Ujjaink összefonódnak, apró keze elvész az enyémben.
- Altar... – felnézek rá, suttogó hangja selymesen cirógatja füleimet. – Ölelj át.
Lehet ilyen kérésre nemet mondani? Felcsusszanok mellé, és magamhoz szorítom. Spermámtól még síkos a bőröm, de egy észrevétlen mozdulattal letörlöm az ágyon heverő nadrágommal. Magamhoz szorítom Ilient, karcsú testén, finom domborulatain kalandoznak ujjaim. Milyen szépséges...
- Altar… két férfi tud szeretkezni?
Döbbenten nézek le rá, piruló arcára, lesütött szemeire. Ledermedek, amikor lelki szemeim előtt végigjátszom, mi történne, ha... Fájna neki. Lehetetlen, nincs rá mód, hogy ő is élvezze, még ha nekem végtelen gyönyört is nyújtana törékeny, emberi kis teste. Talán bele is halna... Ha felnőtt férfi lenne, akkor is ugyanez állna valószínűleg. Én nem csak az elfek között vagyok az egyik legtekintélyesebb méret, emberek számára teljesen alkalmatlan vagyok a párosodásra, ha szűz férfiakról van szó. Nőknél talán... de egy érintetlen, szinte gyermek számára semmiképpen sem.
Félelem szorítja össze mellkasomat, majd lecsillapodom. Nem, az soha nem fog megtörténni. Annyira fontos nekem, hogy képes leszek uralkodni nyers vágyaimon. Igen. Biztosan.
- Ilien, ehhez te még túlságosan gyerek vagy.
Felül, sértett hercegi önérzetének összes gőgjével, feltérdel és ágyékát eltakarja egy ruhadarabbal.
- Mi az, hogy túlságosan gyerek?! Az udvarban már 14 éves koromban örömlányok tucatjai hívogattak az ágyukba! Altar! Már nem vagyok gyerek! - Türelmesen figyelem, majd amikor kiadta mérgét, morgolódva bújik vissza hozzám. – Szerelmem… nem vagyok gyerek… nem… egy gyerek nem tud így szeretni.
Sóhaj szakad fel mellkasomból. Igen, megtalálta azt a bizonyos szót, amellyel képes levenni a lábaimról. Szerelmem... milyen édesen hangzik a szájából, akár egy varázsige.
Magamhoz húzom, és hajába fúrom arcomat. Olyan erős a kísértés, és tudom, hogy nem ellenkezne... a gondolat is féktelen szenvedélyt izzít bennem.
- Ilien… melnya… kérlek… kérlek, ne kísérts! – suttogom rekedten, számat puha ajkaira tapasztom. Forró, mohó csók, és mielőtt más is történne, ellököm magam tőle és lemászom az ágyról. Meg róla.
– Elmegyek fürdeni, utána pedig lassan készülődhetünk.
Megállít a hangja a fürdő ajtajában, de csak vállam felett pillantok vissza rá, nehogy meglássa mennyire keményen meredezik hímvesszőm.
- Megmoshatom a hajadat? – kérdezi végtelenül aranyosan. Elmosolyodom, hiszen akaratlanul is a lehető legintimebb gesztust készül tenni, amely a kapcsolatunkat tovább mélyíti. Lágyan elmosolyodom, tekintetemmel simogatom őt.
- Persze.
Előre sétálok, és megengedem a vizet, beleülök a kádba, amely aprócska hozzám képest. Nem baj, megteszi bármi. Mögöttem ül a kád szélén, és ujjai gyengéden simítják végig tincseimet. Beleborzongok, élvezem ahogy nedves hajamban szétkeni az illatos sampont. Behunyt szemekkel sóhajtok fel, ellazulnak izmaim, vágyam felkorbácsolódik, az összekötődés mágiája pedig bőrömet bizsergeti. Megtorpan a mozdulatban, hátralesek miért. Mosoly a válasza, a gondok felhői azonnal elillannak szemeiről, de láttam hogy valami nyomasztja.
- Ilien, csókolj meg – kérem tőle lágyan, ő pedig elpirul, majd duzzogva csücsörít.
- N-nem!
Visszafordítja fejemet, és folytatja a hajmosást. Néhány másodperc elég, és immár ő maga húzza hátra fejemet, fölém pipiskedik. Mosolyogva hagyom magam.
– Utálom, hogy nem tudok neked nemet mondani. – súgja a számba, de nem csókol meg. Kéreti magát... igazi kis csábító...
Szőke fürtjeibe bújnak ujjaim, és megszüntetem azt az aprócska távolságot, és mohón falom puha ajkait. Nyelvem szájába hatol, már nem vagyok lassú és óvatos, de figyelek rá, hogy gyengéd legyek.
Hopp, és már az ölemben is csücsül hálóingestül, a meleg vízben.
- Idióta… - kacag fel édesen, ahogy magam felé fordítom és újra megcsókolom egy széles vigyorral. – Most csurom víz lett a hálóingem.
- Akkor vedd le.
Javaslatomtól paradicsom árnyalatot produkál az arca, zavartan kezdi hajamat babrálni vállaim felett.
- Még nem is végeztem a hajaddal…
Magamhoz szorítom.
- Akkor folytasd – súgom, ujjaim végigsimítanak az ő haján is, amelyek egyre nedvesebbek a gőztől és kezeimtől. Ugyan rövid a haja, és nem elf, de ugyanannyit ér, amit teszek, hiszen ez nem a testünknek fontos, hanem a lelkünknek. Szerelmes, apró puszikkal cirógatom arcának kipirult bőrét, és amikor egy kis edényből vizet önt a fejemre, hogy leöblítse hajamat, élvezettel hunyom be szemeimet. Puha ajkait és a víz enyhén kesernyés ízét érzem számon. Vakon szorítom őt magamhoz, karjaim dereka körül, érzem ahogy mellkasa pihegve feszül az enyémhez, ujjai vállamba kapaszkodnak, hasamhoz feszül merevedése, ő is érzi az enyémet. Halkan nyög fel, amely szinte detonátorként hat rám, szétrobban testemben a vágy, felhördülve tépem el tőle a számat. Zihálva engedem el, és hátradőlök a kádban. Kábán nézzük egymást, mohón szívom magamba kipirult arcának, duzzadtra csókolt ajkainak látványát, majd a nedves hálóingen átsejlő mellbimbóit, és merevedésének dudorát. Combjain felcsúszott a ruha, ahogy lovagló ülésben a combjaimon ül. Ő sokkal többet lát belőlem, meztelen hasamhoz simuló merevedésem kilátszik a vízből, nedvesen csillog. Megbűvölten nézi, én pedig karjaimat a kád szálán megtámasztom, és megmarkolom a tömör fémet. Remeg minden porcikám a vágytól, de nem teszek semmit.
- Altar... – leheli.
- Érints meg nyugodtan ha szeretnél, melnya.
Kezei felemelkednek, végigsimítja mellkasomat, a vízcseppeket szétkeni ezüstszürke bőrömön. Megborzongok és felsóhajtok érintésétől. Halkan, a saját nyelvemen suttogom el neki, mennyire kívánom, és bármit megtennék neki, amit csak kér tőlem. Szerencsére nem érti de sejtheti, mert beleborzong a szavaimba.
Amikor közelebb hajol hozzám, és megcsókolja mellkasomat, megremegek és ujjaim elfehérednek ahogy megszorítom a kádat. Zihálva figyelem, rózsaszín nyelve a bőrömön annyira izgató és különleges látvány, ahol pedig hozzám ér, ott mintha lángra gyújtott volna, parázslóan izzik. Kezei felfedezőútra indulnak, karjaim izmait végigsimítják, majd vissza a mellkasomra, le a hasamra, a bordázott izmokat egyenként rajzolja körbe ujjaival... Akadozó, szabálytalan légvételeim és a víz lágy csobbanásai az egyetlen zaj, amely körbeveszi a mi kis világunkat.
Hangosan felnyögök, és meglepetten emelem fel szemhéjaimat, hogy Ilienre nézzek. Ujjai forrón szorítják lüktető hímtagomat. Nem... nem gondoltam volna, hogy meg meri tenni.
- Milyen... nagy... – leheli halkan, hangja fátyolos, alig hallható. Oldalra hajtott fejjel, félig lehunyt szempilláim alól figyelem őt, ahogy izgatottan nézi, ismerkedik vele, tapogatja.
- Altar, hogyan szeretkezik két férfi? – kérdezi ismét, hangja remeg a vágytól. Megnyalom kiszáradt számat, és csípőm akaratlanul is enyhén felemelkedik, ujjai pedig végigsimítanak hímtagomon. Beleborzongok.
- Ilien, hagyd ezt a témát...
- De miért?
Jaj miért kell ennyire makacsnak lennie?
- Ne bosszants fel – suttogom rekedten, a levegő felforrósodik felszabaduló mágiámtól. Nem akarom őt bántani, de a bennem szunnyadó sötét erőket ilyen kiszolgáltatott állapotban nem tudom féken tartani.
- Bosszantani? – kérdezi, felháborodva szorít még erősebben, amivel egy mély nyögést csal ki belőlem. – Te bosszantasz engem!
Érzem dühét, a szenvedélyét... majd felmordulok ahogy előrébb siklik combjaimon, meztelen ágyékomhoz szorítva sajátját. Felrántja a ruháját is, és megbűvölve figyelem hogyan szorítja össze kezeivel az enyémet az övével. Együtt kezd minket masszírozni, ujjaival tétova mozdulatokat tesz, láthatóan és érezhetően nincs gyakorlata benne, de édes nyögései és zihálásai, bőrének forrósága, illata... mindent elfeledtetnek velem.
- Altar... ahh.. milyen nagy... és forró... – zihálja, akaratlanul annyira szexisen, hogy mielőtt bármit is tehetnék, mély torokhangon élvezek el, összerándulva. Fejem hátraejtem, egész testemen végigfut a mindent elemésztő, perzselő forróság.
- Ilien...
Kábán szorítom magamhoz az ő karcsú testét, amely remeg, édes nyögései jelzik, hogy követett engem.
- Altar... gyönyörűen élvezel... – pihegi amikor kiemelem a kádból és egy lepelbe burkolva visszasétálok vele az ágyba. Lemosolygok rá, és gyengéden lefektetem az ágyba.
- Pihenj melnya... két óránk maradt csupán.
- De még meg kell fésülni a hajad – válaszolja bágyadtan, és oldalra fordulva figyeli ahogy felveszem nadrágomat. Meztelen lábairól lecsúszik a fehér lepel, egyik csupasz válla is felbukkan, a látvány pedig olyan étvágygerjesztő, hogy nehezebb begombolnom elöl a nadrágot. Sóhajtva ülök le mellé, a fésűmet felé nyújtom.
- Szeretnéd? – kérdezem tőle gyengéden, ő pedig boldogan felragyogó mosollyal térdel fel. Maga köré csavarja a lepedőt, és lassan, óvatosan fésülni kezd. Puhán, gyengéden siklanak a fésűfogak a hajszálaimon, nem kell megerőltetnie magát. Szinte magától bomlik ki, és a vékony hajszálak nagyon gyorsan száradnak. A kevéske idő, amelyet magunkra szánunk, bőven elég is neki.
- Olyan szép... napról napra szebb – leheli, ujjai végigsimítanak hátamon. Előrehajtott fejjel mosolyodom el. A szerelem teszi. Minél mélyebb a kötődés, annál szebben csillog.
- Ha elf lennél, a tiéd is most így nézne ki – dörmögöm halkan.
- Igen? De miért?
Már vártam a kérdést.
- Tudod te azt Ilien, ne akard hogy kimondjam – mosolygok hátra a vállam felett, és hirtelen mozdulattal felkapom, megperdülök vele, ő pedig kacagva kapaszkodik a nyakamba. Magamhoz szorítom, megcsókolom formás szájacskáját, majd leteszem a földre és megpaskolom fenekét.
A sötét erdő vészjóslóan emelkedik az ég fölé. A fák olyan magasak, hogy nem látni a csúcsukat, még a hold halvány fénye is csak tétován folyik keresztül rajtuk.
- Altar... nem látok semmit – suttogja mellkasomnál Ilien félénk hangja. Köré borítom köpenyemet.
- Semmi baj Ilien, én jól látok, és a ló is. Maradj csendben, bármi történik, ne kezdj el menekülni vagy kiabálni, jó? - Érzem testének finom remegését. – A tőröd megvan?
- A kezemben... – suttogja.
- Jól van.
Megnyugodva bököm sarkam a lovam oldalába, és nesztelenül vágtatunk. Rutinosan kerüli ki a fákat, nekem csak a környezetet kell feszülten pásztáznom. Erőmet kiterjesztem, minden rezdülést, álaltok mozgását, sóhajaikat érzékelek. Nagyon kimerítő, de muszáj. Harcba nem bocsátkozhatom, mert a sötét elfek túl jól bánnak a nyilaikkal még éjszaka is. Nappal még inkább.
Ilien csendben van, egyik kezével hajfonatomat szorongatja, másik kezében az elf tőr van, tudom. Még akkor adtam neki, amikor a trollokkal harcoltam, hogy védje meg magát.
Hirtelen érzem meg őket, és mielőtt bármit is tehetnék, vagy kardomat előránthatnám...
Leállítom lovamat, és a semmiből előbukkanó számtalan elf harcost felmérve fordítom körbe a fejemet. Sok nyíl mered ránk, egy rossz mozdulat és azonnal halottak vagyunk.
- Add meg magad Altar herceg – dörren egy mély hang. – Nem akarunk bántani téged, királyunk azt parancsolta, hogy élve vigyünk vissza hozzá.
Ilien erősen remegni kezd, karjaimat óvón szorítom köré, fejemben lázasan kergetőznek a gondolatok. Mit tegyek? Hogyan tudom őt biztonságba helyezni, megvédeni?
Hosszú hallgatás után bólintok. Semmit nem tehetek, időt kell nyernem.
- Rendben, vezessetek a király elé – válaszolom mély, parancsoló hangomon. Nem ellenkeznek, hiszen egykoron én voltam a vezetőjük, élet és halál ura. Csatákba vezettem őket, és az oldalukon harcoltam. Még mindig mélyen tisztelnek, minden mozdulatuk, tekintetük erről árulkodik. Nem veszik el fegyvereimet sem, csak lovam köré gyűlnek és elindul a népes menet az erdő közepébe. Egyenesen az égig magasló, fényűző palota felé, amelyet mágia rejt avatatlan szemek elől. Fehér tornyai szinte vakítanak, és középen, a királyi hálószoba erkélyén már messziről látom a minket figyelő magányos alakot. Komoran összeszűkülnek higanyszürke szemeim, ahogy őt figyelem. Gyűlöletem forr mellkasomban már a látványától is.
***
A felkelő nap sugarai felragyognak a gyöngyház falakon, a mágia izzik körülöttünk.
- Mi történt? – kérdezi, és tágranyílt szemekkel pillant körül. A rengeteg sötételf harcos láttán megretten, a palotára pillantva azonban csodálattal merevedik meg ölemben. Átlovaglunk a széles diadalív alatt, és folytatjuk utunkat a fehér márványúton, egészen a palota főkapujáig. Belovagolunk, körülöttünk néma csend. A díszes udvarban a rengeteg egzotikus növény és a szép szobrok között leszállok lovamról, lesegítem róla Ilient is, aki még mindig csodálkozva nézelődik.
Vállára teszem kezemet, és komoran a szemeibe nézek.
- Ne lankadjon a figyelmed – dörmögöm halkan. – Ha mondok valamit, azonnal szót fogadsz, és nem kérdezel. Értetted?
- Mi ez az egész? Miért hívtak téged hercegnek?
- Ha-ha-ha! – szakítja félbe beszélgetésünket egy mély, dallamos férfihang. Tapsolva lép elő egy faragott, tejfehér márványoszlop mögül egy magas alak. Pont olyan hatalmas, mint én. Ugyanaz a királyi vér csörgedez ereinkben, ezért vagyunk mindketten legalább egy fejjel magasabbak minden elf harcosunknál.
Bőre ugyanolyan sötétszürke, akár az enyém, haja hosszan omlik alá vállain, elöl pedig apró fonatokban, bennük drágakövek csillognak. Szemei két világos borostyánkőként csillog, mély, mágikus erő izzik tekintetében, homlokán pedig ott a királyi szimbólum, a fehér mintázat, amely félreérthetetlenné teszi, ki is ő.
- Maloch – dörmögöm komoran.
Ilien azonnal felfogja, hiszen tanulmányai során ezerszer hallhatta már a nevét, és ekkor hirtelen felém fordul. Nem érti az egészet. Megnyugtatóan szorítom meg finoman a vállát, óvatosan magam mögé tolom, védelmező ösztönként.
- Altar – búgja mély hangján a király. – Drága öcsém. Szeretett kisöcsém... hát a kóborló báránykánk visszatért.
Közelebb lép, hófehér földig érő köpenyében szemkápráztató látvány. Megáll közvetlenül előttem, haragtól izzó borostyánsárga tekintete mélyen az enyémbe fúródik.
- Nem vagy a testvérem – sziszegem, hogy csak ő hallja. Elhúzza a száját és körbesétál minket, alaposan végigmér engem és a ruhák alól ki sem látszó Ilient.
- Azt csiripelték a madarak, hogy az embereket szolgálod. Ejnye-ejnye... Elhagytad királyodat azokért a szánalmas korcsokért?
Komoran nézek rá.
- Jól tudod, miért mentem el.
Mosolyra húzódik a szája. Bosszant ez a színjáték, ugyanakkor óvatos vagyok, nem akarom feldühíteni. Túlságosan kiszámíthatatlan és aljas, bármit megtehet és tudja is.
- Reménykedtem benne, hogy már kibeleztetted magad valahol, kisöcsém – súgja a fülembe. – Szomorúan látom, hogy élsz és virulsz... mi több, teljesen kivirultál. Megérinti hajfonatomat, és aljas mosoly húzódik ajkaira.
- Azt hittem, Enthos halott. Ha jól emlékszem... pont itt halt meg, ahol állunk – döfi belém a szavakat aljasul.
A fájdalom elhomályosítja tekintetem és gondolataimat, de ekkor egy aprócska kéz csúszik a tenyerembe, és forróság járja át testemet. Lepillantok Ilienre, a csukjától nem látom, de hálásan szorítom meg ujjait egy finom mozdulattal.
- Értem már. - Egy hirtelen mozdulattal lerántja Ilienről a köpenyt, és csodálkozva lép hátra, hogy végigmérje. – Egy ember? Egy emberért lángol a szíved?
Néma csend borul az udvarra, a minket figyelő elfek döbbenete nehezíti meg a levegőt.
Maloch lehajol és alaposan megnézi magának Ilient, mélyen a szemeibe néz. A herceg nem fér tőle, büszkén viszonozza pillantását, kihúzza magát, és tudom hogy most gőgösen elküldené a sehonnaiba, de nem teszi. Szót fogad nekem, és ezzel megmenti a saját életét. Én kicsi szerelmem... ne félj, tudom hogy félsz, de ne aggódj... életem árán is megvédelek. Megszorítom finoman az ujjait.
- Igen, ő a választottam. Hornya.*
Morgolódás, zajongás és meglepett kiáltások törnek ki az elfekből, még Maloch is csodálkozva méri végig, majd a reggeli nap fényében ragyogó hajamra szegezi tekintetét. Az övé nem ilyen, soha nem is lesz. Annyira önző és szívtelen, kegyetlen, hogy soha senki nem fogja őt szeretni, ahogy ő sem lesz rá képes soha. Ami neki komoly hátrány, ugyanis ha a király nem alkalmas a párválasztásra, az egész nemzetet, királyságot meddőség átka árnyékolja be. Ezért ölte meg Enthost, ezért akart tőlem megszabadulni, hogy ne taszítsák le a trónról, hogy egy alkalmasabb, termékeny uralkodót tegyenek a helyére. Engem.
- Hazudsz – mondja halvány mosollyal.
- Nem, nem hazudik! – kiált közbe egy elf, és a többiek is csatlakoznak hozzá. – Nézzétek a haját! A haját!
- Elég! – kiáltja hirtelen Maloch, hangjában az erő fellángol, és ostorként csap végig a tömegen. Azonnal lelapul mindenki, ő pedig komoran néz végig rajtunk. – Vigyétek Altart a különleges börtöncellába, a fiút pedig a lakosztályomba. Beszélni akarok vele.
- Ne merészeld! – kiáltom, rávetném magam, de erős kezek fognak le, a földre szorítanak, és kétségbeesett kiáltásomhoz Ilien sikítása társul amikor elrángatják tőlem.
- Ilieeeen...! – ordítom, reménytelenségemre nem válaszol más, csak a csend. Őrjöngve küzdök, hullanak körülöttem az elfek, kardom kezemben csillog, hajam kibomlik és mágiámtól lebeg testem körül, de túl sokan vannak... túl sokan vannak... Nem bírok el velük, legyűrnek, és nekem el kell viselnem, hogy elragadják őt tőlem...
*Társam – tünde szó, komoly jelentéssel bír. Akkor mondja egy elf valakire, ha az életét összekötötte vele. Jelen esetben ez nem egészen igaz, hiszen Ilien és Altar még nem jutott el odáig, hogy ezt megtegyék.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 11. 13. 22:13:13
Altar hirtelen mozdulatokkal fordul ismét felém, tekintete rémisztően villámlik a haragtól, s testemet könnyedén felkapva füttyent a lónak. Erős, kapkodó mozdulatokkal dob fel a hatalmas állat hátára, a nyereg durva anyaga fájón dörzsöli csupasz bőrömet, s ahogy a ló vágtatni kezd a fák között, reszkető ujjakkal markolok a nyeregbe, mielőtt lefordulnék a rázkódó testről. Minden porcikám reszket, ahogy a fagyos hideg mardossa vizes bőrömet, s mikor a ló végre megáll, lábaimat felhúzva kuporodom össze. Altar… Altar… Altar… vigyázz magadra. Kérlek… vigyázz magadra.
Nem tudom, milyen gyorsan telnek a percek, teljesen elveszítem időérzékemet, a vészjósló gondolatok gyötrelmesen kínozzák elmém apró zugait, s ahogy egyre több és több végtelen hosszúnak tűnő másodperc telik el, kezd hatalmába keríteni a kétségbeesés. Mi tarthat ennyi ideig? Ugye nem esett baja? Ugye? … ne! Nem… nem gondolhatok erre. Nem akarom.
A szemeimből kigördülő könnycseppek, bizonytalan melegséggel érintik átfagyott bőrömet, s mire lomhán végiggurulnak remegő arcomon, maguk után jéghideg csíkot húzva zuhannak reszkető mellkasomra.
Mikor délután harcolt legalább láttam… akkor legalább tudtam volna, hogy baja esett. Akkor legalább kirohanhattam volna a szikla mögül, hogy teljesen értelmetlenül, megpróbáljak a segítségére lenni, és én is odaveszhessek vele együtt… akkor legalább... vele együtt halhattam volna meg. Most… távol tőle, bizonytalan aggályok között vergődve várom, hogy forró melegséggel öleljen magához, és eloszlassa félelmeim kusza hálóját… rettegve várom… talán értelmetlenül. Talán minden reményem máris odaveszett… nem! Ha valami baja lenne… azt érezném. Tudom. A szívem mélyén tudom, hogy még jól van… ugye? … ugye még jól van?
Érzem, hogy szívem veszélyesen lassan vánszorog mellkasomban, szinte kővé fagynak ujjaim, ahogy görcsösen szorítom a kemény bőrkantárt, s meredten bámulok magam elé, lassan elvesztve minden reményemet, hogy valaha újra érezhetem Altar forró csókjait.
