Élvezem a kényeztetõ kezeit a lábszáramon. Annyira finom, és annyira jó érzés, hogy ilyen közel van. Ennyit még nekem is szabad éreznem, ameddig a kesztyû rajta van.

- Szívesen felség, önnek bármikor, amikor kéri, tudja, hogy itt leszek maga mellett. – mondja, halk, nyugodt hangon, mintha nem akarná megtörni ezt a békét.

Folytatja a kellemes tevékenységét, egyre könnyebbnek érzem magam, a szúró fájdalom szinte el is múlik és csak a fáradt zsibbadtság marad helyette. Egy pillanat mûve az egész, de ahogy feljebb simít a keze a térdemnél, a nyugodt érzést hirtelen forróság váltja fel, amit még soha nem éreztem. Mint mikor a meleg vizû fürdõ simogat, de még annál is forróbb…

Kinyitom a szemeim és rápillantok.

- Elnézést. – elveszi a kezét, de az arca teljesen vörös - Nem akartam… öhm… véletlenül megcsúszott a kezem. Bocsánatáért esedezem felség.

- Semmi gond, megesik az ilyen. – rámosolygok, hiába, hogy véletlen volt, de nagyon jó. Dunevirt viszont láthatóan zavarba hozta. - De most te is térj aludni, holnap fárasztó utunk lesz.

Õ is fáradt lehet és még nekem is segített.

- Jó éjt felség. – óvatosan betakar pedig magam is meg tudnám tenni, de nem szólok.

Egy picikét figyelem õt, míg körülnéz, de a kimerültség hamar erõt vesz rajtam. Az utolsó gondolatom mielõtt elalszom, hogy vajon milyen érzés lenne, hozzá bújva aludni…

Mikor pirkadatkor fölébresztett a reggeli már szépen ki volt készítve és az én takarómon kívül minden mást összecsomagolt. Mikor kelhetett föl?

Elfogyasztom az ennivalót, majd ismét útnak indulunk. A lábaim fájnak, de koránt sem annyira, mint vártam.

A gyaloglás során ismét csak néhányszor állunk meg, de feltûnik valami, ami igen csak szembe, vagy inkább fülbeötlõ. Dunevir szokatlanul csendes. Nem próbál beszélgetni, nem tesz megjegyzést semmire, nem pimaszkodik… már annyira megszoktam tõle ezt a viselkedést, hogy furcsán hiányolom. És elég komor, ami még szokatlanabb.

- Mi a baj? – kérdezem, mikor már nyilvánvaló, hogy aggasztja valami.

- Túl nagy a csend fenség… túl nagy.

A szavaira bennem is felizzik a félelem, amit az út kezdetétõl próbálok elfojtani magamban. Nem láthat gyengének…

***

A kevés pihenõ miatt két és fél nap alatt elérjük a falat, ami már messzirõl magasodik az évszázados tölgyfák fölé. Gyönyörû zöld indákból összefonva, de fáj látom, hogy milyen pusztítást végeztek erre.

A fû elsárgulva, szárazan, a virágok kipusztultak a fák kopaszak, a fal pedig egy nagyobb távolságon szinte teljesen hiányzik. Mintha valami mérget locsoltak volna rá, ahogy feltételeztük is. Szörnyû és szomorú…

- Dunevir. A flaskát kérlek! – szólok hátra sürgetõn. Ez nem maradhat így. Bármelyik percben támadhat az ellenség és a népem nem is számít rá.

- Igenis, fenség. – a kezembe adja, kiveszem a belé rejtett díszes üvegcsét és a kihalt tájon a falhoz sétálok, oda, ahol olyan különös színe van a földnek és óvatosan kiöntöm a vizet, amit a forrásból hoztunk. Magamban azért fohászkodom, hogy legyen elég, hogy gyógyítsa meg ezt a gyönyörû tájat, hogy nyoma se maradjon a gonosz pusztításának.

Az erõmet is munkára fogom, gyengéden a fához nyomom a kezem és hagyom, hogy a természet csodálatos ereje kiáramoljon belõlem és újjáélessze azt ami elpusztult.

- Felség, ez csodálatos! – kiáltja izgatott hangon, mire én is elmosolyodom.

Igen… csodálatos. A képesség, ami megéri az áldozatot, amit hoznom kell érte, a legszebb és legértékesebb adomány.

Rengeteg energiámra van szükség a gyógyításhoz is, de a víznek hála a méreg elpárolgott.

- Akkor most már hazamehetünk… - suttogom, amint minden rendben van.

Nagyon fáradtnak érzem magam, ilyen nagy erõ használata után aludnom kéne, jó sokat, de most nem lehet.

- Igen me…  Felség azonnal jöjjön ide!

A hangjára a szívem sokkal sebesebben kezd dobogni, a félelem végigszánt rajtam a komor tekintete láttán és ösztönösen mögé futok. Ahogy megfordulok, három vérfagyasztóan vigyorgó vámpírt pillantok meg.

Jaj ne… miért… és egyáltalán hogyan, hiszen nappal van… a nap fényesen világít…

- Hogy lehettek napfényen ti korcsok?! – sziszegi a testõröm dühösen, az acsarkodók felé.

- Jól tudod te, hogy miért nézz ránk, nem vagyunk ismerõsek? – kérdezi az egyikük gúnyos kacajjal.

Ismerõsek? Már miért lennének… A szél ekkor meglebbenti az egyikük barna haját és a hosszú fürtök alatt hegyes füleket pillantok meg. A lélegzet is belém szorul, a fájdalom egyenesen a szívem közepébe talál a felismeréstõl, hogy ezek a vámpírok elfek voltak. A népem tagjai, a családom tagjai, a szívem egy részei… és most az ellenségeim…

- Tessék? Hogyan lennél számomra ismerõs?

- Nézz meg jobban hisz olyan vagyok, mint te. – vigyorog tovább, de én nem bírok megszólalni. Remegnek a kezeim, ahogy õket figyelem, a népem iránti aggodalom szinte teljesen eláraszt.

- Mint én? Nem… te nem lehetsz…

- Elf. – nyögöm ki összeszoruló torokkal. Miért?

Régebben csak rabszolgának tartották az elfeket az édes vérünk miatt. Nem változtatták át a fajtánkat. Akkor most miért?

- Látod, a királyunk mégis megismer minket. Mond fenség… ránk miért nem vigyáztál annyira mint-e falra? Mi is érünk ugyanannyit.

Megremegnek az ajkaim a gonosz szavakra, de mintha kést forgatnának bennem. Igaza van… az én felelõsségem lett volna. Egyetlen elfnek sem lett volna szabad szenvedni. Békét kötöttem, de ez sem tartott örökké, ahogy semmi sem. Nem vettem észre… nem is tudtam róla, hogy eltûntek az elfek közül, mert bezárkózva, burokban élve nem ismerem a saját alattvalóimat sem… milyen király vagyok én?

- Csak a megrontottság beszél belõlük ne higgyen nekik! – kiáltja Dunevir, a hangja beszûrõdik a sötét gondolatok mögé.

- Oh de kedves, de tudod mit, elõször téged ölünk meg! Utána a drágalátos király nem kavar majd sok gondot!

- Há! Majd meglátjuk.

Rettegve lépek hátra, ahogy egymásnak rontanak, mindhárman Dunevirt támadják, aki ügyesen harcol ellenül, de mégiscsak hárman vannak! Minden egyes alkalommal mikor megsértik õt összerándulok és az õsökhöz fohászkodom, hogy ne legyen semmi baja.

Ha olyan lennék mint az elõzõ király, segíthetnék neki. Õ tudott harcolni. Az elfek legnagyobb királya és hadvezére volt… én mi vagyok hozzá képest?

A harcosom egyesével intézi el a támadókat, szerencsére csak kisebb karmolásokat okoztak neki, nem lett komolyabb baja.

- Jól van felség?

Értem aggódik… - Engem nem bántottak veled ellentétben.

- Ne féljen felség, csak egy karcolás. – hárítja, de nem tud becsapni. Minden sérülés sérülés, akkor is ha kicsi.

- Persze ezt már sokszor hallottam – nevetek keserûen. Bárcsak maradt volna a forrás vizébõl!

Elindulunk, hogy hazafelé menjünk, minél elõbb meg akarok bizonyosodni róla, hogy a népem és az otthonom is sértetlen.

Furcsa morgás üti meg a fülem, nem is tudnám mihez hasonlítani a hangot. Mi lehet ez? Valami állat? Vagy egy itt élõ lény?

- Ön is hallja?

- Igen… de honnan jöhet? – mintha mindenhonnan hallanám.

- Nem tudom még én sem. – körbekémlel, én is, de sehol senki. Még madarak csicsergését sem hallani, csak azt az ijesztõ morgást.

Hirtelen ér a lökés, majdnem nekiesem az egyik fának, de pont elõtte csapódom a földre. Felszisszenek a karomba hasító szúró érzéstõl, de rögtön a harcosomat keresi a pillantásom Mi történt?

Egy ismerõs alak ugrik le a fa sûrû lombjai közül, az arany hajfürtök valahonnan nagyon ismerõsek, de nem látom az arcát.

- Elina?! – suttogja Dunevir döbbenten, még a kardját is lejjebb ereszti amit az álnok vámpír ki is használ és ráveti magát.

Elina… a kedvese? De hát mikor? Hisz ott volt az ünnepségen! Megtámadtál volna a Liliomerdõt?

- Tudtam Dunevir, hogy mindig nagy a szád, de legalább most tehettél volna valamit… - sziszegi a karmaival csapkodva, majd agyarak csillannak, a következõ pillanatban pedig a harcosom fájdalmas kiáltása hasít keresztül az erdõn.

Remegve szorítom a kezem a számra, könnyes szemmel figyelem, ahogy a vámpír beléharap és el sem engedi, de Dunevir sehogy sem tudja ledobni magáról.

Meg fogja ölni! Mit csináljak… mit csináljak, én nem vagyok harcos, nem tudok segíteni semmit sem… nem hagyhatom, hogy megöljék, õt nem!

Remegve kihúzom a kis tõrt az övembõl, a hüvelyt a földre dobon és gyorsan odaszaladok a vámpír mögé, aki észre sem vesz. A szemeimet összeszorítva belevágom a tõrt, a sikítására megrándulok, de mielõtt elléphetnék felém lendülnek az éles karmai és az ütés erejétõl ismét a földre kerülök, majd sötétség…

Puha érintésre nyitom ki a szemeim, de a fejem nagyon szédül, viszont megkönnyebbülés látni, hogy Dunevir jól van… vagyis legalábbis életben van, de a nyakán egy csúnya véres seb tátong.

- Hála istennek! Azt hittem ezeket a szép szemeket már nem láthatom újra… de miért lett ilyen sötét minden?

Nem értem mirõl beszél, mert forog körülöttem a világ, majd hirtelen dõlni kezd elõre, egyenesen rám.

- Dunevir! – sikítom ijedten, de nem válaszol.

Egy másodperc múlva jó nagy súly nehezedik rám, alig bírok megmoccanni, de nem is merek. Magam sem tudom, hogy mitõl ijedek meg jobban: attól, hogy komolyabb baja esett, vagy hogy rajtam fekszik, mert az arca alig egy centiméterre van a nyakamtól. Az a szerencse, hogy nem a szokásos öltözetemben vagyok, mert akkor mindennek vége lenne.

Máshol szerencsére nem érhet bõr a bõrhöz, de nem kis munka úgy leszedni magamról, hogy véletlenül se érjek a bõréhez. Ha oldalra gördítem a csupasz karomhoz simul…

Végül a karomat csavarom a lelógó köpenyébe, hogy azzal szépen lefektessem miközben kicsúszom alóla. Fáj a hátam és a karom is lehorzsolódott mikor elestem, de jelenleg miatta jobban aggódom.

Nem merek messzire elmenni innen gyógynövényt keresni, így jobb híján a maradék erõmet felhasználva növesztek magamnak, olyanokat, amik elállítják a vérzést. Alig bírom mozdítani a kezeim, de a népemre gondolva mégis megteszem.

