Karakter: Lionel
A méreg a leghatásosabb eszköz a gyilkolásra. Ha közvetlenül a vénában, vagy a nyaki verőérbe fecskendezzük, még az ellenanyag sem segíthet. Egyes mérgek esetében viszont olyan magas a koncentrátum, hogy azonnal öl. Bár ezt ritkábban kell használnom, hisz a legtöbbször a parancs az, hogy szenvedjenek. Akkor pedig még színesebb a választék.
Itt van például a Latrodectus mactans, ismertebb nevén a fekete özvegy. Az idegméreg, amit tartalmaz, úgy mondják rendkívüli fájdalmakat okoz. Először csak elálmosít, majd elkezdődnek a migrénes fejfájások, rosszullét és végül az izomrángás és összehúzódás egészen addig, míg a tüdő létfontosságú kis izmai feladják a harcot és az áldozat megfullad.
Talán ezt a mérget kell a leggyakrabban használnom, de itt van még a Loxosceles reclusa, a hegedűpók mérge, amit a legalantasabb és egyben a legkitartóbb foglyok kapnak.
Egyetlen csípés és az áldozat azt hinné minden rendben, míg nem nyolc óra múlva a csípés helye belilul, megnő és fájdalmassá válik, majd a bőre fokozatosan felrepedezik és egyre nagyobb helyet emészt fel a méregben található necrotoxin.
Az én kedvencem mégis az Atrax robustus, tölcsérhálós pók mérge. Ennek a fajnak a hím példánya olyan erős méreganyagot hordoz, ami tizenöt perc alatt megöl egy életerős embert.
Nincs vér, nincs csonkítás. Semmi piszkos munka, csipán egy apró csípés vagy egy fecskendő.
Erősen a kezemben tartott fiolára koncentrálok, miközben leválasztom egy keresztes vipera méregmirigyeit és a fiolába próbálom csöpögtetni. Ezt nem tudom, mire akarják használni, de nem is az én dolgom. Csak annyit mondtak, hogy körülbelül egy deciliterre lenne szükségük, ami elég sok méreg.
Eltávolítom az utolsó viperáét is, majd a tíz kicsi fiolát egy tartóba helyezem és félreteszem.
Az a jó ebben a sok laboratóriumi eszközben, hogy bármikor és bármiben a rendelkezésemre állnak, például abban is, amit tikokban végzet.
Az Árnyék Testvériség központja az egyetlen hely amire emlékszem. Ők azt mondják nekik dolgozom, én azt mondom fogoly vagyok. Egy fogoly, akitől félnek, de a „jó” cél érdekében használják.
Emlékszem a kínzásokra, a vizsgálatokra amiknek az eredményét sosem tudtam meg, csak azt, hogy újabb és újabb fog még következni. Aztán egyszer csak semmi. Pár napig nem láttam csak az ápolónőt, aki az ételt hozta, de se egy tudós, se egy fegyveres őr.
Négy nappal később pedig megjelent Vladimír Petrosevics Ivankho, az Árnyék Testvériség feje és elmondta miért vagyok itt.
Egy különleges gyerek, akinek a segítségével több millió ártatlan embert menthet meg a szenvedéstől. Egy utópisztikus világ képét álmodták meg és általam akarták elérni a céljukat, hisz szerintük egy katona sem érhet a nyomomba.
Nem hittem neki. És most sem hiszek, ezért is kezdtem el vizsgálni saját magam.
A képesség amiről beszélt, a különös energiák amit a pókok felől érzek és az a befolyás amivel irányítani tudom őket, mintha egy robotnak adnék parancsot gondolati úton.
Ehhez már hozzászoktam és előnyömre fordítom, hisz ki ért jobban a kémkedéshez, mint egy apró nyolclábú, aki a kulcslyukon is be tud férkőzni?
A emlékeim hiányát pótoltam a beszélgetéseik alapján, de az még mindig rejtély számomra hogy hogyan kerültem ide?
A kezemre nézek, amin öt kígyómarás éktelenkedik, a sebekből kicsordul egy csepp méreg mikor hozzáérek, de ezen kívül sem érzek semmit. Az érzés számomra ne nevezhető fájdalomnak, az ilyen toxinok pedig nincsenek rám hatással. Több ezer féle állati és növényi eredetű vegyi anyagot és mérget kevertem már a véremmel, de semmi. Se fértőzés, se bármilyen agresszív reakció. Mintha a vörös vérsejtjeim és a testem enzimjei lebontották volna a káros anyagokat.