Ismerős füttyentés töri meg a borzongató csendet, s megállni készülő szívem reményteli dobogásba kezd, ahogy a ló engedelmesen moccan gazdája hívására. Ahogy a fák közül kibukkanva megpillantom Altar alakját, szemeim villámgyorsan mérik fel testét a Hold ragyogó fényében, s mikor nem látok nagyobb sérülést, a megkönnyebbüléstől a kínzó aggódás egy másodperc alatt dühvé alakul szívemben.
- Te... te... hü-hülye... – Fogaim reszketve koccannak egymásnak, nyelvem mintha kővé lenne fagyva, nehezemre esik a hangok helyes kiejtése, ezért mérges szemrehányásom szavai csak akadozva hagyják el vacogó ajkaimat. - T-teljesen sz-szét f-fagytam... m-miattad... – Gondolt rá egyáltalán, hogy ha valami baja esett volna, akkor megfagytam volna az éjszakai hidegben? Gyönyörű halál, mondhatom…
Ujjai gyorsan siklanak hónom alá, s egy könnyed mozdulattal emel le az érdes anyagú ülésről, hogy forró testéhez ölelve melengessen fel. Illata lágyan kúszik orromba, elbódítva a dühtől homályos elmémet, s hosszan pislogva bújok a meleg testhez, miközben kezeimmel végigtapogatom a részeket, amiket elérek.
- N-nem s-sérültél m-meg? – Még közelebb húz magához, testem köré teríti a köpenyét, s végtagjaim lassan kezdenek olvadozni, ahogy a belőle áradó meleg szétárad bennem.
Rövid szünetet tartok, kezeim mellkasát simítják, de elmémet újabb és újabb szemrehányások áradata rohamozza meg, s nem tétovázok szavakba önteni a hosszú rettegéstől felgyülemlett dühöt.
- Mi lett v-volna velem, ha kinyíratod magad? – Remegő kézzel szorítom meg az ujjaim között hullámzó vastag hajtincset, s legszívesebben a szótárban szereplő összes káromkodást a fejére zúdítanám, hogy szívemet könnyebbnek érezzem… ha tudná… ha tudná, milyen volt… ha tudná, milyen érzés volt a lovon ülve aggódni érte… hosszú percekig szenvedni a kételyek és bizonytalan reménysugarak között. Ha tudná... ha tudná, hogy mennyire féltem… hogy mennyire féltettem. Belehalnék… belehalnék, ha elveszíteném őt. - Cs-csak úgy feldobsz a lóra és mész? B-barom... – Erőtlenül folytatnám még a szitkok felsorolását, de egy hang sem jön ki ajkaimon. Utálom, hogy még olyankor is megőrjít a közelsége, mikor mérges vagyok rá. Utálom, hogy nem tudom utálni. Lehetetlen tíz másodpercnél tovább haragudni rá. Dühösen fújtatva adom meg magamat a túláradó érzelmek áradatának, s reszkető ajkaimat megadón simítom Altar puha szájára. Újabb könnycseppek törnek elő a remegő szemhéjak mögül. Lágy hűvösséggel simogatják fagyos arcomat, de Altar forró ajka felmelegíti a hidegen csillogó cseppeket. Kezeimet nyaka köré fonom, s teste melegségében fürdik minden egyes porcikám…
Elhajolok arcától, s újabb erőtlen szitkozódásra nyitnám számat, de Altar halovány mosollyal fojtja belém a szót. Ajkaimra hajolva kezd halk, dallamos mormolásba, szavai összefolynak fülemben, s egész testem megborzong a belőle áradó mágia tömény erejétől. A körülöttünk lévő levegő lassan felmelegszik, lágyan simogatja átfagyott bőrömet a kellemes meleg, s ahogy Altar szorosan ölel magához, a hosszú, rettegésben töltött fagyos percek már csak egy rossz álomnak tűnnek. Már vége. Most már itt van. Újra itt van. Nem is tudom, miért aggódtam érte annyira… hisz tudom, milyen erős. Legyőzhetetlen.
Szemeimet lehunyva hajolok vállára, érzem, ahogy keze hátamat simogatja a vastag köpenyen keresztül, s nem sok hiányzik hozzá, hogy mély álomba merüljek az erős karok óvatos szorításában.
Mikor kellően átmelegedtem, gyengéd mozdulatokkal adja rám a tiszta ruhákat, majd ismét útnak indulunk, miközben megbeszéljük az új útvonalat… a sötét erdőn keresztül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szívem mélyén nem érzek kíváncsiságot Altar népe iránt, de a fennálló veszélytől való félelem elnyomja minden kíváncsiságomat. Ha ránk találnának… belegondolni sem merek, mi történne. Vajon minden sötét elf olyan hatalmas erejű, mint Altar? Nem hinném… de akkor sem lenne esélyünk sok harcos ellen.
Mikor elérjük az ismerős fogadót, Altar ugyanazt a szobát kéri, mint az előző napon, s én egyből a fürdőbe sietek, hogy egy forró fürdővel még a hideg emlékét is elpárologtassam testemből. Lassú mozdulatokkal kenem bőrömre az illatos szappant, s hosszút pislogva hajtom fejemet a kád szélére. Még mindig érzem a fejbőrömön, ahogy Altar gyengéd masszírozással mosta ki a hajamból a vért. Végigsimítok testemen, minden porcikám érzi Altar ölelését, s gondolataim veszélyes vizek felé kezdenek kavarogni.
Kényszerítem agyamat, hogy kizökkenjen az édes álmodozásból, felállok, s vizes testem megborzong a hirtelen hőmérsékletváltozástól… azt hiszem… rémisztően beleszerettem. Ijesztő ennyire függni valakitől… ijesztő, hogy a boldogságom feltétele, valaki másnak a boldogsága… ijesztő, mégis… annyira jó érzés.
Vacsora közben még mindig morgolódom, pedig már egyáltalán nem vagyok dühös rá. Talán nem is voltam. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ő még nem jöhet rá… még nem jöhet rá, hogy mennyire képtelenül szeretem. Csak még egy kicsit… csak egy kicsit hadd tartsam még titokban a gyengeségemet.
Tekintetemmel végig őt figyelem. Ahogy az ágyon fekve hunyja le szemeit, s mélyen relaxálva hagyja figyelmen kívül a durcás dünnyögéseimet.
- Altar… már megint nem figyelsz rám. – Suttogom sértetten, de nem kapok választ. Hát persze. Nem is tudom, mit vártam. Erről vajon soha nem fog leszokni?
Megismétlem hangosabban a nevét, majd mikor arra sem reagál, mérgesen vágom le magam az ágyamra, és hátat fordítok neki. Rendben. Akkor így is játszhatjuk.
Csupán pár rövid percig bírom, feltérdelek az ágyon, s normális hangszínre váltva próbálom elérni, hogy újra fürödhessek a higanyszürke tekintet meleg sugarában.
- Altar… te nem is fürödtél… és a fésülködést is kihagytad… még ne aludj… - Szavaim hallatára meg sem moccan, olyan mereven fekszik, mintha a lélegzést is abbahagyta volna.
Szemeim tágra nyílnak, pár rövid lépéssel termek az ágya mellett, s a szélére térdelve csúsztatom ujjaimat Altar vállára. Szívem őrülten dobog, szemeim könnybe lábadnak a félelemtől. Nem! Nem lehet baja, ugye? De még soha nem láttam ilyennek… vajon alszik? Ugye csak alszik?!
Egyre hangosabban ismételgetem nevét, kezeim remegni kezdenek, mikor semmi reakciót nem kapok válaszul. Ez nagyon rossz vicc… ugye ez csak egy vicc? Kérlek Altar… nyisd ki a szemedet… kérlek…
Szívem kihagy egy ütemet, ahogy szemei résnyire kinyílnak, s a látásomat elhomályosító vastag könnyfátyolból hatalmas cseppek indulnak el, ahogy megkönnyebbülten hunyom le szemeimet. Altar hirtelen mozdulattal ül fel az ágyon, egy pillanatra megrezzenek, majd újra felemelem szemhéjaimat.
- Mi történt? Megsérültél? – Néma remegéssel rázom meg fejemet, szemeimmel kerülöm tekintetét… én sérültem e meg? Ő az, aki nincs magánál! Ő az, aki nem reagál a nevére, és sápadtan ájult az ágyba, amint ideértünk.
- Beszéltem hozzád, és nem válaszoltál... meg sem fésülködtél még... ráadásul olyan karikásak a szemeid... Azt hittem... azt hittem rosszul vagy! – A sírással küszködve ütök dühösen a mellkasára, de mikor magához húz, engedelmesen, megadóan bújok hozzá. Miért csinálja ezt? Hogy merészel ennyire rám ijeszteni? Ha aludni akar, szóljon… és akkor nem aggódtam volna. Mindig ezt csinálja… mindig aggódnom kell érte. Nem bírom. Már a gondolat, hogy valami baja esik, halálra rémiszt… és a legszörnyűbb az egészben, hogy ha megsérülne, semmit nem tudnék tenni érte. Gyenge vagyok. Mindig ő az, aki megvéd… ő az, aki megment… ő az, aki segít nekem mindenben. Én semmire nem vagyok képes.
- Kis butusom. – Suttogja kedves gyengédséggel hajamba, hangján hallatszik, hogy mosolyog, s szívverésem egy pillanat alatt szökik az egekbe.
- Nem vagyok buta! – Ajkaim azonnal ellenkeznek, de belül már minden porcikám olvadozik a meleg szeretettől, amivel magához ölel… tőle még ezeknek a szavaknak is örülök, ha ennyi szeretettel a hangjában mondja…
- A harc és a mágia lemerítette erőimet, alvásra van szükségem, fel kell töltődnöm. – Halk magyarázkodás kíséretében fekszik vissza a puha párnára, majd karjait birtoklón testem köré fonva húz magához, s érzem, ahogy arcom kipirul. Ne… ha így ölel… akkor egy szemhunyásnyit sem fogok aludni.
Szívem őrült tempóban dübörög mellkasomban, fülemben szinte visszhangzik az ütemes ritmus a szoba néma csendjében. Hiába próbálok kiszabadulni a szoros ölelésből, csak sejtelmes mosoly kúszik ajkaira, s forró karjai gyengéd szorítással húznak még közelebb. Kezemet mellkasára simítom, szemeimet lehunyva hallgatom az egyre lassabb lélegzetvételeit, s ahányszor kifújja a levegőt, a lágy fuvallat hajamat cirógatja, borzongást váltva ki testem minden apró porcikájából. Remélem… remélem, ezzel legalább egy kicsit segítek neki. Talán egy kicsit hasznára lehetek… talán…
Nem tudom, mennyi idő telik el, egyre hosszabbakat pislogva nézem a békés arckifejezést, néha elgyengülök, s nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy gyengéden végigcirógassam az alvó arcot. Gyönyörű. Most először látom aludni. Olyan nyugodtan tűnik… valahogy mégis… mintha szomorú lenne.
Elkapom ujjaimat arcától, ahogy apró könnycseppek csurrannak ki a csukott szemek alól, s hirtelen irtózatos fájdalom mar szívembe. Megrezzenek a gyötrelmes szúrástól, s ajkamra harapva fordítom el a tekintetemet. Sír. Álmában sír. Most látom először Altar könnyeit. Vajon… vajon mit álmodik?… Enthos…
Érzem, ahogy az én szemeim is benedvesednek, s egy gyengéd mozdulattal törlök le Altar arcáról egy cseppet. Vajon… vajon én is kiérdemlem egy nap a könnyeit? Kegyetlenség azt kívánni, hogy a bőrén ezüstösen csillogó cseppek egyszer értem cirógassák arcát? Igen… kegyetlenség… mégis… zavar, hogy most nem tehetek semmit… semmit, csak megpróbálhatom szerelmemmel elfelejtetni vele a fájdalmas szenvedést… és talán egyszer… talán egyszer Enthos közelébe érhetek a szívében. Talán egyszer engem is engem is szeret majd annyira. Talán lesz idő, hogy nem róla fog álmodni, miközben engem tart a karjaiban. Talán egyszer majd rólam álmodik, és mosollyal ébred.
Összerezzenek, amikor Altar hirtelen nyitja ki szemeit, felül az ágyon, s gyors mozdulatokkal tünteti el szíve gyengeségének bizonyítékait. Az ellenségeivel könyörtelen, legyőzhetetlen harcos… és ilyen mélyen tud szeretni valakit. Hihetetlen. És most a szeretetének egy része az enyém… még ha nagyon kicsi rész, akkor is… érzem… érzem, hogy minden csókkal, minden öleléssel egyre alacsonyabbá omlik a szívét körülvevő hatalmas kőfal. Halkan suttogom nevét, s önző módon húzom vissza magamhoz. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen. Olyan mélyre akarom fészkelni magamat szívében, hogy soha többé ne tudjon elengedni. Soha. Követelőző, mohó csókkal tör ajkaim közé nyelvével, s én remegve kapaszkodom a széles vállakba, magamhoz húzom, s próbálom szívem minden szerelmét beleadni az édes csókba, hogy a szenvedés legapróbb emlékét is kitöröljem fejéből. Én itt vagyok… én itt vagyok neked.
Ujjai lágyan csúsznak tincseim közé, s ahogy ajkai nyakamat érintik, egész gerincemen különös borzongás fut végig. Mély, a vágytól rekedtes hangon dörmögi nevemet, s mikor fogai óvatosan karcolják bőrömet, a gerincemen végigfutó borzongás ágyékomat forrósítja fel. Halkan nyögök ajkaiba, ahogy ismét számba furakszik nyelvével, s ujjaim ösztönösen siklanak a selymes tincsek közé, amelyek boldogan hullámozva cirógatják bőrömet. Ágyékom minden pillanatban egyre forróbbá válik, puha, forró nyelvének minden mozdulata újabb meleg hullámot indít el testemben.
- Altar… - Levegőért zihálva szakítom meg a csókot, hangom remeg, s magam sem tudom, hogy azért kapaszkodom görcsösen vállaiba, hogy megállítsam, vagy, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Legszívesebben soha nem engedném el, mégis megrémít, ahogy testem reagál érintéseire… megrémít, hogy minél többet kapok, annál többre és többre vágyom tőle.
Elhajol arcomtól, s az ágyon felkönyökölve néz végig rajtam a meleg, óvó tekintettel, még mindig kapkodva veszem a levegőt, s elpirulok, ahogy a csillogóan átható szempár hosszú percekig mered rám. Elmosolyodva simítja forró ujjait arcomra, s én hosszút pislogva hunyom le szememet a meghatódottságtól. A gyengéd érintés lágyan cirógatja bőrömet, szívem boldogan dübörög, s mikor végigsimítja bizsergő ajkaimat, legszívesebben újabb csókot követelnék tőle, de egy hang sem jön ki torkomon. Istenem… Istenem… nem hiszem el, hogy elég egy mosoly és egy simítás, hogy ilyen érzéseket váltson ki belőlem.
- Gyönyörű vagy, Ilien. Amikor rád nézek, a koronaékszerek jutnak eszembe rólad. – Szemeim ismét könnybe lábadnak. A boldogság könnycseppjei. Még soha… még soha nem voltam ilyen boldog életemben. Annyi bókot és dicséretet hallottam nap mint nap. Mégis… ez annyira más. Annyira hihetetlenül más érzés. Altar szavai nem csak üres bókok.
Gondolataim egyre kuszábbak, elpirulva sütöm le szemeimet, s halk, remegő hangon szólalok meg, miközben ujjaimat lassú mozdulattal simítom Altar kezére.
- Milyen koronaékszerek?
- A Sötét Elf királyi ékszerek. Gyönyörűek... Van egy végtelenül hosszú gyöngysor, közepén ez zafírral, amely pont olyan csodaszépen ragyog a napfényben, mint a te szemeid... A bőröd szebben fénylik az igazgyöngyöknél is, amelyeken csüng az a drágakő... – Elszorult mellkassal hallgatom hangját, szavai lassan, komótosan jutnak el tudatomig, s minden egyes mondat újra és újra heves dübörgést vált ki szívemből. Szavai szinte elkábítanak, egész testemet könnyűnek érzem, mintha lebegnék, s mintha a világon semmi és senki nem létezne rajtunk kívül. Csak Altar és én… bárcsak…
Ahogy ismét érzem a puha ajkak gyengéd érintését, egész testem megremeg, s a józanész utolsó cseppje is szertefoszlik a hosszú csóktól, amivel egyre jobban és jobban elbódítja elmémet. Annyira szeretem őt. Semmi nem érdekel azon kívül, hogy itt van mellettem és szorosan magához ölel. Forró ölelés, forró csókok, forró, szerelmes pillantások… mindent felemészt az égető forróság, s érzékeim csak az ő érintéseire éleződnek ki. Az apró szoba eltűnik szemeim elől, az ablakon besütő napfény távolinak tűnik és a minket körülvevő csendet megtöri szívünk hangos dübörgése, a halk lélegzetvételek bódító fuvallata, s csókjaink zavarba ejtő hangja.
- Te vagy az én kincsem... Ilien... – Halkan suttogja fülembe a szavakat, szemeim tágra nyílnak, ujjaim megfeszülnek a fehér tincsek között… ne… ha így mondja… ha ezt mondja… miért, csinálja ezt? Egyre mélyebbre rángat… nem bírom… túlságosan boldog vagyok és túlságosan rettegek… nem bírom tovább. Miért mondja ezt, ha utána könnyedén vágja a fejemhez, hogy nemsokára örökre el kell válnunk? Vajon komolyan gondolja? Ha tényleg én vagyok a kincse, akkor ne adjon ilyen könnyedén más kezébe… ha tényleg én vagyok… akkor őrizzen önzően, és soha ne engedje másoknak még csak azt se, hogy rám pillantsanak. Nekem nem kell mások társasága. Nem kell mások figyelme. Nem kellenek mások bókjai. Csak ő kell nekem.
Egy újabb csókkal kábít vissza az édes öntudatlanságba, ujjai lomha, óvatos mozdulatokkal simulnak combomra, s halkan nyögök a szenvedélyes csókba. Lágyan cirógatja bőrömet, minden érintés, minden simítás olyan finom, mintha egy törékeny porcelánbabát tartana karjai között. Megborzongva túrok hajába remegő kezeimmel, szívveréseink hangos dobogása összefolyik fülemben, már azt sem tudom, hogy az övét vagy a sajátomat hallom éppen. Keze lassan csúszik feljebb combomon, mozdulatai egyre jobban akadoznak, tekintetében őrült vágy kavarog, s ez csak feljebb korbácsolja az én szívemben is a szenvedélyt. Szemeim kipattannak, s egy hangos nyögés szökik ki ajkaim közül, ahogy kezét fenekemre simítja, ujjai finoman érintik a csupasz bőrt, s mintha minden apró négyzetcentiméter, ahol hozzám ért, felgyulladni készülne. Ah… ne… ha ezt csinálja… ha így ér hozzám… a testem…
Minden porcikám felforrósodik, erősen szorítom össze szemeimet, hogy lenyugtassam hangos zihálásomat, ahogy nyelve nyakamra kalandozik, égő csíkot hagyva maga után.
- Azt hittem, hogy rózsavízzel mosod a hajad... de most már tudom, hogy ez a te illatod. Olyan... mint a frissen nyíló tavaszi rózsa... melnya... – Szinte fel sem fogom szavait, elkábult elmém mintha egy mámoros álomvilágban kószálna, s Altar rekedtes hangja lassított felvételként kúszik be fülembe, hogy a mély dörmögés újabb borzongást válthasson ki testemből, s az egyetlen szó, amit igazán felfogok, hosszan visszhangzik lelassult gondolataim között. „melnya” … szerelmem… Altar…annyira szeretlek.
Keze hasamon keresztül kúszik egyre feljebb, s a hálóing egyre feljebb csúszva cirógatja lágyan lüktető merevedésemet. Ujjai gyengén dörzsölik meg az egyik mellbimbómat, szemeim tágra nyílnak, testem összerezzen, mintha egy apró villámcsapás cikázna végig gerincemen, s ajkaimon újabb halk nyögés szökik ki. Ajkamra harapva fordítom oldalra a tekintetemet, ahogy Altar lassú mozdulattal húzza fel testemen a hálóinget. Szívem hangosan zihál, az elmém legmélyebb zugaiba száműzött józanész prűden ellenkezne, de szívem túláradó szerelme nem tud ellenkezni semmivel, amit ő csinál. Övé a szívem. Övé a testem. Övé a lelkem. Legszívesebben mindenemet neki adnám, még akkor is, ha tudom, hogy nemsokára eldobja magától. Még akkor is…
Engedelmesen hagyom, hogy lehúzza rólam a vékony anyagot, kezeimet a fejem fölé emelve segítek neki, hogy kibújtassa testemet a ruhából. Tekintetemet szégyenlősen fordítom oldalra, nem merek szemeibe nézni, s arcom teljesen kipirul, szinte felgyullad bőröm. Még soha… még soha nem éreztem magam ennyire meztelennek.
Szinte érzem tekintetének forró sugarát bőrömön végigvándorolni, hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig figyel, s ágyékom már ennyitől egyre forróbban és forróban lüktet. Egyik lábamat bizonytalanul húzom fel egy kicsit, mintha ezzel is takarni akarnám magamat, teljesen sikertelenül, minden pillanat egy kínzóan boldog örökkévalóságnak tűnik.
- Istenek... Olyan... szép vagy! – Hangja rekedtesen remeg, s egy nagy nyeléssel próbálom meg eltüntetni a torkomat szorongató hatalmas gombócot. Még jobban elpirulok, arcomat oldalra billenteném, hogy elrejtsem, de egy újabb csókkal csábítja magához ajkaimat, s halkan felsóhajtva vezetem ujjaimat újra a fehér tincsek közé. Zihálva ejtem a fejem a párnára, mikor nyelvével nyakamra tér, testünk szorosan egymásnak simul, ahogy óvatosan fölém mászik. Meglepett nyögés szökik ki összeszorított ajkaimon, mikor nyelvével mellkasomra ér, testem mintha bezsongna a puha kényeztetéstől, ujjaim megremegnek tincsei között, s minden porcikám megmerevedik. Nyelve mozgásával egy ütemben kapkodom a levegőt, küzdelmet kell vívnom minden apró csepp oxigénért, s mikor arca félreérthetetlen végcéllal indul lefelé mellkasomon, egy pillanatra kijózanodom, s tágra nyílt szemekkel markolok bele tincseibe, hogy megállítsam a mozgásban.
- Altar... mire készülsz? – Lassan emeli rám homályosan csillogó tekintetét, s szemeimet résnyire nyitva hallgatom, ahogy ziháló lélegzetvételeink hangja összefolyik az apró szobában.
- Szeretni akarom a tested, melnya – Szívem kihagy egy ütemet, ujjaim megfeszülnek, s még tovább pirulva fordítom el tekintetemet. – Ne félj, soha nem okoznék neked fájdalmat. – Tudom… tudom, hogy soha nem tenne olyat, ami nekem rossz. Tudom, testem mégis reszket kezei között az izgatott félelemtől.
