|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Tifa | 2013. 07. 09. 18:20:37 | #26440 |
 Karakter: Dylena Roga
- Épp eleget vagyok csendben kisasszony ahhoz, hogy kihasználjam az egyetlen beszélgető partnert, aki ma ide betévedt – Vágja rá a fiatalember. Hangja egyértelművé teszi számomra, hogy itt nincs helye vitának. – Nem sűrűn járnak a könyvtárba már az emberek. A technikai fejlődés az elektronikus könyvtárakat segíti, ami tegyük hozzá nem igazán kedvez a normál könyveknek. De én még mindig jobb szeretem a kézzel fogható könyvek olvasását, mint a begépelt változatukat. Megvan a maga hangulata a könyv olvasásának – lassú sétával elérjük a könyvtár archív részlegét. Orromat kesernyés szag csapja meg, bőrömet hűvös levegő cirógatja.
- Igen, igaza van. Az eredeti könyveknek, már nincs keletje, hisz mindenkit megműtenek, így a brei írásos könyvek is kezdenek eltűnni – válaszolom neki, miközben élvezem a réges-régi könyvek eltéveszthetetlen illatát. Ezen ritkaságok közelsége megnyugtat, még ha a fiú közelsége kissé feszéjez is.
- Kérlek, tegezz. Nem hiszem, hogy sokkal öregebb lennék nálad. Itt vagyunk. Egy pillanat és megkeresek pár olyan könyvet, amit keresel – megnyugtató a hangja, de azért nem merném rábízni az életemet. A fiúból olyan fajta erő árad, ami az utcai zsiványokra jellemző... főképp. Persze tévedhetek.
Elengedi a kezem, és a polcokhoz lép. Hallom, hogy megérinti a könyvek borítóját, és feszülten koncentrálva próbálja kiolvasni a címüket. A légzése másmilyen ütemet vesz fel, többször végighúzza ujjait egy-egy címen. Valószínűleg már rég nem használta ezen tudását.
Percekig állok egyhelyben, türelmesen. De mivel nem hallom, hogy haladna, csendesen megszólalok:
- Esetleg ne segítsek? – igyekszem úgy hangsúlyozni, hogy ne sértésnek vegye kérdésemet.
- Csak egy kis türelemre van szükségem – mordul fel. Talán félbeszakítottam olvasás közben.
Nem sokra rá hallom is, hogy leemel egy könyvet a helyéről. Kicsit rá is fúj, hogy letakarítsa róla a rátapadt port.
- Itt van egy – adja a kezembe a kincset érő cellulóz-készítményt úgy, hogy közben megérintse a kezem. – Visszavezetlek egy asztalunkhoz, hogy átfuthasd a könyvet – magyarázza, miközben karomat a sajátjába fűzi, és lassan elindul – Szeretném, ha csak olyan könyvet vinnél ki, ami kell neked.
- Köszönöm – felelem hálásan, míg egy asztalhoz vezet. Oda le is ülök, és elkezdem átlapozni a könyvet. Szinte szívom magamba a tudást. Gyorsan haladok a szöveggel, érdekes dolgokat olvasok, bár nem sok az újdonság.
Pár könyv koppan mellettem az asztalon. Érzem a srác auráját a vállamnál.
- Találtam még párat. Parancsolj. Nézd át valamennyit, hogy jók-e. Természetesen mindegyik kivihető – végigsimít a vállamon. Azt hiszem tetszik neki a külsőm. Talán kicsit jobban is, mint szeretném, de nem tehetek róla. Majd megoldom valahogy.
Olvasgatok, lapozgatok, és közben érzem, hogy a könyvtáros engem figyel. Szinte éget a tekintete, mintha érintések nélkül akarna levetkőztetni. Egyre inkább furdal a kíváncsiság, hogy mit is akarhat tőlem.
Sokáig elvagyok a könyvekkel, teljesen elveszek a tartalmukban. Észre sem veszem, hogy elszáll a fejem felett az idő. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor a hangosbemondóban meghallom a könyvtáros fiú hangját.
- Kedves vendégeink, a könyvtár hamarosan bezár. Kérem tegyék vissza könyveiket, jegyeztessék be kivételeiket.
Hangsúlyából kiveszem, mennyire unatkozik, és hogy már sokmilliomodszorra mondta el ugyanazt a szöveget. Felkapom a majd tíz könyvet az asztalról, és odatipegek a pulthoz, melyen feltehetően a könyvtáros támaszkodik. Nem hallok a környezetemben más lépteket, így nem sietek. Leteszem a könyveket a pultra.
- Szeretném ezeket kivenni – tolom előrébb az egyik kupacot.
- A többit már ki is olvastad? – kérdez vissza, miközben beviszi a számítógépébe az általam elkért könyvek kódjait. Ujjai pattognak a billentyűzet gombjain, azok kattognak, pötyögnek, prüttyögnek.
- Nem – felelem mosolyogva, majd hozzá teszem – Csak megvannak otthon.
- Értem – motyogja elmélázva. Kis idő múlva odaadja nekem a könyveket. Ujjai majdnem véletlenül hozzáérnek az enyémekhez. – Tehetek érted még valamit? – búgja. Egyértelmű szexuális felhívást érzek a hangjában, de nem óhajtom lereagálni. Kedvesen elmosolyodom, és így válaszolok:
- Köszönöm, de most ennyi lesz. További szép estét!
Elveszem a könyveket, majd elindulok a kijárat felé. Már majdnem megérintem a kilincset, mikor utánam szól:
- Nem vacsorázunk együtt? – hadarósan nyögi ki a kérdést. Valószínűleg nem is gondolta át a dolgot. Felé fordulok, és igyekszem a szemeibe nézni, már amennyire a helyzetemben lehetséges.
- Velem szeretnél vacsorázni? – kérdezek vissza, hogy átrághassa magában a felajánlást.
Legnagyobb meglepetésemre azonnal rávágja a választ:
- Igen. Szeretnélek megismerni.
Egyik szemöldököm felkúszik a homlokom közepéig. Arcomra kiül a teljes döbbenet.
- Tényleg? – nem hiszek a fülemnek.
Érzem, hogy vér tódul az arcomba, szám kiszárad, lábam megremeg egy pillanatra. Még sosem hívtak randira. Nagy pirulásomban még azt sem veszem észre, hogy elém lép. Csak akkor, mikor megérinti a vállaimat.
- Hol szeretnél enni? – kérdezi nem hagyva választást számomra.
- Otthon – felelem kicsit szégyenkezve. – Csak otthon szeretek enni – teszem hozzá egy apró, erőltetett mosollyal.
- Akkor együnk válad – egyezik bele.
- Rendben – sóhajtom. Ebből már nem tudok visszahátrálni.
El is indulunk a házam felé.
- Bocsáss meg, még be sem mutatkoztam – jókor jut eszembe- korholom magam – Dylena vagyok.
- Én Derek. Nagyon örülök – még a hangja is mosolyog, de ettől még nem érzem sokkal biztatóbbnak a helyzetet. Enyhe félelem fog el, de próbálom leplezni. Derek elkéri tőlem a könyveket, segít a járdáknál, de sokszor elkalandozik a keze. Megérinti a vállam, a karom, a hátam.
Végül megérkezünk a házamhoz. Itt megkérem, hogy foglaljon helyet a nappaliban, míg én megcsinálom a vacsorát.
|
| Leiran | 2013. 05. 23. 12:16:56 | #25894 |
Karakter: Derek Freed
Megjegyzés: Tifanak
A mai nap ugyan úgy telik, mint az eddigiek. Unalmas könyvtári nap. Jobb szeretnék, most kicsit a mágiával foglalkozni, de jelenleg nincs rá lehetőségem. A könyvtárat is vezetni kell, ami jelenleg apám betegeskedése miatt rám hárul. Szeretem a könyvtárat, nem erről van szó. Csak már alig járnak ide az emberek, mert mindent meg lehet már találni az interneten. Unalmas…
- ’napot – Motyogom, miközben meghalom az ajtó nyitódását. Még oda se nézek, hogy ki jöhetett. Az unalom miatt elégé morcos vagyok.
- Szép napot! – Köszön vissza egy édes női hang, amire felkapom a tekintetem. Alaposan végig mérem a kis hölgyet és perverzen vigyorodok el. Lassan megyek ki a pult mögül. Végre egy kis izgalom. A lányt után indulva követem mindaddig, míg meg nem áll.
- Segíthetek? – kérdem meg tőle nyugodt semleges hangon
- Igen – válaszolja bársonyos hangján, én pedig kicsit visszafojtom lélegzetem, mert meglátom szemeit. – Olyan gyógynövényes könyvet keresek, melyet vakoknak írtak.
Elgondolkodom a keresett könyveke, de nem mozdulok meg.
- Az archív részlegben biztosan van még ilyen könyv is – jegyzem meg, de igazából magamnak és megfordulva indulok el az archív felé, amikor utánam szól.
- Bocsánat, megkérhetem, hogy vezessen? Bár jól hallhatóak a léptei, nem szeretnék eltévedni.
- Már miért...? – kezdenék bele, de ekkor elakad a mondatom, mert tekintetem újra szemén állapodnak meg.. – Hogyan segítsek?
- Csak hadd karoljak önbe – mellém lép és karom kezdi el tapogatni. Kicsit megrezzenek az érintésen. Régen nem ért hozzám senki, de érintése puha és kellemesen simogató. Finoman karoltatom magamba végül és elindulok fele az oldalamon célunk felé. Elégé fura nekem a helyzet, nem sűrűn járnak hozzánk vakok, de mégis vannak ilyen könyveink. Sőt a mai világba szinte már nincs is vak ember.
- Hogyhogy...? – kezdenék bele a kérdésbe, de szinte már válaszol is.
- Jó így.
- Már mint? – kérdezek vissza.
- Ha csak csöndben megyünk egymás mellett. Nem kell beszélgetnünk – elmosolyodva fordul felém és arcát fürkészem. Megjegyzése logikus, de még sem az én stílusom.
- Épp eleget vagyok csenden kisasszony ahhoz, hogy kihasználjam az egyetlen beszélgető partnert, aki ma ide betévedt. Nem sűrűn járnak a könyvtárba már az emberek. A technikai fejlődés az elektronikus könyvtárakat segíti, ami tegyük hozzá nem igazán kedvez a normál könyveknek. De én még mindig jobb szeretem a kézzel fogható könyvek olvasását, mint a begépelt változatukat. Meg van a maga hangulata a könyv olvasásának. –Mondom kicsit közvetlenebbül és lassan sétálok be az Archív részlegre.
- Igen igaza van. Az eredeti könyveknek, már nincs keletje, hisz mindenkit megműtenek, így a brei írásos könyvek is kezdenek eltűnni. –mondja selymes hangján a választ amire elmosolyodok.
- Kérlek, tegezz. Nem hiszem, hogy sokkal öregebb lennék nálad. Itt vagyunk. Egy pillanat és megkeresek pár olyan könyvet, amit keresel. –Mondom közvetlenebbül, amire szemmel láthatóan megkönnyebbül. Elengedve kezét lépek a polcokhoz és a gerincüket végig simítva olvasom el a könyvek címét. Könyvtárosként meg kellett tanulnom a brei írást és az olvasását is, bár elégé megkoptak az ismereteim, így több időbe telik, mire sikerül kibogarásznom a keresett könyvek helyét.
- Esetleg ne segítsek? –Kérdi lágy tónusban.
- Csak egy kis türelemre van szükségem. –jegyzem meg, talán kicsit ingerültebben. Nem szeretem, ha siettetnek. Végül csak meg találok egy ilyen gyógynövényes könyvet és levéve a polcról fordulok felé. –Itt van egy. –Mondom finoman megfogva a kezét és megsimítva azt adom a kezébe. –Visszavezetlek egy asztalunkhoz, hogy átfuthasd a könyvet. Szeretném, ha csak olyan könyvet vinnél ki, ami kell neked. –Mondom nyugodt hangon, miközben ő megfogja a könyvet és újra magamba karoltatom. Úgy sétálunk ki az archív részlegből és segítek neki leülni az egyik asztalunkhoz.
- Köszönöm. –mondja, talán hálásan. Magára hagyom, és visszamegyek a brei könyvekhez, több ilyen gyógynövényeset keresni. Találok is egy párat, amit mind leveszem a polcról és az asztalhoz viszem. Ez több időt is igénybe vesz, de látom, még mindig ott ül és tanulmányozza a könyvet. Mellé lépve finoman fogom meg a vállát, miközben mellé rakom a könyveket.
- Találtam még párat. Parancsolj. Nézd át valamennyit, hogy jók-e. Természetesen mindegyik kivihető. –Simítom meg kicsit vállát és csak úgy hagyom magára. Elmosolyodva figyelem a pult mögül. Kíváncsian fürkészem minden egyes mozdulatát. Kecses mozdulataira akaratlanul is elmosolyodok perverzen.
|
| Tifa | 2013. 05. 09. 15:25:47 | #25744 |
Karakter: Dylena Roga
A nap meleges süti az arcomat. Melegség. Ez a szó jelenti számomra a napfényt. A levegő édes, szinte már bódító illatokkal telt. Megszédít, magával ragad, álomországba repít. Ezek az illatok jelentik számomra a virágokat.
Nem véletlenül a tavasz a kedvenc évszakom. Ujjaimmal akácvirágok csintalankodnak, arcomhoz orgona fürtök simulnak, amott még egy-két tulipán illatozik. A bors- és a fodormenta is kibújt már a földből, akárcsak a kakukkfű, és a rozmaring. Még van bőven a raktárban, de nem baj, ha van utánpótlás. Bármikor szükség lehet erejükre, illatukra, gyógyító képességeikre.
