|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| ChibiHitomi | 2012. 08. 16. 07:09:38 | #22921 |
 Karakter: Akita Haruhiko (kitalált szereplő)
Megjegyzés: legfontosabb személynek
- Biten, elvigyelek az iskolába? - mosolygok rá cukin.
- Igen, kérlek - pirul el. Érdekes, azt hittem, kapásból nemet mond. Felrohan a lépcsőn, majd mikor visszaér, már táskája is nála van. - Mehetünk - Ad két puszit a többieknek. Engem kihagyott - szomorodok el egy pillanatra, de végül is nem lehet mindent egyszerre akarni.
Beszállunk a drágámba, elfordítom a kulcsot és már indulunk is.
- Haruhiko-kun… Te hova jársz iskolába? - érdeklődik halkan.
- A Ryuichi Sakamoto felső gimibe. Ez ilyen művészeti suli - válaszolok készségesen.
- Igen tudom - bólint. - Ha másról nem a névről rájöttem volna. Szeretem Sakamoto zongora játékait. Másrészt meg én is szerettem volna oda menni - vonja meg a vállát, már csak azt nem értem, hogyhogy nem vették fel, hisz jók a jegyei és tehetséges énekes. Végül úgy döntök rá kérdezek, hisz nem lenne jó, ha megakadna a beszélgetés. Ő meg, mintha természetes lenne, hogy beszél velem, válaszol.
- Nincs, olyan szak, ami a fotózással foglalkozik, illetve nem volt kéznél hanganyagom és pont két költözés közben voltunk, szóval készíteni sem tudtam. Ez van - von vállat, ami nem jó. Túl lazán veszi. Azaz iskola gyakorlatilag egy biztosíték egy jó egyetemre. Ezért inkább nem szólok semmit, mert nem lenne jó, ha azt hinné, rá akarom kényszeríteni. Viszont meggondolva... El tudnám intézni, hogy felvegyék - szökik apró mosoly az arcomra.
Mikor megérkezünk, illedelmesen el- és megköszön mindent, én meg megyek tovább. Mikor a sulihoz érek, kiszállok hőn szeretett kocsimból, előveszem a tegnapi festményem és bemegyek a főbejáraton. Mindenki utánam fordul, köszönöm, nyáladzik, nyalizik, de valahogy teljesen hidegen hagynak. Megérkezvén a teremhez, állok meg, majd szépen, lassan belépek. Szónélkül ülök helyemre, a képemet lerakom a földre és padomnak támasztom. Amint elkezdődik az óra, azonnal kiviszem munkámat, a tanár ámuldozva dícsér, a többiek elképedve nézik a festményem, én meg csak elégedetlenül csóválom a fejem. Lehetett volna jobb is.
*-*
Hazaérvén szüleim rögtön betámadnak.
- Na? Milyen volt? - érdeklődnek. Komolyan mondom, eldobom az agyam. Magánélet! Nem ismerik ezt a szót?!
- Jó - motyogom. Mire apa felhúzza a szemöldökét.
- Jó - ismétli utánam. - Csak jó?
- Apa... - Na ez alól, hogy bújjak ki? Meg is van! - Neked hiába magyaráznám, te nem értenéd meg - Tudom, hogy kicsit bunkón hangzott, de ez tényleg így van.
- Drágám, igaza van. Te sacrifice vagy. Te nem értheted a fighterek kötődését - áll mellém anyu is, mire apu csúnyán néz rá. Ajjaj... Kezdődik - fogom meg a fejem.
- Úgy - kezdi kimérten édes, drága apucikám -, szóval ellenem fordulsz. Értem én - Ám még mielőtt nagyon belemelegednének, én már fel is osontam szobámba. Végül nagy sóhajjal kezdek neki a leckémnek.