Gyomrom apró borsóvá ugrik össze, ahogy köldökömbe nyal, ismét felsóhajtok, s minden porcikám megremeg alatta. Kikerekedett, kábult szemekkel nézem, ahogy ujjait végigsimítja merevedésemen, némán sóhajtok fel, ahogy a gyenge cirógatás csiklandozza bőrömet. Másik kezével saját hímvesszőjére markolva hajol lejjebb, s bennem reked a levegő, ahogy figyelem tevékenységét… pedig… egyszer már láttam a merevedését… de mégis… most annyira… más érzés. Most tudom, hogy ez miattam van… ezt én váltom ki belőle... igaz? Pont úgy, mint ahogy ő belőlem. A szerelmünk miatt…
Gondolataim fonala a pillanat töredéke alatt szakad meg, mintha elvágtak volna bennem valamit, agyam teljes káoszba dől, ahogy Altar a szájába veszi merevedésemet. Hirtelen sóhajtom nevét, minden más szó és gondolat elpárolog elmémből, majd hangos nyögések hagyják el ajkaimat, ahogy az élvezettel vegyült kába gyönyör szétárad testemben, hosszan megremegtetve minden porcikámat. Ilyet… ah… még soha nem éreztem.
Fejem erőtlenül hátra csuklik, ujjaim egyre kétségbeesettebben markolnak hajába, néha kinyitom szemeimet, de összemosódik előttem minden, s levegőért kapkodva engedem ki magamból a gyönyör cseppjeit. Hosszan nyögök fel, egész testem megmerevedik, s csak fél füllel hallom Altar sóhaját… Istenem… ah… hogy lehet valami ennyire jó érzés?
Levegőért kapkodva meredek sokáig a plafonra, bódult elmém lassan kezd megához térni, s mikor látásom kitisztult, fáradt mosollyal nézek le Altarra. Arca hasamon nyugszik, szemeit lehunyva pihen... Vajon újra elaludt? Annyira gyönyörű ilyenkor… nem… nem csak ilyenkor. Az én egyetlenem…
Ujjaimat gyengéden simítom arcára, s magamban újra és újra nevét ismételgetem. Hihetetlen. Mikor megismertem, azon tűnődtem, vajon milyen tapintása van a bőrének. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyit érinthetem őt… hogy egyszer ennyire akarom majd érinteni… hogy egyszer ennyire fogom szeretni.
Hófehér tincsei lágyan fedik be meztelen testemet, s mintha lassú hullámzással cirógatnák a még mindig felhevült bőrömet. A szoba csendje most néma meghittséggel telepszik ránk, senki és semmi nem töri meg a csodálatos pillanatot. Minden porcikám nyugodt kielégültséget érez, s a késő délutáni napsugarak boldog játszadozással csiklandozzák bőrömet. Annyira varázslatos ez az egész. Annyira gyönyörű…
Még mindig elpirulok, mikor eszembe jut, amit Altar alig pár perce csinált, tekintetemet oldalra fordítva mélyedek boldog ábrándozásaimba. Vajon ha lány lennék… akkor jobban szeretne? … vajon akkor már szeretkeztünk volna?… két férfi… egyáltalán tud olyat? Nem tudom…
A néma csendet megtöri, ahogy kezemet gyengéden csúsztatom végig a puha ágyneműn, s ujjaimat félénken simítom Altar mellettem nyugvó kézfejére. Szemeit nem nyitja ki, de mikor ujjaink összefonódnak, ajkait lusta, elégedett mosolyra húzza, s testemet ismét elárasztja a kellemes melegség… nincs ennél boldogabb dolog a világon. Szeretni és szeretve lenni.
- Altar. – Halkan suttogok, szinte már ennyi hang zavarja füleimet a hosszú, meghitt némaság után, s Altar lustán emeli fel résnyire szemhéjait. – Ölelj át. – Hangomban most csak egy cseppnyi követelőzés van, lágyan, kérlelőn hívom magamhoz, s ő lassú mozdulatokkal ül fel, hogy mellém fekve húzhassa magához testemet. Szemeimet lehunyva élvezem, ahogy meztelen testemet körülveszi a belőle áradó melegség, egyik keze lágyan cirógatja hátamat, másik kezének ujjai hajamba túrnak gyengéden.
Hosszúkat pislogva bújok mellkasához, s mikor hátamat simító ujjai néha fenekemre tévednek, hatalmas, kérdő szemekkel pislogok fel a fáradtnak tűnő tekintetbe.
- Altar… két férfi tud szeretkezni? – Hangom halk, szinte szégyellem a kérdést, s mikor szemeiben ledöbbentséget látok megcsillanni, elvörösödve sütöm le tekintetemet. Kezei mintha megfeszülnének testem körül, cirógató ujjai megtorpannak, s hosszú, kínosan néma, mozdulatlan szünet következik… én… lehet… lehet, hogy valami rosszat mondtam? Lehet, hogy nem kellett volna megkérdeznem? Igen… nem kellett volna… basszus… soha nem tudom befogni a számat. Vajon most mire gondol… ugye… ugye nem ijesztettem el magamtól? Nem akarom… ugye nem fog megutálni? Ő az, aki „olyan” dolgokat csinált az előbb… nem az én hibám, hogy ilyenek járnak a fejemben… Altar… kérlek, mondj valamit… kérlek…
Pár végeláthatatlannak tűnő perc után ismét magához ölel, ujjai újra lágy simításba kezdenek, de most csak hátamat cirógatja, mintha kínosan kerülné fenekemet… nem értem… Ez… csak egy kérdés volt…
- Ilien, ehhez te még túlságosan gyerek vagy. – Halkan, rekedtes hangon suttogja a fülembe a szavakat, s szemeim tágra nyílnak a felháborodottságtól. M-mi az, hogy túlságosan gyerek vagyok? Már betöltöttem a 17. életévemet! Miért mondja ezt? Hosszú percek óta azon aggódtam, hogy mi lesz a válasza, erre azt kapom, hogy ehhez még kicsi vagyok?!
Durcásan töröm ki magamat az öleléséből, lábaimat magam alá húzva térdelek fel az ágyon, s az ölembe rántom a vékony, hófehér hálóingemet. Kezeimet dühösen fonom össze mellkasom előtt, s Altarra szegezem tekintetemet.
- Mi az, hogy túlságosan gyerek?! Az udvarban már 14 éves koromban örömlányok tucatjai hívogattak az ágyukba! – Gőgösen fordítom el tekintetemet, orromat az égnek emelve… az már más kérdés, hogy soha nem fogadtam el az ajánlatukat… - Altar! Már nem vagyok gyerek! – Hosszan nézek tekintetébe, szemeiből semmit nem tudok kiolvasni, de pár másodperc néma, feszült morgolódás után megadón dőlök vissza mellkasára. Ujjaimat vállára simítom, s szemeimet lehunyva szólalok meg ismét, halk, remegő hangon. – Szerelmem… nem vagyok gyerek… nem… egy gyerek nem tud így szeretni. – Hallom, ahogy felsóhajt, s hirtelen mozdulattal húz újra magához. Arcát hajamba temetve vesz mély levegőt, megremegve simítom kezeimet remegő mellkasára.
- Ilien… melnya… kérlek… kérlek, ne kísérts! – Hangja rekedtes, egyre erősebben szorít magához, majd egy váratlan, vad csókban ejti rabul ajkaimat. Halkan nyöszörögve kapaszkodom a fehér, leomló tincsekbe, ahogy fölém mászik, nyelvével mohón furakszik számba, s pihegve meredek a plafonra üres tekintettel, mikor pont olyan hirtelen hajol el tőlem, mint ahogy letámadott. Halkan, erőtlenül lehelem nevét, s ő az ágyról felállva pillant vissza rám. – Elmegyek fürdeni, utána pedig lassan készülődhetünk. – A lenyugvó nap fénye bátortalanul világítja meg tökéletes vonalú arcát, s csak akkor fogom fel szavait, mikor már meztelenül sétál a fürdőszoba felé. Az ágyon felülve követem tekintetemmel mozdulatait, arcom ismét kipirul, szívem észveszejtő zihálásba kezd.
- Altar. – Szám meggondolatlanul, agyam utasítása nélkül suttogja nevét, s az ajtóban megtorpanva néz vissza rám. Az ágyon térdelve meredek testére, tekintetünk egy röpke pillanatig találkozik, majd félénken sütöm le szemeimet… mit… mit is akartam mondani? Miért is állítottam meg? már nem tudom… - Megmoshatom a hajadat? – Bököm ki végül, miközben szemeimmel meredten nézem a földet, nincs bátorságom arcára pillantani, rettegek, hogy esetlen közönyt vagy rideg elutasítást látnék tekintetében… nem… azt nem bírnám.
- Persze. – Hangja meglepően lágy, szemeimet arcára kapom, s szívem kihagy egy ütemet, mikor megpillantom az arcán elterülő meleg, lusta mosolyt és a gyengéd, szeretettől csillogó tekintetet. Boldogan bólintok, majd mikor eltűnik az ajtóban, sietős mozdulatokkal kapom magamra a hálóingemet, és gyors léptekkel követem.
Altar hatalmas teste igencsak mókás látványt nyújt a hozzá képest apró fürdőkádban, lábait behajlítva dől a kád szélének, s én mögötte állva gyönyörködöm a széles vállaiban, tekintetemmel makacsul kerülöm ágyékát, s hálás vagyok, hogy az ablakon beszökő halovány napfény a víztükrön csillogva segít a haboknak elrejteni a víz alatt lévő testrészeket. Végtelenül gyengéd mozdulatokkal simítom végig a selymes tincseket, majd kezemet beszappanozva dörzsölöm az illatos krémet a szálak közé. Lassan mozgatom ujjaimat, azt akarom, hogy minél tovább tartson ez a pillanat, s közben az ablakon kisandítva nézem a lenyugvó nap utolsó sugarait. Az ég rózsaszínes árnyalatban pompázik, a tökéletes szépségét, csak a közelben gyülekező fekete felhők rontják el. Elkomorulva meredek a kinti fákra, figyelem, ahogy a szél vadul tépi a zöld lombokat, s csak akkor döbbenek rá, hogy kezem megállt a mozgásban, mikor Altar a fejét hátradöntve pillant fel rám. Tekintetemet lesütve nézek szemeibe, a vizes tincsek hátra omolva csiklandozzák lábamat, a habos cseppek halk csobbanással csepegnek a fölre, s elmosolyodva simítok ki egy nedves tincset Altar arcából.
- Ilien, csókolj meg. – Duruzsolja halkan, még szemei is mosolyogva csillognak, szemeim tágra nyílnak, s érzem, hogy fülig vörösödöm… hé… ez az én szövegem…
- N-nem.! - Durcásan emelem vissza fejét, s lágy mozdulatokkal folytatom a bársonyos tincsek tisztogatását, de ujjaim túlságosan remegnek ahhoz, hogy rendesen tudjam csinálni. Szívem hangosan dübörög, s egy hangos sóhaj kíséretében simítom ujjaimat homlokára, s annál fogva döntöm hátra fejét, előre dőlve hajolok arcához, de ajkaitól pár milliméterre megtorpanok, s elmosolyodva lehelem szájába a szavakat. – Utálom, hogy nem tudok neked nemet mondani. – Vizes ujjai tarkómra csusszannak, s egy könnyed mozdulattal csökkenti a köztünk lévő távolságot nullára. Nyelvével ellentmondást nem tűrően furakszik ajkaim közé, szinte falja bőrömet, s elgyengülve támaszkodom a fürdőkád szélére.
Egy hirtelen mozdulattal ragadja meg kezemet, gyengéd óvatossággal ránt az ölébe, s én hangosan felsikkantva zuhanok a vízbe. Határozott, erős kezekkel kapja el becsapódó testemet, gondosan ügyelve rá, hogy sehol ne üssem be magamat, s a fürdőkádban lévő víz hangos csobbanással löttyen a padlóra.
- Idióta… - Duruzsolom, s jóízűen felnevetve csóválom meg fejemet, kezeim csupasz mellkasára siklanak, s széles mosollyal hagyom, hogy ismét magához húzzon egy csókra. Szívem őrjítő dübörgésbe kezd, majd ajkaitól elhajolva folytatom. – Most csurom víz lett a hálóingem. – Hangomban színpadias szemrehányás bujkál, s Altar mosolya csak kiszélesedik.
- Akkor vedd le. – Halkan suttog ajkamra, s fülig pirulva fordítom el tőle tekintetemet. Feljebb csúszom ölében, mintha meg sem hallottam volna szavait, pedig ágyékom már ennyitől forróbban lüktet. Nyakát átkarolva cirógatom végig homlokát, hogy az előre hulló tincseket ismét hátra simíthassam remegő ujjaimmal, majd halk, a visszafogott vágytól rekedtes hangon szólalok meg.
- Még nem is végeztem a hajaddal…
- Nem baj – nevet megkönnyebbülten, és törölgetni kezdi arcomat. Felemelem őt, hogy megkönnyítsem a dolgát, magamhoz szorítom erősen. – Csupa vér vagy…
- Most már te is – dörmögöm ajkamat cirógató ujjaiba. Megcsókolom, mert muszáj. Képtelen vagyok ellenállni vonzerejének, és már nem is akarok.
Könnyű lélekkel nevet fel, gyönyörű így.
- Szólhattál volna, hogy ilyen könnyedén legyőzöl három trollt és akkor nem aggódom halálra magamat.
Magamhoz szorítom, és átérzem szavait. Borzasztó lehetett neki az életemért aggódni ott a szikla mögött.
- Ne haragudj – súgom mosolyogva, finoman megcirógatom számmal fülecskéjét.
- De haragszom.
Duzzog. Imádom amikor ezt csinálja...
Folytatjuk utunkat. A szél hidegen őrjöng körülöttünk, mégis megérzem a közeledő ellenséget. Gyorsak, már látóhatáron belül vannak. Talán egy tucat, nem több. Vágtára fogom a lovat, és elmenekülünk. Erős vagyok, a horda legyőzése sok erőmbe kerülne, és Ilien életét sem kockáztathatom.
Lerázom őket, és be is esteledik. Ilyenkor a trollok földje nem veszélyes, mert félnek a sötétben.
Ilien folyamatos nyavalygása és panaszáradata a szokásos, és amikor leemelem a lóról, közli velem szívének minden boldog szeretetével, utálkozva: Büdös vagyok. Köszönöm szívszerelmem, igazán elkényeztetsz. Mosolyogva teszem le, de valamitől megretten és visszakapaszkodik a nyakamba.
- Ne félj, melima. A hegyi trollok félnek az éjszaka sötétjétől.
Megnyugtatóan simogatom fejét, amíg el nem múlik a remegése.
- Fürödhetek a tóban? – kérdezi mellkasomtól.
- Igen, de veled megyek.
Édesen szégyenlős, egyedül vetkőzik le, amikor én már biztonságos távolságban, meztelenül a tó vizébe gázolok. Leöblítem magamról a vért, hajamat kibontva mosom át, majd visszaúszom Ilienhez a szappanért. Vacogva bénázik az üveggel.
- Add ide.
Kinyitom, öntök egy adagot a kezembe, miközben ő rajtam legelteti szemeit. Sajnos én csak keveset látok belőle, de talán nem is baj. Visszaadom neki az üveget, és finoman megmosom a haját. A holdfényben is látni, ahogy a troll vér vízzel keveredve lecsorog sápadt bőrén. Alaposan leöblítem, minden mozdulatom gyengéd és kedves. Elf szerelmesek mossák így egymás haját, az összetartozást erősítve. Ez egyfajta szertartás.
- Altar… - suttogja, miközben kezemet az ezüstösen ragyogó vízbe merítem, és leöblítem válláról a habot. – A trollok nem szoktak nagyobb csoportokba gyűlni. Csak kisebb családokban élnek… mégis, most rengetegen voltak.
Megállok a mozdulatban. Valóban szokatlan volt, de ennek sok oka lehet. Szembe fordul velem, és amíg én mágiámmal felmelegítem körülöttünk a vizet, hogy ne fázzon, mellkasomnak támasztja a fejét.
- Emiatt ne aggódj, melima.
Lehajolok hozzá, muszáj megcsókolnom újra. Nem elég soha az ízéből, illatából. Kezeim lágyan siklanak végig hátán, karcsú derekán, kemény és formás fenekén megállapodva. Olyan erős vágy tör rám, hogy legszívesebben olyat tennék, amivel örökre elijeszteném magamtól.
A vágy ködétől tompa aggyal, az utolsó pillanatban érzékelem csak a hátam közepére irányuló nyílvesszőt. Megperdülök és elkapom.
- Ork nyilak.
Már mindent értek.
Felkapom Ilient, füttyentek egyet, és a vízbe gázoló ló hátára hajítom meztelenül. A nyereg oldalában lévő másik kardomat kirántom, majd a ló farára csapok.
- Rejtőzz el!
Kitámadok a vízből, hangos kiáltással, akár egy vad, őrjöngő istenség.
Erőmtől lobog körülöttem a hajam, szemeim ragyognak.
Sokan vannak. Semmi esélyük ellenem.
Kardom, mágiám, hangom... dühöm pusztít.
***
Az utolsó ork halálhörgését is elnyeli az éjszaka sötétje. Vértől csöpögő kardomat a földbe szúrom, lemosom vérüket magamról, és felöltözöm. Ilien ruháit magamhoz veszem, fegyvereimet felcsatolom és a lovam keresésére indulok. Nem kell sokat füttyentenem, hamar előkerül, a hátán kucorgó fiúval.
Kékes ajkai reszketnek, akárcsak sápadt teste is.
- Te... te... hü-hülye... – dadogja összekoccanó fogakkal, ahogy leemelem gyengéden a nyeregről. – T-teljesen sz-szét f-fagytam... m-miattad... - Nyakam köré fonja karjait, hideg kezei végigtapogatják arcomat, mellkasomat. - N-nem s-sérültél m-meg?
Magamhoz ölelem, meleg köpenyemet köré bugyolálom. Teljesen átfázott szegény, én ostoba... de nem volt egyszerűen más választásom.
- Mi lett v-volna velem, ha kinyíratod magad? – Dühösen beletép a hajamba, teljesen jogosan. Nyakába temetem arcomat, úgy ölelem magamhoz szorosan. Bűntudatom van, a fenébe is. Ész nélkül vetettem csatába magam, és ha meghaltam volna, Ilien is odavész. – Cs-csak úgy feldobsz a lóra és mész? B-barom...
Hideg ajkai az enyémekre tapadnak, kezei kapaszkodnak belém, könnyei is hidegek.
Folytatná tovább a szövegelést, de halkan lecsittegem, majd lágyan mormolni kezdem a varázsigét. A mágia ereje körülhullámzik minket, melegen nyaldossa bőrünket. Ilien remegése lassan alábbhagy, ahogy újra felmelegszik a teste. Amikor elég jól van már, felöltöztetem és visszaültetem a lóra. Fáradt vagyok, kimerültem... biztonságos helyre kell vinnem őt.
- És most hova?
- Sajnos erre nem folytathatjuk az utunkat.
- Erre én is rájöttem – morogja, miközben kibontott hajamat tekergeti ujjai között, a köpenyem biztonságos melegében.
- Reggelre érünk vissza a fogadóba, ahol legutóbb megszálltunk. Ott maradunk egy napot, majd éjjel útra kelünk egy másik... útvonalon.
Kikukkant a köpenyből, azúrkék szemei okosan csillognak. Jól tudja mire gondolok.
- Nem lesz túl kockázatos?
- De igen, azonban van egy előnyünk: a sötét elfek birodalmának minden négyzetméterét ismerem. Pontosan tudom, hol és hogyan tudunk keresztülvágni rajta anélkül, hogy elkapjanak.
***
A fogadóban forró fürdőt vesz, és amíg ő a fürdőben pepecsel, addig mágiám utolsó morzsáit is felhasználva erős pecsétekkel lezárom az összes bejutási lehetőséget a szobánkban. Ablakok, ajtók, rések a falakon... mindenre gondom van.
Amikor Ilien kilép az ajtón, még mindig duzzog. Puffogva vacsorázik, de láthatóan jól van. Hálisten... Megkönnyebbült sóhajjal hallgatom morgolódását, kardom markolatán pihentetem egyik kezemet, és ágyamon elheverve behunyom a szemeimet. Ólomnehéz végtagjaimat már alig bírom mozdítani... olyan... kimerült... vagyok...
- Altar! Altar! – hallom homályosan a távolból. Felnyílnak a szemeim résnyire, és amikor meglátom könnyes szemeit, azonnal kijózanodva ülök fel. Körülpillantok. Sehol veszély.
- Mi történt? Megsérültél?
Mellettem térdel az ágyon, vékony hálóingében, sápadtan remegve.
- Beszéltem hozzád, és nem válaszoltál... meg sem fésülködtél még... ráadásul olyan karikásak a szemeid... – szipogja. – Azt hittem... azt hittem rosszul vagy!
Kis öklei mellkasomon puffannak, de hagyja hogy magamhoz öleljem.
- Kis butusom – mosolygok le rá.
- Nem vagyok buta! – csattan fel azonnal. Csak beleborzolok hajába.
- A harc és a mágia lemerítette erőimet, alvásra van szükségem, fel kell töltődnöm.
Visszadőlök a párnákra, és ellenkezését figyelmen kívül hagyva, felháborodott őfenségét magamhoz szorítom és alvómaciként átölelem.
- Sss...
***
Ezért utálok aludni.
Felnyitom szemeimet, felülök és könnyeimet letörlöm. Gyűlölök álmodni. Álmodni... Vele.
- Altar...
Oldalt fordulok és lenézek rá. Ébren van, és már emlékszem mire is ébredtem fel. Az ő cirógatására... Puha, meleg karjai nyakam köré fonódnak, visszahúz maga mellé. Mohón tapadok ajkaira, fájdalmam azonnal elmossa a szerelem és a vágy. Édes kehelyként nyíló ajkaiba tör nyelvem, mohón elveszem mindent, amit felkínál. Selymes, rózsaillatú hajába fúrom ujjaimat, hajam körülöttünk örvénylik.
- Ilien... – zihálom a nyakába, finoman a bőrébe harapva. Nyöszörögve kapaszkodik tincseimbe, amikor ismét megcsókolom. Ködösek a gondolataim, nem tudom mi helyes és mi nem... csak őt látom. Életem legdrágább kincsét, akiért életemet és szívemet áldoznám.
- Altar...
Felemelem a fejem, és legördülök róla. Oldalamra fekszem, fejemet kezemre támasztva felkönyökölök. Kifújom a levegőt, megynugszom... és benne gyönyörködöm mosolyogva. Az ablakon beömlő napfényben fürdő aranyszőke hajában, alabástrom bőrében, azúrkék szemeiben. Csodálattal simogatom meg, szürke ujjaim elütnek tejfehérségétől. Rózsaszín ajkainak vonalát körbe rajzolom.
- Gyönyörű vagy, Ilien – suttogom rekedten. – Amikor rád nézek, a koronaékszerek jutnak eszembe rólad.
- Milyen koronaékszerek? – kérdezi kábultan, kezembe kapaszkodik karcsú ujjaival. Hintek rájuk egy puszit.
- A Sötét Elf királyi ékszerek. Gyönyörűek... Van egy végtelenül hosszú gyöngysor, közepén ez zafírral, amely pont olyan csodaszépen ragyog a napfényben, mint a te szemeid... – ujjaim nyakára siklanak, tekintetem követi. – A bőröd szebben fénylik az igazgyöngyöknél is, amelyeken csüng az a drágakő...
Megcsókolom újra, nem bírom tovább.
- Te vagy az én kincsem... Ilien...
Sóhaját elnyeli a csók, kezem combjára siklik. Formás és puha, bőre pedig forró, selymes... megőrjít teljesen. Feljebb csúszik a kezem, a hálóinget felcsúsztatva. Fenekére simulnak ujjaim, halk nyögéssel feszül meg alattam. Istenek... ez őrület... Nyakára vezetem számat, bőrét falom, csókolom.
