Minden zaj csak tompa visszhangként jut el a fülemig. A föld zúgása, életerejének áramlása tölti most ki a testem. Hangok, mindenhonnan hangok. Csatazaj, kiabálás, majd ahogy a Liliomerdõ fénye, s energiája megtölt, minden elcsendesül, mintha egy víz alatti puha, meleg burokba zártak volna. A testem könnyû, szinte lebegve áramlik az energia folyamán, talán órákig is, vagy napokig, nem tudom… csak azt, hogy egyszer lassan véget ér. Az eddig oly biztonságos fény megszûnik, ahogy én magam is elgyengülten hanyatlom a földre, utolsó pillantásommal azonban még látom az erdõ mögül elõbukkanó felkelõ napot…

***

A sûrû ködszerû álom csak nehezen oszlik fel körülöttem, végtagjaimat nehéznek, lomhának érzem. Megmozdulok, s ahogy a könnyû anyag is mozdul velem együtt, ismerõs illat szökik az orromba.

Lassú pislogások közepette nyitom ki a szemem, befogadva a saját szobám látványát. A békés légkör egyszerre tölt el biztonsággal és félelemmel, gondolataimban ezernyi kérdés kavarog, de mielõtt még feltehetném õket, vagy kétségbeesetten rohannék ki, hogy megtudjam mi történt, Dunevir lép be az ajtón.

- Dunevir… - suttogom megkönnyebbülten. A szívemrõl hatalmas kõ gördül le, amirõl nem is tudtam hogy ott van. Úgy tûnik, még az öntudatlanságban is aggódtam érte.

- Tirion! Végre felébredtél! – siet elém, félrerakva a kezében cipelt tálcát.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen?

- Alig több mint egy napig, de nekem végtelen hosszúnak tûnt! – sóhajt, s letérdel az ágyam mellé, fejét pedig az ölembe hajtja – Thelanor az agyamra megy az örökös morgásával, az elfek mind arra várnak, hogy a saját lábadon hagyd el a szobád, addig nem hiszik el, hogy épségben vagy.

- Mi… mi történt akkor éjszaka? Vámpírok… - gondolkodom, de nem megy - … semmire nem emlékszem, csak hangokra, bevillanó képekre.

- Gyõztünk felség! Legyõztük a vámpírokat! – vigyorog elégedetten.

Halvány kis mosolyra húzom az ajkaim, reménykedve, de még korántsem felhõtlen örömmel.

- A harcosok?

Egy pillanatra elhallgat, s neki is elhalványodik a mosolya, mintha komoly vívódáson menne keresztül.

- Néhányuk sajnos odaveszett. – mondja halkan – De… míg aludtál érkezett egy druida és…

- Egy druida?! – kiáltok fel rémülten. Itt egy druida, s én még mindig az ágyamban pihenek! – Hogy lehet itt egy druida? Hogyan engedhettétek… mit tett a népemmel?!

- Nyugodj meg, nincsen semmi baj szerelmem. – mosolyog békítõn.

- Mi történt, amíg nem voltam magamnál? – kérdezem, mert most már tényleg semmit sem értek – Mondj el mindent, kérlek!

Õ pedig így is tesz. Elmeséli a csata kimenetelét, hogy mi történt miután rábíztam a vezetést. A vámpírrá válásának története zavaros, nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan átváltozhat valaki, bizonyára csak erõs vámpírok vére képes rá, mégis… szóhoz sem jutok a döbbenettõl, s talán épp ezért nem is mondok semmit. Maga sem tudom dühös legyek-e az ostobaságáért, amiért kockáztatta az életét és az ép elméjét, vagy hálás legyek, amiért több tucat harcost mentett meg.

Aztán mesél a druidáról, aki meggyógyította a vámpírrá vált elfeket, évszázados képessége még a sebeket is összeforrasztja, így szinte mindenkit megmentett. Fáj a szívem azokért, akik a harcban estek el, értük már csak a teremtõ tehet bármit is, otthont s békét biztosítva a lelküknek, mely talán majd újjászületik a Liliomerdõ egyik pompázatos virágában.

S hogy bízom-e a druidában?

Mit tehetnék? Segített az elfeken, míg én a szobám falai között feküdtem öntudatlanul. Most már nem küldhetem el, meghallgatom hát a mondandóját.

Lepillantok Dunevirre, aki még mindig az ölembe hajtott fejjel mosolyog fel rám. A kezem ösztönösen emelkedik, de aztán szomorúan ejtem is vissza a takaróra, mert eszembe jut, hogy a mágiám bevetésekor levettem a kesztyûm. Végül ismét csak a haját érintem, pedig mennyivel többre vágynék! Annyival többre!

- Örülök, hogy jól vagy. – szorítom a markomba egyik apró fonatát.

- Mi a baj szerelmem, miért lettél ilyen bánatos hirtelen? Hát nem örülsz a gyõzelmünknek? – emelkedik fel, hogy a szemembe nézzen.

- De, igen, örülök. Elkészülök, és azonnal találkoznom kell azzal a druidával. Hogyha igaz amit mondott, s maga a tény, hogy eljött idáig, mutatja hogy segítségünkre kíván lenni.

- Igenis felség!

Megvárom, míg magamra hagy és csak azután engedem ki nehéz sóhajom, s vele együtt a szívem bánatát is. Értelmetlen lett volna elmondani, a lehetetlen akkor is lehetetlen maradt volna, s csak a kínzó tudat lebegett volna a szemünk elõtt.

S én még azért aggódtam, nehogy õ bánja meg a döntését, de most, hogy látom barátai körében, akik megölelik, érinthetik, úgy hiszem nekem sokkal nehezebb lesz, mint neki. Lehetséges, hogy nem is ugyanarra vágyunk mi ketten, talán ezért nehezebb nekem, míg õ felhõtlen boldogságot élvez a társaságomban.

Bárcsak! Bárcsak egyszerûen eltûnne az a jóslat! Bárcsak valaki más lehetnék, egy egyszerû elf! Bárcsak megérinthetném!

A trónteremben síri csönd uralkodik miközben Aldis, a druida besétál. Magas alakját sötét köpeny borítja, olyan, amilyet az utazók, vándorok viselnek, hogy megóvja õket az erdõ szúrós ágaitól, a hidegtõl, s az esõtõl. Az övé azonban szinte úszik utána.

Egész lényébõl sugárzik az évszázados mágia, s most már valóban örülök, hogy alaposan felkészültem a találkozásunkra. Testemet leheletvékony hófehér fátyolszövet borítja, koronám, s ékszereim fényesen csillognak a napfényben, lelkem szinte üres, hátrahagytam a nyomasztó gondolatokat, hogy teljesen a feladatomnak szentelhessem magam, s ne vonja el semmi a figyelmem.

- Köszönöm, hogy fogadsz, felség! Bevallom, nem voltam biztos benne, hogy katonáid a színed elé engednek-e majd. – hajol meg mélyen, s én igyekszem elrejteni meglepettségem, mind a szavai, mind a tettei iránt.

- Üdvözöllek téged Aldis! Bár barátságosabb körülmények között fogadhatnánk téged és néped tagjait, de megértheted, hogy mióta árulás gyanúja terelõdött rátok, nem szívesen látunk.

A hangom nyugodt, érzelemmentes, jobbomon viszont Dunevir mocorogni kezd, mire a druida tekintete is rávillan, majd elmosolyodik.

- Testõröd úgy tûnik nem ért egyet veled, felség. Netán modortalanságnak tartja az elutasítást, miután annyi elfet megmentettem?

- Amiért hálás is vagyok. – biccentek – De ameddig nem gyõzöl meg szándékaid tisztaságáról, te még mindig egy druida vagy, aki lehet, egészen más okból érkezett közénk.

- S nem félsz, hogy megsértesz-e gõggel? – emeli meg sötét szemöldökét, én pedig viszonzom a gesztust.

- Gõg talán, hogy mindenekelõtt népem biztonságát tartom szem elõtt?

- És azt tartod felség?

- Természetesen! – jelentem ki, majd felállva a trónról határozott léptekkel sétálok elé, mit se törõdve azzal, hogy majd egy fejjel fölém magasodik. – Talán nincs akkora erõm, mint neked. Nem teremthetek vámpírokat, nem forraszthatok sebeket össze és hozhatok vissza elfeket a halál szélérõl, de ami erõm van, az értük van. S ha kiderül, hogy te ártó szándékkal jöttél közénk, még ha az utolsó csepp erõm is kell majd hozzá, elûzlek innen.

Egymás szemeit kutatjuk, s bár ezek a lelkek tükrei, az övé mégis kavargó, mint egy tó örvénye. Kiismerhetetlen mélység.

Mindenki hallgat, várják, vajon újabb harc kezdõdik-e el, vagy sem, de mindnyájan összerezzenünk mikor Aldis hangos kacajjal hajt fejet, arcán rosszallás jeli nélkül.

- Hallottam már híredet felség, de én magam akartam meggyõzõdni arról, hogy a pletykák igazak.

- Miféle pletykák? – ráncolom a homlokom.

- Pletykák egy elf királyról, aki népe között ifjú ugyan, de meglepõ bölcsességet hordoz. Egy királyról, aki megtagadja magától az érintés örömeit, hogy megõrizze tisztaságát, s ezzel születésénél fogva birtokolt képességét, hogy még inkább népe segítségére legyen. – tárja szét a karját.

- Nem én tagadtam meg az érintést. Törvény mondja ki, hogy halállal lakol, aki hozzám mer érni. – töröm meg végül a csendet halkan, szinte suttogva, majd ismét a szemébe nézek – De még ha ez a törvény nem is lenne, akkor is így tennék. E képesség segít, hogy megvédhessem az elfeket, akkor nem fogom elvesztegetni.

- Még akkor sem, ha a saját boldogságod… - pillant Dunevirre, mire megdermed még a lélegzet is bennem - … veszhet el emiatt?

Miért teszi ezt? Nincs joga ilyen kérdéseket feltenni… Hogyan jött rá egyáltalán?

- A… boldogságom illúzió lenne csupán, ha a választottam csalódna bennem. És biztos vagyok benne, hogy csalódást okoznék, ha a népem helyett önmagammal törõdnék elsõként. Legfõképpen viszont soha többé nem bírnám elviselni a tükörképem ilyen árulás után. Elégedett vagy? – meredek rá szúrósan, tudatva, nem kívánok több személyes kérdésre válaszolni, fõleg nem most, mikor a katonák és tanácstagok tekintete kísér.

Biccent, majd hosszan tanulmányoz, mielõtt a vének felé fordul, de nekem sem fordít hátat.

- Néhai királyotoknak valóban felvetettétek a halálbüntetés lehetõségét, ha valaki megérinti az akkor még gyermek herceget. – nem értem mire akar kilyukadni, de hallgatok – Viszont… én ismertem a néha királyt, gyakran velem vitatta gondjait. Határozottan emlékszem mi szerint e tilalom, csakis a herceg gyermekéveire vonatkozna, hisz ha elég érett, hogy döntést hozzon, akkor önmaga is eldöntheti majd, vállalja-e ezt az embertelenül nehéz terhet.