Körben letépem a ruhám alját, majd a vizes flaskából locsolok rá egy keveset és megtisztítom a nyakát, óvatos, lassú mozdulatokkal, hogy ne okozzak nagyobb fájdalmat, de ne is érintsem. Rámorzsolom a gyógynövényeket, majd átkötözöm egy száraz anyagdarabbal. A karomat is ellátom és azt is bekötözöm, majd várok.

Ideges vagyok és minden neszre összerándulok ijedtemben. Nem érzem magam biztonságban, és félek, mert ha most ránk támadnak, biztos, hogy megölnék Dunevirt, mert én nem tudnám megvédeni.

Végig az egyik kesztyûs kezét szorongatom, de csak órák múlva nyitja ki a szemeit.

- Végre felkeltél!

- Én se tudtam, hogy felkelek. – mondja karcos hangon, mosolyogva.

- Ne szórakozz Dunevir! – majdnem meghalt!

- Köszönöm, hogy gondoskodik rólam felség. – felemeli a kesztyûs kezét és megsimogatja az arcom.

Jó érzés, hogy ezt teszi. Mintha törõdne velem és legalább annyit tudtam érte tenni, hogy elállítottam a vérzést. - Fel tudsz kelni?

- Igen… azt hiszem.

Könnyedén felegyenesedik, óvatosan kinyújtózik és körbenéz. Ugyanott vagyunk ahol rám zuhant, nem lennék elég erõs, hogy elvonszoljam innen és egyébként is sehol sem lenne biztonságos. Ki tudja, hogy vannak-e még vámpírok a falon belül?

***

A hazafelé út is nehéz és aggodalommal teli. Viszont most ez is kétszer akkora, mint idefelé jövet. Aggódom, hogy mit találunk otthon, a legnagyobb félelmen, hogy mindenki lemészárolva hever majd. A másik dolog ami miatt nagyon aggódom az Dunevir.

Olyan mintha nem is önmaga lenne. Sápadt és lomhán mozog, szinte nekem kell lassítanom, hogy ne hagyjam le, holott ennek pont fordítva kellene lennie.

Mikor három feszült nap után elérjük a Liliomerdõt, kissé megkönnyebbülök, mert minden rendben van. Az erdõ élettel teli, sehol a gonosz jelenléte, a harcosomról viszont minden elmondható a megkönnyebbülésen kívül. Már nem is az utat nézem, hanem õt. Kábán lépked elõre és néha meg is kell állnunk, mert rosszul van.

- Jól érzed magad? – kérdezem, mikor már sokadszorra kell megállnunk. Az elfek ritkán betegek, õ pedig makk egészségesnek tûnt.

- Áh kutya bajom felség. – morogja, de a hangja sem meggyõzõ.

- Nem ettél se ittál ebben a napokban, ráadásul úgy járkálsz, mint aki fél a naptól, a hullaszínrõl ne is beszéljünk. – mondom ki leplezetlenül és ahogy hallom a saját szavaim, egy félelmetes gyanú ötlik fel bennem.

- Bocsánat felség. Csak nincs étvágyam.

Monoton bólintás, majd lassan tovább indulunk, de végig figyelem õt.

Amint beérünk a városba az emberek már ünnepelnek, nyilván már akkor tudták, hogy visszajöttük, mikor az erdõben haladtunk. Örülök, hogy minden rendben velük, hogy képesek még vidámak lenni. Talán az, hogy a fal újra a régi számukra is megnyugvást jelent.

- A király biztonságba hazatért!

Mosolyogva bemegyek a palotába, Dunevir utánam, de még mindig rosszul fest. Talán ha kipiheni magát jobban lesz majd.

- Felség, én…

Hirtelen esik térdre, a kezével a ruhám felsõ részébe kapaszkodik, de a vékony anyag nem tart sokáig és engedve az erõnek ketté hasad. A derekamnál a selyemöv fogja meg, de a harcosom már a földön fekszik.

Ijedten guggolok le mellé, a szemei csukva vannak és kapkodva szedi a levegõt. Még mindig nagyon sápadt…

- Dunevir! – semmi - Orvost! Orvost! – kiáltok a közelben álló szolgálóknak, akik sietve elszaladnak innen.

- Dunevir, kérlek térj magadhoz! – megrázom a vállát, de semmi.

Aggódva ülök mellette, míg meg nem jelenik az orvos, de aztán felállok és elhúzódom, mert másképp arra koncentrálna, hogy nehogy hozzám érjen.

- Gyógyítsd meg, kérlek!

Meghajol és leül mellé a földre. A homlokára simítja a kezét, majd megnézi a szemét is.

- Felség… a harcos nem evett valamilyen mérgezõ növényt? – kérdezi homlokráncolva, de nem. Ugyanazt ettem, mint õ és nekem semmi bajom nincs.

- Nem.

Újabb dolgokat néz meg rajta, majd megakad a tekintete a nyakára kötött anyagon. Kérdõn nézi és úgy döntök inkább válaszolok, hátha az segít…, de aztán mégsem teszem. Mi lesz ha tényleg arról van szó, amire gondolok? Akkor megölnék… vagy számûznék… és nekem kéne számûznöm.

- A harc során sérült meg… de már gyógyul.

- Köszönöm felség… de sajnos nem tudom, hogy mi baja lehet. Olyan mintha mérgezõ növényt evett volna, de mégsem, mert attól csak rosszul lenne. Talán pár nap múlva jobban lesz… kimerülhetett.

Bólintok, de fogalmam sincs mit tegyek most vele.

- A királyi lakosztály melletti szobába vigyétek, amit elõször kapott. – utasítom a szolgálókat, akik segítségért szaladnak.

Nem tudom mi segíthetne. Az orvos azért nem tudta mi lehet a baja, mert ilyet még senki sem látott. Senki sem változna vámpírrá, pusztán a lény harapásától. A vérük fertõzõ, nem az agyaraik. De ha valami módon, most már elég megharapniuk az áldozatukat és átváltoznak… az megmagyarázná, hogy azok az elfek hogyan lettek vámpírrá.

Nézem, ahogy a katonák elviszik innen, majd a szobámba megyek, megfürdöm tiszta ruhát öltök, majd magamra veszem a koronaékszereket. Most szokatlanul nehéznek tûnnek, elszoktam a viselésüktõl.

El kell mennem a tanács ülésére, aztán pedig ki kell találnom, hogy mi legyen Dunevirrel. Senki sem tudhatja meg…

***

Este leszek újra szabad, jó sok teendõm volt és nagyon fáradt vagyok. Gondolkodtam, aggódtam… uralkodtam.

A tanácson kiderült, hogy azok az elfek, akik eltûntek, vagyis most már meghaltak, egy iskolába jártak és feladatot kaptak, amihez a Liliomerdõben töltöttek volna két éjszakát. Az iskola felügyelõje viszont ma jelentette, hogy a diákok nem tértek vissza. Öten voltak. És ami még aggasztóbb, hogy Dunevir csak néggyel végzet. Ezek szerint egynek még valahol lennie.

Mély levegõt veszek és csendbe benyitok Dunevir szobájába. A harcosom az ágy szélén ül a térdein támaszodva, de azonnal felfigyel és fel is állni mikor meglát.

- Ne! Maradj, ne állj fel. – szólok rá, hisz alig áll a lábán.

- Bocsánat felség, nem vagyok a hasznára. Holnapra rendbe jövök. – mondja, de hiába próbálkozik, az a mosoly nagyon hamis.

Összeszorul a szívesen, hogy el kell neki mondanom, hogy mi történik vele, de van egy ötletem, hogy hogyan segítsek rajta.

- Dunevir… az erdõben amikor megharapott az a vámpír… - mély levegõt veszek - … megfertõzött. – nehéz ezt így kimondani, fõleg mivel róla van szó, de jobb ha tudja.

- Tessék?! Nem ittam a vérébõl, már hogy fertõzött volna meg? – kérdezi hitetlenkedve.

Felsóhajtok. – A druida mûve lehet, hogy a vámpírjai már harapással is képesek fertõzni. Így alakultak át azok az elfek is… csak megharapták õket.

Maga elé meredve ül, majd rám pillant.

- Akkor most mi lesz?

- Két hét múlva telihold. Ha addig kibírod hozok neked a forrás vizébõl, hogy meggyógyulj. – mondom halkan.

- És ha nem bírom ki? Mi lesz ha átváltozom és rátámadok valakire, ha megtámadom felségedet… így nem lehetek a testõre.

- Tudom… de nem akarom, hogy számûznöm kelljen téged. – túl fontos nekem, hogy azt tegyem vele – Nem akarlak elveszíteni harcosom. – suttogom halkan.

Meglepetten pillant rám, majd feltápászkodik.

- Maradj, pihenned kell. – nem teszi. Feláll és lassan, de közelebb botorkál. – Makacs öszvér.

- Nem félsz tõlem felség? – kérdezi, alig pár centire tõlem. A teste most hûvösebb, nem áraszt olyan forróságot, mint máskor, de az illata ugyanolyan megnyugtató és finom.

- Nem. Nincs rajtad a kesztyûd. – szólok sietve mikor felemeli a kezeit, de nem foglalkozik vele és közelebb emeli. – Dunevir!

- Téged sosem bántanálak felség. Akkor sem ha vámpír lennék. – a hajamra simít.

Megborzongok az érzéstõl, egy pillanatra lehunyom a szemem, de azonnal kipattannak, mikor a másik kezét megérzem a derekamra simulni.  Takar a ruhám, egy halványsárga finom anyagú köpeny, a nyakán V kivágással, de a karomat eltartom magamtól.

Feljebb simít a kezével, ameddig még nem ér a karomhoz, majd vissza lejjebb a csípõmig.

Az a finom forró érzés megint eláraszt, de nagyon jó. Ilyen közel, így, még nem volt hozzám. Játszik a tûzzel, hisz mindketten tudjuk, hogy ettõl többet nem adhatok neki. Akkor sem ha szeretnék.

- Miért kínzod magad ezzel? Tudod, hogy nem…

- Szerinted felség. Szerintem az egész ostobaság. – fejezi ki, nem túl tisztelettudón, amin akaratlanul is elmosolyodom.

- Úgy tûnik nem is vagy olyan rosszul. – minkét keze a csípõmön pihen.

Lenéz a kezeire és elpirul kicsit, de nem lép el.

- Hát… fogaim még nincsenek. – gondolkodik – Talán nem volt elég erõs a fertõzés és csak megbetegített.

A többiek akik vámpírrá változtak két nap alatt átalakultak. Dunevir pedig már majdnem öt napja ellenáll.

- Senkinek sem szólhatsz… mond azt hogy beteg vagy. – óvatosan megérintem a mellkasán pihenõ hajtincsét és lassan végigsimítok rajta. Most nincs rajta a páncélja, csak egy egyszerû ing és nadrág. – Mindent megteszek, hogy segítsek, csak küzdj ellene ahogy eddig tetted, rendben?

Álomtalan pihenésembõl egy halk, ismerõs hang zökkent ki, de mikor elhal, újra visszasüppedek a csendes puhaságba, de ekkor ismét meghallom.

- Felség.

Ki lehet ez a férfi és miért ismételgeti ezt az egy szót?

- Felség. – már megint.

- Mi van már? – nyöszörgöm álmosan, alig bírom megmozdítani a szám, még túl korán lehet. Vagy még mindig éjszaka van?

- Azt mondta, hogy pirkadatkor induljunk el. És sajnos már annyi az idõ. – hallom a kellemes hangot közel hozzám, de nem nyitom ki a szemem.

- Csak még egy kicsit… - nem akarok menni sehová. Pirkadat… még túl korán van.

- Na de felség, nem pihengethetünk, tudja küldetésünk van.

A szavaira az alvás köde kissé feloszlik és eszembe jut minden, bár még mindig alig bírok felkelni. Hozzá vagyok szokva a sok alváshoz, így nem is csoda, hogy most élni sincs kedvem.

