Megmentett…
Eddig úgy gondoltam, hogyha valami bajom esne a szeme láttára, akkor egyszerûen kinevetne, szórakozna a látványon, még akkor is, ha belehalok. Most meg… itt vagyok, teljes testemmel hozzá bújok és akár egy mentõövbe úgy kapaszkodom a nyakába. A szívem a torkomban dobog. Az elõbb majdnem megfulladtam, most meg egy fenevadba kapaszkodom…

- Te folyton bajba keveredsz. Miféle csillagzat alatt születtél, anninya? – simít ki egy vizes hajtincset a szemembõl, kérdésére alig merek válaszolni.

- Nem tudom…

Pillantásom a medence szélére téved és új ötletet ad. Meg tudom tartani magamat, különben is, hogy néz ki az, hogy egy hírhedt, nagy és sötét elf uralkodó tart egy egyszerû halandót azért, hogy ne süllyedjen a medence aljára? Ám kapálózásomra egy halk mordulás a válasz, mire azonnal ledermedek, és a helyemen maradok. Mondom én, hogy fenevad… egy jelenleg nyugodt fenevad.

S amilyen nyugodt, olyan kedves is. Teljesen összezavar, nem tudok rajta kiigazodni. A nagy és sötét király, aki pár perccel ezelõtt majdnem a földbe tiport, akit sosem hatnak meg a könnyeim, most lustán simogatja végig a testem. Az áruló testem, hiszen tudom jól, hogy ki õ, mégsem szégyelli élvezni a bõröm a másik bõrének érintését, s ajkaim közül is kiszökik néha egy-egy halk sóhaj.

- Látod, anninya? Nem érdemes ellenkezned, ellenállnod nekem és a sorsodnak – lágy hangjára behunyom a szemem. Ellenállni neki és a sorsomnak? - Ha hagyod, hogy minden úgy haladjon elõre, ahogy a jóslatban megírták, csupa szépség és gyönyör lesz az életed. Nem kell a büntetéseimet elviselned, csak a kedves oldalamat – Szépség és gyönyör? Mint régen a lázadás elõtt, mikor még önfeledt gyermek voltam? Hiszen akkor volt minden szépséges és gyönyörû…

Merengésembõl egy szõke elf ragad ki, aki egy ezüst tálcát tesz mellénk a földre. Csodálkozó szemeim követik minden mozdulatát és feléled bennem újra a félelem. „Mert nem gyönyörködhetsz másban rajtam kívül” csendülnek fel újra Maloch szavai fülemben. Ez az elf, pont ugyanaz a fehér elf, akinek táncát aznap vacsora közben csodáltam.

- Mi…? – suttogom értetlenül, mikor a fehér elf, ruháját levéve becsúszik mellénk a medencébe, és megérzem fejemen, majd hátamon is kezének simogatását. Érintésére megrándulok és megfeszülök. Milyen kegyetlen játékot ûz velem Maloch? Elõször megtiltja, hogy csak ránézzek, most pedig a jelenlétében engedi, hogy hozzám érjen. Vagy csupán okot akar a büntetésemre?  

- A nevem Eluna – mutatkozik be puha hangján a fehér elf – Örülök, hogy megismerhetlek, tult’anna. Urunk parancsára mától a barátod és kísérõd leszek, bármit kérhetsz tõlem, segítek amiben csak tehetem.

Akkor ez azt jelenti, hogy nem kell büntetéstõl tartanom? Igen, minden bizonnyal, csak azt jelentheti. Eluna nyugtató simításaira megnyugszom, feszültségem eltûnik, izmaim ellazulnak s mikor egy másik elf kezd gyönyörû hárfa játékba úgy érzem, hogy álmodok.

- Eluna az egyetlen, aki rajtam kívül hozzád érhet ebben a palotában. Ha újra szökni próbálsz, õ majd visszatart. Sajnos nem bánthatlak téged, mert a termékenység mágia nem tûri, ezért ha ismét engedetlen leszel velem, õt büntetem meg helyetted, anninya. És te végignézed. 

Félelmem újból felcsap, nem is olyan régi nyugalmam apró szilánkokra tör, és már képes vagyok elhinni, hogy ez a valóság. S ami még jobban bizonyítja, hogy nem álmodom, ahogyan az elõbb hittem ostoba módon, ellök magától, be a vízbe. Csupán egy pillanatra tör fel bennem a pánik és a kétségbeesés, mielõtt Eluna átölel hátulról és megtart. Félve követem Maloch meztelen alakját, és csak most tudatosul benne, hogy eddig is meztelen volt, ahogyan én is, és Eluna is az. Persze, eddig is tudtam, eddig is láttam, de a felismerés, az elmúlt percek és a jelen mély zavart ébresztenek bennem. Félve pislogok a párnákon heverõ király felé, aki minket figyel, s erõtlenül hagyom, hogy a fehér elf etessen s itasson. Az elsõ édes szõlõszemig nem is tudatosul bennem, hogy mennyire éheztem és szomjaztam a nap folyamán. Egészen idáig elfeledtették velem a gondok és a félelmem.

Az édes gyümölcsök, a bor, a zene, minden kellemesen elálmosít, már csak Eluna tart, meg sem próbálok kapaszkodni, éppen elég nehéz megállni azt, hogy fejem hátravetve ne aludjak el újból. Nem értem, ennyire kifárasztott volna az erdei séta? Vagy a folyamatos rettegés és elvágyódás gyengítene le ennyire? Ám még mielõtt engednék a kísértésnek és elrabolna az álom, Eluna kisegít a medencébõl és egy törülközõvel kezdi itatni rólam a vízcseppeket, miközben apró puszikat hint bõrömre, mitõl reszketve elpirulok, s attól a gondolattól, hogy közben egy borostyán tekintet még mindig figyel, csak még jobban. Újból feltámadt zavarral teszek gyenge kísérletet arra, hogy takarjam, amit csak lehet, miközben ijedten kapom rá néha pillantásom. De még a szép ruhának sem örülhetek tiszta szívbõl, hiszen áttetszõ. Miért is nem lepõdöm meg?

Eluna gyengéden az uralkodó felé húz, s én engedek neki, nehogy õt büntessék meg helyettem, pedig egyik porcikám sem vágyik oda. Távolból is fenyegetõ, veszélyes és ijesztõ, hát még közelrõl… Mikor elég közel vánszorgok hozzá mosolyogva nyújtja felém a kezét, de eszem ágában sincs reagálni erre, ám Eluna kérésére mégis megteszem. Féltem õt, hiszen nem tehet semmirõl, nem akarom, hogy bántsák miattam. Ujjaim Maloch tenyerébe csúsztatom, finoman húz magához én pedig engedelmesen térdelek le combjai közé.  

- Jobban érzed már magad? – kérdezi, s kíváncsi tekintetét látván ajkamba harapva fojtom el a kikívánkozó, kétkedõ mondatot és csupán egy biccentéssel válaszolok. Nem hiszem el, nem akarom elhinni, hogy tényleg érdekli – Menj Leith szobájába, és ott várj rá – intézi szavait Elunához, aki meghajol.

- Köszönöm a kegyet, éjszaka fénye – és kihátrálva eltûnik. Egy pillanatra megnyugszom, hogy nincs a közelemben és így nem érheti baj, ha véletlenül felbosszantom Malochot, ám a következõ pillanatban a megnyugvást idegesség váltja fel. Kettesben maradtam vele, ha a hárfázó elfet nem számoljuk. Kezét arcomra simítja, míg a másikkal derekamnál fogva húz közelebb magához és én zavartan engedelmeskedek és ülök széttárt lábakkal az ölébe. Miért? Miért vagyok zavarban, ahelyett, hogy rettegnék? S honnét jön ez az ismeretlen vágy? Miért jön ösztönösen és miért olyan természetes, hogy combjaim derekára simítom és arcom mellkasára hajtom csak azért, hogy szívének dobogását halljam? Miért esik olyan jól az, ahogyan simogat, amikor órákkal ezelõtt csak fájdalmat okozott? Nem vagyok normális, bizonyára megbolondultam, hogy elfeledve ki õ, itt sóhajtozok a mellkasának simulva. Ez lehet az egyetlen magyarázat, hiszen teljesen józanul, ép gondolkodással miért akarnám felhúzni ujjamra azt a gyûrût, amely nem is az enyém?

- Gyönyörû hangja van – suttogom halkan, hiszen vétek lenne megzavarni hangoskodással egy ilyen gyönyörû dalt.

- Neked énekel.

- Uram, olyan furcsán érzem magam – szólalok meg habozva, ahogyan egyre nõ bennem a vágy a gyûrû iránt. Jobban járok, ha elõre szólok, mielõtt még nem bírok ellenállni és parancsolni tetteimnek.

- Fel akarod venni a gyûrût? – kérdésére csodálkozva meredek fel rá. Megint olvasott a gondolataimban?

- Igen, de honnan…?

- Mert én is érzem, annimya. Ez is a varázslat része, teljesíteni akarja a feladatát. Vedd fel nyugodtan, ne félj tõle.

- De ez nem a tiéd, uram?

- A miénk. Hordhatod te is, és azt hiszem jelenleg jobb, ha inkább te viseled. Újholdkor majd én is az ujjamra húzom.

Válaszából bátorságot merítve még mindig csodálkozva leveszem a nyakláncot és remegõ kézzel felhúzom a gyûrût, amely azonnal felveszi ujjam méretét, hogy pontosan illeszkedjen rá. A zöld fény felizzik és a sötét elf kastélyban eddig még nem ismert érzés kerít hatalmába. A remény. Talán… de csak talán… Maloch mégsem egy fenevad. Ez a gondolat tovább erõsödik bennem, ahogyan végigsimít combomon, mire megborzongok. Úgy élvezném még…

- Tetszik ez a bánásmód, anninya? Ugye mennyivel élvezetesebb, ha kedves vagyok veled?

- Igen, uram… - suttogom alig hallhatóan. Igen, sokkal élvezetesebb.

- Engedelmes és szófogadó társ legyél, és ha termékennyé teszel engem, bõségesen megjutalmazlak.

Az utolsó mondatra reménykedve tekintek szemeibe. Ez azt jelenti, amire gondolok? Merhetem azt gondolni?

- És ha sikerül, akkor elengedsz?

- Hát persze, anninya. Minden vágyad valóra váltom – válaszol mosolyogva, mire lelkem felzúg örömében.

- Köszönöm. Köszönöm éjszaka fénye, nagyon köszönöm… - hálálkodok mosolyogva, és boldogan fogadom el az ajkaimhoz érintett eperszemet, melynek édesebb az íze, mint eddig bármelyik gyümölcsnek. Ha beváltom a jóslatot, és mikor Maloch szabadon enged, az azt jelentené, hogy tizennégy éves korom óta elõször lennék a magam ura. Visszamehetnék a szüleimhez, újra friss kenyér illata töltené be reggelem, újra furcsa szerzetek szállnának meg nálunk, újra én dönthetném el, hogy kinek tolmácsolok és újra, újra felmehetnék a hegyekbe, hogy a magasból lenézve azt érezhessem, hogy tudok repülni. S talán lehetõségem nyílna egy boldog jövõ felépítésére is. Nem, nem talán, biztosan! Hiszen ezen évek után melyik isten ajándékozna meg újra balsorssal?

Ez az egyetlen ígéret hihetetlenül boldoggá tesz, lelkem öt hosszú éve áhítozik a szabadság után, hogy ne díszes kalitkába zárt madár módjára teljenek mindennapjaim és most õ azt mondta valóra váltja minden vágyam. Örömöm határtalan, s minden fenntartás nélkül hiszek neki, hiszen egy uralkodó ígérte, szavainak súlya van, nem fújja el õket holmi szellõ, és most kiderült, hogy mégsem oly kegyetlen, ahogyan regélik. Sosem fogok rémtörténeteket mesélni róla, szabadságom minden percében hálát fogok neki adni elfeledve a tõle elszenvedett fájdalmakat.

Végtelen boldogsággal karolom át nyakát és hirtelen ötlettõl vezérelve adok egy lelkes puszit köszönetképpen arcának achátszín bõrére, és az sem érdekel, hogy ez a hálapuszi félig ajkait érintette. Mosolyogva temetem arcom nyakába, úgy próbálok uralkodni örömömön, s valami ismeretlen erõ vezeti gyûrûs kezem Maloch tarkójára, hogy gyûrûs ujjammal apró köröket rajzoljak rá, amit követ a többi játéka és néha-néha kezemmel feljebb vándorolva beletúrjak selymes hajába.

Tettemre egy pillanatra, mintha meglepetésében megfeszülne, de ebben nem vagyok biztos. Érzem, hogy lenéznek rám a borostyán szemek, de nem nyitom ki a pilláim. Csukott szemmel, a vállgödrébe mosolyogva engedek a gyûrû által diktált mozdulatoknak és álmodozok az eljövendõrõl. Soha nem tettek még ilyen boldoggá egyetlenegy mondattal.

Tarkóján játszó ujjaim mozdulatához hasonlóan az õ ujjai is köröket írnak le combomra, csípõmre, mire elõször csiklandósan megrándulok, majd hagyom magam elmerülni az ujjai nyomát követõ bizsergésben. Teljesen átadom magam az érzésnek, a minket körbeölelõ zenének és éneknek, mély sóhaj rezgeti meg mellkasom és bal kezem végig simítom mellkasán, s ezt folytatjuk némán hosszú perceken keresztül.

-Anninya – susog a hajamba, mire kinyitnám szemem, de nem akarom. Most minden olyan tökéletes, szinte úgy érzem, bele tudnék olvadni a bõrébe olyan nyugalom szállt meg, és eddig észre sem vettem, hogy a bõrének milyen finom jellegzetes illata van. Susogására még jobban vállgödrébe fúrom arcom, ha ez ugyan lehetséges, s hiába figyelek, fel sem fogom a szavakat, melyeket hozzám intéz, mintha valahonnan nagyon távolról törnének utat felém.

Akkor kezdek felocsúdni, mikor gyengéd cirógatása abba marad, eltol magától és a hûvös levegõ utat talál hozzám, hogy kevés éberséget kölcsönözzön nekem. Kábán pillantok Malochra, aki még mindig tart és kutatón néz rám.

-Térj vissza a szobádba és álmodd a legszebb álmokat – búgja, mire engedelmesen bólintok és kissé kábán, szédülve állok fel, és õ végig fogja a kezem nehogy egyensúlyom véletlenül elveszítsem. Nem ihattam annyi bort, hogy megártson… Mikor elengedi a kezem hatalmasat nyújtózok, hogy zsibbadt tagjaimba életet leheljek, majd elindulok, de az ajtóból még egy pillanatra visszapillantok az elégedett borostyánszín szemekbe.

- Jó éjszakát, Éjjel Csillaga – suttogom, de tudom, hogy hallja, majd útnak indulok.

Különös, most elsõre visszatalálok a saját szobámba, egyszer sem tévedek el vagy fordulok rossz irányba, mint a múltkor, mikor az õ szobájában kötöttem ki. Pedig ugyanarra járok most is, mint akkor. Nem értem, ahogyan sok mindent, de most nem kérdezek. Hagyom magam sodródni az árral, hogy majd szabad legyek. Hiszen megígérte, szabadságot ígértek, életemben elõször.

Boldog mosollyal lépek be a szobámba, ahol a holdfényben Eluna csodálatos alakja szikrázik és halovány mosollyal, de értetlen tekintettel köszönt. Szó nélkül lép hozzám és simogatja le rólam a köntöst, majd húz rám egy hosszabb és nem áttetszõ felsõt az éjszakai alváshoz. Máskor lelkem háborogna, visszautasítaná büszkeségem, hogy öltöztetnek, de most képtelen vagyok rá. Minden gondolatom repdesõ szívem köti le.

-Eluna, nem kell félned – suttogom már a párnák közül fehér elfül, mire egy pillanatra megáll a keze hajam simogatásában – Engedelmes leszek és nem bántanak, majd amikor a király termékennyé válik, elenged. Újra szabad leszek Eluna – suttogásom egyre halkabb, s mondatom végére már majdnem alszom, de még érzem, ahogyan a fehér elf csókot lehel a termékenység gyûrûjére, amely az õ népéhez tartozik.

Álmom olyan édes, mint amilyen már régen volt. Újra bejárhatom gyermekkorom kedvenc zugait, találkozhatok szatír barátaimmal, akikkel együtt mulathatok, s az egyik álomképbe Maloch is belecsöppen. Nem tudom hogyan került oda, egyszer csak érzem a tekintetét magamon, ahogyan pillantásunk összefonódik, felizzik bennem a vágy és nem hagy szabadulni. Maloch tekintete végigkíséri álmom.

Az elsõ napsugarakkal ébredem és elsõ dolgom egy hideg zuhany, hogy elfelejtsem álmom és azt a zavarba ejtõ érzést. Fürdés után szobámba visszatérve meglepetten látom, hogy egy új ruha van kikészítve az asztalra. Tünderuha, látszik a mintáján, érzem az anyagán, s olyan fûzöld akár a szemem, akár a gyûrû az ujjamon. Felveszem és meglepve látom a tükörben milyen jól áll. Ha hajam hosszabb lenne és nemcsak nyár végén lenne sötétszõke, hanem egész évben, sokkal világosabb és ha  az arcvonásaim lágyabbak lennének, akkor ebben a ruhában talán elhinné nekem pár egyszerû ember, hogy én is elf vagyok. Csodálatos lenne. Mindig is vágytam egy másik fajhoz tartozni, az embereket mindig hazugnak és kétszínûnek tartottam, ám a varázslényekben, akik nálunk szálltak meg, mindig volt valami a természetbõl, mindig volt bennük valami õszinte.

Hirtelen hatalmasat kordul a gyomrom, s ráeszmélek, hogy tegnap is alig ettem, jobbára csak azokat a gyümölcsöket, amellyel kínáltak, de az számomra nem elég. Valami tartalmasabb étel után kéne néznem. Eddig mindig a szobámba kaptam az ételt, azt az egy alkalmat leszámítva, mikor mindenkivel együtt vacsorázhattam. Vajon reggeliért mikor és merre kell menni? Eluna vajon hol lehet? Maloch mintha azt mondta volna, hogy mai naptól kezdve kísérõm és egyetlen barátom. Barát… hogyan lehet valakit barátomnak nevezni, aki csak parancsból tart velem. Meg persze azért, hogy megakadályozzon a szökésemben. Szökés… Szabadság. Maloch ígérete… Ugye nem, ugye nem csupán álom volt az egész? Nem, nem az volt, tisztán emlékszem minden egyes pillanatra, álomnak tûnik, de nem volt az.

Habozva lépek ki a folyosóra, nem emlékszem rá, hogy meg lett volna tiltva, hogy élelem után induljak, Eluna sincs sehol, szóval magamnak kell megoldanom a problémám. Talán az étkezõben lesz valaki, aki segíteni tud. Ám nagy csalódásomra kong az ürességtõl, a folyosók is. Nem úgy volt, hogy rengeteg sötét elf él a palotában? A múltkor is rengetegen voltak, hova tûnt mindenki? Vagy még mindig álmodnék? Esetleg még aludnának? Kezdem úgy érezni, hogy sosem fogom tudni nyomon követni és megérteni mindent, ami az elfek népét övezi. Pedig szeretném.