A döbbenet, még sosem volt ekkora ebben a teremben. Nem hiszem el amit hallok… Tekintetem a vénekre siklik, kik mély hallgatásba merülve sütik le szemeiket.

- Ti becsaptátok a királyt? – sziszegi mögülem Dunevir, de a döbbenetem akkora, hogy még csitítani sem jut eszembe. – Ráadásul a néhai királyunk óhaja ellenében hoztatok törvényt? Ezzel semmibe vettétek õfelségét! Hogy merészeltétek?!

- Dunevir… kérlek…

- Igen felség?

Mély lélegzetet veszek. – Ezt… ezt majd egy más alkalommal megvitatjuk.

- Na de felség!

- Máskor. – nézek rá szomorúan, de komolyan – A háború elkerülése most mindennél fontosabb.

- Ahogy akarod. – hajt fejet, de ezúttal nem lép el mellõlem, egy pillanatra pedig még az ujjaink is összeérnek, bár az enyémet már finom kesztyû fedi, ez az apró érintkezés is új erõt ad.

Újra Aldisra fordítom a figyelmem.

- Mesélj hát el mindent, amit tudsz, Aldis. Nõvéred szándékairól, okairól, s arról, hogyan segíthetnél bennünket?

Nem tétovázik sokat a válasszal, mintha alig várta volna, hogy elmondhassa amit akart és ebbõl nyilvánvaló, hogy nem Dunevir az egyetlen aki örömmel vesézi ki a másik hibáit.

Amit mond, az viszont megdöbbent és… fáj.

Persze, nem gondoltam hogy önmegtartóztató életet élt, hiszen számára nem volt tiltott dolog az érintkezés, de akkor is borzasztóan fáj hallani, hogy valaki mást – sok más asszonyt – ölelt. Közöttük Thelanor feleségét is, s emiatt a testõröm mérhetetlen gyûlöletet táplál Dunevir iránt.

Nehéz lepleznem mennyire megdöbbent amit hallok. Mintha egy teljesen másik elfrõl lenne szó, aki ellopta egy másik férfi feleségét.

Eszembe jut az, amikor Dunevir a szülei boldog kapcsolatáról mesélt, hogy mennyire fontosak voltak egymásnak… és nem tudom elképzelni, hogy képes lett volna megtörni egy ilyen szent köteléket. Egyszerûen sehogy se fér a fejembe, vagy csak nem akarom elhinni. Azt akarom, hogy ne legyen igaz, de Thelanor… nem hazudna nekem. Õszintének tûnik, még ha keserû harag árad is belõle. Lehetséges, hogy csupán ez a harag mondatja vele a vádat?

- Teljesen bizonyos vagy a történtekben? Valóban Dunevir tette?

- Igen felség, teljesen biztos. Úgy kaptam rajta õket a hálószobában, együtt. – sziszegi ökölbe szorult kezekkel, nekem pedig ugyanilyen módon szorul össze a szívem – Próbálta kimagyarázni magát a szégyentelen és még könyörgött hogy bocsássak meg neki, de a bûn amit elkövetett megbocsáthatatlan. Házasságtörõ kis pióca.

Ezt nem tudom elhinni! Dunevir nem lehetett ilyen… õ nem tehette! Nem tenné…

A következõ pillanatban Dunevir szinte bezuhan az ajtón, mintha csak belökték volna. Rápillantok, újra megnézem õt, de még mindig nem látom benne azt a férfit, akirõl Thelanor beszélt. Csak azt, akit szeretek…

Lesüti a szemeit, a padlót fixírozva vörösödik el, mint egy érett gyümölcs és nem tudom vajon azért-e, mert hallotta amirõl beszéltünk, vagy a látványos belépõ az oka.

- Igaz amit mondott? – kérdezem tõle, s a tekintetébõl rögtön tudom, hogy hallotta.

- Nem tudom, mit mondott, nem hallottam. – motyogja a hazugságot, a tekintete zavartam fordul minden irányba csak felém nem.

Összeszorul a mellkasom, erõvel kell visszatartanom a kikívánkozó könnyeket, de hála a teremtõnek sikerül megõrizni a nyugalmam ahogy olyan sokszor tettem már.

- Ez neked tisztelet? - sziszegi mellettem Thelanor.

- Nem… csak… de…

- Azt mondta házasságtörõ vagy. – kimondani is szörnyû - Igaz ez?

- Sosem volt feleségem… - suttogja alig hallhatón, de még mindig nem néz rám. Válaszolni sem akar, ezért beszél mellé, de hallanom kell.

- S nem is lesz! – vág közbe Thelanor maró haraggal.

- Elég! Dunevir… nézz fel rám!

Nagyon lassan emeli fel a fejét, a bûnbánó tekintete láttán belém hasít valami. Kérlek… ne nézz így rám…!

- Büntetést érdemel nem? – vág közbe ismét a testõröm, kezd egyre jobban zavarni, hogy nem vagyunk négyszemközt és hogy más is beleszól ebbe a beszélgetésbe.

- Nem te döntöd el! – még nem biztos, hogy igaz… még nem hallottam Dunevir-tõl, hogy mi is történt – Megmentetted az életem, ezért megbocsátom neked a vétkeidet. – fordulok a szerelmem felé egy halvány mosollyal, de ez nem olyan õszinte, mint tegnap. Most nem menne, viszont a többieknek tudniuk kell, hogy nem gúnyolódhatnak rajta!

Majd négyszemközt megbeszéljük, s ha Thelanor igazat mondott, akkor… akkor nem tudom megbocsátanék-e neki. A házasság egy szent kötelék, amit bûn megtörni.

- Köszönöm határtalan kedvességét és jóságát felség! – hajol meg elõttem alázatosan, az arcán hatalmas mosoly terül el, amivel a többiekre pillant.

- De felség…

Csendre intem, most õ az aki elfelejti a tiszteletet. Ha annak idején – és ha valóban megtörtént – nem tett panaszt, vagy nem kérte a büntetést, akkor most miért?

Ha belegondolok igen egyszerû a magyarázat: Thelanor meg akarja tartani a királyi testõr pozícióját, míg Dunevirt félreállítja az útból. Egyszerû lenne, de nem tudja hogy Dunevir nem csak a palotában, hanem a szívemben is kiemelt helyet foglal el.

- Hogy van az egészséged? – váltok hirtelen más témára, hogy jelezzem, nem kívánok többet errõl beszélni.

Nem itt és nem most.

- Jelentem felségednek, egyre jobban érzem magamat. Hamarosan visszatérhetek a helyemre.

- Rendben. – nem tart már sokáig… lehet, hogy neki a forrás vizére sem lenne szüksége, mert olyan erõs a teste és az akarata, hogy legyõzi a fertõzést és ellenáll a vámpírnak.

A tekintete szinte lyukat éget az enyémbe, tudom mit keres bennük, de most nem mutathatom ki azt, amit valóban érzek. Majd késõbb mindenképpen felkeresem és beszélgetünk. Hogy hogyan tovább azt még nem tudom.

- Engedelmével felség, pihenni térnék.

Engedélyezem, s a két barátjával együtt elhagyják a tróntermet, ahol kettesben maradok a testõrömmel és a temérdek megoldásra váró gonddal és teendõvel.

***

Az elõkészületek zajlanak a holnapi éjszakára, de mindenki egyre nyugtalanabb, mintha csak éreznék a veszély közeledtét. Legutóbb, mikor telihold volt, a vámpírok megtámadták az ünnepséget, ezért most nem rendezünk hasonlót, nem akarom, hogy az emberek védtelenül járjanak éjszaka és ismét áldozatul essenek a támadásnak. Mert valami készül, érzem a csontjaimban és ugyanezt látom mindenki szemében aki csak rám néz. Mintha tudnák, mintha õk is ugyanarra gondolnának.

Éppen ezért rendelem el Valcan-nak, hogy alkonyatkor mindenkit tereljenek be az óvóhelyre, amit már elõkészítettek. Csakis a harcosok és katonák maradhatnak, akik majd õrzik a forráshoz vezetõ bejáratot, míg összegyûjtöm a gyógyító vizet a vámpírrá vált elfek számára.

 A harmadik étkezés után ismét csak a torony felé vezet az utam, minden éjjel ott találkozunk és most sem kell csalódnom: amint kinyitom az ajtót, megpillantom Dunevirt az egyre növekvõ hold fényében sütkérezve.

Nagyot dobban a szívem a látványra, megállok egyhelyben és csak nézem, egészen addig míg meg nem fordulva rajta nem kap a bámészkodáson. Elvigyorodik, csibészes mosollyal nyúl értem, én meg elpirulok, de egyáltalán nem bánom.

- Azt hittem már nem is jössz.

- Kicsit tovább tartott, mert sokan megállítottak fölfelé. – a palota tele van aggódó elfekkel, akiket meg kellett nyugtatnom.

Csend ereszkedik közénk, a derekamat ölelõ karja megszorul egy pillanatra, majd ernyedten hanyatlik a teste mellé. Mindketten tudjuk mi következik most.

- Tirion… én…

- Várj! – intem le szelíden. – Mielõtt bármit mondanál, had mondjam el… én, nem akartam elhinni amit Thelanor mondott és még most sem hiszem teljesen. Mesélt mást is… például hogy mennyire élvezted az elf nõk társaságát és nem tagadom ez… fáj. – elfordítom a tekintetem a csillagokra – Féltékeny vagyok azokra az asszonyokra akik megérinthettek téged, viszont tudom, hogy akkor mi még nem ismertük egymást és neked nincs mit bánnod azon, hogy élvezed az életet. Emiatt nem is neheztelek rád természetesen, csak… tudni akarom az igazat. Valóban képes voltál elvenni egy másik férfi feleségét?

Mélyen a szemébe nézve várom a magyarázatot, ami szinte rögvest érkezik is, de alig hallhatóan.

- Tirion… az a nõ… nem tudtam, hogy férjnél van. Nem ismertem. – vallja be – Sokat ittam, mert megnyertem egy párviadalt és ott volt õ… Elcsábított és hát… mi… - félrenéz, a hold fényében is látom az ezüstösnek ható pírt, ami szétterül az arcán – Csak egyszer történt meg, de Thelanor hazaért és benyitott, míg mi… nem tudtam, fogalmam sem volt, hogy férjnél van hiszen õ csábított el engem. Ha tudtam volna sosem érek hozzá. Rengetegszer bocsánatot kértem már miatta, de nem képes elfelejteni ami történt. Mindenért engem hibáztat, szerinte én beszéltem rá a feleségét és nem hiszi el, hogy az a nõ bárkivel képes lenne… - elhallgat egy percre, az arcomat kutatja a tekintete míg végül a kezét lassan a hajamba csúsztatja, az ujjai érintésétõl kellemes bizsergés rohan végig a testemen. – Elhiszed ugye? Kérlek Tirion… hidd el nekem hogy…

- Hiszek neked szerelmem. – mosolygok rá megkönnyebbültem – Nem is akartam elhinni, reménykedtem benne, hogy meg tudod magyarázni és minden rendben lesz.

- Mit mondott rólam az a féreg?