- Tudom nem kell emlékeztetni – felülök és kinyitom a szemem, Dunevir arca egészen közel van, ahogy lehajolva próbált felkelteni.

- Csak nem álmodott valami szépet felség? – ahogy jobban megnézem, érzem, hogy az arcom felforrósodik - Ezt vegyem igennek?

Kuncog, majd elfordul míg felöltözöm, de nem amiatt jöttem zavarba, hisz nem álmodtam semmit. Sokkal inkább az a gondolat zavart meg, hogy milyen jóképû férfi és milyen szépek az ajkai mikor mosolyog. Nem gondolhatok ilyesmire, de mégis arra gondolok, hogy vajon milyen lehet egy csók?

Felveszem a szakad ruhát amit tegnap levetettem, majd a szobámba megyünk, de egy pillanatra meglepetten megállok, mert elsõ pillantásra azt hiszem, hogy valaki fekszik az ágyamban, de aztán jobban megnézem. A takaró alól párnák kandikálni ki. Ki van tömve, mintha valóban lenne benne valaki.

- Hát itt meg mi történt? – nézek a mosolygó testõrömre, hátha õ tudja mi lehet ez.

- Nos, egy csapda volt, ha ide jönnének akkor lássuk, de ahogy nézem érintetlen maradt… - magyarázza elégedetten.

- A vámpírok érzik a vérszagot, ezek meg párnák! – nevetek a kissé ostoba csapdán, hisz a vámpírok érzik az élõlények illatát, már az erkélyrõl megtudták volna, hogy nem vagyok bent.

- Egy próbát azért megért nem?

- De… - hagyom rá, nem akarom megbántani - … de nekem most fürdõ kell és tiszta ruha! – gyûlölöm a vért és a ruhám csupa kosz, hiányzik az alja is.

Dunevir csak mosolyog, nem értem miért.

- Ha akarsz, velem jöhetsz fürödni. – nem zavar a jelenléte és teljesen megbízom benne. Szégyenlõs meg nem vagyok.

- Hízelgõ ajánlat, de én inkább összepakolok, hogy mit vigyünk el az útra, ha nem bánja felség.

Megértõen bólintok, hisz folyton mellettem volt és még nem volt ideje összepakolni a saját dolgait. Õ jobban tudja, hogy mi szükséges egy ilyen útra, hogy mit kell vinni ahhoz, hogy minden rendben legyen.

Besétálok a fürdõbe és egy szempillantás alatt ledobom magamról a piszkos anyagot, majd a finom liliomillatú fürdõvízbe sétálok. Alaposan átdörzsölöm a bõrömet és lassú mozdulatokkal a hajamat is, hogy minden vércsepp kijöjjön belõle. Amint végzek óvatosan kisálok, hogy ne csússzak el a nedves kövön, de amint teljesen kilépek a medence szélére, a függöny félrehúzódik és Dunevir lép be az ajtón.

- Felség, az ön ruháit is elrakjam, vagy inkább maga szeretné? – kérdezi, de ahogy tudatosul benne, hogy semmi sincs rajtam, mozdulatlanná dermed, még az ajkai is elnyílnak ahogy figyel. Az arca azon nyomban elvörösödik.

A tekintetétõl ami végigsöpör rajtam egy szokatlanul kellemes, meleg érzés áraszt el, nem tudom mihez hasonlítani, de talán olyan, mint mikor egy lágy tavaszi szellõ cirógatja a bõrömet.

- Öhh majd kinn megvárlak. – motyogja és már itt sincs.

Még egy pillanatig állok, majd a fürdõlepedõhöz lépek hogy megtöröljem magam.

Vajon… mit gondolhatott? És… tetszett… tetszhet neki a testem?

Annyira jó érzés volt ahogy rám nézett, de lehet, hogy tényleg csak amiatt, mert meglepõdött.

Az emlékkép, ahogy tegnap este azzal a lánnyal nevetett, mint egy éles penge úgy hasít belém. Persze, hiszen, ha õ volt a kedvese, miért is tetszene neki egy férfi teste? És egyáltalán mi értelme lenne? Ha tetszik neki, ha nem, akkor sem érinthet soha, ahogy én sem az õ gyönyörû ajkait.

Sóhajtva nyugalmat erõltetek magamra, nincs értelem ilyen gondolatokkal emészteni magam. Felveszek egy köpenyt, majd kilépek a hálószobámba. Dunevir az ablak elõtt sétál, még mindig piros az arca, kezével idegesen a hajába túr.

- Jól vagy? – kérdezem tõle kissé aggódva, mert még nem láttam ilyennek.

- Semmi olyanra nem gondolok, hogy levetkõztetem magát felség! – kiáltja felém, ahogy megtorpan.

Micsoda? Levetkõztetni engem?

Egymást bámuljuk, nem értem õt, de az arca fokozatosam megy át mélyvörösbe. Mondhatom azt rá, hogy aranyos?

- Akarom mondani felség… Összepakolja a fontos dolgait, amit szeretne hozni az útra? Minden mást összeraktam. – gyorsan vált témát, de így már én is arra figyelek, ami most a legfontosabb. Megmenteni a népem.

- Az én dolgaimat miért nem? – õ tudja, hogy mit szükséges magammal vinnem.

- Mert nem tudtam, hogy hozzá nyúlhatok-e. – motyogja halkan.

Elgondolkodom, hogy mit is kellene összepakolnom, mennyi napra, vagy egyáltalán mire lesz szükségem. A koronámat és az ékszereket biztos nem viszem, csupán akadályoznának a természetben.

- Amit az elõbb mondtál… – kezdem halvány mosollyal, de a szavamba vág.

- Semmi, az ég egy adta világon sincsenek önnel mocskos elképzeléseim!

Mirõl beszél már megint? És miért vág ilyen rémült arcot? Felnevetek rajta, nem is tudom miért, de nagyon vicces.

- Nem én nem arra gondoltam… hanem arra hogy végeztem és elrakhatod a dolgaimat. – amire szerinte szükségem lesz.

- Oh… értem – zavartan megkerül és az öltözõládámból egy csomagba pakol néhány ruhát és a hajkefémet.

- Nos felség ha készen áll mehetünk. – felkapja a táskát.

Csak ennyi? Sem fürdõolaj, vagy hálóruha… de végül is a szabadban leszünk. És ha ott is kell aludnom, akkor takarókra is szükség lenne.

- Felség? Baj van?

- Nem, nem. Semmi baj, csak… még fel kell öltöznöm, nem mehetek köntösben. – mutatok magamra az aggályaimat félretéve. Nem panaszkodhatok, mikor ilyen idõket élünk, nem az én kényelmem a legfontosabb.

A ládámból elõhúzok egy olyan ruhát ami sokkal alkalmasabb utazásra. Elõl zárt, a nyakánál v alakú kivágás és a derekán egy selyemöv helyettesíti a királyi ékszereket. Sokkal egyszerûbb és a díszes arany nélkül sokkal könnyebb is. Mintha súlytalan lennék.

- Mehetünk. – Dunevir visszafordul felém, végigpillant rajtam mire ismét átjár az a furcsa érzés.

- Rendben felség.

Kinyitja az ajtót, lesétálunk a palota elé, ahol a Tanács öt legidõsebb tagja és Galadir várakozik.

- Vigyázz magadra felség és persze te is vigyázz a királyunkra harcos. – elnéz a vállam mellett.

- Az életem árán is megvédem! – jön az azonnali válasz, nagyon vissza kell fognom a mosolyomat a határozott hangjára.

- Galadir, én csak amiatt aggódom, hogy a távollétemben is megtámadhatják az elfeket. Nem szeretnék még több áldozatot, mindenképpen meg fogom gyógyítani a falat.

- Megtesszük, ami szükséges a biztonságunk érdekében felség – bólint határozottan.

A vének is meghajolnak ahogy ellépünk mellettük, nem a fõkapun távozunk, hisz úgy döntöttem, hogy ha titokban megyünk akkor talán idõt nyerünk és az ellenség nem neszeli meg rögtön, hogy mire készülünk.

A Liliomerdõ biztonságos hely, fõleg nappal, hisz itt nincsen sötét. A virágok ragyogása visszatükrözi a napfényt, ezért a vámpírok nem tudnának megbújni a sûrû lombok alatt sem. Itt pedig, ahol mindent körbeleng a liliomok édes illata sokkal nehezebb lenne nekik megérezni a jelenlétünk. Azt hiszem másfél nap lehet kiérni az erdõbõl, de pontosan nem tudom.

- Dunevir? Mennyi idõ túljutni az erdõn? - kérdezem, mivel õ gyakrabban járhatott erre õrjárton.

- Egy nap felség, ha hajnaltól sötétedésig meg sem állunk, de… ha meg is kell állni akkor is megtesszük az utat kevesebb mint két nap alatt.

Igen. Utána pedig jön a senki földje, ahol már nem élnek elfek. Az a hely választja el Liliomerdõt a faltól.

- Fogalmam sincs mennyit bírok majd gyalogolni. Ilyen sokat még sosem kellett talpon lennem. – fejtem ki aggodalmasan.

- Ne törje ezen a fejét felség, ha elfáradt, csak szóljon és a vállamra dobva cipelem.

Hogy mi?

Rápillantok és látom, hogy szélesen vigyorog, mintha nem is lett volna szemtelen.

- Naa, csak tréfáltam felség! Mosolyogj már egy picit! – kéri még mindig vidáman.

Azért mondta volna, mert engem is fel akart vidítani?

- Most nem megy… túlságosan aggódom és… - elég. Nem mondhatom ki hogy félek, én vagyok a király. Hogy nézne az ki, ha pont én félnék? – Ne is foglalkozz velem, a lényeg, hogy minél hamarább odaérjünk.

Nem szól semmit, és én is magam elé nézve sétálok elõre. Nem igazán tudom mit mondhatnék. Nem akarok beszélgetni, nehogy rájöjjön, hogy valójában félek, hisz éjszaka bármikor meglephetnek minket a vámpírok, vagy az erdõn túl ki tudja milyen lények élhetnek.

- Felség! – megállok, mert észrevettem, hogy õ is egy helyben áll. – Ezt kérlek tedd el, ha esetleg szükséged lenne rá.

Felém nyújt egy ezüst hüvelyben pihenõ tõrt, ami nagyon ismerõs a számomra. Óvatosan érte nyúlok, de nem kell az elõvigyázatosság, most tûnik csak fel, hogy egy barna bõrkesztyût visel.

- Ezt honnan szerezted? – csak mert ismerõs ez a tõr.

- Az erkélyen volt a gyümölcsöstál mellett. Ez nem olyan nehéz mint egy kard, hanem kicsi és könnyû. Megfelelõ lesz felségednek.

- Erre nem is gondoltam… mármint hogy nekem is kellene fegyver hisz úgy sem tudom használni. - a ruhám övrészébe csúsztatom – Köszönöm, hogy elhoztad. – hálásan rámosolygok, mert ez azt jelenti, hogy gondolt rám.

- Ha szeretne velem beszélgetni bármirõl én szívesen meghallgatom felség.

Vajon tudja, hogy hogyan érzek? Meglátszódott rajtam, hogy félek?

- Igazán?

- A hangod… sokkal kellemesebb mint a csend. – elfordítja rólam a fejét, mintha zavarban lenne – Szeretem hallgatni a hangodat.

Meglepetten pislogok rá, majd elmosolyodom és egy másoktól látott mozdulattal – amivel azt hiszem köszönetet fejeznek ki – megsimítom a felkarját. Hosszú ujjú ing van rajta így szabad.

A karjára pillant és mikor elhúznám a kezem megfogja az övével. Egy pillanatra megrémülök és az elsõ reakcióm, hogy húznám el, de eszembe jut a kesztyû, így hagyom egy pillanatig. Még így is feszültté tesz, hisz csak egy vékony anyag választja el a bõrt a bõrtõl.

