A zuhany alól kimászva hallom csak meg, hogy zene szól odakint. Valami pörgõsebb, de nem igazán az én stílusom. Megtörölközök, aztán alsóban sétálok ki. Épp kukacolnék az ágyamhoz, amikor megpillantom, hogy a csípõjét tekeri. Elmélázva figyelem, ahogy kéjesen mozdul minden porcikája. Azt hiszem, imádom a derekát. Nagyon formás, szexi, pont, amilyet szívesen markolnék.

Csörög a telefon, lehalkítja a zenét, majd felveszi.

- Igen? – szól bele.

Látom, ahogy az arca felderül. Mi a fenét mondhattak neki?

- Oké, egy óra, és ott vagyok!

Micsoda? Hol? Ne már, én pihenni szeretnék, hulla vagyok!

- Legyen másfél – helyesbít.

Rám sandít, majd sunyin elvigyorodik.

- Ketten – feleli a kagylóba.

Rosszat sejtek. Nagyon rosszat sejtek!

***

Mire felocsúdok, már egy szórakozóhelyen találom magam. Kis tinipicsák cirógatják a hátam, ölelnek, hogy menjek táncolni. Nem! Feszülten figyelem Nervo minden ténykedését. Könyörgöm, ne bassz be! Kérlek, ne!

Sajnos sorra tûnnek el a löttyök a szájában. Valahol a konyaknál felhagyok a számolással, már mindegy, a szeme is keresztbe áll. Tökömet, remélem, foghatom hazafelé a haját.

- Hé, nem jössz táncolni? – markol a mellkasomba egy fiatal lány.

Fintorogva fejtem le magamról, mert árad a bûz a szájából. Nem csak ivott, a fején látom, hogy szarrá szívta magát. Én is voltam fiatal, de…

A haverjaimmal sosem jártunk ilyen helyekre. Mi a tipikus kocsmahuszárok voltunk világ életünkben. Hajnalig dorbézoltunk, aztán valakinél fetrengtünk reggelig. Aztán jöhetett a sajtburger és a napszemüveg. Imádtam. Ha szabadnapos leszek, biztos, hogy összecsõdítem a bandát.

Felpillantok Nervora, majd karba fonom a kezeim, mikor látom, hogy felmászik egy emelvényre. Olyan átszellemülten táncol, hogy kiszárad tõle a torkom. Szeretem nézni, ahogy vonaglik. Mindig elképzelem, hogy csak nekem csinálja… aztán lassan felém sétál, és végigsiklatja a kezeit a mellkasomon. A közeli székre nyom, és kegyetlenül meglovagol. Már megint, elég!

Végig rám bámul, félreérthetetlenül is nekem táncol. Látszólag érdektelenül figyelem, pedig normál esetben a nyálam csorogna, de… most kurva dühös vagyok. Nem akarok itt lenni. A fejem hasogat a nyomorult zenétõl, idegen kisgyerekek fogdosnak, pia nélkül egyáltalán nem buli. Ráadásul nem dönthetem el, mikor mondok viszlátot.

Látom, hogy elég ingatag a talaj a lába alatt, ezért odalépek hozzá, hogy lesegítsem. Vigyorogva lépne le onnan, de elbotlik, és lezuhan róla… egyenesen a karjaimba.

- Hoppá – kuncog fel, és átöleli a nyakam.

- Nervo…

- Csh!! – tapasztja be az ujjával a számat.

Meglepetten húzom fel a szemöldökeim.

- Barbara – kacsint rám.

- Kérlek, menjünk – sóhajtok fel.

- Micsoda?! Elment az eszed?! – csap a vállamra.

Nem bírom, mindjárt felrobbanok!

- Nem, nem ment el, de fáradt vagyok.

- Mitõl? Nem csináltunk semmit – vigyorog rám.

Felsóhajtok, majd leteszem, hogy megálljon a lábain. Nekem dõl, majd felsimít a hasamon. Csodálkozva pillant le rá.

- Azta, Mordred! – sápítozik.

- Mi az? – kérdem rezignáltan.

- Neked kockása hasad!

Lehunyom a szemeim, majd bólintok.

- Elõfordulhat, de már láttad.

 - De… de… hû! – vigyorogva felhúzza rajt a pólót, majd felsimít rajt.

Behúzom a hasam, majd homlokráncolva letûröm az anyagot.

- Gyere, menjünk! – fogom meg a karját finoman, majd tolni kezdem kifelé.

- Nem megyek! Eressz el! – mordul rám.

Csodálkozva pillantok felé.

- De f…

- Elbaszod csak az ember hangulatát, menjél, ha annyira akarsz! – lök el magától, majd befelé töri az utat a tömegbe.

Megrökönyödve nézek utána. Mégis kijött belõle a hisztis picsa, csak inni kellett hozzá. Sóhajtva vakarom meg a fejem, majd fordulok körbe. Ülõhelyet keresek, vagy valamit, amit széttörhetek. Megpillantok egy vérvörös kanapét a terem szélén. Kurva jó. Odaslattyogok, aztán leülök rá. Meredten bámulok elõre. Fel fogok mondani…

***

Már fél három, a szemeim égnek, a fejem olyan szinten fáj, hogy mindjárt hányok. Nem vagyok ehhez szokva, túl váratlanul ért, és még elõjáték sem volt. Ez így szar.

A tekintetemmel Nervot keresem, pár percre elméláztam. Hunyorogva választom szét egymástól az alakokat, aztán… aztán megpillantom. Egy magasabb, szõke srác karjaiban ringatózik. A kölyök élvezettel simogatja az oldalát, a csípõjét. Az orrával a hajába túr, majd látványosan megcsókolja. Nervo a nyakába kapaszkodva viszonozza a csókot. Még a csípõjét is felé mozdítja, nekem pedig valami furcsa érzés kezd felbuzogni a mellkasomban. Ez… ez fáj. Kiver a hideg veríték, el kell kapnom a tekintetem onnan. Ennyi lenne? Az agyára megyek, és mással smárol? Helyettem?! Pedig azt hittem, ha nagy dolog nem is, de egy csók kijön majd a dologból. De látom, csak feleslegesen hitegettem magam. Bolond voltam, hogy megfordult a fejemben. Ostoba fasz…

Többet nem nézek felé, csupán akkor emelem fel a fejem, mikor Nervo cipõi kopognak elõttem. Fogalmam sincs mennyi az idõ, 4 is elmúlt már.

- Most… most már mehetünk – cibálja meg az egyik tincsem.

Felnézek rá, majd szótlanul felállok. Elindulok kifelé, ám felszisszen, ahogy lép egyet.

- Vigyél! – dõl nekem, miközben felpillant rám.

Most sem hagyja el egy szó sem a számat. Nézem csak pár pillanatig, majd ölbe kapom, és kisétálok vele. Szuszogva fúrja az arcát a nyakamhoz, és ölel át. Minden izmom pattanásig feszül.

***

A szobánkban az ágyára fektetem, majd indulok a fürdõbe, hogy benedvesítsek egy zsepit. A kocsiban kétszer kihányt az ablakon, még mûsoros a szája. Morogva törlöm le neki, majd vágom ki a zsebkendõt a kukába.

- Köszih! – szusszan, majd a nyakamnál fogva húz be maga mellé az ágyba.

Eltolom magamtól, majd átmegyek a saját helyemre. Elég ebbõl mára…

***

Másnap szégyenszemre délben ébredek. Sosem szoktam ilyen késõn kelni. A fejem zúg, a szemeim még mindig égnek. Rosszabb, mint mielõtt lefeküdtem… Aaaahh…

Megmosakszom, majd átöltözök, és ránézek Nervora. Alszik, ki hitte volna?

Leugrok egy közeli boltocskába, és veszek valami harapnivalót. Kicsit kiszellõzik a búrám, amíg sétálgatok. Egész kellemes, a Nap is éppen annyira süt, hogy még simogassa az arcom. Beugrok egy kávézóba, kérek kettõt elvitelre. Az egyiket útközben elkortyolgatom, a másikat a kis üdvöskének viszem. De minek… hiszen csak elbaszom a kedvét…

Besétálok a szobába, majd lepakolok az asztalra. A kávéval a kezemben leülök az ágya szélére, majd finoman lehúzom róla takarót. A válláig csak, nem akarom úgy ébreszteni, ahogy anno engem szoktak a haverjaim.

- Nervo – szólongatom finoman.

Cserébe egy nagyot szusszan.

- Gyere, kelj fel, mert nem tudsz majd aludni – búgom a fülébe.

- Mmmm… Dock… - nyöszörgi.

Felszalad a szemöldököm. Dock? Az én lennék? A spanok mindig Dockynak hívnak, de… Dock?

- Igen?

- Hagyjál – nyüsszenti, majd a fejére húzza a takarót.

- Hoztam neked kávét. Leteszem ide, még meleg – rázom meg a fejem.

Leteszem az éjjelire a poharat, majd kibontom a péksütit, amit vettem. Hallom, ahogy percek múltán lassan mozgolódik, azt hiszem, a kávéillat mostanra ette be magát a takaró alá.

Odalép hozzánk John, az egyik srác, és már most nem tetszik az ábrázata.

- Hé… Szevasz – köszön oda.

Mindketten felé pillantunk, Nervo kicsit kihívó pózban tündököl. Nem csodálnám, ha valaki rámozdulna. Sõt, azt furcsállnám, ha nem.

- Láttalak az elõbb… Mordred. Jól nyomod – biccent a srác - Helló, szépségem – köszön oda Izékének.

- Szevasz. Köszi.  – fogok vele kezet, pedig nem nagyon van kedvem hozzá.  

- Ki a barátnõd? – kérdi vigyorogva.

A… a mim? Anyám, ennél gázabb helyzetbe nem is hozhatott volna. Mi a francot mondjak? A húgom? Fail. Az ismerõsöm? Fail. A csajom? Hm, tetszene, de nem tudom, Nervo hogy venné le a dolgot. Meg aztán… mit mondjak, mit csinál?

- Õ… - nyökögnék valamit, de mikor nem jut eszembe semmi? Amikor kéne…  

- Barbara – ráznak kezet, vagy mi – Örülök…

- John –mutatkozik be, ám mintha magához húzná õt.

Egy pillanatra leszáll a lila köd, de sikerül nem beszólnom, nem egy ütéssel szétküldeni a koponyáját.

- Rettentõen örülök, John – búgja elképesztõen szexi hangon Nervo – Siess, édes… - pillant felém – Mennünk kell, nemsokára vár egy producer…

É… édes? Hm, milyen fincsin hangzik a szádból, bébi.

- Mmm, színésznõ vagy? Modell… esetleg? – kérdi John.

- Fúú, fantasztikus vagy! – pillant felé. – Igen, az vagyok. Pornószínésznõ .

Bennem reked a levegõ. Ho… hogy mi?? Egyszerre kell röhögnöm, és lepottyantanom az állam a földre. Hogy a jó istenbe jutott eszébe?? Nem normális, komolyan mondom, õrült, eszement!

- Szóval szivi, siess kérlek… - pillant felém újból Nervo. – Még elõtte gusztusom támadt elnyalogatni valamit… - harap az ajkára, majd mér végig, mintha a tulajdon szájával akarna elszopogatni. – Valami csokisra… megállunk fagyizni?

- M-meg- nyögöm, elképzelem, ahogy lassan a szájába vesz, és… BASSZUS!

