Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

Rauko2014. 04. 14. 18:44:00#29739
Karakter: Lear Espec



 

Ülök az ablakban és nézem a lemenő nap narancssárga körvonalait. Ma ez a kastély tökéletes lesz éjszakára. Elég rég óta nem él itt senki, már szagokat sem érezni. Tökéletes. Úgyis mindenki fáradt és kimerült, legalább most ki tudjuk pihenni magunkat.
- Hé, Lear - lép be egy kedves barátom, Tom. Egy másik klánban volt alfa, de amikor legyőztem őket, csatlakoztak hozzám, ő pedig behódolt nekem. A körülöttem álló, erős hímek mindegyike volt már valahol alfa, és ez így van jól. Direkt veszem körül magam velük. A tanácsaik nagyon sokszor hasznosak. Itt is hasznos alfák engem pedig tisztelnek.
- Mi a helyzet? - kérdezem, villantva egy barátságos mosolyt.
- Csak jöttem kérdezni, hogy nem vagy-e éhes. Vagy akár lejöhetnél hozzánk is, ha van kedved. Épp vacsorázni készülünk… - Rá pillantok. Talán igaza van, de nem tudok olyan gyakran enni és mára más terveim voltak és vannak.
- Nem megyek. Ti is csak keveset egyetek, közös vacsorát remélek veletek.
- Az összes alfáddal? - Bólintok. - Rendben, szólok mindenkinek - mosolyog rám. - Baj van?
- Nem, semmi - intem le rögtön. - Csak szeretném megvitatni a továbbiakat.
Most ő bólint és kisiet.
Felsóhajtok. Igen. Sok dolog van mostanában. Mintha minden összeesküdött volna ellenünk. Akármerre megyünk, rivális falkák és mostanában egy alfát sem sikerül magam mellé állítani. Mindegyik inkább a halált választja, minthogy elfogadjon engem vezetőjének. Rossz ez… nagyon rossz.


Ahogy ülünk a nagy asztal körül, elégedetten pillantok végig alfáimon. Mindegyikük szép, erős farkas, nem bántam meg, hogy ilyen nagyra növekedett általuk a falka, hiszen a feladatok többségét ők látják el. Én igyekszem helyesés megfontolt döntéseket hozni és ezzel segíteni családomat.
- Örülök, hogy mindannyian ráértetek - mosolygok rájuk.
- Baj van? - kérdezi Alex.
- Nem, semmi gond nincs, csak szeretném megvitatni veletek a továbbiakat. - Elveszek egy szelet húst. - Arra gondoltam, hogy keletre vonulhatnánk tovább.
- Nem úgy volt, hogy észak felé tartunk? - kérdezi William.
- De. Azonban most, hogy átgondoltam, be kell látnom, közeledik a tél és északra csak még hidegebb van. Ha ebben a sávban maradunk, de tovább haladunk, nem vonjuk magunkra a környékbeli falkák figyelmét és elkerülhetjük a felesleges összezördüléseket. De kelet felé elég messze van a következő klán, így nem zavarunk senkit. Amúgy is szeretnék egy időre letáborozni valahol. Ha jól tudom, elég sok vemhes nőstényünk van - nézek Tomra.
- Igen, jól tudod - mosolyog rám. - Hat nősténynél már nagyon közel van az időpont, velük nehezebb lenne haladni. További három még a télen lekölykezik. - Bólintok.
- Akkor itt nem maradunk, de keresünk egy másik kastélyt. És a subhímek? - fordulok Alex felé.
- A subhímek édesek, mint mindig. Rengeteget segítenek, kifejezetten hasznos ez a mostani csapat. Néhányan minden nap megkérdezik, hogy mikor láthatnak végre téged is - mosolyog rám.
- Rendben - sóhajtok fel. - Úgyis nehezen bírok a véremmel a hold állása miatt. Miután itt végeztünk, kiválasztok egyet - jegyzem meg. Alex bólint.
- Majd adok tanácsot. Nem mindegy, hogy me…
Nem tudja befejezni. Az egyik idős nőstény lélekszakadva ront be, alig értjük mit mond, így azonnal felállok és elé lépek. Anyám barátnője volt.
- Mi történt, Elis? - kérdezem.
- E… egy hím! Egy másik hím megtámadta a fiatal nőstényeket a kertben!
Nekem sem kell több, rohanok lefelé. Nem alakulok át azonnal, ha megteszem, úgyis szétszakad a ruhám. Hah… be kell mennem majd a faluba is!
Leérve látom, hogy egy aranyos, sötét bundájú hím fenyegeti morogva a már átalakult nőstényeimet. Egy fiatal subhím áll vele szemben, de ahogy ugrana érte, elé lépek. Egyelőre emberi alakban. Megszeppenve morog rám is, így jobbnak látom gyorsan átalakulni.

