Zsong a fejem, zsibog az egész testem a vágytól...
Mohón kóstolgatom alsó ajkát, majd nyelvemmel végigsimítom, szorosabban tapadok rá. Mielőtt azonban elmélyíteném a csókot, észhez térít az ő remegése, és halk sóhaja. Hozzám simul, hajamba kapaszkodik, vágyának illata az enyémmel összefonódik...
Nem lehet!
Felemelem fejemet, és zihálva cirógatom meg orrommal az ő kis nóziját. Nem vagyok eszemnél... mi a fenét művelek? Megcsókolom őt, amikor örök hűséget esküdtem... és szerelmet... Bemocskolom Enthos emlékét ezzel. Összefacsarodik a szívem, fájdalom hűti le a vad vágyamat. Az ágy szélén ülve rendezem gondolataimat, és lelkiismeret furdalásomat legyűrve pillantok vissza Ilienre. Szegény nem tehet semmiről, nem okozhatok neki fájdalmat. El kell tépnem a köteléket, amely kialakult köztünk, hiszen néhány nap múlva elválunk, és soha többé nem találkozunk. Megcirógatom szép arcát.
- Ilien, tovább kell mennünk. Te is tudod, hogy csak pihenni álltunk meg. Nem maradhatunk sokáig.
- Te mehetsz, én itt maradok! – csattan fel dühösen.
- Ma éjszaka indulunk. Még csak kora délután van. Én alszom egyet indulás előtt. Te is jobban tennéd.
- Nem!
Hát jó. Nem erőszakolhatom rá, hogy pihenjen. Magára hagyom inkább, és kisietek a szobából. Odakint az ajtónak támaszkodva behunyom szemem, és megérintem a számat. Még mindig bizsereg, szívem hangosan dübörög mellkasomban. Megérzem magamon Hanto tekintetének súlyát, és megpillantom őt a folyosó végén, a saját hálószobája előtt. Elfordulok tőle, és a szobámba sietek. Miért vagyok előtte zavarban? Fogalmam sincs.
Órák telnek el, képtelen vagyok pihenni. Nincs is igazán szükségem rá, de tudom hogy sokáig nem lesz alkalmam rá, így jó lenne.
Nyílik az ajtó, belép rajta Ilien. A szokásos, hosszú, fehér vászon hálóruhájában van, amelyben olyan kicsinek és törékenynek tűnik.
- Én… én… nem tudok aludni, ezért gondoltam idejövök – hadarja zavartan. Mennyire gyermeteg... olyan aranyos. Magányom komor, mélabús sötétségét egy pillanat alatt eloszlatja, csak a jelenlétével. Helyet csinálok neki, felemelem a takarómat és apró lábak dobogását követően becsapódik mellém puha és illatos kis teste. Hozzám simul, lehelete bőrömet csiklandozza, karcsú ujjacskái azonnal hajamba bújnak. Ha tudná, mit jelent ez... lehet hogy nem tenné. Egy elf hajához csak a szerelme érhet így, és én mégis megengedtem neki egy gyenge pillanatomban, aztán újra és újra. Minden egyes érintésétől lassan új életre kelnek tincseim, kezdik megjegyezni őt, hogy aztán örökre emlékezzenek rá... Nem lenne szabad engednem ezt... de képtelen vagyok megtagadni tőle.
Ilien lágy hangja töri meg a csendet.
- Tudod… nem is baj, hogy elindulunk. Legalább hamarabb élhetek újra a rangomhoz méltó körülmények között.
Válasz nélkül hagyom, inkább elképzelem hogyan nézhet ki teljes királyi pompájában, ahogy udvartartása körülveszi.
- Hazudtam – teszi hozzá egy idő múlva, hangja megremeg. - Nem akarok oda menni. Egyáltalán. Nem akarok király lenni. Nem akarok herceg lenni. Nem akarom a kötöttségeket, a folytonos visszafogottságot, a szabályokat, az etikettet, a távolságtartó tekinteteket. Nem akarok olyan lenni, mint az apám, aki már arra sem emlékszik, hogy milyen érzés érezni.
- Nem kell olyannak lenned, mint ő. Sokféle király létezik, az uralkodás nem feltétlenül jár ridegséggel, távolságtartással vagy érzéketlenséggel – suttogom, és visszafogom magam, nehogy magamhoz öleljem vagy megsimogassam. – Szeretheted az országodat, a népedet, és ettől még jó király lehet belőled. Ne légy önző, és ne hozz meggondolatlan döntéseket soha. Hallgass első embereidre, de ne hidd el minden szavukat. Keresd mindig az igazságot... - Hosszúakat pislog, hangom halk és lágy, álomba cirógatja őt. – Sugározd magadból a nyugalmat és magabiztosságot, félelmeidet, kétségeidet ne mutasd ki, csak azok előtt, akikben megbízol, kicsi Ilien.
Könnyek csordulnak ki lehunyt szemhéjai alól. Álmában sír... Szegény gyermek. Egy ország terhei nyomják a vállait, és ő még nem elég érett az uralkodásra.
Halkan énekelni kezdek neki, egy ősi elf dalt. Mély álmából nem ébred fel, de könnyei elapadnak a mágiám nyugtató erejétől, és lassan halvány mosoly sejlik fel arcán.
Elhalkul a hangom, csendben figyelem őt.
***
- Ilien... – cirógatom meg arcát. – Ébredj.
Lassan nyílnak fel szép szemei, kábán hagyja hogy felöltöztessem. Amikor finoman letuszkolom a lépcsőn, a hallban ránk váró, könnyes szemű Hantot meglátva felébred végre teljesen.
- Hát elmentek – sóhajtja öreg barátom, egy kis szipogással.
- Köszönök mindent, Hanto. – Megölelem, majd magukra hagyom őket, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Odakint füttyentek, és a lovam már üget is hozzám. Még véres a pofája, nemrég ehetett. Szerencsére nagyon önálló állat, ellátja magát élelemmel. – Remélem nem Hanto csirkéit dézsmáltad meg.
Felháborodott horkantással rántja fel fejét. Felnyergelem ismét, megveregetem a farát, és a házból kilépő Ilien felé fordulok. Még most sem hiszem el, hogy énekeltem neki. Idejét sem tudom, mikor tettem utoljára ezt bárkinek is...
Szótlanul lép elém, felemelem és felteszem a lovamra. Mögé ugrok, búcsút intek az ajtóban álló Hanto felé és vágta. A fák suhannak mellettünk, az éjszakai hűs levegő csípi bőrömet. Ilien fázósan bújik hozzám, páncélomra simítja arcát, kezei derekam köré fonódnak. Egy mozdulattal terítem köré a rajtam szétterülő köpenyt, hogy megóvjam kis testét a hidegtől.
- Altar...
- Tessék.
- Eddig mindig nappal utaztunk... most miért változtattál ezen a szokásodon? – kérdezi valahonnan a köpenyem mélyéből egy hangocska. Egyik kezemmel körülölelem őt.
- A zöld elfek nem éjjeli lények, ezt akarom kihasználni. Mire felkel a nap, már elhagyjuk a földjüket, addig bírd ki, Ilien.
- Jó – válaszolja halkan a köpeny. Szokatlanul komoly, pedig nem erre számítottam. Néhány órányi töprengés után megtöröm a vágtánk során ránk telepedő csöndet.
- Ilien.
- Igen? – válaszolja rekedten a köpeny. Szívesen kibugyolálnám, hogy láthassam az arcát, de túl nagy a hideg, és most nincs erre idő.
- Mit mondott neked Hanto?
- Miből gondolod, hogy mondott nekem bármit is?
- Ismerem őt, és ismerlek téged is. Szokatlanul komoly vagy, Ilien.
Fájdalmas gyötrődésbe merülve folynak némán a könnyeim, s a szobában honoló csend nyomasztó súlyként nehezedik szívemre. Miért teszi ezt velem? Miért beszél ilyen kegyetlenül, mikor tegnap minden annyira más volt… miért… miért volt olyan kedves, ha utána hátba támad? Tudhatta volna, hogy félreértem a szavait… hogy félreértem, ahogy átölelt… hogy megengedte, hogy a haját simítsam. Tudhatta volna.
A síri csöndet lassú léptek zaja töri meg, s az ütemes dobogás visszhangzik füleimben. Nem akarom… nem akarom látni. Most nem. És azt még kevésbé akarom, hogy így lásson.
Ahogy kattan a kilincs, a fájdalom egy szempillantás alatt alakul dühvé, és az éjjeliszekrényen álló vázát ösztönösen hajítom a nyíló ajtó irányába.
- Hagyjál! – Teli torokból üvöltök, amennyire a hatalmas gombóc engedi, s igaz, az eredmény közel sem olyan sikeres, mint amit vártam, de kitartóan folytatom a választékos szitkok rázúdítását, kiadva ezzel magamból a felgyülemlett feszültséget… mintha ettől bármi megváltozna… mintha ettől bármi jobbra fordulna. Nem. Kizárt.
A váza apró darabokra törve hullik a földre, s úgy érzem, mintha a szívemet vágtam volna a falhoz. Miért fáj ennyire? Utálom ezt az érzést.
Óvatosan, lassú mozdulattal tárja ki Altar az ajtót, s én dühtől szikrázó szemekkel nézem, ahogy átlépi a küszöböt. Hiába keres tekintetem magam körül egyéb hozzá vágható tárgyat, csak a kispárna esik kezem ügyébe, de azt nem dobom el. Nem… magamhoz ölelve kapaszkodok belé, mintha a puha anyag menedéket nyújtana a fájdalmak elől, mintha mögé bújva eltűnhetnék, mintha megvédene a hűvös tekintettől… pedig nem. Ezen a fájdalmon semmi nem segít. Erre nincs gyógyír, csak Altar mosolya.
- Ne gyere közelebb! Ne merészelj... – Most már nem üvöltök, ahhoz már nincs elég erőm, halkan, mégis parancsolóan ejtem ki a szavakat, de mintha a falnak beszélnék. Rezzenéstelen, érzelemmentes tekintettel sétál az ágyam mellé, s megremegek, amikor már csak egy méter választ minket el egymástól. Nedves szemeim újra könnybe lábadnak, s szemeimet összeszorítva vágom hozzá a párnát kétségbeesetten. Ne… Nem akarom. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön. Nem akarom érezni a teste melegségét, a leheletét a bőrömön, a szíve nyugodt, ütemes dobogását… nem akarom.
Végső elkeseredettségemben ökölbe szorulnak kezeim, s amikor még egy lépéssel közelebb ér, teljes erőből vágok a mellkasára, egy pillanatra meglepődök, ahogy a szokásosnál puhább anyagba ütköznek ökleim… most nem a páncélt ütöm. Miért csinálod ezt velem? Miért zavarsz össze mindig újra és újra? Miért vagy egyik nap kellemesen szívmelengető, akár a lenyugvó nyári nap utolsó sugarai… a következő nap pedig dermesztően hűvös, mint a legfagyosabb téli éjszaka? Nem értelek… és miért… miért nem rezzen meg az arcod… legalább egy apró rándulást. Ha legalább egy másodpercre düh csillanna a szemedben… vagy sajnálat… vagy szánakozás… akármi… csak ne ezt az üres közömbösséget.
Minden egyes ostromló kérdést egy újabb és újabb ütés kísér, lassan kezdenek elzsibbadni kezeim, de nem hagyom abba… nem… nem tudok megállni.
Érzem, ahogy arcomat újabb könnycseppek csiklandozzák, s mikor Altar erős ujjai gyengéden fonódnak csuklóimra, egész testem megremeg. Ne érj hozzám… kérlek. Ne érj hozzám ilyen gyengéden.
Szinte észre sem veszem, már az ágyon fekszem, s minden egyes pislogásnál újabb cseppek indulnak útnak szemeimből, hogy halántékomat cirógatva nedvesítsék be a szőke hajtincsek tövét. Miért… miért csinálja ezt?
Fölém hajol, s ahogy az ellágyult, higanyszürke szemekbe mélyed tekintetem, mellkasom remegni kezd. Haja előre hullik, nedves arcbőrömet simogatja, s egyre közelebbről nézek a gyönyörű íriszekbe. Mikor kezeim szabaddá válnak, reszkető ujjakkal simítom végig a bársonyosan selymes, fehér tincseket, majd finoman simítom kezemet a szálak közé, s élvezem, ahogy bőrömet cirógatják.
Hihetetlen gyengédséggel veszi arcomat kezei közé, hüvelykujjaival egy lágy mozdulattal tünteti el a forró cseppeket, s bőröm mintha felgyulladni készülne azokon a helyeken, ahol hozzám ért. Mi történik velem? És miért… miért néz úgy rám, mintha érdekelném… mintha nem egy tárgy lennék a szemében… miért láttam törődést csillanni a rabul ejtő tekintetben?
Lassú, óvatos mozdulattal simítja hajamba ujjait, minden egyes mozdulata olyan finom, mintha egy törékeny porcelánbabát ölelne magához, s mikor egyre közelebb húz, érzem, ahogy arcom kipirul. Szívem őrült tempóban dübörög, a hangos dobogás szinte megsüketít a szoba némaságában. Már megint… már megint ezt csinálja. Olyan kedves és figyelmes… mintha csak egyre közelebb és közelebb akarna csalni magához, hogy utána még nagyobbat zuhanhassak, mikor visszavált a rideg távolságtartásba. És még ha tudom is, hogy így van… akkor is örülök neki. Örülök minden érintésnek…
Ahogy átölel, arcunk egymáshoz simul, s én lehunyt szemmel bújok hozzá, mélyet szippantva haja mámoros illatából.
- Te szívtelen dög… - Suttogom halkan, s még mindig kiszökik egy-egy kósza könnycsepp, ahogy pislogok… most vajon meddig fog tartani a kedvessége? Percekig? Esetleg órákig?
- Nagyszájú kis nyikhaj. – Dörmögi fülembe, s hallom hangján, hogy mosolyog. Szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra eláll a lélegzetem… mosolyog… látni akarom.
Kicsit távolabb hajolok, az én ajkaimra is halovány, bizonytalan mosoly kúszik, s alig pár centiről nézek a csillogó szemekbe.
- Beképzelt fajankó.
- Szemtelen tacskó... – Egyre szélesedik a vigyorom, s nagyot nyelve pislogok Altar szemeibe.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod. Szétszekállak az úton. – Tettetett durcássággal ejtem ki a szavakat, s Altar mosolya is kiszélesedik. Istenem… mosolyog. Ilyen meleg és őszinte mosolyt még soha nem láttam az arcán. És ez most csak az enyém.
- Alig várom. – Dörmögi halkan, s ekkor veszem észre, hogy a köztünk lévő távolság nulla és egy milliméter között ingadozik, ahogy gyengéden simulnak ajkai az enyémekre.
Érzem, ahogy arcom szinte ég a forró vörösségtől, s testem remegni kezd, amikor vigyorogva számba suttogja a szavakat. Egyre erősebben tapadnak egymásra ajkaink, belefeledkezem az észveszejtően puha ajkak gyengéd érintésébe, testem megremeg, s mintha minden mozdulata újabb és újabb vulkánt élesztene fel szívemben. Szemeimet lehunyva feszülnek meg ujjaim selymes tincsei között, s ösztönösen mintha magamhoz húznám arcát… mi… mi történik? A testem nem engedelmeskedik az agyam parancsainak.
A kellemes forróság olyan hirtelen szűnik meg, ahogy elkezdődött, mikor Altar elhajol ajkaimtól, s én halk pihegéssel nyitom ki szemeimet. Orraink egymást cirógatják, gondolataim kavarognak, homályos, összezavarodott tekintettel pislogok a gyengéd szempárba, s ösztönösen a nevét suttogom halkan.
