- Ez egyszerûen isteni! – hallom a hátam mögül miközben az illatos vízzel végigcsorgatom a karjaimat is. Nem nézek felé, nem vagyok benne biztos, hogy kellõen takarja-e a víz, hisz nekem is csak a csípõmig ér, õ pedig magasabb.
- Valami rosszat mondtam felség?

Egy pillanatig nem értem a kérdését, de aztán már igen. Ha szólok hozzá, mindig a szemébe nézek, de most nem.
- Nem dehogy... csak… - mit mondjak neki? Hogy valami furcsa érzés arra késztet, hogy érintsem meg, annak ellenére, hogy azzal megölném?
- Csak zavarom a jelenlétemmel? – kérdezi.
- Nem, csak sosem volt társaságom. Mindig is egyedül voltam. – válaszolom halkan az igazság egy részét.
- Mintha magamat hallanám...

Hogyan? Jól hallottam? Nem is értem, hogy miért, hisz az õ számára nem tiltott az érintkezés.

Értetlenül nézek rá, szerencsére a víz takarja az intimebb részeit, de még így is lenyûgözõ. Minden esetre, most leginkább a szomorúságot és magányt sugárzó szemei kötik le a figyelmemet.

- Kiskorom óta nincs senkim. Semmilyen hozzátartozóm, vagy valaki, akit közelinek tudhatnék. – magyarázza nyugodt hangon - De egyszer minden megváltozhat nem?

Most mit mondhatnék neki erre? Végül is minden ami élõ változik, alakul, s mint hogy eddig mellettem sem volt senki, most lett egy testõröm, aki mindenhová követ engem. És ez a közelség veszélyes vonzz magához…

Elfordulok tõle, hogy folytassam a tisztálkodást, de a hangjára megdermedek a mozdulat közben.
- Megkérdezhetem, hogy hívják felség?

Miért akarja tudni? Úgy sem mondhatja ki, nem szólíthat a nevemen…
- Tudod jól, hogy csak a király adhat engedélyt a kérdezésre. – válaszolom kitérõen, még akkor is ha korábban azt mondtam kérdezhet, amennyiben nem von kérdõre.
- Elnézést. – suttogja, rá nézve pedig látom, hogy bocsánatkérõen lesütötte a szemeit. - Csak, azért kérdeztem, mert amióta önnel vagyok olyan más minden... és ez furcsa számomra. Sosem éreztem ezt az érzést, és azt se tudom mit tegyek vele. Más lett a világ körülöttem, és akárhányszor rád tekintek ez az érzés elõtör.

Az arca elpirul, zavarban van, de én meg sem bírok szólalni. Miért mondja ezt nekem? És mit jelent ez egyáltalán? Õ is érzi azt a furcsa érzést? Mint én hozzá, õ is szeretne hozzám érni?

- Bocsásson meg, hogy ezt egyáltalán felhoztam, de egyszerûen nem tudtam magamba tartani. Éreztem, ha nem mondhatom ki, valami sokkal, de rosszabb történne késõbb mint most.

Sokkal rosszabb? Igen.

Az lenne a sokkal rosszabb, ha nem mondta volna el és nem tudnék róla, mert így távol tarthatom attól, hogy engedjen ennek az érzésnek és ostoba módon a halálába sétáljon. És nem csak saját magát veszejtené el. Ha hozzám ér és az erõm elvész, a fal végleg leomlik és nem lesz hatalmam ahhoz, hogy újjánövesszem. Akkor pedig a népünknek szembe kell néznie a háborúval. Így viszont, már tudom mit kell tennem.
- Sajnálom. Én és a nagy szám. – motyogja, majd elindul kifelé a medencébõl, de én még nem fejeztem be.

- Állj meg! – nem teszi - Állj meg ez parancs!- kiáltok rá hangosabban és végre megteszi.
Tartózkodóan pillant hátra, de nincs oka aggodalomra.

- Mondtam már, hogy nem foglak megbüntetni az õszinte szavaidért.
- Köszönöm felség. – mondja alázattal.
- Tirion.

Már olyan rég nem mondtam ki a nevem hangosan. Utoljára húsz éves koromban szólítottak így, mielõtt még király lettem. Lehet, hogy a fiatal elfek, mint Dunevir is nem is tudják, hogy hívnak.

Elõször ne érti, de aztán elmosolyodik.

- Még egyszer köszönöm, felség.
- Minek kérdezted meg a nevem? – ez érdekelne.
- Csak kíváncsiságból felség. Most már nevet is tudhatok e gyönyörû szempár mellé... – alig mondja ki, kezeit az ajkai elé szorítja, az arca az eddiginél is pirosabb, mire nyakig elmerül a vízbe és szégyenlõs gyermek módjára pislog rám.

Nem mondom, de jól esik a bókja, hisz egy királynak ugyan gyakran hízelegnek, de ritkán látni az õszinteség jeleit. Jóízûen felnevetek, sosem gondoltam volna, hogy egy harcos tud ilyen… aranyos is lenni.
- Mindig ilyen voltál? – kérdezem, amint meg bírok szólalni.
- Nem... sajnálom én csak... – dadogja, majd egy mély lélegzetet vesz és folytatja - Olyan mintha álmodnék. Eddig senki sem nevetett a rossz vicceimen, vagy a néhány elszólalásom miatt. Általában ilyenkor már rég kirúgtak az ajtón vagy ablakon. De ön, felség, nevet rajta... – hirtelen elkomolyodik - Lehetne egy igazán személyes kérdésem önhöz?

Bólintok, bár nem tudom mi személyeset akarna tudni rólam.
- Mit tenne ön felség, ha valaki olyanba szeretne bele, akibe nem szabadna? A törvények tiltanák a kapcsolatot?

Meglepetten nézek rá, erre a kérdésre nem is számítottam, de a választ mégis tudom rá, hisz már sokat gondolkodtam rajta.

- A törvények nem tiltják, hisz az elfek tisztelik a szerelmet és a köteléket. Az sem tiltott, hogy én érezzek ilyet, de ha sikerül inkább elkerülném. – így minden sokkal egyszerûbb lenne.

- Megkérdezhetem felségedet, hogy miért?

Rápillantok, nem tudom, hogy válaszoljak-e, de aztán mégis megteszem. Miért ne?

- Ha szeretünk valakit örömet akarunk neki szerezni és boldognak akarjuk látni. – mondom nyugodtan, rá pillantok, õ pedig engem figyel – Nem ítélném arra egy elfet sem, hogy anélkül éljen mellettem, hogy hozzám érhetne. Annak ellenére, hogy még nem éreztem… tudom milyen fontos az érintés. Megtagadni a szeretett személytõl pedig kínzás.

Én így gondolom. Az érintés, a kötõdés egy fajtája, talán a legerõsebb ami létezik. Mi történne vajon, hogy belém szeret egy elf és én is belé, de nem érhet hozzám?

Megkeseredne, vagy elhagyna és akkor szenvednék…

- Akkor te sosem…

- Ne kérdezz többet kétlek! – elfordulok és folytatom a tisztálkodást. – Fáradt vagyok és szeretnék mihamarább ágyba kerülni.

Nem szól semmit, hallom a víz mozgását, lötykölõdését, majd ne sokkal késõbb azt, hogy elhagyja a medencét. Mire én is végzek õ már hálóruhában áll bejáratnál, nekem háttal, de a szokásos ruha helyett egy vékony, laza inget és nadrágot vette fel.

Talán azért, hogy könnyebben mozoghasson ha kell?

Elveszek egy selyem fürdõlepedõt és szárazra törlöm a testem, majd a leheletvékony köpenyt is magamra veszem és szépen megkötöm a derekát. Ez ugyan kissé áttetszõ, de nem számít.

- Megfordulhatsz. – szólok hozzá, majd a polchoz lépek amire az arany övem és a derekamat takaró anyagot tettem és a kezembe fogom õket.

Mikor megfordulok, Dunevir mereven bámul rám, szinte nem is pislog, de amikor a szemébe nézek elkapja a tekintetét és enyhén elpirulva megköszörüli a torkát.

- Elnézést. – mondja reked hangon.

- Jól vagy?

- Igen felség, tökéletesen.

Összeráncolom a homlokom, de nem kérdezek többet, tényleg fáradt vagyok már és a holnapi nap nehéz lesz. Az ajtónál felemeli elõttem a selymet és megvárja, míg átérek alatta.

Az ágyamhoz megyek és felhajtva a puha takarót bemászom, a gyertya melletti ezüst gyûszûvel eloltom a lángot, majd pár pillanat múlva Dunevir is.

- Jó éj, felség!

- Neked is Dunevir! – a simogató holdfényben elmosolyodom, a fejemet felé fordítom, de az árnyékban nem látom õt, csupán a falnak támasztott kardja pengéjén csillan meg néhány ragyogó fénynyaláb. Ezt figyelve merülök békés álomba…

Reggel szokatlan dologra ébredek. Szapora léptek zaja üti meg a fülem, mire kicsit morogva a másik oldalamra fordulok, de a neszek csak egy picit maradnak abba. Nehézkesen nyitogatom a pilláimat, a nap pont a szemembe süt az erkélyrõl ezért a kezemet az arcom elé emelve csinálok ez kis árnyékot.

- Jó reggelt felség! – halom a tegnapról ismerõs hangot és a forrás felé pillantok.

- Mit csinálsz Dunevir?

- Várom, hogy fölkelj. – válaszolja és ahogy végigpillantok rajta, látom, hogy már fel van öltözve és a haja és fényesen, simán ragyog a vállain.

- Zajt csapsz és ettõl ébredtem fel. Ne tudtál volna ágyban maradni és csendesen várakozni? – kérdem számon kérõ hangon.

- Nem. – összehúzott szemmel pillantok rá – Nem felség.

- És megtudhatom az okát? – valami sürgõs dolog, ha már a királyát is megzavarja.

- Unatkoztam. Te sokáig alszol én pedig a pirkadati ébredéshez vagyok szokva – majd motyogva hozzáteszi – Bár ebben az ágyban lehet, hogy tovább is bírnám…

Meghiszem azt. Ez az ágy nagyon is kényelmes, de már megint illetlenül beszél velem.

- Dunevir… mondtam már, hogy nem tehetsz megjegyzést a királyodra! Kilencven éve nem büntettem meg senki, nem szeretném veled elkezdeni!

Fellebbentem magamról a takarót és óvatosan az ágy széléhez csúszom, de szokás szerint ez a fránya hálóköntös, már megint a combjaim kõré tekeredett. Amint felállok szépen eligazítom õket.

- Mi a baj? – kérdezem az engem bámuló testõrömet. – Talán van valami az arcomon?

Odanyúlok és végigsimítok rajta, de semmi. – Mondj már valamit!

- Te gyönyörû vagy felség. – suttogja, mintha csak magának mondaná és lehet, hogy így is van, ezért úgy teszek mintha meg sem hallottam volna.

Az ezüst ládámhoz megyek és elõveszem a ruháimat, majd az ékszereimmel együtt magamra veszem õket és a kis asztalkánál megfésülöm a hajam. Felteszem a koronám és már indulunk is. Most már nem kell kopognom, mert kinyitja elõttem az ajtót, amit egy mosollyal jutalmazok felé.

***

Az elsõ étkezésen zöldségeket szolgálnak fel, édes gyökerekkel és süteménnyel. Jól lakom és közben végigpásztázom a tanácstagok sorát, de mind itt vannak. Helyes.

Amint vége az étkezésnek azonnal összeül a tanács.

Dunevir ezen nem lehet jelen, teát muszáj lesz az ajtó elõtt megvárnia, de szerintem nem is bánja, hogy nem kell a sok nemes között állnia. Most is inkább a konyhában étkezett, mint tegnap, és most is az ajtónál várt mikor kiléptem, de ezúttal az összes nemes elf jött utánam, ahogy átvonultunk a tanácsterembe.

- Dunevir, te várj meg az ajtó elõtt, míg vége nem lesz. – kérem halkan.

