|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| VsRealm | 2014. 04. 17. 22:31:40 | #29769 |
 Karakter: Syfriane
Alig tíz perc alatt visszaérek a gyanúsan csendes táborba. Biztosan itt... oh, ott is van ez a korcs, a fán. A nyereg fölé mászni, egyszerűen zseniális, mondhatom. Látom, a távolt fürkészi. nem, mintha onnan túl nagy veszélyt jelentene bárki. Alá lopakodom és lerántom a nadrágszáránál fogva. Elvigyorodom az arcára kiült hirtelen döbbenet láttán. Fölé támaszkodom. Úgy döntöm, kimutatom az erőfölényem. Jobb, ha tudja, hol a helye.
- Rád férne egy kicsivel több hidegvér. - csipkelődöm.
- Szíves elnézésedet kérem. Nem is értem, miért viselkedem így, végül is egész életemben menekülnöm kellett, különben megölnek. – dühöng, majd' felrobban. Észre sem veszi a nyújtott kezemet, feláll és leporolja magát.
- Én sem értem. Ilyen arany élettel hogyan is lehetsz ennyire nyámnyila. – Nem méltatom az időm eltöltésére, inkább összepakolok. Ő is elkezd valamit szöszmötölni, de néha magamon érzem a tekintetét. Érdekes, kicsit csiklandós érzés.
Összerezzenek a fekete madarak hirtelen károgásától. Lushára kapom a pillantásom, aki a fákon ülő szárnyasokat fürkészi. Milyen karcsú. Biztosan fürge, ha rendesen kiképzik... ha kitanítom. Vajon tényleg megteszem majd? És bírni fogja majd egyáltalán? Újra a madarakra nézek, aztán a fehér bőrű lányra.
- Syfriane… Te tarthatsz arken rabszolgát? – Parancsolsz?
- Igen, a rangom lehetővé teszi, hogy tartsak, ám sosem fűlött a fogam hozzá. - Jobban szeretek mindent magamnak megcsinálni. Tudom legalább, hogy minden rendben van és készen.
- Most lesz szolgád! – Elvigyorodik. Óh. Óooh, több sütnivaló szorult ebbe a lányba, mint elsőnek hittem! Cingos, gonosz mosoly terül szét arcomon. Tetszik, ez már nagyon is tetszik! Arról nem is beszélve, micsoda finom kis lehetősé... Siphy, állj le! Az arken elsiet mellettem, hát követem, de nem bírom szó nélkül, hogy ilyen elővigyázatlan.
- Csendesebben, te ostoba! Mindenfelé portyáznak! El is mondhatnád, mit csiripeltek a madárkáid! – Mikor mellé érek, csak akkor kezd bele a mesébe.
- Egy nagy sereg várakozik az erdő szélén. Nem tudják, hogy miért, de ott várakozik. - Basszus.
- Meg kell kerülnünk őket… - Ha sietünk, talán elérhetjük időben a fővárost. Ha valóban igaz a prófécia, ninc vesztegetni való időnk, hogy beteljesítsük.
- Nem lehet, őrök állnak több kilométeren az erdő szélein, várnak „valakit”. - Óoh, igeeen?
- Igen, „valakit”. - Vigyorodom el. Perverzen. – Ezek szerint egy frissen szerzett rabszolgával fogok áthatolni ezen a védelmi gáton? - Hatolni. Hmm. Tetszik a pimasz gondolat, hogy csak úgy belevessük magunkat a sűrűjébe.
- Igen! - de lelkes lett valaki...
- De… A katonák szolgálóinak felismerhető egyenruhája van. Hogyan akarod anélkül ezt véghezvinni? Vagy, hogyan akarod beszerezni? - Ma valahogy nem megy a lelkesedés. Ó te tökéletes kapitány, mi tört le ennyire?
- A madarak csiripelték, hogy szolgálók is vannak a közelben. – Elmosolyodik. Oké.
- Találkoztál portyázókkal? – Nem méltat válaszra, csak bólint egyet.
- Én is. – Óvatosabbra fogtuk a haladást ahogy közelebb értünk a folyóhoz. Izgatottság lesz lassan úrrá rajtam, hogy lassan a szemünk elé is tárul a hömpölygő folyam. Nyilván, hogy nincs itt senki! Mit is vártam, hiszen jártam erre alig egy órája! Túl nagy a sodrás, nem fog a hadsereg kockáztatni...
- Na? – Kíváncsian várom a továbbiakat.
- Menjünk kicsit kijjebb… - Fél, remeg a hangja. Előre megy, követem. Kicsit bizonytalanul lépked, de nagyon koncentrál, nehogy zajt csapjon. Helyes, jó kislány. A célunk egy holtág, ahol áll a víz és néhány szolgáló tevékenykedik. Látom, nagyon elbizonytalanodott.Mozgás, te kis szerencsétlen, hát nem lehetsz ennyire gyáva! Hogy akarsz így bármit elérni? Na, győzz meg! Hadd lássam azokat a fene nagy Arken erőket!
- Gyerünk! –súgjom neki közel hajolva hozzá. Milyen érdekes, édeskés az illata.Nekem eszem ágában sincs mozdulni, de ő szerencsére megemberelte magát és végre nekiindul egy utolsó körbenézés után.
Nem értem, mit mondanak, felőlem fúj a szél és elviszi a halk szavakat, de látom, hogy a kétkedés után jól fogadják. Bizalmasan. Túl bizalmasan. Aztán még pár szót ejtenek valamiről, aztán egy vékonyka szolga felkínálja saját váltóruháját. Kedves, azt hiszem. Nem is tudom, mit gondoljak. Lehet, hogy túl kedves. Én nem vállalnám azt a kínzást, ami a ruha elvesztéséért jár a legtöbb úrnál...
De közelednek. Hiába szuggerálom azt a barmot, csak az utolsó pillanatban kezd visszarohanni.
- Mit álltok ott, ti szerencsétlenek!? A groaliták Istenének haragja sújtson le rátok! Dolgozni! – Már suhintanak is a botok. örülök egy kicsit, hogy ezt nem látja a korcs, mert az biztos, hogy álló helyében esne össze. Megfogom a karját gyengéden, de nem reagál, hét kicsit erősebben rászorítok és elkezdek a tábor felé sietni, magam mögött húzva néha a lány. Azt hiszem, itt mér elég biztonságos.... Megállok, figyelmetlenségében nekem ütközik.
- Látsz valakit? – kérdi ijedten.
- Nem. Most vedd át a ruhát. – Parancsolok rá. Nem akarok rátarti lenni, de valószínűleg nem lesz más lehetőség, ez az utolsó megfelelő alkalom. Gyorsan veti le magáról a könnyű anyagú ruhákat, csak a medált hagyja a nyakában. megfogja a tekintetem a különös ékszer, de néha azért elkalandozik a pillantásom. Szinte zavarba hoz, amikor rajtakap és összenézünk. Csak fél pillanatokra veszem le őrködő pillantásom az erdőről, de így is mindig lebukok. Basszus. Mikor már a pólóját veszi le, képtelen vagyok másra figyelni. Ahogy a fehér bőre alatt halványan hullámoznak az izmok, és szinte világít a szűrt napfényben, annyira... túlvilági. Fennkölt. Istenszerű. Szégyenlősen húzza magát összébb, pedig, ha tudná, milyen gyönyörű... Ejj Lusha Lusha... Kicsit el is pirul. Hmm. Még szűz lenne? Azt hittem, pontosabban úgy tanították, hogy a szabad arkenek nem maradnak érintetlenek tizenharmadik születésnapjuk után. Igencsak jól áll rajta a szolga ruha. És a felső micsoda látványt enged feltárulni...
- Most… Mi van? - Ó semmi...
- Ezentúl „Gazdám”-nak hívsz, mély tisztelettel… Megértetted? – Nem tehetünk mást. Nagyon remélem, hogy jó színész, különben csakhamar végünk lesz.
- Igenis… Gazdám… - Helyes, bár a hanglejtésed nem tetszik, kislány. - Az alázaton még csiszolni kell. – Kaono anyó adott nekem egy kendőt, mikor utoljára láttam. Sosem hordtam, túl értékes volt nekem, hogy elveszítsem. De most, azt hiszem, itt az ideje, hogy használjuk. A cél is épp eléggé szent. Mindkettőnk élete. Körülményes formában tekerem feje köré a könnyű anyagot. Már csak azért is, hogy utánozhassam a belsőházi szolgálók viseletét. Így nem lesz baj a közvetlenebb szóváltásból és a merészebb pillantásokból sem.
– Nem láthatják a szőke fürtjeid… Még elkezdenek gyanakodni. – Gyengéd vagyok hozzá. Hisz nekem is erre lenne most leginkább szükségem. Még eligazítom az utolsó hajszálakat, aztán elszakítom magam a puha bőr érintésétől és elhatározom magam.
– Na gyerünk! – S indulunk tovább.
A látvány, ami elénk tárul a táborban, egy pillanatra megfagyaszt. De nem is tart mindez tovább néhány másodpercnél. Felmegy bennem a pumpa a cuccaink közt kotorászó senkiháziak láttán. Mégis mit képzelnek magukról ezek a szardarabok? Hogy merészelik megfogni az én dolgaimat? Úgy elverem őket, hogy a tulajdon anyjuk nem ismeri majd fel egyiket sem!
- Mit műveltek itt, fajankók!? – A szerencsétlen foskatonák rémülten néznek rám, de valami tiszt csakhamar kezébe veszi az irányítást. Még is ki a... Ó, hogy az a ...
- Syfriane kapitány? Micsoda meglepetés! - Ó, ez a barom kellett ide még...
- Részemről a megtiszteltetés, Ruphen kapitány. - Vigyázzba vágjuk magunkat. Ez a díszmajom sem hiányzott, bár nem a legrosszabb dolog, ami történhet velünk. Reméljük, nem fordul sötétebbre a jövő.Akár még a segítségünkre is lehet, csak ügyesen kell kijátszani a lapokat.
- Ezek itt a te holmiaid? – Miért, mit hiszel, te szerencsétlen ökör? Igazán meg kell erőltetnem magam, hogy ne üssem meg erősen. Az arcán. Sokszor. A kindzsálommal.
- Igen, és a szolgálómé. - vetem oda, hogy érzékelje; nem szívlelem az emberei merészségét.
- Nem is tudtam, hogy rendelkezel szolgával, Syfriane. Te ellenezted a szolgatartást, ha jól emlékszem. - Jól emlékszel, fajankó. Csakhogy ez épp egy igen kivételes példány... Mit is, hogy is mondjak neked, várjál csak...
- Nem sokkal azután szereztem be, miután a sajátjaim magamra hagytak. - Végül is ez így igaz is.
- Ó, értem… - Nagyon durván bánik Lushával. Nem tetszik, ökölbe szorítom a kezem és magamban fortyogok. Vigyázz, mit csinálsz, te isten barma!
- Milyen gyönyörű példány… Néha kölcsön adhatnád, hogy űzze az egyetlen tevékenységet, melyben jó lehet ez a faj a kapáláson kívül… - Nyuuugi kislány, ha most felrobbansz, kinyírsz engem is! Ne remegj már ennyire. Nem valami jó bók, de azért bók volt.
- Majd beszélhetünk róla, most viszont sietnem kell, ha nem haragszol. Rengeteg a teendőm. - Karba fonom a kezeimet és gyilkosan pillantok rá, mire végül elengedi a korcsot. Épp itt volt az ideje.
- Eredj csak dolgodra, Syfriane. Ám hadd kérdezzem meg, hogy az Arken kardot hol szerezted? – Lusha kardját kezdi forgatni. Szerencsétlen barom. Miért nyúlsz máséhoz?
- Egy arken paraszt hadonászott vele az erdőben. Mielőtt megöltem volna, megkérdeztem, hol szerezte. Azt mondta, családi ereklye, ám ez nem látszott meg rajta. Már, ha érted, mire gondolok. – Nem is tudom, mit kéne tennem. Úgy megölném az összeset. Jó lassan. Szörnyű kínokat okozva. Elvigyorodom a gondolatra. – Szerintem találta valahol.
- Értem. – Te sem vagy bőbeszédű, ha valamit nem hiszel. Nem baj. Ha nem vagy a hasznunkra, át kell majd segítselek a túlvilágra, sajnálom. Veszélyforrás vagy. Túl okos. Kapitánynak már nem vesznek fel akárkit, még, ha ez első ránézésre nem is látszik.
- Mire vársz még!? Szedd össze a holminkat, lódulj! – förmedek rá. nincs most kedvem tétlenkedni. Minél messzebb akarok kerülni ettől a pasastól. Fenyegetést jelent ránk nézve, és nincs kedvem közel állni a tűzhöz. A lány engedelmesen nekilát a dolgának, én pedig Ruphenhez fordulok. Előttem kezdett jó öt hóval a kikpzésen, de együtt végeztünk. Nem, nem ő volt ilyen pancser, én vagyok ilyen kitűnő. Ennyi az egész. Próbálom még búcsúzkodás közben kifaggatni a pasast, hogy mi a célja, de nem fedi fel a parancsot. Az viszont tisztán kiszűrődik a hangjából, hogy nagy változások készülnek. Kiirtani a maradék szabadokat, szolganépet kovácsolni és rabláncokat minden fehérbőrű senkiházinak. Érdekes lesz. Egyre jobban kételkedem benne, hogy helyes az uralkodó irányítása...
Lusha hozzám vezeti a lovat, én pedig feldobom magam rá. Ezek a formaságok, ejj. Már hátunk mögött hagytuk a mihaszna tulkokat, mikor végre tisztának ítélem a terepet és közvetlenebbre veszem a témát.
- Mennyi élelmet szedtél össze? – Szóval nem méltat, csak a táskáját mutatja. Nekem így is jó... Bólintok, aztán morcosan harapok a számba.
- Jó voltál. Ne remegj már ennyire. - Elég zavaró.. majd beleszoksz, lesz ez még így se.
- Igen, Gazdám. - Mi a franc? Ennek is elkélne egy kis nyugtató, vagy hidegvér. Apropó, hidegvér. Úgy rémlik, hogy ehhez hasonlatos hideg szellők, amik most is benyúlnak ruhám alá, a hó előtt jött egy nappal.
- Kurva gyorsan találnunk kell egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat. - Jelentem ki, de nem kapok választ. Mondjuk nem is kérdeztem.
Sok errefelé a katona, így nem könnyíthetek Lushán, hogy ne dögöljön meg, mielőtt a király elé viszem, vagy, mielőtt kirobbantja a forradalmat. Mondjuk abban az esetben, ha nem kerülne elő... Akkor én nyuvadnék ki, mert már bejelentettem, hogy megtaláltam. Ehj de kellemetlen dolog ez.
- Nem vagy fáradt? - Kérdem kedvesen. Sosem viseltem el a csendet, odahaza nem volt egy néma perc a táborban.
- Nem. - Óh... Hát jó. Lassan baktatunk egy gyengécske ösvényen, ő valamivel előttem megy, fegyvertelenül. Őszintén szólva kellemetlenül kéne éreznem magam, de valahogy nem tudom. Ha úgy adódik, könnyedén meg tudom védeni bármitől.
- Mond csak, mit tudsz a személyes szolgálók feladatköreiről? - Komor vagyok és ez teljesen érthető. Nekem ugyan eszem ágában sincs másnak átadni és megbocsátani bármit, de a gloarita már csak ilyen fajtalankodó népség.
- Hát... nem sokat. - Addig jó, kislány.
- És mit tudsz a pallosról? - Nem kívánok tovább a nehéz dolgokról beszélni. Még nincs delelőn a nap, kár lenne az utunk elején elfáradni, nem igaz?
- Komolyan kérdeztem! Mit tudsz róla? - Kétkedő pillantását nem veti le rólam.
- Hogy nehéz? - Humorodnál vagy látom.
- Így van. Veszett nehéz, főleg egy edzetlen angyalfattyúnak. NE! Már hallom is, el ne kezd nekem! Az vagy, ne is haragudj! Lássuk be. - Átvetem Root popsija felett a lábam és Lusha mellé huppanok. Megáll, én meg leoldozom az egyik kétkezes kardot de csak bizalmatlan pillantást kapok.
- Na, nyugi. Gyere inkább ide és tartsd a hátad. Így. Ez majd megerősíti a vázizmaidat seperc alatt, bár veszett fáradt is leszel, de legalább jól alszol majd tőle. - Felkötözöm rá a fegyvert ügyelve a szárnyacskákra és, hogy a ruha meg a pántok ne sértsék a bőrét. Persze nálunk az akadémián ez máshogy volt, de most nincs időnk hónapokig seblázban gyengélkedni.
- Így kezdjük el. - Megfogom a két vállát mondandóm közben és magam felé fordítom őt magát. Kétkedően néz, de csak elmosolyodom. Annyira ártatlannak tűnik, hogy az ember el sem hinné, mennyire valós a veszély.
A hirtelen jött megállót kihasználva iszom pár kortyot és átnyújtom a kulacsot a kis sápadt lánynak is.
Hirtelen zörgést hallok mögülem. Megpördülök és egy lassulva ringó bokor kelti fel a figyelmem. Ki leselkedik vajon? Kinek van rá egyáltalán oka? Mersze? Mereven bámulom a gyanús aljnövényzetet, de semmi. Kiegyenesedek és elengedem a szívemhez nőtt vékony penge markolatát. Valami kisállat biztosan.
- Valami megzavart egy pillanatra, de... - de most megvagy te kis köcsög buzeráns fasszopó senkiházi takonymartalóc! Hopphopphopp, mégse. Azt hiszem, én vagyok meg...
Túl későn mozdultam, és éles fájdalom hasít a bal karomba és oldalamba. Nem tudom megmozdítani azt a kezemet, de valahogy inspirál a fájdalom, hogy ne is akarjam. Jobb kezemmel fegyverért nyúlok. Az ismerős markolat könnyedén a kezembe siklik, de csakhamar elejtem, mikor ketten ugranak rám. Nyögve dőlök el. Ügyetlenül esek, mert csak a jobb kezemmel tudom tompítani a zuhanáson. A másik irányba kapom a tekintetem; bal kezemet átfúrta a könyököm felett egy fekete nyílvessző és az oldalamba is belefúródott, ami azt illeti. Azt a rohadt... Lushát keresem a tekintetemmel, de csak egy vörös foltot látok, akit vagy hárman vesznek körbe... Picsába. Hitvány senkik, sunyi támadás meg mérgek nélkül nem megy, mi?! Senkiházi fattyak... Bár a két ellenfél ellenére is talpra küzdöttem magam az utánozhatatlanul tökéletes közelharci lábtechnikámmal, azért érzem, hogy alig kapok levegőt. Zihálni kezdek. Nagyon meleg van... Valaki elém lép. Talán épp még a fattyú hangját hallom, de az értelem már elszállt belőle, mire a tudatomig ér. Lezárulnak szemeim és összeesem. Még érzem, hogy egy gyökér pont arcon talál. Hogy sokan vannak körülöttünk és hangosak, aztán eltompul minden. Nagyon fáj...
|
| Miria | 2014. 01. 08. 00:35:36 | #28838 |
 Karakter: Lusha
Megjegyzés: KóborMacseknak
Még érzékelem, ahogy elmosolyodik, s azt is, ahogy könnyedén felemel, hogy Rootra helyezhessen, hogy fekvőhelyünkre egy bundát tehessen, a felfázás elkerülése végett. Csak nézem, ahogy elvégzi ezeket a teendőket, majd visszarak Root mellé. Hihetetlen, hogy ezt csinálja. Azon meg sem lepődöm, hogy erőlködés nélkül elbírja a súlyomat, viszont, hogy ilyen finoman bánik velem…
Mintha mondana valamit…
Eleinte didergető hideget érzek, majd megnyugtató forróságot. Csodás érzés.
Arccal Root felé ébredek. Mi a… Lejjebb pillantok, s a groalita finom, haloványbarna kezeit látom oldalamon pihenni. Egész teste az enyémhez simul. A tudatba kissé beleremegek. Hát, ezért nem fáztam az éjjel. Halk, nyugodt szuszogását hallgatva gondolkodok, lehet, csak álmodott valamit, valakivel, és álmában átölelhetett… Vagy… Vagy nem? Kimásszak az öleléséből, vagy maradjak? Feküdjek így, mozdulatlanul, míg fel nem ébred?
Közben mozgolódni kezd, én pedig felsóhajtok. Óvatosan enged el, majd felül, hogy ihasson. Én is kissé feltápászkodom, s értetlenül vizsgálom valóját.