Akárhonnan is nézem… ez egy csók volt... igaz? De miért? Miért csókolt meg? Életem első csókja… milyen finom, meleg és udvarias…
Megszólalni sem tudok, torkomat fullasztóan szűknek érzem, s gyomrom porszem nagyságúvá ugrik össze, ahogy hosszan, mélyen nézünk egymás tekintetébe… miért nem zavart? Nem értem... Miért nem löktem el? Sőt… nem hogy nem löktem el… mintha többet akartam volna.
Tekintetében ismerős fény csillan, nagyot nyelve sütöm le szemeimet, s ő hirtelen mozdulattal hajol el tőlem. Az ágy szélén ülve fordul el, egyik kezével gondterhelten gyűrögeti homlokát. Fáradtan ülök fel, némán figyelem mozdulatait, s kezeim ösztönösen simítják végig a nedves ajkaimat. Altar… vajon tényleg… vajon jól láttam, hogy fájdalom villant a szürke íriszekben?
Lehet… hogy… a szerelme miatt? Szívembe ismeretlen eredetű, éles fájdalom nyilall, s némán nyekkenek fel. A testem… egyre furcsábban viselkedik. Vajon most is rá gondol? De akkor miért… miért csókolt meg?
Lehet, hogy emlékeztetem rá? Lehet, hogy hasonlítunk… nem tudom… de miért érzem úgy, hogy a gondolattól is émelyegni kezdek?
Újra felém fordul, tekintete már kevésbé zavaros, s ujjait arcomra simítja, ellágyult komolysággal néz rám.
- Ilien, tovább kell mennünk. Te is tudod, hogy csak pihenni álltunk meg. Nem maradhatunk sokáig. – Egy másodperc alatt felejtem el az előbbi jelenetet, szavai hallatára távolabb húzódom tőle az ágyon, olyan messze, hogy ujjai már nem érjenek el.
Ezt… nem hiszem el. Csak azért csinált mindent, hogy megnyugtasson… azért… azért csókolt meg, mert azt hitte, hogy úgy hallgatni fogok rá? Azt hitte úgy majd nem ellenkezem?! Csalódást kell okoznom.
- Te mehetsz, én itt maradok! – Válaszolok éles hangon, s csak egy hűvös pillantást kapok válaszul. Ne! Ezt nem akarom. Most nem akarom látni!
- Ma éjszaka indulunk. Még csak kora délután van. Én alszom egyet indulás előtt. Te is jobban tennéd.– Hangja ellentmondást nem tűrően rideg, s szemeimet lehunyva fogom be a füleimet. Miért? Ne… már megint ezt csinálja. Miért volt olyan kedves, ha utána újra ilyen hangon beszél hozzám?
- Nem! – Üvöltöm hangosan, s makacsul, mozdulatlanul ülök az ágyon hosszú percekig.
Lassan emelem fel szemhéjamat, s mellkasom rázkódni kezd a gyötrelmes nevetéstől. Hát persze. Üres szoba. Elment… nem is tudom… nem is tudom, mit vártam.
Reszkető léptekkel sétálok az ajtóhoz, s térdre ereszkedve kezdem el szedegetni a váza törött darabjait. Talán meg lehet csinálni… talán. Talán ha megtalálnám őket, a szívem darabjait is össze lehetne ragasztani… teljesen kikészít ez az út. Életem legrosszabb és egyben legvarázslatosabb hetén vagyok túl… még soha… még soha nem éreztem ennyire, hogy élek… a fájdalmak, a szomorúság… az öröm… minden olyan valóságos. Altar őszinte mosolya… nem a képmutató álvigyor, amit az udvarban kapok. Őszinte mosoly, amiért küzdeni kell… amit ki kell érdemelni. Nem tudtam, hogy ilyen jó érzés megkapni valamit úgy, hogy megdolgozunk érte…
Felveszem a hálóruhámat, majd az ágyba bújva ölelem át a párnát, s szemeimet lehunyva hallgatom a néma csend apró, alig észrevehető rezzenéseit. Aludni? Nem hinném, hogy menni fog.
Kínzóan hosszú percekig forgolódom a puha matracon, majd lassú mozdulatokkal állok fel.
A nappaliba sétálva Hantot pillantom meg az asztalnál, s leülök a szokásos helyemre, mire rám pillant.
- Aludnod kéne, herceg. Hosszú és fárasztó út vár rád. – Egy pillanatra ismét megfeszülnek izmaim, elég felidéznem magamban a hosszú vágták gyötrelmes emlékképeit, hogy elborzadjak a gondolattól.
- Tudom, de nem megy. – Halovány mosolyra húzza ajkait, majd elégedetten dől hátra a széken.
- Megcsókolt, igaz? – Mosolya csibészes vigyorrá szélesedik, ahogy meglátja elvörösödött arcomat, s én nagyokat pislogva nézek rá… honnan… honnan tudta?
Épp kérdezésre nyitnám ajkaimat, mikor folytatja.
- Ne kérdezd, hogy honnan tudtam. Megérzés… Amúgy, ha nem tudsz aludni, szerintem nyugodtan mellé fekhetsz. Első éjszaka is együtt aludtatok, nem? – Szemeim tágra nyílnak… erre… erre most nem is gondoltam... A reggeli jelenet és a csók után ez annyira lehetetlennek tűnik… de talán… talán úgy tudnék aludni? Vajon zavarná, ha oda mennék?
Hangtalanul nyomom le az ajtó kilincsét, s lomha léptekkel sétálok az elsötétített szobába. Látom, ahogy Altar az ágyon fekszik, s kérdő tekintettel pillant fel rám. Vajon ő sem tud aludni vagy felébresztettem?
- Én… én… nem tudok aludni, ezért gondoltam idejövök. – Hadarom el halkan, egy levegőre, s ajkain mintha egy halovány mosoly futna keresztül, de az egész csak egy röpke pillanatig tart. Vajon rosszul láttam? Vajon csak képzelődtem? Lehet.
Az ágy szélére csúszva emeli fel a takaróját, jelezve, hogy mehetek, s én gyors, puha léptekkel termek az ágy mellett, s bebújok a kellemes forróságba.
Arcomat Altar mellkasába fúrom, s ujjaim hajtincseivel játszadoznak szórakozottan. Pont, mint az első éjszaka… annyi különbséggel, hogy most nem ölel át. Most nem húz magához.
- Tudod… nem is baj, hogy elindulunk. Legalább hamarabb élhetek újra a rangomhoz méltó körülmények között. –Hangom érzelemmentes és tárgyilagos, s válaszul csupán némaságot kapok. Vajon magamat próbálom meggyőzni? Tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, de nem akarom… Szemeimet lehunyva lélegzek mélyet illatából, s minden pislogás egyre hosszabb és hosszabb, mikor újra megszólalva zökkentem ki magamat a félálomból.
- Hazudtam. – Hosszú szünetet tartok, majd halk, remegő hangon folytatom. – Nem akarok oda menni. Egyáltalán. Nem akarok király lenni. Nem akarok herceg lenni. Nem akarom a kötöttségeket, a folytonos visszafogottságot, a szabályokat, az etikettet, a távolságtartó tekinteteket. Nem akarok olyan lenni, mint az apám, aki már arra sem emlékszik, hogy milyen érzés érezni. – Nem sírok, szemeimet mégis néma könnycseppek hagyják el… miért? miért mondom el mindezt neki. A titkok, melyeket oly sokáig őriztem magamban. A titkok melyeket szívem legmélyebb zugaiba száműztem… miért érzem úgy, hogy neki elmondhatom? Elegem van belőle, hogy mindig mindenért panaszkodom, csak azt nem veszem a számra, ami a leginkább nyomja a lelkemet. Még soha… még soha senkinek nem mondtam el ezeket a gondolatokat… soha… senkinek…
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 10. 15. 23:50:22
Még ki sem pislogom az álom utolsó cseppjeit szemeimből, és máris megkapom hidegzuhanyként felháborodott hangját, amely kissé remeg és akadozik.
- Te… te… miért alszol ruha nélkül?! És, ami még fontosabb… miért…
Azonnal éberré válva nézek piros arcára. Már nincs hálóingben, szerencsére. Ha abban a tegnapi darabban billegne ilyen korán reggel előttem, amikor én ennyire felajzott vagyok, nem jósolnék szép jövőt neki.
- És te miért törsz rá másokra, míg alszanak? – kérdezem tőle hűvösen.
- A-az nem számít… akkor sem kéne meztelenül aludnod! – hadarja berekedve, dühösen. - Perverz!
Elsötétül a szemem haragomtól, és előtte termek, tenyeremmel az ajtóra csapva akadályozom meg hogy kinyissa és elslisszoljon. Ő tör rám korán reggel, és még van képe felháborodni? Még hogy zavarja a meztelenségem? Ch... hiszen le sem bírja venni a szemeit a testemről. Talán nem is olyan tapasztalatlan, mint gondoltam.
Izmaim megfeszülnek, és lehajolok hozzá. Izgató illata csak olaj a tűzre, hímtagom sóvárogva lüktet.
- Nem úgy tűnik, mintha különösebben zavarna. Hiszen még mindig itt vagy – dörmögöm a fülébe, megsimogatom ágyékát és elégedetten elmosolyodom. – És neked is merevedésed van. Most ki a perverz?
Ha továbbra is így néz rám, felkapom, az ágyra hajítom és nem foglalkozom vele többé, hogy ő egy herceg, én pedig a testőre! Fogaimat összeszorítva lököm el magam tőle, és elfordulok, hogy ne lássa a vad vágyat szemeimben. Csattan az ajtó mögötte.
Bosszúsan túrok a hajamba, egy mély sóhajjal. Ó fenébe is.
Odalent már Hanto elkészítette a reggelit, de én csak félretolom a tányért.
- Mi a gond, Altar? – kérdezi, de szemeiben vidám szikrák csillognak.
- Tudod jól.
- Ugyan már, az csak egy kis csíny volt. Rád fért már a nevetés, és szívből örülök hogy ez a kölyök kihozta belőled.
Bólintok.
- Igen, csak épp mást is kihoz belőlem, amelyre semmi szükség.
- Ó – mosolyodik el, megszívja a pipáját és a szemembe fúrja tekintetét.
- Nos, valóban gyönyörű. Nem csodálom hogy...
- Ezt inkább most ne feszegessük – szakítom félbe. – Hiába szeretnéd, nem lesz semmi közte és köztem. Ő egy herceg, egyszer majd Thirimon királya lesz, amely az egyik legnagyobb és legbékésebb birodalom. Én pedig csak egy zsoldos vagyok, aki...
- ...aki valaha a sötét elfek hadseregét vezette, és legyőzhetetlen volt! – morran fel Hanto, tőle szokatlan szenvedéllyel. Elkomorulok.
- Az régen volt. Én már nem vagyok az a férfi, aki akkor voltam.
Leteszi a pipáját és megfeszül az arca.
- Ez igaz. Csak az árnyéka vagy önmagadnak, és ez aggaszt. Valaha a legjobb bajtársak voltunk, amikor a törpék seregét vezettem és vált vállnak vetve küzdöttünk együtt a népeinkért, hogy felszabadítsuk őket a rabszolgaság alól, amellyel az orkok sújtották őket. Azt gondoltam, az elmúlt évtizedekben végre túlléptél a fájdalmadon és a múltadon, de nem tettél semmit!
- Miért? Te talán igen? Itt élsz, távol a népedtől, siratod Esthert minden éjjel, és...
Felpattan az asztaltól, a falhoz vágja a pipáját és zihálva néz rám. Kifújom a levegőt.
- Bocsáss meg, Hanto.
Néhány hosszú másodpercig mereven áll, aztán bólintva visszaül mellém.
- Igazad van, én sem változtam semmit – dörmögi. – De én már nagyon öreg vagyok, Altar. Nincs már előttem semmi jövő, csak a békés öregség és a halál vár rám, amely már a küszöböt rágja. Azonban te... te még több évszázadot fogsz megélni, és nem akarom hogy elfecséreld az életedet céltalanul.
Bólintok, a vállára teszem kezemet.
- Amint megtalálom az új utat amelyen haladnom kell, megteszem, barátom. Esküszöm.
Mosolyogva biccent, bortól piros arca felragyog, és éppen ezt a pillanatot választja Ilien a megérkezésének. Gyönyörű, mint mindig. És durcás, mint mindig. Leül mellém. Reggel azt akarta hogy menjünk sétálni, de sajnos ez lehetetlen.
- Ilien, sajnálom, de nem mozdulhatunk ki. Ez a hely védett, de a környékről ezt nem mondhatjuk el. Csak akkor tehetjük ki innen a lábunkat, ha már nem jövünk vissza. Viszont, úgy gondolom, hogy holnap, vagy akár ma este folytatnunk kéne az utunkat.
Minél több időt töltök vele, annál közelebb kerül a szívemhez. Ideje felgyorsulni.
Tágra nyílnak azok az azúrkék szemek, és rémült arckifejezéssel néz rám. Hajlíthatatlanul viszonzom pillantását, megkeményítem magam lélekben. Nem fog meghatni, nem és nem, csak ne sírjon, mert akkor nem tudok nemet mondani neki.
- Már két napja itt vagyunk, Ilien – magyarázom türelmesen. - Tovább kell mennünk, megígértem apádnak, hogy a lehető leggyorsabban elviszlek az Éneklő Óhegyre.
Harag lobban szemeiben, dühösen felhorkantva szorítja meg vékony ujjaival a szék karfáját.
- Persze. A végén te is csak ugyanolyan vagy, mint mindenki más! – kiabálja felpattanva a székéről. - Te is csak minél hamarabb meg akarsz szabadulni tőlem. Nem is tudom mit gondoltam. Ki vagy rúgva!
A dacos kitörése ugyanolyan mint mindig, csak most nem vég a fejemhez extra sértéseket. Sóhajtva fordítom arcomat az ablak felé, szavaim hűvösen koppannak a levegőben.
- Ilien… az apád bérelt fel, nem te. Nem rúghatsz ki. Akkor is elviszlek az Éneklő Óhegyre, ha megkötözve kell, hogy felrakjalak a lóra.
Kiviharzik, becsapja az ajtót maga mögött és hallani apró lábdobogásait, ahogy felszalad a lépcsőn. Újabb csattanás.
Hanto halk kuncogása töri meg a fagyos légkört.
- Még sosem láttam senkit szembeszállni veled. Elpuhultál, barátom.
Megrázom a fejem.
- Nem. Ő ilyen erős egyéniség. Különleges – mosolyodom el. – Jó király lesz, ha végre megtanul uralkodni az érzelmein. A jó elfek majd megtanítják mindenre.
Elkomorulva hajtom le a fejem. Igen, kitanítják... és akkor majd megváltozik. Más lesz, egy idegenné válik, pedig nekem így tetszik ahogy van: a dacos, viharos, szenvedélyes természete, az éles nyelve és...
Megrázom a fejem és felsóhajtok.
- Kegyetlen vagy, Altar... idáig hallom ahogy sír miattad. Olyan nehezedre esne maradni vele még egy kicsit? Nagyon jól érzi itt magát a kölyök, és neked is jót tenne...
Összeszorul a mellkasom, és az ökleim roppannak. A fenébe is.
- Nem. Ettől csak erősebb lett az elhatározásom, még ma elindulunk. Most felmegyek érte, összekötözöm és a lóra hajítom.