- Ahogy kívánja felség. – megáll az ajtó jobb oldalán, majd mindenki bevonul és amikor helyet foglalunk az ajtó bezáróik és megkezdõdik a tanácskozás, amin évszázadok óta most elõször múlik, hogy elveszik-e a birodalmunk vagy sem…

Eltelik pár óra mikor végre befejezzük, de mindenki arca komor és feszült. Galadir feláll és odajön hozzám, majd halkan, hogy csak én halljam megszólal.

- Nem tudlak lebeszélni ugye? – kérdezi aggódva.

- Nem tudsz. Nem lehet. Holnap este megnyílik a forrás és magammal vihetem a gyógyító vizét a falhoz.

- De egy harcos? Egyetlen elfen múljon a királyunk élte?

- Több katonát nem vihetek, mert feltûnést keltenénk velük. Ne bújhat olyan sok ellenség a fal körül, hisz már észrevettük volna. – ha pedig csak páran beszöktek, azokkal Dunevir is elbánik. – Megkérhetlek valamire Galadir? És ne haragudj, ha rangodhoz nem méltó kérésnek hangzik.

- Mi lenne az felség?

- Készíttess a legjobb kováccsal egy könnyû, de erõs páncélt a testõrömnek. Hosszú az út és elkél a védelem. – a mostani páncéljában sokkal hamarább kifáradna, mint abban amit kap.

- Hogyne felség és megtiszteltetés, hisz ez a páncél is a te biztonságodat szolgálja majd.

Rámosolygok, majd felállok, mert mindent megbeszéltünk. Handuril, a tanács legöregebb tagja ügyel a királyságra, míg távol vagyok.

Mos viszont még vár rám egy nagyon fontos feladat.

Kilépek az ajtón, amit a szolgálók kitártak, Dunevir azonnal feláll az ajtó melletti székrõl, a lábánál egy hófehér, szõrpamacsra hasonlító kutya ami ugyan az enyém, de mostanában nem volt rá idõm. Legalább õt szórakoztatta.

- Hála az égnek, hogy már vége! – sóhajt fel nyûgösen.

Nem tudom, hogy most szúrósan nézzek rá, vagy mosolyogjak-e.

- Gyere harcosom, meg kell vitatnunk egy nagyon fontos dolgot. – szólok hátra miközben a szobám felé indulok.

Amint a terembe lépek azonnal feláll az összes nemes, így üdvözölve, majd az intésemre újra helyet foglalnak. A szolgálók már kipakolták a finomabbnál finomabb étkeket és mivel nem vettem részt a második étkezésen már igen csak éhes vagyok.

A sok elf ellenére is csendben zajlik az este, az étkezések nem arra szolgálnak, hogy az ügyes bajos dolgainkat megvitassuk, hanem, hogy kipihenjük az eddigi fáradalmakat.

Galadirral váltok néhány sokat mondó pillantást, szinte látom a szemeiben a néma kérést, hogy ne hajtsam végre azt amit elterveztem, de mind hiába. Reggel összeül a tanács és bejelentem.

A harmadik étkezés végeztével felállok és elköszönök tõlük, a megbeszéltek szerint várok mindenkit a tanácskozáson.

Az ajtó felé fordulok, mire a szolgálók azonnal kinyitják, de alig hogy kilépek szembetalálom magam azzal a sötét szempárral, de… van benne valami furcsa. Mintha jobban csillogna, mint eddig.

Hirtelen vörösödik el az arca, de fogalmam sincs miért, csupán enyhén elnyílt ajkakkal mered rám. Mi történt?
- Felség. – mondja bizonytalan, a pír még mélyebb árnyalatot ölt amitõl az ereje és a termete ellenére is az aranyos szó jut eszembe.

Ezt követõen a saját gondolataimon nevetek fel, de õ is elmosolyodik és zavartan a tarkójához emelve a kezeit túr a hajába. Azokba a hosszú sötét fürtökbe…
- Mehetünk? – kérdezem, mikor abbahagytam a kacagást.
- Igen, természetesen fenség!

Elõre enged, én pedig a szobámhoz sétálok. Nem követ egy szolgáló sem, hisz valójában Dunevir is az, tehát nyilván azt hitték majd õ „segít” abban amiben kell. De kétlem…

Az ajtóhoz érve éppen kiáltanék a folyosó másik végén haladó szolgálónak, de ekkor a testõröm kitárja elõttem az ajtót.

Meglepetten pillantok rá, de amint beértem be is zárja maga után.
- Látom gyorsan tanulsz.
- Hiszen a legeslegjobbtól tudok tanulni, magától a királytól. – mondja a gondolataiba révedve.

Elõször nem tudom, hogy gúnyolódik-e rajtam, de amikor az aggodalmas tekintetét meglátom felnevetek. Ezek szerint elszólta magát, és tényleg így gondolja.

Bár én nem tartom maga a legjobbnak, csupán igyekszem a népem javát szolgálni.
- Lassan nyugovóra kéne térni...
- Kellene... Nos ha nem gond fenség... akkor én elmegyek a másik szobába átöltözni.
- Nem kell. – mondom rögtön, mikor az ajtó felé fordul.

Ezért igazán nem muszáj elmennie, legfeljebb elfordulok, ha szükségét érzem.

Dunevir vállat von és az ágyához megy, majd lassan kikötözi a vértjét, kioldja a kapcsokat míg meg nem szabadul tõle. A megkönnyebbült sóhaja azt jelzi, hogy nagyon nehéz lehet.

Az elf kovácsok tudnak készíteni olyan vértet is, ami erõs, mégis könnyû, de ezt fõleg a nemesek hordják. Viszont ha õ most az én testõröm és ráadásul velem kell majd jönnie a falhoz is, már ha nem lép vissza a feladattól, akkor elég sokat lesz rajta.

Akkor eszmélek csak fel a gondolataimból, mikor az inge suhogva érkezik az ágyra.

Egy furcsa érzés kúszik fel a gerincemen, ahogy õt nézem, de nem értem mi ez az érzés.

A bõre sima, egy picit talán sötétebb árnyalatú az enyémnél, nyilván, mert a napon gyakorlatozik. Hosszú, sötétbarna haja már-már feketének tetszik a félhomályban és lágyan simítja meg a vastag, izmokban gazdag felkarját.

Milyen… fenséges látvány. Szinte bizseregnek az ujjaim, hogy megérintsem azokat a hosszú fürtöket, de nem mozdulok közelebb.

A haját megérinthetném… az nem a bõre, de miért is engedné meg?

Inkább elfordulok és az ágy végében álló díszes ezüstládából kiemelem a hálóruhámat, ami valójában egy köntös, de a legfinomabb anyagból ami létezik. Olyan vékony, hogy a szellõ hajszálak módjára lebbenti meg és könnyû, mint a tollpihe.

Most jut eszembe, hogy valamit még nem említettem neki.

- Dunevir?

- Igen, felség? – felém fordítja a fejét.

- Az a hosszú függöny takarja a fürdõhelyiséget, ha gondolod használhatod.

Az egy különleges hely, mert ahogy ez a palota egy szikla mellé épült, abból a sziklából egy meleg vizû forrás csordogál folyamatosan a medencékbe, így ellátja az egész palotát friss vízzel.

- Ha nem bánja felség, akkor most nem mennék. Inkább reggel.

- Miért? A katonáknál reggel szokás a fürdõzés. – kérdezem érdeklõdve.

- Nem, de nem akarlak egyedül hagyni. Este van és ha pont akkor ér támadás, miközben fürdöm… - nem fejezi be, de értem mire gondolt. Hisz legutóbb is sötét volt, mert a vámpírok nem kedveli a napfényt.

- Értem és hidd el nagyon is tisztellek azért amit teszel, viszont nem szeretnélek megfosztani a finom meleg víztõl, szóval ha nem bánod, csatlakozom. A medence elég nagy.

Ez fontos, mert így nem tud hozzám érni és én sem hozzá. Bõven elférünk én pedig úgy is akartam fürödni.

Elkerekednek a szemei és teljes testtel felém fordul, mire akaratlanul is a mellkasára téved a tekintetem, majd a hasfalára, ahol szabályos kis kockák sorakoznak. Lenyûgözõ teste van.

- Velem akarsz fürödni? – kérdi vontatottan, mintha nem hinné el.

- Miért ne? Így nem kell egymásra várnunk és én sem maradok egyedül.

- Na, de…

- Nem fogsz hozzám érni, abban a medencében akár tíz elf is kényelmesen elférne. – sóhajtva fordulok el, részemrõl lezártnak tekintem a beszélgetést. A kisasztalhoz lépek és óvatosan leteszem rá a koronám, és a többi ékszeremet is leveszem és miután kész vagyok a hálóruhámat megragadva eltûnök a függöny mögött.

Pár másodperccel késõbb Dunevir is megjelenik, furcsán pillant elõbb rám, majd körülnéz a szobában és egy fintorral letudja. Biztos ez is túl díszes neki, pedig itt minden kõbõl van kifaragva, bár az igaz, hogy gyönyörû selyemfüggönyök lógnak a falakról, a medencében pedig liliomszirmok úszkálnak.

- Már értem miért van liliomillatod. – motyogja, de meghallom.

- Tessék?

Zavartan néz rám, majd kifújja a levegõt és szóra nyitja a száját.

- Erõs liliomillat árad belõled, ahányszor csak elmész mellettem érzem. – mondja a nadrágja övrészét piszkálva. – Nem mondta még senki?

Liliomillatom van? És vajon ez tetszik neki, vagy zavarja?

- Tudod, egy királyra nem illik megjegyzést tenni.

- Ez nem megjegyzés volt… csak észrevétel. És te kérdezted. – válaszolja pimaszul, de az összevont szemöldököm nyilván rádöbbenti a hangnemre. – Elnézést kérek, felség.

Visszafordul a nadrágjához, de amikor kikötözi a szalagot elfordulok. Bármennyire is nem vagyok szégyenlõs, nem illik megbámulnom és valami érthetetlen oknál fogva vonzza a tekintetem.

Lassan kicsatolom a derekamon lévõ anyagot tartó ékszer és az egyik polcra teszem, majd szépen letekerem magamról az vékony, fényes anyagot és ezt is a oda teszem. Óvatosan, hogy el ne essem a medencébe sétálok egészen a másik végéig, hogy Dunevirnek ne kelljen a közelemben lennie.

A vízben nem csak a liliomok illatoznak, hanem gyógyfüves fürdõolajok is, amik megtisztítják a bõrünket.

Nem sokkal késõbb hallom a víz csobogását, mikor a estõröm is belép, majd elmerül benne, de nem fordulok meg. Nyugodt mozdulatokkal vizet locsolok a hajamra, majd a kezeimmel a bõrömet is átsimogatom az illatos fürdõvel.

 Mellémjött, és lerakta a kisasztalra a láncot, majd az erkély felé ment. Én visszaraktam a helyére és mögéje mentem. Igazán szép kilátás innen.Az apró kis fel-fel csillanó liliomszirmok a napsugár alatt... Megnyugtató, mindenesetre én is elnézném egésznap. 

-Dunevir?
-Igen felség?
-Mennyi idõs vagy?
Furcsán néztem rá, hiszen miért kell neki a korom? Egyáltalán mire jó ez az információ neki?
-Hetven éves vagyok.
-Voltál már földünk határánál?
-Nagyon régen, de voltam már. Miért?
-Nem vonhatod kérdõre a kiályod.- Nem vontam kérdpre csak megkérdeztem miért fontos az hogy voltam e ott. Esetleg oda akar menni? Valami haramiák vannak ott akikel el kell intézni vagy valami olyan szörnyûség történt ott amiért oda kell mennie magának a királynak?De látom kérdezni se szabad nyíltan...
-Akkor mit csináljak, ha kérdezni akarok valamit?- kérdeztem bosszangodva. Utálom azt ha szabályok szerint kell tyúklépésben haladni.
-Várd meg, míg engedélyt adok a kérdésekre.- Szóval már kérdezni sem kérdezhetek anélkül hogy jóváhagynák.Miért észveszelytõen fontos?
-Nem léphetnénk át ezt az ostoba szabályt? Ha kettesben vagyunk úgy se hall minket senki.- elmosolyodott, de mégis szigor látszik szemeiben. azt hiszem egy nemet kapok... ahh megint kikosaraznak Dunevir...
-Nem. A miértekre pedig a választ kapsz a holnapi tanácsgyûlésen.- Olvas a gondolataimba? Vagy csak túl átlátszó vagyok? Vagy szimplán olyan információ , ami rám is tartozik és szoros kapcsolatban van a határral.
A nap utólsó fénysugara érte el a földet.Beesteledett. Ekkor a király felvette ékszereit és furcsa módon nyugodt... nyugodt amikor nem is az. Igazi álarcosmûvész.

