Nem is vártam jobbat. A gazdám megunt, de tudtam, hogy elõbb, vagy utóbb ez fog történni. Aznap reggel, amikor felébredek, vigyorogva és kárörvendõ képpel lép hozzám. Én pedig összehúzom magam.

-         Nos, Camine, nincs rád szükségem – kezdi mézesmázos hangon, mire összerezzenek, mert tudom jól, hogy ez mit is jelent. – Eladlak.

-         Gazdám! – találom meg a hangom, és a ruhájába kapaszkodva vetem magam elé. – Könyörgöm… ne tegye! Jó leszek, ígérem! Könyörgöm! Ne… ne adjon… el… - fakadok sírva. Rettentõen félek, de gazdámat úgysem érdekli.

-         Eressz, koszos állat! – rúg belém, mire feljajdulok. – Majd pont egy kis senki fogja nekem megmondani, hogy mit csináljak a tulajdonommal?!

Kirántja díszes ruháját a kezeim közül, és elsiet. Én pedig sírva fekszem a helyemen, egy párnákból emelt kis ágyféleségen a földön. Hamarosan néhány emberi szolga jön be, akik undorodva utasítanak, öltözzek, megyek a piacra, eladnak pár lóval és kecskével. Hát ide jutottam. Nem érintenek meg, arcukról süt az undor és a viszolygás, ahogy rám néznek. Felöltözöm abba, amit adnak, miközben a két szolga, akiket gazdám küldött, szemérmetlenül megbámul. De már nem érdekel, hozzászoktam, nem pirulok el, nem próbálom elrejteni magam. Egy egyszerû fehér-kék ruhát kapok, amelynek övére rákerül a vörös színû, aranyszín gömbökkel ellátott zsinór. A jobb csuklómon is ilyet hordok, ez gátolja az erõmet. Azt sem tudom, van-e nekem olyanom, hiszen sosem használhattam még. Aztán intenek, hogy menjek. Kétoldalt fognak közre, szemmel láthatóan sokkal szívesebben lennének máshol, mint itt. Az egyikük a ruháimat hozza – összesen két darab egyszerû szabású ruha -, a másik a pálcát, amivel gazdám büntetni szokott. Szemeim már szárazak, hiszen ha sírok, nem vesznek meg, nem fogok kelleni, és akkor megölnek. Bár ennél az életnél a halál is jobb lehet.

Kivezetnek a piactérre. Sokan megbámulnak, összesúgnak, fintorognak a láttomra. Hiszen csak egy koszos elf vagyok, nem érek többet egy közönséges háziállatnál. A piacon egy színpadhoz vezetnek, majd fellöknek rá. Majdnem elesek, de megtartom magam. A két férfi beszél valamit egy tagbaszakadt emberrel, aki rám néz, majd némi pénzt ad a férfiaknak. Aztán odajön hozzám.

-          Idefigyelj, de kis koszos dög! – kezdi, és az öklét az orrom elé tolja. – Ha egyetlen szót is mersz szólni, agyonverlek! Világos?! Ajánlom, hogy kussban légy, te söpredék! Na, állj oda! – lök oda egy kecske mellé, persze elõtte megbilincseli kezem-lábam.

Meg sem merek mukkanni. Hamarosan hatalmas tömeg verõdik össze, és kezdõdik az árverés. Az állatokat hamar eladják, ám amikor rám kerül a sor, az emberek undorodva bámulnak rám. Nem értem, miért gyûlölnek minket, holott mi soha nem tettünk nekik semmi rosszat. Mégis félnek tõlünk, viszolyognak a közelségünkre. Senki sem licitál, mindenki hallgat. Érthetõ, senki sem akar elfet venni, hacsak nem kényszerûségbõl teszi.

Végül meghallok egy licitet, és döbbenten figyelek fel az illetõre. Idegen lehet, nem láttam még a városban. Hosszú, ezüstfehér haja van, majdnem fehér szeme, és gyönyörû, angyali arca. Termete jóval magasabb nálam, látszik, hogy erõs. Színes, mindent takaró köpenyt visel, mégsem tûnik kirívónak. Arca jóindulatot áraszt felém, de nem tudom, miért is akarna megvenni. A városiak elkezdenek licitálni, igaz, csak ímmel-ámmal, de az idegen gazdagabb, vagy pedig az emberek engednek át neki. Végül lesújt a kalapács egyszer… kétszer… háromszor, engem pedig már taszigálnak is új gazdámhoz. Az arca láttán rendesnek tûnik, talán tõle remélhetek jobb életet, és reménykedve nézek rá.