Ez lehetetlen lett volna és a vérem koncentrátuma meg is adta a válasz a kérdésemre, hogy mit csináltak velem. Biológiai kísérleteket folytattak rajtam. Ellenállóvá akartak tenni minden nemű anyagra, ami végezhet egy átlagos katonával.
Nos, ez biológiailag és mentálisan sikerült is, de a testem ugyanolyan sérülékeny maradt, mint egy normális emberé. Sőt, talán még sérülékenyebb, hisz most már szüksége van rájuk…
körbenézek a sötét szobában, a padló poros, a falakat pókhálók borítják és mindenféle nyolclábú mászik mindenen. Egy ágy, egy ruhásszekrény amiben tíz egyforma váltásruha sorakozik és a labor-sarok. Személyes holmim nincs, csupán az amit a szervezet biztosít, de soha nem is volt.
Ha épp nem kell nekik terroristákat, gyilkosokat vagy merénylőket vallatnom és kínoznom, akkor egyéb feladatokkal látnak el, mint ez a mostani is.
Megmosom a kezem, hogy megtisztítsam a méregtől, majd egy fáslival körbetekerem, hogy felszívja a kiszivárgó vért.
A kezembe fogom a fiolákat tartalmazó műanyag dobozt és az ajtóhoz megyek. Üvegből van, hogy kintről bármikor ellenőrizni tudjanak, nem mintha bármikor is rendellenes viselkedést mutattam volna. Valójában fogalmam sincs, hogy hogyan kellene viselkednem.
A fegyveres katona kinyitja az ajtót és megvárja míg elé lépek, majd csatlakozik hozzám és követ. Már pár éve ő őrzi a szobámat, de soha egy szót sem váltottunk.
Milton Hammond az-az ember akitől a feladataimat kapom, ő közvetlenül a szervezet vezetőjének jelent. Neki kell elvinnem ezeket a fiolákat is, ezért az irodája felé megyek, ami egy nagy acélfalú bunker, mint minden itt a föld alatt.
A pókom, amit mindig magamnál tartok most is a vállamon pihen. Bár egy gyilkos tarantula, mégsem agresszív, hisz teljes mértékben én irányítom. Ha azt akarom megmar bárkit, ha ott hagyom egy helyiségben kémkedni akkor ott marad és csak a hívásomra jön vissza hozzám, de persze nem mehetek tőle egy kilométertől távolabb, mert akkor már nem érzem.
Ezt terepen teszteltük és mikor túl messze ment már se irányítani sem érzékelni nem tudtam, de a hatótávon belül minden pók az akaratom szerint mozgathatok.
Itt azonban… ebben a félig katonai erődítményben és félig orvosi laboratóriumban a legtöbb tér steril. Ugyan a föld alatt vagyunk és érzékelem is az apróbb pókokat, d z acélfalon belül nincs egy sem. Kivéve az én szobámban, ahová szándékosan telepítettek különbféle pókot. Nélkülük fokozatosan meggyengülök, először szellemileg, majd fizikálisan is. És azt seni sem szeretné, legfőképpen Vladimír nem.
Az ajtó előtt megállok, már tudom a rutint és először mindig az őr megy be. Nem mintha meg akarnék ölni bárkit is, ha nem parancsolták meg. Nem lenne értelme.
- Lionel? Mit akarsz?
- Tíz fiola viperaméreg, ahogy kérte. – válaszolom érzelemmentesen és az asztalára helyezem a dobozt, majd indulni akarok, de a hangja megállít.
- Várj csak! Megmartak? – a tekintete a kezemre villan.
- Öt helyen.
- Hmm… menj az orvosi szobába, aztán pedig a főnökhöz. Beszélni akar veled! – utasít, majd egy elbocsátó mozdulatot tesz a kezével ezért távozom.
Az orvosi szobába küldött, de tudom, hogy nem azért, hogy ellássák a kezem. Ameddig nem veszélyezteti egy sérülés az életemet, nem igénylek ellátást. Az orvosok szeretik analizálni a vérmintámat, egy-egy sérülés vagy ráhatás esetén is, mint a kígyóméreg.
