Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3.

Adriana2014. 11. 29. 22:59:23#31994
Karakter: Adam Groves
Megjegyzés: ~ Saga-chan




Csak bólint helyeslésül, majd belém karolva megyünk vissza az üzletbe. Ron meglepett arcával pedig nem törődve vissza állunk dolgozni. Habár Ron rosszalló tekintetéből a későbbiekben ebből nekem még problémám lesz, de most egy cseppet sem érdekel.
Eve beáll a pult mögé, ahova csendben követem és segítek neki ahol tudok, közben pedig véletlenszerűen hozzá-hozzá érek. Tudom, hogy munkatárssal nem kéne kezdeni.
De mikor ő is viszonozza az érintésemet és ugyan piros arccal bocsánatot is kér, de örülök neki.
De némi idő elteltével itt kell hagynom, mert az irodája ajtajában int nekem.
Már ebből tudom, hogy semmi jóra nem számíthatok, de nem kerülhetem el, így ellenkezés nélkül megyek.
- Ülj le - kínál hellyel. - Adam...
Várom, hogy folytassa, de csak a kezét tördeli.
- Ron, csak mond - biztatom.
- Tudom, tudom. Csak nem hiszem, hogy örülni fogsz neki.
- Majd megtudjuk, ha elárulód miről van szó - feleslegesen tépelődik. - Szóval?
- Ha jól értelmezem, Eve szimpatikus neked, de a mélyem értelemben - mondja, mire csak bólintok. - Nos, engem ez nem zavar, de akad némi probléma - megint elefántot csinál a bolhából.
- És pedig?
- Eve keresztény családba született - közli.
- És? Ez még semmit sem jelent - ja, megint az elefánt helyzet.
- De jelent, mert ők nagy hívők és nem tolerálják a melegeket.
- Ez gond - sóhajtom. Ilyen az én szerencsém, pont az álomsrác hívő. De Eve pozitívan reagált az érintésemre. - Kösz, hogy szóltál.
- Mi sem természetesebb! De még mielőtt elmennél, kérlek szólj Eve-nek, hogy megjött az áru és ki kéne pakolni, a többit magától is tudja.
Csak bólintok, majd magam mögött zárva az ajtót megyek vissza Eve-hez.
- Eve - szólok neki, de semmi reakció. - Eve!
Továbbra is semmi.
- Föld hívja Eve-et, Eve jelentkezz - lengetem kezemet az arca előtt, mire végre rám pillant. - Megjött az áru amit Ron rendelt, ő szólt, hogy szóljak neked, ki kéne pakolni.
- Vagyok, és mehetünk - feleli, majd megindul hátra, ahova csendben követem.

Mondhatni gyorsan elment az első munkanapom. Egész délután elvoltunk a pakolással Eve-vel, majd zárás előtt még gyorsan kitakarítottunk.
Így elköszönve a többiektől már lépek is le, de nem hazafelé veszem az irányt, hanem egy közeli parkba.
Most leginkább csendre vágyok. Viszont ezt most otthon nem kapnám meg, csak faggatnának a mai napról. Így egy elhagyatottabb részen lévő padra kényelembe helyezem magam és relaxálok.

Persze csak addig, míg valaki nem közeledik és le nem ül mellém. Mondjuk ez még annyira nem is zavarna, de folyamatosan bámul, érzem.
- Ha kibámultad magadat, akkor el is mondhatod, hogy mit szeretnél! - szólok rá erélyesen.
- Én... én semmit sem szeretnék - Eve! -, csak ez a kedvenc padom, ne haragudj, ha esetleg megsértettelek, nem akartalak bámulni - mentegetőzik.
- Nyugi, nem sértettél meg - mormogom. - Amúgy nem haza felé kéne tartanod? Aggódni fognak érted.
- Nem, szóltam, hogy később megyek - feleli egy igen angyali pofival, amin muszáj mosolyognom.
- Min mosolyogsz? - kérdi értetlenül.
- Semmin - vágom rá.
- De valamitől csak jókedved lett.
- Ja, tőled - amilyen aranyos vagy, sűrűn lesz jókedvem.
- De semmi vicceset nem mondtam - mondja elpirulva, a pulcsija ujjával játszva, majd nagy szemekkel rám néz. - Vagy rajtam nevettél?
- Végül is igen, de nem rossz értelemben - szögezem le.
- Nem értem.
- Aranyos volt, ahogy mondtad - tudatom mosolyogva, hisz tényleg jókedvre derít.
Ismét elpirul, de most egy igen aranyos mosolyt is láthatok a pofiján. Igen, akárcsak egy angyal.

˜

- Megjöttem - szólok a bejárati ajtót bezárva, mire trappolást hallok és mire leveszem a cipőmet és kabátomat, Lucy már előttem is áll.
- Na, mi volt? - kérdi izgatottan. - Mesélj!
- Neked is szia - adok puszit a homlokára -, húgi!
- Szia! De ne akadj fent ilyen apróságokon - karol belém és vezet a konyhába igen vidáman. - Szóval?
- Szóval? - hogy tud Lucy zöld szeme csillogna, ha izgatott.
- Ne szórakozz - bök meg rosszallóan.
- Jó-jó - adom meg magam. -  Két kollégám van, de eddig csak Eve-vel találkoztam, a konyhában dolgozó emberekkel meg nem igen ismerkedtem. De eddig kifejezetten tetszik a hely. Csendes annak ellenére, hogy akad vendég.
- Az jó - mondja elégedetten, majd elkezdi húzogatni a szemöldökét. - Na és ez az Eve? Ő volt veled a parkban, igaz?
- Milyen jó füled van - mondom nevetve. - Igen, Eve-vel voltam mikor hívtál. De semmi sem történt.
- Valami csak történt - vágja rá -, fülig ér a szád.
- Beszélgettünk.
- Értem - méreget komoly arccal -, beszélgettetek.
- Igen és mellesleg, Eve az álomsrác - teszem hozzá semlegesen.
- Úristen! - kiált fel boldogan és ölel meg, majd megkomolyodva rám pillant. - De biztos vagy benne?
- Igen - de még mennyire. - És nagyon jól éreztem vele magam, pedig semmi extráról nem volt szó. Csak a munkáról, meg a környékről és még is...
- Odáig vagy érte - vágja rá.
- Ezt nem mondtam. Csak tetszik.
- Aha - vigyorog kajánul.
- Jó, oké! Nagyon tetszik!
- És holnap is fogtok találkozni?
- Együtt dolgozunk, így igen - már nyitja is a száját, hogy ellenkezzen, de egy kéz mozdulattal belé is fojtom a szót. - De előfordulhat, hogy munka után összefutunk. És még mielőtt kérdeznéd. Nem, nem beszéltünk meg egy találkát.
- Miért nem? - kérdi rosszallóan. - Hisz ő az álomsrác!
- Tudom - sóhajtom. - De nem ronthatok rá.
- Azt ne is - vágja rá. - Csak udvarolj neki. És ne húzd az időt, mert elszalasztod a lehetőséget.
- Jó-jó - motyogom összeszedve a holmim, majd menekülőre fogom a dolgot. - Megyek aludni. Jó éjt!
- Hé, ennyivel nem úszod meg! - kiált utánam. - De neked is jó éjszakát!