*-*
Mire minden tehendőmmel végzek már sötét van. Nincs még késő, mégis fáradt vagyok. Álmosan fekszem be az ágyba, de valamiért nem jön álom a szememre. Végül súhajtva kikelek az ágyból, ami sokkal kisebb, mint amihez szoktam, ugyanis jelenleg egy másik birtokon vagyunk, ami szintén szép, meg nagy, csak az itteni szobám épp festés alatt áll. Persze az ágyam így is nagy, de sajna nem elég nagy. Egy kis céltalan mászkálás után valahogy a tetőn kötök ki. Ám mikor felérek nem várt meglepetésben lesz részem. Azt hiszem valaki nagyon szeret engem ott fent - vigyorodom el egy pillanatra. Mégis, ahogy rá nézek az alvó Bitenre vigyorom lágy mosollyá alakul. Óvatosan gugolok mellé és karját finom mozdulattal megsimítva próbálom felkelteni. Legnagyobb meglepetésemre sikerül, de ahogy felfogja a helyzetét, rémült szemekkel néz rám.
- Nyugi - suttogom fülébe kedvesen, miközben gyengéden ölelem. -, csak én vagyok. Nem bántalak.
- Te... hogy kerülsz ide? - találja meg a hangját.
- Én? Inkább te, mit keresek itt? Hogy jutottál be? - kérdezem, hisz sok őr védi a helyet, nehogy betörjenek. Erre tessék, egy tizeenhat éves lány bejutott. Anyáék nem fognak örülni.
- Hát, házinak katunk egy feladatot, amit úgy gondoltam itt kell megcsinálni. És besurrantam az őrök elől - magyarázza szemlesütve. - És te? Még nem válaszoltál. Te is beszöktél?
- Nos... Nem egészen - vakarom meg a tarkóm. - Gyere velem. Hideg van és nem lenne szerencsés, ha megfáznál - fogom meg balommal kezét, míg jobbommal cuccait kapom fel. Így indulunk befelé. - Éhes vagy? Csak mert én igen - villantok egy zavart mosolyt, mire halkan felnevet, amit pozitív jelként fogok fel.
- Köszönöm, de nem kérek semmit.
Az ebédlőben meglátom anyuékat. Ami jó is, hisz megismerhetik végre a legfontosabb személyt a világon és rossz, hisz le is járathatnak előtte.
- Hello - vetek oda nekik félvállról egy köszönés félét, majd szólok az egyik szobalánynak, hogy hozzon nekem valami ehetőt.
- Öhm... Izé... Jó estét - köszön szüleimnek Biten is, mire ők érdeklődve méregetik, majd rám néznek, magyarázatot várva.
- Anyu, apu ő itt Ikiteiru Biten, a sacrifice-om. Biten, ő itt az épdesapám, Akita Akihiko és ő pedig az édesanyám, Akita Harunobu.
- Örvendünk Biten-chan - ragyog anyukám. - Csüccs le! - utasít finoman. Mivel drága egyetlenem nem akar megmozdulni, így én indulok elsőnek, ő meg lassan követ. Az asztalhoz érve, leülök és rádőlök kezeimre, így pont rálátásom van a feszengő lányra. Ígyekszem így maradni és várni a vacsorámat, de sajnos érzem magamon szüleim égető tekintetét.
- Haruhiko - kezd bele apu -, nem akarsz elmondani nekünk valamit? - célozgat finoman Bitenre.
- Ümh... - fordulok úgy, hogy kezeim takarják a számat. Valamit gyorsan ki kéne találnom. - De igen! - fordítom el fejebb újabb 90 fokba. Egy zseni vagyok. - Jövőhét hétfőn szülői értekezlet. Köszi, hogy eszembe jutattad - vigyorgok rá. - Áh, megjött a vacsorám - látom meg a cselédet, akinek a kezében ott is vannak a finom falatok. - Akkor mi megyünk is. További jó étvágyat és szép álmokat - húzom megint magam után Bitent, kikapom a csajszi kezéből a tálcát és már igyekszem is a szobámhoz. Ám félúton megtorpanok.
- Biten... Hazavigyelek? - szerintem nem erre számított, hisz kissé döbbenten bámul. - Mármint nem azért, mert nem látunk szívesen. Dehogy. Sőt, én kifejezetten örülök, hogy itt vagy. Mégis, ha nem akarsz maradni, szólj és azonnal haza viszlek - igyekszem kedvesen mosolyogni, de nem nagyon megy, hisz én nem akarom, hogy elmenjen, de a döntését tiszteletben fogom tartani.
|
| ChibiHitomi | 2012. 07. 13. 12:09:00 | #22159 |
Karakter: Akita Haruhiko (kitalált szereplő)
Megjegyzés: ~ Bitennek
- Hazavigyelek? A kocsim itt parkol a közelben - ajánlom fel azonnal, hisz hideg van és ha eltévedt, akkor halálra is fagyhat. Látom, hogy már mondaná nemleges válaszát, de mégsem teszi.
