- Nem követünk, csak életlenül ugyanott szálltunk meg. Mi is vendégek vagyunk, szóval ne rugasd ki magad. – aha, értem. Szóval így játszunk. Nem tudjátok még, hogy kivel kezdtetek…

- Mégis mit akartok már megint? – teszem fel a kérdést egy látszólagos, „sorsába beletörõdõ” sóhaj kíséretében. Na, erre rögtön kigyúl a szemük és izgatott mosoly kúszik a díszes társaság tagjaira.

- Csak csatlakozni szeretnénk minden idõk legnagyobb vadászához. – ááá, a bókokat imádom, már legyezem is magam valami pálmalevéllel – Természetesen már nálunk van a társas szerzõdés, hogy minden zsákmány felét megkapjuk és minden hasonló kis apróság. – nyújtanak felém egy papírt. Szóval minden hasonló kis apróság… tényleg olyan baromnak néznek, mint amilyenek õk? Csak az elsõ két sort kell elolvasnom, hogy kedvem támadjon lenyúzni a képüket. Na da nyugalom, mint már említettem, játszunk.

- Ha adtok valami íróeszközt pajtikáim. – vonogatom a vállam, majd úgy kelek fel, mint aki azt sem tudja, hogy hol van. Még a pincérnõnek is neki esek, persze csak azért, hogy letapogassam. Teljes súlyommal nyomom le a kedves kis vadászkollégák asztalát, hogy a másik végletben csücsölõknek le kelljen nyomniuk. Ez a kedves magukra erõltetett vigyor… milyen kis jól neveltek. Egyikük, egy helyes pofijú, vékonyka kis pondró mellém lép, tintás lúdtollat nyom a kezembe és mutatja, hogy hol kell aláírnom.

- Nem is tudom… - dörmögöm félig lesütött szemekkel.

- Írd alá, meglásd, csak te jársz jól vele. – persze, igazán jól járnék azzal, hogy minden hasznomat lenyúljátok…

- De hiányzik egy feltétel a papírról… - dünnyögöm kényes kis hangon, mire azonnal lázba jönnek. Tényleg elhitték, hogy tõrbe tudnak csalni.

- Mi az? Pótoljuk!

- Hm… csak ez.- karolom át a mellettem állót, fejem mosolyogva a nyakába temetem, kezem megfeszült testén végigvándorol, nyilvánosan tapizom a hátsóját, és már elõl a nadrágot gombolom. Mit meg nem adnék azért, hogy valaki lefesse az arcukat. Persze az általános megrökönyödés és zavar mellett senki sem vette észre, hogy lenyúltam a srác pisztolyát. Édesek…

- És most mindenki elhúzza a belét. – tartom rájuk a kibiztosított fegyvert immáron józanul. Csak nem azt hitték, hogy az a pár korsó amit nekem küldtek ki fog készíteni? Idióták. – Na, csibéim, mi a faszra vártok? – de még mindig csak tátott szájjal néznek. Kezd unalmas lenni a mûsor… Belelövök a mennyezetbe, mire kitör a káosz. A pincérlányok sikítgatnak, mindenki összerezzen, a barmok felébrednek és menekülnek ki az utcára, míg mások a szobájukba. Kevesebb, mint öt perc és már csak én és a sokat megélt csapos marad a teremben. Lehajtom a megmaradt italom, pénzt dobok az asztalra, feltehetõleg annyit, amennyi a szenvedett kárt is pótolja, majd a cókmókom felkapva kilépek az éjszakába mielõtt engem dobnak ki.  Ha itt maradok, akkor soha az életben nem rázom le õket. De merre is kéne mennem? Ha minden igaz, akkor itt van az az erdõ, ahol folyamatosan tûnnek el az emberek… az az erdõ, ami többet tud a múltamról, mint bárki más. Soha többé nem akartam oda betenni a lábam. Az a szõke kis farkas gyerek… vajon életben maradt? Vajon tényleg jót tettem vele, hogy elengedtem? A szüleit minden bizonnyal megöltük…

Fél órámba telik, mire gyors lépteimmel elérem az erdõ szélét. A Hold már magasan ragyog az égen és jótékonyan megvilágítja az utam. Egy pillanatra megdermedek, mielõtt behatolok. Szinte hallom az akkor „barátaim” hangját, ahogyan kapzsiságtól reszketõ hanggal kacagnak, csipkelõdnek. Akkor is elfogott az émelygés, de akkor még nem tudtam, hogy miért.

Nagyot sóhajtok és komoran helyre igazítom a kissé elcsúszott fegyvereimet. A pisztolyt a kocsmárosnak adtam, nekem nincs rá szükségem. Minden egyes percben arra várok, hogy történjen valami, minden érzékszervem felerõsödik az adrenalin és persze a sötétebb környezet hatására. Éberségem minden kis zajra felfigyel és még jóval ezelõtt meg tudom mondani, hogy mekkora állat bóklászik a közelemben, minthogy elõbújna. De nem történik semmi. Idilli és csendes minden. Az erdõ éli békés éjszakáját, nem is foglalkozik velem. Szóval tényleg mindenkit kiirtottunk…
Mikor elunom a sétát, az egyik fa tövébe kuporodva „tábort” ütök. Persze tüzet nem gyújtok, valaki még a végén észrevenné, és ha még mindig követnek azok a fajankók, akkor nem könnyítem meg a dolgukat. A másik meg az, hogy lehet, hogy õk már nem, de más alakváltók igenis élhetnek errefelé. Itt nem szeretnék többet gyilkolni, pláne, hogy még megbízásom sincs rá.
A következõ nap ugyanígy telik, csendben haladok át az erdõn, aminek a túloldalához viszonylag közel egy városka terül el. Oda jó volna minél elõbb elérni, felpattanni egy mozdonyra, kocsira, vagy csak egyszerûen lovat lopni… esetleg venni. Attól függ, hogy milyen kedvemben leszek. 