- Azt hittem, hogy rózsavízzel mosod a hajad... de most már tudom, hogy ez a te illatod. Olyan... mint a frissen nyíló tavaszi rózsa... melnya...*
Mélyen magamba szívom, hálóinge alatt pedig mellkasára csúszik a kezem. Mellbimbói már kemények és hegyesek, megrezzen ahogy megérintem őket. Feljebb csúsztatom a hálóingét, engedelmesen emelkedik fel, hogy levegyem róla. Kezei feje felett maradnak, arcán gyönyörű pírral, szégyenlősen hagyja hogy hosszan gyönyörködjem benne.
- Istenek... – zihálom rekedten. – Olyan... szép vagy!
Nem győzök betelni puha ajkaival, a vágy vörös köddel takarja be józan eszem utolsó maradékát is, de amikor Ilien mellkasán kalandozom már nyelvemmel, beletép hajamba. Felemelem a fejem, zihálva figyelem levegőért kapkodó, kipirult arcát.
- Altar... mire készülsz? – leheli.
- Szeretni akarom a tested, melnya – válaszolom némileg józanabbul. – Ne félj, soha nem okoznék neked fájdalmat.
Belenyalok a köldökébe, és ő megrándul, keze köré tekeredő hajamba markol. Ágaskodó kis péniszét végigsimítom ujjaimmal, másik kezemmel rámarkolok a sajátomra. Tágra nyílt szemekkel figyel, majd elsötétül tekintete, ahogy számba veszem kis hímvesszőjét.
- Altar! – sikkantja rémülten, ajkába harapva veti hátra fejét, haja puhán követi mozdulatát, arcán a tökéletes kéj. Olyan gyönyörű... olyan hihetetlenül szép... Néhány szívás elég neki. Amikor számba csurran enyhén sós gyönyöre, és csodás sikolyát visszaverik a falak, felnyögve élvezek el én is.
Istenek... csodálatos...!
Amikor magamhoz térek, fejem hasán pihen. Hajamat cirógatja, amely takaróként borít be bennünket, kezeim mellette pihennek az ágyon.
Békés harmónia... a szeretet és az összetartozás nyugalma.
Lassan, nyugtatóan érzem magam köré fonódni karjait, erősen szorít magához, s a kedves mozdulattól egyre csak több és több könnycsepp nyer utat magának szemeimben. Néma zokogásom csendjét halk szipogások törik meg, majd Altar cirógatóan mély, suttogó hangja mászik füleimbe.
- Ne... ne sírj, melima... Pokoli fájdalom látnom a könnyeidet. – Mellkasom megrázkódik, ujjaim megfeszülnek, erőtlenül bújok még közelebb fájdalmaim okozójához. Ne sírjak? Ha azt akarja, hogy ne sírjak, ne legyen ilyen kedves, mikor tudja, hogy mindennek nemsokára vége. Ha azt akarja, hogy ne sírjak, ne halmozzon el szerető érintésekkel és becézésekkel. Ha azt akarja, hogy ne sírjak, ne öleljen úgy, mint aki soha de soha nem akar elengedni. Egyre mélyebbre zuhanok ebben az édes, mámoros csapdában, mígnem a visszaút lehetőségének gondolata is homályba vész, s szívem örökre a sötét gödör hideg, nyirkos falai között ragad… mégis… minden érintése, minden szava, minden ölelése… minden csókja édes boldogsággal árasztja el testem minden apró porcikáját, s földöntúli örömmel sétálok a vesztem felé karjaiban. Bárcsak soha nem jönne el az a nap, mikor el kell válnunk… bárcsak…
Újabb csiklandozó könnycseppek gurulnak végig arcomon, ahogy Altar magához húz egy gyengéd, mohó csókra, egész testem beleborzong nyelve puha érintésébe, s csak a könnycseppek sós íze keseríti meg a mámoros boldogság édes zamatát. Szinte kétségbeesetten kapaszkodok nyakába, ahogy magához szorít, mintha bármelyik pillanatban köddé foszolhatna a gyönyörű látomás.
Fejemet vállára hajtva süllyedek vissza a hangtalan sírásba, testem néha-néha megremeg, s Altar gyengéden, óvón simogató ujjai egyszerre nyugtatják le sajgó szívemet, és árasztják el újabb fájdalmas gondolatokkal elmémet. Selymes hangja gyógyírként cirógatja füleimet, ahogy halkan énekelni kezd, szemeimet lehunyva bújok még közelebb hozzá, s a mély, dallamos hangszín gyengéd határozottsággal szór álomport kisírt szemeimre.
Kipihenten, mégis nyűgösen ébredek, a tegnap este történtek sötét árnyként hessegetik el a mosolyt arcomról, s hiába fekszem kedvesem karjaiban, szívembe nem tud felhőtlen boldogság költözni. Bágyadt lelombozottsággal nyitom ki szemeimet, Altarra pislogok, miközben arcomat még jobban tenyerébe temetve hajtom fejemet kezébe.
- Jó reggelt. – Súgja halk, dörmögő hangon, s szívem kihagy egy ütemet, majd hosszú pislogással próbálom eltüntetni szemeimből az érzelmek áradatát. Szeretek a karjai között ébredni. Ilyenkor úgy érzem, biztonságban vagyok. Úgy érzem, hogy semmi rossz dolog nem történhet. Mikor vele vagyok… Nem! Nem szabad ilyeneken gondolkodnom. Nem szabad ennél is mélyebbre zuhannom! Nem lehet… nem szerethetek bele ennél is jobban… ha ez egyáltalán lehetséges.
- Miért jó? – A máskor oly vidámnak és elevennek tűnő napsugarak most is fényesen világítják meg az apró szobát, de most mintha minden apró kis sugár a szomorú nyomorúságunkon kacarászna játszadozó csillogásával s földöntúli fényével.
Legszívesebben folytatnám a tegnap esti hisztizést, legszívesebben megmondanám neki, hogy bárhová vele megyek, de egy gyengéd csókkal foszlatja el gondolataim hálóját, újra boldog kuszaságot varázsolva fejemben.
- Ideje reggelizned, Ilien. El kell indulnunk még most, ha az éjszakát ismét fogadóban szeretnénk tölteni. – Néma engedelmességgel bólintok, s egy árva szó nélkül mászom ki a meleg takaró alól, hogy a fürdőbe menjek átöltözni. Egy újabb reggel. Egy újabb fárasztó, kimerítő nap. Újabb értelmetlen órák, amelyek kísértetiesen közelebb hozzák a megérkezés fájdalmas pillanatát.
Az úton is makacs szótlanságba burkolózom, némán dőlök a kemény páncélnak, s olyan kicsire húzom össze magam Altar ölében, amennyire csak lehetséges. Pont, mint az utazásunk elején. Mikor még visszaszámoltam a perceket, hogy mikor érünk már oda. Mikor még nem voltam ilyen boldog és ennyire hihetetlenül szomorú egyszerre. Nem éreztem semmit… talán jobb is volt úgy… talán…
Ujjaimmal öntudatlanul is az ölembe lógó vastag hajfonatot cirógatom szüntelenül, a selymes szálak szinte lüktetve örülnek a kedves kényeztetésnek. Hosszúakat pislogva játszadozom a hófehér tincsekkel, néha úgy érzem, mintha Altar szívét cirógatnám végtelen gyengédséggel… remélem érzi… remélem érzi az érintéseimből, hogy mennyire szeretem.
Altar hirtelen állítja meg a lovat, s én meglepett mocorgással fészkelődöm, hogy megmasszírozhassam a váratlan mozdulattól sajgó végtagjaimat.
- Mi az? – Halkan dünnyögve dugom ki a fejemet a köpeny alól, s egy pillanatra hunyorítanom kell szemeimet, hogy az éles, késődélutáni napfény ne bántsa a sötéthez szokott pupillákat. Altar válasz nélkül csúsztatja ujjait ajkaimra, s szemeim ledöbbenten pásztázzák a környezetünket, ellenség után kutatva, de az égvilágon semmi különös jelenséget nem látok a közelben. Hirtelen tör rám az ismerős, émelygő érzés, s a körülöttünk lévő apró kavicsok lebegve emelkednek fel a földről a hihetetlen erősségű mágiától, ami Altar testéből árad. Szemeim tágra nyílnak, s nagyot nyelve kapaszkodom Altar páncéljába. Hosszú, kínzóan néma percekig állunk feszült mozdulatlansággal, majd Altar vérfagyasztóan nyugodt hangja töri meg a csendet.
- Hárman vannak. – Keze lecsúszik ajkaimról, majd sietve méri fel ő is a környezetet, tapasztalt szemekkel, s pulzusom percről percre egyre magasabbra hág. Micsoda? Miről beszél?
- Kicsodák? – Kérdezem hangosabban, miközben figyelem, ahogy Altar leugrik a lóról, s ekkor már biztosan tudom, hogy baj van. Mikor egy gyors mozdulattal kap le engem is, lábaim már remegnek, gyomrom még mindig kavarog, s szívem mélyén dühösen szidom magam gyengeségemért. Olyan szívesen segítenék neki… de… én még csak azt sem tudom, hogy mi folyik itt. Kik vannak hárman, és miért kell leszállnunk? Altar harcolni fog? Azt nem akarom… mi van, ha… NEM! Erre gondolnom sem szabad. Nincs olyan ellenfél, akit nem győzne le könnyedén… ugye? UGYE?! … még soha nem láttam őt hozzá méltó ellenfél ellen harcolni.
A kezébe kap, s csak egy ember méretű szikla mögött rak le újra, komor tekintete rettegő szemeimbe fúródik.
- Ilien, te itt maradsz, és bármi történjen is, nem mozdulsz. Rendben? – Kikerekedett szemekkel nézek rá, kell pár rövid másodperc, hogy felfogjam szavait, s szívem őrjöngve ellenkezik az ötlet ellen. Nem… én nem akarom, hogy harcoljon. És ha valami történik vele… itt megbújva kéne végignéznem?! Ne…
Minden porcikám hangosan üvölt, hogy ellenkezzek vele, de nagyot nyelve tüntetek el minden efféle gondolatot. Nem. Most nem arra van szüksége, hogy még én is megnehezítsem a dolgát.
Hosszút pislogva bólintok, próbálom eltüntetni tekintetemből a vadul tomboló aggodalom és félelem nyomait, s mikor megszólalok, nagy nehezen sikerül elérnem, hogy hangom alig-alig remegjen meg beszéd közben.
- Itt várlak. Ne aggódj miattam, csak vigyázz magadra. – Nehezemre esik kimondani az engedelmes, belenyugvó szavakat, de mikor Altar elismerő mosolyát látom, egy pillanat alatt köddé foszlik minden aggályom. Elpirulva sütöm le szemeimet, ahogy hajamba borzol, de szívem minden másodpercben egyre gyötrelmesebb fájdalommal aggódik érte.
- Használd ezt, ha szükséges. Egy karcolása is elég ahhoz, hogy lebénítson bárkit, addig el tudsz menekülni. – Hosszú pillanatokig nézek meredten az elegáns fegyverre, majd ajkaimra harapva veszem ki Altar kezéből a felém nyújtott tőrt, pedig tudom, hogy valószínűleg nem lennék képes használni. Ha Altarral valami történne… nem hiszem, hogy lenne elég lélekjelenlétem… nem hiszem, hogy lenne elég erőm.
Minden végtagom úgy remeg, mintha kocsonyából lenne testem, s erőtlenül összegörnyedve csúszok le a földre. Nem lesz baj. Nem lesz baj. Tudom, hogy nem lesz baj. Altar erős. Altar legyőzhetetlen. Azok az erős karok, amelyek minden éjszaka gyengéden védelmezve ölelnek át… ugye… ugye nem veszed el tőlem, istenem? Kérlek…
Fülemben szinte visszhangzanak a hatalmas trollok dübörgő léptei, s arcomat tenyereimbe temetve szorítom össze szemeimet.
Dobbanás. Körülbelül 25-30 méterre lehetnek.
Újabb és újabb, hangosabb dobbanások. 10-15 méter.
Félve pillantok ki a számomra menedéket nyújtó kő mögül, s halk sikoly hagyja el ajkamat, mikor látom, ahogy az első troll lesújt Altarra a hatalmas, fából faragott buzogányával. Kezemet számra tapasztva ugrom egyet a kő mögött, szívem mintha a torkomban dübörögne a félelemtől, pedig Altarnak haja szála sem görbül a lomha támadásoktól. Fürgén mozogva tér ki minden csapás elől, kecses, természetfeletti eleganciával megközelítve ellenségét, s minden egyes mozdulata után mintha újra és újra beleszeretnék. Haja gyönyörűen csillogva táncol teste körül, s már nem tudom eldönteni, hogy a félelemtől vagy a büszkeségtől zihál ilyen eszeveszett tempóban a szívem. Visszabújok a kő mögé, s alig pár másodperc múlva már hallom is, ahogy a hatalmas lények földre rogyó, élettelen teste hangos puffanással rezgeti meg a környező köveket. Félénken kukkantok ki újra, s látom, ahogy az utolsó troll lassú léptekkel battyog el, megfutamodva Altar ereje elől. Elmosolyodva állok fel, s igaz, lábaim még mindig remegnek, szívemben már szertefoszlott az aggodalom. Épp kilépnék, hogy a nyakába vessem magam, mikor egy szigorú intéssel marasztal a helyemen, s újra leguggolva figyelem a környezetünk néma, rezzenéstelen nyugalmát. Hosszú percek telnek el, s mikor Altar leengedi a kezét, gondolkodás nélkül rohanok karjaiba. Forró melegség nyugtatja meg lelkemet, ahogy magához szorít, s én lehunyt szemmel adom át magamat a nyugodt ölelés apró rezdüléseinek.
- Jól vagy, melima? – Majdnem felkacagok a nevetséges kérdés hallatán, s szemeim könnybe lábadnak a megkönnyebbültségtől. Újra itt van a karjaim között. Újra ölelhetem…
- Hogy tudsz ilyen hülyeséget kérdezni? Te jól vagy? Nem sérültél meg? – Végignézek testén, de az undorító kék trutyin kívül semmi változást, semmilyen sebet nem látok, s halk, nyugodt sóhaj hagyja el ajkaimat. Nem sérült meg.
- Összevéreztelek. – Elmosolyodva simítja végig arcomat, s mély szeretettel néz szemeimbe, mintha a világ legértékesebb kincsét cirógatná. Testem megborzong, arcomat tenyerébe hajtva simítom végig kézfejét, majd egy rövid puszit lehelek tenyerébe. Kicsit lábujjhegyre kell ágaskodnom, hogy arcát végigsimítva tisztítsam meg a kékes árnyalatú vértől, s a mai napon először kúszik mosoly az én számra is.
- Nem baj. – Halk, bizonytalan nevetés szökik ki ajkaim közül, miközben arcát tisztogatom, s ő hónom alá nyúlva kap fel karjaiba, hogy arcunk egy szintben legyen. Mosolyom kiszélesedik, lábaimat dereka köré fonva tartom meg a súlyom egy részét, miközben Altar egyik keze hátamra csúszik, másikkal pedig fenekem alá nyúlva tart meg. – Csupa vér vagy… - Suttogom kipirult mosollyal, ujjaim ajkára tévednek arca simítása közben, s finom mozdulattal cirógatom végig a selymes puhaságú bőrt.
- Most már te is. – Dörmögi lágy hangon, s én ösztönösen hajolok közelebb hozzá, orraink édesen simítják egymást, s a következő pillanatban már szenvedélyesen tapadnak egymásra ajkaink, kezeim nyaka köré fonódnak, hogy még közelebb és közelebb ölelhessem magamhoz. Az én hősöm. A legyőzhetetlen lovagom. A sebezhetetlen védelmezőm. Altar…
Megkönnyebbült, már-már hisztérikus nevetéssel hajtom fejemet vállára, szívemet tonnákkal könnyebbnek érzem, s a sírással küszködve szólalok meg újra.
- Szólhattál volna, hogy ilyen könnyedén legyőzöl három trollt és akkor nem aggódom halálra magamat. – Érzem, ahogy kezei még szorosabban ölelnek magukhoz, ajkai hol fülemet simítják, hol szőke tincseim közé lehelnek apró puszikat, majd válaszra nyitja száját.
- Ne haragudj. – Suttogja, hangján hallatszik, hogy még mindig mosolyog, lehelete finoman cirógatja fülemet, s egész testem megborzong… ah… hihetetlen… hihetetlen, hogy ennyivel ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem.
- De haragszom. – Dünnyögöm durcásan nyakába, de szám sarkában már újra mosoly bujkál.
Miután a véres ragacs nagy részét lekapartuk magunkról, sietősen folytatjuk az utat, a váratlan harc miatt már így is túl sok időt vesztegettünk. Alig telik el fél óra, a ló ismét hangos nyerítéssel torpan meg, s én ijedt meglepettséggel fürkészem Altar arcát, és semmi jót nem tudok leolvasni róla. Szemeit lehunyva ereszti ki újra erejét, s nekem ismét támaszért kell nyúlnom, mielőtt leszédülnék a ló hátáról. Hangos dobogás töri meg a feszült csendet, s a következő pillanatban már szemünk elé tárul a szörnyű látvány, ahogy közel 10-20 troll trappol felénk dühös üvöltéssel. Szemeim tágra nyílnak, hitetlenkedve bújok közelebb Altarhoz, aki haragos sóhajjal fordítja meg a lovat, hogy menekülni kezdjünk üldözőink elől.
- Sajnálom Ilien, de ez egy hosszú vágta lesz. – Súgja lágyan fülembe, majd előre dőlve indítja őrült vágtába a hatalmas állatot. Ez a rossz a szűk völgyi útban, amit választottunk. Két út van: előre vagy hátra… de miért? miért támadnak ránk a trollok? Egyáltalán honnan tudták? Vajon azért, mert Altar elengedte a nőstényt? …
Füleimben visszhangzik a minket követő léptek dübörgése, a sziklák szinte rázkódnak körülöttünk, s az óriási sárkányló eddig nem ismert sebességben szeli a levegőt áramvonalas testével. Gyomrom felfordul az erős rázkódástól, szemeimet lehunyva hallgatom szívem félelmetes dobogását, s a percek lomhán vánszorognak, minden óra végtelen hosszúságúnak tűnik, s lassan a Nap nyugovóra tér a hegyek mögött.
Már teljesen lemaradt a minket üldöző csorda, s Altar felegyenesedve húzza meg gyengéden a kantárt, hogy lassítson a tempón, s én halkan morogva kezdem el rázúdítani a problémáim hosszú listáját, miszerint éhes és kimerült vagyok, kényelmetlen a ló és majdnem megfulladok a ruháinkra száradt vér bűzétől.
Egyre hevesebb nyavalygásom ellenére még hosszú órákig vágtázunk, mígnem kiérünk az egyenes sziklás út fogságából, s a hegység lábánál egy apró, fákkal körülvett tavacskánál állítja meg Altar a lovat. Fáradtan nyöszörögve hagyom, hogy levegyen, majd mikor lábaim földet érnek, erőtlenül fintorogva tolom el magamtól testét.
- Büdös vagy. – Dünnyögöm durcás elégedetlenséggel, de elég annyi, hogy a szél meglebbentse a fák leveleit, ijedt sikkantással repülök vissza karjaiba, s ő kedves megértéssel ölel magához szó nélkül.
- Ne félj, melima. A hegyi trollok félnek az éjszaka sötétjétől. – Lágy cirógatással próbál megnyugtatni, s szemeimet lehunyva bújok hozzá, majdnem álomba merülve karjaiban. Igaza van. Most már tényleg nincs mitől félni. Amíg itt van mellettem, biztonságban vagyok.
- Fürödhetek a tóban? – Suttogom halkan, miközben szemeimet kinyitva pislogok fel Altar gondterhelt tekintetébe, s hiába tiltakozik minden porcikám a hideg víz gondolata ellen, a trollok megszáradt vérének hányingerkeltő szaga elég nyomós ok, hogy kockáztassam a megfázás lehetőségét.
- Igen, de veled megyek. – Nagyot nyelve bólintok, igazából ezt a választ vártam. Érzem, hogy arcom kipirul, s fejemet lehajtva fonom össze remegő karjaimat mellkasom előtt, míg Altar kipakolja a szükséges holmikat. Mikor végzett a fekhely elkészítésével, mellém lépve simítja végig arcomat, majd állam alá nyúlva emeli fel fejemet, hogy egy rövid csókot leheljen ajkaimra. Fáradt szemeim kipattannak, szívem kihagy egy ütemet, s erőtlen testem mintha új energiával töltődne fel már egy apró csóktól. – Segítsek levetkőzni, vagy…
- Menni fog egyedül is! – Vágok közbe akadozó hanggal, s fülig pirulva figyelem, ahogy elmosolyodva kezd el vetkőzni. Nem hiszem el… egyáltalán nem szégyenlős? Nem értem…
A Hold erős fénye megvilágítja testének minden domborulatát, s kezemet mellkasomra szorítva próbálom csillapítani szívem hangos dübörgését. Nem szabad oda néznem. Nem szabad bámulni… nyugi Ilien…
Eddig csak egyszer fürödtünk együtt, a holdvilágos éjszaka fényénél, s a tökéletes szépségű testet most még gyönyörűbbnek látják szemeim, mint akkor. Ismét kihasználom az alkalmat, míg a vízbe gázolva merül el a habokban, hogy a ruháimat gyorsan ledobálva magamról kapjam fel a kis szappanos üvegecskét, és én is a hullámok közé vessem magam. Dideregve állok meg a mellkasomig erő vízben, s ügyetlenkedve próbálom kihúzni a dugót az apró üvegből, de a hidegtől remegő, elgyengült ujjak nem könnyítik meg a dolgomat.
- Add ide. – Hallom magam mögül Altar mosolygó hangját, s összerezzenve fordulok felé, majd átnyújtom a kért tárgyat. A mellkasomig érő víz neki épphogy csak a derekáig ér, s ajkaimat összeszorítva nyelek egy nagyot, ahogy a vizes tincsekből csöpögő cseppecskék a Hold fényét visszatükrözve csordogálnak végig mellkasán, hogy aztán hasán végigfolyva újra csatlakozhassanak a tavacska nyugodt hullámaihoz. Szinte észre sem veszem, hogy Altar ismét a kezembe nyomja a szappant, s mikor gyengéd mozdulatokkal keni vizes hajamra az illatos krémet, meglepett borzongással pislogok fel a higanyszürke íriszekbe, melyek most fényesen csillogva tükrözik az égbolton elszórt, gyönyörűen tündöklő csillagok ragyogását. Ujjai meghitt gyengédséggel mossák ki hajamból a száradt vért, s fejbőröm szinte bizsereg a kellemes érintéstől, testem mintha még többre vágyna. Évekig szolgák mosdattak, de soha… még soha nem éreztem hasonlót.
- Altar… - halkan suttogva töröm meg a ránk telepedett nyugodt csendet. – a trollok nem szoktak nagyobb csoportokba gyűlni. Csak kisebb családokban élnek… mégis, most rengetegen voltak. – Keze egy pillanatra megtorpan, s én homlokomat mellkasának döntve borulok rá, de kínosan lüktető merevedésemet távol tartom testétől.
Érzem, ahogy nyugtatóan simítja végig hátamat, ismét megremegek a forró érintéstől, s tulajdonképpen csak most tudatosul bennem, hogy meztelenül állunk egymással szemben, s csak a sötét hullámok oltalmazó takarása véd meg a teljes csupaszságtól.