~*~

 - Mi a neved? – kérdi a gazdám, miután átadtak neki a cuccaimmal, és a bottal együtt, õ pedig fizetett. A bilincseim már sehol, levette õket.

- Camine – mondom szomorú, halk hangon. Nem értem, minek akarja tudni, õ is ugyanúgy fog bánni velem, mint a többiek.

- Melyik fajba tartozol? – jön az újabb kérdés.

- Elf vagyok – válaszolom, mire felcsillannak a szemei. Tudtam. 

Rám mosolyog, és a kezét nyújtja felém. Összerezzenek és várom az ütést, hiszen ilyenkor az szokott jönni.

-          Üdv, én Castiel vagyok, mágus, és az új gazdád – mondja kedvesen, közvetlenül, én azonban azonnal hátrálni kezdek. Végül, mikor felvonja a szemöldökét megfogom a kezét. Úgy tûnik, ez volt a jó válasz, mert megkönnyebbülten bólint. - Mostantól együtt leszünk, de nem maradunk sokáig sehol. Én vándorló típus vagyok – ecseteli tovább, én pedig némán hallgatok. Nekem tilos szólnom, amíg nem engedik meg. - Ebbõl a városból most rögtön elindulunk. Ellenvetés? – a fejem rázom, amit õ jó jelnek vehet, mert nem jön megtorlás. - Rendben. Akkor induljunk – elindul, én pedig némán követem.

-          

Ruháim a zsákjában vannak a bilincseimmel együtt. Ahogy kiérünk, gyönyörû fehér fõnix repül fel a kezébõl és száll ágról-ágra. Gazdám nem megy gyorsan, így kényelmesen tudom követni. Sehol senki, ami megnyugtat, mert nem szeretem, ha megbámulnak. Õ azonban nem bámul, csak megyünk. Kora délután van már, mire elérünk egy erdõig, majd azon egy tisztásig. Gazdám lepakol, és egy fa tövébe ül. Én melléállok, hogy a segítségére lehessek, habár a lábam igencsak fáj már. Mindazonáltal nem merek leülni. Helyette gazdámat figyelem, valamint a madarat, amely a vállára száll. Sosem láttam még ilyen szépet, egészen elbûvöl. Mi elfek odavagyunk a szép dolgokért, amely örömmel tölt el minket. Aztán vízzubogásra leszek figyelmes. Nem messze innen egy folyó, vagy tó lehet. Elgondolkodva állok, aztán hirtelen azt veszem észre, hogy gazdám engem néz. Azonnal lehajtom a fejem.

-          Sa… sajnálom… gazdám… - mondom halkan. – Könyörgöm… ne bántson! Kérem… szépen…

-          Semmi baj – mondja a mágus. – Min gondolkodtál el?

-          Víz… - suttogom, majd az általam vélt irányba mutatok.

-          Értem. Tehát vizet hallasz – mondja, mire bólintok. – Gyere, nézzük meg. Hátha foghatunk valami vacsorának valót – teszi hozzá, majd elindul.

Én szótlanul követem. A lábaim fájnak, de eszembe sem jut, hogy szóljak, mert ha a terhére vagyok, a végén még megver, vagy rosszabb. Végül egy folyóhoz érünk. Gazdám elégedett. A közelben bokrok vannak tele málnával, vadribizlivel, áfonyával és szamócával. Hatalmas fák mindenféle bogyókkal. Ezek mind ehetõk, legalább én is ehetek, ha gazdám engedélyt ad. Gazdám a partra lép és a vízet bámulja. Aztán elégedetten bólint. Tehát vannak halak.

-          Fogok neked is – mondja, mire a fejem rázom. – Mi az, te kis butus? Nem vagy éhes?

-          Én nem eszem húst – mondom. – Mi elfek nem esszük más állatok húsát.

-          Persze, elfelejtettem! – kap a fejéhez. – Ti csak növényeket esztek – bólintok. – Nos, akkor te gyûjts egy kis gyümölcsöt és bogyókat, míg én kifogom a vacsorám.

-          Igenis, gazdám! – hajolok meg.