Ahogy felveszem végső, farkas formámat, magasabb vagyok, mint ő. Láthatóan erősebb is, viszont a szaga nem hagy nyugodni. Előkelő farkasoknak van ilyen szaguk. Királyi család? Hogy keveredett akkor ide? Körbepillantok. Egyedül van, így végképp nem értem. Morranok egyet fenyegetően, remélve, hogy nem kell megtámadnom, de ahogy ezt megteszem, már ugrik is nekem. Nem kell sokat erőlködnöm, hogy pillanatokkal később a földre terítsem, nyakának szőrét és bőrét szorítva hegyes fogaim között.

Pár percig lehetünk így, amikor hirtelen elveszti az eszméletét. Hogy ez a fáradtság vagy a fájdalom… nem tudom, de azonnal megjelennek alfáim, és ahogy emberré alakul, azonnal a karjába kapja Alex. Én is átalakulok, és magamra terítem a Tomtól épp most kapott köpenyt, hogy valamennyire rejthessem meztelenségemet.
- Megsérült valaki? - fordulok Elis felé.
- Ne… nem - hebegi. - Rögtön érted mentem. - Bólintok.
- Alex, a szobámba vidd és kötözd le!


* * * 

Órákkal később kezd el magához térni. Mellette ülök, és ahogy észleli, hogy ki vannak kötve a kezei, vadul rángatni kezdi.
Volt időm megfigyelni őt amíg aludt. Csodaszép. kedvemre való, fiatal subhím. A szaga az még mindig különleges, de nem tudom, lenne-e rá esélyem, hogy magunkhoz csábítsam. Ideális társam lehetne, ha a hold miatt felforr a vérem, hiszen erős, farkas alakban is szép, de nem törékeny.
- Felkeltél végre? - mosolygok rá. - Üdvözöllek. A nevem Lear Espec, annak a falkának az ura vagyok, amelyet megtámadtál. Esetleg megtudhatom az okodat? Ha éhes vagy, adunk enni, csak kérned kell - jegyzem meg.
 


Leiran2013. 10. 28. 20:12:02#27946
Karakter: Serena Riddle
Megjegyzés: Catgirl/Belzebub


 A utolsó nap a kiképzésen. Unottan megyek ki a többiekkel a gyakorló pályára és kihúzva magam állok be a sorba. Kardom oldalamon. Csizmám szárában és a szokásos helyeken eldugva tőrök és egyéb apró fegyverek. Állítólag ma jön az alakulat vezetője bemutatkozni és ránk nézni kicsit megismerni minket. A srácok már itt tudják nem jó, ha kötözködnek velem, de a nagy csapatban biztos, hogy újra ki kellesz harcolnom a tiszteletet. A kiképzőnk egy nagyon magas aranyhajú és szemű férfi társaságában lép elénk. Szarvai kilátszódnak. Gyors mérem végig a férfit és mikor pihenő állásjelzést kapunk én keresztbe fonom karjaimat.

- Mai nappal befejeződik kiképzésetek! Had mutassam be a vezetőtöket. –Szólal meg a kiképző, aki már nagyon jól ismer, hogy makacs vagyok, és úgy oldom meg a dolgokat, ahogy én akarom és a parancsokat szinte mindig megszegem. –Ő itt Belzebub Lucifer urunk fia. Mától kezdve ő lesz a főnökötök és az ő parancsait kell követnetek. Ez rád is vonatkozik Serena! –Hívja fel a figyelmem, amire csak megforgatom a szemem és indulatosabban fújom ki a levegőt.

- Valami nem tetszik cica? –Kérdi tőlem az aranyhajú.