A laboros nő, mint mindig most is fél tőlem. Nem látszik ugyan rajta, de a vállamon pihenő pók érzi. A lábain lévő apró szőrzet felborzolódik a félelemtől.
A kezében a tűvel tétován megáll előttem. A karomat kellene szabaddá tennie, de nem nyúl az egyenruhám gombjai után, hisz addig nem tudja levenni a kabátom míg a pókom a államon van.
Egyetlen gondolattal utasítom, hogy másszon le és mikor leér a szék karjára levetem az egyenruha kabátját. Alatta csak egy egyszerű fehér rövid ujjú póló van, de a karom már szabad…
***
Pár perc múlva már a főnök irodájában állok, ő pedig a szokásos számító tekintettel méreget. Nem mindig tudom megítélni az emberek érzelmeit, de ezt már megszoktam, hisz mindenki így néz rám ezen a helyen.
Rezzenéstelenül állom a tekintetét, várom, hogy mikor szólal meg. Ha ő hívatott, biztos valami nagyobb dologról van szó, mert másképpen Miltonra bízta volna.
- Van egy új feladat a számodra, ami most mindennel szemben elsőbbséget élvez.
- Értem, uram.
- Azonban… lesz egy apró változás az eddigi rutinon. – összefűzi az ujjait az asztalon és a pókomra pillant – Ezúttal lesz egy társad.
- Én egyedül dolgozom uram. – soha nem kellett még más ember társaságában lennem, egyszerűbb ha magam megyek.
- Azt én mondom meg, hogy hogyan dolgozol, nem te! – nagy kezével az asztalra csap, de bármilyen hatalmas is nem tud megfélemlíteni. Azt hiszem már teljesen kiölték belőlem a félelem érését, a többivel egyetemben.
- A feladat nehéz és bonyolult, de minden áron meg kell akadályoznunk a katasztrófát. Emlékszel arra szíriaira, akit a múlt héten vallattál? – kérdezi komoran. Tényleg nagyon nagy dolog lehet, mert ő szinte sosem ideges.
- Igen. Anarchista, öngyilkos merénylők, akiknek az volt a céljuk, hogy a kongresszuson felrobbantsanak egy bombát. – a vezetőjüket elfogtam és kivallattam, így megtudtuk hol van a bázisuk és megsemmisítettük, de akkorra már az emberek nagy része megszökött.
- Az embereik tegnap éjjel betörtek a szigorúan őrzött fegyverraktárunkba és sikerült elvinniük pár rakétát. Élesített lövedékkel.
A gondolataim végigpörögnek a lehetőségeken kezdve azzal, hogy honnan és miért van az Árnyé Testvériségnek élesített rakétája, egészen addig, hogy honnan tudták az anarchisták a fegyverraktár helyét. Az a hely szigorúan titkos, még én sem tudom a pontos helyét. Nincs olyan fejlett technológiájuk, amivel bemérhették volna a helyet. Egy hősugárzás radarmegfigyeléssel esetleg, de… nem túl valószínű, hogy rendelkeznek ilyesmivel. De akkor hogyan…?
Az arcomon most sem tükröződnek a gondolataim, és ismerem már annyira Vladimírt, hogy ne kérdezzem semmit. Majd ő elmondja a részleteket, ha szükséges a feladatomhoz.
- Nem tudni vannak-e megfelelő embereik rá, de az öt rakétában együtt van annyi uránium, ami elég egy atombomba elkészítéséhez.
Atombomba… az nem jó. Nem nehéz kitalálni kik lennének a célpontjaik, miután kivégeztük a vezérüket és elpusztítottuk a bázisukat.
De épp ezért könnyebb lenne egyedük mennem. Beolvadnék közéjük és megtudhatnám a rakéták helyét.
- Holnap átszállítunk egy másik helyre, ahol az akció végeztéig fogsz tartózkodni.
- Értem. Uram, a társam a bázison van vagy…
- Óh nem. Ő ugyanolyan szörnyeteg mint te, csak a képességei különböznek. – gonosz vigyorral néz, de nem reagálok semmit.
Nem tudom mit várt azért mert szörnynek nevezett, de én nem érzek ezzel kapcsolatban semmit. Végül is normális embernek aligha nevezhetnének. Azt leszámítva, hogy az öregedési fázisaim nem módosultak, mindenben különbözöm az emberektől.