Megingatom a fejem. – Az nem fontos. Mint mondtam a jelen számít. Csak tudni akartam hogy nem ismertelek félre.
- Köszönöm Tirion. – mosolyog rám miközben magához húz hogy a testünk szinte teljesen összesimuljon.

Olyan jó meleg…

A fejemet a mellkasára hajtom, nagyon jó érzés ez is, amit el sem tudtam volna képzelni és nem gondoltam hogy valaha is érezhetem milyen egy ölelés. Sírni tudnék a boldogságtól.

Még jó pár percig állunk így, én is átkarolom õt, majd elválunk és mindketten a saját lakrészünkben hajtjuk álomra a fejünket.

***

Két órával alkonyat elõtt kezdenek az óvóhely felé menni, de már akkor is érezhetõ, hogy baj lesz. A máskor gyönyörû kék eget bárányfelhõk helyett, sötét viharfelhõk árnyékolják, szinte teljesen eltakarva a napfényt elõlünk.

Ez nem olyan zápor, mint máskor, ez nem az esõ közeledtét jelzi, hanem valami sötét erõ jelenlétét, aminek a hatására még a liliomok is összezáródnak, hogy megóvják a szirmaikat.

Éppen így védelmezik most a katonát az elfeket, akik egyre-másra sorakoznak a barlang bejáratánál, míg én feszülten várom, hogy a hold elõbukkanjon a felhõk közül és megnyissa elõttem a bejáratot.

Thelanor kivont karddal áll mögöttem, mintha csak arra számítana, hogy rögtön ellenséggel kell majd szembenéznie.

Félek, hogy így van. Az erdõ sötétjébõl állandó neszek szûrõdnek ki: varjak vijjogása, vadak morgó hangja. Félek, de elrejtem.

Dunevirre gondolok, ha úgy érzem menten reszketni kezdenék és hirtelen mintha sokkal több erõm lenne. A karjai erõs ölelését képzelem a testem köré és ez biztonsággal és nyugalommal tölt el. Õ is biztonságban kell hogy legyen.

Megparancsoltam Valcan-nak, hogy a többiekkel együtt kísérje az óvóhelyre, akármit is mond, vagy követel. Mert hogy önszántából biztos nem akar majd menni.

- Felség, nézze!

Felkapom a fejem, mikor egy sötétszürke felhõkupac elsiklik a fényes telihold elõtt, ami erre rám ragyog, majd megvilágítja a két hatalmas tölgyfa közét ahol csillogó árnyékként jelenik meg a forrás bejárata.

- Te maradj itt. Senki nem jöhet be! – felkapom a lábam mellõl a két díszes kristályüveget.

- Parancsára felség!

Mély levegõt véve átlépek a kapun és rögtön egy nyugodt, minden porszemébõl tisztaságot árasztó térbe kerülök, ahol egy hosszú fehérkavicsos ösvény vezet el a kristálytiszta vizû forráshoz.

Nem tétovázom, nincs idõ gyönyörködni a látványban. A forrás mellé lépek és belémerítem az üvegeket. Türelmetlenül várom míg bugyogva megtelnek, majd futólépésben visszasietek a bejárathoz, de amint átlépnék hirtelen érintést érzek a mellkasomon és valami hátrataszít.

Felszisszenek az eséstõl és azonnal körülpillantok az üvegek után kutatva, amik közben elgurultak.

Egy pillanat múlva éppen csak sikerül elugranom a berepülõ véres test elõl. Felsikoltok az ijedségtõl és azonnal odalépek, de mikor meglátom az arcán azt a jelet… a druida jelét, elhátrálok.

Összekapom az üvegeket és ismét a bejárathoz lépek, s amint átlépek rajta elkerekednek a szemeim a látványra.

Az elfek futva igyekeznek az óvóhely felé miközben a katonák körbeállják õket és védelmezik  a betolakodó lények elõl.

- Felség! Felség menjen vissza! Itt nem biztonságos önnek!

Thelanor után kutatok, de csak a hangját, halom míg meg nem pillantok a földön birkózó két alakot. A lény a nyakába akar harapni, mint akkor Dunevirrel is tették az erdõben.

Mit tegyek? Mit tegyek?!

Körülnézek, egy pillanatra lehunyom a szemem és a kezeimbe irányítom az erõt, amit a természettõl kapok majd a földhöz nyomom a tenyereim.

Gyökerek tekergõznek elõ az ujjaim közül egyenesen az ellenség felé, majd körülfonva õket lerántom a testõrömrõl, aki nyomban felpattan és végez a lénnyel. Felém fordul, de nincs ideje semmire, mert rögtön egy másik ellenség veszi ostrom alá, míg engem egy kéz kap el hátulról.

Próbálok kiszakadni a karok közül, míg meg nem érzem az ismerõs illatot és döbbenten hátra nem pillantok.

- Dunevir! Neked az óvóhelyen kellene lenned!

- Hát hogyne felség! Próbálj csak meg betuszkolni oda, sok sikert hozzá. – morogja sértett büszkeséggel.

- De hát…

- Bukj le!

Teszem amit mond, hallom az elsuhanó pengét a levegõben, majd azt is amikor csontot ér és hátborzongató reccsenéssel át nem szeli azt. A vámpír a földre hullik, ezért felpillantok. Mindenhonnan csatazaj szûrõdik felém, tompa sikolyok, futó léptek…

- Felség, gyere! Biztonságba kell hogy helyezzelek. – nyújtja a kesztyûs kezét Dunevir.

Amint felránt máris az óvóhely felé terel, viszont nem vagyok benne biztos, hogy ez helyes. Nem bujkálhatok miközben a népem élete forog kockán. Milyen király lennék akkor? Segítenem kell…

- Dunevir várj! Engedj el! – kérem, mikor áttörünk a katonák alkotta láncon az óvóhely bejárata elõtt.

- Már majdnem ott vagyunk felség. Elõbb had helyezzelek biztonságba. – mondja hátra sem fordulva miközben befelé terel.

Megállok és nem mozdulok tovább, hogy magamra vonjam a figyelmét és mikor ez megtörténik elhúzom a kezem.

- Nem fogok elbújni, én vagyok a király.

- Éppen ezért kell biztonságban lenned.

- Nem. Éppen ezért kell harcolnom, hogy segítsek a népemen.

- Holtan nem sok hasznodat veszik. – förmed rám, amin õszintén megdöbbenek egy pillanatra, de aztán nagyot sóhajt és megismétli – Felség, úgy tudtam nem vagy harcos. Inkább a harcok után van rád szükség, hogy erõt adj az elfeknek.

Nem hiszem el, hogy éppen õ kér tõlem ilyesmit. Hogy bújjak el, mint egy gyáva, aki érdemtelen a vezetésre! Õ, aki midig olyan bátor és önfeláldozó!

- Most van rám szükségük! – mondom lassan, nyomatékosan. – Nem bújok el, akár tetszik neked, akár nem. – elfordulok és elindulok kifelé a barlangból, a katonák mögött maradva, de a népem elõtt. Már majdnem mind bent vannak.

- Tirion… - hallom meg közelrõl - … kérlek! Nem akarom, hogy megsérülj! – suttogja könyörgõn.

Hátrapillantok és láthatom az õszinte aggodalmát és félelmét. Elmosolyodom.

- Akkor ne hagyd, hogy megsérüljek. Nem fogok tudni megmozdulni és beszélni sem. Nem tudom meddig bírom majd erõvel, de neked kell irányítanod a többi katonát. Íjászokra lesz szükség, legalább addig, míg el nem jön a hajnal.

- Mirõl beszélsz? – ráncolja a homlokát.

- Sok mindent nem tudsz még rólam Dunevir. – simítok a kardot markoló kezére, közben a földre ülök és végignézek a katonák során. – Nem csak pici virágok megnövesztésére jó az erõm. – leveszem a kesztyûim, a tenyeremet a földre fektetem az ujjaimat pedig a puha földbe fúrom. – Számítok rád harcosom.

- Az életem árán is megvédelek, szerelmem. – suttogja a fülem mellett.

A szavaiból erõt merítve megvárom, míg az utolsó elf is a barlang biztonságába menekül. Elõttem már csak a katonák küzdenek az erdõbõl egyre csak szálingózó vámpírok ellen, a földön néhány sebesült, van aki talán nem is élte túl.

Mélyen magamba lélegzem a föld illatát, minden erõmet, ami a testemben van, ami mozgat, és erõt ad az ujjaimba vezetem. Magamba szívom a Liliomerdõ minden szépséges virágának ragyogó fényét, hogy még erõsebbé tegyem a sajátom, majd kieresztem a földbe.

Pár méterrel távolabb hatalmas robajjal szakad át a föld felszíne ahogy a karvastagságú gyökerek elõtörnek a mélybõl egyenesen az ég felé, majd a barlang szájára hajolva zárják el az utat az ellenség elõl. A katonákkal küzdõk a védelmen belülre szorultak így könnyûszerrel elbánnak velük, az erdõbõl érkezõk azonban képtelenek lesznek átjutni a kemény gyökerek sûrû hálóján, ami védõfalul szolgál a barlangnak. Ha el akarják vágni, egy újabb réteg és sokkal erõsebb háncs nõ rajta, amin még a vámpírok karmai sem fognak.

Nem tudok megmozdulni, még beszélni sem a koncentrációtól. Az erõm most még végtelennek tûnik, de nem az. Remélem elég lesz addig, míg fel nem kell a nap…

- Tudom Tirion, de nem akarok kockáztatni. – mondja határozottan - Önzõ lélek vagyok, és nem akarok mást látni melletted, senki mást.

Jó érzéssel tölt el, hogy ennyire a magáénak akar, viszont ebbõl nem engedhetek. - Dunevir… kérlek, ne nehezítsd meg.

- Sajnálom, csak rossz érzés… - mondja halkan a szemeimbe nézve, a tekintetétõl összeszorul a szívem - De megértem. Látod rajtam, hogy nem tudom elvégezni a feladatom. Te vagy a király, Tirion. Te döntesz én csak teljesíteni fogom. De azt megmondom, hogy ha hozzád mer érni akkor…

- Elég Dunevir!

Úgy tesz, mintha bárkinek is megengedném rajta kívül, hogy a közelemben legyen!

- Szóljak?

- Nem, nem kell, majd én fogok, amikor a második étkezés következik. Akkor talán estére vagy holnapra szereznek egy új embert.

- Értem, de akkor velem mi lesz? Számûzve leszek mellõled? – pillant fel rám kissé komoran.

Én sem akarom, hogy mostantól ne találkozzunk. Részemrõl semmit sem változnak az érzésem azért, mert még pár röpke napig nem lesz állandóan mellettem. - Nem dehogy amikor látni óhajtasz, s persze én is ráérek, akkor találkozhatunk. Csak ne legyél útba…

- Miért lennék? – kérdi felhúzott szemöldökkel

- Csak ne galibázz majd az új testõrrel ennyit kérnék. – ismerem már is tudom, hogy mindenben talál majd kifogást és bármennyire is illetlen lesz, kimondja.

- Ahogy óhajtod, tudod én sose kezdek veszekedést.