- Köszönöm, hogy ezt mondod, nagyon jól esnek a szavaid. – suttogom neki egy halvány mosollyal és elhúzom a kezem. – De most menjünk.

- Ahogy kívánod. – böki ki egy kis tétovázás után.

A nap további rész fõként csendben telik alkonyat felé már alig van erõm menni. Borzasztóan elfáradtam, sajognak a lábaim, mintha valaki folyamatosan lefelé húzna a földre, de tartom magam. Arról volt szó, hogy sötétedésig megyünk, vagyis már nem kell sokat kibírnom.

Dunevir kényelmesen ballag mellettem, nem látszik különösebben fáradtnak, de az engedetlen természete és a szókimondása ellenére nagyon figyelmes. Mindig megáll pihenni amikor már úgy érzem, hogy nem bírok többet, pedig egy szóval sem mondtam, hogy pihenjünk. Kétszer megálltunk enni is, de egyébként csak rövid pihenõket tartottunk.

- Felség, itt maradhatunk, azt hiszem megfelelõ hely lesz éjszakára.

Körülpillantok, valóban jó hely, mert a talajt vastag moha fedi. De…

- Biztos? Még nincs sötét, még mehetünk. – még átszûrõdik némi fény a lombok között.

- Már fáradt vagy felség, alig bírsz menni, szóval tedd félre a makacsságot és pihenj. – jelenti ki mosolyogva.

Összehúzott szemmel pillantok rá, mert már megint tiszteletlen. – Nem a palotában vagyunk és nincs rajtam a koronám, de tudod, hogy nem beszélhetsz így velem.

- Bocsánat felség, csak azt akartam mondani, hogy jobb lesz lepihenni. – leteszi az utazótáskát, korábban elkértem az enyémet, hogy vigyem én, de nem adta oda. Pedig nem olyan nehéz, én is képes vagyok egy táska cipelésére.

Lehuppanok egy nagy fa tövébe, a lábszáram szinte zsibbad, annyira fáj már. Még sosem gyalogoltam ennyit egyszerre.

A kezeimet a mohára simítom és az erõmet használva sokkal dúsabbra és puhábbra növesztem, hogy kényelmes legyen az alváshoz. Még sosem aludtam a földön. Míg Dunevir pakolászik, addig én a térdemig felhúzom a ruhámat és elkezdem a lábszáramat dörzsölgeti, hogy legalább picit jobb legyen. A vádlim szinte már görcsben áll az erõfeszítéstõl, holnapra biztosan izomlázam lesz.

- Jól van felség?

- Persze, semmi bajom. – vágom rá és behunyt szemmel folytatom a mûveletet.

Közeli léptekre figyelek csak fel újra és arra, hogy a harcosom leguggol elém.

- Nyújtsd ki a lábad felség, majd én segítek. – ajánlja fel.

- Nem kell, köszönöm. Biztos te is nagyon fáradt vagy. – elutasítom, hisz nem kell velem ennyit foglalkoznia. Megvédenie kell csak.

- Ha begörcsölnek az izmaid, holnapra még rosszabb lesz és még sétálni sem leszel képes. Akkor pedig nem megyünk egy tapodtat sem. – mondja, mintha tudná, mivel kell érvelni, mert meggyõzött. Nem vesztegethetjük az idõt.

- Rendben. – sóhajtom és kinyújtom a lábaim a puha mohára.

Leül mellém, lekanyarítja az utazóköpenyét, majd az enyémnél nagyobb kezeit a térdemre simítja. Picit megrándulok a szokatlan érzésre. Már ez az apró érintés is, még akkor is ha nem a bõrét érzem, még akkor is új érzés.

Elõször csak figyelem egy pillanatig, majd behunyom a szemem és a fának döntöm a fejem, ahogy gyengéden nyomogatni kezdi a fájó végtagot. Nagyon jó érzés, bár tény hogy néhol igen csak kellemetlen eleinte, de a hosszas masszírozás szinte teljesen ellazít. Ahogy a vádlimra csúsznak az ujjai és enyhén megnyomja, felnyögök az érzésre. Ott fájt a legjobban, de most már csak kellemesen bizsereg.

- Fájdalmat okoztam felség? – kérdezi rögtön aggodalmasan.

Kinyitom a szemeim és álmosan rámosolygok.

- Nem, nagyon jó. A legjobb érzés hogy, még a kesztyûn keresztül is érzem a bõröd melegét az enyémen. – átmelegíthette a kesztyûjét, és lehet hogy neki ez semmiség, de nekem akit sosem érintett senki, egy másik test melegsége is maga a mennyország.

- Mehetünk?- kérdezem, miután magára öltötte a páncélt.

- Természetesen, felség.

Az ünnepséget már az ajtón túlról is hallani lehet, de nekem ügyelnem kell arra, hogy ne mutassak érzelmet, mert valójában ideges vagyok. Már jó ideje nem voltam a népem körében ezen az ünnepen, de most, hogy a forrásvízre is szükségünk van kénytelen vagyok. Nem mintha nem szeretnék közöttünk lenni, de nem tehetem meg, hogy besétálok egy tömegbe ahol óhatatlanul hozzámérnének.

Kilépünk az ajtón, az elfek ámulattal figyelnek felém, sokuk most lát elõször.

- Mi olyan vicces?- kérdezem Dunevirt, mikor kuncogni kezd.

- Oh semmi felség, csak megláttam a két csirkefogót, na meg a rémült arcukat.

Elmosolyodom a szavain, de aztán eszembe jut amit mondtak és rögtön elkomorulok. Itt vannak, de attól még nem tisztelnek, csak idejöttek, mert így szokás. Vajon mindenki csak azért van itt, mert mindig is így volt?

Furcsa, hogy ez alatt a pár nap alatt Dunevir társasága milyen sok dologra rávilágított.

- Felség…

- Nem akarok beszélgetni. – hárítok, most cseppet sem érzem magam ünneplésre alkalmasnak, sem pedig vidámnak. Vissza akarok menni a szobámba, a puha virágágyamba bújni és csak nézni kifelé a Liliomerdõre, de nem tehetem meg.

A gyerekek mindenfelé virágszirmokat szórnak szét és bemutatják a hold ajándékát, egy apró ezüsttálban fekvõ igazgyöngyöket, amit kagylókból szedtek ki és gondosan összegyûjtötték. A ceremónia után különbözõ játékokat rendeznek, mindenfelõl kacagás, vidám hangok, boldog arcok néznek rám a lágy zenére táncolni kezdenek és egyre többen gyûlnek a zöld gyepre.

- Oh, te jó isten… hogy én hányszor tepertem ott! – mondja a testõröm egy pici mosollyal.

- Ha nagyon szeretnél, nyugodtan mulass… - nem akarom, hogy neki is itt kelljen szobroznia velem. Nem fosztanám meg õt az ünneplés élvezetétõl, csak mert én nem vehetek benne részt.

- Ha csak felséged is velem tart.

- Ahogyan neked is felség. – mond ellent merészen.

Mosolyától akaratlanul is forróság szökik az arcomba, nem is értem miért lepõdöm meg ezen, jól esik, hogy gondol rám, de én akkor sem mehetek.

- Nincs kedve táncolni felség? – táncolni?

- Én nem táncolhatok. – nem is tudom hogyan kell és nem is érhetek hozzá.

- Vannak olyan táncok is, amikor nem kell érintkezni a másikkal… - kérlel tovább, de akkor sem lehetséges.

A tánctéren sokan vannak, elég ha valaki véletlenül nekem jön, vagy megbotlik valaki és nekem esik. Nem tehetem meg.

- Csak egyszer fenség kérem! – kérlel még mindig, de nem szólok vissza. Igazából kezd elszomorítani ez az ünnepség, mert Dunevir lelkes hangja csak még inkább tudtomra adja, hogy mennyi mindent nem tehetek meg. Nem számít, nekem ez a sorsom és kész. Nem az, hogy mulassak, hanem hogy megvédjem az elfeket, a népemet.

- Dunevir!

A hang irányába pillantok és egy gyönyörû elf nõ közelít a harcosom felé. A haja mint a folyékony arany, lágy loknikban mozdul minden lépésénél a szemei égszínkéken tündökölnek. Valóban csodaszép.

- Elina? De jó hogy újra látlak! – megölelik egymást, amitõl a szívem is összeszorul és inkább elfordítva a fejem újra a többi elfet nézem - Nos, milyen volt a képzés a mágustoronyba?

Társalognak, nyilván jól ismerik egymást, talán õ lehet Dunevir kedvese. Nyilván ilyen gyönyörû férfihoz csak egy ilyen szépség lehet méltó.

Az elf hölgy rólam tudomást sem véve mesél a harcosomnak. Jobb lett volna, ha meg sem jelenek közöttük, teljesen fölösleges volt. Minek? Ugyanúgy tudomást sem vesznek rólam, mint ha itt sem lennél. Ez az Elina nevezetû elf még csak meg sem hajolt.

Szúr a mellkasom, de megõrzöm a hideg külsõt, nem szabad, hogy bárki is lássa mennyire megbántottak, de végül is… miért is érdekelne ez bárkit is?

- … miért nem jössz inkább táncolni? – szûrõdnek be a szavak a gondolataimba, de már teljesen kizárom az érzéseket, így a legegyszerûebb.

- Mennék szívesen, de..

- Menj csak… - vágok a szavába rájuk sem pillantva. Az elõbb még annyira akart táncolni, hát most megteheti.

Egy szempillantás alatt el is tûnnek, egyedül maradok és úgy nézek körbe a szép virágfüzéreken és a hatalmas liliomcsokrokon. Minden olyan szép, annyian vannak itt én mégis egyedül érzem magam, mintha senki nem lenne körülöttem.

Megfogom az övemrõl csüngõ kristályüvegcsét, amit indákként fon körbe az arany, hogy védje az üveg tartalmát, a forrás vizét. Már nem sokáig kell itt állnom, pár perc és megnyílik a forrás kapuja és nem kell tovább itt lennem. Tulajdonképpen… ha nem születek ezzel az erõvel nem is lennék alkalmas királynak. Lehet, hogy a vének is csak ezért engedelmeskednek nekem, mert a hatalmam védi az egész birodalmunkat, és ha ez megszûnik újra háborúzhatnak. Ezt ugyan az elfek nem tudják, és nem is látják. Számukra mi vagyok akkor? Semmi…

Hirtelen marad abba a zeneszó, helyette sikoltás váltja fel a békés hangot. Mi történhetett?!

És ekkor meglátom Dunevirt… egy vámpírral egyetemben, aki gyûlölettõl izzó vörös szemeit egyenesen az enyémekbe fúrja. Hogy jutott be ide?

A vámpír felém veti magát és a testõröm is utána, viszont nem mozdulok a helyemrõl, csak figyelem mi történik. Nem futhatok el, hisz a forrás pár pillanat múlva megnyílik és nekem itt kell maradnom, hogy ne szalasszam el az alkalmat. Bármennyire is félek nem mozdulok, nem megyek sehová.

A vérszívók hihetetlenül gyorsak és elõttem is terem az egyik, éles karmaival lesújtani készük rám és belül rettegek tõle, de nem mutathatok félelmet. Várom az éles fájdalmat, de nem jön pedig úgy tûnt semmi sem akadályozhatja meg, hisz én még csak el sem taszíthatom magamtól, mert érintkeznénk.

Abban a pillanatban, hogy a karmai hozzám érnének, a testrész élettelenül esik a földre, a karmazsin cseppek engem is beterítenek. Félek…

- Felség! Azt hiszem ideje indulni! –  Dunevir hangja tör át a belsõ rettegésen, követve a tekintetét látom, hogy a két tölgyfa között valóban megnyílt a fényes út. Körülnézek, majd a ruhámat megfogva átfutok a bejáraton, ami alig pár percig van nyitva, de hallom, hogy a testõröm is utánam jött és ez nem lesz jó.

- Ne kövess!- kiáltok hátra. Ide soha senki nem léphet be a királyon kívül.