Felsétálok hozzá, és felvértezve magamat, benyitok a szobájába. Reflexemnek köszönhetem, hogy nem érkezik az arcom közepébe a váza, hanem az ajtón csattan és törik szét.
- Hagyjál! – kiabálja, majd a szokásos repertoárt zúdítja rám. Mindennek elhord, és miután kifogyott a munícióból, ismét benyitok a szobájába. Felmérem a terepet. Szerencsére a vázán kívül mást nem tört össze, Hanto nem lesz dühös. Ilien az ágyon térdel, könnyes szemekkel, dühösen összeszorított ajkakkal tartja kezében halálos fegyverét, a kispárnát.
- Ne gyere közelebb! Ne merészelj...
Az ágynál termek, mellkasomon puffan a párna, majd apró öklei. Idáig mindig a páncélmellényemet püfölte, nem éreztem milyen kis keményeket tud odacsapni. Stramm kölyök, még ha kicsi és sovány, akkor is. Hallgatom szitokszavait, és szokásos közömbös arckifejezésemet felöltve megfogom vékony csuklóit. Nem durván, finoman és gyengéden döntöm le az ágyra. Elpárolog minden dühöm, hiszen könnyes az arca, és én utálom ha valaki miattam sír. Nem bírom a könnyeket...
Fölé hajolok, hajam vállam fölött előre folyik, akár egy ezüstfolyondár. Elengedem kezeit, és hagyom hogy szipogva beletúrjon a hajamba. Letörlöm ujjaimmal könnyeit, ellágyulva nézek le rá. Szép, okos, szenvedélyes... és amikor épp nem dühös, akkor kedves és édes.
Kezem hajába bújik, majd tarkójára és felhúzva magamhoz ölelem.
- Te szívtelen dög – suttogja szipogva.
- Nagyszájú kis nyikhaj – dörmögöm lágyan, mosolyogva.
- Beképzelt fajankó...
- Szemtelen tacskó...
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod. Szétszekállak az úton.
Hosszú pillanatokig mered rám rezzenéstelen arccal, s érzem, ahogy egyre jobban szétárad bennem a düh, de a percekig tartó némaságot megtöri a fésű koppanása a padlón. Szemeim tágra nyílnak, ahogy Altar kacagásban tör ki, s szívem kihagy egy ütemet. A harag egy pillanat alatt tovaszáll, helyére a ledöbbent csodálkozás költözik, s fülemben visszhangzik a nevetése. Altar… nevet. Szívverésem az egekbe szökik, minden porcikámat jóleső melegség árasztja el, ahogy őt figyelem, s az én ajkaimra is visszafogott mosoly kúszik. Mennyire gyönyörű… mennyire lélegzetelállítóan gyönyörű, mikor nevet.
Mikor hátam mögött meghallom Hanto kacaját, orromat durcásan, de már nem őszinte haraggal emelem a plafon felé, de ajkam széléről, akárhogy próbálkozom, nem sikerül teljesen eltüntetni a mosolyt.
- Hahaha! Csodásan áll fenség! Hahaha! Ó Esther ha ezt most látná! – Alig jut szóhoz a harsány nevetéstől, kezeimet mellkasom előtt összefonva pillantok rá olyan megvetéssel teli szemekkel, amilyennel csak tudok jelen pillanatban… remek… most, hogy kinevették magukat, észrevehetnék, hogy valaki itt épp mérges rájuk… legalábbis próbálkozik.
- Hanto te vén csirkefogó. Adj neki valami normális hálóruhát. – Duruzsolja Altar, még mindig fülig érő vigyorral, s én fél szemmel felé sandítok, szívem még mindig őrült tempóban dobog… Végre egy jó ötlet… úgy látszik csak a törp szórakozott… de miért? Miért adott rám ilyen ruhát? Talán tudta, hogy ez jobb kedvre deríti majd Altart? Nem hiszem, hogy engem akart volna idegesíteni. Nem olyannak ismertem meg… nem értem.
- Nincs! Jó éjt! – Villámgyors léptekkel iszkol ki a szobából, s tágra nyílt szemekkel nézek utána. Hogy képzeli, hogy csak így faképnél hagy EBBEN a ruhában?! Mégsem aludhatok így! …bár, most már teljesen mindegy. Már úgyis láttak.
Szó nélkül fordítok hátat Altarnak, s lassú, sértett mozdulatokkal sétálok ki az ajtón, de mielőtt hangtalanul becsuknám magam mögött, lopok egy utolsó pillantást a még mindig mosolygó arcról. Tekintetem megenyhül, a durcás arckifejezés ismét a pillanat tört része alatt elillan, hogy halovány mosoly váltsa fel. Talán nem is olyan rossz ez a hálóing. Nevetett.
Ahogy a szobámba érek, arcomat a párnába fúrva ölelem át még mindig kipirult arccal a puha vánkost, s összekuporodva hunyom le szemeimet, de a nyugtató sötétség helyett Altar arcát látom magam előtt. Ahogy mosolyog, ahogy magához húz mikor alszunk, ahogy a derekamra csúsztatja a kezét, ahogy tekintetében a múlt sebeinek fájdalma csillog, ahogy a puha ajkai homlokomhoz érnek… mi történik velem? Miért? Miért nem tudok másra gondolni?
Nyugtalanul alszom el, egyáltalán nem pihentető, s álmosan pattannak ki szemeim az éjszaka közepén. Miért nem jön álom a szememre?
A hold fáradt, homályos fénye lágyan tölti meg a szobát, sápadtan vándorol a mellettem lévő üres helyre az ágyon, mintha ő is Altar tündöklő alakját keresné a szobában… de nincs itt.
Összeszorított szemmel fordulok meg az ágyon, de minden próbálkozás kudarcba fullad. Nem tudok elaludni… miért? Örülnöm kéne, hogy végre alhatok egyedül. Miért érzem ilyen magányosnak az apró vendégszobát, mikor otthon a hatalmas lakosztályomban aludtam egyszál magamban? Nem értem.
Lábaim puhán, nesztelenül érintik a talajt, észre sem veszem, és már Altar kilincsére simulnak lágyan ujjaim. Szemeimet lehunyva veszek mély levegőt, de nem vagyok képes lenyomni a kilincset. Nem megy. Már biztosan alszik… nem kéne felébresztenem… ráadásul épp haragszom rá. És ebben a ruhában mellette aludni eléggé… érdekes lenne. Nagyot nyelve fordulok meg, gyengéden simítom végig a hideg kilincset, majd visszasétálok a szobámba. 17 évig képes voltam egyedül aludni… és ezután az út után is muszáj lesz… igen. Akármennyire is furcsa a gondolat, egyszer vége lesz ennek az utazásnak. Egyszer ez az egész csak egy emlék lesz.
Reggel a felkelő nap első sugarai zökkentenek ki a nyugtalan álomból, s egyből kimászok az ágyból, hogy végre átöltözhessek.
A nappaliba sétálva üresen találom a szobát, valószínűleg a többiek még alszanak. Unottan sétálok a magas könyvespolchoz, és a számtalan ősrégi köteten kezdem legeltetni szemeimet. A könyvek többsége, amit itt látok, megtalálható a palota könyvtárában, ezeken unottan siklok át. Már mindegyiket kiolvastam.
- Jó reggelt, fenség! – Hallom magam mögül Hanto mosolygó hangját, s egy pillanatra összerezzenek, majd lassú mozdulatokkal fordulok felé, és én is elhadarok egy köszönést.
Mellém sétál, s tekintetét ő is a polcra szegezi. – Szép gyűjtemény, nem igaz? – Hangja büszke, s én elmosolyodva bólintok.
- Ha király leszek, küldök ajándékba pár kötetet, amiket még nem láttam itt. Rendben? – Felnevetve bólogat meghatódottan, s én elmerengve folytatom, kihasználva a pillanatot. – Kíváncsi lennék, milyen volt Altar szerelme. – Tekintete egyik másodpercről a másikra elkomorul, s már tudom, hogy veszett az ügy. Egy szót sem fogok belőle kiszedni, harapófogóval sem.
- Fenség… nem mesélhetek. Ha érdekel, kérdezd meg Altart… neked lehet, hogy mesél róla, ha szeretnéd. – Fájó szívvel sétálok az asztalhoz, majd a székre ülve húzom fel lábaimat… megkérdezni Altart? Nem menne… ahányszor rá gondol, fájdalom gyötri. Nem fogom a hülye kérdéseimmel kínozni őt… biztos nagyon szerette… Vajon milyen lehet Altar szeretőnek? Gyengéd… igen… biztos nagyon gyengéd. És kedves…
Szemeimet lehunyva látom magam előtt a képet, ahogy Altar udvarias mosollyal simítja végig egy gyönyörű lány arcát, s szívem görcsbe rándul.
- Biztos meseszép nő volt. – Suttogom, szinte magamnak, s ő velem szembe ül le az asztalhoz, különös, mindent tudó mosollyal, tekintete úgy fúródik szemeimbe, mintha a gondolataimban olvasna.
- Igen, meseszép FIÚ volt. – Szemeim tágra nyílnak, érzem, hogy kivörösödöm, s hirtelen megszólalni sem tudok… fiú? Tehát… Altar…
Nagyot nyelve sütöm le tekintetemet, mikor már nem tudom tovább elviselni a szívembe látó szempárt, s halkan szólalok meg.
- Miért adtál rám női hálóinget? – Újra felnevet, fejét megcsóválja, s szórakozottan dől hátra a széken.
- Kíváncsiság. – Dörmögi titokzatosan, s egyik szemöldökömet felhúzva nézem, ahogy az ablakhoz sétál. Tudom, hogy ha kérdezném, se mondana konkrétabb választ. – Szép időnk lesz ma. Nem unod még a bezártságot? Ha megkéred Altart, lehet, hogy megengedi, hogy kicsit kimozduljatok. – Szemeim felcsillannak az ötlet hallatán, s igaz, kicsit fáradtnak érzem magam, hisz alig aludtam, az ajánlat nagyon vonzónak tűnik. – A környéken van egy gyönyörű vízesés. Elmehetnétek oda. – Mosolyogva pillant fel, s én már állok is fel a székről, s egy bólintás kíséretében hagyom magára. Igaza van. Ki akarok menni.
Altar ajtaja előtt lelassítok, ujjaimat óvatosan simítom a kilincsre, majd elvigyorodva nyitok be. Remélem nem lesz mérges, hogy felébresztem…
- Ébresztő hétalvó! Ideje kimozdulni egy kicsit! Még semmit sem láttam a... - …a környékből…
A mondatot csak magamban fejezem be, az elém táruló látványtól eláll a lélegzetem, s ajkamra harapva dőlök a mögöttem becsukódó ajtónak. Basszus.
Altar háton fekve hever a hatalmas ágyon, az ezüstfehér tincsek szinte szétfolyva terülnek el meztelen teste körül, lágyan simítva oldalát. A reggeli nap éles fénye az ablakon besütve világítja meg a lélegzetelállító látványt, bőre szinte csillog a napsugarak fényében, s tekintetem a merev hímvesszőre téved. Hatalmasat nyelve gyökereznek földbe a lábaim, s kezemet szám elé kapva bámulom őt. Nem… ezt nem kéne látnom. Ezt nem kellett volna látnom… Gyorsan… el kell mennem innen. Miért nem engedelmeskednek a lábaim az agyam parancsának? És miért nem tudom levenni róla a szemeimet.
Szívem egyre hevesebben ver mellkasomban, érzem, hogy teljesen elvörösödöm, arcom mintha felgyulladni készülne a testemet átjáró forróságtól.
Lassan kezd ébredezni, nézem, ahogy kinyitja szemeit, s megremegek, mikor nyújtózkodik egyet az ágyon, s a kecses izmok engedelmesen feszülnek meg testén. Gyönyörű.
Ahogy felül, haja előre hullva takarja el merevedését, s szemeimet nagy nehezen sikerül elszakítanom a látványtól, oldalra sandítok, s még mindig paprika vörösen szólalok meg mérgesen.
- Te… te… miért alszol ruha nélkül?! És, ami még fontosabb… miért… - Egy hatalmas nyeléssel fojtom magamba a mondat befejezését, s szemeim közben észrevétlenül ismét testére vándorolnak, mely ezüstös csillogásával úgy vonzza tekintetemet, mint lepkét a fény.
- És te miért törsz rá másokra, míg alszanak? – Hangja nyugodt, mintha legkevésbé sem lenne zavarban a történtek miatt, s a higgadtsága engem csak még idegesebbé tesz… de egyáltalán miért vagyok ideges? Miért remegnek a kezeim és miért rándult görcsbe a gyomrom?
- A-az nem számít… akkor sem kéne meztelenül aludnod! – Hangom egyre rekedtesebb, ahogy feláll az ágyról, s felém fordul, ezzel újra kivillantva a hasának feszülő hímtagot… egyáltalán nem szégyenlős? – Perverz! – Mondom dühösen, s szemeim tágra nyílnak, ahogy felém sétál. Ösztönösen nyitnám az ajtót, hogy kimeneküljek, de ő egy könnyed mozdulattal csukja be egyik kezével neki támaszkodva, s hátam a falhoz simul, ahogy az érzelemmentes tekintetbe pillantok. Közelebb hajol, s szívem már annyira hevesen ver, hogy a dobbanások szinte összefolynak fülemben.
- Nem úgy tűnik, mintha különösebben zavarna. Hiszen még mindig itt vagy. – Szinte a fülembe suttogja a szavakat, a fehér tincsek nyakamat csiklandozzák, s tekintetem akaratom ellenére is villámgyorsan végigsuhan testén. Ujjai óvatosan érintik meg egy pillanat erejéig a forrón lüktető ágyékomat a nadrágon keresztül, testem megremeg a forróságtól, ahogy hozzám ér, s ő halovány mosolyra húzza ajkait. – És neked is merevedésed van. Most ki a perverz?
Távolabb hajol, s én kivörösödve nyelek egy nagyot. Nem hiszem el.
Ahogy elfordul, kihasználom az alkalmat, kimenekülök az ajtón, s hangosan csapom be magam után. Dühösen viharzom a fürdőbe, s még mindig zihálva mászom be a kádba. Jéghideg zuhany és nem gondolni Altarra. Nem gondolni arra, amit láttam! A fenébe is már… miért nem megy?!
A rövid zuhanyból, hosszú hideg fürdő lesz, testem nehezen nyugszik meg, s ahányszor végre sikerülne lehiggadnom, fejemben újra felötlik a képe. Miért reagál így rá a testem? Hiszen… férfi. Ráadásul még csak nem is ember. És csak egy zsoldos…
Nem… ő nem csak egy zsoldos. Ő nem csak egy alattvaló a többi közül… nem. Ő Altar… ő más. Ő különleges.
Felfrissülve sétálok a nappaliba, látom, hogy az asztalnál ülnek, s szótlanul, durcásan kuporodok össze a szokásos helyemen. Altar úgy fordul felém, mintha mi sem történt volna, tekintete most nem olyan kegyetlenül érzelemmentes, mint a szobában, megenyhülve pillant rám.
- Ilien, sajnálom, de nem mozdulhatunk ki. Ez a hely védett, de a környékről ezt nem mondhatjuk el. Csak akkor tehetjük ki innen a lábunkat, ha már nem jövünk vissza. – Néma belenyugvással bólintok, most nincs kedvem ellenkezni, ráadásul tudom, hogy igaza van. Ha felhívjuk magunkra a figyelmet, és rájönnek, hogy a környéken bujkálunk, akkor akár veszélybe is sodorhatjuk ezzel Hanto otthonát. Nem élhetünk vissza a vendégszeretetével. – Viszont, úgy gondolom, hogy holnap, vagy akár ma este folytatnunk kéne az utunkat. – Fejezi be a mondandóját, hangja nyugodt és közömbös, de az én szemeim kipattannak. Hogy micsoda? Elmenni innen? Máris?