Valahogyan sikerül a belsõkerthez keverednem, melyet gyönyörûen faragott árkádok szegélyeznek, két oszloponként egy-egy õrrel. Amint elõlépek szemük éberen követ. Persze, hiszen nem szökhetek, de nem is áll szándékomban, hiszen akkor Elunának baja esik és én is búcsút mondhatok a jutalmamnak. Végignézek a hosszú csarnokon, amely fürdik a kora reggel sugaraiban, majd fel az égig érõ tornyokra és lemondóan sóhajtok. Ha nem kérdezem meg az õröktõl, akkor a végtelenségig bolyonghatnék éhesen akkora ez a hely. Erre a gondolatra újból hangosat kordul a gyomrom, mintha legalább egy jetit nyeltem volna le. Az otromba és hangos hangra, pír szökik arcomra és zavart mosoly, mikor elkapom az egyik õr tekintetét, hogy milyen jól szórakozik rajtam tekintete is, ajkai zugában egy apró mosoly is. Igazán nagyon vicces. De ha már ennyire jót szórakozik, ébred fel bennem a dac, akkor segíthetne is, nem?

-Szép jó reggelt! – köszöntöm sötét elfül, de ugyanolyan mereven áll továbbra is, még csak nem is biccent, nem is válaszol – Kaphatnék valami iránymutatást, hogy merre tudnék reggelizni? – kérdezem egy reménykedõ mosollyal, de nem válaszol, meg sem moccan. Aztán egy pillanat múlva katonás mozdulatokkal hozzá rám a frászt, ahogyan parádésan elfordul az egyik irányba és felemeli a kezét, hogy megmutassa.

- Ó, köszönöm – nézek rá bambán és elindulok a mutatott irányba. Oké, menjek jobbra, tovább az árkádsoron, de utána? Hol kéne befordulnom? Meg mit is kéne keresnem? Igazán megszólalhatott volna…

- Uram… ezt nem teheted vele! Így nem lehet elnyerni a szeretetét… - hallom meg Eluna hangját – és ezzel a te szívedbe sem költözik az a szeretet, amelyre szükséged… - hangos csattanás és egy nyögés.

- Mégis mit tudsz te a sötét elfekrõl? – dörren Maloch hangja, s ahogyan hallom igen felbosszantották. A kert ösvényére szaladok, ahelyett, hogy tovább mennék, és a saját dolgommal törõdnék. Olyan rossz elõérzetem van…

Eluna a földön hever, és az arcát fogja, Maloch szeme fenyegetõen szikrázik. Tekintetét rám kapja, mire földbe gyökerezik a lábam. Miért néz rám így?

-Uram… megkérdezhetem mi történt? –kérdem alázattal. Tudtommal nem voltam engedetlen, hogy Eluna ilyen fenyítésben részesüljön…

- Csupán egy új szolgáló, aki rajong urunkért  és ismerem, nõi ruhát vitt neki. Arra kértem urunkat, hogy ne büntesse meg annyira és nézze el neki apróbb hibáit, hiszen a folytonos büntetések miatt lehet elveszíti egyik odaadó szolgája szeretetét – motyogja Eluna a földnek és még mindig az arcát fogja.

- Így már mindjárt más a stílus, Eluna – néz le rá szigorúan a király, mire az említett alázatosan meghajol ültében.

- Bocsásson meg felség.

- Szedd össze magad – néz le rá minden értelemben Maloch, majd továbbra is szigorúan, visszafogott indulattal pillant rám – Anninya, mit keresel erre hajnalok hajnalán? Ha szökni próbáltál…

- Nem! – kiáltok fel hirtelen a szavába vágva, hogy még a feltételezést is elfelejtse, mire szemei egy pillanatra összeszûkülnek – Nem akartam szökni, csupán ennivalót kerestem és egyik alattvalód erre irányította lépteim – hajolok meg tisztelettudóan, közben pillantásom Elunára vetem, aki végtelen szomorú tekintettel figyel. De hát miért? 

Gyönyörû a zenéje. Szeretet, csodálat és hûség ereje festi kékre az auráját, miközben szívébõl csalja elõ a hangokat. Elfárad és elhal a zene, újra teret engedve körülöttünk az éjszaka lágy neszeinek.

–Felfoghatatlan számomra, hogy egy lény, amely ennyire szereti a szabadságot, hogyan vállalhatott munkát egy olyam hitvány kutyánál, mint a volt urad – puha fuvallat a hangom. – Nézz a szemembe, amíg játszol nekem.

Nálam alszik egész éjjel, és én õt figyelem közben. Ujjaim ismerkednek bõrének puhaságával, hajának selymével. Nyakában egy láncon még ott lóg a gyûrû, halványan lüktetõ zöld fénye meleg és barátságos, mintha azt sugallná egy fáradt utazónak, hogy végre megérkezett, otthonra talált és itt a helye, itt már boldog lehet. Elmosolyodom. Elképesztõ, hogy a fehér mágia mennyire alattomos tud lenni.

Eljön a reggel, a nap meleg fénye beáramlik az ablakokon, elkalandozik a hálószobám fehér fátyolfüggönyein, a szobrokon és kristályból faragott bútorokon, amelyeken ezerszeresen megtörik a fényük, a szivárvány összes árnyalatára bomlanak, és földöntúlian szép színes paradicsommá alakítják a környezetem. A reggelek a legszebbek itt a toronyban, és csak a kiváltságosak láthatják ezt a tüneményt. Az éjjeli énekes madarak álomba szenderülnek, és elkezdik az új napot üdvözölni a nappal énekesei. Hangjuk kellemes trillázás, lelket simogató. Tekintetem a mellettem szuszogó kis lényre vándorol. Aludtam néhány órát, de az álmaim ezúttal is érthetetlenek voltak. Már megtanultam azt, hogy ne tulajdonítsak nekik jelentõséget, mert az igazán fontos mondanivalóval rendelkezõ álmokról azonnal tudom, hogy milyen üzenetet hordoz, a többi csupán a múlt és az eljövendõ idõk emlékfoszlányai.

Ujjaim puha arcbõrén kalandoznak, amely hûvösebb az enyémnél. Még mindig a tegnapi ruhában van. Közelebb mocorog hozzám, és elégedett sóhajjal fogadja a testembõl áradó meleget. Ujjait és arcát a mellkasomra simítja és még mosolyog is álmában. Kíváncsian figyelem.

Nem tart sokáig a békés ébredezése, mert amint kinyitja szemecskéit és felfogja ki fekszik mellette, azonnal felpattan, szinte kiesik az ágyamból. Oldalamra fordulva könyökömre támaszkodom, és lusta mosollyal, félig lehunyt szemhéjaim alól nézem õt. Aranyos.

–F-fels…ség… én…én… én… Én… Elnézést! – nyikkanja végül hosszas habozás után. Nézem ahogy kimegy, nem állítom meg.

***

Érzem õt, csupán elég behunynom a szemeimet, hogy tudjam, a birodalmamban hol van. Egy barackfa alatt alszik…

Nem tudja elhagyni az erdõt, amíg én nem engedem meg neki, tehát aggodalomra semmi okom. Amikor felkel a hold, és fontos feladataimmal végeztem, vacsora helyett utána indulok. Harcosaimnak megtiltottam, hogy hozzáérjenek, így csupán távolról õrizték õt egész nap.

A hold fénye megtörik a barackfa levelein, ezüst csipkéket rajzol az alatta pihenõ sápadt arcra. Anninya a mélyen búgó hangom hallatán riadtan felül.

–Jó messzire elcsatangoltál. Ügyesen kiforgattad szavaim az õreid elõtt.

Elõlépek egy vastag fatörzs mögül, és nekitámaszkodom. Gyûrött és piszkos már Leith hófehér ruhája, amit múlt éjjel viselt. Reggel ezt kapta magára sietve még a hálószobámban, és azóta talán csak menekült.

– Kérlek… engedj el…

– Tán valami panaszod akad az ételre? Valamelyik szolgálóra? A szobádra?

- Ni–nincs…

Hozzá lépek, kicsiny arcát megérintem a kezemmel. Olyan, mint egy riadt kisállat, nagyon szórakoztatnak a reakciói.

- Akkor semmi akadálya, hogy tovább maradhass. Vagy valami mással lenne gond?

-I…igen. Én… én nem vagyok alkalmas társadnak… és… és… ne-nem is akarok az lenni. Az én megjelenésem puszta véletlen volt, biztosan nem én vagyok az aki a jóslatban szerepel! – hadarja aranyosan, de szavai feldühítenek mindezek ellenére. Én vagyok a legszebb és legtökéletesebb lények egyike ezen a világon, és vissza akar engem utasítani? Kétségbe vonja a döntésem helyességét, a jóslat értelmezését? Hogy merészeli ezt a becses ajándékot semmibe venni?! Haragom kitör belõlem, és õ fájdalmas kiáltással rogy a földre, ahogy a mágiám gyötri. Hátára lépek, de nem nyomom erõsen, mert azonnal meghalna, olyan gyenge és halandó.

– Kétségbe mered vonni a szavam? Soha nem tévedek, legfõképpen nem egy ilyen jóslattal kapcsolatban! – dörren a hangom, az erdõ pedig megfagy körülöttünk, az éjjeli állatok dermedten hallgatnak, moccanni sem mernek.

– Én! Én csak…! – Felsikít az újabb fájdalomtól, könnyei a földre csöppennek, amely mohón szívja magába. A földem szereti a vért, a testnedveket is meghálálja.

- Nem hallottam jól.

- Sajnálom! Többé nem fog elõfordulni! – üvölti.

- Helyes – bólintok elégedetten, és végigsimítom vállamon pihenõ ezüst hajfonatom. – Tápászkodj fel, indulunk, és jobb lenne, ha beletörõdnél a sorsodba. – Habozni látszik, ezért bosszúsan ráncolom homlokom. – Ne kelljen még egyszer mondanom.

Visszaviszem a palotámba, amely neki ugyan messze van, de a mágia, a földem hûségének hatására, néhány perc csupán. Kedvemre formálhatom a teret a birodalmamban, így hamar megérkezünk.

Odafent a hálótermeimben a fürdõbe terelem õt. Hosszas veszõdség árán végre meztelenül elmerülhetünk a forró illatos vízben, ami a kedvenc medencéim egyike, de még itt sincs nyugalmam, mert ez a kis szerencsétlen képes majdnem megfulladni. Elkapom kapálózó csuklóját és felhúzom a víz alól, majd fáradt sóhajjal hátamat a medence falának támasztom. Õ ijedten köhécselve kapaszkodik a nyakamba, egész teste az enyémhez simul, ami nincs ellenemre. Mosolyogva kisimítom szemébõl a vizes hajtincseit.

- Te folyton bajba keveredsz. Miféle csillagzat alatt születtél, anninya?

- Nem tudom…

Mocorogni kezd, hogy szabaduljon, ezért a medence széle felé kapálózik egyik kezével, de halkan rámordulok, így mozdulatlanná dermedve a nyakamban marad. Lusta, kényelmes mozdulatokkal lesimogatom testérõl a koszt, arcáról, nyakáról, hátáról, és amikor már a derekamra kulcsolódott combjait cirógatom, reszketni kezd. Érzem a hasamon, mennyire élvezi az érintéseimet, de ha ez nem lenne elég, akkor a vállamon pihenõ arca felõl felszálló halk sóhajok is nyilvánvalóvá tennék.

- Látod, anninya? Nem érdemes ellenkezned, ellenállnod nekem és a sorsodnak – bûvölöm lágy hangommal, amelyben nyugtató mágia rezeg. - Ha hagyod, hogy minden úgy haladjon elõre, ahogy a jóslatban megírták, csupa szépség és gyönyör lesz az életed. Nem kell a büntetéseimet elviselned, csak a kedves oldalamat.

Egy szõke elf szépség bejön, és egy nagy ezüsttálcát tesz le mellénk a földre. Kibontja a testét borító fátyolruha szalagját, amely nesztelenül, lágy eséssel borul a földre. Kecses mozdulattal kilép belõle, és Leith csodálkozó pillantásainak kereszttüzében becsúszik mellénk.

- Mi…? – suttogja értetlenül anninya, majd megrándul, amikor megérzi a gyönyörû szõke elf simogatását a hajában és a hátán. Õ az, akit annyira csodált, amikor táncolt elõtte. Ha ennyire tetszik neki, közelebb engedem hozzá.

- A nevem Eluna – mondja puha és kellemes hangján a fehér tünde. – Örülök, hogy megismerhetlek, tult’anna. Urunk parancsára mától a barátod és kísérõd leszek, bármit kérhetsz tõlem, segítek amiben csak tehetem.

Gyengéd és szakértõ simogatásai alatt Leith megtisztul és ellazul, már nem kapaszkodik belém olyan görcsösen. A sarokban egy barna hajú elf szépség halkan pengetni kezd egy hárfát, a zene körbecsorog a tágas teremben, kellemesen megnyugtatja háborgó lelkemet. Itt veszõdöm ezzel a makacs emberfiúval, én a nagy és erõs Maloch… Megalázó. Sóhajtva fordulok Leith felé.

- Eluna az egyetlen, aki rajtam kívül hozzád érhet ebben a palotában. Ha újra szökni próbálsz, õ majd visszatart. Sajnos nem bánthatlak téged, mert a termékenység mágia nem tûri, ezért ha ismét engedetlen leszel velem, õt büntetem meg helyetted, anninya. És te végignézed.  

Érzem Leith félelmének ízét a számban. Tudom, hogy felfogta szavaim mély értelmét. Jól tudja, milyen kegyetlen vagyok, hiszen volt alkalma megtapasztalni, ráadásul hírem az egész világban ismert. Elengedem õt, de mielõtt újra elmerülne a vízben, Eluna átöleli hátulról és megtartja. Kimászom a medencébõl, és a testemen csillogó vízcseppekkel együtt elheverek a kényelmes párnákon. Innen szoktam nézni, ahogy az ágyasaim játszadoznak a vízben. A gyümölcsbor hûvös és édes, és miközben kortyolgatom, nézem ahogy Eluna a vízben babusgatja a rémülten pislogó jövendõbeli társam. Szõlõszemekkel eteti, lédús eperrel, barackfalatokkal kínálja, borral itatja, kedves bókokkal bûvöli, amíg el nem lazul teljesen. Éhes lehetett, hiszen egész nap nem evett és ivott, ami megviseli egy halandó emberke testét.

Eluna kisegíti a tisztára mosott, és álmosan pislogó fiút a medencébõl. Leitatja róla a vizet, miközben bõrét apró puszikkal kényezteti, és mosolyogva élvezi, hogy Leith libabõrözve elpirul mindettõl. Mindeközben végig tudatában van a jelenlétemnek, bársonyos zöld szemei néha ijedten felém fordulnak, zavartan takarja elõlem meztelenségét.

Kap egy áttetszõ fehér fátyolruhát, derekára ezüstbõl vert övet, amelyen holdkövek fénylenek. Eluna gyengéden felém húzza õt, én pedig felülök és várakozó mosollyal kinyújtom a kezem. Habozva néz rám, majd óvatosan enged Eluna kérésének, és ujjait a tenyerembe csúsztatja. Magamhoz húzom, engedelmesen térdel le elém, hanyagul széttárt combjaim közé.

- Jobban érzed már magad? – kérdezem tõle. Kíváncsian fürkészem arcának lágy vonásait. Ajkába harapva biccent. Eluna felé fordulok. – Menj Leith szobájába, és ott várj rá.

- Köszönöm a kegyet, éjszaka fénye – válaszolja lágyan, és mélyen meghajolva elhátrál. Nagyon jól néz ki, semmi nem látszik rajta, pedig két éjszakával ezelõtt nem kíméltem a testét. Õ a kedvencem, és sokat kellett elviselnie belõlem mostanáig. Örülhet, már nem érdekel, hiszen minden figyelmemet a jövendõ társam felé fordítom mostmár. Kezemet apró arcára simítom, a másik karommal derekánál fogva közelebb húzom magamhoz. Engedelmesen ül az ölembe, széttárt lábakkal pont az ágyékomon helyezkedik el. Ernyedt vagyok még, nem izgatott fel semmi, most inkább csak lusta kényeztetésre vágyik a testem. Ez is a gyûrû mûve. Érzem mágiáját a bõröm alá kúszni, gyengéd cirógatások hamis vágyát keltve bennem. Nem akarja, hogy bántsam a társam, de nem is tenném. Nem okoznék neki fájdalmat. Egy tünde legyen bármilyen gonosz vagy önzõ, a sors által neki rendelt társát soha nem bántja, akkor pedig pláne nem, ha abban reménykedik, hogy életre hívhatja benne a termékenységet.

Igen, beletörõdtem én is a sorsomba, elfogadtam a gondolatot, hogy egy halandóval kössem össze magam. Megalázó? Végtelenül. Szükséges? Igen.

Combjai a derekamra fonódnak, mellkasomra simítja az arcát, és hallgatja a szívdobogásom, miközben haját és hátát simogatom. A hárfazene kellemesen bódító, az elfogyasztott gyümölcsbortól kábán pislog. Szájához emelek egy szem epret, és õ engedelmesen beleharap. Az elf halkan énekelni kezd, amitõl anninya teljesen ellazul és sóhajtozni kezd.

- Gyönyörû hangja van – suttogja.

- Neked énekel.

- Uram, olyan furcsán érzem magam – szólal meg habozva.

- Fel akarod venni a gyûrût?

Csodálkozva néz fel rám.

- Igen, de honnan…?

- Mert én is érzem, annimya. Ez is a varázslat része, teljesíteni akarja a feladatát. Vedd fel nyugodtan, ne félj tõle.

- De ez nem a tiéd, uram?

- A miénk. Hordhatod te is, és azt hiszem jelenleg jobb, ha inkább te viseled. Újholdkor majd én is az ujjamra húzom.

Leveszi a nyakláncot, és a gyûrût remegõ ujjára húzza. Mágikus tárgy, így pontosan illeszkedik vékony ujjára, a zöld szín pedig felerõsödik. Végigsimítom kezeimmel meztelen combjait, és õ borzongva behunyja a szemeit.

- Tetszik ez a bánásmód, anninya? Ugye mennyivel élvezetesebb, ha kedves vagyok veled?

- Igen, uram…

- Engedelmes és szófogadó társ legyél, és ha termékennyé teszel engem, bõségesen megjutalmazlak.

Újra a szemembe néz, végre nem csak félelmet látok, hanem reményt is tekintetében.

- És ha sikerül, akkor elengedsz?

Elmosolyodom. A büdös francokat.

- Hát persze, anninya. Minden vágyad valóra váltom.

- Köszönöm – mosolyog felvidulva. – Köszönöm éjszaka fénye, nagyon köszönöm…

Örömmel elfogadja az újabb szem epret, ujján a gyûrû pedig fényesebben világít. Haladunk… 

-Kristály Hold ünnepély… Még soha életemben nem hallottam róla. – sóhajtom, miközben kiülök sípom társaságában a párkányra, és belekezdek egy elkeseredett, szomorú dalba. Lassan eljõ az éves látogatásom ideje is… Vajon mit fognak szólni a szüleim, amikor nem jelenek meg? Fognak egyáltalán keresni? Vagy már tudják is a hírt? Nem hiszem, hogy egykori uram eldicsekedett volna gyávaságával, azzal, hogy egy szó nélkül itt hagyott. Bár mit számítottam én neki?

A telihold fénye lágy ezüstbe burkolja sípom és alakom körberajzolva furcsa árnyakat vet a padlóra. A szellõ lágyan megrezegteti a fenyvesek tûleveleit. Mintha élne, lélegezne az erdõ, még a csillagok is pulzálnak. Minden hallgat, minden mozdulatlanságba dermed, s számomra minden megszûnik. A kastély, amiben tartózkodom, az elõre kikészített új ruhám, a sötét elfek, egyszerûen eltûnnek tudatomban, beleolvadnak az elfelejtett múlt árnyaiba, hogy csak dalom és az idilli, nyugodt táj maradjon egyetlen örök és néma társaságom.

