Kicsit eltol magától, de csak hogy szemembe mélyeszthesse elérzékenyült tekintetét, s arcára visszatér az oly rég látott, halovány, sejtelmes mosoly, mellyel mindig csak engem illetett. Ez a mosoly az enyém. Csak az enyém, és senki másé. Csak én csalhatom a szomorú ajkakra ezt a gyönyörû mosolyt.
Egy pillanatnyi elgyengülés után ismét durcásan csillannak szemeim, s halk, bizonytalan, de még mindig panaszkodó hangon folytatom.
- El tudod te képzelni, min mentem keresztül? – Természetesen a kérdés csak költõi, teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy halványlila gõze sincs a sok szenvedésrõl, amit nekem okozott a makacs döntésével. A döntéssel, amely három hosszú évet lopott a boldogságunkból… a döntéssel, amely oly sok évemet megkeserítette. Remélem… remélem, legalább õ is szenvedett. Önzõ vagyok, és reménykedem benne, hogy legalább a kínjaim felét átélte õ is. Ha csak feleannyira fájt neki, mint nekem, akkor már megérti az érzéseimet… akkor már megérti a panaszaimat.
Vékony hangon kezdem el sorolni neki a szívemet nyomó emlékeket, érzéseket, egy adagban rázúdítva az évek során felgyülemlett fájdalmakat… hihetetlen. Hihetetlen, hogy elmondhatom valakinek. Hogy meghallgat valaki. Hihetetlen, hogy újra a karjaiban lehet… Ilienként… igen… újra itt van Altar Ilienje. A régi Ilien… aki csak azért él, hogy õt szeresse.
Szinte alig veszem észre, hogy felálltunk a földrõl, Altar ölelésébe bújva folytatom a hosszú mesét, a három év minden fontosabb mozzanatát megemlítve. Újra Altar karjaiban. Azt hittem, soha többé nem érezhetem ezeknek az erõs karoknak az ölelését testem körül. A biztonságérzetet és a nyugalmat, mely akkor forrósítja fel szívemet, mikor mellette vagyok. Igen. Ilyenkor tudom, hogy semmi rossz nem történhet. Ilyenkor tudom, hogy bármi legyen is, õ megvéd. Az én bátor, erõs, legyõzhetetlen hõsöm. A szenvedélyes, vad szerelmem. Soha többé nem engedlek el magam mellõl, Altar.
Óvatosan fektet az ágyamra, én egy pillanatra sem hagyom abba a történetet, de hangom egyre jobban remeg, ahogy lassan vetkõzni kezd. Bõröm szinte felforrósodik, érzem, hogy kipirulok, ahogy egyre több helyen villan ki az ezüstszürke bõr, s az ellenkezõ irányba sandítva koncentrálok a történet folytatására, több-kevesebb sikerrel.
A puha matrac lágy süppedéssel jelzi, hogy Altar mellém feküdt, szívverésem másodpercrõl másodpercre egyre gyorsabb, s a szerelmem testébõl áradó forróság ellenállhatatlanul vonz magához. Felé fordulok, lehajtott fejjel bújok hozzá, s a puha, selymes bõr érintésének mámoros emlékei megállíthatatlanul forrósítják tovább lángoló bõrömet… nyugi… nyugi…
Egyre nehezebb a szavakra koncentrálni, fõleg mikor néha-néha apró, gyengéd csókokkal szakít félbe, a gondolataim egyre kuszábban kavarognak fejemben. Ujjaimat lágyan simítom hajára, pár tincset magamhoz húzok, hogy szórakozottan játszadozhassak velük beszéd közben. Elég a közelsége, és pár érintés, hogy ilyen reakciót váltson ki a testembõl. Azt hiszem tényleg õrülten, menthetetlenül beleszerettem ebbe a férfiba.
Nagy nehezen sikerül a sztori végére érnem, halkan felsóhajtva némulok el, mikor a találkozásunk pillanatához érkezek… mikor… mikor ridegen visszautasítottam. Mikor szívem legmélyére rejtettem érzésim legapróbb szikráit is, nehogy rájöjjön… csak, hogy védjem magam. Önzõ vagyok, és újabb szenvedéssel töltött napokat okoztam mindkettõnknek… de… de honnan tudhattam volna?
Szemeimet lehunyva nyugtatom le magam, Altar szüntelen gyengédséggel cirógatja hajamat, s néha beleremegek a lágy érintésbe… nem érdemlem meg a szeretetét. A gyengédségét. Miért nem dühös? Haragudhatna a ridegségem miatt… igaza lenne… teljesen jogosan utálhatna érte. Én azt tenném. Ha õ viselkedett volna így velem, ordítoznék és dühösen lehordanám… dühösen lehordanám, s õ apró mosollyal húzna magához, hogy lenyugtasson. Egy szót sem kéne szólnia, hogy újra elolvadjak az érintésétõl.
- Altar... fájdalmat okoztam neked. – Halk bûntudattal suttogom a szavakat, de Altar meg sem rezzen, keze rendületlenül simogatja a párnán szétterülõ szõke tincseket, s elszakítom ujjaimat a hajáról, hogy mellkasára támaszkodva küzdjem feljebb magam, félig ülõ pozícióba. Halkan suttogom nevét, hogy bocsánatot kérjek tõle, de tekintetem akaratlanul is végigvándorol a majdnem teljesen csupasz testen, s elnémulok. Ezüstös bõrén gyönyörûen csillog a hold sápadt fénye, s ahogy a félig nyitott ablakon beszökik egy lágy fuvallat, a szobában lévõ gyertyák lángja vidám táncba kezdve vet játszadozó, homályos fényt testére. Nagyot nyelve próbálom eltépni szemeimet merevedésérõl, vérem szinte forr ereimben, egész testem lüktet a vágytól, s szívem vad dübörgésétõl. Ujjaim megfeszülnek mellkasán, minden akaraterõmet összeszedve szorítom össze szemeimet, ahogy elfordulok tõle.
- Ne tereld el a figyelmemet! – Összefonom karjaimat, mérgesen emelem orromat az ég felé, s próbálom kiûzni fejembõl az elõbb látott képet, sikertelenül. A látvány az agyamba vésõdve kísérti érzékeimet, s minden porcikámat forró sóvárgás járja át az elõtörõ emlékek hatására. Ahogy régen hozzám ért… ahogy kényeztetett… szinte még mindig érzem a forró szenvedélyt.
Érzem, ahogy hátamhoz simul teste, gerincemen mintha apró, láthatatlan szikrák rohannának végig, megborzongatva minden apró porcikámat. Gyengéd, puha mozdulattal cirógatja le vállamról a köntöst, s a vékony, könnyû anyag engedelmesen, bõrömet csiklandozva csúszik az ágyra.
- A múlt fájdalmain rágódsz, amikor épp boldog is lehetnél? – Szavai lágyan, dallamosan másznak fülembe, hangja selyme gyengéden bódítja el elmémet, s hosszút pislogva hagyom, hogy ujjai meztelen felsõtestemet simítsák végig, újra megborzongatva testemet. Altar ujjai… a finom, puha érintések. Még mindig… még mindig úgy ér hozzám, mintha a világ legértékesebb kincsét simítaná. Még mindig ennyire szeret, még mindig minden érintése bizonyítja, hogy milyen fontos vagyok számára. Még mindig… Istenem… Istenem… köszönöm... Köszönöm.
- Igazad van. – Halkan suttogva lehelem a szavakat, szõke tincseim lágyan a vállamra omolva csiklandozzák bõrömet, ahogy kicsit elõre bukik fejem… el kell engednem a múltat. Igaza van. Három évet vesztettünk, de a többszöröse vár ránk. Sok, hosszú, boldog év, amit csak vele tölthetek. A szeretõ karjai között. A csókjaival és a gyengéd, soha véget nem érõ érintésekkel. Mit számít az a három év?
- Szeretlek, melin. Kérlek ezentúl a jövõnkre gondolj csak, és a múltat zárd le magadban. Én már megtettem. – Megtette? De… az õ múltja… Enthos…
Hátrafordulok, szemeimen akaratlanul is vékony könnyfátyol keletkezik, látásom homályos, ahogy tekintetünk összefonódik. Kezeim remegnek, úgy markolok az ágynemû selymes, puha anyagába, a vékony szövet szinte üvölt ujjaim görcsös szorításától.
- És... és õ...?
- Nem fogom elfelejteni soha, szívem egy része mindig szeretni fogja õt, de... Most már te vagy nekem a világon a legfontosabb, amíg csak élek. – A szíve egy része mindig szeretni fogja? Soha… Altar soha nem fog teljes szívébõl szeretni engem. Vagy… vagy ez a gondolat is a szánalmas önzésem újabb szüleménye lenne? Utálom magam… utálom, hogy ilyen önzõ érzéseket vált ki belõlem. Ez nem én vagyok. Én nem vagyok ilyen, mégis…
Fejemet lehajtva próbálom elrejteni az arcomon honoló leplezetlen csalódottságot, de õ állam alá nyúlva kényszeríti magára tekintetemet.
- Ugye megértesz, Ilien? Ha én meghalnék, azt szeretném, hogy te tovább élj, és rátalálj a boldogságra. Ha találnál valakit, akit szintén szeretni tudnál, talán jobban is, mint engem... – Szemeim tágra nyílnak, s mielõtt gondolkodhatnék, egy rövid szócska szökik ki ajkaim közül.
- Soha… - Halkan suttogok, illetlenül félbeszakítva Altar mondandóját, s ajkamra harapva fojtom magamba az ellenkezés folytatását. Nem… Nem… ha Altar meghalna, akkor sem lennék képes mást szeretni. Az én szívemben senkinek nincs hely, rajta kívül. Az én szerelmem örökre, a síron túl is csak az övé marad… ezt tudom. Ebben biztos vagyok.
- ...akkor is fenntartanál számomra helyet a szívedben amíg élsz, mert egykor szerettél engem. – Némán bólintok. Fenntartani egy helyet? Nem… nem egy helyet… az egészet… örökre. Örökre. Igaza van… nem zárhatja ki Enthost a szívébõl. Még akkor sem, ha ez fáj nekem. Valamikor szerette õt, s inkább hálás lehetnék, hogy egyáltalán beengedett a szívébe. Hogy közel engedett magához. Hogy ismét kitárta a szívét, és hogy én lettem a szerencsés választott, aki kap a szeretetébõl. Akit ezzel az édes, mámoros kényeztetéssel, gyengédséggel és örömmel jutalmaz.
- Ne folytasd, Altar. Értem... értek mindent... – Halkan, megértõen suttogok, pedig legszívesebben még ellenkeznék… nem… most nem nehezíthetem meg a dolgát… nem nehezíthetem meg, a forró könnycseppek mégis néma nyugalommal csordulnak ki szemembõl, hogy arcomat végigcirógatva kábítsanak el.
- Akkor ne érezd azt, hogy nem vagyok teljesen a tiéd, mert ez nem igaz. Õt nem törölhetem ki magamból, de ettõl még boldogok lehetünk és teljes életet élhetünk. – Szavai meleg, édes mézként indítanak el forró hullámot testemben, s hosszút pislogva bólintok. Igen. Boldogok lehetünk… együtt, csak mi ketten. Az idõk végezetéig.
Feltérdelek, lassú mozdulatokkal fordulok felé teljesen, hogy nyakát átkarolva ölelhessem meg, s ajkaimra halovány mosoly húzódik. A könnycseppek sós íze átjárja számat, s csupasz testem beleborzong a lágy fuvallat hûvös cirógatásába.
- Szerelmem. – Halkan suttogva hajolok közelebb hozzá, ajkaimon már érzem forró leheletét, bõröm szinte bizsereg a vágytól, amit iránta érzek… a hihetetlen, õrjítõ vágy és a hosszú évek sóvárgásának keveréke. Gyengéd mozdulattal simítja le arcomról a könnycseppeket, mellkasom beleremeg az érzelmek szenvedélyes áradatába, amik megrohamozzák szívemet, s ujjaim ismét tincsei közé vándorolnak.
- Szeretem a mosolyodat. Nézz ezentúl mindig így rám... – Ajkaim megremegnek, némán, alig észrevehetõen bólintok, s mielõtt szerelmes választ suttoghatnék neki, egy lomha, forró csókkal fojtja belém a szavakat. Forró ujjai testemen vándorolnak, az agyamban kavargó gondolatok egy röpke pillanat alatt foszlanak semmivé, hogy az élvezet okozta bódult üresség vegye át a helyüket. Fülemben visszahangzik szívünk vad dobogása, néma sóhajaink elvesznek a másik ajkai között, s nyelve gyorsuló mozgása egyre tovább szítja bennem a kiéhezett szenvedélyt. Szinte alig veszem észre, mikor finoman hátra fektet, figyelmemet elvonják ajkai játszadozó mozdulatai, a forró csók édes íze teljesen rabul ejti érzékeimet.
Fölém mászik, a hófehér tincsek elõre hullva cirógatják meztelen mellkasomat, ahogy kínzóan lassú mozdulatokkal simítja le rólam teljesen a köntöst, majd lágyan, finoman szabadít meg az utolsó, apró ruhadarabtól, ami forrón lüktetõ vágyamat rejtette el. Beleborzongok a fülledt érintésekbe, érzem, ahogy kipirulok, zavartan fordítom el vörös arcomat, miközben tekintete csupasz testemen vándorol végig. Tudom, hogy már látott… de az olyan régen volt… annyira régen. Úgy érzem, mintha most fedném fel elõtte elõször a testem. Mi van, ha már nem fogok tetszeni neki? Olyan rég… olyan régen éreztem magam ennyire meztelennek és ennyire kiszolgáltatottnak.
Puha ujjai gyengéden, forrón simítják bõrömet, remegve simítom ujjaimat ajkaimra, hogy visszafojtsam a sóhajokat, szívem észveszejtõ zihálásba kezd, amikor nevemet leheli remegõ hangon.
- Olyan gyönyörû vagy...! Éveken át kínzott ez a kép minden éjjel, el sem hiszem, hogy ismét a karjaimban tarthatlak. – Szemeimbe forró örömkönnyek gyûlnek, szívem mintha súlytalanul lebegne a forróságtól és a rám törõ örömtõl… azt… azt mondta, gyönyörû vagyok. Hát még mindig tetszem neki? Õ is… õ is azt érzi, amit én? Õ sem tudja elhinni, hogy mindez valóság? Pedig az. Minden csók, minden érintés, minden szerelmes szó, amit egymás ajkaira lehelünk. Mind valóság. És soha. Soha nem lesz vége. Tudom, érzem, hogy örökké fog tartani.
- Altar… - Halkan sóhajtom nevét, reszketõ kezeimet kinyújtva hívom karjaim közé, s õ engedelmesen hozzám hajolva ejti ismét rabul ajkaimat. Ujjaim hajába túrnak, a hófehér, fényesen tündöklõ tincsek boldogan hullámoznak kezem körül, élvezik bõröm érintését, lágyan csiklandozva simítják ujjaimat, s halk sóhajom szakítja meg a csókot. Ágyékunk egymásnak dörgölõzik, a forró, merev hímtagja kínzóan simul hozzám, s hangosan nyögünk egymás ajkai közé. Ujjaim megfeszülnek, nyelvével már nyakamat kényezteti, forró csókjai heves zihálást váltanak ki belõlem. Mellkasom szinte reszket, ahogy levegõért kapkodva remegek, testem minden apró négyzetcentiméterén a forró ajkai puha, selymes simítását érzem, vérem úgy lángol, mintha fel akarná gyújtani testemet… Ah… nem… nem bírom. Már ennyitõl, mindjárt…
Óvatos simítással tárja szét lábaimat, közéjük térdelve fúrja szemeimbe tekintetét, s ajkamra harapva figyelem, ahogy lejjebb hajol. Szívem mintha fülemben zihálna, az ágynemûbe markolva küzdök éltetõ levegõért. Lassú, kényeztetõ mozdulattal nyal végig combomon, a felgyülemlett kéj szinte egyszerre tör testemre, s hangosan nyögök fel, minden porcikám megfeszül, ahogy próbálom visszatartani az orgazmust.
- Altar... nem bírom tovább... – Halkan lihegem a szavakat, szerelmem a lábaim közül pillant fel rám, ajkaira eddig nem ismert, enyhén gonosz mosoly kúszik, melytõl szívem kihagy egy hosszú ütemet, hogy utána még gyorsabb és még õrültebb dübörgéssel folytassa.
- Kénytelen leszel, mert... még csak most kezdtük el, melin. – Tekintetében kavarog a vágy, és a vad sóvárgás, s nyelvét élvetegen húzza végig merevedésemen. Ujjaim hajába markolnak, ajkaimat hangos, kitörõ nyögés hagyja el, s testem egyre jobban remeg, nyelve minden mozdulatára. Ah… nem bírom… nem bírom… nem bírom. Altar… Altar érintése… annyira…
Gondolataim teljesen eltompulnak, s mikor felhajol ölembõl, halkan nyöszörögve lehelem nevét, testem lassan nyugszik meg, s ahogy az orgazmus elõszele elmúlik, remegésem is alábbhagy. Ismét nevét suttogom, s õ fölém mászva tapad vadul ajkaimra, szinte falja bõrömet, s mikor megadóan tárom ki számat, vadul használja ki az engedelmes bebocsájtást, puha nyelve szenvedélyesen hívja, kényszeríti táncra nyelvemet. Szinte még el sem szakadtak ajkaink, õ kezemet megfogva vezeti ágyékához ujjaimat, s remegve simítom végig a vastag, forrón lüktetõ testrészt. Istenem… milyen forró.
Nagyot nyelve simítom ujjaimat az alsónadrágja alá, s határozott mozdulattal simítom kezemet merevedésére. Õ is ezt teszi, testem összerándul, ahogy ismét kényeztetni kezd, s kétségbeesett remegéssel követem mozdulatait. Egymás ajkaira zihálva sóhajtozunk, nyögdécselünk, testem vadul remeg alatta, csípõm magától mozog kezének masszírozásával ellentétes irányban. Ujjaimat egyre erõsebben fonom merevedésére, a tempó egyre gyorsabb, vadabb, sóvárabb, s testem megfeszül, ahogy egy hangos nyögés kíséretében élvezek el. Összerándulok, majd testem remegve ernyed el, de kezem mozgása nem lassul, ösztönösen folytatom Altar kényeztetését. Hangos nyögéssel élvez kezembe, kábán, tompa, bódult gondolatokkal figyelem a gyönyörtõl eltorzult arcvonásait, szívem még mindig hangosan dübörög… ezt én váltom ki belõle. A hangos nyögéseket, a remegést, a sóhajokat. Mind miattam van. Még többet akarok… még többet… vajon most… most, hogy idõsebb vagyok, már beleegyezik, hogy… hogy valóban a társa legyek? Vajon… vajon akarja?
A hátára dõlve fekszik mellém, s én hozzá bújok, ujjaim mellkasán játszadozva cirógatják felhevült bõrét… vajon… vajon megkérdezzem? Nem. Ennek a pillanatnak a nyugodt, békés harmóniáját most nem törhetem meg. Inkább élvezem a ránk nehezedõ, békés, nyugodt forróságot, mely mély, édesen boldog álomba taszít.