- Ne haragudj, nem fordul elő többet. – nem, én nem ezt akartam kihozni…
- Nem én… én csak nem értem, miért… - kezdeném, de közbevág:
- Mert jól esett és kész. Ez olyan Syfriannés dolog. – Dobja hozzám e tényt kissé zavartan, majd az erdőt kezdi fürkészni, láthatóan nem egy észveszejtően fontos tényező miatt… Vadul verni kezd a szívem, ahogy teret engedek az érzéseimnek.
- Igen? Ez meg akkor olyan Lushás dolog. – Felkecmeregve átölelem. Egy ideig mozdulatlan, míg a döbbenet eluralkodik rajta, ám hamar visszaveszi az irányítást… Mondhatni leráz magáról, hogy tarisznyáját magához vegye, s abból cipót, sajtot vesz elő. Úgy vágja hozzám, mintha épp kövezés zajlana.
- Hé! – Adom tudtára sértettségemet egyszerűen.
- Ez meg amolyan kapitányos dolog! Na, gyerünk, reggelire fel. – Ezzel válaszol is gesztusomra, majd feltápászkodik, hogy Rootot felébressze. Miután ez megtörtént, visszaül a bundára. Olyan falatokat harap ki a kenyérből, mintha egy hatalmas állat lenne.
- És terved van, te fene nagy kapitány? – kérdem enyhén élcelődve.
- Éppenséggel, ezt hamar meg kéne vitatnunk, mert holnap talán már a síkság következik. A tél pedig kegyetlenül közeledik és féltem Rootot. – Igen, most, hogy belegondolok, ilyeneket át kellene beszélni.
- A javaslatom, hogy szedjünk össze minél több élelmet ma, hogy ezzel ne kelljen foglalkozni majd. – mondom elgondolkodva, miközben egy adag kenyeret leharapok a tömbből. Ha jól tudom, sík területen tizedannyi élelem sincs, mint egy erdei terepen.
- Elfogadható. – nyugtázza a gondolatomat, majd elkezd készülődni. Úgy döntök, követem a példáját, és kezdek valamit szőke gubancommal. A bőrszíjat, mely tincseimet felkötötte ezidáig, ki próbálom szedni a hajamból úgy, hogy minél kevesebb legyen a veszteség, de így is búcsút mondhatok egy fél maréknyi csomónak. A szíjat letisztogatom amennyire lehetséges, majd motyóim közül előhorgászom bükkfából kifaragott, 3 darab fogból álló fésűmet. Hónapok óta nem is láttam, úgy gondolom, itt az ideje, hogy viszonyunk napi szintű kapcsolattartásból álljon. Főleg, hogy van egy már-már büntetendően csinos útitársam. Mire tűrhetőre sikerül fésülködnöm, eltelik néhány perc. Újra túrni kezdek tasakomban, s kisvártatva megtalálom azt a kis üvegcsét, amit kerestem. A benne lévő illóolajból eloszlatok pár cseppnyit a tenyeremben, majd a hajam végére kenem. Ha nincs normális táplálkozás, legalább így, ezzel a módszerrel maradjon szép a „hajkoronám”. Legalább illata is lesz. A levendula aromája megnyugtat. Összeszedem a cókmókom, majd a táskámat Root közelébe teszem. Syfriane lép hozzám üdén, összefont tincsekkel.
- Megyek, felállítok pár csapdát és megnézem, hogy áll a folyó vízszintje. Hátha lehet még halat fogni. Te gyűjts bogyókat és gumókat, meg… Megkérhetlek valamire?
- Már megtetted. – vágok vissza a tegnapi után pajkosan, mire egy szemrángás a válasz.
- Körbenéznél egy szahárral? Mindent tudni akarok… Hogy milyen messze van főút, hogy van-e település vagy akárcsak vert tábor a közelben, hogy járják-e vándorok a környéket, várnak-e minket a pusztában, egy szóval mindent. – Különös kéréssel áll elő, annyi szent. Bár mérsékelt képességű az, aki ezek után nem veszi észre a szahárokhoz való egyedülálló kötődésemet. A bizalma is megnyugtató.
- Honnan tudod, hogy nem szököm meg? – pillantok végül rá.
- Én nem akarlak kiábrándítani, de nálad kétszer nehezebb színizom áll előtted. Arról nem is beszélve, hogy az én országomban, tartományomban te aligha juthatnál előnyökhöz. Esélyekhez. Kegyelemhez. – Ezzel hátat fordít, én pedig ott, ahol vagyok, fel tudnék robbanni. Önelégült, nyomorult perszóna… Hidegvéremet elvesztve rántom elő groalita pallosomat, s vágom neki azonnal, de szerencsére –utólag belegondolva – hárítja saját fegyverével, olyan erővel, hogy kardom szó szerint kirepül a kezemből.
- Ezt igazán nem kellett volna.
- Ne becsülj le! – kiáltom haraggal telve.
- Ha gondolod, taníthatlak, s akkor majd becsülöm a harctudásodat valamerre egyáltalán. De addig én a helyedben nem hadonásznék, mert még megvágod magad. – Roppant mód idegesít a mondanivalója, az pedig még jobban, hogy igaza is van. Mire feleszmélek önsajnálatomból, repül felém a hatalmas fegyver,épphogy félre tudok ugrani előle.
- Megtennéd? – fáradt tekintetéből ítélve arra gondolok, nem véletlenül ajánlotta fel.
- Mindkettőnk érdeke eljutni a fővárosba, nem igaz? Ha csak így megy… - Hallom a választ, majd megfordulva az erdő mélyére siet. Én kiűrítem a legnagyobb táskám, s elindulok vele a másik irányba, majd csak-csak találok valami őszi bogyót... Root ott marad a "táborhelyünkön". Hátha így sikerül visszatalálnom, illetve emlékeznem, hol is aludtunk. Menet közben tapsolok egyet, hogy fizikailag is megnyilvánítsam gondolataimat. Nemsokára ismerős szahár zsivaj üti meg a fülem. Felpillantok rájuk, s kiválasztok egy erősebb, kövérebb példányt.
"Kérlek, nézz körül. Jelentsd, ha közel az ellenség! Jelentsd, ha város, falu van a közelben. Most pedig indulj... Köszönöm."
Amint gondolatom végéhez érek, az összes szahár lelkesen indul el mindenféle irányba. De... Én csak egyet kértem! Úgy látszik, okosabbak, mint én. Így gyorsabb, és alaposabb a vizsgálat. Syfriane is okosabb, ha belegondolok, soha az életben nem jutott volna eszembe az ő segítségüket kérni, és felhasználni utam során... Újra élelem után kezdek kutatni, s nemsokára találok is egy menyesz-bokrot, ami roskadásig van szép, érett, sötétlila menyeszgyümölccsel. Közelebb érek, s látom, hogy egy része már túlérett. Sebaj, így is bőven elég lesz kettőnknek egy ideig, s az állatoknak is kell hagyni valamit. Táskámat kinyitom, s pakolni kezdem a szép darabokat. Miután félig szedtem a táskát, s nem találok jó menyeszt, odébb állok. Keresem a további bokrokat, mert ahol egy van, ott van több is általában, de... Itt nem. Jó messze eshetett az anya bokortól ez a szerencsétlen. Lejjebb pillantok a földre, s egy nagy, szép, piros gombán akad meg a tekintetem. Tényleg! Gombát is nézni kellene. A jelenlegit nem szedhetem fel, ő pont egy mérgező példány, de elkezdem fák töveit, s a nedvesebb talajrészeket vizsgálni. Kisvártatva összeszedek több féle, igen finom, sőt, néhány prémium példányt is. A táskám telitömöm velük, úgy, hogy be se tudom zárni rendesen. Syfriane nagyon fog örülni... Remélem.
Még visszafelé is találok gombákat, de azokat már nincs lehetőségem a táskába pakolni. Ennyi élelem még sosem volt nálam. Ha jól emlékszem, még a groalitánál is van befőtt, meg alma, tán egy kevés kenyér is. Patadobogás üti meg a fülem. Sietve bújok meg egy nagyobb cserje rejtekében, s három lovas katonát vélek felfedezni. Ha jól látom, királyi testőrök, de nem vagyok benne biztos. Halk csipegést hallok, mire föltekintve farkasszemet nézek egy apróbb szahárral. Óh... Hamarabb is szólhatott volna, nem csak akkor, mikor már elbújok. Elgondolkozom, mi lesz, ha a síkságra érünk, ahol már csak elvétve lesznek fák? Elfog a rettegés. Meg kell osztanom ezt a gondolatot Syffel is. Megvárom, míg elbaktatnak lassan, majd sietve a táborhoz megyek. Remélem nem találták meg Rootot, mert akkor aztán lesz "móka és kacagás".
Nagyon halkan osonok a célom felé, odaérve pedig mindent érintetlenül találok. Hatalmas kő zuttyan le a szívemről, ellenben még mindig kapkodom a levegőt. Körbenézek, megvizsgálok mindent, közben imádkozom, ne találják meg Syfrianét. Vagy… Nem kell féltenem. Hiszen ő groalita. Így viszont nem haladhatunk semerre. Velem nehéz lesz. Lerakom a táskám, közben ledermedek, fülelek. Csörtetést hallok, s a legközelebbi magas fának ugrom, hogy felmásszam. Szinte a torkomban dobog a szívem, s egy pillanatra meg is áll, mikor nadrágomon ragad az illető, hogy lerántson a fáról. Ezt nagy erővel meg is teszi, én pedig az avarba huppanok. Meredten próbálnám előrántani a kardom, mikor is realizálódik bennem, hogy Syfriane kárörvendő vigyorával találkozom. Egész alakjából árad az erő, és az önbizalom.
- Rád férne egy kicsivel több hidegvér.
- Szíves elnézésedet kérem. Nem is értem, miért viselkedem így, végül is egész életemben menekülnöm kellett, különben megölnek. – fröcsögöm méreggel telve, majd föltápászkodom, s leporolom magam.
- Én sem értem. Ilyen arany élettel hogyan is lehetsz ennyire nyámnyila. – fordít hátat, s érzem az iróniát a hangjában. Nincs erőm tovább vitatkozni, illetve fölösleges is lenne. Szépen összepakol. Én is elkezdem, bár annak ellenére, hogy itt van, ugyanúgy félek... Nem értem magam. Jobban félek, mintha egyedül lennék. Néha-néha rásandítok, figyelem a groalita elbűvölő alakját.
Belerángattam…
Szahár károgás csapja meg a fülem. Felpillantok, s körben a fákon a „kis” csipet-csapaton akad meg a tekintetem.
„Az erdő szélén! Nagy sereg gyülekezik!”
„Nagy groalita sereg!”
„Nagy!”
„Királyi hadsereg!”
„Őrök az erdő szélein több kilométeren!”
Vijjognak, kárognak egyszerre, és szinte ugyanazt a baljós hírt, ám egy vékonyka, fiatalabb hangot meghallok kicsit messzebbről:
„Királyi katonák szolgái!”
„Arken szolgák! Keletre!”
Ekkor csap arcon az isteni gondolat... Syfriane felé fordulok, aki kíváncsian vizsgálja a madarakat, majd rám pillant.
- Syfriane… Te tarthatsz arken rabszolgát? –csak kérdőn pislant rám.
- Igen, a rangom lehetővé teszi, hogy tartsak, ám sosem fűlött a fogam hozzá.
- Most lesz szolgád! – vigyorodom el, ő pedig elámul, megértve a dolgot, majd gonoszul elvigyorodik. Már időm sincs elgondolkodni ezen a gesztuson, kapom magam, és csörtetve elindulok Keletre.
- Csendesebben, te ostoba! Mindenfelé portyáznak! El is mondhatnád, mit csiripeltek a madárkáid! – indul meg utánam, majd mikor mellém ér, halkan elkezdem neki ecsetelni a dolgot:
- Egy nagy sereg várakozik az erdő szélén. Nem tudják, hogy miért, de ott várakozik.
- Meg kell kerülnünk őket…
- Nem lehet, őrök állnak több kilométeren az erdő szélein, várnak „valakit”.
- Igen, „valakit”. - Vigyorog. – Ezek szerint egy frissen szerzett rabszolgával fogok áthatolni ezen a védelmi gáton?
- Igen!
- De… A katonák szolgálóinak felismerhető egyenruhája van. Hogyan akarod anélkül ezt véghezvinni? Vagy, hogyan akarod beszerezni?
- A madarak csiripelték, hogy szolgálók is vannak a közelben. –mosolyodom el, mire nyugtázza, miért is indultunk el, és hogy miért éppen erre.
- Találkoztál portyázókkal? –csak bólintok.
- Te?
- Én is. – ennek tudatában óvatosabban lépkedünk. Először nagyon távolról, majd egyre közelebbről halljuk a folyó zúgását, s kisvártatva meg is pillanthattuk azt. Tajtékzó hullámokkal haladt a királyi vármegye felé sebesen minden cseppje. Tanácstalanul pásztázom végig a partot, hol lehetnek, de sehol nem találok senkit.
- Na? –hallom társam hangját magam mellől.
- Menjünk kicsit kijjebb… - szólok félve, de megindulunk. Nemsokára meg is érkezünk egy holtághoz, ahol tisztább a víz. 6 mogyoróbarna hajú, igen szép küllemű arken szolga mossa gazdái és saját ruháját a folyóban. Palást van rajtuk, hogy ruházatukat ne mocskolják be. Pedig… kíváncsi vagyok a ruhára, melyet magamra fogok ölteni nemsokára, ha minden jól megy. Meglepetés számomra, hogy a fegyverhordók közül csupán egyetlen férfi, az összes többi nőnemű. Egy ideig toporgok.
-Gyerünk! –súgja Syf, mire egy utolsó körbenézés után közelebb osonok hozzájuk. A groalita benn marad az erdő rejtekében.
- Szelídek… Arken fia, és lányai… - intézem hozzájuk gyenge, erőtlen szavaimat. Egy pillanatra megállnak, s csak azután pillantanak a hang felé, vagy reám. Ez egyik leány annyira meglepődik, hogy kiejti a kezéből a szennyest. Lehajolva kapkod utána, a többiek pedig vizsgálnak lélegzetüket visszafojtva.
- Lusha? –szólal meg mély hangon az ifjú, a közvetlenül mellette álló, gyönyörű, igényes konttyal rendelkező hajadonnak pedig könnyek gyűlnek a szemeibe, miközben kezét arcához kapja. Az egész jelenet olyan… Hihetetlen.
- igen, testvéreim. – Az erős testű férfiú leborul, a többiek pedig tétován követik a gesztusát.
- Ne… Ne csináljátok! Hisz… Semmit nem tettem még értetek!
- Te vagy a remény jelentéktelen életünkben! - Szólal meg az egyik leány, remegő hanggal, majd folytatja. – Miért mutattad meg magad nekünk?
- Szükségem van a segítségetekre! Kellene egy egyenruha, hogy feltűnés nélkül áthaladhassak a gáton… - pillantok reájuk szemérmesen, mire összenéznek. Mindenki vizsgálgatja a többieket, majd az egyik nő megcsípi azt a lányt, aki elejtette a szennyest. Előrelép. Most látom a palást mögül is, hogy az alkatunk nagyon hasonlít. Egy másik ruhakupacot kap elő, vöröset, s ezüstöt is látok benne. Felém nyújtja.
- Ez legyen a tiéd, kiválasztott. – Valószínűleg egyetlen váltóruháját adja most nekem, s kapni fog, amiért „elvesztette”. Könnyekkel küszködve veszem át a kissé még nedves ruhát.
- Köszönöm… - a megható pillanatot patadobogás töri meg, mire azonnal bevetem magam az erdőbe. Nem telik el 4 másodperc, üvöltést hallok.
- Mit álltok ott, ti szerencsétlenek!? A groaliták Istenének haragja sújtson le rátok! Dolgozni! –Syfriane mellé érek, próbálok szelektíven hallani, de nem megy. Megszorítja a karom, s indulunk is a tábor felé, vissza. Rohanunk egy ideig, szinte csak ő ügyel arra, ne ütközzünk semmilyen kellemetlen szituációba és alakba a nagy sietség alatt, majd hirtelen megállít.
- Látsz valakit? –kapom fel a fejem.
- Nem. Most vedd át a ruhát. – szinte parancsolja, s nem is kérdőjelezem meg, elkezdem lekapni a saját ruházatomat. A medált magamon hagyom, majd a ruha alatt fogom hordani, ott van a legnagyobb biztonságban. Közben Syf őrködést színlel… De látom, ahogy a szeme sarkából figyel, sőt, néha össze is akad a tekintetünk. Akkor is végignéz rajtam, mikor leveszem a pólóm , és félmeztelenül keresem a másik ruhának nyakát, hogy belebújhassak. Kicsit összébb húzom magam, hogy kevesebbet engedjek látni, erre a gesztusra pedig elenged egy félmosolyt. Vöröslő, égő arccal fordulok el, s húzom magamra az új gúnyát. Rettenetesen furcsa bő, szoknyaszerű nadrág, amit látok magamon, illetve egy ezüst szegéllyel, és két sor ezüst gombbal díszített, szűk felsőruházatot. Gyönyörű, s csodás anyagból van, amilyet még sosem hordtam, ezt meg kell hagyni, ám… A dekoltázsa erősen ki van vágva. Syfriane felé fordulok, aki töretlenül vigyorog.
- Most… Mi van?
- Ezentúl „Gazdám”-nak hívsz, mély tisztelettel… Megértetted? – húzza ki magát, én pedig fortyogok.
- Igenis… Gazdám…
- Az alázaton még csiszolni kell. – közelebb lép, s egy hosszú, bársony kendőt húz elő a zsebéből. Hogy honnan szerezte, meg nem tudnám mondani. A színe khaki zöld, s szépen befedi vele a fejem. – Nem láthatják a szőke fürtjeid… Még elkezdenek gyanakodni. –lágyan ejti ki a szavakat, miközben az utolsó kóbor tincseket is eligazítja. – Na gyerünk! – S indulunk tovább.
Odaérve mindketten ledermedünk, mert a látvány, ami elénk tárul, hogy groalita harcosok dúlják szét a holminkat, s vizsgálgatják Rootot. Syfriane erőt vesz magán, én pedig igyekszem megalázkodó lenni.
- Mit műveltek itt, fajankók!? –a harcosok mind felénk kapják a tekintetüket. A legdíszesebb ruházatú katona felénk lép. Jobban megvizsgálva az arcát, hasonló tetoválással rendelkezik, mint Syf.
- Syfriane kapitány? Micsoda meglepetés!
- Részemről a megtiszteltetés, Ruphen kapitány. -Haptákba állnak egymás üdvözlésére.
- Ezek itt a te holmiaid? –kérdi a hatalmas, erős férfi.
- Igen, és a szolgálómé.
- Nem is tudtam, hogy rendelkezel szolgával, Syfriane. Te ellenezted a szolgatartást, ha jól emlékszem.
- Nem sokkal azután szereztem be, miután a sajátjaim magamra hagytak.
- Ó, értem… -lép hozzám közelebb az ugyancsak kapitányi ranggal rendelkező férfi. Csak a nadrágomat pásztázom. Erőteljesen megragad az állkapcsomnál, s felemeli a fejem, hogy jól láthassa az arcom.
- Milyen gyönyörű példány… Néha kölcsön adhatnád, hogy űzze az egyetlen tevékenységet, melyben jó lehet ez a faj a kapáláson kívül… - forrongok, legszívesebben leköpném, de visszafojtom az indulataimat, s csak remélni tudom, hogy ennek a megalázó helyzetnek minél hamarabb vége lesz.
- Majd beszélhetünk róla, most viszont sietnem kell, ha nem haragszol. Rengeteg a teendőm.
- Eredj csak dolgodra, Syfriane. Ám hadd kérdezzem meg, hogy az Arken kardot hol szerezted? – kérdi az úr, s elenged, katonáihoz lép, miközben saját, szépséges kardomra mutat.
- Egy arken paraszt hadonászott vele az erdőben. Mielőtt megöltem volna, megkérdeztem, hol szerezte. Azt mondta, családi ereklye, ám ez nem látszott meg rajta. Már, ha érted, mire gondolok. – mosolyodik el gúnyosan…. túl jól játsza a szerepét. – Szerintem találta valahol.
- Értem. –hagyja ennyiben a másik.