Az éj újból leszállt, de valami belsõ nyugtalanság nem engedi, hogy édesen elszenderüljek. Gyakorlott és tapasztalt mozdulatokkal török magamnak utat az éjszakai erdõben. A Hold ezüstös hálója egyre ritkul, ahogyan egyre beljebb és beljebb haladok a rengetegbe. Lehet tanácsosabb volna megvárni a hajnalt és utána útnak indulni, hiszen azok a barmok, akiket sikeresen leráztam biztos, hogy nem tértek le az ösvényrõl, és mivel többen vannak, ügyetlenek, ezért sokkalta lassabban is haladnak. Még, hogy engem követni és részesedni a zsákmányból? Mert egyedül nem lehet vadászni… persze, õk tudják.

Hirtelen valami változás megállásra kényszerít. Vibrál a levegõ és a tarkómon meredeznek az apró szõrszálak. Valaki figyel. Ám mire végére érek a gondolatmenetnek már támad is az ismeretlen. Ösztönösen és valamennyire felkészülten kapok a nyakam felé, hogy villámgyorsan elkapjam az állkapcsát, mielõtt még az én torkom bánná. A farkas nem teketóriázik, ahogyan földet érünk, rögtön kicsavarodik a kezeim közül, de ahelyett, hogy nem tudnék magammal mit kezdeni, profi módjára rántom elõ a késem, hogy egy teljesen beidegzõdött mozdulattal állítsam az oldalába. Azonban õ sem ma támadt elõször emberre. Hátsó lábával félretaszítja a karom és újra célba veszi az én csinos kis nyakamat. De én sem vagyok rest. Gyorsan lelököm magamról és õ azonnal vicsorogva növeli a távolságot. Most fog új erõvel és új lendülettel rám vetõdni.

Ám hiába várok, nem történik semmi. Nem tudom minek köszönhetem ezt a pár pillanat vicsor szünetet, de kihasználom. Alaposan szemügyre veszem, igyekszem megtalálni a gyengepontját a fizikumában, de semmi.  Még mindig csak áll. Mire készülhet? Kutató vizslatásom gyanakodó méregetés váltja fel, de amikor szemeibe nézek eláll a lélegzetem. Ez a tekintet… Ez az ezüstkék szempár… és nincsen szembogara. Vajon lehetséges ez?

- Létezik, hogy te…? – dõlök elõrébb azt is elfelejtve, hogy pár pillanattal ezelõtt még egymással birkóztunk- Téged engedtelek el… öh, valahány éve? – próbálnám rendesen felidézni a dátumot, de olyan rég történt, és mégis úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna. Életem legszégyenteljesebb foltja, hogy asszisztáltam egy olyan mészárláshoz, még ha vér nem is tapadt a kezemhez. Mégis… miért lettem ennyire izgatott? Örülnék a viszontlátásnak? Miért?

Nem válaszol, csak mered rám fagyos szemeivel, majd a következõ pillanatban lassan hátat fordítva megindul a sötétség, az erdõ sûrûje felé.

- Várj! – kiáltok utána. Nem mehet csak így el.

Hangomra szerencsére megtorpan, de nem fordul hátra, hanem csak áll, mintha azon tanakodna, hogy tûnjön-e el gyorsan, vagy adjon nekem még pár másodpercet az életébõl. Élet… tényleg… vajon azért nem támad többet rám, mert annak idején elengedtem?

Ez a gondolat azonban egy szemvillanás alatt eltûnik a fejembõl, ahogyan minden más is, csak azért hogy egész tudatom csodálattal vegyes döbbenet töltse ki és minden porcikám borzongás járja át. Annyi… de annyi farkast láttam már emberalakban… mégis… õ a leggyönyörûbb eddig. Mintha nem is evilági teremtmény lenne. 

- Törlesztettem az adósságom. – ránt ki rekedtes hangja a néma csodálatból.– Most pedig tûnj el! Útközben figyelmeztesd az erdõ szélénél járó társaidat, hogy õk is kövessék a példádat, mert ha nem teszik, én látogatom meg õket!

- Társaim… - horkanok fel lenézõen. Még a megnevezésük is sértés. Õ ezt azonban nem veszi észre, és az aprócska fenyegetés után újra távozni készül.– Várj már, most komolyan! – csattanok fel, bár én sem tudom pontosan, hogy mit is szeretnék neki mondani. Ingerülten legyint a farkával, de azért visszafordul és teljesíti a kérésem.

- Azért, nem kell úgy rohanni – fújom ki a levegõt, majd feltápászkodok és leporolom magam, miközben végig õt figyelem. Nem tudom róla elszakítani a tekintetem. Nem sokat változott és mégis. Alig bírom felfogni, hogy az a gyenge, pöttömnyi, félelemtõl reszketõ gyerek is õ volt. Mondjuk magasságra még mindig pöttömnek mondanám, de minden más... megváltozott.  - Tényleg te vagy az! Bár szépen felnõttél… - azonban bennem reked a szó. Csendesen nézek rajta végig újra, gyönyörû bundáján, ami izmos testét takarja, napbarnított bõrén, szõke tincsein, de legfõképp az arcán. Az arcán, amirõl egyetlenegy üzenetet tudok csak leolvasni: „Itt én vagyok az úr.” . Ha ez azt jelenti, amire gondolok, akkor meg sem lepõdök már rajta, hogy ilyen fiatalon ilyen jól ért a harc mûvészetéhez. És ha igazam van, akkor az én dolgom is jócskán meg lett nehezítve.  – Te lettél az erdõ védõszelleme? Aki írtja a betolakodókat?

- Ölsz, vagy téged ölnek – morran hûvösen. – Erre a fajtád tanított – teszi hozzá gyûlölettel izzó tekintettel. – Semmivel se vagy jobb nálam!

Egy röpke pillanatig elképedve bámulom, majd kitör belõlem a kacagás. Szabadjára engedem keserû jókedvem és nem érdekel, hogy mennyire bolygatom meg az erdõ álmát.

-Mi olyan vicces? – morog fenyegetõen, de nem érdekel. Nem félek tõle, ahogyan másoktól sem. Nekem olyan mindegy, hogy kivel kell küzdenem. Bár valószínûleg… ha arra kerülne a sor… hagynám, hogy megöljön.