- Igen uram! Nem tetszik a megszólítása! –Vetem oda neki kihúzva magam.

- Úgy hívom, ahogy szeretném! Én vagyok a főnöke és velem ne feleseljen. –morranja nekem, én pedig féloldalasan elmosolyodom és behunyom a szemem.

- Úgy látom a drága főnököm nem olvasta el az aktám… - jegyzem meg pimaszul amivel, szemmel láthatóan, csak tovább hergelem a főnökömet.

- Velem ilyen hang nemet nem üthet meg cica baba! –Dörreni, amire a többiek csak összehúzzák magukat. Kinyitva szemem széles mosollyal biccentem oldalra a fejem.

- És miért is nem? –kérdem mikor a kiképző lép közbe.

- Uram kérem, ne hergelje fel magát Serena Riddle nem kezes bárány és elnézését kérem amiért nem sikerült betörnöm. –Mondja szabadkozva.

- Engem senki nem tud betörni. –jegyzem meg komolyan és Belzebubra nézek egyenesen a szemeibe, amin látom az ingerültséget. A reakcióján jót mosolygok.

- Semmi gond, majd én betöröm a kicsikét. Az aktája szerint osztály elsőként végzett modorából kiindulva átlagon felül kellett a csoport első titulushoz teljesítenie. –morranja a vezetőre nézve.

- Minden feladatban a maximumot nyújtotta uram. –jegyzi meg az oktatóm, amire nagyot sóhajtok.

- És meg se kellett erőltetnem magam. –jegyzem meg flegmán és kicsit kuncogok is hozzá. –Ha ez maguknak a titkos alakulati kiképzés, akkor bele se merek gondolni, hogy mi az, amikor normál katonának képzik a démonokat. –rántom meg a vállam és egyenesen Belzebubra nézek, aki ingerült léptekkel lép elém.

- Táncra invitálsz cica? –kérdi felém tornyosulva néz egyenesen a szemeimbe komolyan és veszélyesen. Arcomról a mosoly eltűnik és komolyan nézek szemeibe állva a tekintetét.

- Megmondtam, hogy nem vagyok cica. –Villannak meg szemeim és érzem, ha továbbra is így hív, akkor felforr az agy vizem.

- Mert? Ha így hívlak továbbra is mi les? A főnöködnek ugrasz? –nagyon halovány mosoly ül ki szája jobb szegletébe az én vérem pedig érezhetően forrni kezd. –Hmm? Nah mi lesz cica?! –Na, itt telt be a pohár.

Hirtelen rántom elő egyik tőrömet és egyenesen neki ugrom. Megragadja a karomat és magam mellett elperdítve néz utánam, ahogy megállok egyenesen felé nézek.

- Megmondtam! Nem vagyok cica! –Morranom ismét és újra támadok. A támadásaim könnyű szerrel kivédi. Egész a gyakorló pályáig elhaladunk a többiektől ahol a mászó falnak hirtelen taszít neki és testével simul hozzám. Kezeimet lefogja és közel hajol hozzám.

- Edzened kell még kicsikém, hogy te engem legyőzz. –Búgja a fülembe kissé érzékibben.

 Nem vagyok a kicsikéje! –Kiáltom dühösen és kicsusszanva előle két lába között csusszanok át és hátrahajolva derekát elkapva húzom fel magam. Lábaim nyakába akasztva keresztezem arca előtt és fojtogatni kezdem, miközben teljesen a hátára simulok. Megfordulva kisebb erőfejtéssel, vágódik oda a mászó falhoz maga és a szer közé szorítva engem. Nagyobbat nyekkenek és a lábammal elengedve csúsznék le, de megragadva a lábam tart ott.

- Hmm… ha ez fordítva lenne, milyen szép is lenne a kilátásom. –jegyzi meg érezhető vigyorral hangjában. Kicsit felocsúdva az ütődésből ruháját átszakítva hasfalába mélyesztem karmaimat és szabadulni próbálok.

Még egy jó darabig viaskodunk megmutatva a tudásom javát, de akkor se tudom legyőzni. Pihegve állok és már jó pár sebet beszereztem. Nem bírok tovább állni így féltédre rogyok és a földre nézek. Én is jó pár sebet ejtettem rajta, de neki ez meg se kottyant.