Tudtam, hogy csak pár napot maradunk… de akkor is… annyira jó itt, hogy eszembe sem jutott, hogy a közeljövőben el kell hagynom ezt a helyet. Nem akarom. Nem akarom, hogy ennek vége legyen. Nem akarok megint éjjel-nappal utazni. Még nem pihentem eleget.
Ráadásul… végre közelebb kerültünk egymáshoz. Ha folytatjuk az utat… és megint magára ölti a minket elválasztó rideg páncélt… és nem… nem csak a teste köré húz védőréteget. Nem akarom, hogy újra olyan rideg legyen, mint volt.
Megszólalni sem tudok, de tekintetem mindent elárul. Szinte rémülten meredek rá, de arca makacsul rezzenéstelen marad.
- Már két napja itt vagyunk, Ilien. Tovább kell mennünk, megígértem apádnak, hogy a lehető leggyorsabban elviszlek az Éneklő Óhegyre. – Szavai hallatán megáll a vér az ereimben, szemeim könnybe lábadnak, s ujjaim megfeszülnek a szék karfáján. Hát persze. Megígérte. Hisz ez a munkája. Hogy elszállítsa a csomagot határidőn belül. A fenébe. Mit is hittem. Basszus.
Keserű hangon horkanok fel, s szikrázó, gyűlölettel teli szemekkel meredek Altarra.
- Persze. A végén te is csak ugyanolyan vagy, mint mindenki más. – Hangom rekedtes, meg-megremeg, miközben szinte üvöltöm, s az asztal oldalára támaszkodva állok fel a székről. – Te is csak minél hamarabb meg akarsz szabadulni tőlem. Nem is tudom mit gondoltam. – hangomból süt a gúny és a csalódottság, s dühös tekintettel folytatom, szinte köpve a szavakat. – Ki vagy rúgva!
- Ilien… az apád bérelt fel, nem te. Nem rúghatsz ki. Akkor is elviszlek az Éneklő Óhegyre, ha megkötözve kell, hogy felrakjalak a lóra. – Szemeim tágra nyílnak, szívem összeszorul a fájdalomtól, s vállaim megremegnek a sírás visszatartásától. Szó nélkül, dühösen viharzom ki a nappaliból, s hangosan csapom be magam után a szobám ajtaját.
Az ágyra vetődve ölelem át a párnámat, s kiengedem az eddig visszafojtott könnycseppeket.
- Mesélj valamit… - kéri puha hangján. Én is babrálni kezdem a haját, finoman megborzongok amikor ingemből kilátszó mellkasomat megsimítja. Nem vagyok hozzászokva a gyengédséghez.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne jelenleg. Csak szomorú történeteim vannak.
Meleg, selymes keze arcomra simul. Meglepetten nézek le rá, szívem kihagy egy ütemet.
- Ne engedd, hogy az elvesztésének fájdalma megkeserítse a vele töltött szép idők emlékét – súgja. Kék szemei gyönyörűen és komolyan néznek rám, sehol sincs a gyermetegség.
Megdermedve merülök el a fájdalomban. Nem... neki fogalma sincs, nem tudhatja milyen ez.
- Tudod mit? – ránt vissza a valóságba lágy hangja. - Igazad van… nem kéne mesélned. Rád is rád fér a pihenés. Tehát… hagylak is aludni.
Nyakamba fúrja arcát, és én behunyt szemekkel szívom magamba hajának rózsavíz illatát. Ez az illat a bőréből árad... milyen finom... Hálásan puszilom meg a homlokát, mert örülök hogy jó érzékkel pontosan azokat a szavakat mondta amelyekre szükségem volt.
- Jó éjszakát, Ilien.
*
Reggel arra ébredek, hogy fekszik rajtam valami puha és illatos, és az orromat selymes hajtincsek csiklandozzák. Óvatosan lecsúsztatom magamról, vigyázva hogy ne érjen a merevedésemhez, majd a hajamba kapaszkodó kezeit is gyengéden lefejtegetem.
Hanto egész nap engem faggat, Ilien csak délután kerül elő. Sokkal jobban fest így. Sápadtsága enyhült, arca kisimult, sehol egy sötét árnyék. Haja aranyosan és kócosan mered a szélrózsa minden irányába, finom virágillata körüllengi testét. Most fürödhetett, mert a nyakánál még nedvesek a hajszálai...
Elfordítom róla tekintetem, de Hanto éles szeme mindent észrevesz. Bah... tudtam hogy észreveszi a vonzalmam.
Amikor rátukmálja felesége régi hálóingét, gyanakodva nézek rá, de csak kacsint egyet. Mi jár abban a törpe fejedben, vén kópé?
Este rájövök.
Az ágyamon ülve merengek, miközben hajamat fésülöm és kivágódik az ajtó. Egy feldühödött Ilien robban be rajta.
- Ezt direkt csináltátok! Valld be, hogy direkt!
Néhány másodpercig tart, amíg felfogom amit látok. Egy kurta kis selyemhálóing, csipkék... hosszú, nyurga lábacskák, felháborodottan égnek meredő haj és szikrázó kék szemek.
Kiesik kezemből a fésű, és felnevetek. Jóízűen, ahogy már nagyon régen nem. Hanto mosolygó képe bukkan fel az ajtóban Ilien mögött, majd ő is csatlakozik.
- Hahaha! Csodásan áll fenség! Hahaha! Ó Esther ha ezt most látná!
Letörli a nevetés könnyeit szeme sarkából és én is befejezem. Ilien karba font kezekkel, dühösen és gőgösen néz minket. Szája szegletében mégis ott egy mosoly, az enyém pontos mása.
- Hanto te vén csirkefogó – dörmögöm szeretettel. – Adj neki valami normális hálóruhát.
- Nincs! Jó éjt!
Bamm, az ajtó bevágódik. Ilien peckesen felvetett állal, fejedelmien kivonul, még egy utolsó pillantást vet rám, de nem látom mi van a tekintetében, ugyanis formás vádlija eltereli figyelmem. A fenébe is, Hanto igazából velem szórakozik, mert pontosan tudja hogy tetszik a fiú. Hiába minden mesterkedés, nem fogom megszegni a szabályaimat, ráadásul nincs senki, aki... az ő helyébe léphetne.
Sóhajtva emelem fel a fésűt, ágyékom fájdalmas feszülése emlékeztet az imént látottakra, de ha nem tenné, akkor is egész éjjel kísért az a hófehér és bársonyos bőr, a selymen áttetsző apró mellbimbók és az érzékien göndörödő szőke fürtök a karcsú nyak felett.
Meztelenül lépek az ablakomhoz, a beáradó holdfényben meglebben hosszú ezüst hajam, mejd minden mozdulatomra szikrázva csillan meg a hold sugaraitól. Bőröm lángol, ég, képtelen vagyok elviselni magamon a ruhát. Megtámaszkodom az ablakpárkányon, izmaim megfeszülnek és arcomon grimasz suhan át. Merevedésem fényesen és keményen simul hasamhoz, sajog a vágytól. Rég éreztem ilyet... már nem is emlékeztem milyen volt sóvárogni. Sóvárogni a megkaphatatlan után.
Behunyt szemekkel szívom lassan magamba az erdőből beáramló balzsamos levegőt.
Ilien most biztosan alszik a szomszéd szobában, fogalma sincs milyen nehéz megállnom hogy ne törjek rá. Ilien... Behunyt szemeim előtt felrémlik karcsú teste, ahogy alszik az ágyában, a hálóing felcsúszik rajta... Láttam már meztelenül, pontosan tudom milyen kincseket rejteget. Álomszép, a kalmárnak - aki meg akarta vásárolni őt – teljesen igaza volt. Tökéletes ágyas lehetne, csak éppen sosem lehet az. Király lesz egyszer, nem fogja melegíteni egy férfi ágyát sem. Soha.
Vicces... Halványan mosolyogva simítom félre vállamról a hajamat, miközben elgondolkozom... vajon ha meglátnék egy ilyen szépséges fiút egy kalmár árui között... megvenném? Nem tudom. Lehet... Néhány éjszakára mindenképpen. Bah... Sóhajtva fordulok meg, és behunyt szemekkel támasztom hátamat az ablaküveghez.
Nem biztos hogy jó ötlet sokáig itt maradnunk, napról napra nehezebb ellenállnom neki. A gondolat, hogy még legalább két hétig ilyen közel legyek hozzá, csábító és gyötrelmes is.
Az ágyamon elheverve süppedek mély álomba.
Hamar eljön a reggel, élénk kopogással és egy beviharzó Iliennel.
- Ébresztő hétalvó! Ideje kimozdulni egy kicsit! Még semmit sem láttam a...
Kábán nyitom fel szemeimet, a megkukult herceg égővörös arcát látom. Most is csodaszép, mint mindig... Sóhajtva dörgölöm meg szemeimet és kinyújtózkodom.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 10. 07. 22:09:03
Remegő kezekkel kezdem el a könnyben úszó szemeimet törölgetni, hogy visszanyerjem látásomat, s bennem ragad a levegő, mikor Altart pillantom meg magam előtt. Kezét gyengéden simítja fejemre, s magához húzva engedi, hogy hozzábújjak. Gyomrom borsó nagyságúra ugrik össze, ahogy inge arcomat simítja, s érzem a testéből áradó meleget. Most nem a rideg, kemény páncélt ölelem... Ez most tényleg Ő.
Ezek szerint nem haragszik? Ha tudtam volna, hogy ennyire jó érzés, ha megbocsát valaki, talán nem 17 évesen kezdtem volna el a bocsánatkérést. Vagy ez csak miatta van? Eddig soha nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam.
- Nagyon belelendültél a bocsánatkérésbe. Elég volt ennyi. – Szívem egyre hevesebben ver, s arcomat hasának dörgölve élvezem a bőre puhaságát. - Én is tartozom eggyel neked, Ilien. – Szemeim tágra nyílnak, s kelletlenül hajolok kicsit távolabb tőle, hogy láthassam arcát. Mire gondol?
- Te?
- Sajnálom Ilien. Durva voltam veled, pedig tudom jól, hogy kimerült vagy és gyenge. Még csak nem is ettél semmit. – Torkom elszorul, érzem, hogy teljesen elvörösödöm, és mintha minden erő egy pillanat alatt párologna el végtagjaimból… aggódott értem? Észrevette, hogy nem ettem semmit? Mi történik velem? Miért… miért ver ilyen gyorsan a szívem?
Altar még pont időben kap el, mielőtt a földre rogynék, s érzem, ahogy az erős kezek gyengéd gondoskodással emelnek fel… ezek a kezek, amelyek bármitől megvédenének… pont, mint aznap éjjel…
Lassú léptekkel visz át a saját szobámba, s óvatosan fektet a puha matracra. Arcán lágy mosollyal pillant rám, s ajkamra harapva pislogok rá nagy szemekkel… mosolyog. Lehet, hogy nem olyan meleg és barátságos mosollyal, mint amivel Hantot illette, de nekem ennyi is elég.
- Egyél Ilien, különben még jobban legyengülsz. – Szívesen vagyok gyenge és kimerült, ha ilyenkor ennyire kedves velem. Bárcsak mindig ilyen lenne… ugye nem fog visszaváltozni az eddigi önmagába?
Aggódó tekintete láttán mégiscsak elemelek egy szelet süteményt az éjjeli szekrényen lévő tálról, s apró falatot harapok le belőle. Lassan kezdem ízlelgetni számban a finom sütit, s alaposan megrágva nyelem le, hogy biztos átférjen a jelenleg egy milliméter átmérőjűnek érzett torkomon.
Halovány, sejtelmes mosolyát fürkészve majszolom a sütit, s hosszú, meghitt csend telepszik ránk, melyet csak a rágásom halk nesze tör meg néha.
- Téged óvtalak. – Szólal meg végül, s szemeimmel tekintetét kutatom… engem óvott? Ezt hogy érti? Mármint… tudom, hisz ez a dolga… de ez most hogy jön ide? - Elhallgattam előled információkat, mert kímélni akartalak. Nincs értelme tudnod arról, milyen veszélyben vagy éppen, mert nem tehetsz ellene semmit és csak kikészültél volna még ennél is jobban. – Szemeim tágra nyílnak, nagyot nyelve húzom fel lábaimat, ahogy az ágy támlájának dőlök. Tehát erre gondolt… értem… tehát csak azért nem válaszolt a kérdéseimre, hogy ne féljek annyira? - Az pedig... nem zavar, ha rólam akarsz többet tudni. Arról van szó, hogy szinte csak fájdalmas vagy szomorú emlékeim vannak. Minek beszéljek róluk? Fölösleges. Miért szeretnéd ezeket tudni? – Érzem, ahogy mellkasom összeszorul, s a légzés egyre nehezebb feladatnak tűnik… hogy érti azt, hogy csak fájdalmas vagy szomorú emlékei vannak? Ezt nem tudom elképzelni… ez… ez nem lehet igaz.
- Én... én... – Lehajtom a fejemet, és nem tudom, mit válaszolhatnék… magam sem tudom a választ… miért érdekel? Fogalmam sincs… csak azt tudom, hogy rettentően fájdalmas a gondolat, hogy Hanto mennyivel jobban ismeri nálam. Én is ismerni akarom… és én is tudni akarok a… a szerelméről… biztos gyönyörű és kedves nő volt. Enthos… még soha nem hallottam ezt a nevet.
Gondolataimból Altar zökkent ki, ahogy hajamba túrva segít ki a szorult helyzetből, s így nem kell kitalálnom egy nevetséges indokot.
- Nos, ha kipihented magad és felépültél, akkor majd mesélek magamról... valamennyit. Rendben? – Boldogan bólintok, miközben egy újabb darab süteményért nyúlok… vajon tényleg mesél majd? Vagy csak azért mondja, hogy most megnyugtasson? Nem tudom, de annyira jól esik.
Érzem, hogy elnyom az álmosság, ahogy lassan megtelik a hasam, s minden pislogás után egyre nehezebb és nehezebb újra kinyitni szemeimet.
Szinte már félálomban vagyok, mikor Altar gyengéden emel meg egy kicsit, hogy az ülő helyzetből lefektessen, s kényelmesen nyújtózom ki a hosszú ágyon. Érzem, hogy kicsúsznak alólam kezei, a kellemes melegség mintha egyre távolodna, s ösztönösen kapok utána. Ujjaim ingébe markolnak, s igaz, egy hang sem jön ki torkomon, ő mégis mintha tökéletesen megértené érzéseimet.
- Jól van. – Mély hangja mintha belülről öntene el kellemes forrósággal, s mikor érzem, hogy mellém bújik, egész testem bizseregni kezd közelségétől. Szemeimet már nem tudom kinyitni az fáradtságtól, s az átmeneti vakságom miatt a többi érzékszervem mintha kiéleződne. Minden rezdülésünket, minden lélegzetvételünket hallom a néma csöndben, s érzem mellkasa mozgását, ahogy ösztönösen egyre közelebb és közelebb simulok forró testéhez. Annyira… annyira jó érzés. Kezét derekamra simítja, s a testemet átjáró bizsergés nyom mély álomba.
Egy gyönyörű, keservesen szomorú énekhangra ébredek, a dallam szinte megbabonáz, s szívembe különös bú költözik.
