak a vérfagyasztóan rideg hang hallatán, s egy pillanatra szívem megfagy a mellkasomban… nem tudom, mi baja. Ő az, aki engedély nélkül ért hozzám, és ezek után még neki áll feljebb? Hát én nem fogok megrémülni az üres fenyegetésétől. Nem mintha bánthatna.
- Ó igen, a hajatok. Ha jól tudom, csak a kedveseteknek engeditek, hogy hozzáérjen. – Felidézem magamban a tanultakat, s ilyenkor áldom a sorsot, hogy figyeltem az óráimon. Mindig érdekelt a különböző népek kultúrája, bár nem igazán értem, hogy mi az értelme ennek. - Hát nyugodt lehetsz, hogy előbb szárad le a kezem, semhogy fogdossam bárkinek a haját! – Főleg az övét… na persze! Csak szeretné…
Válasz nélkül fordul el tőlem, majd hirtelen hónom alá nyúlva kap fel, s durva mozdulattal dob fel az állat hátára. Lábaim hangosan csattannak a ló bőrén, a lendülettől majdnem lezuhanok a másik oldalon, épphogy sikerül a nyeregbe kapaszkodnom, s dühösen kiáltok fel.
- Hé! Óvatosabban te barbár! Még a végén eltöröd a lábaimat! – Morgolódva csúszok előrébb, mikor látom, hogy készül mögém mászni, s szemeim tágra nyílnak mikor megszólal.
- Bár a nyelved törhetném el. – A pillanatnyi megdöbbentség után hangosan tör ki belőlem a nevetés, s jóízűen kacagok hosszú percekig, míg szemeim sarkába már-már apró könnycseppek telepszenek. Úgy látszik, mégis sikerült felidegesítenem… úgy látszik, mégis vannak érzései. Lehet, hogy az út mégsem lesz olyan unalmas, mint gondoltam.
Felvidultan fordulok oldalra az óriási állaton, s hatalmas szemekkel meredek kísérőmre. Ha tudná, hogy ezzel pont az ellenkező hatást érte el, mint amit szeretett volna…
- Ha tudnád, hányan mondták már ezt nekem, zsoldosom! – Az udvarban naponta hallottam hasonló megjegyzéseket. Persze udvariasabb, burkoltabb formában, de a lényeg ugyanaz.
Szokásához híven, a válasz csupán makacs némaság, de jelen pillanatban ez sem tud zavarni. Szórakozottan figyelem a tájat, ahogy elindulunk, szemeimet a körülöttünk lévő fákon, bokrokon legeltetem, s néha Altarra sandítok szemem sarkából. Arckifejezése merev, mint mindig, gondolatait lehetetlen leolvasni vonásairól.
Hosszú órák telnek el, az időérzékemet teljesen elvesztettem, csupán a nap járásából következtetek az idő múlásának gyorsaságára. Akármit mondok, szavaim nem lelnek együtt érző fülekre, Altar kitartóan veszi semmibe minden egyes szavamat. Vajon ahányszor azt szeretném, hogy rám figyeljen, a hajával kéne piszkálnom? … Nem… nem hinném. Túl kedves nekem ahhoz az életem.
Késő délután felé járhat az idő, mikor megunom, hogy a falnak beszélek, durcásan hajtom mellkasára fejemet, s sértett némaságba burkolózom… nehezére esne odafigyelni rám? Hát persze… A zsoldosoknál ez egy szabály, hogy tilos bármiféle kedvességet mutatni, vagy már megint olyan szerencsém volt, hogy kifogtam a legrosszabbat?
Keserű szájízzel hunyom le szemeimet, s érzem arcomon az egyik apró fonás csiklandozását. Csak a kedvesük érintheti meg a hajukat… milyen romantikus és mégis mennyire bugyuta… mennyire bugyuta.
A sárkányló száját ismét halk nyerítés hagyja el, ahogy Altar a kantárt meghúzva ösztönzi lassításra, s összerezzenve zökkenek ki az édes álomvilágból… miért van az, hogy a lovon ülve, a karjaiban, kényelmetlen pózban kipihentetőbbnek tűnik az alvás, mint éjszaka, az ágyon, a párnák között? Érthetetlen… bár, amilyen kényelmetlen volt az az ágy…
Mikor nagy nehezen felemelem fejemet, s óvatosan megmozgatom elzsibbadt végtagjaimat, tekintetemet arca felé fordítva pillantok fel rá.
- Megérkeztünk? – Nem tudom visszatartani a kimerült ásítást, s nyújtózkodva dőlök vállának… remélem, végre megállunk. Már minden porcikám sajog, és a fenekem fájdalmasan lüktet a kemény üléstől. Az én kifinomult végtagjaim nincsenek hozzászokva az ilyen kényelmetlen körülményekhez.
- Igen. – Elmosolyodva hagyom, hogy óvatosan leemeljen az állatról, most nem ellenkezem, mikor segítő kezet nyújt. Azt hiszem az előző után, inkább nem kéne egyedül próbálkoznom. Nem adom meg neki az örömöt, hogy még ha csak magában is, de nevethessen rajtam.
Mosolyom lehervad arcomról, mikor egy visszataszító külsejű fekete kendőt nyújt felém, s értetlenkedő pillantással nézek rá.
- Kösd be vele a fejedet, nem látszódhat ki a hajad. – Szemeim kikerekednek, s hitetlenkedve nézek rá… hogy mit csináljak?! Komolyan azt akarja, hogy ez a koszos rongydarab, a hibátlan hajtincseimhez érjen? Még ahhoz is undorító, hogy portörlésre használjam. Lábtörlőnek még talán elmenne az ajtóm előtt.
- Még mit nem! – Válaszolom éles hangon, kiáltásom szinte visszhangzik az erdő esti nyugalmában, s hallom, ahogy a körülöttünk lévő élőlények mozgolódni kezdenek.
- Akkor ismét a köpenyt leszel kénytelen felvenni. Holnap reggel szerzek neked egy sapkát, addig valamivel el kell rejtenünk a hajadat. – egy röpke pillanatig megszólalni sem vagyok képes a felháborodástól, tágra nyílt szemekkel kapom ki kezéből a piszkos ruhát, s fintorogva nézek rá. Ugye ez csak egy vicc? Ne… Nem akarom… Már a hajam tisztaságát is elveszi tőlem? Nem volt elég neki, hogy nem fürödtem 3 napja?! Szadista!
- Azt mondtad, ez a rusnya parasztruha elég. Akkor minek kell még ez is? – Hangom most halkabb, torkom elszorul a haragtól… nem bírom. Nem bírom tovább. Ennél az útnál még az is jobb lenne, ha én lennék a bátyám helyében. Akkor legalább tiszta ágyban haldokolnék, nem egy koszos putriban.
Szívem elszorul a gondolattól, s azonnal el is űzöm fejemből… nem… ilyenre gondolnom sem szabad.
- Tegnap a kalmár azonnal felfigyelt rád. Túl feltűnő a hajad. – Hogy túl feltűnő? De miért?
- Hogy ez? Nincs benne semmi különleges, hiszen sok szőke ember van. – Megrökönyödve túrok a szalmaszőke tincsekbe, s kérdő tekintettel nézek rá. Persze, tudom, hogy a hajam kivételesen gyönyörű, de ez természeti adottság, akárkinek lehetne. Önmagában ezzel miért keltenék feltűnést?
- Igen, de a hajad ápolt és egészséges, az arcod pedig túl sápadt és csinos egy átlagos paraszthoz képest. – Érzem, hogy elpirulok, szívverésem mintha felgyorsulna, s ajkaimra mosoly kúszik… most… most komolyan dicsér, vagy képzelődöm? - Lehet, hogy inkább női ruhát kellett volna rád adnom. – Bamm… arcomról egy szempillantás alatt fagy le a mosoly, gúnyos hangja hallatán, s érzem, ahogy elvörösödöm a haragtól.
- Micsoda...? Hogy merészelsz...?! Te...! Te...! – Mégis mit képzel… Női ruha?! Én meg levágom az imádott hajtincseit!!!
- Vagy bekenhetnélek sárral is, hogy koszos legyél. – Érzem, hogy egyre idegesebb vagyok, ahogy nyugodt hangon folytatja a gondolatmenetet, s megremegek a dühtől. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt az alakot. Ahányszor véletlenül egy másodpercre jót gondolnék róla, mond egy vérlázítóan felháborító dolgot. Utálom, utálom, utálom! Ha hazaérek, az első dolgom az lesz, hogy felbérelek egy festőt, hogy készítsen róla portrét, és utána tízszer földhöz vágom a képet.
- Bekenni sárral? Azt próbáld meg, te szívtelen, önimádó zsoldos. – Megállás nélkül szórom rá a szitkokat, s a nemtörődöm hozzáállásával csak tovább fokozza haragomat. Mikor kifogyok a kreatívabbnál kreatívabb káromkodásokból, sértetten kötöm a fejemre a kendőt, és követem őt a fák között. Nem hiszem el… nem hiszem el, hogy mindig ő győz… nem hiszem el, hogy megint követem.
Megkönnyebbülve dobom le magam az ágyra, s körbenézek a szobában. Határozottan kellemesebb a környezet, mint az előző helyen. Csalódottan pillantok a sarokban lévő kancsóra és fürdőtálra, s dühösen ülök át az asztalhoz, hogy megvacsorázzam… úgy látszik, ma sem fürdök… ezt nem hiszem el…
Mikor vacsora után kopogtatnak az ajtón, összerezzenve figyelem, ahogy Altar lassú léptekkel sétál oda, hogy kinyissa. Egy alacsony cselédlány pislog fel rá, mosolyogva nyújt át neki egy gőzölgő vízzel teli kancsót egy szappannal, s szemeim felcsillannak a látványra. Egyből felugrom a székből, s nézem, ahogy Altar leteszi a kapott holmikat a fürdőtál mellé.