- Köszönöm a karbantartó apró kis edzést és jó lesz, ha meg tanulod tartani a szád! Nem tűröm a feleselést. –Morranja rám nézve, majd ott hagy. Mérgesen és ingerülten nézek utána.

- Holnap ugyan ekkor a kastélyban jelentkezzetek. –Veti még oda a többieknek ez által nekem is.

A többiek jönnek oda hozzám miután távozott és megpróbálnának segíteni fel állni, de nem hagyom. Ellökve kezeiket állok fel és a büszkeségembe tiportak, amit nem fogok hagyni, hogy így maradjon.

~*o*~

Másnap reggel ugyan úgy kint vagyok, de még makacsabban. Nem húzom ki magam, mikor megjelenik, hanem keresztbe font karokkal állok és felé se nézek.

- Ma is akarsz egy összecsapást cica? –Kérdi rám nézve, de nem válaszolok neki.


Kita2011. 03. 18. 23:26:00#12374
Karakter: Netral van Dort
Megjegyzés: Eirinek


-         
Lassan önti el az arcát a sápadtság, kezecskéje a vállamnak csapódik, a falhoz nyom mert hagyom.
Az alakja karcsú, teljesen a karomra simul, olyan karcsú, hogy két könyököm meg tudom érinteni, mikor átkarolom. Lesimogatok a hátán, végig, egészen formás, kerek kis seggéig, végighúzva hosszú, jégcsappá fagyott ujjaimmal.
-          Ha akarsz valamit, jól kell viselkedned – duruzsolom a fülébe, forró leheletem végigcsiklandja a nyakát, a fülét, puha bőrét mindenütt. Érzem az illatán, hogy érzékei kihegyesednek. Csodálatos.

Talán a fekete bőr kanapén mutatna igazán jól… vagy az ágyamban?
Vagy talán a koporsóm hideg, fém ölelésében?

 
-          Mit óhajt, Gazdám? – suttogja, a lehelete, a lélegzete forró, a szíve dobog. Legszívesebben máris megkóstolnám a kis édest… biztosan heves és forró, mint a szavai.
-          Vetkőzz le és feküdj az ágyra.

Csendesen bontakozik ki a karjaim közül, átbotorkál a hálóba… micsoda ösztönök, micsoda reflexek! Karja hosszú lendítésével szórja szét a lakásomban a ruháit, ez a nyújtott mozdulat igencsak szemrevaló.

Én ráérek. Vetkőztessen ő, ha akar. Szerezze meg, amit akar, ha ez én vagyok, dolgozzon meg érte.

Játszadozás veszi kezdetét, a látványa, ahogy vörös arccal, fetreng az érintésem alatt, ahogy halottsápadt ujjaim a forró bőrét cirógatják, mintha fémet nyomnák izzó testéhez, ahogy lüktet az ujjaim alatt a combjában a fő véna, szemem elborul, szemfogaim megvillannak.

Ínycsiklandó.

Annyira finom… az íze, ami betölti a számat, megfeszül, mintha áram csapná meg, körmeit a hátamba vájja. Szórakozva engedem el, egyszerűen feltérdelve, beletúrok a hajamba, hátrasimítva előre hullott hajtincseimet. Ennyi elég is volt neki, a szemem követi a mozdulatait, mégsem reagálok azonnal, mintha csak egy oda nem illő moziképet kísérnék figyelemmel, ahogy dús ajkai közül kőkemény farkam eltűnik.

Ez olyan rohadt szexi volt… már maga a látvány is, az az egy ecsetért ordító, vászonra kívánkozó mozdulat volt, hogyha vér lüktetett volna az ereimben, tuti feláll a szőr a hátamon és kiver a víz.

De így is kicsusszan egy óvatlan sóhaj az ajkaim közül. Maga a látvány is felér egy orgazmussal… nem is akármilyennel.
Kurva jó… olyan rohadtul szép, döglesztő…

Egy mozdulat, szemem tükörként ragyog fel, lábait szétfeszítem végignyalom a nyakát, azt ízlelgetve, hogy marjam meg… mindezt csak egy pillanat századrésze alatt. Hegyes szemfogaim feltépik a bőrét, behatolnak a húson át a vénájáig és szívom a vérét, amíg érzem, hogy izmai nem remegnek.