- Mi ez? – Szemeimet lassan nyitom ki, s ekkor döbbenek rá igazán, hogy még mindig Altar karjai között fekszem. Szívverésem felgyorsul, s tudom, hogy kicsit kipirulok, s tekintetemet óvatosan emelem fel Altar arcára.
- Hanto énekel. – Suttogja a választ, s megfagy a vér az ereimben arckifejezése láttán. Az oly sokszor közömbös és érzelemmentes tekintetből most ömlik a fájdalom, s megremegve suttogom a nevét… ilyenkor… ilyenkor el tudom hinni, amit mondott. Csak szomorú emlékek? Úgy érzem… úgy érzem, segíteni akarok neki valahogy… még soha nem éreztem ilyet… nem tudom, hogy… vajon van rá mód, hogy jobban érezze magát?
- Valamikor együtt harcoltunk, amíg el nem veszítettük a számunkra legfontosabbakat. Azóta minden éjjel énekel. – Folytatja halkan, szemeit újra lehunyja, s ujjait ismét tincseim közé csúsztatja. Nem szólalok meg, s ahogy közelebb húz magához, egy pillanatra megfeszül testem, majd engedelmesen bújok hozzá elvörösödve.
Inge lezserül nyílik szét mellkasán, s arcom közvetlenül bőréhez simul. Érzem a belőle áradó mámoros illatot, bőre bársonyos tapintása simogatja arcomat, ahogy mellkasa mozog légzés közben. Altar…
Pár percig egyikünk sem szólal meg, s tudom, hogy még javában éjszaka van, de nem tudok elaludni.
- Nem fésülködsz? – Halkan suttogom a szavakat, kicsit távolabb hajolok tőle, s most arcom helyett kezemet csúsztatom mellkasára tétovázva.
- Azon már túl vagyok. – Arcán mintha egy pillanatig mosoly futna át, s tekintetem most hosszú, ezüstfehér tincseire vándorol. Lágyan terülnek szét az ágyon a hosszú szálak, s ahogy ujjai gyengéden fogják meg kezemet, egy pillanatra megrezzenek, mintha villámcsapásként érne érintése.
Hajára vezeti az övéhez képest apró, remegő kezemet, s én érzelmektől csillogó szemekkel pillantok fel kérdőn a meleg tekintetbe. Miért? Miért csinálja ezt?
- Altar… - Hangom remeg, a sírás kerülget. – miért?
Érzem, ahogy derekamon nyugvó ujjai egy pillanatra megfeszülnek, majd újra közelebb húz magához, s szívem olyan hevesen ver a boldogságtól, hogy szinte már fizikai fájdalmat okoz dübörgésével… ha ez egy betegség, akkor soha nem akarok meggyógyulni.
- Nincs oka. Neked szabad. – Nagyot nyelve hunyom le szemeimet, s a mozdulattól egy-két apró, néma könnycsepp szabadul ki a könnyfátyolos tekintetből… ha ezt mondja… ha így mondja… félre fogom érteni. A végén még elhitetem magammal, hogy különleges vagyok… hogy nem csak csomagként vagy munkaként tekint rám. A végén még bemesélem magamnak, hogy…
Ujjaim mozogni kezdenek, óvatosan veszek tenyerembe egy vékony tincset, s gyengéd mozdulattal simítom arcomhoz. Orromat megtölti Altar illata, s szinte elbódít az érzés. Újra nevét sóhajtom halkan, majd suttogva szólalok meg.
- Mesélj valamit… - Ujjai hajamba vándorolnak, s lassú mozdulatokkal kezdi simogatni fejemet. Fejbőröm bizsereg kezd gyengéd érintésétől, ujjaimmal mellkasát kezdem el szórakozottan cirógatni, ahogy megszólal.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne jelenleg. Csak szomorú történeteim vannak. – Torkom újra elszorul, s lassan emelem tekintetemet arcára… lehetséges lenne… lehetséges, hogy ennyire szomorú múltja volt? De hát… a szerelme… vele csak vannak boldog emlékei. Bár, gondolom, azt nem szívesen meséli el…
Szinte nem is gondolkodom, testem magától cselekszik, ahogy ujjaim arcára vándorolnak, s óvatosan simítom végig bőrét. Kezem egész kicsinek tűnik hozzá képest, s a ledöbbent tekintetbe nézek komolyan.
- Ne engedd, hogy az elvesztésének fájdalma megkeserítse a vele töltött szép idők emlékét. – Szavaim alig hallhatóan törik meg a szoba csendjét, s én sem tudom miért, de úgy érzem muszáj ezt mondanom. Egy pillanatra mintha megmerevedne teste, s visszahúzom kezemet, újra mellkasára csúsztatva ujjaimat.
Rövid csend következik, nem kapok választ, s ajkamra harapva bújuk kicsit közelebb hozzá. Lehet, hogy valami rosszat mondtam?
Kicsit feljebb csúszok, fejemet mellkasára hajtom, s hogy más irányba tereljem a gondolatokat, szórakozott hangon szólalok meg.
- Tudod mit? Igazad van… nem kéne mesélned. Rád is rád fér a pihenés. – Rövid szünetet tartok, hangom kicsit elbizonytalanodik, s szememet lehunyva élvezem, ahogy orrom nyakát simítja. – Tehát… hagylak is aludni. – Érzem, ahogy arcát lehajtva hajol hajamba, s szemeim tágra nyílnak, mikor lágy puszit lehel homlokomra.
- Jó éjszakát, Ilien. – suttogja fülembe, s testem mintha felgyulladni készülne szavaitól… a francba… a francba… ne…
Görcsösen húzom kicsit távolabb alsó felemet tőle, hogy ne érezze merevedésemet, s szemeimet összeszorítva próbálok másra koncentrálni… Mondom. Másra. Koncentrálni.
Kipihenten nyitom ki szemeimet, s nyújtózkodva fordulok meg az ágyon… hiányérzetem van. Felülök, s ekkor döbbenek rá, hogy Altar már nincs mellettem, s a párnára visszadőlve húzom magamhoz a puha anyagot.
Tegnap este hosszas gyötrelem után, de sikerült elaludnom szerencsére… vajon Altar is tudott aludni? Vajon kipihente magát? Remélem… vagy lehet, hogy zavarta, hogy itt kellett aludnia?
Érzem, hogy arcom újra kipirul a tegnap este történtek emlékétől, s homlokomat masszírozva ülök fel újra.
A szobában világos van, a kinti napfény ragyogva süt be az ablakon, s lassú mozdulatokkal kászálódom ki az ágyból. Nem öltözöm át, a hálóingben sétálok ki a szűk folyosóra, s Altar szobájának ajtaja előtt elhaladva megyek be a fürdőbe. Látom, ahogy a piszkos ruháim egy fonott kötélen lógva száradnak, s elmosolyodva nézek végig rajtuk… vajon Altar mosta ki?
A tükörbe nézve ismét elmosolyodom, a tegnapinál sokkal jobb látvány fogad, bár még mindig csak halovány mása vagyok az egykori önmagamnak.
Gyors léptekkel sétálok a nappaliba, s egyből megpillantom Altart és Hantot az asztalnál. Mindkettejük tekintete felém fordul, s vigyorogva ülök le a tegnapi helyemre, lábaimat magam alá húzva.
- Mi a reggeli? – Kérdezem lelkesen, s Hanto felnevetve pattan fel a székből.
- Nem inkább vacsora? Már késő délután van. – Duruzsolja magában jót mulatva, s én tágra nyílt szemekkel nézek Altarra, hogy bólintásával megerősítse a hihetetlennek tűnő kijelentést. Ennyit aludtam volna? Uramisten… akkor azért nem vagyok fáradt…
Alig pár perc múlva egy hatalmas tányérnyi gőzölgő ennivalót tol elém Hanto, s egyből neki is látok a fogásnak. Meleg étel… ilyenben is jó régen volt részem.
- Mivel láttam, hogy mindketten kimerültek vagytok, bátorkodtam kimosni a ruháidat, herceg. – Szólal meg Hanto felém fordulva, s én udvariasan elmosolyodva köszönöm meg a szívességet, mire ő egyre különösebb vigyorral folytatja.
- Ha szeretnéd, kitisztíthatom a hálóruhádat is, már elég koszosnak tűnik. – Kicsit meglepve nézek a készséges tekintetbe, s először értetlenül bólintok, majd elbizonytalanodva szólalok meg.
- De… akkor miben fogok aludni? – Még szélesebbre húzódik az arcán elterülő vigyor.
- Hát, erre én is gondoltam… és mivel elég kicsi termetű vagy, szerintem Esther egyik hálóinge jó lenne rád. Finom selyemhálóing, még alkalmasabb is lenne számodra, mint ez. – Szemeim tágra nyílnak, s hirtelen megszólalni sem tudok… de… az nem lenne furcsa?
- De… - hiszen a feleségéé volt.
- Ne aggódj, Esther is örülne, hogy a ruhához méltó viselője akad. – Nevet fel magában, s Altarra pillantok, hogy tanácsot kérjek. Furcsán néz Hantora, s egyre inkább különös érzésem támad… lehet, hogy terveznek valamit?
Este fürdés után a törölközőbe csavarva sétálok a szobámba, s a hálóingemet a fürdőben hagyom, ahogy megbeszéltük. Az ágyam mellé lépve szemeim tágra nyílnak, ahogy végignézek a kapott ruhán, s egyből értelmet nyer a délutáni különös viselkedés… a fene egye meg annak a vicces kedvű törpnek az átkozott humorérzékét.
A rózsaszín csipkés, rövid, egyértelműen női hálóinget dühösen magamra húzva viharzom ki a szobából, s kopogás nélkül török rá Altarra a szomszéd szobában.
- Ezt direkt csináltátok! Valld be, hogy direkt! – Dühösen fonom össze karjaimat mellkasom előtt, s csak ekkor jövök rá, hogy mit művelek… azzal, hogy magamra vettem, csak elértem, amit akartak… de valamit fel kellett vennem… a fenébe…
Viszont… legalább kényelmes.
Hanto belemosolyog a szakállába, és én is elfojtok egyet.
Kedélyes beszélgetés után Ilien fürdeni megy.
Honto visszatér és komolyan néz rám.
- Mi a helyzet a fiúval? Nincs valami jó bőrben.
Bólintok és meghúzom a sörömet.
- Altar, légy vele kedves. Olyan kis érzékenynek tűnik.
- Elhiheted, hogy a lehető legkedvesebb voltam eddig vele. Igazi kis szörnyeteg tud lenni néha.
Jóízűen csap a térdére.
- Íjnye az anyját, igazi kis csibész, mi? Láttam a szemein! Alig várom hogy kipihenje magát aztán láthassam miket művel veled! Haha!
Megsemmisítő pillantást küldök felé, majd felállok. Ilien tányérja tele van étellel, egy falatot sem evett. Helytelen.
- Jó éjt Hanto. Holnap beszélünk.
- Rendben barátom.
Megvárom Ilient a fürdőszoba előtt, és amikor nyílik az ajtó és egy vékony, sápadt, törékeny fiú jön ki rajta hófehér hálóruhában, összeszorul a szívem. Olyan elesettnek és védtelennek tűnik...
Megborzolom még nedves fürtjeit egy gyengéd mozdulattal.
- Gyere, megmutatom a szobádat. – belépünk egy kellemes kis vendégszobába. - Ez a ház biztonságos, ezért aludhatsz egyedül. De ha bármire szükséged van, a szomszéd szobában vagyok.
Magára hagyom és elvonulok fürdeni. A kádban kiterülök, és bár kényelmetlen, mert kicsi nekem, akkor is behunyom a szemem és élvezem a pihenést. Itt végre ellazulhatok egy kicsit. Megmosom a hajam, majd addig fésülöm amíg meg nem szárad. Megszárítkozom és tiszta inget, pamut nadrágot húzok.
Amikor befejezem, benyitok Ilien szobájába de nincs ott. A nappaliban találok rá.
- Ő ki volt?
- Enthos… ő… Altar egyetlen és örök szerelme...
- Elég legyen – dörren mély hangom, forró harag dübörög mellkasomban. – Ilien, nem kéne aludnod? Azt hittem, hogy kifáradtál, de ha nem így van, akár folytathatjuk is holnap az utunkat.
Kiviharzom a helyiségből, mielőtt megbántom régi barátomat az illetlensége miatt.
- Várj, Altar! – kiáltja utánam Ilien, de nem foglalkozom vele. A szobámban ledobom magam a kényelmes, nagy ágyra és kifújom a levegőt. Beront az ajtón Ilien.
- Én… én… - habogja megszeppenve amikor meglát. - Sajnálom… nem akartam beleütni az orromat a magánéletedbe… én csak…
Nocsak. Most először hallom őt bocsánatot kérni, de mielőtt még ellágyulnék, máris hangnemet vált és bicskanyitogató stílusát előkapva folytatja:
- És amúgy is… Te vagy az, aki soha nem mond el nekem semmit! Akármit kérdezek, csak hallgatás a válasz!
Kifejezéstelenül meredek könnyes szemeibe.
- Miért kéne ilyeneket elmondanom?
- Ne-nem ilyeneket… de azt jogom lenne tudni, hogy miért támadtak rád, nem?! Ha már veled utazom! – kiabálja, könnyei záporoznak már. – Nem vagyok már gyerek!!! És jogom van tudni! Altar!!!
Már megint hisztizik, miközben azt állítja, hogy nem gyerek már. Ehh.
- Sajnálom… - suttogja rövid csend után - sajnálom, hogy megkérdeztem, hogy van e párod… és sajnálom, hogy megfogtam a hajad… én nem tudtam… ha tudtam volna…
Hátrapillantok rá a vállam fölött. Nem kéne, de mégis visznek a lábaim. Fejére teszem a kezemet és finoman magamhoz húzom. Nem kéreti magát, azonnal hasamba fúrja az arcát és derekam köré fonja vékony karjait.
- Nagyon belelendültél a bocsánatkérésbe – dörmögöm halkan. – Elég volt ennyi. Én is tartozom eggyel neked, Ilien.
Szipogva emeli fel a fejét, könnyes szemei tágra nyílva figyelik arcomat.
- Te...? – szipogja.
- Sajnálom Ilien. Durva voltam veled, pedig tudom jól, hogy kimerült vagy és gyenge. Még csak nem is ettél semmit.
Megroggyannak a lábai, ezért lehajolok, ölembe veszem őt és mielőtt megindulok az ágyam felé, inkább az ő szobájába viszem. Az éjjeliszekrényén már illatozik egy tányér sütemény, és halványan elmosolyodok. Hanto is észrevette, hogy nem evett. Kedves öreg barátom.
- Egyél Ilien, különben még jobban legyengülsz.
Szót fogad, csendben majszol és közben az arcomat nézegeti. Hosszúra nyúlik a csönd, mégis meghitt és nem feszültségtől terhes. Én töröm meg.
- Téged óvtalak. – Értetlenül néz rám. Fújok egyet és nekiveselkedek. – Elhallgattam előled információkat, mert kímélni akartalak. Nincs értelme tudnod arról, milyen veszélyben vagy éppen, mert nem tehetsz ellene semmit és csak kikészültél volna még ennél is jobban. Az pedig... nem zavar ha rólam akarsz többet tudni. Arról van szó, hogy szinte csak fájdalmas vagy szomorú emlékeim vannak. Minek beszéljek róluk? Fölösleges. Miért szeretnéd ezeket tudni?
- Én... én... – suttogja mélyen elpirulva, és lehajtja fejét. Vékony ujjai között a félig megevett sütemény illatozik. A háttámlának támaszkodva üldögél, szörnyen kicsinek tűnik. Beleborzolok a hajába.