˜

- Jó reggelt - köszönök a gáztűzhelynél sütögető anyámnak, az ebédlő asztalnál olvasó apámnak és a pakolászó húgomnak.
- Jó reggelt, kicsim - üdvözöl anya mosolyogva, míg apa az újságja mögül mormog. Anya rosszallóan rázza erre a fejét, de semmi haszna, hisz apa továbbra sem pillant fel az újságjából.
Lucy mellé állva, én is elrakom a becsomagolt gofrimat, de nem hagy elmenni csak úgy.
- Jól aludtál? - kérdi semleges hangon de a féloldalas mosolyából tudom, hogy ezt nem csak úgy kérdezte. Szánt szándékkal így kérdezte, így anyáéknak semmi sem tűnik fel belőle.
- Nagyszerűen - vágom rá vidám hangnemben, míg a szemeim csak úgy villámlanak.
Tudom jól, hogy a tegnap este miatt cukkol, de hogy pont anyáék előtt tegye.
- Mentem - kapok fel a tányérról egy pirítóst, na meg a cuccaimat és lépek is le.
Kicsit hamarabb indultam el, mint kellett volna, így inkább gyalog megyek a cukrászdába. Na meg a pirítósomat is megenném.

- Szervusz - köszön vidáman Ron, ahogy beérek a konyhába. - Gyere, még be sem mutattalak a többieknek - fordul a csapat felé.
- Tegnap már találkoztunk - tudatja a nagy termetű férfi.
- Igen-igen - helyesel a két fiatalabb srác. 
- Meglehet, de az nem volt hivatalos - mondja Ron. - Balról jobbra; Sean a kisegítő, Damien a cukrász segéd és Hank a cukrász. Adam pedig az új eladónk.
- Üdv - mondom, amit Sean és Damien örömmel viszonozz, míg Hank csak morog.
- Evvel meg is volnánk - mondja elégedetten Ron, majd az éppen érkező Eve-et üdvözölve, el is küld minket dolgozni.
Kivéve Eve-et, őt két perc múlva Ron behívta az irodájába. És ez nem is lenne szembetűnő, de már vagy fél órája bent van.
Nagyon remélem, hogy Ron semmi hülyeséget nem mond velem kapcsolatban. Őt ismerve, a tegnapi beszélgetésünk által megnyugodott és már az "esküvőnket" is tervezi.


Saga-chan2014. 09. 16. 18:16:29#31336
Karakter: Eve Evans
Megjegyzés: Adamnak


 - Adam, Eve – szól hozzánk Ron –, ismerkedjetek. És Eve, kérlek mutasd meg Adamnek mi hol van és mi lesz a feladata.
- Rendben. - mosolyogva felelek neki.
- Nagyszerű.– mondja Ron, miközben szó szerint kirak miket az irodájából. Kissé meglep ez a fajta viselkedés Rontol nem szokta csak úgy kirakni az embereit.
- Öhm...- dadogok egy sort
- Igen? – néz rám, még mindig kifejezéstelen azok a zöld szemek.
- Mehetünk? - kérdezem
- Persze. - vágja rá rögtön, jó akkor kövess. Előre indultam míg ő utánam.

Fél óra alatt mindent megmutatok neki, elmagyarázom mit hol talál, fejrázás rá a válasza. Nem sokat fogunk beszélni.


A nap egész nyugodtan telik, míg el nem ejtek egy tányért. A fájdalmamban minden izmom megfeszül és nagy erőfeszítéseknek árán tudom végezni a munkám. Ronnak is feltnhetett mert elküld pihenni. Mint mindig most is kimegyek, a cukrászda mellett van egy sikátor, az egyik nagy kuka mellé kuporodok le amíg véget nem ér a kínzó fájdalom. Az idő múlását nem is érzem meg, csak egy hangra leszek figyelmes. Adam mit keres itt,
- Hé - leguggol mellém mire megmerevedek -, minden rendben?
- Pe-persze – nyögöm fájdalmasan.
- Eve, néz rám - kérlel
- Menj csak – intek neki -, majd én is mindjárt megyek.
- Eve – a vállamra teszi a kezét, a fájdalmamat mint ha elvágták volna. Nem fáj.
- Nem... - suttogom nagyon halkan de csak magam elé.
- Mi nem? - igaz ő nem értheti.
- Nem fáj – döbbenetes.
- Az jó, nem?
- De – mondom még midig elképedten. – Csak eddig...
- Igen? - jó neki, ilyen jó. - Gyere - húzz álló helyzetbe, majd elenged majd indul be, de fájdalmasan felnyögök.
- Ne...
- Eve?
- Kérlek - könyörgök miközben kezeimmel karjaiba csimpaszkodok - ne.
- Mit ne?
- Ne engedj el. - kipirult pofival kérem.
- Gyere – karjaiban tart, erősen szorít. Kell egy kis idő mire teljesen lenyugszok, ahogy egyre jobban lazulok úgy bújok hozzá. Istenem annyira jó érzés, pedig nem szabadna annak lennie, bűn amit most érzek.

- Most már jobb? - bólintok, sokkal jobb érzés, de nekünk nem kéne bent lenni dolgozni. Az üzletbe beérve Ron eléggé furcsán néz minket, ezen nem is csodálkozom Adambe csimpaszkodok. Így legalább nem fáj semmim, de ezt nem gondoltam volna, hogy pont Adam akinek a közelsége fogja elmulasztani a fájdalmamat. Vissza megyek a pult mögé ahová Adam is követ, nem sokat beszélünk egymáshoz, de azt vettem észre, hogy ő egyre többször és ő szerinte féletlenül hozzám ér. Ezek az apró véletlen szerű érintéseket nem szabadna élveznem de én mégis csak teszem, össze szedve minden de tényleg minden bátorságomat én is megérintettem a kezét. Mikor rám nézet piros fejjel kértem azonnal bocsánatot. Tudom nagyon jól, bűn ha jó lesik egy másik férfi érintése, Isten nem azért teremtett minket, hogy az azonos neműek szeressék egymást vagy élvezzük az érintését. Nekünk férfiaknak teremtette Évát.

 

- Föld hívja Evet, Eve jelentkezz. - lengeti kezeit előttem Adam. - Megjött az áru amit Ron rendelt, ő szólt, hogy szóljak neked, ki kéne pakolni.

- Vagyok, és mehetünk.

Sajnos azzal nem számoltam, hogy Ron egész délutános kikapcsolódásra tervezi az áru lepakolását, szortírozását. Nagyából délután négykor végzünk, hamarosan be is zárunk. Ilyenkor nagyon örülök, hogy nem sötétedéskor kell haza induljak. Anyuékat még az üzletből felhívtam, hogy ma egy kicsit később megyek haza, nem messze van a cukrászdától egy kis park. Elindulok hát az irányába, majd megkeresem az a padot amit úgy mondottan a sajátomnak tudhatok. Mikor oda érek egy ismerős látvány fogad, Adam ül rajta. Szemei csukva, hanyag testtartása is arról árulkodik, hogy alszik. Nagyon halkan le ülök mellé, annyira békés itt minden még Adam is az. Akaratlanul is az arcára vezetnek szemeim, barna haja most is kócos, ajkai egy kicsit elnyílnak, úgy alszik mint én tátott szájjal.

- Ha kibámultad magadat, akkor el is mondhatod, hogy mit szeretnél!

- Én... én semmit sem szeretnék, csak ez a kedvenc padom, ne haragudj, ha esetleg megsértettelek, nem akartalak bámulni.