- Emiatt ne aggódj, melima. – Dörmögi fülemhez hajolva, majd szenvedélyes csókra hívja a hidegtől remegő ajkaimat. A forróság ismét futótűzként terjedve árad szét testemben, ujjaim Altar arcát végigsimítva csúsznak az éjszakai fényekben hófehérnek tűnő tincsek közé, s egész testem bizseregni kezd, ahogy ujjai hátamat végigsimítva kalandoznak fenekemre, lágy cirógatással játszadozva bőrömön.
Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte felfogni sincs időm, Altar egy hirtelen mozdulattal lök távolabb magától, ahogy megfordul, vizes haja tincsekbe összeállva repül teste körül, mozgása olyan gyors, hogy szememnek szinte csak elmosódott árnynak tűnik alakja, s a következő pillanatban már egy hosszú, faragott hegyű nyílvesszőt tart ujjai között. Szemeim tágra nyílnak, ahogy pár méterre tőlünk egy másik nyílvessző csapódik a fénylő habokba, s Altar dühtől megremegő hangját hallom.
- Ork nyilak.
- Tudom – leheli - De örülök, hogy elmondtad. Örülök…
Megcsókolom, ezúttal inkább csak cirógatom számmal az övét, és engedem, hogy kezecskéi mellkasomon kalandozzanak. Izzik, lángol a testem, ölembe mászik és úgy simul karjaimba. Nagyon... szeretném őt érezni, úgy ahogy tilos. Nem léphetek ennél tovább, mert annál fájdalmasabb lesz az elszakadás. Mégis, lopok egy finom érintést, ujjaim csupasz hátán szaladnak végig. Milyen selymes és forró a bőre...
Nem szabad.
Felemelem a fejem, és gyengéden magam mellé fektetem, puha takaróba bugyolálom.
- Ideje aludnod, Ilien.
Intim csend takar be minket, és mér azt hiszem hogy alszik, amikor ismét megszólal.
- Altar… Muszáj elvinned az Éneklő Óhegyre?
Már vártam a kérdést, és legszívesebben azt válaszolnám, hogy nem. Mégsem teszem, még ha minden porcikám ezt ordítaná.
- Ilien… te is tudod, hogy muszáj.
Dacosan összeszorított ajkakkal támaszkodik karjára, és felemelkedik.
- De én nem akarom. Altar… én veled akarok maradni!
Mosolyogva puszilom meg. Én kicsi Ilienem... ez annyira rád vall.
- Tudom. Viszont azt is tudom, hogy ez lehetetlen. Nem bírnád mellettem sokáig. Az én életem túl veszélyes számodra, és te összeroppannál a súly alatt. Ilien, neked az udvarban van a helyed. A tündöklő, fényes pompában.
Ezt az utolsó mondatot nem kellett volna, azonnal bedühödik. Feltérdel, szemei gyönyörűen szikráznak, hálóinge felcsúszik és combjainak puha fehérsége kivillan. Túl szép...
- Én vagyok az, aki eldönti, hogy hol a helyem. És tudom, hogy melletted van! Veled akarok lenni!
Komolyan nézek rá. Még túl fiatal, de évekkel vagy akár hetekkel később megbánná, hogy mellettem maradt. Ha életben maradna addig. Nem válaszolok neki, nem fogom ismételni magam, tudja jól. Lecsillapodva bújik vissza mellém, illatos hajtincsei meztelen mellkasomat cirógatják.
- Akkor… akkor gyere velem a palotába. Ott is szükségem lesz védelmezőre. Maradj mellettem örökre, mint a testőröm… és… mint a szerelmem.
Szívem hangosan dübörögni kezd, feltöltődik ostoba reményekkel. Elképzelem, ahogy vele töltöm az időt, figyelem uralkodásának pillanatait, és éjszakánként...
Nagyot nyelve tépem ki magam az álomképekből.
Népem azonnal megtámadná az országát, ha a királyom megtudná, hogy vele vagyok.
- Túl sok ellenségem van, és csak veszélyt hoznék rád.
- Akkor… akkor mi lesz? – Remeg a hangja. - Elviszel az Éneklő Óhegyre és csak úgy elbúcsúzol, mintha mi sem történt volna?! Altar! Egyszerre akarsz megölni két szívet? Ne tedd ezt velem… ne tedd ezt magaddal… pont mikor végre újra felolvadt a szíved… és az enyém… Altar… életemben először érzek így… nem teheted ezt velem!
- Ne... ne sírj, melima... – suttogom. – Pokoli fájdalom látnom a könnyeidet.
Sós könnyeinek ízét érzem ismét, ahogy lecsókolom róla, majd ajkait falom mohón. Halkan nyüszögve kapaszkodik a nyakamba, szorosan ölelem magamhoz. Sokáig sírdogál, lelkem pedig akárha izzó vassal szurkálnák, úgy fáj.
Csak lassan csillapodik, énekem és cirógatásom megteszi hatását.
Szavaimba lágy mágiát fűzök, ő pedig mély és pihentető álomba merül általa.
*
Felkel a nap. Az ablakon beszűrődő sugarak szőke fürtjeit, fehér arcát simogatják. Féltékeny ujjaim átveszik a helyét. Mosolyogva szokott ébredni, mindig ezt teszi... most csak sóhajt és felnéz rám gyönyörű szemeivel. Én tettem ezt vele, gyűlölöm is magam ezért.
- Jó reggelt – súgom.
- Miért jó? – kérdez vissza. Megcsókolom válaszul, amíg el nem lazul, majd hajába borzolok.
- Ideje reggelizned, Ilien. El kell indulnunk még most, ha az éjszakát ismét fogadóban szeretnénk tölteni.
Szófogadóan megy a fürdőbe, felöltözik és leül reggelizni, ezalatt én összepakolom a dolgainkat.
Mire a nap eléri az égbolt csúcsát, már rég úton vagyunk. Nem beszélget velem, csak gubbaszt az ölemben és hajfonatomat cirógatja. Néha beleborzongok, olyan jó érzés. Talán szándékosan teszi, de őt ismerve inkább saját magát vigasztalja vele.
- Hó!
Lovam azonnal megáll, és a levegőbe szimatol, ahogy én is. Feszülten figyelem a láthatárt, a sziklás kis völgy ahol épp keresztülhaladunk, nem volt jó döntés, de kockázatos lett volna a sziklák között odafent. Most már bánom, hogy nem jól döntöttem.
- Mi az? – suttogja Ilien, kikukkantva a posztóköpenyem alól. Szájára tapasztom kezemet, feszült perceken át csak állok. Próbálom felbecsülni, hányan közeledhetnek. Érzékeim kiterjesztem, mágiám felborzolja a talajt, por és apró kavicsok emelkednek a levegőbe, hogy vízként hullámozódjanak.
- Hárman vannak – jegyzem meg magamnak. A megfelelő irányba tekintek, majd a hátunk mögé. El kell rejtenem Ilient, amíg harcolok.
- Kicsodák?
Lepattanok a lóról, leemelem őt és egy nagyobb szikla mögé rejtem.
- Ilien, te itt maradsz, és bármi történjen is, nem mozdulsz. Rendben? – utasítom komoran, kardom halkan szisszen ahogy kihúzom hüvelyéből. Hisztit vagy kétségbeesést várok tőle, de nem ez történik.
- Itt várlak – bólint. – Ne aggódj miattam, csak vigyázz magadra.
Elismerően borzolok selymes hajába, felé nyújtok egy hosszú és vékony elf tőrt. Éles mint a borotva, kecses és halványkéken izzik a pengéje.
- Használd ezt, ha szükséges. Egy karcolása is elég ahhoz, hogy lebénítson bárkit, addig el tudsz menekülni.
Bólint, remegő kezébe veszi. Édes, bátor kis hercegem.
Megfordulok, és előre sétálok. Már látom a trollokat. Öt méter magasak. Zömök, hatalmas, állatszőrökkel beborított testük felett imbolyog tetsükhöz képest kicsiny fejük. Hajuk csimbókokban lógnak arcukba. Egyikük nőstény, ő hátul marad.
A két hím rám támad, nagy faragott farönkkel. Félreugrálok csapásaik elől, majd szőrös lábukat veszem célba. Stratégiám egyszerű. A járásképtelen troll nem képes Ilien közelébe jutni. Elvágom a megfelelő inakat, majd a földre kerülők torkát egyenként elmetszem. Amikor az utolsónak is elhal a halálhörgése, a nőstény felé fordulok. Tétovázik, látom idegesen reppenő tekintetén. Szája szélén nyál csorog, ahogy nyöszörögni kezd, majd látom a rajta eluralkodó dühöt. Harci állásba merevedve figyelem, hogyan dönt.
Morog egyet, fenyegetően megmozdul, de nem támad. Csak állok, és várok. Mágikus erőm lágyan hullámzik körülöttem, érzi. A trollok félnek az őserőktől, nekem pedig sok van belőle.
Sokáig tart az akaratpárbaj, végül lassan eloldalog. Érzem környezetem minden rezdülését, Ilien feláll a szikla mögött. Figyelmeztetően intek neki, és ő visszakuporodik. Még nincs vége a harcnak, ez akár trükk is lehet. A harc csak akkor ér véget, ha az ellenség halott. Ősi elf mondás. Miért hagyom elmenni? Mert az értelmetlen vérontás akaratom ellen való.
Amikor kijut mágikus körömből, és nem érzékelem többé, leengedem kardomat. A trollok kékes vére beborítja, ahogy páncélomat és arcomat is. Visszasétálok Ilienhez, majd karjaimba csapódó puha testét magamhoz szorítom.
- Jól vagy, melima?
- Hogy tudsz ilyen hülyeséget kérdezni? – szipogja aranyosan. – Te jól vagy? Nem sérültél meg?
Mosolyogva cirógatom meg arcát.
- Összevéreztelek – dörmögöm.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 10. 31. 21:47:48
Egész közel hajol arcomhoz, egy rövid pillanatra lehunyom szemeimet, ahogy orrával az enyémet cirógatja játszadozva, s megborzongok a kedves érintéstől.
- Ha elárulom... annak komoly következményei lesznek, Ilien. Biztos tudni szeretnéd? – Hangja halk, komor, s szemeimet kinyitva nézek a komoly tekintetbe.
- Nem tudom. –Tudni szeretném… minden tudni akarok róla… mindent… de miféle következményekre gondol? Nem értem…
Remegő ujjakkal simítom végig a leomló, ezüstfehér tincseket, s mintha minden szál reagálna a gyengéd cirógatásra. Érzem, ahogy Altar egy pillanatra megremeg, szemeim tágra nyílnak, ahogy a vágytól ködös tekintetbe mélyesztem szemeimet, egész testemet kellemes, nyugodt, békés melegség járja át, majd alig hallhatóan suttogva szólalok meg.
- Te ezt... érzed?
- Minden érintést, mintha a bőrömet cirógatnád. – Elképedve simítom végig újra a tincseket, s haloványan elmosolyodva figyelem, ahogy a szálak lágyan folyva hullámzanak ujjaim között. Hát ezért… Ezért nem engedik, hogy a kedvesükön kívül megérintse valaki. Ezért olyan érzékenyek a hajukra. Hihetetlen. De akkor miért… miért engedi nekem, hogy megérintsem? Lehet, hogy ő is… nem, az nem lehet. Nem merek reménykedni.
- Ezért nem vágjátok le? Mert fájna? – Némán bólint, s látom tekintetében újra megcsillanni a fájdalmat, ahogy gondolatai zavaros vizek felé kavarognak.
- Vannak elfek, akik levágják a gyász őrületében, amikor elveszítik kedvesüket. – Szemeim elkerekednek, s nagyot nyelve fordítom oldalra a tekintetemet… nem akarom látni. Most nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy lássam a szemeiben, hogy rá gondol. Most nem lennék képes rá.
- De te nem vágtad le. – Suttogom halkan, még mindig nem merem felé fordítani tekintetemet, ujjaim egyre jobban remegnek a bársonyos tincsek között.
- De igen, csak visszanőtt azóta... És életre kelt, miattad. – Szemeim kipattannak szavai hallatán, s egy pillanatra a levegő is bennem reked a boldogsággal vegyült meglepettségtől. Torkom elszorul, mintha egy milliméter átmérőjűvé szűkült volna össze, s minden egyes apró lélegzetvételért küzdenem kell az eszeveszett ritmusban ziháló szívem ellen.
- Mi-miattam? Életre... kelt? – Miket beszél? Miért?... miért mondja ezt? Lehet, hogy tényleg… nem! Az lehetetlen. Altar… nem szerethetett belém. Ez nem lehet igaz.
Szemeim könnybe lábadnak, s igaz, agyam még makacsul küzd a képtelennek tűnő tények ellen, szívem már repeső boldogsággal hitte el minden reményemet. Újra, az eddigieknél még sokkal gyengédebben simítom végig a lassan hullámzó szálakat, a lágy érintésbe beleöntve szívem minden szeretetét és törődését… Altar is levágta a haját… tehát ezek a tincsek… ezeket a tincseket nem érintette Enthos. Ezek csak az enyémek. Ezek a gyönyörűen fénylő, lágyan hullámzó szálak csak az én bőrömet cirógatják szeretettel. Kegyetlen vagyok, ha szívem legmélyén ennek örülök? Lehet.
Szemeimet lehunyva gyűjtök elég erőt, hogy szavakba tudjam önteni zavaros, kétkedő gondolataimat, s egész testem megremeg, ahogy érzem arcomon a gyengéd tekintetet.
- Altar... ezek szerint... te... – Nyelvem akadozik, minden szóért újabb és újabb hosszú csatát vívok a torkomban lévő hatalmas gombóccal. - Hiszen... az elfek csak a kedvesüknek engedik a hajukat megérinteni... és ha én megérinthetem... ráadásul életre kelt nekem... és itt tekeredik magától rám... akkor... – Hangom végleg elcsuklik, nem tudom végigmondani az utolsó mondatot, könnybe lábadt szemekkel figyelem, ahogy Altar egyre közelebb és közelebb hajol hozzám, s egész testem remeg a rám törő, szokatlanul intenzív érzések fojtogató áradatától.
Ajkai eddig soha nem tapasztalt gyengédséggel simulnak az enyémekre, lágyan, visszafogottan csókol meg, s a bennem felgyülemlett érzelmek mintha vulkánként törnének ki szívemből, hogy felhevítsék az udvarias csókot. Ahogy lehunyom fáradt szemeimet, érzem, ahogy tüzes forróságú könnycseppek gurulnak végig arcomon, lágyan csiklandozva bőrömet, s ujjaim megfeszülnek Altar tincsei között… ez a csók. Ez a csók őszintébb, érthetőbb és gyönyörűbb válasz minden szónál.
Egész testem remeg, s ahogy fordít helyzetünkön, és mellkasára fektet, szemeimet lehunyva engedem át magamat a kimerültségnek, miközben ujjaim öntudatlanul is az élő tincseket simítják játszadozva. Altar… ugyanazt érzi, mint én. Nem tudom elhinni. Túl… túl szép, hogy igaz legyen. Eddig soha. Soha nem éreztem, hogy milyen, ha nem kötelességből kedves velem valaki, hogy milyen, ha nem a rangom miatt tisztelnek, becsülnek vagy akár szeretnek. Hihetem azt, hogy ő önmagamért szeret? Igen… Altar más. Altar nem olyan, mint a többi, képmutató ember.
Érzem arcomon Altar ujjainak lágy, gyengéd simítását, s egész testem beleborzong az érintésbe, szemeimben ismét könnycseppek gyűlnek, s a kellemes forróság egyre közelebb és közelebb taszít a hívogató álomvilág felé… még nem akarok aludni… most nem. Most a valóság sokkal gyönyörűbb, mint akármelyik álmom lehetne.
- Valdanya... Melimanya...Lissë… - Szinte csak félálomból hallom a kedves, becézgető szavakat, mintha egy másik, távoli világból szöknének fülembe a lágy, dörmögően mély hangok, s elmosolyodva pirulok el a gyengéd törődéstől, amivel megajándékoz. A testemet átjáró újabb forró hullám végleg álomba taszít, s szorosan Altarhoz simulva engedek a rám törő boldog fáradtságnak.
- Ilien... muszáj megfürdened és enned valamit... – Altar halk suttogására ébredek, gyengéden simítja le magáról ölelő karjaimat, s én csupán résnyire nyitom ki a szememet, hogy megbizonyosodjam róla, hogy érintése nem csupán egy kínzó vágyálom képzeleteinek szüleménye. Egész testem megborzong, ahogy óvatosan szabadít meg ruháimtól, ujjai néha bőrömet simítják, ahogy lehúz egy-egy ruhadarabot, s már ennyitől beleremegek a testemet átjáró forrósába. Mikor alsónadrágomhoz ér, szinte érzem, ahogy ujjai óvatosan húznák le rólam az utolsó ruhadarabot, s szemeim kivágódnak, mikor ráeszmélek, hogy mi folyik itt. Érzem, hogy fülig vörösödöm, már így is meztelennek érzem magamat a gyengéd tekintet előtt, s felülve tolom el kezét, hogy megőrizzem az utolsó védelmi vonalat.
- Ezt majd én... – Suttogom halk, remegő hangon, s mintha egy halovány mosoly futna keresztül Altar arcán, majd készségesen adja oda a hálóingemet, és a szoba másik végében lévő ajtóra mutat.
- Rendben. Ott a fürdőhelyiség. – Lassú, bizonytalan léptekkel sétálok az ajtóhoz, végig mintha magamon érezném a tekintetét, s áldom az eget, hogy most nem a szoba sarkában lévő tállal kell beérnem.
Szemeimet lehunyva dőlök az ajtónak, miután hangos nyikorgással csukódott be mögöttem, s hátamat az öreg fának döntve csúszok le a földre összekuporodva. Arcomat térdemre hajtva ölelem át lábaimat, s szemeimet lehunyva adom át magamat az elégedett boldogsággal összekavarodott rettegésnek. Soha nem akarom, hogy ennek vége legyen. Soha.
Még mindig érzem Altar forró ujjainak érintését bőrömön, ahogy testemet simították a gyengéd ujjak, ahogy ajkai az enyémekre simultak, ahogy keze tincseim közé csúszva húzta magához arcomat.
Testem megremeg az eddig visszafojtott vágytól, s merevedésem kínzóan feszül az alsónadrágomnak… tényleg nincs rendben velem valami… annyira újak nekem ezek az érzések… szeretet, vágy, boldogság… és a rettegés, hogy elveszítem őket… még soha nem féltem ennyire semminek az elvesztésétől.
Egy hideg fürdő után, felfrissülve sétálok vissza a szobába, s lassú léptekkel ülök le Altar mellé az ágyra, hogy nekilássak a vacsorának. Egyikünk sem szólal meg, nincs mit mondanunk, csupán kellemes némaságban nézzük egymást szótlanul. Szememet egy pillanatra sem veszem le róla, figyelem, ahogy lomha mozdulatokkal fésüli az ezüstfehér tincseket. Eddig is szerettem gyönyörködni benne, mikor a haját fésülte… de most, hogy tudom… most új értelmet nyer az egész. A tincsek, amelyek csak az én érintésemre reagálnak. A tincsek, amelyek szerelmünk mélységét bizonyítják.
- Én is megfürdök, addig pihenj le, melima. – Elmosolyodom, ahogy a becéző szócskát hallom, s néma bólintással figyelem, ahogy bemegy a fürdőbe.
Szemeimet lehunyva fekszem el az ágyon, s fülemben visszahangzanak a szerelmes becézgetései. Mi ez az érzés? … azt hiszem… ez lehet az, amit boldogságnak hívnak. A szívem nyugodt kielégültséggel kalimpál, s mind testem, mind lelkem átengedi magát a keserű gyönyörnek.
Mikor hallom, hogy nyílik a fürdőajtó, feltámaszkodva fordítom tekintetemet Altar felé, s egy néma nyikkanás hagyja el ajkaimat, ahogy meztelen testének látványa tárul szemeim elé. Lehiggadt szívverésem a pillanat töredéke alatt szökik újra az egekbe, s elvörösödve szorítom arcomat a párnába, megtiltva magamnak, hogy még egy pillantást lophassak a csábító testről… a varázslatosan gyönyörű ezüstszürke bőr, a kecsesen kidolgozott izmok, s ahogy a hófehér tincsek lágyan omlanak vállára. Már egy apró pillantás elég volt, hogy teljesen kizökkentsen a nyugalmamból, s szemeimet lehunyva próbálom kiverni fejemből a képet, de az makacs határozottsággal véste be magát elmémbe kitörölhetetlenül.
Pár perc elteltével bátortalanul sandítok oldalra, s látom, hogy Altar egy hófehér vászonnadrágban ül az ágyon, s a Hold besütő fénye sápadt csillogással játszadozik bőrén, kiemelve a hófehér nadrág és a sötét bőr gyönyörű kontrasztját. Az egész lénye árasztja magából a földöntúli varázst, s halkan, meghatottan suttogom a legszebb nevet, amit élőlény valaha viselt a földkerekségen.
- Igen? – Neve hallatán, szinte rögtön, halk suttogással válaszol, hogy ne törje meg a ránk telepedett mágikus nyugalmú csendet.
- Ugye most nem álmodom? – Suttogom rekedtes, remegő hangon, s mellkasom megreszket, ahogy szívembe éles szúrást érzek. Nem akarom, hogy ez csak egy álom legyen. Annyira gyönyörű. Annyira gyönyörű, és még annál is nagyobb képtelenség.
- Miért kérded, melima? – Mély hangja hívogat magához, s egy gyors mozdulattal bújok ki a paplan alól, nem törődve a libabőrös testrészeimet cirógató hideggel. Pár lépéssel termek az ágya mellett, s megérintem a gyönyörű, látomásnak tűnő képet, ahogy Altar mellé bújva töröm meg a meghitt nyugalmat. Határozottan, erősen ölel magához, s szemeimet lehunyva simítom kezemet mellkasára, élvezve testének melegségét… nincs olyan meleg szoba, ahol ezentúl ne fáznék az ölelése nélkül.
- Alhatok veled?
- Igen. – Ujjaimat mellkasán végigsimítva fonom nyaka köré, s fejemet vállára hajtva szólalok meg remegő, követelőző hangon.
- Csókolj meg, Altar! – Úgy érzem muszáj éreznem őt, hogy el tudja hinni szívem, hogy ez valóság. Annyira képtelen és annyira lehetetlenül bugyuta, mégis olyannyira varázslatosan gyönyörű érzés. Pedig tudom… tudom, hogy pár nap és örökre elválnak útjaink.
Szívembe erős fájdalom nyilall, ahogy ajkai az enyémekre tapadnak engedelmesen, hatalmas könnycseppek szabadulnak el szememből a kínzó gyötrelemmel vegyült kellemes borzongástól, s kezeim megfeszülnek nyaka körül, olyan erősen húzom magamhoz, mint még soha, szinte a belé kapaszkodva akarom elérni, hogy minél tovább tartson az érzés. Tudom, hogy nemsokára vége lesz… de ez a pillanat most csak a miénk. Ezek a tiltott, titkos percek, amiket örökre a szívünk mélyére kell zárnunk. Bárcsak örökké tarthatna. Bárcsak…
- Mondtam... hogy komoly következményei lesznek, ha elmondom az igazságot, Ilien. – Homlokunk egymásnak simul, orrunk néha egymást cirógatja, érzem lélegzetvételeinek lágy fuvallatát kipirult arcomon. Kezeimet hajába túrva cirógatom gyengéden a fehér tincseket, s ő nyakamra vezeti ujjait, hüvelykujjaival gyengéden törli le arcomról a kicsorduló könnycseppeket.