Az idõ múlása felgyorsul, a boldog, nyugodt békességben eltöltött napok szinte elrepülnek mellettünk, s minden percét élvezem. Minden apró, rövid, Altarral töltött pillanat újabb és újabb kincs szívemben, a három éves távollét után. Az õszbõl lassan tél lesz, s a környék gyönyörû, tiszta és ártatlan fehérségbe burkolózik, mikor leesik az elsõ hó. Néha úgy érzem magam, akár egy gyermek, túlcsorduló boldogsággal tudok örülni minden apróságnak, s túlzott lelkesedéssel rángatom hosszú sétára szerelmemet az elsõ havazás után. Természetesen Altar minden szeszélyemet kedves mosollyal tûri, lágy tekintete már soha nem keményedik meg, ha rám néz, s én napról napra egyre jobban belegabalyodok szerelmünk kusza hálójába, s tudom, hogy számomra innen már soha nincs kiút. És nem is akarok kijutni. Még soha életemben nem voltam ilyen boldog, minden perc olyan, akár egy boldog, örökkévalóságig tartó álom.
Az uralkodás nem veszi el sok energiámat, többnyire apám mellettem van, és irányítja lépéseimet, míg jobban beletanulok, s tudom, hogy Altarra is mindig számíthatok. Békeidõ van, így nincs annyira sok tennivalónk, s több idõt tudok szerelmemmel tölteni. Több idõt… szinte minden órát és minden percet. Minden nappalt és minden éjszakát. Csodálatos.
Újabb hetek, hónapok telnek el, s szerelmünk nemhogy nem enyhül, egyre mélyebbé és szenvedélyesebbé válik… csupán egy valami aggaszt. Egy valami, amit majdnem minden nap felhozok témának, s ez az egyetlen dolog, amivel fel tudom idegesíteni Altart… még mindig… még mindig nem hajlandó szeretkezni velem. Miért nem? Nem értem, s ez aggályokkal tölti meg szívemet... aggályokkal, melyek keserûséget csepegtetnek a boldogságunk édes, mámoros pillanataiba.