- Szóval a fajtám tanított erre. – túrok bele hajamnak amúgy is hátrasimított részébe, miközben felnézek a lombok sûrûjébe, ahonnan néhány csillag sziporkázva néz le ránk. – Érdekes egy dolog a sors. – suttogom mintegy csak magamnak a választ. Ha tudná is, hogy én csupán azért váltam vadásszá, mert alakváltók mészárolták le a családom, akkor sem mennék vele semmire. Az én szüleim is vadászok voltak, ahogyan az egész családom… valószínûleg azt mondaná, hogy megérdemeltük. De miért a gyerek szívjon a szülei miatt?

- Miért lenne érdekes? – rápillantok, összehúzott gyönyörû szemeivel, ugrásra készen figyel minden egyes apró mozdulatot.

- Hagyjuk. Igazából nem számít. – mosolyodom el beletörõdve a ténybe, hogy mindkettõnk életét ugyanaz tette tönkre.  – Inkább tárgyaljunk. – na erre gõgösen, vérig sértve húzza fel az orrát.

- A te fajtáddal nincs mirõl tárgyalnom.

- Pedig egész jó üzletet köthetnénk. – ezt nem kellett volna… egy lenézõ pillantás, majd ismét megfordul, hogy eltûnjön. Azonnal mellette termek és a karjánál fogva tartom vissza, de kezét villám gyorsan rántja ki az enyémbõl, hogy utána villámló tekintettel vicsorítson rám.

- Még egy ilyen és tõbõl tépem ki a karod.

- Nyugi van. – emelem fel a kezeim egy lépést hátrálva. – Az a pálya, hogy át kéne jutnom az erdõn. Nem szándékozok itt tölteni heteket, sõt, visszatérni sem akarok, ahogyan vadászni sem. Senki sem bérelt fel, hobbiból pedig nem ölök.

- Kerüld meg az erdõt. – milyen egyszerû is lenne, mennyire szép, és milyen halálosan unalmasan idõpazarló!

- Sajnálom, de azt nem tehetem.

- Miért?

- Üldöznek. – mosolyodok el, mint aki a világ legtermészetesebb indokát említette volna, de régi ismerõsömnek ez nem tetszik. Legalábbis résnyire húzott szemei ezt tükrözik.

- Hazudsz…

- Ugyan már! Rengeteg ellenségem van, az i… - …dióták helyett – idétlenül kinézõ nehézfiúk is a nyomomban vannak, és a nyakamra pályáznak.  Ne tudd meg, hogy milyen kegyetlen harcosok. Semmi esélyem ellenük, és…

- Az igazat! – ordít rám, szemei villámokat szórnak és mintha változni készülne vissza, mert agyarai nagyobbodnak.

- Rendben! Nem üldöz senki, csak azok a szerencsétlen gerinctelenek követnek már napok óta. Ha megkerülöm az erdõt, akkor annyi az elõnyömnek.

- Nem tud érdekelni. Tûnj az erdõmbõl. – ez így nem lesz jó… Nagyon felbõszítettem, pedig még nem is hazudtam akkorát…

- Mi lenne akkor, ha gondoskodnék róla, hogy soha ne jöjjenek vissza? Akkor átvághatnék az erdõn? Gondolj csak bele, elintézném õket helyetted, pihenhetnél, vonyíthatnál a Holdra, amit csak szeretnél.- itt kényszeredett mosollyal összébb húzom magam, mivel igencsak rondán pillantott rám. Stílust kéne váltanom, de akkor meg az nem tetszene neki… gyanakodna, hogy sántikálok valamiben. – Mit szólsz?

- Nem. Eddig sem kellett soha senki segítsége, pláne nem egy magadfajtáé.

- De… de kérlek… elijesztem õket, soha nem térnek vissza amilyen gyáva banda! Esküszöm, hogy senkit sem bántok, aki szembejön velem. Még… - biztos meg akarom ezt fogadni? – Még… ha rám támadnak akkor sem.

- Nem.

- De még csak nem is gondolkodtál rajta! Legalább csinálj úgy!

- Mégis mibõl gondoljam, hogy tartod a szavad? Alig pár pillanattal ezelõtt a szemembe hazudtál. Van egy órád, hogy minél messzebb hord az irhád. – indul meg újra a rengeted felé, de gyorsan elé szaladok és kezeim kitárva elállom az útját. Vészjóslóan és lustán pillant fel rám, fejét nem emeli fel. Hátborzongatóan szép látvány. Veszélyesen gyönyörû…

- Akkor légy a kísérõm! Elintézem õket, cserébe átvághatok az erdõn. A leggyorsabb úton, akár pihenõ nélkül is, és te felügyelheted mindene egyes apró mozdulatom.

- Ha nincs hozzá kedvem?

- Akkor meg kell ölnöd azt, aki annak idején megkímélte az életed és azt, akinek abban a mészárlásban nem tapadt vér a kezéhez. – próbálok a szívére hatni, bár szerintem neki már nincs olyanja, ahogyan nekem sincs. Arról nem is beszélve, hogy Bûnösök közt cinkos, aki néma. Nem öltem, de nem is tettem a történtek ellen semmit. Nem vagyok jobb senkinél… Komoran néz fel rám, majd elkapja a pillantását és félre néz.

- Hajnalig kapsz idõt. – tudtam, hogy nem fog belemenni. De legalább mindent megpróbáltam. Kurva nagy ez az erdõ… lesz két hét mire csak a másik szélére érek… - Ha addigra nem tûnnek el, neked is menned kell.  – meglepõdve kapom fel a fejem.

- Komolyan?

- Szerinted viccelek? – morgolódik, de én már csak vigyorgok, mint a tejbe tök.

- Szuper! Köszönöm! Egy percig se aggódj, csak bízd ide farkaska! – kócolom össze selymes mézhaját hirtelen támadt jókedvemben. Nem baszok el egy csomó idõt az életembõl, lehet ennél jobb?

- Warlon! – kiált utánam dühtõl izzó hangon. Értetlenkedve megfordulok, látom rajta, hogy legszívesebben szétcincálna. – Warlon! A nevem Warlon! Nem farkaska!