Édes. A fejembe ömlik mindaz, amit gondolt, ami valaha átsuhant a fején s a szemei előtt. Annyira, rettentően és megzabolázhatatlanul forró, lüktető és szenvedélyes…

Bár önuralmam végtelen, elkap a régi, már-már halottnak hitt érzés, hogy akarom. Most és azonnal.
Azonnal.

Lábait széttárom, farkam a halvány rózsaszín rózsájának nyomom és önzően, nem törődve előre a szenvedéseivel mélyedek el szoros és forró testében.

Felnyög, kezeivel a karomba mar, izmaim viszont erősek az ő gyenge, törékeny, porcelánszerű testéhez.
Forrón szeretem, lehelete a nyakam csiklandozza, lábait a derekam köré fonja, hideg ujjaim a péniszére fonódnak, mire ismét felnyög, bár testem a vérétől már kellemesen langyos, enyhén felpuhult…
Az arcát nézem, miközben kipirul, ajkaim a nyakát csókolják, vadállatiasan mélyesztem a fogaim a hófehér, hibátlan bőrbe, a fájdalom kéjes érzése, ahogy erei összeszűkülnek, a halál mezsgyéjén való egyensúlyozás olyan fokot ért el nála az élvezeteknél, hogy szemei fennakadnak, ujjai a hajamba túrnak, spermája forró lökésekkel spriccel, torkából hörgés árad.

***

Ülök a kanapén, ujjaim között egy csodaszép metszésű, öblös poharat forgatok. A vér sötétté festi a különleges üveget, lenyalom a szám… Csodálatosan mutat a sötét ágyneműn. A haja szétomlik körülötte, mint valami glória, arca nyugodt, sápadt, ragyog a szatén közepette, mint egy hófehér virág a vérfolyamban. Hozsánna, mennyei manna… Igazán… szép fogás.
Csupán a csípőjénél takarja az anyag, kurta ráncokba tömörül a lábainál. Csodálatos ez a sok részlet rajta, mint egy tökéletesen megkomponált festmény.

Moccanni kezd, lassan vállnak szét a pillái, rajtam már csak egy sötétkék taftköntös feszül. Lábaim keresztben, hajam szétomolva göndörödik a tarkómon.

 
-          Jó reggelt, Keira – suttogom a nevét finoman búgva. – Jól aludtál?

Halkan nyöszörögve fordul az oldalára, de hatalmas szemeit végig az enyémekbe függeszti. Megnyalom ajkaim, ahol még vörösek a vértől, majd leteszem a félig üres poharat és felállok, felé lépve.

 
-          Hümm… - mormolja, megsimítva a haját, ujjai a kezét, ahogy kinyújtózik…
-          Rettenetesen szép vagy… étvágygerjesztő – duruzsolom finoman, egy kósza hajtincset kisimítva a márvány arcából. A nyakához kap, de csupán fogsorra emlékeztető apró dudorok maradtak ott, halvány, heges-ezüsttel derengve.
-          Köszi… - suttogja, felkönyökölve, fenekét takarja a csillogó szövet. – Meg tudnálak zabálni – búgja majd az ajkaimba.
-          Talán… majd egyszer – mosolygok finoman.


Kita2010. 10. 24. 21:24:35#8860
Karakter: Netral van Dort
Megjegyzés: Eirinek


Mi sajátunk, méltón nem becsüljük
Míg élvezzük, de hogyha elveszítjük
Tódítjuk értékét és megtalálunk
Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,
Míg a miénk volt.

Összecsukom a vékony, kézzel írt, megsárgult lapokkal teli cirádás könyvecskét, és kinyújtózok a padon. Egy parkban ülök, az oly halvány, éppen felkelt holdfényben, Shakespeare eredeti, saját kézzel írt verseit olvasom; egy vagyonba került a füzet, vagyis csupán a szállító életébe.

Mire nem képes az ember, ha isten… Felnézek az éppen felkelő teliholdra, mely vörös, mint egy csepp vér s végiggurul a tintafekete égen. Csodálatos.