Dühösen fújtatva hagyom, hogy az öreg szolgáló befonja a hajamat, makacs némaságba burkolózva dobogtatom a földet cipõmmel. A tanácsosok kétségbeesetten pislogva fonják össze karjukat, s valószínûleg magukban szitkozódnak az új király természete miatt. Sajnálom, ez van, ezt kell szeretni. Nem érdekel, mit mondanak. Nem házasodom meg. Nem veszek el feleségül egy nõt, csak azért, hogy legyen utódom. Örüljenek, hogy „elfogadtam” a trónt… meg is szökhettem volna a felelõsség elõl… nem egyszer fordult meg a fejemben. Csak Altaron múlt, hogy nem így tettem. Elõbb hagyom valaki másra a trónt, mint hogy emiatt megnõsüljek… nem… nem… nem… és nem. Nem fogok Altaron kívül mással ágyba bújni. Persze ezt mégsem mondhatom a képükbe. Mindegy. Most már én vagyok a király, senki nem kényszeríthet semmire.
Hangtalanul nyílik az ajtó, s rögtön felismerem a rés mögött felbukkanó alakot.
- Altaaaar. – Belép az ajtón, látom, ahogy ajkaira halovány mosoly kúszik, s szívem olyan hangosan kezd dübörögni mellkasomban, hogy attól félek, hogy a ruhámat igazgató szolgáló minden egyes dobbanást tökéletesen hall.
- Igen, felség? – Féltérdre ereszkedve hajt fejet elõttem, s magamba fojtom a csalódott sóhajomat. Mindig ezt csinálja. Mások elõtt annyira… távolságtartó… persze, megértem, hogy titkolni akarja a kapcsolatunkat… de… rossz így látni. Meg akarom ölelni. Meg akarom mondani a tanácsosoknak, hogy a szívem már foglalt. Kár, hogy nem lehet.
- Mondd meg ezeknek az erõszakos tökfejeknek, hogy nem akarok megnõsülni! – Szemrebbenés nélkül mutatok a fal mellett álló embereimre, s õk lemondóan pislognak rám, majd reményteli szemekkel, szinte könyörögve pillantanak Altarra. Ne reménykedjetek, idióták… errõl õ sem fog meggyõzni… errõl még õ sem… remélem nem is nagyon akar, mert akkor kiborulok. Ugye nem akar? Ugye nem akarja, hogy megnõsüljek? Nem fogok elmenni az apám báljára. Nem kellenek a gyönyörû hercegnõk és a bájos nemes kisasszonyok. Senki nem kell, csak Altar. Utálom ezt az egészet.
Mérgesen lököm le vállamról a királyi palástot, szikrázó szemekkel pillantok hátra a megszeppent szolgálóra, szinte látom, ahogy remegnek a térdei.
- Nem veszek részt a bálom! Nem kell feleség! – Dühösen, gõgösen emelem tekintetemet az ég felé, majd teszek pár lépést szerelmem irányába, hogy távolabb kerüljek a tanácsosok szúrós, szigorú tekinteteitõl. Szemem sarkából újra látom a reményteli pillantásokat Altar felé, s egy másodperc alatt kihoznak a sodromból. Nem elég, hogy a baromságaikkal zargatnak, a szerelmemet akarják rávenni, hogy gyõzzön meg?! Persze, majd pont Altar fog gyõzködni arról, hogy csaljam meg. - Kifelé mindenki! – Dühös kiáltásom élesen töri meg a szoba feszült csendjét, s egy fokkal halkabban teszem hozzá a folytatást. -  Kivéve Altar…
Végre kikászálódnak a lakosztályomból, még egy utolsó, dühös grimasszal búcsúzom el tõlük, s az ajtó csapódásának pillanatában Altar karjaiba vetõdöm. Nevemet sóhajtja, s rögtön látom arckifejezésén, hogy most jönne a szentbeszéd, de nem hagyom, hogy megszólaljon, ujjamat puhán, mosolyogva simítom a selymes ajkakra.
- Hát nem érted? Nekem nem kell senki más, csak te! – Ellentmondást nem tûrõen, határozottan ejtek ki minden szót, s elszánt tekintettel pislogok Altar mosolygó szemeibe. Nem… nem… nem gyengülök el. Akkor sem, ha a legédesebb mosolyát veszi elõ. NEM!
Durcásan lépek hátra, elfordulok, mielõtt teljesen magával ragad a lágy tekintet, s lábam hirtelen akad bele a földön heverõ palástba. Még sikkantásra sincs idõm, Altar testemet elkapva akadályozza meg az elegáns, királyhoz méltó pofára esést, s magához rántva tapad ajkaimra. Erõtlen ellenkezésem pillanatok alatt foszlik semmivé, ahogy ajkai puha érintése teljesen elkábít, s hevesen dobogó szívvel hunyom le a szemeimet. Utálom… Utálom, mikor ezt csinálja… utálom, hogy nem tudom utálni.
Óvatosan tol el magától, ajkaink elszakadnak egymástól, s én csalódottan sóhajtok fel.
- Az utódlásról gondoskodnod kell, ez is egy király kötelessége. – Szemeim tágra nyílnak, egy pillanat erejéig ledöbbenten pislogok az ijesztõen komoly tekintetbe, s a testemben szétáradó forróságot hirtelen jeges harag váltja fel. Mi… micsoda?! Altar… képes lenne… nem… kérlek ne… szerelmem, kérlek ne mond ezt… mondd… mondd, hogy rosszul hallottam.
- Ezt nem mondhatod komolyan! – Szinte üvöltve zihálom a szavakat, majd ökölbe szorított kézzel próbálok megnyugodni. Az ordibálás nem vezet sehova…nyugi… nem Altaron kéne levezetnem a dühömet… arra ott vannak a tanácsosok. - Képes lennél az ágyamba küldeni valaki mást? – Már nem ordítok, hangom vérfagyasztóan rideg, szinte késként hasítja a szoba nyugodt csendjét, s hosszú, végtelennek tûnõ másodpercekig nem jön válasz… tehát… ez igent, jelent, ha jól gondolom.
A szám íze mintha keserûséggel telne meg, szinte hányingert kapok tõle, s torkom egész apróra szorul a fájdalomtól… hát képes lenne rá? Azt hittem meg fog érteni… azt hittem, örülni fog a döntésemnek… azt hittem, vagyok neki olyan fontos, hogy csak magának akarjon. Tévedtem.
Szemeimbe könnyek gyûlnek a dühtõl, s remegõ kezekkel csapok Altar mellkasára, miközben a sírás ellen küzdve ismétlem meg a kérdést.
- Altar! Képes lennél rá?! – Megint nem jön válasz, szemeit lehunyva keményíti meg arcvonásait, s mikor tekintetünk ismét összefonódik, egy rideg, érzelemmentes, elszánt szempár pillant rám.
- Igen, ha ez az országod és a néped érdeke. Akkor... csak akkor... – Szavai éles tõrként döfnek a boldogsághoz szokott szívembe, s a túlcsorduló érzelmek testemben jéghideg hullámokat indítva csordogálnak ki a hatalmas, tátongó sebhelyen, hogy ürességet hagyjanak maguk után. „Az országom érdeke”… mindig ezt hallom tõle. Mindig. Néha… néha már azon gondolkozom, hogy Ilien miatt vagy a király miatt maradt itt… vajon Ilient, vagy a királyt szereti? Már nem tudom. Már tényleg nem tudom. Jobban szereti az országot, mint engem. Ez nem kétséges… néha… néha egy-egy álmatlan éjszakán még mindig kísértenek Maloch szavai… pedig tudom, hogy szeret… Altar szeret a maga módján. De nekem ez nem elég. Ha szeret, akkor ne küldjön mást az ágyamba. Ha szeret, akkor tegyen a társává… nem értem. Nem értem õt. Már nem bírom ezt a bizonytalanságot.
Ellököm magamat testétõl, s néma, hangtalan léptekkel sétálok az ablakon, hogy lenyugtassam magamat a gyönyörû, csillagos égbolt ragyogó látványával.
- Szóval eltûrnéd, hogy mással szeretkezzem... úgy, hogy te és én még mindig nem... – Hangom szinte remeg, nem leplezett keserûség és csalódottság bujkál benne, s kezeimet összefonom mellkasom elõtt, hogy csillapítsam testem hideg borzongását. Még mindig úgy érzem, hogy hiába csókolom minden éjszaka… hatalmas, áthághatatlan távolság van köztünk… még mindig. - Szeretkezni akarok veled! – A szemeibe szúrom komoly, mindenre elszánt tekintetemet, de már elõre tudom a választ. Tudom, mert minden egyes nap, minden egyes alkalommal ugyanazokat a sorokat kapom válaszul. Ugyanazokat az értelmetlen, jogtalan sorokat, melyek még mindig elválasztanak minket egymástól.
- Ilien, ezt már ezerszer megbeszéltük. Nem fogunk úgy egyesülni ahogy te vágysz rá, mert gyenge emberi tested nem bírná elviselni. – Fogaimat összeszorítva veszek mély levegõt, hogy magamba fojtsam a szitkokat, melyeket most a fejére zúdítanék, de úgy érzem, ha megint lenyelek mindent, lassan felrobbanok a sok feszültségtõl. Az asztalhoz lépek, dühösen csapok rá, kezeim szinte belezsibbadnak az erõs ütésbe, s a hangos csattanás hosszan visszhangzik a nagy légterû szobában.
- Ez hazugság! Ne gondold, hogy nem tudok semmit! A harcosaid nem egy emberrel lefeküdtek már a palotámban, nõvel és férfival is. Egyiküknek sem esett baja! – Miért pont én ne bírnám ki? Marhaság. Mindennél jobban vágyom rá, és nem képes megadni nekem. Nem is tudja… gõze sincs róla, hogy milyen érzés.
Felsikkantani sincs idõm, hirtelen lök a falhoz, szívverésem az egekbe ugrik, s egy röpke másodpercre mintha félelem járná át testemet a vad tekintet láttán… nem… nem félek Altartól. Tudom. Tudom, hogy soha nem ártana nekem. Ha vele vagyok, egy hajszálam sem görbülhet. Tudom. Fülemben visszhangzik kezeinek csattanása a falon, s összerezzenve pislogok rá, arca eltorzult a dühtõl, s hangosan levegõért zihálva hajol az arcomhoz.
- Az csak szex. Egyszerûen csak megdugják az embereket, ezért képesek uralni sötét oldalukat. Ilien... neked fogalmad sincs róla, milyen egy szenvedélyes szerelemtõl vad sötét elf... Fogalmad sincs! – Pár rövid másodpercig ledermedve pislogok rá, agyam lassan dolgozza fel a hallottakat, majd minden bátorságomat összeszedve simítom arcára remegõ kezeimet.
- De tudni szeretném Altar... – Tudni szeretném… annyira szeretném tudni. Minden oldalát ismerni akarom. Minden oldalát szeretni akarom. A gyengéd, odaadó szeretõt, a komoly, szigorú tanácsost… és igen… a vad és veszedelmes sötét elfet is, akit a szíve mélyére számûzött miattam. Ismerni akarom.
- Miért nem elegendõ neked amit minden éjjel átélünk? Szerethetjük egymást, gyönyört ajándékozunk és fogadunk el. Miért nem elég? – Lehunyja szemeit, szinte látom, ahogy belsõ harcot vív önmagával, s tudom, hogy már csak egy hajszál választ el tõle, hogy kicsaljam belõle a rejtett énjét. Szívem megszakad a látványtól, de tudom, érzem, hogy gyengül. Napról napra egyre nehezebben tud ellenállni, tökéletesen tisztában vagyok vele… vajon… vajon önzõség, ha ezt kihasználom? Vajon önzõ vagyok, hogy minden oldaláról ismerni akarom? Engem nem zavarna, ha fájdalmat okozna nekem… erõs vagyok, túl teszem magamat rajta. De tudom… tudom, hogy õ soha nem bocsátana meg magának. Hát tényleg ezt akarom? Nem tudom. Nem tudom.
- Féltesz engem, de hidd el, én... – Egy csókkal hallgattat el, halkan felnyögve markolok ruhájába, de magam sem tudom, hogy eltolni, vagy közelebb húzni akarom. mindig… mindig ezt csinálja, mikor kifogy az észérvekbõl. Tudja, hogy nekem van igazam. Miért ilyen makacs? Hát õ nem vágyik rám úgy, ahogy én rá? Õ nem érzi ezt az elviselhetetlen sóvárgást? Talán csak én… talán csak én vágyom rá ennyire.
Hátrébb lép, gyengéden simítja végig arcomat, s halovány mosollyal pillant homályos tekintetembe.
- Menned kell, felség. – Szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, szívem dühös, felháborodott dobogásba kezd, s érzem, ahogy arcom kipirul a haragtól. Ennyi… ennyivel zárja le?! Hát ha rajtam múlik, nem ússza meg ennyivel.
Dühösen tépem ki magam karjai közül, a földön heverõ paláshoz sétálva veszem fel, s szikrázó tekintettel pillantok vissza kedvesemre.
- Legyen. Ahogy kívánod. Elmegyek a bálra. Felszedek valakit, aki talán hajlandó lesz lefeküdni velem, ha már a szeretõm nem képes rá. – Dühös, gyors léptekkel viharzok az ajtóra, kezem a kilincsre siklik, majd ismét hátrapillantva folytatom, szavaim egyre hangosabbak, tekintetemmel gyilkolni tudnék. – Úgyis más ágyába akartál küldeni. Talán kipróbálom egy másik férfival… és ha már nem leszek szûz talán te is belátod, hogy kibírja a testem. – A mondat végére szinte üvöltöm a szavakat, még soha nem beszéltem ennyire éles és tiszteletlen hangon vele, de most nem tudom kontrollálni az érzéseimet. Más ágyába küldene úgy, hogy mi még nem is… akkor már teljesen mindegy, hogy az a valaki férfi vagy nõ… vagy, hogy egy emberrõl van szó, vagy többekrõl. Felõle aztán az ágyamba hívhatnám az egész palotát, nem igaz? Õ úgysem akar tõlem semmit… semmit.
Válaszra nem várva lépek ki a folyosóra, a könnyek már záporoznak arcomon, egy könnyed mozdulattal tüntetem el nyomukat. Nem… Egy király nem sír.
A folyosó tátongó üressége nyomasztó súlyként nehezedik szívemre, mellkasom több tonnásnak tûnik, ahogy minden lépéssel közelebb kerülök a táncoló vigassághoz. Egyáltalán nincs hozzá kedvem. Vissza akarok menni Altarhoz. Meg akarom ölelni, és bocsánatot kérni azokért, amiket a fejére zúdítottam. De nem lehet… akkor soha… akkor soha nem fogná fel, hogy nekem ez mennyit jelent. Vajon õ és Enthos… vajon vele? Nem! Nem szabad erre gondolnom! Nem szabad örökké az õ kapcsolatukhoz hasonlítanom a miénket…