- Éaden Rahsl. Örvendek. – hajlok meg kissé bohókásan, majd egy szó nélkül eredek a dolgomra. Gyorsnak kell lennem, ha még hajnal hasadta elõtt ott szeretnék lenni, ahol azok a szerencsétlenek.

Pár óra múlva hangos ordibálást hallok, csak azért, hogy minél könnyebben megtaláljam õket. Igazán jó fiúk. Kényeskedõ nyafogások visszhangoznak, artikulálatlan malac tréfák, amik nem utalnak túl nagy észre, idétlen, megvalósíthatatlan álmok a jövõrõl, amiket vadászként és kalandorként fognak átélni. Mondom én, hogy agy nélküli zöldfülûek. A bozót és a fák jótékony sötétjében követem õket. Útközben felszedek pár kavicsot, de még várok a megfelelõ pillanatra, mivel most a nevetséges kis ostobaságaik melegítik a tagjaikat, bátorságot öntenek a szívükbe.

Egy tisztáson megállnak, tábort vernek. Felnézek az égre. Remek, még van idõm. Észrevétlenül felmászok az egyik fára, lehetõleg úgy, hogy a tábortûz fénye még véletlenül se essen rám.

-Biztos, hogy erre jött? Nem lehet, hogy tévedtek, akik látták?

- Nem, biztos. Más merre nem mehetett. De most nem fogunk kedvesek lenni vele.

- Ezt hogy érted?

- A puskacsõnek senki sem mond nemet. – kacagás.

- Ne röhögj már így! Tudjátok, hogy mennyien eltûntek már itt? Vagy haltak meg, csak nem tudunk róluk. Ez az erdõ el van átkozva…

- Ne bohóckodj már! Csak azt ne mondd, hogy hiszel az ilyenekben. Csak az itt élõ alakváltók teszik ezt. Pikkelnek a vadászokra, nem is véletlenül. – milyen kis tudatlanok…

- De õket évekkel ezelõtt kiírtották, nem maradt élve senki! Lehet, hogy a szellemük még itt kísért, mert a bundájuk nélkül nem lelnek nyugalomra… - itt jött el az én idõm! Egyik kavicsot a táboruk egyik végébe dobom. Tökéletesen olyan a hangja, mintha valaki ott neszezne.

Mindhárman felugranak, de persze semmit sem találnak. Ezt még párszor eljátszom, egyre kevesebb szünetet hagyva két dobás között. Már össze-vissza szaladgálnak, kapkodják a fejüket. Igazán mulatságos látványt nyújtanak. Akkor a következõ lépés… morogjunk. A tõlem telhetõ legélethûbben kezdem utánozni a farkasmorgást. Kiskorom óta nem utánoztam az állatok hangját. Azonnal megrebbennek, felkapják a fejüket, de nem látnak. Mosolyogva kúszok át az ágak között egy másik helyre, ahol medvedörmögést adok elõ, amivel persze újabb sikert aratok a lenn állok körében. Már úgy remegnek, mint a nyárfalevél és sápadtabbak, mint a Hold… Egyikük ujja ideges remegésében behúzza a fegyvere ravaszát. Na, nekik sem kell több. A hirtelen dörrenéstõl, mint a tapsifülesek kezdik szedni a lábuk, miközben úgy sikítanak segítségért, vagy az anyukájukért, mint az anyámasszony katonái. Szánalmasak. Nem… erre más nincs szó. Õk merik magukat vadásznak hívni… Hová fajul még a világ?

Mikor már biztos vagyok benne, hogy nem térnek vissza leugrok a fáról és kecsesen landolok. Az aprócska kis tûzhöz lépkedek és elkezdem oltogatni. Nem hiányzik ennek az erdõnek még egy tûzvész is.

-Ügyes volt. – jelenik meg Warlon mellettem és én újra elcsodálkozok szépségében. Csupán ennyi idõ elég volt ahhoz, hogy elfeledjem, hogy elszokjak tõle.

- Ugyan már. Ez csak egy ócska és régi trükk. – oltom el az utolsó parazsat is egy hatalmas kõvel. – Szóval, akkor… átkelhetek az erdõn? – kérdezek rá újból, puszta megszokásból, hiszen annyi üres ígéret után én már csak azt hiszem el, amit látok.

- Nekem nem szokásom hazudni és áltatni. – újabb ellenséges pillantás, majd megfordul. – Kövess.  

A kölykök most is a tisztáson játszanak, éles fülemmel ide hallom vidám nevetésük. Fiatalok még, a hosszú évekkel ezelõtti mészárlás után születtek, fõként olyan szülõktõl, akik akkor nem tartózkodtak itt, így minden gond nélkül túlélték. Azok, akik jelen voltak, és ma is élnek, nehezen léptek túl rajta, ha egyáltalán sikerült nekik. Mély nyomot hagyott bennük, és természetesen új otthont is ki kellett építenie mindenkinek, jóval rejtettebb helyen, mint legutóbb, és még inkább az erdõ sûrûjében.

Egy pillanatra teljesen lehunyom a szemem, és hagyom, hogy az emlékeim elõbújjanak elmém rejtett szegletébõl, ahová ûztem õket.
Felrémlenek elõttem kiskorom boldog pillanatai, szüleim, barátaim, falkám tagjainak arca, majd a békét feldúló embereké… Szüleim halála, a vadászok… és a fiú, aki képtelen volt meghúzni a ravaszt, meghagyta az életem… Én pedig felkerestem a Szellemet, hajtott a bosszú, szüleim azért haltak meg, hogy a kilétét védjék… Mégis átvettem a helyét, miután legyõzött, és erõt ígért. Erõt, amivel megvédhetek mindenkit, és legyõzhetem a vadászokat. Mert mindig jönnek újabbak, és mindig veszélyt jelentenek ránk! Nem lesz még egyszer olyan szerencsém, mint Vele…

Halk, mélyrõl jövõ morgással nyitom ki jég kék szemeim, és fejemet fölemelve hegyezem a füleim. Madárraj rebben fel a fák közül, és hangos ricsajjal, méltatlankodva szállnak arrébb. Nem érzek felõlük idegentõl való félelmet, valószínûleg a gyerekek zavarták fel õket.
Sokkal elõbb tudnám, ha emberek járnak erre. Az új falu felé át kell vágniuk a hegységen, ahol az én otthonom található, ráadásul minden nap portyákat teszek az erdõ széle felé, ami egy embernek jó háromnapi járóföldre van innen, ha nem többre. Még nekem is két napba telik, hogy egészen megközelítsem, így csak egy darabig szoktam elmenni, és ha nem találok semmi gyanúsat, hazajövök. Ha pedig behatolókat észlelek, elriasztom, vagy megtámadom õket, attól függõen, mifélék. Ártatlan civileket nem bántok, de ha vadászról van szó, és minket kutat, vesznie kell!