Úgy vallom, hogy a természet gyógyír minden gondra, bajra. Mikor a virágokat, és a gyógynövényeket locsolom, elönt a nyugalom, szétárad a tagjaimban, bensőmet kitölti, feltölt energiával. Ez az az energia, amit a mindennapokban felhasználok. A szüleim pár éve meghaltak, mikor egy közeli épületet bandatagok szétzúztak. Én ugyanennek a bandának kávéval, gyógynövényekkel kedveskedek, cserébe vigyáznak a boltomra, és nem bántanak. Manapság úgysem kapni sehol máshol normális kávét.
Mivel az időjárás felettébb trópusi errefelé, és szinte minden este esik az eső, ezért a hátsó kertben tökéletesen megél a kávécserje, melynek egy fája is ellátja vendégeimet. Elvégre nincsenek túl sokan.
Manapság mindenki a nagyüzemi gyógyszereket szedi intravénásan, orálisan, análisan, nazálisan, kanálisan. Én még mindig a szépapámtól örökölt kenőcs- és egyéb receptekkel dolgozom. Ezek nem tartalmaznak mérget, és előállításuk is sokkal olcsóbb, úgy hogy magam termesztem a hozzávaló növényeket.
Vannak, akik azt hiszik, hogy pszichotróp vagy éppen kábító hatású növényeket is termesztek. Ez persze igaz, hiszen sok ártalmatlan növénynek van olyan hatású anyaga, mely bódultságot okoz. Csak tudni kell a módját, hogyan kell kivonni belőle.
Egyszer előfordult, hogy egy igen kétes kinézetű illető ópiumot akart nálam venni. Erőszakos volt, elmondása alapján lőfegyverrel fenyegetett. Azt hitte, hogy vakságom miatt könnyen kijátszhat. De nem éreztem sem olaj, sem puskapor szagot. Így a szájába tömtem egy mák gubót. A nyers, éretlen gubó pedig rettenetesen rossz ízű, és emellett mérgező is. Mint minden mérges, ez is rosszullétet, koordinációs zavarokat produkál. Ebből később hányás, eszméletvesztés következhet be. Enyhébb mérgezés esetén egy enyhe emésztő-szervrendszeri villámháborúval megúszhatja a peches.
Ezen a csodás napot is a kertben kezdtem el. Citromfű teát kellemesen illatozik, íze csiklandozza érzékeimet. A lágy szellő meglebbenti selyemből készült könnyű ruhácskámat. Anyám mindig azt mondta, hogy ez a ruha illik a szemem színéhez, ezért is kedvelem annyira. Karomra, derekamra tekerve szokásos ékszereimet hordom, nyakamban a patikát alapító ük-nagyapám medálja fityeg. Szeretem a régiségeket, megnyugtatnak.
De ma sem ülhetek egész nap itt. A város vezetői mára szünetnapot rendeltek el, mert felújítanak valami elektronikus hálózatot, így nem nyithatom ki a patikát. Viszont ha már ilyen remek alkalmam adódott rá, akkor meglátogatom a könyvtárunkat. Úgy hallottam, hogy tartanak az előző században vakírással íródott könyveket.
A tea elfogyása után megfésülöm a hajam, cipőt veszek, botot ragadok és már megyek is.
Az utca zajos, büdös és legfőképp rémisztő. A suhancok senkire nem figyelve száguldoznak, a felnőttek pedig csak a saját dolgukkal vannak elfoglalva.
Igaz, mostanában már van olyan műtét, amivel vissza lehet hozni bármilyen látássérült világát. De az én szüleim makacsul ragaszkodtak a tradíciókhoz, a természetes gyógyításhoz. Nem is kaptam műszemet, krómosat, csillogósat, látót. Maradtam a haloványan hozzám elszűrődő napfénynél, és a mélységes sötétségnél. Nem ismerem a színeket, a formákat is csak elképzelni tudom. Helyette az illatok és hangok olyan mértékű ismeretére tettem szert, amilyet manapság senki sem birtokol. Ezek segítségével, valamint tapintásom érzékenységével tudom felismerni a tárgyakat, növényeket. Szerencsére már a pénzzel nem kell foglalkoznom, mert mindenki hitelkártyával jár-kel-fekszik.
Egy hangos tábla figyelmeztet, hogy álljak meg a kereszteződésnél. Az autók repülő starttal indulnak mellőlem, keresztül-kasul száguldanak körülöttem. Szaguktól diszkréten fuldoklom, bár a körülöttem lévők meg sem érzik. Ők már megszokták.
Mikor valaki megtaszítja a vállamat tudom, hogy elindulhatok. Igen. Mostanra kiment a köztudatból a fehér bot jelentése. A vak gyermekeket már csecsemő korukban megoperálják, a felnőttek is sokan kiberszemre váltanak. Ez éjjel is lát, lencséje cserélhető, zsebkendővel tisztogatható. Sokkal kellemesebb, mint egy igazi szem.
Az enyém láttán viszont az emberek visszahőkölnek, elbámulnak, állukat keresgélik. Ritka betegséggel születtem: nincs pupillám. Íriszemen nem képződött rés, ami beengedje a fényt a retinámhoz. Kívülről fújom biológiáját, fizikáját, kémiáját. Többeknek elmagyaráztam már. Nem is igazán zavar, én így szeretem az életet.
A könyvtár épülete monolitikus, kiszögellései, párkányai több tíz évesek. Ezeket a szüleim mesélték, nem tudom, hogy még mindig így néz-e ki, de a kilincs nem változott. Ám belépéskor nem a jól megszokott mély orgánumú férfihang köszönt, hanem egy fiatalabb, kissé rideg hang.
- ’napot – motyogja az orra alatt a kisegítő fiú betanított szövegét.
- Szép napot! – viszonzom, majd beljebb sétálok a hűvös épületbe. Lépteim visszhangja miatt úgy érzem magam, mintha egy vége-hossza-nincs barlangban lennék. Senki nem állít meg, bár egy pár szem fürkésző pillantásait érzem a hátamon.
Sétálgatok, élvezem a régi papír illatát, a könyvek varázsát, az olvasólámpák csendes zümmögését. Lépteket hallok meg magam mögül. Ha befordulok egy sornál, ő is befordul. Ha felgyorsítok ő is azt teszi. Mivel szívósan követ, megállok. Kíváncsi vagyok rá, mit szeretne.
- Segíthetek? – hallom meg újból a hangot, ami köszöntött. Most sem sokkal élettel telibb.
- Igen – kezdem, és felé fordulok. Hallom, hogy visszafojtja lélegzetét. – Olyan gyógynövényes könyvet keresek, melyet vakoknak írtak.
Talán a fejét vakargatja, nem hallom, hogy mozdulna.
- Az archív részlegben biztosan van még ilyen könyv is – hallom, hogy lép párat, ezért gyorsan utána szólok.
- Bocsánat, megkérhetem, hogy vezessen? Bár jól hallhatóak a léptei, nem szeretnék eltévedni.
- Már miért...? – kezdené, de magába fojtja a mondatát. – Hogyan segítsek?
- Csak hadd karoljak önbe – vélhetőleg mellé lépek, és kitapogatom a karját. Nem túl izmos a szentem, kicsit össze is rezzen, mikor megérintem. Aztán túlteszi magát a megrázkódtatáson, és elindul, az oldalán velem.
- Hogyhogy...? – indít bele a szokványos kérdésbe, de elébe vágok.
- Jó így.
- Már mint? – kérdez vissza.
- Ha csak csöndben megyünk egymás mellett. Nem kell beszélgetnünk – megvillantok egy mosolyt abba az irányba, amerről az arcát sejtem.
|
| vicii | 2012. 05. 21. 14:15:32 | #21082 |
Karakter: Fernar
Megjegyzés: (Angyalomnak)
- Bírom még.- mondja szárazon, én pedig alig tudom megállni, hogy ne fintorogjak egyet. De a következő pillanatban felásít.
- Komolyan, miért nem mész aludni?- pedzegetem tovább a dolgot.
- Mert amint lehunynám a szemem, te már el is mennél.- komolyan, mintha a fejembe látna. Összehúzott szemekkel pillantok rá. Ennyire nyilvánvaló lenne? - Majd iszok kávét, de addig is meséld el nekem, hogy miért lohol egy vérfarkas a nyomodban.
- Ehhez nincs semmi közöd és akkor megyek el innen, amikor akarok!- hördülök fel az asztalra csapva, nem vagyok fogoly! Saját akaratom van! Többé soha senki nem tarthat bezárva az akaratom ellenére!
- Nyugodj meg! Nem akarlak bezárni, de aggódom érted!- próbál megnyugtatni, de érzékeny pontra tapintott. Mikor ilyesmiről van szó, mindig túl hamar dühbe gurulok...
- Pedig pont úgy viselkedsz, mint valami őr...- jegyzem meg, bizalmatlanul végigtekintve rajtam, mire csak a fejét ingatja.
- Akkor ígérd meg, hogy nem mész sehova.- pillant mélyen a szemeimbe, de állom a tekintetét. Mióta... mióta az az ember fogva tartott, egyszerűen képtelen vagyok bárkiben is megbízni... - Figyeljd...- sóhajt fel végül, végre kezdi belátni, hogy nem tud meggyőzni? - Nem akarom korlátozni a személyes szabadságod, de kint veszélyes, itt biztonságos és addig tényleg maradhatnál, ameddig fel nem épülsz.
- Ugyan már, honnét veszed, hogy biztonságos?
- Ezt a lakást kívülről nem látják és nem is érzékelik sehogyan. Ez a világ legtökéletesebb búvóhelye.
- Persze, én meg Piroska vagyok.- morgom a szememet forgatva. Most komolyan dőljek be ennek? De ő csak felsóhajtva az ablakhoz lép, majd nekilát kereszteket vetni. Most meg megáldja, vagy mi a szösz? Mindig ateistának vallottam magam, és ezzel igazán nem lendített a hit felé...
- Elmegyek fürödni és utána aludni. Vagy szeretnél te előbb letusolni?- pillant rám a fürdőszoba ajtajából, de csak megrázom a fejem. És amint becsukódik mögötte az ajtó, én a bejárathoz lépek. Kezemet a kilincsre helyezem és megpróbálom lenyomni a fémet, de nem enged. A francba... ez meg...
Az ablakhoz lépek, megpróbálom kinyitni, de mintha be lenne hegesztve. Ez a szemét! Azt mondta, nem áll szándékában fogva tartani! Akkor most meg mégis mi a francot művel?!
Mikor kilép a fürdőszobából, egy szál boxernadrágban, a testén még csillognak a vízcseppek... de villám gyorsan kirázom a különös gondolatokat a fejemből és dühösen pillantok rá.
- Szabad a fürdő.- mondja, mintha észre sem venné, hogy épp lyukat készülök égetni a mellkasa közepére. - Mivel nincs vendégágyam, se kanapém, így kénytelen leszel velem egy ágyban aludni, ha nem baj. Elég nagy kettőnknek.- mondja, nekem pedig villannak a szemeim. Ennél rosszabbat el sem tudnék képzelni.
- Engedj ki.- morgok halkan, farkasszemet nézve vele.
- Azt mondtad, hogy itt maradsz, ameddig fel nem gyógyulsz.- mondja higgadtan, az orrom alá dörgölve az előbbi szavaimat. Csak felmorranok, ő sem hihette el, hogy komolyan mondtam... . Ráadásul jobban jársz, ha pihensz, mert te sem vagy valami jó bőrben. Szóval használd ki a lehetőséget.- zárja le a témát, majd a hálószoba felé veszi az irányt. Dühösen pillantok utána, majd a fürdőszobába vágtatok. Nem vágytam kényszerpihenőre...
Ahogy beteszem magam mögött az ajtót, homlokomat a hideg falapnak támasztom és felsóhajtom. Nincs választásom... maradnom kell...
Megborzongok. Nem is tudtam volna elképzelni annál frusztrálóbbat, hogy egy férfival legyek összezárva néhány napig... rossz emlékeket ébreszt bennem...
Leveszem a ruháimat és beállok a zuhany alá. Ahogy magamra engedem a meleg vizet, a sebhelyeim fájóan sajogni kezdenek. A francba bele... olyan rég megvannak, mégsem akar enyhülni a fájdalom...
Végigtekintek magamon, hátamat a csempének vetve. Egy kis magány, egy kis csend, amikor senki nem zavar, nem kell félnem és elmerülhetek az önsajnálatban... végigjáratom az ujjaimat a kemény, fehér hegeken, néhány mélyebb forradásba az ujjam végét is beleillesztem. Minden egyes apró karcolásról tudom, mikor és mi okozta...
Sóhajtva túrok a hajamba. El akarok innen menni. Azt akarom, hogy vége legyen. Békét akarok végre...
*
Elgondolkodom rajta, hogy kerítek egy pokrócot és mint a régi szép időkben, bevackolom magam az egyik sarokba, a földre, de a tagjaim epekednek egy puha ágy után. Ráadásul már vagy két napja nem aludtam... így hát megadó sóhajjal lépek az alvó férfi mellé. Egy hosszú pillanatig szemügyre veszem az arcát. Furcsa, gondterhelt kifejezést öltött magára álmában.... milyen különös...
Végül befekszem mellé, a lehető legtávolabb, az ágy széléhez kihúzódva és alvást erőltetek magamra.
*
Reggel furcsa, idegen szagra ébredek... szúrós és kellemetlen, semmi jót nem ígér. Mikor kinyitom a szemeimet, tekintetem automatikusan az idegen alakra siklik. Egy széken ül peckesen, vészjóslóan csillogó szemekkel. Furcsa, fekete ruha van rajta, egészen különös. A haja hosszú és égővörös, a fülei pedig hegyesek... ijesztő ez a figura.
Vicsorítva kezdek halk, torokhangú morgásba, ellenségesen méregetve őt. Erre már Shaw is felébred, érdeklődve rámpillant, majd tekintetemet követve ő is megtalálja a furcsa idegent. Nem úgy volt, hogy innen se ki, se be? Akkor most hogy is van ez?