 


Adriana2014. 09. 03. 12:24:02#31223
Karakter: Adam Groves
Megjegyzés: ~ Saga-chan


 - Eve, ideje lenne felkeni – szólok a szőkeségnek. – Várnak a cukrászdában.
- Csak öt percet, kérlek – fejére húzza a takarót, még inkább bebugyolálva magát.
- Még kapsz öt percet, de többet nem – felelem, majd elkezdem lehúzni róla a takarót...
És mint mindig, most se láttam az arcát az álomfiúnak. De ez már megszokott, így nem is foglalkozva vele fordulok a másik oldalamra.
- Bátyus – ront be Milly –, kelj fel!
- Hagyjál – motyogom a párnámba.
- Dehogy hagylak! Már így is késésben vagy!
- Mi van? – pillantok rá még mindig kómásan.
- Jól hallottad – vágja rá csípőre tett kezekkel. – Tíz óra lesz két perc múlva.
Továbbra is kómásan bámulok rá és próbálok rájönni, honnan is vagyok késésben.
- Ron, cukrászka – ad tippet –, tudod.
- Basszus! – pattanok ki az ágyból, majd szaladok a fürdőbe, hogy emberi külsőt kölcsönözzek magamnak.
- Bátyus, kiválogattam neked a ruhákat – kiabálja az ajtón keresztül Milly. – Szóval ne törd össze magad a nagy kapkodásban.
- Oké – dörzsölöm a bevert térdemet –, kösz!

~

Ahogy megérkezek a cukrászdába, megyek is Ron irodájához, ahol egy rövid kopogás után be is lépek.
- Bocs, hogy késtem – még ha rokon is, akkor sem kellett volna késnem.
- A lényeg, hogy itt vagy – feleli nevetve, majd a dolgozó asztala előtt levő székekre mutat. – Foglalj helyett és lássunk neki.
- Oké – mondom leülve. – És tényleg nagyon hálás vagyok, hogy alkalmazol.
- Ugyan, ne köszönd! Épp ember hiány volt nálunk és ugyan nincs tapasztalatod, de gyorsan tanulsz.
- Tényleg kösz – mondom egy pici mosollyal.
- Nos, a munka – terel zavarában. – A pultban fogsz segíteni Eve-nek, aki majd részletezi is mi lesz a dolgod. 
- Eve? Nem arról volt szó, hogy egy fiúval fogok együtt dolgozni?
- Csak nem félsz? – kérdi jókedvűen.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol – vágom rá. Tudja, hogy állok a csajokkal, erre még poénkodik is vele. És még ki is röhög a szemét!
- Ne vedd már ennyire a lelkedre – feleli békítően, de kevés sikerrel, mert még mindig rajtam röhög.
- Akkor persze nem röhögnél ennyire, ha veled történt volna meg – morgom.
- Nem, valóban nem – bólint, majd elvigyorodik. – Én repesnék az örömtől! Hisz nem sok férfi mondhatja el azt magáról, hogy virág csokorral kedveskedne neki egy nő.
- Szemét...
- Jó-jó, bocs. De most már fordítsuk komolyra a szót. Bemutatlak Eve-nek és nézzük meg, hogy jöttök ki – közli, majd vezetékesen berendeli. – Ne idegeskedj, szerintem kedvelni fogod – próbál biztatni, mikor kopognak, majd nyílik is az ajtó.
Ron negédes mosolyt varázsol a képére, amitől nekem csak a tenyerem kezd el viszketni.
- Gyere ide, Eve. Szeretnélek bemutatni az új kollégádnak, aki nem más, mint az én öcsikém – nincs mit tenni, felállva felé fordulok. És mennyire megkönnyebbülők, hogy egy sráccal van dolgom. Pláne, hogy jól is néz ki.
- Szia, Adam Groves vagyok – kezemet nyújtom. – Örülök, hogy megismerhetlek – Keze apró és igen finom tapintású. Máris szeretem ezt a melót.
- Szia, az én nevem Eve Evans – Ő az! Az álomfiú!
- Adam, Eve – zökkent ki Ron –, ismerkedjetek. És Eve, kérlek mutasd meg Adamnek mi hol van és mi lesz a feladata.
- Rendben – feleli Eve egy mosollyal.
- Nagyszerű – mondja Ron, miközben az ajtó felé terelget minket, majd ki is tesz.
Eve meglepetten, addig én gyanakvón nézek a bezárt ajtóra. Ron igen udvarias és előzékeny lett az évek folyamán és épp ezért is szokatlan ez a viselkedés tőle. Hacsak persze nincs valami terve evvel.
- Öhm...
- Igen? – pillantok Eve-re.
- Mehetünk?
- Persze – vágom rá, majd a nyomába szegődöm.

Fél óra alatt ledarálta a tudnivalókat, amire csak egy bólintást kap a részemről. Van mit csinálni, de nem lesz itt gond.

~

A nap egész nyugodtan telik, míg Eve el nem ejt egy tányért. Onnantól annyira mereven mozog és a mosolyával sem stimmel valami, de egy szó nélkül tovább dolgozik egészen addig, míg Ron el nem küldi pihenni.
Viszont ez már egy órája volt és még mindig nem jött vissza, ami Ronnak is feltünhetet.
- Adam – szól Ron –, néz már rá Eve-re, kérlek. Addig tartom a frontot.
- Oké – bólintok rá, majd megyek is. Habár Ron nem különösebben aggódott, szóval ez gyakori lehet.
Viszont körbe néztem az egész cukrászdában és sehol sincs. Egyedül a sikátorban nem néztem még, de hogy ott mit csinálhat egy órán keresztül.

A sikátorokra jellemző bűz és szemét fogad, leszámítva az egyik szemetes mellett kuporgó szőkeséget.
- Hé – leguggolok mellé, mire megmerevedik –, minden rendben?
- Pe-persze – nyögi fájdalommal teli hangon.
- Eve, néz rám – kérem szelíden.
- Menj csak – ellenkezik –, majd én is mindjárt megyek.
- Eve – finoman megérintem a vállát.
- Nem... – suttogja.
- Mi nem?
- Nem fáj – feleli döbbenten.
- Az jó, nem?
- De – mondja még mindig elképedten. – Csak eddig...
- Igen? – egyáltalán nem vágom mi folyik itt. De ideje bemenni. – Gyere – húzom álló helyzetbe, majd elengedve indulnék be, de fájdalmasan felnyög.
- Ne...
- Eve?
- Kérlek – suttogja, miközben kezeivel a karomra csimpaszkodik –, ne.
- Mit ne?
- Ne engedj el – suttogja kipirult pofival.
Tényleg nem értem, de ha neki ettől jobb.
- Gyere – húzom magamhoz, míg már a karjaimban nincs és szorosan ölelem.
Némi időnek el kell telnie, de fokozatosan ellazul a teste és még jobban hozzám bújik.
- Most már jobb? – kérdem, habár különösebben nem zavar, hogy rám tapadt. Sőt, még kifejezetten élvezem is a helyzetet.


Saga-chan2014. 07. 26. 17:32:11#30778
Karakter: Eve Evans
Megjegyzés: Asszonykámnak


 - Eve, ideje lenne felkelni, várnak a cukrászdában. - kellemes hangát már ismerem, arcát eddig nem láttam.

- Csak öt percet kérlek. - fejemre húzom a takarót, hátha le húzza rólam és láthatom az arcát.

- Még kapsz öt percet de többet nem. -és már húzza is a takarót. Végre láthatom, már hónapok óta csak erre várok. Három hónapja csak a hangját hallom. Nem ekkor válasza az ébresztőm is, hogy ideje tényleg felkelnem. Hangosan kezdi el zenélni az Öröm Ódát, kellemes zenéjére lassan éber állapotba kerülök. Mikor sikerül végre fel is kelnem és eljutottam a vécére. A reggeli rutinnal is készen vagyok, most jöhet a ruhás szekrényem átvizsgálása na meg a fáslizás. Egy krém színű ing és egy farmer az tökéletes lesz.