Talpra ugrom, és megrázom magam, majd hátat fordítva a sziklák alatt húzódó erdõnek, bekocogok a szirt tövénél kezdõdõ sûrûségbe. Lassan lemegy a nap, a kölykök is hazamennek, nekem pedig ideje megközelítenem megint az erdõ határát.
A fák közt gyorsítok, és szinte követhetetlen sebességgel haladok tovább, míg a hegyet borító erdõben vagyok. Itt már csukott szemmel is könnyedén eltájékozódom, és bár lassítok kicsit mikor leérek a hegyrõl, továbbra is minden kõ ismerõs, csak itt már óvatosabbnak kell lennem.
Néha megállok, és a levegõbe szagolva tájolom be magam, és a körülöttem zajló eseményeket is. Már viszonylag sötét van, az éjjeli állatok leváltják a nappaliakat.
Hirtelen egy bagoly suhan el felettem, felkavarva a levegõt fejem körül. Összeszûkült szemmel követem röptét, és hogy biztos legyek abban, amit megéreztem, még egyszer mélyet lélegzek. Vicsorogva ugrom át az elõttem csörgedezõ patakot, és a túlparton is szimatolni kezdek.

Emberszag… Csak a bagoly hozta magával, még messze járnak, de már behatoltak az erdõbe. Biztos vagyok benne, mert az állatok sose hagyják el a fák rejtekét, márpedig a bagolyból az emberek szaga árad, valószínûleg vadászott a táboruknál elõzõ éjjel. Amit azt jelenti, hogy már bõven az erdõ szélénél járnak, talán tovább is jutottak.
Ingerülten vetem be magam a fák közé, de most már jóval óvatosabban haladok, és sûrûbben állok meg. Pár óra múlva pedig ösztönösen megtorpanok, mikor megérzem, hogy valami nincs rendben körülöttem. Az állatok csendesek, túl óvatosak… ember jár köztük!
Ez nem lehet. A tábornak még messzebb kell lennie, és egy egész csapat embert már rég hallanom kéne. Nagyon odafigyelve szimatolok a levegõbe, és szerencsére jó irányból kezd fújni a szél, mert végre megérzem õt. Egyedül van, de nagyon szakértõ módjára halad.

Rögtön megindulok felé, hangtalanul mozogva a fák és bokrok közt, így teljesen meg tudom közelíteni anélkül, hogy észrevenne. Alaposan megnézem, ruházatát, egy bokorban meglapulva, és fellángoló gyûlölettel állapítom meg, hogy vadásszal van dolgom. Nem is hezitálok sokat, mikor megtorpan, helybõl rávetõdöm.
Úgy tûnik azonban, hogy azért állt meg, mert megsejtett valamit, ugyanis viszonylag felkészülten fogad, rögtön elkapja az álkapcsom, hogy ne haraphassam át a torkát. A lendület viszont a földre sodorja, én pedig megcsavarodva rántom ki pofámat a markából. Ezalatt van ideje kést rántani, amit reflexbõl állítana az oldalamba, de számítok rá, és egyik hátsó lábammal félretaszítom a karját, majd újra felé kapok.
Lelök magáról, mielõtt fogaim elérnék, én pedig hátrébb ugorva, vicsorogva meredek rá. Most nézem meg viszont az arcát elõször rendesen, és egészen megdöbbentõ dolgot fedezek fel. Emlékeim egyik alanya jelent meg elõttem, nem is akárki. Az egyetlen ember, akit nem mészárosként ismertem meg, és akinek az arca gyerekkorom óta fel-felbukkan.

Megférfiasodott, és van a szemében valami érdektelenség és rezignált gúny, de egyértelmûen õ az. Most, hogy jobban odafigyelek, még a szaga is olyan. Más, de az övé.
Kissé meglepettnek tûnik, hogy látszólag leblokkoltam, és összehúzott szemmel, gyanakodva vizsgálgat, majd felismerés suhan át az arcán.
- Létezik, hogy te…? – kezdi, izgatottan dõlve elõrébb. – Téged engedtelek el… öh, valahány éve?
Némán meredek rá, cseppet sincs kedvem társalogni. Azonban tartozom neki. Vadász, de életben hagyott, és úgy érzem törlesztenem kell. Nem támadok rá ismét, hanem hátat fordítva neki, megindulok az erdõ felé.
- Várj! – kiált utánam.

Megtorpanok, és pár pillanatig némán bámulok az elõttem nyújtózó sötétségbe, majd elszánom magam, és alakot váltok. A felhõk mögül elõtekintõ hold fényében, emberként fordulok vissza a földrõl feltápászkodó férfi felé. Látom elnyíló szemeiben a csodálattal és döbbentettel vegyes borzongást, többnyire ezt váltja ki fajom az emberekbõl.
- Törlesztettem az adósságom. – Hangom eleinte kicsit rekedt, régen beszéltem utoljára, de hamar visszanyeri eredeti erejét. – Most pedig tûnj el! Útközben figyelmeztesd az erdõ szélénél járó társaidat, hogy õk is kövessék a példádat, mert ha nem teszik, én látogatom meg õket!
- Társaim… - horkan fel, de mikor látja, hogy távozni készülök, újra rám kiált. – Várj már, most komolyan!
Ingerülten legyintek egyet farkammal, és vágyakozó pillantást vetek a fák közé, de azért kap a figyelmembõl. Magam se tudom miért, hisz az egy dolog, hogy nem öltem meg, tartoztam neki ennyivel… Arra azonban aligha lenne okom, hogy még a társaságát is elviseljem.