-Mennünk kell a harmadik étkezésre.
Nem válaszoltam, lett volna megjegyzésem, de most kivártam. Kivártam hogy szoljon. Addig nem fogok megmukkanni. Hátranézett, valószínû látta az arcomon hogy beszélni szeretnék, mégsem teszem.
-Mi a baj?
-Akkor most kérdezhetek?- húztam fel szemöldökömet és raktam össze a két kezem. Ha azt mondja hogy nem megeszem a nem létezõ kalapomat is...
-Kérdezhetsz, ameddig nem a döntéseimet kérdõjelezed meg. Szóval?
-Nekem is mennem kell?- Nem is kérdõjeleztem meg a kérdésedet csak egy miértet kérdeztem? Az pedig nem azt jelenti rögtön hogy nem értek egyet csak... több információ kéne ahhoz hogy érthessem is ezt a káoszt. És egyáltalán nincs inyemre hogy ÉN velük ehessek...
-Igen. Gondolom neked is szükséged van ennivalóra és azt az étkezéseken kapod meg. 
Majd követtem, egy kopogás és már nyitják az ajtót. Nem azért , de én is kinyithattam volna, csak kérni kell... A nagyterembe mentünk, de mire odaértünk az egész udvartartás nemessége, és a tanácstagok is ott voltak.
-Felség?- szóltam utána. Õ megállt a bejáratnál és hátra nézett.
-Ha a vártoronyból fog kilógatni büntetésül akkor sem ülök le a nemesek közé enni.- mondtam határozott hangon.
-A testõröm vagy. Nem az a feladatod, hogy melettem légy?
-Melletted leszek, ha kívánod, bár itt nem hiszem hogy megtámadnának de nem eszek egy asztalnál felségeddel. Ez túl...
-...fényûzõ?
Fejezte be helyettem a mondatot. Én búlintottam, és rámmosolygott. Nos lehet sok ember ölne ezért , hogy ide juthasson de én irtózok az ilyen cuccoktól, nekem elég egy egyszerü agyadtányér is... nem kell nekem több minden.
-Rendben. Megengedem, hogy a konyhába étkezz. Az a lépcsõsor oda vezet, ha végeztél gyere vissza ide és várj meg.-  Ez a legjobb mondat amit ma halottam, végre nem kell néznem a sok díszt!
-Köszönöm felség!- hajoltam meg, vagyis fogjuk rá hogy ez meghajlás volt.... de mindenesetre fejlõdök modor terén. Megvártam míg bemegy a nagyterembe.
Különös minden nemes azonnal fellállt és üdvözölte. Elmentem, hiszen az ajtót becsukták, másrészt pedig az én ételem is vár engemet egy igazán jó helyen, a konyhán!

A konyha hatalmas volt! tele sörgõ forgó szolgálókkal. Az egyik felismert, talán Thalin a neve? Nem tudom nem szoktunk annyira beszélgetni egymással.
-Hogy hogy ittvan?-lepödött meg.
-A fenség megengedte , hogy itt elfogaszthatom az ételemet...
-Rendben. Hozom is, addig üljön le ide!
Mutatott egy kis faasztalra. Leültem és vártam. hamarosan visszajött egy igazán finom falatokkal teli edénnyel.
-Köszönöm...
-Thandy!-mosolygott rám.
-Dunevir, örülök hogy találkoztunk.
-Az én részemrõl a szerencse hogy megismerkedhettünk. De amugy hogy hogy nem Vele vagy?
-Nem szeretem a sok arany és ezüst dolgot..
-De hisz a legrangosabb emberek közt ülhetne!
-Ezért nem vagyok ott! A hátam libabõrös lesz ha rá is gondolok.... Tudod egyszerûen nem megy. Csak úgy egy névtelen senkiként beülni oda? Meg nem az hogy nem tudják ki vagyok, azt  megértem, de azok a lenézõ pillantások a megvetés és az irigység köszi kihagyom! Valahogy jobb itt köztelet. Én sem vagyok másabb mint te. Ugyan úgy a királyt szolgálom.
-Megértem, de ha megbocsátasz mennem kell. Még sok mindent fel kell szolgálni.
Õ meghajolt egy kicsit, én pedig biccentettem. Mély levegõt vettem, és nekiálltam az étkezésnek.
Elgondolkodtat vajon kinek engedi még meg hogy így beszélgessen vele?Szerintem jóformán senkinek. De ha senkinek sem engedi én miért vagyok kivétel? Ja mert testõr.. persze ugyan olyan rang mint bármelyik alatvalóé. Mindenesetre hamar befejeztem az étkezést, és visszamentem ahova kivánta. És csa kvártam és vártam... párszor valami hang szürödött ki , azt hiszem királyé de  nem biztos. Ennyit enni... hova fél el neki? Olyan kis pehelysullyúnak tünik... de azok a csillogó szemei, puha bõre...
Uristen. ráztam meg a fejemet. Én most mokolyan a királyunkról fantáziálgatok? Uhh ennél rosszabb nem is lehetne!
Kinyilt az ajtó, és találkozott a tekintetünk. vérvörös lett az arcom. Egy olyan fél percig nem tudtma megszólalni... 
-Felség.-mondtam bizonytalan hangon, még mindig éreztem hogy ég az arcom a pírtõl.
Halkan de felnevetett. Én is zavarodottan elmosolyodtam és a tarkomra raktam a kezem. ennél hülyébb nem is lehetek!
-Mehetünk? 
-Igen, természetesen fennség!
Követtem. Különös módon a szolgák nem voltam itt... de miért is nem? A szobája, akarom mondani "szobánkhoz" érkeztünk. Éppen szólt volna az egyik szolgáló után, de én megelõztem. Kinyitottam elõtte az ajtót. Meglepõdött de bement. Én becsuktam az ajtót.
-Látom gyorsan tanulsz.
-Hiszen a legeslegjobbtól tudok tanulni, magától a királytól-ajaj... azthiszem elszóltam magam.
Rámnézett, és megint elnevette magát.
-Lassan nyugovóra kéne térni...
-Kellene...-ismételtem meg, mivel nem tudtam semmi mst mondani.- Nos ha nem gond fenség... akkor én elmegyek a másik szobába átöltözni..
-Nem kell.-vágta rá rögtön. Meglepett... de legalább tudom hogy nem szágyenlõs.
Vállat rántottam rá, és a helyemre mentem ahol a ruháim voltak.
Elkezdtem levenni a vértemet. Lassan tudtam mivel csatolós volt, és nem csak egy darab ilyen csatja van. Mikor levettem a  mellkasi páncélt sokkal könyebbnek éreztem magam. Egy mély levegõt vettem, igaz hogy kényelmes de mégis jobb nélküle. Azután levettem az inget, ami a dörzsöléstõl védte a bõrömet. Különös mintha érezném királyunk tekintetét magamon...
 

Arrafelé pillant amerre mutatok és megszemléli a hatalmas ágyat, majd a környezetet is. Remélem elégedett vele, ha nem is a megszokott környezete, mert bármennyire is azért van itt, hogy engem szolgáljon, nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni.

- Bölcs döntés hogy én itt aludjak? – kérdezi homlokráncolva.
- Miért ne? – szerintem nincs semmi akadálya.
- Sokan mondták, hogy szörnyû alvótárs vagyok... ráadásul elvileg motyogok is álmomba! Csak zavarnám éjszakai nyugalmát.

Hirtelen buggyan ki belõlem a nevetés, nem tudtam idõben visszafogni, de lehet amúgy sem sikerült volna. Senki más nem mondott volna nekem ilyet, legalábbis azok közül nem, akiket ismerek.
- Semmi gond, majd hozzászokom. – mondom vidáman, rég nevettem úgy igazán.
- Ha most megbocsát fenség, de gondolom ha itt fogok aludni akkor a dolgaimat áthozzam vagy hagyjam ott õket?
- Szerintem maradhatnak ott, ahol vannak. – nyilván szüksége lesz néha egy saját helyre.
- Sajnos van egy kis bökkenõ, hiszen azért le kéne venni a páncélt mikor aludni térek és azért nem árt átcserélni a koszos ruhát, persze ha fenségedet nem bánja azt, hogy én meztelenül rohangálok a két szoba közt.

A szavaira érzem, hogy felforrósodik a bõröm, nem tudom viccnek szánta-e, de az arckifejezése komoly. Nem vagyok szégyenlõs és láttam már férfit meztelenül, ami igazán zavarba hozott az-az, hogy elképzeltem amirõl beszélt, hogy milyen lenne, hogy ruhák nélkül járna a szobában.

- Valami rosszat mondtam?

- Nem dehogy! Hozza csak át õket! – nem fogom kimondani az okát, de talán jobb lesz így.

Most végre megadja a tõle elvárható tiszteletet, kicsit talán már jobban hasonlít meghajlásra, mint biccentésre, de még nem az igazi.

Amint egyedül maradok kifújom a levegõt és a szívem fölé szorítom egy percre a kezem, ami sokkal gyorsabban ver, mint általában. Valószínûleg attól amit mondott…

Mindjárt vissza is ér, kezében egy bõr csomag, amiben biztos a ruháit és személyes holmiját hozta.
Annyira elgondolkodtam, hogy szemben sem jutott odébb állni, õ pedig megpróbált kikerülne, de sajnos kisszekrényt nem vette figyelembe és sziszegve botlott meg.

Legelõször az jutott eszembe, hogy elkapom mielõtt elesik, de aztán azonnal letettem errõl, két ok miatt: ha hozzáérek az olyan mintha megölném és valószínûleg meg sem bírnám tartani, hisz a teste sokkal nagyobb és erõsebb az enyémnél.

- Jól vagy?
- Voltam jobban is... – válaszol összeszorított fogakkal.

Odébb lépek, hogy teret adjak neki, de a hosszú öltözetem alól elõbukkan valami fényes. Lehajolok és fölveszem. Egy szép kidolgozású arany nyaklánc.
- Ez micsoda? – talán a kedvesének szánta ajándékul?
Felém néz, és ahogy megpillantja az ékszert zavartan beszélni kezd.
- Izé... az... 
- Igen? – kíváncsi vagyok, hogy tényleg a kedvesének szánta-e.
- Az... az… anyámé volt. – lesüti a szemeit.

Nem értem ugyan miért nem néz a szemembe, de nem is kérdezem tõle. A nyakláncra nézek, amit kör alakban apró borostyánlevelek díszítenek. - Milyen szépen meg van munkálva! Ki készítette?
- Az apám, házassági ajándékként neki.
- Oh és jól vannak? – aki ilyen szép ajándékod ad a hitvesének, az biztos nagyon szeretheti.
- Sajnos egyik sem él.

A szavaira az én mellkasom is szúrni kezd, hisz az én szüleim sem élnek már. Apám meghalt a háborúban, az elfek egyik vezetõje volt a csatába, az édesanyámat pedig egy a Liliomerdõt ért támadásban ölték meg. Nekem nem marad róluk semmilyen emlékem, még csak azt sem tudom hogy hogyan néztek ki, mert még nagyon kicsi voltam.
- Mi történt velük? – kérdezem halkan.
- Apám a hadseregben szolgált, egy rajtaütéskor életét vesztette, anyám pedig... õ a szülésbe halt bele.