- Holnap éjjel nekem fogsz játszani – duruzsolja fülembe a szél Maloch simogató, mély hangját, s én megdermedek. Bennem reked a levegõ, talán még a vérem is megfagy egy rövid pillanat erejéig, hogy a következõ másodpercekben szélsebes száguldással hozza be lemaradását. Ám hiába tekintgetek ûzött vadként körbe-körbe, sehol sem lelem minden éj leghatalmasabbik urát.

*

Éjjel értem jönnek. Én már a nekem készített zavarba ejtõen pazar ruhában várom õket. Skarlát lángnyelvek kapaszkodnak fel az anyagon, s a beléjük hímzett karmazsin rubintok minden mozdulatomra megcsillannak. Egy fogoly ok nélkül nem szokott ilyen pazar ruhakölteményt kapni. Jobbára semmilyet. Vajon egy nagyúrnak kell tolmácsolnom ezen az ünnepélyen? Minden bizonnyal, más oka nem lehet. De meglepetésemre az értem jött elfek ahelyett, hogy némán kivezetnének, még elküldenek fürödni, majd leültetnek és fésülni kezdenek, akár egy lányt, mondván, hogy a hajam nem megfelelõ egy ilyen ünnephez, és csak ezek után vezetnek ki a négy fal közül. Örömömben, hogy megszabadulhatok szobám fogságától nem is nézem, hogy merre megyek, nem is érzem azt a megmagyarázhatatlan szorongást, ami egész nap átjárt ezzel az éjszakával kapcsolatban. Hirtelen minden olyan csodálatossá válik. Folyosókon sétálhatok végig, befordulhatok a sarkokon, és nem kell folyton folyvást ugyanazt az ezerszer megtett kört újra járnom. Tudom jól, hogy szabadságom látszólagos, hiszen az útirányt nem én választom, de ezt az apró részletet sikeresen kizárom a tudatomból.

Egy terembe vezetnek, ahol rengeteg elf áll és várakozik, mind szebbnél szebbek, ám amikor meglátnak, tekintetükben különös fény villan. Kíváncsi, döbbent, vagy éppenséggel lenézõ pillantásokat mérnek rám, ezért inkább nem is nézek oldalra, így is éppen eléggé nagy zavarban vagyok. Hiszen, ha jól veszem észre, én vagyok az egyetlen a jelenlévõk közül, aki más fajba tartozik, és már végkép nem értem, hogy miért kell nekem is jelen lennem. Tolmácsra itt semmi szükség. Még azok, akikkel az elsõ nap étkeztem, õk sincsenek sehol. Az összegyûlt elfek váratlanul elkezdenek dallamos hangjukon hümmögni, majd dúdolni, aztán halk hangjukkal rezgõ énekbe kezdenek. Az én testem is átjárja az a megfoghatatlan erõ, ami körüllengi õket, bizsereg az egész tarkóm, de most kellemes, jó érzéssel tölt el. A tündeénekben rezgõ mágia betölti a tágas termeket, a palota falai halványezüst fényben derengenek. Ám mielõtt még megszokhatnám eme csodát egy újabb lép a színre éjszínû csillagruhában. Az általam valaha is látott legmélyebb ében anyagon ezüst csillagként ragyognak a drágakövek, míg Maloch selymes, hosszú haja holdfényként dereng. Minden alattvaló utat nyit neki, arcát büszkén emeli sötét koronája súlya alatt. Szóval ilyen egy igazi úr, ilyen egy vérbeli király.

Lassan lépdel fel a trónra, majd tekintetét végigjáratja egybegyûlteken. Minden mozdulata olyan, akár egy titkolt ceremónia legprecízebb mozzanata, és mind tökéletes. Csodálatom nem ismer határokat. A király egyszerûen minden elfnél tökéletesebb és különlegesebb, akiket valaha is láttam, még saját fajtájában sem találni olyant, ki versenyre kélhetne vele. Aztán egyszer csak magához hív, elõször szinte fel sem fogom, hogy engem szólít trónján ülve, de a mellettem ácsorgó õr taszít rajtam és én megindulok. Gyorsan felsietek a lépcsõn, végig attól félve, hogy leszek olyan ügyetlen, hogy elesek, de ez szerencsére nem történik meg.

- Parancsolj velem, Ragyogó Éji Csillag – hadarom, mikor már elõtte térdelek. Szó nélkül leveszi a nyakában függõ láncra függesztett gyûrût, amit mi hoztunk neki ajándékba. Ahogy felém nyújtja az ékszert, az zölden pulzálni kezd.

- Õrizd ezt nekem, tult’anna*. – ajándékhozó… ráadásul fehér tündéül a legsötétebb elfek királyának ajkai közül. Némán elveszem a gyûrût, majd fejet hajtva visszahátrálok a helyemre. Ez az éj egyre különlegesebb és furább. Nem értek semmit, legfõképpen azt nem, hogy én miért vagyok jelen. Aztán hirtelen újból minden megváltozik. A hangulat a tetõfokára hág, ahogyan végigtekintek a némán várakozó, izgatott arcokon, majd Maloch hangja csalja vissza figyelmem. Haja úgy lebeg körülötte, mintha önálló életet élne, halk éneke kitölti tudatom, s én is oly szívesen követném dallamos szavait, akár a többi elf, de nem ismerem a dalt, ami egyre csak erõsödik, egyre csak pulzál, és átjár mindent.

Aztán Maloch felemeli a kezeit, széttárja ujjait, és minden addigi megszûnik létezni. Az ismeretlen mágia körbeölel, nem ereszt. A tudatom eltûnik, a gondolataim semmivé foszlanak, és csak a testemet hatalmába kerítõ vágy és melegség létezik. Ágyékom fájdalmasan lüktet, ezért a földön térdelve figyelem azt az egyetlen egy személyt, aki a gondolataimba jut, akiért minden porcikám kiált. Maloch több mint gyönyörû, és valami eszeveszett erõ akar arra késztetni, hogy közeledjek felé. Reszketeg levegõvételeim egy pillanatra megszakadnak és bennakadnak, mikor izzó borostyán tekintetét az enyémbe mártja, s felém nyújtja egyik kezét.

- Jöjj hozzám, anninya**. – parancsol selymes hangján, s én fel sem fogva az elnevezést, amivel engem illetett, gondolkodás nélkül elindulok, fel a lépcsõkön, annak a gyönyörû zöld fény mentén, ami hozzá vezet. Pillantásom egy pillanatra sem tudom elszakítani az övétõl, de nem is áll szándékomban, s mikor bõre bõrömhöz ér, mikor ujjaim tenyerébe csúsztatom jólesõn kiráz a hideg, s testemet, ha lehet, még jobban átjárja a vágy, ami felé ûz.

- Itt vagyok… - lehelem sötét elfül, mire mosoly terül szét arcán, s ha lehetne én ettõl az egyetlen egy mosolytól el tudnék olvadni. Ajkaimba harapva fojtok el egy kikívánkozó nyögést, s nézek tovább a világ egyetlen egy létezõ szempárjának tekintetébe. Soha többé nem akarok máshova tekinteni csak ebbe a két ragyogó csillagba. Hirtelen nevetése újból végigbizserget, ahogyan magához húz és gyengéden az ölébe ültet. Ez elég ahhoz, hogy minden eddigi képzet kétszeres erõvel térjen vissza. Úgy szeretném érezni, megérinteni, hallani a vágytól remegõ sóhajait, belesimítani ezüstszín hajába, és…
Ajkaimhoz egyszer csak hideg fém ér, nyelvem mámorítóan édes ízt kóstolhat. Mohón kezdem kortyolni a nekem kínált hûsítõ nektárt, ami ahelyett, hogy megrészegítene, inkább lehûti vágyaim. S miután az utolsó pár lüktetõ köddel teli pillanat is tovaszállt, csodálkozva pislogok fel a félelmes királyra, majd hordom körbe egyre megrökönyödöttebb pillantásom a teremben lévõkön. Legszívesebben elsüllyednék , ahogyan megpillantom összegabalyodott alakjaikat a földön, aztán az is tudatosul bennem, hogy kinek az ölében ülök, és az ágyékomat kínzó érzés is visszatér a tudatomba. Ijedten, pipacs arccal takarom vágyam, felállásba kezdek, de Maloch erõs szorítása a tincseimen emlékeztet arra, hogy nem dönthetem el szabadon, hogy mit tehetek. A fájdalomtól felszisszenve maradok nyugton, mire szorító ujjai megenyhülnek, és gyengéd simogatásba kezd. Szívem hevesen és ijedten kalapál mellkasom kalitkájában. Mi történik, és mit akar velem egy ilyen hatalmas uralkodó? S hogyan kerültem én egy orgia közepére? Az elõttünk szeretkezõ harcosokat látva arcom minden eddiginél jobban kezd égni, ezért inkább úgy döntök, inkább Maloch ruhájára varrt gyémántokra szentelem minden figyelmem, míg megpróbálom kizárni a jólesõ érintést a hajamon, a zavarba ejtõ hangokat körülöttünk és csillapítani a testem mardosó hõséget.

Magam sem tudom, hogy mióta ücsöröghettem Maloch ölében, mikor erõsödõ szorítás ránt ki gondolataimból. A szorítás egyre erõsebbé és fájdalmasabbá válik, nem tudom mit tehettem, de már a fejbõrömbe marnak körmei, ezért megkísérlem a lehetetlent és megpróbálom lefejteni magamról az erõs kezeket.

Maloch felemelkedik trónjáról, és ezzel egy idõben huppannék le én is, ha nem fogná meg csuklóm, tartana meg, majd vonszolna maga után egy szó nélkül. Csuklóm úgy szorítja akár a satu, s hiába próbálok lassítani, elhúzni tõle a kezem, csak azt érem el, hogy egyre fájdalmasabbá válik az utunk, míg a szívem a torkomban dobog a félelemtõl. Mit akarhat velem?

- Kérlek engedj el, felség… Kérlek! – próbálok szép szavakkal hatni rá az utunk alatt, de nem érdekli könyörgõ, félelemtõl rezgõ hangom. Aztán mikor egy terembe érünk s meglátom a fehér tünde csipkével ellátott baldachint belém reked a szó. Ugye, ugye nem… ? – Miért… Miért hoztál ide… Mit… – fel sem fogom, hogy letegezem, de nem szól meg érte, mintha meg sem hallotta volna. Nyugodtan az ablakhoz lép, s kinéz rajta, és én mit meg nem adnék ezért a rendíthetetlen nyugalomért ebben a pillanatban!

- Tudod-e Leith Alastair, hogy miféle gyûrût hoztál nekem ajándékul?

- Nem én hoztam, csupán… - kezdenék bele a dolgok tisztázásába, mert az rendben van, hogy az elfek máshogyan látják a dolgokat, de én akkor sem vagyok elf, akkor sem én hoztam, én csak beszereztem, majd megparancsolták, hogy adjam oda. De mikor éles tekintetével rám pillant, el is felejtem, hogy két külön kultúrkörbõl származunk és épp magyarázni próbáltam. Nyelek egyet és már válaszolok is. Vállam felett hátranézek rá, pillantásomtól beléreked a szó, és inkább átugrom ennek az apró félreértésnek a kimagyarázását. – Egy tünde termékenységgyûrût.

Erre bólint, felemeli a kezét, ujjával kört rajzol a levegõbe, kitárja a tenyerét, és néhány másodperc múlva berepül az ablakon a pánsípom, egyenes az õ ujjai közé, és felém nyújtja még mielõtt azt gondolhatnám, hogy egyetlen örömforrásomtól is képes lenne megszabadítani. Gyorsan elveszem egy halk rebegõ köszönettel, míg azon fáradozom, hogy ne csak hangom, hanem testem remegését is visszafogjam.

- Komoly áldozatot hozol majd a népemért, éppen ezért kegyes leszek hozzád, és elárulom az okát neked.

- Áldozatot…? – hûl meg bennem a vér a szó hallatán. Ugye nem akarnak megölni? – Miféle áldozatot? Ah! – esek térdre a fejemet szorítva az engem elöntõ ismeretlen fájdalom miatt.

- Tisztelettel beszélj hozzám és csak akkor kérdezz, ha engedélyt kapsz rá, Leith Alastair.

- Bocsánat, bocsánat Éjjel Csillaga! – hadarom olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehet, bár engedelmes hangomból majdhogynem csak nyöszörgés hallatszik. Mikor a fájdalom megszûnik könnyes tekintetem a királyra emelem. Tekintete hûvös, mint mindig. Egy apróbb sóhaj után az ágyához sétál, és leül rá, de még az ilyen egyszerû, hétköznapias mozdulataiból is süt nemesi mivolta.

- Az õsi mágikus tekercsekben megjövendölték eljöveteled.

- Az enyémet? De hát hogyan? – bökik ki belõlem akaratlanul is a kérdés, amire nem kaptam engedélyt, és már készülök is fel a fájdalomra, de ahelyett, hogy megbüntetne int nekem, hogy menjek hozzá közelebb. Gyorsan felkelek a földrõl és elé sietek. Hosszú, kecses ujjaival mosolyogva megérinti az arcom, s engem újból csak kiráz a hideg, de most nem kellemesen. Ajkai kegyetlenül és ridegen görbülnek felfele az arcán.

- Hajadban az õsszel, szemeidben a tavasszal. Elhoztad népemnek a termékenység mágiáját, de csak akkor segít nekünk a gyûrû, ha az ajándékhozó, a tult’anna a társammá válik. – társsá?

- Ez mit jelent?

Kegyetlen mosolya kérdésemre még jobban kiszélesedik és borostyán szeme sárgán felizzanak.

- Termékenységet, Leith Alastair – nevetek fel sötéten. Társsá… termékenység… de, de, ugye nem? Nem, biztosan nem, az nem lehet.

- Nem értem…

Int felém, mire láthatatlan kezek rángatnak vissza elé, pedig a távolságot már egész tûrhetõvé növeltem. Naivan kezdtem magam biztos távolságban érezni tõle. Állam elkapva néz közelrõl a szemembe, míg én levegõt sem merek venni.

- Meg foglak baszni, anninya. Újra és újra, minden éjjel, amíg a gyûrû mágiája beteljesedik és népem termékennyé nem válik. – íriszeim kitágulnak, ahogyan a sejtéseim bizonyosságot nyernek, s már kétség sem fér hozzá, hogy milyen jövõ fog rám várni.

- Ne… kérlek ne… - nyöszörgöm kezei között, de nem hatom meg kõszívét . Szórakozottan végigsimít remegõ ajkaimon.

- Ne félj, nem fogok kárt tenni benned, fájdalmat sem fogsz érezni, mert a fehér- és a termékenység mágiája gyûlöli az erõszakot és nem reagálna. Ó, élvezni fogod nagyon is, ezt garantálom, anninya. – könnyeim kibuggyannak, már nem is veszõdöm a visszatartásukkal, de õ még ezt a kiváltságot sem adja meg nekem, és letörli a sós cseppeket. Mégis mi fog velem történni a következõ percekben, napokban, hetekben? Miért pont én, aki csak egy egyszerû, békés életet akart a hegyek között könyveket bújva, állatokkal és vándorokkal társalogva. Lehet–e még ennél rosszabb? Nem akarom, hogy hozzám érjen, nem akarok itt lenni, miért... miért pont én?

- Ne bánts… kérlek ne… Én nem tehetek semmirõl, én csak egy tolmács vagyok… Csak egy tolmács… – Könyörgésem meg sem hallva veszi arcom kezei közé, hogy újból elkenje a könnyeim.

- Sss… Ne félj. Ma éjjel nem viszlek az ágyamba, és az eljövendõ napokban sem. Túl intenzív a sötét mágia bennem, ezért még várnunk kell a holdfogyatkozásig. Majd azon az estén szeretkezni fogunk, Leith Alastair. Addig pedig minden éjjel együtt leszünk, és megismertetem veled a testedben szunnyadó bujaságot.

Újból végig bizsergeti a hangja a tarkóm, s mintha a lelkem leheletnyit megnyugodna. Olyan hihetetlenül kimerültnek érzem magam.

- Így van jól, anninya. És most vedd fel a pánsípodat és játssz nekem. – lassan, elpilledve bólintok, felveszem a földrõl a sípom, majd a sípot nézve egy helyben álldogálok. Kezeim között még mindig remeg a hangszer.

–Játssz anninya. – töri meg selymes hangja a hosszabbra nyúlt csendet. Hang nélkül engedelmesen ajkaimhoz emelem a sípot, de a levegõ reszketõ tüdõmben marad. Mégis mit adhatna elõ egy ekkora úrnak egy olyan egyszerû ember, mint én? – Játssz valamit, ami a hazádra emlékeztet.

Bólintok, majd még egy rövid ideig gondolkodom, aztán újra nekiveselkedek, de ezúttal ki is fújom a levegõt, s a levegõ gyönyörû dallammá, hanggá alakul, belesimul a szoba csendjébe, és átjárja a falakat õseim egyik kedvelt dala. A zene felidézi a hegyek közt éldegélõ népek egyszerû boldogságát, a hegyek gyengéd vonulatait, kedves lankáit, a lankákon legelészõ nyájakat, a hófödte csúcsait, ködbe burkolt tájait, ormait, amin a reggeli napfény késve ugyan, de mindig áthatol. A hegyek belsejében ásítozó bányák kacskaringós járatai, a fennsíkokról az ember elé táruló végtelenség. A szabadság édes mámora. Egy csodálatosan örökkévaló pillanat ebben a halandó létben…

–Felfoghatatlan számomra, hogy egy lény, amely ennyire szereti a szabadságot, hogyan vállalhatott munkát egy olyam hitvány kutyánál, mint a volt urad. – búgja halkan, amivel újból visszaránt a kegyetlen valóság karmai közé. Nem is igaz, hogy nem ezért tette, hiszen egyszer már olvasott a fejemben, belenézett a múltamba, ha kíváncsi valamire bármikor megtehetné újra és újra. Éppen ezért nem is válaszolok, csupán lehunyom szemem és játszom tovább, hátha visszatérhetek abba a csodálatos illúzióba, ami gyógyírként szolgált egy rövidke pillanatra. – Nézz a szemembe. – Gyûlölöm… gyûlölöm… Még az álmok világát sem hagyja meg nekem!

A dal maradék részében végig izzó szemeibe nézek, és hiába töröm a fejem, nem tudom kitalálni, hogy mire gondol. Pillantása most valahogy nem olyan kegyetlen, mint eddig, és valahogyan sokkal könnyebben elveszek benne, mint eddig bármikor. Mintha képes lenne még az idõt is megállítani, pedig az lehetetlen! Ugye még õ sem képes rá? Mikor befejezem a játékot elfojtok egy kisebb ásítást, pilláim hirtelen nehézzé válnak és az éjszaka tagjaim ólmos fáradtsággal béklyózza.

-Jöjj hozzám. – súgja a gondolataimba, s én akaratlanul is lassan felé indulok. Amikor kartávolságon belülre lépegetek hosszú ujjait hajamba túrja, és egy pillanatra sem szakítja meg a szemkontaktust. Hátrálnék, ha tehetném, ha lenne hozzá erõm, de még a pilláim is mázsás súllyal közelítenek a föld felé, s a teljes sötétség elõtt az õ érthetetlen susogása az utolsó, amit hallok, s egy utolsó puha érintés a homlokomon, amit érzek mély álmom elõtt.

A reggel hûvös szellõvel és lágy trilla szóval ébreszt, de annyira nincs kedvem még felkelni, olyan jól alszom és olyan kényelmes az ágy. Átfordulok a másik oldalamra, ahol valami selymesen puha anyagba ütközök, és én, mint valami lusta macska, hozzá dörgölöm az arcom. Nem rémlik, hogy lenne ilyen anyag az ágyamban, de nem is számít. A lényeg az, hogy kényelmes, és olyan finom az illata... és többé nem akarok megmozdulni, így minden tökéletesen kellemes.