- Felség, muszáj! – ellenkezik.

- Nem! – nem jöhet ide. Nem is látok itt vámpírt, elõttünk nem jött be egy sem.

- Ha nem teszem meg meghal! Ezt szeretné felség?! – mond ellent ismét és megtorpanva mered rám komoly pillantással, amit én is viszonzok.

Úgy is azt tenné amit akar, nem igaz? Elfordulok és elõre megyek, a lelkem teljesen megnyugszik ettõl a helytõl, de amint a talaj egyre nedvsebbé válik megtorpanok és visszafordulok.

- Ha ennél tovább jössz, a víz nem fog semmit sem érni, mert elveszíti az erejét. – a talaj ami, mintha kristályszemcséktõl állna, azért olyan nedves, mert a forrás vize táplálja és már nagyon közel van.

- De felség… - kezdené, de ekkor a kapu felõl egy újabb agyaras vámpír tûnik elõ, aki tõrrel a kezében ront Dunevirre, de még idejében visszafordul, keresztüldöfi, majd lefejezi a vámpírt. Elborzadva figyelem a szennyes vértócsát a szent földünkön, de nem merülhetek el a történtekben. Nem szabad. Erõsnek kell maradnom.

- Azt mondtam, hogy nem jössz utánam! Itt maradsz és akkor nem tud senki beljebb jutni! – a hangom most komoly, hisz itt többrõl van szó, mint egy egyszerû ellenkezésrõl, és mikor nyitná a száját megelõzöm - Nem vitázom!

Elfordulok, meg sem várom a választ, de remélem most az egyszer megpróbál engedelmesedni nekem, bármennyire is nem akarja a büszkesége és a makacssága.

Leoldom az övemrõl a díszes üvegcsét, alig pár méter után meg is pillantom a gyönyörû, szikrázó forrást, de most egyáltalán nincs idõm arra, hogy megcsodáljam. A közepébe sétálok, ahol még mindig csak térdig ér a víz és belemerítem az üvegcsét, majd ott tartom egészen addig, míg meg nem telik a gyógyító vízzel. Az üveg fényesen világít mikor felemelem és óvón a kezeimben tartva indulok vissza Dunevirhez, akinek a lábai mellett még két vámpír fekszik õ pedig a karját szorítja.

- Jól vagy felség? – kérdi azonnal, amint meglát elõbukkanni a bokrok mögül.

- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem. Mi történt a karoddal? – az azt szorító ujjairól vér csöpög és ez egyáltalán nem tetszik. Nem akarom, hogy megsérüljön.

- Ez semmiség felség csak egy karcolás. – még el is mosolyodik kissé.

- Mutasd! – bökök felé és kelletlenül, de elhúzza a kezét.

Mélyre szántó karomnyomok, amikbõl szivárog a vére és biztosan fáj is neki. Nem akarom, hogy bármi rossz legyen neki, holott engem próbált védeni. Lehajolok és körben letépem a ruhám alsó részét, amit átitatott a forrás vize.

- Tartsd ide a karodat. – megteszi, én pedig az anyagból a karjára csavarom a gyógyító vizet. A fényes cseppek rögtön izzani kezdenek. Ha õ tette volna ugyanezt, akkor olyan lett volna, minta egy egyszerû vízzel akarná megtisztítani a sebet, de mivel én adtam neki, a karomnyomok nyomban összehúzódnak, és pár másodperc múlva már csak az épp bõrfelület marad.

- Ez hihetetlen! – nézi ámulattal a begyógyult karját – Köszönöm felség! – mosolyog.

Elönt a jóérzés, de sajnos most sietnünk kell.

- A kapu már bezárult, így senki nem tud bejönni utánunk. – mondom, majd a kapuhoz érve elõbb Dunevir lép ki, majd én.

A palota elõtt legalább hét vámpírtetem hever, körülöttük katonák, de szerencsére egy halott elfet sem látok. A harcosok hamar itt termettek és addig is a vámpírok inkább engem támadtak.

- Honnan jöhetett ez a sok vámpír? – gondolkodom hangosan. Nem láttam õket az ünnepségen, egyszerûen csak megjelentek.

- Felség, ezek a korcsok valami módon felvették az elfek alakját. Valamilyen mágia lehetett. – mondja Dunevir elgondolkodva, bár az õ tekintete is gondterhelt. A katonák figyelik a környéket, de szerintem már nincsenek többen. Akkor támadtak volna.

- Nézzétek át a ruhájukat, hogy nincs-e náluk valami, amibõl tudnánk, ki a valódi ellenségünk! – szólok a harcosok felé, akik átkutatják a vámpírokat. Õk nem képesek alakváltása. Valaki segíti, vagy mágiával látja el õket.

- Felség! Ezen itt a druidák jele van! – kiált az egyik harcos és undorodva megfordítja a véres testet.

Odamegyek mellé, mire õ elhátrál és a vámpír nyakán valóban a druidák õsi jele van, egy kör benne három tekeredõ vonal.

- De miért segítene egy druida a vámpíroknak? – õk sosem ártottak a népemnek és mi sem nekik. Ritkán, de még át is utaztak a földünkön, még azelõtt, hogy a fal felépült volna.

Senki nem felel a kérdésemre, nem is vártam és nem is tudnának, hisz elõttük is rejtély.

Elindulok az ajtó felé, Dunevir szorosan a nyomomban és ki is nyitja nekem az ajtót. Szótlanul haladunk a kihalt folyosókon, rémületében mindenki hazarohant, talán még a szolgálók sem maradtak a palotában, mert féltek, hogy ide is betörnek a vámpírok. A szobámba lépve azonban megdermedek a feltörõ emlékektõl. Itt próbáltak meg máskor is megölni, lehet, hogy…?

- Felség? Nem mehetnénk éjszakára egy olyan szobába, amelyiken nincs ablak? Vagy legalább nem ekkora nyitott erkély?

Úgy tûnik hasonló gondolatok kavarognak a fejünkben.

- De igen a palota másik végében olyan szobák vannak ahol keskenyek az ablakok. – ott akkor is felébrednénk, ha valaki be akarna törni.

Bólint, mire átsétálunk a túloldali szobába, ami nem olyan fényûzõ, mint az enyém, de sokkal biztonságosabb jelen esetben.

- Itt csak egy ágy van. – jegyzem meg a nyilvánvalót. Nem feküdhetünk egymás mellett hiszen…

- Én õrködöm felség, de jó lesz a heverõ is. – megfogja a nehéznek kinézõ bútordarab karfáját és az ajtó elé húzza, így pont szembekerül az ablakkal. – Te pihenj csak felség, majd én vigyázok rád.

Egy picit rajta tartom a szemem, furcsa egy kicsit, hogy hirtelen ennyi komolyságot mutat, de szokatlanul jó érzés az, hogy ilyen védelmezõ. Butaság, hiszen ez a dolga, de akkor is jó érzéssel tölt el. Mintha tényleg számítanék neki.

- Köszönöm! – rámosolygok, majd leveszem az ékszereimet, hogy ne törjenek alvás közben, de az övemnél megakad a kezem. Ebben lehetetlenség aludni, de nincs itt a hálóruhám és nem is mehetek el érte. Akkor…

Elfordulok a harcosomtól, majd háttal neki kikapcsolom a díszes aranyövet és hagyom, hogy az engem fedõ, szakadt véres anyag a földre hulljon. Nem ártott volna egy fürdõ, de majd világosban, akkor már nem lephetnek meg a vámpírok.

Gyorsan bebújok a takaró alá, egészen a nyakamig felhúzom és a fal felé fordulva lehunyom a szemem.

- Jó éj Dunevir! – köszönök el tõle.

- Neked is felség! – válaszolja egy rövid késlekedés után, majd hallom hogy õ is elfekszik a heverõn.

Jobb is lesz, ha pihen, hisz pirkadatkor, amint elkészülünk el is indulunk. Nincs idõ késlekedésre. Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz a helyzet és annál veszélyesebb lesz az utunk…

- De felség! – tiltakozik rögtön, látom, hogy megleptem, de nem fogok vele vitázni és végül õ is belátja, hogy nem feleselhet - Így egyedül, vagy legyen kíséret is?

- Nem, nem kell kíséret. – nincs rá szükség. Fényes nappal van és csak a népem körében leszek. Õk pedig nem bántanának és nem is érnének hozzám. Tudják a törvényeket.

- Ahogy óhajtja felség. Kövessen, kérem!

Ezúttal õ vezet engem, a palotán kívül nem ismerek sok helyet, csak a Liliomerdõ és a palotakertet. Kinyitja elõttem az ajtókat, majd be is csuklya a palotán kívül viszont már lemarad kicsit és mellettem sétál. Ezt sem lenne szabad, de már nem teszem szóvá. Itt nem lát minket senki, mert úgy tûnik a gyakorló helyhez egy kicsit kijjebb kell menni az erdõ szélére.

- Felség, lehetne egy kérésem? – fordul felém Dunevir.

- Mondd!

- Nos, egy kicsit hazudnom kell az újoncoknak meg a többi katonának, hogy ki vagy. Ugye nem fog emiatt haragudni rám? – hazudni? De hát miért?

- Miért kéne hazudni? – talán… rosszul érzi magát amiatt, hogy a királyával mutatkozik?

- Nos ha azt mondanám nekik, hogy a király van itt, az egész barakkban az élet a feje tetejére állna. – magyarázza nyugodtan.

Ebben lehet, hogy igaza van, hisz akkor mind azt tartanák szem elõtt, hogy ki vagyok, én pedig látni szeretném Dunevir tudását.

- Rendben. – egyezem bele. Ebbõl nem lehet baj.

Közelebb mentünk a fából épült házakhoz, az egyik kissé hosszúkásabb volt, mint a többi és mikor elé értünk két férfi lépett elõ onnan. Mindketten olyan páncélt viseltek, mint Dunevir, kicsit ziláltok voltak, nyilván a gyakorlatozástól.

- Dunevir! – kiált felénk az egyik.

- Alen és Aven! Jaj, de rég láttalak titeket!

Ezek szerint ismerik egymást. De akkor miért tûnik a harcosom inkább bosszúsnak, mint vidámnak?

- Hát te miért jársz itt? – kérdezi az egyik.

- Nem úgy volt, hogy pulikutyát játszol?- kérdi a másik éles hangon, de a szavaira én is felkapom a fejem. Pulikutya?

- Nem… testõr vagyok… és szabadnapot kaptam. – magyarázkodik, nekem pedig egyre rosszabb érzésem.

- Hát persze, persze!

- Mond Dunevir jók ott a csajok?

- Ne kezd már megint Aven! – kiált ingerülten Dunevir.

- Oh bocsi, tényleg te a király házi ölebe vagy! Mond, megteszel neki bármit?

Szinte jéggé dermedve hallgatom a gúnyos szavakat, nem bírom felfogni, hogy képesek így beszélni. Hogy tehetik? Miért gúnyolódnak rajta… és rajtam? A király testõrének lenni megtisztelõ feladat. Soha nem kértem és nem is kérnék olyasmit tõle, amivel a sérteném vagy megaláznám õt.

- Igen meg! Miért kérded?

- Chh milyen rossz kisfiú, ott fent szórakozik a fenséggel… jaj, bocsánat… és milyen?

Gúnyos hang, még a mosolya is olyan sértõ. Nem gondoltam volna, hogy az elfek így tekintenek rám. Nem tisztelnek… mintha nem is a királyuk lennék, hanem csak egy ismeretlen személy akirõl semmit sem tud és mégis sértegetik. Mit tennének, ha tudnák, hogy én vagyok az?

Levettem a koronám, így nem ismertek föl, de akár hallom akár nem, nem volna szabad így beszélniük rólam. Nagyon rossz érzés, hogy még ennyire sem szeretnek.

Talán rossz király vagy? Minden erõmmel a békét támogattam. Jobban örültek volna, ha egy keménykezû ember parancsol és háborúban élnének?

- Jaj, ne sértegesd hiszen õ járkál ki és be.