- Azért, nem kell úgy rohanni – fújja ki a levegõt, majd nekiáll leporolni magát, de közben le nem veszi rólam a szemét. – Tényleg te vagy az! Bár szépen felnõttél… - Elhallgat, mintha valami éppen most tudatosult volna benne, ami annyira nem teszi boldoggá. – Te lettél az erdõ védõszelleme? Aki írtja a betolakodókat?
- Ölsz, vagy téged ölnek – morranom hûvösen. – Erre a fajtád tanított – teszem hozzá, a gyûlölet fellángolásával a szememben. – Semmivel se vagy jobb nálam!

Hosszú karja benyúl utánam, és meglepetésemre el is ér a kabátomig, karmait beleakasztja a szövegbe, és húzni kezd kifelé. Szívemben fellobban a félelem, szinte görcsösen kapaszkodok meg, de esélyem sincs hatalmas erejével szemben, így az anyag hangos reccsenéssel megadja magát, engem pedig erõvel ránt ki is vackomból.

Miért? Hagyjon!

- Mi a franc vagy te? – dörmögi mély hangján, amitõl kiráz a hideg, a félelem egy fokkal feljebb lép bennem, mikor megérzem a benne tomboló valamiket… Ne érjen hozzám, félek, engedjen el!

Lassan letesz a földre, de a torkomnál erõsen fogja a sálat, szinte lógok a levegõben, ahogy néha aprón meg-megemel. Nem merek teleportálni, mert az egyet jelentene azzal a rizikóval, hogy akarva akaratlanul vinném Õt is magammal. Reszketve bámulok fel hatalmas alakjára, ami már abnormálisan robosztus és erõs.

- Ne… nem tudom. Csak egy… egy koldus vagyok… - félek, nagyon félek, nem akarom, hogy így nézzen! Remegésem fokozódik, ahogy kicsit közelebb húz magához, a halálfélelem semmi ahhoz képest, amit most érzek. A jéghideg érzés szinte mar belülrõl, minden porcikám riaszt, hogy meneküljek, de még pislogni sem merek, nem hogy elmenekülni…

Szinte lebénított az iszonyat.

- Hogy a francba van az, hogy nem tudod? Neved? – szinte vallat, nem értem miért, utánam küldte az egyik Úr? Lehetetlen, már régen nem keresnek, és ezt a férfit korábban nem is láttam soha… Soha… Nem akarom most se!

Örvénylõ szemei ilyen közelségbõl szinte kiugrasztanak a bõrömbõl, nyüszögve próbálom magam összehúzni, de esélytelen, feje követi mozgásomat, mint valami megtermett kígyó.

- No… Noa – válaszolom csendesen, nem akarom felmérgesíteni, mert ha még most is ennyire félek tõle, hogy nem csinált semmit sem…

- Család… vagy valami ilyesmi?

Újabb érthetetlen kérdés, rajtam pedig erõs remegés hullám fut végig, de ujjai vasmarokkal szorítanak, meg sem érzi.

- Ni… nincs…

- Érdekes… - hangja furcsán sziszegõvé válik, és látom, hogy valamin komolyan elgondolkodott. De ne hajoljon ilyen közel hozzám! Nem akarom, nem szeretem, ha valaki ennyire közel van hozzám, ráadásul hozzám is ér!

Egy órának tûnõ pillanat után halkan felhümment, s eleresztve ruhámat a földre enged, én pedig gyorsan megigazítom a ruhámat, kámzsámat a fejemre húzva nézek rá meglepetten.

Elengedett…

Meg merjem kérdezni, hogy elmehetek e? Hogy… elenged e? Alsó ajkamba harapok, majd gyorsan inkább abba is hagyom. Ki tudja, hogy mennyire vérszomjas…

- A… akkor most… nem ölsz meg? – kérdezem reménykedve, hangom felér egy csecsemõ motyogásával. De remélem értette…

Lejjebb hajol hozzám, tekintetét az enyémbe fúrja, és szinte a számra suttog forró leheletével, mire remegni kezdenek ajkaim. Kiráz a hideg, ahogy ilyen közel van hozzám…

- Nem… Még nem… - vigyorodik el szélesen, szemfogait látva szinte elhagy a lélek, és elájulok. Hátrább lépek egyet, mire összevont szemöldökkel követ, s lép utánam. Ijedten nyikkanok egyet, és elfordítva a fejem állok egyhelyben, nem akarok rá nézni, egyáltalán nem akarok itt lenni…

Hagyjon… hagyjon magamra…

- Heh, milyen antiszociális vagy te – kuncog fel, és a hajamba mar ujjaival. Szinte felvisítok, megpróbálok eliszkolni, de esélyem sincs ellene, karom elkapja, és azt kicsavarva magához szorít, hátam széles mellkasának lapul, könnyeim a fájdalomtól megülnek a szememben.

- Azt azért nem mondtam, hogy elmehetsz, Vöröske. Jössz szépen velem – közvetlen közelbõl suttog a fülembe, nekem pedig nem is kell több, kikerekedett szemekkel próbálom meg magam eltüntetni karmai közül, de mikor jobb karom elkezd lassan pirosan szétbomlani, rám morran.

- Próbára teszed a türelmemet…

Ijedten hagyom abba, így ismét megérzem ujjai szorítását a kezemen. Miért ilyen forró és puha a keze, mikor ilyen fagyos? Hogy lehet? Nem értem… Érzem, hogy beleszimatol a tincseim közé, s nyöszörögve próbálom meg elhúzni a fejem.

- Jó… - lehelem, mire elenged, én pedig szinte kivágódok a karjai közül, de nem merek messzire menni, csak az egyik fa mögül villogtatom rá szemeimet. Nem akarom, hogy közelebb jöjjön.