Könnyed érintés cirógat vissza álmaim legfrissebb tajtékjaiból, de még ez is annyira kellemes, hogy önkéntelenül is belesimulok az érintésbe, míg álomporos szemeim lassan kinyitom. Achát szürke bõr, baldachin, fehér ágynemû fogad. Kába pillantásom felemelem az engem cirógató kezek gazdájának borostyán szemeibe. Enyhén elnyílt ajkakkal figyelem az álombéli teremtményt, s mint valami áttetszõ káprázat felé, úgy nyújtom felé is a kezem, de amikor megállítja a valóságos és tömör anyag, a szemeim egy másodperc alatt kipattannak és fejembõl is felszáll az éji köd, s mint akibe villám csapott úgy ugrok ki az ágyból.

–F–fels…ség… én…én… én… – hebegek–habogok toporzékolva, teljes zavarban, miközben igyekszem nem rá nézni. Ég a fülem.
Nem hiszem el! Ezért minimum lefejeztet, ha õ nem fojt meg elõbb, különben miért mosolyogna? – Én…– kezdeném újra, de én sem ismerem a miérteket. – Elnézést! – hajolok meg, majd egy hátraarc kíséretében távozom, de valami belülrõl, –talán az utóbbi napokban elveszett bátorságom lenne?- nem engedi, hogy szaladjak, egészen addig, ameddig el nem hagyom az uralkodó szobájához vezetõ folyosót, pedig a szívem már régen kiugrott a torkomból. Egészen pontosan akkor, amikor tudatosult bennem, hogy az a selymes anyag a bõre volt… én… és… és mosolygott… biztosan a büntetésem tervezgette gondolatai szövevényes hálójában. Igen, egészen biztosan…

Aztán egyszer csak megtorpanok. Már jövök egy ideje és még mindig nincsenek körülöttem õrök, a többi elf pedig úgy tesz, mintha nem is léteznék. Vajon… ha a földszinten megpróbálnék kimenni, akkor vajon sikerülne? Egy próbát megér.
Óvatosan baktatok le a lépcsõkön, surranok át sötét folyosókon, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgára készülnék fogoly létemre. A földszintre érve sem ütközök akadályba, így már egész magabiztos lendülettel haladok, miközben ki–ki kukkangatok az ablakokon, hogy merre is járok. Aztán az egyik végtelen hosszúnak tûnõ folyosó végére érve hatalmas, árkádos falakba botlok, amik egy gyönyörû,hatalmas kertbe nyílnak, aminek nincs határa, belefut a sötétlõ erdõbe.
Minden árkád tövében kettesével állnak õrt. Nyugalom Leith, ne feledd, a magabiztosság a siker titka. Úgy kihúzom magam amennyire csak tudom, lassan, nyugodt arckifejezéssel elindulok, emelt fõvel. Errõl a mozdulatról akaratlanul is eszembe jut Maloch, ahogyan tegnap megjelent az ünnepségen, az ünnepségen ahol… Érzem ahogyan a vér feltolul az arcomba, a magabiztosságom kezd elpárologni, de megemberelem magam és még így, enyhén vörös arccal is képes vagyok úgy közeledni az õrök felé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Már majdnem áthaladok kettejük közt, amikor a két dárda két oldalról zárja el az utam.

–Nem hagyhatod el a kastély területét, Maloch királyunk, Hódító Argos fiának közvetlen parancsa. – dörren az egyik rám se nézve. Egy pillanatra megszeppenek az erõs hangtól, de csak egy pillantást kell újból a kertre és az erdõre vetnem, hogy eszembe jussanak azok a cselek, amiket egykori uram tárgyalásainál kellett alkalmaznom.

- Talán a kert és az erdõ nem tartozik a kastélyhoz? – húzom fel a szemöldököm, mire a két õr vált egy gyors kérdõ pillantást. – Nyugodjatok meg, csak sétálni megyek. Úgysem tudok annyit sétálni egy nap, hogy megszökjem egy számomra teljesen ismeretlen helyrõl. Azt sem tudom, hogy merre kéne indulnom. – mintha nem lenne olyan mindegy számomra. Mennék amerre a lábam, de ez az elfek erdeje, olyan csapásokat és utakat ismernek, hogy kevesebb, mint egy óra alatt játszi könnyedséggel beelõznének. Ezt nyílván õk is tudják, és látják az arcomon, hogy nem hazudok, ezért dárdáikat visszahúzzák maguk mellé, és többé nem szólnak hozzám.

Egy apró fél mosollyal ajkam szegletében lépek ki a füves területre, a szabad ég alá, ki a sötét falak által tartott fekete kastélyból a napfényre. Csodálatos dolog az éjszaka, de a nappal is pont ugyanannyira. Kiélvezem ahogyan a napfény simogat, és örömmel tölt el a közeli fenyvesek erõsödõ illata, a harmatos fû hûvössége a talpaim alatt. Ekkor veszem csak észre, hogy a tegnapi ruhámban vagyok, abban, amit az ünnepségre csináltak nekem, és meglepõdve fedezem fel azt is, hogy a gyûrû még mindig a nyakamban lóg. Szent ég… nem elég, hogy hol aludtam, és mit csináltam, de még a gondjaimra bízott ékszert sem jutattam vissza a gazdájához. Ráadásul kijöttem a kastélyból is… Az utolsó az egyetlen, ami megér bármilyen büntetést. Bár… ha eszembe jut az az érzés… akkor talán… nagyon talán még az elsõ is.

De erre most jobb nem is gondolni, még el fog telni pár óra addig, ameddig megkeresnek és megbüntetnek. Talán az életem is elveszik, bár azt nem hiszem. Malochnak szüksége van rám, hogy… hogy a népe... újra… termékennyé váljon, ráadásul úgy, hogy…

Megrázom a fejem, nem érdekel, hogy ki láthatja, és vöröslõ arccal, gombóccal a torkomban felgyorsítom lépteim, hogy a csodás, talán a világ egyik legfenségesebb kertjébõl az erdõbe vessem magam, ahol mindenki elõl elbújhatok egy rövid idõre. A fák hûvös rejteke. Sötét van, de ez a sötétség mennyivel barátságosabb, mint a kastély falai közt meghúzódó! Madarak danolásznak a fejem fölött, állatkák húzódnak vissza odúikba, csak azért, hogy pár pillanattal késõbb édesen mozgó orrocskáikat kidugva kövessék az utam.
Pár óra múlva egy tisztáson kötök ki, ahol a szokottnál sötétebb tûlevelû fáktól merõben eltérõ, napfénytõl aranyló helyre érkezzem. A ruhámmal nem törõdve engedek a csábításnak és lefekszem a földre, hogy a kéklõ égen komótosan átevickélõ felhõket és azoknak lassan változó alakját figyeljem. Mennyivel jobb így, mint a bezárt szobában!

Észrevétlen nyomott el az álom, s mikor újra kinyitom a szemem már a Hold köszönt vissza rám teljes ezüst pompájában, amirõl újfent eszembe jut Maloch. Még a gondolataimból sem vagyok képes kizárni?

–Jó messzire elcsatangoltál. – zeng egy mély hang a közelbõl, az õ hangja. Ezer közül is felismerném. Talpra szökkenek és körbe pillantok, erõltetem a szemem, de sehol sem látom a hang tulajdonosát. – Ügyesen kiforgattad a szavaim. – lép elõ a fák közül, onnan, amit a hold fénye már nem világít meg, de még így sem értem hogyhogy nem vettem észre az elõbb. Haja dereng, akár egy holdfénybõl szõtt fátyol, s fekete ruháján borostyán sárga szeméhez hasonlatos drága kövek csillannak minden mozdulatára.

–Kérlek… engedj el… – pillantok szemeibe esengve.

–Tán valami panaszod akad az ételre? Valamelyik szolgálóra? A szobádra? – lép elém számító mosollyal az arcán.

-Ni–nincs…

– Akkor semmi akadálya, hogy tovább maradhass. Vagy valami mással lenne gond? – ér az arcomhoz, mire összerezzenek. Ez a kedves hang… mint a vihar elõtti csend. A tekintete és a hideg mosoly az arcán is erre utal.

-I…igen. – szedem össze minden kurázsim. – Én… én nem vagyok alkalmas társadnak… és… és… ne–nem is akarok az lenni. – nem merek ránézni – Az én megjelenésem puszta véletlen volt, biztosan nem én vagyok az aki a jóslatban szerepel! – hadarom el egy szuszra, ameddig még megmerek szólalni az egyre erõsödõ szorítás alatt, és milyen jól tettem. Egy hatalmas rántás terít le a lábamról, és a már ismert éles fájdalom sem marad el. A mellkasomhoz kapok, de a szorítás nem marad el, ahogyan a szúró fájdalom sem enyhül, hiába görnyedek. Aztán erõs nyomás lök tovább a föld felé, hátamon érzem Maloch talpát, szinte tapintható az indulat a levegõben.

– Kétségbe mered vonni a szavam? Soha nem tévedek, legfõképpen nem egy ilyen jóslattal kapcsolatban! – dörren fölülem.

–Én! Én csak…! – felüvöltök a legújabb és erõsebb fájdalom löketre. Körmeimmel a földbe marok, ahogyan próbálom elviselni a kínt, fûcsomókat tépek ki, s érzem, ahogyan a forró könnyek újból végigszántják arcom.

-Nem hallottam jól. – hûvös és kegyetlen. Nyoma sincs a reggeli álomképnek. Akkor csupán a képzeletemben élt az a tekintet és az a cirógatás.

–Sajnálom! Többé nem fog elõfordulni! – üvöltöm, ahogyan a mellkasomban egyre több tûszúrást és egyre nagyobb nyomást érzek.

–Helyes. –lép le a hátamról és a fájdalom is megszûnik. Más nem marad csak a könnyek az arcomon, és a halk, szaggatott légzésem. Remegve és megsemmisülve ülök a füvön. Ruhám, kezeim, minden bizonnyal arcom és hajam is csupa kosz. – Tápászkodj fel, indulunk, és jobb lenne ha bele törõdnél a sorsodba.- a sorsomba? Végülis… eddig is bezártak, eddig is fenyítettek, eddig is kihasználtak, bár nem ilyen értelemben. – Ne kelljen még egyszer mondanom. – áll meg a tisztás szélénél, míg én csak remegõ lábaim próbálom. Még mindig érzem a talpát a hátamon.

Mikor sötét alakjára téved pillantásom azonnal megfordul és elindul a rengetegben. Utána szaladok, igaz, lassan, de így is könnyen utolérem. Holdfátyol haja dereng az éjszakában, akárcsak a lidércfények a mocsárban, akárcsak a lúdvércek a veszedelmes Ködvölgy közelében. Én meg pont egy ilyen lidércet követek! Hiába a pompa, a cím, a komfort, mégis úgy érzem, hogy vesztembe rohanok.
Lassan beérünk a kastélyba, a délutáni õröknek már nyoma sincs, minden kihaltnak látszik, és ahogy ismerõs folyosóra érünk:

–Uram, engedelmével…

–Nem mész sehova. Jössz velem. Tegnap már megmondtam… – fordul hátra ugyanazzal a mosollyal az arcán. Miért élvezi ennyire, ha félek? – … a holdfogyatkozásig minden éjjelt együtt töltünk. – nyelek egyet nagy szemekkel pislogva. El sem merem képzelni, hogy addig mit tesz velem, hogy a holdfogyatkozás éjjelén mit fog tenni. Mégis csak meg kéne próbálni azt a szökést…
A lakosztályának bejáratát már újból remegõ lábakkal lépem át. A sok képzelgéstõl, hogy miket akar majd velem mûvelni, már nem is látok, ezért neki megyek Maloch izmos hátának. Ijedten ugrok.

-Elnézést! El–elbambultam.

–Vetkõzz. – pillant hátra, s mér végig lenézõn.

–Tes–s–sék? – dermedek meg. Mi–mit mondott? Levetkõzni? Ha nem akarok?

–Ha nem akarsz, akkor majd én intézkedem. – húzza össze izzó szemeit. Szóval már megint a fejemben kotorászott. – Néztél már magadra? Ilyen állapotban nem tartózkodhatsz itt. Le kell fürdened.

–É–értem, akkor talán majd a fürdõben levetkõzöm. – erõltetek valami udvarias mosolyt az arcomra, ami inkább vicsornak hathat. Sõt, abban sem vagyok biztos, hogy felfele gördülnek–e az ajkaim.

–Elég a szerencsétlenkedésbõl! – ragadja meg a karom, s kezd vonszolni magával egy másik terembe, amiben fekete csempék ezüst elf motívumai gyönyörködtetik a szemet, legalábbis az a rész, ami a gõzbõl kilátszik. Aztán hirtelen arra eszmélek, hogy Maloch ráncigálja le a rólam a ruháim, nem törõdve azzal, hogy kárt tesz az anyagban. Bár… szerintem a nedves fû foltokat még az elfek sem képesek kiszedni a ruhából. Mikor a nadrágom rántja le akkor tudatosul bennem, hogy már nincs rajtam semmi, és hogy õ teljes lelki nyugalommal kezd el vetkõzni.

–Le–le tudok fürdeni egyedül is. – közlöm „értelmesen” azt, hogy egyedül szeretnék tusolni, de meg sem hallja, én meg hiába próbálom elszakítani tökéletes testérõl a pillantásom, nem megy. Olyan tökéletes… vonzza a tekintetet, és ha órákig is nézhetném, akkor sem lenne elég a látványból.

–A végén még valami berepül a szádon. – azonnal magamra eszmélek, s ha ez még lehetséges, akkor még vörösebb színbe öltözik az arcom, és azonnal elfordulok.

–Én inkább visszamegyek! – húznám fel a nyúlcipõt, de újból megragadja a karom, s elkezd vonszolni. Hiába ellenkezek, csúszik a csempe a lecsapódott párától és sokkal erõsebb nálam. Már majdnem feladom a küzdelmet, amikor rájövök, hogy mi az a hatalmas gõzölgõ mélyedés a hatalmas terem közepén. Itt persze, hogy nem tusoló van! Hogy lehetek ennyire hülye?!

Újult erõvel kezdem rángatni a karom, próbálom húzni vissza a másik irányba, s mikor éppen szólásra nyitnám a szám, hogy szóban is tiltakozzam (bár tudom, hiába) egy hatalmasat ránt a karomon, s én már a gõzölgõ vízben találom magam. Nem ér le a lábam, nem tudok úszni. Teljesen elönt a pánik. Azonnal elkezdenék kapálózni, és segítségért kiáltani, de már azt sem tudom merre van fent és merre a lent. Nem akarok megfulladni…   

- Nem akarom megtudni.

Hogy felvágták a nyelvét. A földön nyekken, és visszakönyöklök a trónom karfájára hanyag eleganciával.

- Sajnos nincs választási lehetõsége – vetem oda neki, majd a szolgálók felé intek. – Találjatok neki valamilyen kis zugot.

Nézem, ahogy elvezetik és gondolataimba merülök. A fehér elfeket nem szabad alábecsülnöm, ezt már megtanultam. Ideküldték nekem õt, mégpedig a termékenység gyûrûjével, ahogy az õsi tekercsekben megírták. Hatalmas ajándék lenne, vagy valamilyen cselszövés ellenem? Miért lenne jó ellenségeimnek, ha nemzetem ismét képessé válik a szaporodásra? Két évszázada nem született új sötét elf gyermek a birodalmamban, pontosan a trónra lépésem óta. Alig húsz évvel ezelõtt kis híján kettészakadt az népem, mert az öcsém szerelembe esett, a haja ragyogni kezdett. Akkor ott, sok befolyásos nemesnek eszébe ötlött, hogy ha királlyá emelnék, és a trónomra ültetnék azt a szerencsétlen barmot, akkor megoldódna a meddõségünk. Épphogy sikerült ennek elejét vennem, megöltem a szerelmét és õt elüldöztem. A sötét mágia az én oldalamon áll, egyre hatalmasabb és erõsebb vagyok, de mindez nem elég, akkor lennék a legbiztosabb helyzetben, ha termékennyé válnék.

*

Kis vendégem vajszínû tünderuhában jelenik meg a vacsorán, északiakra jellemzõ hímzéssel. Vajon kitõl szerezte, és mivel fizetett érte? A tündék ilyet pénzért nem adnak senkinek, hanem ki kell érdemelni. Talán az áldozatért kapta, amelyet akkor hozott, amikor rálépett a sötét elfek földjére? Talán.

Komoran figyelem, ahogy felém lépked. Nem mer rám nézni, õt figyeli mindenki. A pletyka már szétterjedt a nemesség között, az idõs elfek feszülten várakoznak.

- Térdre – mordulok rá az emberre, hajában az õsszel, szemeiben a tavasszal. – Mától fogva csak az én parancsaimat teljesíted – folytatom, amikor térdre rogy elõttem.

- Miért? – kérdezi reszketeg gyönge emberi hangján.

- Csak én kérdezek, és csak akkor felelsz, ha kérdezlek. – Engedelmesen bólint, elfogadja a szabályaimat. Szándékosan nem esketem fel. – Mehetsz.

Az asztalához vezetik, és elkezdõdik a lakoma.

Nincs íze az ételnek a számban. Hiába szórakoztató a társaság körülöttem, óhatatlanul újra és újra a kis problémám felé fordul a tekintetem. Késõbb táncolnak nekünk az ágyam legszebb ékességei, gyönyörû északi elfek világosszõke hullámos hajtengerrel és mandulaformájú égszínkék szemekkel. Bõrük mint a friss tej, a hárfa és furulyaszóra álomszép tavi-tünde táncot járnak. Már ezerszer láttam ezt, nem is figyelem, az ember arca jobban leköt. Leplezetlen csodálattal bámulja a szép tündéket, olyan ámulattal, amilyen csak ritkán jelenik meg egy szempárban. Talán most elõször lát ilyen táncot? Pedig tündeviseletben van, gyakran megfordult a társaságukban. Ezek szerint mégsem fogadták be olyan barátságosan maguk közé, mint ahogy gyanítottam? Miért érdekel ez engem? Zavar, ahogy bámulja az ágyasaimat. Zavar, hogy nem engem néz ilyen csodálattal a tekintetében. Ennek a birodalomnak, ennek a földrésznek a leghatalmasabb uralkodója és mágusa vagyok, a legkáprázatosabb sötételf a világon. Engem csodáljon, senki mást!

Rám pillant, mintha érezné tekintetem súlyát. Rajtakapottan fordul a tányérja felé, arcán pír terül szét.

Amikor a tánc véget ér, felemelkedem. Minden szempár azonnal rám szegezõdik, néma csend ereszkedik a teremre. Fekete szatén ruhámon ezüsthímzések tekeregnek, amelyek csillogása vetekszik a hajamba font gyémántokéval. Ha termékeny lennék, nem lenne szükségem erre a szemfényvesztésre, mert magától ragyogna így. Mély, öblös hangom zengve tölti be a termet.

- Mint tudjátok, pár nap múlva beköszön népünk egyik legfontosabb eseménye, a Kristály Hold ünnepély. Holnap mindenki megkapja a maga feladatát és az estélyen való részvétel mindenki számára kötelezõ. Távozhattok.

Az embert követi sárga szemem, figyelem ahogy elhagyja a termet, és amikor már eltûnik a duplaszárnyas faragott ébenfa ajtó mögött, én is elindulok a lakosztályom felé.

Egy szolgálómnak intek, és Elemon után üzenek vele.

*

- Parancsolj velem, Éjszaka Hangja.

Az elõttem meghajló sötét elf felegyenesedik. Õsöreg. Magas és erõs, izmos teste nem árulja el korát, csupán kevés haja és fakószürke, félig vak szemei mutatják, hogy nem fiatal már. Földig érõ bíborvörös köpenyt visel, amely a tûz mágiát jelképezi, ujján egy nagy fekete gyémánt csillog, a sötét mágia szimbóluma. Az egyik legokosabb és legmegbízhatóbb tanácsadóm.