A hónom alá csapom a füzetkét és szeszélyemnek kószán engedve sétálni kezdek a városban, zsebre dugott kezekkel.
Kéne egy cigi. De mégse…már ezek sem olyanok, mint régen. A kellemes ópiumbarlangok, ahol az ember attól tép be, hogy a félholt, elkeseredett emberek vérét szívja…

Betérek egy kis boltba, magam sem tudom miért. Talán a vadászösztön munkálkodott bennem, valami mást kerestem, mint a mellettem elhúzó szürke vagy épp színes emberek tömege, ami mint a kínai cuccok, tömeggyártás lepratelepe, csak lenne egy kicsit más, egy kicsit különleges, a gyűjteményembe való.

Igen. Onnan hiányzik egy ember, aki akárhova ül, akármit tesz, a berendezés része lenne, kiegészítené, beleillene.
Akár sírna, akár nevetne, mint egy madonna kép, amire egy medalionba bukkansz hirtelen; ha a haját fésülné a tükör előtt, ha a vállán a különleges, japán köpeny kicsit félrecsúszna, a bőre elővillanna, a nyaka…

Hmm. Megéheztem.

Felnézek a pulton ücsörgő alakra, és felvonom a szemöldököm. Fekete haja végigomlik a hátán, ami takarja a kilátást a két szép kék szemem elől.

-          Elnézést – mondom haláli nyugalommal, sejtelmes borzongású hanggal, mely a korom velejárója. – Már legalább fél órája bámulom a seggét.

A kis édes, a szemeid maradjanak a helyén.
Igazán édes arca van, tényleg. Külön-külön még bizarr is lenne, a szemeit más arcon nehezen tudnám elképzelni, de rajta különlegesek voltak. Igazán… megkapó szépség egy férfi arcán.

Kicsit nosztalgikus…

-          Heello… adhatok mit, vagyis, mit adhatok? – fordul meg a pulton ülve, keresztbe dobva a lábát. Megkérdezném, hogy ezt vajon gyakorolja, vagy ösztönből teszi? Érdekel.
Majd egyszer megkérdezem. Talán… ez kicsit letöri a kedvem.

-          Ezt kérem – mondom nyugodtan, találomra lekapva egy lapot.

-          Ajándékba adom – az a pillanat, ahogy megrebbennek a szempillái, ahogy egy hajszál az ajkaihoz tapadt… igen, ez a pillanat tetszik. Mint egy festmény. Majdhogynem tökéletes.

-          Én meg kifizetem – válaszolom még higgadtabban. Szinte látom a következő mondatát; kinézek a légyköpött ablakon, ledobok egy papírfecnit, amit ők mindennél többre tartanak. Akarom őt, hogy üljön, álljon, lélegezzen az otthonomban, hogy arra ébredjek, a szíve dobogására, ami egyszerre dobog az antik, tizenötödik századi svájci órával.
Igen. És én mindig megkapom, amit akarok.

-          Várjál már! – suhan utánam, pedig már a patinás réz kilincsre fonom az ujjaimat. – Mitől vagy ilyen szar kedvű? Feldoblak, meghívlak vacsizni! Hallod?

Megdermedve állok meg, rávigyorgok. Mindenképp. Te leszel a főfogás.

***

Az első kukába belevágtam az újságot, és a késztetésnek engedve mégiscsak rágyújtok egy cigarettára. Vékony, fekete szál, enyhe mentolos utóízzel… az árnyékban állok, csupán a cigaretta vége parázslik fel néha, ha beleszívok. Mégis olyan ízetlen… kétezer év alatt szinte mindenem kővé keményedett, csupán a látvány, ami megmaradt a semmiben lebegő, kárhozott léleknek…
Na de tartoznak nekem egy „vacsival”.

Visszasétálok a boltba, a tag a pulton fekszik, annyira képtelenül szánalmasan fest, mégis vászonra kívánkozik. Bár a sátor a gatyája elején némileg illúzióromboló, de ez csak pillanatnyi gondolat; éppen nincs rá gusztusom.
De majd ha lesz…

-          Hello – hajolok a füléhez, finoman belesuttogva.