Majdnem szájon csókol. Majdnem, majdnem! Még mindig bizsergek tõle, milyen kurva jól esett volna! Merõ kínzás az egész!

- Szuper, akkor kint megvárlak! Heló, John, nagyon örülök, hogy megismerhettelek – köszön el, közben megsimogatja a karom, majd kibilleg.

Nagyot nyelek, ahogy elnézek utána, ez a kis szerepjáték igencsak felverte a vizet… meg felzavarta a Big bad wolfot.

- P-pornószínésznõvel… kavarsz? – hajol hozzám.

- Aha – vakarom meg a nyakam. Hát, ide se jövünk többé… – Valaki a fiúsabb alakot kedveli…

Hm, nagyon kedvelném a zuhany alatt. Vagy a földön. Vagy az ágyamban, esetleg az övében. Aúh…

Zuhanyzás után kisietek hozzá, az elõtérben találom.

- Mehetünk? – fordul felém, épp szürcsöl valamit.

- Persze. – felelem rögtön.

- Már vár a kocsi – közli, majd jókorát szív a… fehérjeturmixból?

- Ugye tudod, hogy az fehérjeturmix? Edzés utánra…  - bökök a pohárra.

- Finom vaníliás – vigyorog fel rám. – Nagyon finom, na! Sokáig tartott letusolnod.

Nagyon sokáig tartott levakarnom magamról John, ja. Missz pornószínésznõ. Odakint beszállunk a kocsiba, szorosan egymás mellé ülünk.

- Ez azért nem volt semmi – nézek le rá, miközben a hajamba túrok.

- Ilyen magas labdát bûn lett volna nem leütni! – nevet fel.

A lába az enyémhez ér, a kezem hirtelen mozdul, hogy felsimítsak a combján, ám még idõben tudom fékezni magam.

- De remélem, nem okoztam gondot – csücsörít kicsit.

- Nem, dehogy. Tényleg producerhez megyünk? – kérdem.

- Aha – bólogat – Dave most nem lesz ott, a következõ klip díszletét meg jelmezeit nézzük meg, ha kell még finomítani rajta, ilyesmi.

Jókorát bólintok, majd kifelé bámulok az ablakon. Érzem, ahogy a karja nekem nyomódik, halványan elmosolyodok. Kis mitugrász.

***

Valójában rájövök, hogy nem sokat konyítok se a divathoz, se a jó ízlés határát nem tudom belõni. Vagy ha igen, akkor nagyon nyomorék vagyok. Olyan fura ruhás emberek császkálnak itt, hogy bûn rájuk nézni. De Nervo innen szedi a cuccait. Ez az õ világa, így a telefonom nyújtotta szórakozásba mélyedek. Vagy fél órán át pacmanezek, mikor Nervo elém lép.

- Igen? – kérdem a képernyõt bámulva.

- Szerinted jó ez a cilinder? – lenget meg elõttem egy fekete darabot.

Elég csajos, még rózsa is van rajta. Megvonom a vállam, ilyesmikhez aztán tényleg nem értek.

- Gondolom – bólintok.

- Most akkor jó vagy nem? – lengeti meg.

- Pazar – forgatom meg a szemeim, majd újból a képernyõre pillantok.

Elkaptak. A picsába.

- Mit csinálsz? – dõl az oldalamnak, és bámul le a telefonra.

- Pusztítom az agysejtjeim – vigyorogok el.

- Egy kicsit azért hagyj meg, kelleni fog – böki meg a vállam.

- Nervo! – hallom meg azt a piszkosul irritáló hangot.

Seggdugasz Dave söpör felénk ezerrel, majd fékez le, mint egy versenybringás. Már csak az olvadt betont várnám a pofámba csapódni.

- Még ki kell választanod, milyen csipkét akarsz a ruhádra! – magyaráz, hogy majd kicsapja a szemem.

Fintorogva lépek ki a játékból, majd dugom zsebre a mobilt. Nervo arcán viszont széles vigyor terül el, a tenyereit összecsapva skerázik elõre.

- Máris! – lódul meg.

Csipke… cilinder… flitter… latex. Ah, latex…

***

Másnap sem pihenhetünk, az utolsó simítások után kezdõdnek a próbák. Vagy valami ilyesmit magyarázott Nervo, nem tudom. Úgy cibál maga után, mint egy rongybabát, abszolút nem vagyok képben a dolgaival kapcsolatban. De ahogy mondta, majd megszokom. Oké…

A kocsi nagyot fékez, mikor odaérünk a forgatás helyszínére. Az elõkészületek már javában folynak, a kiválasztott díszleteket a helyükre pakolják. Pár táncos is nyújtózik már ott, elég furán bámulnak rám. Mi van? Mindenki úgy néz, mintha hat lábam lenne, és a fejemen hordanám õket. Az egyik nyurgább kiscsaj elvigyorodik, majd Nervohoz lép.

- Nocsak, máris újat fogyasztasz? – hajol hozzá, majd csókolja arcon.

Összehúzom a szemeim. Gyûlölöm, mikor ezt csinálják. Mintha felsõbbrendû volna. Szétkenném a fejét a padlón.

- Õ itt Mordred – fogja meg a karom.

Kissé megnyugtat az érintése. Legalább nem zúzom péppé a fejét egy lépcsõfokon. Ne nevess!

- Barbara – nyújtja a kezét.

Önkéntelenül is végigsöpör rajtam a röhögési hullám, így ahelyett, hogy kedélyesen kezet ráznék vele, felhorkantok, ahogy az ajkaimra harapok. Azt hiszem, Nervo érti, mire fel a fene nagy jókedvem, vigyorogva karolja át a derekam, és pipiskedik fel, hogy a fülembe suttoghasson.

- Esküszöm, hogy nem direkt volt! – duruzsolja, de látom, hogy neki sem sok kell.

- Hát persze – kuncogok.

A kis koszadék fintorog egyet, majd faképnél hagy minket.

- Azt hiszem, rosszak voltunk – suttogom neki.

- Nagyon rosszak – bólogat Nervo.

Sorra mutogat be a többi punettinek. Nem bírom õket, mind nagyképû, nem értem, Nervo hogy lehet ilyen normális. Megint nem vagyok benn biztos, hogy kanca, hiszen akkor… olyan… tudom is én, milyen volna! Lányos, hiába a ruha. Viszont az a puszi a bunyoldában… kurva jól esett.

- Mordred, idejönnél egy pillanatra? – hallom meg Izéke hangját.

Felkapom a fejem, azt hiszem, túlságosan belemerültem a pacmanezésbe.

- Persze, gond van? – teszem a telefonom a kis asztalra, ami mellett ücsörgök, majd odasétálok hozzá.

- Állj ide, kérlek! – mutat maga elé Nervo.

Felvonom a szemöldököm, majd odalépek hozzá, ahogy kéri.

- Sokkal szorosabban kell! – fordul hátra a szõke pinabarbiek felé.

Mi? Mit kell szorosabban?

- Fogd meg a derekam – ragadja meg a vállaim Nervo.

- Parancsolsz? – pislogok rá.

Ácsi-ácsi, ilyesmi nincs a munkaköri leírásomban!

- Fogd már meg a derekam – sürget.

Az lehet, hogy te átszellemültél, de… adhatnál egy kicsit nekem is belõle!

Lassan a derekára csúsztatom a mancsom, át is fut rajtam a kellemetlen hidegrázás. Fú, de rohadt ciki! Látom a szemem sarkából, ahogy gúnyosan mosolyognak rajtam. Basszátok meg…

- Oké, figyeljetek! Mikor jön a forgás, nekisimultok, aztán így – magyarázza, majd felemeli a lábát.

Értetlenül nézek rá, ahogy enyhén kipirult arccal fordul felém.

- Fogd meg a lábam! – bólint.

Érzem, ahogy megrándul a szemem felett a hús, de megfogom a térde alatt a lábát.

- Szuper – mosolyog rám, majd megérzem a vádliját a fenekemnek nyomódni.

Nagyokat pislogva nézek csak rá, mikor az egész alfelét nekem nyomja, majd hátradõl. Ívbe feszül, a teste az enyémhez préselõdik. Jaj…. ne… Már csak egy kis latex kéne, és… Ne, ne, NE! Nem, nem gondolunk ilyenre. Döglött kicsi nyuszikák! Izék… Aszott apáca mellek, elég, nem akarom!

- Köszi, Mordred, visszaülhetsz – nyom egy puszit az arcomra, majd elenged.

Úgy pislogok rá, mint egy rakás szerencsétlenség. Lassan a táncosokra pillantok, majd Nervora. Értetlenül néz rám, ám amint felszalad a szemöldöke, sarkon fordulok, és visszaballagok a helyemre. Visszaroskadok a székre, aztán a telefonom villogó kijelzõjére pillantok. Na… ne… ez nagyon durva volt. Sõt, még annál is durvább! Faszom, nem tesz jót nekem ez a sok flört meg… nem flört. Azt hiszem, hiányom van, azért jön elõ minden szarságom. Kurva jó!

***

A szállodába érve nyögve dõlök az ágyamba. Kicsit elegem van, és szeretnék nem a dugásra gondolni, de Nervo nagyon nem segít nekem ebben. Az ágyamra mászik, majd helyet foglal a hátsó felemen.

- Naaaa, drágám, mi az, hogy fáj a fejed? – simít fel a hátamon.

- Barbara, hagyjál – vigyorodok el, veszem a poént.

Kuncogva ügyködik felettem, nem látom, mit csinál, csukva a szemeim.

- Aludni akarsz? – kérdi, miközben a hátamra tenyerel.

Elégedetten mordulok fel, jól esik a hátamnak.

- Nem.

- Akkor taníts meg bunyózni! – dõl elõre.

Majdnem teljes testsúlyával nehezedik rám, kurva jó.

- Mert ha nem? – érdem továbbra is vigyorogva.

- Akkor… éjjel rózsaszínre festem a hajad – hajol a fülemhez.

- Mmmm… nyomós érv. És mit kapok érte? – nyitom ki a szemeim.

- Hm. Megmasszírozlak – állítja a könyökét a gerincem mellé.

- Aúh! – nyögök fel vigyorogva. – Valami más?

- Csoki fagyi? Muffin? Hí, baracktorta? – vigyorog rám.

- Jó, elég lesz. És hol akarod? – könyöklök fel.

- Hát itt – sétál fel az ujjaival a gerincemen.

- Ha összetörünk valamit… - nézek rá hátra.

- Akkor az ügynökség kifizeti. Nyugodj meg, miszter aggodalom!

Szem forgatok, majd megvárom, hogy lemásszon rólam. Felülök, és kigombolom az ingem. Ledobom magamról, ahogy a nadrágom is.

- Öltözz át valami… kényelmesbe – mosolygok rá.

- Jó, de ne leskelõdj! – vigyorog rám, majd eltûnik a fürdõben.

Pont azt akartam… kis hülye. Felhúzok egy kényelmes gatyát, aztán úgy döntök, így maradok, nincs kedvem átöltözni. Megvárom, míg kisétál a fürdõbõl, majd elé sétálok.

- Biztos, hogy akarod? – kérdem karba font karokkal.

- Persze, minek nézel? – ripakodik rám.

- Jó-jó, csigavér – emelem fel a kezeim a mellkasomhoz.