 

- Eve gyere kész a reggeli. - szól fel édesanyám, igen a reggeli. Ez a legfontosabb étkezés, ilyenkor visszük be a szervezetünkbe a vitaminokat és a rostokat. Gyorsan még betekerem magam, majd felveszem a ruhám. Le trappolok az ebédlőbe, ahol már mindenki itt van, a nővéreim, szüleim és nagyszüleim. Elfoglalom az én helyemet, édesanyám tálalja a reggelit, bundás kenyér imádom! Édesapám hamarosan bele kezd a reggeli imába, sosem nyulunk az ételhez, míg meg nem köszöntük Istennek.

 

- Urunk, köszönjük a mai napot, köszönjük az asztalunkon lévő ételt! Ámen. Most már neki állhatunk a reggelinek, komótosan étkezek addig míg, meg nem nézem az órám. Késésben vagyok, így gyorsan be kapom az utolsó falatokat is. Tudom addig nem szabad itt hagynom az asztalt míg a többiek be nem fejezik, de most muszáj.

- Édesapám, nem baj ha itt hagyom az asztalt? El fogok késni ha most nem indulok. - apám az órájára nézve biccent nekem. Engedélyét megkapva állnék fel de még rám szól.

 

- Eve, nem felejtettél el valamit? - jaj de igen.

- Aki ételt, italt adott annak neve legyen áldott. Ámen. -amint ezzel is kész vagyok szaladok a kabátomért. Cipőmet is felkaptam, kulcs a kezembe, táska a hátamon. Ha most nem futok akkor lekésem a buszt. Szerencsére elértem, tíz buszmegállóval arrébb leszállok. Ron a főnök már az ajtóban vár. Igaz el is felejtettem ma jön az unokaöccse, lehet hogy őt várja.

 

- Jó reggelt Eve, csodálatos napunk van igaz?

- Igen az van, de Ron mért is várt az ajtóban?

- Az unoka öcsémet várom, de úgy néz ki nem jön egyhamar. Sikerül néha elaludni. - mosolyog a saját vérén, nem tagadom nekem is kunkorodig a szájam sarka, de nem nevetem ki. Be megyünk a cukrászdába, kipakoljuk a friss süteményeket, tortákat. Kávé géped szépem be üzemelem, reggel általában sok ember megfordul itt, egy kis kávéra és sütire. Éppen, hogy csak le fő a kávé, megjön az első vendég. Szokásosát kéri, egy habos cappuchino és egy kocka boci szelet. Ki viszem neki, majd magára hagyom.

 

Talán tízen egy óra lehet mikor be hív magához Ron. Kopogok ajtaján, mikor megkapom az engedélyt benyitok, Ron az asztalánál ül vele szembe egy idegen, vagyis nekem idegen.

 

- Gyere ide Eve, szeretnélek be mutatni az új kollégádnak, aki nem más mint az én öcsikém. -lassan oda sétálok az asztalhoz, az idegen felállva fordul felém. Jóval magasabb mint én, zöld szemi igézőek, de csak egy pillanatra láthattam, benne azt a fényt.

- Szia Adam Groves vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.- kezét nyújtja felém, készségesen nyújtom az enyémet.

- Szia az én nevem Eve Evans. - a hang tulajdonosa ő, róla álmodok hónapok óta, végre láthatom a kellemes hanghoz az arcot. 


Leiran2013. 06. 25. 19:24:01#26304
Karakter: Lien Living
Megjegyzés: Saysby-nak (kezdés)


 Egy ismerősöm báljába készülök, hogy szüleim kérését teljesítve egy családként jelenjünk meg, bár így is külön hintóval megyünk. Viszont nem tagadhatom le, hogy a lányuk vagyok. Egy szép vörös báli ruhát öltök magamra és hajam, sminkem is magamnak csinálom meg, mivel már elég gyakorlott vagyok benne. Ruhám ujjatlan és merev fűzős a felső rése szoknyája terebélyes, de nem abroncsos, hogy könnyedén tudjak benne mozogni a bálon és a zongora mellett, ugyanis felkészülök, hogy a szüleim ismételten csak fel fognak küldeni. Szokásuk… a hintóba szállva végül elindulok a Herion kastélyba, ahova hivatalos vagyok a bálra. Erősen alkonyodik, így az a kis idő, míg a nap sugara bőrömhöz ért elenyésző volt. Kicsit fájt, de hamar begyógyul.

Könnyedén halad a hintó és minden féle akadály nélkül már besötétedésre érem el a kastélyt, aminek szürke ódon falai komoran vetülnek az amúgy csodás tájra. Biccentve köszönök a komornyiknak és hintóm után szüleim hintója fut be és így hárman megyünk beljebb a kastélyba. A külső kinézete ellenére belül igazán fényes és színes. Főleg ezzel a sok színes ruhába öltözött hölggyel, akik már táncparketten vannak éppen aktuális tánc partnerükkel.

- Mr és Ms Living és lányuk Lien! –Jelent be minket az ajtónál álló, mi pedig felé biccentve megyünk bentebb. A házigazda egyből oda siet hozzánk és köszönti a szüleim.

- Szép estét! John és Amarela önnek is Lien kisasszony. –Mondja nyájasan én pedig pukedlizve hajolok meg kicsit.

- Szép estét Herion! Csodálatos estét választottál a bálhoz! Remélem, ma lányom végre kifog egy parti képes ifjút. –Mondja vigyorogva apám, amire csak megrázom a fejem

- Szép estét Herion Úr. –Köszöntöm, és lassan felegyenesedve mosolyodom el.

- Ugyan John ne siettesd a dolgot, de elég sok parti képes fiatalember van jelen. –Mondja és körbe mutat a bálon. –Gyertek beljebb. –Mondja és el is vonja a szüleim tőlem, mikor érzem valaki, mint ha figyelne, de nem igazán foglalkozom jelenleg vele. Lassan a svéd asztalhoz sétálok és egy pohár puncsot szedve magamnak fordulok meg és figyelem a bál eseményeit.

A zene nagyon kellemes és igazán jól játszik a zenekar. Sorra jönnek a tánc felkérések, de én visszautasítom, mert nem igazán van hangulatom táncolni. Lassan egy számomra érdekes külsejű férfi lép oda.

- Nocsak, egy ifjú hölgy, aki nem hajlandó táncolni. –Szólal meg kissé pimasz hangon én pedig felé pillantok. Egy érdekes kinézetű férfit pillantok meg. Szemei felemásak, és ahogy bele nézek meg is fognak. Elmosolyodom kedvesen.

- Nem az én művészetem a tánc. –Mondom őszintén, de kedvesen. –Az én művészeti területem a zene. Pontosabban a zongora.

- Nagyon jó, ha egy ember tud zongorázni. Meghallgatnám a játékát. –Mondja az idegen férfi és teljesen felé fordulva nyújtom oda a kezem.

- Lien living. –Mutatkozok be ő pedik kezet csókol nekem, bár én csak kéz fogásra gondoltam.

- Tudom, hallottam mikor bejelentették kisasszony. Az én nevem Sayaby. –Mondja felegyenesedve.

- Örülök a találkozásnak, és higgye el… fog hallani játszani. –Mondom és szinte erre rá kapásból érkezik is egy bejelentés a házigazdától.

- Hölgyeim és uraim! Szeretném, ha meghallgatnának egy fiatal tehetséges hölgy zongora játékát! Lien! Kérlek, fáradj ide a zongorához. –Mondja Herion Úr rám nézve nyújtva felém a kezét én pedig bólintok, majd Saysbyra pillantok.