- Szép jó reggelt kis gerléim.- duruzsolja egészen tenyérbemászóan.
- Nem vagyunk gerlék...- jegyzi meg Shaw, szinte mellékesen, a mondat vége ásításba fullad. - Fernar, ne foglalkozz ezzel a félkegyelművel, de ha gondolod, akkor meg is fojthatod.- jegyzi meg, én pedig csak összehúzom a szemeimet.
- Nem úgy van az!- dörren az idegen, majd feláll és felénk lép, én pedig pattanásig feszült izmokkal, ugrásra készen követem minden mozdulatát. Ha két méternél közelebb jön, ráugrok és átharapom a torkát...
Mintha Shaw érezné, mire készülök, megelőzi a kis jelenetet, kimászik az ágyból és az alak elé lép.
- Shaw, nem szórakozni jöttem. Üzletem van a számodra.- mondja a fickó. Üzlet? Miféle üzletet lehetne kötni egy ilyen alakkal...? Ahogy elnézem, ez valami mágusféle lehet, esetleg valami még rosszabb... odalentről...
De mit keresne itt egy démon? Az angyalok és a démonok nem ellenségek...?
- Ismerem az üzekedéseid és köszönöm, de nem kérek belőlük.
- De Shaw... biztos vagyok benne, hogy ez most érdekelne...
- Mephisto, már egyszer mondtam, hogy nem kérek az ajánlataidból.
Villan a tekintetem. Mephisto? Szóval tényleg egy démon...
- Ha nem hát nem.- von vállat az említett, majd lekapja furcsa fejfedőjét és az ajtó felé lép. - Pedig most Avráról lett volna szó.- jegyzi még meg, a kilincs felé nyúlva, de ahogy hozzá ér, a fém felizzik, a démon pedig szisszenve kapja el róla a kezét. Áhá, szóval tényleg nem volt vicc az az áldásos dolog. - A kurva életbe...- káromkodja el magát. Shaw rám pillant, de csak elgondolkodva méregetem az idegent.
Egy új név... Avra... női név lehet, azt hiszem. És a hallottakból ítélve fontos Shaw számára. De egy nő miként lehetne egy üzlet tárgya, főleg, ha démonról van szó...?
- Avráról?- súgja Shaw nagyra tágult szemekkel, szinte áhítattal kiejtve a nevet.
- Hja...- bólint a démon, majd ismét helyet foglal. - Tudtam, hogy ez már érdekelni fog.
- Beszélj!- csattan Shaw.
- És a kérlek hol marad? Na mindegy... szóval, a következőtajánlom: segítek, hogy lekerüljenek a bilincsek a szárnyaidről és azt is elintézzük, hogy újra együtt lehess Avrával, még Lucifer és Azrael is beleegyezett. Ennyi. Elfogadod?
Meghökkenten pislogok. Lucifer... Azrael...
A hirtelen információ áradatból neezen tudom kihámozni a lényeget, de akad egy nagyon ijesztő sejtésem.
- Mi az érem másik oldala?- kérdi Shaw gyanakvóan.
- Még ennyi év után sem bízol bennem? - Szóval már egy ideje ismerik egymást...
- Kéne?- kérdjük egyszerre. Ez az alak nekem sem túl szimpatikus... olyan... álnok képe van. Ahogy megpillantja az ember, már tudja, hogy csakis rosszban sántikálhat.
Kapunk egy gúnyos mosolyt, majd ujjait összeilesztve dől kicsit előre a széken.
- Visszakapod a lányt és a szárnyaid, de cserébe... Lucifert fogod szolgálni életed végéig és még az ordast is nekünk adod.
Varázsütésre pattanok fel, ellenségesen vicsorítva és fenyegetően morogva a démonra. Belőlem nem eszel! - Mondd, ennyit nem ér meg Avra? Feltámaszthatjuk, meg van hozzá a hatalmunk...
Ledermedek. Szóval a lány halott...
A szemem sarkából várakozóan pillantok Shawra, készen arra, hogy megtámadjam, ha esetleg igent mond. Bár... van egy olyan érzésem, hogy nem lenne rá képes, mégis...
Elönt a félelem. Hát már idáig jutottam? Black egy démont küld utánam...? Mi jöhet még? Maga az ördög?
- Elutasítom!- mondja Shaw határozottan, a szívem pedig lassabban kezd dobogni.
- Majd értesíts, ha meggondoltad magad.- mondja hetykén a démon, majd sétapálcájával a földre koppint, amin egy hatalmas, sötét lyuk nyílik. Felállva a lyuk közepére lép, a kavargó sötétség pedig lefelé kezdi húzni.
- Nem fogom.- néz vele farkasszemet Shaw, majd mikor a démon eltűnik, és hűlt helye sem marad, fájdalmas arcát a tenyereibe rejti.
Bizonytalanul pillantok rá. Ezzel most, azt hiszem, egy lépésel közelebb került hozzá, hogy valóban elnyerje a bizalmamat. Legalábbis most már nem fogok kételkedni az adott szavában.
Vajon... szerette azt a lányt...?
Kezemet a vállára helyezem, biztatóan megszorítva azt.
- Köszönöm.- súgom halkan, őszinte hálával. Ha most a kezére ad, márpedig minden oka meglett volna erre, hiszen alig ismerjük egymást pár napja, sosem menekültem volna...
- Nem kell... az ördöggel nem kötök üzletet, nem vagyok én Faust.
- Azért mégiscsak köszönöm.- kanyarítok egy apró mosolyt a szám sarkába, majd beleborzolok hosszú, ébenfekete, selymes tincseibe, majd ellépek tőle. - Te egy angyal vagy, ugye?
- Valami oylasmi...
- Akkor most az vagy, vagy sem?
- Az vagyok, legalábbis annak születtem, de már nem tudok repülni.- válaszolja halkan, majd feláll, és mintha a további kérdéseim elől menekülne, a konyha felé veszi az irányt. Értem...
- Rántotta jó lesz reggelire?
- Persze.
- Remek! Majd reggeli után ellátom a sérüléseid és beavatsz, hogy kik is üldöznek és miért.- mondja, komolyabbra véve a szót, én pedig megadóan bólintok. Most már úgy sincs értelme titkolózni.
Követem a konyhába, ahol rögtön a reggelin kezd munkálkodni, én pedig, hogy hasznossá tegyem magam, megterítek. Majd leülök az asztalhoz és a történteken gondolkodva figyelem a mozdulatait. Nem zavartatja magát, nemsokára tálal majd szótlanul enni kezd, s kisvártatva én is követem a példáját.
Puha csend telepszik közénk, mondhatni már kellemes. Furcsa emberekkel hoz össze a sors.
- Köszönöm, finom volt.- teszem be az üres tányéromat a mosogatóba, ő pedig rám mosolyog. Szép mosolya van. Valamiért... megnyugtató.
- Egészségedre. Most pedig gyere.- int, majd a nappali felé veszi az irányt. Ott aztán leültet a kanapéra, majd ködszerért megy, én pedig sóhajtva leveszem a felsőm. Végigtekintek magamon... az új sebhelyek mellett megannyi régi éktelenkedik a testemen, mindenféle undorító nyom... égésnyomok, forró viasz helye, cigarettáé, vágások, kötél által okozott nyomok, karmolások, harapások... minden, amit csak el lehet képzelni.
Felsóhajtok. Ezekkel már úgysem tudok semmit kezdeni, kár rajtuk bánkódni.
Shaw is visszatér, és ahogy meglátja fedetlen mellkasom, megtorpan, tekintete furcsán csillan a rengeteg heg láttán. Félrepillantok. Gyűlölöm őet mutogatni.
Végül leül mellém és leveszi a kötést, hogy újra fertőtlenítse a karmolásnyomot, amit még a vérfarkas hagyott rajtam.
Szótlanul tűröm, hozzászoktam már a fájdalomhoz.
- Szóval? Ki üldöz?- kérdi, a szemembe pillantva. Nagy levegőt veszek.
- Inkább az elején kezdem.- túrok a hajamba, majd lehunyt szemmel emlékszem vissza... felidézem magamban a családomat, a szüleimet, a húgomat és a bátyámat... nyelek egyet. - Animágus vagyok. A családommal egy kis faluban éltünk, a saját fajtánk között. Nem voltunk sokan, alig százan csupán. Senki nem háborgatott minket, és mi sem ártottunk senki ember fiának.- kezdek bele a mesélésbe halkan, alaposan megfontolva minden szavam, lassan beszélve, hogy közben legyen időm mérlegelni és gondolkodni. - Aztán egy nap furcsa ember érkezett a faluba. Tudósnak mondta magát, aki szeretné tanulmányozni a fajtánkat. Ártatlan cikkeket és értekezéseket ír majd, nem származik belőle semmi bajunk. Még fizetett is. A falu persze belement, kellett a pénz.- itt megtorpanok. Elszorul a torkom. De aztán erőt veszek magamon és folytatom. - Kedves ember volt. Megbíztunk benne. Aztán egy nap egy csapat fegyveres emberrel tért vissza. Kitört a pánik. Mindenkit elfogtak, aki túlságosan ellenkezett, azt egyszerűen lelőtték, de még az ő testüket is felpakolták egy autóra és elszállították, hogy kedvükre tanulmányozhassák. Volt, aki tudósokhoz került. Mások cirkuszokba. Megint mások pedig... szóval, olyan emberekhez, akiknek elég pénze volt megvásárolni akármit... A szüleim meghaltak, a húgomat és a bátyámat egy másik kocsira tették. Soha többé nem láttam őket. Elvittek egy fura helyre, sok más fiúval együtt. Levetkőztettek, nyakörvet raktak a nyakunkba és úgy mutogattak, mint valami kiállítási tárgyat. Aztán egy embernek megtetszettem. Megvett magának. Hogy élvezkedhessen. 14 éves voltam akkor.- megint elakadok, nem is tudom, hogy kellene folytatnom. Idő közben újra bekötözte a csúnya sebet, én pedig felhúzom a felsőmet. Shaw csendesen ül mellettem, kíváncsian fürkészve az arcom. - Éveken keresztül kihasználta a testem... aztán egy alkalommal nem bírtam tovább és megszöktem. Majdnem meghaltam közben, de nem érdekelt, annál a helynél minden más csak jobb lehetett. Azóta pedig... tulajdonképpen menekülök. Már öt hosszú éve üldöz, szinte már mániákusan próbál újra elfogni. És mivel temérdek pénze van, neki semmi sem akadály. És egyre veszélyesebb dolgokat küld utánam.
Csend telepszik közénk, én pedig beharapom az alsó ajkam, igyekszem erősnek mutatni magam, de ebben a helyzetben ez olyan nehéz. Feltódulnak bennem az emlékek. A húgom könnyektől áztatott arca, ahogy a bátyámat öleli... a bátyám pedig feldúltan értem kiáltozik...
Mindent elvesztettem. A családomat, az otthonomat, a szabadságomat, és még a testemet is bemocskolták. Porba tiporták a becsületemet.
Egy kezet érzek meg a vállamon. Shaw mosolyog rám, biztatóan megszorítva, mint ahogy ezelőtt én tettem. Visszamosolygok rá.
- Értem. Szóval egy elvetemült, perverz pénzeszsákkal van dolgunk.- konstatálja, én pedig bólintok.
- Mindenre képes, egy valamit kivéve: sosem adja fel.- jelentem ki. Ennyire kitartó emberrel rövid életem folyamán még sosem találkoztam. Ráadásul ijesztő a fickó... főleg szemtől szemben.
- És, van valami terved? Vagy egész életedben menekülni akarsz?- kérdi felvont szemöldökkel, én pedig elgondolkodva szusszantok egyet.
- Igazából eddig ez volt a tervem.- vonom meg a vállam, mire kapok egy cinikus pillantást. - Egyedül semmit nem tudok tenni. Se pénzem, se befolyásom, sem pedig elég erőm nincs ahhoz, hogy szembeszáljak vele.
- De most már nem vagy egyedül.- mondja halkan, én pedig megütközve nézek rá. Elvigyorodik, aztán megborzolja a hajam.
Felnevetek.
- Akkor, halljam, neked mi a terved, nagyokos?- kérdem széles vigyorral, szinte ragad rám a jókedve és az optimizmusa.
|
| Yoshiko | 2012. 04. 30. 01:27:18 | #20729 |
Karakter: Shaw Clouds
Megjegyzés: Ordasomnak
A következő pillanatban azonban úgy ugrik fel, mintha még mindig veszélyben lenne. Sérülései miatt felszisszen, de nem fekszik vissza, gyorsan veszi a levegőt és nyughatatlanul néz körbe-körbe.
- Fernar, nyugodj meg! – próbálnám csitítani, de morogva rám vicsorog.
Ettől a hirtelen gesztustól megrémülök és hátrahőkölök. Nem hittem volna, hogy ilyen vadállati módon is tud viselkedni…
Fernar azonban hirtelen észbekap és lesüti a szemét.
- Bocsánat...- mondja halkan. - Köszönöm.- mondja zavartan, amikor megnézi ellátott sebét a mellkasán. Hajába túr és felméri a terepet, aztán sóhajtva ül vissza az ágyra.
- Ez... ez a te házad?- kérdezi és mosolyogva válaszolok.
- Igen. Nem kell aggódnod, itt nem fognak megtalálni. Ez a hely biztonságos.- próbálom nyugtatni, majd bizonytalanul odanyújtom neki a ruhát, amit Fernar nem minden örömmel, de elvesz. – Ezeket vedd fel, a koszos ruháidat pedig majd kimosom. Én addig a konyhában összeütök valamit. Ha elkészültél gyere ki. – adom ki a parancsokat, de még mielőtt távoznék, még egyszer rápillantok a hegekre. Ő mintha próbálná őket eltakarni, ezért gyorsan elkapom a pillantásom és kimegyek. Vajon mi történhetett vele?