- Elég belõletek!

- Juj, valaki megsértõdött,

- Vigyázz, mert mindjárt fejen köp.

Nem bírok már itt maradni, el akarok menni, nem érdekel már az sem, amiért ide jöttünk egyszerûen csak vissza akarok menni a palotába. Ha nem lenne már olyan tökéletes a hûvös maszk, amit használok, nem is tudom mi történne. Úgy érzem legszívesebben elfordulnék és utat engednék a szomorúságnak, a kikívánkozó könnyeknek.

- Hát õ ki?

- Talán egy új játszópajtás?

Marú gúnnyal kérdezi, az egyik kezét felém nyújtja, de egyetlen porcikám sem kívánja az érintését. Még ha õ lenne az egyetlen elf a világon, akihez megengedett lenne hozzáérnem, akkor sem tenném. Azok után, ahogy rólam beszélt?

Dunevir szerencsére elé áll, így nem tud közelebb jönni hozzám.

- Hé ti tökkel vertek! Tudjátok mit? Ha annyira nagy a szátok, akkor biztos erõsek is vagytok. Kihívlak mindkettõtöket párbajra. Ha vesztek, akkor teszek valami szívességet nektek.

Mind a kettejük ellen? De én csak egy kis bemutatót szerettem volna és nem igazi küzdelmet. Nem akarom, hogy megsérüljön…

- No, figyeljenek oda!

- De nagynak hiszi magát valaki. Jól vigyázz, mert elverünk, mint lovász a fiát.

- Majd ha a földön fekszek leverten, akkor mondjátok ezt nekem! – kiáltja ingerülten, de magabiztosan.

Ha õ a legjobb harcos, akkor nem fog veszíteni ugye?

Mindketten a kiképzõpályára lépnek, én pedig a hátamnál lévõ fához hátrálok, hogy megtámaszkodjam. Még mindig rosszul érzem magam, de ezt az érzést most elnyomja az aggodalom.

- A harc tétje? – kérdezi az egyik harcos, miközben mindketten fegyvert ragadnak.

- Nem más, mint apád szép pengéje! – vigyorog a másik gonoszul.

Elkezdõdik a küzdelem, mindhárman egymásra rontanak, de Dunevir fürgén lebukik, így a kettõ egymásnak fut.

- Te hülye!

- Nézz már a lábad elé!

Lélegzetvisszafojtva figyeltem a harcot, az éles pengék szinte szikrát vetnek mikor egymásnak csapódnak. A vékony pengén néha-néha megcsillan a napfény, majd egyszer csak Dunevir a földre kerül és a kard lesújt. Elhajol, de az arcán mégis vér csorog lefelé, a kezemet az ajkaim elé szorítva tartom vissza magam, hogy ne parancsoljam meg nekik azonnal a harc abbahagyását, de végül nem teszem. Dunevir azt kérte, hogy hazudjak a kilétemrõl és én beleegyeztem.

- Gyõztünk.

- Ne olyan hevesen! – pattan fel a földrõl és újra nekik támad, teljes erejébõl.

A harc folytatódik, hevesen küzdenek egészen addig míg Dunevir ki nem repíti a kardokat a kezükbõl és a torkuknak nem szegezi a pengét. Nem sebesítette meg õket, csupán lefegyverezte. Nagyon ügyesen harcol, megkönnyebbülten kifújom a levegõt, mikor vége.

- Meghibbantál?

- Meg is ölhettél volna minket!

- Nem állt szándékomban, de kotródjatok a szemem elõl. – morogja parancsoló hangon, és örömmel látom, hogy az a kettõ bosszankodva távozik.

Rám nézett, a szemöldöke sarkában egy vékony vágás látszott, abból csordul ki a vér.

- Jól vagy? – én még sosem sérültem meg, nem is tudom milyen érzés.

- Igen…

- De vérzel! – annyit azért én is tudok, hogy a sérülés az fáj. Az a furcsa, hogy nem is tudom elképzelni milyen érzés a fájdalom.

- Ez csak egy karcolás… felség, nem kell megijedni. Most viszont menjünk vissza a palotába. Késõ van, és nem szeretnék további incidenseket ezekkel a fafejûekkel.

- Még nem a palotába akarok menni, de innen elmegyünk. – soha többé nem akarok erre a helyre jönni, és azzal a kettõvel találkozni. Meg kellene büntetnem õket a szavaikért, de mit történne, ha magamhoz kéretném õket és egyszerûen nevetnének rajtam?

Elindulok elõre, befelé a Liliomerdõbe, szeretek itt sétálni, mert nyugodt és békés, az illatok pedig nagyon finomak. A talajt fürkészve haladok, míg egy fa tövében meg nem pillantom azt a növényt, amit keresek.

- Az ott elállítja a vérzést és könnyebben gyógyulnak tõle a sebek. – mutatok felé és Dunevir is arra néz.

- Úgy tudtam, hogy csak a virágának van ilyen hatása, ezen pedig még nincs virág.

- Igazad van, de ezen segíthetek. – leguggolok az apró növény mellé, ujjaimat az illatos földre simítom a növény szára mellett és már érzem is, ahogy a langyos melegség, az élet lüktetése végigsimítja a testem és kiáramlik az ujjam hegyébõl egyenesen a talajba. Mosolyogva figyelem, hogy a növény magasabbra nyúlik, majd bimbó nõ rajta, ami pár másodperc alatt szép halványkék virágot bont.

- Ezt meg… ezt meg hogy csinálta felség? – lép közelebb és mellén guggolva megszemléli az apró virágot.

- Ez az erõ adatott nekem, az egyik legcsodálatosabb, ami csak létezhet. Ott is képes vagyok életet fakasztani, ahol már elmúlt, a kiszáradt fákat újra zöldellõvé változtathatom, termékennyé tehetem a talajt… ezt a kicsi növényt akár olyan magasra is megnöveszthetem, mint amilyen te vagy.

- Viccesen nézne ki egy akkora virág, mint én. – gondolkodik hangosan, mire elmosolyodom.

Megfogom a frissen növesztett virágot és lecsippentem a tetejérõl néhány nagyobb szirmát és Dunevir felé tartom. Most nem tétovázik, mint tegnap a lánccal, hanem odanyújtja a tenyerét, amibe belepottyantom a szirmokat.

- Köszönöm, felség! – a gyengéd mosoly, ami szétterül az arcán még engem is váratlanul ér, de nagyon jól áll neki.

- Szívesen. – felállok, hogy induljunk tovább, közben õ összetépi a szirmokat és a sebre szorítja õket, így a benne lévõ nedvek gyorsan felszívódnak és hatnak is. Egy kis forrásnál megvárom, míg megmossa az arcát, majd már a palota felé veszem az irányt.

- Menjünk vissza, mert még a holnapi ünnepséggel kapcsolatban is kell intézkedni. – a királyi szakácsok a palotában már most is a jobbnál jobb fogásokat készítik elõ a nép számára, akik mindig is nagyon szerették a telihold ünnepét. És ez számomra is egy különleges alkalom, hisz azóta nem voltam a forrásnál mióta megkoronáztak.

***

Reggel nagyon kipihenten ébredek és ezúttal nem a neszek zavartak fel, amiért külön hálás vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy miért van ilyen csönd, ezért kinyitom a szemeim és rögtön Dunevir tekintetével találkozik az enyém, aki az ágyán ülve bámul engem.

Vajon mióta nézhet már?

A napfény mindent beragyog, a hófehér takaróm és a karomon felcsúszó finom anyag is szinte szikrázik. – Jó reggelt Dunevir!

- Neked is felség! – megköszörüli a torkát, majd, mint aki csak arra várt, hogy felébredjek, felkelt és összeszedi a ruháit. Én is kikászálódom, bár a ruhám megint a combom köré tekeredett, de gyorsan eligazgatom.

Az ezüstládámból egy halványzöld ruhát veszek elõ, ami ugyanabból a finom anyagból készült, mint a többi. Hasonlít egy köpenyre, de a mellkasomon nem ér össze, hanem szabadon hagyva egy sávot húzódik a csípõmig, ahol aztán összefogja egy aranyöv és innen a bokáimig leomlik. Szeretem ezt az öltözetet.

Amint kész vagyok a tükörhöz sétálok és megfésülködöm, csak akkor nézek Dunevirre mikor a hátam mögé sétál, mert eddig nem tudtam, hogy felöltözött-e már. A tükörben látom, hogy rajta is zöld ruha van, sokkal sötétebb árnyalatban, mint az enyém, de nagyon jól áll neki a barna hajtincsei miatt. Ezen az ünnepen szokás, hogy mindenki zöld színt ölt, hisz a természet egy csodáját ünnepeljük.

- Ma is gyönyörû vagy felség. – hallom a hátam mögül és szinte elakad a lélegzetem. A szívem sokkal hevesebben kezd el verni, az arcomon érzem szétterülni a pírt, de nem tudom kontrollálni az érzéseimet. Miért nem tudom fenn tartani a hûvös maszkot amit mindig? Miért vannak rám ilyen hatással a szavai?

- Nem lenne szabad ezt mondanod – suttogom lehajtott fejjel, hogy ne lássa az arcomat, de utána jövök rá, hogy a tükörben úgy is látja.

- Muszáj kimondanom, nem bírom magamban tartani, ha ezt gondolom.

Tényleg gyönyörûnek tart? Pedig én annyira másképp nézek ki, mint õ…

- Köszönöm… nekem nagyon jól esik, hogy ezt mondod. – megfordulok a széken, hogy közvetlenül nézzek a sötét szemibe, amik csak engem figyelnek.

- Akkor nem kapok büntetést ha ezt mondom? – mosolyog rám játékosan, amivel a közelgõ események ellenére is felvidít.

- Nem mintha bármiért is büntetést kaptál volna eddig. – jegyzem meg vidáman, de aztán elkomorulok – De mások elõtt ne viselkedj velem ilyen… személyesen.

Nem illik és nem akarom, hogy még rosszabb királynak tartson a népem, mint ahogy azt tegnap megtapasztaltam.

- Tudom felség, és nem fogok. Bár nem igazán érdekel, hogy a többiek mit gondolnak. – jegyzi meg.

- Téged lehet, hogy nem, de engem igen és el is várják tõlem a megfelelõ viselkedést. – amire eddig is csak a hûvös maszkkal voltam képes, ahogy ezután is. Semmit sem szabad látniuk rajtam, mert ettõl hisznek erõsnek.

- Menjünk…

Az elsõ ékezés a szokásos módon zajlik, holnap viszont már nem leszek jelen ezen, hisz hajnalban már indulunk is. Dunevir a konyhába ment, az étkezés után pedig Galadir jelezte, hogy elkészült az ezüstpáncél, amit kértem és Thandyval a szobámba küldette.

Elégedetten bólintok, majd amikor visszamegyünk örömmel nézem Dunevir arcát, ahogy megcsodálja a fényes páncélt. Vékony, gyönyörûen megmunkált mûremek, tele elf motívumokkal és jelekkel, de ezek ellenére mégis nagyon erõs. A legerõsebb, amit a kovácsaink készíteni tudnak.

- Ez egyszerûen lenyûgözõ! – végigsimítja a mellvértet – Hogyan tudom ezt meghálálni felségednek?

- Már megháláltad. De most próbáld fel, hogy kényelmes-e mindenhol.

Ügyesen magára illeszti a lábszárvédõt, az alkarra passzoló darabokat, a mellértet, ami picit tovább tart, mert több kapcsot kell meghúznia, de végén minden darab felkerül rá.

- Milyen könnyû! Mintha nem is páncél lenne rajtam. – végigsimítja a liliom mintát, ami a királyi jel, és azt jelképezi, hogy az én szolgálatomban áll.

Csodálatosan néz ki ezekben, mint egy nemes elf, aki mindig is ezt viselte.