- Ugye? Én meg mondtam… - mondom mosolyogva és ellépve mellőle megyek fel a zongorához. A lépcsőnél engedem, hogy Herion Úr segítsen.

- Ismerjék meg e bájos fiatal eladó sorban lévő hölgyet. Lien Living kiváló zongorista és igazán ért a művészetekhez, még ha csak elméleti szinten. –Mondja kedvesen bemutatva én pedig pukedlizve hajolok meg, majd a zongorához lépek és lassan ülök le mellé.

Nagy levegőt veszek. Nem igazán tetszett a bemutatásom, de hát ezt is apámnak köszönhetem, na de se baj. Kezeim a zongora felé helyezem, és lassan elkezdek rajta játszani.

(http://www.youtube.com/watch?v=QzwUXtG-5bg )

A dallam lágy és mégis játékos, amit játszok. Arcomon most a zene szeretete teljesen kiül és könnyedén játszom. A külvilág teljesen megszűnik nekem jelenleg. Csak a zongora és én vagyunk. Hatalmas tapsot kapok a zongorajáték után és kérik, játsszak még. Eleget téve kérésüknek újra a zongora felé fordulok, és újra játszani kezdek egy újabb dalt.

(http://www.youtube.com/watch?v=Vzx1ZXdAkUc )

A játékom könnyed és érzelem dús, aki kicsit is ért a zene nyelvezetéhez, vagy érzékenyebb a zene ritmusára dallamára, az minden érzést érezhet, amit én. A ritmussal egyszerre mozdulok, és szemem behunyva élvezem a játékot. Ajkamba harapva nyitom ki a szemem és csak folytatom a játékot, ami teljesen leköt és dallama igéző és hihetetlen csendet varázsol a terembe. Minden szem engem néz, de nem érdekel. Most csak a zongora és én vagyunk. A dal végén ismét egy hatalmas taps én pedig felállva pukedlizek, és lemegyek a színpadról, mert nem akarok többet játszani, hiába kérlelnek. A teraszra megyek, hogy kicsi levegőhöz jussak.


Lee2011. 06. 30. 22:32:32#14661
Karakter: Hyada
Megjegyzés: Mayanak


kényelmese elfeküdve pihenek egy bambusz hintaágyon amit én magam csináltam.20 méter megasban van két fához van kifeszítve és nagyon kényelmes. Éppen hogy elaludnék de zajok ütik mega fülemet már távolról.Elég messze vannak de felismerem a hangukat a banda tagjaimnak.

- Bazmeg!!!!minden hétre jut egy a hülyeségüből!!!Kezdem ezt nagyon unni- mondom és kényelmesen elhelyezkedek és akkor hallom meg egy lány zihállását ezen kinyitodnak a szemeim.-ezek hülyék.-mondom

Lassan lereszkedek a fáról és akkor érnek oda és húrcolnak egy neko lányt hozzám. Csak hüvős tekintettem figyelem a többi hülyét majd a kis párbeszédünk után atörömmel elhárít egy nyílat. A többiek rögtön ráugranának ekor magamhoz karolva húzom magam mellé a lányt és egy sunyi vigyorral nézek a többiekre

- Békén hagyjátok a lányt.Mostantól itt fog élni ha akar és ha egy panaszt is fogok tőle hallani akkor megölöm azt akire panaszkodik.- Mondom- ha itt maradsz és egy ideig velem maradsz akkor biztonságban leszel egy idő után megbékélnek veled- mondom és most már rámosolygok kedvesen
- Nem fogok zavarni?- Kérdi rámnézve és elmosolyodik halványan
- Nem. Nem fogsz- mondom mosolyogva-öket lehet de ök kit érdekelnek?-kérdem rá vigyorogva
- Végülis-mondja vigyorogva

Erre hallok egy két halk beszólást és feléjük hajítok egy tőrt villám gyorsan. Majd odavezetem a faházikomhoz és előre engedem és egy saját magam által épített házba érünk amiben minden van. Majd a hálószobába érünk ahol egy nagy kényelmes ágy van és rámosolygok majd leültetemés megnézem hogy nem e sérült meg. Nem vetkőztetem csak a végtagjait nézem meg.De nincs súlyosabb baja csak pár karcolás ránézek majd elmosolyodok.

-Nyugodtan menj el fürődni. Aztán ha kell ehetsz és aludhatsz-mosolygok rá kedvesen majd
- De miért vagy ilyen kedves?-kérdi rámnézve ezen elvigyorodok.
- Mert nem tettél semmi rosszat és lányokkal mindig kedves vagyok-mosolygok rá-meg most már hozzánk tartozol és mivel velem laksz mert egyedül lakni és azokkal lakni nagyon veszélyes így annak is kéne lennem-mosolygok rá

Ezen csak elmosolyodik és elmegy fürdeni majd miútán kijött én is fürdök majd egy boxerben megyek ki és eszünk majd megeggyezünk hog yő fekszik belőlre mert így még véletlenül sem tud leesni. Mikor ránézek elvigyirodok még mindig törölközben van. A szekrényből kiszedek egy boxert és egy pólót és kezébe adom mire megköszöni és a fürdőben átöltözik és kijön erre füttyentek egyet vigyorogova. Látom csúnyáskádnézését de látom hogy viccnek fogta fel és hogy el is vigyorodik. Fújj egyet játékosan

- Wááá....Fújjos cica!!!- mondom vigyorogva
- Igen is karmol is- mondja vigyorogva

Majd befekszünk az ágyba és betakarom magunkat. Lassan elkezdek pihenni. Ő a fal felé van fordulva. Lassan elalszok és egy idő után átölelem álmomban lágyan. Nagyon jól el lehet vele beszélgetni viccelődni nagyon jól elvoltunk. Éjszaka többször is felkellek hogy lássam hogy jólvan-e hogy ott van-e még. Valamiért aggódok érte nagyon megkedveltem mert nagyon aranyos szép.Nem akarom hogy baja essen.Reggel úgy kellek hogy még mindig ölelem.Nem nyitom ki a szememet hanem pihenek még egy kicsit.


Kita2010. 11. 19. 23:59:18#9390
Karakter: Phalene
Megjegyzés: Ayának


-          Annyira… annyira… utálatosan, képmutatóan és önelégülten egoista, s csak azért, mert beleszületett ebbe a funkcióba, hogy a kezében tarthatja megannyi ember életét, sorsát, és még csak komolyan veszi, csak a saját vágyai érdeklik, abból is csak az oly alantas testiek! Ahh…

Hiába mégis minden büszkeségem, Minden szavam, mintha leperegne róla, jégszobor, a Jég, a Hó a Fagy ura, maga is jégből van, a szíve is kemény, mint a kő!
Hát utcanőnek néz engem, semminek a családom, s ez utóbbi jobban sért, mint hogy a becsületemet cáfolja meg.
-          Hallgasson! – elnémítja vádoló szavaimat, elhűlve nézek rá. A hangja mégsem csapott, inkább simított végig az arcomon, mint a szavai. Oly kiismerhetetlen férfi… - Kérem, menjen vissza.