- Kérlek, vigyél haza - sóhajt.
- Rendben - csillognak a szemeim. Istenem, de imádom... Annyira cuki. Szegénykém tisztára zavarban van. Na jól van Haruhiko, vedd elő az arnyosabb éned! Nem szabad letámadnod, mindenféle baromsággal.
*-*
Egész úton nem szól hozzám, ami kicsit zavar, de biztos nagyon ideges. Végül is egy majdnem vadidegen fiú, már, ha engem, mint fighterét nevezhetünk vadidegennek. Igyekszem olyan gyorsan menni, amennyire a körülmények engedik, de azért nem a szokásos tempóban haladok, hisz nem tudom mennyire díjazná a mellettem ülő. És, nem utolsó sorban balesetet sem akarok szenvedni a havas utak miatt.
- Itt vagyunk - szólalok meg végül. Biten meg mintha álomból kelne fel.
- Köszönöm - kapcsolja ki az övét. Én pedig telepatikus úton győzködöm, hogy hívjon be. - Bejössz? - kérdezi félrenézve. Háhá, úgylátszik hiába találkoztunk csak most máris működik a telepátia köztünk!
- Igen - mosolygok rá, majd leállítom a drágaságomat - a kocsimat -, a másik drágám - Biten- pedig megy az ajtóhoz. Halkan követem és mikor megfordul, hogy megnézze hol játok, a mellkasommal szemez.
- Akkor bemegyünk? - kérdezek rá, mire elpirul. Jól áll neki a vörös.
- Igen.
- Tadaima - mondja eszméletlenül halkan, mire hatalmas zajjal megjelenik a bátyja.
- Üdv itthon - kacag sacrifice-omra és felkapja. Amikor engem is észrevesz elkomorul. - Üdv újra - morogja.
- Jó estét - hangomból csak úgy süt az elégedettség. Egy ideig farkasszemet nézünk, amikor is bejön Bampei.
- Kész a vacsi! - Ahh, éhes vagyok. Reggel óta nem ettem. - Szerbusz Akita-kun. Maradsz vacsira?
- Ha nem zavarok - mosolygok angyalian. Na, azért az illemszabályokkal én is tisztában vagyok.
- Nem zavarsz - vágja rá kapásból, mire hálásan biccentek felé, aki csak int a fejével, hogy "ez csak természetes". A jelenlévők közül talán ő ért meg a legjobban, hisz ő is fighter. Szegény sacrifice-ok olyan csalódottan néznek. Azért ez nagyon jól esik, mondhatom. De nem hagyom, hogy kiüljön az arcomra. Nekik erről nem kell tudni.
- Jó étvágyat.
- Tábemászü - mondja halkan Biten, mire majdnem elnevetem magam, de inkább nem teszem, mert ki tudja mennyire bántanám meg vele.
- Tábemász - javítom ki kedvesen.
- Azt.
Míg ők duzzognak, én és Bampei-san remekül elbeszélgetünk. Sok mindent megtudok Bitenről és a bátyjáról. És amilyen lehengerlő vagyok, a bátyját is sikerül jobb belátásra bírni velem kapcsolatban.
- Nem szeretnél maradni estére? - kérdezi érdeklődve támogatóm.
- De persze nem szeretnénk, ha a szüleid aggódnának. Szóval, ha nemet mondasz, akkor sem leszünk dühösek - jelenti ki Senshi. Ugyan kérlek, a szüleim mindenben támogatnak, szóval tuti nem akadnának ki. Küldök egy sms-t és ennyi.
- Szívesen maradok - Szinte már ragyogok a boldogságtól.
- Megcsinálom a vendég szobát - menekül sacrifice-om.
- Bampei-san, köszönöm - mosolygok rá.
- Ugyan - legyint. - Csak tedd boldoggá! - utasít, mindeközben a másik jelenlévő csak úgy kapkodja a fejét közöttünk.
- Úgy lesz - győzöm meg. Közben Biten is letalál és miután jó éjszakát kíván már menne is. Ám gyorsabb vagyok.