- Elemon. Sejted miért hívtalak?

- Mutasd meg nekem a gyûrût, felség! Egyszer régen láttam már, ha valóban a termékenység gyûrûje az, akkor felismerem.

- Jól van hát.

A fehér kristályból faragott asztal felé fordulok, és a rajta pihenõ ezüstdobozt felnyitom. Sietve mellém lép Elemon, és felsóhajt a zölden szikrázó kõ láttán. Felemeli a kezét, fölé tartja, a fekete gyémántja izzani kezd, a gyûrû pedig reagál rá, elhalványul fénye a sötét erõtõl.

- Ó igen, érzem… Ez valóban az a gyûrû, amelyet Hannon istennõ ajándékozott Mamnonnak, szerelme zálogául.

A mitológiát ismerem, ez a történet nagyon régi és mindenki hallott már róla.

- Tehát ez az?

- Igen, felség. Elhozta hát neked a megjövendölt személy.

Visszacsukom a doboz tetejét és komoran nézek fakó szemeibe.

- De még csak nem is asszony, nem is elf.

- Az istenek néha kegyetlen játszmákat ûznek velünk, felség.

- Még ha az ágyamba is viszem, akkor sem fog termékennyé tenni engem, hiszen voltak már ember szeretõim is, azok sem voltak rá képesek.

- Valóban nem felség, de ha felveszed ezt a gyûrût, akkor talán van esély rá.

- Mi történik, ha felveszem?

- Nehéz megjósolni, Éjszaka Fénye. Talán elutasítja a testedben élõ sötét mágiát és az életedre tör, talán csupán legyengít, de az is lehet, hogy felizzik zöld fénye és egyesülés közben feltör testedben az õsi teremtõ mágia.

Tehát veszélyes. Pont ezt nem akartam hallani.

- És ha a gyûrû nélkül viszem ágyamba õt?

- Idõpazarlás, felség. Az emberi élet rövid, a testük és lelkük túl gyenge. Addig kell kihasználni az istenek nyújtotta ajándékot, amíg még nem késõ.

- Te magad mondtad, mekkora kockázat a gyûrû viselése. És ha ez az egész csupán Erendil király trükkje, egy kísérlet az elpusztításomra?

- Nem olvastam ki ilyen jövõt a csillagokból, éjszaka fénye. legalább tégy egy próbát, érintsd meg, nézd meg mekkora ereje van. Ha valóban beválik a jóslat, a gyûrû idevonzza hozzád a társat, akit az istenek nyújtanak neked!

Bólintok és õ elmegy. Komoran figyelem az ajtó mögött eltûnõ alakját. A doboz felé intek, magától nyílik fel, a zöld kõ pedig lüktetni kezd. Mint egy élõ szív, úgy dobog. Zümmög benne a mágia, amikor pedig megfogom, kellemesen melegít. Várom, hogy legyengítsen, vagy ártson nekem, de nem teszi. Nem veszem fel, csupán az ajtóhoz sétálok, és figyelem hogyan válik a kõ egyre fényesebbé. Markomba zárom, érzem ahogy felforrósodik, melegsége végigbizsergeti karomat.

Ekkor kivágódik az ajtó, és beesik rajta Õ. Egyenesen a karjaimba szalad, és az arcán lévõ döbbeneténél csak az enyém nagyobb. Meg sem rezdülnek arcvonásaim, csupán zsebembe csúsztatom a gyûrût. Tehát igaz. A csalódásomnál csak a dühöm erõsebb. Egy gyenge és illékony életû ember. Micsoda mocskos tréfát ûznek velem az istenek! De legalább aranyos, ahogy rémülten pislog fel rám.

- Nem hívattalak, mit akarsz?

- É-én… el-eltévesztettem a szobám…

- És csak úgy véletlenül nálam kötöttél ki. Kerülj beljebb.

Hideg mosoly kúszik a számra. Milyen érdekes a fehér mágia, szinte gyengéden és észrevétlenül hat. Mondhatni alattomos. Bezzeg a sötét erõk kényszerítõ hatással bírnak, lehetetlen nem észrevenni, és sokszor fájdalom kíséri.

- Én nem szeretnék.

- Senki sem kérdezte, hogy mit akarsz – válaszolom jobb hangulatban.

A földre szegezi tekintetét, és lassú mozdulatokkal engedelmeskedik nekem. Körbesétálom õt, méregetem. Kicsinyke, épp a mellkasomig ér, de szép alakja van, büszke tartása. Arcra csinos, kezei ápoltak és tiszta illata van. Hát… Legalább nem csúnya. Egy csúnya szeretõt sosem engednék az ágyamba, még ha a teremtés gyûrûjét is hozza el hozzám és az istenek nekem rendelték, akkor sem. A tünderuhája szép, de nem eléggé egy ilyen fontos ünnepséghez.

- Neked is fel kell majd készülnöd az ünnepélyre. Elfogadható, amit viselsz, de így nem jelenhetsz meg ott. Majd megoldom. – Elé lépek. - Hogy tetszik a palotám?

- Eddig minden gyönyörû… - suttogja félénken.

- Ez csak természetes, elvégre az enyém. Ha jól láttam a fehér elfek is elnyerték a tetszésedet, nem igaz? – Nem válaszol, így félrehajtom a fejemet, és fenyegetõen elmélyül a hangom. - Kérdeztem valamit.

- I-igen… felség.  

Belefúrom ujjaimat a hajtincseibe, selymesen simogatják bõrömet.

- Leith Alastair… Miért nem nézel a szemembe? 

Elhátrálna, de a haját fogó kezem megakadályozza õt a menekülésben. Felrántom a fejét és kierõszakolom ezzel, hogy a szemembe nézzen. – Innentõl kezdve mindig a szemembe kell nézned, hogy gyönyörködhessek a félelmedben. Ha nem teszed, megbüntetlek. Értetted?

- I-igen…

- Ma gondoltam kedves leszek és megengedem, hogy velünk vacsorázz, de mai naptól kezdve nem hagyhatod el engedély nélkül a szobád, étkezned is ott kell.

- Miért?

Kegyetlen mosoly kúszik a számra. Ez a fiú szinte könyörög a leckéért, és ez nekem nagyon de nagyon tetszik. Magamhoz húzom, lehajolok hozzá, orrom az övéhez ér, olyan közelrõl nézek a szemeibe. Fél tõlem. Féljen csak. Felnyög a fájdalomtól, és ha már önmagában a látványa, az illata és hajának tapintása nem izgatott volna fel, ez biztosan megtette volna a hatását, így azonban csak még inkább olaj a tûzre.

- Mert nem gyönyörködhetsz másban rajtam kívül. Az én tulajdonom vagy, ne feledd. – Ellököm magamtól. - Távozhatsz.

*

Felemelkedem az agyonsanyargatott karcsú testrõl, és elégedett morranással elterülök az ágyon. Péniszem kellemesen zsibong, akárcsak egész testem. Hiába, bármennyire is utálom a fehér elfeket, akkor is jók az ágyban.

Sóhajtva behunyom a szemem, úgy hallgatom, ahogy óvatosan kimászik az ágyamból és elhagyja a szobámat.

Izzadtságcseppek gyöngyözõdnek sötét bõrömön, az ablakon beszûrõdõ holdfényben kristályként csillognak. Lustán kinyújtózom, és meztelenül a széles márványerkélyemhez sétálok. Milyen sok csillag van ma éjjel az égen. A hold még nem teljes, holnap, az ünnepség éjjelén fog azzá válni. Ilyenkor tetõzõdik a mágiám, hatalmas energiák járják át a testemet, amelyet megosztok népemmel, és egy éjszakán át tartó mámorban részesülnek általam. Pazar érzés az erõmbõl kóstolót kapni, megrészegít bárkit.

Az ablakpárkányra ülök, ezüstszínû hajam egy vastag fonatban pihen a vállamon. Nem fázom, kellemes nyári szél simogatja nedves bõröm. Valaki pánsípon játszik, szomorú dal cirógatja az éjjelt, még az erdõ fái sem sugdolóznak, hanem õt hallgatják. Leith az, tudom. Amióta a szobájában õriztetem, azóta gyakran hallani. Nagyon szép. Behunyom szemeimet, és a holdfényben fürdõztetem arcom, miközben õt hallgatom.

- Holnap éjjel nekem fogsz játszani – simogat bele hangom az éjszaka puha sötétjébe, a mágiám pedig elviszi hozzá az ígéretet. Elhal a sípszó, és elmosolyodom. Bárcsak láthatnám, milyen arcot vág most.

*

http://www.youtube.com/watch?v=e6yLjsWTNeE

- Parancsolj velem, Ragyogó Éji Csillag – hadarja. Leveszem a láncom, a rajta függõ gyûrû zölden pulzálni kezd, ahogy felé nyújtom.

- Õrizd ezt nekem, tult’anna*. – Kinyújtott tenyerébe helyezem a gyûrût, õ pedig fejét meghajtva lehátrál. Felnézek a kupolatetõn átsugárzó holdra. Kezdõdik. Az erõ szétáramlik testemben, hajam a belõlem áramló szélben lebeg körülöttem. Kinyíló ajkaim közül az õsi ének hangjai kiáramlanak, a néma és tiszteletteljes csendben messzire elszállnak, mágiája láthatatlan felhõként borul a tömegre, amely egyre erõsödõ hangomat követi, s zümmögve folytatja énekem. Elnémulok, behunyom szemeimet és úgy hallgatom õket, eközben testem csordultig telítõdik mágiával. Nem fájdalmas, nem is erõszakos érzés, mert ez sötét mágia ugyan, de a sötételfek õsi mágiája ez, amelybõl teremtettek minket. A lényünket képezõ esszencia, a legõsibb és legcsodálatosabb varázs a világon. A szürke elfek és a fehérelfek is szeretik, õk is ünneplik a holdtöltét, de a miénkhez képest nevetséges játék formájában, és az erõ, amit általa nyernek csupán töredéke annak, amelyet mi kapunk.

Felemelem kezeimet, széttárom ujjaimat és egy halk sóhajom kíséretében kiáramlik belõlem az erõ. Szétterül felettünk, ezüstszínû felhõként beborítja a teret, felettünk lebeg, lágyan és lassan gomolyog, aláereszkedik a népemre. Mámor és kéj hangjai törnek elõ a torkokból, az elragadtatás és a csodálat tükrözõdik több ezer sötételf arcán. A tömeg megrészegült tánca és gyönyöre elragadó látvány. Imádattal néznek rám, testükbe fogadják az erõt és a boldogságot. Énekük elhalkul, és néhány perc múlva csókolózó, egymást simogató párok hanyatlanak a fekete márványföldre. Néha orgiáig fajul az ünnepség, ami rendkívül szórakoztató esemény, mindenki roppantul élvezi. Ha termékeny királyuk lennék, ezeken az ünnepeken több száz elf utód foganna meg. A sötételf nõstények az õsi mágiától termékennyé válnának egyetlen éjszakára. Ha ez megtörténne, hatalmam véglegesen megszilárdulna és korlátlanná válna az erõm. Az sem elhanyagolandó tény, hogy nemzetünk létszáma végre növekedésnek indulna.

A földön összefonódó sötét testek hullámzását figyelem mosolyogva. Felemelem a kezem, oldalra nyújtom, és egy szolgáló máris tartja nekem az édes borral teli ezüstkelyhemet, hogy oltsam szomjam. Testem forró, szám kiszáradt, ágyékom forrón lüktet, kielégülésért kiált minden porcikám. A hûs nedû jólesõn simogatja torkomat. Oldalra pillantok, és megakad pillantásom az engem figyelõ tavasz-zöld szempáron. Olyan izzó vággyal néz fel rám, amelyet még sosem láttam ágyasaim tekintetében. A földön térdel, kezeivel az ágyékát takarja. Csinos arcán üde arcpír, ajkai reszketnek, tanácstalanul küzd a kínzó vágyával, és nem tudja levenni rólam a szemeit. Nyakában lóg a láncom, amelyen a gyûrû lóg, olyan erõsen izzó fénnyel, mint egy kisebb zöld csillag. Elgondolkodva nézem, felé nyújtom szabad kezem.

- Jöjj hozzám, anninya**.

A kettõnket összekötõ mágia áttetszõ zöld sugárnyalábokkal feszül ki közöttünk, a kezembõl ered, és az õ teste köré csavarodik, szinte kötélként vonzza õt. Felsétál hozzám, pillantásunk forrón összefonódik, és amikor ujjai a kinyújtott tenyerembe csúsznak, élvezettel megborzong. Bizsergetõ érzés a bõre az enyémen. Mindez talán a hold mágiája, talán az énekhangomé vagy a gyûrûé, de már nem számít.

- Itt vagyok… - leheli anyanyelvemen, ami mosolyra késztet és õ ettõl ajkába harapva elfojt egy nyögést. Olyan erõsen vágyik rám, hogy teljesen elvakult az elméje. Hiába nézem õt, csak saját tükörképemet látom a szemeiben, fejében pedig csupa buja kép váltakozik, amelyeket látva felnevetek mély bársonyos hangomon. Finoman magam felé húzom, magam sem értem miért bánok vele ilyen gyengéden, talán a gyûrû mágiája, a fehér mágia az oka, amely észrevétlenül és alattomosan irányítja a cselekedeteket. Ölembe ültetem, és ajkához érintem a kelyhemet. Engedelmesen belekortyol a borba, szemeit behunyja az élvezettõl, amikor ujjaim hajába fúrom közben. Mohón iszik, kiürül a kehely, és ajkát megnyalva néz fel rám. Néhány másodperc múlva pedig csodálkozva pislog fel rám, majd körbetekint. A földön szeretkezõket látva mélyvörösre pirul arca, és felfogja hogy az ölemben ücsörög. Ijedten felnyögve szorítja kezeit ágyékára, és felállna, de haját simogató ujjaim rámarkolnak tincseire és õ megérti, hogy mi a dolga. Szisszenve marad nyugton, így lassan enyhül a szorításom, folytatom hajának cirógatását. A trónom elõtt közvetlenül két gyönyörû izmos elf harcosom szeretkezik. Nem sokkal ezelõtt ragyogóan fényes ezüstdárdáikkal álltak õrt mellettem, de a mágialöket egymás felé sodorta õket. Ahogy összefonódik testük, és ütemesen ringatóznak az aktus csodás táncában, bõrükön ragyogón csillog az izzadtság. Fakófehér hajuk körülöttük hullámzik. Emlékeket idéz bennem ez a látvány, emlékszem, amikor öcsém ugyanígy vonaglott egy harcosom testén pont egy hasonló éjjelen. Hajuk a hosszú és gyengéd aktus közben lassan felfénylett. Mindenki csodának tekintette, a Hold ajándékának, de tudtam jól, hogy ez nem az én erõmbõl fakadt. Öcsém termékennyé vált, ami megingatta a trónomat.

Ma éjjel sem fénylett fel senki haja, nem fogant utód sem. Keserû harag kúszik fel a torkomon. Leith fájdalmas nyöszörgésére lepillantok, és látom hogy a kezemet próbálja lefeszíteni a hajáról. Fájdalmat okoztam neki, de nem érdekel. Õ csak egy ember, illékony és rövid életû, mint egy virág, amit eltaposnak az ösvényeken sétálók. Milyen nevetséges gondolat, hogy õ lenne az, aki elhozza nekünk a termékenység varázsát. Ch.

A mágia lassan leülepedik, a nemrég még szeretkezõ testek összefonódva álomba merülnek. Felemelkedem a trónról és Leith kiesik az ölembõl. Nem gurul le a lépcsõn, nem esik el, mert már csuklóját fogom. Elindulok a testek között. A hálótermeim felé visz utam. Magammal vonszolom a rémülten nyöszörgõ embert.

- Kérlek engedj el, felség… Kérlek! – könyörög nekem egészen az ajtómig, amikor pedig az egy intésemre feltárul, és odabent a hatalmas hófehér baldachinnal és vakítóan fehér tündecsipkével díszített ágyamat meglátja, elhallgat. Becsukódik mögöttünk az ajtó, elengedem a kezét. – Miért… Miért hoztál ide… Mit…

Az ablakhoz lépek, a fellebbenõ fehér függöny megérinti karomat. A csillagtalan az égbolt, mert a telihold elhalványít minden más fényt.

- Tudod-e Leith Alastair, hogy miféle gyûrût hoztál nekem ajándékul?

- Nem én hoztam, csupán… - Vállam felett hátranézek rá, pillantásomtól beléreked a szó. – Egy tünde termékenységgyûrût.

Bólintok, felemelem kezemet és hosszú ujjaimmal kört rajzolok a levegõbe, majd kitárom tenyerem és néhány másodperc múlva belebeg az ablakon az õ pánsípja. Felé nyújtom az ajándékot, és õ elveszi tõlem egy halk köszönettel. Reszketnek a kezei.

- Komoly áldozatot hozol majd a népemért, éppen ezért kegyes leszek hozzád, és elárulom az okát neked.

- Áldozatot…? – leheli sápadtan. – Miféle áldozatot? Ah! – Fájdalmasan kiáltva esik térdre, kezeit fájó fejére szorítja, a pánsíp pedig a puha szõnyegen koppan.

- Tisztelettel beszélj hozzám és csak akkor kérdezz, ha engedélyt kapsz rá, Leith Alastair.

- Bocsánat, bocsánat Éjjel Csillaga! – hadarja nyöszörögve, és feloldom a mágiát, amellyel megbüntettem. Könnyezve emeli fel a fejét, térdeltében néz egyenesen a szemembe, amelytõl eddig mindig tartott.

Sóhajtva sétálok az ágyamhoz, és leülök rá hanyag eleganciával. Fekete ruhám szétterül a hófehér ágynemûn, a gyémántok vakítóan szikráznak az ablakokon beáramló holdfényben.

- Az õsi mágikus tekercsekben megjövendölték eljöveteled.

- Az enyémet? De hát hogyan?

Intek neki és õ feltápászkodik, hogy közelebb jöjjön. Megáll elõttem. Hosszú ujjaimmal megérintem az arcát, mosolyomban nincs kedvesség.

- Hajadban az õsszel, szemeidben a tavasszal – idézem a szavakat. – Elhoztad népemnek a termékenység mágiáját, de csak akkor segít nekünk a gyûrû, ha az ajándékhozó, a tult’anna a társammá válik.

- Ez mit jelent?

Kiszélesedik kegyetlen mosolyom, szemeim sárgán felizzanak.

- Termékenységet, Leith Alastair – nevetek fel, mély hangom sötéten hasítja a levegõt. Remegve hátrálni kezd tõlem.

- Nem értem…

Intek felé, és a sötét erõk hideg karmokként vájnak a bõrébe, úgy rángatom magamhoz. Megfogom az állát, hogy közelrõl a szép szemeibe nézhessek.

- Meg foglak baszni, anninya. Újra és újra, minden éjjel, amíg a gyûrû mágiája beteljesedik és népem termékennyé nem válik.

- Ne… kérlek ne… - nyöszörgi. Végigsimítom hüvelykujjammal remegõ ajkait.

- Ne félj, nem fogok kárt tenni benned, fájdalmat sem fogsz érezni, mert a fehér- és a termékenység mágiája gyûlöli az erõszakot és nem reagálna. Ó, élvezni fogod nagyon is, ezt garantálom, anninya.

Letörlöm könnyeit, az ájulás határán lebeg már, annyira erõs félelem szorongatja belülrõl.

- Ne bánts… kérlek ne… Én nem tehetek semmirõl, én csak egy tolmács vagyok… Csak egy tolmács…

Kezeim közé veszem csinos arcát, szelídül mosolyom. Egy riadt kis zsákmányállatra emlékeztet, még csak nem is nyújt élvezetet a kínzása. Ujjaimmal szétkenem arcán a könnyeket.