Mire a trónterembe érek, arcomon nyugodt mosoly ül, s hiába ellenkezik minden porcikám üvöltve a boldog fecserészés ellen, mosolyom nem rezzen. A pókerarcot már tökéletesen kitanultam a tündéknél töltött három év alatt. Mikor el kellett rejtenem az örökös fájdalmamat. Igen… bõven volt idõm megtanulni.
A percek lassan telnek, a tanácsosok sorban mutatják be a gyönyörûbbnél gyönyörûbb kisasszonyokat, de egyáltalán semmilyen hatással nincs rám szépségük, ragyogó mosolyuk, ártatlanságuk, se magas rangjuk. Semmi. Csak Altart látom magam elõtt, s ahányszor megpróbálok másra koncentrálni, fülemben visszhangzanak durva szavaim. Mennyivel könnyebb lenne, ha el tudnám õt felejteni. Ha bele tudnék szeretni egy gyönyörû lányba, akivel nem lennének utódlási problémáim… akinek a szíve csak az enyém lehetne. Csak az enyém, és nem másé. Aki olyan közel engedne magához, mint én magamhoz, és nem rejtegetné a legsötétebb oldalát sem. Altar… kedvesem… miért teszed ezt velem? Pontosan tudod, hogy számomra csak te létezel. Miért akarod hát, hogy feleségül vegyek egy lányt, akit még csak nem is ismerek? Miért löknél ilyen távol magadtól? Csupán az ország érdeke miatt? Hát feláldoznád a boldogságunkat? Másnak adnád a testemet, amit én örökre neked adtam? Amit én örökre neked adnék, ha nem utasítanád vissza minden egyes alkalommal… másnak ilyen könnyen odadobnád? Kegyetlen vagy. Szívtelen és kegyetlen.
Kezem megremeg, egy röpke pillanat erejéig megszédülök a szívembe szúró fájdalomtól, arcvonásaim megrezzennek, de egy hosszú pislogással eltüntetek minden árulkodó bizonyítékot arcomról. Nem… nyugi… csak bírd ki.
Udvarias, illemtudó mosollyal biccentek az utolsó lánynak is, s mikor végre hagynak nekem egy kis nyugtot, leemelek az egyik pincér tálcájáról egy pohár vörösbort. Gondterhelten masszírozom meg halántékomat, ahogy a nyugtató nedûbe kortyolok, s halkan felsóhajtva nézek végig a táncoló tömegen. Most jönne az, hogy felkérek valakit? Nem… kizárt. Arra nincs idõm, hogy mindenkit felkérjek, ha pedig csupán pár lánnyal táncolok, hamis reményt csepegtetek szívükbe. Bah… hamis remény? Kétlem, hogy õk nagyon akarnának egy ilyen házasságot. Hisz pont úgy nem ismernek engem, ahogy én sem õket. Azt hiszem a legjobb az lesz, ha itt maradok egy ideig, szépen mosolygok, aztán elsurranok. Rosszul vagyok a sok mosolytól… rosszul vagyok, ahogy hallom az élénk kacajokat. Elegem van a fényekbõl és a csillogó ruhákból. Most annyira nincs kedvem hozzá… Altart akarom. Hozzá akarok bújni, és át akarom ölelni.
Szinte észre sem veszem, már a negyedik borospoharat emelem le a tálcáról, s egyre kevésbé gondterhelten beszélgetek a mellettem álló fiatal báróval. Fredericknek hívják, és mint megtudtam, ugyanabban a cipõben jár, mint én. Azt akarják, hogy feleségül vegyen valakit, akit nem is ismer… végre… végre valaki, aki megérti, amit érzek.
Nem tudom, mennyi idõ telhetett el, a fáradtság és az alkohol egyre jobban kábít el, s mikor éjfélt üt az óra, tudatosul bennem, hogy tényleg itt az ideje a távozásnak… végre…végre… azt hittem, már soha nem lesz vége.
- Ha megbocsájt… azt hiszem, eljött az ideje, hogy megszökjek a partymról. – Mosolyogva biccentve búcsúznék el tõle, de õ mellém lépve követ.
- Ha megengedi, felség, elkísérem a lakosztályáig. – Elõször szinte fel sem fogom szavait, a gondolatok kuszán kavarognak agyamban, majd egy õszinte mosollyal bólintok.
- Ilien. Szólíts nyugodtan Iliennek. – Komolyan ezt csinálom? Vajon… vajon mit akar?

Csókunk egyre mélyebb, nyelve újra és újra ajkaim közé törve kábít el, szívem veszedelmes zihálásba kezd. Ujjaim megfeszülnek forró mellkasán, és ahogy testem össze-összerándul a vágytól, néha bõrébe vájnak körmeim. Halk nyögése egy röpke másodpercre megszakítja ajkaink egyesülését, nyelvem beleremeg, s szemeimet lehunyva követelem a folytatást, mintha egyetlenegy csókkal próbálnám az idõk végezetéig összeláncolni testünket… mert tudom… tudom, hogy nélküle számomra nincs jövõ. Szívem minden apró porcikája tudja és érzi, hogy összetartozunk. Ezt Altarnak is tudnia kell. Neki is rá kell jönnie. Ugye… ugye rá fog jönni? Ugye nem lenne képes kiadni a kezei közül? Ugye… ugye nem teszi meg? Tudom, hogy nem képes rá.
Lassú mozdulatokkal áll fel, a lomha folyó hûvösen, lustán simogató hullámai közül, s én lábaimat dereka köré fonva simulok hozzá. Testemen kínzó, fullasztó forrósággal száguld végig a sóvárgás, minden porcikám reszket, ahogy fedetlen mellkasunk összedörgölõzik a heves csók közben. Még soha nem éreztem ilyet… még soha nem vágytam ennyire senkinek az érintésére. A teste forróságára… a csókjai izzasztó hevére. Nem tudom, mi történik velem… ezek a gondolatok… ezek a vágyak… eddig nem ismert érzések.
A füvön végigdõlve húz magára, s én mellkasán támaszkodva hajolok ismét ajkaira, kérem, követelem a folytatást. Kezei hátamon barangolnak, testem beleborzong a forró érintésbe, ágyékom szinte éget, s halkan zihálva kapkodok levegõért, mikor ajkaink pár röpke másodpercre elválnak egymástól.
A sárkányló halk, vérfagyasztó morranása szinte sikítva siklik fülembe, megtörve a saját, kicsi világunk forró varázsát, s ahogy Altar a végtelen hosszúnak tûnõ csókot megszakítva ül fel, hirtelen tör rám a borzongás, ahogy a fagyos szél szinte belemar védtelen bõrömbe.
- Mi az? – Halk, remegõ hangon suttogok a szoros ölelésben, s kiélvezem az utolsó, apró érintkezést vele, mielõtt végleg ellök magától.
- Sss… - Szemeimet lehunyva hagyom, hogy a torkomat fojtogató szorongás eluralkodjon rajtam, s minden eltelt másodperc végeláthatatlan óráknak tûnik. Veszély… veszedelem és bizonytalanság. Mindig… mindig megtöri valami a csodásnak, békésnek, végtelennek tûnõ pillanatot, s a boldog nyugodtság apró füstfelhõként oszlik el egy észrevehetetlen szemhunyás alatt. Mindig. Miért? Miért büntetsz ezzel, Istenem? Miért nem lehetünk csak egy kis ideig… csak egy kicsit boldogok? Miért teremtettél minket, ha utána csak fájdalomra kárhoztatsz? Kegyetlenség.
- Jobb ha elmegyünk innen. Ez a föld elvileg veszélytelen, de az orgyilkosok idáig is eljutnak. – Testem már teljesen átfagyott karjai között, a hevesen forró vérem most nem száguld ereimben, lassú, szinte halott lomhasággal csordogál, mindenhova érzelemmentes ridegséget szállítva.
- R-rendben. – Elhaló, reszketõ hangon suttogok, s õ egy könnyed mozdulattal tesz fel a ló hátára. Utazás… megint a soha véget nem érõ vágta. Miért kell ezt csinálnunk?
Védelmezõn teríti körém köpenyét, s bõröm lassan újra felmelegszik, de nincs az a köpeny, ami felolvasztaná a szívembõl áradó fagyos rettegést. Közeledünk. Napról napra... óráról órára… percrõl percre… méterrõl méterre egyre kevesebb választ el minket az Éneklõ Óhegytõl… és ezzel együtt az elválás gyilkos pillanatától… NEM! Nem… az nem lehet. Lehetetlen. Nem fog elvinni. Õ sem bírná ki nélkülem! Tudom… ugye… ugye õ sem bírná ki? Ugye nem visz el? Altar, kérlek mond, hogy nem lennél képes ilyet tenni velem. Kérlek… Kérlek…
Remegve bújok mellkasához, a ló már hosszú órák óta hasítja a fagyos éjszaka hûvös levegõjét, s fáradt testem zsibbadtan lüktet a kimerültségtõl. Halk, durcás hangon suttogva kezdek panaszkodni, hogy kicsit feloldjam a ránk telepedett, néma feszültséget, s mérges szavaim édes mosolyt csalnak szerelmem ajkaira. Szívem bizonytalanul dobogva éled fel a makacs fájdalomból, s én is apró mosollyal nyugszom meg. testem ellazul az erõs karok nyugtató ölelésében, s lassan mély, mindent elfeledtetõ álomba merülök.
A köpeny sötét melegségében ébredek, fáradtan nyitom ki szemeimet, zsibbadt agyam lassan fogja fel a látványt, mikor kipillantok a ruha alól. Egy szobában vagyunk, s Altar a karjaiban cipelve sétál az ágyhoz, hogy a puha matracra tegyen. A szoba elég aprócska, hosszú szótlan másodpercekig meredek az üres falra, majd fáradt tekintetem Altarra siklik. A kicsiny ablakon besütõ holdfény sápadt tündökléssel világítja meg komor arcát, tekintetében mintha évtizedek fájdalmai kavarognának. Vajon… vajon Enthosra gondol? Nem… nem… ez most más. Érzem, hogy ez most más. Talán… nem… nem tudom.
- Altar… - Halk suttogásom remegve töri meg a dermedt csendet, s lassú mozdulattal pillant rám, látom, hogy gondolatai teljesen máshol járnak.
- Éhes vagy? – Csak egy fejrázással válaszolok, majd a vastag köpenyt ismét magam köré csavarva mászom ki az ágyból, közelsége szinte vonz magához, muszáj… egyszerûen muszáj oda mennem. Lassú léptekkel sétálok mellé, s ajkaira halovány mosoly kúszik, de a higanyszürke szemekben még mindig csak fájdalmas aggodalom kavarog... hihetetlen mennyire vágyom az érintésére. Szükségem van rá. Nem bírom, hogy itt van mellettem, és nem érhetek hozzá. Beleõrülök.
- Nem fürdünk? – Nagy levegõt véve hadarom el halkan a kérdést, érzem, hogy arcom teljesen kipirul az ajánlattól, s reménnyel teli, csillogó szemekkel merülök el tekintetében, szívem lassan, remegve dobog mellkasomban, s mikor Altar hosszút pislogva rázza meg fejét, az eddig reménykedõ szív néma nyögéssel ugrik össze egész apróvá, s hangtalanul kapok levegõ után a csalódottságtól.
- Te menj nyugodtan, nekem õrködni kell. Ez a hely nem biztonságos. – Kezeimet láthatatlanul szorítom össze a hatalmas lepel alatt, lassan bólogatva hunyom le szemeimet, s szinte rögtön hátat fordítva indulok el a fürdõ felé.
- Értem… - Sikerül hangomból elrejteni a remegést, s ahogy csukódik mögöttem a kicsiny fürdõajtó, az eddig fojtogató könnycseppek néma zokogással törnek ki belõlem. Nem bírom. Már nem bírom. Olyan közel van, mégis annyira… de annyira hihetetlenül messze. Minden percben érzem, ahogy a köztünk lévõ szakadék fölé állított híd egyre ingatagabb és ingatagabb lábakon áll, s tudom, hogy ha eljön az idõ, mikor a híd leszakad, képtelen leszek visszamenni a saját oldalamra mielõtt a mélybe zuhannék. Tudom…
Fáradtan, nyûgösen sétálok ki fürdés után, szemeimet szinte lehunyva torpanok meg a szoba közepén, szívem szerint rögtön szerelmem ölébe fészkelném magam, de rettegek az újabb visszautasítástól… nem… nem bírnám ki.
Csupán pár rövid másodpercet kell a tétováznom, Altar mintha a gondolataimban olvasva derítené ki kétségeimet, s egyik kezét hívogatóan nyújtja felém. Testemben azonnal szétárad az ismert forróság, pillanatok alatt szállnak tova a gondterhelt aggodalmak, s gyors, türelmetlen léptekkel szaladok ölébe. Hosszú kezeit körém fonva húz magához, s a pillanat apró, forró boldogsága könnyedén töröl ki minden mást fejembõl. Bárcsak örökké tarthatna… miért kell, hogy vége legyen? Nem kéne… nem kéne… ha Altar megértené, amit érzek, akkor nem kéne, hogy vége legyen. Soha… soha…soha…
Könnyedén, gyorsan álomba merülök Altar ölelésében, arcomon, hajamon érzem a nyugtató, bizsergetõ kényeztetést, minden egyes érintése újabb édes, mámoros cseppet varázsol a nyomasztó álom borús világába.