Bepillantok a hűtőbe. Nincs valami sok kaja, elfelejtettem bevásárolni… Hm… vajon mit szeret? Aztán eszembe jut, hogy van itthon tészta meg valami bolti lötty, ami valóságos, természetes alapanyagot még sohasem látott. Ezt általában mindenki szereti… azt hiszem… Lassan elkezdem csinálni.
Mikor kijön és rámosolygok és ő kicsit tétován, de viszonozza.
- Spagettit csinálok, remélem szereted. Mindjárt kész lesz
- A spagetti... tökéletes.- válaszol halkan és leül az asztalhoz. - Mindent köszönök... nem kellett volna ennyit fáradoznod értem.- mond köszönetet kicsit zavartan. Vajon miért ennyire visszahúzódó?
- Ne mondj ilyet. Kötelességemnek éreztem.- mondom kedvesen az igazat, majd az elkészült ételt még mindig mosolyogva tálalom. - Jó étvágyat!
Kicsit úgy néz rám, mint aki nem tudja mit kéne csinálnia és csak arra vár, hogy valaki súgjon neki.
- Jó étvágyat…- aztán elkezdek gyorsan enni. Ezt látva hirtelen átfut az agyamon, hogy jó régen ehetett utoljára, jobban megnézve kicsit sovány is…
Lassan eszünk tovább egy szó nélkül. Nem tudom, hogy mennyit látott a tegnapiból, mindenesetre nem mesélek, ameddig nem kérdez rá. Miután befejeztük az evést Fernar határozottan felkel az asztaltól és én érdeklődve nézek rá.
- Tényleg köszönök mindent, de nekem mennem kell.
- De még csak fel sem gyógyultál! Ilyen állapotban nem mehetsz el, az a vérfarkas végezne veled!- pattanok fel én is. Ennek elment az esze!
- Nem maradhatok itt, előbb-utóbb rám találnának. Nem biztonságos rád nézve. Már így is eléggé belekeveredtél, nem akarom, hogy bajba kerülj miattam.- válaszolja tárgyilagosan és megingathatatlanul.
- Higgy nekem, ezen a helyen csak maga a Jóisten találhat rád, senki más. Itt biztonságban van. Legalább addig maradj, amíg begyógyul a sebed.- győzködöm és szerencsémre beleegyezik.
- Két nap. Nem több.- szögezi le, majd tétován visszaül a helyére. Én csak elégedetten mosolygok, mert ez azt jelenti, hogy még egy ideig biztonságban lesz és nem kell titokban követnem. Azonban azok a hegek még mindig nem hagynak nyugodni…
- Fernar, azok a sebek...- próbálnám elkezdeni, de a tekintete teljesen elsötétül.
- Az okozta, aki a vérfarkast is rám küldte.- mondja vonakodva és többet nem is szándékozik megosztani velem. - De te elég fáradtnak tűnsz... pihenned kellene, én már jól vagyok.- jegyzi meg halkan.
***
Bólintok, de csak összefonom a karjaim.
- Bírom még. – de amint kimondom azonnal feltör bennem az ásítás.
- Komolyan, miért nem mész aludni?
- Mert amint lehunynám a szemem, te már el is mennél. – Fernar erre kicsit összehúzza a szemöldökét. Szóva eltaláltam. – Majd iszok kávét, de addig is, meséld el nekem, hogy miért lohol egy vérfarkas a nyomodban.
- Ehhez nincs semmi közöd és akkor megyek el innen, amikor akarok. - csap az asztalra.
- Nyugodj meg! Nem akarlak bezárni, de aggódom érted!- próbálom csitítani.
- Pedig pont úgy viselkedsz, mint valami őr… - morogja bizalmatlanul, de én csak a fejem rázom.
- Akkor ígérd meg, hogy nem mész sehova. – nézek vele farkasszemet komolyan, de állja, nem akar megtörni. – Figyelj… - sóhajtom, mivel nem maradt más lehetőségem, beszélnem kell. – Nem akarom korlátozni a személyes szabadságod, de kint veszélyes, itt biztonságos és addig tényleg maradhatnál, ameddig fel nem épülsz.
- Ugyan már, honnét veszed, hogy biztonságos?
- Ezt a lakást kívülről nem látják és nem is érzékelik sehogyan. Ez a világ legtökéletesebb búvóhelye.
- Persze én meg Piroska vagyok. – morogja és sóhajtva elindulok az ajtók és ablakok felé. Nem állt szándékomban ilyen lépésekhez folyamodni, de a helyzet megkívánja. Mindegyik zárra vetek egy keresztet. Védővarázslattal látom el őket, így még ha meg is próbálna lelépni, nem tudna.
- Elmegyek fürödni és utána aludni. Vagy szeretnél te előbb letusolni? – kérdezem a fürdő ajtóból, de csak nemet int. Becsukom az ajtót és beállok a zuhany alá. Eddig nem is tudtam, hogy mi hiányzott. Mikor végeztem felhúzok egy boxert és kisétálok, miközben a hajam törölgetem. Fernar dühösen néz rám, miközben végigmér, de nem szól semmit. Szóval mégis csak megpróbált lelécelni.
- Szabad a fürdő. – közlöm egyszerűen. – Mivel nincs vendégágyam, se kanapém így kénytelen leszel velem egy ágyban aludni, ha nem baj. Elég nagy kettőnknek.
- Engedj ki. – morran fel halkan.
- Azt mondtad, hogy itt maradsz ameddig fel nem gyógyulsz. – emlékeztetem, mire csak morgást kapok válaszul. – Ráadásul jobban jársz, ha pihensz, mert te sem vagy valami jó bőrben. Szóval használd ki a lehetőséget. – bevonulok a szobába és kihúzom az ágyat és megágyazok. Remek, így már két személyes. Fáradtan nyújtózkodom el rajta és hallom a víz hangját a fürdőből. Nagyszerű, szóval beleegyezett vagy csak belátta, hogy innen nem fog kimenni. Lehunyom a szemem és szinte a következő pillanatban már alszom is.
Másnap arra ébredek, hogy Fernar morog. Aggódva ülök fel és pillantok rá. Szemfogai ijesztően remegnek, ahogy morog és gyilkos pillantással méregeti a szoba másik részét. Odanézek és meglátok az egyik székben egy hosszú, vörös hajú, szadista vigyorral ellátott, hegyes fülű, hülye bohócot a legextravagánsabb öltözetben.
- Szép jó reggelt kis gerléim. – somolyog a helyéről.
- Nem vagyunk gerlék… - ásítom, miközben visszadőlök. – Fernar, ne foglalkozz ezzel a félkegyelművel, de ha gondolod, akkor meg is fojthatod.
- Nem úgy van az! – vesz ellő a bohóc egy másik hangnemet, felkel és felénk sétál. Érzem, hogy ez nem tetszik Fernarnak, ezért én is felállok és elé sétálok. – Shaw, nem szórakozni jöttem. Üzletem van a számodra.
- Ismerem az üzékedéseid és köszönöm, de nem kérek belőlük.
- De Shaw… biztos vagyok benne, hogy ez most érdekelne… - veszi elő a legnyájasabb hangnemet.
- Mephisto, már egyszer mondtam, hogy nem kérek az ajánlataidból.
-Ha nem hát nem. – húzza fel az orrát, majd a kalapját is és elindul a kijárat felé. - Pedig most Avráról lett volna szó. – ejti el, mielőtt rátenné a kezét a kilincsre, ami izzani kezd és ő sziszegve elkapja a kezét. – A kurva életbe…- kapja szájához a kezét. Rápillantok Fernarra, aki immár elgondolkodva méreget minket.
- Avráról? – suttogom hitetlenkedve a szót.
- Hja… - jön vissza Mephisto és úriasan visszaül a székbe, majd újból felhúzza azt a számító mosolyát. – Tudtam, hogy ez már érdekelni fog.
- Beszélj! – kérem türelmetlenül.
- És a kérlek hol marad? Na mindegy… szóval, a következőt ajánlom – hatásszünet- segítek, hogy lekerüljenek a bilincsek a szárnyaidról és azt is elintézzük, hogy újra együtt lehess Avrával, még Lucifer és Azrael is beleegyezett. Ennyi. Elfogadod?
- Mi az érem másik oldala? – sötétedik el az arcom. Ez túl szép, ahhoz, hogy keveset kérjenek érte.
- Még ennyi év után sem bízol bennem?
- Kéne? – morranunk fel egyszerre Fernarral, szóval neki sem szimpatikus az ördög. Mephisto világgúnyos mosollyal elnézeget minket egy darabig, majd összeilleszti az ujjait.
- Visszakapod a lányt és a szárnyaid, de cserébe… Lucifert fogod szolgálni életed végéig és még az ordast is nekünk adod. – meghökkenve nézek rá, Fernar felállt az ágyon és újból vicsorít és morog. – Mondd, ennyit nem ér meg Avra? Feltámaszthatjuk, meg van hozzá a hatalmunk… - susogja. Avra… de… ilyen áron? Adjam el a lelkem és szegjem meg az ígéretem? Én nem vagyok igazi árny, nem vagyok képes ilyesmire…
- Elutasítom! – jelentem ki határozottan Avra már meghalt és a halottak sosem térnek vissza úgy, amilyennek akkor voltak, amikor elmennek. Ő is csak szenvedne és én is.
- Majd értesíts, ha meggondoltad magad. – kopogtat egyet a sétapálcájával a padlóra, amin egy sötét lyuk keletkezik és belélép, aztán szép fokozatosan süllyedni kezd.
- Nem fogom. – mondom búcsúszúul. Mikor a lyuk bezárul elgyengülve ülök vissza az ágyra. Arcomat tenyerembe temetem. Ez az egész teljesen felzaklatott… Visszakaphatnám Avrát, de tudom jól, hogy pár nap után már megbánnám a döntést… és Fernar bízik bennem, legalábbis azt hiszem… nem árulhatom el.
Egy kéz súlyát érzem meg a vállamon. Felnézek. Fernar az.
- Köszönöm. – suttogja
- Nem kell… az ördöggel nem kötök üzletet, nem vagyok én Faust.
- Azért mégiscsak köszönöm. – borzolja meg a fejem, de utána elenged. – Te egy angyal vagy, ugye?
- Valami olyasmi…
- Akkor most az vagy, vagy sem?
- Az vagyok, legalábbis annak születtem, de már nem tudok repülni. – mondom és a további kérdéseket megelőzve felállok és a konyha felé veszem az irányt.
- Rántotta jó lesz reggelire?
- Persze.
- Remek! Majd reggeli után ellátom a sérüléseid és beavatsz, hogy kik is üldöznek és miért.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 04. 30. 01:30:21
|
| vicii | 2012. 04. 09. 16:54:15 | #20343 |
Karakter: Fernar
Megjegyzés: (Angyalkámnak)
Elengedem, ő pedig megtántorodik. Kihasználom a lehetőséget, és megpróbálok eltűnni. Futásnak eredek, kétségbeesetten menekülök. Csak remélni tudom, hogy ezzel elijesztettem és nem próbál meg követni. A saját érdekében.
Újra felüvölt az a fenevad, most közelebbről…
Rémülten gyorsítok a tempón. A szívem a torkomban dobog, a jeges félelem pedig egészen a csontomig hatol… nem lehet… nem engedhetem, hogy újra elkapjon…
Felrémlik előttem Mr. Black széles, undorító vigyora… a saját fájdalmas ordításom visszhangzik a fülemben…
Előbb fogok meghalni, mintsem újra a játékszere legyek…
Befordulok egy kihalt sikátorban, és ekkor éles szag üti meg az orrom. Nem lehet… lehetetlen… ennyire közel lenne?!
A bűz összetéveszthetetlen. Vér és emberi hús szaga… felkavarodik tőle a gyomrom.
Csak a vérfarkasok árasztanak ilyen szagot magukból.
Karmok éles koppanása…
Mély, torokhangú morgás…
Lihegés…
Berohanok egy újabb utcába, azonban csapdába csalom saját magam. Zsákutca! Most mi lesz…?
Visszafordulok, azonban ekkor egy hatalmas bestia vetődik be a sikátorba. Még vérfarkasnak is feltűnően nagy példány…
A szemei vérben forognak… sötét bundája összecsomósodott a vértől… a szájából nyál csorog…
Egy pillanatra lebénulok a félelemtől. Ezzel a vérfarkassal nem fogok tudni elbánni… túl nagy… túl erős…
Felemeli hatalmas mancsát hogy lesújtson, én pedig rémülten ugrok hátra, de még ez is kevés, éles karmaival mély árkokat szánt a mellkasomba.
Fájdalmasan felkiáltok, hátratántorodom és elterülök a földön. A seb égni kezd, a vérem pedig a földre csöppen.
A francba…
A friss vér szaga betelíti a levegőt…
A fenevad szemei pedig felcsillannak. Megérezte a vért… innen már nincs visszaút…
Feltápászkodnék, de már nincs is idő a védekezésre, a szörny újra csapásra emeli a mancsát.
Egy pillanatra lepereg előttem az életem.
Aztán a vérfarkas feje hangosan koppan.
- Hé kutyuli! Gyere ide kutyulimutyuli!- hallok egy hangot a zsákutca bejáratától. Rémülten pillantok oda, ez nem lehet… ez a srác a bárból! Shaw!
Képes volt… komolyan képes volt fejbe dobni ezt a vadállatot egy kaviccsal?! Ez teljesen meghibbant?!
A vérfarkas persze feldühödik, és morogva fordul a fiú felé.
- Jó kis kutyus! Gyere szépen a gazdihoz!- folytatja tovább.