Úgy tûnik remekül összebarátkozott Nylivel, mert a szobám felé indulva rögtön a nyomába szegõdik.
- Nem szõrpamacs nem tarthatsz velünk! – mondja Dunevir a kiskutyának, mintha értené, hogy mirõl van szó. Nevetve nézem õket, ahogy a kutyám fekete gombszemeivel izgatottan fürkészi a harcosom.
- Hagyd, hadd jöjjön. – ha már ennyire szeretne.
- Ahogy óhajtja felség.

Nyli végig követi, ennek ellenére Dunevir nem felejti el kinyitni az ajtót és nagyon mulatságos, hogy még a kutyámat is elõre engedi. Becsukja az ajtót, mire a hangulatom azonnal komolyabbá válik, hisz nem egy szívderítõ esemény közlésére készülök.
- Szóval mi lenne az a nagyon fontos dolog. – kérdezi nyugodt mosollyal.
- Emlékszel miért fogadtalak fel?
- Igen, hogy megvédjelek. – válaszolja készségesen - Miért?
Ezt még eddig senki sem tudja a tanácson kívül és most õ meg fogja tudni, milyen nagy veszélyben is van a népünk.

- Védõfalunk megsérült, és ha nem viszem el a forrás vizét, nem fog begyógyulni. – õ is egy élõlény, egy méreg pedig megölheti - Ha pedig nem gyógyul be talán újra egy háborúban lesz részünk.
- Értem szóval egy csapatot kell vezetnem? – a hangja komor, látom, hogy õ is komolyan veszi és érti mennyire fontos ez, viszont a csapat nem lenne jó ötlet.
- Nem. Mi ketten megyünk.
- Tessék?! – fakad ki, egyszerre rémültem és hitetlenkedõn.
- Ketten megyünk. – ismétlem meg türelmesen. Ugyanígy reagáltak elõször a tanácstagok is.
- Na de felség...
- Nincs de. Senki más nem képes elvinni oda, és ha sokan mennénk, akkor észrevennék. Csak mi ketten mehetünk. – azért megyünk, hogy megelõzzük a háborút és ne mi magunk indítsunk egyet - Holnap kapsz egy új vértet, amivel gyorsabban mozoghatsz és jobban véd.
- Felség nem kellett volna. – motyogja.
- Ez a minimum amiért megvédesz. – ha túléljük ezt a nagyon is veszélyes utat sokkal több mindenben lesz része, mint eddig bármikor - Szóval megteszed amit kérek?
- Felség merek, amennyit egy férfi merhet. Aki nem mer többet nem ember.
Erre a válaszra számítottam tõle - Tudod mi lesz holnap éjfélkor?
- Telihold felség.
- Ekkor nyílik meg a forráshoz vezetõ út. Csak én mehetek be oda mivel szent hely és csak én vihetem el a falhoz. – ha más elf hozzáérne a vízhez elveszítené a varázsát és egy egyszerû forrássá válna.
- Szép? –kérdezi kíváncsian.

Érdekes… a legtöbben azt kérdeznék, mire képes, milyen hatalmat adhat.
- Szavakkal leírhatatlan. – a víz, ami kristályként csillog, ezüstszínû fûszálak árnyékában, hófehér fûzfákkal takarva.
- És utána gondolom megkezdjük nagy utazásunkat...

Utazás… ha valóban csak az lenne nem rettegnék tõle ennyire. De most több száz élet múlhat azon a falon és mind tõlem függnek. Ha meghalnak az én kezemen szárad a haláluk. Ez pedig hatalmas teher.
- Igen. És nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy csak felhasznállak. – mondom, nyugalmat erõltetve a hangomra. Nem szabad látnia, hogy félek.
- Én nem is gondoltam ilyenre felség! – tiltakozik azonnal - Megértem aggodalmad, ha többen megyünk biztos szagot fognak rá a kutyák! Így lesz a legjobb… viszont a legkockázatosabb is.

Egyetértõen bólintok, jól látja a helyzetet, de ez aligha változtat azon, hogy akár mind a ketten meghalhatunk.
- Minden rendben lesz felség... nem kell félni... meg fogom védeni, még ha az életembe is kerülne. – a hangja alig pár lépésre a hátam mögül zendül, a szavai… mintha a gondolataimban olvasott volna.
- Honnan tudod, hogy félek? – mégis meglátszott volna rajtam?
- Ne vegye zokon, de remegett, mint a nyárfalevél felség.

Valóban? Pedig holnap nem szabad, hogy bármi is látszódjon rajtam.
- Jól van felség?  
- Igen. Miért?
- Csak már ilyenkor azt szokta mondani a "Nem szabad a királyodra megjegyzést tenned."

Akaratlanul is elmosolyodom, a szabadossága, ami bosszantóan kellene hogy hasson, valójában üdítõ és feloldja a csomót a gyomromban.
- Ha nem lennél ki kéne találni...
- Sokan mondták már felség. Valahogy mindig olyan kihagyhatatlan személyiség vagyok.
Nevetve nézek rá, vidám mosolya, játékosan csillogó szemei teljesen újat mutatnak számomra, de élvezem ezt az újat.

- Tudod, ha az elõzõ király idejében éltél volna, büntetések sorozatát rótták volna ki rád. – jegyzem meg elgondolkodva.

- Az elõzõ uralkodó olyan kegyetlen ember volt?

- Nem… nem volt kegyetlen. Csupán más idõk jártak, a háborúban fegyelemre volt szükség és õ nem tûrte a rendbontókat. – aligha lehetett vidámnak nevezni, de aki a feleségét és a fiát a háborúban veszítette el, annak az élet kegyetlenebb büntetést adott, mint bárki másnak.

- Te ismerted õt? – kérdezi érdeklõdve.

- Húsz éves voltam mikor meghalt. Nem ismertem közelrõl, hisz sokáig… elkülönítve éltem mindenkitõl, de néha meglátogatott, hogy tanítson.

Megmutatta, amit egy uralkodónak tudnia kell. Irányítás, védelmezés és ha, kell a hadvezéri feladatok, de erre sosem volt szükségem. Amint lehetõségem lett rá békét kötöttem minden néppel.

- Akkor te… száztíz éves vagy?

- Idén már száztizenegy. – rámosolygok – De ez nem számít olyan soknak, a tanácsnak vannak ötszáz éves tagjai is.  – Például Handurill, akire rábíztam a vezetést, míg nem vagyok itthon.

Dunevir füttyent egyet, karjait összefonva néz rám átható tekintettel. – Ezt ne vedd megjegyzésnek, mert csak egy észrevétel, de te felség még húsz évesnek sem tûnsz.

A mosolyától és az intenzív tekintetétõl érzem, hogy felforrósodik a bõröm, de már nem tudok uralkodni a természetes reakción.

Ez a harcos az õrületbe fog kergetni, ebben biztos vagyok. Kifújom a levegõt, hogy megnyugodjak és eltûnjön ez a forróság, de a széles mosolyából ítélve biztos elpirultam. Pedig próbáltam úrrá lenni ezen, de õ elõhozza belõlem.

- A jövõben az ilyen észrevételeket is kerüld. – motyogom zavartan, majd az erkélyre sétálok, hogy a friss szellõ elûzze a veszélyes gondolatokat. A kutyám már elvackolta magát az ágyamon és békésen alszik.

- Az is meg van tiltva, hogy bókot fogadj? – kérdezi mellém lépve.

- Miért bókolnál te nekem? – pontoson tudom miért, hisz a tegnapi szavait hallva, azt hiszem vonzza õt a külsõm. De akkor sem lehetséges semmilyen érintkezés.

Ezúttal õ süti le zavartan a szemeit, erõs kezei a vékony tölgyfa korlátra csúsznak, ujjai a fa vékony erezeteit rajzolják körül.

- Mert… én mindig azt mondom felségednek, amit valóban gondolok.

Azt már észrevettem, és akár elismerem neki akár nem valahogy… nagyon jól esett mikor azt mondta gyönyörû vagyok. Még senki nem monda nekem ezt.

Felém fordul és felemeli a kezét, mint aki meg akar érinteni és egyenesen felém nyúl.

- Mi csinálsz? – szólok rá gyorsan, hátha ismét megfeledkezet magról.

- Egy száraz falevél van a hajadban. – közelebb lép, én pedig hátrébb – Csak azt akarom kivenni.

- Dunevir, tudod, hogy nem érhetsz hozzám!

- Nem fogok, esküszöm.

Nem nekem kellene esküdözni! A saját éltével játszik! Viszont már nem tudok tovább hátrálni, mert a fal megakadályoz. Visszafojtott lélegzettel figyelem a kezét, majd az arcát. Valósággal megborzongok, mikor megérzem az ujjait a hajamon, mintha a bõrömön érezném az érintését, ami finoman cirógató. Én magam is meglepõdöm rajta, hogy milyen érzés, pedig csak a hajam volt. Akkor milyen lehet…

- Látja? Itt is van felség! – mutatja az apró barna falevelet, én viszont az arcát figyelem. Olyan közel van.

Az is ilyen érzés lenne, ha én érnék hozzá? És tetszene neki? Megtehetem egyáltalán?

- Megteheti. – válaszolja a kimondatlan kérdésemre a szemeimet fürkészve.

Nem fél, hogy mi történhetne? Mert nem mozdul, de ha elõre dõlnék máris hozzáérnék a mellkasához.

- Miért engednéd? Bajt hozol a saját fejedre. – ki akarok csusszanni mellette, de még közelebb jön, már alig egy ujjnyi távolság van kettõnk között. Szinte árad belõle a melegség felém, az õ nagyobb teste sokkal több hõt termel az enyémnél. Nyilván a bõre is ilyen finom meleg lenne.

- Látom, hogy vágysz rá felség. Itt úgy sem lát senki, én nem árulom el, ha megteszed. – suttogja a szemeimbe nézve.

Most az egyszer nem tudom, mit tegyek. Összezavart, de amit mondott…

- Nem az a lényeg látja-e valaki, hanem a következmények, amit okozhat. – ha elveszik az erõm.

- Milyen következmény lehet egy érintésnek? – értetlenül, kissé bosszúsan néz, a keze ökölbe szorul mellettem a falon, de nem félek tõle. Nem rám dühös.

- A Nagy Elf Könyvben van egy jóslat, ami hosszú, de a lényeg… hogy elveszteném az erõmet, amivel védem ezt a birodalmat. A fal megszûnne létezni. – remélem, így érti miért nem számítanak az én vágyaim.

- Egy könyvben? – úgy néz rám, mintha nevetségesnek tartaná – És kipróbálták már? Honnan tudják, hogy igaz?

- Ne legyél tiszteletlen Dunevir! Az a könyv szent! – mondom határozottan. Nem gúnyolódhat népünk örökségén – És szerinted ki merné kipróbálni? Ne vagyok annyira önzõ, hogy a magam örömét nézve kockára tegyek mindent! Ha igaz, és elveszik az erõm… belegondolni is szörnyû mi következne!

Háború, halál… a népem újra a betörõ vámpírok vérrabszolgája lenne. Soha többé nem élhetnénk szabadon és boldogan.

Látom megértette miért tartózkodom ennyire és látom a csalódottságot is ami szíven üt. Ennyire vágyna az érintésre? Pedig õ bármikor megteheti. Bárit megérinthetne, akit csak akarna és megkapná, amire vágyik.

- Akkor… csak azt tedd, amit meg szabad tenned felség. – kéri és nem mozdul.

Amit szabad?

Óvatosan felemelem a kezem, majd a mutatóujjam a hosszú, vékony fonathoz érintem, ami elõl a páncélján pihen. Végighúzom rajta az ujjaimat, majd a kezembe veszem.

Érdekes tapintása van, kicsit más, mint az enyém, de nagyon jó érzés, hogy nem a sajátomat érintem. Elengedem és a szabadon hagyott tincsek felé nyúlok, amik élettel telin csillognak a napfényen, gyönyörû sötétbarna színük az erdõt juttatja eszembe, és maga Dunevir is, hisz az illata is ilyen: mint az esõáztatta erdõ.

- Köszönöm. – mondom neki, mikor elengedem.

- Bármikor megteheted felség.