Késõ délelõtt indulunk útnak, gyenge, élettelen léptekkel követem Altart, ahogy kilépünk a fogadó ajtaján, gyomrom kínzó ürességet jelezve kordul meg, de az étel gondolatától is émelygés kerülget. Halott rongybaba módjára hagyom, hogy Altar feltegyen a lóra, s erõtlenül dõlök mellkasának, mikor lassú, majd egyre gyorsabb vágtára ösztönzi a hatalmas állatot. A távoli horizonton fenyegetõ árnyként magasodnak az Éneklõ Óhegy átkozott csúcsai, s mintha minden egyes megtett méter után újabb és újabb kõhalmaz szakadna szívemre, mézesmadzaggal csalogatva közelebb a pillanatot, mikor a gyenge szív összeroppan az irtózatos súly alatt.
Egy árva szó sem hagyja el ajkaimat egész úton, lelkem gyötrelmes gyászba burkolózik, testemet minden erõm magára hagyta a végelgyengülés küszöbén. Néha felkavaró, kényelmetlen félálomba merülök, de agyam nem hagyja, hogy elaludjak… nem… nem… nem aludhatok. Minden egyes értékes, együtt töltött pillanatot ki kell használnom.
Már javában éjszaka van, mikor Altar megállítja a lovat, érzelemmentes arckifejezéssel emel le, miután leszállt, s a fogadó felé vesszük az irányt. Szorosan követem õt, mereven a hátára meredve, egy szempillantást sem vetek a környezetünkre. Mindig is rajongtam a tünde
falvakért. Szeretem a kultúrájukat, a díszeiket, a lényüket… de most… most nem vagyok képes oldalra nézni. Nem akarom látni… félek, rettegek, hogy ha akár egy pillantást is vetek a fákba vájt kunyhókra, akkor életem hátralévõ részében keserûséggel kell rájuk néznem. Minden… úgy érzem, minden Altarra fog emlékeztetni. Örökké… nem… mikre gondolok? Nem lehet… nélküle nincs életem.
A fájdalmas, vészjósló gondolatokból csak akkor zökkenek ki, mikor a szobánkba érünk, s ködös tekintetem egy pillanatra felcsillan, ahogy megpillantom a cifra berendezést. Mióta eljöttem otthonról, ez a leggyönyörûbb hely, ahol jártunk… ahol vele jártam…
Az ablakhoz sietek, hogy megtekintsem a végeláthatatlanul hosszúnak tûnõ lépcsõzés jutalmát, s szemeim egy pillanatra felcsillannak, ahogy elém terül a táj mesés képe. Üresnek tûnõ szívem egy röpke pillanatra lelkesedéssel telik meg, s elmosolyodva töröm meg a szoba csendjét.
- Hû Altar! Nézd a kilátást! – Altar hangtalanul lép, s én nem nézek hátra, mégis minden porcikám érzi a közelségét, hátamat alig pár centi választja el tõle, s szinte érzem a belõle áradó meleg gyenge hullámait. Szívem megdobban, életre kelve kezd boldog dübörgésbe, szinte fülemben zihálva kábítja el elmémet, s bátorító forrósággal ûzi el a szomorú gondolataimat.
- Nagyon szép. – Óvatos érintéssel simítom végig az ablakban tündöklõ színes, fényes virágokat, s akár egy boldog tündérmesében, a növények csillogva mozdulnak kezem irányába, édes, kedves puhasággal simítva bõrömet, s halk kacaj hagyja el ajkaimat, hosszú napok óta elõször érzem könnyûnek szívemet.
- Nézd, nézd! Miféle növény ez? Még soha nem láttam hasonlót.
- Tündérliliom. – Hallom hangján, hogy mosolyog, szívem nyugodt boldogságba merül, ahogy lelkesedve simítom végig újra a gyönyörûszép virágokat.
- Belesimulnak a tenyerembe, mintha kérnék, hogy simogassam õket! Simogasd meg te is! – Mosolyogva nyúlok Altar keze felé, ujjaim élénken simulnak bõrére, határozott mozdulattal húzom elõre, s õ nem ellenkezik. Közelségére a virágok elszíntelenedve konyulnak le, szemeim tágra nyílnak, s õ lassan húzza vissza a kezét.
- Mi… mi történt?
- Jól tudod, hogy a sötét elfek miféle lények. A tündérliliom csak a jó mágiát viseli el... – Összerezzenek, ahogy a fürdõajtó csapódása visszahangzik az üresen maradt szobában, s a mese mágiájából kizökkenve maradok egyedül a fájdalmaimmal és a kétségeimmel.
Arcomon végigfolyik az elsõ könnycsepp, sós íze kínozva mászik számba, az érzelmek legapróbb csíráját is kiirtva belõlem, s helyükön nem marad semmi. Semmi, csak üresség. Semmi, csak fájdalom. Semmi, csak rettegés.
A könnyeim forrón záporozva hullnak a mélybe, az apró virágok mintha felélednének a sós cseppektõl, vigasztalón nyúlnak felém, de kedves törõdésükkel csak még mélyebb fájdalmakat csalnak elõ szívembõl. Az ágyhoz rohanva temetem arcomat a párnába, kellemes illata édesen mászik orromba, de az érzékeimet kényeztetõ aroma csak gyötrelmes fojtogatást vált ki belõlem… nem akarom… nem akarom… nem vagyok hülye. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az Éneklõ Óhegy alig pár órányi vágtára van innen. Igen. Tudom… holnap… holnap odaérünk. Holnap mindennek vége. Mindennek. Az utazásnak… az álomnak… a szerelemnek… az életnek. Holnap minden véget ér, s én fájdalmas, kétségbeesett tekintettel meredek a sötét, csillagos égboltra, tudván, hogy nem vagyok képes megállítani az idõt. Tudván, hogy a percek makacsul mozdulnak akkor is, ha nem akarom. Tudván, hogy életemben elõször nem kapom meg, amire vágyok… pedig… ennyire még soha… még soha nem vágytam semmire.