- Megmutatod a szobám? - rohanok utána. Ő meg elpirulva bólint.
- Tessék - nyit ki egy ajtót. - Elmegyek fürdeni jó? Majd szólok, ha jöhetsz - siet el. Én meg unalmamban lefekszem az ágyba, ami nem olyan jó, mint az enyém, mégis egész kényelmes.
*-*
- ...hiko - érint meg finoman valaki. Még nem akarok felkelni. - Ne aludj el. Menj fürdeni - Na jó, kelek már. Álmosan pislogok, majd elmosolyodva veszem észre az enyhén piros Bitent.
- Köszönöm, hogy felkeltettél.
- Szí...szívesen - dadogja, majd megy aludni. Ami sajnálatos, hisz még szerettem volna beszélni vele. De mindegy is.
Gyorsan lezuhanyzom, ám rádöbbenek, hogy nincs pizsamám, így már mennék is Senshihez, hogy adjon valamit, amit felvehetek, de ötletem sincs, hogy melyik az ő szobája. Hát ez pech. Egy szál törülközővel a derekam körül indulok az idősebb Ikiteiru keresésére. Na mindegy, vagy szerencsém lesz vagy nem alapon benyitok az egyik szobába. Hát... mondjuk úgy hogy félsiker... Biten elképedve néz végig rajtam, és a feje egyre vörösebb és vörösebb lesz.
- Megmondanád melyik Senshi szobája? - kérdezek rá halkan. Nem akarom, hogy azt higgye le akarom támadni.
- Folyosó végén jobbra - mondja sokkosan. Szerintem fel sem fogta teljesen mi történt. Egy szó nélkül megyek ki Bitentől, majd nem sokára belépek bátyjához.
- Mit akarsz? - kérdi semlegesen.
- Pizsamát - Erre szónélkül feláll, szekrényéhez lép és pár pillanat múlva a kezembe nyom két fehér texilanyagot. - Köszi - vetek rá egy hálás pillantást, mire megdöbben. Pff. Ha jó vagy hozzám, én minek legyek rossz? Amint visszaérek alvóhelyemre, felöltöm az új pizsim, majd felkapom a mobilom és elpötyögök egy sms-t anyunak, hogy Bitennél vagyok és ne várjanak. Ezek után tényleg lefekszem.
*-*
Másnap viszonylag korán kelek, magamhoz képest. Táskámból kiveszem a váltóruhám és felveszem. Először azt hiszem a többiek alszanak, de ahogy látom itt korán kelnek, mert már mindenki fent van.
- Jó reggelt - ásítom.
- Neked is - mosolyogja Bampei és morogja Senshi. - Mit szoktál reggelizni Akita-kun? Van pirítós, lekvár, szendvicsnek való, müzli - és még modaná tovább, de közbeszólok.
- Ne haragudj, hogy félbeszakítalak - kérek bocsánatot, hisz tényleg nem szép dolog tőlem. -, de nem kérek semmit - ülök az asztalhoz.
- Hogy-hogy nem? - mereszti mindenki a szemeit.
- Ugyan ne szégyenlősködj - próbál győzködni a kis konyhatündér.
- Nem erről van szó - mosolygok rá elnézően. -, csak nem szoktam reggelizni, leszámítva a hétvégét, amikor a családommal eszek - mivel látom, hogy sacrifice-om már befejezte az étkezést, ránézek az órámra. - Biten, elvigyelek az iskolába? - mosolygok rá cukin.
|
| ChibiHitomi | 2012. 06. 29. 14:36:03 | #21800 |
Karakter: Akita Haruhiko (kitalált szereplő)
Megjegyzés: Sacrifice-omnak
Unottan ülök az iskolapadban. Tél van. Nem szeretem a hideget, mégis örülök neki. Hisz Biten szereti. Ez pedig számomra elég, hogy örüljek neki. Erre a gondolatra egy egészen apró mosoly kúszik fel az arcomra, de persze ezek az ostoba rajongók kapásból észreveszik. Vetek rájuk egy vérfagyasztó pillantást, mire rögtön abbahagyják a sikoltozást. Unalmasak.