Hát persze… - Persze csak amikor eljár a szád nem? – mosolygok rá, de nem tudok haragudni. Inkább mulattat, hogy olykor nem tudja kontrollálni a gondolatait.

- Na, de Tirion! Kérlek! Tudod milyen illemtudó személy vagyok!

- Persze! – nevetek fel jókedvûen - De minden esetre ne szólj semmi rosszat.

- Ha csak õ nem akarja. – morogja végül akadékoskodva, mire a szememet forgatva csóválom meg a fejem.

Nincs mit tenni, sosem fog megváltozni…

A második étkezésre lekísér ugyan, de látom a katonák és a szolgálók arcát ahogyan ránéznek. Igen, valójában ijesztõ látványt nyújt, annyira sápad, mintha a bõre sohasem látott volna napot, pedig emlékszem milyen szép napbarnított volt, mielõtt az a vámpír belévájta az agyarait. Mégis küzd ellen tudom… a reggelinél még megpróbált enni is valamit, de nyilván nem kívánja az elf ételeket többé.

A nagyterembe lépve mindenki feláll, csendben elfogyasztjuk az ennivalót, de nincs igazán étvágyam. Túlságosan aggódom ahhoz.

Az étkezés végén magamhoz intem Galadir-t és szólok neki, hogy értesítse Valcan-t, a katonát vezetõjét, hogy jelöljön ki egy másik testõrt Dunevir helyére, míg õ jobban nem lesz.

Mintha ez lenne életem legnehezebb mondata, mert tudom hogy rosszul esik neki és nekem is.

A szolgálók nyitják a terem ajtaján és kilépve rögtön szemben is találom magam a halottsápadt harcosommal, s most mégiscsak megkönnyebbülök, hogy nem õ kockáztatja majd az életét.

- Napnyugta elõtt már itt lesz. – mondom neki, amint elé érek.

- Értem felség. Tudok még valamit tenni érted? – hajol meg tiszteletteljesen.

- Nem köszönöm. Addig kérlek menj vissza a hálótermedbe…

Most a testõröm fog velem egy szobában aludni.

- Értem. Köszönöm felség.

Udvariasan meghajol, nyoma sincs már közöttünk a reggeli békés jókedvnek, mintha minden egyszerre szakadt volna rám.

Visszakísér a szobáig majd az ajtót kinyitva elõttem beenged, hogy aztán ugyanabban a némaságban visszazárja és egyedül maradjak a nyomasztó gondolatokkal.

Mély levegõket veszek a mellkasomban keletkezett szorító csomó leküzdésére, nem engedem kicsordulni a kikívánkozó könnyeket pedig égnek a szemeim, annyira… De nem szabad gyengének lennem, nem engedhetem meg magamnak, sem a siránkozást, sem a kétségbeesést, sem semmit.

Lassan sikerül visszanyernem az önuralmam, Dunevirre és a ketrecbe zárt vámpírrá változtatott elfekre gondolva és a többiekre, akik tõlem várják a segítséget, ahogy hajdanán számíthattak az elõzõ királyukra is.

A délután folyamán elmerülök a tekercsek tanulmányozásában, átnézve a lehetõ legtöbb régi feljegyzést, amit a háború során készítettek, hátha találok bennük valamit, ami segíthet. Tulajdonképpen egy fontos dolgot már fel is fedeztem, amirõl szinte meg is feledkeztem a békeidõben. Az óvóhely, ahová a háború alatt a gyerekek és harcképtelenek elbújtak. Az az óvóhely még mindig megvan, a kérdés csak az, hogy milyen állapotban?

Félreteszem a tekercset és egy másikért nyúlok, mikor hangos vitának tûnõ beszéd üti meg a fülem, az egyik elf határozottan Dunevir. De mégis kivel vitázna itt, a királyi hálótermem mellett?

Az ajtóhoz lépek és kinyitom, a szemem elé táruló látvány nem ér ugyan váratlanul, mégis kissé bosszantó.

- Mit csináltok? – Dunevir egy harcosnak kinézõ férfit rángat éppen az öklét ütésre emelve tartja, még szerencse, hogy meghallottam.

A hangomra ellépnek egymástól én pedig közelebb hozzájuk, majd szemügyre veszem az ismeretlen férfit.

- Thelanor szolgálatodra! – hajol meg elõttem.

Olyan magas lehet, mint Dunevir, fekete rövidre vágott hajjal és fûzöld szemekkel.

- Felség.

- Üdvözöllek! De mond, mi történt az elõbb? Dulakodásnak nézett ki.

- Csak beszélgettünk felség, semmi többet nem tettünk. – válaszol Dunevir sietve és el tudom én képzelni azt a beszélgetést.

- Szóval beavatod a teendõibe? Remek! – mosolygok rá, amúgy is szükséges lenne és ha már ennyire „beszélgetni” támadt kedvük… - Nos akkor mehetünk?

- Csak ön után felség.

Elõre megyek, vissza a szobám felé, hogy folytassam a tekercsek áttanulmányozását.

- Felség, megengedi hogy én is elkísérjem?

- Köszönöm Dunevir, de neked most a feladatod meggyógyulni! Ez a legfontosabb tennivalód. – szólok vissza, mert ideje lenne végre valóban pihennie. - A többit elvégzi Thelanor.

- Felség, nem tolakodásból mondom, de miért is õ a védelmezõd? – kérdezi mellõlem a testõröm.

- Mert õ a legjobb kardforgató az egész országban. – válaszolom az igazságnak megfelelõen, hiszen pontosan ezért lett õ kiválasztva a feladatra.

- Felség, további kellemes estét. – mondja Dunevir, majd kinyitja elõttem a szobám ajtaját és be is csukja utánunk.

Kettesben maradunk az új testõrömmel, de egyáltalán nem ugyanazt érzem, mint mikor Dunevirrel vagyunk ketten. Olyankor ösztönösen ellazulok, mintha csak egy biztonságot és szabadságot nyújtó burokban lennék, most viszont ez elõtt az elf elõtt én ugyanúgy a király vagyok.

- Itt fogsz aludni velem a szobámban, a szolgálók már elõkészítették a fekhelyet. – mondom az ágya felé intve, mire õ mosolyogva bólint egyet. – Valcan, vagy Dunevir mennyit mondtak a feladatkörödrõl?

- Valcan azt mondta az életem árán is védjelek meg felség, de ezt a kérése nélkül is megtettem volna. – hajt fejet, tisztelete jeléül. – Dunevir viszont nem mondott semmit, csak közölte, hogy amint jobban lesz, mehetek oda, ahonnét jöttem.

Ez jellemzõ rá, de azért nem kellene megsértenie õt. Nem azért lesz kevés ideig a szolgálatomban, mert nem jó harcos, pusztán csak már megvan, aki megvédjen.

Beavatom tehát abba, amit majd tennie kell, hová követhet és hol kell odakint várakoznia. Egyszer sem vág közbe, figyelmesen bólintva hallgat végig, ami már-már furcsának tûnik hisz Dunevir folyton a szavamba vágott, ha valami nem tetszett neki.

A harmadik étkezésre is együtt megyünk, ahol van lehetõségem megköszönni Valcan-nak a gyors intézkedést és rákérdezni arra, ami már majdnem reggel óta foglalkoztat.

- A régi óvóhely… milyen állapotban van?

- Amit háború idejére hoztak létre? – kérdezi komoran.

- Igen, szeretném látni, hogy szükség esetén mennyire lenne használható. – mondom halkan, hogy senki más ne figyeljen fel rá.

Valcan arca is azt tükrözi amit érzek, õ is tudja, hogy nem kérdezném ezt, ha nem gondolnám úgy hogy a baj súlyosabb lehet.

- Holnap napkelte után egy csapattal megnyitom a bejáratot és megnézem.

- Rendben, köszönöm!

- Felség! – hajol meg, majd odébb áll, hogy a szolgálók kinyithassák az ajtót.

Thelanor az ajtó mellett áll és rögtön kihúzza magát amint meglát és egy biccentés kíséretében rám mosoly. Érdekes… vagy csak a normális tûnik furcsának Dunevir után.

***

Az elkövetkezõ napok elég gyorsan eltelnek, de épp eléggé feszült mindenki, hogy ne legyen nyugodtnak mondható. Sõt… minden bonyolultabb lett, most hogy már a többi elf is tudomást szerzett a veszély és az intézkedések miértjérõl. A külsõ, vagy távoli telkeken élõk beköltöztek a városba. A királyi palota alsó szintjeinek szobái is megteltek, bár mindenki óvatos és tartózkodó a szokatlan környezet miatt, de legalább nem olyan védtelenek mint több mérföldre innen.

Amint van egy kis szabadidõm - ami eddig rengeteg volt, most azonban a lehetséges megoldásokat kutatva igen csak megcsappan - meglátogatom Dunevirt is, aki változatlanul sápadt és mintha fogyott is volna valamennyit. Hiába próbálja titkolni és elhitetni velem hogy minden rendben, borzasztóan aggódom érte.

- Mondom, hogy jól vagyok. Te csak foglalkozz azzal, amivel kell, én meg megmaradok! – morog, elhárítva az aggodalmam, de mikor finoman az arcára simítok a selyemkesztyûbe bújtatott kezemmel nyugtom marad.

- Hiába mondod, hogy ne aggódjak, az lehetetlen. – simítok végig a szemei alatt húzódó sötét karikákon. – Pihenj sokat rendben?

- Nem tudok nyugodtan lenni. – sóhajtja miközben megfogja a kezem és az ajkai elé húzva csókol a kézfejemre.

Az anyagon keresztül érzem a melegséget, mire elmosolyodom.

- Akkor megparancsolom! – mosolygok rá kicsit közelebb lépve hozzá. A palota legfelsõ tornyában csak egy fáklya világít, a hold ezen a héten megbújik a maga rejtekében.

A szemét forgatva karolja át a derekam, megszoktam már, hogy ha hozzá jövök, vagy találkozunk mindig egy a karomat is takaró öltözetet választok, hogy a lehetõ legjobban érintkezhessünk. Elmondhatatlanul jó érzés megtenni, közel érezni magamhoz valakit, aki így képes nézni rám.

- Akkor sem. Nem addig, ameddig az a talpnyaló vigyáz rád! – morogja, a „vigyáz” szót gúnyosan elnyújtva.

- Thelanor tökéletesen végzi a feladatát. Tisztelettudó.

- Azért mert lépte nyomon hajlong, már jobban kedveled mint engem?

- Dehogy! – mondom kicsit hangosan. – Téged nem kedvellek… hanem szeretlek. – mosolygok rá mit sem törõdve az arcomon szétterülõ forrósággal – Még a nagy szádat is. – megszólalna, de felemelem a kezem, hogy ne tegye – Viszont bármi is az ellenszenved oka, kérlek ne gúnyolódj. Egyszer sem tett semmit, ami nem lenne megfelelõ a pozíciójában, ezért részemrõl nincs rá okom, hogy haragudjak rá.

- Szólhatok?

- Igen…

- Ha ezt kívánod elõtted nem fogom szidalmazni, de attól még egy cseppet sem tetszik. Ha bármivel is próbálkozik hogy a közeledbe férkõzhessen a kardom könnyedén megtalálja. – összeszorítja az ajkait, egy pillanatra engem is megdöbbent ezzel az elszánt tekintettel.