- Nem… nem mehetek be a városba – téved el a tekintetem a távolba, s kiráz a hideg a sok emléktõl, a vámpíroktól, a farkasoktól… Nem akarok oda menni… Ott vadásznak rám, akarnak, dísznek, fegyvernek, végsõ menekülési eszköznek…

Miben lehet Õ más, mint Õk?

- Ha mellettem leszel, senki nem mer még rád nézni sem, nemhogy kezet emelni rád – hallom meg mély hangját, ami kizökkent az álmodozásból, és riadtan pillantok megint rá. Megvédene? Miért tenné? Nem értem…

***

Végül csak vele tartok, hisz’ úgysem tehetek mást… Mellette baktatok, nem engedte, hogy mögötte menjek, így inkább csöndesen követem Õt, arra, amerre vezet. Szerencsére nem vezet be a belvárosba, hanem a külváros egy részén egy óriási villát látok meg, ami fényûzõ és pompás, szinte eláll a lélegzetem, ahogy a sok hatalmas francia-ablakot meglátom.

Megbotlok egy kisebb kiszögellésben a nagy bambulásban, és centikkel a föld felett válok egy adag vörös porrá, majd megint mögötte válok láthatóvá, elkerülve azt, hogy beüssem a fejem. Reszketve, és a hirtelen sokktól húzom magamra a ruhámat, mintha fáznék. Látom, ahogy végignéz rajtam, és hatalmas kezeivel szétlöki az óriási szárnyakat.

- Kerülj beljebb – vigyorog, én pedig félve lépem át a küszöböt, az egyebesen az oroszlán barlangjába. Eltátom a számat a sál mögött, ahogy a hatalmas csarnokon végignézek. Ez… nem is így nézett ki kívülrõl…

Mi ez?

Varázslat?

Szemem ennyi pompát még életében nem látott. Fázósan húzom összébb magam a monumentális elõtérben, minden ragyog, és mégis mintha valamiféle középkori hatása lenne az egésznek… Fülemet megüti a morgás és más visszataszító hangok, s rögtön tolatni is kezdek kifelé, a kijárat felé, azonban valami keménynek ütközök neki, így riadtan iramodok elõre.

Mély nevetés csendül fel, én pedig megilletõdötten és félve nézek fel kísérõmre, aki röhögve csapja be az ajtókat maga után, így szinte félhomály nehezedik ránk fojtogatóan, én pedig nyelek egyet.

- De beszari vagy… - mulat jót rajtam, én pedig lesütöm a szemeimet. Persze, Õ biztos nem volt ilyen helyzetben, hogy ilyen módon elrabolták természetes környezetébõl, és most arra kényszerítik, hogy halkan tûrje mindezt.

Nem mintha szólni mernék…

A sötétbõl kirajzolódik egy alak, mely körülbelül akkora, mint Õ. Aranysárga haja megcsillan az ablakokon beszûrõdõ fényen, az egész olyan hatást kelt, mintha egy régi várban lennénk.

Vagy lehet, hogy ott is vagyunk?

Teljesen tönkrevágták a tájékozódási képességeimet, pedig ez az én esetemben életmentõ.

- Uram! Hát visszatért… - hajol meg mélyen, kezét a szívére helyezi, mint valami régi lovag. Bekötözött kezeimmel még mélyebben a szememre húzom a csuklyát, mielõtt még meglátna.

- Vissza hát… Õ a vendégünk – kuncog fel, kezét megérzem a vállamon, mire ugrok egyet, de lenyom a földre. Alsó ajkamba harapok, érzem, ahogyan dominánsan elém lép, és az õt üdvözlõhöz fordul.

- Azt akarom, hogy keríts neki egy viszonylag jó állapotban levõ szobát – utasítja, annak szemeit nem is látom, annyira alázatosan hajol meg, s marad legörnyedve. Ki ez a férfi, hogy ennyire félnek tõle?

Nem akarom megtapasztalni… El akarok innen menni… Itt még fény is alig van…

- Igen, uram.

- Meg valami kaját is. Nem úgy néz ki, mint aki mostanában evett – morogja elgondolkodva, s érzem égetõ pillantását magamon. Megköszörülöm a torkom, s ránézek a szövet takarása alól.

- Nem szoktam enni… - suttogom halkan, s a tekintetem találkozik azzal a másik idegennel, aki szavaimra pislogott fel. Zavartan kapom el a fejem, s halk morranást hallok.

- Hát jó. Gyere, bepakollak egy szobába.

Miért ilyen… rendes?

Erõszakos jótét lélek lett belõle? Megszánt, és gondolta, hogy szállást ad? Nem vagyok azért ennyire ostoba… Összeszorítom a számat, s lassan követem, de végül felszaporázom a lépteimet, hogy mögé kerülhessek.

Óriási ez a férfi, és még a nevét se tudom… Ruhája szinte feszül rajta, s mégis, érzem a belõle áradó veszélyt, több forrásból is… Mi lehet Õ?

És vajon mi lehetek én?

- Nem ajánlom, hogy elkóborolj – mondja, mikor kinyitja az ajtót, én pedig elcsodálkozom. Az egy ágy… Tényleg? Egy ágy… Ágy! Sosem volt még ágyam! Bizalmatlankodva pillantok fel rá, mire keze a hajamba siklik, és beleborzol, ide hallom, hogy a felszabadult illatokból élvetegen szippant egyet.

Félek tõle…

Nem akarok itt lenni…

- Meddig kell… itt maradnom? – kérdezem halkan, mire megint lehajol hozzám, én pedig pánikban török ki. Direkt csinálja ezt mindig? Szívem szaporán dobog, biztos halja, hogy nem a harmonikus boldogságtól. Még a nevét sem tudom... Miért nem mehetek el? Mit akar tõlem?

Csöndesen babrálok ujjaimmal a nem régiben talált fogpiszkálóval, amit talán soha senki sem használhatott, fõleg, hogy egy nagyon vékony réteg celofánba van csomagolva. Kibontsam?

Felesleges, ritkán eszem. De mégis, ahogy a fólián megcsillan a Hold ezüst fénye, mintha hívogatna, hogy bontsam ki. Feljebb tornászom magam ülõhelyemen, a fenekem alatt levõ doboz keservesen felsír, pedig nincs is különösebb súlyom és a mozgásom is könnyedebb, mint valaha bárkié.