- Nos, ha kipihented magad és felépültél, akkor majd mesélek magamról... valamennyit. Rendben?
Csak biccentést kapok. Figyelem ahogy elfogynak a sütik, egyre nehezebbeket pislog, végül elalszik. Óvatosan vízszintesbe fektetem és felegyenesednék de ingembe kapaszkodik kis keze.
- Jól van – dörmögöm beletörődve és mellé heverek. Órák vag yercek múlva már egymással szemben pihenünk, ő szorosan mellkasomba bújik, én pedig karomat derekán pihentetem.
- Valamikor együtt harcoltunk, amíg el nem veszítettük a számunkra legfontosabbakat. Azóta minden éjjel énekel.
Selymes fürtjeibe csúsznak ujjaim, és behunyt szemekkel cirógatom őt. Enthos...
Eltépem gondolataim fonalát és inkább magamhoz húzom Ilient. Finom illatát magamba szívom mélyen és lassan kifújom a levegőt.
- Nem fésülködsz? – töri meg susogva a csendet. Pedig azt hittem már alszik. Kis keljfeljancsi.
- Azon már túl vagyok.
Vágyakozva pillant a hajamra és elmosolyodom. Mellkasomon babráló ujjacskáit óvatosan megfogom és a hajamra teszem. Enthos óta nem érintette más... de az már a múlt. Örökké nem élhetek abban a fájdalomban.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 10. 04. 22:11:08
- Nem akarsz már visszamenni? – Elém sétálva guggol le velem szemben, s én letépek pár magányos fűszálat. Lassú mozdulattal rázom meg a fejemet, szemeimet szomorúan sütöm le a földre, tekintetem még mindig könnyes.
- Nincs értelme. Ha a bátyám... –… ha meghalt… ha tényleg meghalt, akkor felesleges visszamennem. Nagyot nyelve gyűjtök némi energiát, majd folytatom - ...akkor inkább jobb, ha folytatom az utamat. Az Éneklő Óhegyen biztonságban leszek, bár fogalmam sincs, mi van ott.
- Elfek. Hegyi elfek, apád szövetségesei.
- Ezt tudom. – Igen… tanultam róluk. Az Éneklő Óhegyen élő hegyi elfek… még több elf. Nem akarom. Vajon olyanok, mint Altar? … Nem. A sötét elfek teljesen mások, mint a hegyi elfek. De akkor sem emberek. Nem illek oda.
- Nagyon erős bástyákkal védik kis birodalmukat, a királyuk pedig mindenre elszánt, becsületes elf. Megvéd téged, és mellette méltó oktatásban részesülsz majd, hogy jó király lehess. Atyád nagyon okos döntést hozott. – Visszafojtok egy hangos felhorkantást, és helyette csak bizonytalanul bólintok egyet. Okos döntés… persze. Szerintem egyszerűen az vezette, hogy a birodalom legtávolabbi pontjába zavarjon.
Rövid csend következik, egyikünk sem szólal meg, s a szomorú tekintetet, most Altarra emelem.
- Miért támadtak meg téged azok az emberek? – Talán most kapok választ… talán most elmondja. Hisz, mint utastársa, jogomban áll tudni az olyan dolgokról, amik veszélyforrást jelenthetnek számunkra… nem?
- Induljunk, Ilien. – Ujjaim dühösen fúródnak a nedves földbe, de ajkaimat egy hang sem hagyja el… Hát persze. Hát persze, hogy nem válaszol. Ezt nem hiszem el.
A következő napok kimerítő tempóban telnek, Altar nagyon kevés pihenőt enged, olyankor is csak aludni állunk meg pár órára, természetesen a szabad ég alatt, a hidegben, a kemény földön, s napról-napra egyre nehezebben bírom a végeláthatatlannak tűnő hajszát.
Nagy szemekkel meredek Altarra, mikor a további útvonalat meséli, s fészkelődni kezdek karjai közt… átmenni a zöld elfek földjén? Öngyilkosság számomra. Elég, ha kiderül, hogy a királyi családból származom, és már meg is haltam. Ráadásul az tündék nagyobb veszélyt jelentenek, mint eddig az emberek. Őket talán még Altar sem győzi le olyan könnyedén… főleg ha sokan vannak.
- De ők birodalmam ellenségei! – Csattanok ki felháborodottan, s Altarra szegezem szemeimet. Meg akar öletni? Az a dolga, hogy megvédjen, nem az, hogy még nagyobb veszélybe keverjen. Hisz tudja, hogy milyen vagyok… előbb vagy utóbb úgyis elárulom magam valamivel. Ilyen a személyiségem… mindig a figyelem középpontjában vagyok.
- Ha nem leplezed le magad előttük, nem lesz gond. Sötét elfre nem támadnának úgysem, mert rettegnek tőlem. – Ha nem leplezem le magam… könnyű azt mondani.
- Miért? – Kicsit feljebb csúszok, végtagjaim már úgyis elzsibbadtak a hosszú egyhelyben üldögéléstől, s kíváncsi tekintettel pislogok Altarra. Igen… már olvastam valahol, hogy a zöld elfek félnek a sötét elfektől… de azt nem tudom, hogy miért.
Hosszan figyelem a rezzenéstelen arcot, de nem jön válasz. Miért nem válaszol erre sem? Miért nem válaszol semmire, amit kérdezek? Annyira idegesítő! És én már azt hittem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz… már azt hittem, hogy akár jóban is lehetünk. És mindig… mindig mindent elront.
Dühösen kezdem el püfölni a páncélját, hogy ki adjam magamból a haragomat, s hangosan kiabálva üvöltöm a szavakat.
- Miért nem mondasz nekem el semmit? Válaszolj! – Kérlek… válaszolj… utálom… utálom, hogy nem tudok semmit. Nem bírom ezt a tudatlanságot. Nem bírom…
Kezét fejemre simítva próbál lenyugtatni, de nekem csak könnybe lábad a szemem a dühtől. Ez… ez most nem segít. Ha meg akar vigasztalni, válaszoljon!!! Ne a fejemet simogassa… Nem vagyok 5 éves!
- Nemsokára megállunk pihenni, sötétedik. – Szemeim tágra nyílnak szavai hallatán… megint levegőnek néz… már megint.
Sértetten emelem az ég felé tekintetemet, s kezeimet összefonom a mellkasom előtt. Rendben. Akkor nem is érdekel… tartsa meg magának a hülye titkait.
- Pompás. Gondolom megint a szabad ég alatt. – Dünnyögöm orrom alatt.
- Nem. Egy régi barátomnál szállunk meg. Elvárom tőled, hogy légy vele kedves, különben az ajtó előtt alszol majd. – Egy pillanatra még a durcáskodás is kimegy a fejemből a meglepettségtől… Altar… barátja? Ez valahogy annyira furcsán hangzik.
- Akkor neked is kint kell aludnod. – Emelem fel gőgösen a tekintetemet, mikor eszembe jut, hogy épp haragszom… és mi az, hogy „elvárom”??? Maximum megkérhet rá, hogy legyek kedves. Olyan nincs, hogy elvárja.
Mikor rideg, lesújtó pillantással mered rám, felsóhajtva nyugtatom meg.
- Jól van na. Herceg vagyok, tudok viselkedni. – Nem akarom túlfeszíteni a húrt… a végén még kitalálja, hogy mégsem megyünk a barátjához, és alhatunk megint kint. Akármilyen otthona van az ismerősének, a kemény földnél csak kényelmesebb menedéket nyújthat egy éjszakára.
- Helyes. – Feleli egyszerűen, hangja kicsit mintha megenyhülne, s szívem kihagy egy ütemet. Nagyot nyelve csúszok vissza a karjaiba, s a fákat bámulva meredek magam elé… miért érzem úgy, mintha azt akarnám, hogy elismerjen?
Kizökkenek a bambulásból, ahogy Altar lelassítja a lovat, s körbenézek. Fák. Mindenhol fák. Igen, még mindig az erdőben vagyunk… nem értem. Azt hittem, egy faluban fogunk megszállni. Vagy talán a barátja az erdőben él?
Ahogy megállunk, megpillantok egy aprócska kunyhót, s tágra nyílt szemekkel mérem fel a számunkra egyértelműen kicsi méretű házat. Na jó. Tévedtem, mikor azt mondtam, hogy a barátja háza csak kényelmesebb lehet, mint a szabadban aludni. Lehet, hogy mégsem így van.
- Altar? Ez most komoly? – kérdezem felháborodott hitetlenkedéssel, s szemeimmel még mindig a kicsi viskót vizslatom. Ez nem lehet komoly… ez egy vicc kell, hogy legyen.
Összerezzenek, ahogy lendületesen kicsapódik az ajtó, s egy különös lény viharzik ki elénk. Termete igen aprócska és kövérkés, bőrének színe különös sötétbarna, s fejét zöldes hajkorona és hosszú szakáll díszíti. Elmosolyodom a különös jelenségen, miközben Altar leugrik a ló hátáról, hogy üdvözölje a házigazdát, miközben ő lelkesen rikkantja Altar nevét… tényleg barátok lehetnek, ha így viselkedik vele. De annyira furcsán néznek ki egymás mellett.
Elegánsan húzom ki magam a nyeregben, s mosolyomat eltüntetve figyelem, ahogy a kicsi törpe Altar kezét markolássza.
- Hanto a Bátor. Hogy telik sorod, öreg barátom? – Szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől, ahogy Altar eddig nem ismert hangszínét hallom meg, s mikor ajkai meleg mosolyra húzódnak elszorul a torkom a keserűségtől. Rám… rám soha nem nézett így. Nekem soha nem mutatta ezt a mosolyt… miért nem?
- Unalmasan és lassan. A régi szép idők, a közös harcok emléke éltet. Mi járatban nálam? – Hallom fél füllel a választ, de gondolataim egész máshol járnak. Próbálom rendbe szedni felkavarodott gondolataimat, s csak akkor zökkenek ki, mikor Altar egy gyors mozdulattal kap le a hatalmas ló hátáról.
- Ő itt Ivantor király egyetlen fia. – Ajkaimat összeszorítva nyelek egy nagyot, fülemben visszhangzanak Altar szavai… „egyetlen fia”…
Mikor lehúzza rólam az óriási utazóköpenyt, minden múltbeli tapasztalatra szükségem van, hogy villámgyorsan mosolyt tudjak varázsolni ajkaimra, s érzem, hogy egy pillanatra megremegnek lábaim.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – Hangom illemtudó, s egy apró meghajlással teszem még udvariasabbá. Óriási kő zuhan le a szívemről, mikor kiejtem az utolsó hangot, s megkönnyebbülten sóhajtok fel magamban… nem remegett meg a hangom… pedig legszívesebben üvöltenék. Nem hittem volna, hogy sikerülni fog… de miért… miért nem tud Altar rám is így nézni?
- A trónörökös... Tyű az anyját... Ha ezt tudom, kitakarítom a házamat. – Kezeivel megdörzsöli a tarkóját, csillogó szemekkel mered rám, s szavai hallatán majdnem apró mosoly kúszik ajkaimra. Érzem, hogy arcom megrendül, de sikerül visszatartanom magamat. Még jó, hogy az udvarban számtalan érdekes külsejű vendéget kellett köszönteni az esti mulatságokon. Hozzászoktam, hogy akármilyen látványban van részem, ha muszáj, meg tudom őrizni a komolyságomat.
- Altar! Hát minek köszönhetem ezt a mély megtiszteltetést? Jaj miket beszélek, én vén hülye! Fáradjatok beljebb! – Szemeim tágra nyílnak, s nagyon nyelve képzelem el, ahogy bepréseljük magunkat az apró kunyhóba, és nagyon nem tetszik a gondolat… azt a méretet nem nekünk találták ki… főleg nem Altarnak… én még valahogy bepréselném magam.
Bizonytalan léptekkel követem őket az ajtóig, s mikor Altar épp belépni készülne, óvatosan fogom meg a kezét, hogy megállítsam.
- Altar, hogy fogunk elférni odabent? Lehetetlen! – Halkan suttogok, hogy nehogy véletlenül megsértsem a házigazdát… nem akarom kivívni a haragját… úgy tűnt elég jóban van Altarral, ezért nem tenne jót az így is ingatag lábakon álló kapcsolatunknak.
- Csak kövess. – Válaszol egyszerűen, majd besétál az ajtón, s én tétovázva követem… hát… legyen.
Hirtelen összerezzenek, egész testemet különös, borzongató, kényelmetlen érzés keríti hatalmába, s szédelegni kezdek. Altar nevét rikkantva, kapaszkodom bele a kezébe, biztos pontot keresve, mielőtt elesnék.
- Semmi baj, ez csak egy kis mágia. Ha kilépsz az ajtón, ismét minden olyan lesz, mint volt. – Hallom a higgadt, nyugtató hangot, s Altar készségesen hagyja, hogy oldalához bújva keressek támaszt, míg elmúlik az émelygés.
- Mágia? – Suttogom, szemeim felragyognak, s lassan kezd elpárologni a kényelmetlen szédülés. Mágia… amiről annyit tanultam és olvastam. Életemben először találkozom ilyen erős formájával.
A meleg szobába lépve, elámulva nézek körül a teljesen normális méretű szobában… elképesztő.
Leülünk az asztalhoz, s a következő pillanatban, egy tál ételt tol elém Hanto, széles mosollyal, majd kedvesen bólogatva szólal meg.
- Egyél fenség, bizonyára éhes vagy. Ha drága jó feleségem még élne, bizonyára sopánkodna milyen soványka vagy és felhízlalna néhány nap alatt.
- Bizony, Esther ilyen volt. – Mikor látom, hogy Altar nem ellenzi, hogy idegentől fogadjak el ételt, illemtudóan elmosolyodva biccentek, de nincs étvágyam, a villával csupán túrogatni kezdem az ínycsiklandozónak tűnő fogást.
Nézem, ahogy iszogatni kezdenek, s pár percig csönd telepszik a szobára, mindenki a gondolataiba merül, majd Altar töri meg a csendet.
- Küldetésben vagyok, őt kell eljuttatnom épségben az Éneklő Hegyre. Orgyilkosok vadásznak rá, méghozzá a Sötét Seregből. – Összevont szemöldökkel pillantok Altarra, de nem szólalok meg… honnan tudja, kik vadásznak rám? Hiszen még nem is találkoztunk velük… legalábbis… azt hiszem nem… de Altar mellett az sem lehetetlen, hogy megtámadtak, csak nem mondta el.
- Értem. Meddig szeretnétek maradni?
- Ilien, – Dadammm… szívem nagyot dobban nevem hallatán, s egy pillanatra elvörösödve rezzenek össze. - Itt biztonságban vagyunk, akár több napot is pihenhetünk itt. Mit szeretnél? – Ledermedve meredek Altarra óriási szemekkel, kezem megáll az étel piszkálása közben, s hirtelen egy hang sem jön ki torkomon… micsoda? Jól hallottam?
Altar… most komolyan azt kérdezte, hogy mit szeretnék, vagy ennek a mágiának több mellékhatása van, mint hittem?
Mikor mindketten kérdő tekintettel néznek rám, rá kell jönnöm, hogy nem csak a képzeletem játszott velem csúnya tréfát, s nagyot nyelve erőltetem ki magamból a szavakat.
- … A néhány nap pihenés nem hangzik rosszul. – Suttogom szinte hangtalanul, de nem nézek fel, tekintetemet makacsul a tányérra szegezem.
