 Karakter: Christer Thomsen
- Most jönni fognak! Valaki betér ide.
TE IS TUDOD, HOGY EZ NEM ÍGY LESZ.
Hunyorítok, nem hiszem el, hogy megint ezt mondja. Hogy megint így áll hozzá ehhez az egészhez. Amíg negatívan állunk hozzá mindenhez, nem is remélhetünk pozitív eredményeket. Grimaszolok, amikor az ajtón túli emberekre nézek. Ők nem törődnek velem, észre sem vesznek, talán még a létezésemről sem tudnak semmit. Néha, nagy ritkán még én is elbizonytalanodom abban, hogy valóban élek. Itt vagyok, osztozom velük abban a világban, amiben mindannyian tengődünk, de hónapok teltek el azóta, hogy utoljára beszéltem bárkivel is, akit még én is ismerek, akit szeretek és barátomként tekinthetek rá. Karjaimon felhajtom a gyűrött pulóveremet és kimászok a pultként használt karcos asztal mögül.
NE CSINÁLD!
- Miért?
FÁJNI FOG. TE IS TUDOD. TAPASZTALTAD MÁR, NE AKARD MÉG EGYSZER.
- Mi van, ha ez az egész csak az elmém szüleménye? Ha te nem is létezel, ez a hely – intek körbe – szintén nem létezik, és én akármikor kiléphetek azon az ajtón.
EZ IS EGY TEÓRIA, DE SZÁMTALANSZOR MEGHAZUDTOLTAD MÁR AZZAL, HOGY MAKACSUL MENTÉL FEJJEL A FALNAK.
Ujjaimat az üveg falára tapasztom, a fehér festék, amit még hetekkel korábban mázoltam fel az ajtókeretre, kezd részekben lepattogzani. Semmit sem fogad el ez a hely, nem tudok megváltoztatni idebent semmit, mert annak napokkal később teljesen nyoma vész. A táblára nézek, ami az asztalon hever, utána a kockákra, amik elérhető közelségben lebegnek körülöttem, de úgy, hogy az odakint bóklászóknak ne tűnjenek fel. Első alkalommal mindig jót vigyorogtam a színes kockákon, amiken egy-egy betű van. Mostanra már sikerült annyira hozzájuk szoknom, hogy az életem részeseként tekintsek rájuk. Kínlódva roskadok le arra a bolyhos szőnyegre, amiben talán már egész porcica kolónia él. Egyik lábamat behúzom magam alá, míg a másikat a mellkasomhoz vonom és átölelem a térdemet. Egy hete tettem ki a lapot, egy hirdetést, hogy munkatársat keresek egy olyan boltba, aminek nincs se jövője, se keresete, se semmije. Akár fel is adhatnám. Hagyhatnám az egészet a francba. Eddig sem jött be ide senki az égvilágon, majd pont lesz egy olyan balek, aki jelentkezik nekem a felajánlott munkára. Lehetőség, amit se megfizetni nem tudok, se semmi. Maximum azokból az apróságokból adhatnék neki fizetségül, amik itt vannak. Amiken átok ül és esetleg életveszélyesek is lehetnek.
HÉ, CHRISTER, HALLASZ? FIGYELSZ TE RÁM EGYÁLTALÁN?
Felkapom a fejemet az érces hangra. Ez a rádióból szólt? Abból a rádióból, ami már évek óta nem működik annak ellenére, hogy nem egyszer próbáltam már megszerelni? Összevonom a szemöldökömet, mert ez még nekem is új. Eddig láttam a szellememet kockákkal játszani, láttam mozgatni a szellemtáblán azt a mütyürt, de még eddigi életem során egyszer sem hallottam a hangját, amit így utólag nem is bánok. Ijesztő, hogy valami ennyire mély, ennyire tiszta, ennyire túlvilági legyen.
- El se hiszem, hogy te tudsz beszélni és eddig folyton azokkal a kelekótya kockákkal szórakoztál – haragosan dörzsölöm meg a vállamat, fáj valami miatt, csak azt nem tudom még, hogy miért.
Államat dörzsölve vigyorgok le a lábamhoz dörgölőző macskámra. Ő az egyedüli, akit nem zavar ez az átkozott állandóság. Ha úgy vesszük mindene megvan, úgy, ahogy nekem is. Meleg van itt, hátul kivan alakítva egy szoba, ahol lakhatok és alhatok, egy kisebb konyha, amiben főzhetek és egy fürdő, amiben van lehetőségem mosakodni. Ételeket és hozzávalókat, mivel én nem mehetek innen el, mindig hoz a szomszéd üzletben dolgozó idősödő nő. Úgy tudja, mindig hajnalban nyitok és mindig későeste zárok. Azt hiszi nincs időm bevásárolni otthonra magamnak, így ezt mindig megoldja helyettem, de pénzt nem kér érte. Nem szeretek hazudni, de az igazat sem mondhatom el neki, így csak mosolyogva megköszönöm a segítségét és elveszem, amit éppen hoz nekem.