Állok, dermedten, értetlenül. Szívem hirtelen erősebben kezd zakatolni, látom, hogy pupillái megrebbennek. Nem érzek veszélyt, Zana se ágaskodik, menekülésért könyörögve, a szeme mégis fél. Miért, istenem, miért?! Nem értem!
-          Engedelmeskedjen és induljon vissza! – dörren rám, némi fenyegetéssel körítve. Kicsit hátralépek, de nem a félelemtől inkább attól a kétségbeesett gyűlölettől, ami a szavaiból csöpög.
-          Jól van? – kérdezem halkan, susogva.
-          Menjen! – ordít, de látom, hogy maga sem regisztrálja, ahogy összerogyott. Istenem! – Miért nem indul? Már… mondtam az… előbb. – morogja. Zavartan motyogok valamit, és hiába kiabál maradék erejével, hiába fenyeget…

Minek erőlködök, ha meghalna, sokkal könnyebb lenne mindenkinek… Tépelődve lépek Zana felé, de hallom a farkas morranását, kezem a számra szorítva fordulok meg. Istenem, mit tegyek?

Fel kéne állnom, Zanára pattanni, hazamenni és a párnámba fojtani a könnyeimet, nem tudom, valahogy… nem tudom. Mi lenne a jó választás mit kéne tennem, hogy később ne bánjam meg, ne kelljen a lelkiismeretemmel később számolni…

-          Óh, én ostoba – marok karmaimmal a mellkasom bőrébe, és mellé lépek. Megsimítom az arcát, hideg, sápadt, mintha nem is lenne benne élet… kezem a jéghideg patakba nyomom, és odafutok. Fejét az ölembe veszem, két hideg kezem a homlokára és az arcára teszem. Ujjaim végén lángnyelvecskék cikáztak, kezem a mellkasára simítom, lassan simogatom, a lángnyelvecskék a bőre alá siklottak, kicsit felmelegítve, nyugtatva.

Nem tudok ölni, még csak megvédeni se magam, de erre jó, hogy nyugtasson, melegítse, ha a testet nem is annyira, de a lelket a fénye, az illata, a lidércfény.

Nem tudom, meddig ülhettem úgy, kezeimet az arcán pihentetve, egy darab anyaggal mosogattam az arcát,az ajkait, hogy ne száradjon ki, ne legyen szomjas, ne legyen láza,mert néha megremegett a teste.
Nem vihettem vissza, nem hiszem, hogy a büszkesége és az önérzete elviselt volna ekkora törést, lélegzett, az arca nyugodt volt, mégsem ébredt fel. Nem ettem, nem ittam, csak ültem, és várom, hogy felébredjen.
Annyira összefolyt minden a hó állandó csillogásában, nem volt semmi konkrétum, talán napok óta görnyedtem felette…

De aztán a kimerültség elnyom, Zana oldalának dőlök, aki hűségesen a fejem mellé telepedik. A Nagyúr feje még mindig a combjaimon pihen, fekete haja szétomlik, néha megrebbennek a szempillái, de az enyémek lecsukódnak és teljesen a sötétségbe süllyedek, a férfi arcán tartva a kezem, az ujjaim.

***

Amikor magamhoz térek, fehér ágyban vagyok, az ágy mellett egy kancsó tea áll. Mohón kortyolok a csészéből, reszkető ujjaim között erősen tartva. Mégis majdnem elejtem. Megdörzsölöm az ajkaim, kicserepesedett, szárazak.
-          Ehhem, ehhem – hallom meg a torokköszörülést oldalról. Oldalra kapom a fejem, arcom a hajam mögé rejtem, ahogy lehajtom.

Nem akarom látni a kifejezést az arcán.


Kita2010. 10. 28. 12:14:30#8910
Karakter: Phalene
Megjegyzés: Ayának


-          Phalene, felkísérem a lakosztályába. Természetesen a kedves gardedámjával együtt – mondja, mire felállok. Nem áll szándékomban semmiféle hibát véteni, amibe beleköthetne illetve beszédtémát szolgáltatna. Valahogy… félek ettől az embertől.
-          Ez rendkívül jó ötlet – mormolom halkan és némi fenntartással fonom az ujjaim az alkarjára.
-          Csak nem kimerült? – érdeklődik, de a hangjától nem túl illedelmesen viszketni kezd a tenyerem. Ez csak nála fordul elő?
-          Nem túlzottan. Mielőtt azt hinné megerőltettem magam és aggódna az egészségem miatt… úgy előre tájékoztatom, hogy jól vagyok.

Hűvös vagyok, szenvtelen, diplomatikus. Mint otthon, de tartok tőle. Nem tudom, mit tudnék kinézni belőle és mégis… nem mertem neki okot adni, hogy elkaphasson, gyengének lásson.

Szerencsére Pela a sarkunkba szegődik és csendesen, szinte láthatatlanul követ bennünket. A jelenléte megnyugtat és erőt ad.
-          Tudja, magam is kedvelem ezt a lakosztályt. Ha jól emlékszem, itt voltam először együtt egy ágyasommal. – megdöbbenek és elhűlök a szavai hallatán. Milyen… undorítóan közönséges… megborzongok. – Kedvelte a helyet. A hölgyek szeretik a sok selyem miatt. Tudom, hogy figyelmes vagyok – sétálok tovább, rezzenéstelen, jeges arccal, de belül remegek a dühtől és az idegességtől.
-          Figyelmes és szerény – suttogom gúnytól maró hangon. – de szabadjon megjegyeznem, hogy nem minden az, aminek látszik. Az emberek gyakran tettetnek tetszést valami iránt, csak hogy imponálhassanak a másik félnek.
-          Úgy érti, nincs tetszésére a hely? – és most úgy tesz, mintha nem tudná. Mélyen sért, hogy egy volt… kufirc-helyét adja nekem. Inkább aludnék az istállóban! Mintha egy lennék a sok örömlánya közül.
-          Köszönöm, hogy felkísért. Gáláns egy úriember – sziszegem az utolsó szavakat, és becsukom az ajtót. Öklöm összeszorítom és lecsúszok az ajtó mentén, szorosan felhúzva a lábaim, átkarolva és bele rejtem az arcom. Hallom a kiabálását, megremeg rá, beharapom az ajkam, hogy ne jajduljak fel fájdalmasan.

***

Pela leengedi a hajam és lassú mozdulatokkal, lágyan fésülgeti majd egy fonatba igazítja. Vállaimon még ott pihen a könnyű és vékony szaténköpeny, hófehér, benne ezüst és halványkék mintázattal, amit szórakozottan simítok végig játékosan. Már este van, kizárt, hogy a tomboló nagyúr ilyen kései órán pimaszul rám törjön… a gondolat megnyugtat és örömmel tölt el. Felfogatja a fonatot és a helyére akasztja a karjaimról lecsúsztatott köntöst is felakasztotta.
-          Parancsol valamit még, kisasszonyom?
-          Nem, köszönöm. Jó éjszakát, Pela – mosolygok rá, mire meghajol és kisétál halvány mosollyal, lágy arccal. Mikor becsukja az ajtót, kissé felsóhajtok és a szívemre teszem a kezem; gyűlölök egyedül lenni, főképpen idegen helyen. Átkarolom magam, visszateszem a vállamról lecsúszott vékony szaténpántot, ami a hálóingem tartotta a vékonyka vállaimon. Szomorúan nézek magamra a tükörbe, sápadt arcom, nagy, fekete szemeimet, fekete hajam… népem szégyenfoltja, tintacsepp a fehér papiroson. Fehér szaténingem a földig ér, a lábfejem cirógatja, mikor lépek.
Az ágyhoz lépek, és kicsit viszolyogva fogok meg a puha takarót, a lágy lepedőt. Az úr szavai visszhangoznak a fejemben; ez a szoba találkahely a kedvenc ágyasaival… elborzadva remeg meg a kezem. Csúfot űz belőlem, csak mert ő nagy úr, én pedig csak egy csöppnyi kis királyság hercegnője vagyok…

Mégis elnyom a fáradtság, bebújok az illatos anyagok közé, de az sem melegítheti fel hűvös tagjaimat. Lehunyom a szemeim, mélyen a párnák közé vackolódok, rossz gondolataimat száműzve álomtalan álomba kényszerítem magam.