Miért dobog ilyen hevesen a szívem egy egyszerű kérdéstől? Még szép, hogy figyelembe veszi a szavamat… ha már az én apám fizeti a szolgáltatásait. Igen, ez természetes… de mégis…
Az este hátralévő részében némaságba burkolózva hallgatom, ahogy beszélgetnek, s elszorult szívvel figyelem Altar szokatlan közvetlenségét… mármint… magához képest közvetlenségét.
Miért van olyan érzésem, hogy ezt az oldalát nekem soha nem fogja megmutatni?
A második korsó sör után egyre vidámabban diskurálnak a régi időkről, személyekről, akiket nem ismerek, történetekről, amikhez nem tudok hozzászólni, s kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.
Persze, hogy engem nem enged közel magához… persze, hogy nem mond el semmit… miért is tenné? Neki én csak egy csomag vagyok, amit el kell vinni az Éneklő Óhegyre. Ennyi. Semmi több. De… de miért szúr ennyire a mellkasom?
Lassú mozdulattal állok fel a székről, majd halk udvariassággal szólalok meg.
- Szerintem én lassan lefekszem aludni. Megtudhatnám, merre van a fürdőszoba? – Mindkettejük tekintete rám szegeződik, és Hanto segítőkészen pattan fel a székről, hogy odavezessen. Elkezd valamit fecsegni vidáman és szórakozottan arról, hogy a fürdőszobája nem biztos, hogy megfelel az elvárásaimnak, de én szótlanul, magamba zuhanva követem, szavait csak fél füllel hallgatom. A szoba sarkában lévő mosdótálnál csak jobb lehet.
Megkönnyebbülten nézek körbe a mosdóban, mikor végre magamra maradok, s mélyet sóhajtva lépek a tükörhöz. Elborzadva hunyom le szemeimet a szokásosnál is sápadtabb és beesettebb arc és a karikás szemek láttán, s hajam is fakóbbnak, fénytelenebbnek tűnik. Csodás látvány...
Órákig élvezem a forró, frissítő fürdőt, kihasználva, hogy végre egyedül lehetek, és nem kell sietni… már úgy hiányzott.
Térdig érő, hófehér hálóruhában lépek ki a fürdő ajtaján, s megtorpanok, mikor Altart pillantom meg magam előtt. Nagy szemekkel, várakozóan meredek rá, s ő ujjait vizes tincseimbe túrva szólal meg.
- Gyere, megmutatom a szobádat. – Érzem, hogy kipirulok a gyengéd érintéstől, s félénken biccentve követem Altart szó nélkül egy apró, de barátságosan berendezett szobába. – Ez a ház biztonságos, ezért aludhatsz egyedül. De ha bármire szükséged van, a szomszéd szobában vagyok. – Folytatja halkan, majd mikor bólintok, magamra hagy.
Körbenézek a zsúfolt szobában, s hiába van otthonosan berendezve, mégis üresnek és kopárnak érzem… alhatok egyedül… miért nem tudok örülni a gondolatnak?
Lassú léptekkel sétálok vissza a nappaliba, szemeimmel a fából faragott bútorokat vizsgálva, s mikor megpillantom, hogy Hanto egyedül ül az asztalnál, kíváncsi tekintettel ülök vissza a helyemre, vele szemben.
- Hol van Altar? – Kérdezem felvont szemöldökkel, arra számítottam, hogy őt is itt találom. Csak akkor veszi észre jelenlétemet, mikor megszólalok, s láthatóan gondterhelt gondolatokból zökkentettem ki. Ahogy rám pillant, ajkait barátságos, bohókás mosolyra húzza, majd válaszol.
- Fürdik. Látom rajta, hogy ő is eléggé kifáradt. – Meglepett tekintetem láttán jóízűen felnevet, ajkai még szélesebb vigyorra húzódnak, s szemeit törölgetve folytatja, mielőtt szóhoz juthatnék. – Igen, ő is tud olyat. Nem könnyű észrevenni, de egy jó barátnak szembetűnik. – Torkomba újra hatalmas gombóc költözik, s szemeimmel figyelem, ahogy kortyol egyet az előtte lévő söröskorsóból.
- Mióta ismeri? – Látom, ahogy az alkoholtól ködös tekintet a múltba réved, s türelmesen, mégis különös izgatottsággal várom, hogy felidézze az emlékeket. Lehet, hogy végre megtudhatok valamit róla?
- Még abból az időből, mikor a sötét elfek királyát szolgálta. – Dörmögi, szinte magának, s újabbat kortyol a nyelvét megoldó nedűből… Altar? Szolgálni valakit? Annyira nehéz elképzelni…
- Mindig ilyen volt? – Folytatom a kérdezősködést felbátorodva, mikor látom, hogy már eléggé becsiccsentett állapotba kerül, s ő újra elmosolyodik egy pillanatra.
- Hogy ilyen rideg? Nem… nem mindig. – Rövid szünetet tart, ujját a korsó szélén simítja végig, miközben visszagondol a régebbi időkre. – Persze sosem volt túlzottan barátságos típus, de… - Tekintete egyik másodpercről a másikra komorul el, s én a lábaimat magam alá húzva hajolok közelebb, nehogy akár egy szót is elvétsek. - …ennyire csak Enthos halála után hidegült el a többi élőlénytől. – Szemeim tágra nyílnak, szívverésem rejtélyes oknál fogva felgyorsul.
- Ő ki volt? – Próbálom hangomból elrejteni az izgatottságot, nehogy rájöjjön, hogy talán túlságosan sok titkot kikotyog.
- Enthos… ő… Altar egyetlen és örök szerelme…… – Szívem egy pillanatra mintha megszűnne dobogni, a vér megáll az ereimben, s egész testemet jeges fagyosság járja át.
- Elég legyen. – Összerezzenve ugrok egyet a széken, ahogy Altar hangos, mély és szokatlanul ingerült hangja megtölti a szobát, s látom, ahogy Hanto szemei tágra nyílnak a bűntudattól. Valószínűleg csak most döbbent rá, hogy miket mondott. – Ilien, nem kéne aludnod? – Altar hangja mintha fenyegető lenne, rideg tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni, s ajkaimra harapok, ahogy folytatja. – Azt hittem, hogy kifáradtál, de ha nem így van, akár folytathatjuk is holnap az utunkat. – Szemeim tágra nyílnak, s a székről felpattanva rohanok utána, mikor hátat fordítva tűnik el a nappali ajtajában.
- Várj, Altar! – Kopogás nélkül nyitok be a szobájába, majd egy pillanatra ledermedek… ez nem jó… mit is akartam mondani? Teljesen elfelejtettem- – Én… én… - Halkan, bizonytalanul kezdek el hebegni, érzem magamon tekintetét, de nem merek ránézni. – Sajnálom… nem akartam beleütni az orromat a magánéletedbe… én csak… - Nagyot nyelve tartok rövid szünetet, s csak ekkor jut el agyamig szavaim jelentése. Miért kérek bocsánatot? Ez annyira nem én vagyok… és… nem mintha bármi rosszat csináltam volna… - És amúgy is… - Folytatom, hangom most már nem halk és nem is bizonytalan. – Te vagy az, aki soha nem mond el nekem semmit! Akármit kérdezek, csak hallgatás a válasz! – Végre rá pillantok, szemeim már könnybe lábadtak a dühtől.
Az ágyon ülve mered rám, tekintete már nem dühös, érzelemmentes szemekkel néz, s ezzel mintha csak megforgatná a tőrt szívemben. Hosszú, ezüstöt haja lágyan kibontva hullik a matracra, s a páncél helyett most csak egy lenge ing van rajta. Nagyon nyelve fordítom oldalra tekintetemet, mikor megpillantom a szétnyíló ing mögött a szürke, bársonyos bőrfelületet…
Altar szerelme… vajon milyen lehetett? Vajon azért ápolja így a haját, mert még mindig az emlékeiben őrzi őt?
- Miért kéne ilyeneket elmondanom? – Kezeim ökölbe szorulnak a fájdalomtól, a rideg hang hallatán, körmeim a tenyerembe mélyedve ejtenek sebet bőrömön, s szinte érzem, ahogy apró vércseppecskék buggyannak ki bőröm alól.
- Ne-nem ilyeneket… de azt jogom lenne tudni, hogy miért támadtak rád, nem?! Ha már veled utazom! – Hangosan üvöltöm a szavakat, s könnyfátyolos tekintettel nézem, ahogy feláll az ágyról. – Nem vagyok már gyerek!!! És jogom van tudni! Altar!!!
Szó nélkül sétál az ablakhoz, nekem hátat fordítva, s gyomrom görcsbe rándul. Átnéz rajtam. Már megint átnéz rajtam. Ezt nem bírom. Nem bírom tovább. Miért fáj ennyire?
- Sajnálom… - suttogom újra, elhaló hangon, s szemeimet lehunyva dőlök a csukott ajtónak, szívemet egyre erősebben szorongatja a gyötrelmes kín. – sajnálom, hogy megkérdeztem, hogy van e párod… és sajnálom, hogy megfogtam a hajad… én nem tudtam… ha tudtam volna…
- Már hogy lennék jól?! – Sikítja. Apró kis öklei mellkasomon puffannak, vad rohamát meg sem érzem. – Mit képzelsz?! Hogy merészelsz úgy bánni velem, mint holmi tárggyal, amit becsomagolsz és zsebre vágsz?!
Nem veszem zokon tőle, nem kevés ijedtségen esett át.
- Így gyorsabb volt. – Tovább püföli a páncélomat. Hagyom hogy tovább kiabáljon és kitombolja magát. Amikor kifárad, gyengéden leteszem a földre. Látom a holdfényben megcsillanni könnyeit. Szegény fiú. Pedig meg akartam óvni őt ettől, mert nem bírom a félelmet a szemeiben látni. Előttem nem kell tartania magát. Vigasztalóan simogatom meg a fejét, és végre kibuggyan az első könnycsepp. Vékony karjai derekam köré fonódnak, arcát hasamhoz szorítja, könnyei patakokban folynak alá.
- Miattam haltak meg. – szipogja halkan. - Miért nem tudom befogni a számat? Tudhattam volna, hogy felismernek… Nem kellett volna lelepleznem magam. Az én hibám minden.
Hosszú csend után lecsillapodik a sírása, megtöröm mély hangommal a ránk telepedő csöndet. Szemeim a fák koronája fölött a csillagos eget fürkészik.
- Ha ez megnyugtat… Ők nem miattad támadtak ránk.
- De… de akkor miért?
- Engem ismertek fel, nem téged. Nem miattad haltak meg.
- De… téged… miért támadtak meg, Altar? – kérdezi hátrébb lépve. Kelletlenül engedem el és a lovamhoz lépek.
- Sajnálom herceg, de ma éjjel folytatnunk kell az utat. Még túl közel vagyunk a városhoz.
Hangom kimért, akár a szavaim. A fájdalmas múlt képeti kisöpröm a fejemből és a feladatomra koncentrálok ismét. Ő is hamar összeszedi magát, pár másodperc múlva ismét az erőteljes hercegi hangnemben beszél hozzám, és szavait nyomatékosítva leül a földre is, duzzogva karba tett kezekkel.
- Nem te mondtad, hogy éjszaka nem biztonságos utazni? Meg, hogy ha nem pihenek, akkor még idegesítőbb vagyok? Altar… én nem bírom ezt a tempót. Annyira fáj mindenem! – nyafogja gyermekien a következő pillanatban. – Nem baj, ha később érünk oda… csak lassítsunk.
Elé lépek és leguggolok, könyököm térdeimen pihentetve.
- Nem akarsz már visszamenni? – kérdezem tőle halkan. Megrázza a fejét, hajának illata összekeveredik a fű nedves, kesernyés aromájával. Szőke fürtjein végigcsorog a holdfény, arcán bús árnyékok.
- Nincs értelme. Ha a bátyám... – elakad, nagy levegőt vesz. - ...akkor inkább jobb ha folytatom az utamat. Az Éneklő Óhegyen biztonságban leszek, bár fogalmam sincs mi van ott.
- Elfek – válaszolom halkan. – Hegyi elfek, apád szövetségesei.
- Ezt tudom – bólint, továbbra is a füvet tépkedve.
- Nagyon erős bástyákkal védik kis birodalmukat, a királyuk pedig mindenre elszánt, becsületes elf. Megvéd téged, és mellette méltó oktatásban részesülsz majd, hogy jó király lehess. Atyád nagyon okos döntést hozott.
Csak bólint egyet, majd felpillant rám.
- Miért támadtak meg téged azok az emberek?
- Induljunk, Ilien.
Felállok és felé nyújtom a kezem.
*
Két nap telt el az ominózus eset óta. Az útvonalat ismét módosítanom kellett, így kénytelen vagyok keresztülmenni vele a zöld elfek földjén. Amikor ezt elmondom neki, rémülten néz fel rám. Ismét a karjaimban üldögél a lovam nyergében.
- De ők birodalmam ellenségei!
- Ha nem leplezed le magad előttük, nem lesz gond. Sötét elfre nem támadnának úgysem, mert rettegnek tőlem.
- Miért?
Válasz nélkül hagyva lovaglunk tovább. Nem kell tudnia... milyen borzalmakat művelt népem ezekkel a szerencsétlen tündérekkel. Kis ökle döndül mellkasomon és felvont szemöldökkel nézek le rá. Haragtól kipirulva püföli újra a mellkasomat. Úgy tűnik ez egy új szokása lett.
- Miért nem mondasz nekem el semmit? Válaszolj! – hiszti. Már megint hiszti. Nem zavar, inkább fejére simítom egyik tenyeremet.
- Nemsokára megállunk pihenni, sötétedik.
Felfújja duzzogva arcocskáját és karba fonja kezeit.
- Pompás. Gondolom megint a szabad ég alatt.
- Nem. Egy régi barátomnál szállunk meg. Elvárom tőled, hogy légy vele kedves, különben az ajtó előtt alszol majd.
Felkapja a fejét, hidegen néz rám.
- Akkor neked is kint kell aludnod. - Megsemmisítő pillantást vetek rá, ő pedig felsóhajt. – Jól van na. Herceg vagyok, tudok viselkedni.
- Helyes.
A sok fa között megbújva egy kis kunyhó előtt állok meg a lovammal. Alig néhány méter széles, egy méter magas az egész. A tetejét moha fedi, apró ablaka és kicsi ajtaja van csupán.
- Altar? – hökken meg a herceg. – Ez most komoly?!
Kivágódik a kerek ajtócska, és kirobban belőle egy picike, kövér, sötétzöld hajú, szemű, barnabőrű jelenség. Egy törpe és egy zöld elf gyermekeként látott napvilágot.
- Altaaaar! – visítja boldogan, és ahogy leszállok a lovamról hozzám szalad, megnyomorgatva kezeimet rövid ujjaival. Barátságos mosolyú arcán zöld szakáll göndörödik egészen a térdéig. Barna bőr ruhája itt-ott kopottas de tiszta.
- Hanto a Bátor – mosolyogok le rá kedvesen. – Hogy telik sorod, öreg barátom?
- Unalmasan és lassan. A régi szép idők, a közös harcok emléke éltet. Mi járatban nálam?
Leemelem a nyeregről Ilient, és lerántom róla a köpenyemet amibe belebugyoláltam.
- Ő itt Ivantor király egyetlen fia.
Ilien szép mosollyal hajtja meg a fejét.
- Nagyon örülök hogy megismerhetem.
Visszafogok egy elégedett sóhajt. Tényleg képes viselkedni.
- A trónörökös... – suttogja Hanto áhítattal. – Tyű az anyját... Ha ezt tudom, kitakarítom a házamat.