Elõször bemelegítünk, majd mutatok neki pár ütést. Nagyon élvezi, ahogy üt, rúg, ám mikor már fáradt, csak hadonászik vigyorogva. Kuncogva hárítom az ütéseit, majd elkapom a karját, és egy határozott mozdulattal a földnek nyomom. Fölé magasodok, az egész altestére ráfekszem. Nyöszörögve ütögeti a vállam, majd szélesen elvigyorodik.

- Naaa, összenyomsz – ragadja meg az egyik tincsem, majd kezd el játszani vele.

- Bocs – vigyorgok rá rendületlenül, ám nem mozdulok meg.

Hosszú pillanatokon át bámuljuk csak vigyorogva a másikat, aztán mosolyogva oldalra pillant.

- Igazán megmutathatnád a piercinged.

- Kiszúrtad? – mosolygok rá.

- Nem volt nehéz – bólogat.

- Talán majd egyszer – vonom meg a vállam.

- Naaaa – szorítja meg õket.

- Kicsit sokat kérsz – mosolygok rá, majd felnyomom magam, mintha fekvõtámaszoznék.

Mosolyogva felül, maga alá húzza a lábait. Végignézek rajta, majd kihúzom a gumit a hajamból. A tincsek szanaszét gördülnek a hátamon, kellemesen kopogtatják a gerincem környékét.

- Lezuhanyzok jó?

- Megjöttem – hörgöm, a szívem mindjárt teljes sebességgel kilõ a mellkasomból, mint egy alien.

Motoszkálást hallok, és épp nyitnám a szám, mikor kijön…. egy szõke nõ? Ki a fasz ez? M… Mi?? Hogy kerül ide? Hogyan? Miként??

- Maga meg ki? Mit keres itt? – ripakodok rá.

Kurvára nem szólt senki, hogy akkor is kutyásdit kell játszanom ezzel a kis majommal, mikor épp semmi dolga. A kurva élet faszát, hogy mindig impróznom kell, mi vagyok én, színmûvész?? És ha ezért kirúgnak? Ki tudja, ki mászkál még itt, mikor alszok, vagy fürdök, vagy…

- Ne hülyülj – vigyorog rám.

Önkéntelenül is grimaszolok, ahogy próbálom belõni, honnan ilyen ismerõs a hangja…. aztán rájövök. A húgaim mondták, hogy… Izéke egy kibaszott átalakuló mûvész, de ez nekem rohadtul sok. Ezt mégis hogy? És ha fegyver van nálam, és szitává lövöm? Jó, biztosan nem, de akkor is. Egyáltalán nem vicces, erre úgy vigyorog, mintha épp tortát nyomtak volna a pofámba.

- Ez… - rohadtul nem vicces.

- Jó a fodrászom. Jól áll, nem? – incselkedik.

Nem felelek, mert nem is tudnék. És nem is akarok. Gyûlölöm, ha átbasznak, fõleg, ha még ki is röhögnek. Az állásom forog kockán, ezzel sosem viccelek.

- No, menj már tusolni, mert éhes vagyok! – szól rám.

Hunyorogva nézem az arcát, majd elhúzom a csíkot a fürdõ felé. Nem fér a fejembe… Áh, mindegy! Feleslegesen idegesítem csak magam rajta.

Beállok a zuhany alá, majd alaposan megmosakszok. Ilyenkor a legjobb, mindig felfrissülök, és vigyorognom kell. A villanó fogaim már a tükörben látom vissza, mikor épp törölközök. Hunyorogva próbálom a mellkasomhoz a fehér anyagot. Neeem, nem áll jól. Túl erõs a kontraszt.

Kisétálva már egybõl magamon érzem a tekintetét. Lassan rá pillantok, mire elvigyorodik.

- Sokáig tartott kiheverni a traumát? – kérdi.

- Nem!

- Oké. Na, eldöntötted, mit akarsz ma csinálni?

- Nemigen voltam még a városban – rázom a fejem.

- Akkor kimehetünk megnézni. Tudok egy király kis helyet, ahol piszok jó a reggeli!

***

Ahogy sejtettem, csupa egészségtelen kaja tömkelege… még jó, hogy Dave felhívja, és közli, fotózásra kell mennünk. Nem sokáig bírnám nézni azt a tetemes édességmennyiséget, amit magába töm. Atya ég…

Egy stúdióba megyünk, ahol már tárt karokkal várja mindenki. Letelepszem a terem egyik távolabbi pontjába, hogy ne akadályjak senkinek. Még ásványvizet is kapok, szóval elvagyok… addig a pontig, amíg meg nem jelenik Nervo egy fullos latex ruhában. Nagyot nyelek, ahogy eltrappol elõttem. Basszus… minden vágyam tárgya a latex. Imádom, megveszek észre, az egyetlen dolog, amitõl akkor is feláll, ha nem akarom. Imádom az anyagát, ahogy ráfeszül valakire, ahogy halkan surrog, ahogy végigvezetem rajt az ujjaim.

Elõrehajolok, hogy jobban lássam a mozdulatait. Ahogy feszül a teste az anyagban, forog, térdel. Nem bírom! A számat nyalom, mikor kitolja a mellkasát, az anyag pedig fényesen feszül rajta. Elképzelem, hogy az ölemben ül, és a kéjtõl hátracsapja a fejét. Elég, ne, ne, ne, nem szabad!!

- Remek! – hallom meg a fotós hangját.

Újabb póz, az ölem pedig ütemesen lüktetni kezd. Sürgõsen kezelésre szorul. Szívesen a fenekére markolnék, megharapnám a combjait, nyalnám, szívogatnám az anyagot. Az ujjaim bizseregnek, hogy az anyaghoz érjek. A tekintetem önkéntelenül is visszavándorol rá, és ahogy meglátom a fenekét domborodni, elszakad bennem minden cérna.

Morogva pattanok fel, az ásványvizes palack koppanását hallom még a földön. Szapora léptekkel indulok a sötétben a mosdó felé. Nem láthatnak meg…

Hörögve vetem a hátam a mosdófülke falának, majd oldom ki az övem. Felsóhajtok, ahogy az ölemre simítom az ujjaim, majd finoman masszírozni kezdem. Elképzelem, ahogy a nyelvem végigsiklik az illatos latexen, majd finoman a mellbimbójára harapok. Lágy sóhajjal tolja ki nekem a mellkasát. Ez az, húzd fel a combod! Végigvezetem a tenyerem az anyagon, majd szétfeszítem a lábait, és lecsókolgatok a hasán. Szinte érzem az ajkaimon a latex érintését. A férfiasságom tövébe nyúlok, és jókorát szorítok rajt, mintha Nervo épp most kapta volna el. Vigyorogva billentem oldalra a fejem, és képzelem el, ahogy lassan végignyalok az alhasán. Mindenhogy kell nekem. Úgy is, ha az apró melleit markolhatom, és a pici gyöngyét szívhatom, de akkor is rávetném magam, ha az éledezõ férfiasságát látnám domborodni a ruha alól. Nyögve kaparok végig a hasamon, majd nyúlok hátra, és markolok a jobb farpofámba. Elképzelem, ahogy Nervo teszi, mikor már benne mozgok. A számat harapom, de közben más ajkát képzelem oda. Szinte hallom a kéjes nyögéseit, ahogy a nevem suttogja. Nyál csillog az ajkain, nem tudom, az övé vagy az enyém lehet-e. Szuszogva kényszerítem magam egyre gyorsabb tempóra, míg meg nem feszülök. Gyorsan letépek egy jókora csík vécépapírt, és abba ürítem a képzeletem sikamlós termékét. Pihegve siklatom végig a tekintetem magamon, elfog a szégyen. Sosem csináltam ilyet a munkahelyemen… igaz, nem is volt ilyen munkám még. A vécébe dobom az elázott papírt, majd megnyomom a gombot, aminek hatására lezúdul a víz, és eltünteti a szórakozásom minden nyomát. Idegesen csomagolom el magam, majd lépek ki a mosdóhoz. Megmosom a kezem, közben végig figyelem a tükörképem. Nyúzott a pofád, öreg!

- Mordred? – hallom meg hirtelen odakintrõl a nevem.

Felvonom a szemöldököm, majd megtörlöm a kezeim, és nyúlnék az ajtóhoz, mikor Izéke beront rajta.

- Itt vagy? – torpan meg elõttem.

- Itt – bólintok.

- Minden oké? Rosszul vagy? – kérdi.

- Nem – rázom meg a fejem.

- Akkor? – hajol elõre.

Pislantok párat, míg kitalálok valami kiváló fedõ sztorit. Nem mondhatom, hogy épp rá vertem ki.

- Csörgött a mobilom. Nem akartam odakint, hogy zavarjalak – vonom meg a vállam.

Einfach genial.

- Jaaaa – bólint egy nagyot. – Azt hittem, baj van.

- Ne aggódj – mosolygok rá kedvesen, majd átkarolom, ahogy kisétálunk.

Zavartan veszem el a karom tõle odakint, hirtelen nem is vágom, miért nyúltam hozzá. Egyre jobban érzem, hogy olyan, mintha régi cimbik lennénk. Pedig rohadtul nem az én szájízem szerint viselkedik a kölyök. A pláne pedig, hogy nem is ismerem.

- Nemsoká végzünk, utána elmehetnénk vacsizni – pillant fel rám.

- De hát délután négy óra van – hökkenek meg.

- És? Az lesz az elsõ vacsink - nevet fel.

Már megint a bolondját járatja velem, de csak mosolyogni tudok. A fejemet rázva telepszem le az egyik székre, majd ásványvizet kortyolgatva figyelem, ahogy pózol. Már nem érzem azt, amit eddig, tuti ez a kurva ruha hozta ki belõlem. Nincs gond, megleszek.

***

Sikerül elcibálnom egy cukrászda elõl, és végre normális kajával tömhetem. Nem vagyok egészség buzi, de este már inkább salátát eszek valami könnyû hússal. Persze, imádom az önteteket, nem is fukarkodok velük, Nervot is ráveszem, hogy jól tömje meg magát. Elfelejthetné az esti kajaflasht, mert nem lesz jó vége. Még kihullik a haja… pedig elég szép van neki.

- Mindig ilyen marha egészségesen eszel? – fintorog rám.

Halkan felnevetek erre.

- Nem, de igyekszem nem szemetet zabálni.

- Én sem eszek azt! – csattan fel.

- Hát persze. Tök egészséges az a sok cukor – incselkedek.

- Tudtommal testõr vagy, nem háziorvos – hajol hozzám.

- Tudtommal az a dolgom, hogy vigyázzak rád, ez is beletartozik – hajolok hozzá én is közel.

Az arcunk már majdnem összeér, a vigyorunk viszont ragadós, egyre sunyibb ábrázattal villogtatjuk a másikra a fogunkat.

- Oké, most nyertél. De csak most! – böki meg a mellkasom.

- Megtisztelt – pöckölöm meg finoman az orrát.

- Naaaa! – kap az orrához.

Nevetve dõlök hátra, majd kapok be egy falatot. Dacosan néz, mire felvonom a szemöldökeim.

- Mi az? – kérdem a villám végét rágcsálva.

Megrázza a fejét, majd lassacskán eltünteti a kajáját a tányérjáról. Senki sem szól hozzánk, olyanok vagyunk, mint egy fiatal csajszi és egy átlagos manusz egy kajáldában. Azt hiszem, ennek a nemváltósdinak is megvan a maga elõnye. Talán még jól is fogom érezni magam miatta.