Észre sem vettem, hogy elnyomott az álom, s a fürdõajtó nyílására ébredek. A könnyeim lelassulva folydogálnak, ahogy mögé térdelek az ágyon, szó nélkül teszünk mindent, ösztönösen, szívünk diktálja a cselekedeteket. A fésût remegõ ujjaim közé véve húzom végig a nedves tincseken, gyengén, finoman érintem a fénylõ szálakat, s minden egyes húzás után egyre több és több néma, maró könnycsepp szalad végig bõrömön.
Az dermesztõ csendet lágy ének töri meg, halkan, szívfájdítóan szeli a nyugodt, mozdulatlan levegõt, s kezem megáll a mozdulatban. Mellkasom rázkódik a visszafojtott zokogástól, de ajkamat egy néma nyikkanás sem hagyja el. A fájdalom szinte megõrjít, gondolataim kínzóan kavarognak, s a remegést elfojtó, vékony hangon szólalok meg.
- Vajon kit sirat?
- Ki tudja… - Már nem látok a sûrû, vastag, áthatolhatatlan könnyfátyoltól, gyötrelmesen reszketõ ujjaim közül könnyedén csusszan ki a fésû vékony alakja, halkan koppan a puha földön, s szívem mintha a masszív tárgy helyett törne milliónyi apró, összeragaszthatatlan szilánkra. Az utolsó éjszaka. Most utoljára érintem így a haját. Most utoljára bújhatok hozzá alvás közben. Most utoljára simíthatom a gyönyörû, ezüstöt bõrét. Most utoljára követelhetek tõle forró, tiltott csókot. Most utoljára… most utoljára élhetek.
Hátrafordul, gyengéden törli le arcomról a könnyeket, de minden mozdulata felesleges pazarlás. Érintésétõl csak a rettegés erõsödik fel szívemben, s a letörölt könnycseppek helyét egy röpke pillanat alatt még több és több veszi át. Minden levegõvétel egy gyötrelmes kínszenvedés, mellkasom összeszorulva fojtogat, s legszívesebben segítségért üvöltve vergõdnék karjai között. Legszívesebben könyörögnék neki, hogy soha ne hagyjon el, legszívesebben magamhoz kötném örökre… de nem lehet. El fog hagyni. Látom rajta. Már nem kellek neki. Látom a tekintetén. Õ is tudja, hogy ez az utolsó. Miatta. Miatta ez az utolsó, és ezt is tudja.
- Holnap nem lesz rá idõnk, ezért… - Ereimben a vér lassú, kétségbeesetten lomha mozgása is megszûnik létezni, szívem mintha nem pumpálná tovább az éltetõ folyadékot, s sejtjeim fájdalmasan sikítva adják át magukat a kínszenvedés mardosásának. Torkom elszorul, szemeimbõl újabb könnycseppek csordulnak ki, csatlakozva társaik millióihoz… ne… ne mond végig… kérlek Altar, ne gyilkolj meg. Nem bírom. Megõrülök. Nem. Nem vagyok képes elbúcsúzni tõle. Nem akarok elbúcsúzni tõle. Elõbb búcsúzok el az életemtõl.
- Altar... ugye nem akarsz elbúcsúzni tõlem? Hát minden amit mondtam... süket fülekre talált? – Torkom összeszorul, utolsó, kétségbeesett próbálkozással erõltetem ki magamból a szavakat, s mikor Altar a nevemet suttogja halkan, agyamban mintha elszakadna valami. Már nem látok, nem hallok, nem érzek semmit, csak a fájdalmat, s hangosan kiáltva adom ki magamból minden gondolatomat, abban a csalfa reményben bízva, hogy ez gyógyír lesz fájdalmaimra.
- Hogy teheted ezt velem? Hogy lehetsz rá képes? Altar! – Hiába kiáltok, hiába öntöm minden haragomat erõs ütésekbe, a fájdalom nem csitul, minden egyes csapással mintha szívemet püfölném makacsul, s már zsibbadnak kezeim, mikor Altara a csuklóimat megragadva fog le. Záporoznak arcomon a könnyek, szemeimet összeszorítva fordítom oldalra tekintetemet, de õ magához ránt. Mohón, hevesen tapad ajkaimra, szemeim kipattannak, az érintése, a csókja egyszerre repít a mennybe, s taszít a pokol égetõ, kegyetlen bugyraiba, s erõtlenül hagyom abba az ellenállást. Az ágyra fektet, ajkaink szinte összeforrnak, nyelve vad mozgása elkábít, s testem megfeszül a szívembe maró fájdalomtól.
Lassan emeli fel fejét, tekintetünk összefonódik, s szemeiben komoly szomorúság csillan.
- Király leszel. – NEM!!! Nem! Nem… vele maradok. Ilien maradok… nem leszek király. - Több millió ember bízik benned, reményük a te válladat terheli. A megváltást, a reményt jelented számukra, és ha te nem lennél, életük sötétségbe merülne. Mindezt képes lennél elfogadni, csak azért, hogy velem maradhass? Ilien... nem teheted... – Tudom… tudom, hogy igaza van… de nem… nem igazság. Miért… miért kéne feláldoznom magamat értük? Nem igazság! Nem igazság! Nem akarom… nem akarok király lenni. Nem akarok nélküle élni. Nem akarom megmenteni az országot. Nem leszek jó király. Miért… miért nem csinálja valaki más? Akárki… akárki, csak kérem… kérem, valaki vegye le rólam ezt a terhet. Összerokkanok. - Ha velem maradsz, bele is halhatsz... és ami még rosszabb, meggyûlölnél engem és magadat is azért, mert országod elvész a mohó ellenség karmai között, akik csak arra várnak, hogy meggyengüljön a birodalmad. – Szemeim tágra nyílnak, gondolataim kuszán kavarognak, s semmire nem vagyok képes, csak ellentmondani a szavainak… megutálni? Õt? Soha… soha… olyat soha nem tudnék… soha.
- Nem! Soha nem tudnálak gyûlölni téged! – Hangom halk, szinte alig súrolja a levegõ kínzó nyugalmát, egész testem beleremeg a kétségbeesésbe. Mit tehetnék még? Mit mondhatnék, hogy meggyõzzem? Egyáltalán van rá mód? Nem tudom… már nem tudom… nincs ötletem… semmi okos indok nem jut eszembe, végleg kifogytam az észérvekbõl. Miért nem elég neki annyi, hogy nem bírom nélküle? Miért nem elég annyi, hogy vele akarok lenni örökre? Miért nem hisz nekem? Nem értem… nem értem… kérlek, Altar… kérlek, mondd, hogy ez csak egy teszt volt… mondd, hogy csak meg akartad tudni, hogy mennyire vagy fontos nekem. Mondd, hogy veled maradhatok. Ne ölj meg. Kérlek ne… bárcsak… bárcsak utolértek volna az orvgyilkosok. Bárcsak már halott lennék. Mennyivel jobb lenne minden. Mennyivel könnyebb lenne minden. Vajon megszûnik valaha ez a fájdalom? Nem… nem hinném.
- Ilien. Apád akarata szerint három évig kell a tündekirály udvarában tanulnod. Ha az idõ letelt, én jövök majd el érted, hogy egy érett, erõs és intelligens királyt vigyek az országodba. Megígérem. – Minden egyes szava tõrként szúr vérzõ szívembe, s kitör belõlem a fullasztó zokogás. Nevét suttogom, a nevet, melyet ezerszer ismételtem el magamban, a nevet, melyet örökre, kitörölhetetlenül és eltüntethetetlenül a szívembe véstem, a nevet, mely életem végéig kísérteni fog álmaimban.
Felül, magával húz engem is, s én élettelen babaként hagyom magam.
- Ez a tiéd, melnya. Szerelmem záloga. – Pár könnycseppet kipislogva pillantok a felém nyújtott tárgyra, nedves szemeim elkerekednek.
- Altar… ez gyönyörû… - A sok sírástól kimerült szemekkel nézem, ahogy felhúzza csuklómra az ezüstös ékszert, majd kezemet felemelve nézem meg közelebbrõl. Szívem kihagy egy ütemet, egy pillanatra a könnycseppek is megszûnnek csorogni szemembõl, ahogy felfogom, hogy mit kaptam… - De hiszen ez... hiszen ez... ez a te hajadból készült? – A haja… ez… azt jelenti? Ez olyan, mintha… megkérte volna a kezem? Ha egy elf a szerelmének ajándékozza egy hajtincsét…
- Ilyet egy elf csak egyszer ad életében, Ilien. Szeretném, ha megértenéd az érzéseimet és elfogadnád a döntésem. – Egyszer? Az nem lehet… Enthos… akkor… miért? Nem értem.
- Egyszer? – Torkom egyre szûkebbnek tûnik, szinte belefulladok a keserû boldogságba, s hosszút pislogva tüntetem el a felgyülemlõ könnyfátyolt szemeimrõl.
- Igen.
- Miért ragyog ennyire? – Halkan, remegõ hangon suttogva kérdezem, pedig tudom a választ. Tökéletesen tisztában vagyok a válasszal.
- Mert szeretsz engem. Ugye várni fogsz rám, melin? – Várni? 3 évet? Tudja… tudja egyáltalán, hogy mirõl beszél? 3 év? Végtelen hosszú, kibírhatatlan hónapok… szenvedéssel töltött, átzokogott hetek… éveknek tûnõ, élettelen napok… erre kárhoztatna? Erre ítélne?
- Szerelmem… szerelmem… kérlek… kérlek… nem várok rád, mert egyáltalán nem válunk el egymástól. Nem tudok. Nem bírom ki. Altar! Nem élek túl nélküled 3 évet! Nem akarok túlélni nélküled 3 évet… – Zokogva ejtem ki a szavakat, néha szünetet tartok, hogy utána mély levegõt véve folytathassam, s õ ismét magához húz. Reszketve bújok ölébe, s hosszú, hosszú másodpercekig zokogok mellkasán. Ez lenne a búcsú? Ez lenne a vége? Itt érne véget a mese?
- Végig veled leszek. Mindvégig. – Kicsit eltol magától, felemeli kezemet, s egy csókot lehel karkötõje mellé a csuklómra. Magamban tartom a könnyeket, Altar óvatosan fektet le az ágyra, mellém fekszik és magához húz, majd halkan suttogva ismétli meg a kérdést saját nyelvén.
- Várni fogsz rám, szerelmem? – Újra kitörnek belõlem a könnycseppek, szívem végleg megadja magát a fájdalomnak, s a kínoktól elgyengülten bólintok. Ujjai hajamba túrnak, egy apró könnycsepp csillan arcának bõrén, s felerõsödött sírással hagyom, hogy fejemet mellkasához húzva nyugtasson le. Szíve lassú, szomorú dobogása fájdalmas álmokba taszít.