- Dunevir, az hogy a közelemben van, egyáltalán nem jelenti azt hogy bármit is éreznék iránta. – igazán nem is próbálkozott semmivel. A fürdõhelyiségbe is követ, ahogy Dunevir tette, de egy pillantás után le is süti a szemeit ha éppen öltözködöm, vagy fürdöm.

- Ti már régóta ismeritek egymást? – kicsit furcsállom ezt a mély ellenszenvet.

Rám pillant, majd elvörösödve a padlót kezdi vizsgálgatni és megingatja a fejét. - Nem terhelnélek ezzel Tirion. Már régi történet.

- Nem akarod elmondani?

- Nem szeretném…

Figyelmesen tanulmányozom az arcát, de aztán nem erõltetem. Ha nem felejtem el, majd megkérdezem Thelanort, hátha õ elmondja.

- Rendben, most viszont már mennem kell. – mosolygok rá, majd ellépek tõle. – Jó éjt Dunevir!

- Neked is Tirion!

***

Másnap végre befejezõdik az óvóhely átvizsgálása és Valcan jó hírekkel szolgál.

- Csupán egy alagút omlott be felség, de a többi biztonságos. Magam ellenõriztem. – mondja a trónom elõtt állva másik két harcosával, akik nagyon is ismerõsek nekem.

- Ez jó hír, nem tudjuk mikor számíthatunk újra a vámpírok támadására, vagy hogy a druida ezúttal mit tervezhet.

- Felség, az elfek nyugtalanok. – sóhajtja gondterhelten – Mind azt kérdezik, hogy újra háború lesz-e.

Erre sajnos még én sem tudom a választ. Bízom benne, hogy arra nem fog sor kerülni. Nem értem mit akarhat tõlünk az az álnok druida. Ha háborút akarna sereget küldene, de nem küldött. Nem tudom, hogy most mi lehet a fallal, mert már katonákat sem küldhetek a Liliomerdõn túlra. Túl kockázatos lenne.

- Mond nekik az igazat. Nem tudjuk mi következik.

- Ahogy kívánja felség. – hajol meg én pedig a mellette álló két majdnem egyforma elfre pillantok.

- Ti ketten… Dunevir barátai vagytok, ugye? – emlékszem rájuk. Õk voltak azok, akik olyan tiszteletlenül beszéltek rólam, mikor még nem ismertek föl.

Zavartan pillantanak rám, majd az egyikük megszólal – arra emlékszem, hogy Aven és Alen, de hogy melyikük melyik arra már nem.

- Alkalomadtán együtt mulattunk felség.

Bólintok. – Akkor kérlek látogassátok meg. Gyengélkedik és lehet, hogy örülne a társaságnak a szobája magányában. – utál egy helyben lenne és fõleg csendben – Thandy odakísér titeket.

A szolgáló felé intek, aki gyors léptekkel eléjük siet és a trónterem jobb oldala felé tereli õket.

- Akkor engedelmével visszatérnék a feladataimhoz. – hajol meg Valcan és õ is távozik, így egyedül maradok a mögöttem álló Thelanorral. Most, hogy Dunevirrõl volt szó eszembe jutott az, amit tegnap is meg akartam kérdezni.

- Thelanor? Miért van viszály közted és Dunevir között?

Meglepetten néz rám, mintha nem számított volna erre a válaszra, de egy pillanat múlva már õ is mosolyog.

- Neked bármit… Tirion – mondja szeretettel, és ez mindennél többet jelent.

Még mindig van bennem némi kétely azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg elég lesz-e neki ennyi, vagy végül elege lesz, de úgy döntök, hogy egyenlõre nem foglalkozom azzal, mit hoz majd a holnap.

Csendben ülünk egymás mellett az ágyamon, együtt nézzük a ragyogó erdõt a teraszon át, a fényes indákkal körültekert oszlopokat.

- Tirion… és majd mikor szeretnéd?

- Nem tudom, még gondolkoznom kell rajta. – mondom halkan. Még belegondolni is… zavarba ejtõ, mégis akarom.

- Én…én… Nagyon szeretném, ha ma este tehetnénk meg.

- Nem lehet Dunevir, elõször meg kell gyógyulnod. – tiltakozom gyengéden. Így is többet van talpon mint amennyit kellene, és hiába tudom milyen erõs, akkor sem szeretném, ha bármi baja lenne. Pihennie kell és tartalékolnia az erejét, hogy kibírja teliholdig és ne változzon át.

- De Tirion... te vagy az én gyógymódon. – nyögi ki elkínzottan.

Ismét sikerül zavarba hoznia, az arcom máris forró, a boldogság átjárja a testem. Nem kéne ennyire engedékenynek lennem vele. Miért nem tudok nemet mondani neki?

Talán mert folyton olyan szépeket mond, amit még senki sem eddig…

- Nagyon jól áll neked a vörös. Illik a szemed színéhez. – kesztyûs kezével megcirógatja az arcom.

- Dunevir… - nem lesz ez így jó…

- Akkor majd este megint találkozunk igaz? – mosolyog rám gyengéden.

- Igen. – úgy is beosonna, mint ma reggel, hiába tiltanám neki.

Feláll mellõlem, a mozgása nem nehézkes, azt a látszatot kelti, hogy jobban van mint két napja, de olyan sápadt!

- Kellemes napot, Tirion.

Végig követem a tekintetemmel míg elhagyja a szobámat, majd nagyot sóhajtva dõlök vissza az ágyba. – Csak ne történjen vele semmi baj…

Az elsõ étkezés után a tanácsterem ismét megtelt. Sajnos mostanság jóval többször van erre szükség, mint régen. Amilyen idõket élünk, amilyen döntéseket kell meghozni, szükség van arra, hogy mindnyájan összetartsunk. A nemesek nagy házait és palotáit eddig még nem érte támadás, hisz azokba nehezebb is lenne bejutni. Õket folyton õrök vigyázzák, míg a többieket senki. Viszont nem hagyhatom figyelmen kívül a népem egyetlen tagjára irányuló veszélyt sem.

- Gondolkodtam, és végül arra jutottam, hogy nem titkolhatunk semmit tovább a népünk elõl. Tudniuk kell a fenyegetésrõl, még ha most úgy is tûnik, hogy elhárult. – mondom komoran a tanácstagokra pillantva. – A vámpírok most már egy harapással is átváltoztathatják az elfeket és teliholdig nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk velük.

- Felség, had szabadjon megjegyeznem, hogy már minden átváltoztatott elf ketrecbe van zárva. A fal újra erõs, talán nem kellene megijesztenünk a népet. – javasolja egy idõs tanácstag, Norin.

Igen, a fal valóban újra épp, de meddig?

- Ne feledjük el, hogy a druida újra megmérgezheti az erdõt. Szerintem azzal, hogy rendbe hoztam csak idõt nyertünk magunknak, hogy megoldást találjunk.

- Megoldást? Ha megtámadnak minket akkor háború lesz.

- Mindent meg kell tennünk, hogy elkerüljünk egy újabb véres háborút! Legutóbb is hány áldozata volt a harcoknak? – nem, semmiképpen nem kezdhetjük újra. Nagy nehezen békét kötöttünk a vámpírok királyával, békén hagytuk egymás földjét, a fallal meghúztuk a határokat.

- Felség, ha õk támadnak ránk elkerülhetetlen lesz. – szól közbe Galadir nyugodt hangon.

Igaza van, mégis… - Tudom Galadir, de mi van akkor ha ez a céljuk? Semmi nem utalt arra, hogy a vámpírok királya újra háborúskodni akarna. Ha õ állna e mögött, akkor nem három vámpírt küldene ellenünk, hanem egy sereget!

Elcsendesül a terem ahogy fontolgatják, de valami biztos, hogy hibádzik. Minden olyan hirtelen jött és furcsa.

- Úgy gondolod felség, hogy a druida nem a vámpírok szolgálatában áll?

- Így gondolom. Szerintem a druida a saját maga által alkotott lényeket irányítja. Hiszen a vámpírok sosem jártak a napon, nem fertõzött a harapásuk és sosem változtattak át elfeket. A fajtánk mindig is csak tápláléknak kellett nekik. – bármilyen szörnyû is, ez így van. Sosem hallottam, hogy átváltoztatnának egy elfet, hiszen náluk alacsonyabb rendûnek tartottak minket. Mindaddig, míg az elõzõ király, meg nem tizedelte a soraikat az okos stratégiájával, így végül kénytelenek voltak elismerni õt.

- Ha ez igaz… akkor egy új ellenséggel kell szembenéznünk.

- De miért nem támadt mikor lehetõsége volt rá?

- Mit akarhat?

- Miért most?

Ezek azok a kérdések, amire választ kéne kapnunk. Addig is…

- Míg a fenyegetés meg nem szûnik, a tanodát áthelyezem az óvóhelyre. A gyerekek és a diákok a legvédtelenebbek. Õrizzék katonát az óvóhelyet. Továbbá, azon elf családokat, akik nem tudják megvédeni magukat, ahol nincs egy férfi sem, költöztessétek be a királyi palota alsó szintjére.

- Na, de felség! Ez veszélyes rád nézve! Nem kockáztathatjuk…

- Nem vitázom. Az én életem sem ér többet bárki másénál. Ha a biztonságom miatt aggódtok, továbbra is testõrök követnek majd, de a palota megfelelõ hely menedéknek. Rengeteg hely van mindenhol.

Egy kis zúgolódás támad, ahogy egymás között megvitatják a döntésem. Tudom, hogy erre még nem volt példa, de a szükség hozzá a döntéseket.

Az egyetértésük ugyan nem szívbõl jövõ, hisz tudom, hogy nem akarják veszélyeztetni a biztonságom, de végül is elfogadják a parancsom. A tanácskozás végeztével mind elvonulnak, bõven van mit tenniük és minél hamarább annál jobb.

Az õrséget is szigorítják mindenhol. Éjjel nappal lesznek õrök, akik felválthatják majd egymást. Így talán nem lesznek újabb áldozatok, akiket ketrecbe zárva kell tartanunk, abban a reményben, hogy nem veszítettük el végleg õket.

***

Az este közeledtével kissé halványulnak a nyomasztó gondolaim és egyre inkább vidámabb mederbe kalandoznak. Hosszan fürdõzöm a langyos vízben, szinte nincs is kedvem kilépni a medencébõl, végül mégis megteszem.

Egy kényelmes hófehér hálóruhát feszek fel, a derekán egy selyemövvel. Az ékszereim gondosan elhelyezve pihennek a tükör elõtti kis szekrényen, míg én izgatottan az ajtóra pillantva várakozok.

Egész nap nem láttam Dunevirt, remélem legalább pihent egy keveset. Majd még vele is meg kell beszélnem néhány dolgot, hisz addig, ameddig nem lesz újra ereje teljében, szükség lesz egy másik testõrre. De ezt majd holnap megbeszéljük.

A halk kopogásra azonnal felállok és engedélyt adok a belépésre. Tudom, hogy õ az, senki más nem keresne itt.