Jégé dermedek a csilingelő hangocskára. Annyiszor álmodtam már erről, hogy egyszer majd hallani fogom, most el sem hiszem, hogy ez valóban megtörténik. Nem az öreg hölgy jött, nem ő hozott nekem újabb csomagot, hanem ez most egy teljesen másvalaki. Egy kedves mosolyú idegen, aki kíváncsi, lelkesen csillogó szemekkel nézelődik. Megpiszkálja az ajtókeretről pergő fehér festéket, végigsimít ujjaival egy növény hatalmas, tenyérnyi levelén és szemeivel hamar megtalál engem is. Zavartan köszörülöm meg a hangomat, lesimítom a pólóm redőit, amik utána azonnal visszaugranak a helyükre és két kezemmel támaszkodok meg az asztal lapján.
- Segíthetek? - kérdem udvariasan, látom ujjai között a hirdetést, amit még az idős hölgy tett ki a kérésemre különböző helyeken. Ha jól látom, ez pont a bolt ablakáról lett leszedve. A széle felszakadt és még ott van rajta az átlátszó cellux.
Türelmetlenül várakozom a válaszára, miközben néha-néha bosszúsan pillantgatok a mögötte lévő ajtóra, ami őt beengedte és minden bizonnyal hagyja is majd elmenni. Engem bezzeg visszatartana, ki sem nyílna nekem, vagy ha mégis, akkor valamiféle erőfal visszatartana.
- Anthony Lortenzen – elfogadom a felém nyújtott kezét, finom, puha bőre van. Tenyerének meleg és száraz a tapintása, viszonozom a mosolyát, ami, amióta csak belépett ide, le nem hervad az arcáról.
- Christer Thomsen – biccentem megcirógatva macskám füle tövét. Az éktelen dorombolásban kezd, vagy három szólamban brúgol egyszerre, amin nem lehet nem elmosolyodni. - Segíthetek valamiben?
- Ami azt illeti, igen. Az álláshirdetést szeretném megérdeklődni, hogy még szabad-e, vagy esetleg lekéstem erről is?
Nem válaszolok egyből neki, szeretném annak a benyomását kelteni, hogy őelőtte számtalan ember jelentkezett már és nekem komoly gondot kell fordítanom arra, hogy kiválasszam a megfelelő embert erre a posztra. Mert bizony egy helyben ülni, állni, lézengeni, nagyon-nagyon-nagyon megterhelő feladat. Lassan, kimérten ingatom meg a fejét. Nem hívom be az irodámba, hogy megbeszéljük a részleteket, mert nincs irodám, inkább kihúzom a fiókot és előveszem belőle a mappába pakolt iratokat. Elé csúsztatom őket és már-már szinte áhítatos tekintettel figyelem, ahogy előregörnyed, átfutja szemeivel a szerződést és a lap aljára szignózza, gyönyörűen kerekített betűkkel, a nevét.
- Ó, egek. Köszönöm, nagyon-nagyon köszönöm, el sem hiszi, mennyire örülök most ennek!
Mosolyogva figyelem arcának kivirulását, azt az örömöt, amit nem értek és talán soha nem is fogok. Munkát adtam neki, aminek kezdetben lehet örül, boldog, mert van egy hely, ahová bejárhat dolgozni, de a későbbiekben biztosan elmúlik majd ez a lelkesedése, mikor szembesül az igazsággal is.
- Alig pár évvel lehetek nálad idősebb, nem kell magáznod, szükségtelen, felesleges és macerás.
- Igenis, uram...Bocsánat, Christer. Mikor kezdhetek?
- Holnap is akár, ha neked az megfelel – válaszolom kezemmel végigsimítva az asztal lapján.
Hallom még a köszönését és visszaintek neki. Szívok egyet az orromon és nézem, ahogy a fiú kilép az ajtón, elkerüli azokat az ocsmány galambokat, amik folyton folyvást útban vannak mindenkink, és elmegy. De holnap vissza fog jönni.
Összecsapom a tenyereimet, csettintek a nyelvemmel és elhatározom, hogy kiporszívózom a szőnyeget.
|