- Mire vársz még!? Szedd össze a holminkat, lódulj! –kiált rám Syfriane, én pedig nekikezdek a pakolásnak. Még váltanak néhány szót, amit nem hallok a saját fülzúgásomtól. Talán épp most forr fel az agyvizem… miután ezzel megvagyok, Syfhez vezetem a lovat, aki méltóságteljesen felül rá, s megindulunk. Még mindig a torkomban dobog a szívem, annyira izgulok. A többiek majdnem abba az irányba indulnak tovább, ahonnan jöttünk. Rövidesen Syf reám pillantva kérdez:
- Mennyi élelmet szedtél össze? – nem válaszolok, csak oldaltáskám tetejét felnyitom, s megmutatom neki az élelmet. Bólint, majd indulunk tovább. Rootnak is kellene még élelem, talán. Ahogy haladunk, ritkul az erdő. Rettenetesen félek, ő pedig megérzi.
- Jó voltál. Ne remegj már ennyire.
- Igen, Gazdám.
Szerkesztve Miria által @ 2014. 01. 08. 00:43:06
|
| VsRealm | 2013. 12. 23. 16:14:02 | #28631 |
Karakter: Syfriane
Megjegyzés: Cicámnak
Patadobogást hallok, hátrakapom a tekintetem, de csak Lusha az Root hátán. Kicsit megnyugszom. A jáde szemekbe nézek és valami megérint. Nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Leugrom a fáról és hozzájuk sétálok. Az Arken idegesnek tűnik. Igaz, ami igaz, én is az lennék a helyében, de már megedzett a háború.
- Minél gyorsabban el kell tűnnünk innen. – Nyögi ki.
- Na ne mondd… - Vigyorgom oda pimaszul, aztán mögé lépek a ló mellett. Kicsit előrébb helyezkedik, én pedig felrugaszkodom. Huh, kettőnknek szűkös a hely. Nem is az, hogy a paripám bírni fogja-e, hiszen kivételes egy állat. A nagyobbik gond a rajtam eluralkodó forróság. Talán ezt nevezik vágynak. Érdekes. Valóban olyan megfoghatatlannak tűnik, mint a leírásokban. Elmarkolom a kantárt és szorosabbra fogom. Lusha hátának dőlök kissé, hogy jobban irányíthassak, s le ne essek, az angyalfattyú pedig a sörénybe markol. Nem is baj, hogy nem kell pátyolgatni. Vágtatunk, de ez a tempó túl sokáig nem tartható. Nem menekülhetek örökké. Ki kell találnom valamit. Hogy csak nagy városokban vagyunk biztonságban, az elkeserítő, mert az elkövetkezendő térségekben egy sincs. Nagy hó közeleg, érezni, suttogja a szél. A legnagyobb esélyünk talán akkor lenne, ha a nomád törzsek sávjain át megyünk, akkor viszont egyrészt ürügyet adunk a kivégzésünkre még a királyi tárgyalás előtt, másodszor pedig igen vad népek laknak arra. Ha viszont a főútvonalon megyünk, további lehetőségeink adódnak. Vagy vállaljuk magunkat, persze a korcsot fogolyként, vagy pedig álcához kell folyamodnunk. Nem tetszik a helyzet, mit ne mondjak. Nem tetszik, de a fenébe is! Syfriane parancsnok vagyok! A legjobb! A legbizalmasabb! Nem véletlenül enyém ez a feladat. Bár a sorsom nincs megírva… De nem én leszek a fekete farkas.
Mivel letértem az útról, a talaj nehezebben járható, főleg velünk, így lépésre lassítom a lovat. Hamar ki kell gondolnom, mi legyen.
- Köszönöm… - Lusha szól halkan, nyilván nem nekem. Nyilván… Hirtelen fordul hátra derékból kis vendégem, meglehetősen közel kerülve hozzám. Tetszik a helyzet, mit tagadjam. Jól eső a borzongás. Franc sem tudja, mi ez, de őszintén szólva baszok rá. Elmosolyodom. Lágyan.
- Mármint neked, Syfriane. – Kösz, de kösz nem.
- Vagy úgy! Hát, lesz mit meghálálnod, az bizonyos. – Az ő arcára is óvatos mosoly húzódik, aztán lassan előre fordul. Amilyen hirtelen jött azonban jókedvem, úgy el is száll.
- Nyugtalanít az iménti. – Motyogom. Be kell ismernem, ezek a nekem való helyzetek. Az erő nem mindig segít, s ez pont ilyen. Imádom a kihívásokat. De azért a fasznak nem kellenek a gondok.
- Engem is, és jelenleg nem is tudok mit kezdeni vele… Lesokkolt, hogy őszinte legyek. – Nem tudok mit mondani erre. Ha ez sokkolt, mi lesz veled később, kislány? Sajnállak. Komolyan. Nem erre születtél.
- Kérdezhetek valamit? – Elfordítja a fejét, hogy láthasson. Mi a szart akarsz, kölyök?
- Már megtetted, egyébként eddig sem kíméltél a kérdéseiddel…
- Mi lett azokkal, akik megtámadtak téged az erdőben, hogy engem megvédhessenek? – Hm?
- A legtöbbjükkel semmi. – Lássuk be, ez az igazság. Na, nem vagyok én olyan véreskezű, tesséklátni.
- És a maradékkal? – Mit firtatod? Ó, ha tudnád, mennyire édes a tudatlanság…
- Az egyiknek levágtam a fejét. – Mit ragozzuk… Evvan. Nem mellesleg méltó volt rá. Talán még az életre is az lett volna. Este meditálnom kell erről magamban. Tisztázni.
- Hő! – Kikapja kezemből a kantárt és megrántja. Root megtorpan, mert hirtelen jött az éles parancs. Faszfej, te még nem találkoztál rendesen kiképzett lóval, az is biztos. Leugrik előlem, bár elkaphatnám, csak a nyakát törnénk ki. Ejj.
- Nincs idő, sem szükség a fölösleges drámára, Lusha! Ha nem érünk oda időben, mindketten meghalunk. – És én nem akarok meghalni. - Ha nem jössz vissza most azonnal, erőszakkal viszlek a királyom elé, és elhiheted nekem, sokkal kellemetlenebb utad lesz! – Én gúsba kötözhetem, megbéníthatom, eszméletlenre verhetem, elvághatom az inait, hogy ne tudjon mozogni, a ló után köthetem, ha azt akarja. Komolyan ennyire ostoba, vagy nem hiszi, hogy megteszem? Hmm… megáll és visszafordul. Szikrázik szinte, alig bírja visszafogni magát. Ez az! Ezt akartam látni! Az erőt, a hatalmat, a dühöt, az érzelmet!
- NINCS szükségem a segítségedre! Foglalkozz a saját dolgoddal!
- Éppen azt teszem, te ostoba! – Alig kell Rootot irányítanom, már ismer.
- Nem, ne kövess! Hagyj békén, látni sem akarlak! – Remeg a hangja, szánalmas. Megsarkazom a lovam, pár ugrással a kis szökevény előtt termünk, s én rávetem magam.
- Figyelj rám! Olyan vagy, mint egy 10 éves, elkényeztetett kisgyerek! – Jobb kezemmel jobbját a hátába nyomom, majdnem kitörve a könyökét. Bocsi. Bal kezemmel a hajába markolok… micsoda selymes tapintás… Egy közeli fának lököm. Nem engedem el.
- Azért, mert elkeserített, hogy a fajtám vérét ontod!?
- Te is az enyémét! – Egyre csak dühít ez a fruska.
- Én önvédelemből! Nem azért, hogy az erőmet fitogtassam. – Aligha értem, mit motyog ez a ringyó. Megragadom a nyakát és egy kis erővel tartom. Azt akarom, hogy rám figyeljen.
- Te szerencsétlen! Szedd össze magad! Miattad vagyok életveszélyben… Kitaszítva érzem magam, csak, mert megkaptam a parancsot, hogy vigyelek el a királyom elé, és ha nem teszem meg, meghalok! Előbb-utóbb te is meghalsz! Nem is tudod elképzelni, mekkora szívességet teszek neked azzal, hogy nem a lovamhoz kötve húzlak el a királyi palotáig! – Összeszorított fogaim közt sziszegek neki. Alig látok az indulattól.
- Nem kell a szívesség, Syfriane. – Gyűlölettől fröcsög a hangja. Nocsak, az üdvöske is átlagos lélek fehér porcelán testben és áhítatos elv-köpennyel. Látom, ahogy sápad, hát elengedem a nyakát.
- Egyedül annak köszönheted az életedet, hogy ígéretet tettem Kaono-anyónak. – Valóban? Csak őmiatta csinálom mindezt? Mi történt velem? Mi végett… állat lettem, mint a családom, nem vagyok jobb a félőn engedelmeskedő s esküdöző majmoknál.
- Azt te csak hiszed. – Jeges szavai megsebeznek. Nem szabad kimutatnom. Vérszagra gyűl az éji vad, hát ne hirdessünk lakomát. Nem igaz?
- Felülsz a lóra. Most. – Jobb mutatóujjamat Rootra szegezem, de továbbra is firtatom a lányt. Megremeg az ajka. Mi a manó? Végül engedelmeskedik. Cseppet sem olyan dicsőséges a pillanat, mint remélni mertem… Felpattanok mögé, és elindulunk. Görnyedten, megtörten ül előttem. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Igazán nem vagyok a szavak mestere… Ha egyáltalán kéne valamit mondani.
Komor képpel pásztázom a környéket. Ritkulnak a fák, már most, ami két dolgot jelent; jól haladunk és veszélyesebb a környék.
Mi a csudát csinálsz, Syfi? Hm? Nem értelek, s én sem magamat. Komolyan el kell beszélgetnem velem.
Ah, miafasz? Ez meg itt majdnem leesett, alig sikerül elkapnom. Jó ideje kaptatunk már, az szentisten.
- Jó, lepihenünk. Úgyis napnyugta van. – Nem akartam tábort verni, míg biztos terepre nem érünk, de így is jó. Leugrom, majd Lushát is lekapom, nagyon kómás szegény. Észre sem vesz, csak a legközelebbi nagy fához megy és befészkelődik a gyökerei közé.
- Mikor ettél vagy ittál utoljára!? – Borzasztóan néz ki. Az aurája is.
- Nem tudom… - Nagyon halkan szólal meg. Kicsit összébb kecmeredik. Bazd meg magad, önző seggfej. Az egyik tarisznyából előkeresek egy kulacsot, miután Rootról leszereltem mindent és adok neki almát. A fű úgy is megteszi majd reggelire neki. A lányhoz lépek, s megrázom a vállát. Nem alszik, legalább is most már. Ajkaihoz emelem a vizes kulacsot és megdöntöm. Igazán nem az én terepem ez az egész, de csakhamar kisegít és átveszi a literes tartályt. Root megvacsorázott és ivott is, úgyhogy itt az ideje a pihenésnek. Holnap is el fog fáradni. Szegényem. Lusha bal oldalára irányítom a pej szépséget és hálával telve simítom végig párszor a fejét.
- Mesés… A ló másik oldalán nedves az avar. – Csudijó. Hogy az Ördög baszná szarosra azt a jó…
- Akkor feküdj ide. – Alig értem, mit sustorog, de egyértelműsíti mondandóját azzal, hogy maga mellett paskolja a földet. Óh.
Lágyan elmosolyodom, mellé lépek és két karomba véve felemelem s Rootra fektetem, míg alá terítek egy bundát, majd vissza helyezem. Nem ellenkezik, csak mereng. Min törheti a buksiját?
- Tudod… - kezdem, miközben mellé helyezkedem: a hátát a lónak veti. Igaza is van, meleg és nálam mindenképp biztonságosabb. De nem fejezem be a mondatot. Máris szuszog a kis szentem. Igazi fehér márványnak tűnik az alkonyatban. Törökülésbe harcolom magam, igazán áhítozik a testem az alvásért, de vannak fontosabb dolgok. Például a meditáció. Lehunyom a szemem és pár lélegzettel elnémítom magam. Mond, mit szeretnél? Nem, ez túl komoly kérdés elsőnek. Hogy merre kéne mennem? Ez sem biztos még, de nem egyedül utazom, nem csak az én jogom eldönteni. Igaz is. Nagyot sóhajtok, a szellő nem enged tovább maradni. Ma könnyen kibillenek az egyensúlyból, úgy látom… Kinyitom a szemem és újfent mosolygásra késztet a karcsú leányzó itt mellettem. Már dideregve kucorodik, nekem háttal. Kicsit nyugtalannak tűnik az álma, de az erdő nem sejtet veszélyt. Vállára fektetem a tenyerem és még egyszer körbenézek, aztán hasammal hátának simulok kiflit alkotva mögötte, s még a bundára is felférek így, összebújva. Átölelem, nem félve vagy tartva semmitől: sokat tud segíteni egy hűvösebb vagy nyugtalan éjszakán a pihenő elmének egy másik test közelsége. Bár érzem illatát és látni vélem halovány szeplős vállát vékony ruhája alatt, hamar elalszom, s álmomban nem forgolódom, de egyikőnk sem.
A pirkadat melengető fénye ébreszt, és félve bontom az ölelést a nyilvánvalóan éber hálótársamon. Kicsit zsibbad a kezem, de felülök és a kulacsért nyúlok. Két frissítően hideg korty után átnyújtom a félig ülő helyzetben engem bámuló Lushának.
- Ne haragudj, nem fordul elő többet.
- Nem én… én csak nem értem, miért…
- Mert jól esett és kész. Ez olyan Syfriannés dolog. – Morgom neki oda, de már teljesen zavarban vagyok. Nem tudom, hogy az erdő melyik része legyen olyan veszett izgalmas…
- Igen? Ez meg akkor olyan Lushás dolog! – És legnagyobb meglepetésemre megölel. Csak úgy. Én.. én nem is tudom. Csak.. nem kapok levegőt és elönt a forróság.
Mi a fenét csinálok, nem engedhetem ezt meg magamnak! Kitörök az öleléséből és beletúrok egy tarisznyával. Félbetöröm a kezembe akadt cipót és a sajttal együtt megdobom vele a kászálódó csajt.
- Hé! – Rivall rám, de legalább visszazökkentem.
- Ez meg amolyan kapitányos dolog! Na, gyerünk, reggelire fel. – Nagyot harapok a kajába és Roothoz botorkálva felébresztem, végül visszahuppanok a bundára.
- És terved van, te fene nagy kapitány? – Kis szemtelen!
- Éppenséggel, ezt hamar meg kéne vitatnunk, mert holnap talán már a síkság következik. A tél pedig kegyetlenül közeledik és féltem Rootot. Az említett felkapja a fejét, de csakhamar a fűbe felejtkezik ismét.
- A javaslatom, hogy szedjünk össze minél több élelmet ma, hogy ezzel ne kelljen foglalkozni majd. – és megtölti száját a száradófélben lévő kenyérrel.
- Elfogadható. – morgom. Igaza van. Ha mindig út közben kéne erre is gondolni, az alaposan lelassítana minket.
Miután lenyeltem az utolsó falatot is, az övem mögül kiszedem a fésűm és rendezem a gubancot a fejemen. A tanyai szelídített farkasunk lapockacsontjából készült, miután meghalt. Egyszerű fonatot készítek és részemről ennyi a csajos reggel mára, bár ez is sok a megszokottakhoz képest.
- Megyek, felállítok, pár csapdát és megnézem, hogy áll a folyó vízszintje. Hátha lehet még halat fogni. Te gyűjts bogyókat és gumókat, meg… Megkérhetlek valamire?
- Már megtetted. – Kis humoros, saját szavakkal visszavágni, hm? Asszed te vagy a vicces lány?
- Körbenéznél egy szahárral? Minden tudni akarok… Hogy milyen messze van főút, hogy van-e település vagy akárcsak vert tábor a közelben, hogy járják-e vándorok a környéket, várnak-e mindek a pusztában, egy szóval mindent. – Nagyon komolyan néz rám, látom, hogy mérlegel.
- Honnan tudod, hogy nem szököm meg? – Ugyan már! Az előbb ölelgettél, most meg keménykedsz?
- Én nem akarlak kiábrándítani, de nálad kétszer nehezebb színizom áll előtted. Arról nem is beszélve, hogy az én országomban, tartományomban te aligha juthatnál előnyökhöz. Esélyekhez. Kegyelemhez. – Hátat fordítok neki, lezártnak tekintem a vitát. Aztán hirtelen előrántom a kindzsálom és lendületből, ahogy fordulok, vágok is vele, mert felém repül az arken pallosa.
- Ezt igazán nem kellett volna.
- Ne becsülj le! – Dühösek vagyunk, huh? Elrakom a fegyvert és a földre hullott kétkezes kardért nyúlok, leporolom és visszadobom, alig bír elugrani előle.
- Ha gondolod, taníthatlak, s akkor majd becsülöm a harctudásodat valamerre egyáltalán. De addig én a helyedben nem hadonásznék, mert még megvágod magad. – Visszabugyolálom a bőrbe a fegyvert, aztán Lusha elé állok komoly arccal.
- Megtennéd? – Meg.
- Mindkettőnk érdeke eljutni a fővárosba, nem igaz? Ha csak így meg… - Megvonom a vállam és belevetem magam az erdőbe. Pár bőrszalag és gallyak, nem kell más egy jó kis húsos vacsihoz. Sok ilyet állítok fel, madaraknak és kisebb testű rágcsálóknak egyaránt, aztán a folyó felé vetem magam. Sietek, pár perc alatt elérem. Eléggé megáradt már, nem hiszem, hogy ebbe halak lehetnek. Viszont a hideg levegő a mezők felé buzdítja a nagyvadat. Lándzsát faragok, ahogy régen tanultam. Az egyszerűség szemet gyönyörködtet. Bár igazán nem ártott volna elhozni az íjat, annak a halottnak, szerencsétlen, már úgy sem kell. Na mindegy.
Visszafele sétálva kur bőgés üti meg a fülem. Óh, lehet, hogy az Istenek velünk vannak ma? A széllel szembe loholok oda, ahonnan a hangok jönnek: egy pásztortól néhány katona próbálja elvenni a legnagyobb jószágot. Elég szerencsétlen bagázs.
Megigazgatom magamon a ruhám és határozottságot öntök magamra, lecsillapítom az izgalmam és kilépek a civakodók közé.
- Elég legyen! – Egy kardsuhintással lehullik a kötél a bolyhos jószág nyakáról, ami nagyot bömbölve az erőszakoskodókra, visszatér a nyájhoz.
- Mégis mi a fene folyik itt? Nem tudtam, hogy a hadsereg fosztogató bandává poshadt! Szarjankók, ki felel ezért a káoszért?! – Dühösen üvöltök, miközben a riadt nyáj felé intek. Az egyik nagyot nyel, aztán kilép a rendezetlen sorocskából. Nem kapok választ. Ejj, mikor nevelt az akadémia ilyen puhány pöcsöket?
- Idefigyelj te szerencsétlen! Ha még egyszer az urunkat megszégyeníted ilyennel, az egyenruhádat, melyre aligha vagy méltó, a királyra, esküszöm, hogy rajtad égetem el! – Végignézek a bandán, aztán lekeverek a bűnbaknak egy akkora sallert, hogy az oldalára esik.
- Most pedig takarodjatok vissza a táborba, mielőtt meggondolom magam! – Hátat fordítok nekik és a fák közé érve sietősre veszem a figurát. Pár kilóéternél messzebb nem portyáznak, akkor viszont nagy szarban vagyunk.
|
| Miria | 2013. 12. 23. 01:22:20 | #28621 |
Karakter: Lusha
Megjegyzés: /Mazsimnak/
Egyik pillanatról a másikra önt el a rossz érzés. Magamba roskadva próbálom megfejteni ennek okát, majd groalita „társamra” pillantok, akin szintén látszik, elmereng valamin. Rajta ellenben nem a félelem uralkodik el. Hirtelen észhez térve felveszi a szemkontaktust. Sötétséget érzek. Legszívesebben…
- Syfriane kedves, a te sorsod nincs benne a történetben, de ne legyél a farkas, aki az árnyékból leselkedve támad. –bizony! Mintha halkan bocsánatot kérne, s ez az a momentum, ahol, mint egyetlen, gyors fellángolás, eluralkodik rajtam a gyűlölet. Hiába kellene pozitívan megélnem. Tulajdonképp eddig csak azt várta, hogy elkaphasson, és a királya elé vethessen. Most, hogy a vén róka a szájába rágta lényem jelentőségét, máris meghunyászkodik. Elfordulok, míg könnyes búcsút intenek egymásnak, illetve Kaono-anyó még motyog valamit egyszem unokájának. Saját mérgelődésemből csak akkor térek vissza, mikor látom magam mellett elhaladni a savanyú arcú Syfrianét. Úgy rongyol az erdő mélye felé, mintha egy sértődött gyermek lenne. Hirtelen elmosolyodom. Még visszafordulok az öreg kunyhó felé, búcsút intek lakójának, aki viszonozza a gesztusomat. A szeszélyes nőszemély után lódulok, ám azt veszem észre, hogy megtorpanva szemléli a természetet. Füttyent egyet, ellenben a hátas jószág nem érkezik. Szaháraim csendben teszik a dolgukat, nem ricsajoznak, mint általában. Syfriane még mindig csak áll előttem, mint egy szobor. Mi lelte? Érzem, ahogy magába szippantja valamiféle negatív aura… Meg kell, hogy nyugodjon!