Ez nem lehet… ez… ez…
Ijedten feltápászkodom. Ezzel csak a saját halálos ítéletét írja alá!
- „Menekülj te idióta!”- mondom hangtalanul, ha most lelép, akkor még nem esik baja, de rám se hederít.
- Mi van? A kis pincsinek nincs kedve játszani?- hergeli tovább a szörnyet, majd hirtelen elmosolyodik, engem pedig rossz érzés tölt el. – Elnézést, pudlit akartam mondani. Gyere Fifi, elkésel a kotyafodrásztól!
Döbbenten bámulok rá.
Ez a srác nem komplett.
A vérfarkasnál elszakad a cérna, Shawnak ugrik, de ő kuncogva kitér a támadás elől, majd futásnak ered, a morgó fenevaddal a nyomában.
Nem engedhetem… ha az a dög elkapja, cafatokra tépi. Nem engedhetem, hogy megtegye, hiszen miattam került most ekkora pácba! Segítenem kell neki! Jézusom, most mégis mihez kezdjek?!
Utánuk rohanok, jobb ötletem már nincs. A szag alapján könnyedén követem őket…
Aztán hirtelen jobb ötletem támad. Eléjük vágok, és felkapaszkodom az egyik társasház tűzlétrájára, és előkotrom a vadászkésemet.
Feszülten, a torkomban dobogó szívvel várok…
Aztán végre feltűnik az őrült iramban loholó srác, a nyomában pedig a nyáladzó, vérszomjas bestia…
Mikor elég közel ér, elrugaszkodom. A hátán landolok, a kést mélyen a húsába mélyesztve.
Fájdalmasan felüvölt, majd megpróbál lerázni magáról, de erősen kapaszkodom. Aztán a szörnynek jobb ötlete támad, hanyatt vetné magát, de még időben sikerül kirántanom belőle a kést és leugranom róla.
Amíg fájdalmai közepette fetreng a földön, a meglepett Shawhoz szaladok.
- Te idióta, elmebeteg, fogyatékos hülye barom!- kiáltom magamból teljesen kikelve. A frászt hozta rám. – Nem megmondtam, hogy kopj le rólam?!
- Gondoltam kutyát sétáltatok.- közli halál nyugodtan.
Most jött el a pillanat, mikor fejjel kezdek lebontani egy tömbházat…
Ám ekkor újra morgás hangzik fel a hátam mögött. A vérfarkas összeszedte magát, és bár megsérült, ez a kis szúrás meg se kottyan neki… sőt, csak még dühösebb lett.
Ismét nekem rontana, ám ekkor valami furcsa dolog történik… egy ismeretlen erő hátratántorít, majd Shaw előre lép…
Meglepetten nézem, ahogy farkasszemet néz a fenevaddal, majd felemeli a kezét…
A bőre pedig először csak halványan, majd egyre erősebben ragyogni kezd, mintha tiszta fény áramlana belőle…
Aztán furcsa zaj üti meg a fülemet… mintha láncok csörögnének… meg tollak suhogása is…
Mi a fene folyik itt? És legfőképpen, ki a franc ez a srác??
- Mielőtt az Úr megteremté a világot, megteremtette a Napot. A Nap fényt adott és a fény árnyakat szült, hogy minél ragyogóbbnak tessék.- kezd el beszélni, hangos, magabiztos hangon.
A bőre egyre ragyogóbb lesz, ezért a kezemmel kell eltakarnom a szemem…
- De az igazi fény nem szül semmilyen árnyat, az igazi fény világosságba taszítja a sötétséget és eloszlatja a kételyeket.- mondja tovább.
Ujjaim közül azonban furcsa dolgokat látok…
Ez nem lehet…
Egy angyal…?
Hófehér, hatalmas szárnyak körvonalazódnak ki szikrázó alakja mögött. Azonban valami nem stimmel… mintha meg lenne láncolva…
Ki lehet ez a srác…?
De a belőle áradó, ragyogó fény felerősödik, elborítja az egész sikátort. A vérfarkas fájdalmasan felüvölt majd elmenekül.
Én pedig furcsa melegséget érzek…
Aztán elsötétül minden…
***
Furcsa érzésre ébredek... a fejem sajog, a mellkasom úgyszintén, de idegen érintést érzek... idegen szagok vesznek körül... idegen hangok...
Egy egész kellemes érintés a mellkasomon, de mégsem megszokott...
Összehúzom a szemöldököm és halkan morogni kezdek, már csak ösztönösen is...
Aztán lassan kinyitom a szemeimet...
Az első, amit észreveszek, egy ismerős arc. Ez Shaw.. a srác a bárból...
Hirtelen minden eszembe jut. A vérfarkas, a szárnyak... a láncok...
Mementett, én pedig elájultam. Ezek szerint most...
Ösztönösen felugrok az ágyról, de ekkor fájdalom nyilall a mellkasomba. Felszisszenek, de nem törődöm vele, az ösztöneim működésbe lépnek, a légzésem felgyorsul, az adrenalin elönt. A szemeim cikáznak a szobában, felmérem a terepet, kiutat keresek. Újra elönt a félelem.
- Fernar, nyugodj meg!- próbál csitítani, de a hangja annyira élesen hatol a csendbe, hogy morogva rávicsorgok.
Egész rémülten hőköl hátra, ettől pedig észbe kapok, zavartan, szégyenkezve félrepillantok. Ez a fiú megmentett, nem viselkedhetek így vele...
- Bocsánat...- mondom végül fojtott hangon, kelletlenül. Ekkor tekintek le magamra, a mellkasomon a hatalmas vágás el van látva. Még a sebemet is kezelte... - Köszönöm.- teszem még hozzá zavartan a hajamba túrva, aztán körbepillantok. Egész takaros kis szoba... az ablakok zárva, ellenség szagát nem érzem.
Sóhajtva ülök vissza az ágyra.
- Ez... ez a te házad?- kérdem végül, ő pedig megnyugodva elmosolyodik és bólint.
- Igen. Nem kell aggódnod, itt nem fognak megtalálni. Ez a hely biztonságos.- nyugtat meg, majd tétován valami ruhaneműt nyújt felém, én pedig kissé habozva bár, de elveszem. - Ezeket vedd fel, a koszos ruháidat pedig majd kimosom. Én addig a konyhában leszek, összeütök valamit. Ha elkészültél, gyere ki.- mondja, majd még egy tétova pillantást vet a mellkasomra, a rengeteg hegre... szégyenkezve húzom magam elé a ruhákat, hogy eltakarjam, amit lehet. Szégyellem ezeket a hegeket... nem akarom, hogy lássa...
Megvárom, míg kisétál és beteszi az ajtót, majd felveszem a ruhákat. A nadrág pont jó, de a póló egy cseppet feszül rám. De hát, ajándék lónak ne nézd a fogát...
Végül tétován kisétálok, követem a hangokat meg a finom illatot. Mikor megpillant rám mosolyog, én pedig tétován visszamosolygok rá.
- Spagettit csinálok, remélem szereted. Mindjárt kész lesz.- mondja kedvesen.
- A spagetti... tökéletes.- mondom halkan, majd helyet foglalok a konyhaasztalnál. - Mindent köszönök... nem kellett volna ennyit fáradoznod értem.- mondom halkan, valamiért kellemetlenül érzem magam, nem vagyok hozzászokva, hogy valaki törődjön velem. Vagy egyáltalán rám mosolyogjon.
- Ne mondj ilyet. Kötelességemnek éreztem.- mondja kedvesen, majd az elkészült ételt tálalja is. - Jó étvágyat.- mosolyog rám, majd merít és elám teszi a tányérat.
Tanácstalanul nézek rá, ez a helyzet annyira abszurdnak tűnik... nem is emlékszem, mikor volt hozzám valaki ennyire keves. Zavarban vagyok...
- Jó étvágyat...- mondom végül, majd mohón enni kezdek. A gyomrom korog, talán tegnap ettem utoljára. Azóta menekülök...
Szándékosan nem hozom fel a nemrég történteket, a szárnyakat. Nem akarom jobban megismerni, mert félek, hogy akkor nem lennék képes olyan könnyen távozni. Még pedig amire ebben az időszakban a legkevésbé szükségem van, az egy barát, aki iránt felelősséggel tartozom... ahogy láttam, jobban meg tudja védeni magát, mint én, mégsem akarok még külön aggódni érte... elég nekem a saját félelmem...
Az étel elfogyasztása után megköszönök mindent, ami értem tett, majd felállok.
- Tényleg köszönök mindent, de nekem mennem kell.- mondom határozottan, tántoríthatatlanul.
- De még csak fel sem gyógyultál! Ilyen állapotban nem mehetsz el, az a vérfarkas végezne veled!- tiltakozik hevesen, de csak megrázom a fejem.
- Nem maradhatok itt, előbb-utóbb rám találnának. Nem biztonságos rád nézve. Már így is eléggé belekeveredtél, nem akarom, hogy bajba kerülj miattam.- mondom szigorúan, nem bocsájtanék meg magamnak, ha valami baja esne. Ahogy Mr. Blacket ismerem, a vérfarkas csak a kezdet volt... sokkal szörnyűbb bestiákat fog utánam küldeni...
- Higgy nekem, ezen a helyen csak maga a Jóisten találhat rád, senki más. Itt biztonságban van. Legalább addig maradj, amíg begyógyul a sebed.- győzköd komolyan, én pedig vonatkodva bár, de bólintok.
- Két nap. Nem több.- szögezem le ellent mondást nem tűrően, majd tétován visszaülök a helyemre.
Shaw elégedetten elmosolyodik, majd látom rajta, hogy valamin nagyon évődik. Egy ideig nem szól semmit, majd végül a kíváncsiság erőt vesz rajta.
- Fernar, azok a sebek...- böki ki végül, én pedig egészen elkomorodom. Az emlékek feltörnek bennem... azok a kegyetlen, vérrel pettyezett, fogságban töltött évek... megborzongok.
- Az okozta, aki a vérfarkast is rám küldte.- mondom végül vonakodva, és ezzel lezártnak is tekintem a témát. - De te elég fáradtnak tűnsz... pihenned kellene, én már jól vagyok.- jegyzem meg halkan, a szemei elég karikásak. Biztos kimerült...
|
| Yoshiko | 2012. 03. 31. 13:32:36 | #20152 |
Karakter: Shaw Clouds
Megjegyzés: Ordasomnak
Lassan kisétálok a kórházból és közben a fejemet csóválom. Szegény gyerek... A szülei meghaltak drog túladagolásban és őt is bedrogozták, hogy velük mehessen a halálba. Sajnos későn értem oda. A szülein már nem lehetett segíteni, de a fiukat megmentettem. Szerencsére annyit meghagytak az erőmből, hogy gyógyítani tudjak, bár ez az eset kicsit legyengített. De a fiú visszarángatása a halál mezsgyéjéről még könnyű feladat volt ahhoz képest, ami azután várt rám. Meg kellett védenem szerencsétlent a szülei árnyától. Magukkal akarták rángatni... mondván, hogyha nekik nem adatott meg a boldog élet, a fiuknak se adasson meg. Egy gyenge védőpajzzsal vissza tudtam őket tartani, amíg odaért a mentő. A szülők árnyai dühödten a mentő után indultak, de eláltam az útjukat és elvezettem őket a túlvilágra. Nem repestek az örömtől, de nem volt mit tenni. Nem hallgattak a jó szóra, nem látták meg a fényt. Ilyen önző emberek lelkei örökké a sötétben fognak bolyongani, egészen addig amíg rá nem találnak megfelelő büntetésükre Lucifer országában. Utána eljöttem a kórházba, hogy megnézzem, hogy van a fiú, fizikailag és lelkileg egyaránt. Szerencséje van, túléli ezt a kalandot és nem lesz drogfüggő, sikerült hatástalanítanom az anyagot. Utána telefonáltam és nagy örömömre van élő rokona, aki szereti és magához veszi. Hagytam neki egy telefon és házszámot az asztalon, hogyha baj van, akkor rámn számíthat.
Hihetetlen, hogy milyen gyorsan besötétedett. Az előbb még vérvörös volt az ég, most meg olyan sötét, mint a legsötétebb bársony sok parányi és egy nagy ezüst gombbal. Még nincs kedvem hazamenni... ráadásul még szabadnapot is vettem ki... nagyszerű. Mit csináljak? Talán azt, ami már születésem óta feladatom. Segíteni és vezetni. De nekem mégis ki fog segíteni megtalálni azt, amit keresek? - gondolom miközben felnézek a teliholdra. - Ugye tudod, hogy ez így nem fair? Még, hogy Isten kegyelmes és jóságos...csupán szerettem és gondolkodtam. Ennyi volt a bűnöm, ha ezt bűnnek lehet egyáltalán nevezni...
Jobb ötlet nem lévén csatlakozom a városban nyüzsgő tömeghez. Elsétálok egy parkig és leülök egy padra és fejemet kezemmel támasztom meg. Jó régen voltam templomban... pár száz éve... elkéne menni újra... hiányzik az a dohos csend... holnap talán elmegyek körülnézni. Kíváncsi vagyok, hogy mi változott az építészetben... de inkább nem. Az azt jelentené, hogy mindent megbántam, pedig nem. Egy fikarcnyi szégyent vagy bűntudatot sem érzek, csak igazságtalanságot.
Lehunyom a szemem és elmélyedek abban, hogy a városban tartózkodó összes ember lelkét érzem. Jó ez a város. Képes nagyon sokáig nyugodt maradni, életvidám, csendes és békés. Ez egy angyal álma...
Hirtelen azonban valami megváltozott. Egy új jövevény érkezett. Csak az ő aurájára kezdek koncentrálni. Hallom gyorsan kalapáló szívverését, magamban látom folyton változó aurájának reszketését és érzem jeges félelmét. Gyorsan és nyughatatlanul közlekedik. Valami baj van.