- Hé haver - lép elém Fujio -, ma elmegyünk bowlingozni. Jössz? - Nem értem mindek kérdezi. Úgysem megyek. Arra jók, hogy a suliban elszórakoztassanak, de van kismilliószor jobb dolgom is. Ennyire már ismerhetnének. Ráadásul ma Bitenhez megyek, a szülei biztosítottak, hogy nem fog elmenekülni. - Itt vagy még? - lóbálja előttem kezét a srác.
- Nem - nézek rá hidegen.
- Nem vagy itt? - Ez tényleg ennyire idióta vagy csak megjátsza?
- Nem megyek.
- Mi? Miért? - kezd el hisztizni - Hívtunk egy csomó jó csajt - Mert majd pont a nyafizós cafkák érdekelnek. Engem egy ember érdekel csak.
- Teljesen hidegen hagy - És tényleg.
Becsöngetnek, mindenki a helyére vonul és kezdődik az óra.
Ahogy vége a napnak felkapom a táskám és elindulok sacrifice-om házához. Beülök fekete kocsimba, beövezkedek és már nyomom is a gázt. Jó, kicsit talán gyorsan hajtottam, de végre láthatom. Nem sokára meg is érkezem, így kipattanva sietek az ajtóhoz és nyomom meg szolidan a csengőt. Nos, ha már szemtől szembe találkozunk fontos a jó benyomás. Még gyorsan igazítok párat az öltözékemen, mikor is nyílik az ajtó. Lélegzetvisszafojtva nézem, ám legnagyobb sajnálatomra nem az nyitja, akire vártam.
- Te meg ki vagy? - kérdezi cseppet sem kedvesen az illető. Most, hogy így jobban megnézem, hasonlít rá, biztos a bátyja.
- A nevem Akita Haruhiko. Örvendek - hajolok meg enyhén. Az arca még jobban elkomorul a nevem hallatán. nyilván tudja ki is vagyok. - Ikiteiru Bitenhez jöttem.
- Nos Biten még énekórán van. Azután nyilván fáradt lesz. Szóval ma már nem hiszem, hogy tudnátok találkozni, keresd inkább máskor - modja hidegen. Te szemét... De nem fogom megadni azt az örömöt, hogy dühösnek láss. Ezért ajkaim hálás mosolyra húzom, becsukom szemeim, fejem oldalra döntöm és a lehető legkedvesebben szólalok meg. Csak azért is.
- Ohh, értem. Nagyon köszönöm a segítséget - ahogy kinyitom a szemeim, amik kifejezetten ellenségesen villognakm meglátom döbbent arcát. Nem erre számítottál mi? Hát ez pech, haver - indulok a kocsimhoz, miközben arcomra egy igencsak gúnyos arckifejezés ül fel.
Ahogy hazaértem a táskámat levágom a földre, úgyis elpakolják alapon, én meg rohanok a szobámba. Útközben összefutok pár szobalánnyal, de ők érdekelnek most a legkeveésbé. Ahogy felérelek, már megyek is saját fürdőmbe, ami egy meglehetősen gyönyörű helyiség. A csempék a padlón és a fal magasságának feléig feketék, a többi részen fehér. Odalápek a hatalmas kádhoz és megnyitom a vizet, amíg ruháim lassan levetem, addigra egész kellemes mennyiség folyt. Beülök, de a csapot nem zárom el, miért tenném? Hátra dőlve relaxálok... Vajon Biten mit csinál most? Remélem nem lesz olyan elutasító. Ajkaim egy sóhaj hagyja el. Nem várhatom el tőlem, hogy ne utáljon, hisz amin keresztülment...
Kimászok a kádból, magamra kapom eszméletlenül puha köntösöm és visszamegyek szobámba. Egy ásítás hagyja el számat, azt hiszem lefekszem aludni. A szekrényhez lépve először ki, majd felveszem pizamámat. Kihajolok az ajtómon és leszólítom az első embert, akit meglátok.
- Ma nem vacsorázok - jelentem ki, mire megdöbben, majd meghajol és megy szólni a szakácsnak, hogy ne bajlódjon feleslegesen. Én meg lefekszem az ágyamba. Szép, nagy, kényelmes. Egyszerűen tökéletes.