Épphogy létrejönnek eme gondolatok, egy szahár könnyedén, ívesen repülve libben a Groalita vállára. Megszólal, hangosan. Fajtársai válaszolnak, s a víz robajának zaja mellé a madarak is vad vitába szállnak. Többen repülni kezdenek felettünk körkörösen, egy vad, fekete tornádó illúzióját keltve.
„Mit keres itt?”
„Ő egy groalita!”
„Áruló! Felség! Áruló!”
„De hiszen Vele van!”
„A groalita jó!”
Megvilágosodás, s mintha egy pillanatra kisütne a nap a felhők közül, erős fény támad.
A hangzavar csupán addig a momentumig elviselhetetlen, míg jobb mutatóujjamat az ég felé emelem, majd csettintek. Az összes elhallgat, s eltűnik, szétszórva az erdőben. Syfrianéhoz sétálok, mellette megtorpanok, ám tekintetemet nem vetem rá, így is sokáig nézegettem.
- Mennünk kell. –szólok, majd helyeslő válasza után ismét megindulunk. Hallgatag, bár eddig sem volt túl barátságos, azt meg kell hagyni. Már annak is örülhetek, hogy nem rántott pallost, miután kiértünk az öreg látótávolságából. Nem lehet száz százalékig groalita, hiszen gyönyörű, barna fürtjei, bőrének színe, és szemének csillogása is cáfolja tisztavérűségét. Nem tudok betelni látványával.
Egy groalita nem tud gyógyítani… Nem, hogy eredendően nincs meg benne a a tudásra való hajlam, megtanulni sem képes.
- Nem megyünk vissza a folyóhoz. Túl nagy lesz az ár, és, ha ideér a csapadék, csak nehezebb lenne tovább haladni. –szól végül, és megindul egy másik irányba. Én pedig hiszek abban, tudja az utat. Nem hagyhatom szó nélkül…
- Mióta tudsz gyógyítani? –pillantok rá, de látom, ezzel az egyetlen kérdéssel elvetettem a súlykot.
- Mi közöd neked hozzá, te szerencsétlen nyomorult?!- üvölti hangosan, nehogy inkognitóban maradjunk, majd kardjáért nyúl, de csak szorítja a markolatot, s szinte fújtat. Mintha nem lenne természetes, hogy eme lehetetlen ténynek a hogyanjára rákérdez Arken leánya. Vagy körülményeire… Ez meg menten megőrül egyetlen kérdéstől.
Aztán persze tovább sétál, mintha mi sem történt volna… Ugyan! Nem haragszom!
Nemsokára egy úthoz érünk, melynek elég szép forgalma van. Már itt sem lenne szabad megmutatkoznom. Félve pillantok Syfrianéra, aki magabiztosan lépked mellettem, majd megtorpanva füttyent egyet. Kisvártatva egy kissé megsebzett, madárlátta pej lovacska baktat felénk. Mindenre számítok Syfriane elkövetkezendő reakcióiból, csak erre nem, amit valóban, előttem tesz:
Megsimítja az állat fejét, majd nyakát. Tarisznyájából előkapja az egyik almát, amit a lovának ad, s az készséggel el is fogadja. Syfriane körbejárja az állatot, s minden sebet, amit talál, azonnal begyógyít. Csak nézni tudom törődő mozdulatait. Hát, így is képes viselkedni. Reám pillant, s tekintetétől kissé zavarba jövök, de ahogy észreveszem, az érzés kölcsönös. Eh… Felejtsem el az iménti stílusát!?
- Felülsz? Root biztosan nem bánja. – kérdi enyhe félmosollyal. Kezeimet megtámasztom „Root” hátán, majd reáugrom. Kissé megsimítom a nyakát, s odasúgom neki:
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit. –veti felém, s a gyeplőt a kezében erősen tartja. Igazi nagylány már a kis szentem. Kár, hogy nem neki szólt.
- Nem neked, a lónak!
- Na idefigyelj! –perdül meg, majd mikor realizálódik benne a tény, hogy a lovon ülök, még paprikásabb lesz. Jé… Igyekszik visszafojtani a haragját. De hát... Miért?
- Miért segítesz nekem? –kérdem spontán. Eleinte mereven bámul rám, majd valóban elgondolkodik. Szóra nyitja szépséges ajkait:
- Tudod, mióta az eszemet tudom, vagyis úgy negyvennyolc tél óta nem fázom és alig fáj valami. Keresem a kihívást, hogy bajom eshessen és nem kerülöm a bajokat. Láttam meghalni a legjobb barátaim, mert túl mély sebet kaptak, láttam lázban vagy égés miatt szenvedni másokat és rettenetes volt, mert én éreztem is. Aztán börtönbe vetettek, már a kiképzésem után. Keserű volt a magány, lélekfacsargató. Azokkal összezárva, akiket te juttattál siralomházba. Félelmetes volt és fájdalmas. Minden nap volt valaki, s gyakran nem is magában, aki megtorlást eszközölt. Ott ismertem meg Jaedep mestert. Arken volt. Öreg és bölcs, s mint olyan, hatalmas. Sok időt töltöttem vele, hiszen a cellatársam volt. Neki nem volt már egyebe, csupán az elméje: meditáció és mesék, hisz a teste megöregedett és elgyengült az igában rég. Megfogta a kezemet s egészen magamig vezetett. Láttam magamat; piszkos kék és szürke, láttam másokat; fekete és sötét. Mesélt magáról, az igazakról és rólam. Elmondta, mit lát. Hosszú éjszakákat beszélt át és ette azt is, amit én kaptam kosztot. Mohó voltam, tudni vágytam mindent, ami hasznomra lehet. Nappal védtem magam vagy edzettem, este pedig merengtem a monoton melankóliáján az öreg szavaknak. Ott tanultam meg másokat gyógyítani. – szaggatottan mesélte végig, többször megállt, hogy nosztalgiázzon tán, vagy, hogy pontosan felidézze a dolgokat. Csak nagyokat pislogva ülök. Elmesélte… Végül elmesélte. Ez egyszerűen…
A paripa fájdalmasan nyerít fel, s megbotlik. Szívem vadul kalapálni kezd, ahogy kapaszkodom, s hallom, de nem látom az újabb nyíl elsüvítését a közvetlen közelünkben. A következő pillanatban Syf már eltűnik a közelemből. Gyorsan leugrom, hogy megnézhessem Rootot. Egy groalita nyíl áll ki lábszárából, mely remeg, s magától értetődően vérzik is. Gyógyfüves kendőt veszek elő, s lábához szorítom, míg a nyilat kihúzom. Ezt követően egy gyors imát kántálok el ősi Arken nyelven, és begyógyítom a sebet. A vérző, fájó seb után csupán egy heg marad. Magamon is meglepődöm. Sokkal lassabban gyógyítottam ezelőtt. Hirtelen kapok észbe, hiszen lehet, még mindig életveszélyben vagyunk. Megpördülök, de semmit nem látok.
- Ejnye-ejnye, valaki nem tanulta meg, hogy Syfriane kapitánnyal ujjat húzni nem nagy életbiztosítás... –hallom meg valahol a távolban, s Rootra felpattanva a hang irányába indulunk.
Meredten figyelem, ahogy a groalita teste aláhullik, majd tompán puffan a talajon. Syfriane reám pillant a fáról, majd leugrik. Félve körültekintek, míg hozzám érkezik.
- Minél gyorsabban el kell tűnnünk innen. –zihálom ijedten.
- Na ne mondd… - csipkelődik, én pedig egy pár centit előrébb húzódom a lovon, hogy fel tudjon mögém pattanni. Ezt meg is teszi, majd a kantárt kezemből kikapva jól megrántja azt, a paripa pedig megindul sebesen. Csak pár másodperc múlva ér el a tudatomig, milyen közel is van hozzám… Két keze a derekamnál nyúl előre, hogy a kantárral erősen irányíthassa a lovat, s minden egyes alkalommal, mikor annak patái a földet érintve rúgják magukat újra el, egyre messzebb, s messzebb, teste hozzáér a hátamhoz.
Kissé libabőrös vagyok.
Sörénybe kapaszkodva hajolok finoman előrébb, s csak remélni tudom, hogy nem veszi észre zavaromat.
Örülök, hogy elmesélte az iméntieket, de azt nem tudtam meg, miért segít. És ahogy a saját fajtársát megölte egy pillanat alatt… Amellett sem lehet zavaró gondolatok nélkül elmenni. Syf hirtelen lelassítja Rootot, aki most szépen, kényelmesen baktat a mohás, köves talajon. Érthető a lépés a mögöttem ülő részéről, hisz lovunknak még rengeteg kilométert kell legyalogolnia.
- Köszönöm… - dünnyögöm halkan, de válasz nem érkezik. Hátra fordulok, egyenesen a groalita szemeibe nézve, aki nem rejti véka alá hirtelen jókedvét.
- Mármint neked, Syfriane.
- Vagy úgy! Hát, lesz mit meghálálnod, az bizonyos. – elmosolyodom én is, majd előre fordulok. Szokatlan érzések kerítenek hatalmukba most, hogy így vagyunk.
- Nyugtalanít az iménti. – jegyzi meg sokkal komolyabban.
- Engem is, és jelenleg nem is tudok mit kezdeni vele… Lesokkolt, hogy őszinte legyek. – válasz nem érkezik, csak csöndben haladunk egy ideig. Persze, a halál végigkísérte az életem, mióta megszülettem. Mégis…
- Kérdezhetek valamit? –fordítom a fejem kissé hátra, hogy a szemem sarkából épphogy lássam. Szörnyű gondolatok fogtak el.
- Már megtetted, egyébként eddig sem kíméltél a kérdéseiddel…
- Mi lett azokkal, akik megtámadtak téged az erdőben, hogy engem megvédhessenek?
- A legtöbbjükkel semmi.
- És a maradékkal?
- Az egyiknek levágtam a fejét. – olyan könnyen jelenti ki, hogy a szívem félredobban.
- Hő! – rántom ki a kantárt a groalita kezeiből, majd mikor Root megtorpan, én leugrom, s elindulok egy kissé más irányba, messzebb a folyótól.
- Nincs idő, sem szükség a fölösleges drámára, Lusha! Ha nem érünk oda időben, mindketten meghalunk. – hát persze. Mondj valami újat. - Ha nem jössz vissza most azonnal, erőszakkal viszlek a királyom elé, és elhiheted nekem, sokkal kellemetlenebb utad lesz! – megállok, hogy visszafordulva, az indulataimmal küszködve üvölthessek neki.
- NINCS szükségem a segítségedre! Foglalkozz a saját dolgoddal!
- Éppen azt teszem, te ostoba! – ordít vissza ingerülten, majd megindul felém Root segítségével.
- Nem, ne kövess! Hagyj békén, látni sem akarlak! – förmedek rá remegő hanggal, majd eredeti irányomba fordulva haladok tovább. Lovával előttem terem, én pedig kikerülném, de hirtelen leugrik, és elkap.
- Figyelj rám! Olyan vagy, mint egy 10 éves, elkényeztetett kisgyerek! –a grabancomnál fogva ránt rajtam egyet, majd az egyik fatörzshöz nyom.
- Azért, mert elkeserített, hogy a fajtám vérét ontod!?
- Te is az enyémét!
- Én önvédelemből! Nem azért, hogy az erőmet fitogtassam. – súgom szinte magamnak, a fejemet lefüggesztve. Csak a lábait látom a mohától zöldellő földön. Elkapja az állkapcsomat, a nyakamra is rászorít kissé, úgy emeli föl fejem. Talán nyomatékosítani akarja a mondandóját, nem érdekel.
- Te szerencsétlen! Szedd össze magad! Miattad vagyok életveszélyben… Kitaszítva érzem magam, csak mert megkaptam a parancsot, hogy vigyelek el a királyom elé, és ha nem teszem meg, meghalok! Előbb-utóbb te is meghalsz! Nem is tudod elképzelni, mekkora szívességet teszek neked azzal, hogy nem a lovamhoz kötve húzlak el a királyi palotáig!
- Nem kell a szívesség, Syfriane. –nyögöm elcsukló hangon gyűlölködve, de csak azért, mert úgy szorítja a nyakam, hogy már alig kapok levegőt. Eszéhez térve elenged, ám látom rajta, hogy az idegtől feszülnek az izmai.
- Egyedül annak köszönheted az életedet, hogy ígéretet tettem Kaono-anyónak.
- Azt te csak hiszed. – vágom hozzá flegmán.
- Felülsz a lóra. Most. –mutat Rootra, én pedig évek óta most küszködök először a könnyeimmel. Hamar legyűröm őket, majd valóban visszaülök, ő pedig mögém. Irányba helyezi és indítja a jószágot. Én csak görnyedten ülök, és most valóban úgy érzem magamat, mintha egy kisgyerek lennék, akit most szidott meg az apj… Anyja. Legalább megtudtam, hogy az öregnek tett ígérete miatt segít nekem.
Még… Még mindig magányos vagyok. Mit fogunk kezdeni egymással a hosszú út alatt? Értetlenül próbálom elemezni a saját érzéseimet. Hogy már az is fáj tőle, hogy nem ér hozzám sehol, holott azért történik ez, mert rosszul merészelt érinteni a tény, hogy miattam ismét ártatlanoknak kellett meghalnia. Hogy ha hátrafordulok, a távolba meredő, mogorva ábrázatával találkozom. Gyűlölöm az életem. Gyűlölöm ezt az egészet, azt, aki vagyok, mindent.
Nem én vagyok a kiválasztott. Ez csak egy rossz vicc, vagy egy banális tévedés, semmi több. Nem tudom, hány órája lovagolhatunk a terhes gondolatok, és a mosolyszünet társaságában, mikoris nem bírom tovább hunyorgással, előre dőlök, s az utolsó pillanatban kap el a mögöttem ülő, még mielőtt leesnék a lóról.
- Jó, lepihenünk. Úgyis napnyugta van. – mondja ingerülten, s kisvártatva Root megáll. Nem szólok semmit, csak próbálom ébren tartani magam, majd leszállni a lóról esetleges balesetek nélkül. Miután ez megtörtént, elkecmergek a legközelebbi fáig és annak tövében lefekszem.
- Mikor ettél vagy ittál utoljára!? –kérdi.
- Nem tudom… - felelem halkan, majd összébb húzom magam. Már félálomban vagyok, mire megrázza a vállam, s saját kulacsom a számhoz nyomva próbál nagy vehemenciával megitatni, amibe mellesleg majdnem belefulladok. Az arcán látom, hogy már szidni sincs lélekjelenléte. Felegyenesedve a lovat mellém parancsolja, s az lefekszik még úgy, hogy ne nyomjon össze.
- Mesés… A ló másik oldalán nedves az avar.
- Akkor feküdj ide. –súgom, és a tenyeremmel megpaskolom a földet magam mellett.
|
| VsRealm | 2013. 12. 02. 18:11:19 | #28460 |
Karakter: Syfriane
Hideg van, fázom. Aztán fájni kezdenek a végtagjaim, de minden lüktető és tompa. Nem érzékelem már a folyó zúgását, amiben fekszem, hogy tisztítsa a testem és a lelkem, nem látom az eget vagy mást. Lehunyom a szemeimet és lassabban veszem a levegőt. Egyre csak lassabban. Eltávolodom komótosan az érzékek világától s hatalmas űrbe érkezem: magamba, az univerzum apró darabjába s mégis egészébe. Csend van, csak halk lüktetésként érzékelem testem szívnek nevezett részének halk, szorgos munkáját. Itt béke van és nyugalom. Nincs fájdalom, nincs sietség, éhség, szomjúság, fáradtság, magány, vágy. Nincs ösztön, sem parancsok. Senki sem uralkodik felettem, nincsenek erősebb felek és nem létezik a halál. Igazából határok sincsenek. Bár meleg sincs, se otthon, sem társaság, sem kielégítő körülmények, csupán a hiányt nem érezni.
De hirtelen melegséget érzek. Fel kéne ébrednem? Nem akarok, ámbár attól tartok, kénytelen leszek. Még van dolgom, nem merenghetek a végtelen világos űrben, ha egyszer tennivaló akad ebben a perpillanat rettenet keserűnek mutatkozó életben.
Kinyitom a szemeimet és felülök. Iszonyatos nagy fájdalom hasít a fejembe, hát odakapom a kezem. Ez biztosan a kihűléstől van. Meg a sebeimtől. Mégis, ki akarna olyan életet, ahol vagy meghal, vagy egy kedves, ártatlan lelket kell halálsorba taszítania? Egyedül, család nélkül, igaz barátok nélkül, csak a küldetésével karöltve.
Az arkenre nézek közömbös arccal. Most mégis mit kezdjek veled? Mit kezdjek magammal?!Ahh.
- Sikerrel jártál. - Bólint és felkecmereg, majd segítő kezet nyújt. Pihenni akarok még, meditálni, de inkább elfogadom a nyújtott kezet, hogy ne látszódjék gyengeségem.
- Visszamegyünk? - Kérdi. Ez egyértelmű, meg is kapja igenlésem, aztán elindulunk. Egymás mellett lépkedünk. Jó érzés, hogy végre valaki sem elém, se mögém nem akar tartozni. Kicsit bizseregnek tagjaim, ahol a sebeknek kéne lenniük. Mikor gyermek voltam, a kenőcs csak a felszínt gyógyította be, s az izmokhoz és mélyebb rétegeknek kellett néhány hét. Úgy érzem, a teljes regenerációt segíti már az elixír, nem is beszélve arról, hogy tökéletes összhangban működik saját öngyógyító energiáimmal. Amint tehetem, megosztom tapasztalataimat Kaono-anyóval. Biztosan örülni fog, hogy újra lát. Én már nagyon hiányoltam őt. Az én egyetlen igaz anyámat. Pár könnyed mozdulattal bejutunk a titkos lakba, és boldogság önt el, amint Kaono mosolyogva mutatja, mekkora voltam, mikor utoljára látott. Nem bírok magammal az örömtől, odarohanok és a nyakába ugrok, úgy ölelgetem szeretettel, tisztelettel.
- Nagyon hiányzott, Kaono anyó! - Ő pedig csak szelíden ölel vissza, és megérinti elméjével az enyém határát. Azt suttogja, örül, hogy újra lát, s dorgál, hogy óvatosabb lehetnék. Aztán hirtelen enged el véget vetve csitító energiája áramlásának és Lusha felé fordul.
- Gyere ide, kiválasztott! - Összerezzenek. Miért fontosabb ő?
Na jó. Kicsit féltékeny vagy, Syfriane, de nyugodj meg. Nem kell szemmel ölni. Muszáj csitítanom magam. Kaono szinte azonnal felkapja Lusha nyakláncát. Már én is észrevettem, milyen különleges. Vonzza az ember tekintetét, de nem a színe, hanem a példa nélküli kisugárzása miatt. Olyan hatalmasnak tűnik.
- Nyugalom, csak megnézem. - Ha ő mondja.... Bár biztosan lehet benne valami, az anyót nem foglalják le értéktelen dolgok.
- Te eddig úgy harcoltál, hogy az erőd el volt fojtva? - Mi? Te-tessék? Akkor mégis lehet a legendában valami! És mégis, miféle s mekkora erő lapulhat még benne? Azzal valószínűleg elég erős lesz, hogy végezzen bármelyik gloaritával, s talán... velem is. Valamit fecsegnek, nem érdekel. Mégis hogyan vihetném így bárhová? Hatalmas bajban leszek, ha...