zene

A nap gyenge simogatására ébredek, Altar az ablak mellett áll, mereven nézi az elterülõ tájat, s kimerülten nyitom ki szemeimet. Nem... kérlek ne... Utálom a napot, hogy sietteti a hajnal hasadását, utálom a csillagokat, hogy ilyen könnyen feladják a küzdelmet, utálom a szelet, hogy nem hoz felhõket, melyek eltakarnák a fényt… mindent... Mindent gyûlölök ebben az üres, érzelemmentes világban.
Felülök az ágyon, már nem sírok. A könnyek kifogytak belõlem, most már teljesen üres vagyok… üres… a fájdalom megszûnt, hogy sokkal mélyebb, érzelemmentes gyötrelmekkel kísértsen, s a rettegés tovaszállt, mikor meghalt az utolsó reménysugár… remény… csalóka érzelem, mely boldogsággal kecsegtet, hogy utána még nagyobbat zuhanhassunk. Igen. Soha nem szabadott volna bedõlnöm neki… soha…
Altar étellel kínál, de visszautasítom, szinte alig hallom szavait, lassan fogok fel minden mondatot, s hosszú ideig tart, míg összerakom magamban a választ. Ez nem is én vagyok. Nem. Én tegnap meghaltam. Vajon visszajön valaha az az Ilien? Nem hinném. Az az Ilien a mélybe zuhant. Az az Ilien nincs többé.
Elindulunk. Egyikünk sem szólal meg, nincs mit mondanunk… már elõzõ éjszaka elbúcsúztunk, felesleges további szavakkal fájdítani az elválást. Nem fogom túlélni. Tudom, hogy nem fogom túlélni, de nem mondom el neki. Nem változtatna semmin. Talán így kell lennie. Igaza volt, hogy soha nem lennénk boldogok. Túlságosan más világban élünk.
Kínzó némaságba burkolózva hagyom, hogy leemeljen a lóról, egy utolsó, láthatatlan könnycsepp csordul végig arcomon, de mielõtt leleplezném a szívemben rejlõ utolsó, aprócska érzelem foszlányát, egy könnyed mozdulattal tüntetem el a kegyetlen bizonyítékot.
Nem nézek rá. Egyetlen egyszer sem. Tekintetem végig kerüli arcát, s mikor a tündekirály elénk lép, egy méltóságteljes herceg pillant fel rá, nem egy darabokra hullott szívû gyermek.
- Fenség, a fák suhogása már két napja az érkezésének hírérõl dalol. – Udvarias mosollyal bólintok, majd halkan szólalok meg.
- Most ha lehet, pihenni szeretnék. Kimerített a hosszú, kellemetlen út. – Hátra sem fordulva indulok el a kastélyba, lassú, gõgös léptekkel. Egy pillantásra sem méltatom Õt. Minden porcikám üvöltve könyörög, hogy legalább egy utolsó pillantást… egy utolsó pillantást hadd lopjak róla, hadd szívjam magamba a keserédes látványt, hadd érezzek utoljára valamit, még akkor is, ha az fájdalom… de nem lehet... nem engedem. Nem hagyhatom. Ha most hátranézek… ha most hátranézek, nem leszek képes tovább menni. Ha most hátranézek, és már nem lesz ott… ha már nem lenne ott… itt helyben rogynék össze holtan. Tudom. Ezért egy apró rezzenést, egy apró sandítást sem engedek meg magamnak. Semmit.
Nem nézek körül, nem csodálom meg a gyönyörû palota tündöklõ pompáját… semmit nem látok. Semmiért nem lelkesedem. Úgy érzem magam, mint egy szivacs, mely egykor túlcsorduló, boldog érzelmekkel volt tele, de most kifacsartak. Kifacsartak, és száraz, értéktelen lettem. Egy ember, érzelmek nélkül.
Minden perc végtelen hosszúnak tûnik, fáradtan engedem a szolgálóknak, hogy a szobámba kísérjenek, de egyedül öltözöm át. Soha többé nem engedem senkinek, hogy hozzám érjen. Azt akarom, hogy örökre az Õ érintése maradjon meg a fájdalmas emlékeim szörnyû romhalmazain.
Miután átöltöztem, szinte beájulok a hatalmas, puha, illatos ágyba, s gyötrelmes kínnal szakad elmémre a megmentõ sötétség.

Halk, nyugodt suhogásra ébredek, ahogy a szél óvatosan játszadozik a fák leveleivel, s kábán nyitom fel az ólomsúlyú szemhéjakat, hogy körbenézzek a szobában. A széles erkélyajtó félig nyitva van, a lágy szellõ, könnyen kap bele a puha selyemfüggönybe, cifra táncra kényszerítve a halványnarancssárga anyagot.
- Altar… - Halkan suttogva keresem szerelmem alakját, s mikor homályos szemeim nem találnak sötétszürke, ezüstös foltot a szobában, fejemet a párnára visszaejtve hunyom le szemeimet… biztos a fürdõben van.
- Fenség. – Egy halk, vékony hang töri meg a csendet, szemeim kipattannak, tekintetem elõtt olyan gyorsan játszódnak le a napok, hogy beleszédülök a hirtelen rám törõ fájdalmas emlékek sokaságába. A plafonra meredek, torkom egy másodperc alatt ugrik össze, s hangosan levegõért kapva ülök fel az ágyon, mire a fiatal szolgáló halkan felsikkantva kapja szája elé kezeit. Tekintetem elõtt leperegnek a tények, amiket agyam elutasított, és kizárt az álmaim világából. Altar… elment… itt hagyott. Egyedül. Magamra hagyott. Örökre. – Fenség, jól van? – A lányra nézek, de nem látom arcát, csak egy homályos foltot, pedig látásomat most nem könnyfátyol homályosítja. Nem. A könnycseppjeim örökre elfogytak. Végleg. A síráshoz érzelmek kellenek. Nekem már nincs. Az emlékük néha még kísért, de többnyire csak ürességet érzek. Soha többé nem fogok sírni. Soha.

- Mennyi ideig aludtam? – A lány megszeppen, mikor megszólalok, s ahogy egyre jobban kikászálódom a kába álomvilágból, látásom kezd kitisztulni, s mikor az ébredés és a ráébredés elsõ sokkja lezajlik, az egykori szívem helyén lévõ tátongó lyuk újra belenyugszik a borzalmas tényekbe. A magány fájdalmas és visszautasíthatatlan örökkévalóságába.
- Három napig.
Elküldöm, s õ engedelmesen távozik a szobából. Mellkasom összeszorul, s különös inger tör rám… sírni akarok. Annyira jó lenne. Vajon ha kisírnám magam, könnyebb lenne? Vajon ha dühöngenék és ordítoznék, megkönnyebbülnék? Vajon ha utálnám, és lehordanám Altart mindennek, akkor jobban érezném magam? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy erre nem vagyok képes.
Szemeim a csillogó karkötõre tévednek, fénye homályos, hisz ahogy életerõm, szerelmem is gyengül, s szemeimet hosszan lehunyva emelem ajkamhoz csuklómat, hogy egy csókot leheljek az ékszerre.
- Hiányzol. Már most hiányzol, pedig még csak egyszer ébredtem nélküled.

Két hét telt el Azóta a nap óta. Minden perc, minden óra egy kínzóan hosszú örökkévalóságnak tûnik. Mindig. Örökké. A napok összefolynak, az éjszakák pedig még rosszabbak. Ha rá gondolok, nem tudok aludni a kavargó emlékektõl és a boldogság mámoros érzésének halovány kísértésétõl, és a tudattól, hogy már soha nem lesz olyan… Ha nem rá gondolok, akkor pedig rettegek elaludni, mert tudom, hogy õ fog megjelenni az álmomban. Tudom. Mindig. Mindig róla álmodok… és mikor felébredek… mikor felébredek, még mindig az õ alakját keresem a szobában. Soha nem lesz vége. Soha. Már semmire nem vágyom, csak a felejtésre. Csak a felejtés csábító gondolata éltet. A remény, hogy egyszer visszatérhetek a régi életembe. A remény… gyenge vagyok… újra hagyom becsapni magamat. Újra hagyom, hogy az orromnál fogva vezessen ez a rövid, apró szócska. Remény.
Szorgalmasan és kötelességtudóan járok az óráimra, s figyelmesen hallgatom oktatóim szavait, abban bízva, hogy egyszer képes leszek annyira koncentrálni valamire, hogy ki tudom verni a fejembõl Õt. Ez egyelõre lehetetlennek tûnik, de tudom, hogy így kell lennie. Muszáj továbblépnem. Muszáj.
Senkit nem engedek közel magamhoz, csak akkor beszélek, ha kérdeznek, akkor is keveset és tõmondatokban. Nem vagyok hülye, látom a szemükön… minden egyes elf szemén látom az aggodalmat… a csalódottságot… a kiábrándulást. Nem engem vártak. Nem. Õk a régi Ilient várták, de Altar megfosztotta õket tõle. Az az Ilien elment.

A napok kicsit felgyorsulnak, de múlásuk még mindig kínzóan lomhának tûnik. Két hónap telt el… pontosan két hónap és három nap, az órákat már nem számolom. Semmi nem változik. Semmi. Az üresség nem töltõdik fel érzelmekkel, s a szívem helyén tátongó ûr még mindig sötét fekete lyukként akarja beszippantani mellkasomat minden egyes másodpercben. A kezdeti, naiv reményt végleg elvesztettem. Nincs többé. Porba hullott, akár az elmúló õszi fák utolsó levelei. Meghalt.

Lehullott az elsõ hó, gyönyörû fehérséggel megajándékozva az ámuldozó tekinteteket. Hó… régen imádtam. Annyira szerettem. Most egyáltalán nem érzek semmit, ha ránézek, csak keserûséget. Ennek is csak az a célja, hogy még fagyosabbá tegye az életemet. Ez is csak azért van, hogy éjszakánként még jobban sóvárogjak az ölelése után. Tudom. Biztos vagyok benne. Ez lehet az egyetlen magyarázat… Mikor enyhül végre a fájdalom? Miért nem tudom elfelejteni? Miért? Miért kell ennek a karkötõnek még mindig… még mindig ilyen fényesen világítania?
- Elég volt! – Hangosan kiáltva csap az asztalra a tanítóm. Tekintetemet összerezzenve tépem el a szállingózó hópelyhekrõl, hogy a fájdalmaimból feleszmélve nézzek a dühös tekintetbe. Mit mondott? Nem hallottam. – Mikor beleegyeztünk, hogy tanítjuk a király fiát, akkor nem arról volt szó, hogy egy halott bábunak magyarázunk értelmetlenül. – Szavai kegyetlenül hasítják a levegõt, de meg sem rezzenek. Tudom. Igaza van. Megértem. Mindenki pont ugyanezt gondolja, de õ az egyetlen, aki eddig ki merte mondani.
- Bocsánat. – Halkan, érzelemmentes hangon suttogok, s szemeim tágra nyílnak, mikor egy hatalmas pofon csattan arcomon. Ujjaim bõrömre siklanak, s hallom, hogy a szolgálólány, aki a szoba másik felében téblábolt, halk sikkantással surran ki a szobából, nyilván átkozva, hogy a szemtanúja volt egy ilyen jelenetnek… megütni a trónörököst?
- Ne kérj bocsánatot! Szánalmas. A tündék, akik az udvarban a tanítóid voltak, mindig büszkén meséltek a fiatal herceg tudásszomjáról. Hazugság. – Torkomba hatalmas gombóc költözik, szó nélkül állok fel, kiviharzom a szobából, s meg sem állok, míg a saját szobám ajtaja nem csapódik mögöttem. Igaza van. Igaza van. Megközelíthetetlen árnyéka vagyok a régi önmagamnak. Annyira… annyira igaza van. Annyira fáj… annyira hihetetlenül fáj a hiánya. Annyira hihetetlen, pótolhatatlan ürességet hagyott maga után.
Arcomat gyengéden marja végig egy apró könnycsepp, ujjaimmal finoman törlöm le, kikerekedett szemekkel nézem remegõ kezeimet, s hangosan, váratlanul tör ki belõlem a zokogás. Lábaim összecsuklanak, a földre rogyva kuporodom össze apró gombóccá, s a hangos, szívszorító zokogásom tölti meg a hatalmas szoba üres magányát. Hosszú, hosszú percekig nem csitul, remegõ térdekkel sietek az ablakhoz, az erkélyre sétálva térdelek le a korlát elé, a hideg kegyetlenül csípi bõrömet, de szinte meg sem érzem. A fájdalom mindent elnyom. Kezeimmel a havas márványkorláton támaszkodom, s torkomból hangosan, gondolkodás nélkül ömlenek a szavak a viharos hóesés hangos süvítésébe.
- Altar! Gyûlöllek!!! Gyûlöllek!!! Semmit nem gyûlölök jobban ezen a világon nálad!!! Semmit!!! – Remegõ hangom elhal, a sírás teljesen felemészti, s hangosan zokogva reszketek a szakadó hóesésben. – Altar… jól kitervelted… annyira jól kitervelted… megígérni, hogy eljössz értem három év múlva… megesketni, hogy várok rád… és aztán köddé válni… annyira kegyetlen vagy… annyira… hogy teheted, hogy elveszed tõlem a fájdalmaktól való menekülés egyetlen módját? Hogy teheted, hogy még ettõl is megfosztasz? Azt hitted… azt hitted, hogy három év múlva már nem fog annyira fájni, hogy végezzek magammal, mikor nem jössz el, igaz? IGAZ?! – Hangosan üvöltök a semmibe, szavaim nem találnak hallgató fülekre, s a válasz csupán a szél szomorú, gyászoló süvítése.