Látom a tekintetén, hogy fáj neki az emlék, ezért nem is kérdezek semmi mást.
- Sajnálom nem tudtam. – felé nyújtom a nyakláncot.

Rám pillant és a szemembe néz, de nem fordítom el a fejem, talán nem is tudnám. A sötét íriszek, mintha be akarnának szippantani magukba, olyan intenzíven néznek.

A kezemre pillant és végre megértem a hezitálása okát. Hisz nem tudná úgy elvenni, hogy a bõrömhöz ne érjen.

Pedig… nem fontos. Fölösleges ilyesmire gondolnom.

Ellépek mellette és óvatosan a kisasztalra teszem a láncot, majd megfordulok és kimegyek az erkélyre. Itt mindig megnyugszik a lelkem és most szükségem van erre a nyugalomra, hogy önmagam legyek.

Nemsokára kezdõdik a harmadik étkezés és a tanácstagok elõtt nem mutathatok gyengeséget. Fõleg most nem, hogy holnap reggel bejelentem nekik, amit már Galadirnek is említettem. Még két nap van teliholdig. Akkor elhozhatom a forrás vizét, de nagyobb nehézség az, hogy hogyan juttassuk el a mérgezett földig.

- Dunevir?

- Igen felség?

Nem is vettem észre, hogy mögöttem áll. – Mennyi idõs vagy?

Homlokráncolva néz rám, mint aki nem érti miért kérdezem – Hetven éves vagyok.

- Voltál már a földünk határánál?

- Nagyon régen, de voltam már. Miért?

- Nem vonhatod kérdõre a királyod – mondom fáradtan, de nem haragszom. Végül is annak ellenére, amit korábban mondtam, nem büntethetem meg a tiszteletlenségért, ha nem tudja, hogy azt követ el.

- Akkor mit csináljak, ha kérdezni akarok valamit? – bosszús.

- Várd meg, míg engedélyt adok a kérdésekre. – ez így helyénvaló.

- Nem léphetnénk át ezt az ostoba szabályt? Ha kettesben vagyunk úgy sem hall minket senki.

Nem tudom, hogy mulattatnak, vagy bosszantanak-e inkább a szavai, de kényszert érzek arra, hogy elmosolyodjak, mégis szigorú tekintettel fordulok felé.

- Nem. A miértekre pedig választ kapsz a holnapi tanácsülés után. – úgyis ott dõl el, hogy mit fogunk tenni. Én már ugyan eldöntöttem, és tudom, hogy a tanácsnak nem fog tetszeni, de akkor sincs más választás így bele fognak egyezni. Néhány dolgot viszont szeretnék velük megvitatni ez ügyben.

Lement a nap, ami a harmadik étkezés kezdetét is jelenti, ezért visszamegyek a szobába, most már magamra öltve a szokásos nyugodt álarcot. Visszaveszem a koronaékszer több darabját: a díszes aranygallért és a tekervényes csuklópántokat is, amit alvás elõtt vettem le.

- Mennünk kell a harmadik étkezésre.

Nem válaszol, ami szokatlan, hisz eddig mindenre volt megjegyzése. Hátra pillantok, és látom az arcán, hogy mondana valamit, mégsem teszi. – Mi a baj?

- Akkor most kérdezhetek? – felhúzza a szemöldökei, a karjait pedig összefonja maga elõtt, amitõl azon megfeszül a ruha és láthatóan kirajzolódnak az izmai.

Milyen erõs… nem csoda, hogy egy kézbõl elbírja a kardját.

- Kérdezhetsz, ameddig nem a döntésiemet kérdõjelezed meg. Szóval?

- Nekem is mennem kell?

- Igen. Gondolom neked is szükséged van ennivalóra és azt az étkezéseken kapod meg. – elindulok az ajtóhoz, elég egy kopogás és már nyitják és elõttünk, majd elhátrálva tõlem utat adnak. A nagyterem legalul kapott helyet, a trónterem és a tanácsterem mellett, mert ezek azok a helyek, ahol a palotán kívüliek is felszólalhatnak.

Mire odaérünk már szokás szerint minden tanácstag ott van, nem kerüli el a figyelmem Galadir arckifejezése, ami még a szokottnál is komolyabb, hisz õ tudja, mi a célja a holnapi tanácsülésnek.

- Felség?

Megtorpanok a nyitott bejáratban és hátra pillantok.

- Ha a vártoronyból fog kilógatni büntetésül, akkor sem ülök le a nemesek közé enni. – mondja határozott hangon.

- A testõröm vagy. Nem az a feladatod, hogy mindig mellettem légy?

- Melletted leszek, ha kívánod, bár itt nem hiszem, hogy megtámadnának, de nem eszem egy asztalnál felségeddel. Ez túl…

- … fényûzõ?

Bólint, mire rámosolygok, de ezt csak õ látja. A modora ellenére dicséretreméltó a szerénysége. Más harcos örülne, ha a népe nemeseivel ülhet egy asztalnál és eszében sem lenne visszautasítni ezt a kegyet. Viszont igaza van abban, hogy itt nem tudnának megtámadni.

- Rendben. Megengedem, hogy a konyhában étkezz. Az a lépcsõsor oda vezet, ha végeztél gyere vissza ide és várj meg. – így minden rendben lesz.

- Köszönöm, felség! – enyhén meghajol, de már nem fordít hátat, hanem megvárja, míg én vonulok a nagyterembe.

Vártam válaszát, de nem kaptam meg. Helyette felkelt trónszékébõl és felém jött. Meglepõdtem, hisz csak egy érintés tõle, nevemre örök átok , szememre pedig örök sötétség. Nem mozdultam, vártam. Õ óvatosan kivette kezembõl a kardot. Felemelte és akjaival megcsókolta... azokkal a mézédes ajkakkal...Hihetetlen, a szívem a torkomba dogobott. Olyan érzés lett urrá rajtam mint amikor megkaptam apámtól ezt a kardot.

-Állj fej!

S én megtettem. Nem léptem hátrébb. Ekkor látszott, hogy õ kisebb volt nálam,  egy kicsivel éppen csak hogy egy fél fejjel. Kisebb de mégis nagyobb, gyengébb de mégis erõsebb. Visszaadta kardom majd újra trónjához ment és elfoglalta helyét.

-Mától a palotában fogsz lakni, nos... nem hinném, hogy bárki is félelemmel szólna hozzám és neked sem kell.-vagy csak te nem látod? Szívesen mondanám el milyen ottkinn, de minek?-Az õszinte szavak pedig nem büntetendõk.- Oh felséges királyom ha most tudná mit engedett meg nekem, hamar visszavonná ! 

-Akkor sem ha megsértelek?- foglalkoztatok e kérdés, mivel tudom néha a eljár a szám és nem egyszer sértettem meg vele embereket.
-Ne sérts meg.- mondta moszolyogva. Bárcsak ilyen egyszerû lenne...
-Mi lesz ha mégis?- kérdeztem újra, hiszen nem tudom hogy ilyen számomra lehetetlen kérés.
-Akkor megbüntetlek...- megbüntetni.. és mivel? A büntetés szó tárt fogalom. Lehet lelki vagy fizikai, de minden esetre ennyi elég. Nem ölet meg érte, ami számomra nagyon is vonzó.- Most pedig menj. Elhozhatod a dolgaidat, és mindent, amit szükségesnek ítélsz, hisz most már itt fogsz élni. Az õrök be fognak engedni, majd szólj az egyik szolgálónak, hogy kísérjen hozzám.
-Ahogy kívánja felség!-erõltettem magamra egy mosolyt. Nem volt ínyemre ez a sok luxus dolog. Mentem ki és gondolkoztam mit kéne elvinnem otthonról. Mi az ami fontos onnan? A sok kard? Fejsze? tányér.. pff van itt elég. Amikor hirtelen...

-Dunevir!-ekkor háztanéztem.- Nem fordíthatsz hátat a királyodnak!

Furcsán néztem rá, hiszen nem értettem mit akar ezzel kifejezni.
-Akkor hogy menjek ki?
-Elõbb hajolj meg, és aztán fordítgatsz hátat!- Oh hát persze!  A tisztelet kimutatása... biccentettem fejemmel. Egyszerûen nem megy! Nem nem úgy mint a katonáknak vagy szolgálóknak! Soha nem is láttam, ismertem! És mégis mindenki lábai elé borul. Nem válaszolt, csak sóhajtott egyet,

Mikor kiértem a palotából,elindultam, a házam fele. Mikor ránéztem  éreztem hogy visszaszólít, hisz itt nõttem fel. De sajnos már nem lakhattam itt. A király parancsa. Minden kis apró tárgy ami szükséges volt, az a királynál is megvan, kivéve...

Édesanyám nyaklánca. Azé a hölgyé ki életetet adott nekem.. Ennyi maradt meg tõle, csak ez az egy. Egy emlék egy egyszerû aranynyaklánc, amit apám saját kezével öntött ki a pénzébõl. Kör alakú volt, és a szélén borostyán levél mintázat. Akaratlanul is egy könycsepp végigfutott arcomon. Sose találkozhattam vele... nem nevethettem vele, nem érinthettem s nem csókolhattam, de mégis teljes szívembõl szeretem, mert õ az anyám. De sajnos ezért is utálom magamat. Miattam ment el, miattam halt meg mikor megszülettem. Nem kértem hogy megtegye, de õ vállalta. Meghalt értem mintsem hogy kioltsa az enyémet. Beleegyezett boldogan, és büszkén. Nem érdemlem meg ezt az életet. Ha most látna biztos sírna miattam...vagy büszke lenne? Esetleg mindkettõ? Nem tudom... Elraktam a nyakéket , felkaptam ruháimat,hiszen más nem kelett.

Lassan esteledett, a nap lebukóban volt, és az égboltot lassan szépen vörösre festi. Visszaindultam a palotába.beengedtek a katonák, és  szóltam a szolgálónak, aki megmutatta a szobámat.. oh te jó isten! Minek ide ekkora ágy? Ekkora kihasználatlan hely? Ne is beszéljünk az ezüstrõl. A tükörrõl meg végképp ne! A szolgálólány ezután a király hálójához vezetett. Megköszöntem neki és halkan beléptem. Éppen aludt. Ekkor körbenéztem. ennyi aranyat egy helyen! Ekkor a szekrényhez léptem. Itt volt az összes királyi ékszer, a korona is egyben. Milyen kicsi tárgy, és milyen nagy jelentõséggel bír! A megmunkálása lehengerlõ, még a legapróbb részletek is tökéletesek rajta.

-Te mit csinálsz?- halottam magam mögül a hangot.
-Csak megnézem felség soha nem láttam koronát.
-Dunevir! Te magad mondtad, hogy nem szeretnél megsérteni? Akkor legyél szíves megadni a kellõ tiszteletet!- mondta határozottan , de nem dühösen.
-Aludtál, azt hittem nem szükséges hajlongani, mikor nem is látod- tettem le a koronát és üdvözöltem, igaz még mindig nem hajoltam meg.
-Miért nem vagy hajlandó meghajolni a királyod elõtt? Szerinted nem érdemlek ennyit?
-Bocsásson meg felség, de ... elég nehéz úgy tisztelni valakit, hogy a mai napig még csak azt sem tudtam hogy néz ki. 

Nem bírtam tovább ki kelett mondanom. Egyszerûen nem tudtam már magamba tartani. De legalább  nem nyomja annyira a szivemet, viszont most reménykedhetek a kegyelembe.

-Emiatt nem foglak megbüntetni, mert nem neheztelek, de lehet ezzel a vének nem értenének egyet, ezért a jelenlétükben tegyél úgy legalább, mintha nem gondolnád azt. -nyugodtan kezdte el és fejezbe be. Én csöndben néztem rá. Igaza van, nem engedhetek meg mindent magamnak hiszen mégiscsak a királyról van szó!