- Márpedig ez az igazi! Na, ide figyelj, arany lelkem! - Kaono anyó, remélem nem arra készülsz, amit sejtek, mert akkor.... Hát de! Berosálok rajta! Aktivizálja a medált és ezzel minden elraktározott erőt elérhetővé tesz! Ne....
A medál kicsit felemelkedik az öreg, értő kézből és egyre gyorsabban pörögni kezd. Kaono kiolvassa belőle a titkát.
- Ez a medál csak neked engedelmeskedik, amit csakis egy félvér, mint én, aki minden nép érdekeit nézi, oldhatja fel.. Már volt két kiválasztott, ám azok lelkében annyi volt a gyűlölet, hogy inkább nem oldották fel a medaliont, s hagyták elbukni az arkeneket. - Beszarok. Kész, vége, feladtam. Hiába nyerjük ezt a csatát, míg a fehérbőrű szolganép él, mindig lesz valaki ellenünk.
- Neked is van gyűlölet a lelkedben, de te asszony vagy. Szelídebb, s mivel a szahárok évében születtél, így a madarak bölcsességével és gyorsaságával célba érhetsz. - Én ezt már nem tűröm tovább, itt azonnal végzek a lánnyal, ez a helyzet egyre rosszabb és csak rosszabb lesz!
- De Kaono, a groaliták vesztét akarja?! - Hiszen az kell a szabadsághoz! Sosem fogja hagyni a fajtám, hogy legyőztessen egy szolganép által! Nem mellesleg nekem sem hiányzik egy háború.
- Dehogy akarom, épp ezért adom Lusha kezébe a hatalmat! Ő nem elnyom majd! Ő egyensúlyt teremt. - Bölcs lelke megsimít, elcsitít, hogy saját tajtékomtól megszabadulva láthassak. Csak ki kell nyitnom a szemem. De annyira nehéz. Lehet, hogy nem is akarom! Jó nekem: van uram, aki parancsol és felel a tetteimért, van házam, pénzem, minden földi jó, van törvény, ami megvéd és erőt ad, van tisztelet, ami kijár és van... van félelem. Ami körbelengi a termet, bárhová megyek. Van kétkedés és kérdőre vonás. Féltékenység, irigység, gyávaság ezen a silány helyen. Fáj.
- Kaono-asszony... - Mit értetlenkedik itt még ez a szerencsétlen? - Miért származna erőm ebből a medálból? - Mintha nem lenne egyértelmű.
- Ez tartalmazza az ősi arken erőt és bölcsességet. E nélkül csoda, hogy egyáltalán túlélted idáig! A groaliták génjei csak nagyon keveset változtak. Olyan nagy,gyors, erős és agresszív legtöbbjük, mint hajdanán. Ellenben az arkenek tulajdonságai romlottak, egyszerűsödtek, butultak. Szelíd, alázatos lelküket, pozitív erkölcsi értékeiket megtartották... Ezen kívül azonban semmi mást. Ne hidd, hogy a groalitáknak anno olyan könnyen ment a szelídek leigázása! A háború több, mint 500 évig tartott! - Fájdalmas igazságok öt perce, köszönjük. Nem is tudok mit hozzászólni, csak fújtatok.
- Ez azt jelenti, hogy ha ezt feloldja, Kaono-anyó... Akkor Lusha olyan lesz, mint egy arken hajdanán? - Na jó, mégis tudok mit szólni.
- HA akar. - mosolyog. Tudnám, mire ez a nagy béke és boldogság. A medál hirtelen szétpattan, s pár másodperc múlva újra összecsukódik. Hiába lesem, semmit nem látok, mégis miben kéne változnia ennek a lánynak? A szárnyai sem nőttek jobban!
- Syfriane! - Kaono anyó hangja zökkent ki, s azonnal engedelmeskedem hívó szavának. Egyenest a kamrába sietek.
- Itt van néhány befőtt, adok nektek cipót, meg két kabátot. A tél nagyon zord lesz, de te ezt nagyon jól tudod. - Mindent tudó barna szemei rám villannak, aztán tovább. - Nemsokára indulnotok kell, nem lehettek sokáig itt! - Engedelmesen bólintok, de... Mi lesz veled, nagyi? Mi lesz velem és... vele? Lushára pillantok és végigmérem: elkönyvelem, hogy továbbra sincs rajta változás.
- Ne vágj arcokat, kisasszony! - Kapom az intést. - Innentől kezdve ugyanis együtt utaztok!
De... Nagyot sóhajtok. Legalább is együtt indulunk el. Báááár, ha jobban meggondolom, együtt van az is, ha elfogom vagy felkoncolom és magam hurcolom a királyom színe elé, nem pedig kézen fogva sétálunk oda. Lushára nézek, ő meg kicsit riadtan rám, nyilván kiült arcomra a korábbi gondolat. Teszek rá.
- Syfrian kedves, a te sorsod nincs benne a történetben, de ne legyél a farkas, aki az árnyékból leselkedve támad. - Nagyon csúnyán néz rám. Nem esik valami jól, hiába nem csak vádaskodik. Motyogva bocsánatot kérek és elrakom az ajánlott kegyeket. Nagy szükségünk lesz rájuk. Zord, hideg közeledik. Hó, sötét és didergés. Remélem, nem hiába tépem magam.
Mosolyogva ölelem meg a nagyit, aztán búcsúképp megigazítom a sálját.
- Kegyetlen hetek jönnek, Kaono anyó. Öltözz fel jól, és majd küldess értem. - Könnybe lábadnak a szemeim, úgy érzem, most látom őt utoljára. Hosszú idő után újra, s most végül utoljára.
- El kell búcsúznunk, kedvesem. Vigyázz az angyalra, könnyen eltompítja az aranyat a dér. - Nem értem, de nem is akarom érteni még. Keserűen sétálok el az arken lány mellett, és meg sem várva vetem bele magam az erdőbe, de nem megyek messze, megtorpanok. Hatalmas csapat szahárül a környező fákon és páran köröznek, míg néhányan isznak az egyre vadabbul háborgó folyóból. Rootot nem látom, de szerintem itt van a környéket. Füttyentek egyet, de nem hallom, hogy jönne. Megadóan veszek és fújom ki a mély levegőt. De remegek. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a pánik és a régi idill emléke. A szívem zakatol. El akarok innen menni, elfutni, vissza, amikor még gyermek voltam. Aztán lehunyom a szemem és érzem, hogy egy madár a bal vállamra száll. Éles, károgás szerű hangot hallat, de visszhangozva fejemben heves hullámokat kelt, majd lecsitít. Belém csíp éles, fekete csőrével, aztán feladja és kampós körmével belém kapaszkodik, tollászkodik s végül elül. A hátamban érzem szúrós tekintetét a kiválasztottnak. Erős, fehér fényében fürödnek a végtelen madarak, örvendenek és maguk közül valóként repítik el. Ahogy engem is... Egy pillanat alatt rebben fel az összes, ahogy a jövendölt csendet int. Pár másodperc, és hírük sincs a különös jószágoknak. Állva maradok, de lépéseket hallok, aztán megint csend.
- Mennünk kell.- határozott a hangja.
- Igen... - Basszus. Vissza kell keményednem.
Na jó, hadd szedjem össze magam. Meg kell találnom Rootot, aztán egy hátast Lushának. Még ki kell ötölnöm, miként jutok be az arkennel feltűnés nélkül. A kormányzó embereinek tetemét bizonyára hamarosan megtalálták, és bizonyosan nem lesz elragadtatva a méltóság. Vagy bujdoshatunk ítéletnapig. Vagy elengedem. Vagy különválunk. Mondjuk, akkor már megölöm, hogy ennyi bosszúságot okozott..
- Nem megyünk vissza a folyóhoz. Túl nagy lesz az ár, és, ha ideér a csapadék, csak nehezebb lenne tovább haladni. - Osztom meg vele gondolatmenetem és indulok el a vélten főútig vezető irányba.
- Mióta tudsz gyógyítani? - Kérdi. Láthatóan nincs kedve csendben tölteni az utat. Bennem meg megáll az ész.
- Mi közöd neked hozzá, te szerencsétlen nyomorult?! - üvöltök rá és legszívesebben pengét rántanék, de ígéretet tettem, így csak erősen szorítom a markolatot. Veszek pár mély levegőt, és kiegyenesedve tovább indulok. Bár láthatóan rosszallja a reakción, nem kérek bocsánatot. Nincs kedvem fecserészni, főleg ilyen dolgokról. Hamar elérünk egy kisebb utat, ahol szekerek megkereskedők haladnak. Nem nagy cucc, de minden út Rómába visz, ahogy mondták egyszer volt. Megint elfüttyentem magam, ahogy rátérünk a porzó keréknyomok által szabott irányra, és erre már bozótzörgés formájában válasz is érkezik, majd az én csodálatos, pej paripán kocog ki tökéletes önelégültséggel és felhorzsolt hátsóval. Biztosan jól elverték hajnalban, mire elfutott mellőlem. Megsimogatom a homlokát, aztán a nyakát nagy, erőteljes mozdulatokkal. Törődőn nézek a szemeibe és egy almát nyomok az orra alá a tarisznyából. Míg csámcsog, megkerülöm és alig fél perces gyógyítással már helye sincs a sebeknek. Lushára pillantok, nagyon csendben van. Összeakad a tekintetünk és elpirul. Mit ne mondjak... egy kicsit én is. Félmosolyra húzom a szám.
- Felülsz? Root biztosan nem bánja. - Igyekszem kedves lenni. Határozottan fogom a kantárt, míg átlendül a paripán, de utána nem adom át neki a gyeplőt.
- Köszönöm. - Susorogja lágy lejtéssel. Óh.
- Igazán nincs mit. - Mondom neki.
- Nem neked, a lónak! - Te kis...
- Na idefigyelj! - Hatalmas lendülettel fordulok hátra, de csak a cipője talpával nézek farkasszemet. Dühösen morogva ragadnám meg, de magamra erőltetem a belső békét. Legalább is igyekszem.
- Miért segítesz nekem? - Miért nem fogod be a pofád? Nem, igazából ez egy nagyon jó kérdés. De nem tudom rá a választ. Tényleg, miért? Kell nekem forradalom? Lázadás? Hajcihő? Bosszúság? Kell nekem a jutalom? A veszély, a dicsőség és kellett ez idáig az a rengeteg veszteség?
- Tudod, mióta az eszemet tudom, vagyis úgy negyvennyolc tél óta nem fázom és alig fáj valami. - nagyot sóhajtok. - keresem a kihívást, hogy bajom eshessen és nem kerülöm a bajokat. Láttam meghalni a legjobb barátaim, mert túl mély sebet kaptak, láttam lázban vagy égés miatt szenvedni másokat és rettenetes volt, mert én éreztem is. - Kicsit elhallgatok, benedvesítem a számat újra. Nem szoktam ennyi beszédhez. De el akarom mondani. Azt akarom, hogy valaki tudja.
- Aztán börtönbe vetettek, már a kiképzésem után. Keserű volt a magány, lélekfacsargató. Azokkal összezárva, akiket te juttattál siralomházba. Félelmetes volt és fájdalmas. Minden nap volt valaki, s gyakran nem is magában, aki megtorlást eszközölt. Ott ismertem meg Jaedep mestert. Arken volt. Öreg és bölcs, s mint olyan, hatalmas. Sok időt töltöttem vele, hiszen a cellatársam volt. Neki nem volt már egyebe, csupán az elméje: meditáció és mesék, hisz a teste megöregedett és elgyengült az igában rég. Megfogta a kezemet s egészen magamig vezetett. Láttam magamat; piszkos kék és szürke, láttam másokat; fekete és sötét. Mesélt magáról, az igazakról és rólam. Elmondta, mit lát. Hosszú éjszakákat beszélt át és ette azt is, amit én kaptam kosztot. Mohó voltam, tudni vágytam mindent, ami hasznomra lehet. Nappal védtem magam vagy edzettem, este pedig merengtem a monoton melankóliáján az öreg szavaknak. Ott tanultam meg másokat gyógyítani. - Nagyon elkeseredtem. Milyen régen volt. Távolinak tűnik nagyon, mintha egy üvegfalon át néznék vissza. Abban a pillanatban, hogy ránéznék Lushára, Root megbotlik és fájdalmasan nyerít fel. Nyíl süvít el az arcom mellett. Nem ugrok el előle, úgy nem tudnám megállapítani: mögülünk jött. Hátraperdülök és előkapom a kindzsálom, de nem látom, hol bujkálhat ez a gyáva féreg. A lány megijedt, de mit ne mondjak, én is. Hiszen nem lehetnek olyan sokan az erdőben! Dühösen kapkodom a levegőt, áramlik ereimben az adrenalin, száguld bennem a vér. Nem várhatok tovább, azonnal a fák közé vetem magam. Valahol a lombok közt kell lennie ennek az orv szarjancsinak, máshonnan nem lőhetett! Aztán még egy nyíl,és még egy. De már nem sokáig. A mozgás miatt könnyedén kiszúrom a támadót. Pár lépés és egy erős elrugaszkodás - mindössze ennyi kell, hogy fölötte teremjek egy ágon.
- Ejnye-ejnye, valaki nem tanulta meg, hogy Syfriane kapitánnyal ujjat húzni nem nagy életbiztosítás... - Cüccögök kettőt-hármat, aztán szerencsétlen rémülettől kővé dermedt flótásnak megmarkolom a hátán az ingét és egy egyszerű mozdulattal zuhanásra invitálom fejjel a föld felé. Halk nyekkenéssel és reccsenéssel múlik ki. Szerencsétlen barom ez is, mint mindenki, aki kikezd velem. A legnagyobb probléma az, hogy bár tagadhatatlanul gloarita, lövésem sincs, mégis miért támadt ránk. De ezt már sosem fogjuk megtudni.
|
| Miria | 2013. 12. 01. 22:34:09 | #28454 |
Karakter: Lusha
Megjegyzés: Mazsicicának
Megremegek, s magamhoz térve végigsimítom libabőrös karjaimat. Jobb oldalt sűrű erdő borítja a terepet, bal oldalt viszont akad látnivaló. A távolba tekintek, egészen a felkelő napig, mely vérvörösre festi az eget, s a gomolygó felhők alját. Egyes fák levelei már sárgulnak, vöröslenek, így a távoli hegyek még színesebbek. Közelebb, a sík területen lassú, nyugodt kanyargással halad a Soul folyó a Királyi megye irányába, hogy aztán eggyé váljon a Sárkányok tengerével. A folyó mentén egy juhász tereli a hatalmas kur nyájat. A kurok kövér jószágok,hatalmas, mohazöldes-barnás bundájukból meleg kabátot lehet készíteni télire... Elkéne az ilyen haszonállat most nekem is. Apró, rózsaszínes szarvuk ebből a távból nem látszik. Olyan, mintha sok kis gömb szökellne a zamatosabbnál zamatosabb fűcsomókra. A fiúk még mindig alszanak, s az elöl ülő, lovász fiú is erősen bólogat, egyszer majdnem előreesik a lovak közé. Nemsokára oda kell, hogy érjünk az említett városba, akkor pedig elszakadok tőlük. Nem akarom a vesztüket.
Szemeim kipattannak, mikor éppen elnyargalunk egy szembe haladó groalita harcos mellett. Márpedig nem járnak egyesével. A jobb oldalon lévő ajtót azonnal kicsapom, a fiúk felriadnak. Semmit nincs időm mondani nekik, csak a cuccaimat magamhoz véve lököm ki magam a haladó kocsiból, bele a susnyásba. Egy éppen termő vadcserje mögül kikukucskálok. Igazam volt. A hintó elhalad egy több, mint tíz fős groalita csapat mellett, az egyik meg is állítja őket. Szerencsére engem senki nem vett észre!
Egek, ekkora szerencsét! Ha nem ment volna elöl a vezérük, épp most halnék meg... Átnézik a hintót, de hirtelen el is engedik, túl könnyen. Az egyik groalita katonának egy látszólag sokkal érdekesebb dolog tűnik fel, s az a dolog nem én vagyok. Jólvan, fiúk... Helyes. De mi lehet az, amit meglátott az a katona, s most mindannyian, még az azóta odaért vezetőjük is az erdő mélyébe halad?
Körülbelül 100 méterre lehetnek tőlem. Kíváncsi vagyok, így hát lassan, nagyon halkan közelítek. Miután az első kard csattanást meghallom, nem törődve a haladásom által csapott zajjal, sebesen indulok meg a hang irányába. Egyre szaporább, gyorsabb a kardok által csapott hangzavar, s sűrű... Tán találkoztak egy arken osztaggal? Mi történhetett?! Már szinte fojtogat a kíváncsiság, amikor a kis tisztásra vetem magam. Itt folyik a küzdelem. A látványra elképedek.
Syfriane,az üldözőm, harcol a saját fajtájával, EGYEDÜL, s ő áll nyerésre! Ekkor Látom meg, hogy elkapják a kezét, s leterítik. Fordult a kocka, de még így is kaszabolja őket rendesen!
Ellenben ha nem segítek, megölik! Már térden állva tud csak küzdeni, mire odaérek!
- Ne! Mit csináltok? -kiáltok, de a harc zajai közepette senki sem hall, csak akkor fogják fel, hogy én is itt vagyok, mikor már támadok. Az egyik, kardját Syfriane felé lendítő groalita támadását elhárítom, majd a páncélok közti fedetlen résznél beleszúrom az arken kardot a nyakába. Hirtelen kezd kispriccelni a vér, ilyet még soha nem láttam, s talán fel is sikítok. Nem fogom fel. Nincs időm ámuldozni, Syfriane felé fordulok, s hónalja alá markolok, próbálom megemelni, de nem megy. Ő tekintetét rám szegezi, szinte kifejezhetetlen, mekkora az ámulat, amit az arcán látok. Előre fordulva szel ketté egy groalitát... Jelenleg a legtöbb azért nem támad, mert annyira meglepődtek, hogy itt vagyok, és talán, hogy segítek ennek a nőnek. Hiába erőlködöm, nem tudom megemelni őt, sokkal izmosabb, nehezebb, mint én. Kétségbeesek, s felingerlem magam saját gyengeségemen. Feltekintek, s már feszül az íj.
Csak megfordulni van időm. Soha nem kaptam még ilyen mély sebet... Ahogy a nyíl hideg fémje áthatol a testemen, mindenem megfeszül. Nem fáj annyira, mint amire számítottam, talán az adrenalin miatt. Már készülök a földetérésre, de Syfriane kezei elkapnak, óvatosan lefektetnek.
- Bocsáss meg -hallom a halk, gondoskodó szavakat. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hangszínben is képes beszélni. Egyik tenyerét ráfekteti a hátamra, majd csak azt érzem, hogy azóta a testem hőjétől átmelegedett vessző kiszakad belőlem. Felnyögök, pedig ordítanék. S elaludnék... Itt feküdnék, míg meg nem gyógyulok, már pedig ez egy irreális gondolat. Szemeim kipattannak, de mikor megmozdulok, éles fájdalom nyilall a hátamba, felnyögök. Minden erőmet összeszedve tápászkodok föl, s a groalita kardot a kezembe kapva próbálok még jobban helyrerázódni. Ő felém fordul, s miután nyugtázta, harcra képes vagyok, rám üvölt:
- Gyere! Együtt sikerülhet!
Egyszerre indulunk meg, s küzdünk az életünkért. Hiába tanított néhány arken mester utam során, béna vagyok! Ha Syfriane nem hárítaná el a támadásokat, melyeket rám mérnek, már bizonyosan halott lennék.
Kétségbeesetten próbálom alkalmazni a tanultakat, de csak néhányszor sikerül. Egyetlen katonát öltem meg a háromból.
Próbálom azt gondolni, hogy a kard öl, nem én.
De a pallos végén ott állok, és hasítom fel a bőrt, mely nyomán a tiszta, rubin vér bugyog ki saját tulajdonosának testéből.
Csak dermedten állok, a kardot még mindig erősen szorítva, miközben Syfriane letakarítja saját kardjáról a vért. Kirántja az enyéimből is, s elvégzi ugyanezt a műveletet.
Saját fajának vérét ontotta.
- Neked kéne végezned minden idők legerősebb királyával? - mintha csak víz alól hallanám a hangját.
De... Miért?!
- Ülj le, pihenj kicsit, gyógyítsd meg magad. Pár percig maradunk csak. - fog meg, és ültet le, majd a halottakhoz fordul. Halk, ősi groalita nyelven hallok mormogást, miközben egy kevést tisztességet ad a testeknek, hogy a túlvilágon nyugodtak legyenek. Egy keveset értek belőle, de vannak szavak, melyek még nem is derengenek. Nyelvünk nagyjából közös, mióta szinte összeolvadtunk, elvétve akad egy-két szó mindkettőnk kultúrájából, amit a másik nem ért.