Amint belép a tekintete egybõl megtalál. Alaposan végignéz rajtam, ettõl a tekintettõl pedig a szívem is ki akar ugrani a helyérõl.

- Felség. Csodálatosan néz ki, mint mindig.

Meghajol elõttem, pedig most nem úgy vagyunk itt, mint király és alattvaló.

- Dunevir! Megbeszéltünk valamit. – figyelmeztetem szigorúnak tettetett arccal.

- Elnézést... Tirion.

Közelebb sétál hozzám, majd hirtelen a karjaiba kap, amire egyáltalán nem számítok. A vállaiba kapaszkodom ijedtemben, de nem ejt el.

- Dunevir! Tegyél le!

Hiába kérem nem teszi, csak nevet a zavaromon, majd velem együtt leül az ágyra. Ennél közelebb még soha nem voltunk egymáshoz, szinte az egész testünk összesimul, de a ruhák miatt mégsem ér össze a bõrünk. Én is elõkerestem egy vékony selyemkesztyût, így nyugodtan megérinthetem.

- Nem kellett volna. – mormogom, mikor végre leült. Velem az ölében.

- Elnézését kérem. – finoman megfogja a kezem és az ajkaihoz emeli. Az apró csókot amit rá ad a vékony anyagon keresztül is érzem. Az arcom is felforrósodik a zavarral vegyes jó érzéstõl, fõleg mikor a fülembe suttogja, hogy milyen gyönyörû vagyok. Ettõl megint mintha pillangók röpködnének a hasamban.

Hozzá bújok amennyire lehet, elõször kicsit idegesen, ahogy a keze az övemre siklott, de pillanatokon belül elszáll ez az idegesség és csak a várakozással teli izgalom marad, hiszen Õ van itt velem.

- Dunevir…

- Igen?

Nem tudok megszólalni, nem jönnek a szavak. Lassan megfogom a felsõ ruházata szegélyét és óvatosan elkezdem lefejteni róla. Kicsit ügyetlenül megy, még sosem kellett senkit vetkõztetnem magamon kívül, a látvány pedig ugyan csak megnehezíti a dolgom. Szinte remegnek a kezeim, mire végre sikerült lecsúsztatnom az anyagot és feltárult elõttem a felsõteste. Mindenhol szépen domborodó izmok borítják, a karjai erõsek a kardforgatástól, a vállai szélese, a bõre még a kesztyûn át is melegnek tûnik.

- Csak a tiéd, Tirion. Fedezz fel minden kis apró helyet és zugot. Amit csak szeretnél. – mosolyog gyengéden.

Igen, pontosan azt szeretném. Megérinteni õt mindenhol, annyi örömet okozni neki, amennyit csak adhatok.

Óvatosan érek csak hozzá, olyan különös érzés. A teste kemény az ujjaim alatt, ezért picikét erõsebben nyomom rá az ujjbegyeim, hogy még inkább érezzem. A vállaitól lefelé kezdem el simítani, minden pillanatot kiélvezek, a látvány és a tapintást egyaránt, míg hirtelen fel nem nyög.

Elrántom a kezemet tõle, bûnbánóan pillantok a barna szemeibe.

- Nem akartam… - biztos túl erõsen nyomtam rá az ujjaim.

- Shh… Semmi gond, nyugodtan.

Ismét megérintem, most sokkal gyengédebben, annak ellenére, hogy nem bánta. Miközben mindketten felállunk, a kezeim végigsimítanak a vállain is.

Beleremeget az érzésbe ahogy a hálóruha anyaga a testemet végigsimítva esik a bokáim köré. Egyszeriben teljesen meztelenül állok elõtte, csupán a kezeimen lévõ kesztyûk maradtak. A pillantás szinte lángol ahogy az arcomtól egyre lejjebb haladva néz engem. Még sosem éreztem ezt a furcsa vágyakozást, amit most. A lábaim elgyengülnek, mintha még a levegõ is hûvösebb lenne körülöttem, borzongás fut végig rajtam.

- Csodálatosan nézel ki. – pillant a szemeimbe, kesztyûs keze a hasamat érinti, mire minden apró izmom összerándul és felsóhajtok.

Alig bírok egyhelyben állni, a remegés nem akar abbamaradni, minél lejjebb ér, annál jobb és annál többet akarok belõle. A nyögést sem tudom visszafogni mikor a köldökömhöz ér, nem is tudtam, hogy ennyire érzékeny az a rész, de most mégis. Egy pillanatra a szám elé kapom a kezem, de Dunevir elhúzza onnan.

- Nem kell szégyellned Tirion, gyönyörû hangod van. – leguggol elõttem, s már-már áhítatos arccal cirógatja végig a testem a bokámtól a combomig.

- Dunevir. – már alig kapok levegõt, mégis többet akarok - Vedd le kérlek a nadrágot. – látni akarom õt.

- Ahogy óhajtod.

A kezei mozgását követem a szememmel, a levegõ egyre inkább kiszorul belõlem, egyre nehezebbé válik a légzés, minél többet látok belõle. Annyira csodálatosan szép és erõs…

Zavarba ejtõ mennyire hozzá akarok érni, még az a finom erdõ illat is vonz magához és a testét nézve még inkább elönt a vörösség, de nem tehetek róla.

Sosem zavart a meztelenség, sem a sajátom sem másé. Ha nem õ lenne elõttem, hanem valaki más, nem is jönnék zavarba. De õ van itt velem, Dunevir, akit szeretek és ez mindent megváltoztat.

A kezei finoman érnek a testemhez, végigsimítja a mellkasomat vágyakozó hangokat kicsalva belõlem. Fogalmam sem volt, hogy képes vagyok ilyesmire, de most ha akarnám se tudnám elfojtani. Annyira vágyom ezekre az apró érintésekre, a simogatásra és ugyanezt akarom én is tenni vele. Ha neki is ennyire jó érzés, akkor még inkább.

Felemelem a kezem és megérintem, simogatom ahol csak tehetem. A szemei lecsukódnak, az arcán látható öröm és élvezet engem is meglep. Tehát neki is olyan jó, mint nekem?

A-azt látom, hogy vágyik rám… ahogy én is rá, de olyan zavarba ejtõ még csak odanézni is és nem is tudom, hogy hogyan kéne…

- Dunevir… - fogalmam sincs mit akartam mondani, egyszerûen csak kell, valamit muszáj, valamit kell tennem…

Kinyitja a szemét és rám néz, a barna íriszei szinte feketék, s a bennük csillogó vágyódás engem is forróvá tesz. Szét fognak szakítani ezek az új és erõs érzések, ha nem teszek valamit.

- Mutathatok valamit, ami ennél is szórakoztatóbb?

Nem tudom mit szeretne, de semmit nem akarok megtagadni tõle, ezért csak bólintok egyet.

Lefelé vezeti a kezét, a szemeim elkerekednek, a levegõ belém szorul abban a pillanatban mikor vágyamhoz ér. Még… soha nem éreztem semmit ami ilyen erõs és intenzív lett volna és ahogy lassan megmozdítja a kezét rajta, már tudom, hogy ez volt az a valami amire annyira vágytam, ez az érzés, amit a testem akart. A hangok mintha maguktól jönnének ki a torkomon nem tudom kontrollálni, a testem remegését éppen úgy nem én irányítom mint minden mást sem. Mindenem csak Dunevirre vágyik, az ajkaim égnek a csókjáért, mégsem tehetem meg.

- Dunevir… azt hiszem én… - nem tudom befejezni, valami furcsa és hatalmas hullám nem hagyja, s mire újra kitisztul a szemem már elhúzza a kezét. Az ujjain szétkenõdött csillogó folyadék látványától minden eddiginél jobban elvörösödöm, mígnem végül letörli a kezét.

A testem minden porcikája megkönnyebbülten zsibong, ellazultak az eddig feszült izmok is, megszáll a végtelen nyugalom és boldogság.

De… Dunevir még mindig… õ még nem… Azt akarom, hogy neki is ilyen jó legyen.

- Ha nem szeretnéd, nem kell Tirion. – suttogja, mintha tudná mire gondolok.

Mély levegõt veszek, hogy enyhüljön a zavarom. - Nem, nem szeretném. Hanem akarom.

Mosolyogva figyeli ahogy a kezemet az ágyékához vezetem, az ujjaimat ráfonom a merev vágyára. A bõre forró és sima, még forróbb, mint a teste többi részén. Jó érzés ezt tenni vele, mert látom az arcán, hogy élvezi. Ez engem is örömmel tölt el.

Próbálom ugyanazt csinálni mint õ, elõször kissé bizonytalan vagyok, sosem csináltam még ezt, de az élvezetérõl tanúskodó hangok bizonyságot adnak arról, hogy jó neki.

Mintha tudnám mit mikor kell tennem, picit gyorsabban mozdítom a kezem, érzem, hogy még keményebb lesz tõle, a szemeit összeszorítva nyög fel hangos, majd egy pillanat múlva a forró nedvesség a kezemre fröccsen.

Az ágy keretének támasztja a fehér, hosszan kifújja a levegõt, míg én halvány mosollyal letörlöm a kezem. Nem tartom rossz vagy undorító dolognak ami történt. Igaz, hogy mindketten férfiak vagyunk, de szeretem õt. Az elfeknek pedig ez a legértékesebb kincsük.

- Köszönöm...

Halványan rámosolygok, most szeretném megölelni, hozzá bújni, vele aludni, de nem szabad.

- Én köszönöm Tirion. – letérdel elõttem és egy finom csókot hint a kesztyûs kezemre - Tökéletesebb nem is lehetne.

Elpirulva a tekintetétõl lehajolok és felveszem a hálóruhám. Magamra terítem és felöltözöm, ahogy õ is. Mindketten tudjuk, hogy többet nem lehet, hiába lenne minden szó, ennyi az, amit adhatok neki.

- Ha megbocsátasz akkor én átmegyek a szobámba. – mondja hirtelen, amint felöltözött.

- Miért? Hisz itt is van hely. – azt hittem velem marad most. Még mindig itt van az az ágy, amit akkor használt mikor vigyázott rám.

- Tudom, de a kardom odaát maradt. Azért fegyvertelenül nem szenderedhetek el melletted. Milyen testõr lennék, ha nincs fegyverem?

- Már majdnem elfelejtettem.

Elmosolyodom, még így is meg akar védeni, mikor õ maga is ápolásra szorulna. Sokkal erõsebb és kitartóbb mint hittem. Lehet, hogy nem is változna át, lehet, hogy túl erõs az akarata ahhoz, hogy megtörténjen.

Elhagyja a szobámat, de alig egy perc múlva már vissza is ér a kardjával a kezében. Az ágyára telepszik, én is bebújok a takaró alá, az ágy szélére gördülve figyelem õt a tiszta holdfényben.

***

Ezúttal nem jelenek meg az elsõ étkezésen, talán önzõség, de egy kicsikét még távol akarok maradni a feladataimtól és csak Dunevirrel lenni. Az ennivalót a szobámba kérettem, a szolgálók semmi különöset nem látnak abban, hogy Dunevir is itt van, õk úgy tudják, hogy a testõrömnek semmi baja és továbbra is ellátja a feladatát. Én magam sem tudom még, hogy hogyan döntök. Keresnem kellene valaki mást, aki helyettesíti míg jobban nem lesz.