Látom, hogy cuccait egy hatalmas fa tövébe teszi, majd ügyködni kezd azzal a bottal, amit mellém adtak. Rossz érzés fog el, a húsevésre meg kis híján felfordul a gyomrom. Emlékszem, amikor egyszer az egyik gazdám büntetésbõl egy egész csirkecombot megetetett velem. Utána fél éjszakán át hánytam, amiért verést kaptam, mert felébresztettem a gazdát. Most nem szeretnék hibát elkövetni. Az egyik fáról letépek pár hatalmas levelet és azokba kezdem gyûjtögetni a természet ajándékait. A fehér fõnix hol az egyik, hol a másik bokorra szállva csipeget a csemegékbõl. Nem fél tõlem, nem undorodik, ahogy az emberek szoktak. A gazdám sem undorodik tõlem, habár õ mágus. Sosem láttam még mágust, õ az elsõ, és ahogy horgászik, akaratlanul is emberinek tûnik. Néha lopva odapillantok a gyümölcsszedés közben, és nem tudok betelni a látványával. Olyan erõs és magabiztos, amilyen én sosem leszek. De nem is lehetek, hiszen nekem az tilos.  Aztán a kezemet nézem, amelyet megfogott. Soha senki sem nyúlt ilyen kedvesen hozzám apámat és a bátyámat leszámítva. Szegény anyám belehalt a szülésbe. Apámat és a bátyámat is elhurcolták, nem tudom, merre lehetnek. Vajon viszontlátom még õket valaha is? Gondolataimból gazdám zökkent ki, amikor visszatér és egy kis helyet megtisztít, majd egyszerûen egy intéssel tüzet csinál. Én csak nézek. Még sosem láttam mágust, de a régi mesékben mind gonosz és hatalomvágyó volt, így nem csoda, ha tartok Castieltõl. A levelek tele vannak gyümölcsökkel, így én is odamegyek és gazdám elé teszem a szerzeményem. Õ eközben a halakat süti, majd mikor készen van, kiváncsian néz rám.

-          Nem eszel? – kérdi. – Egyél, Camine! – tol elém egy levelet, tele gyümölcsökkel. – Nem foglak megverni, ne félj már.

Bátortalanul nyúlok egy szem áfonya után, hiszen eszembe sem jutott volna, hogy én is ehetek. Ülök, így már kényelmesebb, fél szemmel gazdámat lesem, de nem csinál semmit, így megeszem az áfonyát. Gazdám megkönnyebbülten sóhajt, amit úgy értelmezek, ehetek, így falatozni kezdek. Õ is eszi a halakat, én pedig nehezen tudom visszafojtani az undoromat, de vigyázok, hogy uralkodjak az arcvonásaimon. Nem igazán tudom, mit is várhatok ettõl a férfitõl, aki ma délelõtt megvett engem. Azt sem tudom, mit akar velem, mert nem igazán vagyok alkalmas semmire a legalantasabb munkákon kívül.

-          Hol születtél? – kérdi hirtelen Castiel, én pedig azonnal abbahagyom az evést, hogy tisztességesen tudjak válaszolni.

-          Istriában, gazdám – válaszolom. – Az Elf fõvárosban.

-          Onnan hurcoltak el? – jön a következõ kérdés, mire bólintok. – Hány éves vagy?

-          Hetvenöt éves, gazdám – felelem.

Hallom Castiel halk nevetését, de érzem, hogy ez nem rosszindulatú nevetés. Azt hiszem, kissé meg is könnyebbülök. A fehér fõnix – akit gazdám Shiroként mutat be – leszáll mellém. Meglep, mert általában a gazdák állatai sem kedvelnek. De a fõnixek mások, õk ösztönösen érzik, ha valaki nem bántja õket, és szeretik a mágikus lényeket. Shiro hozzám dörgöli a csõrét, mire megremegek.

-         - Kedvel téged – mondja Castiel. – Neked milyen képességed van?

-         - Nem tudom – vallom be, mire meglepve néz rám. Magyarázni kezdem. – Én… szóval.. minden elf erejét megkötik és… - felmutatom a jobb kezemen levõ zsinórt – ezt nem lehet leszedni. Senki sem tudja.

-         - Ez borzalom – látom, hogy gazdám arcán undor fut végig. – Az emberek mocskos lények, ezt tudtam. De ennyire?

-         - Már megszoktam – suttogom halkan. – Nem tudom, milyen képességem van… mert… még kicsi voltam, amikor… elfogtak. Sajnálom.

-         - Nem a te hibád, Camine – legying gazdám. – Késõre jár, itt töltjük az éjszakát, majd holnap indulunk tovább.