Egy hónap telt el azóta, hogy visszanyertem a sírás képességét, s azóta minden egyes nap sírva fakadtam. Száraznak és kimerültnek érzem magam. Miután elájultam az erkélyen, súlyosan megbetegedtem, de a tündék gyógymódjai sajnos képesek voltak visszahozni az életbe. Pedig… már láttam… már szinte éreztem a megváltó nyugodtságot. Megfosztottak tõle. Kiszakítottak az édes álomból, hogy újra átadhassam magam a fájdalmaknak. De most már legalább érzem õket. Igen, tisztán érzem a kín minden egyes apró rezzenését, a vérzõ, sebes szívem, ha darabokban is, de mintha visszatért volna mellkasomba, s ahányszor eszembe jut Altar, a kés mélyebbre süllyed a szilánkokban… ahányszor eszembe jut… minden órában… minden percben… Igen. Még mindig… még mindig minden hang, minden kép, minden illat, minden érzés, minden szó, minden… minden rá emlékeztet. A nap felkelõ sugarának gyengéd simogatása az ujjai gyengéd, forró cirógatásait hozza el nekem, s mikor leszáll az éj, a higanyszürke szempárként néz le rám minden tündöklõ csillag… soha nem lesz vége.
A fák virágba borultak, a nap tündöklõen ragyogva olvasztja fel a lefagyott tájat, s a szerelem kesernyés illata árad a levegõben. Alig több mint fél éve váltunk el. A fájdalom mintha csitulna, s van, hogy hosszú percekig nem jut eszembe Õ. Újra érzem az ételek ízét, s mikor madárcsiripelést hallok, már nem mindig sírom el magam. Tudok lelkesedni, ismét érzem néha a tudásvágy enyhe bizsergetését, mikor egy érdekes könyvet adnak a kezembe, s kihasználva a fájdalmon kívül az elsõ érzést, ami hónapok óta rám tört, olvasmányokkal halmozom el magam. Már nem mindig csak kiábrándult csalódottságot látok az oktatóm szemeiben, esetenként látom tekintetükben megcsillanni az elismerést, s ez tovább ösztönöz a tanulásra.

Egy év telt el. Még soha… még soha nem volt ilyen fájdalmasan hosszú év az életemben. A napok még mindig összefolynak, ez soha nem fog változni. Nélküle minden csak értelmetlen próbálkozás, hogy imitáljam az élet látszatát, és megfeleljek a magas elvárásoknak, de már nem gondolok rá. Teljesen kizártam õt a fejembõl. Kizártam õt a fájdalommal és a keserûséggel együtt, amit az emléke hordozott magában. Már nem érzek semmit iránta. Szerelem? Nem… soha nem hittem a szerelemben. Az a két hét, amit vele töltöttem olyan most, mint egy látomás, amely soha nem történt meg. Soha… pedig megtörtént. A testem, a szívem tudja, és érzi, csak az agyam utasítja el makacsul… pedig az éjjeli szekrényem felsõ fiókjában még mindig pislákol haloványan a karkötõ. Igen. Levettem. A szívem nem bírja elviselni azt a kínt, hogy minden nap rá emlékeztessen. Azt a pillanatot várom, hogy elaludjon. Azt akarom, hogy végleg megszûnjön csillogni, s akkor talán szívem is elhinné, hogy már nem érzek semmit. Altar, túl sokra tartottál. Túlságosan bíztál bennem. Nem vagyok olyan erõs, mint hitted. Nem az az ember vagyok, akinek te gondoltál. Gyenge vagyok. Túl gyenge ahhoz, hogy hordani tudjam a leggyönyörûbb ajándékot, amit valaha kaptam. Túl gyenge ahhoz, hogy betartsam az ígéretemet. Túl gyenge ahhoz, hogy ne kényszerítsem magamat felejtésre. Köszönöm a bizalmadat szerelmem, de nem érdemlem meg. Nem érdemeltem meg.

Újabb hónapok vánszorognak el mellettem, s napról napra mintha egyre élettel telibb szempár pislogna vissza rám a tükörbõl. Arcom egyáltalán nem változott, hajam vállam alá érve hullámzik hosszan, s hiába kérdezik a szolgálók, nincs szívem levágatni. Nem. Nem tudom miért, de kötõdök hozzá. Ezeket a tincseket érintették Altar gyengéden cirógató ujjai… legalább ennyi… legalább ennyi hadd maradjon meg nekem belõle. Nem… errõl soha nem mondok le.
Lassan kezdek hozzászokni az itteni élethez, eleinte rövid, most már egyre hosszabb beszélgetésekbe kezdek az udvarban élõ elfekkel, többnyire kedvesek és illemtudóak, jól tudják, hogy mit engedhetnek meg maguknak és mit nem. Visszafogott bájolgás, érzelemmentes szavak. Pont, mint régen. De most nem zavar… ezt akartam… hiányzott… hiányzott ez az illemtudóan visszafogott, érzelemmentes élet. Annyival jobb, mint az örök fájdalom… Annyival jobb.
Az idõ felgyorsul, néha már-már mosolygásra is képes vagyok, de a nevetés képességét örökre elvesztettem… pedig próbáltam… én tényleg megpróbáltam. Nem baj. Egy királynak nem kell nevetni. Egy királynak csak udvarias, méltóságteljes mosoly kell. Se több, se kevesebb. Arra már képes vagyok. Igen, kész vagyok feláldozni magamat. Kész vagyok egy végtelen hosszú, üres életre a népemért. Altarnak igaza volt, ezt kell tennem. Ez a feladatom. Ezért születtem. Nem azért jöttem világra, hogy boldog legyek… de akkor miért? Istenem… miért mutattad meg a boldogság mámorító ízét? Azért, hogy egész életemben tudjam, hogy mi az, amit soha nem kaphatok meg? Vagy netán próbára akartál tenni? Mert akkor megbuktam… teljesen megbuktam.

Ahogy javul az állapotom, egyre több, és változatosabb órákat iktatnak az órarendembe, mint királyt, megtanítanak a vívás fortélyaira, s a kultúrán kívül a harcászat rejtelmeibe is beavatnak. Unalmas. Soha nem szerettem, de tudom, hogy muszáj. Kötelesség. Pont, mint az életem. Kötelesség.

Egy hónap. Egy hónap múlva el kell szakadnom innen. Nem akarok. Még nem. Pont most illeszkedtem be. Már-már azt is mondanám, hogy barátaim voltak. Már-már azt is mondanám, hogy valamennyire boldog voltam… vagy legalább a boldogsághoz hasonló halovány érzés kerülgetett. És most ennek is vége, és mehetek vissza az emberek üres, tudatlan világába. Mindigis közelebb álltak a szívemhez az elfek. A kifinomultságuk, az eleganciájuk, a tudásuk. Elképesztõ. És most mindennek vége lesz. Egy hónap.
A tündekirály azt mondta, hogy egy erõs harcos fog hazakísérni. Szerintem felesleges, már nem tartok az orvgyilkosoktól. Néha még eszembe jut Altar ígérete, de tudom, hogy csak azért mondta, hogy ne végezzek magammal. Pedig megtettem volna. Oh, milyen szívesen megtettem volna. Még soha semmire nem vágytam annyira, mint akkor a halálra. Mint akkor a gondtalan szabadságra. De õ megmentett. Utolsó, édes ajándékként egy hamis reményt lebegtetett meg szemeim elõtt, s ebbe kapaszkodva átvészelhettem a nehéz hónapokat… máig sem tudom, hogy hálás vagyok e neki. Nem tudom. Számomra teljesen mindegy. Én azon az éjszakán meghaltam, mikor a búcsúszavakat halkan a fülembe suttogta. Onnantól nekem semmi sem számított.

- Fenség, indulnia kell.
- Tudom. – Halkan bólintva emelem fel az apró zsákot, amibe a legszükségesebb dolgok vannak. Hétköznapi ruha, és egy kevés ennivaló. Semmi mást nem viszek. Már nem vagyok az a kamaszgyerek, aki öt táskával akart útnak indulni.
Halovány mosoly húzódik ajkaim sarkára az emlék hatására, lassú léptekkel sétálok az éjjeli szekrényhez. Kihúzom az alsó fiókot, s fájdalmasan remeg meg mellkasom, mikor megpillantom. Még mindig. Még mindig csillog.
Remegõ kezekkel veszem ki, s ujjaim között simítom végig. Több mint egy éve nem értem hozzá… több mint egy éve. Mégis… soha… soha nem szûnt meg világítani. Mint ahogy a szívem sem fogja elfelejteni Õt soha. De már elfogadtam.
A csuklómon túl gyakran a szemem elé kerülne, ezért egy hosszú, bõrmadzagra csavarva kötöm nyakamba, az apró karkötõ elbújik a vékony ing, és a vastag utazóköpeny alatt. Itt kéne hagynom. Itt kéne hagynom a szívemmel és az emlékeivel együtt. De miért… miért nem vagyok képes rá? Egyszerûen nem megy… nem megy…
Felülök a hófehér lóra, s a kísérõimmel együtt indulunk el az esti félhomályba burkolózva. Hátközépig érõ, selymesen hullámzó tincseimet fájó szívvel lófarokba kötve tüntetem el az útból, s a csuklyát a fejemre húzva védem meg magamat a hûvös, késõ õszi széltõl. 3 éve… pont 3 éve…
Szívembe egész apró izgatottság költözik, szemeimet lehunyva próbálom eltüntetni, de kitartóan szorongatja mellkasomat… nem hiszem el… nem hiszem el, hogy még mindig reménykedek. Nem hiszem el, hogy még mindig ezt érzem. Tudom, hogy nem õ lesz, mégis. A szívem várja. A szívem várja, hogy feltûnjön a hatalmas lován, s a higanyszürke tekintet újra ellágyult érzelmekkel pillantson rám. NEM! NEM! NEM!
Kényszerítem agyamat az elszakadásra, s elõre meredve próbálom kiverni fejembõl a nevetségesen lehetetlen gondolatot… hihetetlen… hihetetlen, hogy hetek óta képes voltam nem gondolni rá, és most elég ennyi, hogy újra… hogy újra hónapokkal zuhanjak vissza. Nem fog eljönni. És jól is teszi. Csak újra felkavarná az érzéseimet, s legközelebb már nem tudna elég csábító és elég hihetõ reménysugárral eltántorítani a szörnyû tettektõl… igen. Nem jön el, és ezzel végleg képes leszek elengedni õt. Tudom.