Az asztalra pillantok, az aranytálon szépen elrendezett édes gyümölcsök hívogató látványától nyomban megéhezek. Egy finomnak tûnõ barackot veszek magamhoz és lassan enni kezdem, de mikor a harcosomra nézek leeresztem a kezem.

- Mi a baj?

- Semmi. – rám mosolyog – Mi baj lenne?

A kezében tartott szõlõfürtre pillantok, amirõl még csak két szem hiányzik. – Talán valami mást kívánnál?

Nem vagyok benne biztos, mit esznek a harcosok.

- Nem, tényleg. Csak most nincs étvágyam. – mondja halvány mosollyal.

Valamiért mégis aggódni kezdek. Igaz, hogy épp olyan sápadt mint tegnap, de már nem tûnik olyan gyengének. Vagy csak nem mutatja ki? Vagy már jobban van és nem kell félnem?

- Ugye elmondanád, ha bármi baj lenne? – nézek a szemébe aggódón mire egy rövid tétovázás után a térdemre simítja a kezét.

Most nincs rajtunk kesztyû, tegnap koszosak lettek, de a térdemet fedi a ruhám.

- Ne aggódj Tirion, nem lesz semmi bajom. Akkor ki vigyázna a királyi hátsódra? – vigyorog pimaszul.

Az ajkaim elnyílnak, már régen beszélt ilyen hangon, de valahogy sokkal megnyugtatóbb ez, mert olyan jellemzõ rá. Rácsapok a karjára, amin még inkább nevet, de én sem tudom visszafogni a boldog kacajt. Olyan felszabadító végre nevetni, holott lehet, hogy nemsokára nagy megpróbáltatások várnak az egész népünkre.

Megeszegetem a barack másik felét is, de Dunevir továbbra is csak csipeget. Ennie kéne, de ha nincs étvágya, akkor talán majd késõbb. Szüksége van az erejére. És talán most kéne neki szólnom… igaz, hogy megnehezítené, hogy találkozzunk, de a tanács ragaszkodott hozzá, hogy legyen testõröm.

- Dunevir?

- Igen?

- Azon gondolkodom, hogy szükségem lenne egy másik testõrre. – mondom komoly hangon, de a pillantásától rögtön úgy érzem, hogy meg kell magyaráznom – Csak addig míg te fel nem épülsz. Nem kockáztatnám az életed, ha megtámadnak és te nem vagy erõd teljében. Addig a feladatidat átvenné egy másik harcos.

Mereven néz rám, rossz érzésem támad, de éppen ezért mondom el neki. Nem lenne tisztességes a háta mögött intézkednem, hisz bármennyire is király vagyok és jogomban áll, neki nem csak a feljebbvalója vagyok.

- Már nem bízol bennem? – suttogja alig hallhatón.

- Persze, hogy bízom! De mindketten tudjuk mi történt és nemrég még nagyon gyenge voltál...

- Már jól vagyok és nem akarom, hogy más vigyázzon rád! Én vagyok a legjobb harcos mindenki szerint. – jelenti ki teljes magabiztossággal, s mikor tiltakoznék a sérülései miatt a szavamba vág – Jól vagyok Tirion.

- Sápadt vagy, még mindig.

- De jól érzem magam.

- Biztos? – sosem bocsátanám meg magamnak, ha megsérülne, mert pihenésre lenne szüksége.

- Teljesen. És amúgy sem bírnám elviselni, hogy más vigyázzon rád. – leguggol a lábaimhoz, mindkét kezét a combjaimra simítja, melegséget juttatva ezzel a bõrömnek – Felség, ha megparancsolod, akkor is ellenszegülnék.

Igen, tudom, de… - Attól még te maradnál a legjobb harcosom, csak két hét van teliholdig…

Megrázza a fejét, egy pillanatra lehunyja a szemeit és felsóhajt.

- Nem érted… nem ez a baj. - mélyen a szemembe néz – Sosem viselném el, hogy egy másik férfi aludjon vele egy szobában, hogy a fürdõhöz kísérjen, hogy lásson, hogy ilyen közel legye hozzád.

Hogy tud folyton olyasmit mondani, ami megolvasztja a szívem?

Szeretettel mosolyogva simítok a hajára, a hosszú sötét tincsek pókhálóként terülnek szét a kézfejemen.

- Soha senki más nem lesz olyan közel hozzám, mint te.

Attól félek a legjobban, hogy végül a vámpír rész, ami megfertõzte, legyõzheti õt és átalakul. Akkor pedig biztos, hogy kivégzik, vagy nekem kell majd számûznöm. Azt pedig nem bírnám, nem akarom és lehet nem is tudnám megtenni. Túl fontos már nekem.

- Ha mellettem van felség sokkal jobban megy. – mosolyog vidáman, mintha nem lenne semmi baja, de mégis… a szavai megmelengetik a szívem és eddig nem tapasztalt érzéseket keltenek.

Érzem, hogy felmelegszik az arcom, sosem jöttem zavarba, de mikor ilyesmiket mond elönt a szégyenlõsség.

Hogy szerethettem meg õt ilyen rövid idõ alatt? És miért? Csak szenvedést fog okozni nekem, bármilyen gyönyörû érzés is a szerelem, számomra sosem teljesedhet ki.

- Felség nem akar a kertben egy kicsit kikapcsolódva sétálni?

- De Dunevir! Beteg vagy! – hogy gondolhat most sétára?! Pihennie kell!

- Az lehet de én a bezártságot nem bírom. – nyögi elkínzottan - Szeretnék egy kis friss levegõt önnel szívni felség.

Olyan kérlelõn néz, hogy végül nem tudom nem teljesíteni a kérését. Felveszi a kesztyûit, észrevettem, hogy szinte folyton viseli azóta, hogy a falhoz elindultunk és… egyre többször érintett meg. Már kezdek hozzászokni ezekhez az apróságokhoz, hogy megfogja a kezem, vagy a hajamba simít… nekem ez mind csodálatos és új érzés.

Elfordulok, míg átöltözik, majd lassan elindulunk lefelé.

- Köszönöm, hogy elkísér. – mosolyog rám hálásan.

- Ez a legkevesebb, amit adhatok. – igen. Egy séta mellettem, de semmi mást. Nem szabad, bármennyire is szeretném a kezem az arcára simítani, nem tehetem meg. A népemre kell gondolnom és arra, hogy az erõmmel õket szolgálom. Nem veszíthetem el a saját önzõ vágyaim miatt.

Kicsit lassan haladunk, de nem sietek. Igazodom hozzá, bár félek, mert annyira sápadt most, mintha valóban nagyon beteg lenne. Hiába is leplezi látni a fáradságot a szemeiben.

Aggódva nézem, ahogy eltakarja a szemét a nap elõl, pedig nem is süt olyan nagyon, mint szokott. A vámpírok nem bírják a napfényt… vagyis, eddig úgy hittük nem bírják.

- Olyan csendes és szép minden.

Látom, hogy valami még mondani akart, de aztán csak csendben becsukta az ajkait.

- Igen Dunevir, mondd! Tudod, hogy meghallgatlak mindig.

- Tudom felség és köszönöm, de.. nem tudom most elmondani. – lesüti a szemeit - Majd este, amikor a hold felkel. Akkor szeretném, ha nem bánja.

Halványan rá mosolygok és bólintok, ezek szerint este is velem akar majd lenni. Ennek szívbõl örülök, élvezem a társaságát.

Egy ideig engem figyel, olyan csodálattal az arcán, mintha még nem látott volna. Ettõl a pillantástól a szívem sokkal sebesebben kezd verni, nem tudom elfordítani a tekintetem, míg végül õ nem néz más felé.

- Tudja melyik mese ez felség? – mutat a márványpavilonra, ami a királyi kert központja.

- Nem, nem tudom mi a neve. – azt sem tudtam, hogy ez egy mese. Nekem sosem olvastak meséket, nem voltak szüleim és gyermekkorom is alig.

- Régen Liliumnak hívták a hölgyet. – ó igen, így már emlékszem. Ahogy így elmeséli felrémlik egy régi legenda, amit még az elõzõ király mesélt, de számunkra ez nem mese. Lehet a köznépnek az, de a nemesek ebbõl a legendából származtatják a Liliomerdõ születését, amit otthont ad a népünknek. Mindazonáltal…

- Ez csodálatos történet. – mosolygok Dunevir-re. – Habár sajnálom, hogy nem találhatja meg az igaz szerelmet.

- De boldog lett, hogy széppé teheti a földet virágként.

Igen. Talán. Felsóhajtok, ahogy a kupolára pillantva eszembe jut a saját sorsom. Vajon mi a rosszabb? Ha sosem találjuk meg a szerelmet, vagy ha megtaláljuk, de nem kaphatjuk meg?

- Valami baj van felség? – kérdezi a harcosom aggódó hangon.

- Úgy hasonlít rám… én se találhatom meg az igaz szerelmet. – nem, amíg nem tudnám megadni neki mindazt, amire vágyik. Egy gyengéd érintést legalább…

- Na de felség, mindenki megtalálja, csak körbe kell nézni. Lehet közelebb van mint hinné…

A mosolyától összeszorul a mellkasom. Éppen ez a baj, hogy közelebb van, mint valaha is hittem volna. Egy bátor, gyönyörû és erõs férfi, aki sokkal többet érdemel. Valakit, aki ölelheti, megcsókolhatja és neki adhatja magát.

- Bocsásson meg felség. – nehezen feláll mellõlem - De én inkább ledõlnék ha nem bánja.

- Dehogy! – nem is kellett volna idejönnie - Menjek csak, nyugodtan. – rámosolygok, a fáradsága ellenére azonban még meg is hajol elõttem, majd lassan elsétál.

Hosszan nézek utána, egy pillanatra lehunyom a szemem és csak hallgatom a madarak csicsergését fölöttem. Bárcsak lenne valaki, akitõl tanácsot kérhetnék! Nem tudom mit tegyek, egyszerûen sehogy sem tudom eldönteni mi lenne a legjobb, mi lenne leginkább a népem hasznára, hogy menthetném meg õket.

- Felség!

Galadir hangjára kapom fel a fejem, a királyi kert bejáratában áll, de nem lép be.

- Igen? – felállok és intek neki, hogy jöjjön csak közelebb.

- A katonák elfogtak egy vámpírt. Az utolsó azok közül a tanulók közül, akik eltûntek akkor az erdõben. – mondja, gondterhelt arccal.

- Életben van?

- Egy ketrecbe zártuk, amit nem tud áttörni.

Istenem. Most mi legyen vele? Egy elf, ráadásul fiatal és vámpírrá változtatták. Tudom, hogy nekem kell döntenem a sorsa felõl, de olyan nehéz.

- Van családja? – kérdezem, mikor megbizonyosodom róla, hogy fog remegni a hangom.

- A bátyja azok között a katonák volt, akik elfogták. – sóhajtja.