- Tudom. – Suttogom elhaló hangon, szinte ajkaira lehelve a szavakat. – De örülök, hogy elmondtad. Örülök… - Ajkaink ismét egymást simítják lágyan, s élvezem a selymes, puha bőr bársonyos érintését. Egyik kezem lágy cirógatással kényezteti bőrét, mellkasát simítom végig gyengéden, kiélvezve a lehetőséget, hogy végre megérinthetem. Most már szabad… úgy érzem, hogy a köztünk lévő szakadék fölött egy rozoga, bizonytalan híd épült, amely bármelyik pillanatban darabokra hullhat, de minden egyes pillanatot ki akarok használni, amíg még stabilan áll.
Megremegve egyesíti újra ajkainkat, testünk egymásnak simul, ahogy az ölébe térdelve bújok hozzá, s nyakát átölelve simítom ismét a hófehér tincseket. Egyik keze hajamba túrva simul tarkómra, s ezzel még közelebb húzza arcomat az övéhez, másik kezével pedig gyengéden simítja hátamat, s megremegve fogadom be nyelvét ajkaim közé, ahogy ismét elmélyíti az egyre szenvedélyesebb csókot. Ujjai hálóingem alá csúszva simítják végig bőröm, lágyan cirógatva gerincem vonalát, s meglepetten borzongok meg a közvetlen érintéstől. Remegve merülök el egyre jobban a végtelen hosszúnak tűnő, forró csókban, s elmém kezd elhomályosulni, gondolataim kavarognak, ahogy egyre jobban elkábít közelsége. Csalódott sóhaj kíséretében kapkodok levegőért, ahogy elhajol ajkaimtól, majd egy óvatos mozdulattal emel ki az öléből, és maga mellé fektetve lehel egy csókot a homlokomra, majd ő is mellém fekszik.
- Ideje aludnod, Ilien. – Suttogja halkan, egyik kezével magához húz, másik keze ismét a kardjának markolatára vándorol, s én olyan közel bújok hozzá a takaró alatt, amennyire csak lehetséges, s próbálom elfojtani testem sóvárgó vágyakozását.
Ujjaim ismét a mellkasán játszadoznak, ahogy hozzá bújok, s ahogy körbeölel a forróság, egyre hosszabbakat és hosszabbakat pislogok, szemhéjaim egyre nehezebbnek tűnnek.
- Altar… - Suttogom szinte félálomban, s neve hallatán rögtön felém fordítja a gyönyörűen csillogó higanyszürke szemeket. – Muszáj elvinned az Éneklő Óhegyre? – Szemeimet teljesen kinyitom, felpislogok rá, tekintetünk találkozik, s szinte látom szemeiben a belső vívódást, érzem, ahogy keze megfeszül körülöttem, majd lehunyja szemeit, elrejtve a zavaros tekintetet.
- Ilien… te is tudod, hogy muszáj. – Halkan suttogja, szinte fülembe a szavakat, s tudtam, hogy ezt fogja mondani, szívemre mégis mintha fagyos zuhatagot öntöttek volna. Ajkaimat összeszorítva támaszkodom fel, teljesen kizökkentve magamat az álomvilágból, s határozott tekintettel nézek szemeibe.
- De én nem akarom. Altar… én veled akarok maradni! – Halovány mosoly kúszik ajkaira, s ujjait arcomra simítva néz rám végtelen gyengédséggel, majd egy gyors, lágy puszira csalogat fel magához, s szívem ismét olvadozni kezd érintéseitől.
- Tudom. Viszont azt is tudom, hogy ez lehetetlen. Nem bírnád mellettem sokáig. Az én életem túl veszélyes számodra, és te összeroppannál a súly alatt. – Szemeimbe ismét könnyek szöknek, s nem tudok ellenkezni, egy hang sem jön ki torkomon. Tudom, hogy igaza van. Alig több mint egy hete utazunk, és már kimerültem ettől az életstílustól. Nem bírnám ezt folyamatosan. – Ilien, neked az udvarban van a helyed. A tündöklő, fényes pompában. – Fellököm magam, kicsit eltávolodom Altartól, s feltérdelek az ágyon, szikrázó szemekkel pillantok vissza Altarra.
- Én vagyok az, aki eldönti, hogy hol a helyem. És tudom, hogy melletted van! Veled akarok lenni! – Szemeimbe könnycseppek gyűlnek a csalódottságtól, torkomba ismét hatalmas gombóc költözik, ahogy Altar rezzenéstelen arcát figyelem. Miért ellenkezik? Ő nem akar velem lenni? Hiszen elvileg ő is szeret. Miért nem küzd értem? Ő az, akinek kérnie kéne, hogy maradjak vele. Miért lök el magától? Nem értem… nem tudom… csak azt… csak azt tudom, hogy már nem tudnék visszazökkenni a régi életembe. Túlságosan mennybéli érzéseket mutatott ahhoz, hogy ilyen könnyedén eldobjam magamtól őket.
Nem mond semmit, csupán arcomra simítja ujjait, mintha tudná, hogy most ezzel nyugtathat meg a legjobban. Fájdalmasan nyelem le a könnycseppjeimet, majd mellkasára dőlve szólalok meg ismét.
- Akkor… akkor gyere velem a palotába. Ott is szükségem lesz védelmezőre. Maradj mellettem örökre, mint a testőröm… és… mint a szerelmem. – Halkan suttogom bőrébe a szavakat, s szorosan átölelve húz magához, arcát hajamba temetve vesz egy mély levegőt.
- Túl sok ellenségem van, és csak veszélyt hoznék rád. – Suttogja hajamba, hangja fájdalmasan szomorú, s szívem elszorul, majd szinte hisztérikus hangon szólalok meg újra.
- Akkor… akkor mi lesz? Elviszel az Éneklő Óhegyre és csak úgy elbúcsúzol, mintha mi sem történt volna?! – Újra kitör belőlem a sírás, kicsit feltámaszkodok, hogy szemeibe nézhessek, s úgy folytatom. – Altar! Egyszerre akarsz megölni két szívet? Ne tedd ezt velem… ne tedd ezt magaddal… pont mikor végre újra felolvadt a szíved… és az enyém… Altar… életemben először érzek így… nem teheted ezt velem! – Néma zokogással döntöm a fejem a mellkasára, kezeimet ökölbe szorítom, s gyenge ütésekkel próbálom kiadni magamból a csalódott dühöt.
Nyakamba ugrik, megölel és hálásan megköszöni. Forró arcocskája enyémhez simul, illata lágyan cirógatja érzékeimet. Viszonzom az ölelését, és felsóhajtok amikor megérzem ujjait a hajamban. Beleborzongok a vágyba... Mennyire örül egy ilyen kis apróságnak.
- Nem kell megköszönnöd.
Visszaültetem az ölembe, és ő vastag hajfonatomat magával húzza a vállamon keresztül. Csodálattal simítja végig.
- Altar… miért csillog egyre fényesebben a hajad? Napról napra egyre gyönyörűbb – leheli.
Azért, mert életre kelt – válaszolnám, de nem teszem. Ha azt tenném amit ismét forrón dobogó szívem diktálna, soha nem léphetne trónra. Az ég szerelmére, ha magamhoz venném, néhány éven belül belehalna a folytonosan rám leselkedő veszélyekbe! Ezt nem akarhatom...
Megállítom a lovat, leszállok róla és gyengéden leemelem őt róla.
Nyűgösen nyavalyogni kezd, fáradtságra és fájdalmakra panaszkodik. Elhiszem minden szavát, így karjaimba veszem és besétálok vele a faluba, a fogadóba. Van szabad szobájuk, szinte csak az van. A legtisztábbat és legkényelmesebbet kérem.
Leteszem őt is és a csomagokat is, majd figyelem ahogy letámadja a puha ágyat.
- Még soha nem örültem ennyire egy koszos, piszkos, parasztok számára fenntartott fogadónak – ujjong visszafogottan, mondhatni hercegi gőggel. Csak mosolygok rajta, és kipakolom a cuccait az ágyamra. Nekem úgysem lesz rá szükségem. Egy ilyen veszélyes helyen biztosan nem fogom álomra hajtani fejemet.
Felfedezi a rózsaszín csipkehálóinget, és elpirulva mered rá, majd kezébe veszi. Lágyan omlik alá a lágy anyag.
- Ez… ez… mi-miért?!
- Hanto küldte neked… ajándék.
Mosolyogva dobja vissza a táskába.
- Hihetetlen az a törp! – nevet fel édesen, fejét megrázva, és elfekszik a puha ágyon, kényelmesen kinyújtózva. Megsimogatom szép arcát, csodálattal figyelem őt.
- Gyönyörű, ahogy nevetsz – súgom lágyan. Lehajolok hozzá, elmerülök azúrkék szemeinek végtelen kékségében...
- Altar… örülök, hogy újra képes vagy mosolyogni.
Megcsókolom őt. Szívem minden dobbanása újabb és újabb forró áramlatokat önt szét testemben, lelkem hideg láncai elpattannak. Puha és édes, barackízű ajkai elmossák a fájdalmat, a magányt, helyére békét és melegséget ültetnek. Akár egy kertész, aki megtisztítja a gazos, holt földet, és gyönyörű, élettel teli virágokkal ülteti tele.
Nyakamba kapaszkodik, hozzám simul, én pedig remegve fogom vissza magam, hogy ne nehezedjek rá. Szőke hajába bújnak ujjaim, lágyan cirógatom őt, már a nyelvemmel is. Forró, puha kehelyként nyílnak meg ajkai, felkínálva nyelvemnek az utat, s én elfogadom a meghívást. Érzem tapasztalatlanságát, és egy pillanatra eszembe jut, hogy talán rosszat teszek, de ismét elkábít az íze és az illata...
Felemelem a fejemet, néhány másodpercre kipirult arcában gyönyörködöm, homályosan csillogó szemeiben és duzzadt ajkaiban, majd ismét birtokba veszem. Nem bírok betelni vele, egyre több és több kell, mohóságom felszínre tör.
Ilien megszakítja a csókot, és levegőért kapkodva simogatja meg kezeivel arcomat, majd csodálkozva pillant oldalra.
- Altar... a hajad... miért?
Figyelem ahogy ezüstösen csillogó, szikrázó hajtincseim finoman csuklója köré fonódnak, majd ahogy megmozdul, elhúzódnak róla. Lassú a mozgása, szinte észrevehetetlen, ő mégis felfigyelt rá.
Ilien gyönyörű szemeibe nézek, lágyan megcirógatom orrommal az övét.
- Ha elárulom... annak komoly következményei lesznek, Ilien. Biztos tudni szeretnéd?
- Nem tudom... – súgja, ujjaival beletúr a hajamba, játszadozik vele, amelybe beleborzongok. - Te ezt... érzed?
- Minden érintést, mintha a bőrömet cirógatnád.
- Ezért nem vágjátok le? Mert fájna?
Bólintok.
- Vannak elfek, akik levágják – elkomorulok – a gyász őrületében, amikor elveszítik kedvesüket.
- De te nem vágtad le.
- De igen, csak visszanőtt azóta... És életre kelt, miattad.
Elcsodálkozik, ajkai is résnyire nyílnak.
- Mi-miattam? Életre... kelt?
Figyelem ahogy emészti a szavakat, miközben cirógatja az ujjaival játszadozó hajtincseket.
- Altar... ezek szerint... te...? – Nem válaszolok, csak türelmesen figyelem őt. – Hiszen... az elfek csak a kedvesüknek engedik a hajukat megérinteni... és ha én megérinthetem... ráadásul életre kelt nekem... és itt tekeredik magától rám... akkor...
Egyre halkabb a hangja, ajkai megremegnek, s egy csókkal pecsételem meg szavait. Ajkaiba mosolyogva fordulok vele, hogy ő kerüljön felülre, hagyom hogy kényelmesen elhelyezkedjen mellkasomon, ijjau hajamba bújjanak. Együtt pihenünk, én pedig az ősi nyelven becézgetem, miközben arcának puha bőrét simogatom.
- Valdanya... Melimanya...Lissë *
Könnyes szemekkel bújik hozzám, álomba merül, pedig nem evett és nem is mosakodott meg. Borzasztóan kimerült lehet.
Gyengéden lefejtem magamról kezeit, és ébresztgetni kezdem.
- Ilien... muszáj megfürdened és enned valamit...
Engedelmesen, és édes kábasággal hagyja hogy vetkőztessem, ám amikor alsóneműjére kerül a sor, magához tér és mélyen lepirulva hessegeti el a kezemet.
- Ezt majd én...
- Rendben. Ott a fürdőhelyiség – mutatok egy kis ajtóra, tiszta ruhát nyomok a kezébe és beterelem.
Amikor később kijön, én már az ablak melletti ágyon ülök, hajamat fésülöm.
Leül mellém, és megeszi a vacsoráját. Meghitt csendben nézzük egymást, tekintetem simogatja szép arcát.
- Én is megfürdök, addig pihenj le, melima.**
Meztelenül jövök ki a fürdőből, egy egyszerű fehér vászonnadrágot húzok magamra, és fegyvereimet a kezeim ügyébe helyezve nézem az ablakból a tájat.
- Altar...
- Igen?
- Ugye most nem álmodom?
- Miért kérded, melima?
Halkan suhog az ágynemű, lábai dobognak a padlón, majd mellém bújik, rózsaillata orromba kúszik. Egyik kezemet kardom markolatán pihentetem, másikkal pedig őt ölelem magamhoz.
- Alhatok veled?
- Igen.
- Csókolj meg, Altar! – követeli gyermekien. Nem kéne engedelmeskednem, de megteszem. Szuszogva öleli nyakamat, szinte kétségbeesetten. Sós könnyeinek ízét érzem.
Ő is tudja... tudja, hogy kettőnk számára nincs jövő.
- Mondtam... hogy komoly következményei lesznek, ha elmondom az igazságot, Ilien – súgom szemeimet behunyva, homlokomat az övéhez simítom.
Fájdalmasan megborzongva hunyja le szemeit, ezzel megfosztva engem a lehetőségtől, hogy a sötét íriszek gyötrelmes villanásából következtethessek fájdalmai gyökeréről, s néma türelemmel várom, hogy megszólaljon.
- Ne beszélj ostobaságokat. Ha oda vinnélek, a halálos ítéleted írnám alá a sajátommal együtt. – Hangja rekedtes, s szívem elszorul, hogy így kell látnom őt… Altart, aki mindig oly könnyed közömbösséggel nézte el az összes szeszélyemet, Altart, aki tántorítatlan hidegvérrel győzte le minden támadónkat… és most… szívét oly gyötrelmes kínok emésztik, hogy a máskor rezzenéstelen arcon, eddig soha nem látott fájdalom tükröződik… Altar… milyen sötét emlékeket zártál el szíved mélyére? Miért nem árulod el, ami nyomaszt? Miért nem hagyod, hogy segítsek?
Szemeimet lehunyom, mellkasom némán rázkódik meg az érzések túlfűtöttségétől, s figyelmesen hallgatom a ránk telepedő néma csend minden egyes pillanatát. Az apró lélegzetvételeket, Altar minden rezzenését, s fejemben szépen-lassan az emlékek és a gondolatok sokasága apró mozaikdarabokként áll össze egy egésszé, hogy elmémet felvilágosítva vezessen ki az árnyas sötétségből. Kezd minden értelmet nyerni, minden egyes apró, megválaszolatlan titok, minden egyes rejtély, amit Altar nem magyarázott meg.
- Elárultad a királyodat? – Hangom rekedtes, s alig hallhatóan szólalok meg, mégis tudom, hogy minden egyes szavamat tisztán értette… csak ez lehet az oka. Mást nem tudok elképzelni.
Érzem, mintha Altar kezei megfeszülnének körülöttem, rövid ideig kínzó szótlanságba burkolózik, majd csupán egy apró, rövidke szót kapok válaszul.
- Igen. – Szinte biztos voltam benne, hogy ez a helyes válasz, szívem mégis megdobban, ahogy hallom a beismerő szócskát. Ennyi? Nincs több mondanivalója? Egy egyszerű „igen” lenne csupán a válasza? …akkor azt hiszem, nekem kell folytatnom. Majd ha tévedek, megállít. Vagy nem…
- Akkor bizonyára üldöznek téged, és ezért támadtak ránk a fogadóban is. Nos, sejtettem, hogy egy ilyen kiváló sötét elf, mint te... csak komoly indokkal állhat zsoldosnak. Most már tudom miért. Az okát szeretném még tudni, de kezdem sejteni. – Hangom egyre határozottabb, ahogy kezdek felbátorodni, s szemeimmel figyelmesen fürkészem arcának minden apró, láthatatlan rezzenését: ahogy mérhetetlen fájdalom csillan a higanyszínű íriszekben, ahogy ajkai összeszorulnak a kíntól, s ahogy arca a gyötrelmektől rendül meg. Igen. Minden egyes rezdülése mintha egyre inkább alátámasztaná hátborzongató gyanúmat.
- Miatta veszítetted el a kedvesedet, igaz? – Hangom újra halk, óvatosan puhatolózva próbálok minél kevesebb fájdalmat okozni a tapintatlan kérdéssel, de úgy érzem, muszáj tudnom. Muszáj megkérdeznem.
Nem válaszol, pár néma pillanatig egy szó sem hagyja el szinte remegő ajkait, de arca fájdalmas rezdülése világosabb válasz minden szónál. Szemeit lehunyva húz közelebb magához, s szívem mintha egy másodperc alatt éledne fel a halott aggódásból, hogy újra szenvedélyes dobogásba kezdjen közelségétől. Engedelmes örömmel bújok hozzá, arcomat vállgödrébe temetve érzem, ahogy orra tincseim közé bújva cirógatja fejbőrömet. Megremegek, gyomrom porszem nagyságúra ugrik össze karjaiban… Istenem… bárcsak… bárcsak örökké így ölelne. Csak Altar és én. Nem kell senki más.
- Ilien... ne tépd fel a sebeimet... – Torkom elszorul a hangjából tükröződő hihetetlen fájdalomtól, s szemeim könnybe lábadnak, ahogy remegő kezeimet nyaka köré vezetve ölelem át. Ne haragudj… ne haragudj Altar. Szörnyű ember vagyok. A kíváncsiságom miatt okozok fájdalmat, és titkon, szívem mélyén örülök neki, hogy ezt mind megosztod velem… örülök, pedig te hihetetlen gyötrelmeken mész keresztül. Ne haragudj. Kérlek, értsd meg… én… én… gondolhatom azt, hogy különleges vagyok? Remélhetem, hogy legalább egy apró kis szabad hely még van a szívedben, ahova beengedhetsz? Kérlek… mond, hogy van.
Egész közel bújok hozzá, és nem tol el magától. Arcunk bőre egymást simítja, s ahogy arca bársonyos puhasággal simul az enyémhez, a hideg éjszaka egyre melegebbnek tűnik, mintha minden bőrfelület, ami őt simítja, égne a tüzes forróságtól, s szemeimet lehunyva élvezem a közelségét… én… még közelebb akarok lenni hozzá… olyan közel, mint még soha senki.
Ujjaim gyengéden simítják a fényes, fehér tincseket, s azok selymes engedelmességgel cirógatják bőrömet, ahogy gyengéden húzom végig ujjaimat a szálakon, s ekkor eszembe jutnak újra Hanto szavai. „Talán a belőled áradó forróság fel tudná olvasztani a szívet, ami Enthos halálakor kővé fagyott…”
Egészen füléhez hajolok, s halk, szinte remegő hangon szólalok meg.
- Altar, próbálj felejteni. – Mellkasom ismét megrázkódik, ajkaimat összeszorítva simítom ujjaimat tarkójára. Talán… talán segíthetek neki? Talán könnyíthetek a kővé dermedt szív több tonnás súlyán? Ha igen… ha igen, akkor bármit megteszek. Úgy érzem, bármit megtennék, hogy segítsek neki. Bármit megtennék, hogy újra kitárja a szívét… nekem. Önző vagyok. Talán segíteni is azért akarok neki, hogy közelebb kerülhessek hozzá? Talán. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy szükségem van rá. Még soha… még soha nem éreztem olyat, mint mikor vele vagyok. Nem akarom, hogy vége legyen. Az életem igazán akkor kezdődött, mikor megismertem őt.
Elfekszik a földön, gyengéden húz magához, s én engedelmesen testére fekve bújok hozzá. Fejemet mellkasán pihentetem, egész testéből árad a kellemes forróság, s szíve ütemes dobogása elkábítva nyugtatja le kavargó gondolataimat. Kezem arcára simul, lágyan, vigasztalóan cirógatom a selymes, puha bőrt, s szívem nem tud lehiggadni, őrülten zihál mellkasomban. Altar… remélem érzed… ugye érzed, hogy milyen fontos vagy nekem? Ugye… ugye tudod, mit érzek? Ugye észrevetted? Kérlek… kérlek… vedd észre. Kérlek… rá kell jönnöd, hogy létezik még öröm ebben a kopár, üresnek tűnő életben.
Karjai körém fonódnak, védelmezőn ölel át, hogy felmelegítse testemet, s ajkaimat halovány mosolyra húzva hunyom le az ólomsúlyú szemhéjakat.
Ugyanazzal az apró mosollyal ébredek, mint ahogy elaludtam, s gyengéden simítom végig Altar mellkasát. Még mindig rajta fekszem. Óvatosan kezdek el mocorogni, de ujjaim, és kezem különös, puha akadályba ütköznek. Mikor megmozgattam elzsibbadt testrészeimet, Altar nevét suttogva pillantok ki a takaróm alól.
- Jó reggelt, Ilien. – Suttogja egyből, s kedves melegséggel pillant rám, amitől egy másodpercre majdnem elfelejtem, hogy mit is akartam mondani. Ajkaimat összeszorítom egy rövidke pillanatra, s visszakényszerítem magamat a valóságba, amelyből Altar kedvessége zökkentett ki egy apró másodperc alatt.
- A hajad... azt hiszem belegabalyodott a kezem. – Dünnyögöm halkan, miközben kidugom a takaró alól az említett testrészt. Az ezüstfehér tincsek, már-már folyékony anyagként hullámzanak bőröm körül, s elámulva figyelem, ahogy maguktól mozogva kezdenek el letekeredni ujjaimról, lágyan, kedvesen simítva kezemet. Szemeim tágra nyílnak, s szívverésem ismét az egekbe szökik. - Ez meg mi volt? – Szökik ki ajkaimon a kérdés, miközben még mindig a csodálat hatása alatt vagyok, majd szemeim a maguktól hullámzó tincseket követik. Annyira… gyönyörű. - Nahát... sokkal fényesebben csillog, mint máskor. – Suttogom halkan, s épp készülnek a szálak után nyúlni, hogy ismét végigsimíthassam a bársonyos tapintású, fénylő tincseket, mikor Altar lassan felülve segít ki az öléből.
- Elkészítem a reggelidet, addig mosakodj meg. – Lassú mozdulattal csukom be az ellenkezni, választ követelni készülő ajkaimat… nem… most se kedvem, se erőm nincs hozzá, hogy ellenkezzek. Túl szép volt ez az este ahhoz.
- Jó… - Dünnyögöm halkan, majd a patakhoz sétálok, hogy arcot mossak. Fürödni természetesen nem fogok ilyen hidegben. Nem hiányzik egy megfázás. Csoda, hogy eddig elkerültem… amilyen hideg éjszakákat kellett kibírnom… bár… Altar szinte mindig felmelegített.
Érzem, hogy elpirulok, s kivételesen örülök, hogy a víz, amivel az arcomat mosom, dermesztően fagyos.