- Sss… Ne félj. Ma éjjel nem viszlek az ágyamba, és az eljövendõ napokban sem. Túl intenzív a sötét mágia bennem, ezért még várnunk kell a holdfogyatkozásig. Majd azon az estén szeretkezni fogunk, Leith Alastair. Addig pedig minden éjjel együtt leszünk, és megismertetem veled a testedben szunnyadó bujaságot.

Simogatóan mély hangomban rezgõ mágia áthatja elméjét, lecsillapodik a testét rázó zokogás és lassan elernyed. Beletörõdött, vagy csupán kimerült.

- Így van jól, anninya. És most vedd fel a pánsípodat és játssz nekem.

______________

*ajándékhozó – fehér tündéül (talán azért mondta így Maloch, mert az ékszer fehér tündéktõl jött)

**ajándékom – fehér tündéül

 Mire a nap felhág az ég tetejére elérjük a sötét elfek birodalmát. Több mint két hetet utaztunk, majdhogynem pihenés nélkül, hiszen a háború már a küszöbön toporog és véres pofájával türelmetlenül csattogtat. Mihamarabb szövetségeseket kell szereznünk, és ha Mondazanak nem sikerül meggyõznie a sötét elfek királyát, akkor minden elveszett. Egyedül túl gyenge.
Viszont amiket Mondaza állít… „Maloch a világ legkegyetlenebb ura, még az árnyékának is rettentõ hatalma van. Egyetlen egy szemvillanással képes lemészárolni ezreket. Egyszer egyszerû szórakozásból több száz ember fejét húzatta karóba és egy kiéheztetett fogollyal megetette a társa tetemét. Nem ismer kegyelmet”. Szóval még a szemünk se álljon rosszul, különben nem jutunk haza élve. 
Mondana sokkal többet is, még több rémmesét, amirõl csupán Maloch tudja, hogy igaz-e vagy sem. De pont akkor, amikor egy nagyobb adag levegõt szívna legújabb anekdotájához, azért hogy eddig bátornak hitt katonáit még jobban elrettentse, megjelenik két szürke bõrû elf. Egy pillanatra még a szám is tátva marad és minden szorongó félelmem elfeledem. Életemben nem láttam még sötét elfeket, nyelvüket is egy másik fajba tartozó társuk tanította meg. Tanárom arra is figyelmeztetett, hogy kerüljem õket és sose merészkedjek ide. De lehet egy ilyen rejtélyekkel átszõtt világnak ellenállni?  
A jövevények egy ideig némán fürdenek rettegéssel vegyített csodálatunkban, majd mikor elunják, kecsesen megfordulnak és elindulnak. Mi is csendben követjük õket , miközben mindenki minden izmát megfeszíti, hogyha valami váratlan történne, azonnal tudjon cselekedni. Mindenki, kivéve engem, akit teljesen lenyûgöz a hely aurája. A két lovas, a sötét rengeteg, a levegõben vibráló valami, amit egyszerûen képtelen vagyok megnevezni, de érzek, egyszerûen rabul ejtenek. Még a fák közül leskelõdõ állatok is teljesen másak, mintha végtelen bölcsesség és tudás tükrözõdne a szemükben, amit még valahol az õsi idõkben tettek magukévá. Az ígéretem? Mivel nem én rendelkezek a sorsom felõl, így azt hiszem, az ígéret tárgytalan.
Hirtelen minden mögöttem lovagló harcos sorban, egymás után leszédül a lováról. Vibrál a levegõ és bizsereg a tarkóm… Varázslat. Mondaza arcából kifut a vér, a többieken még inkább úrrá lesz a nyugtalanság és az idegesség, ami rám is átragad. Mi van, ha a pletykáknak van köze a valósághoz? Nem, nem nincs. Ez csupán annyit bizonyít, hogy tényleg nagy a hatalma. Nem lehet minden igaz.
Így nyugtatgatom magam lassan, ameddig elûzöm a félelmem, és utána izgatottan, tûkön ülve várom, hogy végre, a már régóta elõttünk magasodó, csodálatos kastélyba kerüljünk. Mágiától izzik minden, a hatalmas kapukon túl több ezer harcos figyel minket, és mind szépségek, és magasabbak a hegyi lidérceknél. Hihetetlenül gyönyörûek, ahogyan az épület maga is. Annyi birodalmat és udvart bejártam már, de ennek… egyszerûen nincs párja.
És a királyuk ott áll, fenn a lépcsõk tetején hófehér palástban, ami ragyogásával elkápráztatja a szemet. Tekintetünk összefonódik, és mire észbe kapnék, addigra már képtelen vagyok elszakítani szemeim az éles, borostyán szempártól. Újra elfog a mágia különös bizsergetõ érzése, de most erõteljesebben. Hirtelen régi emlékfoszlányok rohanják le elmém, egymás után villannak fel mindenféle átmenet vagy logika nélkül, hogy egyszer csak eltûnjenek, visszaolvadjanak a múltba, ahonnan jöttek. Lehetséges lenne? Kutakodott a fejemben? De miért nem Mondazáéban? Még a legtudatlanabb gyermek is láthatja, hogy én egy senki vagyok. Engem nem védnek harcosok, és fegyvert viselni sincs jogom.
- Üdvözöllek Maloch, sötét elfek királya! – üti meg Mondaza hangja a közös nyelvet visszarántva engem is a valóságba, így gyorsan, észrevétlenül követem példáját és leszállok a lóról. Azonban uram üdvözlésére nem érkezik felelet és ez felbõszíti, majd a sok elf harcoson végigtekintve már remeg, mint a nyárfalevél. Újra ránézek a királyra. Elfogadta a látogatásunkat, hát akkor miért burkolódzik hallgatásba? A gyémántok csodálatos tündöklése és az õ mitikus alakja közelrõl már csak kegyetlen valóságnak és egyszerû fényvisszaverõsének tûnik. Hogy lehet valakinek ilyen rideg tekintete? Most már… azt hiszem… én is kezdem komolyan venni azokat a meséket. Ez így nem lesz jó… elfogadta a látogatásuknak, akkor mi a baj? Mit is lehetne ilyenkor csinálni? Persze! Persze, az ajándék!
Gyorsan elõretolakodok és odasietek Mondazához. Igyekszem a lehetõ legalázatosabb hangot megütni, hogy hallgasson rám.  
 - Uram, kérlek engedd meg, hogy segítsek. A sötét elfek nemzeténél a vendég ajándékkal kedveskedik, jelen esetben a királynak. Elhoztad, amit tanácsoltam?
- Igen. Nesze, add oda neki! – hajít felém egy kis fekete csomagot, ahelyett, hogy válaszolna. Pedig azt mondta, hogy sikerült megszereznie a tündéktõl azt a gyûrût… ezért indultunk útnak. Ugye nem akarja megtartani magának?
- Rendben, akkor én… De biztos hogy ez az, amit mondtam? Pontosan az? Mert ha nem, akkor mind meghalunk… Szerintem inkább neked kéne odaadni, mert ez is sértõ…
- Hallgass, és eridj, ha mondom! – értem… szóval majd meglátjuk. Könyörgök… a gyûrû legyen a dobozban, semmi más! Ha nem, akkor végünk. Mondaza nem szeretheti jobban a kapzsiságát, mint az életét!
Lehajtott fejjel lépdelek lassan felfelé, érzem, hogy mindenki minden mozdulatomat figyeli. Nyugalom Leith… Igyekszem még véletlenül sem rápillantani a királyra, nem illik. Pedig istenem,  a kísértés hatalmas. Még annak ellenére is, hogy félek és minden akaraterõmre szükségem van ahhoz, hogy ne remegjek, mint a kocsonya. A lépcsõ közepéhez érve megállok.
-Köszönjük hogy fogadtál bennünket, ó ragyogó csillagja az éjszakának! A nevem Leith Alastair, a tolmács vagyok – mutatkozok be mélyen meghajolva és remegve várok, de nem történik semmi. Megkönnyebbülve törlöm meg verítéktõl gyöngyözõ homlokom, majd neki látok kibugyolálni a fekete ruhába tekert csomagot. Felnyitás után hatalmas kõ esik le a szívemrõl. A gyûrû az. – Hálánk jeléül, tekints eme ajándékra, éjszakák legszebb árnya! – térdelek le elé, de nem felé, hanem oldalra nyújtom az ajándékot, ahogyan azt illik, bár, hogy miért így kell csinálni, arra még nem jöttem rá.
Pár pillanat múlva mellém lép egy másik elf, elveszi a dobozt, figyelmesen vizsgálgatja az apró tárgyat, felsiet a királyához. Ugye… ugye ez azt jelenti, hogy minden rendben? Ha valamit elbaltázok, akkor a többiek is megisszák a levét. Bár… mit érdekelnek engem a többiek?
A király hirtelen int nekem, mikor félve próbálom kikémlelni reakcióját, de arca olyan, mint a szikla. Nem lehet róla semmit sem leolvasni. Remegésem ellenére gyorsan sietek fel hozzá, hogy a lépcsõk tetején remegve lábai elé omoljak. Már nem tudok uralkodni a rettegésemen.
-Parancsolj velem!
- Mond meg uradnak, hogy õ és öt ember bejöhet a palotámba. – hangja mágiájától hajszálaim leginkább az ég felé merednének.
- Köszönöm felség – rebegem elhaló hangon földre szegezett tekintettel. Még ahhoz is túl erõtlen vagyok, hogy hajlongva visszahátráljak Mondazához. A remegésem még akkor sem csillapodik, mikor megfordul és eltûnik sötétszürke palotájában. Uram kitörõ örömmel fogadja a hírt, bár eszébe sem jut megdicsérni a munkámat. Na, nem mintha szokása lenne, hiszen én csupán egy egyszerû tárgy, egy eszköz vagyok. Mostani tolmácsolásom is sajátjaként adja elõ. Mennyit kell még bizonyítanom, hogy egy kicsit is becsüljenek? Egyáltalán miért kell nekem ilyen alakok megbecsülése?
Miután Mondaza alapos gonddal kiválogatott négy testõrt, persze azt nem felejtette el a szememre hányni, hogy az egyiket kitúrtam, mi is követjük az elfeket. A fekete teremben szinte észre sem veszem a gyenge látomásként nyüzsgõ alakokat, minden figyelmem egyedül Maloch tölti ki. Akár a Hold az éjszakában, amely égi lámpásként vezeti csillagnyáját… A hófehér trón, a hófehér gyémántos ruha és az ezüstfehér hajzuhatag finoman derengõ fátylat vonnak maguk köré ebben a hatalmas éjszakában. Térdeink szinte maguktól hajlanak be, hogy tiszteletünket tegyük a trón elõtt, kivéve Mondazát. De Mondazát mikor érdekelte az illem és a látvány varázsa? Fület sértõ durva hangján azonnal beszélni kezd, minden bevezetõ nélkül, amit persze nekem kell rögtönöznöm. A továbbiakban sem egyszerûsíti meg uram a dolgom és magamban összeteszem a két kezem, amiért csak mi értjük Mondaza magabiztosnak tûnõ hablatyolását, aminek természetesen nekem kell elfogadható formát adnom. Retorikából szörnyen gyenge, az érveit nem jól állítja fel, és mégis milyen érvek azok? Milyen szörnyen nevetségesen alantas dolgokkal próbál kecsegtetni egy ilyen uralkodót, akinek láthatólag mindene megvan, százszor több mint, amit õ ajánl vagy valaha ajánlani tudna.
 - Elfogadom az ajánlatot. – kúszik a tárgyalás végén Maloch hangja a hallójárataimba, amitõl egyszerûen kiráz a hideg. Jeges borzadály fut végig testemen. Mi lesz még itt? Elfek az emberek oldalán… - A második holdtölte után üzenek neked, és az általad megnevezett idõben oda küldöm a sötét seregemet, ahova kéred. Most távozhattok. A szolgáim kivezetnek az erdõ határain túlra, hogy ne essen bajotok.
Azonnal lefordítom, majd a válaszba adott kétszínû hálálkodást is, aztán egy utolsó pillantást vetnék erre az árnyvilágra búcsúzóul, amikor ledermedek. Tekintetem véletlenül összefut a királyéval és már érzem, hogy nincs menekvés. Borostyán szemei újra rabigába törnek, tudatomban zengõ hangja szinte fáj, és hiába tapasztom kezeim a fülemre, hiába állok ellen. „Gyere hozzám!” Akarata túl erõs, sokkal erõsebb, mint az enyém. Ellenállásom, mint kártyavárat a szél, fújja szét a hangja.
Lehajtott fejjel, engedelmeskedve lassan lépkedek felé. Az egész olyan, mintha kívülrõl figyelném önmagam. Nem vagyok ura a testemnek. Egészen a trónlépcsõ legfelsõ fokáig visznek a lábaim, ahol akaratom visszakapva lehajtott fejjel megtorpanok. Erõs kezét kinyújtva államat egy nyers mozdulattal rántja fel, hogy véletlenül se láthassak mást csak és kizárólag az õ vizslató tekintetét.
- Miért tanácsoltad uradnak, hogy egy termékenységi gyûrût ajándékozzon nekem?- kérdi az eddigi leglágyabb hangon, amit valaha is hallottam tõle, ami az eddigieknél is nagyobb óvatosságra int. Nem válaszolhatok akármit, de ki tudja, hogy mit vár és mi a helyes felelet?
- Mert tudom, hogy sz-szereted a szép ékszereket… Áh! – kiáltok fel a hirtelen fájdalomtól, ahogyan hajamnál fogva erélyesen húz közelebb.
- Bele mersz hazudni az arcomba, ostoba ember? – kérdi ugyanazzal a hátborzongató lágysággal.
- Ha… Ha tudod az igazat, miért kérdezel? Beleolvastál a fejembe, éreztem… Láttad… - fakadok ki, mire mosolyogva közelebb hajol, orrunk egymást éri. - Az elf herceg, akitõl a tanácsot kaptad, nyakig belekevert a trágyába, kis borsószem. Szándékosan feláldozott téged, de nem tudom miért. – feláldozott? – Vajon mi érdeke fûzõdne a népem jólétéhez?
-T-talán a jó szándék… - sziszegem, miközben a méltóságom a sutba dobva engedek az életösztönömnek és kezemmel megpróbálom kiszabadítani tincseim erõs szorításából. Sikertelenül. – Õ egy jós… Minden amit tesz, okkal teszi…- fakadok ki újra utolsó kétségbeesésemben – Kérlek engedj el! Az uram vár engem…
- Leith? – hallatszik a hátam mögül Mondaza tanácstalan hangja.
- Mondd meg neki, hogy itt maradsz.
- Ne kérlek…
- Mondd meg neki.
Nem… nem akarom… de nem tágít, újra és újra elismétli. Mondjam meg neki… újra és újra ugyanazon a lágy hangon, rendíthetetlen elhatározással. Nem szeretnék itt maradni… de tehetek mást? Van másik lehetõségem? De még azt sem engedi, hogy Mondaza felé forduljak, hogy közöljem vele a tényt, miszerint a sötét elfek rendkívül vendégmarasztaló nép. Bár tény és való, a szorítás enyhébbé vált. Minden aprócska reményem ellenére Mondaza úgy hagy itt, mint ahogyan ledob a ló. Szóval ennyit ért az, hogy annyi tárgyalást lebonyolítottam és sosem fordultam ellen, és nem használtam ki, hogy nem beszél nyelveket? Annyi fegyverem volt ellene és annyi lehetõségem! De én egyikkel sem éltem!
-Mit akarsz tõlem? Miért nem engedsz el? – kérdezem elkeseredve, de csak egy setét mosolyt kapok.
- Hamarosan megtudod.
- Nem akarom megtudni. – csúszik ki a számon, és hamar meg is kapom érte a jutalmam. Kegyetlenül megránt még mindig a hajamnál fogva, majd a következõ pillanatban már a hideg márványpadlóval találkozok.
- Sajnos nincs választási lehetõséged. – megvárja ameddig remegve feltápászkodok kerülve a pillantását, majd egyik emberét magához inti. – Találjatok neki valamilyen kis zugot. – adja ki az utasítást, mire embere, akihez rögtön egy másik is csapódik, maguk elõtt terelve vezetnek ki a terembõl több száz kíváncsiskodó szempár kereszttüzében. Vajon õk tudják, hogy miért kellett itt maradnom?
A végtelenhosszúnak tûnõ kacskaringózó és szerteágazó folyosókon átjutva egy szintén végtelennek tûnõ csigalépcsõn visz tovább az utunk. Erre már nem járnak elfek, de nem is bánom. Eddigi sétánkon mindenki félreállt elõlem, szenvtelenül sugdolózott. Ez nem is zavarna, hiszen eddig is így éltem, kissé különcként, oda nem illõként, de most… Most én magam sem értem a helyzetem, és ez az, ami a legjobban zavar. Ha érteném, bele tudnék törõdni, el tudnám fogadni, de így csak a teljes zavarodottság a jussom.
Végül egy hatalmas és nehéz tölgyfaajtó elõtt torpanunk meg. Kinyitják az ajtót, betessékelnek, majd eltûnnek, mielõtt bármit is kérdezhetnék. De nem is baj, valószínûleg semmit sem tudnak és egyedül sokkal könnyebben össze tudom szedni a gondolataim. Ám körülnézve a szobában kissé elcsodálkozok. Ha náluk ezt jelenti az „egy kis zug”, akkor el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet a király szobája, ami bizonyára a leghatalmasabb és legelõkelõbb ebben az egész palotában. Mondjuk, a szobámon végignézve kissé megnyugszom. Ha egy ilyen hálóhelyet kaptam, akkor feltehetõleg nem vétettem halálos hibát, máskülönben egy sötét pincében ácsoroghatnék láncra verve. Ámulva sétálgatok fel-alá a hatalmas térben, megcsodálom a szoba összes díszítését, a gyönyörûen megmunkált, faragott bútorokat, amik színeikkel és mintáikkal tökéletesen illeszkednek a sötét elfek világához. Az ágyon meglepõdve fedezem fel apró kis úti batyum a váltóruhával, a tisztálkodó szerekkel és némi pénzzel. Vajon Mondaza mit fog tenni az otthon maradt pöttömnyi tulajdonommal? Mindegy is, nem lényeges, csak a könyveket sajnálom.
Hirtelen kopogtatnak és kinyílik az ajtó. Egy újabb elf lép be rajta egy tállal a kezében, amit letesz a szoba közepén álló apró, kerek szintén faragott faasztalra, majd szó nélkül eltûnik õ is. A tálon étel és ital, édes illatuk gyengéden vegyül a szoba friss erdõ illatával. Szabad belõle ennem? Biztosan, hiszen nem Tündérországban vagyok, sighaneket sem láttam. Hogy is szól a fáma? Ha Tündérország valamely gyümölcsébõl akár egyet is harapsz, a lelked örök fogoly marad.
Bár az én helyzetemben édes mindegy. Nem hiszem, hogy azért tartott volna itt a király, hogy elengedjen. Mégis mit akarhat tõlem? Némán merengve eszek meg mindent gondolataim beszédes társaságában, de nem jutok elõrébb annál, hogy nem értek és nem tudok semmit.
Az evés végeztével sóhajtva állok fel és dobom le magamról a magamon felejtett úti köpenyem, aminek nyakát prém díszíti, és amit még mindig Mondaza átkozott címerével ellátott díszes aranycsat kapcsol össze. Elsõ dolgom azt letépni és dühösen a kemény kõfalnak vágni. Annyi év… annyi év szolgálat után és annyi eltûrt lenézésben, rabságban! Fortyog bennem a keserû indulat. Sosem leszek többé szabad?! Aztán egy nagy sóhajjal beletúrok elõrehulló hajamba, és végig simítok a köpönyeg által eddig elrejtett egyik legszebb ruhám bonyolult hímzésén. Mondazával azt hittük, hogy a tárgyalást még vacsora közben is folytatni fogjuk, ezért nem jöhettem akármiben. Északi tündehímzéssel díszített, lágyan omló krémszínû anyag, amirõl senki sem tudja, hogy mi. Látszik, hogy tündéktõl kaptam…
Lomha léptekkel sétálok a hatalmas, árkádos ablakok felé, aminek az üvegein áttörõ napsugarak vörösre festenek mindent. Kinyitom a hatalmas, szamárhátíves ablaktáblákat és csukott szemmel élvezem az alkonyati melegséggel cirógató szellõt.  Kiülök az ablakba és végigpásztázom a tájat. Hatalmas sötétlõ örökzöld, rügyezõ zafír erdõk, dimbes-dombos táj és ott, messze, mégis elérhetõ közelségben hatalmas hegyek festett vonulatai. Nem olyan óriás méretûek, mint gyermekkorom kalandos tájaié, de hegyek. A Föld óriásai. Egyszer valaki, aki egy síkságról került be a mi fogadónkba, azt mondta, hogy a sok hegy miatt teljesen bezárva érzi magát s minél hamarabb haza akar kerülni. Tátott szájjal hallgattam és még azóta sem értem. Hegyek között bezárva? Ahol minden egyes kanyarulat új s újabb kalandokat ígér, új titkokat tár fel? Aminek a tetejérõl lepillantva az ember világokat láthat be egyetlen pillantással, és ahol az ember a mindenség urának képzelheti magát, úgy érezheti, hogy bármire képes, még repülni is! A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy évek óta nem járhattam szabadon az ormok között, de egy szavam sem lehet. Nekem az is elég ha láthatom, ha érezhetem, ahogyan gyengéd karjaival beburkol és anyai szeretettel átöleli gyermekeit, megóvva a hideg szelektõl és viharoktól.
Visszaszaladok a batyumhoz, elõkotrom belõle a pánsípom, amit még a szatíroktól kaptam kiskoromban, majd visszaülök az ablakba, fél lábamat a mélységbe lógatva. Kedves barátaim, Kantar és Rasca, vajon hol lehettek, miben sántikálhattok? Gyengéden ajkaimhoz emelem a kedves hangszert, tekintetem a díszes szõnyegként heverõ tájra tapasztom és egy nagy levegõt véve játszani kezdek. Dalom akár a lassan hömpölygõ, kedves, tiszta vizû hegyi patak, ami lehûsíti elmém és lelkem egyaránt. Nem számít, hogy hol vagyok, ameddig a hegyek vigyáznak rám, ameddig zenélhetek. Az éj lassan nyer magának teret a boltozaton, míg zenélek, s mikor azon gondolkozok, hogy ideje lenne valami gyorsabb, vidámabb, igazi szatír dalba kezdeni önmagam mulattatására, kinyílik az ajtó.
- Uram hívat a vacsorához. – némán bólintok, sípom az ágyra dobom és nyelek egy nagyot mielõtt ráveszem magam az indulásra.
- Semmiképp sem lehet kibújni ez alól, nemde? – kérdezem utolsó próbálkozásként az elfet, aki kifejezéstelen tekintettel mér végig, aztán lassan nemet int a fejével.
- Értem. – nézek még utoljára a hegyek immáron sötét tömegére, majd elkezdek lépegetni. Ugyanazon a csigalépcsõn és ugyanazokon a folyosókon megyünk végig, de most nem a trónterem felé vesszük az irányt, hanem tovább megyünk. Minden folyosó ugyanúgy néz ki, minden szürke falat ugyanolyan kísértetiesen nyaldosnak a vörös fáklya nyelvek. Kevés idõ múlva tompa morajlásra leszek figyelmes, ami minden lépésünkkel egyre jobban erõsödik, míg sok selymes, dallamos hang adta csevejjé alakul.
A nagy szárnyas ajtókat kitárja két szolga, majd az oldalt álló õrök mellett belépve követem kísérõmet. A bizonytalan magabiztosságom újra elillan. Jelenlétemre mintha alább hagyna az étkezés könnyed zsivaja, sokan felém fordulnak, majd gond nélkül folytatják, amit abba hagytak. Ennyire megtûrnék az embereket? Vagy csupán ennyire nem foglalkoznak velem? Azt hiszem az utóbbi. A hosszú, roskadásig rakott asztalok mellett elsétálunk, egészen a király asztaláig, aki belépésem óta komoran könyökölve figyelt. Nem nézek a szemeibe, soha többé. Ám minél inkább tiltom magam, annál nagyobb a kísértés, de ajkaimat makacsul préselem egymáshoz tekintetem leszegve. Fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálnom. Letérdeljek? Vagy… nem tudom… azt sem tudom, hogy mit mondhatnék.
- Térdre… - hangzik a halkan rezgõ mély utasítás, Maloch hangja. Azonnal teljesítem a parancsát – Mától fogva csak az én parancsaimat teljesíted. – ejti ki lassan a szavakat, érzem bõrömön perzselõ pillantását, a belõle áradó erõt, minek hatására megremegnek a kezeim.
- Miért? – szedem össze minden bátorságom, hogy remegõ hangon kérdezni merjek.
- Csak én kérdezek, és csak akkor felelsz, ha kérdezlek. – térdelve még mélyebbre hajlok, hogy mutassam értettem. – Mehetsz. – felkelek, meghajlok és fordulnék el, hogy visszatérjek a szobám gyenge védelmébe, bátorító magányába, de az elf, aki idekísért karom megfogva állít meg és szemeivel egy félreesõ, apró asztalra pillant. Leülök az egyetlen üres helyre, ahol tányér és evõeszköz is van, nyílván számomra fenntartva. Ez az asztal más, mint a többi. Teljesen ledöbbenek, mikor körbenézek magam körül. Ez az apró asztaltársaság emberekbõl és a Napnál is szebb fehér elfekbõl áll. Valami furcsa távolságtartást érzek az itt ülõ, csendben vacsorázók közt. Senki sem szól senkihez, így én sem teszem. Bizonyára õk sem tudnak több információt nálam, de õk vajon miért vannak itt?
Már vagy tíz perce turkálom a finom ételt, mikor felhangzik valami földöntúli szépségû zene és pár fehér elf az asztaltól felállva a király elé lépdelnek. Kíváncsian követek minden mozzanatot. Meghajolnak, majd igézõ mozgással táncolni kezdenek a dallamos zenére. Szinte rájuk tapad az ember szeme… Ki tudja már, hogy mióta figyelem õket enyhén elnyílt ajkakkal, de erõs bizsergést érezve a tarkómon szakítom el magam a látványuktól és véletlenül a sötét elfek királyára pillantok. Engem figyel. Egy pillanatra megdermedve nézek vissza rá, majd megborzongva visszafordulok a tányérom felé. Hirtelen megemelkedett a hõmérséklet. Miért hozott az zavarba, hogy rajtakaptak azon, hogy bámulok. Valószínûleg a teremben még sok mindenki bámulja azokat a fehér elfeket… Haza akarok menni, vagy ha nem is haza, akkor legalább vissza a szobámba. Vajon… vajon innen együtt kell elmenni? Távozhatok mielõtt bárki azt mondaná, hogy szabad? Nincs étvágyam…
Sokáig ülök magamban marcangolva a problémát, miszerint szeretnék elmenni, de nem tudom, hogy lehet-e, és közben mindennel elátkozom magam, amivel csak lehetséges, hogy nem kértem tanáraimat külön, hogy ne csak a halállal járó dolgokba avassanak bele, hanem a hétköznapi szokásokba is. De már késõ bánat eb gondolat. Hirtelen az egész teremre némaság borul. Felemelem a pillantásom, mindenki egy irányba figyel, Malochot nézik. Kelletlenül bár, de követem a példájukat.  Most, más ruhában van, amit csak most veszek észre, másik hajviselettel, és most nem ruháján, hanem hajába fonva csillognak ékkövek, akárcsak a csillagok. Hihetetlen… Vajon csak a kisugárzása teszi, vagy tényleg magasabb és szebb, mint a többiek?
-Mint tudjátok, pár nap múlva beköszön népünk egyik legfontosabb eseménye, a Kristály  Hold ünnepély. Holnap mindenki megkapja a maga feladatát és az estélyen való részvétel mindenki számára kötelezõ. –pillant a mi asztalunk felé, majd vissza - Távozhattok.
A nyüzsgés újra felcsendül, szedelõzködnek a népek, a szolgák is elözönlik a teret, hogy összeszedjék az evõeszközöket, megmaradt ételeket. Én is felállok, az ajtó felé tolongok a tömeggel együtt, bár igyekszem láthatatlannak maradni. Furcsán érzem magam ennyi, eddig még sosem látott sötét elf között…  De… merre is van a szobám? Öm… talán errõl jöttem… vagy talán arról… esetleg onnan? Hol van az az elf, aki elhozott onnan? Vagy az, aki odavitt? Hirtelen olyan egyformának tûnnek…
Vagy egy óráig bolyongok, mire sikerül találnom egy csigalépcsõt, ugyanis senki sem állt velem szóba, mindenki ment tovább a maga dolgán, mintha nem is léteznék. Felfedezésemnek megörülve azonban új erõvel lépkedek, remélhetõleg a szobám felé. Meg is találom az ajtót, de azt már nem veszem észre, hogy sokkal díszesebb, mint amilyen az enyém volt, egyszerûen és ész nélkül berontok rajta, azért, hogy nekimenjek valami keménynek. Gyors bocsánatot kérek, hátrálok egy lépést, majd földbe gyökerezik a lábam. Maloch az… mi- mit keres itt? Hogy került ide?
-Nem hívattalak, mit akarsz? – néz le rám kicsit sem boldogan, bár élvezi az arcomra kiülõ pánikot.
- É-én… el-eltévesztettem a szobám…
- És csak úgy véletlenül nálam kötöttél ki. – húzódnak kegyetlen mosolyra az ajkai és félre áll az útból. – Kerülj beljebb.
- Én nem szeretnék. – tekintek be a helyiségbe tétován.
- Senki sem kérdezte, hogy mit akarsz. – miért? Miért nem mehetek el? Miért van akkora szerencsém, hogy pont nála kötöttem ki? Újra a földdel szemezek és úgy lépek be kínzóan lassan a szobába. Mindenhol rezeg a mágia… szédülök. Hallom, ahogyan Maloch körbejár, mint a kufárok a portékát. – Neked is fel kell majd készülnöd az ünnepélyre. Elfogadható, amit viselsz, de így nem jelenhetsz meg ott, de majd megoldom. – megáll elõttem egy karnyújtásnyira – Hogy tetszik eddig a palota? – tényleg megkérdezte, hogy hogy tetszik? Mit akarhat ezzel és vajon mi lesz a megfelelõ válasz?
- Eddig minden gyönyörû… - suttogom, igyekezve, hogy hangom még véletlenül se remegjen.
- Ez csak természetes, elvégre az enyém. Ha jól láttam a fehér elfek is elnyerték a tetszésedet, nem igaz? – mélyül el a hangja, ahogyan egy fenyegetõbb színre vált. – Kérdeztem valamit. – dörren, mikor nem kap azonnali választ.
- I-igen… felség. – teszem hozzá mielõtt még egy ilyen apró mulasztással is kivívom magam ellen a haragját.
- Leith Alastair… - túr bele hajamba és ott is felejti a kezét. – Miért nem nézel a szemembe?  -susogja, mire a hátamon feláll a szõr. Érzem, ahogyan megremegek a kérdésre, hátrálni szeretnék, de erõsen tart. Türelmesen vár, de mivel nem válaszolok, felrántja a fejem. A borostyán szempár gonoszkásan összehúzódik. – Innentõl kezdve mindig a szemembe kell nézned, hogy gyönyörködhessek a félelmedben. Ha nem teszed megbüntetlek. Értetted?
- I-igen…
- Ma gondoltam kedves leszek, hogy megengedem, hogy velünk vacsoráz, de mai naptól kezdve nem hagyhatod el engedély nélkül a szobád, étkezned is ott kell.
- Miért? – felejtem el újra, hogy nekem nem szabad beszélnem. Szadista mosoly csúszik az ajkaira, majd hajamba tépve ránt magához pár milliméteres távolságba. A fájdalomra halkan felnyikkanok.   
- Mert nem gyönyörködhetsz másban rajtam kívül. – szemeim elkerekednek a fenyegetéstõl terhes hangtól és attól, amit mondott. Mit akar tõlem? Tolmács vagyok, egyszerû polgárok egyszerû fia, egy senki, földi halandó. Kit érdekel, hogy én kiben gyönyörködök és miért akarná bárki is az én csodálatom? – Az én tulajdonom vagy, ne feledd. – fagyasztja meg bennem a vért mosolyával, izzó tekintetével, mielõtt hátra lök. Lábamban megbotolva majdnem elesek, de sikeresen talpon maradok. Kissé, mintha lenézõen pillantana végig rajtam, majd hátrafordul. – Távozhatsz. – ezt az egy dolgot nem kell kétszer mondani. Majdhogynem repülve szaladok le a lépcsõn, majd végig a folyosókon addig ameddig elég távol nem érzem magam tõle, hogy kalapáló szívvel kifújjam magam. Nem érdekelnek a csodálkozó vagy éppenséggel rosszalló pillantások, amiért megzavartam nyugalmuk. Mit akarnak velem? Semmi máshoz nem értek csak a nyelvekhez, de nem hiszem, hogy szükségük van egy tolmácsra… De van egy másik problémám is: Merre van a szobám és most hol vagyok? 