-          Phalene… - susogja valami. Oh, rossz álmok… megrezzen a szemöldököm, arcom az illatos anyagba fúrom. Lidércnyomás… Conrad, édes bátyám, ne keltegess, még olyan korán van… mintha alig aludtam volna. Felnyitom a szemeim, hogy félresuhintsam a cirógató kezet, s utána jut eszembe minden. Nem otthon vagyok, incselkedő bátyám pedig oly messze van tőlem…
-          Shianoru-sama – suttogom halkan, utána megdöbbenve csúszok hátrébb az érintése elől. – Mit keres itt?
-          Édesem, mit jelentsen ez a kérdés? Gondoltam, átjövök és szórakozunk egy kicsit… olyan magányos vagyok – vigyorog, nekem pedig megfeszül az arcom, összeszorul a szívem. Nem, ő nem, rajta folt nem fog esni, nem vagyok játékszer, kit használ aztán kacagva ad vissza megtépázva jó szüleimnek… Azt a szégyent soha nem heverném ki. Ujjai végigsimogatják a lábaim, megrándulnak az izmaim, s mire feleszmélek, ajkai az enyémekre tapadnak, hideg és édes, mégis kiráz a hideg.
Meglendítem a tenyerem, csattanós pofonnal tántorítom el magamtól.
-          Mi a fenét művel? – nézek rá, szinte kétségbeesve sietek el a közeléből. A számhoz kapok, nem hiszem el, mit tett és hogy mit mondtam. Istenem…
-          Szerinted mit? Megpróbállak elcsábítani – erre a szóra ijedtében nagyot ugrott a szívem. Ó, tudtam, mindvégig, mégis hittem, hogy csak szórakozásból kínozza a lelkem, de hogy nyíltan kimondja… sóhajtok reszketegen. – Hidd el, élveznéd… - Ezt kétlem. – Nem szeretem, ha egy olyan dologgal kecsegtetnek, amit nem kaphatok meg – áll fel, felém lépve. Ugyanúgy hátrálok én is. A falnak simulnak a kezeim, a hátam, kihúzom magam. A sötét szemekbe nézek, összeszorítom remegő kezeimet.
-          Távozzék a szobából, uram – mondom neki halkan, fájóan színtelen hangon.
-          Velem jössz? – lép közelebb vigyorogva. A fehér hálóruhámon megcsillan a hold fénye, a hajam leomlott a kontyból, a fonat a fenekemig ért.
-          Soha – szegem fel a fejem támadóan. Karomon végigomlik a fehér tűz, gyengén dereng. – Hogy képzeli, hogy magával lennék, mikor a nevemen kívül mást nem tud rólam? Nem szerelem ez, még csak nem is testi, csupán egyszerű és szánnivaló önkielégítés! – sziszegem felé, mire elborul az arca és mérgesen kapna felém.

Láttam a szemében az elhatározást: ha nem leszek jó szép szóval, megtanít engedelmeskedni erőszakkal. Elsápadok és a fehér lepedőt az arcának csapom ijedtemben, fehér lángnyelvekből font ostorommal csördítve a lába mellé, hogy reflexből oldalra lépjen és átsuhanok, az oldalához érve, hogy nem tudott utánam kapni. Az erkélyre suhanok, utána lép, elborult, sötét arccal, és elmarkolja a csuklómat. Fellángol a szemem, és ismét odacsördítek a fehér, gyémántként szikrázó ostorral. A lábára csavarodik, és hátrébb rántja tőlem. Egy kezemmel megtámaszkodok az erkély peremén, két ujjam a számba téve füttyentek egy hangosat.

Hallom a morajt, a rugdosást, a kaján nyerítést és hogy az árnyak közül az erdőből, a király istállójából kiválik az én lovam, fekete mint az éjszaka – mint Shianoru-sama szíve.

Karomra támaszkodva lököm el magam az erkélyről, karomat felemelve zuhanok. Finoman behajlított lábbal érkezek, megragadom Zana sörényét és feldobom magam rá.
-          Gyia! – kiáltok rá, mezítlen sarkammal megbökve. Erősen tartom az éjszínű sörényt, két hátsó lábára emelkedik és nyerítve ugrik egyet, aztán sebesen elindul. Fehér ruhámba belekap a szél, hajam kioldozódik, szétterítve suhan utánam, az éjfekete lovon vágtatok ki. Átugorja a magas falakat, kacagva tárom szét a két karom, csak a térdemmel szorítom a véknyát, ugrásnál hátrahajolok, mintha megkönnyebbültem volna, csak a pásztázó szemeit érzem a testemet pásztázni.
Az pedig már nem árthat nekem semmit sem.

Megkönnyebbülten noszogatom egyre gyorsabb vágtára Zanát. Áldottam apám eszét, hogy itt hagyta nekem a drágaságot…

És most hogyan tovább? A sűrű erdőség közepette lassítunk, kezemmel a paripa nyakát simogatom. Vissza kellene mennem, hiszen minden holmim ott van… haza mégsem mehetek így, szégyenszemre… Meg kell várni, hogy Shianoru-sama viszont megnyugodjon. Keserűen fintorodok el, a deres, zúzmarás úton, mely ropogott a patkók alatt.
Egy részen pici tisztáson csillogott a hold fénye, közepén halkan csobogott egy kristálytiszta patakocska. Leszállok Zana hátáról, a partjára térdelek és markomba merítek egy keveset, hogy igyak.

Halk morgás hallatszik, felkapom a fejem és mintha a halál simította volna meg az arcom, sikkantva hátrálok. Hatalmas farkas áll előttem, vicsorogva, a patak másik partján. Remegve dermedek meg, térdelve, ujjaim közül kifolyik a víz. Halk roppanással a fényre lép egy magas alak, szürke szemei elégedett gúnnyal mérnek végig, mérgemben és ijedtemben elpirulok, ahogy Shianoru sokatmondó mosolyával szemezek. A sarkamra ülök, mozdulatlan arccal, mélyen a szemeibe nézve. A hajam a hátamra omlott, a ruhám ziláltan tekereg körülöttem.

Szívesen látnám, mire gondol, mégis félek megtudni… s úgyis elmondja majd.


Kita2010. 09. 26. 12:37:21#8128
Karakter: Phalene
Megjegyzés: Ayának


Csitt, gyermek, sötétség emelkedik a mélyből

Eljön érted, hogy elaludj, lent mélyről.

Jámbor fiú, álmod kívánságod világa,

S tudd, elhalkul az elfelejtett hangok szava…

-          Phalene! – felemelem a fejem, és halvány mosollyal köszöntöm Conradot.

-          Bátyám? – nézek fel rá. Ujjaim megpihennek a lant húrjain, lágyan megcirógatva, aztán odaadom a mellettem álló szolgálólánynak.

 

-          Kérlek, indulnunk kell – mondja kelletlenül. – Az Ünnepségre.

-          Ó – sóhajtok fel. A táj csodálatos… a fákon dérlevelek csillognak, pár madár, ha az ágakra telepedik, csillogó porhavat ver le róluk… - Sajnos, nagyon muszáj. Bár érthetetlen számomra, hogy mit akar tőlünk a Hó ura – sóhajtok fel. Conrad felém nyújtja a kezét, én pedig hálásan elfogadva fontam a karom a karjába, és csendesen besétálunk.