Még mindig nem értem.
Syfriane feláll, majd rám tekint.
- Mégis mi a franc volt ez? Mit akarnak tőled? Miért törődsz ezek után
velük? Azt hittem… -hallgatok el. Ő teljesen más, mint a többi.
- Te is tudod, hogy nem mindenki akarja a sikeremet. Ők csak parancsot teljesítettek, ahogy én is azt teszem, s szemmel láthatóan te mégsem akarsz végezni velem. Nincs harag a szívemben. -még hogy nincs! Közben elindul, fejével biccent- Gyere már! Erre!
Elindulunk a folyó mentén, ami egy remek útvonal lenne, ha nem lennénk
mindketten üldöztetve.
-Így hamar ránk találnak! -szólok neki előre, de a víz robajától nem hallja. A folyót kémlelem. Percekkel ezelőtt, mikor nyugodt utamon haladtam, még a víz is nyugodt volt. Most, hogy kétségbeesetten haladok, a víz mérges hullámokat vet. Ez azt jelentheti, hogy Keleten, a hegyek között, ahonnan a folyó ered, már esik az eső.
Holnapra ideér.
Csak keveset sétálunk a síkságon. Az erdő lehúzódik, majd bekebelezi a folyót. Innentől kezdve tényleg nagyjából biztonságban haladhatunk, de ha a Nagysíkságra érünk, nem tudom, hogy fogunk nyughelyet találni.
Gondolataimat félbeszakítja, hogy Syfriane megfordul.
- Én nem fogom bírni. –Látom rajta, hogy iszonyatosan meggyengült. Nem tudom elképzelni, milyen fájdalmai lehetnek. Több sebből vérzik. – Ha követed a vizet, jobb kéz felől látni fogsz egy fenyőt, ami nem nagyon, de kiemelkedik az erdőségből. -sóhajtja, majd térdre rogy -Lesz a fa törzsében, fenn, magasan egy kis bevésett üreg. Bátran lépj be rajta. Már várni fog egy asszony. -Motyogja, de látom, nagy erőfeszítésébe telik. -Gyere, mutasd a hátad. -kéri halkan, én pedig engedelmeskedem, annak ellenére, hogy most akár le is szúrhatna. Nem véletlenül mentett meg. Bízom benne.
Lehúzza a pólómat, majd a sebemre fekteti kezét. Fogaimat összeszorítom, de hangtalanul tűröm a fájdalmat. Másik kezével előrenyúl a szívemhez. Nemsokára bizsergést érzek, enyhe fájdalmat, s jó érzést is. Nem tudom megmagyarázni. Ellenben a fájdalom a hátamban megszűnik.
Hirtelen érzem, ahogy hátamra ejti súlyát, úgy támaszkodik rajtam...
Köszönöm...
A gyógyítás minden erejét kivehette.Megfordulok, s a folyóba fektetem, nem túl mélyen. A fertőzésektől nem félek, még dagályban is kristálytiszta a víz, iható.
-Menj. -hallom halk suttogását, mire rohanni kezdek. Remélem nem érkezik nagyobb dagály, ha pedig igen, lesz annyi ereje, hogy kijjebb másszon. Fenyő...
Hol lehet!
Csak tölgyeseket, és néhány bükköst látok a űz erdőben...
Hirtelen pillantok meg egy magas, sötét levelű fenyőt, mely valóban magasabb kissé, mint a többi fa. Odasietek. Ott a vájt üreg, s bemászom. Halovány fény pislákol a föld alatti üregben. Egy nagy gyertya ég, s a furcsa öregasszonyt enyhén megvilágítja.
-Jónapot! -kiáltom izgalmamban. Az öreg épp egy mozsárban törte vajákos füveit, de megzavartam. Most megfordulva érdeklődő tekintettel méregeti lihegő alakomat.
-Olyan sovánka vagy! Nem is tudod, mennyire hasonlítasz egy hajdani, tiszta vérű arkenre, Lusha! -miközben ezeket mondogatja, s egyik gyönyörű szekrényéhez tipeg, azon gondolkodom, honnan tudhat ennyit rólam. A szekrény egy igazi mesternek lehetett a munkája, már régen nem készítettek ilyen munkát az ácsok, se groaliták, sem arkenek. A szekrény üvegét is egy nagyon rég élt üvegműves készíthette. Fantasztikus. Az öreg pedig egyértelműen félvér. Bőre szinte hófehér, ezzel ellentétben ősz, érdekesen fonott hajában megtalálható egy-két erős, vastag, fekete hajszál. Ilyen nincs egy szelídnek. Hajába szárított bogyók, virágok vannak szőve, öreg, zöld ruhája arany szálakkal van átszőve, mályvaszín sálja egyszerűen, mondhatni hanyagul van átdobva a vállán. Egy kis díszes üveget vesz ki a szekrényből, majd felém érve a kezembe nyomja, haragosan károgni kezd érdes hangján:
-Siess, mert meghal! -észbe kapok, s rohanni kezdek visszafelé, a folyópartra. A vízszint emelkedett, mikor ezt konstatálom, még jobban szedni kezdem a lábaim. Már látom az alakját, s az üvegcsét szorítva rohanok feléje.
A vén szipirtyó nem is mondta, hogy megitassam vele folyadékot? Esetleg rákenjem a sebeire?! Mire odaérek Syfrianéhoz, már elájult, a tajtékzó víz egy pár centivel arrébb sodorta, most viszont felkapom, s kiviszem a partra. Teste jég hideg, akárcsak a folyó. Meg fog fázni... Nyakát megérintem. Érezni akarom, hogy él. Szerencsére van egy halk, lassú lüktetés.
A kupakot kirántom az üvegcséből, s megszagolgatom. A szaga annyira erőteljes, annyira orrfacsaró, hogy biztosan nem a szájába kell önteni. Ruháját feltépem, vádlijánál egy nagy sebre ráöntöm ayz elixírt. A seb gyorsan forrni kezd, én pedig megnyugvásomban nagyot sóhajtok.
Ezt mindenhol megcsinálom, márpedig rengeteg helyen szenvedett mélyebb sérüléseket. Ez legalább olyan hatásos, mint az ő gyógyító módszere... Mikor ráeszmélek, ledermedek az üveggel a kezemben. A groaliták nem rendelkeznek a gyógyítás képességével!
Ámulattal figyelem gyönyörű arcát, kecses vonásait. Egyértelműen nem groalita, de arken sem!
Tán ő is egy félvér?
Szemeit lassan nyitni kezdi. Néhányat pislog, majd felül, a fejéhez kap egy fájdalmas grimasz kíséretében. Miután tekintete kitisztult és vonásai rendeződtek, rám pillant.
- Sikerrel jártál. -bólintok, majd feltápászkodok, kezet nyújtok. Ő elkapja, s felsegítem.
- Visszamegyünk? -kérdem, ő pedig igennel felel. Nehezen lépked, emellett meglepett arckifejezéssel nézegeti kezeit, lábait.
Mikor visszaérünk, az anyóka csak mosolyog. A kezét a derekához helyezi, mutatásképp:
- Ekkora voltál, mikor utoljára láttalak! - Syfriane a boldogságtól szinte a nyakába ugrik az öregnek.
- Nagyon hiányzott, Kaono-anyó! -a jelenettől felfordul a gyomrom. A groalita harcos, aki szent fogadalmat tett arra, hogy az arkenek kiválasztottját megkeresse, elvigye a király elé és ezzel megpecsételje az ő, és népének sorsát, most örömködve ölelget és puszilgat egy fél arken, fél groalita öregasszonyt. A félvéreket is már szelídként kezelnek, ennek a nőnek is rengeteg problémája lehetett az életben. Syfriane meg...
- Gyere ide, kiválasztott! -szól Kaono, Syfriane pedig a kiválasztott szó hallatán megvetően végigmér. Odalépek a félvérhez, aki kezébe kapja a nyakamban lévő vörös nyakéket. Kezeim megrezdülnek, mire csitítóan másik kezét felemelve kezd beszélni hozzám:
- Nyugalom, csak megnézem... -majd elámul -Te eddig úgy harcoltál, hogy az erőd el volt fojtva?! -kérdésére összepislogunk Syfrianéval. Arckifejezéséből ítélve ő sem érti, mit hadovál az öreg.
- No... Várj egy kicsit. -mondja, s sántikálni kezd egy nagyítóért. - Csak megnézem, hogy ez-e az igazi, vagy csak hamisítvány. Szelíd, meséltek neked erről a medálról?
- Nem, asszonyom. Csupán annyit mondtak, vigyázzak rá nagyon. -válaszomra rosszallóan csóválni kezdi a fejét. Miután megtalálta nagyítóját, odalépek hozzá, ő pedig megvizsgálja.
- Márpedig ez az igazi! Na idefigyelj, arany lelkem! -kezdi, közben bal kezét feszíti, melyen a medalion fekszik, s koncentrál. A kis arany korong körülbelül két centi magasra felemelkedik. Syf és én is pislogva nézzük, amint az lebeg, majd elkezd először lassan, majd egyre gyorsabban forogni. - Ez a medál csak neked engedelmeskedik, s csak egy félvér, mint én, aki mindkét nép érdekeit nézi, oldhatja fel. Már volt két kiválasztott, ám azoknak lelkében annyi volt a gyűlölet, hogy inkább nem oldották fel a medaliont, s hagyták elbukni az arkeneket. -Kaono meséjét hallgatva elképedünk - Neked is van gyűlölet a lelkedben, de te asszony vagy. Szelídebb, s mivel a szahárok évében születtél, így a madarak bölcsességével és gyorsaságával célba érhetsz. -mondja, mire Syfriane felcsattan.
- De Kaono, a groaliták vesztét akarja?!
- Dehogy akarom, épp ezért adom Lusha kezébe a hatalmat! Ő nem elnyom majd! Ő egyensúlyt teremt. - Syfriane megértve az egészet, elhalkul, s mintha mély gondolkodóba esne.
- Kaono-asszony... -kezdem halkan. - miért származna erőm ebből a medálból?
- Ez tartalmazza az ősi arken erőt és bölcsességet. E nélkül csoda, hogy egyáltalán túlélted idáig! A groaliták génjei csak nagyon keveset változtak. Olyan nagy,gyors, erős és agresszív legtöbbjük, mint hajdanán. Ellenben az arkenek tulajdonságai romlottak, egyszerűsödtek, butultak. Szelíd, alázatos lelküket, pozitív erkölcsi értékeiket megtartották... Ezen kívül azonban semmi mást. Ne hidd, hogy a groalitáknak anno olyan könnyen ment a szelídek leigázása! A háború több, mint 500 évig tartott!
- Ez azt jelenti, hogy ha ezt feloldja, Kaono-anyó... Akkor Lusha olyan lesz, mint egy arken hajdanán? - ráncolja össze homlokát Syfriane.
- HA akar. -mosolyog Kaono, majd a medál szétpattan, s pár másodperc múlva újra összecsukódik. Syffel feszülten várjuk a változást, de semmi nem történik. Az anyóka csak belép a kamrába.
- Syfriane! -szól, s azemlített személy már ott is terem. - itt van néhány befőtt, adok nektek cipót, meg két kabátot. A tél nagyon zord lesz, de te ezt nagyon jól tudod. Nemsokára indulnotok kell, nem lehettek sokáig itt! - Syfriane bólint, ám értetlenül néz Naokora, majd száját elhúzva reám.
- Ne vágj arcokat, kisasszony! -dorgálja a nagyi az unokát... Tényleg. Lehet, hogy a nagymamája? - Innentől kezdve ugyanis együtt utaztok!
|
| VsRealm | 2013. 11. 23. 19:26:17 | #28334 |
Karakter: Syfriane
Megjegyzés: kiscicámnak
- Hálás is lehetnél... Ha nem ölöm meg, te jársz úgy, mint ő. – Gúnyolódik. Igazán el lehet telve magától, ha ilyen remegő hanggal akar nagylányt játszani. Na majd én megmutatom ennek a kis kölyöknek, hogy félje az istenek haragját, de mindenekelőtt az enyémet!
- Itt a vége. – vicsorgom és előrántom a kardot, amit találtam. A saját fegyvered öl majd meg, korcs! Látom, el is keseredtél. Helyes. Nagyon helyes. Eszem ágában sincs még megölni, játszani akarok vele. Kiélvezni szenvedésének és kínsikolyainak minden pillanatát, a gyötrelmet az arcán, az izzadságot a fehér bőrén csurogni… Kizökkenve veszem észre, hogy pánik uralja azt a csinos kis pofiját. Szánalmas, önkontroll nulla.
- Látom, megerőltető a gondolkodás. – jegyzem meg gúnyosan. De nem válaszol, nyilván nem olyan hülye, hogy felvegye a kesztyűm. Viszont nyíltan bámul. Egész testemen végigfut tekintete. Nem értem, mégis mit néz, hiszen érezhetően nem is a tetoválás köti le a figyelmét… Na jó, elég!
- Mivan?! - Förmedek rá, mire odaböfögi a választ.
- Te nem vagy groalita. – Az anyád, az, aki ennyit szenvedett, az! Most a karjaiban pihensz te pokolszökevény! Én igazán próbáltam diplomatikus lenni, de aki meg akar halni, azon nem lehet segíteni. Bár nagyobb dicsőség és elismerés lett volna élve hazavinni. Az is igaz, hogy így engem is kinyírnak, de igazán leszarom, majd megoldomvalahogy. A kezemben lévő arkenpengével suhintok egyet hatalmas lendülettel, hogy belevághassak bal vállába. De mi a ménkű folyik itt úgy mégis?! Egyszerűen tenyerével védekezik, s rámarkol a kezében pihenő pengére. Szóval az ő kardja valóban. Érdekes, mégis honnan jutott hozzá? Ráadásul, ha a kard nem is árthat neki, a csapás lendülete… térdepelnie kéne előttem törött csontokkal. Hirtelen suhan felém a népem kardja, el kell ugranom az ezüstmarkolatot eleresztve, hogy megmaradjon a vívó kezem. Mi a szar…
- Ez meg mi az Isten?! - üvöltök, ő meg öntelten rakja el a fegyverét.
- Szelíd kard soha nem ontja Arken fiainak vérét... Még ezt sem tudtad?! – lenézően vágja hozzám. Ezt tudtam, te ostoba.
- Hát jó, legyen. A fejedet viszem a király elé... – Nem pazarlom az erőm beszédre, megtáncoltatom vékony pengéjű kindzsálomat a gyengén melengető napfényben és már lépek is felé egy elegáns, tökéletesen kivitelezett vágó mozdulat közben. Ő két kézzel kapaszkodik a gloarita pallosba, láthatóan nem való neki. Folyamatosan támadok, bárhogy is menekül, nem fog soká tartani ez a leszámolás. Itt ugrabugrál nekem, pedig a levegőben aligha tudja változtatni, hogy hová érkezzen, így könnyedén seprem ki lábait alóla. Halk puffanással landol, és már döfök is felé, de lassítanom kell a mozdulatot, valami a lelkemben visszafog, megzaboláz. Felszisszen, mikor kicsordul a vére, igen élénk színű. Elégedetten fordulok felé és indulok el hozzá, hogy kicsit kiigazgassam, mielőtt visszaindulnánk Roothoz. Retteg, pánikol, érzi, hogy meg fog halni. Helyes. Groteszk gondolataimnak engedve indítom el felé a kindzsált, ám hirtelen vissza kell húznom és az arcom elé emelni. Egy nyílvessző suhan el, miután kivédtem. Meglepetten nyitja ki szemeit. Bár hullasápadt, a hirtelen jött védelmezők leszarják, hogy a dédelgetett hős mennyire szánalmasan gyenge. - Éljen a kiválasztott! – kiáltja valaki, szavai bezengik az erdőt. Ismerem ezt a hangot. Shouhu. Mesterharcos. A többieket, vagy négyen vannak, leszarom.
- Gyere te ostoba! – kiáltok igazi ellenfelemre, aki porszemnyi problémát talán jelent. Kihúzott kardal magabiztosan lépdel felém. Már egyszer találkoztunk. Míg egyszerre biccentünk, mintegy egymás erejével tisztában léve, valaki karon ragadja és elkezdenek ketten futni a jövendölttel. Azonnal utánuk vetem magam, bár a nyilasok és a kardmester eléggé lelassítanak. Elegem van! Szembe fordulok velük és dühösen nekik rontok, két-háromszor blokkolni tud az idősödő férfi, de a negyedik vágás már célt talál. Öten jönnek közelebb, de nem igazán kihívás, mindegyik a kaszát eldobó hősjelölt. Csak pár vágással és szúrással lelassítom őket, hogy belássák, nincs esélyük. Időhúzás az egész…
- Várj! – suttog megadóan a kopasz fejű pasas és én csak felhúzott szemöldökkel állok meg a lefejező mozdulat közepette, bár a nyakán a bőrt azért felhasítom. Türelmetlenül morranok rá, mire összerezzen, de a szemembe néz.
- Kérlek… Semmik vagyunk neked, már tudtuk, amikor… - kezdi, szánalmas.
- Idáig érzem a félelmetek bűzét! Undorító! Gyenge! A nyalizással meg faszra mész, azt ugye tudod? – Hasba rúgom, térdre rogy és köhögni kezd. A nyilasokra nézek, s ő is.
- Takarodjatok! – rivallok rájuk, ő pedig bólint, mire csak úgy itt hagyják. Fölösleges volna őket követni, nyilván másfelé vitték a kislányt.
- Mi dolgod neked Lushával, Syfriane kapitány? – komolyodunk öreg, hm? Várjunk csak! Lusha? Igazán gyönyörű név, illik hozzá…
- Neked elárulom, élőhalott szemét, hogy el kell fognom és élve vinnem a király színe elé két héten belül. Ebből az időből egy hét innen minimum az út, szóval, ha megbocsátasz… Lehunyja szemeit én pedig erős, precíz mozdulattal vágom le a fejét. Két porc között, tökéletes. Hát igen, én csináltam. Rosszat sejtek. Ha ennyi féreg mozgolódik, akár százak is ragadhatnak fegyvert érte. Érdekes. Ennyi halált megér nekik egy élet? Mit tudhat ez a lány?
Mindegy, nincs időm itt vacakolni, nem sokára dél lesz. Lassan kihűlnek majd az éjszakák és rövidülnek a nappalok, nem is beszélve arról, hogy hágón át vezet a legrövidebb út innen az uralkodói palotába. Nehézkesen lépdelek vissza a lovamhoz, akinek nyergébe egy papírost tűztek. Hm. A kacifántokat nélkülöző egyszerű rovások tanulsága szerint menekülnöm kéne, mert a Fények klánja jégpengét tart a nyakamhoz. Nem értem. Mi nem szerveződünk klánokba. Felhúzom magam a nyeregbe.
- Tudod, Root pajtás, téged kedvellek. Mit gondolsz, mit jelent ez a levél? Ki adta neked, hm? – Persze nem jön válasz. Igazából a füle botját sem mozdítja.
- Hmpf. Akkor majd kitalálom magam! – durcázom be és elgondolkodom. Ha figyelembe veszem, hogy görbülnek a vonalak, vagy gyermek, vagy nem gloarita írta. Fények klánja… Amilyen öntelt és erélyes az elnevezés… hmm… talán felkelés készül? Valami kivált csoport lehet ez?
Nagyot nyögök, mikor a nap végén egy patakhoz érve átlendítem lábamat a ló hátsóján. Elszoktam ettől, és nem is az én asztalom. Míg a kanca iszik, még egyszer átolvasom az üzenetet és az övem alá gyűröm a lapot. Nem messze látok egy almafát, hát odamegyek, szedek hat szemet és valahogy visszaügyeskedem velük paripámhoz, akivel igazságosan osztozunk.