- Kérem.. ez fáj...

- Fogd már be! - karmolom meg arcát, majd az egyik lánccal a combjaira csapok, mik bepirosodnak az ütés erejétõl. Szemeiben könnyek gyûlnek, ami csak még jobban felidegesít. Igaz, hogy ember, de sírni senkinek sem kéne. A gyengeség jele, amitõl az emberek halékonyabbak lesznek. Mi, a Pokol hatalmas lakói, démonok sosem sírunk. Elvesztetnénk uralkodói mivoltunkat, mi a többi faj fölé emel minket. Lassan a mögötte lévõ tárgy felé nyúlok. Érzem, ahogy megdermed, miközben felsõtestemmel hozzásimulok, test hõmérséklete megemelkedik. Nocsak... csak nem szûz a kicsike? - vigyorodom el gonoszan, miközben szájára illesztem a szájpecket. Hasznos találmány, így nem hallhatóak nyögései, sikolyai... Hiszen senkinek sem kell megtudnia, milyen büntetéseket szoktam adni az ártatlan fiúcskáknak.

Ajka szélén egy kis nyál csík folyik, amit egy ujjammal lazán letörlök, majd ugyanazzal a mozdulattal ütöm meg arcát. Feje félrebillen, hallom, ahogy valami megreccsen. Eltörtem volna néhány csontját? Megeshet... Sikítani nem tud, hiába szeretne, csak halk nyöszörgések hagyják el száját, mit eltakar a kis eszköz. Mutatóujjamat végighúzom gerince mentén, majd fenekéhez elérve markolok bele az említett testrészbe, s kicsit meggyúrom. Ajkaimra egy szadista mosoly kúszik, mikor megérzem teste egyre vadabb remegését.

- Mondd csak... szûz vagy még? - kezdek körözni ujjammal bejáratánál, néha-néha egy kicsit betolva, ezzel apró sóhajokat, alig hallható nyögéseket kicsalva belõle. Nem bólint, nem jelez semmivel, hogy válaszoljon kérdésemre, de érzem, hogy még friss hús, ami csak rám vár, hogy megrontsam. Gonoszul felkuncogva ragadom meg haját, hogy fejét hátrafeszítve férhessek nyakához. Vére dübörög ereiben, testén izgatóan végig futnak az izzadság cseppek. Reszket a félelemtõl, ami csak még jobban feltüzel.

Már kötném be könnytõl elhomályosult szemeit, hogy ne lássa, mit szeretnék vele, mikor halkan nyikordul a szobám ajtaja, és Nagybátyám hangját hallom meg. Neki is most kellett jönnie...

- Belial, jönnöd kell. Valaki megint rosszalkodott.

Morogni kezdek, nem tetszésemet nyilvánítva. Az idióták is ilyenkor bénázzák el munkájukat! - kapom fel a padlóról ingem, s egy gyors mozdulattal magamra veszem, megfosztva áldozatom látványomtól. Apropó, áldozat! 

- Megyek. De tüntesd el ezt a  fiút, túl sokat látott - kérem az ajtóban álló férfit, ki csak egy halk, beletörõdõ sóhajt hallatva lép az ágyamhoz, de nem mer rá ülni. Szegény tudja, hogy nem érdemes, hiszen itt már sokan haltak meg. És nem utolsó sorban élveztek el a munkám alatt...

- Biztos megöljem? - villannak meg vörös szemei, az õ ajkaira is egy ijesztõ mosoly kúszik. Felnevetek. Már tudom, kitõl örököltem ezt a személyiséget, mert Apám soha életében nem volt ilyen. - Igazán aranyos kis fiúcska. És a te kínzásodtól eltekintve friss, finom falat.

- Ha annyira szeretnéd, vigyed. De nagyon gyenge, nem bírná tovább néhány hétnél - pillantok szánakozón könnytõl maszatos arcára, õ pedig megérezve, hogy õt figyelem, felém kapja tekinteté, szinte könyörögve, hogy engedjem el. De nem teszem. Most a Nagybátyámé leszel, utána pedig már nem az élettõl fogsz kicsattani...

***

Érdeklõdve hallgatom, ahogy "segédem" a történetet ecseteli. Egy ómen fedte fel magát néhány haszontalan kölyök elõtt, kik kicsit felidegesítették. Nem értem, mi ebben olyan nagy bûn, még fiatalabb koromban én is lelepleztem magam idegenek elõtt, természetesen szándékosan. Bár engem nem büntethettek volna meg érte. Hogy nézne az ki? A Pokol Urát megkínoznák...

- Szóval ez a Nöjin Dré nevezetû ómen vétkezett? - idegesítem az elõttem álló, félelemtõl remegõ embereket, kik közül néhányan felmorranva adják tudtomra, hogy kifejezetten idegesítem õket. Nem is baj, úgyis nemsokára visszamegyek a Földre.

Mielõtt válaszolhatna az egyikük, megnyikordul a hatalmas ajtó, majd az egyik õr egy fiút taszít be rajta. Láthatóan az ómennek semmi kedve nincs itt lenni. Mintha nekem olyan sok lenne. Félbe szakítottak egy megrontásban, és most Nagybátyámé lett a friss hús. Na de ez a Nöjin is finomnak tûnik...

- Belial-sama, ez az ómen vétkezett! Megszegte a láthatósági törvényt…

Halkan morgok, hogy figyelmeztessem, az nekem már nem új információ. Lassan úgy érzem, mióta nem vagyok itt olyan sokat, teljesen elkanászodnának ezek Nagybátyám irányítása alatt. De majd most... szánok rájuk egy kis idõt, és itt maradok egy picit. Csak pár hetet, esetleg évet, hogy minden visszarázkódjon a helyes kerékvágásba. Elvégre nekem az semmi.

- Igazán? - adom az ostobát, mintha nem tudnék semmirõl, majd felemelkedve székembõl lépek a fiú elé. Láthatóan nem ijed meg tõlem, s ez tetszik. Nem akar benyalni, se udvariaskodni, mintha nem is tudná ki vagyok. Pedig nagyon is jól tudja, csak még nem ismer. De majd hamarosan.