- Fürdeni szeretnék! – Jelentem ki ünnepélyes hangon, majd mikor csak egy lusta bólintást kapok válaszul, türelmetlenül kezdek dobolni lábammal a földön. Nem úgy néz ki, mint akit meghatottak szavaim, s karjaimat összefonva kezdek egyre idegesebb lenni. Ugye nem gondolja, hogy úgy fogok fürdeni, hogy egyenesen felém fordulva élezgeti a kardját. - Egyedül! – emelem fel a hangomat, s dühösen szorítom ökölbe kezeimet. Ha nem kéne a forró víz a fürdéshez, legszívesebben most a nyakába borítanám az egész kancsót. Miért néz át rajtam MÁR MEGINT?!
Hogy lehet valaki ennyire irritáló?
- Legalább fordulj el! – Folytatom megadóan, s hangom már inkább kérlelő, mint parancsoló. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja velem.
- Bárki azt gondolná, hogy szolgák fürdetnek téged, és nem vagy szégyellős. – Arra sem méltat, hogy felpillantson rám, hangja halk, nyugodt és kiegyensúlyozott, mint mindig, s már annyira erősen szorulnak ökölbe ujjaim, hogy érzem, ahogy körmeim átszakítják a tenyeremen lévő finom, puha bőrfelületet.
- Ez... így is van. – Ez természetes, minden arisztokratát szolgák fürdetnek…
- Akkor én miért zavarlak? – Szemeim tágra nyílnak, s érzem, ahogy elvörösödöm… én… nem tudom.
- Mert... mert te... – Hogy miért zavar? Nem tudom… ötletem sincs, de úgy érzem, hogy nem tudnék előtte levetkőzni… talán azért, mert ő nem szolga? Vagy azért, mert nem ember? Nem tudom. - öh... Csak! – Jelentem ki egyszerű, határozott hangon, s remélem, hogy nem firtatja tovább a témát… Valamiért nagyon kényelmetlen érzés erről beszélni.
Néma csönd telepszik a szobára, feszülten állva figyelem, ahogy a kardja élezésére koncentrálva ül az ágyon, s mintha nem is lennék a szobában, nem válaszol szavaimra. Miért csinálja ezt? Annyira bonyolult lenne neki megfordulni?! Vagy csak tovább akar idegesíteni?! Hát, sikerült!
- Rendben, elfordulok. – Hallom a nyugodt kijelentést, s megkönnyebbülve sóhajtok fel. Remek… sikerült elérnem, hogy teljesítse egy kívánságomat. Pezsgőt kéne bontani, hogy képes arra a fáradtságra, hogy elfordul.
Mikor végre eleget tesz az ígéretének, sietős mozdulatokkal húzom le magamról a kényelmetlen ruhákat, s elmosolyodva hajolok a forró vízhez. Öntök egy keveset a mosdótálba, s kellemes, felfrissültséget nyújtó érzés kerít hatalmába, ahogy lemosom magamról a hosszú út mocskait. Alaposan megmosakszom mindenhol, nem tudhatom, mikor lesz legközelebb alkalmam rá, hogy higiénikus helyen fürödjek, s néha-néha hátra sandítok Altar felé, hogy megnyugtassam magam, hogy még mindig csak a hátát látom… de miért? Miért zavarna ennyire? Nem értem. Tényleg nem.
Magamra veszem az alsóneműt és a vékony, fehér hálóinget, s élvezem, ahogy körülöleli a tiszta testemet. Igaz, a szappan meg sem közelítette az otthoniak minőségét, és a fürdőtál kényelmetlen, és nehéz így mosakodni, ráadásul hozzászoktam, hogy szolgák mosdatnak… de az előző napok után, már ezt is képes vagyok értékelni.
Messziről ugrom a puha párnák közé, majd hátra fordulva mosolyodom el. Tisztaság. És viszonylag puha ágy. Már csak az hiányzik, hogy egyedül lehessek… kár, hogy azt most jódarabig nem fogom megkapni.
Szemem sarkából látom, hogy Altar is mosakodni indul, s akaratlanul is előtörnek az előző esti emlékképek. Elvörösödve ülök fel az ágyon, s neki hátat fordítva kuporodom össze. Nem nézek oda. Nem nézek oda. Nem. Nézek. Oda!
Hallom a víz csobogását, direkt hagytam neki meleg vizet… nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy ez kötelességem… pedig megérdemelte volna, hogy egy cseppet se hagyjak… tényleg megérdemelte volna…
Egyre erősebb a késztetés, hogy lopjak egy röpke pillantást a fénylő, ezüstös testről, s lábaimat felhúzva teszem államat térdemre, így próbálok ellenállni a kísértésnek. Bűntudatosan sandítok hátra, s még levegőt sem veszek, nehogy eláruljam magamat. Nem tudom, miért csinálom ezt… de… de úgy érzem, hogy látnom kell…
Épp a tálhoz hajolva nyúl a szappanért, fehér tincsei válla fölött előre hullva lógnak majdnem a földig, s hátán megfeszülnek az izmok. Bőrén csillognak az apró vízcseppek, visszaverik a pislákoló gyertyák fényét, s pulzusom felgyorsul, ahogy őt nézem.
Ajkaimat összeszorítva kapom vissza a tekintetemet, mikor oldalra fordul, hogy a tiszta ruhájáért nyúljon, s szívem mintha a torkomban dobogna.
Mikor felöltözött, haját fésülve ül le a szomszéd ágyra, s hasra vágom magam a puha matracon, miközben őt figyelem. Ezüstösen csillámló haja szinte lebeg teste körül, ahogy gondozza, s feltámaszkodva felejtem rajta a tekintetemet.
- Minden este kibontod, és újrafonod? – kérdezem elbambulva, annyira mélyen elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy hangosan kimondtam a fejemben megfogalmazódott kérdést… Basszus… már megszokhattam volna, hogy feleslegesen jártatom a számat, mikor vele vagyok.
- Igen. – Szemeim tágra nyílnak a válasz hallatán, s nem azért, mert igennel válaszolt… hanem azért, mert válaszolt. Arra számítottam, hogy szokásához híven kikerüli vagy semmibe veszi a túlzottan személyes kérdést, s elbizonytalanodva térdelek fel az ágyon, tovább figyelve minden mozdulatát. Hogy tudja magának befonni? Én még megmosni is nehézkesen tudom magamnak a hajamat… hát még a fonás… azt még elképzelni sem tudom. Pedig tudom, hogy kell csinálni. Az udvarban számtalanszor bohóckodtunk egymás hajának befonogatásával.
Elmosolyodom az emlék hatására, visszagondolok azokra a boldog időkre, mikor az égvilágon semmi miatt nem kellett aggódnunk, s minden nap az volt a legnagyobb problémánk, hogy melyik ínycsiklandozó ételt válasszuk a sok közül.
Nézem, ahogy végtelen gyengédséggel simítja a lehulló tincseket, mintha minden egyes szálnak önálló érzései lennének, s szívembe különös kíváncsiság költözik.
Vajon azért ilyen gyengéd a hajával, mert olyan, mintha a szeretőjét érintené? Vajon emiatt volt annyira dühös, mikor hozzáértem? Vajon van valaki, aki birtokolja ezt a rideg, és felolvaszthatatlannak tűnő szívet?
Megrázom a fejemet a gondolat hatására, ki akarom űzni a fejemből… nem… kizárt, hogy bárki bármit is érezzen iránta. Rideg és megközelíthetetlen. Nem tudom elképzelni, hogy akárki iránt gyengéd érzelmeket tápláljon… de mégis… néha mintha különös fény csillanna a szemében. Mindegy. Azt hiszem, felesleges ezen törnöm a fejemet.
Szórakozottan állok fel az ágyról, az ablakhoz sétálva nyitom ki, s a párkányra könyökölve bámulom a csillagos eget.
- Gyere el az ablaktól, veszélyes. – Hallom a halk utasítást, s szemforgatva fordulok meg. Baromság. Elmosolyodva ülök fel a párkányra, egyik lábamat kívülre, a másikat belülre lógatva, s dudorászva kezdem lóbálni őket… nekem aztán nem parancsolsz…
Büszkén húzom ki magam, s különös érzés költözik szívembe… miért érzem azt, hogy fel akarom idegesíteni? Talán azért, mert legalább addig is rám figyel?
- El akarod érni, hogy ezentúl az erdőben töltsük az éjszakákat? – hangja még mindig nyugodt, s dühösen húzom fel a szemöldökeimet… nem hiszem el… miért nem képes mérges lenni?! – Gyorsabb és kevésbé kockázatos megoldás. – Folytatja hidegvérrel a gondolatmenetet, s idegesen kezdek mocorogni.
- Az erdőben?! Jó vicc volt… - dünnyögöm felháborodva, s hátrahőkölök, mikor egy lesújtó pillantást vet felém.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy érzem, hogy a hirtelen mozdulattól megindul testem kifelé, s ijedten kapok az ablakpárkány irányába, de ujjaim csak megcsúsznak a puha fán.
Érzem, hogy zuhanok, s az utolsó pillanatban állok meg a levegőben, s érzem, hogy Altar ujjai erősen szorulnak a bokámra. Fejjel lefelé lógva pislogok a mélységbe… nem lett volna kellemes lezuhanni a második emeletről.