Felpattanok. Meg kell találnom. Segítségre van szüksége. Elindulok a remegő aura után a városba, de túl gyorsan, túl logikátlanul mozog. Nem tudom kitalálni, hogy merre fog fordulni legözelebb, ezért nem sikerül utolérnem. Aztán érzem, hogy megáll. Lehunyom a szemem és ráfókuszálok. Bemérem, hogy merre kell mennem és elindulok. Egy bárnál kötök ki. Bemegyek és körbenézek. Egy ismeretlen alak ül egyedül a legsötétebb sarokban. Ő lesz az, neki kalapál úgy a szíve. Rendelek egy italt miközben rajta tartom a szemem és azon gondolkodom, hogy hogyan tudnék segíteni neki. Először is azt kéne meg tudnom, hogy mi is történt vagy történik.
Lassan felé sétálok, de nem vesz észre.
-Vajon mi oka lehet valakinek, hogy egyedül iszogasson ilyen bús ábrázattal?- kérdezem miközben kihúzom a szemben levő széket és felülök rá. Ő gyanakodva emeli rám tekintetét és én minden apró mozdulatot figyelek. Ki kell derítenem, hogy mitől retteg.
- Ugyanezt én is megkérdezhetném.- mondja halkan és én erre elmosolyodom. Szimpatikus egy figura, bár nyugtalanít is egy kicsit. Vörös a tekintete...Biztos, hogy nem egy sima ember. Haja hosszú és hullámos, szépen omlik a vállára, az arcát hegek csúfítják el, de még ez is jól áll neki. Bár az arca a hegek nélkül is olyan, hogy nem lehet róla levennie az embernek a tekintetét. Valami megragadja...
Miután az arcának minden részletét megvizsgáltam újból belenézek a szemeibe. A tekintetünk találkozik és ő elkapja a fejét. Csak olyanok nem bírják állni a pillantásom, akiknek súlyos titkaik vannak. Nagyobb a baj, mint hittem.
- Amúgy sem vagyok egyedül. Az emlékeim mindenhova elkísérnek.- mondja halkan, kicsit bús hangon. Én is belekortyolok az italomba és az asztalra könyökölve elmerengek. Ebből a szempontból nézve én sem voltam soha egyedül.
- Milyen igaz...- mondom én is halkan egyetértve. - Keserű emlékek, amik egykor oly édesek voltak... - milyen jó volt régen Avrával... az illata, a mosolya... az, hogy elfogadtam úgy ahogy volt, a sötét oldalával együtt és ő is elfogadott olyannak, amilyen voltam, a szrányaimmal... de aztán mindennek vég lett.
A csend csak állt megszegetlen kettőnk között. Ő is elmerengett a saját életében. Talán ez a legjobb alkalom arra, hogy megtudjak pár dolgot.
- A nevem Shaw Clouds.- mutatkozok be, majd kezet nyújtok felé. Szerencsére elfogadja a kézfogást.
- Engem egyszerűen csak Fernarnak hívnak.- mondja halkan, kissé idegesen.
A távolból farkasüvöltés hangzik mire Fernar felkapja a fejét. Szemébe nagyobb félelem költözött, mint amin eddig volt benne.
- Nyugodj meg, erre gyakoriak a farkasok.- mondjom, hogy megnyugtassam, bár ez nem olyan volt, mint egy sima farkas. Ez a vonítás vérszomjas volt és sötét... Fernar gyorsan felpattan, egy szót sem szólva és kezébe veszi az italát.
- Igen, egyre gyakoriabbak...- mondja titokzatosan, majd szó nélkül elindul kifelé.
- Várj!- megyek utána. Nem hagyhatom csak úgy elmenni. A végén még valami baja esik.
- Hagyj békén!- szól hátra sem nézve ridegen és rákapcsol a tempóra, de nem tud lerázni.
- Fernar, várj már! Nem hallod?- próbálom utolérni, majd mikor sikerül elkapom a ruhája ujját és megállítom.
Lendületből a mellettünk álló épület falához ken és kicsit kitátja a száját miközben levegőt vesz. A kezén karmok vannak és szemfogai, akár egy farkaskutyáé, ha nem egy farkasé. Az előbbi üvöltés... és ő... nem az nem lehet!
Kalapáló szívvel nézek rá. Egy vérfarkas a városban... Jézusom... itt vérfürdő lesz, ha nem sikerül megakadályoznom. Istenem! Tudod jól, hogy nem kértem tőled soha semmit, de könyörgöm, vigyázz az emberekre. Bár tudom, hogy tőled ilyet hiába kérek, már levetted róluk óvó kezed.
Fernar szabad kezével megmarkolja az ingem és feljebb ránt. A lábam nem éri a talajt és levegőt sem kapok rendesen. Elég kényelmetlen egy helyzet. Közelebb hajol hozzám és úgy vicsorog rám, akár egy fenevad. Közelebbről is szemügyre vehetem szemfogait és most már biztos, hogy nem egy átlagos emberrel van dolgom. Gyorsan megváltozott, viszont ez azt jelenti, hogy valamit el akar érni. Nagyobb a baj, mint elsőre hittem.
- Talán rosszul hallasz? Azt mondtam, hagyj békén. Kopj le... felejts el. A saját érdekedben.- mondja fenyegetően, egészen elmélyült hangon és bennem meghűl a vér. Nem hittem volna, hogy ilyen is tud lenni.
***
Hirtelen elereszt és visszaesek a talpamra. Kicsit elvesztem az egyensúlyom, de mire visszaszerzem Fernar már az utca végén rohan. Csendben utána szaladok, közben újra felhangzik a farkasüvöltés. Fernart látom összerezzeni, utána gyorsabb tempóra vált. Én is felveszem a tempót kicsit lemaradva és szemem újból lehunyva vizsgálom a város lüktetését. Csak egy sötét lélek üldözi Fernart. Senki mást nem küldtek ide. Biztos úgy gondolták, hogy ennyi elég lesz. Lehet, hogy igazuk van, csak velem nem számoltak. A feltehetőlegesen vérfarkas egyre közelebb ér hozzánk és Fernaron egyre jobban eluralkodik a pánik. Befordul egy sikátorba, ami egy zsákutcába vezet és utána rögtön egy nagy, furcsa alakú árnyék vetődik. Morgást és kiáltást hallok. Gyorsabb tempóra váltok és mikor odaérek a kanyarhoz kővé váltan lecövekelek. A sejtésem beigazolódott, tényleg egy vérfarkas. Ráadásul nem kis példány. Szeméből árad a vérszomj és a vadság. Fernar a fal tövében fekszik és próbál felállni. A vérfarkas óriási karmos kezével eltalálta, felhasítva Fernar ruháját és mellkasát is. De ha jól látom, nem súlyos a sérülés, csak horzsolás, de attól még ugyanúgy fájhat. A vérfarkas már épp emelné kicsit vértől csillogó mancsát egy újabb csapásra, amikor megdobom egy kaviccsal.
- Hé kutyuli! Gyere ide kutyulimutyuli! - gügyögök a behemót bestiának, akár egy kis yorkshire terriernek és Fernar tágra nyílt szemekkel néz rám. A vérfarkasnak egyáltalán nem tetszik a megszólítás ezért dühösen felém fordul és tesz felém egy lépést.
- Jó kis kutyus! Gyere szépen a gazdihoz! - folytatom tovább az idegesítését. Fernar közben feltápászkodott és még mindig ijedten bámul rám. Szájával hangnélküli szavakat formál. ,, Menekülj te idióta!" vagy valami hasonlótolvasok le ajkairól, de nem érdekel. Már beszálltam a játékba.
- Mi van? A kis pincsinek nincs kedve játszani? - kérdezem maró gúnnyal, aztán valami sértőbb jut az eszembe, amin már én is mosolygok. - Elnézést, pudlit akartam mondani. Gyere Fifi, elkésel a kutyafodrásztól! - kiáltom neki oda, mire elfogy a türelme és hevesen felém ugrik. Kicsit még kuncogva saját tréfámon félreugrok és felhúzom a nyúlcipőm.
Mázlim van, követ és Fernart otthagyta a francba. Viszont van egy kis probléma. Mihez kezdek egy vérengző vadállattal? Addig nem fogom kibírni az macska-egér játékot, ameddig felkel a nap és visszaváltozik emberré. Ráadásul emberben sem lehet sokkal kedvesebb és gyengédebb... Már megint mibe siekrült keverednem? De legalább Fernar jól van. Az angyalok vajon hová kerülnek, ha meghalnak? Képesek vagyunk egyáltalán meghalni?
Á!!!! Ne most kezdjek filozofálni! Egy több tonnás nagyra nőtt törpe uszkár lohol a nyakamban kilométer hosszú szemfogakkal! Van jobb dolgom is, mint a túlvilágról gondolkodni!
Mondjuk használhatnám a megmaradt erőm... de... mi van ha kelleni fog még? Mert lehet, hogy magamat meg tudom menteni, de utána Fernart már nem...
Régen ez biztos nem lett volna probléma... a végén még Lucifertől kell majd segítséget kérnem... Brrr.... azt inkább nem, túl sokat kérne cserébe...
Akkor valami trükk? Mindig van egy trükk a tarsolyomban... Na gyerünk! Takk, takk, takk, gondolkozz már! Nem igaz, hogy nem jut semmi az eszembe! Ha találnék egy csontot és odavetném neki, azzal biztos nem foglalnám le...
Viszont ha megtalálnám Fernart és úgy vetném be azt a kevés erőm, akkor együtt tudnánk elmenekülni és egyikünknek sem esne semmi baja. Ez be is vállhat. Jajj anyám... miért nem gondolkoztam ezen, akkor amikor még Fernar közelében voltam?
Tovább szaladok keresgélve az üres, elhagyatott utcákon. Sajnos nincs időm lehunyi a szemem és úgy körbeszaglászni. Valahol meg kéne állnom egy pillanatra.
Hirtelen a hátam mögül vonyítást hallok és a vérfarkas dübörgő léptei lelassítanak. Lihegve fordulok hátra és eltátom a szám. Fernar guggol a vérfarkas hátán egy késsel a kezében, amit jól láthatóan már belemártott a bestia hátába. A vérfarkas üvöltve dobálja magát és kezeivel próbálja leütni Fernart a hátáról, aztán jobb ötlet nem lévén a földre veti magát. Fernar gyorsan leugrik és odaszalad mellém.
- Te idióta, elmebeteg, fogyatékos hülye barom! - kiált rám dühödten. - Nem meg mondtam, hogy kopj le rólam?!
- Gondoltam kutyát sétáltatok. - mondom nyugodtan, mire ő csak a fejét fogja.
Párbeszédünk azonban nem folytatódik, mivel a vérfarkas feltápászkodott a földről és Fernarnak ugrott, aki velem volt elfoglalva. Úgy gondolom, hogy most jött el az én időm. Mikor újból Fernarra ugrana gyorsan felemelem védencemet és távolabb segítem. A vérfarkas kíváncsian áll és néz. Kezemet felemelem (úgy, ahogy a karilap képén van) és előre lépek. Bőröm elkezd ragyogni és láncok csörgése, tollak gyenge suhogása kísérik lépteim.
A fény hatására a vérfarkas hátramenetbe kapcsol és szűköl. Nagy levegőt veszek és erős hangon elkezdem az egyik szövegem, a sok közül.
- Mielőtt az Úr megteremté a világot, megtermtette a Napot. A Nap fényt adott és a fény árnyakat szűlt, hogy minél ragyogóbbnak tessék. - itt hagyok egy kevés szünetet. Igen... milyen igaz... az árnyak csak ezért születtek... a fény hiúságából és eszeveszett gőgjéből. Veszek még egy levegőt és folytatom. - De az igazi fény nem szül semmilyen árnyat, az igazi fény világosságba taszítja a sötétséget és eloszlatja a kételyeket. - mondókám végére érve az utca már vakító fényben ragyog és a vérfarkas üvöltve szalad el. Sajnos fénnyel nem lehet ölni.
Miután visszavettem a sima emberi alakom és a ragyogás is megszűnt, huppanást hallok a hátam mögül. Fernar elájult.
Odamegyek hozzá és megvizsgálom. Megkönnyebülten sóhajtok fel, semmi súlyos baja nem lett. Felkapom a hátamra és körülnézek. Remek! A lakásom csak pár utca innét. Elindulok, de nagyon nehezen megy, mivel Fernar lába leér a földre és sokkal erősebb testfelépítésű, mint én, tehát izmai miatt nehezebb is nálam, ráadásul az előbbi fogócska és fénymágia is teljesen lefárasztott. Fáradtan lököm be vállammal a lakóház ajtaját és vonszolom fel Fernart a lépcsőn a lakásomig. Fent már a lábammal rúgtam be az ajtót. Sosem zárom be. Van egy állandó védőpajzsom, ami azt eredményezi, hogy mások számára ez az ajtó, vagy az utcáról az ablak nem látszik és még védelmet is nyújt. Ide nem fog tudni betörni még az örödg sem. Ezt a védelmet Istentől és Lucifertől egyaránt kaptam. A lakásaim láthatatlanságát Isten adományozza, a védelmet Lucifer intézi. Legalább ennyire vigyáznak szegény, eltévedt bárányukra... utálom, hogy már évszázadok óta én vagyok a legújabb fogadásuk játéka. Nem fogok elhúzni egyik irányba sem. Jó nekem az arany középút, pont mint az emberek... csak nem vagyok az, de kitartok.
Lefektetem Fernart az ágyra és elmegyek az elsősegély dobozért. Fertőtlenítem és ellátom a sebét, aztán bemegyek a konyhába teát csinálni. Szívesen meggyógyítanám, de még nincs vége a kalandunknak, szóval szükségem lesz még az erőmre.