Reggeli közben szinte egy másodpercre sem veszem le róla a tekintetemet, ámulva figyelem, ahogy a fénylő tincsek szinte maguktól simulnak ujjai közé, hogy segítsék a gyors fonást… eddig nem ilyen volt… egyértelműen változott valami. A haja… mintha… élne. Lehetséges ez? Nem hinném… bár… már semmin nem lepődök meg, ha tündékről van szó. Mindig tartogatnak újabb és újabb elképesztő meglepetéseket.
- Merre fojtatjuk az utunkat? – Töröm meg a ránk telepedő csendet, kizökkentve magamat a gondolataim bonyolult hálójából.
- A hegyek felé haladunk tovább.
- Rendben... – Suttogom ösztönös beleegyezéssel, de alig pár másodperc múlva felfogom szavai jelentését. - Várjunk csak! Neked teljesen elment az eszed?! A hegyi trollok felzabálnak minket! – Ugye csak hülyéskedik? A hegyeken? Ráadásul, ha a hegyi trollokat még sikerül is elkerülnünk, akkor a hideg végez velünk!
Felháborodott szemekkel figyelem, ahogy rám sem hederítve fonja tovább haját, s dühösen nyelem le az utolsó falatot, hogy utána mellé viharozva folytathassam az ellenkezést. Nem! Már itt is elég hideg van! Nem akarom jégkockaként végezni egy troll üdítőjében!
Mérgelődve zúdítom rá az ellenérveket, de ő szokásához híven, csak elmosolyodva néz rajtam keresztül.
- Figyelj arra, amit mondok! – Rikítom, majd felállok, hogy pár centivel fölé magasodhassak. - ...és ne mosolyogj így! – Nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy még mindig ezt csinálja… mikor szokik már le róla? Akármit mondok, átnéz rajtam! Utálom ilyenkor. És ez a mosoly… idegesít… még az is jobb volt, mikor egyáltalán nem mosolygott!
Egy pillanatra lehiggadok, magamba szállva némulok el, s nagyot nyelve emelem ismét Altarra a tekintetemet. Nem… még ez a mosoly is jobb, mint az a kínzó közömbösség volt…
Ő is feláll, s nyitom ajkaimat, hogy újult erővel kezdjek neki a hisztizésnek, mikor hirtelen magához húzva ölel át. Szemeim tágra nyílnak, érzem, hogy arcom egyik másodpercről a másikra vált színárnyalatot, s ahogy végigsimítja arcomat, egész testem megremeg, s egy hang sem jön ki torkomon.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem. – Dörmögi halkan, még mindig mosolyogva, s én megborzongva hunyom le a szemeimet pár másodpercre. Ez nem ér… direkt csinálja? Teljesen elfelejtettem, hogy miket akartam mondani… pedig… pedig itt van a nyelvem hegyén… de nem tudom.
Olyan gyorsan enged el, amilyen hirtelen átölelt, s a következő pillanatban már a ló tetejéről nézek le rá. Egy hosszú pislogás kíséretében nyerem vissza a lélekjelenlétemet, s kezeimet összefonom mellkasom előtt, ahogy megszólalok.
- Ostobaság. Természetesen magamért aggódom. – Közlöm a nyilvánvaló hazugságot komoly, rezzenéstelen hangon, s arcomat gőgösen emelem az ég felé, de fél szemmel felé sandítok.
- Akkor ne idegeskedj, herceg. Egy hajad szála sem görbülhet, amíg melletted vagyok. – Válaszolja Altar hideg, elkomorult arccal, s én nagyot nyelve nézek hátra a vállam fölött, ahogy mögém ül. Ugye nem vette komolyan? Mindegy… ha igen, akkor meg is érdemli.
Némán húz magához, s én mellkasához bújva hajtom fejemet a kemény, hideg páncélra… annyira más, mint amilyen éjszaka volt… mikor a forró bőréhez bújhattam, mikor kedves szeretettel ölelt át, amíg vigasztaltam… annyira más.
Hosszú, végtelennek tűnő órákig ülök némán a dermesztő hidegben, s a köpeny védelme ellenére, vacogva bújok Altarhoz. Nem hiszem el, hogy nem hallgatott rám. Mondtam, hogy ez túl hideg lesz. Én ember vagyok… vele ellentétben, nekem megárt a hideg! Ráadásul, hogy fogunk így aludni? Ha kitalálja, hogy itt verünk tábort, akkor tényleg kiborulok.
Néha egy-egy panaszkodó mondattal töröm meg a szótlanságot, de egyszer sem kapok választ… biztos most is csak vigyorog… ha nem lenne ilyen hideg, tuti kikukucskálnék.
- Megállunk pihenni. – Hallom a közömbös kijelentést, s szemeim tágra nyílnak. Najó… jó vicc volt… pihenni? Ilyen időben? Inkább kerüljünk le a hegyekről, amilyen gyorsan csak lehet.
- De én nem akarok innen kimenni. Ma éjjel ágyban akarok aludni, melegben! Vigyél egy normális fogadóba minél hamarabb! – Ráadásul nem kéne visszaélnünk a szerencsénkkel, hogy eddig nem találkoztunk orkokkal. Ki tudja, mikor találnak ránk…
- Akkor legalább nézd meg ezt. – Lágy hangja selymes cirógatással mászik fülembe, s nem tudom, hogy a hidegtől, vagy érintésétől borzongok meg, ahogy gyengéden simítja le fejemről a vastag köpenyt. - Látod? Ott a királyságod... és az a kis fehér pötty ott a palotád. – Elámulva figyelem, szemeim tágra nyílnak, ahogy elém terül a hatalmas királyság a délutáni napsugarak tündöklő fényében pompázva.
- Milyen kicsinek tűnik innen. – Suttogom, még mindig a gyönyörű látvány hatása alatt állva, s igaz, a hideg szél fagyosan cirógatja arcomat, szinte észre sem veszem.
- Mégis az egyik legnagyobb birodalom.
- Igen... – Dünnyögöm halkan, majd tekintetemet a tájon legeltetve nézek körbe… hihetetlen látvány. Lelkesen csúszok feljebb Altar ölében, hogy kidughassam kezemet a köpeny alól, majd áradozva kezdem el felsorolni a látnivalókat. – És ott a zöld elfek fölfje... az meg ott... Az A Sötét Erdő? Amelynek mélyén... – Lenyelem a mondat végét, tekintetemet rögtön Altar arcára kapom, de semmit nem lehet leolvasni arcvonásairól.
- A sötét elfek birodalma nyugszik. Igen. – Fejezi be helyettem, s én csak némán bólintok.
- Furcsa... nem látni semmit csak szürke ködöt
- Mágia rejti el halandó szemek elől. – Tekintetembe kíváncsiság költözik, de nem firtatom a témát. Most nem.
- Az Éneklő Óhegy merre van?
- Azt innen nem látni, túl messze van még. – Valószínűleg, ha a régi önmagam lennék, akkor most elkezdenék hisztizni, hogy még milyen hosszú út áll előttünk… de most nem. Testem minden apró porcikája zsibong a boldogságtól, hogy többet lehetek vele. Nem tudom, mi történik velem, de félek. Minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban rettegek ettől az egésztől… mégis… mégis vágyom a közelségére. Azt hiszem, teljesen be fogok kattanni.
Elmosolyodva döntöm újra a páncélnak a fejem, majd elrejtek hangomból minden érzelmet, s úgy folytatom.
- Ó. És a trollok?
- Inkább ne ezzel foglalkozz. Azt nézd, milyen környék veszi körbe országodat. Később, háborúk és csaták során a látottakat felidézve képes leszel jó stratégiákat alkotni ennek köszönhetően. – A beszélgetésünk témája a politika és a harci stratégiák irányába tolódik, s én érdeklődve hallgatom minden tanácsát… lehet, hogy tényleg szükségem lesz rá… ha király leszek… nem akarom… nem akarok király lenni.
Már estefelé jár az idő, mikor leérünk a hegyekről, s Altar töri meg az újonnan ránk telepedett csendet.
- Jó hírem van, herceg. – „herceg”… már megint… miért nem szólít a nevemen?
- Ma két takarót kapok a földre? – Hangomban enyhe gúnyolódás bujkál, ahogy durcásan válaszolok, s egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Ágyat akarok. Puha matracot és meleg szobát. Nem hideg, kemény földet.
Tekintetemmel követem, ahova Altar mutat, s a távolban egy apró füstfelhőt látok kibukkanni a fák közül.
- Mi az?
- Egy fogadó. – Szemeim tágra nyílnak, arcomra egy másodperc alatt mosoly költözik, s lelkesen kezdek el mocorogni Altar ölében, hogy kezeimet nyaka köré fonhassam.
- Köszönöm. – Suttogom halkan, s szemeimet lehunyva élvezem, hogy arcom nyakához simul, ahogy vállára hajtom a fejemet… nem… nem annak örülök ennyire, hogy fogadóban alhatunk. Annak örülök, hogy ez azt jelenti, hogy mégis figyelt arra, amiket mondtam. Úgy látszik, szavaim mégis elérték a szívét. Igen… gondolt rám és ez boldogsággal tölt el.
Ujjaim tarkójára simulnak, majd gyengéden simítom végig az egyetlen vastag hajfonatot, s mintha egy pillanatra még fényesebben ragyognának az ezüstöt szálak az esti homályban. Napról napra egyre gyönyörűbb. Lehet, hogy azért van ez, mert a sötét elfek népének közelébe értünk? Lehet, hogy a teste érzi a fajtársai jelenlétének közelségét? Lehet…
- Nem kell megköszönnöd. - Érzem, ahogy egyik keze gyengéden simul hátamra, s testem beleborzong az érintésébe. Lassú mozdulattal csúszok vissza az ölébe, s kezem közé véve húzom előre a hófehér hajfonatot, hogy tovább csodálhassam a fénylő tincseket.
- Altar… miért csillog egyre fényesebben a hajad? Napról napra egyre gyönyörűbb. – Hangom halk, szinte suttogva, meghatódottan ejtem ki a szavakat, s szemeim kíváncsian fürkészik arcvonásait. Lassú mozdulattal pillant le rám, hosszú percekig néz szemembe, s látom, ahogy tekintete ellágyul, de ajkait egy szó sem hagyja el. Nem fog válaszolni… lehet, hogy ez is valamiféle elf titok, amit csak ők tudhatnak? Mindegy. Már megszoktam, hogy ritkán kapok választ a kérdéseimre. Bezzeg, ha itt lenne Hanto… ő biztosan elmondaná. Hanto… vajon komolyan gondoltad, amit tőlem kértél, vagy ez is csak az egyik csintalan játszadozásod része?
Épp folytatnám a kérdezősködést, mikor Altar megállítja a lovat, s szó nélkül ugrik le mögülem, majd felém fordul, hogy engem is levegyen. Egy pillanatra megremegnek elzsibbadt lábaim, minden porcikám sajog az egész napos lovaglástól, s szemeimet lesütve várok, amíg Altar lecsatolja a táskát a lóról, majd elindul a fogadó irányába, intve, hogy kövessem.
- Altar… - Hangom nyűgös és nyavalygós, s szemeimet megdörzsölve maradok egyhelyben mozdulatlanul. – Fáradt vagyok és fáj mindenem. Nem tudok menni. – Könnyfátyolos tekintettel nézem, ahogy hátrafordul, megadó sóhajjal lép mellém, s egy könnyed mozdulattal kap fel karjaiba. Kezeimet nyaka köré fonom, s Altar lassú, óvatos léptekkel indul meg a sűrű fák között. Szemeimet lehunyva szippantok mélyet az illatából, s közelsége mintha nyugtatóként hatna rám… tényleg szörnyű vagyok… igazából annyira nem voltam rosszul. Valójában képes lettem volna megtenni ezt a rövid utat. Kihasználom a kedvességét, csak mert a közelében akarok lenni.
Mellkasom megremeg, még közelebb bújok hozzá, hogy kiélvezzem a rövid, múlandó pillanatot, s csak akkor emelem fel fejemet, mikor az apró falucska esti fényei megvilágítanak minket.
Az utcák kihaltak, szinte alig van egy-egy ember, s mikor a fogadóba érünk, a személyzeten kívül szinte egy árva lelket sem látni… különös. Mindegy. Ez a hely elég közel van a trollok élőhelyéhez. Lehet, hogy azért ennyire kihalt minden, mert veszélyes itt az élet.
Mikor a szobába érünk, egyből az ágyba vetem magam, s a párnát átölelve mosolyodom el.
- Még soha nem örültem ennyire egy koszos, piszkos, parasztok számára fenntartott fogadónak. – Altar csak egy halovány mosollyal válaszol, s szó nélkül kezdi el kipakolni a táskából a szükséges holmikat a saját ágyára. Mikor a ruhák között egy rózsaszín anyagot látok kivillanni, tágra nyílt szemekkel szökkenek oda, hogy kihúzzam a táskából az ismerős ruhát.
Elvörösödve nézem a rózsaszín csipkés hálóinget, s Altar haloványan elmosolyodva figyeli arcomat, ahogy hebegni kezdek.
- Ez… ez… mi-miért?!
- Hanto küldte neked… ajándék. – Tekintetem újra a kezemben lévő ruhára siklik, majd megadó mosollyal dobom vissza a táskába, s agyam akaratlanul is felidézi a Hantonál töltött napok keserédes emlékét.
- Hihetetlen az a törp. – Fejemet csóválva nevetek fel, miközben ledőlök az ágyon, s ahogy Altar keze gyengéden simítja végig arcomat, a nevetés néma pirulásba fullad. Varázslatosan lágy, mosolygó szemekkel pillant rám, s szívverésem az egekbe szökik, ahogy látom a szája sarkában bujkáló mosolyt.
- Gyönyörű, ahogy nevetsz. – Suttogja halkan, s szívemből mintha forró láva indulna el, hogy minden porcikámat égetve melegítse fel. Ajkaimat összeszorítom, szívem szinte fájó hevességgel kalimpál mellkasomban, s hosszúakat pislogva figyelem, ahogy az ágy szélén ülve hajol közelebb hozzám. Tekintetem ösztönösen szájára siklik, s ajkaim izgatottan bizseregve emlékeznek vissza a gyengéd, puha csókra, amit pár napja adott egy meggondolatlan pillanatban.
Ujjaimat arcára simítom, meghatódottan mosolyodom el én is, s mikor megszólalok, hangom meg-megremeg a túlfűtött érzelmek áradatától.
- Altar… örülök, hogy újra képes vagy mosolyogni. – halkan suttogom a szavakat, s lehunyom szemeimet. Nem akarom látni. Nem akarom látni a lágy tekintetet, amivel rám néz. Tudom, hogy a szívem félreértené a gyengédségét. Nem akarok csalódni.
Ujjaim még mindig arcát simítják, s érzem, ahogy egyre közelebb és közelebb hajol hozzám, s mikor ajkaimon érzem az ismerős érintést, meglepett boldogsággal nyílnak ki szemeim.
Keze óvatosan csúszik tarkómra, fejbőröm bizsereg, ahol ujjai tincseim közé siklanak, s gyengéden húz még közelebb magához, ahogy ajkait lágyan simítja az enyémekre. Testem egy pillanatra megfeszül, majd kezeim ösztönösen fonódnak nyaka köré, hogy magamhoz húzzam arcát. A forróság szinte elkábít, s egész testem Altar ajkainak lassú mozgásával egy ütemben remeg meg. Egy pillanatra elhajol tőlem, érzem arcomon leheletét, s félve nyitom ki újra szemeimet, hogy a csillogó tekintetbe nézhessek. Ugye nem fogok fájdalmat látni? Ugye most nem? … nem akarom, hogy rá gondoljon, mikor engem csókol…
A gyertyák homályos fénye tündökölve világítja meg a csillogó szempárt, melyben most nem tükröződik fájdalom, csak örvénylő vágy és gyengédség, s megkönnyebbült boldogsággal sóhajtom a nevét elmosolyodva… mi ez az érzés? Miért csókolt meg újra? És miért örülök a csókjának? Miért akarok ennél is többet? Még közelebb akarok lenni hozzá… ennél is közelebb… Itt vagyok mellette, és szorosan ölelem magamhoz, mégis mintha olyan távol lenne tőlem… annyira távol.
A köztünk lévő pár milliméteres távolságot hirtelen csökkenti ismét nullára, hogy újabb csókot lehelhessen ajkaimra, de ez most más, mint az előzőek. Az előzőek lassú, forró lávaként árasztották el testemet melegséggel, míg ebből a vad, szenvedélyes, már-már követelőző csókból áradó forróság, mintha futótűzként robbanna minden egyes porcikámban. Ajkai szinte rabul ejtik az enyémeket, s meglepetten nyögök a csókba, ahogy nyelvét gyengéden csúsztatja ajkaim közé. Megremegve húzom még közelebb magamhoz arcát, érzem, ahogy a puha, finom testrész táncba hívja nyelvemet, s egész számat átjárja az ismerős íz. Altar íze. Haja mintha magától szabadulna ki a hosszú fonásból, tincsei teste mellett lehullva simulnak hozzám fénylően, s ahol ujjaim hajába túrnak, a puha, selymes szálak, szinte folyadékként ölelik körbe bőrömet.
Elvörösödve kapok levegőért, mikor szabadon ereszti ajkaimat, s szemeimet lassan kinyitva simítom végig arcát, majd ujjaim tincseire vándorolnak, s halkan, remegő hangon szólalok meg.
- Altar… a hajad… miért?
- Nem lehetek komoly és szótlan csupán amiatt, hogy újra ilyen körülmények között kell élnem? – válaszolja a köpenyemben rejtőző kis kupac. Ráadásul annyira kényelmetlen ez a ló, hogy még a nyavalygástól is elmegy a kedvem tőle.
Felemelem a köpeny egy kis sarkát, és megnézem az arcát. A holdfényben csillog könnyes arca. Tehát jól sejtettem. Elmorzsolok halkan egy tünde káromkodást.
- Mit mondott?
- Akármit is mondott, az csak rám tartozik.
- Igazad van – válaszolom halkan, és beletörődöm. Ismerem már, tudom hogy milyen erős egyénisége van. Ha valamit nem akar, arra nem lehet őt kényszeríteni, úgyhogy csak akkor osztja meg velem, ha ő is nagyon akarja.
- Mi az, hogy igazam van?! – csattan fel a ruhakupac, majd felbukkan csinos kis arca, dühösen szikrázó szemei. Közömbös arckifejezéssel nézek le rá. – Hisz tudod, hogy rólad mondott valamit! Nem is érdekel?!
- Úgysem változtatnak semmin a szavai.
Beletörődik szavaimba, és hagyja nekem, hogy visszabugyoláljam a köpenyembe.
Hozzám bújó, elernyedő testéről tudom, hogy hamar el is aludt, agy nyugodt csendben folytathatom utunkat.
*
Sokat alszik, csak délután ébred fel, amikor már rég elhagytuk a zöld elfek földjét. Beesteledik, és bár ő aludt eleget, attól még éjszakai pihenőt tartok, mert nem akarom hogy teljesen kimerüljön.
Leterítem a takarókat, ő pedig saját magát ölelve vacog a lovam mellett állva, ajkai elkékülnek annyira fázik. Leülök a kis tábortűz mellé, és széttárom utazóköpenyemet.
- Gyere ide – hívom gyengéden. Röppen hozzám, kiscicaként bújik az ölembe, már nem zavarja a testi kontaktus, elvackolódik, én pedig körbeölelem karjaimmal és köpenyem meleg posztójával. Feje állam alatt, hajának finom illatát magamba szívom, elfojtok egy halk sóhajt.
- Altar… Miért alszunk mindig az erdőben? Annyira hideg van…
Most egyáltalán nem dacos, vagy hisztis. Megremeg a hangja is, és szorosabban magamhoz ölelem, hogy testemmel melegítsem.
- Mert nincs biztonságos falu a közelben.
- De ha most kiértünk a zöld elfek területéről… az… az nem azt jelenti, hogy a te néped él a közelben, Altar? – Megfeszülök egy pillanatra, nem válaszolok inkább. - Hanto egyszer mondott valami olyasmit, hogy a királyt szolgáltad… akkor biztos szívesen látnak, nem?
Gyilkos fájdalom és harag árnyéka villan fel elmémben, majd visszazárom a legmélyebb gödörbe. Mégis, emlékeim egy pillanatra elborítanak, és mire feleszmélek, Ilien már térdel az ölemben, a szemembe nézve figyeli reakciómat.
– Már megint nem válaszolsz. Megígérted! Beugorhatnánk köszönni. Lehet, hogy a király vendégül látna minket.
- Ne beszélj ostobaságokat – suttogom rekedten. – Ha oda vinnélek, a halálos ítéleted írnám alá a sajátommal együtt.
Áldásos csend ereszkedik ránk, érzem ahogy visszavackolódik a karjaimban. Hosszú hallgatás után halkan szólal meg:
- Elárultad a királyodat?
Furcsán komoly a hangja, ritkán hallom őt így beszélni. Most a jövendő uralkodó néz rám fel. Szemei zafírként csillognak, intelligencia sugárzik belőlük rám. Hamar rájött, vagy csak ennyire nyilvánvaló lenne?
- Igen.
- Akkor bizonyára üldöznek téged, és ezért támadtak ránk a fogadóban is – állapítja meg a tényeket. – Nos, sejtettem, hogy egy ilyen kiváló sötét elf, mint te... csak komoly indokkal állhat zsoldosnak. Most már tudom miért. Az okát szeretném még tudni, de kezdem sejteni.
Fájdalom nyilall mellkasomba, belém reked a levegő a kíntól, szemeimben örvénylik a fájdalom. Nem tudom elrejteni előle, ő pedig mintha a szívemig látna.
- Miatta veszítetted el a kedvesedet, igaz?
Behunyom szemeimet, és fagytól didergő szívvel ölelem őt magamhoz szorosabban, arcomat hajába temetem.
- Ilien... ne tépd fel a sebeimet... – suttogom rekedten. Karjai nyakam köré fonódnak, arcának puha és meleg bőre az enyémhez szorul, finom rózsaillata akár egy enyhítő borogatás, úgy csillapítja háborgó lelkemet. Kis kezei hajamat cirógatják, pont úgy, ahogy nem lenne szabad. Ujjaival fésülgeti, cirógatja, a tincseim pedig életre kelnek és csillogva, örömmel tekerednek, simulnak tenyerei alá.
- Altar, próbálj felejteni – súgja, akárha mágikus szavak lennének.
Hátradőlök, és magamra húzom őt, élő ágyként felkínálva testemet. Mivel páncélom már nincs rajtam, fejét mellkasomon pihentetve adja át magát a kényelmes pihenésnek, egyik kezét arcomon pihenteti, ujjai alig-alig rezzennek, megnyugtató, vigasztaló cirógatásuk igazi áldás fájó lelkemnek. Karjaimat óvón fonom köré, testem melegével nyújtok számára mindent, ami szükséges neki ebben a hideg éjszakában.
Amikor álomba merül, és keze lecsúszik arcomról, elszakítom szemeimet szép arcáról, hogy a csillagos eget fürkésszem.
- Istenek, mit akartok tőlem?
Érzem, hogy találkozásom Iliennel a sors műve, és az istenek tervének része. Rég volt, hogy utoljára éreztem bűverejüket, és hangjuk már nem jut el szívemig, oly sokáig zárkóztam el akaratuk elől. Amikor elhagytam A Sötét Erdőt, népem földjeinek határát, magam mögött hagytam mindent. Csak a fájdalmat vittem magammal, gondosan a szívembe vésve. Éveken, évtizedeken át bolyongtam az emberek és más lények világában, mint egy élő holt.