- Mire vársz? Húzz fel! – kiáltom mérgesen, s ahogy a lenge hálóruha a testemet végigsimítva hullik a nyakamba, s idegesen kezdek kapálózni. Kiráz a hideg, ahogy a hűvös szellő csiklandozni kezdi majdnem meztelen testemet, s érzem, hogy elvörösödöm. – Húzz már fel!
- Lehiggadtál? – Hallom a nyugodt, közömbös hangszínt, s érzem, hogy a vér egyre jobban a fejembe száll a lógástól.
- Igen… - dünnyögöm morcosan… ennél a helyzetnél az is kevésbé lett volna kínos, ha lezuhanok és kitörik a nyakam.
- Ezentúl megteszed, amit mondok, és kerülöd a feltűnést? – kérdezi még mindig higgadtan, s tátott szájjal kezdek el újra kapálózni. Kizárt, hogy kimondom! Kizárt… Nem! NEM!
Makacs némasággal fonom össze karjaimat… Nekem mindegy… Elengedni úgysem fog, és felőlem lógathat itt egész éjszaka, akkor sem ígérek olyat, amit nem tudok betartani… Ennél kínosabb már úgysem lehet… de legalább vettem fel alsónadrágot.
Egy lemondó sóhaj hagyja el ajkait, s olyan könnyed mozdulattal húz vissza fél kézzel, mintha egy tollpihét tartana a markában. Az ágyamra dobja testemet, s én halkan nyekkenve tápászkodok fel, a ruhát igazgatva magamon.
- Pedig megérdemelted volna, hogy egész éjszaka ott lógj. – Hangja halk és érzelemmentes, nem dühös, nem gúnyos… semmi. Semmi. Az égvilágon… semmi.
Torkomban hatalmas gombóc keletkezik, térdeimet felhúzva ölelem át őket, így dőlök az ágy háttámlájának, s makacsul meredek magam elé, amíg ő folytatja a haja fonogatását.
- Ja persze, mert az nem lenne feltűnő, hogy valaki lóg az ablakból egész éjszaka, igaz? – Sértetten fonom össze a karjaimat, s dühösen pillantok Altarra… Miért nem sikerül soha semmi? Hogy lehetek ennyire ügyetlen? …ezt nem hiszem el.
- Komolyan… téged még úgyis nehéz életben tartani, ha senki nem támad ránk. – Dünnyögi orra alatt, s szemeim tágra nyílnak, egy másodperc alatt semmivé foszlik a dühös szégyenérzet, s hangos kacaj tör ki belőlem… valóban.
Mosolyogva bújok a takaró alá, s felé fordulva bámulom, ahogy még mindig a haját fonogatva ül az ágyán. Szemeim lassan lecsukódnak, egyre vékonyabb résen keresztül nézem őt, s érzem, ahogy kényelmes, mély álomba zuhanok. Egy ismerős alak körvonalazódik ki a messzeségben, sötét, kivehetetlen vonalai az árnyas környezetbe olvadnak. Felé lépek, s mintha még sem közelednék hozzá. Lépteim egyre gyorsabbak, s ugyanabban a ritmusban távolodik ő is tőlem. Hangosan mondom ki a nevét, de nem értem saját szavaimat. Megáll. Ahogy megfordul, a fehér tincsek meglebbennek teste körül, s végre közelebb érek hozzá. Arcvonásai kirajzolódnak szemeim előtt, s megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat. Altar… Mikor észreveszi, hogy figyelem, pár másodpercig némán meredünk egymásra, de nem fordul el. Nem néz át rajtam. Ajkaira kedves mosoly szökik, s ahogy közelebb lépek hozzá, nem hátrál…
Szemeim kivágódnak, ledöbbent tekintettel bámulom a plafont, s mély levegőt véve dörzsölöm meg halántékomat. Most… komolyan… ezt álmodtam? Nem… az nem lehet. Miért? Kezdek bekattanni.
Figyelem ahogy eszik, miközben fésűmmel kioldom a gubancokat hajamból. Most nem egy nagy fonatot készítek, hanem többet. Szabadabban mozgok harc közben, ha nem egy hosszú fonat húzza hátra fejemet, hanem megoszlik a súly. Leül a szomszédos ágy szélére és figyeli mozdulataimat. Oh, már be is fejezte az étkezést?
- Mond, Altar… Miért jó zsoldosként olyanokat szolgálni, akiket nem is ismersz?
Kezeim megállnak hajfonás közben, és ahogy ültömben hátammal az ágytámlához támaszkodom, meg sem moccanok, csak oldalpillantást vetek rá. Egy ártatlan kérdéssel képes volt megforgatni bennem a kést.
- Aludj, herceg. Szükséged lesz holnap az energiádra – válaszolom komoran. Megint felhúzza a fitos kis orrát, és lefekszik végre. Hercegi ruháiban van még mindig, bizonyára kényelmetlen éjszakája lesz, de nem teszem szóvá. Az ágynemű durva és szagos, ő pedig egy elkényeztetett herceg, aki a luxushoz van szokva. Bizonyára a palotájában egy hatalmas hálóterme van, óriási ággyal, amelyet puha prémek és selyem borít. Behunyt szemekkel képzelem el őt abban az ágyban, szőke tincsei szétterülnek a hófehér prémen, szemei tompán csillognak, meztelen, porcelánfehér bőrén játszadoznak a gyertyák fényei...
Sóhajtva eresztem le kezeimet. A hajfonás kész, aludnom nem szükséges, így mozdulatlanul hallgatom szuszogását. Zavartalanul, mélyen képes aludni. Ezt a luxust gyermekkorom óta nem engedhettem meg magamnak. Ha alszom is, azt mindig éberen, harcra készen teszem.
Az asztalon pislákoló petróleum lámpa halvány fényében őt figyelem. Háttal fekszik nekem, szőke fürtjei csillognak, és még az ágyamon ülve is érzem finom illatukat. Rózsavíz... rózsavízzel mossa a haját.
Karcsú, hajlított tőrömet a kezembe veszem és kényelmes pózt váltok. Az ablakot és az ajtót is látom innen, bárki is merészel éjjel betörni ide, halál fia.
*
A nap lassan kel fel. Nincs szebb látvány, amikor a réteken ringatózó zöld fűtenger selymes felszínét végigsimogatják a sugarak, mintha azt mondanák: visszatértem, kedves.
Otthonom, a sötét elfek birodalma az erdők és hegyek mélyén rejtőzik. Hajnalban a legszebbek a pompás hegyek, amelyek istenként magasodnak a vad táj fölé.
Enthos szerette nézni...
Fájdalom facsarja össze a mellkasomat, ujjaim megfeszülnek a tőröm markolatán. Mindegy hány évtized telik el... nem enyhül a kín, csak egyre ritkábban kerül teljes erejével a felszínre. A gyász azonban így is keserű, mert elég egy hang, egy illat vagy tárgy, amely emlékeztet rá és visszatér.
Halk hortyogás tereli el gondolataim sötét folyóját más mederbe. Higanyként ragyogó szemeimet az alvó fiú felé fordítom. A hátán fekszik, arca felém fordítva. Haja kócos, duzzadt ajkai elnyíltak. Hasán felgyűrődött az inge, még a köldöke is látszik. Milyen szép és kívánatos... Rég nem kívánt meg testem senkit, de rá azonnal reagál. Ágyékom megfeszül, légvételeim felgyorsulnak a vágytól, s amikor halk nyögéssel egyik lábát felhúzza és elővillan meztelen bokája, nagy levegőt veszek. Hát legalább a cipőjét levette. Milyen kicsi lábfeje van. Akár egy nőnek, és olyan formás is. Kezd túl szűkké válni a nadrágom, de akkor sem vagyok képes elszakítani a szemem róla.
Amikor felébred, reggelizni küldöm. Mezítláb lép az asztalhoz, haja bájosan meredezik a szélrózsa minden irányába, még álomillata van.
Az ágyhoz lép és rám pillant, orra már megint égnek mered. Még ez is jól áll neki.
- Mire vársz? Ha azt akarod hogy átöltözzek, fordulj el...
Behunyom a szemeimet, és hallgatom a ruhák suhogását. Megnyikordul az ágy amikor leül rá. Illata felerősödik, és kifinomult érzékeimmel pontosan tudom, hogy épp meztelen. Nem nézem meg, pedig szeretném látni hibátlan és szép bőrét. Biztosan nagyon szép, nem olyan mint az enyém. Nincs egy ép testrészem sem, mindenhol van egy-egy hegem.
A fogadóstól elköszönünk, és útnak eredünk. A falun ismét keresztül kell mennünk, de nagyon korán van, csak kevesen lézengenek az utcákon. Ilian herceg megfésülve, parasztruhában, peckes járásával ugyanúgy kirívó jelenség mint hercegiben. Kellett volna vennem neki egy sapkát is.
- Elnézést, Uram – állít meg minket egy kalmár. Egyértelműen látszik az öltözetén. Köpenyem alatt ujjaim rövid tőröm nyelére fonódik, és körbepillantok gyorsan.
- Igen?
- Nem adná el nekem a rabszolgáját? Természetesen szép árat fizetnék érte… ragyogó ágyas válna belőle.
- Nem, ő nem eladó – válaszolom higgadtan.
- R-rabszolga?! – háborodik fel azonnal a herceg, hangja élesen csattan a reggeli csöndben. - Tudod, hogy kiről beszélsz?! Ezt még megkeserülö...
Nagy sóhajjal fogom be a száját, hiába minden próbálkozása.