***

Másnap nincs szükség rám, Dave, a rohadék menedzser, elküldött a bús picsába. Persze nem így, de finoman éreztette, hogy kopjak le. Valamit rosszul csináltam? Nem tudom, mi olyat tudna beszélni a kölyökkel, ami rám ne tartozna. Mindegy, nem az én dolgom, biztos valami a hátterével kapcsolatban. Arra meg… kíváncsi lennék, de na.

Lehúztam a legközelebbi edzõterembe, ahol elégedetten nézem a bunyózó srácokat.

- Mordred, gyere egy körre! – szól nekem az egyik nagyobb darab.

Hamar összehaverkodtam vele, Joshnak hívják, és fogalma sincs, mennyire el fogom tángálni a meggondolatlansága miatt.

- A szart is kiverem belõled – vigyorgok rá.

- Aha, tudom – ugrál át egyik lábáról a másikra.

Feltekerem a kezemre a fáslit, majd a kesztyûket is. Megmozgatom az ujjaim, majd bemászok a ringbe. Már bemelegítettünk, ezért csak a karom és lábaim rázva táncolok körbe. Pont a kedvenc szerkóm van rajtam. Fekete x-hátú és a bokszoló gatyám. Nem lehet baj.

- Na, gyere, Ülõ Bika – int felém a srác.

- Baszd meg! – morgom vigyorogva.

Nekilódulok, majd jókorát rúgok az oldalába. Szépen hárít, tényleg nem most kezdte a kölyök. Nem megyünk fejre, mert nincs fogvédõnk, ezért csak ide-oda táncolunk az ütések elõl. Egyszer földre viszem, és próbálom lekopogtatni, de kiszabadul. Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes edzõpartnert.

- Kurva jó vagy! – nevet fel a kesztyûit összecsapva.

- Te is! – kuncogok.

Mindketten csatakosak vagyunk az izzadtságtól, a tüdõnket majd kiköpjük, de túl nagy a versenyszellem, hogy bármelyõnk is feladja. Vigyorogva támad nekem, sikerül bevinnem egy gyomrost, majd egy nagyobb rúgással a földre viszem. Ismét.

- Bravó! – hallok meg egy vékony hangot a ring mellõl.

Csodálkozva kapom a pillantásom a hang gazdája felé. Izéke vigyorog rám, majd int egyet a vékony ujjaival. A haja most hosszú, répa vörös. Pár tincse hullámos, gyönyörûen passzol a hófehér bõréhez. A szemei zölden csillognak. Már megint… Egy szép, zöld felsõben, szûk, sötét farmerben jött. Mindig az az érzésem támad tõle, hogy srác, hiszen a lányokkal nem jövök ki ilyen jól, de ilyenkor mindig elbizonytalanodok. Olyan szép, hosszúak a lábai, az arca pedig rohadtul lányos. Biztos a smink, de… teljesen bizonytalan vagyok. Még abban is, hogy ki a franc vagyok én. Én vagyok egyáltalán??

- Mit keresel itt? – érdem hirtelen.

- Hiányoztál – kuncog, majd a kötélre támaszkodik.

Az állát a kezeire fekteti. Milyen kecses a csuklója. Fõleg azzal a finom, vékony kis karkötõvel.

- Azt hittem, a seggdugóval vagy – guggolok le hozzá.

- Dave-vel? – nevet fel. – Vele is voltam, de hamar lekoptatott.

- Szörnyû ember – mosolygok rá, majd megtörlöm a homlokom.

- Megtanítasz? – bök a ringre.

- Mi? – hõkölök hátra.

- Tudod… bunyózni – üt párat a levegõbe.

- Hát… - nézek végig rajta.

Nem éppen az az alkat, akit meg mernék ütni. Meg aztán… hogy néz már ki, hogy egy törékeny kiscsajt pesztrálok.

- Mi az, hogy hát? – teszi csípõre a kezeit.

- Most? – vakarom meg a fejem.

- Dolgod van? – vigyorog rám.

Anyám, mi lesz ebbõl…

Felkapom a szobatelefont, bemondom a szobaszámot… enni akarok! Rament!
Marhahússal.

Mikor kijön, a számból bõszen lóg ki a vastag rizstészta, és egy éles, nem túl etikus cuppantással küldöm be.
- Rendeltem kaját – közlöm a kibaszottul nyilvánvaló tényeket.

Mosolyog. Szeretem, ha mosolyognak az emberek, akkor más az arcuk, a szemük, a pillantásul is meglágyul, olvadt, puha és kedves. Ha nevetnek, nem bántanak semmi mást, akkor nem fontos semmi, csak az a boldog, dagadó érzés a mellkasukban. Elmerengve figyelem, ahogy a még a zuhanyzás után nedvességgel teli sötét bõr milyen különös árnyalattal csillog… nagyon dögös. Szinte belemártanám az ujjaim…

Mesél. Hogy mivel foglalkozik, és meglepve tapasztalom magamon, hogy tényleg érdekel. Persze, önzõség hogy kérdezgetem, de rólam nem kérdezhet, de hát az élet ilyen.
Nem szeretném, hogy bárki bármit is tudjon rólam. Az befolyásolná a többieket is.

- A szüleid õslakosok? – csúszik ki a számon, de már meg is bánom. Ez parasztság, basszus.
- Hogy? – kérdez vissza hirtelen, és egy pillanatra megugrik a gyomrom, hogy csúnyán elbasztam. – nem figyeltem, bocs…
- Hát hogy… khm… sötétebb a bõröd – harapok rá az evõpálcikák végére.
- Ja, indián vagyok-e? – engedi le a vállait; látom, ahogy a kemény mellizmok lassan engednek a feszességbõl. Basszus, ez tök jó néz ki… - Rettegj, sápadt arcú, félig igen.

Figyelem a mozdulatait, ahogy nyugodt természetességgel mozgatja ezt a hatalmas, erõs testet. Lenyûgözõ.

- Mi a holnapi program? – kérdezi, miután õ is elvetõdött, én pedig módszeresen magamra operálom a takarók rétegeit. Mint egy tökéletes kis habos torta. Tééééészta, cukormáz. Téééééészta – cukormáz.
- Pihenõnap – mosolygok rá. Lepakolok mindent oldalra; majd reggel összeszedem. Meg amúgy is le kell majd küldetni a tányérokat a konyhára.
- Jó éjt – jön a sötétbõl a mély morgás. Bariton karc, ami a zenére érzékeny fülemnek kéjes cirógatás.

Reggel felkelek a megszokottnál jóóóval korábban pattannak ki a csipáim. Picsába. Mintha nem is aludtam volna. Mmm, valami nem stimmt.
Lehunyt szemmel merülök el a mély zen állapotban, csak a lélekhullámok rezgésénél…
Felülök, a hajam durván csapzott állapotban mered, amerre akar.
Az ágy széttúrva, de üres. Pics, naaa hol van? Ez így nem fair, nem hagyjuk el a munkakörzetet! Nem vagyok az az alkat meg személyiség, aki csipásan leszerel egy orvul rohadék paparazzit. Nyögve nyújtózok a mobilért, márpedig ilyen állapotban ami nincs karnyújtásnyira, az rohadtul nem létfontosságú… de mégis elhorgászom.

Ülök, bágyadtan körülnézve. Kicsöng.
- Hol vaaaagy? – hörgök a telefonba.

***

Sóhajtva teszem le a telefont és elterülök az ágyon, nyekkenve egy hatalmasat. Basszus… hány óra van egyáltalán? Basszus, ilyen rohadt korán, ne legyen már ilyen aktív fõleg ne ilyen hajnali idõpontban! Micsoda menés, hajnalok hajnalán, még tuti hideg van kint, a lábujjam megmondta… pedig csak épp hogy kidugtam a takaró alól.

Fel kell öltöznöm, mire visszajön. Jobb a békesség.
Egy villámzuhany után leülök a kis asztalomhoz, parókasapka alá rejtve a hajam, kinyitva a bõröndöm választok ki egyet… óó, a mama picikéi! Kicsi szívem beledobog… Megannyi paróka, természetes vagy nem túl természetes színû, de mindegyik, mint a valódi…
Mosolyogva veszem fel a sminkecsetet. Nézzük, kik legyünk ma.

***

Hallom az ajtó pittyenését, de csak regisztrálom, épp nagy munkában vagyok. Az utolsó simításokat végzem el magamon.
- Megjöttem – dörmög kicsit mélyebb, fujtató hangon… biztos sokat futott.
Törtem a fejem ám, hova mehetnénk, vagy egyáltalán, mit csinálhatnék ma.

Oldalra nyúlok, de nincs a kezem ügyében a cigim, hát sóhajtva teszem le a vékony, puha sminkecsetet. Biztos kint maradt az asztalon… sóhajtva állok fel, kiballagva. Sötét farmer, világos és bõ szabású pulóver van rajtam, feltûrt, nagy ujjakkal… Imádom. Olyan puha, lehunyt szemmel simítom az arcomhoz. Puuhaaa…
Kiballagok, felmarkolva a cigim, és épp meggyújtanák egy szálat, amikor újdonsült védõõrizetem támadólag hördül fel. Meglepetten pillantok rá.
- Maga meg ki? Mit keres itt?

Felszaladnak a szemöldökeim. A beállása is ellenségesebb, az izmai finoman hullámoznak az izzadt póló alatt, kirajzolva… lassan, szinte provokatívan a számhoz emelem a cigit, beleszívva.
- Ne hülyülj – mosolygok rá sunyin feljebb rázva a pulóverem ujját. Finoman hátrasimítom a puha ívben a homlokomba hulló tejszõke tincseket, érzem, ahogy a szemhéjam alatt finoman elmoccan a fekete babaszerû lencse. Imádom ezt a hajat, olyan kis édes… rövidre nyírt, hátul rövid, elöl picit hosszabb, hogy az arcomba tudjam simítani.

De ez az arc, amit Mordred vág, hát minden pénzt megér, szélesen vigyorogva szívok ismét a cigimbe. Összeakadt szemek, de túl gyorsan szedi össze magát. Hol a móka, kacagás?
- Ez… - rázza meg a fejét, a tincsei közé túrva.
- Jó a fodrászom – vigyorgok rá lepöccintve a hamut. – Jól áll, nem? – öltöm ki a nyelvem játékos kacsintással.
Lepillantok, megmozgatom a lábujjaim, élvezem a fehér szõnyegen villogó sötét körmeim. Felnézek a még mindig különös arckifejezéssel méregetõ, gyanúsan hunyorgó Mordred arcára és visszahunyorgok.
- Na, menj már tusolni, éhes vagyok – hessentem el nevetve.

A tükörbe nézek. Igen… finom, diszkrét smink, kiemelve az arccsont, az áll… két vonal, két árnyék és mindjárt egy teljesen más arcot kapok. Rámosolygok a tükörképemre… finom, szolid, szõke nõiesség. Mint egy pasztellszín… barackos… Legalább nyugodtan tudok reggelizni.