Valószínûleg soha többé nem teszem meg. Túl nagy kísértés lenne, hogy többet kapjak.

- Állj félre kérlek. – a pillanatnak vége és nekem újra királynak kell lennem.

Kelletlenül megteszi, elsétálok mellette az erkélyen lévõ asztalhoz, amin lédús gyümölcsök tornyosulnak. Elveszek egy fürt aranyszínben játszó szõlõt és eszegetni kezdem.

- Felség? Kérdezhetek még valamit?

Mosolyogva fordulok felé. – Elõbb utóbb úgy is megkérdezed, szóval mondd!

- Az a könyv… honnan tudják, hogy rólad szól? Ha jól tudom az elf könyvek több ezer évesek.

- Igen, de a lap sarkában van egy jel, amit nem lehetett félreérteni. – megfordulok, majd a tarkómról elsöpröm a hajam, hogy láthassa, ami miatt király lettem. – Látod?

Hallom, hogy közelebb jön, a jel körül bizseregni kezd a bõröm, míg várok, de aztán visszafordulok. – Ez azóta rajtam van, hogy megszülettem.

Sóhajtva ül le az egyik heverõre a kardját a falnak támassza néz kifelé. Már meg sem szólítom, hogy nem ülhet le a király jelenlétében, ha az áll, hisz úgy is mindegy. A mai nap még a pihenésé, holnap viszont meg kell jelennem az ünnepségen, amit a forrás megnyitása alkalmából szerveztek a nemesek, és aztán amint pirkad indulhatunk.

- Egész nap itt fogunk ülni és semmit sem teszünk? – kérdi hirtelen, unott hangon.

- Talán nem szeretsz pihenni?

- Nem szoktam hozzá. A házam körül mindig volt mit tenni, ha éppen nem gyakorlatoztam a társaimmal.

Gyakorlatozás? A kardjára pillantok, majd rá és eszembe jut egy remek ötlet. Õ úgy is unatkozik, én pedig még nem láttam harcolni.

- Dunevir, menjünk oda, ahol gyakorlatozni szoktatok. Látni akarom, hogyan harcolsz!

 Meglepedten nézett rám... gondolom senki sem mert ilyet kérdezni még tõle.
-A törvények nem tiltják, hisz az elfek tisztelik a szerelmet és a köteléket. Az sem tiltott hogy én érezzek ilyet, de ha sikerül inkább elkerülném.
-Megkérdezhetem felségedet, hogy miért?
Rámpillant. Gondolkodi kazon hogy feleljen rá.
-Ha szeretünk valakit örömet akarunk neki szeretni és boldognak akarjuk látni.- cska õt figyelem .. nem nézek máshova tudni akarom mit gondol.. mit érez.. mit lát.- Nem ítélném arra egy elfet sem, hogy anélkül éljen mellettem hogy hozzám érhetne. Anna kellenére, hgy még nem éreztem ... tudom milyen fontos az érintés. Megtagadni a szeretett személytõl kínzás.
És felség mit gondolna arról ha azt mondaném ez az ember, nem lenne más mint egy kis földönfútó elf, aki a testöröd lett?
-Akkor te sosem... - kérdeztem meg. 
-Ne kérdezz többet kérlek!- fordult el és folytatta a tisztálkodást.- Fáradt vagyok és szeretnék mihamarább ágyba kerülni.
Szóval a válasza nem. Miylen élet lehet az ilyen ahol nem lehet senkivel se érintkezni? Pokoli az egyszer biztos... de csak a törvény nem engedi, de mivan akkor ha a törvény nem lát? Akkor nem sértettünk meg semmit? Vagy igen? Egyre rosszabbakon jár az agyam.
Nem szóltam vissza. Nem akartam fölöslegesen feldühiteni. Látszott rajta hogy már fáradt. Kimentem a vízból és felvettem a hûlóruhámat. Megvártam az ajtóval, persze háttal nem akartam leskelõdni, habár szivem szerint megtettem volna.. de a becsületem nem engedte. Halottam hogy mocorgott, gondolom átöltözött.
-Megfordulhatsz.- szólt hozzám.  Õ felvette arany övét és az anyagot ami takarja a derekán.. oh miért? Anélkül is gyönyörûen nézel ki fenség... miért takargatja az õ tökéletes testét? Az enyém százszor de rondább mint az övé... Az a szép csipõ.. Mikor megfordult és szemembe nézet, azonnal elkaptam a tekintetetmet és elpirultam. Én  most perceken keresztül meresztettem rá a szememimet...
-Elnézést.- köszörültem meg a torkom.
-Jól vagy?
-Igen felség, tökéletesen.- csak most ugy érzem magam mint egy perverz disznó.
Összeráncolta aranyos kis pofiját de nem kérdezett többet. Tényleg nagyon fáradt lehet. Sõt holnap lesz egy gyülése amin gondolom nagyon sok energia kell. Elfoglaltam a kis helyemet, és néztem ahogyan bemászik oda. Istenem hogy lehet ennyire édesen belemászni? Utána eloltotta a lángot, s rámnézett.
-Jó éj, felség!
-Neked is Dunevir!
Majd mindketten csendesen megpihentünk. Reggel a madarak csicsergése és a nap elsõ surgarainak cirógatása keltett. Elõször próbáltam a helyemen maradni, vártam vagy fél órát de nem ment... unalmas volt. Felkeltem, vettem egy gyors fürdõt, megfésülködtem és felöltöztem. Miközbe fel alá járkáltam, a király morogva a másik oldalára fordult. Biztos rosszat álmodik. Majd folytattam a teendõimet.
Ekkor nehézkesen de kinyitotta szemét.
-Jó reggelt felség!
-Mit csinálsz Dunevir?-mondta álmosan.
-Várom, hogy fölkelj.
-Zajt csapsz és ettõl ébredtem fel. Nem tudtál volna ágyban maradni és csendesen várakozni?- kérdezte számonkérõen.
-Nem.- húztam össze a szememet.-Nem felség.
-És megtudhatom az okát?
-Unatkoztam. Te sokáig alszol én pedig pirkadati ébredéshet vagyok szokva.- majd lejjebbvittem a hangsúlyt.- Bár ebben az ágyban lehet, hogy tovább is bírnám.
-Dunevir... mondtam már hogy nem tehetsz megjegyzést a királyodra! Kilencven éve nem büntettem meg senkit, nem szeretném veled elkezdeni!
lebbenti fel takaróját majd az ágy szélére fel ül. A köntös a combjai köré tekeredtem.. Fellált, hogy eligazitsa öket, Azok a combok. Oh te jó isten! Egy nõnek sincs ilyen. Azt hittem majdnem odaájulok. Olyan... tökéletes, gyönyörû és.. nem tudok mit mondani. A szó bennem maradt. 
-Mi a baj?- kérdezett meg.- Talán van valami az arcomon?
Odanyult és végigsimitott rajta. Azon a gyönyörû arcon.. úgy megérinteném... -Mondj már valamit!
-Te gyönyörû vagy felség.- suttogtam.
Elment melettem, kinyitotta az ezüst ládát felvette a ruháit és ékszereit, majd megfésülte a haját. végül a koronát rakta fel utoljára, majd indultunk. Kinyitottam elötte az ajtót, és õ egy aranyos mosolyyal jutalmazott meg. hogy miért nem csinálja ezt többször? Olyan édes....
Aztán jött az étkezés. Én megint a konyhába étkeztem, nem szeretem még mindig a feltünést... Megvártam az ajtónál. De most minden nemes követte.
-Dunevir, te várj meg az ajtó elõtt, míg vége nem lesz.-kérte tõlem halkan.
-Ahogy kívánja felség.- álltam meg a jobb oldalán az ajtónal és nézem ahogyan az összes nemes bemegy, majd bezárul a terem. Több órán keresztül benn volt. Én meg halálra unom magamat. Leültem egy kis székre . Hirtelen pici apró lépéseket halottam. Amikor lenéztem egy igazán édes kis kutya jött hozzám.
-Szia szörmók!- kaptam föl az ölembe és vakargatom a pocakját. - Hát te? Honnan jöttél hmm? 
Vakkantott majd megnyalta az arcomat.
-Te kis szörladba én is szeretlek!- majd leraktam és tovább simogattam. ekkor hirtelen elfutott és hozott egy labdát.
-Oh játszani akarsz? Rendben. Hozzd vissza!- dobtam a messzire a lasztit õ boldogat elszaladt és visszahozta.
-Na ki a legcukibb kisállatka?
Vakkant egyet.
-Igen jól mondod te! Gyere ide te kis szeretethiányos pamacs!- jól meddögyönyöztem, és nagyon is élvezte, csak úgy sugárzott belõle a boldogság.
Párszor eldobtam neki a labdát, és visszahozta nekem. Aranyos kis kutyus. szegény a nagy futkározásba hamar kifáradt és elaludt a lábaimnál.
Végre kinyiltak az ajtók.
-Hála az égnek, hogy már vége!
-Gyere harcosom, meg kell vitatnunk egy nagyon fontos dolgot.- szólt hátra miközben a szobája felé indultunk.
Amint elkezdtem követni királyunkat a kutyus is jött velünk.
-Nem szörpamacs nem tarthatsz velünk!-mondtam játékosan.
Õ csak felnevetett.
-Hagyad hadd jöjjön.
-Ahogy óhajtja felség.
Aztán visszaértünk a szobába én kinyitottam , majd elõreengedtem, a kutyussal együtt és becsuktam az ajtót.
-Szóval mi lenne az a nagyon fontos dolog.
-Emlékszel miért fogadtalak fel?
-Igen, hogy megvédjelek. Miért?
-Védõfalunk megsérült, és ha nem viszem el a forrás vizet, nem fog begyógyulni. Ha pedig nem gyógyul be talán ujra egy háboruban lesz részünk..
-Értem szóval egy csapatot kell vezetnem?
-Nem. Mi ketten megyünk.
-Tessék?!- akadtam ki.
-Ketten megyünk.
-Na de felség...
-Nincs de. Senki más nem képes elvinni oda, és ha sokan mennénk akkor észrevennék. Csak mi ketten mehetünk. Holnap kapsz egy új vértet, amivel gyorsabban mozoghatsz és jobban véd.
-Felség nem kelett volna.
-Ez a minimum amiért megvédesz. Szóval kegteszed amit kérek?
-Felség merek amennyit egy férfi merhet. Aki nem mer többet nem ember.
-Tudod mi lesz holnap éjfélkor?
-Telihold felség.
-Ekkor nyílik meg a forráshoz vezetõ út. Csak én mehetek be oda mivel szent hely és csak én vihetem el a falhoz.
-Szép?-kérdeztem tõle.
-Szavakkal leírhatatlan.
-És utána gondolom megkezdjük nagy utazásunkat...
-Igen. És nem szeretném ha azt gondolnád hogy csak felhasznállak.
-Én nem is gondoltam ilyenre felség! Megértem aggódalmét ha többen megyünk biztos szagot fognak rá a kutyák! Így lesz a legjobb.. viszont a legkockázatosabb is.
Bólintott és vártunk. Nem tudtunk beszélgetni semmirõl. Láttam hogy nagy teher esik rá.
-Minden rendben lesz felség... nem kell félni... meg fogom védeni még ha az életembe is kerülne. Mentem mögéje. ekkor megfordult és meglepetten rámnézett.
-Honnan tudja hogy félek?
-Ne vegye zokon de remegett mint a nyárfalevél felség. Most különös nem mondott visza semmit. Érdekes.
-Jól van felség?-kérdeztem tõle aggódalmasan.
-Igen. Miért?
-Csak már ilyenkor azt szokta mondani a "Nem szabad a királyodra megjegyzést mondanod.". Mosolygott.
-Ha nem lennél kikéne találni...
-Sokan mondták már felség.
-Valahogy mindig olyan kihagyhatatlan személyíség vagyok.
Elnevette magát. Legalább oldottam egy kicsit a feszültségét. Ami most nagyon jól jön neki.