- Látja? – fordítom fejemet a kalmár felé. – Csak vesződség van vele, nem jó semmire. Ágyasnak sem.
Biccentek búcsúzóul, és magammal cibálom a fiút. Jó lesz minél gyorsabban kijutni innen, még így is túl feltűnő jelenség. Ez így nem jó, túl lassan haladunk. Feldobom őt a vállamra és nagy léptekkel sietek ki a faluból. Apró öklei hátamon puffannak, de meg sem érzem.
- Tegyél le!!! Hallod?! Tegyél már le! – sipítja. - Ha… ha nem teszel le most azonnal… akkor kibontom a hajadat, és kezdheted elölről a fonogatást!
Lehajítom a földre, és ő nyekken egyet.
- Nem azt mondtam, hogy csapj a földhöz! – kiáltja dühösen, felpattan és leporolja magát. Füttyentek egyet, a lovam pedig előüget a fák közül. Megigazítom a nyergét, majd vállam felett Ilienre pillantok.
- Ne merészelj az engedélyem nélkül a hajamhoz érni, fiú. – Szavaim komolyan, a bennük rejlő fenyegetéstől elakad a szava. Néhány másodperc alatt összeszedi magát, és csípőre tett kezekkel peckesen lépked közelebb hozzám.
- Ó igen, a hajatok. Ha jól tudom, csak a kedveseteknek engeditek hogy hozzáérjen. Hát nyugodt lehetsz, hogy előbb szárad le a kezem, semhogy fogdossam bárkinek a haját! – Még toppant is egyet a hatás kedvéért. Szemeimet forgatva kapom fel és felhajítom a lóra. – Hé! Óvatosabban te barbár! Még a végén eltöröd a lábaimat!
- Bár a nyelved törhetném el – morgom ahogy felszállok mögé. Csilingelő kacagásban tör ki, a kellemes érzés forró vízként áramlik szét testemben. Csinos arcát felém fordítva helyezkedik el oldalsó ülésben előttem, szemei szikráznak a jókedvtől.
- Ha tudnád, hányan mondták már ezt nekem, zsoldosom!
Válasz nélkül hagyom, csak megragadom a kantárt és csettintek nyelvemmel.
Hosszú az út. Csak néha állunk meg pihenni. Egyre gyakrabban nyafog. Ez fáj az fáj, szomjas, éhes, fáradt, büdös a ló, kényelmetlen a ruha, és sorolhatnám napokig a nyűgjeit. Nem foglalkozom ezekkel, és mivel válasz nélkül hagyom, egy idő után fel is hagy a nyafogással.
Esteledik, amikor a következő faluhoz érünk. Alhatnánk az erdőben is, de ezek a zord körülmények nagyon megviselnék a herceget. Kénytelen vagyok szálláshelyeket biztosítani neki, pedig gyorsabban is haladhatnánk.
Lepillantok rá. Fejét mellkasomon pihentetve szunyókál, kimerültnek látszik. Amikor megállítom lovamat, felriad és álmosan pislogva néz fel rám. Haja bájosan kócos, arcán kis folt van, ahol a páncélom nyomta.
- Megérkeztünk? – kérdezi kis ásítással, kezecskéjét illedelmesen a szája elé téve. Milyen szép keze van, és ezt nem először veszem észre. Ujjai karcsúak, körmei aprócska gyöngyökként csillognak. A kalmárnak jó szeme van, az biztos. Ha nem királyi vér lenne, már egy gazdag ember ágyát melegítené, annyira szép.
- Igen.
Leugrom a lóról, és őt derekánál fogva emelem le könnyedén. Arcán üde pír terül szét amikor felpillant rám. Előveszek a nyeregtáskából egy fekete kendőt és felé nyújtom.
- Kösd be vele a fejedet, nem látszódhat ki a hajad.
Azonnal kijózanodik, szemei dühösen szikráznak fel.
- Még mit nem!
- Akkor ismét a köpenyt leszel kénytelen felvenni. Holnap reggel szerzek neked egy sapkát, addig valamivel el kell rejtenünk a hajadat.
Kitépi kezemből a kendőt, és pökhendien felhúzza fitos kis orrát.
- Azt mondtad, ez a rusnya parasztruha elég. Akkor minek kell még ez is?
- Tegnap a kalmár azonnal felfigyelt rád. Túl feltűnő a hajad.
- Hogy ez? – kérdezi halkan, karcsú ujjait hajába fúrva. – Nincs benne semmi különleges, hiszen sok szőke ember van.
- Igen, de a hajad ápolt és egészséges, az arcod pedig túl sápadt és csinos egy átlagos paraszthoz képest. Lehet, hogy inkább női ruhát kellett volna rád adnom.
- Vagy bekenhetnélek sárral is, hogy koszos legyél.
Elfordulok tőle, és a nyeregtáskából előveszem a szükséges dolgokat. Köpeny, tőrök, miegymás. Közben az ő rikácsolását elengedem a fülem mellett, mintha csak zavaró varjúkárogás volna.
A faluba okosan, már csak sötétedés után megyünk be. A fogadós gyanakodva mér végig bennünket, szeme megakad Ilien szép arcán. Végül nem mond semmit, csak felkísér minket a szobánkba.
A tegnapi rituálé zajlik, annyi különbséggel, hogy vacsora után kopogtatnak. Egy cselédlány áll az ajtóban, pironkodva pislog fel rám.
- Hoztam önöknek forró vizet – nyújtja felém a kancsót. Ilien lelkesen ugrál körül engem. Tetszik neki ez a fogadó, mert tisztább mint a másik volt.
- Fürdeni szeretnék! – közli velem, majd várakozóan kezd topogni lábfejével a deszkapadlón. Bólintok és tovább élezem kardomat az ágyamon ülve. - Egyedül!
Meg sem hallom, csak újra végighúzom a fenőkövet a kardomon. A gyertyák fényében ragyog a nemesacél.
- Legalább fordulj el!
- Bárki azt gondolná, hogy szolgák fürdetnek téged, és nem vagy szégyellős – jegyzem meg halkan.
- Ez... így is van.
- Akkor én miért zavarlak?
- Mert... mert te... öh... Csak!
Ismét végigsimítom a kardomat a fenőkővel. A csöndbe halkan szisszenő hangot ad, ahogy siklik az acélon.
- Rendben, elfordulok.
Hallgatom ahogy csobog a víz, orromba kúszik a finom szappan illata. A cseléd kedveskedni akart valószínűleg, nem hinném hogy bárkinek forró vizet, pláne ilyen illatos szappant adnának itt csak úgy.
Végigsimítom egy ronggyal a kardomat, és megcsodálom ragyogó pengéjét, melyben tükröződik a meztelen fiú karcsú, sápadt teste. Csak egy pillanat töredéke volt, mégis beleégett agyamba a látvány, ahogy hajába túrva, behunyt szemekkel hajtja hátra fejét. Gömbölyű feneke és hosszú lábai... Nyelek egyet és kardomat a hüvelyébe csúsztatom.
Egy fehér, vászon hálóruhában veti magát a szomszédos ágyra és elégedetten sóhajtva fonja karjait a feje alá. Kék szemeivel a plafont bámulva mosolyog magában. Nem sokáig, mert amikor én lépek a mosdótálhoz, hirtelen felül és hátat fordít. Piros a nyaka, úgy elpirult ismét. Ezt folytatja akkor is, amikor megbűvölten figyeli a további esti rituálém részét, a fésülködést.
Az ágyon hason fekve könyököl, fejét kezeire támasztva figyel.
Hirtelen érzem, ahogy hideg fém simul a torkomhoz, s megremegve nézek az előttem álló férfi tekintetébe, majd minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem fogom, s a következő pillanatban a lábaim eltávolodnak a talajtól, s Altar kezében lógva bámulom a piszkos földutat. Mi történt? Most komolyan… megtámadott az a férfi? És Altar megölte? De ilyen gyorsan… szinte észre sem vettem, pedig az előbb még velem szemben állt… vagy csak képzelődtem volna? Nem tudom.
Mozdulatlanul tűröm, hogy végigcipeljen a falun, s hiába kezd egyre kényelmetlenebb lenni a póz, egy hang sem jön ki a torkomon. Vajon ilyenkor azt kéne mondanom, hogy köszönöm? Nem… ez a munkája. Egy herceg soha nem köszön meg semmit.
Olyan váratlanul tesz le a földre, mint ahogy felkapott, s egy pillanatra elszédülök, bizonytalanul állok meg lábaimon. Némán meredek a földre, s ő vállamnál fogva vezet be egy lepukkant épületbe. Megborzongok, ahogy ujjait vállamra teszi… ez a kéz… ezzel a kézzel törte ki oly könnyedén egy másik élőlény nyakát… ez a kéz az, ami már számtalan életet kiolthatott. Én ezt nem bírom… Miért kellett a szemtanúja lennem ennek a jelenetnek?
- Ne fedd fel az arcod. – hallom a halk utasítást, s némán, megszeppenve húzom még jobban arcomba a ruhát… nem akarom, hogy még egyszer megtámadjanak. Nem akarok végignézni még egy hasonló jelenetet. Kezeim még mindig remegnek a sokktól és az izgalomtól, s szótlanul magamba zuhanva hallgatom, ahogy Altar a fogadó tulajdonosával tárgyal. Szavaira nem figyelek, csupán dallamos háttérzajnak tűnnek fülemben, még mindig gondolataimba merülve meredek magam elé kidülledt szemekkel, s nem tudom kiűzni fejemből a halott férfi arcának képét.