Néha elgondolkodom azon, vajon hogyan tudott Isten ilyen szép világot teremteni? Hogy volt képes mindent ilyen pontosan kidolgozni, minden részletre ügyelni, és végül ennyire gyönyörû képet alkotni? Hogy létezhetnek ekkora zsenik? Ez valami veleszületett adottság? Vagy Isten is csak örökölte az erejét, ahogyan én is? Elgondolkodtató.

Egy fa tetején ülök, és némán nézem, ahogy a Nap épp felbukik a hegyek háta mögül. Shiro közvetlen mellettem van, és hol tollászkodik, hol csippent egyet a fán termõ fura kis piros bogyóból. Nem aggódom érte, az ösztönei biztosan megsúgnák neki, ha mérgezõ lenne a gyümölcs. Mindenesetre én nem fogok enni belõle, mert már vegafóbiám van. Egy hete csak gyümölcsöket eszem, mivel ebben az erdõben úgy tûnik minden állat kihalt, csak madarak vannak meg halak, és a hal azért mégis más, mint egy jó nyúlpecsenye… és a hal szálkás. Ez az, amit még nem szeretek benne.

Na de félretéve a panaszokat, most már nem kell aggódni, mert, ahogy látom, csak pár kilométer, és megérkezem egy városba. Ott, ha minden igaz, tudok majd venni valami ehetõt. Már ha van pénzem. Van pénzem? Úgy emlékszem, az elõzõ városban nem költöttem el mindet. Hát reméljük, hogy így van, mert ha nem, ma is éhen fogok maradni.

Egy nagyot ásítva ugrom le a fa ágáról, kis madaram pedig követ, és a vállamra szállva folytatja fehér tollainak tisztogatását. Egy darabig mosolyogva nézem, aztán elindulok be, az erdõ sûrûjébe…

***

Kis idõ múlva egy fák ágaival fedett, de már kiépített útra érek, és ez elégedettséggel tölt el, mert nem jelent mást, mint, hogy a város már közel van. Megszaporázom lépteimet, hogy mihamarabb odaérjek, de egy pillanatra valami megtorpanásra kényszerít. Lehajtom a fejem, és hallgatom, ahogy a szél az ágakat zörgeti, de emellett valami másra is figyelmes leszek. Mégpedig lihegésre. Ch… bátyám, ennél szánalmasabb kémeket már nem is küldhetnél utánam.

Hirtelen megfordulok, és a kezemet magam elé emelve egy varázslattal földre kényszerítem az idõközben mögém settenkedõ férfit. Figyelmesen végigmérem, és csalódnom kell. Ez a srác nagyon fiatal. Talán annyi sincs, mint az én életéveimnek a fele. Lehet, hogy õt nem is a bátyám küldte? Õ nem süllyedne ennyire mélyre… vagy mégis?

- Ki vagy te? - kérdezem nyugodt, lágy hangon, jelezve, hogy nem fogom bántani, ha nem ad okot rá.

- Mi közöd hozzá? - förmed vissza a kis szõke hajú, de az én stílusom továbbra sem változik. Mit érnék el vele, ha felkapnám a vizet? Tulajdonképpen semmit. Ez a kölyök csak egy áldozat. Meg kell hát tudnom, kinek az áldozata.

- Mit szeretnél tõlem? - mosolygom felé kedvesen, mire kissé megenyhül, de továbbra is próbál keménynek látszani. Tipikus gyereklépés. Biztos, hogy kölyök még.

Egy darabig fontolgatja magában, hogy erre most mit is kéne válaszolnia, de aztán csak oldalra fordítja a fejét, és kiböki.

- Egy úr azt mondta nekem, hogyha követlek, és megszerzem a madaradat, akkor megfizet majd érte. - Egy úr? Kissé elmerengek, bár nem vitás, kit is takar ez a szó. Nem lehet más, csak Pendragon, a bátyám elsõszámú csatlósa. Ellenben a többi szolgával, õ egyetért Calmelottal, és szépen be is nyalt neki, így hát, ha most élve visszavinne hozzá, busás jutalom ütné a markát. Szegény gyerek, nem is tudhatja, mi lett volna az a megfizetés… mert Pendragon azt ugye elfelejtette hozzátenni, hogy ki is fizetne meg ezért.

- Értem - húzom magam mellé a kezem, így a kissrác már nincs a varázslatom alatt. Nem árthat nekem semmiképp sem, tehát mindegy, hogy a földhöz van-e kötve, vagy nem. - Mit szólnál, ha megegyeznénk? - értetlen szemeit rám emeli, de a tekintetében a kíváncsiság is jelen van.