Lovam mellett térek nyugovóra, ahogy a Nap is pislákol a fák felett. Hamarosan sík terep következi, ki kell élveznem a sok menedék adta luxust. A nyereg a nyakam alatt elég puhának bizonyul, így nem panaszkodhatok. Korábban kelek,mint az első sugarak. Szakadjon meg, bármi is ébresztett fel. Hamarosan újra hallom a halk zörgést és a patadobogást. Van egy másik út a közelben? Biztosan nagy kerülőt tehet, mert tegnap nem vettem észre. Root már nincs velem. Borzasztó balsejtelmem támad, és nyúlok is azonnal a pengém után, de meggondolom magam, minekutána íjat hallok nyikorogni. A szaru megfeszül benne, mikor kifeszítik. Jobbra pördülök, talpra ugrom még épp időben. Szembe találom magam tíz-tizenöt gloarita katonával, mindegyik páncélt hord és bal mellük felett fehér tenyérnyomot. Ez nem sok jót jelent. A kormányzó emberei. Valahogy sosem szerettük egymást…
- A nevem Syfriane, rangom kapitány és jelenlegi parancsom elfogni a feltételezhetően lázadást szító és királyi személy ellen merényletet szervező arken lányt. Mit akartok tőlem, férgek? – Morgok rájuk mérges arccal. Mi a picsa folyik itt úgy mégis?!
- Na meg, hol a lovam? Szolgáltassátok vissza és engedjetek utunkra, eléggé sietős. Akkor elnézem ezt a kis balesetet- Mutatok fegyverem hegyével a fekhelyem közepén díszelgő nyilvesszőre. Nem úgy tűnik, hogy bármit akarnának tenni a kedvemre, sőt. Egyre baljósabban mocorognak. Aki legelöl áll, és haja csak középen nő egy tincsben, harsányan parancsot ad: ELFOGNI! Tíz behemót csupa páncél férfi ront felém, de nem hiába van nekem hírnevem. Az első, akivel találkozom, azonnal összeesik, hiszen sisakja alatt a torka védtelen, szabad prédavolt. Még egyel végzek, aki lassan mozdul és későn veszi észre, hogy a torkára szúrok. Át a légcsövét és nyelőcsövét. Odakapva ad ki furcsa hangokat és összeesve vonaglik a fájdalomtól. Szegény ördög, nem a leggyorsabb halál... Egyszerre három esik ezúttal nekem, a többiek ugyanis már nem férnek oda. Igencsak kerülgetnem kell a suhogó pengéket, de viszonylag lassúak és hangosak, így meglepetés-támadás aligha érhet. Ez a helyzet azonban nyilvánvalóan nem tartható. Az egyiknek megragadom puszta kézzel az arcát és ujjaimmal kivájom a szemeit. Nem túl szép, nem túl ízléses, de ezért jó például a sisak. Újabbak álnak a helyükre, én pedig fáradok. Egy vágás elől balra lépek, de jobb vádlimba nyilall a fájdalom, s nyilván egy nyílvessző. Nem veszíthetek. Folytatnom kell. Egy pillanatra lehunyom a szemem, koncentrálok, elzárom a fájdalom útját.
Egy ütés közben valamelyik megragadja a bal kezem. Tudtam, hogy egyszer megjárom az egykezes kindzsál favorizálását. Be kell szereznem még egyet, jegyzem meg magamban. Levágom az egyre erősebben szorító kart és a tulajdonosát hasba rúgom, de mire visszalépnék, hálót érzek magamon. Mi a… A következő momentumban már ketten döngölnek a földbe. Valaki kicsavarja kezemből a pengét. NE! Hasra fordulok és a legközelebbi óvatlan szerencsétlennek megragadom a fejét és nagyot rántok rajta. Kitört a nyaka és most már ki tudok szabadulni alóla. Már csak a lábaimat fogja a háló, de a jobból még mindig kiáll a nyílvessző. Rámarkolok, összeszorítom a fogaimat és nagy rántással tépem ki magamból. Egy kis hús is jön vele, de jelen pillanatban nem érzek fájdalmat, tele van a vérem adrenalinnal. Kicsit homályosul a világ. Leszarom. Újdonsült fegyverem egy kicsit messzebb álló, épp felém igyekvő katonára szegezem. A főnökük azonnal megperdül, s így már nekem háttal ál. A vele marad két páncélos ugyanis holtan rogyott össze az imént. Lassacskán vakon küzdök, s már csak a lány hangját hallom. Azt hiszem, hozzám is ér, talán fel akar rántani, de nem fog menni. Kicsi kitisztul a világ, s elámulok. Valóban Lusha az. Ezer ördög és pokol! Hatalmas üvöltéssel vágom hosszába végig a fölém tornyosuló ellenfelem, ugyanis idő közben térdre estem. Mondjuk ahhoz képest elég jól tartom magam… Éles fájdalom nyilall belém,a hátamba, de mikor odakapok, nincs semmi a kezemben. Jobbra kapom a fejem és azzal kell szembesülnöm, hogy az arken hátába szúródott egy nyílvessző. Uramisten borogass. Élve kell elvinnem, különben meghalok. Elkapom, ahogy esne el és a földre fektetem, hasra. A füléhez hajolok és suttogom: bocsáss meg. Abban a pillanatban kirántom belőle a fémhegyű fadarabot és megperdülök. Már csak négyen vannak ellenünk. Dühös vagyok, de kurvára. Ez a szarjankó meg itt hősködik, mikor látszik rajta, hogy csak erősödőben van. Hátra pillantok a kis tollasra, mert halk nyögést hallat. Épp kecmereg. Remek, állapotfelmérést Syfriane, most! Négy ellenfél, feltehetőleg nincsenek többen. Egy erősebb, komoly kockázat, három mihaszna tulok, csak könyörgöm, ne egyszerre! A jobb lábam használhatatlan, a bal kezem valószínűleg repedt vagy tört. Bordazúzódás, vérveszteség. Összehúzom a szemem, lesem, mikor mozdulnak a zsoldosok, s ők is ezt teszik. Hátrapillantok a vállam fölött. Már áll a kisasszony, remek.
- Gyere! – Üvöltök rá az izgalomtól és a hévtől. - Együtt sikerülhet!
Mindketten nekiiramodunk és szikrák villannak, ahogy hatónk pengéi összecsapnak. Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan csak sebtében oktatták kardforgatásra a kislányt, egész ügyes, bár párszor ki kell védenem a rá irányuló támadásokat, de nem vészes. Halálhörgés szakad fel az utolsóként összeeső katona torkából, mert átszúrtam rajta szablyámmal. Kihúzom a meleg testből a fegyverem és egyetlen mozdulattal lerázom róla a vért. Egy csepp sem marad rajta. Remegek és folyik az arcomon, a nyakamon, egész testemen a hideg veríték. Lihegek, de alig kapok levegőt, s kicsit homályos a világ is. Kihúzott háttal nézek hátra Lushára. Megrökönyödve áll tágra nyílt szemekkel, több sebből is vérzik, de a hátán kívül talán nincs súlyosabb baja. Elrakom a pengém, miután egy pillanatra végigsimítok rajta, így meghálálva neki a segítséget. Megragadom a lány kezében lévő gloarita pallost és pár mozdulattal megszabadítom a vértől, aztán visszaadom a kiválasztott kezébe. Lassan kezd magához térni, de igen kábácska. Ó, anyám, borogass.
- Neked kéne végezned mindenidők legerősebb királyával? – kérdem megvetően, de nem reagál.
- Ülj le, pihenj kicsit, gyógyítsd meg magad. Pár percig maradunk csak. – mondom neki és hátat is fordítva a hullákhoz lépek. Bátyáim, öcséim, apáim, mire kényszerítettetek engem?! Halk sóhajjal simítom le mindőjük szemét és elmorgok egy rövid imát, ami feldereng ködös, gyermekkori emlékeimből. Lelkük üdvéért szólnak a szavaim. Keserűen állok fel és találkozom újonnan lett társam hitetlenkedő tekintetével.
- Mégis mi a franc volt ez? Mit akarnak tőled? Miért törődsz ezek után velük? Azt hittem… - De valahogy elhalkul. Felháborodása abbahagyja a csapongást és rendezi vonásait.
- Te is tudod, hogy nem mindenki akarja a sikeremet. Ők csak parancsot teljesítettek, ahogy én is azt teszem, s szemmel láthatóan te mégsem akarsz végezni velem. Nincs harag a szívemben. Gyere már! Erre! – Merthogy elindultam mondandóm közepette. Sürgősen tovább kell állnunk. A folyót követve megyünk. Zúg a világ, nem hallom, pontosabban nem értem, mit mond nekem ez az arken itt mögöttem. Tovább kell mennünk, nincs más választásunk. Különben megtalálnak és megölnek minket. Vagy rosszabb. Egy villanást látok magam előtt, de tudom, hogy csak a szemem káprázik. Hirtelen megfordulok és Lushávakl nézek farkasszemet.
- Én nem fogom bírni. – látom be mély, remegő hangon. Megrogyva. Gyengén. – Ha követed a vizet, jobb kéz felől látni fogsz egy fenyőt, ami nem nagyon, de kiemelkedik az erdőségből. – Közben letérdelek. – Lesz a fa törzsében, fenn, magasan egy kis bevésett üreg. Bátran lépj be rajta. Már várni fog egy asszony. - Elhagy az erőm. Fenébe is.
- Gyere, mutasd a hátad. – Motyogom, és valamiért, bár eleinte kétkedően fürkészi az arcomat, engedelmeskedik. Köszönöm. Lehúzom vállairól a fölsőjét és meglátom a csúnya, tépett szélű sebet, amit a nyíl és a figyelmetlenségem okozott. Elég mély. Szerencséje, hogy elment a gerince mellett és a bordáit sem zúzta össze. Közvetlenül a vérző felületre fektetem a jobb tenyerem, míg a balt oda, ahol a szíve lehet. Behunyom a szemem és látom magunkat. Mély levegőt veszek és kifújom azt. Megteremtem az erőm áramlását: ahogy az ő enyhe krémes fehér energiájába lassan kezd befolyni az én szürkésem. Kinyitom a szemem és aranyszínű fonalak húzzák össze a sebet, kicsit mozog a puha bőre, s a teste is meg-megremeg. Érzem, hogy egyre sekélyebb és keskenyebb lesz a sérülés, míg csak egy apró, halvány fehér heg marad. Kezeim magam mellé ejtem, a hátára dőlök. Alig tudok mozogni. Örülök, hogy a testem van annyira fejlett, hogy a légzésről már ne nekem kelljen gondoskodni. Megfordul és a tiszta, hideg vízbe fektet. Igazi felfrissülés.
- Menj! – Suttogom neki. Szükségem van rá. Úgy érzem, bízhatok benne. Már alig látok, de azt még észlelem, hogy szapora léptekkel szalad a zsibongó folyóval.
|
| Miria | 2013. 11. 22. 21:42:16 | #28328 |
Karakter: Lusha
Megjegyzés: Mazsikámnak
Hirtelen rohan be az erdőbe, egy pillanatra megáll.
Na most jött el az ideje annak, hogy fussak. Egy pillanatra lankad a figyelme, s kivetem magam a bozótosból. Rohanok, de a mai nap rengeteget kivett belőlem. Üres a gyomrom, remegnek a lábaim. Hallom magam mögött őt. Tán közel kéne engednem, s megfordulva belévágni a kardot...?
Ó, nem.
Ő nem a melák.
Ő nem lassú és ostoba.
Hirtelen torpanok meg, groalita kardom jobbommal felé szegezem. Egy pillanatra megszeppen látványomon, majd rosszindulatúan fröcsögi:
-Idióta. -Látom, a kardot nézi. kezem kissé remeg, s bal kezemmel is megszorítom a markolatot.
-Tudod, én nagyon drágán adom a leckéket és már igen sok dologban elpazaroltad a tanulópénzt. -jegyzi meg fennhangon, míg közelebb lépdel.
-Nagy ostobaság volt megölni valakit az enyéimből, ugye tudod? -kérdi, de a szemében kétely villan. Érzem.
-Hálás is lehetnél... Ha nem ölöm meg, te jársz úgy, mint ő. -szólok én is mély, ám kissé remegő hanggal. Homlokát összeráncolja.
-Itt a vége. -jelenti ki. Érzek valamit. Valamit, ami az enyém. Nemsokára előrántja saját cirádás, díszes kardomat.
Hát persze!
Ott hagytam amellett a rohadt dög mellett! És most nála van... Elégedetten konstatálja, hogy szomorú vagyok. Igen... Az az én kardom!
Még erősebben rámarkolok kardomra, megfeszülök, mire szárnyaim is kitárulkoznak. Hogy kerüljek ki ebből a helyzetből?!
Itt fogunk állni addig, amíg rám nem veti magát, aztán mehetünk is a királyhoz?!
Mit tegyek... Mit tegyek?!
-Látom, megerőltető a gondolkodás. -jegyzi meg kellő rosszindulattal, látva azt, mennyire küszködök belül. Nem válaszolok. Nem veszem föl a labdát. Csak bámulok rá. A szemei, a haja, bőre színe...
-Mivan?! -kérdi, mire egyszerűen válaszolok:
-Te nem vagy groalita. -haragos tűz villan a gyönyörű szempárban, s egy pillanat alatt lecsap a saját kardommal. tenyeremmel védem az arcom, s rámarkolok a pengére. Meglepetését kihasználva csapok a groalita karddal felé, hogy elengedje az enyémet, s hátraugorjon. Ez be is válik. Nem akar meghalni. Helyes.
-Ez meg mi az Isten?! -üvölt, én pedig elégedetten a markolatába helyezem a kardom.
-Szelíd kard soha nem ontja Arken fiainak vérét... Még ezt sem tudtad?! -vágom hozzá lenézően, s látom, hogy fortyog magában.
-Hát jó, legyen. A fejedet viszem a király elé... -s már villan is a jól megmunkált acélpenge az erdő szórt fényeiben.
Két marokra fogom a groalita kardot. Egy pillanat alatt előttem terem, s suhan is a szablya, épphogy sikerül kitérnem a támadása elől, de még le se teszem a lábaimat a földre, ismét nekem ugrik. Újabb hátráló szökkenést végzek, mire gyorsan kigáncsol, s vágná is belém a fegyverét, mire oldalra gurulok. Oldalam bőrét azonban felhasítja. A hirtelen fájdalomtól felszisszenek. Elégedetten fordul felém, s elindul irányomba. Micsoda Dejavu érzésem van... Nem... ez most nem fog sikerülni.
Meg fogok halni!
kardja hasítja a levegőt, szemeimet lehunyom. Pengék éles csattanását hallom.
Kipattannak a szemeim.
-Éljen a kiválasztott! -harsogja egy erős férfihang a maga igazát. Nagyokat pislogva nézek körbe, de nálam talán csak ő van jobban meglepődve. A kardját egy nagyon erős Arken nyílvessző térítette el, s ott is van a nyoma pallosán. Néhány arken férfi áll a fák ágain, s mikor fölöttem ellép egy kardforgató, csak akkor kezdem felfogni, hogy mi is történik.
Nem vagyok egyedül...
-Gyere, te ostoba! -kiáltja ellenségem a férfiúnak, aki dacosan lépked még közelebb hozzá. Többet nincs lehetőségem látni, mert valaki megragadja a karomat, s irtózatos iramban rohanni kezd velem.
-Nem! -üvöltök -nem akarok vérontást!
-Ne aggódj! -suttogja rohanás közben egyik megmentőm. -Csak lassítják, ha eldurvulna a helyzet menekülőre fogják majd!
-De ne öljék meg! -kiáltom. Üldözőm sem bolond, próbál minél gyorsabban utánam eredni, de rengetegen feltartják. Hányan lehetnek...?
Egészen egy főbb útig száguldunk. Ott áll egy kocsi, kettő lóval. Az egyik arken fiú felpattan a kocsi elejére, a másik kettő pedig belök, s utánam bemásznak. Az elöl ülő fiú, amint nyugtázta, hogy benn vagyunk mind a hárman, a lovak közé csap, azok pedig irgalmatlanul vágtázni kezdenek. Meg is kell kapaszkodnom.
Csak pislogok. A két fiú meg bámul. Letekintek. Basszus.
-Pardon, elnézést... -kérek bocsánatot ostobán, majd előhalászom a pólómat. Az idősebb fiú megragadja a vállamat, s próbál megfordítani. Cselekedetébe belesegítek. Elmélyülve nézik a hátam.
-Hát tényleg te vagy! -hebegi.
-Én nagyobbnak képzeltem őket sokkal! -csodálkozik a fiatalabb.
-Még csökevényesek, Arthur. Majd megnőnek, és gyönyörűek lesznek... -most... A melleimről, vagy a szárnyaimról tartanak egy kiadós beszélgetést?!
-Értem. -szól Arthur, mint megtudtam. Az idősebb elenged, hogy felvehessem a pólómat.
-Merre tartunk? -kérdem őket.
-Elviszünk a megye határáig. Addigis biztosítunk szállást és élelmet, mert nagyon-nagyon fáradtnak tűnsz. -majd kezet nyújt - a nevem Ceht. A szabadságharc egyik alapító tagja.
-Szabadságharc?! -pillantok rájuk megrémülve.
-Ne hidd, hogy ez csak a te küzdelmed, kiválasztott!
-Bizony -szól bele Arthur is -bár fel kell készülnünk arra, hogy a groaliták hatalmas seregeket küldenek majd ránk. De vállaljuk a felelősséget, mert a kiválasztott itt van velünk! -kezdi szomorkásan, s fejezi be rendületlen lelkesedéssel a beszámolóját. Egymásra mosolyognak, majd azt veszik észre, hogy csak zokogok.
Egyszerre vagyok boldog, és elkeseredett.
-Miért vagy szomorú? -pislog értetlenül Ceht.
-Nem érted..? Rengetegen fognak miattam meghalni.
-És a szabadságunkért. A békés, szabad jövőért. -fejezi be Arthur.
-De... Honnan tudtátok, hogy itt vagyok?
-A szomszéd falu lakói beszámoltak arról, hogy láttak téged. Nem bírtunk megülni a fenekünkön, hisz oly' régen vártunk már!
Halványan elmosolyodom. Hát ilyen jó lenne nekik a halálba menetelni...? Nagyot sóhajtok.
-Azért gáz, hogy harmincan ugrottak neki egyetlen nőnek...
-Pff... -nevet fel Ceht -Te nem ismered Syfrianét. Érte csak ne aggódj! Egyedül akár egy századdal is végez seperc alatt.
-Komolyan? -pillantok rájuk, mire abbahagyják a nevetést. Hát ilyen tanult, tehetséges, és veszélyes lenne ez a nő?!
Eltelik néhány óra, s a nap nyugovóra tér. Megetetnek, megitatnak, s nemsokára el is alszom a kocsiban.
Vele álmodom. Kezét nyújtva mosolyog felém. Elképzelhetetlen, groteszk, álmomban mégis ez történik.
Hirtelen, hajamba kapva magához szorít.
-Ne aggódj, Lusha. Soha többé nem leszel egyedül! A nyomodban leszek, míg élek!- ejti ki nyájasan, majd hajamat húzva letérdeltet. Kezeim magam előtt tehetetlenől lógnak, s megalázó pózban térdelek előtte. Előveszi fényes, éles kardját.
-Végeztessen hát be sorsod.
***
Izzadva riadok fel.
A fiúk velem szemben, egymásnak dőlve alszanak. Említették, hogy hajnalban megállnak, lovat cserélnek, meg Ceht felváltja a kint lévő srácot.
Akkor valahogy el kell szöknöm tőlük, vagy megmondani, hogy innen egyedül folytatom, és hogy nagyon vigyázzanak magukra.. Csak veszélyt hozok rájuk.
|
| VsRealm | 2013. 11. 17. 18:28:21 | #28265 |
Karakter: Syfriane
Megjegyzés: kiscicának
Felkecmergek, mikor már nem lenne gyanús a csendben lépteim zaja, és alig egy óra múlva már egy poros utacska bal keréknyomában kutyagolok. Itt kell lennie Roknal városának, alig félnapnyira, azt hiszem. Futásra fogom a tempót és pár perc alatt letudok tizenhét kilométert, azonban csakhamar egy tábort bontó bandita trióba ütközöm. De kellemetlen. Kiábrándító a megvető fintor arcukon és a hanyag önteltség. Hogy a népemből valók szemében is senki lennék? Még nem tudják, kit akarnak bántani… Előrántom szinte hozzám nőtt fegyverem és egy pillanatra megcsodálom az éles pengén táncoló napfényt. Aztán egy szó nélkül, csak vad, artikulátlan kiáltással vetik rám magukat, de nem egyszerre. Ó nem. Kell nekik a dicsőség meg az egónak jutalomfalat. Barmok. Nem igazán gyorsak, hogyan is érhetnének fel hozzám, aki a legjobb vívómesterektől tanultam és sorra győztem le őket?! Egy vágás a ball vállnál, egy suhintás a hasfalon és egy tökéletesen precíz döfés a szívbe. Meg sem közelítette az egyetem kezdő szintjeit. Elsőként nekem rontó társa már ügyesebben forgatja kardját, nyilván sebhelyei a rengeteg harci tapasztalatról árulkodnak. Pár kimerítő perc után patthelyzet áll be, de látszik, hogy fáradtabb nálam. Sokkal. Baltákat szorongató, ágyékkötős társára néz, aztán összeszorított fogakkal és dühtől szikrázó szemekkel ismét rám.