Altart követve indulok fel én is a lépcsőn, lassú, óvatos léptekkel haladok mögötte, s mikor megtorpan, majdnem a hátának ütközve állok meg én is. Kikukkantok a széles vállak mögül, s mikor végre elmegy az ismeretlen nő, a zavaró köpenyt ledobva magamról ülök az ágy szélére, s a földre bámulok üveges tekintettel.
Altar szó nélkül pakolja mellém a nekem vásárolt holmikat, de most nem tudnak érdekelni.
- Megöltél egy embert. – hangom szinte elhal a mondat végére, s lassú, remegő mozdulatokkal piszkálgatom az ölembe húzott inget… megölte. Olyan könnyedén, mintha egy zavaró szúnyogot csapna le… Nem értem miért lepődök meg ennyire. Tudtam, hogy ezért bérelték fel. Tudtam, de mégis.
- Egy orgyilkost. – Tekintetem komótosan vándorol alakjára, ahogy az asztal mellé ülve helyezi kényelembe magát, s pár másodperc múlva arcomat fürkészve folytatja, még mindig teljesen nyugodt hangon. - Életedben először láttál ilyet. – Szavai nem, mint kérdés, hanem, mint egyszerű kijelentés hagyják el száját, mintha teljesen biztos lenne a válaszban. Ajkamra harapva bólintok, tekintetem körbevándorol az apró, piszkos szobában, majd az ablaknál elidőzik, s a borongós eget bámulva próbálom kiűzni fejemből az elmémet kísértő képet. - Látsz még ennél nagyobb borzalmakat is, és ha király leszel, sokszor te hozod majd meg a halálos ítéletet mások felett. – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak… igen. Tudom. Tudom, de mégis. Nem akarom tudni. Én… Én nem vagyok alkalmas királynak.
- Tudom... de... – halkan suttogok, de közbevágva tereli másra a témát, s megkönnyebbülve lélegzem fel.
- Öltözz át.
- Jó. Hol a fürdőszoba? – Egy kicsit feldobódom a gondolattól, hogy végre megmosakodhatok, vágyom rá, hogy legalább arra a pár percre egyedül lehessek..
Ledöbbenve marad tátva a szám, mikor a sarok felé mutat, s alig hiszem el, amit látok: Egy kancsó víz és egy tál. Hallottam már róla, hogy a szegényebbeknél nincs külön fürdőszoba, de számomra mindig elképzelhetetlen volt a gondolat… ugye… ugye csak viccel? Ha igen, akkor nagyon rossz a humorérzéke.
- Ez most komoly? – hangom vészjósló, s érzem, hogy fejembe száll a vér, ahogy felemelem a hangomat. Mégis mit képzel? Hogy a szeme láttára fogok megmosakodni? Ráadásul ilyen piszkos körülmények között? Hát azt már nem! Kizárt! Teljességgel lehetetlen!
Dühösen szorítom össze az ujjaimat, mikor halálos nyugalommal bólint a kérdésemre… csak egyszer érjem meg, hogy sikerül kizökkentenem abból az átkozott higgadtságából… csak egyszer...
Az asztalhoz lépve veszem fel a szappant, s szinte már attól kiráz a hideg, hogy ujjam hegye hozzáér a koszos, visszataszító külsejű szappandarabhoz. Undorító. Nálunk a lovakat kellemesebb illatú szerrel mosdatják.
- Ezzel mosakodjak meg? Tisztább vagyok most, mint fürdés után lennék EZZEL! - Kizárt, hogy engedem, hogy ez a valami a bőrömhöz érjen.
- Igyekezz, én is meg akarok tisztálkodni vacsora előtt. – Ledermedve kapom felé a tekintetemet, s eltart pár másodpercig, hogy felfogjam, amit mondott… most komolyan… semmibe vette a szavaimat? Érzem, ahogy elönt a méreg, és tehetetlen dühvel vágom bele teljes erővel a szappant a mosdótálba. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja. Gyűlölöm!
- Nem és nem! Hozass nekem forró vizet és illatos szappant, különben nem fürdöm! – Hangom már-már hisztérikusan parancsoló, de magamban tudom, hogy valójában nem a szappan miatt borultam ki… utálom… utálom a hozzáállását. Utálom, hogy mindig átnéz rajtam.
Mikor vállat vonva áll fel, szívem szerint hangosan üvöltözve verném fel az egész panziót, de megállítom magam. Ajkaimat összeszorítva hunyom le szemeimet, s az ágyra ülve próbálok megnyugodni. Nem rendezhetek jelenetet. Kerülni kell a feltűnést. Nyugalom. Békesség… csak pár nap… maximum pár hét és örökre megszabadulhatok tőle.
Elképzelem, hogy mikor megérkezünk, újra normális körülmények között élhetek, és sikerül kicsit lehiggadnom. Ez csak egy apró bukkanó az életemben. Hamar vége lesz. Tudom.
Újra kinyitom szemeimet, s egy néma nyikkanás hagyja el ajkaimat, ahogy megpillantom őt. Mondta, hogy meg fog mosdani… de… de nem hittem volna, hogy ilyen szemérmetlenül… Egyáltalán nem zavarja, hogy egy szobában vagyunk? Ezt nem hiszem el!
Azonnal, ösztönösen fordulok meg az ágyon, hogy ne kelljen látnom, ahogy mosakszik, de mikor az első sokk elmúlik, kíváncsian sandítok hátra… Háttal áll nekem, így bátran legeltethetem rajta szemeimet. Egész testét ezüstösen szürke bőr borítja, s a kecsesen feszülő izmok itt-ott kivillannak a fehér hajzuhatag mögül… annyira gyönyörű teste van. Olvastam már róla, hogy a sötét elfek ellenállhatatlanul vonzó teremtések, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire csábító tud lenni egy másik férfi külseje a szemeimben. Kár, hogy a viselkedése mindezt elfeledteti…
Pár másodperc múlva döbbenek rá, hogy rajta felejtettem a tekintetemet, arcom mintha felgyulladni készülne a szégyentől, s kényszerítem magamat, hogy elszakadjak a látványtól. De miért ver ilyen gyorsan a szívem? Nem értem.
Remélem, nem látta, hogy bámulom… ugye nem vette észre?
Mikor végzett, elém sétálva ül le a másik ágyra a szobában, s tekintetemet a földre szegezve próbálom elrejteni a kivörösödött arcomat. Lassan pillantok rá, most nincs rajta a szokásos páncélja, s a hétköznapi ruhák nem illenek a földöntúli tekintélyéhez. Egy ideig némán figyelem, ahogy hosszú, fehér tincsei az ágyra hullva veszik körül testét, s szinte összerezzenve zökkenek ki a bámészkodásból, mikor megszólal.
- Egyél, herceg. – Hát persze. Már megint egy utasítás. Ahányszor hozzám szól, csak parancs hagyja el ajkait. Bele fogok őrülni, ha sokáig kell vele lennem.
- Nem vagyok… éhes. – Kíváncsi vagyok, milyen ételt hozott nekem. Az eddigiekből ítélve száraz kenyeret, poshadt vízzel.
Ujjaimat hasamra csúsztatom, mikor gyomrom árulkodóan kordul meg, s magamban szitkozódom a testem szükségletei miatt. Annyira gyenge vagyok.
- Biztosan valami borzalmas ételt szolgáltál fel nekem, hogyha ilyen puritán körülmények között tartasz… – gyanúmat szavakba öntve állok fel az ágyról, s az asztal melletti székre ülve nézek végig a terítéken. Hm… ez nem száraz kenyérnek tűnik. – Oh, ez mi?
- Tündérkenyér, csirke és gyümölcsbor. – Egy pillanatig meglepetten pislogok rá, majd elmosolyodva kapom újra az ételre a tekintetemet. Úgy látszik, valami jó is van ebben a napban. Legalább a vacsora megközelíti azt a színvonalat, amit elvárnék.
Miután befejeztem, elégedetten állok fel az asztaltól, s újra az ágyam szélére kuporodva húzom fel lábaimat, s térdemet átölelve figyelem, ahogy Altar a hosszú tincseket fonja. Némán bámulom mozdulatait, s egészen belefeledkezem a látványba.
- Mond, Altar… - hangom halk, s most már a szürkületi égboltot pásztázzák szemeim. – Miért jó zsoldosként olyanokat szolgálni, akiket nem is ismersz? – Nem értem őket. A katonák hűségből és a hazájuk iránt érzett szeretetből teszik kockára az életüket. De egy zsoldos… mindezt pénzért? Szerintem nem éri meg…
Rövid csend következik, nem kapok választ, s mikor szemeimet újra rá szegezem, tekintetünk találkozik.
- Aludj, herceg. Szükséged lesz holnap az energiádra. – Tágra nyílt szemekkel fordítom el tekintetemet… nem hittem volna, hogy ennyire nyíltan ki fogja kerülni a választ. Tényleg… tényleg csak azért szól hozzám, hogy utasításokat osztogasson.
Mérgesen, szó nélkül dőlök a párnára, s hiába érzem, ahogy az ágyneműn lévő kosz bőrömhöz ér, nem teszem szóvá. Nem beszélek ezzel az alakkal. Gyűlölöm.
Reggel a nap első sugarai űzik el az álmot szemeimről, s fáradtan, nyúzottan ülök fel az ágyon. Rég aludtam ennyire rosszul. Az ágy kemény, az ágynemű büdös és a nappali ruháimban kényelmetlen volt az alvás.
Nehezen emelem fel a több tonnásnak tűnő szemhéjakat, s egyből Altar ágya felé pillantok. Természetesen ébren van, a matracon ülve figyeli mozdulataimat, de egy szóra sem méltatom.