Egy intéssel magamhoz hívom az eddig a fákon repdesõ fõnixem, majd a farkából óvatosan kitépek egy hosszú fehér tollat, és a fiú felé nyújtom. - Add el ezt, és akár még többet is kaphatsz érte, mint amennyit az úr adott volna az egész madárért. - A kis szõke szemei erre felcsillannak, és már nyúlna is a toll után, mikor aztán mégis maga mellé kapja a kezét.

- Miért segítesz nekem? Hiszen meg akartalak lopni! - néz rám gyanakvóan, és van is valami az elképzelésben. Most mondjam azt, hogy szeretek jótékonykodni? Hm… az furcsán jönne ki.

- Igen, de végül nem tetted, ugye? - Még mindig bizonytalanul néz, de már nem akarom több idõmet vele tölteni, mivel igen-igen megéheztem már. Így hát elé lépek, és a tollat a kezébe adva elmegyek mellette. Még látom meglepett arcát, és magamban csak mosolygok rajta egy sort.

- K-Köszönöm! - kiabál utánam, én pedig a kezemet felemelve köszönök el, de már nem nézek vissza rá. Hát Castiel, megint jót tettél. Most büszke lehetnél magadra, de hogyan is lehetnél… hiszen még mindig korog a gyomrod, nem?

***

Végre beérek a városba, és a színes bódék mellett sétálgatva keresem a megfelelõ helyet, ahonnan jó kaját tudnék venni. Az áru persze mindenhol jó minõségû, de figyelembe kell vennem az árakat is, mert kevés pénzem van, és ki tudja, mikor lesz ismét lehetõségem munkával újabb peniket szerezni. Úgyhogy egyelõre ezeket kell megbecsülnöm. De ahogy látom, nem nagyon kapni itt olcsó ételeket, aminek nem örülök… vadászni jó móka, de nem akkor, ha az embernek sietnie kell vele.

Épp egy nagy tömegen vágnék át, mikor meghallom egy férfi kiabálását, egyenesen egy óriási színpadról. Egy pillanatra odakapom a fejem, de már mennék is tovább, mikor a szemem megakad valamin… méghozzá egy fiún. Egy fehér hajú, szomorú ábrázatú fiún, aki úgy néz a világba, mintha csak a temetését várná. És nem is csodálkozom eme életnézetén, mivel nem lehet kellemes egy csomó állat mellett kint állni a színpadon, tudva, hogy nem tartják többre egy állatnál, mert, ahogy nézem, nem is. Láttam már ilyen aukció szerûséget, árakat mondanak, és aki a legnagyobbat ajánlja, azé lesz a háziállat. Ebben az esetben fiú… nos, nem tudom mért ebbe a rétegbe sorolták, otthon ugyan sok könyvet olvastam a különbözõ lényekrõl, de a varázslók többsége elég elszigetelt a külvilágtól, mi saját nemzet vagyunk, tehát az emberforma teremtményekkel már nem igen törõdünk. De ez a fiú valamiért megfogta a figyelmem. Nem tudom levenni róla a szemem, és hirtelen egy különös érzés tör rám. Mintha belülrõl valami azt suttogná, hogy „mentsd meg”… megmenteni? Magamat kéne mentenem, és egy másik lény csak hátráltatna a menekülésben. De hiszen úgy néz… úgy… mintha tényleg ez lenne az utolsó napja. Nem akarok belegondolni, hogy pont egy olyan tisztának tûnõ teremtmény, mint amilyen õ csak úgy eltûnhet. Ezt nem engedhetem… valahogy meg kell változtatnom a sorsát. Úgy érzem, ez kötelességem!

Még pár állat gazdára talál, aztán õ a soros, érte indul el a licit. Mikor elhangzik a kezdés, az emberek csak fejcsóválva zúgolódnak egymás között, de nem mondanak több tétet. Az arcukon undor tükrözõdik, és nem tudom felfogni, vajon miért is.