*-*
Hmm... Mihez is kezdjek ma. Suliba nem megyek, mert bár elég érdekes programot szerveztek mára, az nem kötelező és én már voltam is azon a kiállításon, ahova ma megy majdnem az egész iskola. Hát... inkább itt lustizok egy darabig. Na jó talán csilnálni is kéne valamit. Ezen a gondolaton felbuzdulva, kimászok az ágyból. Az én drága ágyamból... Visszahív. Állj ellen, állj ellen - felöltözm és már menekülök is ki a szobából. Na jó, akkor irány mondjuk... a zeneterem! Tökéletes hely a megnyugvásra. Ma végre találkozunk. Mi van, ha elrontok valamit? Mi van, ha megismer és még akkor is utálni fog? Mi van, ha... Viszont a kérdést nem marad időm befejezni, hisz ahogy belépek a terembe megnyugszom. Nem lesz semmi baj. Ülök be a zongora elé. És csak játszom és játszom, egészen addig, míg meg nem éhezem.
*-*
A park télen eszméletlenül gyönyörű, ezért is dönöttem úgy, hogy már most megcsinálom a jövőhétre feladott beadandót. Bár kicsit hideg van, a látvány miatt megéri szenvedni... A legnagyobb probláma viszont az, hogy többször is befagyott a temperám... De végül egy egész pofás képet sikerül összehoznom. Hát igen, a tehetségem még engem is lenyűgöz néha. Már épp a kocsimba pakolom a cuccaimat, amikor is megérzek valamit. Villámgyorsan zárom le a csomagtartót és az autót, majd már indulok is vissza a parkba. És akkor végre meglátom őt teljes életnagyságban. Szegény kicsit kétségbeesve szemléli a környezetet, és rémülete tetőfokára hág, mikor is pár korombeli srác letámadja. Na akkor ideje közbelépni.
- Öhm... én... nekem... - próbál valami értelmeset kinyögni.
- Na mi van, elvitte a cica a nyelved? - A szemétláda, ha csak egy újjal is hozzá mer érni kibelezem. Na jó, akkor mentsük meg Bitent. Csak azt tudom remélni, hogy nem fog tőlem is így megijedni.
- Biten! - kiáltom el magam, majd elindulok feléjük. - Már mindenhol kerestelek - mikor odaérek sacrifice-om és a többi gyerek is döbbenten néznek. - Na - játszom a szomorút -, nem is örülsz, hogy látsz?
- Áh, van pasija. Lépjünk - indulnak el majdnem mind. Egy csávó viszont itt marad, mikor ezt észreveszik visszafordulnak. - Kaiji, hagyd.
- Dehogy hagyom! Ahhoz túlságosan akarom - nyalja meg a száját. Undorító. Ráadásul Biten is egyre jobban fél a pasitól.
- Kaiji! Ne kezdj ki azzal a sráccal! - kiálltja az egyikük, mire mindenki felénéz. Az én ajkaim meg egy ördögi mosolyra húzódnak. Persze nem sokáig, hisz nem akarom megrémíteni ennél is jobban a - már - mögöttem álló lányt.
- Mert? Hisz ez csak egy pojáca. Lazán leverem - esik nekem, ám én könnyen kigáncsolom és hopp már rajta is van a lábam, míg egyik karját úgy tartom, hogy egyetlen mozdulattal el tudjam törni a vállát. Ennyit erről. Ennek is csak a szája nagy. Lehajolok hozzá és a fülébe suttogok.
- Ha még egyszer meglátlak a közelében, nem úszod meg ennyivel - engedem el és lépek Bitenhez. - Indulhatunk? - érdeklődöm kedvesen. Erre elindul, én meg szónélkül követem, mikor eélg messzire értünk a társaságtól, hátrafordul.
- Köszönöm, hogy segítettél, most viszont már hagyj békén - Hát ez fájt. Három éve csak rá gondolok, erre ezt vágja először hozzám.
- Mit kerestél itt? Hisz nem erre kell menned, hogy hazajuss - igyekszem nem mutatni neki, hogy mennyire fájt előző megjegyzése.
- Nem tartozik rád! - Eltévedt volna?
- Hazavigyelek? A kocsim itt parkol a közelben - ajánlom fel azonnal, hisz hideg van és ha eltévedt, akkor halálra is fagyhat.
|
|