-          Tégy a magadévá! – karolja át kis híján a nyakam, még időben húzom el a fejem az ölelése elől. Már csak az hiányzik, hogy a nem épp szobahőmérsékletű bőrömet csókolja telibe a homlokával.
Majd szavadon foglak.

-          Hálásan köszönöm, de most kihagyom – suttogom halkan, kék szemeimmel végigmérve. Igen… tetszetős.

Vajon benne él a romantika íróinak ideálja, hogy kinek oly szép a külseje, hogy rabul ejti a reá emelt meggondolatlan szemek garmadáit, ugyanolyan szép a bensője is?

Vagy mint saját tapasztalatom alátámasztja, én ki másik életéért nyerek örök életet, gonosz s halandó a lelke?

Bár, a gonoszság nézőpont kérdése.

***

Egy étterembe vezetem, nem beszélek sokat, mosolygok rajta, bevezetem. Szemem nem mélyesztem a szemébe, nincs szükségem rá, hogy felpattanjon és kecses ujjával rám mutasson, a fajomat ordítva kétségbeesve.

De belül elhatározásomat semmi sem keresztezheti: haza akarom vinni, magam mellett tartani.
Ősi ösztön, alantas kívánság, a perverziók csúcsa – azt akarom, tudni, milyen a vére, hogy gyöngyözik a rubinszerű forrás a szívdobbanásai ritmusára, és azt akarom, hogy maga ajánlja fel nekem s élvezze.

-          Nem mondtad még, mi a neved – nézek fel rá halvány, sápadt félmosollyal. Annyira elgondolkodtam, igazán illetlenség.

-          Keira – mondja, félrepillantva reflexből, de észreveszem. Azt is, ahogy felgyorsul a szívverése, ahogy finoman elpirul. Éppen hogy csak, de megkapó a pillanat.

-          Netral van Dort – nyújtom finoman a kezem, hosszú ujjat az enyémekbe csúsztatja. Hideg a kezem, vértelen, élettelen, az erek hideg kéken húzódnak végig a csuklómnál, de mozdulatlanul.

Ahh, igen. Kell nekem.
Szemeimben szétterjedt a csábos, hipnotizáló üveges szürke, pupilláim összezsugorodnak – látom, hogy elködösül a tekintete. Csak az agya ne zápuljon meg, még kelleni fog neki.

-          Szeretném, ha mától nálam laknál – mondtam halvány hangon, de finoman biccent egyet, még az ajkai is szétnyílna finoman. – Csak azt hozd magaddal, amit feltétlenül szükségesnek tartasz, minden mást én biztosítok számodra. Értetted?

-          Igenis – suttogja halkan.

-          Remek – dőlök hátra önelégülten, mire finoman megrázza a fejét és tovább csacsog, mintha mi sem történt volna. Remek.

A vacsora végeztével fizetek és felállunk. Várva rá halvány mosollyal sétálunk a sötétben, mikor megszólal.

-          Nem fogod elhinni, de olyan furcsa ötletem támadt, hogy áthurcolkodok hozzád – jegyzi meg, mintha csak úgy eszébe jutott volna.

-          Jól hangzik – biccentek és megadom neki a címem.

***

Felrebben a szempillám, amikor megérzem a szapora szívdobogásokat. Egy hatalmas felhőkarcoló tetején lakom, nem egy lakásban; egy emelet a lakásom. Szeretem a teret, elvégre koporsóban alszok. Kisétálok elé, kinyitom az ajtót, és félmosollyal betessékelem.
Igen, így képzeltem el. Csak kicsit kikupáljuk, és tökéletes éke lesz a tökéletességnek.

-          Naháát… ez nem semmi – ámuldozik, körbelépdelve a mély és süppedős perzsaszőnyegen, de lassan, halkan, mintha egy múzeumba lenne. A képek a díszek, a bútorok, a könyvek, minden eredeti, csodálatos és szép. – Kiég a szemem, basszus.

-          Megmutatom a szobád – simítom a kezem a vállára, finoman oldalra húzva.

Az ajtóban megállunk, kezem még mindig a vállán. Érzem hogy remeg, hogy csodálja, hogy ámuldozik.

-          Ez… csodálatos – olvad szét szabályosan. Elmosolyodok rajta, ujjaim közé csavarintva egy hajtincsét.

-          Szívesen.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).