-Szóval? Mit kell tennem?
-A szobád készen áll.
-Igen, a szolgád már megmutatta és ott hagytam a dolgaimat.- húztam el a számat mivel egyáltalán nem tetszett az a szoba.
-Remélem elnyerte a tetszésed.- Mindent elnyer az a szoba, csak azt  nem!
-Túl fényûzõ... s sok fölösleges kacat van benne.
-És errõl a szóbáról mi a véleményed?- éreztem hogy nem kerülhettem ki a válaszom után ezt a kérdés se...  Eközben odament a szekrényhez, és fejére tette a koronát. Tudom hogy közel vagyok hozzá, de nem éreztem félelmet, hogy véletlenül hozzáérek. Õ nem tenné meg és én meg nem vagyok bolond.
-Még fényûzõbb. Nem olyan mint képzeltem, de .. még mindig ezerszer fényûzübb mint az én házam.
-Remek- mosolygott.- Mától itt fogsz aludni velem minden éjszaka.

Az ágy felé intett, ami az erkély mellett volt. Tökéletes hely. Hiszen nem vesznek észre a támadók de én is szemmel tarthatom a királyt, akárcsak õ. De miért aranyozott? Nekem elég egy sima faágy is, de mind egy... azt hiszem nem az én döntésemen fog múlni.

-Bölcs döntés hogy én itt aludjak?
-Miért ne?-nézett furcsán rám.
-Sokan mondták hogy szörnyû alvótárs vagyok... ráadásul elvileg motyogok is álmomba! Csak zavarnám éjszakai nyugalmát.
Ekkor felnevetett. Különös igazán üditõ volt hallani hogy õ is tud boldog lenni, ilyen idõkbe.
-Semmi gond, majd hozzászokom.
-Ha most megbocsát fenség, de gondolom ha itt fogok aludni akkor a dolgaimat áthozzam vagy hagyjam ott öket?
-Szerintem maradhatnak ott ahol vannak.
-Sajnos van egy kis bökkenõ, hiszen azért le kéne venni a páncélt mikor aludni térek és azért nem árt átcserélni a koszos ruhát,  persze ha fenségedet nem bánja azt, hogy én meztelenül rohangálok a két szoba közt.
Ekkor hirtelen vörös színû lett az arca. Csak állt  és nézett rám percekig.

-Valami roszatt mondtam? -néztem meglepetten.
-Nem dehogy! Hozza csak át õket!
Próbáltam valami hajolás félét összehozni és átsiettem a "szobámba". Felkaptam azt a kevéske ruhát, és a nyakláncot, amit beleraktam a zsebembe, és visszasiettem a királyhoz. Õ még mindig ott állt a kis szekrénynél.

Én kikerültem de sajnos a kiszekrényrõl ez nem mondható el. Akkorát belerugtam,hogy szerintem az egész udvar halotta. Felszisszentem, valami csipõset akartam mondani, de inkább visszafogtam.

-Jól vagy?
-Voltam jobban is...-mondtam fájos hangon. Letettem a ruhákat az ágyra.
-Ez micsoda?
Majd odanéztem.. a nyaklánc! Kiesett a zsebembõl.
-Izé... az...-akadt meg a nyelvem.
-Igen?-forgatta a kezébe.
-Az...az.. anyámé volt.-sütöttem le a szemem. Nem bírtam a szemébe nézni.
-Milyen szépen meg van munkálva! Ki késziítette?
-Az apám, házassági ajándékként neki.
-Oh és jól vannak?
-Sajnos egyiksem él.- még mindig nem tudtam a szemébe nézni. Éreztem hogy õ néz, de én nem tudtma viszonozni.
-Mi történt velük?
-Apám a hadseregben szolgált, egy rajtaütéskor életét vesztette, anyám pedig...-itt szünetet tartottam.- õ a szülésbe halt bele.
-Sajnálom nem tudtam.-nyujtotta oda a nyakláncot.

Hezitáltal, hogy elvegyem e vagy sem... hiszen a kezébe volt. Nem tudtam volna úgy elvenni tõle hogy ne érnék hozzá. Ekkor a szemébe néztem. Láttam benne a részvétet, és egy ismeretlen csillogást. Nem értem.. mi ez? Egyáltalán most mit tegyek?
 

Amint kettesben maradunk összeszedem a gondolataimat és az erõmet, hogy ne látszódjon a félelmem és szerencsére sikerül is.

- Egy nagyon fontos dolgot szeretnék most neked elmondani Dunevir, ami csak köztünk maradhat. – a nép nem tudhatja meg, mert akkor nagyobb baj lenne.
- Rendelkezzen velem. – válaszolja határozottan.

Akkor rendben…
- Pár héttel ezelõtt megpróbáltak meggyilkolni, szerencsére a merénylet sikertelen volt. A Vének Tanácsával üléseztünk, és megegyeztünk, hogy kell mellém egy testõr, aki megvéd engem.

Elõször nem akartam beleegyezni, hisz ha a nap minden percében követ valaki, még inkább vigyáznom kell arra, hogy ne mutassak semmit azon kívül, amit elvárnak tõlem. Még a hálótermemben sem lehetek majd egymagam, hisz legutóbb is ott próbáltak megölni.
- Jobbat nem is találhatott volna erre a feladatra felség. A legjobb kardforgató áll ön elõtt.
Elmosolyodom a magabiztosságán, de a vidámság nem tarthat sokáig.
- Mivel a testõröm leszel, mindenhova követsz, ezért a közelemben kell lenned. Ezentúl itt fogsz lakni a palotába.

Ha éjjel nappal vigyáznia kell rám, nem mehet haza.
- Megtisztelne vele, de én nem érdemlek ekkora fényûzést.
- Fényûzést? – meglep, hisz nem gondolom, hogy a palota fényûzõ lenne. Itt is csupán a természet gyönyörûségei ékesítenek mindent. Igaz, vannak arany és ezüst díszek, de azokat még a régi király készíttette.
- Jobban szeretem az egyszerû dolgokat. Akárcsak a napi rutint. Nem hiszem, hogy be tudnék ide helyezkedni ebbe a környezetbe. Itt mindenki félve és nagy tisztelettel beszél veled, de én nem hiszem, hogy képes lennék rá. Ismerem a természetem és sajnos nagy szájjal teremtett meg engem az ég. Amellett igazán szeretem saját véleményem hangoztatását. Tudom nem a legmegfelelõbb bemutatkozás, de arroganciám mellett a hûség szerepel.

Ismét csak meglepnek a szavai, de mielõtt még válaszolhatnék, kivonja a kardját és a két kezében felém tartva letérdel.

- Fenséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom. Mint Ashwood család legutolsó leszármazottjaként, rendelkezzél fegyveremmel, rendelkezzél hû szívemmel.

Nagyon rég nem hallottam már ilyen eskütételt, ami kötelezi az elf harcost, hogy el ne hagyhassa a védencét, míg annak szüksége van a kardjára.

Felállok, és lassan elé sétálok, õ pedig kissé meglepett tekintettel néz a szemeimbe.

Milyen sötét íriszei vannak! Valóban, mint egy feneketlen kút.

Óvatosan, hogy még csak életlenül sem érjek a bõréhez a két keze között megfogom a kard pengéjét és elveszem tõle. A fegyver igen csak nehéz, szükségem van hozzá mind a két kezemre, nem is értem a harcosok hogyan bírják olyan ügyességgel forgatni.

Felemelem és az ajkaimat a penge fényes, díszes lapjára nyomom, tiszteletem jeléül, amiért nekem ajánlotta az életét. – Állj fel!

Megteszi, valamivel magasabb nálam és sokkal erõteljesebb, szinte a süt felém a hõ a testébõl. Szokatlan érzés ennyire közel állni valakihez. Általában senki sem mer a közelemben lenni, mert tudják mi történik ha hozzám érnek, ez a harcos mégsem lép hátrébb.

Visszaadom neki a kardot, majd a trónomhoz sétálva elfoglalom a helyem.

- Mától a palotában fogsz lakni, a szobád közvetlenül az enyém mellett lesz, hogy bármikor a rendelkezésemre állj. A többi pedig, nos… nem hinném, hogy bárki is félelemmel szólna hozzám és neked sem kell. – soha senkivel nem voltam kegyetlen, legyen az egy egyszerû szolgáló, akkor sem – Az õszinte szavak pedig nem büntetendõk.

- Akkor sem ha megsértelek?

- Ne sérts meg. – mondom mosolyogva.

Felsóhajt és egy fáradt pillantást ereszt meg, mint aki elõre tudja, hogy ez nem fog menni.

- Mi lesz ha mégis? – kérdezi dacosan.

Mi legyen? Eddig még nem sértett meg senki, nem is tudom, hogy mivel lehetne, de ha mégis…

- Akkor megbüntetlek. – a hangom komolya, de valójában én sem tudom mennyire gondoltam komolyan. – Most pedig menj. Elhozhatod a dolgaidat és mindent, amit szükségesnek ítélsz, hisz most már itt fogsz élni. Az õrök be fognak engedni, majd szólj az egyik szolgálónak, hogy kísérjenek hozzám.

- Ahogy kívánj felség! – kényszeredett mosoly, majd hátat fordítva távozni készül.

Hátat fordít…

- Dunevir! – hátranéz – Nem fordíthatsz hátát a királyodnak!

Összeráncolja a szemöldökét – Akkor hogy menjek ki?

- Elõbb hajolj meg, és aztán fordíthatsz hátat! – nincs tisztában az ilyen szabályokkal?

Elhúzza a száját és ugyanúgy biccent, mint mikor bejött, de nem hajol meg. Nem értem az okát, viszont nem fogom tûrni, ha nem változtat a viselkedésén. Nem kívánom tõle, hogy bálványozzon, de a minimális tiszteletet legalább megkövetelem.

Egy nehézkes sóhajjal felállok és a hálótermembe indulok, ami elõtt ott áll a két szolgálólány.

- Thandy, hozassatok még egy ágyat a szobámba. – elég nagy ahhoz, hogy bõven elférjen benne és nem szeretném, hogy egy széken vagy a földön kelljen aludnia.

- Igen, felség!

Látom rajta a meglepettséget, de nem kérdez semmit. – És ha jön egy harcos, engedjétek be, mától õ lesz a testõröm.

A szobámba megyek és egy szépen faragott tölgyfa székre leülve egy kehelybe öntök egy kis vizet.

A harcoson jár az eszem és a furcsa „modorán”. Lehet, hogy ez csak nekem szokatlan?

Ha a népen közé megyek, rendszerint mindenki meghajol, mosolyog, köszönt, néha a gyerekek liliomcsokrot tesznek a lábaim elé. Már nekik is megtanították, hogy a királyhoz érni tilos, így inkább leteszik, semmint hozzámérjenek.

Ez a férfi azonban… hûséget mutat, de hagy némi kívánnivalót a tiszteletadásban. Ez a szokatlan számomra, hisz akik a közelemben vannak nem ilyenek. Mindegy… talán majd idõvel megváltozik õ is, mint oly sokan már.

Kimegyek az erkélyre és behunyt szemmel hallgatom az erdõ hangjait, ami mosolygásra késztet. A természet, ami körülvesz gyönyörû és ez adja a legtöbb erõmet. Ilyennek szeretném megõrizni ezt a földet, vér, halál és háború nélkül.

Hallom, hogy a szolgálók kinyitják az ajtót és elrendezik a szobát, hogy megfelelõ legyen a kért változtatással is. Mikor újra egyedül vagyok, bemegyek.

A harcosnak szánt ágyat az erkély melletti falhoz igazították, ahonnan pontosan az enyémre lát és én is õrá, így ha bármi baj lenne, vagy az erkélyrõl érkezne ismét a támadó, õt nem fogják észrevenni. Okos megoldás.

Mivel még egy ideig semmi dolgom nem lesz, leteszem a koronám és lefekszem a virágszirom puhaságú ágyamba, élvezem a finom liliomillatot, ami mindent beterít. Megnyugtat és ellazít…

***

Nem tudom mennyi az idõ, mikor halk neszekre ébredek. Nyilán nem aludtam át a harmadik étkezést, mert az elõtt a szolgálók felkeltettek volna.