Végül aztán rászánom magam, hogy mondjak én egy árat, a népség nagy csodálkozására. Erre már õk is belelendülnek, növelik valamennyivel, csak, hogy ne ússzam meg olcsón, de azért egy idõ után leállnak, én pedig minden pénzemet a fehérhajúra teszem fel. Egyszer, kétszer, háromszor… elkelt. Az emberek gúnyos tekintete minduntalan megrohamoz, de figyelembe sem veszem õket. Nem értem, mért kéne megvetnem a színpadon lévõ lényt, épp ezért nem is fogom megvetni. Ismét felé nézek, és ezúttal visszanéz rám. A szemei még mindig ugyanolyan szomorúak, de már látok némi kis reményt a pillantásában. De ezzel a reménnyel nem sokra megyünk… mivel hogy a kajapénz odalett. Rá. Tehát muszáj lesz vadásznom. De ma már nem tehetem meg. Pendragon tudja, hogy ebbe a városba vagyok, tehát minél hamarabb el kell tûnnöm innen, Vele együtt. Az evés most várhat. Elsõ a menekülés.

***

- Mi a neved? - Egy épület elõtt állunk, pontosan ott, ahol átadták nekem a kis fehéret. Adtak hozzá még pár holmit is, két darab ruhát, és egy pálcát, ha fegyelmezni kéne. Utóbbit azt hiszem, nem fogom használni, maximum csak akkor, ha le kell vágni a bozótost magam elõtt. Nem szokásom kínozni másokat. Nem is lennék képes bántani egy ilyen tiszta lényt.

- Camine - jön a melankolikus, végtelenül szomorú válasz. Úgy tûnik, nem dobta fel, hogy új gazdája lett. De meg is értem. Ha a régi gazdája pálcát vett hozzá…

- Melyik fajba tartozol? - próbálom nem olyan komolyan feltenni ezeket a kérdéseket, mert még azt a benyomást kelteném, hogy szigorú vagyok, holott tulajdonképpen nem is.

- Elf vagyok. - Elf? Igen… róluk tanultam. Õket, ha jól emlékszem nem veszik ember számba. Akkor már meg is van rá a válasz, hogy mért állatokkal adták el.

Rámosolygom, és a kezemet nyújtom neki.

- Üdv, én Castiel vagyok, mágus, és az új gazdád! - mondom teljesen közvetlen stílusban, mire az elf kissé félénken hátralép, mintha csak azt hinné, hogy meg akarom ütni. A szemöldökömet felhúzva meredek rá, mire végre viszonozza a gesztust. Azért. Olyan furcsa kölyök. Bár, most belegondolva, elég nagy elnyomásban élhetett… nem olyan nagy csoda, hogy így viszonyul hozzám.

- Mostantól együtt leszünk, de nem maradunk sokáig sehol. Én vándorló típus vagyok - ecsetelem tovább a dolgokat, Camine pedig némán hallgat, nem is reagál. Nos, a hallgatás beleegyezés, tehát… - Ebbõl a városból most rögtön elindulunk. Ellenvetés? - A fejét rázza. Helyes. Bár nem is értem, mért kérdeztem ezt. Hiszen nem lehetne ellenvetése, ugye? Hát… nem is tudom. Szerintem egyszerûen csak azért, mert én nem érzékelem a faji különbségünket. Nekem õ is egy ember, egy útitárs, aki megteszi, amit mondok… mint egy szolga. De azért nem fogom halálra dolgoztatni, hiszen olyan kis gyengének tûnik.

- Rendben. Akkor induljunk - elindulok a határhoz vezetõ úton, õ pedig követ. A bilincset már az átadásnál levetettem róla, úgyhogy most a táskám mélyén lapul, nehezékként funkcionálva. Mellette kis kristályként Shiro fénylik (nem csak jogarrá tudom változtatni), mivel a városban nemigen szoktam az eredeti formájában hordozni, akkor eléggé feltûnõ lennék. De ahogy kiérünk a városból, már ismét szabadon engedem, és vidáman nézem, ahogy fáról fára röpköd. Nem megyek gyorsan, de Camine még így sem tud tempót tartani velem, úgyhogy lassabbra veszem az iramot, így már egymás mellett megyünk. Tulajdonképpen nem is baj, hogy rá költöttem a pénzem. Igaz, hogy ezúttal kénytelen leszek vigyázni rá, de az ételre többé már nem lesz gondom. Eddig nem tudtam hatékonyan vadászni, mert a csomagjaim akadályoztak, otthagyni õket egy helyen pedig nem mertem. De így õ majd vigyázhat rájuk, tehát a probléma megoldódott!

Hm… de érdekes. Még mindig szomorúnak érzem magam, ha a közelében vagyok. Vajon miért ilyen lehangoló a kisugárzása? Szeretném jobban megismerni… de nem szeretnék kötõdni hozzá.