Mire elszívom a cigit és elszopogatom a reggeli narancslevem, testõr-bácsi is elõkerül… de már olyan keservesen korog a gyomrom, könyörgök, én se mázolom magam ennyi ideig…
- Sokáig tartott kiheverni a traumát? – mosolygok rá a poharat forgatva az ujjaim között.
- Nem! – vágja rá. Friss és férfias illat lengi körbe, jókedvûen nézek rá… mégis megmaradt valami abból a kisugárzásból, ami a bejövetelekor körbelengte.
- Oké – hagyom rá jókedvûen. Az utolsó kortyokat gurítom le a torkomon, megdörzsölgetve az alkaromra varrt fekete mintát. – Na, eldöntötted, mit akarsz ma csinálni?
- Nemigen voltam még a városban – mondja még mindig lapos pillantással.
- Akkor kimehetünk megnézni. Tudok egy király kis helyet, ahol piszok jó a reggeli!

***

Megvolt a piszokjó reggeli annyira teleettem magam! A szõke tincseim szinte ragyognak, izgatottan magyarázok neki mindenrõl, amit ismerek a városban… Párszor már jártam erre…
Megállva nézek fel, elõvéve a mobilom megnézem, mert nagyon rezeg. Ó… Dave írt.
- Hát, a nagyfõnök betervezett – dugom vissza a zsebembe – Három óra múlva fotózásra kell mennem. De addig együnk valamit! – vigyorgok rá.
- Megint? – nyög fel szenvedve. Elkapom az alkarját, hosszú lépéssel indulok el az út másik oldalán illatozó cukrászda felé.
- Itt van a kedvenc sütimbõl! – ujjongok fel, amikor meglátom a tortát. Óóó, menny!
Kérek egy tekintélyes szeletet a csokoládés habcsóktortából, ami durván meg van tunkolva házi tejszínhabbal és friss gyümölcsökkel… ropog a hab, olvad a csoki… orgazmus az ember szájában. Istenemre, jobb mint a szex!

Elképedve figyeli, ahogy hihetetlen adagok tûnnek el a számban… a szemébe nézek és összeszedve maradék törmelékét amúgy se terjengõs méltóságomnak, lenyalom a szám szélérõl a tejszínhabot.
- Mm… megkóstolod? – nyalintom le a villáról a krémet.
- Nem… kössz… - nézi nem túl bizalom gerjesztõen a színkavalkádot.
- Nem tudod, mit hagysz ki – dorombolok. Isteni. Ebbõl viszek haza, itt csinálják a legjobbat. – Biztos nem kérsz semmit? – nézek rá hitetlenkedve. Különös pasas… még nem fordult elõ ilyen. Hogy valaki ne akarjon valamit. Vagy bármit.
- Milyen fotózás lesz ez a mostani? – kérdezi hirtelen témát váltva, én pedig belemegyek.
- Az új audio felvételihez csinálják, és kell pár próba a kliphez – mondom elgondolkodva, a fehér habba mintát rajzolgatok a friss málnakicsorduló levével. Az ujjammal kihalászok egyet, lenyalintva. Imádom enni. – A latex kellemetlenül szûk tud lenni.

***

- Húzd feljebb a lábad… úgy! – szól a fotós bõsz kattingatások közepette. Óvatosan feljebb húzom a lábam, a dugjmeg-cipõ sarkát megtámasztom a barokkos szék kartámláján, hátrahajtva a fejem, pucsítva. Már csináljuk egy ideje, a kamerába sandítok, harapáskész mosollyal…
- Remek! Húzzátok lejjebb a fényeket… úgy… gyere most le.
- Nananana… - vigyorgok énekelgetve, rekedt hangon, rendesen leülve. Jókislányosan keresztbe dobom a lábaim, a kezem királynõien a karfára teszem, az álamhoz érek, kifeszítem a hátam a hajamba túrva, markolva…

Rafinált szabás, jó fotós, jó póz. Nem árulkodik ismét senki semmirõl.
Folyamatosan csinálja a képeket, minden mozdulatomról gondoskodom, hogy legalább egy jó vagy használható kép készüljön.

Lassan csúszok le, térdre, lassú levegõ kifújással engedem hátra a hátam, ellazítva a derekam izmait, hátrahajtott fejjel markolok a hajamba.

Hey, Hey, hey…

- Rendben, legyen egy kis pihenõ. Jó voltál - jön a fotós, kapok egy puszit az arcomra, mosolyogva ölelem át fél kézzel magabiztosan állva a kurva magas dugjmegcipõben is.
- Jó a fotósom. Biztos ismered – kuncogok, hálásan elvéve a vizespalackot. Körbelesek, kíváncsian; vágyom egy cigire. Mmm, valami nem stimmt.

Mordred furcsán fogadta a fotózást, amikor megállt értünk a küldött autó és beszálltunk, majd Dave kezében tartott dobozból elõkerült a csillogó mûanyag is… élvezettel sikkantottam fel, meglátva a szépséget.
És most is, olyan sötét tekintettel állt a sarokban.
- Nem látta valaki Mordredet? – kérdezem kicsit aggódva. Csak nem lett rosszul. 

- Erre! – utasít a menedzser.

Szenvtelen arccal követem, bár legszívesebben ordítanék vele, és megrángatnám. Ugye nem lesz elviselhetetlen?? Ugye?!

- Ismeri Nervot? – pillant fel rám.

Csendben bólintok. Hogyne ismerném, a húgaim megõrülnek érte… A rajongásuk pedig akkor hágott a tetõfokára, mikor megtudták, a kutyája leszek. Eszelõs visítások közepette tuszkolták a kezembe a Nervos füzetüket. Még a gépen pillantottam bele. Újságcikkek, képeslapok, koncertképek. Milyen gyerekes, akkoriban a Guns ’n Roses váltott ki ilyen rajongást belõlem.

- Nervo, készen vagy? – lép be az állítólagos sztár szobájába. – Gyere csak, bemutatom az új testõröd.

Megállok a férfi mellett, majd a csillogó divatbabára pillantok. Élõben is olyan, mint a képeken. Szánalmas. Egy majom. Alig várom, hogy hisztizzen, és kiakadjon minden piszlicsáré szarért.

- Mit szólsz? – kérdi a pasas. – Nervo, bemutatom Mr Haydockot. Mr Haydock, Nervo az eljövendõ zeneipar üdvöskéje.

Mintha valami elbaszott figura lennék, akit mustrálni kell, hogy eldöntsék, jó-e. Hová csöppentem??

Szenvtelenül bólint, ez az, mintha egy csomag szalámit venne át a boltban. Egy darab hús vagyok neki, mit is vártam. Hogy emberszámba vesz? Nem… bolond voltam.

***

Túlélem a rajongók népes hadának támadását, visszakísérem Nervot a szobájába… ami az én szobám is lesz? Várjunk csak, mi? A szerzõdésben az állt, hogy külön szobám lesz. Remélem, a földön aludhatok… vagy a kádban. Bele sem férnék.

- Hello – lépünk be a szobába. – Egy pillanat, kikapom a szemeim.

Felszalad a szemöldököm, mire leesik, hogy mit is takar az elszólás. Már azt hittem, kitépi itt nekem a szemeit. Fura üdvözlégy volna. Türelmesen várom, míg befejezi a cicomák leaggatását. Fura, hogy… csak így megválik tõlük, elvileg nem szabadna látnom, miféle szerzet. Sokat gondolkodtam rajt idefele jövet, hogy vajon fiút vagy lányt takarnak-e ezek a göncök. Talán majd kiderül, és elnyesik a torkom, mert rájöttem, mitõl csillog a szent Grál. Ch…

- Mr Haydock – fordul felém. – Hogy szólíthatlak?

Meglepetten vonom fel a szemöldököm.

- Mordred – felelem egyszerûen.

- Szuper, nagyon örülök – nevet rám. – Feltételezem Dave már minden a szádba rágott.

- Elég alaposan – sóhajtok fel, felrémlik a hosszúra nyúló kiselõadás emléke. Soha többé!

- Lazulj le – kínál meg cigivel, de megrázom a fejem. Nem élek ilyesmivel. – Szóval megvolt a házirend. Nyugi, nem vagyok olyan borzalmas, csak a kimenési cuccok nehezek.

Ennek azért egy kicsit örülök. Úgy értem… egész normális eddig. Úgy képzeltem, majd picsog, mint egy hisztis hercegnõ.

- Szóval van két rohadt nagy ágy, az egyik a tied. A fürdõ ha az enyém, akkor az enyém, nincs kukucska – vigyorog rám. – Elmegyek, lemosom a vakolatot meg mindent, addig – legyintek széttárva a kezeim - érezd otthon magad.

Meglepetten bólintok, erre végképp nem számítok. Bár…. még nem akarok elkiabálni semmit. Egyelõre csak az ismerkedési fázisban vagyunk.

Eldõlök a széles ágyon, az ablak felé esik. Szusszanva hunyom le a szemeim. Mennyivel jobb lenne egy saját edzõterem pár ismerõs arccal. Elbunyóznánk egész nap… egy év múlva meg csõdeljárás indulna ellenem. Király. Ez legalább fizet… vagyis remélem.

Nemsoká kilibben a fürdõbõl. Állnék fel, mikor meglátom… holt átlagos cuccban. Atya világ, ég és föld, geológus, teológus a különbség e között az énje között, és aközött, amit a médiának mutat. Még a szám is eltátom, ahogy szemügyre veszem. Karcsú, a válla kivillan a bõ póló alól, a haja feketén sötétlik. Minek neki az a sok cicoma, így is… dögös. Bár kissé zavaró a tény, hogy fogalmam sincs, nõre vagy férfire mondom ezt.

- Nem mész? – mosolyog rám a párnáját ölelve.

Felszalad a szemöldököm, majd halványan elmosolyodok.

- De – felelem, majd a bõröndömbe nyúlok.

Szerencsére felhozták a londinerek, nem kellett ezzel vacakolnom. Kiveszek belõle egy tiszta gatyát, meg, ahogy a húgaim hívják… khm… zuhitasim, és átteszem a székhelyem a fürdõbe. Kipakolom a tusfürdõm, a fogkefém, fogkrémem, úgyis itt maradunk most egy darabig, nem kell ezt a szart hurcibálnom.

Lezuhanyozok, majd szemügyre veszem magam a tükörben, míg a fogaim sikálom. Be kell látnom, kurva jól nézek ki. Igaz, hiányzik a piercing az ajkam közepérõl, de majd holnap beteszem. Úgysincs semmi dolgom. Talán rá tudom venni ezt az ugráló pöttömöt is, hogy menjünk el valahová lazításképp. Talán jobban meg is ismerjük egymást… meg én ezt a kurva várost, mert holt biztos, ha most nekivágnék, eltévednék. Életemben háromszor, ha járhattam erre.

Kisétálok, hirtelen étel szaga csap meg.

- Rendeltem kaját – néz fel rám.

Csendben bólintok, majd lekapcsolom a fürdõszoba villanyát. Egy szál gatyában ballagok az ágyamhoz, és leülök rá.

- Mit kérsz? – érdi tõlem.

- Semmit – húzom ki a gumit a tincseim közül.

- Az ügynökség fizeti, annyi ehetsz, amennyit akarsz – pislog rám csodálkozva.

Rá pillantok, majd szórakozottan elmosolyodok.

- Nem eszem ilyenkor már. Késõ van.

- Ó – bólint egy nagyot. – Vigyázz, nehogy ennél is jobban elhízz.

Halkan felkuncogok, és végigtörlöm a képem.

- Vigyázok.