- Mit szólnál egy döntetlenhez? –kérdi, nekem pedig nem tetszik, amit hallok. Egy fél karmozdulatomba fáj, hogy annyi legyen a kedvező szituációnak és az alkualapnak. Összeszedek egy kis erőt, s a karomba összpontosítom, egyetlen vágásba. Az ellenfelem kardja kettépattan, nemhiába, az én pengém különleges… Hasba rúgom és fölé lépek. A haverja már hét határon túl loholva menti az irháját. Nincs sok ideje hátra. Őszülőáldozatom arcára rettegés ül ki, de őszintén szólva leszarom. Hasát, fejét kezdem rugdosni, s közben válogatott szitkokat üvöltök rá. Csak fél perc is elég, most vannak fontosabb dolgaim. A késem veszem elő, az sokkal funkcionálisabb a torkok elmeccéséhez. Halk ciccenés és sóhajszerű hang, ahogy a tüdő összeomlik és kispriccel a vér a felvágott erekből. Az egyik táskában látok egy negyed cipót meglapulni. Felkapom, és a ló elé vetett három-négy almából azt, amelyikbe még nem evett, azonnal a számba teszem. Egész apró termés, a királyi udvarba bujábban nőnek. A hátas felszerelésével már nem kell bajlódnom, szerencsémre ezek a marhák már mindennel végeztek jóformán. Megszagoltatom a kezem a jószággal, miután lemostam a nagyja vért és fűvel dörzsöltem be őket. Nem lettünk puszipajtások, de Root, merthogy így neveztem el a paripát, csakhamar megszokja, hogy ezen túl én vagyok a főnök. Közepes pej színe összhangban van az én bőrömmel. Menni fog ez, pajtik leszünk…
A Nap soka haladt az ég csúcsa felé, mire elérem a tartomány legnagyobb városát. Ugyan nem láttak semmit, ami gyanús lehetett volna, csak egy emberemet, én mégis bemegyek az őrparancsnokhoz. Már nyomja is a kezembe a határozatot: két hetem van megtalálni és hazavinni a korcsot. Fasza. Kilépve a városba egy sorkatonára hozom rá a frász. A falnak lököm és tokát elszorítom alkaromat nyakának préselve.
- Ide figyelj! – üvöltök rá. Ü meg… Bepisil. Ez a szerencsétlen gyökér lehugyozta a lábamat. Én meg pont egy ilyen idióta gyenge jellemet fogok ki… Sóhajtok és elengedem.
- Nos, kezdjük újból. Kell nekem egy tömlő, tele vízzel, tiszta, hideg, kútvízzel. A lovamnak, annak a barnának ott, látod? Na, neki kaja, de mire hármat számolok. – morgom és elállok az útjából, s türelmetlenül nézek rá, mert valamiért nem indul el. Na ebből most már aztán elég!
- Takarodj, de kurva gyorsan! . Üvöltök, és szarok rá, hogy megnéznek. Nézzék csak, milyen idióták védik meg őket. Pár perc múlva, mire én benyomtam a talált cipót, a lovam is falatozik. Valami páncélos szépfiú kíséri a csicskámat. Mi a szent szar?
- Asszonyom… - kezd bele a monológba. Hét de jó nekem. Valami tejfelesszájú ez is, ahogy elnézem.
- Na idefigyelj rám, nézz a két szemembe és halld meg a szavaimat, te semmirekellő. Én szartam a spanyolviaszt és annyit sem érsz, mint a fingom, bárki fia lehetsz felőlem. Nekem két hetem van a király elé vinni egy kisangyalt, a te egód meg várhat, majd elverlek két hét múlva. Döbbenten néz, de teszek rá. Kikapom a zöldfül kezéből a ömlőt és a paci felé indulok. Mellette egy idősebb férfi áll, a sisakját levéve csodálja újonnan szerzett jószágom. Amint észrevesz, úgy tíz méterre, azonnal térdre ereszkedik és fejet hajt. Végre valaki, aki, tudja, mi dolga van. Elmosolyogom és jobb kezem bal vállára teszem.
- Állj fel nyugodtan. Ha jól sejtem, mondanivalód van. – Igen, úrnőm. Azt sutyorogják a szennyfolyamok a palotából, hogy sokak nem akarják érkezésedet az arkennel az oldaladon. Sőt a tiednek is megvan a maga ösvénye. Aki tegnap itt járt, at állította, hogy egyedül szerzi meg a jutalmat…
Csendet intek. Düh fortyog bennem, bár számíthattam volna ezekre. Azonnal gyilkolni akarok, vért ontani, szenvedést látni és… ahogy a felsoroltak képe lepereg a szemem előtt, valami nem stimmel… Hirtelen bkét és nyugalmat érzek. A kiválasztott összegömbölyödve fekszik és békésen szunyókál, ezt látom. De már hatalmas szárnyai vannak,és azzal takarja testét, s még talán valami mást. Érdekes, mintha… Nem, ez őrültség. Csak azért látom ezt, mert keveset ittam ettem és pihentem. Mióta elindultunk, úgy másfél hete csak a többieknek jutott ez a kiváltság. Elvégre én vagyok a rangidős, a legerősebb, a felelős, a parancsnok. Rootnak nem tetszik, hogy máris indulunk. Mikor kiérünk a városkapun, csak akkor veszek mély levegőt.
- Sajnálom kislány, én sem akarom… - Megdermedek a nyeregben. Dögszagot érzek. Ez errefelé ritka, a legtöbb holtat elfogyasztják az erdei állatok. Mivel az arkenek eltemetik halottaikat, mi pedig elégetjük, ez csak gyilkosság lehet. Igazam van, mint általában, természetesen. Alig félórányi ügetésre megtalálom az egyik alám való tetemét. Jól elbántak vele. Ahogy elnézem, éles, erős, nagy kard lehetett… Azt pedig csak mi hordjuk, hisz nekünk van erőnk hozzá. De az lehetetlen, hogy…. Egy éles fénycsillanás kiszakít a gondolataimból. Felrúgom a port, és vagy tíz centi mélyen egy csodás dologba akad csizmám talpa. Ezt nem hiszem el… Ez egy arken… egy angyal kard! Ezüst és fehér színű, míves, indák, levelek és ezernyi máshoz hasonlatos káprázat díszíti markolattól él hegyig. Annyira gyönyörű. Hatalmasnak, erősnek tűnik, s mégis olyan könnyű. Suhintok vele egyet. Egykezes kard és nem nekem készült. Érezni rajta, hogy nem szívesen szolgál mást, mint akit megszokott. Nem tudom a nevét, így nem is szólítom sehogy. Olyan mesteri, biztosan elnevezték valahogy. Felugrom a nyeregbe, a kardot meg a hátamon keresztbe futó szíjak alá bújtatom. Nem kényelmetlen.
A szolganépek nem tesznek ilyet, s a legtöbb ősi angyalfegyver a királyi várban van elzárva. Mivel a test még meleg volt, így talán csak az éjszaka előtt ölték meg. Márpedig, ha az a némber tette, alaposan ellátom a baját. Megtanítom neki, hogy nem szórakozhat a népemmel!
Ami azt illeti, érzek valamit. Egész enyhe félelem és mentol. Rég nem találkoztam mentával, még a város előtti nap elhagytam az utolsó szálat. Errefele már nem nő sok aljnövényzet, inkább bokrok és fák. Valaki figyel. Érzem, ahogy mustrál. Akkor most megkapod a magadét, öregem. Root mellé huppanva a feje elé vezetem a kantárt, hogy ne menjen el, bár elég okosnak tűnik, nem hiszem, hogy szükség volna erre. Bár kardal a hátamon elég érdekes volt a huppanás, hamar az erdő fái közé vetem magam. Lehunyom a szemem, utat engedek a belső látásomnak: a megérzéseim sugallatának. Zörrenést hallok tőlem balra, de nem érzem, hogy arra kéne mennem, így nem is teszem. Biztosan elterelés, vagy csapda. Kinyitom a szemeimet, de csak szél nélkül mozgó ágakat látok. Bárki is van itt, jó gyors. Tehát utolértem a gyilkost. Rohanóra fogom, bér lassít a plusz penge. Egy halványbarna hátú, vékony alakot látok, egyre közelebb vagyok hozzá, s már-már tíz métert kéne csak behoznom és az apró szárnycsökevényeket is látni vélem, mire szembe fordul velem. Teljesen megdöbbent. Felső testét nem takarja semmi, mindenféle szemérem nélkül szegezi felém kétkezes?!kardját. Persze csak jobbjával tartva. Marha.
- Idióta. – vetem neki oda mély hangon. Hogy érezze, mekkora balfasz. Veszi a lapot és rámarkol a pallosra. Szemében dac, düh és félelem villámlik.
- Tudod, én nagyon drágán adom a leckéket és már igen sok dologban elpazaroltad a tanulópénzt. – vetem neki oda és felezem a köztünk lévő távolságot. Ha kardot rántanék, már összekoccannának a fémek.
- Nagy ostobaság volt megölni valakit az enyéimből, ugye tudod? – S vajon mennyire az enyéim? Ha valóban félvér vagyok,mondhatok-e bármit amagaménak?
|
| Miria | 2013. 11. 12. 18:23:27 | #28207 |
Karakter: Lusha
Megjegyzés: VsRealmnak
Újra és újra elolvasom a fa kérgén lévő feliratot. Lehetetlen. Itt volt végig a közelemben, és nem vettem észre. Vajon most is itt ólálkodik valahol? Az, hogy nem ölt meg, azt jelenti, élve kellek a királynak. Ez számomra kedvező. Legalább lehetőséget biztosítanak arra, hogy valamilyen úton-módon elmeneküljek abban az esetben, ha el is kapnak. Ideges vagyok. Nagyon ideges. Az erdőbe vetve magam próbálok menedéket keresni. Hiába gyűlik bennem a harag, ha harmatgyenge vagyok a kialvatlanságtól. Végül önmagam minden erejét elhagyva, egy bokor tövében dőlök el. Semmi körültekintés, semmi elővigyázatosság.
Mérges vagyok. Én nem akartam ezt az életet. Bárcsak ne kelnék fel többé.
Mikor kinyitom a szemeim, a nap átható sugarai már élénkre festik az erdő színeit. Elmacskásodva, sajgó gerinccel és végtagokkal kelek fel. Legalább a fejem nem hasogat, 1 hónap után végre. Összeszedem magam, tarisznyámat fejem fölött, vállamra átvetem, a kardokat szorosan magamhoz kötözöm. Szerencsére nincs csend, az énekesmadarak hangos társalgása mellett nem sok mindent hallani. Ennek ellenére próbálok a lehető legkisebb nesszel közlekedni. Vajon merre lehet?! A királyi vármegye felé kell, hogy haladjon ő is, és a tetves bandája is, tudva, arra tartok. Monoton lépdeléseimet gyomrom hangos korgása zavarja meg. Ezzel együtt jár a fájdalom is. Hasamhoz kapok, azon gondolkozva, mikor is ettem utoljára. Áh, nem emlékszem, hagyjuk is agyam fölösleges erőltetését.
A batyut, mely eddig minden lépésemnél a csípőmnek csapódott, heves érdeklődéssel nyitom ki, s tanulmányozom a benne fellelt elemózsiát. 4 főtt tojás, 3 szelet cipó, egy ujjnyi vastag, kis szalonna, hagyma, paprika, retek, karalábé. Egy fának dőlve eszem a szalonnából egy falatot, az íze kedvéért. Megeszek egy tojást, egy fél szelet kenyeret, és az egy darab paradicsomot. Ezzel eltelek, s már furcsa, szokatlan érzés gyomromnak telítődése. Egyáltalán az, hogy van benne valami. A többit gondosan elcsomagolom, s indulnék is, mikoris egy alakot pillantok meg tőlem kicsit balra, úgy 10 méterre. Hirtelen megreszketek a meglepetéstől.
-Hát itt vagy, kis korcs! Látom gyenge az idegzeted. -ő az egyik, aki rám vadászik. Az egyik hegyomlás. Bamba ábrázatán most gonosz vigyort fedezek fel, s egy pillanattal később kardját előrántva felém szegezi, annak ellenére, hogy még igencsak olyan távolságban van, ahol kárt bizony nem tehet bennem.
Jut eszembe... Akkor a többiek is itt vannak!
Vadul fordulok körbe, mire a groalita felkacag.
-Egyedül vagyok, te ostoba! -és még én vagyok ostoba, ha ezt fennhangon hozzámvágja?!-Elviszlek a királynak egyedül! Enyém lesz az összes jutalom, és dicsőség! Nem kenyerem az osztozkodás. -röhögi el magát, majd megindul felém hatalmas teste, a vártnál sokkal gyorsabban. Feszülten rántom ki az arken kardot hüvelyéből, ő pedig felém érve kardját szinte hozzám csapja. Ha nem ugrom el az utolsó pillanatban, kettészel. Ezt nem tudom felfogni, hisz eddig azt hittem, élve kellek. Értetlenül, s egyre nagyobb félelemmel, kardomat szorongatva várok, míg felém fordul.
-Tyű, de gyors vagy! -majd újra nekem veti magát. Kardját eszeveszettül, gondolkodás nélkül csapkodja felém, közben folyamatosan hátra kell ugranom, hajolnom, védekeznem kell. Miért nincs benne semmi félelemérzet?
MIÉRT NEM TÖRI MEG AZ, HOGY ÖLNIE KELL?!
Hátraugrom, de nem veszek észre egy kiálló gyökeret, s megbotlom, hátamon elterülök, arken kardom kirepül a kezemből, ő pedig felém lép.
-Anyádat kellett volna megölni, akkor nem lenne ennyi baj veled. Bár ebben is van valami jó. Legalább gazdag leszek. -jegyzi meg, majd kardját emeli az utolsó, megsemmisítő csapáshoz. Legalábbis szerinte. Nem veszi észre, hogy mekkora haragot gerjesztett bennem Anyám megemlítésével. A groalita kardot is már csak akkor veszi észre, mikor az áthatol hasán, belein, s a gerince mellett, a hátán könnyen kisiklik. A vér vörösre színezi a kardom, egészen a markolatig, onnan pedig lecsöpög a földre, lábaim között. Egy ideig hang nélkül tűri fájdalmát, majd hörögni kezd. Felém kapna de kardomat kirántva belőle elugrom, ő pedig felüvölt. Csak most veszem észre, hogy belső szervei már kifolytak, de még mindig áll a két lábán. Megindul felém, de mielőtt elérne, megbotlik, elesik, s többé már nem kel fel. Egy ideig csak némán állok, s figyelem a holttestet. Miután értelmem kezdi visszanyerni az irányítását életösztönöm felett, elejtem a kardom, s letérdelve adom ki magamból a reggelimet. Mikor már nincs mit kihánynom, akkor is bennem van a görcs, öklendezek. Mikor ez megszűnik, elerednek a könnyeim. Ott zokogok a dög mellett, elkeseredetten. Még soha nem öltem meg senkit. Ez... Iszonyatosan fáj. Össze kell szednem magam, sokáig nem lehetek egy helyben. Arra is gondoltam még, ha az egyiket meg sikerül ölnöm, annak testére egy üzenetet vágok a többieknek. Most ez olyan gusztustalan dolognak tűnik, hogy belegondolva is csak zokognom kell. Végül megindulok, tovább. A vízzel kiöblítem a számat, majd nagyokat kortyolva iszom. Tarisznyámból előveszek egy kis mentalevelet, s rágni kezdem, hogy a rossz ízt elűzzem. Hasam méltatlankodva, remegve jelzi, hogy éhes és gyenge egyszerre. Irtózatos érzés, ami most rám telepedett. Próbálom magamnak bebizonyítani, hogy megérdemelte. Hogy nem volt méltó arra, hogy tovább éljen. Mégis...
Bűnösnek érzem magam. Sietve próbálok minél távolabb menni a helyszíntől, közben ügyelnem kell, hogy tartsam az irányt. Túl meleg van egy őszi naphoz képest... Bizonyára a hidegfront nyomja maga előtt a felhevült légtömegeket. Ez azt jelenti, hogy esni fog az eső körülbelül 2-3 nap múlva. Addig pedig bűzölögni fog, s oszlásnak indulni a test.
Megállok egy pillanatra, hogy számat összeszorítva bírjam maradásra a gyomromból fel-feltörekvő savat.
bizonyára keresni fogják. Biztos vagyok benne, hogy nem tudtak a tervéről. Ha pedig megtalálják, akkor bizony nem fognak velem kesztyűs kézzel bánni. Hivatalosan is kártékonynak, veszélyesnek fognak bélyegezni.
Hennát kell szereznem, hogy befessem a hajam. Meg napoznom kell. Barnább kell, hogy legyen a bőröm.
Egész felsőruházatom leveszem, és batyumba suvasztom. Megtorpanok egy pillanatra. Rossz előérzetem van. Irányomat Északnyugati irány helyett Délnyugatira váltom. Kerülőt teszek a Királyi megye felé. Addig talán erősödöm is valamicskét, hogyha célomhoz érek, azt el is tudjam végezni...
Utam során eddig csak enkhinekkel találkoztam, vadabb állatokkal nem. Nyugodt jószágok. Könnyen észre lehet őket venni, ugyanis világít hatalmas agancspárjuk. Magas pollentartalmú virágokat esznek, patás, magas élőlények, melyek Arkhen gyermekeivel békében éltek, természetes ellenségük nem volt, hiszen hatalmasok. Amióta viszont a groaliták megjelentek, rohamosan pusztulni kezdtek. Csoda, hogy még egyáltalán léteznek. Bizalmatlanságuk, csalódottságuk miatt azóta Arkhen fiaitól is elpártoltak. Pedig hallottunk olyan mendemondákat, melyek szerint gyermekeket vezettek haza, ha azok kelekótyaságuk miatt eltévedtek az erdőben.
Nem tudok mást, csak haragot érezni a groaliták iránt. Mindent elpusztítanak, ami számunkra kedves.
Miután elmémbe burkolózva, anyám történeteit felidézve haladtam monoton egészen naplementéig, nem figyeltem semmi másra.
Most, hogy ebbe belegondolok, kiráz a hideg verejték.
Hát nem féltem én az életem?!
Nem...
Éjszakai menedéket keresek, majd kabátomat, felsőmet magamra borítva alszom el.
***
Néhány perce ébredtem, s érdeklődve pislogok hátamra, vállamra, barnultam-e.
Megrökönyödve tapasztalom, hogy csak nagyon keveset.
Szárnyaimhoz hátra nyúlok. Megint megfeledkeztem róluk, elfeküdtem őket. Semmire nem valóak, de fájni, azt bezzeg tudnak. Lassan megmozgatom őket. Mikor sikerül teljesen kitárni mindkettőt, meglepetten pillantok hátra. Eddig csak részlegesen sikerült. Többet kellett volna gyakorolnom nyáron. Ősszel jut eszembe napozni. Ez már csak így van. Lusha logikája ez, senki másé!
Miután kiszabadulok öniróniámból, szedem össze a cuccom, és indulok el. Felsőruházatom ugyanúgy táskámba helyezem, majd megindulok így, annak ellenére, hogy fázom. Szégyenérzetem régen nincs. Akár egy városba is bemennék félmeztelen. Nem rajtam múlik. Hirtelen megtorpanok.
Patadobogás. Igen, ez az!
Hasra vetem magam, s a bozótosba sietek.
A nő az. Egyenes háttal, büszkén ül az állaton, amit szerzett, tekintete fürkésző. Úgy 30 méterre van tőlem egy kisebb út, azon halad. ellenben mikor mellém ér, megállítja a jószágot. Figyelve fürkészi az erdőt.
Úgy dönt, leszáll a lováról, én pedig lélegzetvétel nélkül, feszülten figyelem, mit csinál.
Nem vehet észre. Még nem.
Meg kell ölnöm, mielőtt ő öl meg engem, de ennek nem most van itt az ideje.
|
|