- Reggeli az asztalon, és ha átöltöztél, indulhatunk. – Szavai hallatán szó nélkül sétálok az asztalhoz, és kifejezéstelen arccal kezdem el enni a finom reggelit. Néha felé sandítok, látom, hogy engem néz, s egyre furcsábban érzem magam… miért lett hirtelen ilyen meleg a szobában?
Mikor befejezem, újra az ágyhoz lépve emelem fel undorodva a hétköznapi parasztöltözetet, s emelt fővel pillantok Altarra.
- Mire vársz? Ha azt akarod, hogy átöltözzek, fordulj el… – Rezzenéstelen arccal hunyja le szemeit, s hangosan sóhajtva kezdek el átöltözni. Azt hiszem, ennél többet nem várhatok el tőle.
Megborzongok, ahogy a durva, nem tökéletesen pamut anyagból készült ing végigkarcolja bőrömet, s a kemény szövetnadrágnál még az is kényelmesebb lenne, ha faleveleket varrnék össze, és azt húznám magamra… komolyan ezt kell hordanom?
Összefont karral lépkedek Altar mellett az úton, s élvezem, hogy végre nem nehezíti meg mozgásomat a nehéz, túlméretezett köpeny… nem tudom, mi értelme a hétköznapi parasztöltözetnek. Nem mintha csak a ruhám miatt látszana rólam, hogy herceg vagyok.
Sértetten emelem az ég felé tekintetemet, s csak akkor nézek újra előre, mikor egy öreg kereskedő megállít minket az úton.
- Elnézést, Uram. – néz Altarra, s összevont szemöldökkel lépek közelebb testőrömhöz ösztönösen. – Nem adná el nekem a rabszolgáját? Természetesen szép árat fizetnék érte… ragyogó ágyas válna belőle. – Szemeim tágra nyílnak, érzem, ahogy elvörösödöm a dühtől, s fél füllel hallom, hogy Altar válaszol valamit, de szavait már nem értem.
- R-rabszolga?! – kiáltom hangosan, s legszívesebben rávetném magam dühömben. – Tudod, hogy kiről beszélsz?! Ezt még megkeserülö... – Épp folytatnám a szitkozódást, mikor egy óriási kézfej tapad ajkaimra, s számat befogva fojtja belém a szavakat. Idegesen próbálom letépni arcomról Altar ujjait, de ő mintha meg sem érezné, húz tovább az úton. Hogy merészel hozzám érni?! Utálom! Utálom ezt az egészet! Haza akarok menni! Ahol senki nem néz rabszolgának, és higiénikus körülmények között élhetek!
Mikor megunja a kapálózásomat, egy könnyed mozdulattal kap fel a vállára, mint egy só zsákot, s én hátát csapkodva kezdem újra az üvöltözést.
- Tegyél le!!! Hallod?! Tegyél már le! – Mintha nem is hallana, gyors léptekkel halad a bámészkodók között, s én rendületlenül folytatom a kapálózást… miért? Miért nem figyel rám? Miért nem beszél hozzám? Beleőrülök… - Ha… ha nem teszel le most azonnal… - rövid szünetet tartok, majd a hátán lelógó fonatot megragadva folytatom. – ...akkor kibontom a hajadat, és kezdheted elölről a fonogatást!
Kényelmesen elvackol a karjaimban. Amikor az erdő közepénél tartunk, már diszkrét hortyogás szűrődik ki a ruhakupac alól. Nem zavar, addig is csöndben van.
Az útvonalunkat előre megterveztem, és a odafigyeltem hogy félreeső, veszélytelen településeket érintsünk csak. Élelmet és egyéb dolgokat sajnos be kell szereznünk, mert ő ember. Minden nap ennie és pihennie kell, nem olyan mint az elfek. Törékeny és sérülékeny, egy nap éhezés is árt a testének. Nem is értem hogyan képesek életben maradni ilyen sok szükséglettel. Mi elfek beérjük ritkább pihenéssel és evéssel is.
Érzem hogy felébredt, mert megmozdul.
- Megállunk ruhát venni – tájékoztatom őt és leszállok a lovamról. Ezt az állatot nem vihetem be a faluba, túl nagy feltűnést keltene, annyira ritka. Ha átlagos sötét elf utazónak akarok tűnni, el kell fednem a páncélzatomat is, ezért egy hosszú fekete köpenyt terítek magamra, kardomat a hátamra rögzítem, így nem látszik.
Egy puffanásra figyelek fel, és még látom amikor feltápászkodik egy bokor aljáról, amire ráeshetett a lóról. Szőke fürtjei előbukkannak ahogy a csuklya hátracsúszik a fején, arcán pír terül szét, büszkén húzza fel az orrát.
- E-ezt így terveztem.
Figyelmem a derékszíjamra fordítom ismét, mert még a végén elvigyorodnék. Milyen szégyen lenne. - Mellesleg nem az a dolgod, hogy vigyázz rám? Elkaphattál volna.
Lovam farára csapok, ő pedig a fák közé üget hogy elrejtőzzön, majd a fiú felé fordulok.
- A feladatom, hogy megvédjem az életed. Az már nem az én dolgom, hogy hány végtagodat töröd el útközben.
Felháborodva rángatja le magáról a köpenyt és a földre csapja, majd duzzogva ül rá. Érdeklődve figyelem. Nem sűrűn, sőt... sosem viselkednek emberek így a társaságomban. Nem mernek. Felfújja csinos arcát és bosszúsan csücsörít. Ez komolyan egy herceg?
- Vedd vissza. A faluban szükséged lesz rá.
- Nem mindegy, hogy úgy keltünk feltűnést, mint egy hatalmas kolosszus egy jólöltözött, fiatal fiúval, vagy úgy, mint egy hatalmas kolosszus egy undorító, piszkos ruhakupaccal?
Kifejezéstelen arccal hagyom faképnél, pár lépés után már mellettem lohol, ismét a köpenyében.
A falu főterén átlagos nyüzsgés. Megbámulnak, de csak utazóként könyvelnek el, így nem tartanak veszélyesnek.
Élelmet és ruhákat veszek, oldalamon lógó táskámba teszem őket és körülpillantok. Végig követtem szemeimmel a herceget, és épp látom ahogy egy koldusnak ad valamit, majd ijedten hátrál.
A következő pillanatban már mellette állok, és félreütöm a kést amelyet a torkának szegeztek, egy könnyű mozdulattal pedig puszta kézzel töröm el az orgyilkos nyakát. Senkinek nem tűnt fel, olyan gyors voltam, így a holttestet behajítom egy sikátorba és a dermedten álló fiút hónom alá csapom.
Egy faluszéli kis fogadó előtt állok meg vele, majd leteszem a földre. Nem látom arcát a csuklyától, de engedelmesen hagyja hogy betereljem az ajtón.
- Ne fedd fel az arcod – morgom felé halkan, és az elénk siető fogadós felé fordulok. Van szabad szobája, és kétszáz kilós testének minden porcikájával örül hogy vendégül láthat bennünket. Kifizetem a szállást, majd a szobánkba vezet a telt idomú fogadósné, csábító pillantásokat lövellve felém. Amikor kettesben maradunk végre a herceggel, ő lerogy az egyik ágyra és ledobja köpenyét. Nagyon sápadt.
Csendben figyeli ahogy kipakolom fegyvereimet, az ételt és mellé teszem az új ruháit. Szórakozottan veszi karcsú ujjai közé az inget.
- Megöltél egy embert – szólal meg halkan. Oldalpillantást vetek rá, látom milyen mélyen megrendült.
- Egy orgyilkost – helyesbítek az asztalhoz ülve. Hosszú lábaimat kinyújtom és hátradőlök. Érzékeimet kiterjesztve vizsgálom meg a környéket, érzem az emberek jelenlétét, de a közelünkben nincs senki. Jól van. Újra a fiúra pillantok, aki még mindig sokkos állapotban üldögél.
- Életedben először láttál ilyet – konstatálom mély hangomon. Bólint. – Látsz még ennél nagyobb borzalmakat is, és ha király leszel, sokszor te hozod majd meg a halálos ítéletet mások felett.
- Tudom... de...
- Öltözz át.
- Jó – bólint engedelmesen. Ez tetszik. – Hol a fürdőszoba?
A sarokban álló tálra és vizeskancsóra mutatok, ő pedig tátott szájjal nézi, majd engem.
- Ez most komoly? – kérdezi, és arcát ismét elönti a harag pírja. Bólintok.
Felpattan, odalép az asztalkához és viszolyogva nézi meg, majd a szappant két ujja közé veszi, mint valami undorító dolgot és felemeli.
- Ezzel mosakodjak meg? Tisztább vagyok most, mint fürdés után lennék EZZEL!
- Igyekezz, én is meg akarok tisztálkodni vacsora előtt.
Beledobja a szappant a mosdótálba és karba tett kezekkel dobbant egyet, láthatóan elfelejtkezett az iménti lelki megrázkódtatásról. Mennyire felületes.
- Nem és nem! Hozass nekem forró vizet és illatos szappant, különben nem fürdöm!
Visszaül az ágyára, máshol nincs hely, hiszen ez egy aprócska szoba. Vállat vonva állok fel, töltök vizet a tálba, levetkőzöm és megmosakodok. Amikor befejezem és tiszta ruhát öltök, ő már háttal ül nekem az ágyon, karba font kezekkel. Nyaka, és szőke fürtjei közül kikandikáló egyik füle rákvörös.