- Legalább ihatnál – bök a mini hûtõ felé.

- Ez egy jó ötlet – sóhajtok fel.

Észre sem vettem eddig, hogy pokoli szomjas vagyok. Kikapok egy ásványvizet a hûtõbõl, majd jókorát húzok belõle. Élvezem, ahogy a hideg áradat végiggurul a torkomon, elégedetten szakítom el az ajkaim az üveg szájától. Megtörlöm a szám, majd visszateszem az üveget a hûtõbe. Ahogy visszafelé lépdelek, megtorpanok, mert Nervo az ágyán ülve engem néz. Hörcsögpofával rágva bámul, a kezében evõpálca.

- Valami baj van? – hajolok kicsit elõre.

Rágva rázza a fejét, majd nagyot nyel. Halványan elmosolyodok. Eszement, még megfulladsz.

- Testépítõ vagy, vagy mi a fene? – kérdi, mikor a gyümölcsleves poharáért nyúl.

- Micsoda? Ne sértegess – hördülök fel.

- Bocsi – vigyorodik el, a fogai a pohár szájának koccannak.

- Mintha portásnak hívnál egy atomfizikust – fonom karba a kezeim.

Kuncogva kortyol a sárga löttybõl, majd visszarakja az éjjelire a poharat.

- Akkor mit sportolsz? – kérdi összecsattintva a kajapálcáit.

- K-1-et nyomtam sokáig, de mielõtt felvettek hozzád öltönyös majomnak, kick-box edzõ akartam lenni – ülök le az ágyamra.

- Komolyan? – mereszti ki a szemeit.

- Ühüm.

- Akkor bánod, hogy bekerültél? – dönti el a fejét.

- Eddig nem – mosolygok rá. – Jól fizet, és a társaság is jó.

- Remek, akkor megtaníthatsz nekem pár fogást – vigyorog rám.

- Persze, és ha betöröm a képed, mit csinálok? – villantom ki én is a fogaim felé.

- Majd átbújok a hónod alatt – emeli fel az állát.

Mosolyogva rázom meg a fejem, majd nyúlok a telefonomért. Egy üzenetet sem kaptam. Azt hiszem, apám még mindig haragszik rám, hogy elvállaltam ezt a melót. Mindegy is, legalább nem gondolkodok rajt, mekkora rakás szerencsétlenségnek hisz…

- A szüleid õslakosok? – kérdi hirtelen.

- Hogy? – kapom felé a fejem. – Nem figyeltem, bocs.

- Hát, hogy… sötétebb a bõröd – bök rám a pálcáival.

- Ja, indián vagyok-e? Rettegj, sápadt arcú, félig igen – mosolygok rá.

Eleinte zavart, hogy mindig kérdezgették… ráadásul úgy, mintha férges lennék, és ezt próbálnák kihúzni belõlem. Sosem szégyelltem, hogy becsúszott egy kis füst az alapanyagba. Nem érzem magam kevesebbnek másoknál.

- Direkt kérdezel ennyit? – kérdem.

Meglepetten pislog rám.

- Ne haragudj, csak ismerkedni szeretnék.

- Kicsit egyoldalú, nem? – mosolygok rá.

Elhúzza a száját, majd vállat von.

- Nem kérdezek, ha zavar.

- Egyáltalán nem zavar – dõlök az oldalamra, és könyöklök fel.

- Csak?

- Érdekesebb lenne, ha te is elárulnál pár dolgot.

- Persze, mindenki ezt akarja – mosolyog rám.

Fejet rázok, majd elfekszem, az arcom a párnámba fúrom.  Idegen ágy, milyen fura. Rég volt, már, hogy nem a sajátomban aludtam. Utoljára egy fiatal, norvég cserediák ágyában henteregtem. Egész mutatós fiúcska volt a tejföl szõke hajával. Finom, porhanyós izmok, jég kék szemek. Hm.

- Lassan aludnod kéne – nézek felé.

Rám villantja a tekintetét, de nem válaszol, mert vadul nyeli befelé a maradék gyümölcslevet. Mosolyogva figyelem, ahogy lehunyja a szemeit, hogy leküzdje az utolsó kortyokat, majd nagyot sóhajtva leteszi a poharat a helyére.

- Élsz? – kérdem, miközben végignézek rajta.

- Ühüm – kuncogja, miközben a száját nyalogatja. – Tényleg aludni kéne, fáradt vagyok.

Csodálkozva vonom fel a szemöldököm. Ilyen, mikor fáradt? Na, ne. Nem. Nem. És még egyszer: NEM.

- Mi a holnapi program? – kérdem szusszanva.

- Pihenõnap – mosolyog rám.

Bólintok, majd leoltom az asztali lámpám, és bebújok a takaró alá. Az övé még ég, körberakja az ágyát a tálcával, pohárral, nem akar már felkelni. Mosolyogva figyelem a ténykedését, majd az õ lámpájának a fénye is kialszik.

- Jó éjt – mormogja, ahogy befészkelõ magát a takaró és a párna közé.

- Neked is – nézek végig rajta, majd hátat fordítok neki.

***

Reggel korán kelek, a párnám alá rejtett telefon vadul rezeg. Álmosan ülök fel, majd nézek felé. Embert nem látok, csak egy hatalmas, szuszogó takarógombócot. Fejet rázok, majd fogat mosok, iszok, felöltözök, és elszökök a hotelbõl. A fülembe tömöm a fülesem, és a közeli park felé kezdek futni. Imádom, mikor a zene basszusa szétrepeszti a fejem, nem is figyelek arra, hogy fáradok. A kilométerek csak úgy szaladnak a lábaim alatt, ám a telefonom rezgése megállásra sarkall. Megtorpanok, majd elõveszem a felsõm zsebébõl. Nincs benn a szám a telefonkönyvemben. Mi a franc?

- Igen? – húzom ki a fülest, majd kapom a készüléket a fülemhez.

- Hol vagy?? – hallom meg az ismerõs hangot.

- Jó reggelt – vigyorogok el.

- Neked is – a hangja álmos, morcos.

- A parkban. Baj van? – döntöm el a fejem.

- Hol?? Miért?? – szinte nyávog.

- Mert futok – sóhajtok fel.

- Azt hittem, ez pihenõs nap – hallom a hangján, hogy nyújtózkodik.

- Igen, az – mosolyodok el.

- Mikor akarsz visszajönni? – kérdi.

Mosolyogva hunyom le a szemeim. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha ismerném. Régrõl.

- Máris indulok.

- Csinálhatnánk valami közös programot – ajánlja fel.

Hallom a hangján, hogy mosolyog. Kis hülye.

- Lehet róla szó. Negyed óra és egy zuhany, és bármire vevõ vagyok – vakarom meg a homlokom.

Fura ez az egész, egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Elõfordulhat, hogy életemben elõször kellemeset csalódok?

Pillanatok egyike, amikor egyedül vagyok, és minden más csak tompa morajként út el hozzám. Igénylem. Hangolódok.

Lehunyom a szemem. Kint több mint tízezer ember várja, hogy ÉN kilépjek. Az Én ritmusomra fognak táncolni, csak az ÉN zenémre fognak figyelni. Ez fogja mindegyiküket áthatni, erre fog dobbanni a szívük. Tökéleteset kell nyújtanom.
Kinyitom a két kis tégelyt, óvatosan behelyezve a kontaktlencséket. Elégedetten vigyorgok a tükörképemre, az összhatás durva és tökéletes. Full eye fekete lencse, mint két démontükör, fekete mélység… megrázom a fejem két oldalára felfogatott rasztás-fonatos copfjaim.

Hátrébb lépek. Lakkos rövidnadrág, kantárral, alatta fekete combharisnya, bakancs, hosszú ujjú bõ felsõ. Az isten se mondaná meg, hogy nem egy isten vagyok.
Az arcom elé húzom a latexes alsó maszkot, és épp a kesztyûim veszem fel, amikor kopogtatnak hotelszoba ajtaján. Meglepve fordulok meg. Még nincs itt az idõ, nem? Még korán van. Bár ha elindulunk, mire bejutok…

Lenyomódik a kilincs, bekukkant Dave, a menedzserem. Meglepve pillantok rá a fekete lencsék démoni takarásában, ahogy szélesen elvigyorodik.
- Nervo, készen vagy? – csörtet be, én pedig szó nélkül biccentek, eltéve a neszesszerbe a sminkjeim. – Gyere csak, bemutatom az új testõröd.

Megrebbennek a szemöldökeim. Testõr? A legutóbbi nem váltotta be a hozzá fûzött szép reményeket. Dave oldalra állt, beengedve…

Imádom a sminkem. Meg a lencséim. Így nem lehet látni, hogy kitágult a szemem, hogy majd kiesett. Ez mekkora… mivel etették?!
Felnézek a tagra, a számat is eltátom a maszk leplében, de a külsõ szemlélõ így csak egy maszkszerû végignézést tapasztal a kifejezetlenség álcája alatt. Ez… nagyon durva az arc. Szent ég.
- Mit szólsz? – nevet Dave, mintha egy középkori rabszolgavásáron lennénk. – Nervo, bemutatom Mr Haydockot. Mr Haydock, Nervo az eljövendõ zeneipar üdvöskéje.
Mozdulatlan arccal nézek fel a férfi sötét szemeibe. Hát… Õ fog rám vigyázni?

Jé, fültágítója van. Ösztönösen felemelem a kezem, megérintve a saját fülcimpán. Tök jó.
Biccentek. Oké, maradhat, egy próbát kacagva megér. Dave arca felragyog és hátba veregeti a szerencsétlent, mivel magasabbra nemigen éri fel.
- Rendben van, gyerünk-gyerünk akkor, mielõtt elkésünk. A mûvészi negyed órás késés után már romlik az arány – lép oldalra és kiterel engem is. Nemigen tudok mit csinálni, szó nélkül, némán megyek csendes idegességgel és feszültséggel pattogtatva fekete körmeim.

Lehunyom ívesre-feketére festett szemeim.
Minden rendben lesz.
Minden tökéletesen megy.
Mindenki csak rám vár.

Beülünk a limóba, a fejemre húzom a sötét kabát hatalmas csuklyáját, lesütött fejjel. Most csak gyorsan oda kell érnünk.
- Nos, tisztázunk pár dolgot – kezd a mesébe Dave, miután elindult a kocsi. Kényelmesen hátradõlök, lehunyt szemmel hallgatom az esti mesét. Keresztbe dobom hosszú, vékony combjaim, ujjbegyeimmel szórakozottan simogatva a combzokni és a nadrág között kilátszódó fehér bõrsávot.
- Nervo kivételes felügyeletet igényel… - ez azért kissé kemény megfogalmazás, de nem mozdulok meg. A kontaktlencse nem mozdul el, de szemeim sarkából a két férfit figyelem, az anonimitás tökéletes szépsége. – A rajongók pedig igencsak durvák tudnak lenni. Nervot, ha visszatérünk a szállodába, senki sem zaklathatja! Bármit, amit lát, csinál, senkinek nem beszélhet semmirõl, titoktartás köti! Bemenetelkor elsõdleges, hogy az egész szoba át legyen kutatva poloskák, rejtett kamerák, mikrofonok végett…

Elvigyorodok. Szerény személyem hétpecsétes titok. Kinézek a sötétített ablakon, szórakozottan csavargatva egy rasztás tincset. Közben még ment a kioktatás, szerencsétlen megtudja, hogy velem kell egy szobában lennie, elkísérnie ha bulizni megyek, hazavinnie ha berúgok, és az õ lelkén szárad, hogy ne csináljak semmit, ami leleplezõ vagy kompromittáló. Szerencsétlen, nem lesz neki egyszerû.