Ez szörnyû. Szegény férfi… el sem tudom képzelni mit érezhetett, hogy úgy kellett látnia a húgát. Mit tegyek vele? Vámpír nem élhetne közöttünk, ráadásul nem tudja irányítani önmagát, gyilkolna. Míg az a méreg emészti a szívét, nem lehet…

Méreg… méreg! Hiszen az elfek, ahogy Dunevir sem, nem ittak a vámpír vérébõl. Ha a druida elérte, hogy a vámpírok harapása fertõzõ legyen, akkor talán olyan mint valami betegség! Akkor hatásos lehet a forrás vize!

- Hagyjátok bezárva õt, ne tegyetek vele semmit. – fordulok kicsit bizakodóbban Galadir felé – Teliholdkor teszünk egy próbát, a forrás vize talán képes lesz meggyógyítani azt az elfet.

Komoran néz a szemembe és egy pillanatig hallgat. - Biztos vagy benne felség?

- Teljesen. Nem adhatom fel addig, míg van bármi esély arra, hogy újra a népünk tagja legyen. Õ is elf, az alattvalóm, a szívem egy darabja. Nem fogom cserbenhagyni. Meg kell próbálnunk!

Halvány mosollyal néz rám, összeráncolom a szemöldököm, de ekkor fejet hajt elõttem. Miért?

- Ahogy óhajtod felség!

Biccentek köszönet képen, õ magamra hagy, én viszont még itt üldögélek egy jó ideig. Megnyugtat a természet közelsége.

***

A harmadik étkezés után megfürdõm, de a hálóruhám helyett egy könnyû zöld selyemköpenyt veszek magamra, a derekamra egy kötõt kötök az ékszerek helyett. Már este van, nem kell sehová sem mennem, mégsem fekszem le aludni, mert Dunevir azt mondta este beszélgetni akar velem.

Nem tehetek róla, de izgatott vagyok, hogy velem lesz, pedig pihennie kéne. Amilyen makacs, úgysem tenné, hiába kérném. Kopogás hangzik fel az ajtómon, majd kinyílik és megjelenik Dunevir. Még mindig sápadt, de már nem tûnik olyan fáradtnak, biztos kialudta magát.

- Felség elrabolhatom pár percre? – mosolyog rám, én pedig csak bólintok és követem.

Ha vele vagyok, szinte mindig figyelmen kívül hagyom az etikettet, mint most is, hisz nem mehetne elõttem, de nem bánom. Tudom, hogy nem azért teszi, mert semmibe venne, pusztán neki ez a természetes viselkedés.

Követem õt, fel a palota legmagasabb tornyába, ahol a falakat oszlopok helyettesítik a kilátás pedig lélegzetelállító. Minden olyan gyönyörû… mióta nincsenek háborúk a burjánzó természet mindent kitölt. Nincsen koromsötét, mert a hold megvilágítja az éjszakát.

Megérzem az érintését a kezemen, ahogy mellettem áll. Már nem rezzenek össze, érzem a kesztyûje anyagát és megbízom benne. Nem tenne olyasmit, amit nem szeretnék.

- Felség szeretnék bevallani valamit – mondja halkan, komoly tekintettel nézve a szemembe - Soha az életben nem éreztem ilyen jól senki mellett magam, és nem éreztem azt a melengetõ érzést amire régóta vártam. – elakad a lélegzetem attól amit mond, mert tudom mit akar bevallani, de mégis olyan hihetetlen.

- Én... szeretem magát... Tirion. Teljes szívembõl... ha netalántán nem élném túl, legalább boldogan halhatok meg a mellett akit szeretek, ha pedig nem halok meg örökké melletted maradok.

Ezek a szavak… a legszebbek, amit életemben hallottam. Annyira vágytam rájuk, hogy felfogni is nehéz, hogy tényleg megtörténik. Szeret engem… tényleg szeret…

- Dunevir…

Felemelem a kezem és az arcomat simogató ujjaimra helyezem. Muszáj… most mindennél jobban szeretnék hozzáérni, érezni az érintését a bõrömön, anélkül, hogy bármi is lenne a kezén.

A szememhez kapom a kezem, mikor nem tudok visszatartani egy könnycseppet, de nem vagyok elég gyors és meglátja.

- Felség én…

- Semmi baj… én csak… még senki sem mondott nekem ilyesmit. – mosolygok rá, bár kissé keserédes ez a pillanat. – El sem tudod képzelni milyen sokat jelent ez nekem.

- Akkor mik ezek a könnyek? – lesimítja az arcomról, észre sem vettem, hogy újabbak szöktek ki, magam sem tudom miért.

Nem tudom megmagyarázni, nem akarom megsérteni azzal, hogy visszautasítom, hisz egy elf számára a legnagyobb ajándék, ha van kit szeretnie, ha szeretik õt.

Mély levegõt veszek, hogy megnyugodjam, majd egy halvány mosolyt kanyarítom az arcomra.

- Nagyon sokat jelentesz nekem Dunevir. Többet mint bárki a világon. – lesütöm a szemem, de az államnál fogva maga felé fordítja, hogy a szemébe nézzek. Mosolyog. – Én is szeretlek téged, de…

Hogy mondjam neki, hogy ennek semmi értelme? Nem akarom visszautasítani, nem tudnám.

- De? – a hajamba simít, majd végig a karomon.

A derekamnál fogva átkarol, ahogy a szemembe néz, szinte ragyognak az íriszei a holdfényben. A bõrünk nem érintkezik, akkor nem gondoltam bele, de szándékosan olyan ruhát választottam, ami a karjaimat is takarja, hogy legalább a közelségét érezhessem.

- Tudod, hogy nem adhatok neked semmit. – suttogom a mellkasához simulva. Annyira jó érzés, érzem a szívverését.

- Ez butaság felség. Az elõbb mondtad, hogy te is szeretsz engem. – szélesen mosolyog.

Érzem, hogy elpirulok ettõl a leplezettel örömtõl a tekintetében, de vajon meddig tarthat ki ez a boldogság? Ettõl félek.

- Soha sem érhetsz majd hozzám, úgy igazán. - a mellkasára simítok, a vékony ing alatt érzem az összes kirajzolódó izmot. Meglepetten húzom el a kezem, mikor felsóhajt az érintésre.

- Nem számít. Szeretek veled lenni felség, tudom, hogy a népünket akarod védeni és ezt megértem.

Õszintén beszél, a szemei komolyak, de talán nem érti ennek a súlyát.

- Nem csókolhatsz meg egyszer sem. – az ajkaira pillantok, számomra már most is kínzó ilyen közel lenni hozzá. Milyen érzés lenne egy csók? – A kesztyûd nélkül nem érhetsz hozzám, nem érhetsz a bõrömhöz, és… - nyelek egyet - … a testemet sem adhatom neked.

Az arcát nézve látom, hogy elvörösödik, a szemei még jobban csillogna, a keze megszorul a derekamon.

Tisztában vagyok ezzel, és azt szeretném, ha õ is tudná. Mindig vágytam arra, hogy szeressenek, de tudtam, hogy nem lenne igazságos ezt kérnem, ha nem viszonozhatom. Az érintés intimitása fontos, egy ajándék, ami másoknak természetes, de számomra különleges. Ha látom, hogy egy elf megölel egy másikat, ahogy a gyerekek együtt fürödnek a vízesésnél, férfiak, akik kezet csókolnak a kedvesüknek… ez mind olyasmi, ami nekik természetes.

Ha megunja, hogy elõvigyázatosnak kell lennie mellettem, az érzelmei majd megfakulnak… ez csak fájni fog mindkettõnknek.

Kibontakozom a karjaiból és hátat fordítva a szobámba megyek. Ha holnapra megváltozik majd a véleménye, nem fogom hibáztatni. Többet érdemel, mint amit én adhatok neki. Én nem arra teremtettem, hogy valakinek a kedvese legyek.

Madárcsicsergésre ébredek és a lágy szellõre, ami befúj az ablakon. Szeretem az ilyen ébresztõt, olyan finom és könnyû, mintha minden baj elszállna tõle. Csukott szemmel mosolyogva fordulok meg a puha ágyban, majd pár perc múlva vissza az erkély felé.

Lassan nyitom ki a szemeim, mert a napsugarak pont ide vágnak, de gyorsan hozzászokom a fényhez és felülök.

Ahogy körbepillantok, meglepetten kapok levegõ után, mert Dunevir itt van a szobába. Az ágy végében ül, engem figyel. Az arca sokkal sápadtabb, mint tegnap, a látványra késként hasít belém az aggodalom. Mi lesz, ha nem bírja ki teliholdig? Mi lesz ha hamarább átváltozik?

- Jó reggelt felség! – mosolyog és biccent a fejével.

- Jó reggelt, Dunevir! Mióta vagy már itt? – nézett miközben alszom? Ez olyan különös…

- Nem tudtam aludni és bejöttem. Bocsásson meg felség, ha nem lett volna szabad, de nem tudtam megállni. – megrántja a vállát, de mosolyog.

Eszembe jut minden, amirõl tegnap este beszélgettünk, amit mondott… amit én mondtam…

- Dunevir ha kettesben vagyunk, kérlek szólíts a nevemen, ahogy tegnap éjjel is. – kérem halkan. Annyira jól esett a nevemet hallani az ajkairól, olyan rég nem szólított úgy senki.

- Renben… Tirion. – közelebb húzódik hozzám.

A szívem rögtön hevesebben kezd verni tõle.

- Gondolkodtam azon, amit mondtál. – suttogja, de nem néz rám – Igaz amit mondtál, hogy sosem érhetek hozzád, még ha szerintem ostobaság is az erõd elvesztése. És… nem bánom… mármint, én akkor is szeretlek, ha nem… ha mi nem…

Elvörösödik és a kezébe temeti az arcát. Mosolyogva nézem õt, annyira bátor, mikor harcról van szó, most pedig zavarba jön elõttem. Különös forróságot érzek, ha arra gondolok, hogy megérint, biztos nagyon jó érzés lenne.

- Biztos vagy benne? – kérdezem halvány mosollyal és közelebb húzódva a vállára simítom a kezem. Rám pillant, most az ajkai is nagyon színtelenek, de nem tûnik betegnek. Az arca rózsaszínes a pírtól… de még így is nagyon szép férfi.

- Én tényleg gondolkodtam Tirion. – mondja nyomatékosabban, de nem értem. Ráncba szalad a homlokom, mikor egy nagyon mély levegõt vesz, majd lassan, hosszan kifújja. – Nem lehetünk… Úgy együtt, de ha rajtam van a kesztyû és ha neked is lenne… akkor esetleg megérinthetnénk egymást… ha te is akarod.

Elkerekednek a szemeim a döbbenettõl, erre nem is gondoltam, de nem hittem volna, hogy Dunevir ezt mondja, de talán lehet. Megpróbálhatjuk, ha jobban lesz, de nagyon kell vigyáznunk.

És ez azt jelenti, hogy láthatja majd a testem, és én is az övét…

Az arcom felforrósodik, pedig csak elképzeltem, de a vérem mintha zsibongna az ereimben és a hasamban pillangó röpködnének.

- Szeretném. – suttogom neki mosolyogva. – Szeretnélek megérinteni téged és azt is akarom, hogy te is hozzám érj.