Miután nyugodtan megittam a teát és elmosogattam visszamegyek a fekvőbeteghez. Hamarosan föl kell ébrednie... de olyan gyengének érzem magam... írok neki egy üzenetet, hogy biztonságban van és ne aggódjon itt nem fogják megtalálni. Odarakom az asztalra és keresek valami nagyobb pólót és egy laza nadrágot. Véres ruhában mégsem alhat...
Sikerül előkaparnom valami ruhát, ami kicsit nagyobb nálam, az biztos jó lesz neki. Elkezdem leszedni a pólóját és bennem akad a levegő. Tele van hegekkel... úristen... és milyen izmos... a napbarnított bőre csodálatos az én sápadtságomhoz képest... elmélázva és gyönyörködve elkezdek simogatni a hegeket. Sorban egymás után.
Fernar felmorog és szemét összehúzza, majd kicsit kómásan kinyitja a szemeit.
|
| vicii | 2012. 03. 18. 17:23:17 | #19927 |
Karakter: Fernar
Megjegyzés: (Én kis angyalomnak)
A Hold magasan fent jár a sötét égen, ezüstös fényével gyengéden takarja be az alvó tájat. Körötte a csillagok mosolygós fényükkel figyelik a hozzám hasonló, magányos vándorokat.
Az erdő csendes, de a tévhitekkel ellentétben kicsit sem alszik. Sőt, igazából csak most kelt életre igazán. A vadak előbújtak odvaikból. Mindenhol villogó szempárok figyelik a mozdulataimat... ágak reccsenése... levelek zizegése... egy-egy szárnycsapás... vonyítás..
Mancsaim puha zajt csapnak a száraz avaron, sötét szőröm elrejt a kíváncsi tekintetek elől.
Farkasként bandukolok, így egyszerűbb. Így kevesebb a kockázat.
Lomhán kocogok, takarékoskodva az erőmmel. Ezt a tempót órákig tudom tartani úgy, hogy nem fáradok el komolyabban. Közben a füleim élénken járnak ide-oda, hallgatózom, idegen zajok után kutatok, amik nem illenek az erdőbe.
Félek...
Egy ideje már követnek, bár úgy tűnik, sikerült őket leráznom. Ha sikerül tartanom ezt a tempót, nyerhetek pár nap előnyt.
Pár hete kezdődött a dolog... észrevettem, hogy követnek...
Abban a pillanatban tudtam, hogy Mr. Black küldte utánam a talpnyalóit. Mágusok egytől-egyig, bár mintha egy ismerős szagot is éreztem volna. Talán egy vérfarkas lehetett... ha tényleg az, akkor most nagy bajban vagyok. Egy vérfarkas elől nem tudok elmenekülni. Az egyetlen esélyem, ha folyton mozgásban maradok. Nem engedhetem, hogy megint elkapjanak... soha többé nem akarok visszamenni oda... elég borzalmas emléket szereztem és nem akarom őket gyarapítani.
És bár kívülről erősnek és sérthetetlennek érzem magam, mégis... belül rettegek a gondolattól, hogy egyszer visszakerüljek oda... halálosan rettegek...
A távolban fények tűnnek elő a sűrű lombok közül. Gyorsabb tempóra váltok. Egy város... jobb most nem is jöhetne. A rengeteg idegen szag között talán majd meg tudok bújni, ott talán elveszthetik a nyomomat, ha ügyes vagyok. Összezavarhatom őket.
Rohanva teszem meg a maradék távot. Mögöttem farkasüvöltés hangzik fel, de ez természetellenesen hangzik... nem fajtámbeli... nem is egyszerű szürkefarkas... ez valami más...
Mikor az erdő szélére érek, megbújok az egyik bokorban és körbekémlelek. A város nem túl nagy, de nem is kicsi. Az emberek elég szép számmal sétálgatnak az utcán, még ilyenkor éjszaka is. Szinte megzavar ez a sok hang, zsongani kezd tőle a fejem. Előnyben leszek ezen a terepen, de ugyanakkor az én érzékszerveim is sokkal tompábbak lesznek a külső hatások miatt. Óvatosnak kell lennem.
Visszaváltozom. A folyamat mint mindig, most is fájdalommal jár. Azóta sem tudok rájönni, mit tett velem az az átkozott emberi fajzat, de... miután elszöktem, sokkal több időbe telik, míg átváltozom, ráadásul fáj is. Ez rossz... és bár elmúlt már 5 év, mégsem javult a helyzet.
Lassan két lábra állok és megigazítom magamon a ruháimat, majd barna kabátom gallérját feltűröm, hogy még jobban takarja az arcom. Lehajtott fejjel lépek ki az erdőből, nem akarom, hogy bárkinek is szemet szúrjon a kinézetem. Sajnos soh nem fogok tudni tökéletes emberi alakot felvenni... az apró részletek pedig szembetűnőek...
Gyors léptekkel sietek végig az utcán. Pár óráig céltalanul cikázok, elkeverve a szagomat és persze összeszedve az idegen szagokat. Majd kissé megnyugodva keresek egy csendes, eldugott helyet, ahol az éjszakát tölthetem.
Túl éber vagyok, ráadásul a félelem még inkább azzá tesz. Így nem lennék képes lehunyni a szemem, ezért inkább csak besétálok egy bárba. Elüldögélek itt majd egy ital mellett, meghúzva magam az egyik sarokban, feltűnésmentesen. Tökéletes lesz az. Pihenni tökéletes.
Ezzel az indíttatással lépek be egy eldugott kis kocsmába. A halkan duruzsoló emberek egy pillanatra elhallgatnak, felém fordulnak a szemek. Végigmérnek, majd mikor úgy vélik, nem jelentek bajt, újra beszédbe elegyednek. A cigaretta füst megnyugtat, minden más szagot eltompít. A hely sötét, ezért nem láthatják igazán az arcomat.
Immáron megnyugodva, lassú léptekkel lépek a pulthoz, majd pár bankót előkeresve az asztalra nyomom.
- Egy üveg whiskyt.- mondom nyugodt hangon. A csapos megszámolja a pénzt, majd bólint, levesz a polcról egy üveget és felbontja. Majd kapok egy poharat is, jégkockákkal. Felmarkolom a zsákmányom, majd elvonulok a legtávolabbi asztalhoz. Leülök, és nagyot sóhajtva töltök magamnak. Szükségem van valami erősre, hogy kibírjam ezt az időszakot. Az adrenalin szinte kihabzik a fülemen, a szívem pedig még mindig átkozottul dübörög.
Csendesen, gondolataimba merülve iszogatok.
Ám ekkor egy kellemes hang félbeszakít.
- Vajon mi oka lehet valakinek, hogy egyedül iszogasson ilyen bús ábrázattal?- kérdi valaki halkan, majd kihúzza a velem szemben lévő széket és felül. Óvtosan, bizalmatlanul emelem rá a tekintetem.
- Ugyanezt én is megkérdezhetném.- mondom halkan, mire elmosolyodik.
Nahát... milyen gyönyörű férfi... Tőlem nem sokkal lehet alacsonyabb. Farmert és inget visel, egészen lezserül öltözött, mégis valahogy elegánsan áll rajta a ruha. A haja hosszú és ébenfekete, finoman borul a vállaira. Az arca pedig... gyönyörű, nincs rá más szó. A bőre hófehér és hibtlan, az ajkai teltek és halványak... viszont a szemei.
Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, én viszont megborzongva szakítom el tőle. Rossz érzésem lesz, mikor belenézek... mintha... mintha a lelkemig látna azokkal a furcsa szemekkel...
Belekortyolok az italomba.
- Amúgy sem vagyok egyedül. Az emlékeim mindenhova elkísérnek.- mondom halkan, kicsit bús hangon.
Rövid gondolkodás után arra jutok, hogy nem jelenthet rám veszélyt. Bár nem vágytam társaságra, de... valljuk be, mégiscsak kellemesebb kettesben iszogatni.
- Milyen igaz...- mondja halkan, elmerengve. Azt hiszem ő is érti, miről beszélek... mintha valahogy ő is terhes, szomorú emlékeket hordozna magával. - Keserű emlékek, amik egykor oly édesek voltak...
Csend telepszik közénk. A családomra gondolok... a húgomra és a kisöcsémre... az anyámra... az apámra... A szüleimet a szemem láttára mészárolták le. A tstvéreimről semmit nem tudok... még azt sem, hogy élnek-e egyáltalán.
- A nevem Shaw Clouds.- mutatkozik be, majd kezet nyújt. Elfogadom a kézfogást.
- Engem egyszerűen csak Fernarnak hívnak.- mondom halkan, hogy más ne hallhassa. A nevem idegenül csenghet ezen a helyen, jól tudom, és nem akarom, hogy felfigyeljenek rám.
Farkasüvöltés hangzik fel a távolban. Ijedten felkapom a fejem.
- Nyugodj meg, erre gyakoriak a farkasok.- mondja kedvesen. Szó nélkül felállok, az igencsak megcsappant whiskyt pedig a kezembe veszem.
- Igen, egyre gyakoriabbak...- mondom titokzatosan, majd szó nélkül kifelé veszem az irányt.
- Várj!- indul meg utánam. A francban, ez most nem jön jól... menekülnöm kell. Nem akarok senkit bajba keverni...
- Hagyj békén!- mondom ridegen, hátra sem pillantva. Sietős léptekkel veszem az irányt a város másik vége felé, az üvöltéstől a lehető legtávolabb.
- Fernar, várj már! Nem hallod?- próbál utolérni, majd mikor sikerül neki, elkapja a ruhám ujját és megállít.
Lendületből a mellettünk álló épület falához kenem, persze vigyázva, hogy ne okozzak neki sérüléseket. Csak megijeszteni akarom.
Rémülten néz rám.
Szabad kezemmel megmarkolom az ingjét és feljebb rántom, hogy a lába ne érje a talajt. Közel hajolok csinos arcához és fenyegetően rávicsorgok, kivillantva éles fogaimat. Az előző kedves férfi nyomtalanul eltűnt.
- Talán rosszul hallasz? Azt mondtam, hagyj békén. Kopj le... felejts el. A saját érdekedben.- mondom fenyegetően, egészen elmélyült hangon, nehezemre esik most nem morogni. Pedig legszívesebben azt tenném.
Nem szívesen teszem ezt, de nem akarom, hogy egy ártatlan ember élete száradjon a lelkemen... nem akarom, hogy ez a kedves fiú miattam haljon meg. Mert ha továbbra sem szándékozik lekopni rólam, lehet, hogy az üldözőim őt is megpróbálják majd elkapni...
|
| Nakamura_Sheeny | 2010. 09. 30. 22:20:58 | #8298 |
Karakter: Nagato Zakoshi
Megjegyzés: Nyekookááámnaaak!
Nem szól semmit, csak elfordul tőlem. Hogy mennyire fel tud húzni ezzel. De továbbra is csak hallgat, és nem szól egy mukkot sem.
- Sekai!- szólok türelmetlenül, de azért nem emelem fel a hangom.
Megfogom a karját, és magam felé fordítom. Ő csak mereven néz felém, és egyre szótlanabbul. Mi lelte ezt a lányt?
Felemi a kezét, és megérinti államat finoman, majd leengedi a kezét.
- Segíts nekem megtudni, ki akar az életemre tőrni.
Megrándul az arcomon egy izom. Valahogy nem erre a válaszra számítottam. Hát... csak kaland voltam neki, semmi más. De jó volt mind a kettőnknek. Azonban jobb, ha nem történik meg újra a dolog köztünk, mert még jobban beleélném magam.
- Megbízol ezek szerint egy feladattal..? - kérdem tőle.
- Valahogy úgy - mondja keserűen, amit nem igazán értek. Kérdőn nézek rá emiatt. Megsimogatom az arcát.
- Nem kell félned. Segítek - mondom neki.
- Nem félek semmitől zakoshi... - mondtam neki hűvös arccal - mondja nekem hűvös arccal. Most meg mi a fene van vele megint? Hitetlenkedve nézek rá.
- Ha csúfolódni akrsz akkor inkább vedd úgy hogy nem is történt semmi!! - vágja felém.
- Ezt te semminek nevezed? Az előbb még azt mondtad jó volt.
- Eszményi csalódás..ennyi - mondja mérgesen.
Itt már nem bírom tovább visszafogni magam, és karon ragadom.
- Kezd elegem lenni a hülye játékaidból Sekai cole!!!
- Jól van... - mondja felém majdnem elhaló hangon. - félek attól... hogy csak egy feladat vagyok neked - Na most totális döbbenet uralkodik el az arcomon. Miért hisz ez ilyesmit? Kihasználták volna ezt a lányt korábban? A döbbenet nehezen múlik el az arcomról, és zavart mosoly veszi át a helyét.
Kikászálódik végül a karjaimból.
- Nem akarok erről beszélni - mondja, mielőtt bármit is mondhatnék. - Menjünk, meg kell találnom a jövendőbeli gyilkosomat -mondja az ajtóhoz sétálva, ahonnan még vissza néz rám.
- Nem akrsz jönni? - kérdezi vigyorogva.
- Ki nem hagynám - mondom neki.
Hm, ilyenkor kifejezetten aranyos. És elkezdek egy kicsit érezni is valamit irányta. Miért nem tud mindig ilyen lenni? Nosza, vágjunk bele, és kapjuk el azt a majdnem gyilkost. Shotgunom a kabátom alá rejtem, egy pisztolyt teszek el a jobb oldalamra, és egy kardot a hátamra. Nem tudom, hogy ki akarhat Sekai életére törni, és hogy egyáltalán miért. Arra sincs ötletem, hogy hol kezdjük el a "nyomozást".
- Mondd csak. Nincs ötleted arra, hogy ki akarja ennyire a halálod? - kérdem tőle.
- Nem tudom... egyszerűen nincs ötletem. Csak támadnak rám mindenhonnan már napok óta. Nem tudom, miért, és ettől már kezdek megőrűlni.