Mr. Haydock.

- … Megérkeztünk – hallom Dave hangját, mire kiegyenesedek, megsimítom az arcom elõtti maszkot. Egy szó nélkül hagyom, hogy a menedzser és a testõr kiszálljanak… azonnal vakuk villognak, emberek sikoltanak vagy õrjöngenek fel… elvigyorodok a maszk alatt. Imádom. Tudom, hogy szeretnek, hogy szeretik azt, amit csinálok… és ez olyan jó érzés. Sikoltanak… az én nevem.

Izgatottan kezdek ficeregni, a tincseim repkednek az arcom körül. Menjünk már!
- NERVOOOO!

Kilépek a kocsiból… körülnézek. Vakuk… emberek. Felemelem a kezem mosolyogva, de egy szó nélkül, csak odaintegetek nekik… Dave elõttem megy, az új fiú meg mellettem.
Nehezen bejutunk a belsõ részre, ott felpillantok a komoly férfira. Ha ennyire szószátyár, hogy lebarnul a nyelve, igazán jól ki fogunk jönni. Na persze.
- Gyere – int Dave, én pedig engedelmesen megyek felé, izgatottan ugorva párat, mint egy kisgyerek Disneyland elõtt. Menjünk már menjünk mér, hallom õket!

Dave a kezembe nyomja a táskát, amiben a személyes felszerelésem van.
Jó lesz.

Megrázom a fejem, kiveszem a hatalmas fülhallgatót, amin szikráznak a szegecsek és a festett minták.
Jó lesz.

Hirtelen csak a saját lélegzésem, zihálásom hallom, ahogy a torkomban dobog a szívem hihetetlen tempóban, átveszi a tömeg moraját, súgását, lüktetését… Fent sötét van, csupán pár reflektor ad némi fényt, visszaverõdve a kontaktlencséimrõl.
Jó lesz.

Nem látok, nem hallok semmi mást, felteszem a fülhallgatót és fellépek a lépcsõn, rácsatlakozva a pultra, a hangfalakra, a kábelekhez kötõdve, melyben áramként végigfutok én is, az emberek talpa alatt szétszóródva.

Lehunyom a szemem, felvillannak a szemeim. Rám vetül a reflektor fénye, kitárom a kezem.

És elindul. Csak én… és ti.

Ez kurva jó lesz!

****

Fáradtan kuporgok az autóban, lerúgva a cipõim, felhúzva a lábam dõlök az ablaknak, félálomban szuszogva. Mindjárt otthon vagyunk. Otthon… a hotelban. Jesszusom, az ágyat akarom már! Lerohadok.
Davenek dolga van, így hátul az elkerített részben édes kettesben ücsörgünk ezzel a csendes óriással… Mr Haydock. Fúúú milyen vidám pillanataink lesznek…

Émelygek a fáradtságtól és durván hajnali kajaflashem van. Kábán rázom hátra a tincseim és megkönnyebbülten csattogok fel a hotelba zoknisan. Elõtér… lift. Nekidõlök az oldalának, mellettem ezzel a sötét árnnyal. Fuuuu…
A szemem sarkából rápillantok. Milyen finom metszésû az arca. Milyen komoly.
Pötty van az álla alatt. Piercing? Óóó, lelki társ.
Folyosó, szoba, mindezt bebugyolálva, néma csöndben. De amint bezáródott az ajtó… felsóhajtok, lesöpröm a fejemrõl a csuklyát és lerántom az arcom elõl a maszkot is. Rávigyorgok új-bácsira, elégedett, fáradt mosollyal.
- Helo - intek neki mosolyogva. – Egy pillanat, kikapom a szemeim – zuhanok le a sminkasztal elé, ujjbegyeimmel kihúzom a hatalmas fekete lencséket, majd megdörgölöm a szemem. Szent ég, ez már jólesett. Felé fordulok, higanyszürke pillantásommal jókedvû hunyorítással, miközben kiengedem a copfokat is. – Mr Haydock – túrok a hajamba – Hogy szólíthatlak?

Kikapcsolom a plusz tincseket a hajamból. Több cuccom van, mint egy átlagos nõnek. Rávigyorgok, miközben finoman keresztbe csúsztatom a lábaim, és a cigarettatárcám bal, „vidámabb felébõl” elõhúzok egy csavart staubot finoman az ajkaimhoz tartva gyújtom meg végtelenül elegáns mozdulattal, mélyen leslukkolva a már-már lilás füstöt, nem engedve a sötét szempárt. Édes fûillat terjeng lassan…
- Mordred – mondja lassan, végig a szemembe nézve. Ez tetszik. Elvigyorodok, a nyelvemben megvillan a piercing.
- Szuper, nagyon örülök – nevetek rá jókedvûen. – Feltételezem Dave már minden a szádba rágott.
- Elég alaposan – sóhajt fel, mire még szélesebb a vigyorom. Legalább lelazul egy kicsit, volt már olyan fasztarisznya, aki még a mûanyag dugót is a fülében hordta, nagyon ciki volt.
- Lazulj le – csattintom össze a cigarettatárcát, felé nyújtva, de felemeli a kezét, hogy nem kér. – Szóval megvolt a házirend. Nyugi, nem vagyok olyan borzalmas, csak a kimenési cuccok nehezek.
Ismét slukkolok egy nagyot, lepöccintve a hamut.
- Szóval van két rohadt nagy ágy, az egyik a tied. A fürdõ ha az enyém, akkor az enyém, nincs kukucska – vigyorgok elnyomva a végét. Kinyújtózok, kiroppantva a nyakam is. Felsóhajtok – a sok beszéd után, ráadásul lelazulva alig tudom kontrollálni a hangom, így magasabb oktávokra emelkedve lányos mozdulattal kisuhintom a hajam, ugyanolyan dámás mozdulattal fel is állva. – Elmegyek, lemosom a vakolatot meg mindent, addig – legyintek széttárva a kezeim - érezd otthon magad.

Becsukom a fürdõt, magamra zárom; sóhajtva veszem le magamról a pulóvert, kilépek a ruhákból és lemosom magamról a fekete szemfestéket. Így olyan… furcsa az arcom. Smink nélkül. Minden nélkül. Csak a szemem világít… Így én sem tudom eldönteni, hogy mi is vagyok.
Egy forró zuhany után, tisztán, kiszedett mindennel… semmi felesleges kacat a tincseim között, csak én. Hosszú, bõ póló, még hosszabb, bõvebb nadrág, a hátam közepén túlnyúló fekete, egyenes haj… kirázom magam és kimegyek gõzkitörés kíséretében.
- Szabad a fürdõ! – rikkantom el magam elégedetten, kicsoszogva. Rápillantok a nagy emberre, olyan meglepett arcot vág… elnevetem magam. Ennyire még egyik se lepõdött meg, pedig már elfogyasztottam pár arcot. Elvetõdök az én ágyamon, kiroppantva a gerincem... óóó fuck, ez kurva jó. Rám fér. Megérdelmem! Rámosolygok fáradtan, miközben a fejem alá gyûröm a párnát. Szerintem jól kijövünk majd így ketten. 

– Gyere!  Szerintem tetszeni fog – kacsintok rá.

– Tudom én azt – kuncog, de olyan ártatlanul és angyalian, mintha nem tudná, hogy miért is invitáltam a ház egyik rejtett zugába.

Pontosabban a másik végébe. Teljesen keresztül megyünk a házon, ami néha az idegeneknek olyan, mint egy labirintus, majd átérve egy folyosón el is érjük a célunkat. Benyitunk és a meleg, mint valami masszív fal állja utunkat és Hiroto láthatóan egy pillanatra hátra is hõköl, de nem kell sok idõ és már követ is. Az egyik padról figyelem, ahova letelepedtem és õ értve a tekintetem mellettem és nem az elõttem levõ padon terem. 

– Valld be, hogy csak távol akartál lenni tõlük – vigyorodik el, ahogy én elégedetten hátradõlök. Nagyszerû, innentõl kezdve nem kell sietni, hiszen bõven van idõnk mindenre.

– Nos, így is mondhatjuk – nézek rá kéjesen, szinte falom a tekintetemmel. – De gondolom, neked is ugyanaz jár a fejedben, mint nekem.

– Lehetséges, hiszen elvégre ketten vagyunk, és itt nem lát minket senki – pislant rám elégedetten – Tudod, sejtettem, hogy vannak hátsó szándékaid – mosolyodik el, ahogy könnyedén végig simít a karomon. Még jó, hogy sejtetted aranyom, különben nem az asztal alatt próbáltam volna ismerkedni.  – Csak nem vonzódsz hozzám, Leslaw-kun? – Ó, csak nem valami beugratós kérdés?

– Ugyan, miért vonzódnék hozzád? – hülye válasz, igen tudom, de tökéletes. De az én értetlenkedõ, mit sem sejtõ arcom milyen tökéletes lehet! Hiszen ha õ így, akkor én úgy. Nehogy már adós maradjak!– Én sokkal szebb vagyok nálad. – egózok egy kicsit, de nem használ.

– Narcisztikusak vagyunk, mi? – vigyorog felvonva a szemöldökét.

Miközben bájcsevegünk, tovább folytatja karom cirógatását és én egyre közelebb és közelebb húzódom hozzá. Akár egybõl le is támadhatnám, de nem, játszani akarok még, hiszen minden mozdulata, szemrebbenése, lélegzetvétele sokkal másabb, mint azoké, akikkel eddig együtt voltam. Egzotikus kis virágszálam… rendesen ki akarok élvezni minden veled töltött másodpercet, annyira elnyújtva a dolgokat amennyire csak lehet. Tekintetünk összekapcsolódik, ajkai kacéran hívogatnak, de még nem harapok bele az édes gyümölcsbe. Minél tovább várakoztatom magam annál jobb lesz. Így arcát kezdem simogatni és lassan egyre közelebb hajolok, majd elérve türelmem határát romantikusan összeillesztem ajkaink. Nyelvemmel is végigsimítom az övéit, hogy így kérjek bebocsátást, amit meg is kapok. Egy percig sem hezitálok, azonnal átdugom a nyelvem, hogy minden rejtett kis zugot felfedezzek, míg õ hátamat kezdi simogatni.  Imádom!
Mikor a levegõhiány vet véget ennek a mámorító pillanatnak pihegve nézünk egymás csillogó szemébe.

– Baromi jó vagy, Leslaw-kun – sóhajtja egy vigyor kíséretében. Nem mondott nagy újdonságot, de a bókokat ugye zsebre kell vágni.

– Tudom – biccentek én is vigyorogva. – És ha tudnád még mire vagyok képes. – invitálom további szórakozásra is, hiszen azért jöttünk ide.

– Szívesen megnézném. De nem most. Ha nem csalnak az érzéseim, Okawa-san már kereshet engem. Nem szereti, ha túl hosszú idõre eltûnök.