Lassan kinyitom a szemeim, a nap már lemenõben van, puha narancsos fénnyel vonta be az egész szobát, de megakad a szemem egy sötétebb folton, mire azonnal felülök.

A harcos, Dunevir itt áll a szobában. Tûnõdve nézegeti a kezében tartott koronát, amit a kis szekrényen hagytam.

- Te mit csinálsz? – kérdem számon kérõen, hisz mégiscsak a királyi ékszer egyik darabját tartja a kezében.

- Csak megnéztem felség, még soha nem láttam a koronát. – válaszolja.

És már megint háttal áll nekem.

- Dunevir! Te magad mondtad, hogy nem szeretnél megsérteni! Akkor legyél szíves megadni a kellõ tiszteletet! – nem vagyok dühös, de nem lehetek határozatlan sem.

- Aludtál, azt hittem nem szükséges hajlongani, mikor nem is látod. – leteszi a koronát és felém fordulva meghajtja a fejét. De nem hajol meg.

- Miért nem vagy hajlandó meghajolni a királyod elõtt? Szerinted nem érdemlek ennyit? – kíváncsi vagyok az okára.

- Bocsásson meg felség, de… elég nehéz úgy tisztelni valakit, hogy a mai napig még csak azt sem tudtam, hogy néz ki.

A válasza õszintén szólva egyszerre döbbent és lep meg. Nem vártam ilyen nyílt szavakat és elõször nem is tudom mit válaszoljak. Abban igaza van hogy ma lát elõször, de nem gondoltam, hogy a meghajlás számít neki ennyit. De megértem: annak ad tiszteletet, aki szerinte megérdemli.

- Emiatt nem foglak megbüntetni, mert nem neheztelek, de lehet ezzel a vének nem értenének egyet, ezért a jelenlétükben tegyél úgy legalább, mintha nem gondolnád azt, amit. – a hangom nyugodt, de nem válaszol, így nem tudom elfogadja-e vagy sem.

- Szóval? Mit kell tennem?

- A szobád készen áll.

- Igen, a szolgád már megmutatta és ott hagytam a dolgaimat. – elhúzza a száját, amin majdnem elmosolyodom, de inkább megõrzöm a komoly arckifejezésem.

- Remélem elnyerte a tetszésed.

- Túl fényûzõ… s sok fölösleges kacat van benne.

- És errõl a szobáról mi a véleményed? – kérdezem, hisz ha ennyire õszinte akkor biztos megmondja… közben felteszem a fejemre a koronámat, amihez közelebb kell mennem hozzá, mert még mindig a kis szekrény mellett áll, de bármilyen közel is van hozzám, nem húzódik félre. Nem fél, hogy hozzám ér.

- Még fényûzõbb. Nem olyan mint képzeltem, de… még mindig ezerszer fényûzõbb mit az én házam.

- Remek. – elmosolyodom – Mától itt fogsz aludni velem minden éjszaka.

Az ágy felé intek, ami hasonlít az enyémhez, hogy ne csúfítsa a szobát és valószínûleg éppolyan kényelmes is.

A liliomerdõ a valaha volt, legszebb és legcsodálatosabb helye az elfek birodalmába. Büszke vagyok hogy itt szolgálhatok és élhetek. Látni a természet igazi erejét, és persze a királyét is. Ahogy tudom az õ mágiája élteti a földet. Mindenki tiszteli és szereti. Igaz  nekem errõl más a véleményem. Szép és jó én is tisztelem királyunkat, de az biztos soha nem láttam még, és számomra furcsa õt így "bálványozni". Igaz ahogy halottam egy két nemestõl hogy nagyon szerény illemtudó és persze mindent megtez a népéért. Egyszóval maga a tökéletesség. De mit rejt e álca mögött?

-Hülye vagy Dunevir, hogy ilyeneken gondolkodsz.-nevettem félhangosan és ittam egy kis bort.

Otthon voltam. Egy középrendû családi ház maradt rám, apám után. A telek nem volt se nagy se kicsi, egy családnak pont tökéletes... de én egyedül voltam. Nem volt szívem eladni a házat mivel generációk óta a mienk, de igazán nehézkes egyedül rendet tartani benne, és nem erõsségem a házimunka. A telekhez egy kis kirakott kõút vezetett. Apám mindig azt mesélte "Fiam, az a kõútat az Ashwood család legelsõ sarjai készítették, akár a házat.". Muszáj elmosolyodnom rajta, egy igazi szeretõ apa volt. boldogságom egy pillanat alatt eloszlott, mert eszembe jutott a háború ami végzett vele. Az undorító vérrontással együtt. Kitudja mennyi vér tapad ehhez a házhoz amit mi felépítettünk.

Barna tölgyfából készült a ház és a bútor mivel ebbõl van a legtöbb. Igaz a talapzata furcsa módon kõ volt. Három hálszoba, egy étkezõ vele együtt a konyha, egy nappali, két fûrdõ és egy vendégszoba helyezkedett el. A megmunkált kör alakú ajtón belépve egy kis elõszobában találhattuk magunkat, ami három felé szakadt. A konyha, a hálószóbák és a nappali fele. Balra a konyha, ami nagyon szépen nézett ki. A polcok tle fûszerekkel és nem egyféle étkezõ szettünk volt, arany és ezüst kivételével, majdnem minden anyagból volt, igaz én csak a jó öreg egyszerü agyadtányérokat kedveltem. Nem díszben gazdagok , de a célnak tökéletesen megfelel. Minek kell túlcsicsázni egy evést?

Az asztal a konyha közepén helyezkedett el. Hatalmas kör alakú volt, akár tizenöten is elférnének, de viszont most csak egy szék állt ott szomorúan egymagába, míg a többi a sarokban porosan ásítoztak. 

Apám mindig mondta "Fiam házasodj meg és sokasodj ebbõl tudod fenntartani a családod jövõjét.". Persze.. de ha nem találok egy hölgyet se aki szívem választottja? Miért büntett engemet az ég? Annyi szép hölgyön akad meg szemem annyiszor próbálkoztam egy új életre, de mindhiába. Egyiksem szeretett, sõt el is utasitottak a "tüzes" viselkedésem miatt. De ha direkt provokál valamelyik hozzátartozojuk? Lekicsinyít hogy én csak egy földönfutó senki vagyok? Tudom.. hagynom kelett volna, de nem bírom elviselni, mivel neki egy kicsit nagyobb randja van mint nekem akkor már lenézik az embert.

-Remek!- keltem fel az asztaltól.- Ügyes vagyok sikeresen megint felidegesítettem magam!
Nagyon sóhajtottam és elhagytam a házat. Tudtam hol vezethetem le a feszültséget... hát hol máshol mint a barakkban?

A barakk a jómodúak negyedében volt található, ha lehet annak tekinteni. Közel a palotához. Itt mindig megállok , hogy megcsodáljam a palotát. Mindig elkápráztat , és eltöprengek azon vajon milyen lehet ottbenn. Arany és ezüst minden vagy ékkövek csillogása ragyogja be az egészet? Pár órás elmélkedés után bementem a kiképzõ pályára. Mindig itt szoktam gyakorolni. Általában bábukon, de ha egy ujonc segítséget kér segítek neki.

Már több órája vívtam a kis tömött bábuval, amikor...

-Dunevir!- szólt egy ismerõs hang.
-Igen?-fordultam a hang irányába. Valcan volt az. Apám régi barátja.
-Gyere beszédem van veled.
-Egy kicsit tudsz várni? Éppen a vívás kellõs közepén vagyok!- fordultam vissza és tovább edzettem.
-Ne szórakozz, most fontos dologról van szó!
-Ha annyira fontos mint a multkori akkor ráér!
-Dunevir Ashwood, most tényleg nagyon fontos! Fejezd be vagy én fogom befejeztetni veled.
-Igen is  parancsnok!-mondtam szarkasztikusan.
-A királytól üzenet jött. Azt kérte tõlem hogy második étkezése után mutassam be neki legjobb katonánkat.
-Tessék?-néztem rá érthetetlenül.
-Igen te vagy az egyetlen aki meg tudja védeni õt! Te leszel a személyes testõre, és látni kíván a második étkezése után.
-Minek neki testõr? Már megbocsáss de a feneke alatt van az összes katona az országunkba!
-Azért te neveletlen kölök, mert te tudod a legjobban a kardot forgatni, és szükség van valakire aki megvédelmezi az incidens óta.
-Milyen incidens ?
-Errõl nem beszélhetek, majd õfelsége megmondja neked.
Csak hümmögni tudtam az utolsó mondatra. Érdekelt milyen incidense lehetett a királynak hogy én kellek neki. fogalmam sincs mit gondoljak.
-Valcan.-szólaltam meg pár perces gondolkodás után.
-Igen?-nézett vissza rám.
-Akkor én most bemehetek a palotába?
-Igen, miért majd szerinted õ ide jön? Ne mondj ilyeneket mert a végén bolondnak nézlek!
-Legalább megcsodálhatom a  királyunkat.-mondtam egy gonoszkás arcmosojjal.
-Megvesztél?-ütött fejbe.- Ha ilyet mersz csinálni a király elõtt holnapra már biztos hogy halott leszel!
-Nyugi tudom tartani a számat. Megse fogok szólalni amíg nem kérdez tõlem valamit megígérem.
-Remek! És még valami az arroganciádat msot tûntesd el! Nem fogsz jó benyomást kelteni!
-Nem a benyomásért megyek oda Valcan! hanem védeni! 
-Legyél készen az ebédre! És fürödj meg mert izzadság szagod van.
-Rendben parancsnok.-hajoltam meg és elmentem.

Kérésének elegett tettem, és rendbe szedtem magam. Mintha valami randira mennék úgy igazgatom magam. Minden esetre nem izgultam. Nem kell szeretnie ahhoz hogy megvédjem... sõt utálhat is amennyire akar. Elmentem a barakkba a megbeszélt idõbe. valcan már idegesen toporzékolt.

-Végre megjöttél!
-Mehetünk?
Bólintott és elindultunk.Én csak követtem ahogyan illet. Meg se szólaltam, tudtam hogy ha azt tenném nagy bajban leszek.

Megérkezdtünk a trónterembe. Mögötte voltam. hirtelen megállt, és én is ezt tettem.

-Felség!-hajolt meg Valcan, és én pedig csak biccentettem. 
-Üdvözöllek titetek! Örülök hogy ilyen gyorsan teljesíteni tudtad kérésemet Valcan.- igen igen... Valcan mindig is hithû és szorgos parancsnok volt, ellenben velem.
-Megtiszteltetés felség, hogy a szolgálatára álhattam!

Nem figyeltem Valcant, jobban lekötött a király mint õ. Furcsa érzés kerített hatalmába amikro megláttam. Selymes világos bõr, gyengéd arcvonások, telt lágy akjak. Világos zöld szemek, amikben ezüst kis pöttyök helyezkedtek el akárcsak az éjszakai égen. Haja akár a legszebb ezüst. Tiszta és makulátlan..

-Benned kit tisztelketek?- hozott vissza a valóságba.
-A nevem Dunevir.

Tudtam hogy most drága valcon szúrós szemekkel néz rám... éreztem hogy süti a páncélomat de nem érdekelt.

-Önként jelentkeztél vagy kiválasztottak a feladatra?
-Én vagyok a legjobb harcos a birodalomban. Csak rám bízhatják az életed.- mondtam igazán egykedvûen. Utálom a formai bemutatkozásokat!
-Dunevir... ne feledd ki elõtt állsz!- sziszegte Valcan nekem , és bocsánatot kért helyettem, holott semmi rosszatt nem mondtam. Etikett... hogy én mennyire gyûlöllek!
-Semmi baj, de... ha nem haragszol Valcan szeretnék egyedül beszélni a harcossal.- egy halvány mosoly majd rámnézett a király. Látszottak  a szemeiben hogy valami fontosat akar majd megosztani nekem. Valcan hamar elhagyta a termet és így kettesben maradtunk.