Hosszú hajamat kibontva ülök az ágyamra, és őt figyelem. Az arca is vörös.
- Egyél, herceg – kúszik lágy hangom a szoba levegőjében hozzá.
- Nem vagyok... éhes.
Megkordul a gyomra, és ő rászorítja sápadt kezeit, majd duzzogva csücsörít.
- Biztosan valami borzalmas ételt szolgáltál fel nekem, hogyha ilyen puritán körülmények között tartasz... – morogja, de azért odatelepedik az asztalhoz. – Oh ez mi?
- Tündérkenyér, csirke és gyümölcsbor.
Felragyog arca, boldogan esik neki. Belefelejtkezve figyelem. Jó nézni őt egyébként is, de most először látom azt hiszem őt igazán mosolyogni. Nagyon szép.
Egy fésűvel végigszántok hosszú hajamon. Naponta egyszer fésülnöm kell és újra befonni, különben tönkre menne.
Üres, gyászos tekintettel meredek a szakadó esőre, ujjaim gyengéden simítják a mahagónifából készült, díszes ablakkeretet, s minden egyes szemhunyás végtelen hosszúnak tűnik. Mikor hallom kinyílni a hatalmas terem túlsó végén lévő ajtót, lassú, kimért mozdulattal fordulok meg, hogy szemügyre vegyem az érkezőt.
- Hívattál, apám. – hangom halk, megvárom, míg közelebb sétál hozzám, s komor tekintettel mered rám. Igen… az egész családból őt rázták meg legjobban a bátyámmal történtek, hisz mindig ő volt a szeme fénye. Egy röpke pillanatig mereven nézünk farkasszemet egymással, majd ő is az ablakhoz lépve pillant szigorú tekintettel az éjfekete felhők sokaságára.
- Sötét idők járnak, Ilien. Sötét idők… a te gyermeki lelked számára felfoghatatlan. – testem mellett lógó kezem ökölbe szorul, körmeim a fába mélyedve hagynak nyomot maguk után, s szemeimet lehunyva tűröm becsmérlő szavait. Hosszú percekig hallgatom a véget nem érő monológot a terveiről és a teendőimről, s a düh szépen lassan megdöbbentséggé, majd keserű haraggá alakul szívemben.
- Tehát egy zsoldos kezébe teszed a jövendőbeli trónörökös életét? Talán valamivel kivívtam a haragodat, hogy ily kegyetlen módon küldesz el innen? – gúnyos hangom megtölti a termet, majd hosszú, nyomasztó csend következik, a levegőben szinte érezni a feszültség csípős aromáját, s az eső ütemes kopogása visszahangzik füleimben.
- Amit mondtam, megmondtam. Akár szeretnéd, akár nem, holnap indultok. – szemeim tágra nyílnak a közeli időpont hallatán, s nagyot nyelve, szó nélkül hagyom őt faképnél. Hogy képes erre? Hogy képes a fiát egy sötét elfre bízni? Ha tudná, amit én tudok. Ha ő is tanult volna annyit más népek kultúrájáról…
Lassan hajnalodni kezd, a nap halovány fénye felváltja a csillagok ragyogó tündöklését, ahogy az első sugarak kiszöknek a horizonton, a távoli hegyek mögül. Gyenge, hűvös szellő fújdogál, s mikor megállunk, jólesően hűti le a hosszú lovaglástól enyhén kipirult arcomat.
Este indultunk, hogy az éj leple alatt tehessük meg a veszélyes utat, s csak egyszer álltunk meg egy apró, félreeső faluban, hogy a lovak pihenhessenek egy kicsit. Fáradtan pislogva figyelem, ahogy Anton felsétál az apró domboldalon, s ahogy szemeimet a rá várakozó alakra szegezem, kellemetlen, izgalommal vegyült nyugtalanság kerít hatalmába, s fészkelődni kezdek a nyeregben. Anton szinte gyermek méretűnek tűnik hatalmas alakja mellett, s páncélzata a fényes sugarakat visszatükrözve kölcsönöz egész testének természetfeletti, szinte egy istenséghez illő ragyogást. Bizalmatlanul csodálom a lélegzetelállító látványt, s percről percre egyre kényelmetlenebbül érzem magam, ahogy tekintetét felém fordítja. Ujjaim megfeszülnek a lovam kantárján, mikor elindul felém, s megborzongva nézek végig rajta, ahogy mellém lép. Termete közelről vizsgálva még annál is hatalmasabb, mint amilyennek messziről tűnt, s hirtelen elképzelhetetlenül parányinak és gyengének érzem magam. Hátamat kihúzva állom átható tekintetét, s próbálok magabiztosnak tűnni.
- A nevem Altar. – szólal meg halkan, hangja finoman, mélyen mászik fülembe, s gyengéden cirógatja dobhártyámat. Szemeim kikerekednek, akaratlanul is kiesek a határozott szerepből, ahogy különös, csiklandozó érzés fut végig gerincemen, s egy pillanatra összerezzenek. Miért nem tudom levenni róla a szememet? Mintha egész lénye mágnesként vonzaná a pillantásomat. Még mindig tekintetét kutatva próbálom felidézni, amiket a népéről tanultam, de agyamat mintha kimosták volna, hirtelen semmire nem emlékszem az olvasottakból. – Hogy hívnak? – eltart egy ideig, míg felfogom a kérdést, majd az ámuldozásból kizökkenve emelem fel tekintetemet.
- Ilien herceg. – hangom visszafogott és szokatlanul udvarias, s végre részletesebben is megfigyelhetem egész alakját. Testét ezüstöt páncél borítja, mely alól kivillan a hasonló árnyalatú bőre, s elképedve figyelem a szokatlan színt. Vajon milyen tapintása lehet? Vajon kemény, hideg és durva, mint a fém, vagy bársonyosan puha, mint az emberi bőr?
- Ti elmehettek, már nincs rátok szükség. - Anton felé fordulva ejti ki a szavakat, s hangszíne még mindig különös hatással van rám. - A herceg lovát és a csomagjait is vigyétek vissza magatokkal. – Szemeim tágra nyílnak a megdöbbentségtől, s végleg megfeledkezem a jól nevelt, nyugodt arisztokrata álcáról, s leplezetlen felháborodottsággal szólalok meg felemelt hangon.
- Micsoda?! Mégis akkor mit fogok viselni? – Ezt nem értem… Talán gyalog akar menni? Hát azt már nem. Kizárt, hogy naphosszat kutyagolok. Nem mindenkinek olyan hosszúak a lábai, mint neki… ráadásul elvárná, hogy mindezt váltásruha nélkül tegyem?
Félelmetesen villanó szemekkel pillant rám válla fölött a kitörésem hallatán, s szívem kihagy egy ütemet, egy röpke pillanatra megremegek, majd ajkamra harapva állom tekintetét. Nem fogok megijedni egy rosszalló pillantástól… csúnyán nézni én is tudok.
Egy ideig követem szemeimmel, ahogy némán messzebb sétál, s a győzködést Antonékra hagyja. Nem tűnik túl beszédesnek. Lehet, hogy az utazásunk még annál is nehezebben elviselhető lesz, mint amire számítottam.
- Ilien herceg, tudod, hogy a biztonságod érdekében meg kell tenned, amiket mond. – Fejemet elfordítva teszek úgy, mintha nem is hallanám szavaikat, s tisztában vagyok vele, hogy viselkedésem gyerekes, de nem könnyítem meg a dolgukat. Tudom mennyire vágynak rá, hogy végre elmehessenek, és ne kelljen tovább orvtámadástól tartanijuk, ahányszor a szél meglebbenti egy fa leveleit, vagy egy apró állat mozgolódik az avarban.
Mikor megunják a viselkedésemet, könnyed mozdulattal szednek le a ló hátáról, s egy pillanatra még tiltakozni is elfelejtek a megdöbbentségtől. Hogy… hogy merészelik?! Nem is csak az, hogy hozzám érnek az engedélyem nélkül, de egyértelműen ellenszegülnek a parancsomnak. Ennyire biztosak lennének benne, hogy nem élem túl, és nem kell tartanijuk a következményektől?
- Várjatok! Várjatok! Hé! – szemeim tágra nyílnak, ahogy a lovamat elvezetve ülnek vissza a sajátjukra, s tehetetlen haraggal ordítok utánuk… mit képzelnek ezek? - Ezt még nagyon megkeserülitek! Ha visszatértem, első dolgom lesz, hogy megbüntesselek benneteket! Hűtlen tacskók! Aljadék! – Ezt nem hiszem el! Itt állok a semmi közepén… se lovam… se ruháim... és senki, akiben megbíznék. Most már csak azért is túlélem ezt az utazást, hogy mikor hazamegyek, megbüntethessem őket. Erre megesküszöm.
Lenyugtatom magam a gondolattal, hogy elképzelem a hazatérésemet, s óvatosan Altar felé sandítva fordulok meg. Türelmesen szobrozva mered rám pár méter távolságból, s én emelt fővel sétálok felé. Igen, befejeztem. Igen, kitomboltam magam. Indulhatunk.
- Mire vársz? – kérdezem lekezelő hangsúllyal… tudom, hogy nem árthat nekem, hiszen azért fizették, hogy sértetlenül elvigyen az Éneklő Óhegyre. Szavaimat semmibe véve fordul el tőlem, s kezeimet idegesen összefonva meredek széles hátára, szemügyre véve a hosszan lehulló fehér tincseket… miért pont velem történik mindez?