Ujjaimmal megfogom állát, hogy fejét magam felé fordítva szemeibe tudja nézni. Vörösen csillognak, mint az enyémek, nem látszik bennük félelem, amitõl csak elmosolyodom. Még mindig az a szadista mosoly, isten ments, hogy kedves legyen. Bõre fehér, szinte már áttetszõ, mégis gyönyörû. Kár lenne érte. 

- És mégis kiket hagytál életben? 

- Két gyereket, Belial-sama - válaszol rezzenéstelen arccal, mindvégig a szemeimbe nézve. Nem gyáva gyerek, azt meg kell hagyni. - Az anyjuk meghalt. Szóval mindent jól csináltam...

- Csak plusz munkát adtál nekünk - kotyog közbe az egyik õr, mire kap egy fegyelmezõ pillantást. Azonnal befogja. Milyen jól teszik. Emlékszem, vele is volt egy kisebb kalandom, pedig csak az apját akartam megkínozni, hiszen megszegte a törvényt. Akkor még jó férfi volt, de mára már csak egy zsémbes, kortalan pesszimista.

- Tudod, Nöjin... ha hívhatlak így, a szabály szegõket meg kell büntetnünk. Ez alól te sem lehetsz kivétel - intek pár õrnek, kik karon ragadják, mire a fiú kicsit felnyög. - Nocsak... Tán fáj?

- Nem - sziszeg felém, miközben az ajtó felé hurcolják. Még hallom, ahogy szitkozódik, de nem érdekel, mert figyelmem jobban leköti egy fiatal gyerek, ki remegve figyelte eddig az eseményeket az egyik sarokból. Szemei mereven követik a bûnös útját, majd mikor minden elcsendesül, rám néz.

- Belial-sama... Én önhöz jöttem. Host vagyok - hajol meg elõttem, mikor elé lépek. Kíváncsian veszem szem ügyre, majd elégedetlenül felsóhajtok. Nem tetszik. Haja piszkos szõke, teste megviselt, biztos már sokan használták. Ha alám akar feküdni, frissnek kell lennie! Azonban most eltekintek ettõl, elvégre már rég kínoztam meg bárkit is...

***

Idegesen igazítom meg magamon a puha, selymes anyagot. Nem megy. Nem kívántam azt a kurvát. Valahogy nem vonzott. Nem volt olyan kívánatos, mint egy bizonyos személy, akit nemsokára megkínzok. Már a gondolat is felizgat. Ahogy bemocskolom gyönyörû bõrét... Bár lehet, hogy vele egy teljesen más módszert fogok alkalmazni. Még nem tudom.

Az õrök meghajolnak az ajtó elõtt, mikor odaérek. Biccentek nekik. Ennyi tiszteletet azért én is adok...

Lassan nyitok be a szobába, ahol a fiú van kikötözve. Fejét lehajtja, nem mozdul, de tudom, hogy nem alszik. Ilyen pózban képtelenség. Kezei az ágy oszlopaihoz bilincselve, ruhája kicsit megtépázva, azonban ezen kivül teljesen jó állapotban van. Szerencséjére, mert nem sokáig lesz abban. Eddig senki sem szabadult ép bõrrel, s testtel a karjai közül. Miért Õ lenne a kivétel?

Halkan megzörgetem a láncaimat, mire rögtön felém néz. Szemeiben nincs félelem.

- Ugye tudod, hogy most mi fog következni...? - lépek elé, megragadva egy kisebb kötelet és textil csíkot.
- Miért ne tudnám? - húzza olyan nemtörõdöm vigyorra ajkait. De legalább nem kezd bõgni. AZt nem nézném el neki, sõt! Lehet, hogy meg is ölném rögtön. Bár ebben a szobában még senki sem lépett ki az élõk világából - tekerem köré az egyik láncot, hogy megszoríthassam kívánatos testét. Élvezet lesz megrontani.

- Igyekezz! – hallom a sürgetést, így gyorsan az ismeretlen férfi felé fordulok. Talán tényleg valami jótevõ hogyishívják, de nekem most nincs idõm ezzel foglalkozni, majd ha visszajöttem, akkor letisztázom ezt az egészet… Magammal is meg vele is.

Lehet, hogy csak álmodom.

Vagy transzba kerültem?

Ostobaság.

- Ne kövess – vetem oda fogcsikorgatva, felveszem a gyûlölt fátylat, és máris megyek mesteremhez, aki türelmetlenül toporog. Idegesen int, hogy haladjak, de amikor beérünk a nagyterem bejáratához, lelassítom a lépteimet, és veszek pár mély levegõt. A francba…

- Jól érzed magad? – hajol oda hozzám idegesen, mire elhúzom az orrom. Nehezen kapok levegõt, az van. Minek kellett megfuttatni? A testem nem viseli el a sok fizikai mozgást. Mondjuk a lelkit sem. - Mi a gond?

- Ahh, semmi, menjünk már, essünk túl rajta! – lökném el a kezét, de elhúzza. Nyilvánosan még az Atyaúristen sem érinthetne meg a tömeg elõtt. Még szép lenne, ha összetaperolnának. Azonnal meg is halnék, annyi energiát szívnának el az önös bajaikra.

A teremben most kisebb számú völgybéli gyûlt össze, rendezve ruházatomat ülök le a párnákra, amik hatszor nagyobbak, mint én magam. A puha selymet érezve kicsit ellazulok, a feszültség pillanatokra elillan. Mint mikor transzban vagyok… Elbóbiskolva hallgatom a sok nyavalygást, gondolataim a férfi körül lebegnek a szobámban.

Álmodtam?

Bizonyosan csak beképzeltem magamnak, ha felmegyek, szinte teljesen biztos, hogy nem lesz ott. Hah, még az hiányzik, hogy megõrüljek. Megrázom fejem ezekre a gondolatokra, mire valaki sírva fakad, és egy test tompa puffanását hallom csak.

Hupsz…

Miután sikeresen felborzoltam a kedélyeket, a szerzetesek ismét kiterelik az embereket a nagyterembõl, én pedig egyedül maradok a mesteremmel, meg persze pár õrrel, akik a testi épségemre vigyáznak. Közel egy órán keresztül hallgatom a litániát arról, hogy figyeljek jobban oda a mozdulataimra, ugyanis sikerült ájult állapotba hoznom egy terhes nõt a nemleges mozdulattal.

- Rohadtul nem neki szántam! – emelem fel a jobb kezem mutatóujját, mire egy pillanatra árnyék suhan át az arcán. Nem tudtam megfigyelni, hogy meglepettség, szigor, vagy esetleg félelem volt e a villanásnyi érzelem.

- Anirvan, válogasd meg a szavaidat.

- De már nincs itt senki – emelem fel a szemöldököm, majd felállok a párnákról, mire Õ is feláll. Neki kötelessége azt tenni, amit én akarok, de egyáltalán nem azt teszi. Akkor már talán régen elhagyhattam volna a templomot.

Mindig azt mondja, hogy a javamat akarja és a boldogságomat, holott ezeket leplezi elõttem, majd tünteti el szépen lassacskán úgy, hogy már magam is elfelejtem, mit is szerettem volna.

Agyatlanná akarnak tenni.

Soha nem fogom engedni.

A szobámba is utánam akar jönni, de a lépcsõ tetejérõl erõteljesen rászólok, és a tolakodó kíséretemre:

- Lefekszem, ne zavarjatok – mondom, mire mesterem gyanakodva pillant rám, de végül mélyen meghajol, ahogy az õrök is. Tudom mire gondol, de nem érdekel. Most kiderül, hogy megbolondultam e, vagy tényleg van egy idegen lény a szobámban.

Kinyitom az ajtót, és ahogy benézek a szobába, meglátom az ablakban, és a szívem kihagy egy dobbanást. Ez az, nem hallucináltam. Tehát még – a magam módján -, normális vagyok. Remek.

- Még mindig itt vagy?

- Még van két kívánságod, persze, hogy itt leszek addig – mosolyog, mint a vadalma, holott narancsból lett, vagy mi a szösz. Furcsák ezek a mondások, de most kivételesen élvezem a gyümölcsnevekkel való dobálózást.

Szóval tényleg igaz, lehet még két kívánságom!

Öröm önt el, és mégis gyanakvás szorítja vissza az izgatottságot. Akkor évekig itt dekkolhat. Valami olyasmit kell kérnem, amit csak Õ teljesíthet és úgy, hogy abból olyan jól jöjjek ki, hogy még Õt sem látom.

Láthatatlan szeretnék lenni!

Áh, az hülyeség, semmi értelme nem lenne, így is átnéznek rajtam az emberek, és csak a szent lelkû gyermeket látják a szenvedõ alakom helyett...

- Vagy megöllek, ha át akarsz verni – zökkent ki a gondolatmenetembõl a következõ mondata, mire meglepetten hápogok.

- Hogy… Mi?!

Ha megpróbálja… Ilyenkor bánom, hogy nem tudom az erõmet a saját védelmemre fordítani. Bár mondjuk így jobb is, mert a hangulatingadozásaimnál, miután magamhoz térek a transzból, az egész templomot eltüntettem volna végtelen elkeseredésemben és csalódottságomban.

Nem adom könnyen a bõrömet, és úgy látom, neki szaglása van a csalás leleplezéséhez.

- Úgy értem, ha át akarsz verni, meg foglak ölni – néz rám hófehér hajának árnyéka alól, majd felállva hozzám lépdel. Csak annyit veszek észre, hogy már lassan kitörik a nyakam, úgy fel kell rá néznem.

- Ki vagy te? – ülök le inkább, várva, hogy Õ is hasonlóképp tegyen, de nem teszi, helyette meghajol. Legszívesebben legyintenék. Hányan hajlonganak nap mint nap, legalább Õ ne tegye már.

Ah, folyamatosan „Õ”-zök, mutatkozzon már be az Isten szerelmére…

- Basil vagyok.

- Mi vagy te? – teszem fel a nap legfontosabb kérdését, és remegõ ujjakkal várom a válaszát.

- Dzsinn vagyok, jelenleg, még további két kérésig a te szolgálatodban – éppen nyitnám a számat, hogy erre mondjak valamit, de megelõz. - Akkor jelenek meg, ha valaki elegendõ gondot és szeretetet ad egy növénynek. Az elõtt meg kell, hogy jelenjek.

Meghökkenten nézek a fára, és rá. Hát rohadtul nem hasonlítanak, az biztos. De miért pont most… az az öreg ember a faluból, és a haldokló kislánya… Õk adták nekem ezt az ajándékot. Szinte ráz az izgatottság.

Végre rendesen beszélgethetek egy emberrel! Mesélhet nekem, elmondhatja miket látott az eddigi élete alatt, tanulhatok és okulhatok belõle! Végre lesz valaki, akivel eltölthetem azt a nagyon kevés idõt, amit még az élõk sorában tölthetek… várni fog valaki a szobában, érintést kaphatok tõle…

Álljon meg a menet.

Túl egyszerûen és csodaszerûnek tûnik. Az én életemben semmi sem megy zökkenõmentesen, itt kell lennie buktatónak is. Nem vagyok valami olvasott, hiszen a kinti világ írásait elrejtik elõlem, de…

- Igen. Én vagyok… mondhatjuk úgyis, hogy a narancsfa szelleme vagyok – mély hangján halkan felnevet, csodálkozva hallom ezt a hangot. Olyan ritkán hallani… a szerzetesek az önmegtartóztatás mintaképei, a faluban hallottam utoljára… nevetést.

- Mesélj még – hangom kissé követelõzõ és remegõ, nyilván a drukk miatt. Furcsa, de már egyáltalán nem érdekel az a tény, hogy egy idegen van a szobámban. Fontosabb az, amit adhat…

- Az idõk kezdete óta létezünk. Aladdin lámpása sem csak népmese, az a dzsinn is a fajtám tagja. Istenek teremtettek minket, letûnt korok rég elfeledett urai. Feladatunk, hogy szolgáljuk az arra érdemeseket, három kívánsággal. Aki érdemes, hogy ezt a lehetõséget megkapja, többségében már nem szegi meg a szabályainkat sem, de volt rá példa – ijesztõ arcot vág, elkomorul az arca, tekintete elmélyül. Megrebbennek a szempilláim. - Ha valaki átver vagy megpróbál minket kihasználni, megölhetjük, büntetlenül.

Na itt a buktató.

Szabályok.

Jobb lenne errõl kifaggatni, míg beszédes kedvében van, és inkább most kérdezzem meg, mint késõbb, amikor már el akar tenni láb alól. Figyelnem kell mostantól arra, amit hirtelen felindulásból mondok.

- Miféle szabályok? – puhatolózom óvatosan.

- Egyszerûek. Nem kívánhat senki olyat, hogy háromnál több kívánsága legyen, nem kérhet szebb külsõt, több vagyont vagy nagyobb hírnevet, sem azt, hogy támasszanak fel halottakat. Azt meg végképp tilos, hogy valaki azt kérje, hogy rá ezek ne vonatkozzanak. Nem kérhetsz olyat, ami megváltoztatná az életed – pff, akkor mi hasznodat fogom venni? Komolyan, nem kívánhatok olyat, ami befolyással lenne az életemre?

Meg akarok innen lógni!

- Ha megszeged, megpróbálod megkeresni a kibúvót, hogy gazdag lehess és szép, meg foglak ölni – billenti oldalra a fejét, mire megcsörren a nyakában levõ mérhetetlen sok ékszer. - De kérhetsz ételt, italt, vagy amire kedved szottyan.

Ezekre egyáltalán nincs szükségem, egy nap csak egyszer kapok enni, szóval már megszoktam a koplalást. És egy kívánságon nem fogok egy tál kaját kérni, ha felesleges, azon inkább kérnék egy drasztikusabb...

- Nincs idõkorlát a kívánságok között. Ha nem akarod azonnal elpazarolni, akkor várhatsz vele évekig, évtizedekig is. De a haláloddal a kívánság lehetõsége elvész. Nem kívánhatsz olyat, hogy hova akarsz kerülni a halálod után, nem kérhetsz örök életet sem, sõt, nem kötelezhetsz arra, hogy megmentsem az életed – folyamatosan vigyorog, vagyis szolidan mosolyog, de az õrületbe kerget vele. Egyrészt nem érzem õszintének és nekem szántnak, a szituáció hozza ki belõle.

Akármilyen suta vagyok az emberi dolgokhoz és érzelmekhez, ez még nekem is feltûnik. Vagyok annyira savanyú és morcos, ahogy a mesterem mondogatja mindig.

- Nem lesz olyan, hogy akármit mondasz, én kívánságnak fogom fel. Csak akkor, ha a szíved is így akarja, mint a parancsszavaknál. Ha kimondod akármelyiket, akármikor, úgy lesz, hiszen ez az elsõ kívánságod volt. Még kettõ vár rád.

Fhuh, akkor kedvem szerint káromkodhatok továbbra is, és nem kell félnem attól, hogy lázálmomban valamit eltúlzok, és meg is kérem.

Sok minden meg van tiltva, pedig az a dolga, hogy engem kiszolgáljon. Mint itt mindenegyes embernek, de szerintem ez a Basil is sokkal készségesebb, mint õk. Keserû íz tölti el a számat ezekre a gondolatokra.

Kérhetném, hogy a transz ne tegyen tönkre…

De az már megint az életemet befolyásolná.

Argh. Ide és ehhez tényleg idõ kell.

Elmerengve nézem ülõ alakját, ahogy törökülésben figyel. Szemrebbenés nélkül mérem végig, ritkán látni ilyesfajta… embert, és úgy látom, hogy nem is bánja. Az elsõ szintén természetfeletti lény, akivel kapcsolatot építhetek ki, és segítségemre lehet.

- Dzsinn és gazda között viszont nem tiltott a szexuális együttlét, sõt. Ha úgy látod jónak, magadhoz köthetsz, de testiségre nem kényszeríthetsz, kívánsággal sem – mosolyából most tényleg vigyor lesz, és a hallottakat némi fáziskéséssel megemésztve elvörösödök.

Egy olyan lépést merészel tenni, elkívánom a fészkes…

- Te… pofátlan disznó! – emelem meg a mellettem levõ kispárnát, és ívesen az arcába építem, nevetve kapja el, s teszi a térdére, majd rákönyökölve elõrébb dõl.

Ösztönösen húzom el én is a fejem, és bosszankodva kóstolom meg annak az ízét, amit eddig a szerzetesekkel etettem meg. Eleinte mulattatott, hogyha meg akartam érinteni õket, elugrottak. Most, hogy én is kapok belõle, egyáltalán nem találom szórakoztatónak.

- Van valami, amire jelenleg mindennél jobban vágysz?

Kérdésére felhúzom az orrom, majd elmosolyodom. Furcsa, de hogy mindig mosolyog, nekem is ragaszt egyet az arcomra.

- Van, de azt  úgy néz ki, te nem adhatod meg nekem – veszem le a fátylam, és felállva a paraván peremére akasztom, némi pipiskedés után. Fáradtan felsóhajtok, és oldalra pillantok, látom, ahogy még mindig figyel.

- Kell valami?

Kivételesen most az Õ szemöldöke emelkedik fel magasabbra.

- Szóval… fogalmam sincs, hogyan kell dzsinnt tartani – kezdem el, miközben a fülembõl kiszedem az ékszereket, és egyenként beledobálom õket a ládikájukba. Útálom ezeket viselni, szinte húznak lefelé. – Tehát, valami alvóhely, étel vagy egyéb? Lámpás?

Elvigyorodik, ami nekem nagyon nem tetszik. Ellenõrzöm, hogy a csuklómon és a bokáimon megmaradt kövek a helyükön vannak, majd a helyemhez közelítek, nagy ívben elkerülve.

- Nincs szükségem ilyenekre.

- De ékszerekre bezzeg igen… - morgok rá, lefeküdve a párnák közé, de utolér a hangja.

- Rajtad is van olyan, amit sosem veszel le – mutat rá, mire minden szórakozottság kireppen belõlem. Kóstolgatsz?

- Az nem tartozik rád – villantom rá a szemeimet, és magamra rántom a leheletvékony takarót. Eltelik pár perc, bosszúsan ülök fel hirtelen a párnák között, elõzetesen kiásva magam közülük. – Most itt fogsz egész végig várni?

- Ha szükséges – biccent, én pedig még mindig nem érzem magam nyugodtnak. Sosem volt itt valaki úgy a légteremben, hogy itt is maradt pár percnél tovább. Ez meg egyenesen itt fog ülni egész éjjel, és figyelni fog.

Rohadtul zavaró.

- Na, idefigyelj, B…asil. Egyetlen kedvtelésem az alvás ebben a nyomorúságos életben, és nem repesek az örömtõl, ha valaki még azt is lopni akarja – nézek rá szúrósan. Meg persze a transzban lebegés és betegnek lenni, de ezt nem kötöm az orrára. Most. Alvás. Van. – Megengedem, vagy hogy is kell mondani, hogy elmenj éjjelre. Nézz körül vagy bánom is én!

- Ahogy óhajtod – tápászkodik fel, de mikor tesz egy lépést az ágy felé, felemelem a párnám, mint fegyvert. Mit mosolyog és nézeget állandóan? Idegõrlõ, istenem!

Nem kérhetem azt, hogy tûnjön el?

Nem. Nem szalaszthatom el ezt az alkalmat, mert különben bediliznék, hogy megint egyedül leszek. Egy ideig… itt kell tartanom, akármennyire is bizarrul hangzik.

- Séta! – mordulok rá, mire elneveti magát, és intve az ablakra lép fel. – Várj! – megtorpan az ablakban, és készségesen hátrafordul a válla felett. Elpirulok a pillantásától, fõleg hogy a Hold fénye megcsillan benne. Olyan hatalmas, és… helyes. Én meg egy beteges deszka vagyok, néhány dísszel felpakolva.

– Holnap mesélsz majd nekem?