-Egy nagyon fontos dolgot szeretnék most neked elmondani Dunevir, ami csak köztünk maradhat.- montha határozottan.
-Rendelkezzen velem.
-Pár héttel ezelõtt megpróbáltak meggyilkolni, szerencsére a merénylet siekrtelen volt. A Vének Tanácsával üléseztünk, és megegyeztünk hogy kell mellém egy testõr aki megvéd engem.
-Jobbat nem is találhatott volna erre a feladatra felség. A legjobb kardforgató áll ön elött.
Elmosolyogott. De hamar folytatta mondandóját.
- Mivel testõröm leszel, ezért mindenhova követsz , ezért a közelemben kell lenned.Ezentúl itt fogsz lakni a palotába.
-Megtisztelne vele de én nem érdemlek ekkora fényûzést.
-Fényüzést?-nézett rám meglepõdve.
-Jobban szeretem az egyszerû dolgokat. Akárcsak a napi rutint. Nem hiszem hogy be tudnék ide helyezkedni ebbe a környezetbe. Itt mindenki félve és nagy tisztelettel beszél veled, de én nem hiszem hogy képes lennék rá. Ismerem természetem és sajnos nagy szájjal teremtett meg engem az ég. Amellett igazán szeretem saját véleményem hangoztatását. Tudom nem a legmegfelelõbb bemutatkozás, de arroganciám melett a hûség szerepel.

Ekkor letérdeltem eléje, elõvettem a kardomat  és jelképesen a királynak adtam.
-Fenséges királyom életem halálom kezedbe ajánlom. Mint Ashwood család legutolsó leszármazottjaként, rendelkezzél fegyveremmel, rendelkezzél hû szívemmel.

A Liliomerdõ egy gyönyörû hely. Valószínûleg a legszebb az egész birodalomban, vagy akár a világon. A végtelennek tûnõ erdõ, amiben több száz éves tölgyfák magasodnak az égig, barna törzsüket vastagon benõtte az élénkzöld moha, és ami a legcsodálatosabb a több ezer fehér liliom, amin meg-meg csillan a nap fénye. Fenséges illatot árasztva virágzanak bármelyik évszakban, hisz õket a mi erõnk táplálja, ahogy minden egyes nõvényt, ami a földünkön él.

Az erdei elfek királyaként jobban kötõdöm ehhez a helyhez, mint bármely élõ és ezt a köteléket mindig a birodalmunk védelmére fordítom. A népünk száz éve - mióta a nagy háborúk véget értek - új életre kelt. Újra boldog gyermekek futkosnak a réteken, éjjelenként az elf asszonyok bársonyos dallamú éneke csendül, a kristálytiszta tóban apró tündérek játszanak, az erdõben manók bujkálnak, és mindez sehol sem volt a harcok idejében.

Az áldott béke azonban igen csak ingatag. Elég lenne egyetlen rossz döntés, hogy újra vér áztassa ezt a gyönyörû földet. Az én népem vére, hisz több ezer év gyûlölködését nem lehet nyomtalanul eltünteti. A béke napjai ma is veszélyben vannak, azzal fenyegetnek, hogy ismét borús évtizedek köszöntenek ránk.

Csakis ennek elkerülése érdekében egyeztem a bele a Vének Tanácsának javaslatába, mi szerint állandó védelemre van szükségem. Az egy hete megkísérelt merénylet ellenem ráébresztett, hogy a békében bízva talán túl óvatlanok voltunk, már nem figyeltünk olyan alaposan a határainkat és a vérszívó ezt kihasználva észrevétlenül bejutott a palotámba.

Nem tudom a királyuk küldte-e vagy egyszerûen csak egy bosszúszomjas lény volt, de mindenre fel kell készülnünk.  Az katonák parancsnoka kiválassza mellém a legkitûnõbb harcosát, akinek mindig mellettem kell lennie bárhová is megyek.

Szeretek a népem társaságában lenni, mégis jobban kedvelem a magányt, hisz mindig egyedül voltam. Királyként nagy a felelõsségem és megtiszteltetés, hogy én vezethetem õket, de ez éppen annyira nehéz, mint amilyen magányos feladat.

Látni a többieket, ahogy szeretetteljesen egymásra mosolyognak, megölelik, megcsókolják egymást… ezek olyan dolgok, amik másnak jelentéktelennek tûnhetnek, de számomra egy elérhetetlen álom. Bár csak megtudhatnám milyen egy finom érintés, mikor valaki más bõre az enyémhez ér, vagy egyszerûn csak miért lehet olyan jó egy ölelés!

Sóhajtva teszem le a fényes hajkefét az tölgyfa asztalkára, a koronámat a fejemre téve indulok el az ajtó felé, amin elég egyet koppantanom és az elõtte álló szolgálók máris kinyitják és elhátrálnak tõlem.

Szomorú, de mégis tudom, hogy ezt kell tenniük. Az erõ, amit a természetanyától kaptam a népem védelmét szolgálja és a vének szerint csak addig az enyém, ameddig megõrzõm a testem tisztaságát.

- Thandy! – szólítom az egyik fiatal szolgálólányt.

- Igen, felség? – tiszteletteljesen fejet hajt elõttem, de nem lép közelebb hisz még csak véletlenül sem akar hozzám érni. Ha megteszi, akkor a halál fia.

- Üzenj, kérlek Valcannak, a harcosok vezetõjének, hogy a második étkezés után elém hozhatja a harcost. – már biztos kiválasztotta a megfelelõt, de szeretnék én magam is váltani vele pár szót.

- Ahogy parancsolod!

Õ távozik, én pedig a nagyterembe vonulok, ahol már összegyûltek a vének az elsõ étkezésre. Csak õk lehetnek jelen, mert õk a legmagasabb rangúak. Véneknek nevezik õket, de mind erejük teljében lévõ gyönyörû elfek, hisz nem öregszünk soha. Azért vének, mert van közöttük aki már ötszáz éve él a birodalomban. A tanácsaik nagyon fontosak, a tudásuk, bölcsességük pedig még annál is többet ér.

Amint a terembe lépek mind egyként állnak fel és hajolnak meg, de a meghajlást tiszteletem jeléül én is viszonzom.

- Felség!

- Üljetek le, kérlek! – a kör alakú asztal körül szinte nem is marad üres hely. A szolgálók arany és ezüst tálcákon hozzák az ételeket, mindenféle gyümölcs, ami a birodalomban terem. Az erdei elfek nem esznek húst, mert tiszteljük az életet és nem oltanánk ki egyet sem, csupán mert táplálékra vágyunk.

Magam elé veszem a kedvencemet, az amarint, ami egy piros színû édes, lédús puha gyümölcs. Szinte mindenhol megtalálható a Liliomerdõben, ezért rengeteg van belõle.

Az étkezés befejeztével az elfek egyesével állnak fel és egy maghajlás kíséretében elhagyják a nagytermet, míg végül csak én és Galadir maradunk. Õ tanított meg nekem szinte mindent, amit tudnom kellett, apám helyett apám volt és végtelenül tisztelem azért a tudásért amivel a népünket segíti.

- Felség, lenne itt egy nagyon fontos teendõ. – gondterhelten áll elém, ami általában nem jelent örömhírt.

- Mi lenne az Galadir?

- A vámpírról lenne szó, aki betört a területünkre. – a hangja halkabb lesz, hisz ezt titokban tartottuk a palotán kívül, nem akartunk riadalmat kelteni az elfekben. Csak a Vének Tanácsa és a palotámat õrzõ katonák tudnak errõl, és most már Valcan és az új kísérõm is.

- Úgy tudtam õt már elpusztították. – nem hagyhattak életben egy merénylõt.

- Igen, felség. De a hely ahol betört a birodalmunkba… valahogy áttörte a falat, amit senkinek sem lett volna szabad megtennie. Nem tudjuk mivel, de valamilyen sötét mágiát használhatott, mert a határvonalat szegélyzõ fák kiszáradtak, a liliomok elhervadtak.

Nem titkolt döbbenettel nézek rá, a tekintete komoly és aggódó hisz ilyen még soha nem fordult elõ. Az erdõt a mi erõnk táplálja, mi gondoskodunk róla, ezért nem lenne szabad elpusztulnia, míg mi létezünk.

- Ez hogyan lehetséges Galadir? – most már én is felállok és nyugtalan járkálásba kezdek.

- Ma értek vissza azok az elfek akiket odaküldtem, hogy ellenõrizzék a határt és… szerintük valamilyen mérget önthettek abba a kútba ami vízzel táplálja az erdõt.

Mérget? Hát még is elõre eltervezték a támadást?

Ezek szerint a vámpír támadással csak el akarták terelni egy idõre a figyelmünket, míg a méreg hatni kezdett.

- Milyen nagy a pusztítás?

- A fal egy jó mérföldes területen leomlott.

Elkerekednek a szemeim a hír hallatán, a fal amit még én magam emeltem ötven éve. Erõs indákból szõtt fal, amit az erõmmel több méter magasra és egy kisebb fa vastagságúra növeltem. Olyan erõs, hogy karddal nem tudnák átvágni. Azok a lények pedig akik képesek repülni az erdõ lombkoronái miatt nem mernek a földünkre jönni. De ha a fal elpusztul…

- Galadir… ha a fal leomlik, ha az volt a céljuk, hogy elpusztítsák…

- Igen, felség. Valószínûleg, ha a fal leomlik megnyílik az út számukra, hogy támadhassanak.

Azt nem engedhetem meg! Nem lehet újra háború!

Egyáltalán miért? Hisz eddig békében éltünk egymással. Még a vámpírokkal is, akik hajdanán vérrabszolga sorba kényszerítették az erdei elfeket. Még velük is hajlandó voltam békét kötni!

De ki lehet az, akitõl egy ilyen erõs szert kaptak?

A vámpírok nem értenek a mérgekhez, õk nem lehettek. Mindegy… a lényeg most az, hogy meg kell akadályozni a fal teljes pusztulását és ezt csak egy féleképpen tehetem meg.

- Galadir, a forrás vize képes lenne meggyógyítani a pusztulást. – a forrás, ami már a kezdetektõl létezik, az erdei elfek legszentebb helye az egész birodalomba. Még a vének sem érinthetik, csak én.

- De az lehetetlen felség! A katonák nem érhetnek…

- Nem is a katonák feladata lenne. Hanem az enyém. – ez az egyetlen lehetõség és három nap múlva telihold lesz. Megnyílik az út a forráshoz és talán még nem lesz késõ odaérni.

Galadir hitetlenkedve néz rám, majd heves tiltakozásba kezd.

- Azt nem eheted felség! Nem veszélyeztethetjük a királyunk életét! A birodalom határáig négy nap az út! És ki tudja milyen lények jutottak már át a falon!

Igaza van. Tudom, hogy igaza van, de akkor is… nézzem egy újabb háború kitöréséit holott megakadályozhattam volna?

- Csak én vagyok képes elvinni oda a forrás vizét, és csak nekem van elég erõm hogy megerõsítsem a falat. – mondom nyugodtan a hajnal kék szemekbe pillantva – Hát nem ezért lettem én a királyotok? Nem ezért õrzitek az erõmet, minden érintéstõl már száztizenegy éve?

- Felség… - a hangja elkeseredett, tudja, hogy a döntésem ellen nem tiltakozhat és bármennyire is nem akarj, tudja hogy nincs sok választás.

- Holnap reggel hívd össze a Tanácsot. Megvitatjuk a teendõinket és kérlek addig ne szólj senkinek a bajról.

Szomorú mosolyt eresztek meg felé majd egy szó nélkül visszavonulok a szobám rejtekébe. Az erkélyrõl a végtelen erdõ zöldje tárul a szemem elé, ettõl a gyönyörû látványtól a lelkem mindig megnyugszik, de most képtelen vagyok erre. Az aggodalom nehéz kõsziklaként húzza a szívemet, a gondolataim kusza kavalkádja megfájdítja a fejem.

Elfekszem a temérdek puha virágsziromból álló ágyon és csak nézem a tájat…

***

A második étkezésen már nem vettem részt. A szolgálók mindössze pár gyümölcsöt hoztak fel a kérésemre amit hûs vízzel öblítettem le.