Hallom, ahogy füttyent egyet, s alig pár másodperc múlva egy hatalmas lény vágtat ki a sűrű erdő magas tölgyfái közül. Tátott szájjal mérem fel a különös állatot, s elámulva hátrálok ösztönösen pár lépést… egy sárkányló, ha jól emlékszem. Olvastam róluk. De… mégis, soha nem gondoltam volna, hogy élőben ennyire… más.
Elborzongva nézek végig az óriási, zömök, pikkelyek borította testen, majd tekintetem fogaira siklik. Élőben még annál is visszataszítóbb, mint amilyen a képeken volt. Kizárt, hogy a legkisebb mértékben is érintkezésbe kerüljek vele.
- Na neeem... Nem... erre nem vagyok hajlandó felülni! Hozass nekem egy normális lovat! – hangom követelőző, de reakciójából tudom, hogy minden kiejtett szó falra hányt borsó… vajon meddig fog átnézni rajtam?
Meglepetten nyekkenek meg, mikor hirtelen elsötétül a világ, s undorodva tolom el a kemény anyagú szövetet. Mikor végre sikerül lehámoznom magamról, egy erőteljes mozdulattal dobom a földre, s kezeimet a csípőmre teszem.
- Vedd fel! – hallom az utasítást, s érzem, ahogy a fejembe száll a vér. Azt hiszi, csak úgy parancsolgathat nekem? Azt már nem.
- Ezt a durva szövetet? Nem! Mégis mit képzelsz? Én egy herceg vagyok!!! A király fia, nekem nem szokás ilyen otromba és ronda ruhákat... – Elég egy pillantás, hogy belém fojtsa a szót, egy másodperc alatt kiszöknek fejemből a gondolatok, ahogy a fagyos szemek tekintetembe fúródnak. Térdem megremeg a dühtől, nagyot nyelek, s lehajolva szedem fel a ruhát a földről.
- El kell fedned a hercegi ruháidat. A legközelebbi faluban majd veszek neked hétköznapi ruhákat, addig ezt kell viselned. A csuklyát is húzd a fejedre. – Ahogy kelletlenül magamra húzom a köpenyt, kiráz a hideg a durva anyag érintésétől, és inkább bele sem gondolok, hogy mikor lehetett legutóbb kitisztítva… Biztos elképesztően régen… Remek. Ennyit arról, hogy nem gondolok bele. Fúj.
Meglepetten kerekednek el szemeim, mikor hirtelen felemel, s amennyire a rám zúduló ruhatömeg engedi, rugdalózni kezdek, mikor talpaim elhagyják a talajt.
- Hé! Hé! Mégis mit képzelsz?! Azonnal tegyél le, nem hallod? – hiába kiabálok, egy határozott mozdulattal ültet fel a hatalmas állatra, s a következő pillanatban már érzem, hogy mögém mászik.
- Indulás. – Hallom a dörmögően selymes utasítást, s megragadja a kantárt, ezzel kezei közé zárva testemet. Ficánkolva próbálok megmozdulni a nehéz, kemény anyagú köpeny alatt, kevés sikerrel. Még ne induljunk… még el sem helyezkedtem, ráadásul megmondtam, hogy hozasson nekem normális lovat! Mégis mit képzel, hogy semmibe veszi, amit mondok?
- Nem! Még ne! – Kezdek el tiltakozni, de szavaim a szélbe veszve suhannak el fülei mellett, s csak kínzó némaságot kapok válaszul. Miért? Miért nem figyel rám senki? Miért nem történik semmi úgy, ahogy én akarom?! Úgy passzolgatnak egymás között, mintha fertőző vírust hordoznék magamban… mindenki csak mihamarabb meg akar szabadulni tőlem. Miért pont velem történik mindez?
Durcásan vágom hátra magam teljes erőből, de a mozdulatot egyből meg is bánom, s felszisszenek, mikor a kemény páncél hátamnak ütközik. Mellkasának dőlve fonom össze karjaimat, s ő egy szó és rezzenés nélkül hagyja, hogy fotelnek használjam… fotel? Nem… egy fotel kényelmes lenne.
A hatalmas állat könnyed, gyors léptekkel indul meg velünk a fák között, s igaz, szárnyai nincsenek, vágtája mégis olyannyira zökkenőmentes, mintha a föld fölött lebegve szelné a levegőt áramvonalas testével.
Szemeimet lehunyva próbálom kipihenni az éjszakai utazás fáradalmait, s érzem, hogy mellkasom apróra zsugorodik, elszorult szívvel gondolok vissza a régi, gondtalan életemre. Mostantól minden más lesz. Egy héttel ezelőtt, a szobámban ülve, soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Vissza akarok menni. Ugye ez az egész csak egy rossz álom? Had legyen csak egy rossz álom… fel akarok ébredni.
Egy halk nyerítésre ébredek, érzem, hogy lelassítunk, majd megállunk, s nyomottan nyitom ki szemeimet. Elaludtam volna? De ez nem a szobám… akkor nem csak egy álom volt.
Ahogy körbenézek, látom, hogy már javában elmúlhatott dél, s kicsit előre dőlve pillantok fel a háttámlámra.
- Megállunk ruhát venni. – jelenti ki nemes egyszerűséggel, mikor meglátja, hogy felébredtem, s a következő pillanatban már egy könnyed mozdulattal ugrik le mögülem. Felém nyúl, hogy hónom alá nyúlva vegyen le, de én dühösen húzódom el a keze elől.
- Le tudok szállni egyedül is! – Hangom sértett és visszautasító, s ő szó nélkül sétál a nyereg mögött lévő táskához, szabad utat hagyva nekem a leszálláshoz. A ruhámba gabalyodva szenvedek vele, hogy az egyik lábamat átemelve le tudjak csúszni az állat oldalán, de ebben a göncben ez sokkal nehezebb feladat, mint amilyennek elképzeltem. Halk nyikkanás hagyja el ajkaimat, mikor érzem, hogy a sikamlós pikkelyeken csúszásnak indul testem, s a következő pillanatban már a föld felé zuhanva kapálózom. A francba, ez fájni fog.
Meglepően puhán érkezem, szerencsére egy bokor felfogta az esést, s az ágak közül kikászálódva állok két lábra.
- E-ezt így terveztem. – kezdek el kínomban mentegetőzni, de rögtön abba is hagyom, mert látom, hogy nem igazán izgatja az iménti jelenet. Úgy látszik, nem csak kívülről hasonlít egy rideg bronzszoborra. – Mellesleg nem az a dolgod, hogy vigyázz rám? Elkaphattál volna. – arcomat gőgösen az ég felé emelem, s már nem várok választ. Gondolom, ezt is egyszerűen figyelmen kívül fogja hagyni.
- A feladatom, hogy megvédjem az életed. Az már nem az én dolgom, hogy hány végtagodat töröd el útközben. – szemeim tágra nyílnak, dühösen tépem le magamról a zavaró ruhadarabot, s a földre dobva ülök rá. Jobb lett volna, ha inkább csöndben marad. – Vedd vissza. A faluban szükséged lesz rá. – folytatja közömbös hangon, anélkül, hogy akár egy pillantásra méltatna, s ajkaimat szorosan összezárva tartom magamban a szitkozódást.
- Nem mindegy, hogy úgy keltünk feltűnést, mint egy hatalmas kolosszus egy jólöltözött, fiatal fiúval, vagy úgy, mint egy hatalmas kolosszus egy undorító, piszkos ruhakupaccal? – Hangom szemtelen és sértő, s nem lepődök meg, hogy válaszra sem méltatja a kérdést. Mikor már nem bírom tovább a kínos csendet, mérgelődve állok fel a földről, s újra magamra veszem a lepukkant ruhát. Remek. Vajon lesz olyan alkalom, hogy sikerül elérnem, amit akarok? Nem hinném…
Sietősen kapkodom a lábaimat, hogy tudjam tartani a tempóját, s alig pár perc gyaloglás után, végre kiérünk a sűrű fák közül, s egy apró falucska határánál lyukadunk ki.
A főutcán sétálva érzem magunkon az emberek tekintetét, mintha mindenki minket bámulna, s tudom, hogy nem képzelődöm. Tényleg mindenki minket bámul… mármint… mindenki ŐT bámulja. Felsandítok arcára, s látom vonásain a szokásos, méltóságteljes nyugalmat… biztos azért erőltette rám ezt a köpenyt, mert attól félt, hogy elorozom a bámészkodó tekinteteket. Hehe.
Mire a piactérhez érünk, már olyan feltűnően sutyorognak rólunk, hogy nem lehet nem észrevenni, s idegesen birizgálom a köpeny alatt lévő ingem aranygombját. Altar az első ruhaárusnál megállva kezdi megvásárolni a szükséges darabokat, s én pár méterre tőle, kóvályogva figyelem a különböző embereket. Az út szélén lévő koldusra pillantva elszorul a szívem, s mellé lépve tépem le ingemről a gombot, amit eddig piszkáltam. Gondolom Altar úgysem engedi, hogy megtartsam a ruhát. A kezébe dobom az aranyat, s egy másodpercre mintha különös mosoly suhanna át arcán, s ahogy ingujja felcsúszik szokatlan formájú tetoválás villan ki alóla. Miért olyan ismerős nekem ez a forma? Igen… biztos, hogy láttam már valahol. Tudom… a fogadóban, ahol megpihentünk Antonékkal útközben. Az egyik vendégnek pont ilyen volt a csuklóján. De miért? Véletlen lenne?
- Köszönöm a nagylelkűségét, Ilien herceg. – szemében különös fény csillan, s értetlenül hátrálok ösztönösen egy lépést… honnan tudja a nevem?