Hm. Érdekes ez az egész sikátor, és a mellettem pár méterre levõ bárból páran erõsen ittas állapotban támolyognak ki, ami arra késztet, hogy kissé feljebb másszak, és a tûzlétrát megcélozva felrántsam magam a korlátjára.

Fentrõl figyelve az egész jelenetet talán fenséges érzést adhat valamint lenézõ gondolatokat. Nekem csak sajnálatot, és minimális elkeseredést. Arcomon feljebb húzom a sálat, amit egy jólelkû öregasszony adott, és úgy figyelem a tántorgó bagázst.

Nagyon darabos mozgásuk van, ami arra utal, hogy vagy belsõ késztetés miatt ilyenek, vagy a pia hatására a bennük lakozó valami kissé elõrébb fészkelte magát vackában. Talán az utolsó.

Igen. Különös, és veszélyes erõket érzek meg felõlük áramlani, de mégis mozdulatlanul figyelem útjukat. Az éneklésnek nem igazán nevezhetõ recsegésük nem a mellükbõl tör fel, hanem valami más produkálja testükön belül. Valami nagyobb, hatalmasabb, erõsebb, ami halandó testbe zárult.

 Az ajtó, ahonnan kijöttek, olyan hirtelen csapódik ki, hogy az egyik illuminált állapotban leledzõ férfi ijedtében az egyik kukába veti magát. A neonfények vibrálva törnek meg egy robosztus férfi alakján, fehér haját ezerszínûvé varázsolja a bár fénye.

Szürke szemében kegyetlenség villog, már amennyit innen fentrõl látni vélek. Nem merek moccanni, nem is tanácsos. A belõle áradó veszély, és a riasztók, melyek sikoltanak, hogy vigyázzak vele, azt sugallják egy ideig maradjak csendben, és csak a végsõ esetben mozduljak meg.

- Mi a faszt csináltok?! Takarodjatok haza pokolfajzatok, nem mondom többször – jeges hangja végigsöpör a megjelenteken, akiket nem éppen szalonképes szavakkal világosít fel vezetõi mivoltát ismertetve. Kicsit oldalra billentem a fejem, hogy érdeklõdve megfigyelhessem, de hihetetlenül éles érzékeinek hála meg is hallotta a ruha surrogását.

Olyan gyorsan pördült meg, hogy levegõt kapni sem volt idõm, és egy másodperc alatt ugrottam fel a tetõre, és futásnak eredek. Lábaim puhán érintik a talajt, mégis könnyeden és gyorsan haladok, érzem fenyegetõ illatát a hátam mögött.

Irdatlanul erõs kéz markolja meg a könyökömnél karom, és a lendületmegvonásnak köszönhetõen szinte visszaperdülök hozzá. Egy pillanatra összekapcsolódnak szemeink, az õ izzó, elsötétülõ szeme egy pillanatra elkerekedik, én pedig a következõ pillanatban egy marék vörös köddé válok karmai között.

Zihálva támaszkodok meg egy fának a külvárosban, és az élménytõl izzadó tenyerem lecsúszik a sima fakérgen, így lebukok a fa tövébe. Próbálom szívverésem lenyugtatni, és légzésem rendezni, de puszta rettegés végigmar a bensõmön, tudván, hogy ennyivel nem rendezhettem el a dolgot.

Bizonyára a területére tévedhettem, ami nem jó.

Nagyon nem jó.

Az ilyen dominánsabb szörnyek elvetemült gazsággal védik területeiket, én pedig olyanba csöppenhettem, amibe nem kellett volna. Elhúzom a szám, és egy marék füvet a kezembe véve próbálok a természetbõl nyugodtságot, biztonságérzetet nyerni.

Hamarosan felkel a nap.

A horizont alját vérvörösre festi a felkelõ Nap, én pedig megpróbálom lehunyni a szemem egy kis idõre, de elõtte egy lehetetlennek tûnõ hasadékba fészkelem magam. Ahogy számolom, a kis lyukba a fél válla sem férne be, s remélhetõleg egy kis kapálózás után feladja.

***

Rémes karistolásra és kaparászásra ébredek, -ki tudja, talán két napot is ezzel tölthettem, a semmittevéssel-, bár talán csak épp valaki karma karcolhatta meg az érdes kõfelületet. Kinyitom szemeimet, és egy kajánul lángoló szempárral nézek farkasszemet.

A szemem láttára mar ki akkora darabokat a sziklából, mintha a természet masszív fala csupán egy plüss állat lenne, vagy papírfecni. Riadtan fészkelek hátrább, mire morogni kezd.

- Egy moccanás, és letépem a karod. Gyere ki, míg szépen mondom Vöröske – szól figyelmeztetõen, és tudom, hogy nem tréfál. De ha messzebbre mennék? Mondjuk, Szibériába? Csak egy pillanatnyi kívánság, és teljesül. Nekem egy pillanat, neki talán évek, mire utánam jön.

Annyira pedig csak nem lehet elszánt.

Mit érdeklem? Egy csöves vagyok, egy senki, Õ meg nyilván egy gazdag nagykutya, valami alvilági szörnyeteg, aki mások életének megrontásából táplálkozik és hízlalja fel magát. Mire menne velem? Semmi jövedelmet nem hoznék számára.

- Akárhová mész, kiszagollak, Vöri – válaszolja meg gondolatban feltett kérdéseimet, én pedig még jobban összehúzom magam ruháim rejtekében. Csak a szemem látszódik ki, semmi más. Elhagytam a szemvédõmet, így leplezetlenül tudja bámulni íriszeimet.

  Hamarosan a hangok, amelyeket hallok közelednek, majd nemsokára egy csapat ember bukkan fel a temetõ sarkában. Bosszúsan és egyben elnézõen sóhajtok. Szellemvadászok. Szánalmasak és igazából sajnálom õket. Sose találnak semmit akkor sem, ha ott vagyok az orruk elõtt. Magamban már elõre nevetek a jó kis tréfán, és ahogy látom, Kaito figyelmét is felkeltették.