***

Egyenes háttal ülök az asztalnál, lábaimat bokánál finoman összefonom, és mosolyogva hallgatom édesapám és Conrad bátyám beszélgetését, néha megszólalva.

Lehunyom a szemeim egy pillanatra, hogy megpihentessem, s mire felnyitom, meglepődve emelem fel a fejem.

-          Elnézést, ha megzavarom az elmés beszélgetést, csupán üdvözlöm önöket szerény hajlékomban.

-          Oh, részünkről a megtiszteltetés – válaszolja apám. Megrebbennek az ajkaim. Ó, papa…

-          Kit tisztelhetek a bájos hölgyben? – no lám, hamar a lényegre tért, mily meglepő.

-          A nevem Phalene – válaszolom csendesen, apró mosollyal. – Megtiszteltetés önnel találkozni.

-          Úgy gondolja? Miért… kifejtené egy kellemes séta közben? – kérdezi. Fuvallatnyi pír borítja el az arcomat. Meglehetős szemtelenség ilyet kérni, vacsora közben, még ha a nagyúrról is van szó. Mégis, nem lehet visszautasítani, az még nagyobb tiszteletlenség. Csendesen lesimítom a szoknyámat, a fehér anyagot eligazítva a lábaimon, és mellé lépek. – Remélem, nem jelent problémát, ha elragadom az ifjú hölgyet – csendesen papára nézek, finoman rezegtetve a fejem; hagyd csak.

-          Apám, Phalene még túl fiatal… - csattanna fel Conrad, de egyik kezem finoman az alkarjára teszem, nyugtatóan. Ne aggódj, sugárzom. Nem lesz semmi baj.
Túl nagy piperkőc ez ahhoz…

-          Conrad! Bocsásson meg neki, csupán a testvéri szeretet pezseg benne ilyen buzgón – fogja vissza édesapám a testvérem.

-          Aggodalomra nincs ok, Conrad – a bátyám arca megfeszül, a túl barátias megszólítástól. – A hölgy biztos kezekben van mellettem… Sőt, aligha lehetne nagyobb biztonságban. – mosolyog, én pedig finoman megérintve az alkarját sétálunk ki. Leheletnyit fontam csak az ujjaim a karjába, épp amennyire kell. Másik kezemmel könnyedén simítom a fülem mögé az egyik rakoncátlan, hullámos tincset, majd felnézek a férfi arcára. Különösen sápadtnak tetszik a holdfényben.

-          A bátyám igen védelmező típus. Kérem, bocsássa meg neki – szabadkozok.

-          Eszemben sem volt megharagudni. Én is félteném, ha egy olyan alak kezébe kerülne, mint én – vigyorodik el. Összeszorítom a fogaimat, és nyugodt, higgadt, fuvallatnyi mosollyal nézek az arcára.

-          Ne tréfáljon. Hírből ismerem önt… és tudok vigyázni magamra. A látszat gyakran csal – szegem fel a fejem, aztán visszafordultam az út felé, ujjaim közé csippentve a ruhám anyagát, nehogy összekoszoljam.

-          Hát persze – gúnyolódik. Egy pillanatnyi düh lobban fel bennem, de mélyet lélegezve lenyelem a válaszom.

-          Hogy válaszoljak a kérdésére; csupán az igazat mondtam. Megtiszteltetés azért, nem nemigen szokott mutatkozni az ünnepélyeken. Mindig elkerüli, amennyire én tudom… persze, sosem lehet tudni, mi az oka eme tettnek – mondom kissé felszegett állal, előre nézve. Egy pillanatnyi önelégültség futott át rajtam, amit gyors odébb is hessentek. Nem szép dolog, sőt, talán a nyelvemet is hamarabb kellene lenyelnem…

-          Sokat tud, Phalene kisasszony. De nem eleget, higgye el…

-          Mivel nincs is szükségem több információra – válaszolom csendesen.

-          Szívesen beszélgetnék Önnel a jövőben. Ajánlom, hogy maradjon e falak között; Kirashi mindent el fog mondani – ráemelem a pillantásom, meghökkenten és döbbenten. Ez a vendégjog mindenkori sárba tiprása, ezt még ő sem teheti meg!

-          Mégis hogy gondolja…

-          Ha jobban tetszik, akkor parancsolom; az imént említettem, csevegni óhajtok önnel. Érezze újra csak megtisztelve magát. Ha mégsem enged a kívánságomnak, csúnyán megjárják… csupán néhány nap az egész! – mosolyog és eltávolodik, bár legszívesebben felháborodásomban alapos fejmosást kapna tőlem. Amikor lezuhan, utána lépek, kezeimmel megmarkolom a fekete cirádás vaskorlátot, és utána hajolok. Vissza akarom mondani, közölni vele, hogy a családommal együtt hazamegyek… de nem sikerült.

-          Shianoru! – kiáltok utána, de önelégült mosolyától a torkomra forr a szó.

-          Máris aggódik értem? Kedves… de ne feledje: engedelmeskednie kell – szól fel, aztán lábával finoman megpöccintve a farkas oldalát elvágtázik.

A neveletlen mindenedet!

***

-          Phalene! – lép mellém a bátyám. Egész idő alatt a kertben sétáltam, egyedül, örömmel fogadom.

-          Conrad! – simulok az ölelésébe, hatalmas, boltozatos mellkasa és erős karjai szorítása majdnem szétroppant. – Ugyan kérlek! Összenyomsz!

-          Akármekkora úr is, ha kezet emel rád… - fenyegetőzik.

-          Drága bátyám, inkább kísérj tovább; csodálatos jégvirágokat láttam a fordulónál – fogtam kézen, megérintve hűvös ujjait, majd szórakozottan a karjába kapaszkodok és lágyan sétálunk a porhó-lepte kertben.

***

Mondd azt, hogy úgy vársz, mint hajnalt az ég,
S álmomban szöktetsz át sok rossz mesén,
Biztass, hogy tiszta a szándék, a cél,
S mostoha ágyban nem ébreszt a fény.

 

Csendesen pengetem a lantomat, fehér ruhám végére ráolvadt már s ráfagyott a dér és a hó; csendesen ülök, egyik térdem finoman felhúzom, másikon támasztom az elefántcsontszín hangszert. Szórakozott mosollyal nézek magam elé, ujjaimon apró lángocskák cikáztak.

Megroppan mögöttem a hűvös, ezüstös zöld fű, de nem nézek arra. Tudom, ki az. Hajam szoros fonatokban simul a fejemhez, különös csigavonalakban, ahogy a komornám kedvteléseit kitöltve felcsavarta és kontyba tűzte. Sosem hordtam kieresztve.

-          Nem látom a biztonságáért aggódó bátyját – szólal meg a nyugodt, bár kissé élcelődő hang.

-          Nos, hazautaztak. Elfoglalt a család – hajtom le kissé a fejem, majd ismét a húrokra pillantok, tovább pengetve. – S bíznak abban, hogy bár engem itt hagytak, ezzel nem élnek vissza a nagyúr vendégszeretetével.

-          Ugyan – mondja. – Hiszen én kértem, hogy maradjon itt...

-          Hogy is mondta? Csevegni? – nyomom meg kissé gúnyosan a szót. Az úr nem látta, milyen őrjöngést rendezett le a bátyám, hogy egyedül, csupán Pelával, a komornámmal maradunk itt, a nagyúr kívánságára.

-          Tán csak nem sérti a dolog?

- Hízelgő is lehetne, mégsem veszem bóknak – szegem fel a fejem. Oda sem figyelve kezdtem pengetni egy dalocskát, s bár a szöveget magamban éneklem, csupán dúdolok a gyengéd hangok mellett.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).