- Sekai... - gyengéden vállára teszem a kezem. - Amíg én melletted leszek... garantálom, hogy senki nem fog megölni.
- Hmm, egyetlen nyom az anyád lehet. Nem ismered a tartózkodási helyét?
- Miért nem hívod fel, hogy megkérdezd?
- Hát ez az... elrejtette a számmát. Így csak akkor tudok vele beszélni, ha ő felhív engem.
- Hm, értem.
- Egy megoldás van csak.
- Van ötleted?
- Az nincs. De ha a merénylőd továbbra is sikertelenül uszít rád lényeket. Előbb-utóbb maga fog eljönni, hogy végezzen veled. De azzal nem számol, hogy én is ott leszek.
- Mit tudunk csinálni akkor?
- Várni... hiszen semmi nyomunk.
- Értem... - feleli csalódottan.
- Azt tudjuk csinálni, hogy kiszedjük valamelyik démonból, vagy fel kell keresnünk egy látót. Ahhoz viszont kellenek egy démon gondolatai, tehát nem szabad megölni.
- Hogy tudunk tenni erről?
- Emlékszel arra, hogy te mitől aludtál el? - mutatok neki egy üvegcsét. - Kicsit durva adag, de nem halálos.
A semmiből megjelenik egy sötétkék, sárkányszerű lény, akinek viszont nagyon emberi teste vannak. És nagyon hosszú, valamint hegyes karmai. Sárga, villogó szemeivel, rám vicsorog.
- Maradj mögöttem, Sekai... - nézek elszántan előre.
Sárkányhoz híven tűzet okádik, de én a pengémmel védem azt. Kezeiből körpengék lövelnek ki. Nagyon kell vigyáznom, hogy ne találja el a lányt. Én hol a kardommal, hol pedig energiagömbökkel védem ki a támadást. Én meg-meg karcolódok, szerencsére azonban Sekainak semmi baj. Lássuk a továbbiakat. Felé rontanék, és egy erős vágással ketté akarnám szelni, de ő akkora pofont ad nekem, hogy visszarepülök, és belecsapódok egy falba. Karmaitól az arcomból vér kezd csordulni. Alig térek magamhoz. Látom, ahogy a lény Cole felé lépked lassan.
- Neeeee! - kiált fel ő.
Elszabadulnak az indulataim, ahogy látom, miként akar erre a védtelen lányra lecsapni. Roppant erős démon. Nincs választásom. Letépem a nyakamról a csattot, ami a szíjat tartja, és láncaimmal elkapom a kezét, mielőtt az Sekaira tudna lecsapni. Sikerül az arca előtt megállítanom. Teljesen elvesztem az irányítást a testem felett. Állatias, vad ösztön tör elő belőlem. Szemem színe barnából pirosra vált át, karizmaim megnőnek, vigyorom démonivá válik. Hangom is valamivel fenyegetőbbé válik.
- Vedd-le-a-kezed-róla! - szólok neki, mire az felém kapja a fejét.
Egy könnyed rántással a falba vágom őt. Másik kezemen megpörgetem a láncot, majd felé hajítom, ezáltal arcul ütve őt.
- Akkor harcoljunk komolyan! - kiabálom, és tovább folytatom dühöngésem. Rengeteg gömböt lövök ki felé, majd láncaimmal csapkodom, mindezt hihetetlen gyors sebességgel. Ide-oda csapkodom, neki egyszerűen esélye sincs ellenem. Megint előtte termek, és kardomat szinte követhetlen gyorsasággal hadonászom előtte, amiket egy darabig tud védeni, de nem bírja koncentrálását fenn tartani, és bizony komoly vágási sebeket ejtek rajta.
- Zakoshi, most már elég lesz! - hallom halkan Sekai hangját... legalábbis a tudatom halkan hallja. - Ne feledd, hogy élve kell nekünk!
De a démoni énem nem figyel rá. Egy hatalmas, vöröslő energiagömböt kezdek fejleszteni, ami egyre nagyobbá válik. Felugrok a levegőbe, és zuhanórepülésben karomat elé nyújtva akarom belecsapni a démonba.
- ZAKOSHI, HAGYD ABBA, KÉRLEK! - hallom meg most már tisztán a hangját, mire megpróbálom félre irányítani a gömböt. Ez sikerül szerencsére, valahol mellette csapódok le. Hatalmas rengés rázza meg a földet, és egy kisebb kráter keletkezik.
Lassan észhez térek. Látom, hogy még a démon szuszog, tehát él. Odakúszok hozzá, és belövöm neki az speciális altatómat. Sekai hangját hallom.
- Zakoshi! Zakoshi!
Felnézek rá.
- Jól vagy? - kérdi.
- Meg fogok maradni. - Neked nem esett bajod? - kérdem tőle, remélem, nem riasztja el, hogy csurom véres vagyok. Hasogat a fájdalom mindenütt engem.
- Húzz ki, kérlek.
Láncommal finoman átkarolom a kezét, ezzel is segítve neki, hogy felhúzzam magam.
- Mi volt ez az előbb? - kérdi, majd hangja másmilyen lesz, aggódóbb... mintha tudná, miről lenne szó. Tudom, hogy nagyon is tudja. - Zakoshi... a csattod! - Pontosan erre gondoltam.
- Igen... azért téptem le, mert meg akartalak védeni. Nem tudtam volna elviselni, ha bánt téged. Ezért nem láttam más megoldást, még akkor sem, ha tudom, hogy nem tudom még teljesen irányítani. Tedd vissza kérlek, mielőtt újból előtör.
Nehezen megtalálja, és visszateszi a nyakamra. Ha le van tépve egy különleges energiát áraszt, ezáltal elvezetve oda, ahol éppen le lett tépve.
- Sekai... sajnálom - mondom szomorúan. - Nem akartalak megijeszteni.
|
| Nakamura_Sheeny | 2010. 09. 24. 20:11:11 | #8082 |
Karakter: Nagato Zakoshi
- Anya? - kérdi semleges hangon, közben elfordul tőlem. Hmm, ezzel csak jobban elárulja magát. - Igen jól vagyok... ÉS te? Nem kell megvédeni!!! Ugyan már..mitől?? AZ a...mikndegy...- suttogja anyám. Anya!! Anya!!! Anya..anya ne tedd le anya!!! - Úgy látszik letette a telefont. - Letette.. - na tessék, a saját anyja is besokallt belőle. - Tessék itt a telefonod, mehetsz is!!!
Könny hullik a szeméből. Most meg mi a francért sír.
- Menj már!!!
Hát jó... mögé lépek,de nem érek hozzá.
- Mit mondott még? - kérdem tőle.
- Mit érdekel téged?? - vág vissza. Kikészít ez a lány, talán jobb is, ha megyek.
- Ő megbízóm - válaszolom.
- Akkor hát..ki vagy rúgva!!! - néz rám mérgesen. Na, ezt nem te fogod megmondani. Visszarántom magamhoz.
- Nem te vagy megbízóm.
Hozzám préselődik, és úgy néz fel rám.
- AZ előbb még menni akrtál!!! - Én? Te mondtad, hogy menjek... Semmit nem értek. De ha ennyire nem kívánod a társaságom.
- Igen.
- Akkor? - kérdezi.
Én meg közelebb hajolok. Ő lábujjheyre áll. Már majdnem összeér a szánk, amikor elhajolok tőle.
- Akkor... megyek is - mondom hűvösen. Nehogy már szórakozzon itt velem. Az előbb azt akarod, hogy menjek, most meg maradjak? Ő azonban köti az ebet a karóhoz. Vissza fordít maga felé.
- Ne hagyj itt, te barom! - kiabálja nekem, és a száját az enyémhez tapasztja.
Halkan felnyög, ahogy a nyelvünk találkozik.
- Akarlakhh - nyögi a nyakamba, ahogy belecsókol. Kezei a derekamon játszanak, majd belemarkol ágyékomba.
- Úgy érzem te sem akarsz menni... - mondja felém.
- Komolyan mondom, hogy nem értelek. Először azt akarod, hogy menjek, most meg azt, hogy maradjak! Már megbocsáss, de nem vagyok holmi kapca rongy. Te most szórakozol velem?
- Úgy nézek ki talán? - néz rám csábosan.
- Hát már nem tudom... - mondom neki nem túl magabiztosan.
- Segítsek a bizonytalanságon? - búgja felém kéjesen, és lent kezd simogatni.
- Mmm... még egy kicsit segíthetnél - vagyok benne én is a játékban. Válaszul berángat a szobába.
Ahogy beérünk a szobába, ott már nem tudom visszafogni magam. Nyelvünk hevesen egymába fonódik, miközben egymás forró testét fedezzük fel, ahogy kezünkkel simogatjuk a másikat egymás érzékeit felébresztve. Egyre jobban vágyni kezdek rá. Ruháját finoman lefejtem róla. Ekkor a vállának oldaláról egészen a nyakáig végigcsókolgatom a bőrét, majd mikor a nyakához érek, bele is nyalok abba. Ezután kezeim mohón kezdenek mellbimbóival játszani. Ujjaimmal tekergetem, simogatom, csavargatom, szóval mindent csinálok, amit egy mellbimbóval csinálni lehet. A fogaimmal még bele is harapok finomban. Többször is megismétlem ezt a folyamatot, miközben két kezem más és más tájékon jár. Pl. a bal kezem hátulról nyúkálva simogatja lent a tüzes menyecskét. Játékom sikerességét Sekai hol erősebb, hol halkabb nyögése jelzi vissza. Most megszabadít a pólómtól is. Felhevült állapotban szinte letépi rólam. Kezem lent egyre szorgoasabban kezd mozogni, miközben majdnem a torkáig lenyúlok a nyelvemmel. Erős karmolást érzek a hátamon, amitől csak jobban Felizgulok. Egyre vadállatabbnak érzem magam, lehet hogy kevés lesz ez a nyakörv, hogy visszafogja az állatias énemet? Én hülye meg előbb távozni akartam. Maradék ruháinktól is megszabadulunk, és én az ágyra vágom erősen, de úgy, hogy az ne legyen túl durva. Ettől függetlenül Sekai még így is nyekken egyet, de a szemeiből ennek ellenére sem veszik el az a kívánatos tekintet sőt, ha lehet még vágyakozóbban néz rám. Előhívom láncaimat, amiket rögtön használatba is veszek, és kezeit az ágy rácsához szórítom kis kezeit. Merev nemiszervemmel pedig egyenesen támadást indítok ellene, azaz behatolok a kéjbarlangba. Állatiasan perverz pillantást vetek rá, ami szemmel láthatólag még jobban feltüzeli. Kezeimmel mindeközben testének különböző pontjait simogatom, valamint izgatom. Egyre hangosabban, és erősebben nyög, miközben én is állatibb módra ordítok. Kezeimmel belemarkolok erősen a melleibe, amitől még jobban felnyög. Most már keményen adok neki. Érzem, hogy egyikünk sem bírja sokáig, míg végül eljutunk a csúcsra.
Én finoman a testére fekszem, és erőszen szuszogunk mind a ketten. Vágyakozó pillantást vetünk egymásra, én még egy perverz vigyort is elejtek felé. Már teljesen belefeledkezünk egymásba, mikor egy kis négylábú, gyíkfejű kis démon baktat felénk. Én reflexmozdulattal a szekrény tetején lévő pisztolyt megragadom, míg a lény be is kapja annak csövét. Én pedig meghúzom a ravaszt, és a szörnynek kapufa lett azzal, hogy szétdurran a feje. Egy kicsit véresek leszünk ettől, de ez valahogy engem jobban izgalomba hoz. Szó nélkül egymásra vigyorgunk, és én rögtön a zuhany alá rángatom. Én a fal felé szegezem, kezeimmel meg felfelé nyújtva összekötöm a kezeit. Megengedem a vizet, ami kellemesen meleg, és mindenféle átvezetés nélkül rögtön a lényegre térek. Sekai hálásan pillantva nyögdécsel rám, kezei pedig ösztönösen izegnek-mozognak, mint aki ki akar szabadulni, holott én nagyon jól látom rajta, hogy élvezi a helyzetet.
- Sekai... - suttogom a fülébe a nevét, amitől érzem, hogy megremeg.
- Csináld még, csináld még! - könyörög nekem.
Nem kell kétszer mondani, szorgosan adagolom neki egyre keményebben, mígnem végül remegő testtel élvez el. Ugyanígy vagyok ezzel én is. Azért lassan sikerül össze szednünk magunkat, és bevánszorgunk a szobába, majd még mindig kábultan felöltözünk.
- Zakoshi... lehet, hogy tényleg nem csak a szád, meg a farkad nagy. Még a végén kiderül, hogy van valami tehetséged.
- Hát nekem a visszajelzések alapján úgy tűnt, hogy nem csak a démonvadászathoz értek.
- Hát most engem is levadásztál. Keményen és durván - mondja erotikus hangon.
- Jah... bevallom őszintén még nem volt ilyen jó senkivel. Mindig vissza kellett fognom magam. Hihetetlen, hogy végre egy ilyen lánnyal hozott össze a sors. Máskor is lehetnél ilyen.
- Hogy érted? - kérdi értetlenkedve.
- Tudod te azt - bököm felé.
- Éjjel-nappal kúrhatnánk?
- Neeem! Jajj, nem úgy értem. Nem rossz ötlet, elismerem, de most arról beszélek, hogy nézd meg, hogy milyen harmónia van köztünk. Ennek két órája még nyoma sem volt. Először azt akartad, hogy menjek, most meg azt, hogy maradjak! - Most először valahogy sebezhetőnek érzem magam. - Most őszintén, komolyan kérdem tőled, hogy mit akarsz tőlem?
Szerkesztve Nakamura_Sheeny által @ 2010. 09. 24. 20:11:38
|
|