Ujjaim megcirógatják Ilien szőke tincseit, a földön körülöttem ezüstösen ragyog a holdfényben hosszú hajam. Újra él, szinte pulzál a sötétben, csillogása csodálatba ejt. Nem lehet, hogy Ilien képes volt rá... újra dobogásra késztette halott, hideg szívemet.
*
Reggel, amikor felébred, gyenge kis mocorgását megérezve lepillantok rá. Mosolygó kis arca kikukkant a posztóköpenyemből, amellyel bebugyoláltam.
- Altar... – suttogja.
- Jó reggelt, Ilien – dörmögöm halkan.
- A hajad... azt hiszem belegabalyodott a kezem. - Lepillantok, és látom ahogy tincseim ujjai és csuklója köré fonódtak. Iliennel együtt csodálkozva nézem ahogy finoman letekerednek róla. – Ez meg mi volt? Nahát... sokkal fényesebben csillog, mint máskor.
Lassan felülök, és felsegítem őt.
- Elkészítem a reggelidet, addig mosakodj meg – mutatok a néhány lépésnyire csobogó kis patak felé.
- Jó...
Amíg ő eszik, a tegnap este elmaradt fésülést végzem. A fésű könnyen siklik tincseimben, és az előbbi árulkodó jelenetet megelőzendő, inkább befonom.
- Merre fojtatjuk az utunkat? – kérdezi, miközben belefelejtkezve bámul engem. Szemem sarkából nézek rá, majd ismét a hajamra.
- A hegyek felé haladunk tovább.
- Rendben... – sóhajtja, majd hirtelen felcsattan: - Várjunk csak! Neked teljesen elment az eszed?! A hegyi trollok felzabálnak minket!
Csak higgadtan folytatom a fonást, mintha meg sem hallottam volna. Néhány másodperc múlva már mellettem ül, és perlekedik. Ostoba és kockázatos tervnek minősíti, majd panaszáradatot zúdít rám, mondván, hogy mihez kezd egyedül, ha engem kicsinálnak, stb. Mosolyogva hallgatom.
- ...és ne mosolyogj így! – pattan fel csípőre tett kezekkel. Arca kipirult teljesen a vita hevében, szemei ragyognak, olyan édes. Egy bőrszalaggal összekötöm hajam végét, majd hátradobom vállam felett és felállok. Magamhoz szorítom, csak egy futó ölelésre, majd felkapom és a lovam nyergébe ültetem.
- Köszönöm, hogy aggódsz értem – cirógatom meg azonnal lángba boruló pofiját.
- Ostobaság – közli velem, és karjait összefonja mellkasa előtt, orrát büszkén felhúzva. – Természetesen magamért aggódom.
- Akkor ne idegeskedj, herceg – válaszolom hűvösen, és mögé ülök a lóra. – Egy hajad szála sem görbülhet, amíg melletted vagyok.
Ölembe simul ahogy magamhoz vonom, és sóhajtva simítja arcát mellkasom páncélzatára.
*
Metszően hideg szél fúj, még az én bőröm is megérzi. Posztóköpenyembe csomagolva, karjaimban didereg a herceg. Már fél napja baktatunk a hegyeket összekötő keskeny ormon. Messze tájra ellátni, még a sötét elfek birodalmára is.
- Megállunk pihenni – közlöm vele.
- De én nem akarok innen kimenni – hallom tompán a ruhakupacból. Elmosolyodom. – Ma éjjel ágyban akarok aludni, melegben! Vigyél egy normális fogadóba minél hamarabb!
Ezt a mondatot az elmúlt órákban már elismételte jónéhányszor, meg sem lepődöm.
- Akkor legalább nézd meg ezt – dörmögöm lágyan, és lehúzom fejéről a posztót, majd a távolba mutatok. – Látod? Ott a királyságod... és az a kis fehér pötty ott a palotád.
- Hű – suttogja, hajába borzol a hideg szél. – Milyen kicsinek tűnik innen.
- Mégis az egyik legnagyobb birodalom.
- Igen... – kicsi ujjával mutogatni kezd. – És ott a zöld elfek fölfje... az meg ott... Az A Sötét Erdő? Amelynek mélyén...
- A sötét elfek birodalma nyugszik. Igen – fejezem be helyette a mondatot.
- Furcsa... nem látni semmit csak szürke ködöt.
- Mágia rejti el halandó szemek elől. – Én viszont tökéletesen látom az erdő közepén kiemelkedő hegyet, s azon a vakítóan fehérlő, ég felé törő palota csúcsait.
- Az Éneklő Óhegy merre van?
- Azt innen nem látni, túl messze van még.
- Ó. És a trollok?
- Inkább ne ezzel foglalkozz. Azt nézd, milyen környék veszi körbe országodat. Később, háborúk és csaták során a látottakat felidézve képes leszel jó stratégiákat alkotni ennek köszönhetően.
- Ismerem az egész vidéket, a térképe a fejemben van – válaszolja büszkén.
- Azért csak nézd meg alaposan.
Szót fogad, és csodálkozó arckifejezését látva elégedetten elmosolyodom.
- Az ott nincs is rajta a térképeken!
- Hát persze. A térképek mindig a politika függvényei. Ezért jobb, ha mindig csak a saját szemeidnek hiszel, néha még azoknak sem, herceg.
Eképpen beszélgetve folytatjuk utunkat, harci stratégiákról beszélgetünk, a völgyek és hegyek előnyeit tárgyalva.
Estére leérünk az egyik hegy lábához.
- Jó hírem van, herceg.
- Ma két takarót kapok a földre? – sóhajtja lemondóan. Előre mutatok, egy kis füstgomolyagra.
Pár másodpercig ismét csönd telepszik az apró szobára, majd Altar nyugodt, mély hangja mászik fülembe.
- Nem kell olyannak lenned, mint ő. Sokféle király létezik, az uralkodás nem feltétlenül jár ridegséggel, távolságtartással vagy érzéketlenséggel. Szeretheted az országodat, a népedet, és ettől még jó király lehet belőled. Ne légy önző, és ne hozz meggondolatlan döntéseket soha. – Hosszút pislogok, mellkasom megremeg, ahogy szavait hallgatom. Nincs szükségem tanácsokra. Nincs szükségem okos szavakra. Nem illik hozzám az uralkodó szerep. Önző vagyok, és csak magamra tudok gondolni. Nem akarom ezt az egészet. - …Hallgass első embereidre, de ne hidd el minden szavukat. Keresd mindig az igazságot... Sugározd magadból a nyugalmat és magabiztosságot, félelmeidet, kétségeidet ne mutasd ki, csak azok előtt, akikben megbízol, kicsi Ilien. – Szemeim végleg leragadnak, mintha szemhéjaimat több tonnányi súly húzná lefelé, s lassú könnycseppek folynak végig arcomon. Nem szoktam… soha nem szoktam kimutatni a kétségeimet. Csak neki… csak neki, mert benne megbízom… de miért?
„kicsi Ilien”
Kedves, együtt érző szavai szívem mélyére hatolva nyugtatnak le engem is, a törődés, a figyelem, amilyen gyengédséggel a nevemet suttogja, újabb könnycseppeket csalnak elő… de miért… miért nem ér hozzám egyetlen egy röpke pillanatra sem? Se egy simítás, s egy apró ölelés, semmi. Az égvilágon semmi.
Kellemes forróság… nyugalom… szeretet… ezekkel az érzésekkel ébredek, ahogy lágyan simítják végig arcomat Altar gyengéd ujjai, s mikor nevemet suttogja, megremegve emelem fel a még mindig ólomsúlyú szemhéjakat.
A szoba sötétségben úszik, csak a hold halovány, sápadt fénye süt be az apró ablakon, s bódult elmével hagyom, hogy Altar rám adja a ruháimat… annyira… annyira gyönyörű álmom volt. Még nem akarok felébredni… csak még pár percet… még pár percet had aludjak. Az idejét sem tudom már, mikor aludtam ennyire mélyen legutóbb… Nem akarom, hogy vége legyen ennek a kellemes melegségnek.
Szinte észre sem veszem, már a lépcsőn vezet lefelé, s én némán engedem neki, hogy irányítson… nem tudom miért. Nyafognom kéne… mérgelődni, hogy még nem akarok indulni. Kérlelni, hogy maradjunk még egy-két napot… de most nem megy.
Mikor a nappaliba érünk, megpillantom Hanto elérzékenyült, lágy tekintetét. Nagyot nyelve figyelem, ahogy Altar elköszön tőle, s ekkor tudatosul bennem igazán. Tényleg elmegyünk innen. Tényleg vissza fognak térni az egész napos vágták, a száraz ételek, a hideg éjszakák… és a távolságtartó zsoldos, a kedves és figyelmes tünde helyett. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy az a közelség, ami kialakult köztünk az itt töltött napok alatt, semmivé foszoljon. Szükségem van rá. Még soha nem sóvárogtam ennyire senkinek a figyelme után… még soha… miért? … miért pont ő? Miért pont attól az egy személytől várok odafigyelést, akitől soha nem kaphatom meg? Akitől tudom, hogy soha nem fogom megkapni… talán pont ezért?
Mindketten tudjuk, hogy amint az Éneklő Óhegyhez érünk, elválnak útjaink, és több mint valószínű, hogy soha többé nem keresztezik egymást újra. De mi ez az érzés a szívemben? Talán jobb is lenne, ha a bérgyilkosoknak sikerülne teljesíteni a feladatukat… talán…
Szótlanul követem tekintetemmel, ahogy Altar kisétál az ajtón, s pár másodpercig kínos, nyomasztó csend telepszik a tágas helyiségre.
- Azt hiszem eljött a búcsú ideje, herceg. – Töri meg a csendet Hanto, búskomor álmosollyal, s én rezzenéstelen arccal bólintok. – Na, ne vágj ilyen képet, mert elmegy tőled az életkedvem. – Dörmögi vigyorogva, de arcom még mindig nem rezdül.
- Ha elmegyünk… nem leszel magányos? – Kérdezem halkan, s Hanto a hasát fogva kacag fel.
- Nem… eddig is kibírtam. Viszont várom az ígért ajándékokat, ha trónra kerülsz. – Ajkaimra halovány mosoly kúszik, s úgy bólintok. Természetesen nem felejtettem el, amit ígértem. Nagyon sokat köszönhetek ennek a törpnek, eszem ágában sincs megszegni a szavam.
Elém lép, különös mosollyal méri végig arcomat, majd puhán simítja végig bőrömet, s én meglepetten pislogok rá.
- Azt kívánom, hogy soha ne változz meg, Ilien. – A nevemen szólít, de nem zavar. Szemeimbe apró könnycseppek gyűlnek, s tekintetemet lesütve markolok a ruhámba… miért mondja ezt? És miért… az érintése… teljesen más érzelmeket vált ki belőlem, mint mikor Altar simítja végig az arcomat. – Maradj ilyen vad, makacs és szenvedélyes, mert ezek ritka értékek manapság. – Arca elkomorul, s még mindig tágra nyílt szemekkel hallgatom szavait… miért? Miért mondja ezeket? Tényleg nem értem. – Altar hosszú-hosszú évek óta él úgy, hogy a múlt sebeibe kapaszkodik. Vannak személyek, akik nagyon nehezen zárnak másokat a szívükbe… és ugyanolyan nehezen engedik el őket. – Elfordul, az ablakhoz sétálva pillant ki, szemei a távolba révednek. – Talán te… talán a belőled áradó forróság fel tudná olvasztani a szívet, ami Enthos halálakor kővé fagyott. – A szavakat inkább mondja magának, mint nekem, s csak akkor eszmél fel, mikor a kezemben tartott utazóköpeny halk suhogással hullik a földre. Miket beszél? Én… és Altar? Nem… az lehetetlen. Miért? Hisz… tudja, hogy lehetetlen. Altar szívében nincs hely számomra.
Szívverésem felgyorsul, torkom kiszárad, s lábaim megremegnek.
- Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Nincs az a forróság, ami felolvasztja azt a szívet. Hát ezt a terhet is a vállamra raknád, Hanto? – Hangom kiábrándult és rideg, torkom teljesen elszorul, s hosszút pislogok. Nem… soha nem fogok elég közel kerülni hozzá. És nem is akarok. Nem akarnék Enthos árnyékában élni… nem bírnám. Már így is… már így is annyira fáj, hogy legszívesebben ordítanék a gondolattól.
- Talán igazad van… - Suttogja, majd újra, az előzőnél sokkal nyomasztóbb csend telepszik ránk, mikor mosolyogva fordul felém. – Most menj, ideje indulni. Ha jól láttam Altar már felnyergelte a lovat.
Néma bólintással sétálok ki az ajtón, s most csak apró szédelgést érzek, ahogy a szabadba sétálva megszűnik körülöttem a házban uralkodó mágia hatása. A hideg éjszakai levegő szinte rögtön marni kezdi a meleghez hozzászokott bőrömet, s mintha gyomrom is remegni kezdene, ahogy minden porcikámat átjárja a fagyosság…
Szótlanul, engedelmesen sétálok Altarhoz, s testemen csak apró borzongás fut végig, amikor feltesz a lóra, és mögém ül… most már mindig ezt fogom érezni, ha a közelemben van?
Szinte észre sem veszem, ahogy elindulunk, dideregve bújnék közelebb Altarhoz, hogy a belőle áradó melegség fűthesse bőrömet, de arcom csak a hideg, kemény páncélhoz simul. Újra a páncél… a vastag, áthatolhatatlan fal, ami örökre elválaszt minket.
Fülemben még mindig Hanto szavai visszhangzanak, s hiába próbálom, nem tudom elfelejteni, amiket mondott. Altar egy gyors mozdulattal teríti körém köpenyét, mikor látja remegésemet, ezzel még egy réteggel óvva testemet, de minden felesleges. A reszkető fagyosság belülről árasztja el minden porcikámat.
Pár rövid, fájdalmasan néma perc után halkan suttogom a nevét, kezeim szorosabban ölelik körbe derekát, pedig tudom, hogy nem érzi. A páncél minden érintésemtől megvédi őt.
- Tessék. – Hallom halk hangját, s elgondolkodva szólalok meg.
- Eddig mindig nappal utaztunk... most miért változtattál ezen a szokásodon?
- A zöld elfek nem éjjeli lények, ezt akarom kihasználni. Mire felkel a nap, már elhagyjuk a földjüket, addig bírd ki, Ilien. – Érzem, ahogy egyik keze derekam köré fonódik, szívverésem már ennyitől felgyorsul, s egész testem megfeszül.
- Jó. – Suttogom erőtlenül, pedig agyam fel sem fogta szavait. Mikor lesz már vége ennek a kínszenvedésnek?
„… talán a belőled áradó forróság fel tudná olvasztani a szívet, ami Enthos halálakor kővé fagyott.”
NEM! Nem… nem akarok erre gondolni… de csak ez jár a fejemben… Nem mintha az én feladatom lenne meggyógyítani őt… mégis…
Miért? Miért teszed ezt velem, Hanto? Miért csepegtetsz hamis reményt a szívembe? Remény? Mégis miben reménykedek? Mit akarok tőle? Nem mintha éreznék valamit iránta… nem… az nem lehet. Alig ismerem. Semmit nem tudok róla. Csak azért… csak azért érzem azt, amit, mert ő az egyetlen, aki nem tekint rám máshogy amiatt, hogy herceg vagyok. Ő az egyetlen, aki nem hajt fejet minden önző és gyerekes akaratom előtt. Én csak… én csak ki akarom vívni, hogy megbecsüljön… hogy tiszteljen… hogy kedveljen… hogy… szeressen?
Nem!
A hosszú, gyötrelmes szenvedéssel töltött órák némaságát Altar mély hangja szakítja meg, s egy pillanatra összerezzenek, ahogy nevemet dörmögi.
- Igen? – Válaszolok halkan, még mindig egy milliméter átmérőjű torokkal, hangom rekedtes.
- Mit mondott neked Hanto? – Szemeim tágra nyílnak, szívem kihagy egy ütemet, s kezeim megfeszülnek Altar páncélja körül. Mindenre számítottam csak erre a kérdésre nem… ez nem jó… erre nem készültem fel, és most nem jut eszembe semmi jó ötlet, hogy mit mondhatnék. Egy valami biztos. Az igazat nem.
- Miből gondolod, hogy mondott nekem bármit is? – Suttogom remegő hangon, s összeszorított szemekkel hajtom le fejemet, mellkasom megrázkódik.
- Ismerem őt, és ismerlek téged is. Szokatlanul komoly vagy, Ilien. – Szemeim újra könnybe lábadnak, és áldom a köpenyt, hogy elrejti arcomat. Így könnyebb.
- Nem lehetek komoly és szótlan csupán amiatt, hogy újra ilyen körülmények között kell élnem? – Torkomat megköszörülve elérem, hogy hangom éles és felháborodott lehessen, s morcosan kezdek el fészkelődni Altar ölében. – Ráadásul annyira kényelmetlen ez a ló, hogy még a nyavalygástól is elmegy a kedvem tőle. – Durcásan mérgelődve mocorgok, s ahogy nagy nehezen megfordulok a nyeregben, a köpeny halk suhogással csúszik le rólam.
A hideg levegő fagyosan csípi a könnyes arcomat, s ledermedek, ahogy tekintetünk találkozik egy röpke pillanat erejéig. A fenébe. Ugye… ugye nem látta?
Fejemet villámgyorsan hajtom le, az ölemet bambulva hagyom, hogy újra bebugyoláljon szótlanul.
- Mit mondott? – Kérdezi ismét, komolyabb hangon, s torkom kiszárad az idegességtől, vállaim megremegnek a sírás visszatartásától. Tehát látta…
- Akármit is mondott, az csak rám tartozik. – Suttogom szipogva, s erőtlenül dőlök a páncélnak… nem hiszem el, hogy ezt mondtam neki. Ki kellett volna találnom valamit. De nem… nem megy. Nem tudok hazudni neki. És arra sem vagyok képes, hogy elismételjem Hanto szavait. Túlságosan fájna… és nem tudhatja meg. Ha megtudná, hogy ilyeneken jár a fejem, csak még távolabb taszítana magától. Tudom. Érzem. Mikor… mikor lettem ilyen érzelgős? Mikor lett ennyire fontos mások véleménye? …nem… nem mások véleménye. Csak az övé.
- Igazad van. – Dörmögi közömbös hangon, s összeszorított ajkakkal fonom össze karjaimat mellkasom előtt. Nem hiszem el… ennyire hidegen hagyja? Nem is akarja tudni? Hisz tudhatná… tudhatná, hogy róla beszéltünk. Engem biztos irritálna, ha tudnám, hogy rólam beszéltek, de azt nem, hogy mit.
- Mi az, hogy igazam van?! – Kérdezem dühösen kicsattanva, s kapálózva szabadítom ki magamat a köpenyből, hogy Altar érzelemmentes tekintetébe nézhessek szikrázó szemekkel, de a rideg arc láttán rögtön meg is bánom a meggondolatlan cselekedetet. – Hisz tudod, hogy rólad mondott valamit! Nem is érdekel?! – Nagyot nyelve fordítom el tekintetemet, s ujjaim dühösen megfeszülve markolnak a köpeny vastag anyagába… mit művelek? Hisz nekem addig jó, míg nem kérdezősködik… de mégis… annyira kiborító a nemtörődöm viselkedése. Annyira… idegesít.
- Úgysem változtatnak semmin a szavai. – Dörmögi rezzenéstelen hangon… hogy… hogy lehet ennyire érzéktelen?
Ledermedek, s szemeimet lehunyva hullnak kezeim az ölembe. Hát persze… attól még, hogy Hanto azt mondja, hogy nekem van esélyem… attól még, hogy Hanto úgy látja, hogy rám másképp tekint… attól még, ez nem lesz valóság. Tudtam… vagyis… tudnom kellett volna, hogy feleslegesen reménykedek. Altar szíve örökre Enthosé marad, és ez talán így van jól… Hisz teljesen más világban élünk. De miért… miért járnak ilyen gondolatok a fejemben? És miéer fáj ennyire? Nem értem mi történik velem. Egyre kevésbé hasonlítok a régi önmagamra.
Vajon milyen, mikor Altar szerelmes? Vajon hogy viselkedett Enthossal? Bárcsak láthatnám… bárcsak ismerhetném azt az énjét, akiből még nem haltak ki a gyengéd érzelmek…
Újra ráhúzza mozdulatlan testemre a meleg köpenyt, s az út hátralévő részére ismét néma csend telepszik ránk…
Hűvös szellőt érzek arcomon, ahogy Altar óvatosan ébresztgetni kezd, s nyűgösen nyitom ki szemeimet. Késő délután felé járhat az idő, a nap épp lenyugodni készül, s utolsó sugarai játékosan festik rózsaszínre a szürkés esőfelhőket.
- Kiértünk a zöld elfek területéről? – Kérdezem halk, rekedtes hangon, s Altar lágy, könnyed mozdulattal kap le a ló hátáról.
- Már rég. – Kezeimet összefonva húzom össze magamat, hogy minél kisebb felületen érjen a hideg levegő, s követem szemeimmel, ahogy Altar tüzet gyújt, majd a szokásos plédet a földre terítve ágyaz meg nekünk, már ösztönösen csak egy fekhelyet csinálva.
Halovány mosolyra húzódnak ajkaim, s közben nyakamat behúzva vacogok.
- Gyere ide. – Suttogja lágy hangon, a vastag utazóköpenyt szétnyitva hívogat a melegbe, s én ösztönösen, habozás nélkül sietek oda, remegő léptekkel. Az ölébe ülök, mellkasának dőlök, s hagyom, hogy újra bebugyoláljon a vastag anyagba, miközben körém fonja karjait… igen… pont az ilyenek miatt értem félre a viselkedését. Pedig csupán azért csinálja, hogy ne fagyjak halálra… az nem számítana sikeres küldetésnek, ha csak jégkockák formájában érkeznék meg az Éneklő Óhegyre… de akkor miért? Miért csókolt meg? Lehet, hogy tényleg hasonlítok a szerelmére? … nem tudom. Már semmit nem értek vele kapcsolatban…
- Altar… - suttogom halkan, majd folytatom, anélkül, hogy megvárnám a válaszát. – Miért alszunk mindig az erdőben? Annyira hideg van… - Hangom megremeg, s érzem, ahogy erős kezei közelebb húznak magához… nem… nem akarom. Ha ilyen szorosan ölel…
- Mert nincs biztonságos falu a közelben.
- De ha most kiértünk a zöld elfek területéről… az… az nem azt jelenti, hogy a te néped él a közelben, Altar? – Kezemet a páncélra simítom, érzem, ahogy minden izma megfeszül, s ez a reakció folytatásra ösztönöz. – Hanto egyszer mondott valami olyasmit, hogy a királyt szolgáltad… akkor biztos szívesen látnak, nem? – hosszú, néma csend következik, durcásan kászálódom ki a köpenyből, s feltérdelve fúrom tekintetemet Altar higanyszürke íriszeibe egész közelről. – Már megint nem válaszolsz. Megígérted! Beugorhatnánk köszönni. Lehet, hogy a király vendégül látna minket. – Elképzelem a fényűző pompát, amiben részünk lehetne, s az álmodozásomat Altar hangos, szinte már dühös hangja töri meg.
- Nem! – Szemeim tágra nyílnak a határozott, ellentmondást nem tűrő hangszíntől, s pulzusom a dermesztő hideg ellenére is az egekbe szökik.
- Altar?