Ilien arca megrándul, de nem folyik le a mosolya, továbbra is udvarias marad.
- Altar! Hát minek köszönhetem ezt a mély megtiszteltetést? Jaj miket beszélek, én vén hülye! Fáradjatok beljebb!
Az ajtóhoz sétálunk, és Hanto után lépve lehajolok, de kezemet megfogja Ilien és finoman visszatart.
- Altar – suttogja – hogy fogunk elférni odabent? Lehetetlen!
- Csak kövess.
Amikor belépünk, a mágiától megborzongva egyenesedek fel. Nem, tudom hogy nem a ház lett óriási és több emeletes, hanem mi lettünk hozzá kicsik.
- Altar! – sikkantja csodálkozva Ilien, és kezembe kapaszkodva simul az oldalamhoz.
- Semmi baj, ez csak egy kis mágia. Ha kilépsz az ajtón, ismét minden olyan lesz mint volt.
- Mágia? – suttogja aranyosan. Beljebb sétálunk, leülünk az asztalhoz és körülpillantok. Nagyon kényelmes, otthonos ház. Pár perc múlva már előttem egy korsó barna sör illatozik, Ilien előtt pedig egy tányér finom étel és gyümölcslé.
- Egyél fenség, bizonyára éhes vagy. Ha drága jó feleségem még élne, bizonyára sopánkodna milyen soványka vagy és felhízlalna néhány nap alatt.
Bólintok.
- Bizony, Esther ilyen volt.
Hanto leül velünk szemben egy korsó sörrel és elgondolkodva mér végig bennünket. Nincs szükség kérdésekre, magamtól kezdem el.
- Küldetésben vagyok, őt kell eljuttatnom épségben az Éneklő Hegyre. Orgyilkosok vadásznak rá, méghozzá a Sötét Seregből. – Ilien felkapja a fejét és csodálkozva pislog rám.
- Értem. Meddig szeretnétek maradni?
Ilienre pillantok, fáradt arcára, szemei alatt futó sötét árkokra. Egy éjszaka kevés lesz, tényleg nagyon kimerült.
- Ilien, itt biztonságban vagyunk, akár több napot is pihenhetünk itt. Mit szeretnél?
Bőrébe vájom körmeimet, próbálom a vékony csuklómat kicsúsztatni az erős ujjak szorításából, de csak annyit érek el vele, hogy egyre erősebben feszülnek kezemre. Mikor megunja az üvöltözésemet, egy erős mozdulattal tapasztja be ajkaimat kezével, s én kétségbeesetten harapok bőrébe… vissza kell mennem. Tényleg vissza kell mennem. Most már úgyis mindenki minket néz. Most már mindegy. Had kérdezzem meg.
Szinte észre sem veszem, hogy a szobánkhoz értünk, csak az ajtó csapódására eszmélek fel, miután beráncigált. Egy lendületes mozdulattal lök az ágyra, s felnyekkenve szorítom össze fogaimat a haragtól.
- Engedj vissza, Altar! – üvöltöm neki újra, s felülök az ágyon.
Fülemben visszhangzik a fém súrlódásának vékony hangja, ahogy Altar kihúzza a kardját a hüvelyből, s tágra nyílt szemekkel hallgatok el nyomban. Miért? Annyira még soha nem idegesítettem fel, hogy elővegye a kardját… gondolom most sem miattam van. De miért? Nagyot nyelve nézek végig a hosszú, fényes fegyveren, ami visszatükrözi a gyertyák lángjainak bájos játszadozását. A dühöt egy másodperc alatt félelem veszi át, s halk, elhaló hangon suttogom Altar nevét… mi történt?
- Most ne. – Hangja komoly és fenyegető, s a levegőt megtölti a feszültség illatának kesernyés aromája. Néma csönd telepszik a szobára, melyet csak a rémült lélegzetvételeim halk szuszogása tör meg.
Léptek. Lassú, nyugodt léptek zaja mászik fülembe, s szívem egyre hevesebben ver a félelemtől. Rájöttek volna, hogy én vagyok? Lelepleztem magamat? Hogy lehet ilyen idióta. Miért nem tudom befogni a számat? Altar teljesen jogosan lehet mérges rám.
Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem fogja agyam a cselekményeket, Altar kivágja a szoba ajtaját, s egy hangos sikítás hallatszik a folyosóról. Ledöbbenve figyelem, ahogy a cselédlány halálsápadtan elrohan, s hirtelen óriási kő esik le a szívemről. Paranoia. Csak a képzeletünk játszott velünk.
Legszívesebben felnevetnék a megkönnyebbültségtől, s ahogy a veszélyhelyzet távolodni tűnik, a félelem helyére visszaköltözik a harag, s miután Altar becsukja az ajtót, gúnyos hangon szólalok meg… úgy látszik ő is tud hibázni. Jó tudni.
- Hát ez nagyszerű… Sikeresen a frászt hoztad egy ártatlan lányra. A fogadósra esetleg nem akarod rágyújtani a házat? Várj van jobb ötletem is! Mi lenne, ha...
- Hallgass! – fojtja belém a szót egy hangos utasítással, s a ledöbbentségtől bennem reked a mondat folytatása. Még soha nem láttam ennyire kikelni magából. Mi baja? Dühös? Altar dühös lenne? Érzelmeket mutat? Azt hittem minden helyzetben meg tudja tartani a nyugodt hidegvérét. De miért? Hiszen nem támadtak meg minket… csak egy cselédlány volt.
Újabb léptek. Gyors, izgatott, szabálytalan léptek.
- Altar… mi folyik itt? – suttogom a szavakat, s hangom megremeg, ahogy hallom közeledni az egyenetlen trappolást.
- Később. – Szinte abban a pillanatban, ahogy a szó elhagyja ajkait, az ajtó kivágódva csapódik a falon, s ösztönösen ugrom az ágy legtávolabbi végébe. Tágra nyílt szemekkel meredek Altar mozdulataira, szélsebes vágásokkal végez a betolakodókkal, s kezeimet számra szorítom, hogy visszatartsam a hangomat. Ne. Miért. Nem akarom ezt látni. Vér… mindenhol vér.
Egész testem remegni kezd, már nem hallok semmit, csak a fájdalmas nyögéseiket, mikor Altar kardja néma suhintásokkal vágja át bőrüket, s szemeim könnybe lábadnak. Ne. Ez mind az én hibám. Miért hal meg ennyi ember miattam? Ennek nem így kéne lennie.
Szemeimet görcsösen összeszorítva kuporodom össze, s kezeim a számról a fülemre vándorolnak. Nem akarom hallani. Nem akarom hallani a halálhörgéseket. Ez az én hibám.
Kinyitom szemeimet, mikor Altar érintését érzem magamon, s megborzongok. Ezek a kezek, pár másodperccel ezelőtt életeket oltottak ki. Az ujjak, melyek alig egy napja oly gyengéden ápolták testemet, most vértől piszkosak. Miattam.
Torkom elszorul a benne keletkezett hatalmas gombóctól, s számat a szívemből áradó szúró fájdalom kesernyés íze tölti be. A gyomrom émelyeg a szobában uralkodó tömény vérszagtól, s a hányinger kerülget még csak a gondolattól is, hogy mi történt körülöttem.
A világ elsötétül, ahogy köpenyébe temet, s érzem, hogy felemel. Testem megmerevedik, mozdulatlanul tűröm, hogy cipeljen, s fájdalmamba mélyedek. Végeláthatatlannak tűnő percekig cipel hóna alatt, majd ahogy a lova hangját hallom, tudom, hogy kiértünk a városból.
Testem megfeszül, ahogy a karjaiba vesz, de még mindig a hatalmas utazóköpenybe vagyok csavarva, s megmozdulni sem tudok tőle. Érzem a ruhán Altar mámoros, bódító illatát, s szemeimet lehunyva zuhanok a gyászba. A bátyám… nem halhatott meg. Végül nem tudtam visszamenni. Nem tudtam kideríteni.
A sötétségbe burkolózva, a kínzó gondolatokkal összezárva küzdök a könnyeim ellen, de fülemben visszhangzanak a fájdalmas hörgések, szemeim előtt szinte tisztán látom a hullák, üveges, élettelen tekintetét, s orromat hiába tölti meg Altar köpenyének illata, még mindig emlékszem a fullasztó vérszagra. Nem fogok sírni. Egy herceg nem sír. Erősnek kell lennem… erősnek.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mozdulatlanul ülök a fülledt, nehezen szellőző ruha alatt, a levegő másodpercről másodpercre egyre poshadtabb és elhasználtabb, s már-már torkomat szorongatja az oxigén hiánya. Mennyi ideig akar még itt tartani? Mikor szabadít már ki? Mikor állunk meg? Annyira fáj. Mindenem annyira fáj. Miért csinálja ezt?
Kizökkenek az elkábult állapotból, mikor mozgolódást érzek, majd orromba friss, éjszakai levegő kúszik, ahogy Altar kiszabadít. Óvatosan húzza le rólam a durva anyagot, s én halkan fellélegzek.
- Jól vagy? – Kérdezi, miközben végignéz testemen, s még mindig kezeiben tart. A hold sápadt fénye borul testünkre, s remegni kezdek, ahogy a hosszú órák kínzó szenvedése haraggá alakul szívemben. Dühösen kapálózva szabadítom ki kezeimet a köpeny fogságából, s teljes erőből csapok Altar mellkasára.
- Már hogy lennék jól?! – Hangom szinte hisztérikus, kezeimet ökölbe szorítva kezdem el püfölni a páncélt, s tudom, hogy nem érzi, mégis minden egyes ütés után könnyebbnek érzem a szívemet nyomó terhet. – Mit képzelsz?! Hogy merészelsz úgy bánni velem, mint holmi tárggyal, amit becsomagolsz és zsebre vágsz?! – Kezeim már zsibbadnak az erős ütésektől, de nem hagyom abba, próbálom minden fájdalmamat kiadni magamból, s Altar mozdulatlanul tűri a kitörésemet.
- Így gyorsabb volt. – Jelenti ki nemes egyszerűséggel, s nyugodtsága nem segít a dührohamomon. Szemeim könnybe lábadnak a haragtól, s újabb ütéseket mérek a páncélra, nem törődve a sajgó fájdalommal.
- Ha nem tudsz emberként bánni az emberekkel, akkor nem kéne ilyen munkát elvállalnod!!! – Dühösen ordítva küzdök a könnycseppek ellen, s kezeim megremegnek. Miért Altart szidom? Miért vele üvöltök? Most nem is rá vagyok mérges... hanem magamra. Undorodom magamtól. Undorodom a gondolataimtól… undorodom a gondolattól, hogy a bátyám halálának híre talán csak azért kavar fel ennyire, mert nem akarok király lenni. Nem! Ilyenre gondolnom sem szabad! Mégis… mégis a szívem mélyén érzem… tudom, hogy ez az igazság.
Altar nem válaszol, szó nélkül hagyja, hogy minden keserűségemet rázúdítsam, majd óvatosan tesz le a földre. Lábaim meginognak a fáradtságtól, s még mindig minden porcikám sajog a hosszú vágtáktól.
Kezdek lenyugodni, már csak mellkasom remeg a visszafojtott zokogástól, s ledermedek, mikor Altar a hajamba simítja ujjait. Lágyan túr a szőke tincsekbe, fejbőröm bizseregni kezd, testemet különös melegség járja át. Meg akar vigasztalni? Miért ilyen gyengéd, mikor most ordítoztam vele? Dühösnek kéne lennie. Miattam történt minden. Miért nem szid le, hogy jelenetet rendeztem és ezzel lelepleztem magamat?
Érzem, hogy elvörösödöm, nagy szemekkel pislogok fel Altarra, s tekintetében ugyanazt a fényt látom megcsillanni, mint az előző éjszakán. Szívem olyan hevesen dobog, hogy már fizikai fájdalmat okoz, s szemeimet lehunyva hallgatom az őrült ritmust.
Kicsordul az első könnycsepp. A hűvös éjszakában szinte forró, égető csíkot hagy maga után, ahogy végigcsurran kihűlt bőrömön, majd államat csiklandozva hullik a földre, s szinte rögtön követi a többi is. Erőtlenül, zokogva dőlök Altar hasának, s ő még mindig hajamban pihenteti ujjait nyugtatóan.
- Miattam haltak meg. Miért nem tudom befogni a számat? Tudhattam volna, hogy felismernek… Nem kellett volna lelepleznem magam. Az én hibám minden. – suttogom elhaló hangon, s arcomat szomorúan simítom az ezüstös páncélnak. Mit meg nem adnék érte, hogy ne legyen rajta…
Hosszú, gyötrelmes csend következik, csak szipogásom töri meg néha, s élvezem Altar érintését a fejemen… igen, a kéz, amelyik annyi életet oltott ki… mégis annyira jó érzés. Mégis annyira gyengéd és meleg.
- Ha ez megnyugtat… - Kezdi halk, nyugodt, selymesen mély hangon, mely fülembe mászva olvasztja fel szívemet. – Ők nem miattad támadtak ránk. – Szemeim tágra nyílnak, felemelem a könnyes tekintetemet, s értetlenkedve nézek Altarra. Micsoda? Nem miattam?
- De… de akkor miért?
- Engem ismertek fel, nem téged. Nem miattad haltak meg. – Könnyeimet törölgetve hátrálok egy lépést tőle, de még mindig értetlenül fürkészem kiolvashatatlan arcvonásait. Őt ismerték fel? Tudom, hogy hírhedt harcos, hisz ezért bérelték fel mellém… de miért támadná meg valaki? Pont azért nem kéne megtámadniuk, mert felismerték… hisz tudhatnák, hogy nincs esélyük ellene. Nem értem.
- De… téged… miért támadtak meg, Altar? – Nagy szemmel meredek rá, de nem kapok választ. A ló mellé lép, végigsimítja a hátát, s én némán figyelem mozdulatait. Miért nem válaszol? Jogom lenne tudni… hiszen vele utazom. Miért nem mondja el? Vajon titkol valamit?
- Sajnálom herceg, de ma éjjel folytatnunk kell az utat. Még túl közel vagyunk a városhoz. – „herceg”? Miért nem szólít a nevemen? Néha már annyira közel érzem magamhoz… aztán újra végtelen távolinak tűnik. Mellette állok, de mégsem tudom megérinteni őt. Beleőrülök.
Torkom elszorul, s kezeimet ökölbe szorítva fordítok hátat neki, arcomat az ég felé fordítom, emelt fővel válaszolok.
- Nem te mondtad, hogy éjszaka nem biztonságos utazni? Meg, hogy ha nem pihenek, akkor még idegesítőbb vagyok? – Tüntető morgással ülök le a földre, s kezeimet összefonom a mellkasom előtt. Nem akarom… nem bírok éjjel-nappal a lovon ülni. Már ez is sok volt. Elvileg ma volt a pihenőnap? Elég rosszul sikerült. – Altar… én nem bírom ezt a tempót. Annyira fáj mindenem. – Ez most nem gyerekes nyafogás. Nem. Hangom halk és szomorú, s a tekintetemet a földre szegezem. Nem… nem bírok visszaülni arra a lóra. Én tényleg nem. – Nem baj, ha később érünk oda… csak lassítsunk. – Szinte már suttogva ejtem ki a szavakat, s közben ujjaimmal a körülöttem lévő fűszálakat simítom végig szórakozottan… legalább… legalább többet lehetnék vele.
Szemeim tágra nyílnak… mikre gondolok?! Nem… én… nem akarok többet lenni vele. Én minél hamarabb oda akartam érni…