Nemsokára találkoznom kell a harcossal, aki majd az én védelmemért felel, de túl ideges és zaklatott vagyok most. Ezért is nem mentem le az étkezésre, nem akarom, hogy a népem azt lássa, hogy a királyuk fél.

A királynak támasznak, védelemnek és erõnek kell lennie, hogy a többiek rá támaszkodhassanak a bajban, de én ebben a pillanatban rettegek.

A kezemben megremeg a karcsú serleg, ezért visszateszem a tálcára. Félek… a népemért, a birodalomért és… magamért. Galadirnak igaza van abban mennyire veszélyes a határig mennem, fõleg hogy nem értek a harchoz és nem tudom megvédeni magam, de muszáj valahogy.

Felállok az ágyról megigazítom a ruhámat, fejemre teszem a koronámat és pár mély lélegzet után elindulok a trónterembe, hogy fogadjam Valcant és a harcost. A szokásos nyugalmamat erõltetem magamra, hogy még csak véletlenül se vegyék észre a csapongó érzelmeimet.

Elfoglalom a helyem a trónomon és intek az õröknek, hogy engedjék be õket.

Kitárul a kétszárnyú ajtó és a terem túlsó végében a már ismerõs Valcan lép be egy ismeretlen elf társaságában. A tekintetem végigfuttatom rajta, nem mutatom ki, de valójában érdekesnek találom, hogy a külsejét tekintve szinte mindenben az ellentétem: valamivel magasabb nálam, a testalkata a vértjén át is erõteljesebbnek tûnik, mint az enyém, a haja hosszú és gesztenyebarna, a szemei pedig feketék, mint a feneketlen két. Egyik keze a kardán pihen ami az övére van csatolva, kicsit lemaradva halad Valcan után, de amikor a parancsnoka megáll, õ is követi a példáját.

- Felség! – hajol meg Valcan a köszöntés közben, de az idegen meg sem szólal és csupán a fejével biccent. Talán néma?

- Üdvözöllek titeket! Örülök, hogy ilyen gyorsan teljesíteni tudtad a kérésemet Valcan. – csupán tegnap jeleztem, hogy szükségem lenne egy harcosra és ma már ki is jelölt egyet.

- Megtiszteltetés felség, hogy a szolgálatára állhattam! – mosolyog büszkén, mire én is elmosolyodom kissé.

Az ismeretlen csendben vár, sötét szemei engem figyelnek, mint egy holló, ami fölméri a környezetét. Már-már zavarónak mondanám az átható tekintetet, de az arca nem mutat érzelmeket.

- Benned kit tisztelhetek? – kérdezem érdeklõdve. Lehet azért bámul ilyen intenzitással, mert még nem látott.  Sajnos nincs lehetõségem a birodalom összes lakójával megismerkednem.

- A nevem Dunevir. – válaszolja mély hangján.

A parancsnoka szúrósan pillant rá, a mindig tisztelettudó Valcan nyilván nem nézi jó szemmel ennek hiányát. Nekem is feltûnt, de nem teszem szóvá.

- Önként jelentkeztél, vagy kiválasztottak a feladatra? – nem veszélytelen egy király védelmére ügyelni, fõleg most nem hogy egy ismeretlen ellenség munkálkodik a éke eltiprásán.

- Én vagyok a legjobb harcos a birodalomban. Csak rám bízhatják az élted. – válaszol egykedvûen.

- Dunevir… ne feledd ki elõtt állsz! – sziszegi Valcan, majd bocsánatot kér a harcosa viselkedéséért.

- Semmi baj, de… ha nem haragszol Valcan szeretnék egyedül beszélni a harcossal. – kérem, halvány mosollyal õ pedig egy jelentõségteljes pillantást vet Dunevirre majd az ajtónállókkal együtt elhagyja a termet, így kettesben maradunk.

Szomorúan segítem fel Kumori mesterre a kabátját, majd tárom szélesre elõtte a bejárati ajtót, hogy egy légy jó, és vigyázz a házra parancs, valamint fejem megsimizése után elvonulhasson.

Nem örülök annak, hogy hónapokra magamra hagy, ezt õ is tudja, mégis elmegy arra a találkozóra, amire két napja hívta pár nemes vámpír.

Pedig… Biztosra veszem, megint egész idõ alatt arról fognak neki beszélni, hogy mennyire veszélyezteti létezésem a vámpírok, öljön meg.

Ha nem csak hazudta, hogy találkozóra megy, akkor, amikor a tanács tagjainak elvonulása után kijöhettem a ház rejtett pincéjébõl, ahova zárt, amíg itt volt a másik két vámpír, mert nélkülem akart beszállni a harcok egyikébe.

Mostanában sajnos túl sok háború dúl a varázslények közt, ráadásul pár ellopott emberi találmánytervnek hála némelyik olyannyira durva, hogy csoda, az egyszerû halandóknak még nem tûntek fel.

Úgyhogy biztos nem engedtem volna, egyedül induljon csatába, ahogy az is biztos, utána mennék, ha kiderülne, hogy átvert, mert féltem.

 Pakolgatok kicsit, aztán amikor megunom ezt a pótcselekvést, lefürdök, és befekszem ágyamba, próbálok aludni ahelyett, hogy arra gondolok, már most mennyire hiányzik Kumori-sama, de ez nem megy még akkor se, amikor átbújok az õ ágyába, és a takarójába csavarom testem, hogy érezzem az illatát magam körül.

Már hajnalban feladom az alvásra tett kísérletet, és a két szoba közt fekvõ nappali ablakába, a kanapé tetejére ülök, hogy a messzeséget pásztázhassam. Azt nem tudom merre ment mester, de azt igen, hogy beleõrülnék abba, ha baja esne, ezért próbálom kitalálni, hogy utána repülhessek. Valami miatt egyre jobban aggódom az életéért.

Ha nem valami jármûvel ment, nap közben biztosan meg kell állnia pihenni, hiszen az ernyõjét se vitte, estére már utolérném vagyok annyira jó repülõ.

Pillanatok alatt, gyorsabb dobogásba kezdett szívvel vonom vissza azonban figyelmem az éledezõ utcára, ahelyett, hogy tovább gondolkodnék azon, melyik a helyes irány, amikor megérzem a számomra oly ismerõs erõ illatát, hogy megkereshessem a forrását.

Annyira jó lenne, ha õ tért volna vissza… Annyira, de annyira jó lenne, ha nem csak a képzeletem játszana velem, és õt érezném.

Mégis…

Amikor elõször meglátom a fának dõlt magas, izmos alak sötét tincseit, amibe a lágy szellõ néha-néha belekap, hitetlenkedve rázom meg a fejem, nem akarom elhinni, hogy õ áll ott.

Csak akkor vagyok benne teljesen biztos, mesterrel, Kumori-samával állok szemben, amikor sötét szemeivel szemeimbe néz annak ellenére, hogy a függöny miatt nagyrészt takarásban vagyok a külvilág elõl.

Ekkor is megbabonázottan meredek rá addig, amíg fájdalmas szisszenéssel beljebb nem kell húzódnia a felkelõ nap sugarai elõl a fa alá.

De… Legalább reakciójától egybõl észhez térek, és viharos gyorsasággal kapom fel ernyõjét, robogok ki hozzá, hogy egy köszönés, valamint bocsánatkérést követõen átnyújthassam neki.

Gondolom, az utcán lévõ embertömeg miatt nem tudott felrepülni lakásunkba, csapdába szorult a fa árnyékában. Én idióta pedig még csak észre se vettem, mennyire szenved a nap miatt, jó, hogy ebbõl nem lett komolyabb baja.

Mint mindig, most is elpirulok mosolyától, amivel köszönt, és megköszöni a segítségem, mielõtt kinyitná az általa megbûvölt fekete ernyõt, és védelme alá bújva követne a lakásunkba.

Hamarosan itt is sötétséget varázsolok azzal, hogy az egyetlen kinyitott ablakot, amin a messzeséget, nameg õt néztem is becsukom. Eleget szellõztek a nappali, ráadásul mindketten látunk sötétben is, úgyhogy nincs szükségünk a fényre.

Csak ekkor fordulok felé, ölelem az idõközben hozzám lépett Kumori-samát magamhoz, miközben letámadom azzal, hogy mennyire örülök annak, jóval elõbb visszatért, mint azt mondta.

- Annyira, de annyira hiányoztál. De… Mégis… Miért jöttél haza ilyen hamar? Nem úgy volt, hogy pár hónapig azon a megbeszélésen leszel? Odaértél egyáltalán? Vagy visszafordultál? Vagy nem kellettél? Ugye nem lesz belõle gond, hogy itt vagy? - tovább is faggatnám, ha egyik mutatóujját nem tenné az ajkamra, mozdulatával belém forrasztva a szót.

- Nyugalom. - teszi is hozzá mély hangján, mialatt kezeim gyengéden lefejti oldaláról. - Kicsit elfáradtam, úgyhogy ledõlök. Majd utána elmondom, miért is jöttem vissza. - megértem, hogy fáradt. Nappal van, már megint nem figyeltem rá…

- Rendben. - biccentek neki szégyentõl vörös arccal. - Ha valamire szükséged lesz, most is itt leszek szembe. - bökök fejemmel szobaajtóm felé. Bár… Nagyon remélem azt, egy ideig hagy aludni, mert habár nem szeretném neki bevallani, az éjjel nem sokat sikerült, kezdek egyre álmosabb lenni.

Ha megbízna egy feladattal, mint ahogy néha szokott, azt most biztos elszúrnám.

- Szólni fogok. - bólint, és higgadt léptekkel a szobájába vonul, és becsukja maga mögött a szobája ajtaját is.

Követném, hogy jó éjszakát kívánjak neki, ha nem hallanám meg az ajtó zárjának kattanását. Így, hogy bezárkózott csak kívülrõl tehetem, miközben azt a vámpírt nézem, amit ugyanakkor festettem ajtajára, amikor az én szobáméra egy sárkányt.

Kopárok voltak a ház ajtajai, ezért megengedte, hogy kidíszítsem õket. Az õ szobája melletti fürdõszoba ajtajára egy vízesés van festve, a konyha ajtajára pedig sok törött edény, és füst. Tiszta elõrejelzés arra, mi lesz, ha beteszem oda a lábam.

Egyedül a bejárati ajtóra nem festettem még semmit, de majd a napokban lehet oda is kitalálok valamit. A pince rejtett ajtajára, ami a nappali egyik szõnyege alól nyílik úgyse fogja megengedni.

***

Nem megy az alvás még azzal a tudattal sem, hogy mester már itthon van, csak a szobája ajtajában sikerül elaludnom. Annak ellenére, hogy mester most nem horkol, mint általában, amikor mellé szoktam mászni, hanem a hangok alapján lázasan kutat valami után a szobájában, hamar elnyom az álom, nem hallgatom sokáig a papírok zörgését, és tárgyak puffanását.

Persze… Mivel ajtaja befele nyílik, amikor kilépne beesek szobájába, és beverem a fejemet.

- Áu… - fogom meg egybõl a padlóba ütött részt. - Ez fájt.

- Jó reggelt. - sóhajtja - Mióta alszunk mások szobája elõtt. - hátöö…

- Jó reggelt. - kelek fel, lépek hátrébb. - Bocsánat Kumori-sama. Én… Csak… Csak nem bírtam aludni.

- Értem. - lép ki, majd indul el a fürdõ felé. Bár… Mintha egy pillanatig elgondolkodna akkor, amikor meglátja szobaajtóm. - Többet ne forduljon elõ.

- Rendben. - sóhajtom. - Nem fog. - ahogy az se, ezt a furcsa, új szokását, a bezárkózást tovább ûzze, mielõtt még becsukná a fürdõ ajtaját lépek utána mosolyogva:

- És azt megtudhatom, hogy az éjjelre mik a terveid? Kimegyünk ma már végre sétálni, vagy vársz valakit?