- Most pedig tűnj el, még sok dolgom van! A dögöket pedig tűntesd el a szobából, ha nem akarod, hogy kipusztuljanak, mert az biztos, hogy senki nem fogj etetni őket!
Igaz is… őket nem vihetem, mert ha eltávolodom tőlük megszökhetnek és akkor a gyilkos pókok elég nagy pusztítást végeznének.
Nem számít. Ha kipusztulnak, majd szerzek újakat. A sajátom az egyedüli, amelyiktől nem válnék meg.
***
A ház ahol leállt a megerősített terepjáró egy tipikus amerikai családi háznak tűnik: fehér kerítés, veranda hintaszékekkel, függönyözött ablakok.
Számomra ez teljesen szokatlan, hisz egyedül a fehér műtőszobákra, acélfalakra és a barlangszerű szobámra emlékszem. A többi mind idegen, hisz a küldetéseken nem volt idő körülnézni, nem láttam semmit a véren és az ellenségeken kívül.
Most pedig itt kell maradnom egy ismeretlen társaságában, aki Vladimír szerint ugyanolyan szörnyeteg, mint én. Vajon ez mit jelent?
Meglepett, hogy maga a főnök is velem jött, hisz ő sosem hagyja el a bázist csak ha néhány hírszerzővel találkozik, most pedig egy fegyveres őr kíséretében velem jön a házba, ahol maradnom kell. Bármennyire is néz ki átlagosnak, valószínűleg belülről egy cseppet sem az.
Kinyitják az ajtót és belépünk, de alig, hogy becsukódik az oldalsó ajtóból egy férfi lép elő.
- Lám, lám! Az elveszett bárányka! Van mondjam inkább, hogy megszökött?
Vladimír gúnyos hangja hasítja a levegőt, az idegen pedig komor arccal néz felénk, de nem lép közelebb. A testtartása merev, mint aki ugrásra készen várja a támadást.
- Ó, nyugodj meg! Nem neheztelek, amiért levetted a vállamról annak a terhét hogy megszabaduljak tőled!
- Térjünk a lényegre! Ha nem lett volna életbe vágó eszembe sem lett volna a te pofádat néznem! – válaszolja, a különös fehér hajó férfi, de ebből ítélve ők ketten ismerik egymást.
A főnök felém néz, majd vissza az idegenre.
- Vele fogsz dolgozni. És mielőtt még vitatkoznál… ez szükséges! – jelenti ki, ugyanazt, mint nekem a bázison.
- Ezzel a díszhuszárral akkor sem tűnhetnék ki jobban a tömegből, ha neonvillogó lenne a homlokomra szerelve! Egyedül megyek! – mondja határozott hangon, miközben végigpillant rajtam, kicsit tovább elidőzve a póknál.
- Lionel tudja hol volt az előző anarchista bázis, képes észrevétlenül kémkedni, ezen felül deaktiválhatja az élesített tölteteket, ha arra lenne szükség. – a mosoly ismét az a számító, mint mindig amikor rólam vagy hozzám beszél.
Engem nem érdekel, de úgy tűnik az idegen nincs így ezzel.
- És beszélni nem tud? Vagy azt elfelejtetted megtanítani neki?
Nem sokan mernének így beszélni a főnökkel, és úgy tűnik ennek a merész férfinak az én külsőm sem rémisztő.
Egyszer a pókommal kihallgattam két doktornő beszélgetését, akik rólam beszélgettek. Azt mondták úgy érzek, mintha bármelyik pillanatban rájuk támadnék.
- Ő jó fiú, nem úgy, mint te… Nicholas, de ha már megkérdezted… Lionel? Mondd el neki, hogy miért is fontos az, hogy együtt dolgozzatok!
Nem készültem fel egy ilyen kérésre és amúgy is ritkán kell beszélnem. Hogy miért fontos…?
- Az anarchisták elvesztették a vezérüket, amitől kiszámíthatatlanul agresszívvé váltak. Ha képesek rá, a rakéták robbanófejét alkotó urániumból akár atombombát is készíthetnek. Nem tudom egyszerre ártalmatlanná tenni a robbanóanyagot és az ellenséggel is végezni.
Nem tudom mi egyebet mondhatnék, sosem volt még társam, de a feladatot mindenképp el kell végeznem…
Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2014. 05. 21. 03:02:03
|