– Milyen kár – sóhajtok, leplezve a döbbenetem. Akkor most õ játszana velem? Alig vagyunk itt… talán vagy 8 perce és máris keresnék és máris menni akarna? – Ezek szerint muszáj mennünk, nem? – még mindig nem akarom elhinni, hogy ez a kacér kis teremtés nincs benne az általam elõterjesztett egy éjszakás kalandban…

– Én nem utasítanék vissza egy hûsítõ fürdõt – biccenti félre a fejét, mire rögtön mosoly szökik az arcomra. Szóval mégiscsak szórakozik velem! – Feltéve, hogy van egy medencéd is.

– Mi az hogy van! – nevetek fel. – Gyere! – ragadom kézen és már vezetem is és még az sem érdekel, hogy az a szokás, hogy a hóba fekszünk, de mindegy.

 A medencében kellemesen elúszkálunk és egy jót beszélgetünk teljesen kifutva abból a rövidke idõbõl, ami nekünk adatott. Most már lassan tényleg el fognak kezdeni minket keresni és ehz egyáltalán nem tetszik, pláne, hogy semmi sem történt… de hát nem kell sietni, ráérünk! Vagy nem?

– Mikor mész vissza Japánba? – tudakolódom, mire Hiroto elkomorul.

– Sajnos, már holnapután – válaszolja, majd kiül a medence szélére, és maga köré teríti a törülközõt, amit adtam. – Tudod munka. Egy nagy magazin akar velem képeket csinálni, szóval muszáj hazamennem. De remélem, még lesz szerencsénk találkozni, ha egyszer Japánba jössz.

– Feltétlenül – bólintok kicsit rosszkedvûen. Szóval tényleg csak a hülyéjét járatja velem, vagy mégsem? Mindenesetre kár, hogy el fog menni, szeretném, ha maradna még. – Szeretném látni Japánt a saját szememmel is.

– Még sosem voltál ott? – hüledezik, bár nem igazán értem, hogy min. Arrafele más az igény, mint itt. Nálunk se mászkál minden sarkon egy japán modell.

– Még soha – vigyorgok aranyos reakcióján. – Eddig nem igazán érdekelt az az ország, de hála neked, megváltozott a véleményem.

Hiroto nem szól, csak lágyan megcsókol, mire kellemes bizsergés támad a gyomromban. Hm… ha elõre tudom, hogy ilyen különlegesek a japán modellek, akkor elõbb kezdek el kavarni párral. Vagy csak Hiroto az?

– Majd körbevezetlek – ígéri a csók végeztével – Vannak ám jó kis helyek Tokióban, amiket érdemes felkeresni. Meg majd megismertetlek az igazi japán élettel, a japán ételekkel, szokásokkal.

– Jól hangzik. Alig várom, hogy ismét lássalak. – de akkor cicám, nem foglak elereszteni.

Kijelentésemen elmosolyodik én meg hirtelen gondolva egyet adok neki egy ízelítõt a következõ találkánkig. Mélyen megcsókolom , miközben hajába túrok, majd ameddig õ liheg, rátapadok a nyakára, de természetesen ügyelek arra, hogy ne hagyjak maradandó nyomot. Elvégre is, holnap fotózás és profik vagyunk. Ha az észrevételeim helytállóak akkor nincs semmilyen kifogása, sõt, szerintem élvezi is. Ezen az apró észrevételen felbátorodva karistolnám és csókolnám a bõrét máshol is, de isten melyik teremtményének van a világon a legeslegtökéletesebb idõzítése? Naná, hogy a menedzseremnek!

-Leslaw! Merre kószáltok? Hirotoéknak menniük kell, mert Hirotonak muszáj nyolc órát aludnia! – komolyan… lassan kezdem magam úgy érezni, mint egy gyerek, aki soha sem szabadulhat meg az állandó felügyelet alól. Kicsit morogva hagyom abba a mûveletet és nyalintok gyorsan Hiroto fülére.

- Japánban folytatjuk. – susogom, majd felállok mellõle, hogy elkiáltsam magam- Aleksy! Nyugi már! Nem vagyunk ovisok, akik elszöknek és nem találnak vissza! – erre a nagy darab, medveméretû menedzserem csak dörmög valamit miközben elkezd sürgetni.

Kevesebb, mint fél óra elteltével már kint is állok a ház elõtt, Hirotoék már bent ülnek a kocsiban és megy a szokásos duma. Köszönjük a meghívást, nagyon jól éreztük magunkat, reméljük, jönnek máskor is, blabla blabla. Az én kis virágszálam meg csak ül, mint a jó gyerek, de mikor õ is elismétli, hogy remekül szórakozott pajkosan rám kacsint. Legszívesebben kirángatnám az autóból még egy csókra, de uralkodva magamon integetek a guruló kocsi után.

-Már kezdem kicsit unni, hogy minden utadba kerülõ szép fiút ágyba, vagy máshova viszel. – nyafog a kombinált szekrény mellettem, de nem tud meghatni.

- Nyugi, csak csókolóztunk. Az még nem olyan nagy bûn, nem? Amúgy Hiroto is szeret szórakozni, szóval nem csak én vagyok a rossz. – magyarázom mialatt leütögélem a kabátomról a ráhullott havat. – Aleksy, minél elõbb szerezz nekem valamilyen munkát Japánban a kis szépséggel. Meg akarom kapni. – mondom a végét inkább már magamnak.

- Mr. Jard szokásaitól eltérõen fut valaki után? – ez a gunyoros hangnem… - A végén még Cupido is megtalál. – kuncog fel, mire a hozzám legközelebb esõ, nem életveszélyes dolgot vágom hozzá és felszólítom, hogy menjen aludni és verje ki a fejébõl az ilyen marhaságokat, mielõtt én fogom. Szerencsére ért a szóból és befejezi, így nyugodtan elmehetek szundikálni, csak azért, hogy egész éjjel Hiroto csokoládé barna szemeit lássam magam elõtt.

Ezért természetesen jó keveset alszok, mivel fantáziám nem hagy nyugtot nekem és így sikeresen elõidézek magamnak egy újabb elalvást, egy újabb küzdést a felébredésért Aleksy által és természetesen még egy késést. De legalább a japán menedzser nem idegbajos most. Ümmm… Hogy is hívják? Valami fura neve volt… mint a japánoknak általában. Na nézzük csak… Okawa-san! Ez az! Megvan! Egyszerûen zseniális vagyok!

Magamban így szórakozva sétálok ki a fotózásról, hogy elszívjak gyorsan egy cigit, mivel a nagy reggeli sietségben még erre se hagyott idõt az a grizzly. Na perszenem akkor tûnök el, amikor engem kéne fotózni. Pont akkor értünk be, amikor a csajok pózoltak, na meg persze Hiroto körül legyeskedtek. Amikor ezt megláttam valami elkezdett bennem morogni… és még így is, az üvegfalú épületen átnézve látom, ahogy rajongásukkal körbeveszik, õ meg illedelmesen mosolyogva tûri az egészet.  Hülye libák, hülye Hiroto… Na de várják csak meg az új közös fotózásunkat, elveszem én a kedvük attól, hogy Peppernek nyervogjanak és ilyen sekélyes okból kifolyólag Hirotohoz simuljanak. Ha a tekintetemmel ölni lehetne, akkor már jó páran meghaltak volna. Féltékeny lennék? Én? Ilyen rövid idõ alatt? Ki van zárva! De pont mikor ezeket gondolom Hiroto tekintete találkozik az enyémmel, mire sértõdötten kapom el a fejem. Hát ez nemhogy csak idegesítõ, de még ciki is. Észrevette, hogy figyelem kívülrõl. Na ezt magyarázd ki Leslaw, de minek is magyarázzak?

Minden gondolatom a cigire fordítom, meg arra, hogy milyen jó hideg van, legalább valami segít lehûteni a gondolataim, de Hiroto kedves arca tolakszik a látóterembe.

-Valami baj van Leslaw-kun? Ma nem is beszéltél velem.

- Ugyan, semmi. – hazudom, de látszik, hogy nem hiszi el.

- Igen súlyos semmi lehet, ha képes voltál rám olyan rondán nézni. – pislog fel rám elragadóan, nyaka körül lebzselõ édes kis vadászgörényével együtt. Istenem… lehet rájuk megsértõdni? Nem, nem, nem, tartanom kell magam! Meg kell mutatnom azoknak az anorex libáknak, hogy õ az enyém tegnap óta.

- Csak keveset aludtam és nikotin hiányom volt, de így már sokkal jobban vagyok… - megsimítom az arcát – Az meg csak hab a tortán, hogy te is itt vagy és lesz még egy közös fotózásunk. – hajolok ajkaihoz, behunyja a szemeit, de épp, hogy csak finoman hozzájuk érek, épp hogy csak karistolom a felszínüket. Ma én fogok játszani.

Miután végignéztük a csajok fotózását is mi jövünk. Most egy híresebb divattervezõ igencsak szexi, tapadós rucijait öltjük magunkra. A kollekciót állítólag távol kelet, azon belül is Japán inspirált. Lehet benne valami, hiszen a ruhák egyes díszítõ elemei egy kimonora is elmehetnének.

Hirotoval újból csak a legjobbat hozzuk ki magunkból, miközben a lányok olvadoznak a sarokból. A tervem eddig sikeres, pont arra számítottam, hogy nem fognak azonnal elhúzni, mert látni akarják a Japánból érkezett vendégmodellt. Már csak a fotósokra várok… vagy Hirotora… ki fogja elõbb mondani a kérést?

-Skacok! Csinálhatnánk azt amit tegnap, mert azok a képek szuperek lettek, a vezetõségnek is bejöttek. – kiáltja túl a szélgép berregését a fotós.

-Mire gondolsz? – nézek rá úgy akár a ma született bárány és a nõi modellek is csak pislognak. Persze, õk nem voltak itt tegnap, mert szoliztak…

 - A… a… izé… - pirul kicsit bele a mondanivalójába. Persze, persze, tudom, hogy heteronak hitt modellektõl ilyet kérni kicsit tényleg zavarba ejtõ, de csak az lesz igazán arcpirító, amit a kérés után fogok mûvelni. – a csókra gondoltam. – erre a lányok izgatottá válnak, már azon susmorognak, hogy melyikük kivel fog smárolni. Kicsikéim, ezt alaposan benéztétek.

Ravaszkás mosollyal kezdek szemezni a csábosan mosolygó Hirotoval. A kamerások lesben állnak minden mozdulatunkra,a levegõ már szinte szikrázik kettõnk között annyira elnyújtjuk a pillanatot. Majd apró színész csókot váltunk a lányok legnagyobb megrökönyödésére, de itt nem állok meg. A színészcsókról áttérek az igazira, elõször csak lágyan csinálom, majd ajkaira marok egyre vadabbul és szenvedélyesebben, míg õ vállaimba kapaszkodik és tartja az iramot picit vörösebb pofival, amit még a smink sem leplez. Hallom ahogy kattognak a gépek, ahogy hüledeznek és felháborodnak a beszûkült látásmóddal rendelkezõ hisztérikák, de számomra csak a gyõzelem mámorító pillanata és Hiroto tekintete létezik. Nem is bírok magammal, hirtelen erõsen a fenekébe markolok, mire belenyög a csókba. Ezután egy rövidke pillanatra még átfut az agyamon, hogy a környezetünk gyomra meddig is bírja ezt az egészet, de leszarom. Tanulják meg, hogy Hiroto, ha a közelemben van, az enyém.